Abauj-Torna vármegye közönsége az 1895. évi tavaszi közgyűlésén elhatározta, hogy az egyesült vármegyék történetét az ország ezeréves fennállásának emlékére megíratja.
A mű három kötetre lett tervezve, melynek első kötetje az egyes vármegyék történetét foglalná magában, a legrégibb időktől 1711-ig, a szatmári békekötésig. E kötet megírásával ifj. Kemény Lajos, Kassa sz. kir. város levéltárosa lett megbízva. A második kötet az egyesült vármegyék történetét, a szatmári békekötéstől napjainkig tárgyalná. Ennek megírására dr. Enyiczkei Béla tanár és főispáni titkár vállalkozott. A harmadik kötet megírását, mely az egyesült vármegyék nemes családjainak történetét tárgyalja, alólírtra bízta a vármegye közönsége.
E harmadiknak tervezett kötet lett először készen s a megjelenés sorrendjében, harmadikból első s talán helyesen is, mert a vármegye nemes családjainakIV történetében (ismerkedünk meg azon egyének származásával, társadalmi állásával, birtokviszonyaival, összeköttetéseivel, kik a vármegye köztörténetében szerepelnek, kik a municipális rendszer gépezetében annak mozgatóerői, tisztviselői voltak s kik kitartó hazafias működésükkel a municipiumokat, az egész haza védbástyáivá emelték, melyek hazánkat s a magyar állam integritását daczára a török foglalásoknak s dulásoknak, de még inkább a Habsburg s annak kihaltával a Habsburg-Lothringen uralkodó ház beolvasztó törekvéseinek, napjainkig megmentették és fentartották.
Ez teszi tiszteltté a régi jó táblabírák emlékezetét.
Abauj-Torna vármegye nemességének története egykorú a magyar nemzet európai történetével. Ed és Edumer kun vezérek részt vettek a honfoglalás nagy müvében s ezek utódait, a hatalmas Aba nemzetség elágazásait, bevezető czikkemben tüzetesen méltatom. Azon kor, melyről már okleveleink is bőven vannak, egész sorát nyitja meg törzsökös családjainknak. A XIII. század végén s a XIV. század elején, midőn egyes törzsek megosztoznak eddig közösen bírt ősi javaikon, egész sora támad a családoknak, melyek már, többé-kevésbbé állandó nevet vesznek fel osztályrészben jutott ősi bírtokaik után. így támadnak az Ákos nemzetségből származó pelsőczi Bebekek, a Hunt-Pázmán nemzetségből származó Jánokiak és Vajdaiak, a Buchk nemzetségből származó Péderiek, a Beék nemzetségből származó varjufalvi Varjuk s Buzlaiak, Mohol ivadékai a Gibártiak, Radványiak, Doma - ivadékai a Gecheiek és Baxaiak, Rugach ivadékai: a Fáyak, másik Rugach ivadékai a Fügediek, Peche és Bucchus ivadékai a Tomoriak, a Vidtől származó Kőszegiek, Nenkeiek, Komjáthiak, továbbá a Csányiak, Bárczaiak, Ruszkaiak, Tornaiak, V Gönyüiek, Bozinkaiak, Szendiek, Papiak, Bölzseiek, bernátfalvi Bernáthok, halmaji Borok, Csobádiak, Czéczeiek, Kékediek, buzitai Kardosok, Kinizsiek, Barakonyiak s sok mások és kiket mindjárt Bebek-dinasztia mellett kellett volna említenünk, a történelemben is nagy szerepet játszó Rozgonyiak és Perényiek.
A Bogáth-Radván nemzetségből származó fényes Rákóczi-ház is, habár bölcsője Zemplén vármegyében ringott, de itt nyerte adományban a családnak előnevet adó Felső-Vadászt. E megyének volt alispánja 1559-ben Rákóczi Mihály s a felsővadászi várkastélyban sóhajtott végsőt, Rákóczi Zsigmond, az első, ki családját fejedelmi trónra emelte.
A Perényiek, kiknek őse Dobosi Orbán 1292. évben nyerte III. András királytól a családi nevet adó Perényt, az ország legfőbb méltóságait viselték. Főispánok, főpohárnokok, főlovászmesterek, Szörényi bánok, nádorok voltak tagjai között s a XV. században Abauj vármegyének legnagyobb uradalmait bírták: 2 várat, 4 mezővárost, 52 falut és 2 pusztát.
A Rozgonyi-család eredetileg Esztergommegyéből származott, hol Bozteh volt uradalmuk központja. Renold, V. István király főlovászmestere, a későbbi nádor nyerte adományba Rozgonyt s megalapította a fényes nevű Rozgonyi-családot, mely az 1470-ben reá szállott olnodi Zudar vagyonnal együtt vármegyénk területén, egészben vagy részben 5 mezővárost s mintegy 22 falut bírt.
Torna vármegyét e korban csaknem egész terjedelmében két nemzetség bírta. Egyik azon törzs, melynek egyes ágazatait a Tornaiak, Szalonnaiak, Thekesek és Teresztenyeiek képezték.
Egy 1427, évből származó adólajstrom e hatalmas VI nemzetségeken kívül, a következő tehetségesebb megyei birtokos családokat említi: Gagyi 180, Báthori 42, Gechei 51, Semsei 91, Pányi 53, Bárczai 36, Csanyi 30, Uza 29, Chyrke 24, Jánoki 24, Ruszkai 103 portával.
E család történeti munka figyelmes olvasója észre fogja venni, hogy Magyarország történetének különösen két momentuma változtatta meg a vármegye nemességének képét.
E két momentum az Anjou Károly trónjának megszilárdulása és a mohácsi vész s az azt követő polgárháborúk voltak.
Az Árpádok alatt az Aba nemzetség uralta s bírta nagyrészben a vármegyét. Az ős közép nemesség, csekély birtokával a hatalmasabbak szárnyai alá húzódtak, ide húzódott a közéj) nemesség azon része is, mely leginkább a XIII. század folyamán emelkedett ki a várjobbágyság kötelékéből. A Csák Máté-féle pártharczok után a hatalmasok elbuktak, roppant birtokaiknak eladományozása uj aristocratiát teremtett a vármegyében. Elbukott a hatalmas Aba nemzetség is s velők bukott sok oly család, mely a XII -XIII. században tűnt fel, de már a XIV. közepén nyoma veszett, mielőtt állandó családnevet szerzett volna magának.
Még nagyobb változást idéztek elő a mohácsi vész s az azt követő polgári háborúk.
A főnemesség a két király között ingadozott. Hol az elébb megkoronázott János király, hol I. Ferdinánd pártján állottak. A vármegye folyton harcztér volt. Itt vívatott a véres szinai csata, itt folyt a küzdelem Kassa birtokáért. A közép nemességet pusztította a háború, birtokait a rakonczátlan nemesség, a hadsereg, ellenség, jó barát egyaránt. Kik a harczokban el nem estek, vagyonilag pusztultak el s nem lévén hol s kinél igazát VII keresni, elköltözött nyugalmasabb vidékre, elpusztult birtokairól.
E korszakban sok régi család neve tűnik le és sok uj család kerül a vármegye birtokosai közé, I. Ferdinándnak vagy közvetlen követőinek uj adománya alapján.
Újabb századok újabb változásokat idéztek elő s napjainkban az Árpádkori Abauj-Torna vármegyét csak a Bárczai, Fáy, Lánczi és Vendéghi család képviseli.
Mint a geneologiai munkák általában, úgy ezen Abauj és Torna egyesült vármegyék nemes családjainak múltját tárgyazó kötet sem igényli magának a bevégzettséget és teljességet. Az ilyen müvek sohasem lehetnek bevégezettek. Minden egyes ujabban kézhez vett vagy még fel nem fedezett okirat ujabb adatot tartalmaz egyik vagy másik családra nézve s a forrás kimeríthetetlen. Az ilyen geneologiai munkák fő érdeme: uj adatok felkutatásában, az ismert adatok czélszerü felhasználásában s mindkettőnek helyes, lelkiösmeretes s kútfői hitelességgel bíró igazságos feldolgozásában áll.
Művemben ezen kellékek megvalósítására törekedtem.
Az egyes családok megírásánál e munkában néhol némi aránytalanság észlelhető. Egyik - talán kevésbbé lényeges - család bővebben van tárgyalva mint másik, melynek a vármegye történetében fontosabb szerep jutott. Ennek oka az, hogy némely családok múltját közvetlen saját levelesládájuk okleveleinek alapján volt alkalmam megírni, míg másokét egyes levelesládákban szórványosan talált adatokból kellett összeállítanom. Amaz ezúton kimerítőbb, ez hézagosabb lett.
A leszármazási táblák között sok a töredék, mert hol e töredékek között nagyon valószínű volt is az összetartozandóság, de ha hiányzott a kétségtelen VIIIösszekötő kapocs, nem kötöttem össze, nehogy ezáltal esetleg egy téves leszármazás álljon elő, mely másokat is tévedésre vezethet.
A régi nemzetségek neveit, valamint a régi személy és keresztneveket mindenütt eredeti alakjában hagytam s a régi ortografiával irom. Nem irok Omode helyett Amadét, Ochtum helyett Ajtonyt, Rathold helyett Rátótot, Tekule helyett Tökölit. E régi neveket hagytam úgy amint a régi oklevelekben leirva vannak s hagytam azért, mert erre nézve minden ujitást czéltalannak tartok. E nevek legnagyobb része kiment a közhasználatból, csakis okleveleinkben találhatók mint régi emlékek, hol kivált a nemzetségek nevei a nemzedékek össze-tartozandóságát közvetitik.
Ha már most az oklevelek „Ochtum" genusát „Ajtonyra", „Jurlét" „Türjére" változtatjuk anélkül, hogy szükségünk volna reá ezen rég elavult neveket mai kiejtés szerint ujjá alakítani, rendkívül és ok nélkül megnehezítjük a további okleveles kutatásokat.
E munka betűrendben tárgyalja az egyesitett vármegyék nemes családait, melyek 1848-ig a vármegye kötelékébe tartoztak. Kihagyván azokat, melyek házasság vagy öröklés utján hosszabb vagy rövidebb ideig bírtak ugyan a vármegyében, de annak kötelékeibe sohasem tartoztak, vagy ha ide tartoztak is, multjokról az adatok hiányoznak. Kihagytam azon főnemesi családokat, melyek részben itt voltak törzsökösek, részben beszármaztak, de multjok a geneologiai irodalomból általánosan ösmert s uj adatok nem állottak rendelkezésünkre. Ilyenek: Perényi, Rozgonyi, Szapolyai, Mágocsi, Drugeth, Losonczi, Forgách, Alagi Bökény, olnodi Czudar, Bebek, gr. Csáki, gr. Vay, gr. Keglevich stb. Vannak egyes családok, melyek más vármegyében törzsökösek, IX de egyes ágazatai vármegyénkbe származtak, minők: Darvas, Péchi, Rakovszki, Szent-Iványi stb. Az ilyen családoknak csak beszármazott ágazatát vagy ágazatait tárgyalom. A többi az illető megyék monográfusait illeti s e családok története különben is tárgyalva van más geneologiai művekben. Ez alól. kivételt csak olyan családok leírásánál teszek, melyeknek története vagy nem ösmeretes vagy hibásan van közölve. Kihagytam végül azon armalista családokat, melyek czímerlevelüket a vármegye gyűlésén hirdették ugyan ki, de e megyei illetékességüknek nincsen nyoma. Ezen armalista családokból a munka végéhez egy rovatos kimutatást mellékeltem. E kimutatás az 1658. évtől kezdve hiányos ugyan, de részben kiegészítik a múlt század folyamán megejtett nemesi nyomozatok adatai.
E helyen egy kis magyarázatra kell kiterjeszkednem. Ösmert dolgokat mondok el s nem is az avatottak számára, hanem azok kedveért, kik nemesi és czímer-ügyekkel nem foglalkoztak.
Armalisokat - czímerleveleket - a mohácsi vészt megelőző időkben, egy két eset kivételével, az uralkodó kizárólag olyan családoknak adományozott, melyek már elébb is nemesek voltak. A Habsburgház trónra léptével ez megváltozott s a czímerujitó, czímerbővitő s a rangemeléssel járó czímeradományozásokat kivéve, mind olyan családok nyertek czímert, melyek elébb nemesek nem voltak. Még pedig a nyugati szokástól eltérőleg nálunk a czímeradományozás, nemesség adományozással is egybe volt kötve. Ki czímert kapott, nemességet is nyert, de birtokadományban nem részesült.
Ezáltal létrejött az armalista nemesség.
Az armalis szövegében az adományozottak állására nézve ismét egyes megkülönböztetésekre találunk.
X Egyiket nem nemesi állapotból „e statu et conditione ignobili seu civili" emeli fel véle az uralkodó, másik már elébb is nemesi előjogokat élvezett „hactenus etiam nobilis praerogativa gavisus". Az ilyen armalisokban az adományozott rendszerint „agilis" jelzővel van említve s az utódok e jelzőt annak tulajdonképeni jelentőségével „tevékeny", „serény", „gyors", szokták lefordítani, e szóban keresvén az érdemet, melyért az adományos czímerét nyerte, holott az „agilis* egyes egyének jogi helyzetét jelenti, ki nemes anyától származott, vagy nemes nőt bírt feleségül s mint ilyen, nemesi kúriát bírt s mint nemesi kuriatulajdonos, nemesi jogokat gyakorolt, daczára annak, hogy személyére nézve nem volt nemes.
Végül vannak olyan armalisok is, melyekben jelezve van, hogy az adományozott nemes szüléktől származott „qui antea quoque nobilibus parentibus ortus." Ez nemesség és czímerújításnak tekintendő s ekkor az armalis szövegében többnyire jelezve van, hogy az adományosnak nemességét bizonyító oklevelei a zavaros időkben elvesztek. Külföldön a XVII-XVIII. században kiadott czímerlevelekben udvariassági formula gyanánt gyakran olvasható ezen kitétel: „N. N. nemessége megújíttatott (erneuert)."
Az armalis osztogatása a XVI. század végétől, de főképen az egész XVII. század folyamán, nálunk is, mint más országokban, többé nem egyedül az érdemek jutalmazására, hanem az állam pénztárának megtöltésére is szolgált. Megszerzésének módja nem ütközött akadályokba s elterjedése óriási arányokat öltött. A jobbágy, ha egy kis pénzt összekuporgatott, felkért valamely befolyásosabb egyént czímerlevél eszközlésére s gyakran földesura tudta s beleegyezése nélkül felcsapott XI nemes embernek. Innen van az, hogy egyes földesurak a jobbágylevélben kikötötték, miszerint a felfogadott jobbágy az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül „titokban armalist nem hozat". Megtörtént, hogy némely armalisok kihirdetésénél egyik vagy másik földesúr ellentmondott s ez ellentmondás olvasható is az armalisokra vezetett, kihirdetést igazoló jegyzőkönyvi kivonatokban.
De ezen ellentmondást is kijátszották.
A szökött jobbágy armalisváltással - melyet uj földesurával hozatott - igyekezett a köröztetés elől szabadulni, s hogy volt földesura ellent ne mondhasson, ennek tudtán kívül azt más, idegen megyékben hirdettették ki.
A megyék is szükségesnek látták követeik utasításaiban hangsúlyozni e visszaéléseket s felkérni a királyt, hogy az armalisok tömeges osztogatását, sőt egyes armalisokban tömegesen eszközölt nemesítéseket korlátozza, mert ezek a földesúri jogokra nézve sérelmesek. E tömeges nemesítéseknél az érdemes és kitüntetésre méltó egyének mellett sokan olyanok is részesültek a nemesítés kitüntetésében, kik arra egyáltalán soha érdemeket nem szereztek.
Az armálisok korlátozásának kérelmezését adta 1626-ban utasításul Abauj vármegye követének Gagyi Báthori Miklósnak s noha már előzőleg az 1563., 1567., 1608., 1622. évi s utóbb az 1630. és 1641. évi országgyűlések törvényekben igyekeztek korlátot vetni az armalisok áradatának, mind hasztalan. Az armálisok osztogatása szép hasznot hozott a kincstárnak s nagy arányú osztogatása szakadatlanul tartott I. Leopold haláláig, sőt a Habsburgház fiágon való kihalásáig s csakis Mária Terézia kezdte azt korlátozni s e téren öt utódai is követték.
XII Heraldikai tekintetben nemcsak arra fektettem súlyt, hogy a tárgyalt családok czímereinek a lehetőségig teljes sorozatát adjam, hanem főképen ezen czímerek szabatos heraldikai leírására törekedtem - ha szabad magamat így kifejeznem - mintegy példát adva arra, hogy hazai geneologusaink czímerleírásaikban szintén a heraldikai szabatosságra törekedjenek. Hiszen nem régiben is olvastam, hogy „az oroszlán felett pánczélos kar véres szablyát villogtat, a kard hegyén levágott mozlin fej szomorkodik(Marcziányi, Uj idők II. 333).
Szakitanunk kell végre azzal, hogy a XVII-XVIII. századból származó armalisok helytelen czímerleírásait vegyük mintaképül!
Mint tudjuk, a czímerleírások sorrendjében először a paizs színét, majd a paizsalakot, utána a sisakdíszt e végül a takarókat kell leírnunk. Ezen sorrend ellen vétenünk nem szabad.
„A fennálló hadi vért kék mezejében" (scutum militare erectum coelestini colorís) helyett elég, ha annyit írunk „kék paizsban," mert ezen paizs nem is hadi, hanem heraldikai s tetszés szerint lehet dőlt vagy álló, anélkül, hogy ez a czímer hitelességére nézve befolyással bírna. Sőt elég e szó is: „kékben", mert ez a leírásban első lévén, kétségtelenné teszi, hogy alatta a paizs színét értjük.
Vannak egyes czímeralakok, melyeknek rendes állása a heraldikában chablonszerü. Az oroszlán például heraldikai rendes állásában ágaskodó helyzetben a paizs jobb kerete felé fordulva, kioltott nyelvvel, hátára fel-kunkoritott farkkal, ragadozásra nyújtott első karmokkal ábrázoltatik. Egy oroszlánnál, grifnél, párducznál, farkasnál stb. csak az ettől eltérő helyzetet kell jeleznünk, p. o. ha az oroszlán nem ágaskodó, hanem lépő, ha nem jobbra, de balra van fordulva, XIIIha nem oldalt, hanem szembe vagy hátra néz stb.
Az olyan czímeralakokat, melyeknek ábrázolására nincsen heraldikai szabály, annyira körül kell Írnunk, hogy azok a leirás után pontosan lefesthetők legyenek.
A paizson nyugvó sisakról csak a régibb hasonmásoknál, a sisakköronákról csak azon korból származó czímereknél teszünk emlitést, a midőn az ilyen sisakkoronák még külön adományozás tárgyát képezték.
A sisakdísz leírásánál a paizsalak leírásánál követett szabályok irányadók.
A takaróknak kettesével egymás mellé irott szinei kijelölik azok helyét. Például ha ezt irjuk: kék-arany, akkor ez alatt azt értjük, hogy a takarók szinei a paizs mindkét oldalán kívül kék, belül arany (sárga) színű. Ha pedig azt irjuk: kék-arany, veres-ezüst, ez esetben a takarók szinei jobbról, kívül kék, belül arany, balról, kívül veres, belül ezüst (fehér).
Egy nem szabatos, de nálunk még mindig használt czímerleírás a következő: „Fennálló hadi vért kék mezejében ágaskodó arany oroszlán áll, a paizs jobb oldala felé fordulva, kiöltött veres nyelvvel, hátára kunkorított farkkal, első karmait ragadozásra nyújtva. A paizsra illesztett sisak koronáján az alábbihoz hasonló fél oroszlán látható. A paizsot mindkét oldalán körülfogó foszlányok szine jobról kék és arany, balról vörös és ezüst". Ugyanezen czímer, szabatos heraldikai leírása ez: „kékben, arany oroszlán; sisakdísz: a paizsalak növekvőn; takarók: kék-arany, veres-ezüst".
Ennyit láttam szükségesnek megjegyezni e könyvben közlött czímerleirásaim könnyebb megérthetésére.
Végül köszönetemet fejezem ki mindazoknak, kik az őrizetükre bizott levéltárakat előttem megnyitották, XIV kik családi levéltárukat egészben Vagy részbén rendelkezésemre bocsájtották s kik a birtokukban levő geneologiai adatok közlésével munkám megírásánál segítségemre voltak. De köszönetemet jelentem Abauj-Torna egyesült vármegye közönségének is, a midőn ezen munkám kinyomtatását saját költségén elrendelte.
Devecser, 1897 julius 1.
Csoma József.
A. O. = Anjoukori okmánytár 5 kötet. Anj. = u. a.
A. V. lt = Abauj vármegye levéltára.
F. C. D. = Fehér György: Codex diplomaticus. 42 kötet.
H. O. = Hazai okmánytár. 8 kötet.
J. C. = Jászói konvent levéltára.
Nagy Iván. = Nagy Iván: Magyarország családai. 12 kötet és pótkötet.
Szk. lt. = Szathmári-Király-család levéltára.
Sztárai = A nagymihályi és sztárai gr. Sztárai-család levéltára. 2 kötet.
W. = Wenzel G.: Árpád kori uj okmánytár. 12 kötet.
Z. Zichi = A Zichi-család okmánytára. 8 kötet.
A többi kútfők részletesebben vannak a szöveg alatt jelezve.
1. Omode nádor 1299. évi pecséte útin, azon kor modorában rajzolva (Orsz. ltár 1536, 1537. 2216).
2. Gagyi-czímer, Gagyi Lászlónak, a felsőgagyi tomplomban levő 1382-ből
származó sírkövéről.
3. Chyrke-czímer. Chyrke Péter tótországi al-bán és kőrösmegyei főispán 1373. évi sisapecséte után (Orsz. ltár 6144. sz.).
4. Báthori-czímer, gagyi Báthori László abauji alispán 1555. évi pecséte után (Csoma lt. fc, D.).
5. Vendéghi-czímer. Több, e századból származó pecsét után.
6. Alpári-czimer, az eredeti, 1512. évből származó armalisról (Csoma ltár Armales).
7. Attfi-czímer, Attfi Péter 1501. évi pecséte után (Orsz. ltár 21079. sz.). A metszetben hiányzik a sas két feje közül a csillag.
8. Bárczay, a család 1421. évből származó armalisáról. (Családi ltár.)
9. Bejczi-czimer. A család neve a szövegben tévesen Béczinek van írva, mert vármegyénkben így hívták. Régi család Vas vármegyéből, Bejczról származva, hol birtoka az I. Mátyás király halálát követő években elpusztult. A czímerrajz a 11. Lajos királytól adományozott armalis hiteles másolata után készült. (A családnál.)
10. Berencsi. B. János 1429. évi pecséte után (Orsz. lt. 12114).
11. Bor. A család 1415. évi eredeti armalisa után (A családnál).
12. Buzlai. A családnak 1415. évi eredetijéről Fehérvári után (Mscript. a n. múzeumban).
13. Bernáth, az 1563. évi eredeti armalisról. (A családnál.)
14. Budi. Büdi Mihálynak a munkácsi templomra vésett kőczimere után a XVI. század első feléből.
15. Czéczei. Czéczei Lőrincz 1487. évi pecsétéről (Kassa v. ltár).
16. Farkas (harsági), az 1418. évi eredeti armalisról (Jászói lt.).
17. Fái.
18. Fuló. Fuló Mátyásnak, a XVI. század utófeléből származó veres márvány sírkövéről a felsőszendi templomban.
19. Forrai. Aladár tárnokmester 1277. évi pecséte után (Bécsi államlevéltár).
20. Gechei. Gechei András 1567. évi pecsétéről (Csoma ltár).
21. Hangácsi. Hangácsi Mihály alnádor 1496, évi armalisa után (Kivonat Szathm.-Kir. lt.).
22. Jánoki, az 1431-ból származó eredeti armalisról (Csoma lt.).
23. Joób (fancsali).
24. Kékedi. Kékedi Balázs 1649. évi pecsétéről.
25. Kornis (ruszkai).
26. Kőszeghi, az 1415. évből származó eredeti armalis után (Az eredeti a Komjáthi-családnál).
27. Lánczi (lánczi).
28. Mérai, az 1432. évből származó eredeti armalisról (Jászói levéltár).
29. Olcsvári (olcsvári). Pecsétek után.
30. Poháros. A sisakdísz Poháros Péter abauji főispán 1342. évi sisakpecsétéről (Kassai v. ltár), a paizsalak Poháros Miklós 1380. évi paizspecséte után (bécsi állami ltár).
31. Rákóczi (felsővadászi).
32. Semsei (semsei). A családnak 1401-ben adományozott armalis leírása után, azon kor modorában rajzolva.
33. Soós (sóvári), az 1418-ban adományozott eredeti armalisról (Soós ltár a múzeumban).
34. Szemere (szemerei).
35. Tomori. Tomori Pál érsek 1523. és 1525. évi pecsétei után (Orsz. ltár D. O. 24. 178.).
36. Tornai I. Tornai János sírkövéről 1406. évből a tornai templomban.
37. Tornai II. Ezdegei Bessenyő Pál 1404. évi pecséte után (Orsz. ltár.D. O. 24705.).
38. Uza (szászfai).