Felhasználási feltételek -  _©  - Terms of Use

• Kezdőlap
• Családkutatás
• Linkgyűjtemény
• Kiadványok
• Családtörténet fórum
• MaCsE fórum

1907

1907-1/2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

VARJÚ ELEMÉR

AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVII.

1Bosnyák és szerb élet- s nemzedékrajzi tanulmányok.

(Első közlemény.)

Tizenkilencz éve (Turul 1888), hogy az «Illyr czimergyüjtemények» cz. tanulmányunkban a délszláv heraldika egyes vonatkozásait igyekeztünk megvilágitani. Kilencz esztendővel később (Turul 1897), «Bosnyák nemzedékrendi tanulmányok» cz. vázlatunkban egyes vitás pontok felderitését kisérlettük meg. Azóta tisztába jöttünk a Kotroman-család eredetével (Tanulmányok a bosnyák bánság kezdetéről. Akad. ért. XX. k. 5. sz.), Šišić F. a Vojvoda Hrvoje Vukčić Hrvatinić» cz. művében nem egy homályos részletet deritett fel s több fontos vonatkozás megfejtését köszönhetjük Wertner Mór többrendbeli tanulmányainak. Több oklevéltárunk (Blagay-cs. Horvát-végvidéki, Szerb-magyar oklt.) genealogiai vonatkozásaira csak röviden utalunk.
Jelen tanulmányainknak az a czélja, hogy a történelmi kutatás folyamán felgyült genealogiai és életrajzi vonatkozásokat tartalmazó adatokat csoportositsuk s egyes részleteikben elemezzük. Eleve is megjegyezzük, hogy e több részletre terjedő elemzés gyakran kitérésekre késztet. Az adatoknak e konczentrácziójával azt akarjuk elérni, hogy ujabb adatok felmerültével a hiányt vagy tévedést könnyü szerrel lehessen betölteni, illetőleg helyrehozni.
A csoportositás megejtésére előrebocsátjuk a Kotromán-család genealogiai vázlatát (tehát nem összes vonatkozásaiban) s római számmal jelöljük azokat a tagokat, a kikre adataink vonatkoznak.

Kotromanović István bosnyák bán † 1353; Vladisláv K. István öcscse; Katalin ~ Cilli Herman gróf † 1385. III. 21.; I. Tvrtko István 1377. király; II. Tvrtko István király 1404–1443; n. t. Osztoja István király 1398–1404 1408–1418; Osztojics István király 1418/9–1421; n. t. István Tamás király ~ (2.) Katalin II. Vukćič Kosača István herczeg leánya 1424–1478; Vranduki és Komothyni Radivoj I. ~ Velikei Katalin 1429, 2-ik férje Szencsei János; Tomaševič István király 1460–1463 ~ Branković Mária (tévesen Ilona) III.

I. Radivoj, Osztoja István bosnyák király fia 1429–1463.

Osztoja István bosnyák királynak (uralk. 1398–1404; 1408–1418., I. Tvrtko király nem törvényes fia) Osztojics István nevü (uralk. 1418–1421) törvényes fián kivül két nem törvényes fia volt: az 1444-ben Bosznia trónjára került István Tamás_{(† 1461.)}* és Radivoj Vranduk,_{Vranduk várrom a travniki kerület zenicai járásában mellette ma kis falu kb. 500 lakossal. Komothyn várrom a travniki kerület jajcei járásában közel Jajcához.}* később Komothyn († 1461.) ura.
E Radivoj szerepléséről eleddig Klaič, Wertner és Šišić munkái tartalmaznak többé-kevésbbé összefüggésbe hozható adatokat.
Az első adat 1429 (!) junius 2-ikáról kelt: A budai káptalan előtt megjelenik egyfelől Velikei László fia Miklós, másfelől Vranduki Radivoj, Tamás bosnyák király testvére. A felvallásból megértjük, hogy Velikei Miklós leánya Katalin, r. kath. szertartás szerint felesége lévén Radivojnak, Radivojné atyja, megnevezett Velikei Miklós, a maga és felesége, Margit nevében, Velike és Pethna_{Pozsega vármegyében Velike és Petenye-Petnevárak. Ugy e várakról, mint a birtokos Velikeiekről s egy törzsbeli Bekefiekről bőven Csánki D.: M. O. T. F. II. 392. 4. 434}* várainak, valamint összes magyar és szlavon birtokaik egy harmadrészét haláluk után Radivojéknak vallják be örökül, ide értve az ezentul eszközlendő bármi néven nevezendő szerzeményeket. Kikötik azonban, hogy éltök fogytáig e birtokok nyugodt élvezetében megmaradjanak s azokban megvédelmeztessenek; Radivoj szószegőnek nyilvánittatván, ha e kikötés ellen beigazolhatólag vét. Viszont Radivoj Sólyomkő, más néven Szokol várának (ma a tuzlai kerület, gračanicai járásában várrom; tövében falu, kb. 1000 lakossal, a régi bosnyák sói és uszorai bánságok határán) s összes szlavon és bosnyák, jelen és jövőben szerzendő birtokainak felét köti le ugyancsak apósa, Velikei Miklós és felesége, Margit részére._{Hazai okmt. VII, 449–451. a Bánffy-család kolozsvári 1.-tárából. Idézte s kivonatolta Wertner M.: Délszláv gen. 1891. 229. l. Használja Csánki is. i. m. i. h. A Hazai okt. az oklevél kivonatában boszniai káptalant emlit, holott az oklevélben a budai káptalanról van szó.}*
Feltünő az oklevélben, hogy Radivoj csak de Wranduk előnevén (caput bonorum) emlittetik, mint Tamás bosnyák király testvére, holott ekkoron a törvényes király II. Tvrtko volt s István Tamásról (az összes bosnyák uralkodók viselik az István nevet) a többi forrásokban addig még szó sincs. Osztoja István király elől nevezett két nem törvényes fia ugyanis törvényes testvérük halála után valóban igényt tartott a bosnyák trónra s királyfinak, királynak is neveztették magukat. Ez oklevél keltére nézve azonban bizonyos kételyek merülnek fel. Varjú Elemér ugyanis ez oklevél 1456. átiratát látván konstatálja, hogy ennek datuma igy hangzik: «feria proxima post festum sacratissimi corporis Christi anno eiusdem millesimo quadringentesimo quadragesimo nono.» E szerint az oklevél 1449. jún. 19. kelt. Valószinü tehát, hogy a budai káptalan keltében esett meg a tévedés. Annál valóbbszinü ez, mert Radivoj 1429. még nagyon fiatal volt, s a magyar-szlavon nexus csak Tamás István királysága elején lett s lehetett bensőségessé.
Jelen tanulmányunk főczélja a genealogiai elemzés lévén, nem terjeszkedhetünk ki a történelmi pragmatika egyes részleteire. Mindazonáltal az egyes személyiségek családi vonatkozásait, kellő megvilágitás czéljából, szükségesnek tartjuk kapcsolatba hozni a bosnyák történelmi fejlődés illető mozzanataival. Ez alkalommal hangsulyoznunk kell, hogy a XV. századbeli bosnyák történelem szinterére csak most érkezett el a derengés korszaka. Már nem olyan áthatatlan a sötétség, de az egyes körvonalak még nem elég élesek. A raguzai levéltár törmelékes adatai évről-évre kiegészitik az egyes vonatkozásokat s csak örvendenünk lehet, ha egyes tévedéseket helyreigazit egyik vagy másik kutató. Igy vagyunk Radivoj szerepével is. Néhány év óta már többet tudunk róla, de Boszniában való szereplésének képe sem korrendi, sem okozati összefüggése tekintetében nincs még kellően tisztázva.
Biztosan megállapitható, hogy a török hatalom a végzetes kimenetelü 1415-iki Uszora-menti csata – Maróthy Jánosék veresége – óta kezdett elhatározó szerepet játszani Bosznia területén. Izsák bég játsza a conquistador szerepét török részről. Hogy miként ment végbe ez a török hódoltatás, azt inkább csak sejthetjük. A bosnyák «urak» s ha magyar részről nem reméltek segélyt, a királyok is, koronként megegyeztek a törökkel s megengedték, – hisz kénytelenek voltak vele – hogy török őrség szálljon meg egyes várakat. Az első forma tehát katonai okkupáczió volt, melyből a szultán irányitotta politikai beavatkozás önként folyt. Közvetlen behódoltatásra ekkor még nem gondolt s nem is gondolhatott a török, hisz Konstantinápoly még állott s a magyar déli védvonal még elég erős volt. Csak az volt a következése, hogy a várbosznai (Vrhbosna, Sarajevo) szandsák-bég magatartásától függött, a királyi családban duló viszálykodás következtében meggyöngült Bosznia sorsa. Annyi bizonyos, hogy 1420–1428 között a törökök már lábrakaptak a bosnyák területen._{V. ö. e részben Radonič Jovan: Der Grossvojvode von Bosnien Sandalj Hranić’ Kosača cz. becses értekezését, melyben Jireček kiadatlan adatai is értékesitvék. Arch. f. slav. Phil. XIX. 460. l.}*
Radivoj, a ki Vrandukot birta török védőszárny alatt, 1428 táján föllépett ellenkirálynak II. Tvrtkoval szemben. Már ez a körülmény is bizonyitja, hogy a középkori Boszniában a tényleges királyi hatalom addig ért, a meddig saját magánbirtoka terjedt, azontul már csak akkor engedelmeskedtek neki, a mennyiben idegen erővel sikerült akaratát érvényesiteni. Innen magyarázható, hogy Radivoj egy évtizeden tul királynak mondhatta magát, mert II. Tvrtko, a törvényes, nemzetközileg is annak elismert uralkodó nem férhetett hozzá. Radivoj töredékes életrajzi vonatkozásainak első részéből egy törökpárti pretendens képe tünik elő s Raguzával való viszonya játsza benne a főszerepet.
A raguzai köztársaság ugyanis – kereskedelmi érdekeire való tekintettel – «gyertyát gyujtott» mindazon hatalmas vagy erőszakos szomszédjának, a ki polgárainak árthatott. A nagyobb hatalmaknak: töröknek, magyarnak adót fizettek, a bosnyák királynak, szerb deszpotának, kisebb ugyan, de mint közelebbi szomszédoknak «állandó» ajándékokat, értékes posztót, bársonyt, követeiknek utiköltségre pénzt adtak. Mint a déli szlávság müveltségi központja, Raguza mindinkább menhelye lett a bosnyák és szerb dinasztáknak. Ha modern hasonlatot akarunk alkalmazni, bizvást az Adria «Grácz»-ának nevezhetnők a kellemes, pallérozott polgárságu, vidám s gazdag kis köztársaságot.
Ostoja István, Radivoj atyja is Raguzába menekült s polgárjogot nyert a köztársaságtól. Osztojič István Radivoj bátyjának királykodása után, testvérével, Tamással együtt csak serdülő sorban álló legényke lehetett. Bizonyos annyi, hogy mind a kettő II. Tvrtko királylyal szemben pretendensi igényeket támasztott. 1431-ig semmiféle biztos adatunk nincs, azontul legelőbb 1431-ben_{Radonič szerint 1433-ban, de Jorga N.: Notes et extraits pour servir ŕ l’histoire des croisades au XV. sičcle. Paris 1902. 2-ik sorozat 302. l. (egyébként nagyon hézagos és kazalszerü gyüjtemény.) 1431. sept. 26. idéz adatot. Jelöltsége valószinüleg 1430-ban lett aktuálissá!}* találkozunk Radivoj nevével, midőn adót követel Raguzától, megfenyegetvén a tanácsot, hogy nemfizetés esetén kereskedőikön áll majd bosszut. Nem szabad felednünk, hogy Radivoj a segedelemre rá is szorult. Eleinte alkudoztak vele, de bizonyára érdekeikre való tekintettel 1433 febr. 20-án 200 perpert adtak neki, követének pedig 60-at._{Jorga i. m. 315. l.}*
1433 szeptember havában ujabb adófizetési meghagyása alkalmával azonban megvitatás alá került az a kérdés, hogy Radivojt, «ki magát Bosznia királyának mondja», elismerjék-e s küldjenek-e neki állandó ajándékot? Csak hat szóval (21–15 ellen) döntöttek ellene, megtagadván az állandó fizetési kötelezettséget.
Ekkor – 1433 nyarán – Radivoj török segedelemmel Tvrtko ellen tört, de nem nagy sikerrel. A köztársaság ugyanis 1433 okt. 5-én a következőket irja Raguzai Sztojkovics Jánosnak, a párisi egyetem doktorának, Zsigmond király kedves emberének:_{L. Mon. Conc. Gen. XV. Bécs 1857. VIII. l.}*
«Jelenleg Tvrtko király uralkodik Boszniában, a kit most a törökök szorongatnak s háborut viselnek ellene. Tvrtko ellenfelei a bosnyák királyi ház egy Radivoj nevü sarját követik s akarják királynak megtenni, noha eddig Tvrtko királynak egy várát sem tudták elfoglalni.»_{Jorga i. h. 318. l.}* E hadjáratnak Radivojra nézve az lett a vége, hogy Raguzába menekült. Pártfelei ezuttal nem diadalmaskodhatván, azt tanácsolták neki, hogy béküljön meg sorsával s élvezze, mint raguzai polgár azokat az előnyöket, melyet a békés visszavonulás nyujt. Csakhogy Radivoj sehogysem akart beállani polgárnak, levetni nemzeti viseletét. Katonaember létére nem szokott hozzá a polgárosult csöndes életmódhoz. Inkább kibékült Tvrtko királylyal, a ki Kiseljakon (szerajevoi kerület, fojnicai járás) adományozott neki birtokot._{P. Luccari Annali di Ragusa. 1790. kiad. 143. 4. 1. Mauro Orbini: Il regno de gli Slavi, Luccarit követi, úgy adván elő a dolgot, hogy Radivoj a törököknél tuszként tartózkodott. 367–8.}* Visszatért tehát Boszniába s koronként ellátogatott Raguzába, a hol sok barátja volt. Követelését azonban fentartotta továbbra is a köztársasággal szemben. 1434-ben kétszer is követelte az adót. Megtagadták ugyan a kérést, de a követének mindenkor megadták a költséget._{U. o. 320. I. 4. l.}*
II. Tvrtko király hatalma azonban, mind a mellett, hogy Radivojjal szemben eredményeket ért el, nagyon gyönge lábon állott. 1435 március 19-én Pozsonyban van_{Mon. Conc. i. m. 791.}* Zsigmond királynál, decz. 5-én pedig Székesfehérvárott tartózkodik._{U. o. 676. Zsigmond király Tvrtko pártján áll s hiveit jutalmazza, így 1436. Restojet, a király kamarását.}*
Messzire vezetne, ha Tvrtko uralkodásának illetőleg segedelemkereső expedicziójának részleteit mind előadnók. Elég annyit konstatálnunk, hogy távolléte alatt Vukčić István chulmiai (herczegovinai) vajda Dél-Boszniát és a magyar király utólagos beleegyezésével Brankovics György, a szerb deszpota_{1435 máj 5. Zsigmond királynál II. Tvrtkoval egyidőben indult Magyarországba. M. Sz. O. 96. l.}* keleti Boszniát foglalta el, mig a török Vár-Boszniát (Vrhbosznát) szállotta meg. Tvrtko utazásának a törökkel való megegyezés lett a vége s ő is adót fizetett a szultánnak.
Radivoj ez alatt békében élt ugyan Tvrtkoval, de Vukčić István vajdával tartott különös jó barátságot. Raguza kereskedőire való tekintettel s mert a szomszédos chulmiai vajdával barátkozott, immár állandó ajándékot adott Radivojnak is. Majd 100, majd 200 perpert, gyakran értékes bársonyt, posztót utalnak ki részére, sőt még a városba küldött bohóczait is megajándékozzák.
Igy állott a Radivoj dolga 1443-ig, midőn II. Tvrtko († u. é. junius 22.), fimaradéka nem lévén, Tamás, melléknevén István, a Radivoj testvére került a bosnyák királyi székbe._{Klaić s a kik utána irnak azt vélik, hogy István Tamást azért választották királyul, mert Radivoj a törökkel vállvetve pusztitotta az országot. Nem hisszük, hogy mellőztetésének ez lett légyen az oka. Hisz az akkori bosnyák előkelők között alig akadt valaki, a ki ne hódolt volna be koronként a töröknek!}*
István Tamás király uralkodása kezdetén Raguza Radivojjal szemben megkisértette az adó megtagadását, de 1446 febr. 4-től 1450-ig folyton kap ajándékot (150 perpert), sőt külön még bársonyt stb. is, mint előbb, majd 200 perpert fizetnek Radivoj «királynak»._{V. ö. Jorga i. m. 326., 330., 359., 363., 368., 367., 385., 391., 6., 406., 17., 20., 23., 26. ll.}*
Az 1443–1450-ig terjedő időszakban ment végbe a bosnyák királyi család katholizálása és szorosabb csatlakozása a pápasághoz. Úgy István Tamás (1444) mint Radivoj – ki testvérével teljes egyetértésben ebben az időben teljesen beérte állásával – buzgó katholikusokként jelentkeznek. Radivoj felesége, Velikei Margit, kit ez idő tájban vehetett nőül, katholikus volt, hiszen már hangsulyoztuk, hogy az elől idézett 1449-iki (1429!) oklevél expressis verbis kijelenti, hogy a róm. kath. egyház szertartása szerint ment férjhez. Bizonyára csakis azzal a kikötéssel lett a bosnyák királyfi felesége a szlavonita főrangu leány, hogy pataren férje mellett szabadon vallhatja hitét. Ez a föltevés természetesen csak arra az esetre állhat meg, ha a házasság Radivoj megtérése előtt ment végbe. Annál buzgóbb katholikus lett aztán Radivoj, midőn a pápa 1445 máj. 29-én testvérét, a királyt származására nézve törvényesitette «uti in praefato regno Bosnć ac quibuscunque aliis regnis ................... succedere .............. valeas .... ac si legitimo thoro natus esses.»_{Theiner : M. S. M. I. 388.}* E rendelkezéssel Radivoj is törvényesittetett kath. szempontból._{Mint jó katholikust dicséri III. Calixtus pápa 1457-ben Theiner i. m. I. 428., a ki azonban csak Vranduk urának «nobili viro de Vranduk» és a király egy atyától s anyától való testvérének «germano» nevezi. Radivojnak – Luccari 185. l. szerint – pataren felesége is volt: Eavlović Radosav nővére s egy fia Ljubiša.}* Radivoj egyébként 1446. okt. 9. Eugen pápa részéről kölönös védnöksége (nob. virum Radivoj comitem de Branduch germanum regis S. D. n. accepit in protectionem b. S. Petri) alá helyeztetett s a vranduki «a bold. Szűzről nevezett» (nullius dioecesis) kath. egyház pünkösd napjára bucsútartási jogot nyert. (Vat. ltár Eug. IV. T. I. f. 360. f 335.^b 336^a)
De térjünk el kissé Radivoj boszniai szereplésétől s nézzük szlavoniai birtokainak a dolgát. Adataink kronologiai sorozata is megköveteli e diverziót.
Radivoj az 1449-iki (1429!) megegyezés értelmében tényleg hozzájutott a Velikeiek szlavon birtokaihoz._{Varjú Elemér t. barátom közléséből tudjuk, hogy V. László 1456. jul. 24-ikén Bécsben kiadott oklevelében konstatálja, hogy előtte «fidelis .... egregius Radiwoy de Wranduk» megjelent s felmutatta a budai káptalan szóban forgó levelét, mely a néhai apósa Velekei Miklóssal kötött egyezményt tartalmazza.» (Eredeti, a kolozsvári Bánffy lt. Hátán bosančicával [régi bosnyák irással.]) Sufflay M. olvasása szerint e följegyzés: «László király Albert fia oklevele, remélni lehet Benić Miklós knyéz uj birtokát, Bécsben.» Annyit mindenesetre bizonyit az oklevél, hogy Radivojék már birtokba vették ekkor a magok részét s a királynál bizonyos ujabb birtokrészeket kérelmeztek.}* Mint szlavon birtokosnak ügylete támadt a Dobra-Kucsai Nelepeczekkel, az 1356-ban Magyarországba telepedett bosnyák Hrvatin nemzetségből_{Tanulmányok a bosnyák bánság kezdetéről. 44–6. l.}* kivált, jó birtoku családdal._{Nem érdektelen összeállitani e család genealogiáját, mely a mi s a Karácsonyi János közölte gr. Pongrácz cs. levélt. kivonatok (Tört. Társ. 1897. I. közl.) alapján minket érdeklő részében ekkép állitható egybe.}

_{Hrvatin Pál 1358; Vlkoszláv; Szabolcsinai Latk; Miklós 1414; László 1435;
Gergely 1358, 1365; Gojslav 1365 n. domina Gyula 1376; Miklós 1365; Dobrakucsai Nelepecz 1365; László 1376; Gergely 1376; Benedek 1409 Szobocsinai Latk-Vlatko László fiának, Lászlónak gyámja 1435; László 1412; Pál 1462 ~ Anna 1469, (néhai); Benedek 1450, 1469; László 1462–1471, 76 ~ Anna; Miklós 1469. 1470; Dávid 1470; Pál 1450; Domokos 1469. 1470; János 1450 (néhai); András 1469; János 1469; János 1450; László 1451; Dávid 1450; György 1450}

_{1478-ban Dobra-Kucsa, melyet 1457-ben Benedek «provincia nostra»-nak. (körülbelül a zsupának felelt meg) nevez, a Mindszentiek kezére jutott. Megjegyezzük, hogy a közöltük nemzedékrendi táblán feltüntetett Vlkoszló, Horvatin testvére Ključot adta magyar kézre 1363-ban. – Tanulm. a bosny. báns. kezd. VIII. – E várnak tartozéka volt Stražice – Vesela Straža erőd, melyet Zsigmond idejében 1414-ben Szobocsinai Latk fia Miklós nem tudott megvédelmezni a bosnyákok ellen. Borbála királyné 1414 február 2. a király itélete meghozataláig eltiltja, hogy ezért Szobocsinai Miklóst vagyonában zaklassák. Az oklevél szövege így hangzik:}

_{Buda 1414 feb. 9. Commissio Nicolai palatini et Johannis de Maróth alias bani.
Barbara dei gratia Romanorum Hungarić etc. regina fideli suo magnifico Paulo Csupor de Monuzlow, regni nostri Sclavonić bano vel vicebano eiusdem, salutem et gratiam. Licet Nicolaus filius Wlathk de Zabachina castrum Veselestraza nuncupatum in regno Boznć habitum, per negligentem conservationem et custodiam eius dem castri a potestate domini nostri regis amitendo existit alienatum, et ad manus quorumdam Boznensium deventum, tamen quia nos factum amissionis dicti castri dispositioni domini nostri regis et deliberationi duximus reservandum, igitur fidelitati vestrć firmiter prćcipiendo mandamus, quatenus prćfatum Nicolaum tamdiu quousque dictus dominus noster rex facto in prćmisso deliberaverit in possessionibus, rebus et suis bonis universis impedire molestare et dampnificare nullatenus audeatis, nec sitis ausi modo aliquali. Secus non facturus, prćsentibits perlectis exhibenti restitutis. Datum Budć feria sexta proxima post festum purificationis virginis Marić, anno domini MCCCCXIV. (Körmendi lt.)}* Történt pedig ez akképpen, hogy Radivoj és apósa Velikei Miklós 400 aranyforinttal tartoznak a Dobrakucsai nemeseknek, mely summa, mint Nelepeczék levaci várának zálogösszege, 1450 január 6-án vált esedékessé.
Radivojék ebből 300 frtot 1450-ben le is fizettek;_{A pozsegai káptalan 1451. jan. 11. kiadványa Körmendi ltár.}* a hátralékos 100 frtot azonban u. a. évi jun. 30-án fizették meg._{A pozsegai kápt. 1451. jun. 30. kiadványa. M. N. M. Kovachich kéziratai közt.}*
Velikei Miklósnak másik leányát, Borbálát, Radivoj sógornőjét Kis-Várdai Miklós vette el. Igy kerültek a velikei és pethnai (petenyei) uradalmi részek_{Velike: Fenyő, Poszada, Cseglin, Bokolya (Bukovje) Tomica tartozék, Petenye: Golgova. Felsorolja: Csánki i. m. II. kötet i. h.}* feliben örökség révén Kis-Várdai kézre. A Kis-Várdai fiuk: Miklós, Simon, Mátyás és Aladár azonban örökségöket zálogba vetették részben Ivánka fia Lászlónak, Miklósnak és Györgynek, valamint nagynénjöknek, Velikei Katalinnak._{150 arany forintban megegyeznek 1470. jun. kis-martoni lt. E birtokokra nézve v. ö. Csánki i. m. a Bekefiekről sz. tanulmányát. 435. l.}*
E viszonylatokból feltetszik, hogy Radivoj, mint magyarországi birtokos is szerepet játszott Pozsega és Kőrös vármegyékben. Meglehet, hogy felesége vitte a magyar-szlavon uradalmak gondját. A családi szempontból kedvezőbb helyzet révén, mely István Tamás király uralkodása következtében Radivojékra nézve beállott, még acquisitiora is telt. Igy a pozsegamegyei Szentléleki Kasztelánfi Gáspár pakai (Bródtól északra) birtokának felét: tiz jobbágytelket 400 arany forintért zálogba vették Komothyni_{Ekkor igy nevezték a Jajce melléki Komothyn váráról, melyet ujabban kaphatott testvérétől, a királytól.}* Radivoj és felesége. Kasztelánfi Gáspár Szrebernik várának elfoglalása alkalmával bosnyák árulás következtében török fogságba került. Csak nagy áldozatok árán szabadult ki rabságából. Később Murad szultánnál követségben járt. Noha I. Ulászló király 1443. feb. 27. adómentességet engedélyezett Kasztelánfi Zsigmondnak és Gáspárnak, a pénzszük világban rászorultak a zálogbavetés szokásos eszközére.
A föntebb emlitett szerzeménnyel kapcsolalatos Radivoj életének tán legjelentősebb epizódja, melynek, ha nincs is elsőrangu nemzetközi fontossága, de nevezetes lánczszemét alkotja a XV. századbeli balkáni viszonyok alakulásának. Vég-Szendrő (Semendria, Smederevo) elestére czélzunk e bevezetéssel.
A dolog folyamatos megértésére előre kell bocsátanunk, hogy István Tamás király, Radivoj gyakran emlitett testvére, elsőszülött fiát, Istvánt, (Tamás fia István, Stjepan Tomašević) mindenkép valamely olasz uralkodó vérbeli vagy ha ez nem lehető, valamely gazdag herczegnővel iparkodott eljegyezni.
Ilyenül kinálkozott Sforza Ferencz milanói herczegnek, a hatalmas, dus vagyonu condottierenek, Donna Bianchától született egyik leánya.
Erről az ügyről, illetőleg kezdeményezéséről Calcaterra Jakab, Sforza Ferenc római követének 1456 jul. 20-án kelt jelentéséből_{Milanói Állam lt. Nem teljesen közli: Makušev, II. 99.}* értesülünk, melyben a következőket irja:

Dicsőséges Uram stb. Uraságod bizonyára olvasta és tudomásul vette azt, a mit e napokban két levelemben a bosnyák király követével folytatott beszélgetésemről irtam. Értésemre adta, hogy ura, a király, Uraságoddal rokonságba kiván lépni és az én véleményemet akarta tudni ez ügyről. A nevezett követ elutazott és egy emlékiratot hagyott nálam. Én erre Uraságod nevében megfeleltem és azt irtam neki, juttassa leveleimet e két hely egyikéhez: vagy Lesinán át az odavaló püspökhöz (a bosnyák király rendes ügyvivője) vagy pedig Velenczén át Enze Antonióhoz, ki a San Salvatore-féle templomnál müködik.

Ezenkivül tudja meg Uraságod, hogy tegnap (1456. július 19.) Ő Szentsége is beszélt velem e tárgyról mondván, hogy a nevezett király a követei utján megkérte, hasson oda, hogy a király elsőszülött fia nőül vehessen egy olasz főuri lányt s hogy ő legjobban szeretné, ha ez a lány királyi vérből származott vagy ha ez nem volna elérhető, legalább is herczegnő legyen; és ezért Ő Szentsége tudakozódott nálam, hogy hány leánya van uraságodnak? Azt a kivánságát fejezte ki továbbá, hogy miután ez a rokonság nem jöhet létre az aragon királylyal, minthogy sem ennek, sem fiának, a kalabriai herczegnek leánya nincs, hogy e házasság legalább Uraságod családjával köttessék. Miután Ő Szentségének tudomására adtam, hogy hány és milyen leányai vannak Uraságodnak, azt felelé Ő Szentsége, hogy azt hitte, hogy több leánya van Uraságodnak Madonna Blankától. Sajnálja, hogy miután az egyik az aragon királyi udvarnak van eligérve, a másik pedig csak az imént született, ez a rokonság nem jöhet létre. És ezt Ő Szentsége azért mondá, mert Uraságodnak ama másik leányáról, a ki akkoriban Jacobo gróf jegyese volt, persze nem lehetett emlitést tenni, miután a nevezett követek bizonyára megmondták Ő Szentségének uruknak azon kivánságát, hogy menye csakis törvényes házasságból származzék. Erre azt feleltem neki, hogy mégis úgy látszott nekem, hogy az egyik követ nem fektetett sulyt a születés jelzett fogyatékosságára. Ő Szentsége akkor azt mondá, hogy nagyon szeretné, ha ez megtörténnék és hogy Uraságodra nézve is csak kivánatos lehet a dolog. Uraságod mindezt immár megtudván, kegyeskedjék efelett tetszése szerint határozni. Ex urbe 2o julii 1456. Eiusdem Illustrissime Dominationis fidelis servitor Jacobus Calcaterra.

Kivül: Illustrissimo principi et excellentissime domino domino duci Mediolani etc. Papić Auglerićque comiti ac Cremonć domino, domino suo colendissimo.
A tárgyalások ebben az irányban tényleg megindultak,<sub>1457. folyamán. Erről az alábbi levél tájékoztat:
1457. okt. 2. Milanó. Sform Ferencz milanói herczeg levele István Tamás királyhoz a folyamatban lévő ügyről.
Serenissimo Principi et excellentissimo Domino observandissimo Domino Stephano Thome Dei gratia Regi Bosnensi.
Reddidit nobis magnificus ac prestans miles Dominus Niculaus Jacobi Teste regie serenitatis vestre orator litteras eiusdem omni humanitate et clementia plenissimas summeque in nos benivolentie et amoris testes locupletissimas. Perlegimus ea, que litteris ipsis prelibata maiestas vestra nobis scripsit: dehinc omnia, que ipse orator ornate copioseque nobis sublimitatis vestre nomine retulit. Intelleximus verum nescimus quos excelentie vestre pro tam humanissimis litteris quibus nos tam familiariter tamque liberaliter nos alloqui dignata est pro tanto tamque singulari in nos affectu, dignus agere debeamus gratias sed quas maiore animo concipere possumus habemus dedimus responsum ad singula ipsius Domini Oratoris quesita singulorumque petitiones. Intellexit ille ut est vir omni officio et virtute preditus animum et mentem nostram quam illi sincere corde aperuimus. Percepit Rome ex Sanctissimo Domino nostro Papa et ex omni ella Curia ... (!) a többi hiányzik. (Milanói Á. L.)</sub>* Traui Testa Miklós volt a megbizott István Tamás részéről. A tárgyalás sikerre is vezetett, a mennyiben Sforza Ferenc ráállott, hogy egyik leányát odaadja feleségül a bosnyák királyfinak. A jelentést, illetőleg beleegyezést a bosnyák király megkapta, de ezalatt (1458 febr.) már tárgyalásokat kezdett néhai Brankovics Lázár rácz deszpota örököseivel, ennek egyik leányát fiával óhajtván eljegyezni. Megérkezvén Milanóból a követ, a király zavarba jött. Valószinüleg csak formaságból cselekedte, hogy nagy udvariaskodással vette tudomásul a herczeg beleegyezését. Megirta neki, hogy mindent elkövet a rácz frigy felbontására nézve s erről hamarosan tudósitja. 1459 máj. 1-én Bobováczról azonban már csak a megtörtént bosnyák szerb házasságról értesiti. Hogy ezt a kétlakiságot megédesitse, ujabb összeköttetést ajánl fel a herczegnek, megemlitvén, hogy hiszen van még neki fia is, leánya is s a herczegnek is vannak gyermekei._{M. D. M. I. 49–50.}*
Sforza Ferencz a levélre 1459 jun. 11-én válaszolt igen udvariasan. Örül a hirnek s annyira kedvére van, ha a bosnyák király országa hasznát látja ez összeköttetésnek, mintha csak a sajátjáról lenne szó.
A mi az uj összeköttetést illeti, finom czélzatossággal megjegyzi, hogy vannak ugyan fiai, leányai, de ezek részint el vannak jegyezve, úgy hogy «azokat hittel és becsülettel mit mindennek elibe helyezünk, feloldani nem lehet.» A levél többi része a mantovai congresszusra vonatkozik. Közöljük e levelet, mint e házassági ügy befejező levelét s a Mátyáskori Dipl. Emlékek – sajnos soknémü – hézagának pótlását.

1459. jun. 11. Milano. Mediolani die XI Junii Serenissimo principi et excellentissimo domino domino honorandissimo domino Steffano Thome Dei gratia regi Bosne etc.

Accepimus litteras serenitatis Vestre datas in regio eius castro Bobouaz, die prima mensis proxime decursi Maii, quibus intelleximus felicem matrimonii copulam contractam inter illustrem dominum Stefanum Maiestatis Vestre filium et filiam illustris principis quondam domini Lazari despoti Rascie cum dotali omni eius dominio in Hungaria et Rascia quod Turci non occupant. Que profecto nobis gratissima et jucundissima fuerunt, et quantum animo concipere possumus Maiestati Vestre congratulamur, non alio loco existimantes quecunque regni Vestri rerumque Vestrarum incrementa et felicitatem, quam si nostra essent. Quemadmodum pro singulari in nos humanitate et clementia Vestra esse reputamus. Que vero secundo loco Maiestas Vestra commemoravit de alia affinitate contrahenda inter alios liberos Maiestatis Vestre et nostros; postquam prima de qua mentio habita est non successit, seu in melius versa est longe maiore animi voluptate accepimus, vel ex hoc ipso arguentes et plane dignoscentes quantum ipsa regia Maiestas Vestra nos resque nostras innato quodam amoris affectu et studio complectatur; et propterea non possumus condignas Exellentie Vestre referre gratias, sed quas maiores possumus agimus immortales, verum in hac animi oblectatione, hoc uno augimur quod sublata est nobis facultas non voluntas, desyderio Maiestatis Vestre et nostro satisfaciendi, habemus siquidem alios filios et filias omnipotentis Dei gratia quamplures, qui licet parvuli nondum pubertatis annos attigerunt, sunt tamen aliis matrimoniis desponsati et promissi, adeo ut, salva fide et honestate quam pre ceteris rebus colimus, revocari non possent. Rogamus igitur Serenitatem Vestram et obsecramus ut quandoquidem ea facultas nobis sublata est voluntatem nostram qua utique integerrima est; accipere dignetur animumque et precipuam in eam fidem reverentiam et devotio nem nostram agnoscere que maioris vinculi quam affinitatis robur obtinere sibi certe polliceatur, nobisque et rebus nostris, si quando usui vel commodo sibi esse possint, eque ac suis propriis utatur, nam ipsa Maiestas Vestra nos utique dum vixerimus in omne decus ornamentum et amplitudinem suam ubique inveniet paratissimos. Demum ad ea que Maiestas Vestra de conferendis auxiliis pro Christiana religione contra sevissimos Turcos, dicimus quod ut Maiestati Vestre notum esse credimus, summus Romanus Pontifex in Mantua civitate quam die XXVII proxime preteriti mensis attigit, dictam constituit omnesque christianorum potentatum, Reges, Principes et Dominos et universitates, quos superioribus mensibus evocavit, expectat, adsuntque iam plurimi et diversarum partium orbis oratores, ceptumque est agi de summa rerum omnium contra ipsos Turcos, ne dum reprimendos sed exterminandos et de ulciscendis christianorum cladibus. Nos vero nisi iussu Sanctitatis sue retardati fuissemus, iam eo contendissemus. Sed ubi facultas dabitur cum Romano Pontifice super his disserendi, dixit enim nos velle alloqui nosque evocaturum quando tempus commodum et fructuosum sibi videbitur animum nostrum aperiemus, et quicquid Sanctitas sua jusserit quantum ingenium aut vires nostre suppeditabunt si pariter ab aliis christianis potentatibus fiet. Id totum sanctissime huic expeditioni in Turcos devenimus, que omnia cum discussa et maturata erunt, Maiestas Vestra plenius intelliget, nec dubitamus quin ipse Romanus Pontifex cum ceteris Sancte Ecclesie Cardinalibus antequam ad hoc dieta recedat, talem ipsi expeditioni modum adhibebit, quod Maiestas Vestra et ceteri christiani orbis Principes et Potentatus et presertim illorum partium sibi bene fecisse consultum arbitrabuntur, cui Maiestati Vestre nos accurate commendamus. (Milano Á. L.).
Az itt elmondottak, eltekintve a genealogiai vonatkozásoktól, főleg amaz oknál fogva érdemlik meg az elemzést, mert a szándékolt összeköttetés elmaradása, illetőleg István bosnyák királyfi uj házasságának indokolása, a szerb deszpotaság elnyerésén sarkallik. Hogy István Tamás király eljárását Milano herczege méltán tehette kifogás tárgyává, kétségtelen. A bosnyák királynak csak az a mentsége, hogy nagy oka volt, a mely őt az olasz összeköttetéstől elterelte.
Brankovics Lázár, szerb deszpota 1458 január 20. halt meg, minek következtében napirendre került az akkori «szerb» kérdés. A kérdés megoldása nagy nehézséget okozott az érdekelt hatalmaknak, annyival is inkább, mert az elhunyt deszpota fitestvére, István vak volt; másik testvérének, Gergelynek fia pedig nem törvényes ágyból származott. A hatalom tehát az özvegy deszpotinára száll, ki Végszendrő várában tartotta udvarát, az alsó Duna védelmi vonalának fő erősségében, a melynek birtoka egyaránt érdekelte a magyar királyt és a török szultánt. Közvetlenül érdekelte azonban a szerb deszpotatus jövendő sorsa István Tamás bosnyák királyt is, minthogy 1435 óta Boszniának Drinamelléki része Szreberniczával, az ezüstjéről hires várossal, valamint Uszora egy része, rácz kézen volt. István Tamás király élt is az alkalommal, mert Lázár deszpota elhunyta után rögtön elfoglalta Szreberniczát és a Drinamellékén 3 erődöt. Az ottani lakosság, a források szerint, rokonszenvesen fogadta a változást._{I. M. D. E. I., 5., 6. – Makušev II. 204. 1458 febr. 22. Srebrenica 30.000 aranyat jövedelmezett és a visszafoglalás alkalmával István királyfinak értékes ajándékot adott.}*
Bár nincs rá határozott adatunk, de még sem puszta feltevés, ha azt véljük, hogy István Tamás király, a fia és Lázár deszpota leánya közti házasságot első sorban azért kereste, mert hozományképen Boszniának elveszett keleti része igy okvetlenül a bosnyák királyi házra szállandott. Ezen az alapon indulhatott meg a bosnyák és szerb udvar közti tárgyalás. Ruvarac Ilarion (W. M. aus Bosnien III. 386.), kinek nézete egyezik a mienkkel, ezenfelül még azt is hiszi, hogy Brankovics Lázár özvegye, az uralomravágyó Palćolog leány azt vélte, hogy e frigy révén megtarthatja befolyását a még be nem hódoltatott szerb részekre. Bosnyák nemzeti szempontból nemcsak érthető István király szándéka, hanem hibát követ vala el, ha a milanói összeköttetést előbbre helyezi az ország integritása helyreállitásánál.
Azonban a házassági tárgyalások megkezdésétől a szerb deszpotaság elnyeréséig még jókora utat kellett tenni, mert az ügybe beleszólása volt a magyar királynak és a szultánnak, ki már földrajzi helyzeténél fogva a deszpotatus fennállásának nagy jelentőséget tulajdonitott. A szendrői udvar körében, melynek mozgató tényezője az erősen katholikus özvegy deszpotáné_{V. ö. III. Calixtus pápa levelét 1458. márcz. 14-kéről. Mátyás király levelezését a pápákkal. Fraknói V. 3. l.}* teljes a fejetlenség. Volt egy párt, mely a török hatalommal szivesen megegyezik, ha a szultán tisztán csak a védnökségre szoritkozik és a belső szervezetet nem bántja. Az adófizetés nem rémitett el senkit, hisz azt már régóta megszokták az akkori Balkán népek. A szerbek előtt meg ott volt a bosnyák király példája, a ki ebben az időben is rendesen fizetett adót,_{I. M. D. E. I. 29. l. 1458. május 13-án 9000 aranyat fizet.}* a mi nem vala gát, hogy Boszniát a maga szokása szerint igazgassa. Azért igen sokan nem bánták, hogy majd a szultán rendel nékik valakit deszpota képében, mert az asszony-uralomtól nem sokat vártak. A deszpota özvegye és tanácsadói érezték a fenyegető veszedelmet és minden áron szabadulni igyekeztek. Magyarország, melynek élére a fiatal, tetterős Mátyás király állott, uralkodásának első hónapjaiban nem nagy kilátásokkal kecsegtette ugyan a szendrői udvart, de kénytelenek voltak Buda akaratát számba venni, minthogy a közel Belgrád vára magyar kézen volt és az 1456. diadal megerősitette a magyar fegyver prestige-ét. Mindamellett e nagy diadal mégsem tudta megállitani a török haderőt folytonos pusztitásaiban, még Belgrád környékén sem.
Legelőbb Szilágyi Mihály, az ország kormányzója, a király nagybátyja – 1458-ban április havában – megkisérlette, hogy a magyarországi régebben Brankovics György-féle birtok – akkor Hunyadiék kezén – visszabocsátása mellett megszerezze a maga részére a szerb deszpotaságot._{2. U. o. 12. l. Becse (Torontálmegye) és a krassómegyei Somlyó még Brankovics György örökösei kezén volt. 1458. aug. 20. Bárány: Torontál megye h. II. 15–16. Fraknói V.: Mátyás élete. 92. l. Szilágyi alkudozásairól 1458. május 13. okt. 1. jelentései. M. D. E. 29., 37. l. 1458. szept. 13. M. D. E. II. 35.}*
E tárgyalások azonban nem vezettek sikerre, mert a «Nagyasszony», Hunyadi János özvegye, a Madonna, mint az olasz követek irják, semmi áron sem akarta a Hunyadi-ház kezén levő jószágokat visszaadatni és óvást emelt bátyja czélzatai ellen.
Mátyás király a viszonyok ez alakulása folyamán tisztán látta a helyzetet. A bosnyák király gyenge török hübéres, a fejetlen szerb deszpotaság züllőben, az ő kezében sincs még a teljes imperium, melyért még harczot kellett folytatnia a német császárral és igy teljesen indokolt volt abbeli félelme, hogy déli szomszédai valamikép kiegyeznek a törökkel s Szendrő vára a török kezében megerőtleniti Belgrádot. Viszont a bosnyák király, kinek a török nyakán volt, a szerb deszpotatus eleste után biztosra vehette bukását. Ekkor nyert Budán positiv alakot az a terv, hogy a kizárólag magyar fenhatóságot valló Bosznia kezére jusson Szendrő és a bosnyák királyfi, mint magyar zászlós ur nyerje el a szerb deszpotai méltóságot.
1458. okt. 9-én Radivojnak, a bosnyák király testvérének vezetése mellett megjelent Traui Testa Miklós és Fra Marino ferenczes barát Mátyás király előtt, kijelentvén, hogy bizonyos feltételek mellett ők is «megmozdulnak» – a török ellen._{1458. okt. 9. U. o. 38. l. V. ö. Kaprinaynál Mátyás 1458. Temesvárról keltezett nov. 16., 29. leveleit.}* E küldöttség előre jeleztetett s bizonyos, hogy akkor fejezte ki Mátyás azt a kivánságát, hogy a bosnyák király személyesen járuljon szine elé.
A bosnyák király, erre a hívásra, 1459 január havában meg is jelent Szegeden, az országgyülésen s a szerb deszpotaság kérdése javára dőlt el. Mátyás király ekkor meghagyta István Tamás királynak, hogy fiát, Istvánt a legnagyobb gyorsasággal küldje Szendrő várába. A bosnyák király erre éjjelt nappallá téve egyfolytában lovagolt a Száváig és 13 nap alatt, január 31-én érkezett el Szegedről székhelyére, Jajczára. Utjában Diakovárig Várdai István a kalocsai érsek és Rozgonyi István erdélyi vajda kisérték, a Száváig pedig Hennig és Turóczy Benedek jöttek vele.
Mátyás király e gyorsaságra sarkalló intézkedésének indoka teljesen világos előttünk. Frigyes császár részéről közvetlen veszedelem fenyegette s a török ellenében sem hagyhatta védtelenül a magyar határt. Minthogy a ráczság nem akart egyebet, mint bizonyos szervezett létet, a bosnyák királyt vélte a legjobb eszköznek, mint a ki fiával, a deszpottá teendő királyfival, majd megvédi a Duna vonalát a török ellen. Az elhatározást különben a török készülődése is sietette.
A törökök gyorsan értesültek a magyar király tervei felől. Két nappal a bosnyák király hazaérkezése előtt, négy török vajda a várbosznai szandzsák területéről: Ezebeg (Isák, vagy Izedbeg) a hires Isákbeg fia (ezt Maczedóniai Miklós ölte meg. Tört. Tár VII. 265. l.), Parisbeg, Lazunbeg (Hasszán?) és Zenubeg (Skender, Semsi?) Bihor (?) várának kapitánya nagy sereggel felkerekedtek s mindenfelé dulva, gyujtogatva, szőlőket és gyümölcsösöket irtva, körülvették Bobovac királyi várat, a hol a bosnyák királyfi tartózkodott s a Radivoj várát, Vrandukot. A törökök, a kik István Tamás magyarországi utját is mindenkép megakadályozni igyekeztek, értesülvén a királyfinak Szendrőbe meneteléről, ennek utját akarták állani. De czéljukat nem érték el, mert a királyfi titkos utakon elhagyta Bobovácot és gyors menetekben vonult Szendrő felé. A bosnyák királynak azonban tudomására jutott, hogy a török a hó olvadása után nagy sereggel készül ellene és országa elfoglalására.
Minderről a király egy 1459 Jezeroban (10. kil. Jajcetól) feb. 10-én kelt levelében számolt be Zrednai Vitéz Jánosnak, a kinek az eddigi alkudozásokban főrésze volt. A levélnek ez a a passusa: «Legyen rajta, hogy a magyar király jelen veszedelmes helyzetében ne hagyja el, hanem a mint megigérte, segélje is meg. Mert, ha a király, kibe Isten után teljes reményünket helyezzük, el talál hagyni, tisztán látjuk országunk elzüllését és pusztulását, melyet a király nem kevésbé köteles védni, mint saját országát Magyarországot», világos képet nyújt a paktumról, mely szerint:_{E levelet Palacky I. közölte a cseh. tört. okl. mellékletek közt. Font. R. A. XX. 171–2. l. Idézi, de nem dolgozza fel Fraknói i. m. 99. l. Klaić nem vette figyelembe.}*
1. A bosnyák király Mátyást elismeri urának s eláll a töröktől, de
2. Mátyás védelmezni tartozik közvetlenül Boszniát s
3. a bosnyák királyfi szerb deszpót lesz s védeni tartozik Szendrőt.
Ez alkudozások folyamán Radivojnak, a király testvérének mint szlavon birtokosnak nagy része volt. Kitetszik ez abból, hogy István királyfit Szendrőbe ő kisérte. Szendrőbe érvén a bosnyák királyfi – a mi körülbelül 1459 febr. végén, márczius elején történhetett – ura lett a helyzetnek. Ápril 1-én vette el feleségül Ilonát, a deszpot leányát «et totum eius dominium in Hungaria et Rascia quod Turci nondum occupaverant, obtinuit despotusque factus est per S. principem dominum regem Hungarić loco eiusdem sui soceri, quondam Lazari despoti, concordi voluntate omnium Rascianorum»._{M. D. E. I. 49–50.}*
Ebből feltetszik, hogy István csak a deszpota leányának elvétele után lett deszpotává s ekkor lépett az ország birtokába.
István királyfi szendrői uralkodása alig tartott két hónapig. Máig sincs tisztázva teljesen, hogy miként veszett el Szendrő vára. Egykoru források szerint,_{Engel; Gesch. Ser. 413. l. n. j.}* István királyfi pénzért árulta el Szendrőt, mások szerint, a bosnyák királyfi katholikus volta miatt bosszus szendreiek magok adták át a várat Mohamed szultánnak.
A dolog fontossága megérdemli, hogy a forrásokat kissé elemezzük.
Laonicus Chalkokondylas,_{Chalkokondylas. De rebus Turcicis l. IX. Bonni kiadás. 459. l.}* akkép adja elő Szendrő vára vesztét:
Azzal kezdi: «huius belli ita causa traditur», vagyis igy mondták el neki. Lázár halála után özvegye, leányával együtt birta Szendrő várát. Leánya férjhez menvén István bosnyák király fiához, a város birtokában akart maradni. Azonban a ráczok Mihályt,_{Angelos Mihály, az utolsó thessaliai császár unokája:}

_{Alexius Angelos császár 1394-ig; Mihály Novo Brdoban élt ~ szerb asszony; Mohamed Angjelović rumili beglerbég; Angjelović Mihály, szerb vajda Brankovicsék alatt}

_{V. ö. Frag His. Grćc. V. Páris. Kritobulosz. I. c. 77.}* Mehmed romániai (Ruméli) basa testvérét, ki a rácz udvarnál tartózkodott, tették meg uruknak s rábizták a város ügyeit.
A fejedelemasszony a városból a fejedelmi lakba érkező prćtendenst vendégként fogadta, aztán vasraveretvén, kiadta a magyaroknak, a kik börtönbe vetették. A ráczok erre ismét visszatértek a magyar király hűségére s a deszpota özvegyével kezére adták a várost. Ennek hallatára indult el a szultán s vezette hadát Szendrő ellen.
A város lakói értesülvén a szultán ellenséges szándékai felől, elébe mentek s átadták a város kulcsait. A szultán e ráczokat gazdagon megajándékozta, némelyeket értékes mivekkel, másokat birtokokkal halmozván el. Az özvegyet, a ki erre ráállt, javaival együtt szabadon bocsátotta. A várost azonban elfoglalta s az őrséget elfogta.
Ez az értesülés nem felel meg igy a valóságnak. Teljesen egykoru tudósitás – bosnyák forrásból – igy adja elő a dolgot:
A török minden áron meg akarta szerezni Szendrőt, a szerb deszpotatus főhelyét. A török jelöltje a romaniai basa testvére, Angjelović (Angelos) (Mihály) volt.
A szerbek közt a török uralomnak számos hive lévén, Angjelovićot deszpotának jelölték ugyancsak török segélylyel.
A szendrői előbbkelő elemek nehány tagja s a nép azt hitte, hogy a török szultán pártolta deszpota jön s egyáltalán nem gondolták, hogy ez által török kézre jutnak. A városba engedték tehát, de csak kevés számu kisérettel, azonban számos török volt vele. Alig, hogy beértek a városba, kitüzték a török jelvényeket s éltették a szultánt. Csak most jöttek a «puccs» tudatára a városbeliek s látván, hogy rászedettek, levágták a törököket s a velök tartó ráczokat. A basa testvérét pedig a szendrőiek fogták el._{Thomasi Péter 1458. ápr. 21. jelentése. M. D. E. I. 18. l. Amulal Andzelovićnak irja a nevet, bizonyára a Mihaloglu-ból. (Mihály fia), – Luccari 185 – ferditette el olaszosan.}* A török praktika ekkép kudarczot vallott s a betörők visszavonultak, a deszpotajelöltet pedig, kiről egy ápr. 24. tudósitás azt irja, hogy a néhai Lázár deszpotának egyik vajdája volt, az özvegy deszpótné elzáratta._{U. a. u. o. 20. l. később szabadon bocsáttatott.}*
Ezen egykoru tudósitásokból kiderül, hogy Chalkokondylas hallott valamit a történtekről, de összezavarta, vagy már ily pletykás formában vette át a szendrői részleteket. A mit ő a háború okának mond, az csak előzetes epizód s az is másként történt.
Csak egy igaz, hogy a ráczság odaszoritva a Duna vonalához, mindinkább közeledtét érezte a török halálos szoritásának s egy részük kész volt paktálni a szultánnal, az individualis jogok tiszteletben tartását remélvén tőle. A török politika, követendő taktikáját minden egyes eset természetéhez szabta. Szendrőnek és a szerb deszpotaságnak elfoglalása csellel, megfélemlitéssel, megvesztegetéssel ment végbe, mit bizonyit az, hogy Mátyás király a hütlenség bünében találta vétkesnek «Radivojt, a király testvérét, a ki Szendrő várát nemcsak az ország, hanem az egész kereszténység kárára elárulta a vad töröknek.»
Ime maga az oklevél:

Relatio Emerici de Hedrehwara magistri curić regić.

Nos Mathias dei gratia rex Hungarić, Dalmatić, Croatić etc. Significamus tenore prćsentium quibus expedit universis, quod nos propter notam infidelitatis egregii Radywoy de Komothyn, quam idem ex eo, quod adhćrens regi Bosnć fratri suo castrum Zendreu non solum in detrimentum huius regni verum etiam totius Christianitatis manibus sćvissimorum Turcorum tradidit notabiliter incurrisse dinoscitur illam summam quadringentorum florenorum auri, pro qua fidelis noster egregius Gaspar filius Castellan de Zenthlelek medietatem possessionis suć Paka vocatć in comitatu de Posega existentis habitam, in qua scilicet medietate decem sessiories iobagionales nunc existunt, prćfato Radywoy et dominć Katherinć consorti suć impignorasset, eidem Gaspar in quantum ad id de iure et consuetudine regni admittimur, duximus remittendum et relaxandum, imo remittimus et relaxamus ac totum et omne ius pignoris, quod ipse Radywoy et domina Katherina consors sua ad medietatem dictć possessionis Paka habuissent vel possent prćtendere ex causis prćmissis, cassamus et viribus caritmas reliquimus ac dictam medietatem prćfatć possessionis Paka propter huiusmodi notam infidelitatis prćfati Radywoy annotato Gaspar tamquam perpetuum et verum ius suum reddimus prćsentium per vigorem, quocirca vobis fideli nostro grate dilecto magnifico Emerico de Hedrehwara, magistro curić nostrć ac comiti comitatus de Posega predicti, necnon vicecomitibus suis in eodem comitatu per ipsum constitutis harum serie firmiter committimus et mandamus, quatenus receptis prćsentibus, prćfatum Gaspar filium Castellan in dominium medietatis dictć possessionis suć Paka introducere et eandem sibi reoccupare ipsumque et neminem alium iuxta prćmissam nostram relaxationem et donationem in dominio dictć medietatis antefatć possessionis contra quoslibet impetitores et signanter contra prćfatum Radywoy protegere et defensare debeatis, nostrć maiestatis in persona et iustitia mediante, secus non facturi, prćsenribus perlectis exhibenti restitutis. Datum Budć feria quinta proxima ante festum b. Margarethć virginis, anno domini MCCCCLIX. (Er. papir, rányomott pecséttel. Gyűjteményemben.)
Immár világosabbá lesznek Szendrő vára elestének egyes körülményei. Megtudjuk, hogy István deszpotával együtt Szendrőben volt a nagybátyja Radivoj. Semmi okunk sincs föltételezni, hogy a hütlenségben – országos vár elárulása – elmarasztaló itélet egyszerü szóbeszéden alapult._{Az oklevél Budán 1459. jul. 12. kelt tehát alig három héttel Szendrő elvesztése után 1459 jun. 29. a magyar-bosnyák entente tudatában lévő bosnyák követek érkeztek Mantovába a pápához. (Milanói Á. L.) ki azonban csakhamar értesült az «árulás»-ról. «El re de Bossina e accordato con lo turcho et halli posto in mano uno castello grosso sopra el Danubio chiamato Sandaro.» Egyk. tud. a milanói állt. II. Pius levele Szendrő elestéről 1459 jul. 24. Mantova: Katona XV. 277. l. Jul. 30. Theiner MH II. 330. Az árulást, vagy enyhén szólva gyáva átadást megerősitik a szerb és horvát krónikák is. V. ö. Ruvarac i. h. 386. l.}*
Egészen mellékes, hogy a lakosság ellenséges indulattal viselkedett a kath. bosnyák uj urak iránt, vagy azért, mert magyar kreaturáknak nézték őket. Bizonyos, hogy volt azok között sokféle nézetü ember. De az immár ténynek vehető, hogy a régi törökbarát Radivoj – akár azért, hogy hazájáról, vagyis birtokairól, elháritsa a veszedelmet, akár gyávaságból vagy egyéb magán indokból cselekedett igy – adta át a várat. Ő a hibás, nem a tapasztalatlan fiatal deszpota. Ezt bizonyitani is tudjuk. 1459. máj. 27-én Barbuci Miklós durazzói ferenczes szerzetes Tamás fia István deszpotánál járt Szendrőben. A deszpota elpanaszolta, hogy atyjától nem várhat segedelmet, mert alattvalóinak legnagyobb része «manichaeus» (bogumil) s ezek inkább szitnak a törökhöz, mint a keresztényekhez. Megirta a deszpota János bibornoknak – (Korógyi? Aranyáni?) János ispánnál látta is ezt a levelet – hogyha nem küldenek segélyt, ő megszökik, mert nem akarja megvárni «az ördögök haragját». A török máris dúlja a deszpotatus földjét._{A szerzetes Jajczába ment s onnan Mantovába. Levele gyüjteményemben.}* István deszpota nem szökött meg, de kapitulált. Igy érthető, hogy a szultán szabadon bocsátotta őket, a magyar őrséget pedig elfogta.
Mátyás királyra nézve Szendrő elvesztése nagy csapást jelentett. A szerb deszpotasággal a ráczság egyeteme immár teljesen behódolt s a szultán Belgráddal szemben erős támaszpontot nyert. Nyitva állott előtte: Erdély, Havasföld.
Mátyás két arczélben küzdve, délen, nyugaton elfoglalva, elvesztett egy oly erősséget, mely, ha fennáll, szabadabb kezet enged neki. Elkeseredése ez árulás fölött sokat megmagyaráz későbbi török politikájában; igy értjük meg, hogy elvesztette bizalmát az utolsó délszláv királyi családban. Azontul agressiv lett velök szemben ő is._{II. Pius pápa mentegetni igyekezett Tamás István királyt, a ki követei által azt hangoztatta, «hogy Szendrő átadása csak szükségből történt s nem a maga jószántából», 1460 jún. 7. Mátyást nem elégitette ki a magyarázat s válaszában erőteljesen megbélyegzi ezt az árulást. Mesterileg jellemzi ezt a tergiverzáló balkáni politikát, midőn igy szól: «Bünének érzete megszólaltatta benne – a bosnyák királyban – a lelkiismeretet; nem kevésbé félt azoktól, a kiknek árulásával használt, mint a kiknek ártott vele, ezért lakolnia kell. A bosnyák király most azt hiszi, hogy eleget tesz azzal, ha eláll a töröktől».}*
Radivoj, Szendrő eleste után még csak négy évig szerepel Bosznia történetében. Érezte, hogy sorsa fordulóhoz ért; 1459 jul. 10. Pius pápához fordul, hogy birtokain misét szolgáltathassanak neki, családjának s embereinek arra alkalmas papok «etiam tempore interdicti, dummodo contigerit.»_{A pápai supplicatiok közt: (Pii II. 751. k. 250 l.) Supplicat S. V. devotus orator vester Radmerus devotissimis et fidelissimis eiusd. Sanctitatis et Ste. romane ecclesie filii, regis Bosnie frater laicus quatenus ipsum specialibus favoribus et gratiis prosequentes sibi ac uxori et liberis suis super quocunque altari in quibuscunque ecclesiis cappellis et domibus ac extra eas in quibuscunque locis ad hoc tamen congruis et honestis infra fines et metas dominiorum suorum que de presenti obtinet et impostexum obfinere contigerit consistentibus per quoscunque seculares presbiteros sufficientes et idoneos in familiarium suorum ac presentia quorum sibi placuerit etiam tempora interdicti dummodo illius causam non dederit et ante diem missas et alia divina officia celebrari facere possit et valeat licentiam et facultatem concedere et indulgere misericorditer dignemini de gratia speciali. – Fiat ut petitur in forma E. Et qud littere desuper conficiende gratis ubique de mandato eiusd. Stis expediantur. – Fiat gratis ubique. E. Datum Mantue sexta idus julii anno primo.
Ebből megtudjuk, hogy gyermekei is voltak.}* Meg is kapta az engedélyt. Nagy oka volt, hogy a pápa kegyét keresse, minthogy Magyarországon eljátszotta becsületét.
Az utolsó évek történetét nincs mért tárgyalnunk. Radivojról tudjuk, hogy Tamásfi István az utolsó bosnyák király sorsában osztozott. 1463 június havában, midőn saját alattvalói egy részének árulása következtében nem épen dicsőséges védelem után – mit a hosszas züllés bőven magyaráz – családostól fogságba került a király s vele együtt a Bobovác várából kiostromolt Radivoj. Török kézre került a királyi család kincstára is. A szultán kiirtotta a családot s Radivoj ugyancsak az ő régi védnökei kezeiből vette a halált.
Felesége, ha ugyan vele volt, megmenekült, esetleg rokonai kiváltották, 1470-ben már felváltotta az özvegyi sort és Szencsei (Szemczei) Jánosnak felesége Szlavoniában._{Csánki i. m. 435. l.}*
II. Katalin bosnyák királyné Rómában.
István Tamás bosnyák király második feleségének, Kosača István herczegovinai vajda leányának a római Ara Cśli templomban lévő sirköve régóta ismeretes. (Többek között az Archeologiai Értesitő 1885. folyamában 328–331. ll. mi is irtunk róla.) Életrajzi adatait illetőleg tudjuk, hogy 1478 okt. 25-én halt meg 54 éves korában; 1445-ben 21 éves korában ment férjhez.
Midőn 1463-ban Bosznia török kézre jutott és mostoha fia, az utolsó király megöletett, ő maga nagy viszontagságok után – Luccari 184. – Rómába menekült és 1466-tól fogva udvartartásával a pápai szék segélyéből élt. A római államlevéltárban (Archivio di Stato) őrzött pápai számadások pontos kimutatásokat tartalmaznak azokról a tételekről, a melyek ugy a bosnyák királyné, mint Brankovics István II. Lázár szerb deszpota vak testvérének, nejének, Angelinának és apósának Topia Arianithes György albán vajdának a segélyezésére fordittattak.
1467-től 1478-ig 6541 pápai arany forint (scudo) fizettetett ki a bosnyák királyné udvartartása részére. Azonban a kimutatások csak 1472-ig pontosak, azután megszakadnak; 1472-ig 8 éven át átlag évi 817.5 arany segélyben részesült.
Topia Arianithes György ugyancsak a pápai segélyből 1468–1472-ig átlag havi 40 arany segélyben részesült és a kimutatások összege 520 aranyat tüntet fel. A rácz deszpota István ugyancsak 40 aranyat kap havonként, de az egész összeg, mely reá fordittatott, csak 880 aranyat tesz.
Egy külön tétel, 4000 arany forint, érdemli meg figyelmünket. Ezt a sommát Rascia királynélyának, Zoénak utalványozták ki, 1472 június 20-án. E tétel megokolására nézve a milanói államlevéltár ad közelebbi felvilágositást. János novarai érsek ugyanis jelenti a milanói herczegnek, hogy a «deszpoták nővére» egy orosz herczeggel adatott össze 1471 május 31-én a Szt.-Péter templomában. A herczeg csak követét küldötte, tehát per procurationem történt a házasság. Jelen volt ez alkalommal Katalin bosnyák királyné, Lorenzo di Medici felesége Orsini Klára és még több római előkelő asszony. Az esküvő után IV. Sixtus pápa a vatikáni kertben fogadta a társaságot lábcsókra és áldásra. Az erre vonatkozó levél igy szól:
1471. május 31. Róma. János novarai érsek jelenti Rómából a milanói herczegnek, hogy aznap reggel végbement a pápa előtt a despota nővérének eljegyzése, a boszniai királyné jelenlétében.

Illustrissimo Principe et Exmo Signore nostro etc...

(omissis)

El papa questa matina fece fare le sponsalicie de questa sorella de li despoti al Duca de Rossia per mezo del ambaxatore de esso Duca in San Piero, in compagnia de la quale se trovo la Regina de Bossena qual ita qui bon tempo fa et cum loro la mugliere de Lorenzo de Medici et alum altre done romanesche. Poi nel ussire nostro da soa Beatitudine del giardino dove ce haveva data audentia le fece intrare a basargli el pede et pigliore la sua benedictione. Dicevasse č bella Zovene perchč č stata molto reclusa ma non č vero a nostro indicio.

(omissis)

Ex Roma ultimo Maii 1471.

Eiusdem dominationis Vestrć Servitores

Johannes Arc. Novariensis.

et. Nicodemus.

Kivül: Ill.m principi et Exmo Domino Dno meo observandissimo Duo Galeaz Maria Sfortia Vicecomiti Duci Mediolani etc. (Milanói Á. L.)
Ezen itt közöltük levéllel egybehangzó tartalommal – csak a házasság napját helyezvén egy nappal későbbre – Emanati bibornok naplója ezeket irja:_{Rerum Italicarum scriptores. Muratori, uj kiadás 23. kötet III. rész 144. l.}*
«Junius 1. a fejér orosz fejedelem követei közbenjárásával a deszpoták nővére Zoeval összeeskettetett. Kisérték a számüzött özv. bosnyák királyné aki nálunk él, Medici Lőrincz felesége, az Orsiniak nemzetségéből, azután firenzei és sienai asszonyok, számos római nő.»
Zoë «Rascia királynője» szóbanforgó esküvője III. Vaszilyevics Iván czárral kötött frigyére vonatkozik._{Erről Pierling művében: «La Russie et la saint sičge» szól bővebben.}* A mi a közöltük levélben emlitett vonatkozást illeti, hogy Zoë a «deszpoták nővére», a következő nemzedékrenddel illusztráljuk:

Palaiologos Mánuel császár 1391–1425; János császár 1425–1448; Konstantin császár 1448–1453; Theodoros deszpota; Demeter deszpota † Drinápolyban mint szerzetes, (Dávid); Tamás deszpota, Patras és a Peloponesus nyugati részének ura; Manuel a szultán kegydijasa; András renegált Mohammed pasa; András deszpota és császári pretendens? † 1502 Romában; Ilona ~ Brankovics Lázár szerb deszpota; Zoë ~ 1. Hopf szerint Caracciolo ~ 2. 1471-ben III. Vasziljevics Iván czár

A pápai udvar tehát mintegy hozomány fejében utalta ki az emlitett sommát a hazájavesztett császári unokának.
E számüzöttek Rómában valóságos gyarmatot alkottak, melynek központja a bosnyák emigráczió volt.
Ismeretes, hogy Katalin királyné akként végrendelkezett, hogy országát hálából az élvezett sok jóért a pápára hagyta, de kikötötte, hogyha fia visszatér a keresztény hitre, országához való jogai ismét fölélednek. A pápa elfogadta a rendelkezést, valamint a felajánlott kir. kardot, sarkantyukat s a végrendeletet_{Több izben közöltetett.}* a levéltárba tétette.
* * *
A királynő végrendeletének az a kikötése, hogy országát, fia örökösödési jogainak fentartásával, hagyja a pápai székre, közelebbi magyarázatot igényelvén, ehhez füzzük az előzményeket.
Katalin királynőnek ugyanis 1463-ban két zsenge korban lévő gyermeke török fogságra jutott. A fiu, kit Zsigmond névre kereszteltek, 1463-tan 7 éves volt, a leány, Katalin, 3 éves._{1470-ben irt jelentés: «un suo figliolo de 14 anni et una figliola de 10» MDE. II. 180., tehát a fiu 1456-ban, a leány 1460. született. Erről Ruvarac is szól a W. M. aus Bosnien III. köt. közölt tanulmányban.}*
A számüzött anyának minden gondolata arra irányult, hogy e gyermekeket a török fogságból, illetőleg az iszlám karmaiból kiválthassa. A szultánok általán véve az ilyen pretendensekké válható depossedált csemetéket az iszlámban neveltették s nem egy jeles török vezér került ki ezeknek sorából. Jó pénzért azonban meg volt a lehetősége, hogy a szultán megengedte a kiváltást. E részben az az ok is számba jött, hogy a hazájától távollevő pretedens sohasem fenyegethette akkora veszedelemmel a török uralmat, mint a Konstantinápolyban nemzetbélieivel folyton érintkező fejedelmi sarj, a kiben még hitváltoztatása daczára sem lehetett mindig teljesen bizni. Csakhogy az ily kiváltáshoz nagy összegre volt szükség.
Nem vonható kétségbe, hogy a pápai udvar – mint a közöltük segélyek bizonyitják – minden tőle telhetőt megtett a balkáni depossedáltak megélhetésére. E summákból azonban csak mindennapi szükségletre telt. Meggondolandó azonban, hogy a bosnyák királynénak számos számüzött hivéről kellett gondoskodni. Arra tehát, hogy a pápai udvar viselje a két rab királyi gyermek kiváltásának teljes költségét, szó sem lehetett. Azt azonban, hogy az özvegy királynő az olaszországi és többi keresztény fejedelemhez fordulhasson segélyért, nemcsak megengedte, hanem a bibornoki collegium több tagja erkölcsileg is melegen támogatta.
Első sorban 1470 jul. 23. a milanói herczeghez: Sforza Galeazzohoz fordult az özvegy, Csubranics Miklós és Rádics (Szankovics) Ábrahám nevü követei által segedelmet kérvén gyermekei kiválthatására._{MDE. II. 181. Az egyik követ neve hibásan másolva. E követek a többi fejedelmekhez is vittek megbizó leveleket, még pedig ugyancsak 1470. jul. 23. kelettel. A Gonzaga Lajos mantovai őrgrófhoz intézett körülbelül hasonló szövegü, papirra irott s hátul a királynő kis pecsétjével ellátott – kiadatlan – megbizólevél igy szól:}

_{1470. jul. 23. Róma. Katalin bosnyák királynő segélykérő követeket küld Gonzaga Lajos őrgrófhoz. Illustrissime et excellentissime domine tamquam frater honorande salutem. Facit mea adversa fortuna, quć viro rege, ac liberis et regno opibusque spoliavit, ut non solum ad pontificem maximum patrem clementissimum, sed etiam ad alios principes christianos me confugere oporteat pro implorando subsidio. Exponent igitur meam necessitatem viri nobiles comes Miclous et Abraam oratores mei, quos oro gratiose audiat et exaudiat vestra excellentia ut illam omnipotens et misericors deus in statu felicissimo conservet. Datum Romae, die XXIII. iulii Mcccc LXX.}

_{Catherina regina Bosnć.
Kivül: Illustri et excellenti domine tamquam fratri honorando domine Ludovica Gonzaga marchioni etc. ac Mantuć domino.
Eredetije a bécsi cs. és kir. udv. ktárban.}*
A követséget az ostiai,_{MDE. II. 177. jul. 20.}* Gonzaga F.,_{U. o. jul. 20.}* s a jeruzsalemi_{U. o. 179. jul. 22.}* biborosok, valamint a milanói ügyvivő_{U. o. 180. jul. 23.}* melegen támogatták. A herczeg aug. havában igen szivesen fogadta a követeket, de egyelőre csak azt válaszolja a nicćai és mantovai biborosoknak, hogy ha a kiváltás megvalósithatása ténnyé válik, ő is hozzájárul a költségekhez._{U. o. 1470. aug. 10. 181. és 182. l.}* A királynőnek ugyancsak egyidejüleg irott igen szépen s meleg részvéttel teljes levelében határozott igéretet tesz a herczeg, hogy a mennyiben a pápa s a királynő tényleg megvalósithatják a kiváltást, nem fog késni a segélyösszeg egy részének kiutalásával._{U. o. 183–4. ll.}*
Hogy mit végeztek a követek, arra csak hozzávetésekkel felelhetünk. Valószinüleg végig járták kérésökkel a keresztény udvarokat, mig a pápa adományozta utiköltségből telt. A felelet mindenfelé_{Kétségtelen, hogy ez ügyre vonatkozólag még több levél is lappang az olasz, raguzai s egyéb levéltárakban.}* csak az lehetett, a mit a milanói herczeg adott, t. i., hogy ha positiv alakot nyer az ügy, majd akkor hozzájárulnak.
1474. febr. 11._{U. o. 264. A MDE. Szerkesztői sem a keletet nem oldták fel és nem olvasták figyelemmel az iratokat, különben nem maradt volna ki annyi jelentős s a közölt iratokat kiegészitő anyag. Ez esetben közlik a credentionalist, de a követség czéljáról mit sem tudni.}* a királynő ujabb követséget küld Milanóba: Diforte apátot és rokonát: Rádics Ábrahámot.
A követség czéljáról a követek alábbi – eddig nem közlött – 1474 febr. vége felé kelt beadványa tájékoztat:

1474. febr. vége Milano. Katalin bosnyák királynő követeinek előterjesztése Sforza Galeazzo milanói herczeghez urnőjök utazása ügyében.

Serenissimo Principe et Excelentissimo Signore Nonobstante che li ambasiatori de li Signori expulsi de suo dominio in ogni parte non vien veduti como foseno in prosperita. Pure la fama di felice recordatione di genitori di vestra serenitŕ essendo tale che lo mondo non aveva a tal tempo pare, havendi anch’ io in persona cognosudo la Vostra Serenita vero figliolo di gloriosissimi genitori, cum summa alegreza sum vegundo per nome et in persona de la Regina de Bosna in compagnia cum suo consanguineo et principal olim Signor di quel Regno suto al suo Signore. La resposta avi amoi molto a me molesta per la qual non restaro de mia mano propria de scrivere lo parer mio, sperando in sapientissimo andire et signore che suplirŕ ogni mia ignorantia. Per tuto lo mondo se dixe di suprentia di Vostra Serenitŕ et quela non č senza amore de Dio, dicise de magnanimitŕ suprana et de ogni liberalitŕ et ultra lo general vulgar, la Regina havendo inteso per li suo ambasadori tanto honor a lor foto et graciose oferte in persona d’essa Regina et ultra la lettem per Vostra Serenitŕ mandata mossa a pietŕ e compasione, la qual qui dentro includo azochč essa Serenitŕ la possa vedere, dove non essando vegunda ad altro che a suplicar mercede, avemo notificado a vostra Serenitŕ la vegunta nostra e la caxone de quela final presente madama la Regina a mantegundo multi che furno baroni del suo regno li qual amora apresso essa stentano cum speranza de regnar cum suo figliolo in suo Regno, et hora havendo sapudo al dito suo figliolo esser promessa per el gran Turcho libertŕ, va in persona a li confini di Turchi a veder fine quelo a esser chiamata per li sui non cerchando chi aver el figliolo altramente nome per gratia de man del Turcho ne anche ofender ad alcun cristiano, ne esser partixana intra li christiani. Ma como quella che de li principi christiani spera avendo per solo Signore suo lo Regno et tuti li beni suo per la fede et li figloli per regnar procreati schiavi del Turcho, suplica che Vostra Serenitŕ magnanima et sapientissima la sovegna a questo viazo de tanti denari quanti par e piace a Vostra Serenitŕ a recuperatione de suo figliolo over per pagar li debiti suo a Roma over per viver qualche zorno. E si por del tuto la infelice Regina dice esser abandonata da Vostra Serenita in la qual ultra tuti li principi christiani spera, sovegnace la Serenita prefata, siche del tuto non partimo descansolati che semo vegundi cum quatro cavali et cum cinque semo mandati et avemo perso uno. Avemo caminado za zorni 15 ancoi e tornar ne schovene cum speranza, Dio sa senza spexa; a li pedi de Vostra Serenita ne recomandemo. D’essa Vostra Serenitŕ servidori ambasiatori etc.

Piero de Forte e Radic compagno.

Kivül: Serenissimo principi et Excelentissimo Domino Domino Galiatio Maria Sfortie Mediolani Duci potentissimo etc. Domino suo clementissimo. (Milanói A. L.)
A beadvány veleje: A királynő országa számos előkelő emberét támogatja, kik abban reménykednek, hogy a királyné fiával még uralomra juthat. Hallván, hogy a szultán megigérte fia szabadon bocsátását, az anyakirályné személyesen akar elmenni a török földre. Segélyt kér tehát ez utjára;_{A követek ötöd magokkal s négy lóval jöttek, egyet utközben elvesztettek.}* vagy pedig fizesse meg adósságait Rómában. A követség eredményét nem ismerjük. Tény, hogy a a királynő nem jutott a fiához, ki renegátnak nevelődött.
Milyen arányban tartotta fenn az özvegy királynő az összeköttetést Boszniával, arra eleddig adatunk nincs. Csak az bizonyos, hogy hiveit biztatta s asszonyi szivóssággal szőtte terveit, járatott követeket és emberei eltartása érdekében adósságot csinált. Azt sejtjük, hogy a királynőt törökké lett testvéröccse István – Ahmed basa – támogatta titokban. Erről azonban más helyen s alkalommal nyilatkozunk bővebben.
A mi Bosznia állapotát illeti 1472-ben, megemlitjük, hogy keleti részét Mátyás király Ujlaky Miklósnak adományozta s királyi czimmel ruházta fel._{MODL. 17316. 1472. máj. oklevél hátán: Obligamen cum Nicolao rege tempore coronationis sue.}* E királyi birtok középpontja Teocsák vára, innen éjszakra a Szerémség északi határáig ért, déli határa Zvornik. Jajcza, mint katonailag szervezett magyar országos végvidék illeszkedik e töredékes királysághoz.
A törököt uraló bosnyák terület ekkor még nincs teljesen behódoltatva s az iszlám még nem vert erős gyökeret. Érezte ezt a török kormányzat is s 1476-ban érdekes kisérletet tett a magyar uralom ellensulyozására.
A milanói herczeghez intézett budai jelentés_{MDE. II. 517. Lupus Lukács 1476. jul. 3. Buda.}* azt irja, hogy a török egy «Mathia Christianissimo» nevü keresztény királyt állitott a bosnyák a bosnyákoknak. Mindenesetre elferditett névvel van dolgunk s tán a Krisztics név lappang alatta. A török arra számitott, hogy ezzel a keresztény kreaturájával könnyebben boldogul s majd addig tartja meg a trónon, a míg érdeke kivánja. A török hatalom körében úgy vélekedtek, hogy a bosnyákokra ily körülmények közt, saját vérebeliök vezetése alatt inkább lehetett számitani. Nem szabad figyelmen kivül hagynunk azt a körülményt, hogy a török államhatár nagy hosszusága rendkivül igénybe vette a török haderőt s ez a tervezett bosnyák-török végvidék jó eszköznek kinálkozott a magyar határbeli haderő megfékezésére.
A törökök számitása nem vált be, mert az uj király csakhamar elpártolt uraitól segedelmet kérvén a magyar királytól. Mátyás király pedig nemcsak hogy nem neheztelt az uj keresztény ellenkirályra, hanem, midőn az árulás megtorlására mozgósitott török hadak egyik várában szorongatták az új «jelöltet», Báthory Istvánt küldötte segedelmére. «Krisztics» Mátyás ekkor magyar segélylyel szabadult meg veszedelmes helyzetéből.
Mátyás királynak – ha kellő pénzbeli segitséget kap – nagy kedve lett volna a háboru folytatására, de az események s az olasz hatalmasságok közönye más irányba terelték. Az uj királyról s további sorsáról nem szólnak adataink. Van-e része Katalin királynőnek ebben az epizódban, nem tudjuk, de sejtjük, hogy a szálak hozzá is elértek.
Az özvegy királynő életében már nem látta gyermekeit. A számüzetés tragikumából bőven kivette a részét._{Arczképéről Luccari 185. l. irja: «Il suo nitratto al naturale si ve de dipinto nel palazzo del Papa nella Sala di Constantino.»}*

III. A Brankovicsok nemzedékrendjéhez.
A délszláv uralkodó családok nemzedékrendjében még számos kérdés vár megoldásra. A kutatás szabatos irányát fölötte megneheziti az a körülmény, hogy a különféle krónikák kritikai megrostálása és a fenmaradt levéltári anyaggal való egybevetése mindeddig még nem történt meg. Már pedig a nemzedékrendi kérdések tisztázása nélkül – nincs miért hosszabban fejtegetnünk e régóta közismeretü igazságot – valódi történetirás nem képzelhető. Egy-egy családi iznek a megtévesztése teljesen elütő képet ád a fejlődés menetéről s ilyenkor nem ér többet a tudományunk a sokszor korholt krónikásokéinál.
Leginkább zavarosak a balkáni genealogiák közül az albán s epirota családok elágazásai, de sok igazitásra vár a szerb genealogia és heraldika is. Ez utóbbihoz óhajtunk ezuttal hozzászólni. A Brankovicsok családi elágazásairól s birtokviszonyairól már régebben közöltünk egy hosszabb tanulmányt a bosnyák múzeum tud. folyóiratában, a «Glasnik»-ban, németül a Wissenschaftliche Berichte aus Bosnien III. köt. «Bruchstücke aus der Geschichte der nordwestlichen Balkanländer» czimmel 337–55. l., mely az akkori kutatások eredményét foglalta össze. E tanulmányok eredményeit használtuk fel az idén megjelent «Magyar-szerb összeköttetések oklevéltára» (Momumenta Hungarić Historica XXXIII. kötet XXXVI–XLIX. l.) történeti bevezetésében. A genealogiai kapcsolatok kifejtésével megvilágitani kivántuk az akkori pártcsoportozatok és szövetkezések természetes okait. Elmulasztottuk azonban mellékelni a Brankovics-család nemzedékrendi tábláját s igy megesett, hogy nehány bosszantó sajtóhiba, meg lapsus calami értelmetlenné teszi a fejtegetést nehány vonatkozásában.
Felhasználjuk az alkalmat, hogy e hibák megigazitásával kapcsolatban, összeállitsuk a Brankovicsok nemzedékrendjét s egy-két ujabb vonatkozását adatosan illusztráljuk. A «Turul» VIII. évfolyamában Wertner Mór a kutatás akkori állapotának megfelelően ugyan már összeállitotta a Brankovicsok nemzedékrendjét, de nem fölösleges koronként visszatérni az ily nagy jelentőségü családi táblázatok reviziójához. A felől biztosak vagyunk, hogy nem a mienk lesz az utolsó szó ebben a tekintetben, mert egyes homályos részlet felderitésére nézve magunk is nyomozzuk még az anyagot.
De végezzünk előbb a jelzett hibákkal. A historikus és a genealogus, ha nem is ajánljuk, hogy Horatius módszere szerint éppen a «nonum prematur in annum»-hoz ragaszkodjék, de az imprimaturral ne siessen. Akkor aztán nem is szorul ilyen önmosdatásokra, mint mi.
A nevezett oklevéltár bevezetése 38. l. ez olvasható: «Murad szultán ... Marától, mert nem volt gyermeke elhidegülvén, a szép deszpota-leány haláláig (1451.) ugyancsak szomoru életet élt». Helyesen: a deszpota-leány, Murad szultán haláláig (1451.) szomoru életet élt. Brankovics Mara – a kiről szó van – 1487 szept. 14-én halt meg Ježevóban s a bold. szüzről nevezett Košnicai kolostorban temettetett el, Kovale mellett Makedoniában._{Ruvarac szerint, W. Mitth. aus Bosnien III., de nyoma van annak is, hogy 1487 szept. 17. még él.}*
Ugyancsak a 39. lapon feltételesen irjuk, hogy Garai Katalin, Henrik görczi grófnak felesége, Garai László nádornak nővére volt. Egész positive a nővére volt.
A 40. lapon, ugyancsak Henrik görczi gróf feleségéről azt irjuk, hogy vad természetü volt. Csak erélyes magyar asszony.
Ujlaki Miklós királyságáról ugyanott helyesen van irva, hogy passziv szerepet játszott, de nem azért, mert Jajcet nem az ő, hanem a király csapatai védelmezték, hanem mert az akkori helyzetnél fogva nem juthatott neki hatáskör.
A 41. l. «Tomasevics István (bosnyák király) a Lázár veje (Brankovics György ifjabb fia)» homályos fogalmazás. T. i. Tomasevics István, Brankovics Lázárnak, Brankovics György ifjabb fiának a veje.
A 42. lapon Brankovics Gergely genealogiájához pótlólag megjegyezzük, hogy valóban volt egy természetes fia, a kit Gergelynek hivtak. Vuk nevü fiáról, a ki később nagy szerepet játszott az 1481-iki bosnyák hadjárat alkalmával, mi azt sejtjük, hogy talán törvényes fia volt.
A 42. lapon továbbá azt kérdezzük, hogy ha Lázár deszpota özvegye felajánlotta Szerbiát a pápának, mikép lehetséges, hogy a pápa már 1458 márcz. 15. rendelkezik Szerbiáról. Erre csak azt felelhetjük, hogy azért, mert Lázár deszpota 1458 január 20. halt meg és igy lehetséges, hogy a pápa 54 nap alatt rendelkezhetett.
A 44. lapon Brankovics István deszpotát Szerbiába menekültetjük, holott először Budára (Resti krón. 356. l.), azután Ragusába illetőleg Albániába (1461 febr. 17. Krojában, MDEM. I. 116–7.) s innen Friaulba menekült._{Külsejéről azt irja 1462. jún. 25. a mantovai püspök, aki Velenczében beszélt vele: «Kifogástalan megjelenésű, méltóságteljesebbet képzelni sem lehet, magas termetü, csodálatos komoly s okos arczu.» Makušev: MSM. II. 206.}*
Ugyancsak a 44. lapon kellemetlen sajtóhiba zavarja meg az összhangot, amennyiben Brankovics György fiának, az előbb emlitett Vak István deszpota felesége apósának neve hibásan van kiszedve. Helyesen Georgios Arianita Kommen Thopia Golem albán főemberről van szó, kinek Angelina nevü leányát, Szkanderbég sógornőjét vette el feleségül a nevezett István.
A 45. lapon Brankovics Gergelynéről (!) azt irjuk, hogy két fiával, Györgygyel és Jánossal Szerbiában telepedett le; helyesen a Szerémségben és nem Brankovics Gergelynéről, hanem Brankovics István († 1477., sorsáról Friaulban l. Wiss. Berichte III. 344–5.) özvegyéről, Angelináról van szó. Itt meg kell jegyeznünk, hogy Brankovics István elsőszülött fia, György, a későbbi Maxim metropolita 1482 szept. 17. még Belgradóban, Friaulban tartózkodott s magát «Nos Georgius Servić et Rascić despota ac Belgradi cum toto eius comitatu dominus»-nak nevezi. (Udine, Archivio, Notarile; eredeti hártyán, vörös selymen függött pecsét nyomával.) E levélben anyja és testvére nevében intézkedik, tehát Magyarországba jötte csak 1483-ban történhetett s nem mint a 45. lapon zavarosan irjuk 1481-ben, sőt az olvasó még 1471-re is érthetné ezt a fogalmazást.
Sajtóhiba, midőn a 45. lapon azt irjuk, hogy a krusedoli zárdában mint Angelina anyját – helyesen mint Angelina anyát tisztelik.
A 46. lapon lapsus calami, hogy Brankovics János, Jaksity István_{Jaksity Demeter párbajáról Tubero lib. IV. A ráczság ekkoron 2100 lovast állitott: 600-at Brankovics György és János, 300-at Jaksity Demeter és István, 1000-et Belmuševity Milos, 200-at Beriszló. Tubero IV. §. 10. VI. §. XVI. XI. c. 9. 1503-ban Marino Sanu do IV. 859.}* feleségét birta nőül, helyesen: a leányát, Ilonát. Brankovics János deszpotának a leánya, Mária, Frangepán Bernát, Ferdinánd († 1540. Ozáljban) nevü fiának volt a felesége.
Tévedés, midőn a 46. lapon azt irjuk, hogy Brankovics Vuk özvegye Frangepán Dorottya Beriszlavics Jánoshoz ment férjhez. Nem Beriszlavics Jánosnak, hanem Beriszlavics Ferencznek lett a felesége. Ez is lapsus calami, mit igazol, hogy a 47. lapon helyesen van feltüntetve a családi viszony.
A 47. lapon Brankovics János helyett olvasandó: Beriszlavics János, ennek fia István az utolsó rácz deszpota.
E tévedések felsorolása után ime adjuk a Brankovicsok nemzedékrendjét.

18A Brankovicsok nemzedékrendje.

Mladen vájda, II. Uros István István és Dusán idejében. (Rassisaglics mellékneve bizonytalan.); Mladenovics Branko, István czár «sevastokrator» idejében Ochridában. (Makedonia.); Gergely Kesar (1361 felirat a zaumi kolostorban Ochrida mellett. Mon. Serb. 172); Brankovics Vlk (Vuk) «gospodin» Pristina, Prizren stb.ura † 1399 ~ Mara, Lázár kenéz leánya, fitestvére Lazárevics István deszpota † 1426; Roman Chilandari szerzetes; Leány ~ Durazzoi Topia György, albán főember; Gergely kb. 1492–1405; Vlkovič (Vuk fia) György deszpota 1427–1456 († XII. 24.) ~ Kantakuzen Manuel leánya Iréne (ház. 1414) † 1457 május 2.; Lázár 1410-ben Drinápoly mellett lefejezik a törökök; Gergely 1441-ben megvakitják törökök, 1458-ban Drinápolyban, † 1457-ben German szerztesi néven a Chilandari kolostorban; István 1441-ben megvakitják a törökök, deszpota 1459–1477 ~ Angelina_{Rokonság. Az albán családok: Topíák stb. nápolyi összeköttetés.}* Georgios Arianites Komnen Topia Golem leánya; Lázár társuralkodó és deszpota 1456–1458 ~ 1446. Ilona, Tamás_{Rokonság. A byzanti dynasztiák.}* (Paleolog) moreai deszpota leánya (ház. Szendrő 1446 máj. 8.); Mara ~ II. Murad Carica_{Sógorság. Oszman dynasztia.}* v. Amirissa † 1487 szept. 14. Ježevoban Seres mellett. Eltemettetett Košnicaban. Kovale mellett; Katalin Kantakuzena ~ Cilli Ulrik_{Rokonság. Luxemburg-Habsburgok, Garaiék, Görzi grófok, Ujlakiék.}*, Maranál élt utóbb, † 1487 után, eltemettetett Končaban, Strumica fölött; Vuk (n. t.?) 1463-ban Magyarországban 1471–1485 deszpota † 1485; Gergely? nem törvényes; Mária ~ 1459 április 1-én István, Tomasevics bosnyák király_{Rokonság. Kotromanicsok, Subicsok és ezek atyafisága, Balsák, Koszacsák.}* † 1474-ben, apácza Santa Maurában, (Leukos), mint apácza; Irene ~ Giovanni Duca di Castriota (?); Milica ~ Lénárt (Tocco) Santa-Maura deszpotája ház. 1462/3 Ragusában; Borbála ~ Frangepán Zsigmond, (Frangepán Miklós fia) ~ 2. Beriszlavics Beriszló) Ferencz 1470–1517.; György deszpota 1485–1496, Maxim néven szerzetes, belgrádi metropolita † 1516; János deszpota 1496– 1502 † XII/10. ~ Ilona. Jaksics István leánya ~2. (Beriszlavics János)?; Mária 1485 ~ Bonifácz Montferrat őrgrófja † 1495 (Miklósič, Rad. XII. k. I s. kkl.); Beriszló-deszpotatus; Mara ~ Frangepán Ferdinand (Frangepán Bernát és Aragoniai Lujza fia) † 1540; István † 1577

E táblázatban, úgy a hogy összeállitottuk, még sok a hiány. Ujabban Ruvarac Ilarion elemezte egy igen szép tanulmányában az utolsó Brankovicsok, jelesül Brankovics Marának (Lázár deszpot leány), Tomasevics István bosnyák király feleségének életviszonyait. (Wiss. Mitth. III.) Mara szultánáról Novakovics Sztoján irt a «Matica Srpska» 146. kötetében.
Ez értekezések tartalmát nem óhajtjuk itt tüzetesen részletezni, csak nehány kiegészitő adatot közlünk Brankovics György leányának Marának, Murad szultán özvegyének életrajzához.
Ismeretes, hogy Brankovics Mara, a szultán halála után visszakerült atyja, az öreg Brankovics György udvarába. Marino Gondola ragusai követ István Tamás bosnyák király udvarában 1454 szept. 13. azt irja a köztársaságnak.
«Ancora habiamo como el signor Despot ha affedata la soa fighola, quela che fo maritata in grande Turcho, cum Pan Isera lo qual Pan Isera e venuto ad aiuto et soccorso del Signor Despot.» Milano Á. L.
Közelebbi részleteket nem tudunk erről a tervezett házasságról. Annyi föltetszik e tudósitásból, hogy a szultána 1454-ben még menyecske sorban volt.
Tudjuk, hogy Mara többé nem ment férjhez, de később atyja halála után a török földön nagy becsületben élt s bizonyos befolyást is gyakorolt egyes diplomácziai alkudozásoknál, (Botta L. 1474. 13. jelentését Milano Á. L. Adományairól l. a belgrádi Glasnik II. 200. l.)
Mara szultána szerencsétlen testvére, Katalin, az özv. Cilliné – kit contessa Cantacusenának is nevez a krónika, Resti 357+29 – Makedoniában élt a nővérével s testvére István deszpota friauli ügyében – melyről bőven irtunk a Wiss. Ber. aus Bosnien idéztük kötetében – követe Marko utján mindvégig közbenjárt.
E Markoról tévesen irtuk, hogy Angelina, István deszpota özvegyének volt a papja.
Mara szultánné és nővére Marko nevü udvari papja – basilita barát – járt Görzben, Bécsben s özv. Cilliné – Kantakuzena – unokaöcscsének Görzi Lénártnak alábbi hihetőleg 1481 jun. 30. kelt levelében megirja, hogy mindenben adjon neki hitelt.
(1481). 30. junii. † Domina Ka(n)takuzina palam facit filio suo, (képletesen) Knez Goricić Leonardo, se misisse ad eum sacerdotem suum Marcum, cui credat, sicut ei ipsi.

Aláirása nincs.
Eredeti papir. (Bécsi Á. L.)
Még nincs megirva eleddig a Brankovics István fiainak, György-Maxim és János deszpotatusának a története. A Magyar-Szerb oklevéltár adataiból erre vonatkozólag kitünik, hogy a deszpoták, a szomszéd birtokosok s a kir. hadak között folyvást voltak surlódások. (284., 288. skkl.)
Nem eléggé világos a Brankovicsok örökébe lépett Grabarjai Beriszlók (Berislavičok) a Borics bán nemzetségéből kivált család ezen ágának deszpota minőségben történt szereplése. Mesič Mátyás Rad. VIII. 37. l. ekkép állitja össze a család idevonatkozó nemzedékrendjét:

Grabarjai Benedek; Miklós 1464 † 1483; Beriszló János 1464–1491; Márton 1464 † 1483; Ferencz 1407–1517 ~ 1. Sulyok Katalin 2. özv. Brankovics Vukné, sz. Frangepán Borbála 1494–1508 3. Kövendi Székely Margit; János † 1521 1. deszpota ~ Ilona?; Miklós 1483–95; István deszpota 1521–30; Fiu; Két leány; 1-től: István 1483; János 1504–8

Brankovics János, férfiágon az utolsó Brankovics, 1502. halt meg. Felesége Jaksity István leánya, kitől egyetlen Mara nevü leánya maradt. Halála után azt látjuk, hogy nem Beriszló Ferencz lesz a ráczok deszpotája, pedig felesége a hires Vuk Zmáj Brankovicsnak az özvegye, hanem Beriszló János, Ferencznek az unokaöccse._{Kovachich: Formulć solennes styli II. Ulászló (V. sz.) formulás könyvéből megemliti, Beriszló János 1514-ben kelt deszpotasági oklevelét (a kir. adományából.) Sajnos, hogy ez oklevelét nem találtuk meg, a codex eltünt.}*
Ennek az okát mi abban látjuk, helyesebben feltételezzük, hogy Brankovics János özvegye Jaksity Ilona deszpotné hozzáment feleségül. A szerbség ugyanis a hires Jaksity-családból származott özvegyet tekintette fejének s ennek a férjét – olaszos elnevezéssel – vállalta, despotessonak az úrnő férjének.
Beriszló János, ezen a réven örökébe, illetőleg birtokába lép a Brankovics uradalmaknak Kölpényben, Bródban; 1509-ben ő vezeti a deszpota-kontingenst s hiven áll a király pártján. (M. szerb. össz. okl. 331–335. 1509 máj. Magnificus Dnus Fraternek nevezi Ferenczet.) 1511 jul. 11–1513. őszéig Jajcát is ő védelmezi, de ott hagyja a bánságot, mert nem fizették. U. o. 338–9. 1514-ben pedig a keresztesek «a deszpotné népét Szerémből a ráczokat felvivék, dulták Bácsot, Szalánkemént». Verancsics ö. m. II. 7–8.
Beriszló János halála után 1522 jan. 11. M. Sz. okl. 357. Kölpényből keltez a fia, Beriszló István, rácz deszpota, márcz. 5. pedig Elena relicta condam despoti ac filius eius Stephanus Beryzlo modernus despotus. U. o. 358. l. 1525. nov. 9. Elena despotissa et Stephanus despotus szerepelnek. U. o. 363. Hibás szerintünk az Okl. 1525. nov. 9. kivonata, mely István deszpota feleségéről szól, mert az anyjáról lehet csak szó. Ketten intézkednek és pedig a deszpotné emlittetik előbb.
Mi legalább csak úgy tudjuk megérteni a deszpotatus ú. n. jogfolytonosságát, hogy a Beriszló János fiának Istvánnak az anyja özv. Brankovics Jánosné volt. Megjegyezhetné valaki, hogy ez az Ilona esetleg Brankovics Vuknak lehetett a leánya, ámde Brankovics Vuk gyermektelen volt. Brankovics István deszpotának († 1477.) sem ismerjük Ilona nevü leányát s igy csakis Brankovics János özvegyét vélhetjük a Beriszló János feleségének.
Még csak egy körülményt óhajtunk megemliteni, t. i., hogy miért szünt meg a rácz deszpotaság?
Mellőzzük Beriszló István nem épen dicső szereplését Mohács előtt s magatartását Szapolyai János föllépése idején.
Tudjuk, hogy először János király mellé állott. Midőn azonban Ferdinánd király 1527-ben a maga részére kezdte hajlitni a ráczságot, István deszpot a következő kivánságok teljesitése fejében hivséget igért neki. Kivánatai a következők:

Optata domini despoti.

teneantur equites 500 *) hoc non potest esse sed detur bona promissio in Hungaria et reponat in oppida.*) fiat, et ut castrum ad preposituram restituator.*)	Imprimis cupit habere solutionem ad mile equites levis armature, deinde*) suplicat pro aliqua munitione, ut in eam possit locare matrem suam cum duabus sororibus, ex qua arces proprić, quas habet, sunt inter arces Turcarum. Ut preposituram Titulen. dignetur Majestas Vestra conferre fratri germano ipsius domini despoti castrum namque Erdeud ad ipsam preposituram pertinens cum magna suorum sanguinis effusione recepit.
fiat.*)	Ut castrum Walkouar et castellum Boroh, que etiam a Thurcis recuperavit similiter cum notabili suorum strage, dignetur Maiestas Vestra ad ipsum hac lege relinquere, ut si quispiam in illo jus habere pretendit ad illius instantiam sine debita juris revisione ne cogatur idem dominus despotus ad restituendum.
Castrum Zawa Zenth Demether ei relinquet, quousque aliis bonis eundem contentabit.*) Redneck fiat, ut petitur.*)	Ut super suo despotatu litteras dare dignetur. Si denique castra Zawa Zenth Demether et Rednek a manibus Turcorum aliquo modo idem dominus despotus rehabere poterit, dignetur Majestas Vestra ipsa edem castra apud eundem dominum despotum relinquere perpetuo ut aut ex quo castrum Rednek ad archiepiscopatum Colocen. pertinebat et ob hoc forte sine lesione conscientie pro se non posset reservare. Itaque quicunque erit archiepiscopus solvat expensas domini despoti quas ad recuperationem ipsius castri exponet.
Majestas regia eundem bene contentabit.*)	Ultimo si Thurcam Kalakouyth nominatum prefectum castri Battha ad deditionem castri ipsius et semet ipsum ad servitia Majestatis Vestre poterit allicere, idem. dominus despotus assecurationem Majestati Vestre de aliquibus hereditatibus pro conditione ipsius Thurci conferendis suplicat habere.
	Eredeti fogalmazvány bécsi Á. L.

 

(A széljegyzetek idegen kézzel vannak irva. A * jelenti, hogy a jegyzet a petitumra vonatkozik.)
Vagyis I., 1000 könnyü lovasra hópénzt s egy erőditett helyet, a hová anyját s két nővérét biztonságba helyezhesse.
Válasz: 500 lovasra adnak proviziót, várat nem, lakjanak valamely magyar városban.
2. Titelt adja a felség fiutestvérének,_{E szerint Istvánnak volt még egy fi- s két leánytestvére.}* a prépostsághoz tartozó Erdőd várát nagy áldozatokkal ő vette vissza a töröktől.
Válasz: Legyen, de a vár a prépostságnak adassék vissza.
3. Valkot és Borhi várát, melyeket ő vett vissza, adják neki feltétlenül.
Válasz: Legyen.
4. Deszpotatusáról adjanak levelet. Ha Sz.-Szt.-Demeter (Mitrovica) és Rednek várát visszafoglalná adassék neki Száva Szt.-Demeter, a mennyiben Redneket a kalocsai érsek – a kié volt – vissza akarná venni, fizesse meg a költségeit.
Válasz: Száva-Szt.-Demeter maradjon nála, mig más jószággal kárpótolják. Redneket illetőleg legyen meg az akarata.
5. Ha a báthai török parancsnokot sikerülne a király hüségére téritni, jutalmat helyezhessen kilátásba.
Válasz: Legyen.
Ez elintézés alapján Révai Ferencz bizatott meg a kir. elhatározások közlésével s a következő 1527 jun 18. kelt megbizó-levéllel küldetett a deszpotához:

Ferdinandus etc.

Illustris, fidelis dilecte. Commisimus egregio fideli nobis dilecto Francisco Reway nonnulla nostro nomine vobis exponenda, sicut ab eo coram accipietis. Que cum ex mente et voluntate nostra proficiscantur, vobis injungimus, ut eidem Francisco in hiis que referet nostri contemplatione fidem indubiam prestare vosque super eisdem ita exhibere velitis, sicut in vos graciose confidimus et vicissim erga vos clementi animo recognoscemus.

Super possessionibus vero, quas a nobis petiistis respondebimus vobis, ubi regnum illud intraverimus, quo facto nos exhibebimus erga vos sicut graciosum principem decet, quod vos latere noluimus. Datum Vienne 18. Junii 1527.

Regnorum nostrorum primo.

Külcim: Rascie despote.

Eredeti fogalmazvány a bécsi Á. L.
Tartalma, hogy a deszpota higyjen Révai Ferencznek. A kért birtokokat illetőleg, majd akkor ad választ Ferdinánd király, ha személyesen az országba jön.
A rácz naszádosok ezután – mellőzzük a fekete Jován «czár» epizodját – tényleg átállottak Ferdinánd királyhoz, de 1529. Bács várát és Félegyházát az István deszpota emberei árulták el a töröknek._{Szalaházy János 1529 jan. 23. kelt levele I. Ferdinándhoz Gévay: Urk. 2. f. 58. l.}*
Ime a válasz, hogy azért szünt meg a deszpotatus, mert a ráczság zöme átment a török hatalomhoz, tehát önszántából szüntette meg szervezett létének az alapját.

IV. Hervoja unokahuga. 1405.
Hervojának, a Horvatin nemzetségbeli Vukac fiának három fitestvérét ismerjük: Vuk-ot († 1401), Dragišát és Vojslavot.

Vukac 1379; Hervoja–Vukčić ~ Nelipić Ilona; Vuk † 1401 ~ Anna; Dragiša; Vojslav; Balsa–Hercegović; Leányok; Katalin 1396–1421 ~ Hranić Sandalj

Ezuttal Vuk Vukčić leányának Katalinnak, a hirneves Hranić Sandalj feleségének – Hervoja unokahugának – eljegyzése ügyéről kivánunk szólani.
A tárgyalás alapjául szolgál VII. Incze pápának 1405 márcz. 29-én Bogdan sabenicoi püspökhöz intézett kiadványa, melyet Karácsonyi János t. barátunk volt szives annak idején, rendelkezésünkre bocsátani.
A kiadvány_{Reg. Innocentii VlI. bibl. Vat. A. I. f. 36.}* ily szól:

Innocentius ... episcopo Sibinicensi salutem ... Sane petitio dilecti filii nobilis viri Kervś, ducis Spalatensis, nobis nuper exhibita continebat, quod olim ... nobilis vir Paulus, comes Corbavić, pro dilecto filio nobili viro Karolo, eius nato, domicello Corbaviensi, et ... nobilis mulier Banucza, relicta quondam bani Wlf domicelli vidua, pro ... nobili muliere Katherina, viduć et bani prćdictorum unica nata, domicella Tinniniensis diocesis, impuberibus, credentes ... quod Karolus et Katherina prćdicti dumtaxat essent in quarto consanguinitatis gradu invicem coniuncti, de facto mutuo convenerunt pepigerunt ... quod ipsi Karolus et Katherina, cum ad aetatem pervenirent legitimam, matrimonium invicem ... contrahere deberent, quć quidem conventiones ... et pacta eorum etiam iuramentis vallarunt similiter de facto, ac etiam postea ipsi Karolus et Katherina ad certum iudicem, tunc expressum dicuntur sub ea forma a sede apostolica literas impetrasse, ut idem iudex ... cum eisdem Karolo et Katherina, ut impedimento ... huiusmodi ... non obstante matrimonium ... contrahere ... valerent auctoritate apostolica dispensaret ... Cum autem ... postea ad ipsius ducis, cuius dictus banus germanus erat, ... pervenerit auditum, quod prćdicti Karolus et Katherina tertio huiusmodi consanguinitatis gradu sunt invicem coniuncti, propter hoc idem dux abhorreat, quod ipsi Karolus et Katherina invicem matrimonialiter copulentur et propteream etiam dictć litere, per surreptionem obtente viribus non subsistant; pro parte dicti ducis nobis fuit humiliter supplicatum, ut sibi super hoc ac comiti vidue ac Karolo et domicellć prćfatis salubriter providere ... dignaremur. Nos igitur ... fraternitati tuć, cum ecclesia Tinniensi dicatur ad prćsens pastore, cui esset scribendum hoc casu, carere ... mandamus, quatenus ... si tibi constiterit, quod dicti Karolus et Katherina eodem tertio consanguinitatis gradu sunt invicem coniuncti, ut prćfertur, conventiones, promissiones, pacta et iuramenta huiusmodi et qućcunque inde secuta fuisse et esse nulla nulliusque roboris vel momenti nec ipsos esse obligatos ad observantiam eorundem conventionum, promissionum, pactorum et iuramentorum auctoritate nostra declares, prout de iure fuerit faciendum ... Datum Romć apud Petrum quarto Kalendas aprilis, anno primo.
E kiadványból megérthetjük a következő ténykörülményeket.
Hervoja spalatoi herczeg, néhai fitestvérének Vuk bánnak (a pápa levelében Wlf-nak iratott) serdületlen leányát Katalint, – ki a knini egyházmegyébe volt illetékes – özvegy anyja «nobilis mulier Banucza» eljegyezte Korbáviai Pál «comes» kiskoru fiával Károlylyal.
A jegyesek szülei, tehát az özvegy bánné és Korbáviai Pál comes abban a hitben voltak, hogy gyermekeik csak negyediziglen való rokonságban állanak egymással. Megegyeztek tehát és hittel megerősitett szerződéssel is megerősitették, hogy ha a jegyesek elérik a kánonilag megállapitott kort, egybekelhetnek. A szentszék a negyedfoku rokonság akadálya alól ily értelemben megadta a felmentést.
Ámde Hervoja spalatoi herczeg – a menyasszony nagybátyja – később tudomására jutott annak a körülménynek, hogy a jegyesek nem negyediziglen, hanem harmadfokban való atyafiságban állanak s az egybekelést megakadályozandó, azt a kérést intézte a pápához, hogy ezt a hamis bevallás alapján kinyert felmentést érvénytelenitse.
A pápa a felszólitás következtében – az illetékes knini egyháznál széküresedés lévén (Far lati IV. 294.) – felhatalmazta Bogdan sebenicoi püspököt, hogy azon esetben, ha Korbáviai Károly és Vuk bán leánya, Katalin között tényleg harmadfoku rokonság esete forog fenn, az összes eljegyzési szerződéseket érvénytelenitse s a jegyeseket oldja fel azoknak megtartásától.
Ez a magában véve sporadikus jellegü adat nemcsak a Hervoja családjára vet érdekes világot, hanem a hirneves Hranić Sandalj vajda házassági összeköttetéseinek történetére vonatkozólag is becses utmutatással szolgál. Ugyanis 1405-től kezdve néhai Vuk bán Katalin leánya, Hranić Sandalj feleségeként szerepel.
Hervoja inditó okát arra nézve, hogy unokahugának a Gusics nemzetségbeli Korbáviai Pál kenéz fiával való eljegyzését 1405 márczius havában feloldassa a közlöttük adat alapján, immár konstatálhatjuk. A feloldásra csak az a körülmény késztette, hogy unokahuga és a nagy befolyásu humi vajda, Hranić Sandalj között házassági és e réven szorosabb politikai összeköttetés jőjjön létre. A közlöttük adat azonban nemcsak ez irányban tájékoztat, hanem egy régóta vitatott kérdésre is világot vet.
Radonić I., Hranić Sandalj vajdának alapos képzettségü életirója_{Archiv für slavische Philologie 19. 394. l. Geleich: La Zedda cz. 1899. megjelent művében megjegyzi (194. l.), hogy Sandaljnak Ilona előtt is volt felesége, mert 1398. egy özvegy leánya emlittetik. E szerint 4 felesége volt.}* – a vajdáról szóló tanulmányában – nagy apparatus alapján felemliti, hogy Hranić Sandalj 1396-ban egy Ilona nevü nőt vett feleségül. Adatai 1399-ig vezetnek, azontul erről az Ilonáról többé nincs szó. Azután konstatálja, hogy 1405-től kezdve, Hervoja unokahuga, Katalin volt Sandaljnak felesége, de ez a házasság 1411-ben válással ért véget._{U. o. 420. l.}* Hranić Sandalj elválása után, 1412-ben feleségül vette Stracimirović Balša György ugyancsak Ilona nevü özvegyét, Grebljanović Lázár szerb kenéz leányát. E szerint Sandaljnak három felesége volt; az első és a harmadik Ilona, a második Katalin. Radonić azonban azt állitja, hogy Sandalj csak kétszer nősült: először 1396-ban elvévén Hervoja unokahugát, Ilonát, a ki később Katalin nevet nyert. Ezt a névváltoztatást úgy magyarázza, hogy Katalint előbb Ilonának hivták és csak akkor vette fel a Katalin nevet, midőn Hervoja 1403-ban a római egyházhoz csatlakozott. Ezt a feltevést azzal indokolja, hogy Vuk bán leánya a Hervoja unokahuga, Sandalj elvált felesége egy ügylet tárgyalása folyamán 1421-ben Helenának neveztetik. Hranić Sandaljnak és feleségének, Katalinnak a velenczei köztársaság kincstári hivatalánál 12000 aranyat tevő közös betétök volt, melynek egyik fele Sandaljt, másik fele pedig Vuk bán özvegyét, azaz leányát, Sandalj feleségét illette. 1412-ben a válás után mindkét fél lépéseket tett a letét kiadása iránt. A fennforgó alaki nehézségek vázolása nem tartozik ide; életrajzilag fontos, hogy a letét kiutalása Sandalj anyósa és felesége részére 1421-ig elhuzódott. 1421-ben a köztársaság egyik iratában igy szól: per parte Helena fiuola che fo de Voch bani e da madona Ancha baniza, majd később is madona Ancháról és madona Helenáról szól._{Ljubić S.: Listine VIII. 74. l. A köztársaság igéri, hogy megvizsgáltatja a jogczimeket s akkép fog dönteni «prout fieri debehit» 75. l.}* Tehát Radonić szerint Sandalj feleségét Ilonának nevezik 1421-ben, ez pedig nem lehet más, mint az 1396-iki Ilona, a ki később Katalin néven fordul elő s Vuk bánnak és Anna bánnénak a leánya.
Az idézett oklevelek sorozatából látjuk, hogy 1411 április havában Sandalj vajda anyósával és nejével «domina Catharina»-val Kljuć (Herczegovina) várában tartózkodik._{Listine VI. 147. l. Libri Commem. III. 123. regr.}*
1412 április 22-én Sandalj a maga s anyósa és felesége nevében kéri a köztársaság gabona pénztárában letett 1200 aranynak feles kiosztatását._{Listine 21. o. 253. l.}* A név nincs megemlitve.
Azonban 1412 november 29-én, midőn a köztársaság, «noha ez a törvény s a köztársaság szokásai ellen van,» a föntebbi összeg felét 4 hó mulva Sandaljnak illetőleg követének,_{Listine VII. 31. Commem. III. 168. reg.}* másik felét «magnificis dominabus Banize et Caterina ipsius filie» kiutaltatni igéri._{Listine VII. 32. Commem. III. 169.}*
1412 április 22-ig tehát Katalin, mint Sandalj felesége szerepel, u. é. november 29-én név szerint Katalin asszony, de már emliti feleségeként.
Hogy 1421-ben miért nevezik a köztársaság titkos tanácsa jegyzőkönyvében ezt a Katalint – mert csak erről lehet szó, – Helenának, kinek 6000 arany követelése ügyében Sandalj, tehát az elvált férj követei emelnek szót, nem tudjuk.
Mondhatnók, hogy iráshiba, ámde ennek ellene szól az a körülmény, hogy háromszor van emlitve Helena néven. Meglehet, hogy két neve volt? Ámde miért használja 1421-ig a Katalin nevet s csak azután veszi fel az Ilona nevet? Tág tere nyilik itt a mindenféle feltevésnek, mig valamelyes adat, – melynek az 1412–21 közti időből elő kell kerülni, – majd felderiti ezt a körülményt is.
A közlöttük adat azonban kideriti, hogy Vuk bán leánya Katalin 1405-ben hajadon volt és mint kiskoru jegyeztetett el Korbaviai Pál kenéz fiával, Károlylyal. Bizonyos tehát, hogy Vukčić Katalin nem azonos Hranić Sandalj 1396, 1399-ben emlitett Ilona nevü feleségével. Bizonyos az is, hogy az a Katalin 1403-ban nem vehette fel az Ilona nevet, – mint Radonić véli, – mert – még fel nem deritett okból – csak 1421-ben nevezik Ilonának és pedig akkor, mikor már nem a Hranić Sandalj felesége.
Még egy kérdést kell felderiteni, t. i. miben állott az a harmadfoku rokonság Vuk bán leánya és Korbáviai Károly közt. Azt hisszük, hogy e kérdés tisztázására majd a Korbáviai Gusics család genealogiájának részletezése alkalmával kerül a sor.

II. Tvrtko bosnyák király házassági terve. 1428.
II. Tvrtko Istvánnak (1404–1408., 1420/1– 1443) I. Tvrtko István fiának házassági tervéről, az V. Márton pápához intézett következő kérelemből értesülünk:

Romć 9. Aprilis 1428.

Beatissime Pater. Cum devotus vester orator Stephanus Thewerkho Dei gratia rex Bozne in medio infidelium et scismaticorum dicti regni sui incolarum et habitatorum regali jurisdictione utatur et habitet, quidam sui emuli labia detractionis apperiunt, asserentes ipsum pro eo, quod infidelium et scismaticorum huiusmodi rex est, eos in ipsorum errore confovere. Cum tamen sanctć Romanć ecclesiae obediens et fidei catholicć cultor prout gestorum in ritibus eiusdem fidei catholicć per cum observatis, quosque observat ut vult et tenetur observare de prćsenti et in futurum evidens experientia, quć omnium rerum magistra dicitur, docet, et augmentator existat, cupiatque cum quadam nobili domina Dorothea, filia quondam Johannis de Gara militis, virgine christiana et catholica quinquecclesiensis diścesis, secundum morem et ritum prćdictć sanctć Romanć ecclesić, matrimonium legitime contrahere, et huiusmodi ipsius regis emuli dictum matrimonium cum eadem virgine ipsum libere et licite contrahere posse per sedem apostolicam voluit edoceri. Supplicatur igitur S. V. pro parte ipsius regis, quatenus S. V. uni, vel pluribus reverendis patribus dominis regni Hungarić et dicti regni Bozne episcopis de inquirenda fidelitate fidei catholicć de ipso rege, quodque si idem rex fidelis catholicus vere christianus repertus fuerit, cum eodem, ut dictum matrimonium secundum morem et ritum, ut prćfertur sanctć Romanć ecclesić, libere et licite valeat auctoritate apostolica eidem licentiam indulgeant (sic!) committere et mandare dignetur, cum ceteris non obstantibus et clausulis oportunis. Fiat ut petitur, et committatur. O. Datum Romć apud sanctos Apostolos, octavo Idus Aprilis anno undecimo.
E kérelmében Tvrtko azon kezdi, hogy «hitetlen és szakadár» lakosságu országnak lévén a királya, ellenségei azt hiresztelik róla, hogy ő is eltévelyedett a hitben.
Biztositja azonban a szentszéket, hogy katholikus és a katholikus vallás szertartásait, a mint most, úgy a jövőben is követendi. Az a szándéka, hogy néhai Garai János leányát, Dorottyát – a pécsi egyházmegye területén élő igaz római katholikus hajadont – feleségül veszi. E végből arra kéri a pápát, hogy magyar és bosnyák püspökökkel vizsgáltassa meg az ő hitbéli állapotát és ha igaznak találtatik, adja meg részére a házassághoz való engedelmet._{Roma. Vatikáni lt. Supplicationes Martini V. Annus XI. t. IV. fol. 217. a.}*
A pápa akként resolválta a kérést, hogy történjék a kérelmező akarata szerint. Az ügy további folyamatáról nincs tudomásunk, csak annyi bizonyos, hogy ez a házasság nem jött létre.
A kérelem szövegében érdekes annak a körülménynek a megemlitése, hogy Boszniában hitetlenek és szakadárok vannak. Hitetlenek alatt a bogomilok (patarenok) értendők, mig a schismatikus elnevezés csak az orthodoxokra vonatkozhatik.
A bosnyák orthodox egyház szervezetnek történetét illetőleg oly kevés és a mellett homályos az adat, hogy ezt a tényt: az óhitüek megemlitését a szupplikáczióban, különösen kell hangsulyoznunk. Nézetünk szerint a csangó pásztornép többsége az orthodox keresztény ritust követte, mely azonban akkoron nem volt még megszervezve.
Tvrtko király ugyan erősen hangsulyozza a maga igaz katholikus voltát, de kénytelen védekezni ellenségeinek vádja ellen. Minthogy az előkelő bosnyák nemzetségek tulnyomó része a bogomil hitet vallotta, a király katholicismusa nem jelentkezhetett valami tüntető módon, tehát – külsőleg mindenesetre – rászolgált ellenségei beszédeire. Ebből az okból nagy szükség volt a hitvizsgálatra, annál is inkább, mert a Garai-család katholicismusa nem fért össze ezzel a bogomil szinezetü magatartással.
A főkérdés azonban, hogy néhai Garai János Dorottya nevü ekkor hajadon leányának mik a személyes vonatkozásai?
A Garai-család nemzedékrendjében_{1902-ben Šisić F. állitotta össze Hervojáról szóló munkájában. 41. l.}* igy következnek:

Garai I. Miklós nádor † 1386; II. Miklós nádor † 1433; János † 1427 temesi ispán uszorai vajda ~ Hedvig, Ziemovit mazoviai hg. leánya; Dorottya ~ Frangepán Miklós; Ilona ~ Szécsi Miklós 1398; Katalin 1430–1431

Ezen összeállitás szerint Garai Jánosnak csak Katalin nevü leánya ismeretes. Garai Dorottyáról Frangepán Miklósnéról is fölötte kevés, a mit tudunk. Wertner 1894-ben_{«Adler» N. J. IV. 22–23.}* annyit tisztába hozott, hogy Garai I. Miklósnak egyik leánya Frangepán Miklósné, a másik Szécsi Miklósné volt. Keresztnevet nem emlit, hanem kronologice 1406–1425-öt vesz fel a nemzedékrendi táblába.
Klaić_{Krčki knezovi Frankapani. Zágráb 1901. I. 195. l.}* 1901-ben megállapitotta, hogy Frangepán Miklós – eleddig ismeretlen nevü – első feleségének halála után nőül vette Garai II. Miklós nőtestvérét Dorottyát. 1428-ban ez a Dorottya – úgy véli K._{U. o. 215. l. Frangepán Miklós († 26/VI. 1432.) harmadik feleségének Sforza Bianchanak vonatkozásai nincsenek kellően tisztázva.}* – már nem élt.
Sišić föntebbi táblázatában az az állitás, hogy Dorottya 1416 «udata za kneza Nikolu Frankapana» téves.
Egy olasz genealogia szerint Frangepán Miklós első felesége Dorottya Korbáviai Pál özvegye. Ezt az állitását azonban később helyreigazitja s csak annyit konstatál, hogy Dorottya volt a keresztneve. 2-ik felesége állitólag Ujlaki Mártha (1426–1442). Ujlaki Bertalan mácsói bán leánya volt. A mácsói bánok közt 1402-ben találjuk Újlaki Bertalan fiát Lászlót, de Bertalant magát nem emlitik forrásaink mácsói bánképen.
Mindezen nem kellőkép tisztázott kérdések bizonyitják, hogy középkori genealogiánk terén még sok a teendő. Eleddig a fennforgó kérdést illetőleg tényként vehetjük, hogy Garai I. Miklós Dorottya nevü leánya Frangepán Miklósné volt. Ez a Dorottya azonban – nem kell hosszasabban bizonyitgatnunk – természetesen nem azonos a 1428-ban II. Tvrtko kiszemelte hajadonnal.
A rendelkezésre álló adatokból kitünik, hogy Garai Jánosnak Katalin nevü leánya volt, 1435-ben Bebek Miklósné, Dorottya nevü leányáról – ki valószinüleg nagynénje nevét nyerte a keresztségben – eddig nem volt tudomásunk.
II. Tvrtko e tervének, illetőleg szándékának további sorsáról ugyancsak hiányoznak az adatok. Tény, hogy vérbeli leszármazottja nem maradt.
THALLÓCZY LAJOS.

SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KÚTFORRÁSOK.

(Első közlemény.)

Midőn a mult alkalommal_{Turul, 1906. évf. 53–65. lap.}* Sz.-István rokonsági kapcsolatairól beszéltem azt állitottam, hogy az egykorú kutforrásokból nem a XIII–XIV. századbeli lengyel és sziléziai évkönyvek, hanem a magyar krónikák igazolását láthatjuk, mert egyfelől a hildesheimi évkönyvek szerint ugyanazon «rex Julus» volt anyai nagybátyja, kit mint ifjabbik Gyula erdélyi fejedelmet hazai emlékeinkből is Sarolt unokatestvérének, tehát Sz.-István másodfoku anyai nagybátyjának ismerünk; másfelől pedig Thiethmar, ki jól volt értesülve a korabeli lengyel viszonyokról, sehol sem emliti, mintha a pannóniai király (t. i. Sz.-István) Lengyelországba menekült Prokui nevü avunculusa, anyai nagybátyja vagy ugyanazon pannóniai király atyjának Deuuixnek, Gyejcsának, mai elnevezés szerint Géza fejedelemnek a felesége, Beleknegini, – «a szép urnő» – testvére vagy bármiféle rokona lett volna Meskónak, az azon időbeli lengyel herczeg, Chrobry Boleszláv atyjának, holott a XIII. századbeli lengyel krónikák már arról beszélnek, hogy Jesse magyar király =Géza fejedelem neje Meskónak a «soror» a nővére volt, igy Beleknegini és Prokui nem lehetett más ezen állitás értelmében, mint Boleszláv atyai nagynénje és patruusa, atyai nagybátyja.
Ez a kérdés sarkpontja és ezt meg nem másithatja Karácsonyi urnak semmiféle kijelentése sem, akármilyen erős hangnemben tartja is. Minden egyéb csak következtetés, a mi lehet helyes és igaz, de ép ugy lehet «szappanbuborék» és «légvár», még akkor is, ha Karácsonyi urtól származik, a ki többek közt már maga is rájött arra, hogy nem szükséges erőszakolt magyarázattal atyai nagybátyát értenünk az «avunculus» szó alatt s Géza fejedelem öcscsével, Mihálylyal azonositanunk a hildesheimi évkönyvek «rex Julus»-át, hanem csakugyan anyai nagybátyja volt Sz.-Istvánnak. Ha pedig már erre az álláspontra helyezkedünk, akkor mindenféle ujabb kalandos föltevések helyett egyszerüen le kell vonnunk azt a további következtetést, a mi magától kinálkozik, hogy a fődologban a magyar történetiróknak, a III. Béla alatt szerepelt, tehát XII. és nem XIII. századbeli, dr. Sebestyén Gy. kutatásai után többé nem névtelen, királyi jegyzőnek, hanem nevén emlitve Adorján ó-budai prépost – s később erdélyi püspöknek,_{Legujabban Erdélyi László ur jegyezte meg (A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Akad. ért. a tört. tud. kör. XXI. k. 3. sz. Budapest, 1906. 5. l.), hogy Sebestyén elmélete daczára a szerénykedő «P. mester» nevének kezdőbetüjét látja a «P. dictus magister»-ben s példákat hoz fel arra, hogy a kezdőszavakat «a mesternek mondott P. (Paulus, Petrus, Pousa sat.)» értelemben is magyarázhatjuk. A felhozott példák azonban csak annyit mondanak, hogy a frazeologia szempontjából megállhat ez a kifejezés is és nem kell szükségkép «Prćdictus magister»-re gondolnunk, kinek neve elmaradt a valami okból üresen hagyott czimlapról. A «Pdictus magister» tehát, mint igy is, amugy is értelmezhető kifejezés, semlegessé vált, egymagában sem az egyik, sem a másik álláspont mellett nem bizonyithat.}* meg a többi krónikairónak volt igaza: Sz.-István anyjának eredetét a X. századbeli Gyulák magyar fejedelmi nemzetségében kell keresnünk. Azok a lengyel és sziléziai kutforrások pedig, melyek mind a Béla király jegyzője utáni időkben kezdik emlegetni Athleydát, mint Jesse király = Géza fejedelem nejét, tévedtek, mert az anyai nagybátya, a «rex Julus», a Gyula, akár ez volt a tulajdonneve, akár fejedelmi méltóságát jelenti s igazi neve Prokui volt, a Gyula névnél fogva csakis magyar lehetett és bármiképen magyarázzuk is a Thietmar-féle Prokui kapcsolatát a hildesheimi évkönyvek rex Julusával: a száraz tény megmarad ténynek, hogy Thietmar hallgat ezen anyai nagybátya lengyel atyafiságáról, a ki ezenfölül az egykoruak fölfogása szerint Szent Istvánnal egyenrangú tényleges uralkodó, «rex» volt, tehát szükségkép a X. századbeli társfejedelmek egyikének kellett lennie. Már pedig akkor is igaz marad Karácsonyi ur megjegyzése, a mit a lengyel kutfőkre nézve tett, ha Thiethmarra alkalmazzuk, vagyis «ne következtessünk többet szavaiból, mint a mennyi bennük van.»
Ilyen kiindulási ponthoz füztem további következtéseimet s nemcsak arra voltam elkészülve, hogy Karácsonyi ur nem hagyja szó nélkül, de válaszának hangjára is, melyre különben nem reflektálok.
I.
De hát lássuk, miket hoz fel ujabban Karácsonyi ur Szent István anyja lengyel származásának védelmére._{Szent István anyja. I. Andrea atyja. Uj eredmények. (Turul. 1906. 3. 97–112. l.)}*
Az egyik szempont, a mivel válasza kezdődik, tulajdonkép nem tartozik a kérdés lényegéhez. Egészen szubjektiv természetü dolog, mely alkalmas ugyan bizonyos hangulat keltésére, de egyébre nem.
Azt találtam ugyanis mondani egy régebbi jegyzetem után, melyben csak ennyi van «Mesco habuit sororem Atleydem, quam Jesse rex Ungarić accepit in uxorem» (Kamienzi Krónika. Pertz XIX. 581.) és «Jesse qui accepit uxorem de regione Polonia de civitate Cracovia, sororem Meschonis ducis nomine Ethlegidam» (Varsói Kr. Endlicher Mon. Arp. 65. l.), hogy a lengyel adatok után akár Géza felesége is lehetett Adelhaid, de ebből még nem következik, hogy anyja is lett volna Szent Istvánnak. Ez eddig még nem lett volna baj, de megtoldottam azzal, hogy az utóbbi nincs is a lengyel forrásokban. Mikor ugyanis utánna akartam nézni a dolognak, véletlenül nem kaphattam meg Pertz műve azon kötetét, mely a Karácsonyi ur által oly nagyra tartott, de Pauler Gyula által_{A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Budapest 1893. I. k. 491. l. 33. jegyz.}* «nem éppen a legnagyobb kritikával irottaknak mondott» s a XIII. század elejéről csak «állitólag» eredő kamienci évkönyveket foglalja magában. Megelégedtem azzal a töredékes adattal, a mit egészen más czélból régebben jegyeztem ki. Most aztán Karácsonyi ur fejemre olvassa, hogy vagy nem tudok latinul vagy nem néztem meg a lengyel kutforrásokat. Rászolgáltam; nincs rá több szavam.
Csakhogy mindez nem változtat semmit sem a dolog lényegén. Akár csak annyit mondanak a lengyel források, mint ahogy tévesen állitottam, akár pedig hozzá teszik még azt is, hogy Athleyda téritette a keresztény hitre férjét, Jessét s tőle született Szent István, mindenkép igaz marad, hogy:
1. közülük egyik sem előzi meg Béla király jegyzőjének művét, még ha a XIII. század elejéről való is és nem későbbi a kamienci évkönyv;
2. ugy a magyar nemzeti hagyományok, mint az Árpádház családi emlékei nagyobb biztositékot nyujtanak egy olyan adat valósága felől, mely Szent István anyja eredetéről szól, mint a magyar viszonyoktól teljesen idegen lengyel évkönyvirók, kik könnyen tévedhettek a magyar «rex» személyében nemcsak harmadfél vagy háromszáz évvel később, de még ha jóval korábbiak volnának is;
3. az egykoru irók mit sem tudnak ezen lengyel rokonságról, sőt még a későbbi lengyel krónikások; a XII. századbeli Martinus Gallus s a XIII. század elején élt Kadlubek Vincze is hallgatnak róla.
Vehették azért valami régebbi évkönyvből a XIII–XIV. századbeli lengyel krónikák az Athleydáról szóló adatot, de hogy tóditották s magyarázták, világosan mutatja a Jessa, Jesse névalak, mely semmikép sem lehet korábbi a XIII. századnál. II. Géza nevét Geiza-; Geica-, Geithsa-nak irják oklevelei,_{«Ego Geica rex Ungari» (Knauz F. Mon. Strig. I. 103.), «Ego Geythsa Dei gracia Hungarie sat.» (U. o. I. 110.), «Anno regis Geize VI°. (Árp. Uj Okl. I. 58.), «Rex noster gloriosisgimus Geiza» (U. o. I. 60.), «Geyse Rege regnate» (U. o.) «Stefanus Dei gr. Geyce regis filius» (Pecsétjén, l. Szilágyi S. Magy. tört. Mill. kiad. II. 305.), «Stephanus Geice regis filius (U. a. 307.), «Stephanus rex hungarie Geytse regis filius» (Knauz id. m. I. 119.)}* Prágai Vincze Deuca-nak (regis Deuce) nevezi_{Pertz, Mon. Germ. Script. XVII. 682.}* s ez utóbbi a régebbi alak, mert I. Géza dénárain is a Gevca Rex fölirat fordul elő, VII. Gergely pápa is Geusa, Geuza néven emliti,_{Fejér Cod. Dipl. I. k. 420., 423., 424. l.}* egy XII. századbeli jegyzékben, mely nyolcz első királyunk temetkezési helyéről szól, szintén a Geuca alakot találjuk,_{M. Florianus, Fontes Dom. IV. 88.}* Thietmarnál Deuuix, a koronán Geôbitz, XI. századbeli német forrásokban Gouz, Joas, Joitscho fordul elő.
A Gyécse kiejtést feltüntető Jessénél tehát még a XII. századbeli névalak (Geica, Geithsa, Geiza, Geysa, Geycha = Gyejcsa) is testesebb volt, annál inkább különbözött a XI. századbeli Geuca = Gyeucsa, ha pedig a régebbi, bár az idegeneknél többé-kevésbbé eltorzitott változatokat is számba vesszük, a X. század vége felé Gyevicsának, Gyojicsának ejthették ki a nevet. Ha tehát Athleyda férjének nevét csakugyan a 998–1017. közti prágai évkönyvekből irták volna ki a XIII. századbeli lengyel krónikák, olyan alakot várhatnánk, mely a Thietmár-féle Deuuixnek vagy legalább is a Prágai Vinczénél levő Deucának vagy valamiféle palćographikus eltorzitásuknak felelne meg.
A végeredmény mindenesetre az, hogy semmiesetre sem lehetett az eredeti forrásban, mintha Jesse lett volna az a magyar király, ki nőül vette Mesco nővérét. Legfölebb annyit mondhatott ez a régi kutfő: «Mesco habuit sororem Atleydem, quam rex Ungarić accepit uxorem.» Ha esetleg még azt is hozzá tette: «Quć, cum esset christiana, virum suum convertit ad fidem Christi,» ez ugyan elősegithette a későbbi krónikások tévedését s az eredeti szöveg olyan értelemben való kiegészitését, hogy világos legyen a Szent Istvánnal való kapcsolat; de ha már egyszer megállapitható, hogy valamilyen – a XIII. századnál semmi esetre sem korábbi betoldás történt, sem arra nincs biztositékunk, hogy csakugyan Géza fejedelmet értette-e az eredeti szöveg a «rex Ungarić» alatt s nem egy másik 972 körüli magyar fejedelmet, sem azt nem tudhatjuk, mennyi a betoldás és mennyi volt az eredeti szöveg, sőt még azt a kérdést is tehetjük: vajjon ugyanazon alapforrásra, t. i. a 998–1017. közt kezdődő prágai évkönyvekre vezethetők-e vissza a Mesko «soror»-ára vonatkozó sorok azzal a későbbi részszel, mely azt az adatot foglalja magában, hogy «967-ik évben nagy Boleszló született. 975. évben István magyar király születik.» Nekem ugy tünik föl, mintha a közvetlenül ezeket megelőző szavaknak: «(Atleydis) Szent István vértanutól nyert látomása után foganta és szülte István magyar királyt» kissé legendás szinezete volna. Vagyis ez megint nem lehet egykorú följegyzés, hanem, mint a Jesse név, későbbi betoldás.
Azt mondja Karácsonyi ur, hogy a sziléziai monostoroknak, a kamenczinek és heinrichowinak évkönyvei a lengyel krónikára hivatkozva beszélnek Mesco herczeg nővéréről Atleydisről s fiáról, Szent Istvánról és azt kérdezi, «mi ösztönözte volna a XIII–XIV. században élő sziléziai szerzeteseket arra, hogy Szent Istvánról, atyjáról és anyjáról irjanak?» Meg is adja a feleletet: «a szerzetesek ezt ott találták az előttük álló régi könyvben, tehát ők is lemásolták.» Ez a régi könyv pedig a lengyel krónika.
A lengyelek csak a XIII. században vagyis abban az időben kezdenek nagyobb érdeklődést tanusitani a régebbi magyar dolgok iránt, midőn II. Endre és IV. Béla háza többszörös családi összeköttetésre lépett a Piasztokkal s magyar királyleányok lettek lengyel herczegnőkké.
Az első házasságot az akkor még gyermek Kálmán halicsi király és tótországi herczeg kötötte Fehér Lesko krakkói herczeg 3–4 éves leányával Saloméval, kik nem sokára azután menekülni voltak kénytelenek Halicsból, ugy hogy Salome Magyarországban növekedett föl; Kálmán halála († 1241.) után Lengyelországba tért vissza az akkor még csak 30 éves özvegy s apácza lett._{Dr. Wertner M. Az Árpádok családi története. N.-Becskerek 1892. 450. s. kk. ll.}* De már ott találta IV. Béla leányát, Szent Kunigundát, a «nemcsak aranynyal, ezüsttel és drága kövekkel királyi előrelátással fényesen megajándékozott, hanem az erények és kiváló erkölcsök adományában is bővelkedő igen neves asszonyt,»_{Boleszláv 1257. oklevelében. Fejér CD. IV. 2. 443.}* kit 1239-ben Szemérmes Boleszláv krakkói és sandomiri herczeg, Kálmán sógora és Salome fivére vett nőül. Kunigundát követte nővére Ilona vagy Jolánta, a ki 1256. áhitatos Boleszláv kalisi, később nagy lengyelországi herczegnek lett a neje; az ő leányuk volt Erzsébet, a sziléziai III. Henrik liegnitzi és boroszlói herczeg neje. Nem sokkal Ilona után, 1262. felé IV. Béla egyik unokája, Grifina, Rosztiszláv macsói herczeg és Anna leánya ment férjhez Fekete Lesko krakkói és sandomiri herczeghez._{Wertner id. m. 475–481., 489–491. és 474. l.}*
Ezen adatok eléggé megvilágitják azon érdeklődés hátterét és okait, melyek arra ösztönözték a krakkói krónika iróját s utánna a XIII–XIV. századbeli sziléziai szerzeteseket, hogy Szent Istvánról, anyjáról s atyjáról irjanak, a mi egyáltalában nem jutott eszébe a XII. századbeli lengyel krónikásoknak. Oly nagy lett az érdeklődés, hogy egy magyar-lengyel krónika is keletkezik; igaz, hogy nincs benne köszönet.
A föntebbi adatokból kitünik, hogy főleg a krakkói herczegek voltak azok, kikkel ama házasságkötések történtek. Már pedig a Géza fejedelem nejének és Szent István anyjának mondott Athleyda krakkói herczegnő volt vagy legalább Krakkóból, ment férjhez. A lengyel és sziléziai krónikák Mesko herczeg nővérének mondják Athleydát, de Karácsonyi ur abban a véleményben van, hogy a «soror» alatt nem kell édes testvért érteni. Egészen más szempontból ugyan, de szerintem is szó férhet a Meskóval való testvéri viszonyhoz, sőt még az sem bizonyos, hogy a Piaszt-ház ivadéka volna. Krakkó, honnan 972. vagy 973. nőül vette a «rex Ungarić», ezen időtájban a cseh herczegek birtoka volt; a X. század dereka felé foglalta el I. Boleszláv cseh herczeg (935–72.), kinek leánya Dobravka vagy Dubravka Meskó lengyel hg neje és Chrobry Boleszláv (992–1025.) anyja volt; Krakkó csak II. Boleszláv cseh herczeg (972–999), Meskó sógorának s a lengyel Boleszláv nagybátyjának halála után került a lengyelek kezébe. Ha Athleyda esetleg I. Boleszláv cseh herczeg leányai közül való, nyilván az vezette félre a XIII. századbeli lengyel krónikásokat, hogy akkor már nem tudták a krakkói herczegnőt másnak, csakis lengyelnek elképzelni s Meskó nejének nővéréből Meskó nővére lett._{Nem tudom maradt-e valami nyoma a szláv nyelvekben a rokonsági elnevezések egy kezdetlegesebb állapotának. Annyi bizonyos, hogy az ókori görög-római családi rendszer már fejlettebb fokon állt, mint az ős-árja s ennek hatása alatt fejlődött a népvándorláskori germán és szláv családi rendszer. A régebbi állapot nyomait azonban teljesen nem tüntette el. Az a kérdés már most, van-e olyan nyom a szlávoknál, mely azon ősibb rendszernek a később értelme vesztett maradványa, hol az «ipa» és «napa» fogalma azonos volt az «anyai nagybátya» és «atyai nagynéne» fogalmával (V. ö. Beöthy Leó: A társadalmi fejlődés kezdetei. 1882. I. k. 150–151., 174. l.) vagyis a «feleség nővére» egyszersmind a «férj unokanővére.» Mert ezen esetben még érthetőbb volna, hogyan válhatott Mesko sógornőjéből Meskónak a «soror»-a.}*
Tehát még ilyen szempontból sem vehetjük kész igazságnak, a mit a XIII–XIV. századbeli lengyel és sziléziai krónikák mondanak Athleydáról.
Ha Géza fejedelem helyett öcscsét, Mihályt tartjuk azon magyar «rex»-nek, ki nőül vette Athleydát: Mihály fiainak és egyik unokájának inkább cseh, mint lengyel neve, a László vagyis Vladiszláv, Vazul vagy Vancil, Venczel, meg a Bonuzulo az az Boleszláv a föntebbi megvilágitásban még érthetőbbé válik._{A Piaszt-házban I. Boleszláv cseh-herczeg unokája, Chrobry Boleszláv viselte legelőbb e nevet, nagyatyja, I. Boleszláv cseh herczeg után. A Venczel, Venceszlav, Vaclav pedig mindvégig Premysl házának jellemző nevei közé tartozott.}* Mert semmikép sem igazolható az a föltevés, mintha Szár Lászlónak Szár lett volna igazi személyneve, miként azon magyar urnak, ki a fejérmegyei Szár falut alapitotta, a László pedig később fölvett mellékneve. Én sem tudom, Karácsonyi ur sem tudja, honnan vette nevét a fejérmegyei Szár falu, mert ama bizonyos Szár nevű alapitóról hallgat a krónika. A régi magyar személynevek közt pedig, bár meglehetős sok adatot szedtem össze, tudtommal nem fordul elő a Szár. Ellenben ismeretes a szár melléknév «fehér» és «kopasz» értelemben; az előbbi jelentéssel fordul elő a csikmegyei Szárhegy nevében, az utóbbi értelemben pedig Mihály fiára, Lászlóra alkalmazzák, mert nemcsak Béla király jegyzője emliti – latinra forditva a «szár» szót – «Calvus Ladislaus» néven I. Endre atyját, hanem a Képes Krónika különböző alkatrészeiben is hol «Zaar Ladislaus», hol pedig «Caluus Ladislaus» jelzéssel fordul elő. Tehát nem azt mondják: «Zaar qui et Ladislaus» (v. ö. Ego Magnus qui et Geisa. Knauz Mon. Strig. I. 53.) vagy. «Zaar dictus Ladislaus» azaz «a Lászlónak is nevezett Szár», hanem mindig jelzői értelemben s «kopasz»-nak magyarázva használják a Zaar szót. Ez pedig azt bizonyitja, hogy a «Szár» volt Mihály egyik fiának a mellékneve s nem a László.
Vászolynak kell-e olvasnunk Vazul nevét vagy a cseh Vencel, Venceszlav, Vaclav névvel azonositanunk: e kérdésben csak analogiául hozható fel, de döntő fontosságunak még korántsem tekinthető az a körülmény, hogy a zalamegyei Vászoly község nevét is Vazulnak irták egykor. Épen Karácsonyi ur az, ki külön választja az erdélyi Borsákat a magyarországiaktól s bár mind két esetben egyformán Borsának van irva a nemzetség neve, két külön nemzetségnek tartja s az erdélyinek nevét Borsának, a körösmellékiét Barsának olvassa. Nem hinném, hogy komoly alapja volna e megkülönböztetésnek. De arra teljesen alkalmas ezen eset, hogy Karácsonyi ur is elhigyje, hogy nem mindig tekinthetők azonosoknak az egyformán irt nevek.
A Vászoly-féle egyeztetéssel szemben annál több okunk van a kételkedésre, mert Mügeln krónikája Wanczel-, Wanczil- vagy Wanzul-nak nevezi Vazult,_{Pauler Gy. A magy. nemz. tört. az Árpádh. királyok alatt, 1893. I. k. 531. l. 154. jegyz. Kovachich kiadásán kivül (Sammlung noch kleiner ungedruckter Stücke. I. 37.) a pozsonyi ev. lyceum birtokában levő egyik Mügeln-codex irására is hivatkozik. A Vanzul névalak különben előfordul egy Sz. László királyról szóló lengyel-magyar krónika töredékben is: «Qui (Thoxon) genuit tres filios, scilicet: Geyzan, Mychlemum et Caluum Ladislaum. Geyza genuit sanctum regem Stephanum, Mychl et Vanzul, qui obiit per effosionem oculorum per reginam Gesla.» (Bielowski Aug. Monum. Polonić Historica. Lwow. I. k. 488 s k. l.)}* ez pedig már csakugyan arra vall, hogy a Venczel, Vaclav névvel van dolgunk s a Mügeln-féle Wanzul, meg az általánosabban használt Vazul közt olyan hangtani viszonyt kell fölvennünk, mint a Vencelin és Vecelin, Wezzilin vagy a Sentapolug és Zuatapolug között.
Mihály fiai tehát csakugyan cseh vagy lengyel s inkább cseh, mint lengyel nevet kaptak; nincs tehát okom, hogy megmásitsam, a mit a Turul 1906. évi 2. füzetében mondtam Athleydának Mihálylyal föltételezhető házasságáról. Mert igaz ugyan, hogy ezen házasság mellett is viselhettek volna Mihály fiai pogány magyar neveket, mint p. Szár László két ifjabb fia, Béla és Levente: de ha már előttünk van az a tény, hogy amazok helyett egyszerre a cseh-lengyel dinasztiánál divatos nevek tünnek föl, akkor valami különösebb okának is kellett lenni, a mit legalkalmasabb módon a házassági összeköttetés magyaráz meg. Szent István is adhatott volna az Ottó és Henrik (Imre) helyett másféle nevet fiainak, nejének Gizellának a szász-bajor dinasztiából való származása legkisebb akadályul sem szolgált volna erre; mivel azonban így nevezte el őket, házasságának egyebek közt megvolt az a következménye is, hogy a szász-bajor dinasztia legkedveltebb neveit választotta ki fiai elnevezésére. Ilyen előzményekre vezethető vissza I. Béla harmadik fiának Lambert neve is, a mi az anyai nagyatya, II. Meskó lengyel herczeg és király (1025–34.) keresztneve volt, ezenkivül a nagyanya, Rixa rajnai pfalzgrófné családjában is előfordult.
Mint Mihály nagy valószinüséggel föltételezhető neje, Athleyda volt a magyar királyok ősanyja; a miből aztán nagyon természetesen következett a harmadfélszáz évvel későbbi lengyel krónikások további okoskodása, hogy akkor Szent István anyjának kellett lennie. A varsói krónika eléggé feltünteti, hogyan fogták fel a XIII–XIV. századbeli lengyelek a régi magyar történeti viszonyokat; de az azon időbeli, történetirótól nem is kivánhatunk több tájékozottságot a saját korát jóval megelőző idegen dolgok felől, melyeknek sem személyi, sem helyi és időbeli kapcsolataira s egymás közötti viszonyára nézve nem álltak rendelkezésére olyan segédeszközök, a miket hazai dolgoknál a hagyományos emlékezett szokott nyujtani. Bizonyos, hogy nem minden részletet szokott hiven megőrizni a hagyomány, de megadja a módot az ok és okozat, előzmény és következmény nagy általánosságban való felismerésére, különösen akkor, ha olyan genealogiai kapcsolatokról van szó, melyek alapot szolgáltatnak bizonyos politikai vagy birtokjogi alakulásra.
Ellenben mi sem könnyebb, minthogy az idegen épen a genealogiai kapcsolatokat zavarja össze. I. Béla egyik leányát Zsófiát Magnus szász herczeg vette nőül, leányuk Wulfhild († 1126.) pedig Fekete Henrik bajor herczeg felesége volt s így ősanyja lett a braunschweig-lüneburgi herczegi háznak. Mindvégig fenmaradt az Árpádoktól való származás emléke s azt is tudták, hogy Zsófia az akkori nevezetesebb magyar királyokkal, Szent Lászlóval és Kálmánnal volt nagyon közeli vérségben, de mig eleinte egész helyesen Szent László nővérének mondják Zsófia herczegnőt, a későbbi lüneburgi krónikák szerint már «Konigh Ladislaus, Widreslaus, Wenteslaw» leánya és Kálmán királynak a nővére.
Még az egykoruság sem mentheti meg attól a viszonyok összefüggésének általános áttekintésében mindig tájékozatlan idegent, hogy föl ne cserélhetné az egyes külföldi genealogiai kapcsolatokat. A görög Kinnamoszt (1143–1185 körül) nem valami nagy idő választja el 7 herczegtől, ki megvakittatása után huzamos ideig élt Konstantinápolyban, unokatestvére Piroska-Iréne császárnő udvarában; Álmos unokáit, II. Lászlót és IV. Istvánt, mint Manuel császár titkára, személyesen is ismerhette Kinnamosz; maga a császár, Manuel, unokája volt Szent Lászlónak. Mégis azt irja Kinnamosz, hogy Álmos és Kálmán Szent László fiai voltak, holott tudjuk, hogy I. Géza volt az atyjuk. Ha mellőzzük is II. István király azon szavait, melyekben a garamszentbenedeki monostor alapitó levelének megerősitése alkalmával nagyatyjának mondja I. Gézát, tekintve, hogy ezen átirathoz alapos kételyek füződnek,_{«Geysć regis avi nostri,» «ex donatione predicti Geysć Regis avi nostri.» V. ö. azonban Fejérpátaky L. Oklevelek II. István király korából. Ért. a tört. tud. k. XVI. 4. Budapest. 1894. 30–43. l.}* még mindig van elég bizonyiték arra, hogy nem László volt az atya. IV. Henrik császár Álmos herczegnek irt levelében Szent Lászlóra; mint Álmos atyai nagybátyjára hivatkozik;_{«Fśdus quod cum patruo tuo inivimus.» Jaffč Bibl. Rer. German. V. Monum. Bambergensia. 88. sz. 173. l. L. Marczali H. Magyarorsz. az Árpádh. kir. al. (Szilágyi S. A magy. nemz. tört. II. k.) 189. l.}* a záraiak is ugy tudták, hogy midőn Uladislaus pannóniai király elfoglalta Horvátországot, unokaöcscsét (suum nepotem) Almus urat tette ott királynak._{Egy 1091. zárai oklevél datálása. Árpád Uj Okl. XI. 28. l.}*
Nem a közel egykoru s az akkori magyar dolgokkal elég ismerős, de idegen Kinnamosznak volt tehát igaza, hanem a jóval későbbi magyar krónikáknak, melyek I. Gézát mondják ugy Kálmán, mint Álmos atyjának, a miből joggal következtethetünk arra, hogy nem egyes káptalanok és monostorok jóakaratának köszönhetjük az Árpádokra vonatkozó genealogiai adatok följegyzését, hanem maga a királyi udvar gondoskodott a leszármazás nyilvántartásáról. Ha tehát Karácsonyi ur fölteszi, a mit általánosságban, leszámitva a leszámitandókat, bátran elfogadhatunk, hogy az Athleydáról szóló lengyel adatok valamely régebbi följegyzésből származnak: ép úgy föl kell tennünk, hogy Béla király jegyzője, meg a többi krónika szintén régebbi, még pedig magának a királyi háznak rendeletére készült följegyzéseket használtak, midőn Saroltnak nevezik Szent István anyját s az erdélyi Gyulák családjából származtatják. Hogy pedig e följegyzésnek mindjárt a királyság első időszakában kellett készülnie, bizonyitja az, hogy olyankor foglalták irásba az Árpádok genealogiáját, a mikor még pontosan és hibátlanul tudták a IX–X. századbeli leszármazást; tudták ugyanis, hogy Álmosnak Árpád, Árpádnak Zoltán, Zoltánnak pedig Taksony volt a fia, a mely adatoknak helyességét igazolja Konstantinus Porphyrogenitus császár,_{A magy. honfogl. kutfői. 1900. 128. l.}* már pedig arra aligha gondolhatunk, hogy az ő művéből irták volna ki krónikáink ezen leszármaztatást.
Nem tudom, minek tulajdonitja Karácsonyi úr ezt az el nem tagadható hibátlanságot az Árpád-ház IX. és X. századbeli leszármazásának négy egymásra következő nemzedékénél: de én ugy találom, hogy rendkivüli jelentősége van e ténynek s egyenesen érthetetlennek tünik fel azon világitás mellett, melybe Karácsonyi ur helyezi hazai kutforrásainkat, hogy a kik merőben hasznavehetetlenek a Taksonyra következő két-három nemzedék genealogiai kapcsolatainak megállapitására, ugyanazok hibátlanul képesek elsorolni a királyi ház korábban szerepelt őseit Álmostól kezdve Taksonyig.
NAGY GÉZA.

I. KÁROLY KIRÁLY NAGYPECSÉTJEI.

(Két tábla melléklettel és hat ábrával a szövegben.)

A birtokjog s ezzel kapcsolatos egyéb jogok a XIII. század előtt nem alapultak hazánkban királyi vagy magán-adományon, hanem a hagyományos ősi osztályokon és érvényben levő gyakorlaton. A XIII. században ezek lényeges változáson mennek keresztül._{Hajnik I., Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban 4. és 9. l.}* A birtokjog forrásává a királyi adomány válik, melynek kifejezője a királyi adománylevél; e birtokjog további alakulásai pedig a magánosok közötti szerződésekben s a szerződésekről kiállitott oklevelekben nyernek kifejezést.
Nemzeti jogéletünk e fontos átalakulása adja meg hazai okleveleinknek azt a jelentőséget, melylyel a XIII. századtól kezdve csaknem a legujabb időkig birtak. Minden jogügylet, akár az uralkodó és alattvalói, akár csupán az alattvalók között jött létre, csak abban az esetben birt a biróságok előtt érvénynyel, ha a törvényszabta oklevélbe foglaltatott. Az ősi tanubizonyitás háttérbe szorult, az oklevél nem puszta eszköze többé a bizonyitásnak, hanem közvetlenül a felmutatott oklevél bir alaki bizonyitó erővel._{Hajnik id. m. 10. l.}*
Ez alaki bizonyitó erő, mely hazai okleveleinkben rejlett s a régi nehézkes és bizonytalan tanubizonyitást pótolni volt hivatva, ez adta meg okleveleinknek ama különös tekintélyt, mely a XIII. századtól kezdve azokat megillette. A jelzett alaki bizonyitó erőt előbb a szokás, később a törvény biztositotta az oklevelek számára,_{Hajnik id. m. 10. l.}* a törvénynek viszont a király személyes hatalma kölcsönözött nyomatékot, illetőleg a nemzet összessége helyett az uralkodó vált a jog kutforrásává.
A király által felhatalmazott személyek és testületek adhattak ki olyan okleveleket, melyek a hazai biróságok előtt alaki bizonyságul szolgáltak. Hosszu gyakorlat előzhette meg ebben a törvényes megállapodást,_{Hajnik id. m. II. l. Bunyitay, Váradi püspökség, k. 132. l. Érdujhelyi, A közjegyzőség 76. l.}* e gyakorlatra azonban csupán következtetnünk lehet. Világos bizonyitéka ez állitásnak az 1351. évi 3. t.-cz. Minuti etiam conventus ab emanatione literarum suarum super perpetuatione possessionum conficiendarum cessent et eorum sigilla omni careant firmitate. E törvényes intézkedés igazolja, hogy kisebb egyházi testületek az oklevelek kibocsátása körül gyakorlatilag olyan jogokat tulajdonitottak maguknak, a melyek nem feleltek meg a törvényhozás czéljainak. E gyakorlatot a szokás emelte érvényre, de a törvényhozás megvonta a szentesitést tőle s ezzel a gyakorlat egyszerüen megszünt.
A törvényhozás azonban egyelőre csupán általános alakban nyilvánul meg, nem sorol fel konkrét hiteles helyeket; nem pozitiv intézkedés, mert nem ad hitelességi jogot, hanem csupán negativ rendelet: megfosztja a kisebb konventeket a gyakorlatban érvényre jutott joghatóságuktól, de nem sorolja fel a kisebb konventeket, sem kritériumaikat nem állapitja meg. Befejezetté akkor válik a jogfejlődés, midőn I. Lajos király 1353-ban megállapitja a hiteles pecséteket_{Hajnik id. m. II. l.}* s ezzel elejét veszi annak, hogy a szokás ujabb gyakorlatot emeljen érvényre.
Az oklevelek jogi érvénye az elmondottak szerint abban rejlett, hogy a király hitelességi joggal ruházott fel egyes személyeket vagy testületeket. E hitelességi jog külső kifejezője a hiteles pecsét, melyet a hitelességi joggal felruházott személy vagy testület királyi jóváhagyással használ s a mely pecsétnek az oklevélre erősitése annak alaki jogi érvényt kölcsönzött.
A hitelességi jog tulajdonképen nem a pecsétben rejlett, hanem a hitelességi joggal felruházott személyben vagy testületben s hogy gyakorlatilag mégis a pecséthez füződött; annak oka abban keresendő, hogy a pecsét olyan külső ismertetőjel volt, a melylyel élni másnak, mint a megajándékozott személynek vagy testületnek tilos volt; ennélfogva a pecsét jelenléte bizonyossá tette azt, hogy a hiteles pecséttel megerősitett oklevél hitelességi joggal felruházott személytől vagy testülettől származik.
E kapcsolat kifejezésére, mely a hiteles oklevél és a hitelességi joggal felruházott személy vagy testület között fenforgott, más külső jel, például a névaláirás is megfelelt volna, ha a törvény intézkedése ezt határozza._{A közjegyzők pl. saját jelvényükkel hitelesitették okleveleiket. Érdujhelyi, A közjegyzőség 194. l.}* Nem igy intézkedett a törvény azon egyszerü okból, mert az irás és olvasás tudománya_{Az 1491. november 7-én Pozsonyban kelt oklevéllel, melyben II. Ulászló király elismerte Miksának és utódainak jogát a magyar trónra, igazolhatjuk, hogy nem csupán az erdélyi vajda, hanem más főurak sem tudtak irni: Ego Georgius de Bathor nomine patrui mei, domini Stephani de Bathor, waywode etc. sribere ignorantis recognosco propria manu. Ego Thomas episcopus, qui supra, pro dominis utroque Ladislao de Gwth et de Rozgon, qui sribere ignorant. propria manu me subscripi. Firnhaber, Beiträge zur Geschichte Ungarns 116. l.}* nem volt hazánkban általánosan elterjedve, sőt nagyon is szük körre szoritkozott, minek következtében a névaláirás nem szolgálhatott volna a hitelesség megfelelő kritériumául; a hiteles pecsétet ellenben mindenki megismerte s igy a hiteles pecséttel megerősitett oklevél jogi érvényéről könnyen meggyőződhetett._{Innen van az, hogy az oklevelek hitelességének vizsgálatánál első sorban a pecsétre fektették a fősulyt. 1399-ben Maróthi János macsói bán IV. Béla 1264. évi oklevelét hamisnak nyilvánitja, mert «sigillum cum alio vero sigillo dicti domini Bele regis per nos mensuratum minus et distortum ac pessimum esse adinveniebatur. Knauz, Mikép ismerték fel őseink az álokiratokat. (Uj M. Múzeum 1857. évf. 273. s kk. ll.) Pál országbiró 1336. február 26-án kelt oklevelében I. Károly király 1331-ben kelt s gyürüpecsétjével megerősitett oklevelét nyilvánitják hamisnak, mert «sigillum predictis litteris impressum tam in ipsis circumferencialibus litteris, quam in quantitate a predicto vero sigillo regis variare videbatur» stb. Anjoukori oktár. III. k. 253. l. (V. ö. Turul XX. k.)}*
Ez a pecsétes hitelesités eredete és magyarázata. A régi gyakorlat részben korunkra is átszármazott, ámbár az irás és olvasás ismerete ma már általános.
Az oklevélre erősitett pecsét hitelesitése idők multán gyakorlatilag elégtelennek bizonyult s más eszközökről kellett gondoskodni, hogy a magánjogi viszonyok szabályozására annyira fontos oklevelek hitelessége minden kétségen felül álljon. Számos visszaélést követtek el a hiteles pecsétekkel épen azon egyházi testületek, melyek hivatásuknál fogva a nemzet bizalmának letéteményesei voltak,_{Ilyen visszaéléseket követtek el 1296 előtt a zágrábi káptalanban (Rojničić, Az oklevélhamisitás 8. l.), 1373 előtt a pozsonyi káptalanban (Hajnik, Okirati bizonyitás 24. l.), 1399 előtt a kolozsmonostori konventben (Hajnik id. m. 27. l.), 1467 előtt az egri káptalanban (Érdujhelyi, A közjegyzőség 231. l.) stb. E hamisitások hatása alatt az országgyülések szigoru törvényeket hoztak a hiteles helyeken történt hamisitások ellen. Az 1486. XI. szerint «propter incuriam et negligentiam abbatum et prćpositorum regularium ... in emanationibus literarum ... plurimas enormitates et falsitates committere solent», ezért reformokat rendel el, hogy «sic neque in literarum emanationibus, neque aliia in rebus falsitas committi poterit.» Ugyanilyen szellemben rendelkezik az 1492. XLIV. s az oklevelek hitelessége körüli felelősséget a konventi perjelre és a custosra háritja: «si quid erroris in emanationibus quarumcunque literarum fieri contingat, extunc prior et custos talis loci pro tali errore puniatur poena prćnotata.» stb. (V. ö. Érdujhelyi id. m. 226. s kk. ll.)}* minek következtében a hiteles helyek pecsétjeivel megerősitett okleveleket nem egyszer kellett megsemmisiteni, mert tartalmuk hamisitvány volt.
Még gyakoribbak azon oklevelek, melyek hamis pecsétekkel vannak megerősitve. Az ilyen hamisitványokat is tulnyomóan papok készitették s számos olyan középkori oklevelünk van, melyekben papi oklevél- és pecséthamisitók büntetéséről van szó._{Miklós nádornak 1351 május 16-án a veszprémvármegyei gonosztevők felett hozott itéletében a következőket: «Johannem sacerdotem Sclavonicum in Fayz commorantem, falsarum litterarum emanatorem et falsorum sigillorum conservatorem, Nicolaum sacerdotem de Monuzlou, similiter falsarum litterarum emanatorem et falsorum sigillorum conservatorem» fej- és jószágvesztéssel bünteti. (Turul XX. k. 57. l.) Ugyanazon büntetéssel sujtja 1357-ben Zala vármegyében a következőt: «Matheum sacerdotem, falsorum sigillorum conservatorem et falsarum litterarum emanatorem.» (Zalai okmánytár I. k. 573. l.) Fej- és jószágvesztésre itéli 1391-ben Bodrog vármegyében a főispán a következőt: «Stephanum sacerdotem dictum Chuchkach, nobilem de Bodrugazzonzaka, sculptorem falsorum sigillorum et emanatorem falsarum litesarum.» (Zichy-okmánytár IV. k. 468. l.) II. Ulászló király 1495 junius 24-én kiállitott adománylevelében Bertalan vránai perjel bünlajstromában a következőket találjuk: Quoddam sigillum falsum ad figuram sigilli capitularis ecclesie Budensis pexperam insculptum et fabricatum apud eundem in sua scilicet ladula repertum extitit. Ceterum confessus est aliud quoque sigillum falsum parimodo fabricatum conventus cruciferorum de Alba sese habere, illud tamen in castro Pewkrewcz reliquisse et eisdem sigillis se usum in literis fuisse. (Gr. Csáky levéltár fasc. III. nr. 17.) Meghamisitotta tehát a budai káptalan s a székesfehérvári keresztesek pecsétjeit.}*
Az oklevélhamisitások megakadályozására hozták be a XIII. században a hitelességi joggal felruházott egyházi testületek azon szokást, hogy kiadványaikat ugyanazon hártyára két példányban irták le egymás alá vagy egymás mellé s azon vonalra, a hol a két példányt szét akarták választani, betüket rajzoltak olyan formán, hogy a szétvágott hártyaszeletek összeillesztésével egészszé lettek a betük. Az igy kiállitott példányok egyikét kapták az érdekelt felek, a másik a hiteles hely levéltárában maradt._{László király 1281-ben ezeket irja a fejérvári káptalan egyik okleveléről: «cuius aliud par, similiter medio alfabeto incisum, in camera ecclesre vestre, iuxta ecclesie consuetudinem esset reservatum» (Hazai okmánytár IV. k. 61. l.) A vasvári káptalan 1328 április 10-én átirja 1325-ik évi oklevelét, mely ismét 1287-ik évi oklevelének az átirása, hol a következők olvashatók: «ut secundum par privilegii ... per virum idoneum et discretum Andream custodem ecclesie nostre querere faceremus et invento litteris nostris rescribere dignaremur et quia regni consuetudo hoc exposcit, ut litterarum patrocinia pari genuino duplicentur, ut partibus uno consignato relicum camare capituli reservetur, ne lapsu temporis simul cum eodem dilabantur» stb. (Múzeumi levéltár.) 1327 április 28-án Nagy Tamás a váczi káptalantól Sándor országbiró oklevelének átirását a következő indokolással kéri: «ut ipsas rescribi, duplicari et par eius more solito in camera ecclesie nostre reservare faceremus» (Múzeumi levéltár.)}* Kétség esetén mindig meg lehetett állapitani a levéltárban őrzött példányból valamely oklevél hitelességét, de az elveszett okleveleket is pótolni lehetett a másodpéldányokból. Sajnos azonban, a levéltári kezelés nem volt kifogástalan s a hiteles helyek levéltárában nem egy oklevél pusztult el e miatt._{1353-ban az egri káptalan a következő indokolással irja át 1285-ik évi oklevelét: quia aliud par ipsius privilegii in camera nostra depositum vetustate consumptum et tinea demolitum haberetur. (Péchy-család levéltára a Nemzeti Múzeumban.)}*
Nem csupán a hiteles helyek mellett, hanem a királyi kanczelláriával kapcsolatosan is volt levéltár, hol a kiadott oklevelek másodpéldányait őrizték. Ha a hiteles helyek akkora gondot forditottak kiadványaikra, hogy másodpéldányaikat megőrizték, akkor nem képzelhető el az, hogy épen a királyi kanczellária nem igyekezett volna kiadványait nyilvántartani; tehát pozitiv bizonyitékok nélkül is joggal feltehetjük, hogy a királyi udvarban is volt levéltár.
Az Anjou-korban pozitiv bizonyitékot találunk erre László veszprémi püspök és királyi titkos kanczellár oklevelében, melyben a temetési költségek követelésével visszaélő papok ellen a királyi levéltárból irja ki a pápai tiltó rendeletet. Ez oklevélből különben kitünik az is, hogy a királyi levéltár őre az Anjou-korban a comes capellae volt, ki a másolatokat a saját pecsétje alatt állitotta ki._{Nos Ladislaus dei et apostolice sedis gracia electus et confirmatus ecclesie Wesprimiensis auleque reginalis cancellarius, comes capelle et secretarius cancellarius domini Ludovici eadem gracia regis Hungarie, memorie commendamus, quod cum reginali excellencie plurimi sui regnicole gravem porrexissent querimoniam super eo, ut archidiaconi et vicearchidiaconi de sepultura hominum quocunque modo interfectorum marcam exigendo, ipsis et ad eos pertinentibus maximam inferunt continuo iniuriam atque damnum et in hoc sibi remedium a maiestate reginali impertiri supplicassent, ipsa reginalis celsitudo de remedio in hac parte eis subvenire attendens, in conservatorio regali litteras papales tenoris infrascripti per nos requiri et eorum copiam de verbo ad verbum cuilibet petenti sub sgiillo regio, quo pretextu dicti honoris nostri, scilicet comitatus capelle regie utimur, dari facere personaliter demandavit. Fejér, IX/2. k. 697. l.}*
Az oklevélhamisitások megakadályozására készültek a registrumok, melyekbe rendesen a kiadott oklevelek tartalmának csupán a lényegét irták. Ilyen registrumokkal találkozunk a hitelességi joggal felruházott egyházi testületeknél_{Legrégibb hiteles emléke I. Károly királynak 1340-ben a varasdi ispán számára kiállitott pátense, melyről I. Lajos ezeket mondja: «in registro dicti genitoris sui in conservatorio suo more consueto pro evidentiori cautela» volt. Turul, XX. k. 57. l.}*, a városoknál_{Az Ofner Stadtrecht külön rendelkezik erről ilyenformán: «Dy stat sol haben ein pesunder mergklich puech, das sol alle iar in anfang und in gang des gerichtes vermergkt vnd vernewt werden vnder des richter vnd des ratherren namen, als das statgrundpuech. Do sol der statschreiber dy maynung vnd inhaltung aller prief, dy über erb vnd gescheft, vnd ander namhaftige, trefliche sacli geschriben vnd vnder der statsigil gesigelt werden, gar ordenlich vnd gruntlich vermergken, vnd in schreibung mit der zall vnd des tages namen, vnd alle ausweisung, wen vnd zu welichen zeiten der statbrief geschriben vnd ausgeben ist: auf das ob einem menschen sein prief verloren oder verpranett oder sunst vnder Christen oder Juden entprönnbt worden, so soll man dem selbigen menschen, ob er des pegert, des rechten helfen mit anderen statbriefen nach inhaltung vnd ausweisung der obgeschriben vermergkung.» Michnay és Lichner, Ofner Stadtrecht 54. l. A legrégibb magyarországi városi registrum a pozsonyi, mely 1400-tól kezdve teljesen fenmaradt. A zágrábi városi registrum még régibb, mert 1355-től kezdve meg van. Thačić, Monumenta civitatis Zagrabić IV. s. kk. kk.}* s a királyi kanczelláriában._{Ilyen a budai káptalan registruma, melyet a török hadak elől menekülő kanonokok Pozsonyba vitt el s jelenleg a pozsonyi káptalan levéltárában van. (Magyar történelmi tár XII. k. 5. l.)}* E registrumokból kétes esetekben mindig meg lehetett állapitani, hogy eredeti-e valamely oklevél, vagy hamisitvány. A registrumokat sokáig nem vezették rendszeresen minden kiadott oklevélről, hanem csupán azok kerültek oda, a melyek nagyobb jelentőséggel birtak; minek következtében sokáig nem a királyi kanczellária vagy a hitelességi joggal felruházott egyházi testületek stb. registrumai döntötték el a gyanus oklevelek hitelességét, hanem belső érvek, első sorban pedig az oklevélre erősitett pecsét vizsgálatának eredménye.
Miután a középkori oklevelek hitelességének legfontosabb ismertető jele a pecsét volt, természetes, hogy a hiteles oklevelek bármely csoportjának, tehát a királyi okleveleknek vizsgálatánál is legalkalmasabb kiinduló pont a pecsét. Ez okból történt, hogy I. Károly király kanczelláriájának ismertetéséhez a királyi pecsétet választottuk alapul s ennek keretén belől vizsgáljuk a királyi kanczellária jellemzőbb sajátságait.
I. Károly király uralkodásának első fele a királyi hatalom megszerzése és megszilárditása érdekében folytatott küzdelmekkel telt el. E küzdelmek alatt az ország közállapotai nagyon rosszak voltak, az erőszakosságok naponként ismétlődtek s a bünösök büntetlenül folytathatták üzelmeiket. Nem csoda, ha ilyen viszonyok között, mikor lépten-nyomon birtokelkobzásokkal és uj adományokkal találkozunk, a királyi pecséttel számos visszaélést követtek el.
I. Lajos király mondja a kanczelláriájában használt oklevélmegerősitő záradékban,_{1364–1368 között nem irták át az addig gyakorlatban volt kanczelláriai szokás szerint a megerősitendő privilegialis levelet, hanem egyszerüen az oklevél alsó felén üresen hagyott pergamentdarabra vezették a megerősitő sorokat s a régi pecsét mellé függesztették az uj királyi pecsétet. E megerősitési mód az I. Lajos király előbbi pecsétje alatt, valamint az I. Károly király első és második pecsétje alatt kiadott függőpecsétes oklevelekre szoritkozott, ennélfogva a jelzett megerősitő záradékban I. Károly király pecsétjeiről értékes adatokat találunk. (Turul XIX. k. 27–37. l.)}* hogy I. Károly első pecsétjével, melyet koronázása alkalmával vésetett, számos visszaélés történt, minek következtében az első pecsétet meg kellett semmisiteni s helyette ujat kellett vésetni. Az emlitett záradék erre vonatkozó szavai a következők: ... omnia privilegia ... condam domini Karoli regis patris nostri sub priori sigillo eiusdem tempore sue coronacionis sculpto et demum per eundem eo, quod sub ipso plurime infidelitates perpetrate extiterunt reperte, permactato ... confecta. E záradék adatai alapján bizonyos, hogy I. Károly király pecsétjét koronázása alkalmával vésette; bizonyos, hogy ezzel számos visszaélést követtek el; bizonyos végül, hogy a király e pecsétet megsemmisittette s ujat vésetett helyette.
Az első pecsét vésetési ideje tehát I. Károly király koronázásával esik össze. Miután azonban I. Károlyt három izben koronázták királylyá, egyedül a koronázás tényéből határozott dátumot nem állapithatunk meg.
Több történetiró véleménye az, hogy Károlyt már III. Endre király életében magyar királylyá koronázták,_{Kercselich, Historia ecclesić Zagrabiensis J. k. 98. l. s más irók, kiket Knauz «Monumenta ecclesić Strigoniensis» czimü müve II. kötetének 443. lapján felsorol.}* valószinübb azonban, hogy e koronázás csupán III. Endre halála után történt meg. Bizonyos, hogy I. Károly királyt előbb koronázták magyar királylyá, mint vetélytársát Venczelt, mert midőn 1301. október 17-én VIII. Bonifácz pápa János kalocsai érseket Venczel megkoronázása miatt itélőszéke elé idézi, külön hangsulyozza, hogy Károlyt az esztergomi érsek már előbb királylyá koronázta._{«Cum magnificus vir Carolus, nepos ... Sicilie regis per dilectum filium ... Strigoniensem electum et administratorem auctoritate nostra in spiritualibus et temporalibus Strigoniensis ecclesie constitutum in eiusdem regni Ungarie regem fuisset antea coronatus» Knauz id. m. II. k. 498. l.}*
Ezek alapján I. Károly első pecsétjének vésetési ideje 1301-re volna teendő, mert akkor tényleg megkoronázták és uralkodási éveit is attól kezdve számitja okleveleiben.
Ezen kivül azonban még kétszer koronázták meg Károlyt. Miután tudniillik Gentilis biboros, pápai követ, annyira vitte az ügyét, hogy az 1309 május 8-iki országgyülés harmadizben is elismerte magyar királynak, Gentilis külön koronát ajándékozott az országnak, melylyel Károlyt 1309 junius 15-én másodszor királylyá koronázták.
Sem az első, sem a második koronázás nem történt a szent koronával s miután a nemzet hagyományos tisztelettel ragaszkodott ez ősi ereklyéhez, a szent koronával való megkoronázás még mindig hátra volt. A szent koronát azonban előbb meg kellett szerezni az erdélyi vajdától s miután ez megtörtént, 1310 augusztus 20-án Székesfehérvárott végre harmadizben is megtörtént a koronázás, ami I. Károly királyt végérvényesen a magyar királyok sorába juttatta.
A mint már emlitettük, a Lajos király záradékának szószerinti értelmezése szerint Károly király első pecsétjének vésetési idejét 1301-re kell tennünk, mert akkor koronázták először magyar királylyá s pecsétjét koronázásával egyidejüleg vésette. A kérdés végleges eldöntése czéljából azonban vizsgálnunk kell I. Károlynak 1301 és 1310 között kiadott okleveleit is, hogy ezek alapján megállapithassuk az első pecsét használatát.
I. Károly király első hiteles oklevele 1302-ben kelt_{Fejér, Codex VII1/I. k. 94–98. l. Schmauck 1301 szeptember 26-iki keltezéssel is közöl egy oklevelet, melyben Károly János krakói érseknek adományozza Ploche várát. Ez adománylevél záradéka: «in cuius rei testimonium et perpetuam evidentiam prćsentes fecimus sigilli nostri munimine roborari secretum annulum eidem apprimentes per manum episcopi Bosnensis et appendi prćsentibus sigilla pirćdictorum fidelium nostrorum, de quorum consilio hanc fecimus donationem.» (Supplementum analectorum terrć Scepusiensis II. k. 21. l.) Ebből az következnék, hogy Károlynak 1301-ben még nem volt nagy pecsétje, hanem a gyűrüpecsétjét használta. Ez oklevél azonban tévesen van a Károly nevével megjelölve, miután tulajdonképen Venczel adta ki, a mint azt Fejér is a Venczel neve alatt közli. (Codex VIII/1. k. 67–68. l.) Az adományozás nem is János krakói érseknek szólt, a ki nem létezett, hanem János kalocsai érseknek, a ki Venczelt megkoronázta. Ugyanezen záradékkal van ellátva különben Venczel király 1301 szeptember 25-iki oklevele is, melyben Oláhfalu lakosainak tartozásait és szabadalmait állapitja meg. (Székely okmt. I. k. 31. l.)}* s János nyitrai püspök számára készült. Ez oklevél «dupplicis sigilli nostri munimine» erősittetett meg s Gergely esztergomi érseket nevezi meg alkanczellárul. Miután Gergely esztergomi érsek tényleg tántorithatlan hive volt Károlynak s a jelen oklevelet 1327-ben hitelesnek nyilvánitották, semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy az 1302. évi oklevél eredeti s Károly első nagy pecsétje akkor már használatban volt.
1304 május 22-én_{Anjoukori okmt. I. k. 80–82. l. 1303-ban is ad ki I. Károly király oklevelet, melyben a valkói ispán fiainak kiváltságot ad. Ez oklevél azonban több okból gyanus. Egyebek között «magister Stephanus» van benne alkanczellárul megjelölve a ki ugyanakkor Venczel király alkanczellárja volt. Anjoukori okmt. I. k. 67. l.}* továbbá Hasznos mellett Gezthi Benedeknek a szerémmegyei Sook jószágot adományozza Károly király s adományát nagy pecsétjével erősiti meg. Gezthi Benedek a magyarországi nápolyi párt követe volt Apuliában s számos szolgálatot tett Károlynak, ez oklevél hitelességéhez tehát kétség nem fér. Ugyancsak 1304-ből_{Fejér, Codex VIII/I. k. 158–159. l.}* való Károly szerződése Rudolf osztrák herczeggel, melyet «dupplicis sigilli munimine» erősitett meg.
1306-tól kezdve azután szakadatlan sorban jelennek meg Károly oklevelei, bizonyságául annak, hogy kanczelláriája zavartalanul müködött. A rendes kanczelláriai tevékenységnek kétségtelen bizonyitéka különben, hogy a kanczellária élére olyan férfiu került, a ki méltóságát hosszu időn keresztül megtartotta. János fehérvári prépost ez, a ki 1307-től_{Károly király 1307 szeptember 3-án kelt függőpecsétes oklevelén szerepel először. Fejér, Codex VIII/I. k. 277. I. és Anjoukori okmt. I. k. 133. l.}* 1322-ig_{1332 május 21-én szerepel utoljára. Anjoukori okmánytár II. k. 8. l.}* volt alkanczellár. A kanczelláriai szervezet állandósulása természetes következménye Károly politikai helyzete megszilárdulásának. Hosszas küzdelmek után megszabadult vetélytársaitól s a pápai befolyás oly erős hatást gyakorolt, hogy 1306-ban már biztositva volt számára a magyar korona. A pápai követek fáradhatatlan buzgalma megtörte a nemzeti ellenállást, megerősitette a nápolyi pártot s olyan helyzetet teremtett az országban, hogy 1307 október 10-én végre elismerték magyar királynak.
Az okleveles emlékek vizsgálatából is arra kell következtetnünk ezek szerint, hogy Károly király első pecsétjét 1301-ben vésette s okleveleinek megerősitésére ez évtől kezdve használta.
I. Károly király első alkanczellárja János eredetileg erdélyi kanonok és küküllei esperes volt. Erdélyi kanonokságának bizonysága az erdélyi püspökválasztás ügyében tartott vizsgálatról 1309-ben kiadott oklevél, melyből kitünik, hogy a választára jogosult egyik kanonok «Johannes prćpositus Albensis» a választás alkalmával a káptalani székhelytől távol volt._{Theiner, Monumenta I. k. 432. l.}* Küküllei esperességének bizonyságait a királyi privilegialis levelekben találjuk, a hol fehérvári prépostsága mellett sürün találkozunk «archidiaconus de Kukullew» czimével._{Fejér, Codex VIII/I. 379., 438., 494., 499., 502., 539., 540., 545., 546., 562, stb. ll.}* Ámbár már I. Károly király 1307. szeptember 3-án kelt oklevelében electus Albensisnek van irva, hosszu idő telt el, mig a pápai szék is hozzájárult megválasztatásához. 1309 január 8-án t. i. XI. Benedek pápa meghagyja a zágrábi püspöknek, hogy a szentszék közvetlen fenhatósága alá rendelt székesfehérvári prépostságot töltse be._{Theiner, Monumenta I. k. 411. l.}* A zágrábi püspök, úgy látszik, a káptalan óhaja szerint döntött s János küküllei esperessel töltötte be a székesfehérvári prépostságot, mert 1309 augusztus 31-én V. Kelemen pápa megengedte, hogy a nevezett János a küküllei esperesség mellett a székesfehérvári prépostság javadalmát is élvezhesse._{Theiner, Monumenta I. k. 414. l.}*
Lajos király emlitett záradékán kivül nincs egyéb adatunk arra, hogy Károly első pecsétjével visszaéléseket követtek el._{1331 julius 11-én megerősiti a király a kolozsváriaknak adott 1322 április 20-án kelt pátensét, melyet «sigillo nostro principali authentico sive maiori et insuper sigillo nostro annuleo priori» erősitett meg. A nevezett pátens ezek szerint a királyi nagy pecséten kivül a gyürüpecséttel is meg volt erősitve. Bizonyára nem úgy történt ez, hogy a király gyürüpecsétjével megerősitett pátensét utóbb nagy pecsétjével is megerősitette, mert ez szokatlan: hanem a nagy pecséttel megerősitett pátenst látta el külön gyürüpecséttel is. Ennek oka az emlitett visszaélésekben keresendő, melyek a királyi nagy pecsét tekintélyét megingatták s utóbb arra kényszeritették a királyt, hogy uj pecsétet vésessen. V. ö. Jakab, Kolozsvári okmánytár 39. l.}* Bizonyos azonban, hogy eme zavaros esztendők, melyek I. Károly uralkodását bevezették, kedveztek a hamisitásoknak. Bizonyos továbbá, hogy ok nélkül nem vésetett volna uj pecsétet a király, már pedig az emlitett hamisitásokon kivül egyéb okot nem ismerünk.
Károly király második nagy pecsétjének vésetési idejét okleveles emlékeinkből pontosan megállapithatjuk. A meddig tudniillik a király első pecsétjét használja, addig az oklevelek egyszerüen «dupplicis sigilli nostri munimine» erősittetnek meg, a második pecsét használatától kezdve azonban «novi et autentici sigilli nostri dupplicis munimine» keltek az oklevelek. Közelebbi adatokat tartalmaznak a következők: I. Károly király. 1324. január 12-én ünnepélyes záradéku függőpecsétes oklevélben átirja és megerősiti 1307 október 25-én kelt függő pecsétes oklevelét, melyben Ubul fiainak szabolcsmegyei birtokaikat visszaadja._{Kállay-levéltár a Nemzeti Múzeumban.}* Ez oklevél «apposicione novi et anno presenti autenticati sigilli» van megerősitve. Ebből az következnék, hogy Károly király második pecsétjét az 1324. esztendő első napjaitól kezdve használta a királyi kanczellária. Ellentmond azonban ennek több 1323. évi oklevél, melyekből kétségtelenül kitünik, hogy már az 1323. esztendő folyamán használták az uj királyi pecsétet. A Nemzeti Múzeum levéltárának 1323_{A múzeumi levéltár 1323 febr. 20-iki patense nincs ugyan «novi et autentici sigilli dupplicis munimine» záradékkal ellátva, a mint a patenslevelek egyáltalán nem is emlékeznek meg a pecsételésről; de a pecséttöredékeken tisztán kivehető kis magyar-anjou pajzs kétségtelenné teszi, hogy már a második pecséttel erősittetett meg.}* márczius 31-iki, május 29-iki, junius 19-iki, julius 6-iki, október 23-iki, deczember 16-iki stb. oklevelei már «novi et autentici sigilli dupplicis munimine» vannak megerősitve, melyek kétségtelenné teszik a második pecsét használatát. Nyilvánvaló ezekből, hogy az 1324 január 12-iki oklevél állitása hamis; miután azonban annak hitelességéhez semmi kétség sem fér, más uton kell az ellentmondást megoldanunk. E megoldási mód a következő: A szóban forgó oklevelet még az 1323. év folyamán fogalmazták s a királyi pecsétre vonatkozó adat is ez évre szól; miután azonban 1323 folyamán nagy volt a kanczellária ügyforgalma, csupán az 1324. év elején adták ki azt tényleg a kanczelláriából. A keltezés tehát az oklevél kiadásának ténylege időpontját jelzi, az oklevélben foglalt adatok pedig az oklevél megszerkesztésének idejéből valók.
Hogy az uj pecsét behozatala után az első pecséttel mi történt, arra is határozott adatot tartalmaz Lajos király emlitett záradéka. Azt tudniillik egyszerüen megsemmisitették, illetőleg összetörték, hogy az esetleges hamisitásokat megakadályozzák._{Hasonló eset történt ez időtájban Angolországban, a hol III. Edvárd király (1327–1377), ki uralkodásának első hónapjában I. és II. Edvárd királyok pecséteihez mindenben hasonló vésetü pecsétet használt, 1327 október 4-én, mikorra uj pecsétje elkészült, első pecsétjét a nottinghami kastélyban a saját szobájában és jelenlétében összetörette s a pecsét darabjait a pecsételést végző kanczelláriai hivatalnok kapta. «The destruction of this first seal is recorded as having been effected in the king’s presence, in his chamber at the castle of Nottingham, in October of the year of his accession, in the following medićval latin «– antiquum sigillum ruptum fuit in minutas pecias» The minute pieces, into which the seal was broken, were given as a perquisite by the chancellor to his sealer.» Wyon, The great seals of England 28. l.}*
Károly király első nagy pecsétjének átmérője 10 cm., előlapja a trónon ülő királyt, hátlapja az ország czimerét ábrázolja, körirata az előlapon kezdődik s folytatólag halad a hátlapon.
A trónkép a következő: A király koronázási diszben, dereka köré övezett diszes tunikában, vállaira vetett s mellén csattal megerősitett palástban, lábain ékes saruval ül a trónszéken, hosszu hajfürtös fején liliomos koronával, lehajtott jobbjában liliomos kormánypálczát, kinyujtott baljában kereszttel díszitett országalmát tartva.
A trónszék négyszögletes, fedett előrészén góth izlésü diszitésekkel, felső négy szögletén egy-egy gömbbel. A trónszék fedőlapján párna nyugszik, előtte pedig ugyancsak négyszögletes damaszcirozott zsámoly áll, mely alól jobb és balfelé him és nőstény oroszlán félteste nyúlik ki. A tróntól jobbra a pecsétmezőben egyedül álló csillag látszik.
Körirata két gyöngysor között a következő:

• • KAROLUS • DEI • GRACIA • UNGARIE • DALMACIE • CROACIE • RAME

Hátlapján háromszögü pajzsban a kettős kereszt látszik. – Körirata:

• • SERVIE • GALICIE • LODOMERIE • COMANIE • BOLGARIE Q(UE) • REX •

I. KÁROLY KIRÁLY ELSŐ NAGYPECSÉTJE.
(A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött eredetiek után.)

ugyancsak két gyöngysor között.
Károly király pecsétjeinek vésete teljesen elüt az előbbi királyi pecsétektől, a mi főleg a trónképben jut erősen kifejezésre. Már az első pecsétben feltünik ez a különbség, mert a pecsét trónképe határozottan különbözik úgy III. Endre, mint Venczel és Ottó királyok pecsétjeitől.
Egészen azonos vésetü azonban Károly király pecsétjeivel Martell Károly 1295. évi pecsétje, melyet Radvánszky Béla báró ismertetett az Archaeologiai Értesitő XIII. kötetében. (109–110. l.) A trónkép és czimerpajzs mindenben azonosak, csupán a köriratok különbözők. Martell Károly pecsétjének körirata ugyanis:

• S. KAROLI D. G. REGIS HUNGARIE DALMACIE CROACIE RAM E SERVIE GALLICIE LODOMERIE COMANIE || ET BOLGARIE FILII KAROLI REGIS JEROSOLIMITANI ET SICILIE QUINTI STEPHANI REGIS NEPOTIS.

Martell Károly pecsétje Olaszországban olasz izlés szerint készült s miután fia, I. Károly, azzal mindenben azonos izlésü pecsétet vésetett, világos, hogy I. Károly király első pecsétje olasz eredetü.

Ezzel szemben Venczel és Ottó királyok pecsétjeinek trónképei sok közös vonást tüntetnek fel, a jobb vállon kapcsolt királyi palást pedig teljesen azonos bennük; nem is emlitve a hátlapon látható kettős keresztet, mely mindkét pecsétben hármas halomból emelkedik ki. Venczel király pecsétjének trónképe ismét sokban emlékeztet Ottokár király pecsétjére, melyben a királyi palást viselési módja teljesen azonos. E palástviselési módot különben IV. Béla király tatárjárás előtti nagy pecsétjén is megtaláljuk.
I. Károly király második pecsétje 1 czentiméterrel nagyobb az elsőnél, de a pecsétmezők tartalma lényegében ugyanaz.
A trónkép mindenben hasonló, vésete azonban jobban sikerült, főleg a király arczvonásai domborodnak ki határozottabban.
A trónszék és zsámoly is azonosak, annyi különbséggel, hogy a trónszék felett félköralaku támlát látunk, melyről csillagos diszitésü szőnyeg függ le. Hiányzik a trónszék melletti csillag, helyette azonban jobb és balfelől 1–1 háromszögü kis pajzs van a pecsétmezőben, a magyar-anjou czimerrel.
A pecsét körirata kettős gyöngysorba van foglalva, s a belső gyöngysoron belül még egy sor rózsa látszik. Körirata a következő:

• KAROLUS : DEI : GR(ACI)A : HUNGARIE : DALMACIE : CROACIE : RAME : S(ER)VIE : GALICIE : LODOMERIE :

A pecsét hátlapját damaszcirozott alapon háromszögü pajzsban feltüntetett liliomos végü kettős kereszt foglalja el, a pajzs felett kis kettős kereszttel, jobb és balfelől pedig 1–1 magyar-anjou czimeres kisebb háromszögü pajzszsal.
Az előlappal azonos gyöngy- és rózsasorba foglalt körirata:

• : COMANIE : BULGARIE : Q(UE) : REX : PR(IN)CE(P)S : SALERNITAN(US) : ET : HONORIS : AC : MO(N)TIS : S(AN)C(T)I : ANGELI : D(OMI)N(U)S :

A király második pecsétjén szemünkbe tünik a czimváltozás, illetőleg czimbővülés. E pecséten ugyanis a magyar királyok szokott czimein kivül még a következőket találjuk: Princeps Salernitanus, et honoris ac montis Sancti Angeli dominus. E czimek nápolyiak s felvételükkel Károly a nápolyi trónra való jogigényét kivánta jelezni._{Pór A., Az Anjou-ház 121. l. (Magyar nemzet története.)}* Ugyanezen czimeket használta már atyja, Martell Károly is, kinek 1295. évi oklevele a következőkkel kezdődik: Karolus, illustris regis Jerusalem et Sicilie primogenitus, Dei gracia rex Ungarie, princeps Salernitanus et honoris montis Sancti Angeli dominus._{Árpádkori Okmt. X. k. 189. l.}*
Károly király nápolyi czimei nem csupán uj pecsétjének köriratába kerültek be, hanem ott szerepelnek függő pecsétes okleveleinek intitulácziójában is._{Pátenseken és zárt oklevelekben csupán a rex Hungarie czimmel élt.}* 1323 február 26-tól kezdve_{Fejér, Codex VIII/2. k. 441–444. l.}* már ugyanazon esztendő folyamán is következetesen használja uj czimeit emlitett okleveleiben, ezentúl pedig haláláig megtartja e szokást.

Károly király második pecsétjében az előlapon a trónképtől jobb és bal felé, valamint a hátlapon a nagy czimerpajzs mellett egy-egy kisebb háromszögü czimerpajzs foglalja el a pecsétmezőt. E czimerpajzsok hasitott mezeje jobb felében liliomok, bal felében pedig pólyák látszanak, tehát az Anjou-ház czimerének a magyar czimerrel történt egyesitését tüntetik fel._{Az ország, valamint a királyi család czimerének a királyi nagy pecsétbe történt fölvételére példa Ottokár cseh király pecsétje, melyben a trónkép mellett jobbról Csehország, balról a Przemisl-ház czimerei látszanak. Szilágyi, Magyar nemzet története II. k. 521. l.}*
Ha igaz azon feltevés, hogy az Árpád-ház czimere az oroszlán volt,_{Bárczay, A heraldika kézikönyve 374–383. l.}* akkor a királyi család czimerének az ország czimerével történt egyesitése hazánkban először Imre és II. Endre királyok aranypecsétjeiben jut kifejezésre, a hol a pólyás czimerre vannak helyezve az oroszlánok.

A pólyás czimerrel egyesitik családi czimerüket az Anjouk. Mielőtt azonban tényleg elfoglalhatták volna a magyar trónt, máris felvették czimerükbe a magyar pólyákat. Bizonysága ennek X. Lajos franczia király feleségének, Klemencziának pecsétje, mely góth stilü fülkében álló s könyökig hasitott ujjakkal diszitett uszályos ruhát viselő női alakot tüntet fel, fején koronával s jobbjában kormánypálczával; jobbra tőle kis háromszögü pajzsban liliomok, balra ugyanolyan pajzsban a magyar pólyás czimer látszik._{Trésor de numismatique et de glyptique. Sceaux des rois et des reines de France. (Paris, 1834.) Pl. VI. No. 3. p. 8.}* Klemenczia Martell Károlynak és Rudolf császár Klemenczia nevü leányának gyermeke, tehát I. Károly király testvére volt s miután atyja IV. László király halála után igényt tartott a magyar trónra, sőt használta is a magyar királyi czimet és czimert, leánya is élt azzal.
Használta különben e czimeregyesitést már Martell Károly is, de e használatnak csupán irott nyoma maradt fenn. Azt irja tudniillik róla a krónikás, hogy 1295-ben Firenzében_{«Ducento cavalieri a sproni d’oro, Franceschi e Provenzali e del Reguo, tutti giovani; vestiti col re d’una partita di scarlatto e verde bruno, e tutti con selle d'una assisa a palafreno rilevate d’ariento e d’oro coll arme a quartieri a gigli ad oro e accerchaita rosso e d’argento cioe l’arme d’Ungeria.» Giovanni, Matteo e Filippo Villani, Chroniche Vol. I.}* «hétszáz fiatal franczia, provanszi és nápolyi aranysarkantyus lovag volt a kiséretében, kik mindannyian egyforma szürke és sötétzöld szövetből készült ruhát viseltek, aranynyal és ezüsttel kivert nyeregben ültek, Magyarország czimerével, t. i. vörös-ezüst pólyákkal szegélyezett czimerpajzsaik arany liliomokat tüntettek fel.»
Sőt Gelre herold czimereskönyvében_{Wapenboeck ou Armorial de 1334–1372. (Paris, V. Bouton 1881.) IV. kötet 396. l.}* Martell Károly öcscsének, a durazzói herczegnek, czimerpajzsában is megtaláljuk a magyar és anjou czimerek egyesitését, a mi itt ugyanazon módon történt, mint Martell Károly fennebb emlitett czimerében, t. i. a liliomos anjou-pajzsot vörös és fehér pólyák szegélyezték._{Semé de France, qui est d’azur semé de fleurs de lys d’or, ŕ la bordure componée d’argent et de gueules.}*
Martell Károlynál indokolja a magyar czimer felvételét a magyar királyi czim, melyet használt, János durazzói herczegnél azonban ez indokolástól el kell tekintenünk. El kell tehát fogadnunk Bárczay_{A heraldika kézikönyve 385. l.}* véleményét, hogy Sánta Károly és V. István leányának leszármazói mindannyian ezt a czimert használták.
Nálunk legelőször I. Károly király pénzén tünik fel e czimeregyesités. A nevezett pénz hátlapján t. i. jobbra dőlt hasitott czimerpajzsban jelennek meg a pólyák és liliomok, a pajzs felett pedig struczfejjel és tollakkal diszitett csöbörsisak látszik. Ezután kerül be az egyesitett magyar és anjou-czimerpajzs a királyi nagy pecsétbe.
1323-ban nagy számmal kerültek ki a királyi kanczelláriából olyan oklevelek, melyek I. Károly első pecsétje alatt kiadott oklevelek átirását és megerősitését tartalmazták._{Fejér, Codex VIII/2. 402–403., 406–408., 414–416., 416–419., 419–421., 426–428., 428–430., 430–432., 432–434., 438–441., 441–444., 447–448., 449–450., 451–453., 454–456., 464–467. ll., a hol «sub priori et antiquo sigillo» kiadott oklevelek «novi et autentici sigilli nostri caractere» erősittetnek meg. Nem állapitható meg e tény az Anjoukori Okmánytárból!}* Nagy sulyt kellett helyeznie a kanczelláriának arra, hogy a király első pecsétje alatt kiadott oklevelek, daczára a függőpecsétes megerősitésnek, a második pecséttel is megerősittessenek, mert nem csupán Károly régibb okleveleit erősitették meg, hanem a közelmult 1322. esztendőben kiadottakat is._{1323 május 20-án. Fejér, Codex VIII/2. 419–421. l.}*
Semmi nyoma nincs azonban annak, hogy a király az uj pecsét behozatalát alattvalóival közölte volna s hogy az első pecsét alatt kelt oklevelek bemutatása és megerősitése kötelező volt.

Angolország királya, III. Edvárd (1327–1377.) is több pecsétet használt ez időben egymás után; az egyikről azonban biztosan tudjuk,_{This seal was published by royal proclamation, dated 4-th Okt. 1327, ratifying, that it was to have authority from that date, and the old seal was to be broken. Wyon, The great seals of England 30. l.}* hogy használatba vételét közölte az ország lakosaival, a mi valószinüen a többi esetben is megtörtént. Nálunk ennek semmi nyoma. Azt kell hinnünk, hogy az erre vonatkozó rendeletek nyomtalanul elvesztek, vagy pedig csupán élőszóval történtek meg._{1328-ban a király külön rendelkezett arról, hogy a vasvári káptalan régi pecsétje alatt kiadott oklevelei átirassanak és a káptalan uj pecsétjével megerősittessenek. 1328 február 13-án pl. azzal indokolta a káptalan 1321. évi oklevelének átirását, hogy «iuxta regie maiestatis, preceptum» kell a megerősitéseket eszközölnie. Hasonló indokolással átirt okleveleket találunk márczius 13-iki, április 10-iki, május 8-iki és 29-iki kelettel a Nemzeti Múzeum levéltárában, melyek között 1327. évi oklevél átirása is van.}*
Bizonyos, hogy I. Károly király számos oklevele került a kanczelláriába, hogy az uj pecsét alatt adassanak ki, a mi kétségtelen jele annak, hogy az ország lakosai értesülve voltak a pecsétváltoztatásról s jelentőséget is tulajdonitottak annak, hogy jogaik és kiváltságaik az uj pecsét alatt kelt oklevelekben legyenek megerősitve.
I. Ulászló király koronázási szertartásának Callimachus Fülöp müvében_{De rebus Uladislai I. L. Schwandtner, Scriptores I. k. 464. l.}* található leirásában szó esik a régi királyi pecsét érvényének megszüntetéséről s az uj pecsét használatának kihirdetéséről, a mi arról tanuskodik, hogy a pecsétváltozások mégis megfelelő ünnepélyességekhez voltak kötve, a melyek a változásokat az alattvalók tudomására hozták. I. Ulászló király koronázása utáni napon t. i. Rozgonyi Simon egri püspök átveszi az uj pecsétet s a régi pecsét érvényét veszti, ezután közhirré tétetik, hogy csupán az uj pecséttel megerősitett oklevelek érvényesek s az összes régi kiváltságlevelek ujra megerősitendők._{Agriensi episcopo, cuius usque ad invidiam auctoritas apud Ulidaslaum eminebat, novuin sigillum regni commissum, et ne qua fraus errorve committi posset, veteri sigilli fides exauctorata, pronuntiatumque ad populum, ne literis ullis, prćterquam novo sigillo signatis, crederetur, prćterea ut omnes immunitates privilegiaque a prioribus regibus concessa eiusdem sigilli fide confirmarentur. Schwandtner id. h.}*
I. Károly király második pecsétjének sorsáról részletes adatokat tartalmaz a királynak 1332 november 2-án kelt s Perveyin Miklós számára kiadott adománylevele, melynek bevezetése a következő:
Karolus ... rex ... ad universorum noticiam harum serie volumus pervenire, quod cum nos anno domini millesimo trecentesimo tricesimo ad visitandam terram nostram Transalpinam cum quadam particulari gente nostra accessissemus et eam pacifice perambulassemus, in exituque nostro abinde Basaras infidelis noster Transalpinus, preconcepta infidelitatis nequicia, sub ficte pacis astucia in quodam loco nemoroso et silvoso indemonum que densitate firmato quandam particulam gentis nostre hostiliter invasisset, in cuius invasionis hostilis insultu magister Endree, Albensis ecclesie prepositus, aule nostre vicecancellarius, bone memorie, suam vitam nostrumque sigillum perdidisset, nos tandem aliud sigillum novum pro nobis fecimus reparari stb._{Anjoukon Okmt. II. k. 628. l.}* A király ezek szerint 1330-ban Havasalföldön járt, a hol Basaras álnokul megtámadta s kiséretének egy részét elpusztitotta, miközben András, fehérvári prépost, alkanczellár az életét vesztette s a királyi pecsét is elveszett, minek következtében a király kénytelen volt uj pecsétet készittetni.
András fehérvári prépost és királyi alkanczellár halálával függ össze I. Károly király második pecsétjének a megsemmisülése, 1330-ban tehát a nevezett András állott a királyi kanczellária élén.
A mint már emlitettük, János székesfehérvári prépost és küküllei esperes, a királyi privilegialis levelek tanusága szerint, 1322 márczius 21-ig_{Anjoukori Oktár II. k. 8. l.}* vezette a királyi kanczellária ügyeit. Utódja László titeli prépost volt, kinek alkanczellári müködésével már I. Károly király 1322 június 2-án kelt_{Fejér, Codex VIII/2. k. 337. 1.}* privilegialis levelében találkozunk ugyan, de ez oklevél hitelessége ellen annyi érv szól, hogy alkanczellári müködésének megkezdését innen számitani nem lehet. I. Károly király czimei között t. i. olvasható a «princeps Salernitanus et honoris ac montis Sancti Angeli dominus», a melynek használata 1322-ben anachronismus, mert csupán a második pecsét behozatalától, azaz 1323-tól kezdve élt a király azzal, a mikor a királyi pecsét köriratában is megtaláljuk. Egyetlen 1322. évi oklevélben sem fordul elő ezen kivül. Az oklevelet megerősitő alkanczellár továbbá «Ladislaus Albensis ecclesić prćpositus» névvel van jelölve ez oklevélben, holott I. Károly király 1322. évi egyéb okleveleiben_{Julius 28. (Anjoukori Oktár II. k. 38. l.), aug. 5. (Id. m. II. k. 41. l.), augusztus 29. (Fejér, Codex VIII/2. k. 342. l.), október 8. (Id. m. VIII/2. k. 347. l.), november 17. (Id. m. VIII/2. 362. l.)}* « Titulensis ecclesie prepositus, Albensis ecclesie electus», azaz titeli prépost és székesfehérvári választott prépost. 1322 szeptember 4-én kelt a pápai oklevél,_{Theiner, Monumenta I. k. 482. l.}* mely László titeli prépostnak székesfehérvári préposttá történt választását jóváhagyta; november 17-én azonban még csupán választott préposti czimével élt,_{Fejér, Codex, VIII/2. k. 362. l.}* miután a pápai megerősítés ismeretlen okokból nem jutott el a kanczelláriába.
Bizonyos azonban, hogy 1322 júniusban László már alkanczellár volt, mert I. Károly király 1322 június 6-án kelt ünnepélyes privilegialisában_{Schmauck, Supplementum 57. l.}* s június 24- én kelt privilegialisában_{Gr. Csáky-levéltár.}* is találkozunk a nevével.
László székesfehérvári prépost volt az alkanczellár, a mikor I. Károly király pecsétjét megsemmisitette s másodikat vésetett 1322 végén, illetőleg 1323 elején. Mindazon oklevelekben ugyanis, amelyek «dupplicis sigilli novi et authentici munimine» erősittettek meg, László székesfehérvári prépost az alkanczellár. 1323 január 20-án kelt az első privilegialis levél,_{Zichy Okmtár I. k. 218. l.}* mely a második pecsét alatt kelt s ugyanezen oklevélben használja I. Károly király először a «princeps Salernitanus et honoris ac montis Sancti Angeli dominus» czimet.
László nem sokáig állott a királyi kanczellária élén, mert zágrábi püspökké lett._{Katona, Historia critica VIII. k. 442. l.}* 1323 augusztus 30-án kelt az utolsó oklevél,_{Anjoukori Okmtár II. k. 85. l.}* a melyben László az alkanczellár; alkanczellári müködése tehát egy esztendőnél nem sokkal többet tesz ki, mert 1322 júniustól 1323 augusztusig terjed._{Érdekes világot vet a kanczelláriai viszonyokra két ugyanazon napon, 1323 február 27-én kelt ünnepélyes privilegialis, melyek egyikében László (Zichy oktár I. k. 221. l.), másikában András (gr. Csáky levéltár) az alkanczellár. Mindkettő hiteles oklevél s az alkanczellár nevének felcserélése abból magyarázható, hogy a febr. 27-iki oklevelet később, András kanczellársága alatt állitották ki.}*
László rövid alkanczellárságából arra lehetne következtetni, hogy Károly király első pecsétjével történt visszaélések vele állanak kapcsolatban s ezért kellett távoznia a királyi kanczelláriából._{L. I. Lajos király oklevélmegerősitő záradéka. (Turul XIX. k. 30. l.)}* Határozottan megczáfolja e feltevést az, hogy Koboli László előbb zágrábi püspök, majd kalocsai érsek lett s igy fényes pályája teljesen eloszlat minden gyanut._{Tkalčić, Monumenta II. k. 6. l.}* Ezenkivül azután is a kanczellária élén maradt, hogy I. Károly király második pecsétje került használatba, már pedig ha a visszaélések vele állottak volna összefüggésben, nem maradhatott volna tovább is alkanczellár. A gyanu inkább elődjére, János küküllei esperesre eshetik, a ki hirtelen tünik le a szereplés teréről s daczára hosszu alkanczellárságának, semmiféle egyházi méltóságot nem szerzett.
Koboli László után András pécsi olvasókanonok lett az alkanczellár. 1323 október 23-án_{Datum per manus discreti viri magistri Endree lectoris ecclesie Quinqueecclesiensis. Pesty, Krassómegyei, oktár 6. l. I. Károly 1323 november 27-én kelt privilegiálisában ugyan «Ladislaus lector Quinqueecclesiensis» az alkanczellár, de e helyre nyilvánvalóan vagy tollhibából, vagy a másoló tévedéséből került a László neve. Fejér, Codex VIII/2. k. 4.63. l.}* kelt az első privilegialis, a melyben András pécsi olvasókanonok neve előfordul. 1324 július 22. az utolsó dátum,_{Anjoukori Okmtár II. k. 150. l.}* melyben András pécsi olvasókanonok az alkanczellár, összes kanczelláriai müködése tehát 1323 október 23. és 1324 július 22. közé esik. Elődeihez hasonlóan pécsi olvasókanonokból András is székesfehérvári prépost lett, mert 1324 július 7-én a pápa meghagyta az esztergomi érseknek, hogy a székesfehérvári prépostságot András pécsi olvasókanonoknak adományozza,_{Theiner, Monumenta I. k. 496. l.}* az alkanczellárságtól azonban rövid időre elesett, mert 1324 július 26-tól kezdve Báthory András budai prépost az alkanczellár._{Anjoukori Okmtár II. k. 151. l.}* Báthory András 1321-ben váradi kanonok volt, 1324-ben budai prépost és alkanczellár, 1329-ben pedig váradi püspök lett._{Bunyitay, A váradi püspökség története I. k. 172. l.}* 1325 január 10-én kelt az utolsó oklevél_{Soproni Okltár I. k. 84. l.}*, melyben Báthory András budai prépost az alkanczellár, 1325 márczius 21-én azonban még mindig a budai prépost az alkanczellár_{A pécsváradi konvent 1325 márczius 21-én kelt oklevelében: Magistro Endre preposito Budensi et vicecancellario eiusdem lomini regis. Anjoukori oktár II. k. 183. lap.}* s ugyancsak 1325 április 14-én._{Zichy Okmtár I. k. 424. l.}* 1325 május 27-én András székesfehérvári prépost ujból visszanyerte alkanczellári méltóságát_{Zalai Okltár I. k. 182. l.}* s egészen 1330-ban bekövetkezett haláláig viselte azt. Érdekes esettel állunk itt szemben: I. Károly király olvasókanonokot állit a kanczellária élére s mikor az megszerzi az alkanczellárok szokott örökségét, a székesfehérvári prépostságot, akkor a budai prépostnak kell átadnia hivatalát. A budai prépost nem viselte egy esztendeig sem az alkanczellárságot, mert 1324 július 26-án találkozunk először a nevével s 1325 május 27-én már nem ő az alkanczellár, hanem hivatalából kiturt elődje.
András székesfehérvári prépost hosszu alkanczellársága a legjobb bizonyiték arra, hogy nem önhibája miatt kellett odahagynia a kanczelláriát, hanem I. Károly király buzgó hivei, a Báthoryak_{Bunyitay id. m. 172. l.}* szerezték meg testvérük számára e kitüntetést, melyet aztán a király józan tanácsosainak befolyása alatt ujból el kellett hagynia s át kellett engednie jogos tulajdonosának. Azt hiszem, hogy nem csalódom, ha az 1291. dekretum 9. czikkelyének az alkanczellárra vonatkozó rendelkezésével hozom összefüggésbe alkanczellárválság méltányos megoldását,_{Item ... vicecancellarium ... ex consilio nobilium regni nostri ex antiqua consuetudine regni nostri faciemus, salvo tamen iure Albensis ecclesie et privilegio, quod Albensis ecclesia nostra in ipsa vicecancellaria habet et habere dignoscitur ab antiquo. Kovachich, Sylloge 18. lap.}* illetőleg a hivatal visszajutását a székesfehérvári prépostra.
A havasföldi utról a krónikák nyomán tudjuk,_{Joh. de Thwrocz, Chronica Hungarorum. Lásd Schwandtner, Scriptores rerum Hutigaricarum I. kötet 163–164. l.}* hogy I. Károly király azon esztendőben, midőn Zách Felicián merénylete történt, azaz 1330-ban, nem békés szándékkal járt ott, hanem hadjáratot viselt Bazarád ellen. E hadjáratban nem csupán a király kiséretének kis része, hanem a magyarság szine-java elveszett. Ezért veszett el Endre, fehérvári prépost, alkanczellár is s vele egyetemben a királyi pecsét._{Facta est autem strages maxima et cecidit militum et principum ac nobilium incomputabilis multitudo. Feria VI. in vigilia beati Martini et post in sequenti, ibi etiam occubuerunt tres prćpositi videlicet magister Andreas, praepositus albensis ecclesić, vir valde venerabilis, vicecancellarius regićmaiestatis existens, cum sigillo regis periit. Joh. de Thwrocz id. h.}* Bazarad alattomos támadása 1330 november 9-én történt s az öldöklő harcz 12-ikéig tartott, november 9. és 12-ike között veszett el tehát I. Károly király második pecsétje.
A havasföldi pecsételveszésre többször utalnak okleveleink. Igy I. Károly 1334. julius 3-án kelt oklevelében a következőket mondja 1325. április 14-én kelt okleveléről, illetőleg annak pecsétjéről: «exhibuerunt nobis quoddam privilegium nostrum priori sive mediocri sigillo nostro, videlicet quod in partibus Transalpinis in expedicione nostro casualiter extitit amissum, consignatum.»_{Zichy Okmt. I. k. 424. l.}* 1336 november 13-ikán ismét Bechey Twteus ispán 1326. évi okleveléről: exhibuit nobis quasdam litteras nostras cum mediocri sigillo nostro in partibus Transalpinis deperdito consignatas»_{Zichy Okmt. I. k. 505. l.}* stb.
Ugyanerre utal I. Lajos király már emlitett oklevél-megerősitő záradéka is, mely «omnia privilegia ... condam donimi Karoli regis patris nostri ... sub alio sigillo ipsius in partibus Transalpinis casualiter deperdito confecta» megerősitteti.
1330 augusztus 8-dika az utolsó dátum, midőn I. Károly király a második pecsétjét használja. E napon Visegrádról parancsot ad a nyitrai káptalannak Raychan birtok határmegállapitása tárgyában._{Mednyánszky-család levéltára a Nemzeti Múzeumban.}* Ugyanezen napon függőpecsétes adománylevelet állittat ki a nyitramegyei Nesice jószágról._{Anjoukori Okmtár II. k. 507. l.}* Innen kezdve 1331 április 24-ig_{Anjoukori Okmtár II. k. 527. l.}* nem ismerünk királyi oklevelet. Az 1331. április 24-én Visegrádon kelt s Bars város kiváltságait tartalmazó oklevél sem függőpecsétes, hanem egyszerü pátens. 1330 augusztus 8-ika után több mint két esztendőn át egyáltalán nem találunk függőpecsétes királyi oklevelet, hanem minden ügyet pátens formában intéz el a királyi kanczellária. Kifejezetten is megállapitja e tényt I. Károly király 1332 november 18-án kelt oklevele, melyben előbbi függőpecsétes oklevelét pátens formában erősiti meg azért, mert harmadik pecsétje alatt még nem adott ki függőpecsétes oklevelet.
Az oklevél erre vonatkozó szavai a következők: Quia cum presenti sigillo nostro nulli ex regnicolis nostris privilegium concesseramus, ideo ipsa privilegia dictis filiis Benedicti non potuimus privilegio nostro novo et autentico, ut nobis de ipsis privilegiis constabat, facere confirmari, sed volumus, ut ubicunque a modo dicta privilegia super memoratis possessionibus emanata ... sive in iudicio sive extra exhiberentur, ipsa firmitate ipsaque validitate fruantur, si iam sub presenti nostro sigillo fuissent confirmata, presentibus nostris literis eadem grivilegia et eorum continencias auctorisando._{Szinyei-Merse-levéltár a Nemzeti Múzeumban.}*
A helyett tehát, hogy szokás szerint átirná és függőpecsétjével megerősitené a régi függőpecsétes okleveleket, egyszerü pátenst állittat ki, melynek értelmében régi függőpecsétes okleveleit az adott esetben olyan hatálylyal látja el, mintha uj függőpecsétje alatt adattak volna ki.
Látszólag ellentmond ez oklevél szövegének I. Károly király 1332 november 2-án kelt függőpecsétes adománylevele,_{Anjoukori Omktár II. k. 628. l.}* melyet «sub appensione dicti sigilli nostri tercii» ad ki a király. Nem igaz tehát, hogy 1332 november 18-ika előtt nem erősitettek meg privilegialist a harmadik pecséttel. Ez ellentmondást úgy magyarázhatjuk, hogy az 1332 november 2-iki privilegialis korábban keltezett oklevél, melyet datumánál később irtak, a mikor a függőpecsétes oklevelek divatja már meghonosodott, 1332 november 2-ika után t. i. még sokáig nem kerültek ki a királyi kanczelláriából privilegialisok s ezért azt kell hinnünk, hogy az 1332 november 18-iki oklevél állitása tényleg megfelel a kanczelláriai gyakorlatnak. I. Károly király harmadik pecsétjével általában nagyon kevés privilegialis levelet erősitettek meg s bátran elmondhatjuk, hogy a harmadik pecséttel megerősitett privilegialisok a ritkaságok közé tartoznak, a miből arra következtethetünk, hogy az 1332. november 18-iki oklevélben kifejezett kanczelláriai gyakorlat I. Károly király uralkodása végéig fennállott.
I. Károly király harmadik pecsétjének ismerjük a mesterét. Sienai Péter ez, a ki mesterségére aranyműves, tisztségére nézve pedig szepesi alispán és várnagy volt._{Magister Petrus, filius Simonis, de Senis dictus fidelis aurifaber noster viceque comes et castellanus Scepusiensis.}* 1331 márczius 28-án ugyanis hű szolgálataiért, első sorban pedig azért, mert a király új pecsétjét készitette,_{In nostrć maiestatis memoriam revocantes meritoria servitia ipsius magistri Petri, quć idem nobis in multimodis et diversis nostris et regni nostri negotiis, prosperis et adveris, et specialiter in conservatione dicti castri Scepusiensis et in sculptione, fabricatione seu paratione prćsentis sigilli nostri authentici exhibuit et impendit ... Wagner, Analecta 131. l. Fejér, Codex VIII/3. 530. l. V. ö. Archćologiai Értesitő XI. k. 183. l.}* a szepesmegyei Jemnik jószágot kapta. Péter mester előneve Sienai, világos tehát, hogy olasz volt. Határozottan megállapitjuk e tényt a szepesi káptalan 1343 augusztus 29-én kelt okleveléből is, melyben a nevezett Péter mester testvérei Miklós mester szepesi alvárnagy és nőtestvére Johanna jemniki örökségük ügyében pereskednek. Ez oklevél mind Péter mestert, mind testvérét egész határozottan olaszoknak mondja._{Inter magistrum Nicolaum latinum, quondam vicecastellanum de Scepus et dominam Johannam sororem eiusdem ... super testamento Petri latini fratris eorum ... Múzeumi levéltár.}* Szepes megyébe különben már III. Endre alatt sok olasz vándorolt be s ott kimagasló tisztségeket viseltek._{Bald szepesi főispán is olasz volt. Magyar nemzet története II. k. 582. l.}* Úgy látszik, hogy az olasz bevándorlás I. Károly alatt még fokozottabb mérveket öltött. Ez időben különben nem csupán Magyarországban, hanem Német- és Csehországban is sürün szerepelnek az olaszok. A pénzverés és pénzkezelés mesterségében tudniillik annyira előljártak, hogy az időszerü reformokat olaszok segitségével honositották meg a német és cseh fejedelmek._{Schulte, Geschichte des mittelalterlichen Handels Bd I. 333. l. Valószinü, hogy Hyppolit mester, ki I. Károly 1342. évi pénzügyi reformjait intézte, ugyancsak olasz volt.}* Ez okból az ötvös mesterséghez is érteniök kellett s mint ötvösök pecséteket is készitettek, e pecsétek pedig fejlett müérzékük következtében a pecsétkészités mesterségében haladást képviseltek.
A középkori kanczelláriában az oklevelet, a mint már emlitettük, a pecsét tette érvényessé, a kanczelláriai ügymenet tehát annak a kezében összpontosult, a ki a pecsétet őrizte. Pecsét nélkül értéktelen irás volt az oklevél, a pecsét ráerősitése pedig jogerőt tulajdonitott az irásnak.
Képzelhető, hogy nagy hatalom volt annak a kezében, ki a királyi pecsétet őrizte s hogy óriási bizalom összpontosult benne, miután az összes alattvalók személyi és vagyoni biztonsága tőle függött.
I. Károly király uralkodása alatt az alkanczellár volt a királyi pecsét őre és kezelője, az ő kezében összpontosult tehát a királyi kanczellária müködése; az alkanczellár volt a királyi kanczellária vezetője, ki a királyi okleveleket a pecséttel megerősitette. Bizonysága ennek I. Károly király második pecsétjének a története, mely az alkanczellár tragédiájával függ össze. Bizonysága ezenfelül I. Lajos király oklevélmegerősitő záradéka,_{Országh Mihály nádor 1478 április 10-én kelt itéletében Lajos király 1355 március 20-án kelt okleveléről: duobus sigillis eiusdem authenticis dupplicibus communita cum addicione cuiusdam clausule in inferiori margine. Jakab E., Kolozsvári, Oklevéltár 11. l.}* melyben a király elmondja, hogy a havasföldi hadjárat tartama alatt az alkanczellárral együtt a királyi pecsét is megsemmisült.
Az alkanczellárt nem I. Károly király állitotta királyi kanczellária élére, a XIII. századi királyi kanczelláriának is ez volt a gyakorlata s I. Károly király egyszerüen átvette azt. Sőt nem csupán ebben ragaszkodott az eddigi gyakorlathoz, hanem az 1291. évi 9. törvényczikk azon intézkedését is tiszteletben tartotta, hogy az alkanczellár székesfehérvári prépost legyen._{Kovachich, Silloge decretorum 18. l. Lásd előbb.}*
A kanczellári állás I. Károly király uralkodása alatt puszta czim, a melylyel semmiféle kanczelláriai müködés nem jár. A kanczellárok magas egyházi méltóságokat viselnek s kanczellári czimük főleg az ünnepélyes királyi kiváltságlevelek záradékban jut kifejezésre, midőn t. i. az ország egyházi és világi főméltóságainak felsorolása közben a kanczellár neve is előfordul.
Az ilyen ünnepélyes privilegialisok I. Károly uralkodása kezdetén ritkák, _{1312 november 14. (Schmauck, Supplementum 39. l.) 1315 augusztus 2. (Fejér, Codex VIII/2. 63. l.) 1317 november 12. (Fejér, Codex VIII/2. 73. l.) 1318 január 25. (Fejér, Codex VIII/2. 160. l.) 1318 márczius 12. (Fejér, Codex VIII/2. 157. l.)}* 1322-től kezdve fordulnak elő sürübben s 1323-ból, a második pecsét használatbavételének esztendejéből feltünően nagy számmal maradtak ránk.
I. Károly király első kanczellárja Vincze kalocsai érsek volt, a ki székesfehérvári őrkanonokból lett kalocsai érsekké s 1307 július 31-én kapta meg V. Kelemen pápától az érseki palliumot._{Katona, Historia Colocensis ecclesić 342. l.}* Az 1307. évi rákosi végzések záradékában szerepel először mint kanczellár: presentibus eodem domino nostro rege, domino Vincentin, Colocensis ecclesie archiepiscopo, aule regie cancellario._{Fejér, Codex VIII/1. k. 222. l. Az 1309. május 8-án előforduló Pál királyi kanczellár (Presentibus ... magistro Paulo cancellario regio) a királynői kanczellária élén állott. Monumenta Vaticana I/2. 195. l.}* Vincze kalocsai érsek 1310-ben halt meg, eddig viselte tehát a kanczellári méltóságot.
Vincze halála után a kalocsai érseki szék egy ideig üresedésben volt, mert megválasztott utódját Demetert nem erősitette meg a pápa. Végre is László barát lett kalocsai érsekké s ugyancsak László örökölte Vincze után a kanczellári méltóságot is. 1312 november 14-én_{Schmauck, Supplementum 39. l.}* kelt az első ünnepélyes királyi privilegialis, melynek záradékában a László kanczellár neve előfordul; ez oklevél azonban valószinüen korábban keltezett mert XXII. János pápa 1316 szeptember 5-én kelt oklevele_{Katona id. m. 346. l.}* kizárja azt, hogy László már 1312 november 14-én kalocsai érsek és kanczellár lett volna. Ugyanezt igazolja I. Károly király 1317 augusztus 3-án_{Fejér, Codex VIII/2. 68. l.}* kelt ünnepélyes privilegialisa is, melynek záradékában a kalocsai érseki szék üresedésben levőnek van jelölve.
I. Károly király 1317 november 12-én kelt ünnepélyes privilegialisának záradékában már László a kalocsai érsek és a kanczellár, a miből arra következtethetünk, hogy a kalocsai érseki szék és a kanczellári méltóság betöltése 1317 augusztus 3. és november 12. között történt. Teljesen megvilágitja e kérdést XXII. János pápa 1317 augusztus 15-én_{Fejér, Codex VIII/2. 85. s kk. ll.}* a kalocsai érseki szék betöltése tárgyában irt levele, melyben az emlitett Lászlóval közli, hogy a kalocsai érseki szék «per obitum Vincentii» üresedett meg, miután Demeter megválasztatását a pápai szék nem hagyta helyben; most pedig a minorita rendü (ordinis fratrum minorum professum) Lászlóra ruházza azt, kit Károly király különös jóindulatába ajánlott. Mindezekből az következik, hogy a kalocsai érseki szék és a kanczellárság Vincze halála után hét esztendeig üresedésben állott, a mig azt László minorita szerzetes el nem foglalja, a kiről Fejér György azt is tudja, hogy olasz származásu volt s a királylyal atyafiságban állott._{Codex VIII/2. 88. l. jegyzet.}*
Innen kezdve csaknem I. Károly király uralkodásának végéig László kalocsai érsek volt a kanczellár. Kanczellárságának utolsó emléke I. Károly király 1336 április 25-én kelt_{Zalai Okltár I. k. 316. l.}* ünnepélyes privilegialisa, melynek záradékában meg van emlitve. Ugyanezt találjuk 1336 október 24-én kelt_{Anjoukori Okmtár II. k. 183. l.}* oklevelében is, I. Károly király 1338 május 25-én kelt_{Fejér, Codex VIII/4. 139. sz.}* ünnepélyes privilegialisában azonban már megüresedett a kalocsai érseki szék, László meghalt s az érseki szék és a kanczellárság üresedésben marad egészen I. Károly király haláláig._{Anjoukori Okmtár II. k. 355. l., Zichy oktár I. k. 564. l., Hazai Okmtár I. k. 121. l.}*
Változást teremtett e téren I. Lajos király, kinek uralkodása alatt először Tatamér székesfehérvári prépost, I. Károly király utolsó alkanczellárja áll a királyi kanczellária élén, de utána már a kanczellár kezébe jut a kanczellária vezetése s marad azontul is. E változást tisztán személyi indokok teremtették meg, minden benső szervi átalakulás nélkül. Tatamér után ugyanis Monoszlói Miklós_{Előbb esztergomi prépost, 1347 május 23-tól nyitrai, 1350 január 11-től pedig zágrábi püspök. Eubel, Hierarchia 385. és 570. ll.}* zágrábi püspök lett az alkanczellár,_{1345 május 3-iki oklevelében ez a czime: Nicolaus archyelectus Colocheusis, olim informator domini Lodovici, dei gracia regis Hungarie, nunc vero comes capelle et secretarius cancellarius eiusdem. Múzeumi levéltár. A zágrábi püspökök sorában Tkalčicnál: Nicolaus, elec tus Nitriensis, primo prepositus Strigoniensis et comes capelle regie. Monumenta episcopatus Zagrabiensis II. k. 7. l.}* a ki előbb Lajos király nevelője, majd titkos kanczellárja volt._{I. Lajos király 1355 február 1-én kelt adománylevelének záradékában: Datum per manus Nicolai episcopi Zagrabiensis. Múzeumi levéltár.}* Monoszlói Miklós oly mértékben birta a király bizalmát és pályája annyira a királyi udvarhoz kötötte, hogy, miután esztergomi érsekké lett s magas egyházi méltóságánál fogva nem maradhatott tovább is alkanczellár, mint kanczellár vezette a királyi kanczellária ügyeit. Az esztergomi érsekek különben is előjoggal birtak a királyi kanczellárságra, de a kanczellári méltóság ez időben már puszta czimmé lett, mert a kanczellária ügyeit, a mint már mondottuk, az alkanczellár vezette, Monoszlói Miklóstól kezdve nem czim többé a kanczellárság, hanem a királyi kanczellária működését irányitó méltóság. Monoszlói Miklós kanczellársága különben arról nevezetes, hogy a boszniai hadjárat alatt ellopták tőle a királyi pecsétet, minek következtében I. Lajos király másik pecsétet vésetett, a melyet az első pecsét alatt kiadott privilegialis levelekre függesztettek megerősités céljából.
Zsigmond király uralkodása alatt ujabb változással találkozunk a királyi kanczelláriában, a kanczellária élére a főkanczellár kerül, ő ellenőrzi a kanczellária müködését, a főkanczellár pecsételi vagy pecsételteti meg a királyi privilegialis leveleket, mert nála van a királyi nagy pecsét, a mint ezt Zsigmond király privilegialis leveleiből láthatjuk._{Zsigmond király 1425 szeptember 2-ikán kelt privilegialisának záradékában ezeket olvassuk: Presentes autem propter absenciam venerabilis patris domini Johannis episcopi ecclesie Zagrabiensis aule nostre et reginalis maiestatum sumpmi cancellarii et sigillorum nostrorum erga ipsum habitorum sigillo eiusdem fecimus consignari. Blagay oktár 276. l. A kanczellária élén tehát János zágrábi püspök főkancellár áll s nála van a király nagy pecsétje. Elődje Eberhard zágrábi püspök főkanczellár volt. L. Zsigmond király 1406 április 2-én kelt privilegialis levelét. Blagay oktár 222. l.}*
Hogy a kanczellária vezetőjének müködése az oklevél tartalmának átvizsgálásán kivül első sorban a pecsételésre szoritkozott, annak bizonysága I. Lajos királynak 1364 november 19-én a kanczellárhoz intézett levele,_{Et quia omnium dicti comitatus Lipto possessionum nomina habentur in legistro aput nos, ut nostis, reposita ad cautelam, idcirco fidelitatem vestram requirimus seriose, quatenus nomen prefate possessiois in dicto nostro registro requiri faciatis et si possessio eadem in eodem registro nominatim inventa fuerit, tunc secundum seriem registri eiusdem prefatas litteras capituli Scepusiensis rescripcionales per apposicionem nostri novi sigilli privilegialiter confirmetis in forma consueta. (Múzeumi levéltár) Hasonló rendelkezést találunk I. Lajos király 1831 márczius 18-iki privilegiális-levelében, melyben gyürüpecsétje alatt kiadott oklevele a következő rendeletet tartalmazza: Quocirca committimus vobis reverendo in Christo patri domino Demetrio cardinali Strigoniensi aule nostre sumpmo cancellario, quatenus, dum exhibite fuerint, sub maiori sinillo emanari faciatis. (Múzeumi levéltár.)}* melyben egy liptómegyei birtokbaiktatás megerősitése ügyében meghagyja neki, hogy vizsgálja meg a liptómegyei birtokokról készitett lajstromot s ha azzal egyező a birtokbaiktatásról kiadott káptalani jelentés, akkor erősitse meg az oklevelet uj királyi pecsétjével. Világosabb bizonyitéka ez állitásnak I. Lajos király 1370 márczius 27-én kelt itéletlevele is, melyet csupán azért erősitett meg egyik gyürüpecsétjével, mert kanczellárja nem volt akkor a kiséretében._{Presentes autem propter absenciam vicecancellarii nostri sigillo nostro anulari fecimus consignari. (Múzeumi levéltár.)}* Szóval az Anjou-korban a kanczellária vezetője őrizte a királyi pecsétet_{Ez nem az Anjouk ujitása, mert már XIII. századi királyaink uralkodása alatt is igy volt. IV. László király pl. 1278 május 8-án Korpona város kiváltságlevelét azért erősiti meg gyürüpecsétjével, mert a királyi nagy pecsétet őrző alkanczellár távol volt: Et quia authentica sigilla nostra propter absericiam magistri Thome prepositi Albensis, aule nostre vicecancellarii, electi Bachiensis, penes nos non habuimus, in robur perpetue firmitatis presentes concessimus litteras annulo nostro consignatas. Podhraczky, Analecta I. k. 149. l. Múzeumi kézirattár.}* s müködése arra szoritkozott, hogy a kész okleveleket a pecséttel ellátta. Ez a megpecsételés természetesen nem volt tisztán gépies munka, sőt valószinü, hogy magát a pecsételést a kanczellária vezetőjének jelenlétében és rendeletére alsóbbrangu kanczelláriai tisztviselők végezték, hanem a kanczellária vezetője előzőleg informáltatta magát az ügyről s ellenőrizte az oklevél tartalmát. Ezen informálás szükségessége teremtette meg azon I. Károly király uralkodásának utolsó évtizedében meghonosodott kanczelláriai gyakorlatot, hogy a megpecsételendő oklevelekre az oklevél kiállitása körül közbenjáró személyek neveit rávezették.
Szükség volt erre annál inkább, miután a királyi okleveleket nem irták mindig a királyi kanczelláriában, hanem már kész oklevelekkel jöttek a felek a királyi udvarba s ügyük kedvező elintézése esetében a királyi kanczelláriában egyszerüen rátétették a királyi pecsétet. Bizonysága ennek László kalocsai érsek és királyi kanczellár 1318 márczius 22-én kelt oklevele, melyben az erdélyi püspökkel I. Károly király oklevelét közli. A nevezett oklevélben ugyanis azt irja, hogy, ha az erdélyi püspök a királyi oklevél eredetijét kivánja, akkor leiratja számára s beküldi a királyi kanczelláriába megpecsételés végett._{Has literas, si necesse habetis, scriptas mittam ad curiam regis, ut sigillate vobis deferantur, quia predicti nuncii tantum pro se ipsis sigillatas perceperunt. Fejér, VIII/2. 57. sz. A rendes kanczelláriai gyakorlat azonban mégis az volt, hogy a királyi okleveleket a kanczelláriában irták s ha az oklevél hitelessége ellen kétség merült fel, akkor a királyi udvarban müködő jegyzők irásával is összehasonlitották. Igy történt ez I. Károly király 1331. évi gyürüpecsétes hamis oklevelével, melyről a vizsgálat kideritette, hogy «per notarios curie regie et ... baronum in curia regia commorantinm» nem iratott. Anjoukori oktár III. k. 253. l. V. ö. Turul XX. k. 58. l.}* Ezen körülmény, hogy a királyi kanczelláriában a kanczellárián kivül készült okleveleket erősitettek meg, a pecsétet őrző királyi alkanczellár részéről nagy elővigyázatot követelt s ezért indokolt a közbenjárók nevének feljegyzése az oklevélre.
E kanczelláriai gyakorlatnak kezdetben csupán a rányomott pecséttel megerősitett okleveleken maradtak nyomai, a melyekről a pecsét lehult s az alatta volt irás tisztán olvasható. Relatioval jelölték, ha a királyon kivül bárki más járt el az oklevél kiállitása ügyében, a király vagy királyné rendelkezése pedig mindenkor commissio. Ez a kanczelláriai jegyzet a megpecsételő kanczellárnak szólt,_{Bizonyitéka ennek II. Ulászló király 1505 junius 23-án kelt privilegialis oklevele Ferencz Gergely számára, melynek szövege alatt «Relacio magistri Petri Beryzlo prepositi, secretarii regie maiestatis» olvasható; az oklevél legalján pedig nagyon apró betükkel ez áll: Licet a regia maiestate faceie sigillare Petrus Beryzlaus. Csáky-levéltár.}* tehát akkor nem került az oklevélre, ha annak körülményeiről a kanczellária vezetője közvetlenül tudott. Innen van, hogy akárhány királyi adománylevelet találhatunk, melyről a relatio vagy commissio elmaradt, viszont egész jelentéktelen ügyeket tartalmazó oklevelekre rákerült. Rávezették továbbá nem csupán a nagyobb királyi pecsét alatt kiadott oklevelekre, hanem a titkos pecsét alatt keltekre, sőt a gyürüpecséttel megerősitett oklevelekre is; mert a megpecsételőt itt éppen úgy kellett informálni, mint a rendes kanczelláriai gyakorlatban a kanczellária vezetőjét. Hiba volna e kanczelláriai gyakorlatot úgy magyarázni, hogy a jegyzetek kétség esetében az oklevél hitelessegét voltak hivatva eldönteni, mert erre bizonyitékunk nincs, de meg ez esetben megfelelőbb lett volna a pecsét alá tett jegyzetet rögtön az oklevél szövegébe iktatni. Nem is azért kerültek a pecsét alá, mintha rejtegetni akarták volna; hanem azért, mert a megpecsételőnek szóltak, kinek számára nem lehetett alkalmasabb helyre irni a megfelelő jegyzetet, mint a hol az oklevelet meg kellett pecsételnie.
Az oklevél kiállitására vonatkozó kanczelláriai jegyzetet rendesen az a kanczelláriai tisztviselő irta az oklevélre, ki az oklevél kiállitására megbizást nyert. Legfőbb bizonyitéka ez állitásnak az, hogy az oklevél irásának jellege rendesen azonos a kanczelláriai jegyzet irásának jellegével. Okleveles érveket is hozhatunk fel. Többször olvashatjuk az okleveleken a következő kanczelláriai jegyzetet: Ad literatorium mandatum domini nostri regis._{Országos levéltár MODL. 8512. és 33,980.}* Viszont utaltunk már I. Lajos királynak 1364 november 19-én a kanczellárhoz intézett levelének szövegére, melyben birtokadományának megerősitését rendeli el._{Múzeumi levéltár.}* Világos, hogy a királyi rendelet s a kanczelláriai jegyzet között összefüggés van, a mely csupán úgy érthető meg, hogy a kanczelláriai jegyzetet az oklevélkiállitással megbizott tisztviselő vezette az oklevélre azért, hogy a megpecsételő kanczellár emlékébe idézze a királyi rendeletet.
I. Lajos király 1366 junius 12-én kelt oklevelén a következő jegyzetet olvassuk: Relacio magistri Nicolai filii Lachk magistri facta soli domino cancellario._{Teleki Okltár I. k. 144. l.}* Ezt ismét csak az oklevél irója jegyezhette fel s azt kivánta szavaival jelezni, hogy az oklevélben tárgyalt ügy közelebbi részleteit csupán a kanczellár ismeri s a leiró a kanczellár utasitása nyomán járt el.
Külön kiemeli az oklevél irója a saját személyét I. Lajos király 1350 január 6-án kelt oklevelén a következő szavakban: Confessio ipsius domine relicte Gwnya, facta est in nostra persona Ladislao filio Symonis et Mathie notario,_{Zichy Okmtár II. k. 413. l.}* a hol valósággal megszólal az oklevéliró. Vagy I. Lajos király 1366 május 16-án kelt oklevelében a következő módon: Relacio magistri Andree filii Dyonisii facta Symoni harum scriptori,_{Múzeumi levéltár.}* a hol harmadik személyben beszél ugyan az oklevéliró, de vonatkozása mégis valószinüen azonos az előbbivel.
E kanczelláriai jegyzetek az oklevél keletkezésének legapróbb részleteire világot vetnek, a mit az érdekelteken kivül első sorban az oklevelet leiró kanczelláriai tisztviselőnek kellett tudnia. Ilyen jegyzet I. Lajos király 1347 julius 6-án kelt oklevelén: Commissio regine sero in orto inferiori,_{Országos levéltár. MODL. 2821. és 3804.}* vagy ugyanazon uralkodó 1372 október 4-én kelt oklevelén: Commissio propria domini regis in Ungvar in suo hospicio regali facta._{Országos levéltár MODL. 6059.}*
A birtokadományozást megelőző viták részletes jellemzését találjuk I. Lajos király 1361 november 18-án Visegrádon kelt adománylevelén a következő kancelláriai jegyzetben: Commissio domini regis, sed dominus archyepiscopus Strigoniensis contradixit domino regi et prohibuit Johannem Byssenum (az adományos neve) et Benedictum filium Hem ab occupacione possessionis Kucspataka, attamen contra eiusdem prohibicionem rex fecit dari literas presentes, salvo tamen iure ecclesie Colocensis et aliorum quorumcunque._{Kállay levéltár.}*
Olyan kanczelláriai jegyzetre is találunk, mely az oklevél tartalmát nem határozott, hanem egészen általános érvvel indokolja, a mit ismét csak a leiró jegyezhetett az oklevélre. Igy I. Lajos király 1362 február 15-én kelt oklevelén Consuetudo communis regum et stilus curie._{Temesmegyei Okltár 102. l.}* Az ilyen természetü kancelláriai jegyzeteket azon IV. Béla uralkodása alatt meghonositott kanczelláriai szokás indokolja, hogy nem minden királyi oklevélbe foglalt ügyet terjesztettek szükség szerint az uralkodó elé, hanem a kisebb ügyeket, pl. jóváhagyások, megerősitések, a kancellária vezetői a saját hatáskörükön belül intézték el._{Quod negocia suorum regnicolarum deberent ad instar Romanć curić per peticiones in sua curia expediri, suis cancellariis ita mandans, quod per se levia et simplicia negotia expedirent, quantocyus possent, ad suum auditorium ardua et gravia perferentes. Rogerii Carmen miserabile. L. Schwandtner, Scriptores rerum Hungaricarum I. k. 298. l.}* Miután az ügyek intézése ily módon a kanczellárok kezébe került, sok panasz merült fel önkényes eljárásuk ellen s azzal vádolták őket már IV. Béla király uralkodása alatt, hogy a királyi hatalmat bitorolják._{Rex contra regni consuetudinem ... ordinavit, quod ... nobiles in eius curia negocium movere, aut ei oretenus loqui nequiverint, nisi supplicaciones cancellariis porrigerent ... Nam cancellarii, ut dicebant, pro eo, quod nisi per ipsos requisitos regi loqui poterant, deprimebant et sublevabant aliquos ut volebant. Propter quod illos suos reges esse generaliter et publice fatebantur, et regem alium non habere se dicebant. Schwandtner id. h. 296. l.}*
A megpecsételés körülményeiről informál I. Lajos király 1374 november 10-én kelt adománylevelén olvasható következő jegyzet: Sigillatum est coram comite Jacobo de Scepus et domino Benedicto plebano Scepsciensi._{Balassa-levéltár.}* Ez oklevél nem uj adomány, hanem elveszett oklevelek pótlására adatott ki s ezért vonatkozik a kanczelláriai jegyzet az oklevél kiállitásának külső körülményeire s nem az adományozás tényére.
E kanczelláriai jegyzetek, a mint már emlitettük, I. Károly király uralkodása alatt jönnek gyakorlatba s legrégibb emlékük I. Károly király 1329 augusztus 31-én kelt patensén olvasható: Relacio comitis Pauli filii Symonis._{Rhédey-levéltár.}* 1331 julius 11-én kelt patensen: Relacio Thome de Zeremy._{Kolozsvári Okltár 40. l.}* 1332 márcz. 18-iki patensen: Communis relacio cum archiepiscopo Strigoniensi, magistro Demetrio, magistro Vyllermo et aliis multis, relacio eciam magistri Vyllermi, eiusdem archiepiscopi et magistri Jacobi._{Tkalcic, Monumenta I. k . 137. l.}* 1332 márczius 22-iki patensen: Propria relacio domini regis._{Forgách-levéltár.}* 1332 márczius 28-án kelt patensen: Magister Stephanus super se assumpsit veritatem de homine comparente._{MODL. 2709.}* 1332 junius 29-én kelt patensen Relacio Johannis Cykov coram Chenyk et aliis facta donacio._{MODL. 2736.}* 1332. julius 20-án kelt patensen: Relacio Johannis Cykow._{Forgách-levéltár.}* 1332 október 6-án kelt patensen: Relacio woywode Thome._{Anjaukori Okmtár II. k. 626. l.}* 1333 január 2-án kelt patensen: Relacio comitis Pauli cum woywoda._{MODL. 30,625.}* 1333 január 14-én kelt patensen: Relacio frequens magistri Demetrii, ymo ad restituendum, nedum ad confirmandum._{Forgách-levéltár.}* 1333 junius 17-én kelt patensen: Relacio Johannis palatini et Baldini circa Kulpam coram rege._{Tkalcic, Monumenta I. k. 143. l.}* 1334 márczius 13-án kelt patensen: Propria commissio regis._{MODL. 2810.}* 1334 szeptemberben kelt patensen: Propria commissio regis ad peticionem magistri Demetrii et baronum._{MODL. 3855.}* 1335 márczius 16-án kelt patensen: Legacio Thome woywode per magistrum. Petrum._{MODL. 31,176.}* 1335 julius 13-án kelt patensen: Relacio Thome woywode et legacio per Nicolaum magistrum et Johannem filium. Alexandri._{MODL. 2938.}* 1335 november 29-én kelt patensen: Relacio comitis capelle Petri prepositi._{Tkalcic, Monumenta I. k. 199. l.}* 1336 január 13-án kelt patensen: Assecuracio woywode de adultis._{Múzeumi levéltár.}* 1336 március 27-én kelt patensen: Relacio Johannis Alexii et postea innovata propter debitam adportacionem eiusdem._{Csáky-levéltár.}* 1337 január 21-én kelt patensen: Relacio Stephani cum annulo notarii specialis compatris nostri._{Anjoukori Okmtár III. k. 219. l.}* 1337 november 1-én kelt patensen: Relacio Thome woywode._{Forgách-levéltár.}* 1338 január 5-én kelt patensen: Relacio woywode per magistrum Petew, qui uterque examinaverunt presentes._{Hazai Okmtár I. k. 212.}* 1338 junius 16-án kelt patensen: Confirmacio data est per regem, racione hac confirmavi sibi et forum suum._{Rhédey-levéltár.}* Ugyanakkori másik patensen: Eadem auctoritate, qua confirmatum est in antea, datum est et motivum nove collacionis._{Rhédey-levéltár.}* 1339 julius 20-án kelt patensen: Assecuracio Domivici Leonardi post relacionem Cosme modo tali._{Múzeumi -levéltár.}* 1340 október 16-án kelt patensen: Commissio domini regis, prelatorum, et baronum et specialiter filiorum Gelety._{Múzeumi levéltár.}* 1340 november 27-én kelt patensen: Nicolai Lachk et Clementis parvuli:_{Zichy, Okmtár I. k. 584.}* 1341 március 20-án kelt patensen: Assecuracio ad caput et possessiones suas cuiusdam Wezzeus et Mychaelis filii Andree._{Zichy Okmtár I. k. 605.}* 1341 május 6-án kelt patensen: Relacio Jacobi Pyka et Ladislai Zunyug secundarie._{Múzeumi levéltár.}* 1341 junius 21-én kelt patensen: Relacio Nicolai Treutel in Jauring ad fenestram._{Ibrányi-levéltár.}* 1341 szeptember 19-én Relacio Manyga Pauli._{MODL. 2462.}* 1342 máczius 1-én kelt patensen: Relacio Johanni Bok._{Zichy Okmtár II. k. 6. l.}*
Miután I. Károly király második pecsétje alatt az egyetlen 1329 augusztus 31-iki patens van kanczelláriai jegyzettel ellátva, arra merünk következtetni, hogy a nevezett oklevél is korábban keltezett s a tárgyalt kanczelláriai gyakorlat I. Károly király harmadik pecsétjének használatával egykoru, illetőleg azzal egy időben léptette életbe a királyi kanczellária. Sem I. Károly, sem I. Lajos királyok uralkodása alatt nem helyezhettek a kanczelláriai jegyzetekre különös sulyt, mert oklevélátirásoknál nem vették figyelembe s igy az oklevél hitelességének megállapitásánál sem játszhatott szerepet. Idővel megváltozik e kanczelláriai jegyzetek jelentősége, privilegialis levelekre is rákerülnek s szembetünő helyet foglalnak el, sőt az oklevelek fontos ismertető jelét képezik. II. Ulászló király p. o. 1495 június 11-én kelt oklevelében igy idézi saját okleveleit: «litteras vestras gratiosas Bude ... ad relationem domini Sigismundi episcopi quinqueecclesiensis thezaurarii nostri patenter confectas,» továbbá: «tertiam vero nostram privilegialem ..... ad relacionem reverendissimi domini Oswaldi episcopi ecclesie Zagrabiensis tunc theraurarii nostri.»_{Kassai titkos levtár D. 40.}*
A királyi oklevelek hitelességének megállapitására sokkal jobb szolgálatot tehettek a királyi könyvek, melyekbe a kiadott oklevelek tartalmát feljegyezték. E királyi könyvekhez hasonló registrumokat vezettek már a XIII. században a hiteles helyek s ilyen registrumok hiányában az oklevelek másodpéldányait őrizték levéltárukban. A legrégibb a királyi könyvekbe iktatott bejegyzés 1331-ből maradt ránk, a mit II. Lajos király irt át 1519 október 27-én kelt oklevelében.
A bejegyzés szövege ez: Anno domini millesimo CCC tricesimo primo. Item possessiones Leel et Garak in comitatu Kamariensi olim Pethew filii Stephani filii Paznan infidelis sine herede decedentis sunt collate comiti Petro filio Menel do minica proxima post festum beati Gregorii et scriptum est capitulo Strigoniensi ad relacionem woywode et comitis Pauli et magistri Lock,_{Szabó D. Adalékok a királyi könyvek történetéhez (Turul, 1906. évf. 86. s kk. ll.)}* vagyis 1331 márczius 17-én I. Károly király a komáromvármegyei Leel és Garak jószágokat Péter ispánnak adományozza. Sajnos, e bejegyzés hitelessége nem áll minden kétségen kivül, mert Korlathkewi Péter királyi udvarmester és kincstartó megbizhatóságához, a ki II. Lajos jelzett oklevele szerint a bejegyzés szövegét közvetitette, általában is sok szó fér. A jelen esetben gyanusabbá teszi a dolgot azon körülmény, hogy ugyanazon napon ugyanazon család számára biharvármegyei Thothy birtokukat illetőleg is kapnak külön királyi oklevélben a királyi könyvekből kiirt bejegyzést._{Szabó D. id. h.}*
Nehezen hihető, hogy csaknem 200 esztendőn keresztül semmi szüksége sem volt e családnak birtokait illető okleveleire, nem szereztek róluk másolatokat, nem fordultak elő perlevelekben s 200 esztendő multán a királyi könyvekben keresik azokat. Egyáltalan honnét tudták, hogy 1331-ben, a mikor I. Károly királytól adománylevelet nyertek, már vezették a királyi könyveket s honnét tudták különösen, hogy az adományt 1331-ben nyerték? Végül a tárgyalt bejegyzés igazolja, hogy a beiktatást az esztergomi káptalan végezte; miért nem fordultak tehát elsősorban az esztergomi káptalanhoz oklevélmásolatért, a mint az hasonló esetben szokás volt? Ott az adománylevél teljes szövegét megtalálták volna, nem csupán kivonatát.
Egy szóval nagyon valószinü, hogy az 1331 évi bejegyzés hamis. Bizonyos azonban, hogy I. Károly király uralkodása alatt már voltak királyi könyvek. Szécsi Miklós országbiró 1358. évi oklevelében I. Lajos király következő tartalmu oklevele fordul elő: In alterius videlicet predicti domini nostri regis littere continencia inter cetera reperiebatur, quod magister Vezzeus, comes Varasdiensis et castrorum in districtu de Zagoria existencium castellanus, ad regie serenitatis accedendo presenciam, dolorosis vocibus sue propalare curasset maiestati, quod litere sue patenter emanate, quarum vigoribus quondam excellentissimus princeps dominus Karolus rex felicis recordacionis, genitor ipsius domini regis karissimus, porcionem possessionariam condam Georgii Rufi, filii Farkasii, in possessione Ighazaspel vocata in comitatu Borsiensi existenti habitam ac possessionariam porcionem Jacobi dicti Pyrus in possessione Zeky nuncupata similiter in eodem comitatu adiacenti existentem, nomine possessionum infidelium suorum, sibi pro meritoriis serviciis suis dedisset et contulisset, eedem casualiter amisse extitissent et ab eodem alienate, suplicans exinde culmini regio humiliter et devote prece subiectiva, ut quia ipse prefatas possessionarias porciones modo prehabito sibi datas et donatas Johanni et Nicolao, filiis Deseu, filii Romani ac Michaeli dicto Nog in concambium cuiusdam possessionis ipsorum Vezekyn vocate cum alicuius pecunie quantitatis additamento dedisset et tradidisset et ob hoc ipsos a quibuslibet impetitoribus eorum teneretur expedire, in pacifico dominio ipsarum porcionum pacifice conservare, ideo ipse dominus noster rex collacionem sibi factam in registro dicti genitoris sui in conservatorio suo more consueto pro evidenciori cautela reposito diligenter requiri et reinveniri ac iuxta eiusdem registri continenciam literas suas super ipsa donacione ad expedicionem suam et dictorum nobilium dari et emanari facere dignaretur ... In quo quidem registro reperiebatur, quod prefatus dominus Karolus rex premissas possessionarias porciones eorundem Georgii Rufi et Jacobi dicti Pyrus in dictis possessionibus et comitatu existentibus habitas cum omnibus suis utilitatibus et pertinenciis earundem universis propter notam infidelitatis eorum, quam pro ablacione sex bovum et vulneracionibus quamplurimorum hominum utriusque sexus ac aliis illicitis et nephariis commissionibus dicto genitore suo in partibus maritimis existente prope villam regiam Morus more latrocinio perpetratis per deliberacionem ipsius domini Karoli regis, eo iam de eisdem maritimis partibus redeunte ac barronum suorum definitivam sanccionem unacum Johanne filio Ladislai similiter infideli notorio incurrisse dinoscebantur et incidisse, mediantibus suis literis patenter in anno domini M° CCC° XXXX° emanatis ipsi magistro Vezzeus pro suis fidelibus et meritoriis serviciis dedisset et contulisset iure perpetuo et irrevocabiliter per ipsum et eius heredes et posteritates universas possidendas, tenendas pariter et habendas._{Zichy Okmánytár III. k. 110. l.}*
Ez oklevél szerint a királyi könyvbe, melyet registrumnak neveztek, fel volt jegyezve, hogy I. Károly király 1340-ben a barsvármegyei Egyházaspél és Széki jószágokat Vesszős mesternek adományozta. Ez adat a királyi könyvek legrégibb kétségtelen emléke. Nem lehetetlen, hogy a királyi könyvek rendszeres intézménye is egyidős I. Károly király harmadik pecsétjének használatával. Nehezen hihető azonban, hogy I. Károly király uralkodása előtt egyáltalán nem jegyezték volna fel a királyi kanczelláriában kiadott okleveleket. Biztos tudomásunk van ugyanis róla, hogy a hiteles helyek vagy oklevélmásodpéldányokat őriztek levéltáraikban vagy pedig registrumot vezettek okleveleikről már a XIII. században: épen a királyi kanczelláriában nem tettek volna semmit a kiadott fontos oklevelek emlékének megőrzésére? Valószinü azonban az is, hogy a királyi udvar székhelyének gyakori változtatása, valamint a sok belviszály következtében hamar elkallódtak e feljegyzések._{A német császári kanczellária is csupán a XIV. század elején kezdi meg a rendszeres registrálást. Meister, Handbuch der Geschichtswissenschaft 164. l.}*
Az előrebocsátott tényekből arra merünk következtetni, hogy a királyi oklevelek záradékaiban előforduló «datum per manus N. N. aule nostre vicecancellarii» nem tisztán okleveles formula, mely a királyi kanczellária vezetőjének nevét ugyanoly módon tünteti fel, mint az ünnepélyes királyi privilegiális levelek záradékai a főpapok és főtisztviselők neveit, hanem a királyi alkanczellár tényleges közremüködését jelzi a királyi privilegialis levelek kibocsátása körül az alkanczellár hitelesitette a királyi privilegialis leveleket s miután a hitelesités e korban még nem névaláirással, hanem megpecsételéssel történt, ezért a királyi alkanczellár is a királyi pecsét alkalmazásával hitelesitette a királyi okleveleket, s e hitelesitési módot jelzi a királyi privilegialis levelek «datum per manus» formulája.
A káptalani privilegialis levelek záradékában ez időben ugyanazon formulát találjuk, de megfelelő módositással, t. i. «datum per manus N. N. lectoris ecclesie nostre.»_{1301. Nyitrai: Farkasii; 1301. Pozsegai: Theophili dicti puer; 1302. Veszprémi: Hermanni; 1304. Váczi Laurencii; 1304. Pécsi: Galli; 1308. Esztergomi: Johannis: 1309. Budai: Pauli; 1323. Csanádi: Petra stb. Anjoukori okmánytár I. k. 2., 10., 45., 75., 87., 148., 189., II. k. 109. stb. ll.}* E záradékból az előbbiek nyomán arra kell következtetnünk, hogy a káptalani privilegialis leveleket az olvasókanonok pecsételte meg._{A zágrábi káptalan statutumai szerint az olvasókanonoknak kellett esetleg irnia is az okleveleket: Obligatur eciam lector racione sue dignitatis ad mandatum nostrum litteras per se vel per alium conseribere. Tkalčić Monumenta 77. l. Tartott azonban külön notariust is a káptalan, a ki oklevélirással foglalkozott. A notarius nem csupán leirta az oklevélszöveget, hanem megpecsételésre is ő mutatta be a káptalannak. A leirásért és megpecsételésért külön-külön dijak jártak s a leirásért járó dijat akkor is meg kellett fizetni, ha a káptalan megtagadta a pecsétes megerősitést. Tkalčić id. m. 15. l.}*
Természetes, hogy az olvasókanonoknak nem volt akkora joghatósága a káptalani oklevelek kiadása körül, mint a királyi alkanczellárnak a királyi kanczelláriában. A káptalan tudniillik társas intézmény volt s a káptalant közösen érdeklő ügyeket lehetőleg közösen intézték. Ilyen közös ügy volt a káptalani oklevelek kibocsátása. Miután okleveleik hitelességének kétségbevonhatlansága közös érdekük volt, természetes, hogy okleveleik hitelesitésének eszközét, a káptalani pecsétet, erős őrizet alatt tartották. Lepecsételt ládában őrizték s használatánál valamennyi pecsételőnek jelen kellett lennie._{A zágrábi káptalan is pecsétek alatt őrizte hiteles pecsétjét s használatánál legalább két kanonoknak kellett jelen lennie: Sigillum nostrum et specialiter novum, quod est erectum et autenticatum anno domini MCCCXXIII nonis mensis Julii, ad minus septem canonici, in etate et discrecione positi sufficienti, possint, ruptis impressis sigillis, de pixide excipere et cum eo litteras communis iusticie in camera sacristie sigillare et iterum statim reponere in pixidem et sua sigilla superponere, prout fieri consuevit. Ad sigillandas autem litteras gracie vel alias qualescunque non liceat tot personis sigillum excipere de pixide, nisi, ut iuris est, ex maioris partis capituli consensu, quid iam fuerat diffinitum, et sic littere huiusmodi fuerint sigillande, hoc semper advertendo, si tale quid evenerit, ubi omnium de capitulo consensus fuerit requirendus, in quo iam cessant omnia supradicta. Tkalčić id. m. 15. l. Ugyanezeket állapitja meg a XV. századi hiteles helyek szervezetéről Érdujhelyi. (A kalocsai érsekség 137–8. l.)}* Ennek következtében a pecsételés ünnepségek között történt, miközben az olvasókanonok jelentősége nem domborodhatott ki eléggé.
Az esztergomi káptalanban a XIV. század folyamán a káptalani jegyző tisztét az olvasókanonok töltötte be s csupán az esetben tartottak külön káptalani jegyzőt, ha az olvasókanonok nem tudta volna megfelelően teljesiteni kötelességeit. A megirt és átnézett oklevelet a káptalan pecsételte meg,_{Notarius tenetur portare ad capitulum literas correctas per capitulum sigillandas. Kollányi, Visitatio capituli Strigoniensis 23. l.}* a pecsételő személyére azonban csupán következtetnünk lehet. Az oklevél kiállitásáért járó dij fele t. i. az olvasókanonokot illette meg, másik fele pedig a pecsételésnél jelen volt kanonokok között osztatott fel egyenlőképen._{Redditus autem lectoris in hiis consistit, quod primo medietatem solutionis literarum sigillo capituli emanatarum habere debet ... alia autem medietas pretii literarum dividitur inter canonicos sigillationi interessentes. Kollányi id. m. 25. l.}* Ez osztási mód csupán úgy magyarázható, hogy a pecsételést az olvasókanonok végezte a többiek jelenlétében, mert különben a pecsételő is nagyobb részt kapott volna az oklevélért járó dijból.
Van azonban pozitiv nyoma is annak, hogy a káptalani okleveleket az olvasókanonok pecsételte meg. Gróf Forgách Ferencz nyitrai püspöknek 1602-ben a nyitrai káptalan számára kiadott szabályai értelmében t. i. az olvasókanonok kötelességei a következők: A királyi kanczelláriából, kuriából vagy más hatóságoktól érkezett ügyiratokat az olvasókanonok veszi át, intézi el s ügyel az elintézés módjára. Az olvasókanonok őrzi a káptalan okleveleit és jegyzőkönyveit. Mielőtt a kész okleveleket a káptalan pecsétjével megerősitené, köteles azokat előbb átnézni s szükség esetén összehasonlitani._{Vagner I., Adalékok a nyitrai székeskáptalan történetéhez 16. 1.}*
A káptalani oklevelek «datum per manus» formulája tehát azonos jelentőségü volt a királyi oklevelek hasonló formulájával, t. i. annak jelzésére szolgált, hogy a formulában megnevezett személy pecsételte meg az oklevelet.
I. Károly király harmadik pecsétje ugyanolyan nagyságu, mint a második pecsét, előlapja trónképes, hátlapja pedig háromszögü pajzsban kettős keresztet tüntet fel.
A trónkép nagyban hasonlit a második pecsét trónképéhez, de a király kormánypálczát tartó jobbja az előbbivel ellentétben ki van nyujtva, balja pedig ölében pihen. A tunikát összetartó öv élesen különválik s az uralkodó szakáltalan arcza jellegzetes.
Különbözik a második pecséttől a trón diszitése is s a trónszék hátlapjáról lefüggő szőnyeget nem csillagdisz, hanem szépen stilizált magyar-anjou czimerek töltik ki.
Különböző az uralkodó lábai alatt látható zsámoly diszitése s hiányzanak az oroszlánok a zsámoly mellől.
Megmaradt azonban damasczirozott mezőben a trónszéktől jobbra és balra elhelyezett háromszögü kis pajzs a magyar-anjou czimerrel.
A köriratot vonal és gyöngysor választja el a trónképtől s a következőket tartalmazza:

• : KAROLUS : DEI : GR(ATI)A : HUNGARIE : DALMACIE : CROACIE : RAME : S(ER)VIE : GALICIE : LODOMERIE :

A pecsét hátlapjában a pajzs és a kereszt azonosak a második pecséttel; de a pajzs felett itt kettős kereszt helyett kisebb háromszögü pajzsot látunk a magyar-anjou czimerrel, a nagy pajzstól jobbra és balra egy-egy sárkány van elhelyezve s az egész pecsétkép tizes karéjba van foglalva.
Folytatólagos körirata a következő:

• : COMANIE : BULGARIE : Q(UE) : REX : P(R)I(N)CE(P)S : SALERNITAN(US) : AC : HONORIS: AC : MO(N)TIS : S(AN)C(T)I : ANGELI : D(OMI)N(U)S :

I. KÁROLY KIRÁLY HARMADIK NAGYPECSÉTJE.
(A Magyar Nemzeti Muzeumban őrzött eredetiek után.)

E pecsét legjellemzőbb sajátosságát a hátlapján látható sárkányok képezik, melyek királyaink pecsétjei közül csupán I. Károly király harmadik pecsétjében fordulnak elő. Annyira szembeötlő részét tették a sárkányok e pecsétnek, hogy arról már a legrégibb irók is megemlékeznek. Igy Verbőczy István Tripartumában_{II. r. 14. cz. 19. §.}* a következőket olvassuk I. Károly király pecsétjeiről: Item rex Carolus tria sigilla habuit, quarum duo priora per eundem fuerunt revocata, et privilegia sub illis emanata non servantur, nisi per tertium posterius fuissent roborata. Quod quidem tertium sic agno scitur, ut ex duabus partibus clypei in area sigilli exsculpti (in quo videlicet clypeo duplicata crux continebatur) sint duć figurć draconia._{Ugyanigy a corpus iuris Hungarici 1628. évi kiadásában: Karolus tria sipilla habuit, quorum duo priora per eundem fuerunt revocata et privilegia cum illis emanata non servantur, nisi tertio postmo fuissent confirmata. Quod quidem tertium agnoscitur, nam ab utraque parte scuti sigilli, in quo duplicata crux habetur, sunt duć figurć draconis. I. Károly dekretuma előtt. 2. k. 45. l.}*
I. Károly király harmadik pecsétje diplomatikailag nagy jelentőségü, mert első és második pecsétje alatt kiadott pecsétjeinek érvényét megsemmisitette, illetőleg jogi erejüket attól tette függővé, hogy harmadik pecsétjével megerősitett oklevélbe foglaltassék a tartalmuk. I. Károly király emlitett rendelkezésének I. Lajos király oklevélmegerősitő záradékaiban maradt fenn ismert emléke s e rendelkezést I. Lajos király is tiszteletben tartotta; mert csupán azon oklevelek megerősitését sürgette, melyek I. Károly király első és második pecsétje alatt adattak ki_{Sigillum novum in duobus paribus fecimus nobis sculpi, quod ad omnia privilegia nostra et condam domimi Karoli regis patris nostri sub priori sigillo eiusdem tempore sue coronacionis sculpto et demum per eundem eo, quod sub ipso plurime infidelitates perpetrate extiterunt reperte, permactato ac sub alio sigillo ipsius in partibus Transalpinis casualiter deperdito confecta, iuxta dicta tria sigilla decrevimus fore apponendum. Ad quecunque vero privilegia paterna dictis duobus prioribus suis sigillis consignata, que per eundem patrem nostrum per sigilla eiusdem posteriora ... confirmata non haberentur ... ea privilegia et litere, sicut per eundem patrem natrum fuerunt revocate et anaullate, sic et nos ipsas seu ipsa commisimus viribus caritura nullamque roboris obtentura firmitatem. Turul XIX. k. 30. l.}* s sürgetéséhez ama megtorló intézkedést füzte, hogy a megerősités elmulasztása esetén I. Károly király intézkedése értelmében érvényüket veszitsék az oklevelek.
I. Lajos király jelzett megsemmisitő intézkedésének gyakorlati példáját találjuk a nevezett fejedelem 1368 junius 2-án kelt oklevelében, a hol Bubek István országbiró 1367. évi itéletlevelét erősiti meg, a melyben I. Károly király 1327. évi privilegialis levele érvénytelennek van nyilvánitva azért, mert sem a nevezett fejedelem harmadik és utolsó pecsétjével, sem pedig I. Lajos király uj pecsétjével nem volt megerősitve._{Quira quondam prescriptus dominus Karolus rex post, casualem perdicionem seu amissionem prescripti sui sigilli, quo premissum eiusdem privilegium ... coram nobis exhibitum erat communitum in partibus Transalpinis factam novum sigillum autenticum sculpi et parari faciens, universas litecas et quelibet privilegia super qualicunque donacione, gracia et aliis iuribus confectas et emanata, prescripto suo sigillo deperdito vallatas et consignata que premisso ultimo et novo sigillo suo non confirmarentur, annotatus eciam dominus noster rex Ladislaus predicto priori suo sigillo autentico in partibus Wzure furtive sublato, similiter universas literas et privilegia predicti domini Karoli regis genitoris sui cum priori suo sigillo et predicto eiusdem sigillo mediocri in partibus Transalpinis deperdito consignatas et communita, penes quod scilicet sigillum paternum novum suum sigillum per ipsum de novo sculpi et parari factum non appenderetur vel mediante eodem sigillo suo novo non fulcirentur seu confirmarentur, revocasse, cassasse et annillasse agnoscebatur. (Múzeumi levéltár.)}*
Sőt annak is maradt nyoma, hogy a peres fél pervesztessé vált azért, mert csupán I. Károly király első pecsétjével megerősitett privilegialis levelei voltak, melyek ugyanazon uralkodó második vagy harmadik pecsétjével nem voltak megerősitve._{Predicte due litere privilegiales eiusdem domini Caroli regis priori et antiquiori suo sigillo consignatć ... eo quod nulla confirmacio cum mediocri vel ultimo sigillo eiusdem domini Caroli regis ipsas secuta fuisset. Fejér, Codex IX. 3. k. 656. l.}*
Azon idő alatt, mig I. Károly harmadik pecsétje használatban volt, azaz 1331-től 1342-ig, a király haláláig, Tatamér székesfehérvári prépost állott a királyi kanczellária élén. Tatamér alkanczellárságának első ismert emléke 1331 április 19-én_{Múzeumi levéltár.}* Somogy vármegyéhez intézett levele, melyben jobbágyai érdekében ir. E levélben már székesfehérvári választott prépost, de egyszersmind a székesfehérvári Miklós-egyház papja is, a mi prépostsága előtti egyházi hivatala. (Albensis ecclesie electus, rector ecclesie beati Nicolai de eadem Alba auleque regie vicecancellarius.) A székesfehérvári prépostság és az alkanczellári méltóság tehát nagyon rövid ideig állott üresedésben, mert Endre székesfehérvári prépost és alkanczellár 1330 november 9. és 12-ike között esett el_{Joh. de Thwrocz, Chronica Hungarorum id. h.}* a havasalföldi hadjáratban s 1331 április 19-én már Tatamér ül az örökében. Tatamér alkanczellár családi körülményeire érdekes világot vet I. Károly király 1336 október 24-én_{Anjoukori Okmánytár III. k. 290 s k. l.}* Tatamér és testvérei számára kiállitott megerősitő oklevele, melyből megtudjuk, hogy alkanczellársága előtt is állandóan a királyi udvarban tartózkodott;_{Ante adeptionem dicti honoris sui vicecancellariatus a plurium temporum curriculis curiam nostre maiestatis continuando in eadem residendo, quam post iamdictain suam promotionem in proposituram et vicecancellariatus nostri officium cum sollcitudine debita et iugi laborum instantia stb.}* megtudjuk továbbá, hogy testvére, Bakó kora ifjusága óta a király szolgálatában katonáskodott és diplomácziai küldetésekben járt el, sőt a havasalföldi hadjáratban félszemét is elvesztette. Valószinü, hogy az emlitett Bakónak a havasalföldi hadjárat alatt teljesitett kitünő szolgálatai birták arra Károly királyt, hogy az alkanczellárságot Tatamérre ruházta. Kanczellárságának nem maradt annyi nyoma a királyi oklevelekben, mint Károly király előbbi kanczellárjainál, mert, amint már emlitettük, 1330-tól kezdve a király haláláig feltünően kevés privilegialis került ki a királyi kanczelláriából; hanem Tatamér annyira meghitt embere volt a királyi udvarnak, hogy I. Lajos király uralkodása alatt is megmaradt a királyi kanczellária élén.
A harmadik pecsét vésetési ideje nem sokkal esett későbbre a második pecsét elveszésénél, mert 1330 november 9. és 12. között veszett el a nevezett pecsét s 1331 márczius 28-án Sienai Péter már adományt kap a harmadik királyi pecsét elkészitéséért._{Lásd fennebb.}* Azt hisszük, hogy a harmadik pecsétet a nevezett Sienai Péter 1331 márczius 28-án adta át a királyi udvarban s ugyanazon napon kapta az adományt.
I. Lajos király oklevélmegerősitő záradékának I. Károly király pecsétjeire vonatkozó szavaiból arra lehetne következtetni, hogy I. Károly királynak háromnál több pecsétje volt; mert első és második pecsétjén kivül későbbi pecsétjeiről emlékezik meg (Per sigilla eiusdem posteriora confirmata non haberentur). Tényleg azonban csupán három nagypecsétje volt, minek okleveles bizonyitéka I. Lajos király 1353-ban a kolozsváriak számára adott privilegiuma, melyben I. Károly királynak harmadik és utolsó pecsétje alatt kiadott oklevelét megerősiti. Ez oklevél bizonysága szerint tehát I. Károly király harmadik pecsétje a nevezett fejedelem utolsó pecsétje volt._{Exhibuerunt nobis quasdam literas privilegiales quondam excellentis et magnifici principis domini Karoli olim incliti regis Hungarie patris nostri karissimi beate recordacionis tercio et ultimo suo sigillo consignatas confirmantes literas patentes eiusdem, que privilegium ipsius patris nostri priori et antiquiori sigillo consignatum super libertatibus eorundem civium et hospitum nostrorum emanatum confirmative continebant. Jakab E., Kolozsvári Okmtár 34. l.}*
I. Károly király pecsétjeit az oklevelek vagy csupán sigillum dupplex (első pecsétje alatt kiadott oklevelek), vagy pedig dupplex sigillum novum et authenticum (második és harmadik pecsétje alatt kiadott oklevelek) névvel illetik, nincs meg tehát még a későbbi különbség a királyi nagy-, közép- és kis-pecsét között.
A dupplex sigillum a függő királyi pecsétet jelentette, mely a privilegialis alakban kiadott királyi oklevelek megerősitésére szolgált, ellentétben a patensek és zárt királyi oklevelek megerősitésére használt pecséthez. Ez utóbb emlitett királyi oklevelek megerősitésére nem használtak külön pecsétnyomót, hanem ugyanazon pecsétet tették rá ez oklevelekre is, azon különbséggel, hogy az oklevélre nyomott pecsétről lévén szó, a pecsétnyomónak csupán egyik felét használták.
Bizonyitékokat azon patenseken, illetőleg zárt királyi okleveleken találhatunk, melyeken a királyi pecsét nyoma fenmaradt. Az ép pecsétek a legritkább esetek közé tartoznak, mert ezek természetüknél fogva könnyen letöredeztek. Inkább csak töredékeket találhatunk, de ezek is eléggé igazolják állitásunkat.
A teljesen letöredezett pecsétek hely e is az azonosság mellett szól, mert ugyanakkora térfogatot tüntet fel, mint a függő királyi pecsétek kerülete.
A fenmaradt pecsétek továbbá arról tanuskodnak, hogy a kettős királyi pecsét azon felét használták fel oklevélmegerősitésekhez, a melyen az uralkodó trónképe volt feltüntetve. Ilyen I. Károly király 1313 május 16-án Budán kelt zárt királyi levele, mely a specialis presentia előtt folyó perben halasztást ad s a királyi pecsét trónképes felének világos maradványait tünteti fel._{Görgey-levéltár.}* Ezenkivül I. Károly király 1321 május 8-án Temesvárott kelt pátense, melyben a szepesi szászok terragiumából a szepesi ispánnak részt rendel._{Görgey-levéltár.}* Végül I. Károly király 1330 junius 13-án Visegrádon kelt zárt királyi levele, melyben az egri káptalant vizsgálattal bizza meg._{Kállay-levéltár.}* Okleveles bizonyitéka ez állitásnak I. Károly király 1321 julius 11-én kelt oklevele, melyben 1322 április 20-án kelt patenséről azt mondja, hogy «sigillo nostro principali autentico sive maiori et insuper sigillo nostro annuleo priori» volt megerősitve._{Jakab E., Kolozsvári Oklevéltár 39. l.}* Láthatjuk tehát, hogy a pátensek megerősitésére ugyanazon nagy pecsétet használták, melyet a privilegialis leveleken látunk; egyelőre azonban semmi különös jelentősége nincs a sigillum principale autenticum sive maius elnevezésnek, mert más pecsétet királyi oklevelek megerősitésére nem használtak._{A sigillum maius elnevezés elfogadása I. Károly pecséteiben azt eredményezné, hogy a sigillum mediocre alatt tévesen középpecsétet érthetnénk; már pedig I. Károly sigillum mediocre névvel illeti 1330 után a második pecsétjét. Igy 1335 november 4-én kelt oklevelében a következőket mondja 1327 szeptember 9-én kelt okleveléről «Sigillo nostro mediocri, quod in partibus Transalpinis quodam casu inopinabili extitit amissum» volt megerősitve.}*
Legfeljebb a királyi gyürüpecsétre érthetnők e megkülönböztetést, de ez csupán ritka esetben volt használatban.
Épen igy vagyunk az autenticum elnevezéssel, a melylyel szemben a gyürüpecsét nem autenticumnak látszik. Az autenticum elnevezés azonban csupán a második pecséttel került I. Károly okleveleibe, a miből arra következtethetünk, hogy ezzel második pecsétjét akarta megkülönböztetni I. Károly király az első pecséttől, a melylyel tudvalevőleg számos visszaélést követtek el.
Jelen dolgozatunkban igyekeztünk lehetőleg pontosan megállapitani I. Károly király ismert három nagy pecsétjének használati idejét, s azon eredményre jutottunk, hogy az első pecsét 1301-től 1322-ig, a második pecsét 1323-tól 1330-ig, a harmadik pecsét pedig 1331-től 1342-ig volt használatban. Megállapitottuk, hogy a királyi kanczellária élén alkanczellárok állottak s igyekeztünk az alkanczellárok neveit időrendi sorozatban feltüntetni. Elmondottuk, hogy micsoda rendszabályokat alkalmaztak a királyi kanczelláriában az oklevélhamisitások megakadályozására, t. i. az alkanczellár állandóan magánál tartotta a királyi nagy pecsétet, az oklevél kiállitása körül eljárók neveit feljegyezték az oklevélre, sőt a kiadott oklevelek tartalmát külön könyvbe is beirták. Ez adatok a királyi nagy pecsétre vonatkoznak, mely a királyi privilegiálisok, pátensek és missilisek megerősitésére szolgált. Használatban volt ezenkivül a királyi gyürüpecsét is, mely azonban csupán meghatározott esetekben szolgált oklevélmegerősitésre._{V. ö. I. Károly király gyürüpecsétje. (Turul, XX. k. 118. l.)}* I. Károly király uralkodása alatt ezeken kivül királyi oklevelek megerősitésére nem használtak más pecsétet. Volt ugyan még egy harmadik királyi pecsét is, a melyet a comes capellć őrzött, de ezzel I. Károly király uralkodása alatt csupán a comes capellć nevében kiadott okleveleket erősitették meg. A comes capellć vezetése alatt külön kanczellária fejlődik, mely «kisebb kanczellária» elnevezést nyer, mig a rendes kanczelláriát nagy kanczelláriának hivják már I. Lajos király alatt._{I. Lajos 1373. október 26-án kelt oklevelében: Quas dum ad nostram cancellariam magnam fuerint reportate, sub magno nostro sigillo faciemus emanari. Jakab, Kolozsvári okmánytár 73. l.}* Miután a kisebb kanczellária fejlődésének csupán kezdete esik I. Károly király uralkodása idejére s fejlődésének jelentősebb része későbbi az egész fejlődést külön dolgozatban óhajtjuk feltüntetni, a mikor I. Károly király emlitett pecsétjének is különös figyelmet szentelünk.
DR. GÁRDONYI ALBERT.

SZENT LÁSZLÓ VÉRE.

A történelemnek egy igen különös jelensége van. Nagy Sándor makedón királytól kezdve I. Napoleon császárig és napjainkig alig van lángész, a kinek vére ki nem apadt volna egy-két nemzedék alatt. A magyar történelemnek is épen a legnépszerübb, a legfényesebb alakjai azok, a kiknek a vonala kihalt. És kihalt talán azért, mert a természet nem akarja, hogy remekművének emlékét beszenyezze valami silány utód. Szent Istvánnak, Nagy Lajosnak, Hunyadi Mátyásnak, Bethlen Gábornak, II. Rákóczy Ferencznek a magja kiveszett a következő nemzedékben. És úgy tanitotta eddig a történelem, hogy Szent László királyunk vére is kiapadt. Ez pedig nem való! Nem való legalább az én véleményem szerint, és ennek a tanulmánynak az a czélja, hogy világot vessen a kérdésre, a melyet felhozok. Távol áll tőlem az a hit, hogy nem csalódhatok, de én azt hiszem, hogy igazam van, a kérdés pedig fontosságánál fogva is megérdemli, hogy hozzá szóljanak a gyüjtöttem anyaghoz, a kiket hozzá szólni megillet.
Az Úrnak 1180. esztendejében Komnenosz I. Mánuel (1120–1180), Bizáncz császárja fényes kisérettel utnak inditotta Aragoniába leányát, Komnena Eudoxia herczegnőt. A császárleány ugyanis barcelonai II. Alfonznak (1152–1196), Aragonia királyának volt a jegyese. Ez az eljegyzés 1174. előtt történhetett közvetlenül azután, hogy II. Alfonzot a közeli rokonság czimén elválni kényszeritették első feleségétől, Mafalda portugál infánsnőtől. Eudoxia akkor még nagyon fiatal lehetett, hogy csupán 1180-ban indult el leendő férjéhez. II. Alfonz nem is várta meg, hanem még 1174-ben, tehát hat évvel Eudoxia utrakelése előtt elvette Sancha castiliai infánsnőt († 1208) s ennek a párnak egyik gyermeke, Konstánczia aragoniai infánsnő (1180–1222), lett 1198-ban Imre királyunknak (1174–1204) a felesége, 1199-ben pedig III. László magyar király († 1205 ) anyja.
Komnena Eudoxiának az eljegyzése II. Alfonz aragoniai királylyal nem volna épen valószinűtlen, még kevésbé lehetetlen, de az, hogy a bizánczi udvar még hat évvel az esküvő után sem értesült volna a herczegnő jegyesének házasságáról, igen hihetetlen. I. Mánuel császár és a keresztesek, vagyis a többi Európa közt a viszony a képzelhető legrosszabb volt. Nikétasz görög történész irja: «Nem volt rossz a mit Mánuel meg nem tett volna a keresztesek ellen, s a mit meg nem parancsolt volna, hogy tegyenek ellenük, mert példát akart adni a következőknek, hogy eltéritse őket a görög birodalmon keresztül vezető utról.»
Még azzal is vádolják Mánuelt, hogy megegyezett Masud szultánnal a keresztesek tönkre tevésében. Annyi legalább is bizonyos, hogy a keresztesek vesztének oka az Ázsián való áthaladásra Mánuel által adott kalauzok álnoksága volt. Ezek az árulók járhatatlan helyekre csalták a kereszteseket, a kiknek még tized része sem menekült a nyomortól és az ellenség fegyverétől.
Ilyen viszonyok közt természetes, hogy az érintkezés megszakadt Bizáncz és Európa közt. De, a mint már megjegyeztük, valósággal hihetetlen, hogy Mánuel 1180-ban ne tudott volna kiválasztott vejének hat évvel előbb történt esküvőjéről.
Komnena Eudoxia herczegnő tehát utra kelt és Montpellierig haladt kiséretével. Ebben a városban (Mons Pestellarius, Mons Pessulus, Mons Pessulanus) értesült arról, hogy utazása czéltalan, mert jegyese már megnősült. De ugyanitt értesült arról is, hogy apja, I. Mánuel császár 1180. szeptember 24-én meghalt.
A herczegnő vigasztalan helyzetben volt. Ekkor Montpellier ura, VII. Vilmos fölajánlta kezét az elhagyott leánynak, a ki szorult helyzetében elfogadta a házasságot és 1181-ben Vilmos neje lett. Ezt a házasságot egyenlőtlennek tekintették és Vilmos később ezerszeresen megbánta, hogy feleségül vette a gőgös herczegnőt. A két házasfél származási viszonyait a következőkben ismertetjük:

I. (Szent) László, szül. 1040 körül, 8. magyar király 1077–1095. Neje 1078 : Rheinfelden Adelheid, † 1090 ; Rheinfelden Rudolf német ellenkirálynak († 1080) és Savoia Adelheid susai őrgrófnőnek (1057–1079) a leánya; Rheinfelden Kuno grófnak († 1026) és Oeningen Richvára grófnőnek, továbbá Savoia-Maurienne Ottó susai őrgrófnak († 1060) és Susa Adelheid őrgrófnőnek, Auriate, Torino és Jvrea örökösének († 1091) az unokája.

Ismeretlen nevű leány, † 1114 előtt. Férje 1904: Rurik Jaroszláv, Vladimir nagyfejedelme: 1100–1117, † 1123; Piroska ? (Pyriska), mint bizánczi császárné: Iréna, 1088–1133. Férje 1104 körül: Komnenosz II. János, szül. 1088. Bizáncz császárja: 1118–1143; Komnenosz I. Elek bizánczi császárnak (1048–1118) és Dukaina Irénának († 1118 után) a fia.; Rurik György, Turov fejedelme: 1157–1163.; Rurik Gleb, Turov fejedelme.; Komnenosz Elek bizánczi társcsászár: 1123, † 1142.; Komnenosz I. Manuel, szül 1120, Bizáncz császárja 1143–1180.

Komnenosz I. Mánuel 1144-ben nősült először. Salzbach Berta grófnőt vette el, a ki mint császárné szintén az Iréna nevet viselte és 1160-ban halt meg. Salzbach I. Peringer grófnak († 1125) és Luxemburg Ermeszinde grófnőnek († 1143) volt a lánya; Sulzbach I. Gebhárd grófnak († 1080 körül) és Medlingen Irmintrudisz grófnőnek, továbbá Luxemburg I. Konrád grófnak († 1086) és Gleiberg Klemencia grófnőnek († 1140 után) az unokája. Házasságukból csak egy leány született, Komnena Mária († 1182), Monferrato Rajner őrgrófnak Salonichi czimzetes királyának († 1182) a hitvese, a kinek nem volt gyermeke.
Mánuel már az első feleség halálát követő évben 1161-ben ujra megnősült. Poitiers Mária antiochiai herczegnőt vette el, a ki mellett azonban vérfertőző viszonyt folytatott igen közeli rokonával, Komnena Theodórával, egy igen dölyfös büszke nővel. Ebből a viszonyból született az ifjabbik Elek, a kit I. Andronikosz császár 1185-ben megvakittatott.
Mánuel császár második feleségének testvéreinél épen olyan zavarosak az adatok, mint gyermekeinél.
Poitiers Mária antiochiai hgnő Poitiers I. Rajmundnak, Antiochia fejedelmének († 1149) és Hauteville-Tarent Konstánciának, Antiochia fejedelemnőjének volt a leánya; IX. Vilmosnak (Guienne hgének és Poitou grófjának, † 1127) és Toulouse Filippa grófnőnek, továbbá Hauteville II. Bohemund tarenti és antiochiai fejedelemnek († 1131) és Rethel Alisza jeruzsálemi királyleánynak az unokája. Testvéreivel igy áll a nemzedékrend:
Hauteville-Tarent Konstáncia, Antiochia fejedelemnője: 1136–1163.
Első férje 1135: Poitiers I. Rajmund, Antiochia fejedelme 1136–1149.
Második férje 1152: Châtillon sur Marne Rajnáld, Antiochia fejedelme: 1152–1160, Montreal és Crahc ura: 1177–1187.

Poiters III-ik Bohemund, Antiochia fejedelme: 1163–1201.; Poitiers Mária. Férje 1161: Komnenosz I. Mánuel, szül. 1120. Bizáncz császárja 1143–1180.; Châtillon Ágnes (mint királyné: Anna), 1154–1184. Férje 1168: III. Béla magyar király, 1148–1196.; Châtillon Alix, † 1235. Férje 1204: Este VI-ik Azzo őrgróf, 1170–1212.; ANTIOCHIA; BIZÁNCZ.; MAGYARORSZÁG; ESTE.

Ezt a hitelesnek elfogadott nemzedékrendet igen aggályossá teszi az, hogy Châtillon (Ágnes) Anna magyar királyné 1154-ben született és 1168-ban ment férjhez III. Béla magyar királyhoz. Testvérhuga Châtillon Alix, a kit nemcsak Litta (Famiglie celebri Italiane 37. 38. 39. 40.), hanem Behr Kamill (Genealogie der in Europa regierenden Fürstenhäzuser, II. Aulf. 1870. S. 33. 43,) is elfogad a magyar királyné testvéreül, 1204-ben, tehát harminczhat esztendővel testvére házassága után ment férjhez Este VI. Azzo őrgrófhoz (1170–1212) a mi fölöttébb valószinűtlen s ezt a valószinűtlenséget eddig nem birtam megmagyarázni a rendelkezésemre álló forrásokból.
Komnenosz I. Mánuel császár családfája a következő:_{A Komnenosz házbeli uralkodók, különösen II. János és I. Mánuel császárok történelmének kutfői: Corpus scriptorum historiae Byzantinae, Bonn, 1828–1878 (benne: Cinnamus, Nitetas). – Wilken: Rerum ab Alexio I°, Joanne etc. gestarum libri IV, Heidelberg, 1811. – Guillaume de Tyr. – Du Cange Familiae Byzantinae. – Le Beau: Histoire du Bas Empire. – Roger de Hoveden: Chronique. – Gibbon: History of decline and fall of the Roman Empire. – Joël chroniqueur. – Ephrem chroniqueur. – Regel: Fontes rerum Byzantinarum, Petersburg, 1892, tom. I. – Kap-Herr: Die abendländische Politik Kaiser Manuels, Strassburg, 1881. Miután egységesen akarom az egész anyagot előadnia bizánczi források előtt ismeretlen Komnena Eudoxia hgnőre vonatkozó adatok forrásait is elő sorolom:
Histoire du Languedoc (rééd. Privat). – P. Gabriel: Idée de la ville de Montpellier, 1665. – Serres: Histoire abrégée de de da ville de Montpellier. 1719. – Charles d’Aigrefeuille (helyesebben: de Grefeuille): Histoire de la ville de Montpellier depuis son origine, 2 vols. 1737 (igen középszerű uj kiadást rendezett belőle Lacour de la Pijardičre, hét kötetben 1876–1883). – Charles d’Aigrefeuille (de Grefeuille): Histoire ecclésiastique de Montpellier, 1739. – J. B. Thomas: Mémoires historiques sur Montpellier et le département de l’Hérault, 1827. – Eug. Thomas: Essai historique sur Montpellier, 1836, (réimpr. titulo: Montpellier, tableau historique et descriptif). – Garonne: Histoire de la ville de Montpellier sous la domination de ses premiers seigneurs, sous celle des rois d’Aragon et de Majorque, 1828. – A. Germain: Histoire de la com. de Montpellier depuis ses origines, jusgu’ŕ san incorporation définitivé, ŕ la monarchie française. Montpellier, 1851–1853, 3 vols. – Dr. Coste: Les transformations historiques de Montpellier, 1894. – De Tourtoulon: Jacques 1. roi d’Aragon (Jolanta magyar királyleánynak a férje). – Lecoy de la Marche: Le royaume de Majorque – Fabréje: Histoire de Maguelone. Tom. I. (több nem jelent meg). – Cartulaire d’Aniane et de Gellone. – J. Castelnau: Bibliographie du Languedoc en général, du département de l’Hérault et de la ville de Montpellier en particulier. Montpellier 1859.}*
Komnenosz I. Mánuel, sz. 1120, Bizáncz császárja: 1143–1180.
1. neje 1144 : Sulzbach Berta pfalzgrófnő, mint császárné: Iréna, † 1160.
2. neje 1161: Poitiers Mária antiochiai herczegnő, mint császárné: Xéné.
3. szeretője: Komnena Theodóra, Mánuel császár unokatestvére.

1-től. Komnena Mária, † 1182. Férje: Monferrato Járner őrgróf, Salonichi cimzetes királya † 1182. †; 2-tól. Komnenosz II. Alexiosz, sz. 1167, Bizáncz császrárja: 1180–1184. Jegyese 1180: Ágnes francia királyleány. †; 2-tól. Komnena Eudoxia, férje által elüzve 1187-ben Férje 1181: VII. Vilmos, Montpellier ura: 1172–1202. MONTPELLIER.; 3-tól (Törvénytelen): Komnenosz Alexiosz, Komnenosz I. Andronikosz által 1185-ben megvakítva. †

Montpellier ura, VII. Vilmos tehát az idéztük montpellieri források szerint (l’Art de vérifer X. kötet 10–12. l.) nőül vette 1181-ben Komnena Eudoxia bizánczi császárleányt, Szent László királyunk kisunokáját. Eudoxia azonban módfeletti gőgjével megutáltatta magát. A viszony annyira kiélesedett, hogy Vilmos végre 1187-ben elkergette feleségét és új, bár érvénytelen házasságra lépett Ágnessel, az aragoniai királyné rokonával.
Ennek az Ágnesnek a személye sincs földeritve.
Aragonia királya ekkor II. Alfonz volt (1152–1196), ugyanaz, a kinek a montpellieri források szerint Komnena Eudoxiát kellett volna elvennie, de a ki még 1174-ben Sancha castiliai infánsnőt († 1208) vette el, Babenberg-Piast-Castilia vonalon az Árpádok vérét. A mennyire castiliai Sancha aragoniai királyné rokonait kikutathattuk, Ágnes nincs köztük. Montpellier urának törvénytelen felesége tehát közeli rokona nem lehetett az aragoniai királynénak. Ágnesnek törvénytelen házasságából nyolcz gyermek született. Ezek közül négyből pap lett. A másik két fiú, Vilmos volt és Tamás, Tortosa ura. A két leány közül Adelaide nem ment férjhez, Ágnes pedig 1203-ban Carcassonne algrófjának, Rájmund Rógernek lett a felesége.
Eudoxiának, az elüzött törvényes feleségnek csak egy leánya volt. Mária, a ki 1182-ben született és 1214-ben halt meg.
Montpellier VII. Vilmos nagy, de sikertelen erőfeszitéseket tett, hogy második házasságát elösmertesse III. Cölesztin pápa által, a kit még előbbről, nem pápa korából ismert. A pápa hálásan ösmerte el 1191. decz. 24-én kelt levelében, hogy úgy Montpellier VI. Vilmos († 1172), mint fia, VII. Vilmos milyen hitbuzgóak voltak mindig és milyen tisztelettel viseltettek vele szemben, mikor még nem volt pápa. (Jaffé: Regesta Porctificum Romanorum ab Condita Ecclesia ad annum post Christum natum 1198, II. kötet, 584. l. és Migne: Patrologia, 206. kötet, 903. l.). Biztositotta is birtokait és előjogait védelméről, de kérlelhetetlen volt a válás kérdésében. És ugyanilyen hajthatatlan maradt III. Incze pápa is.
Azt beszélik, hogy VII. Vilmost a szomoruság ölte meg 1202-ben, hogy nem volt képes Ágnestől született nyolcz gyermekét törvényesiteni. Az özvegy, a kinek Eudoxia leánya Mária is gondjai alatt volt, természetesen saját fiának, Vilmosnak akarta biztositani Montpelliert. Azért Máriát már tizenkét éves korában nőül adta 1194-ben Marseille Barral algrófhoz, de ez csakhamar meghalt. Ekkor semmivel sem törődve, a szegény leányt 1197-ben Comminges IV. Bernát grófhoz erőltette, a kinek már ekkor két élő felesége volt.
Ez a házasság szembe szökően érvénytelen lévén, könnyü volt megsemmisittetni.
Montpellier VII. Vilmos 1202. nov. 4-én kelt végrendeletében törvénytelen fiát, Vilmost nevezte ki örökösévé. Végrendelete végrehajtójául pedig II. Pétert, Aragon királyát rendelte. Kecskére bizta a káposztát.
Péter királynak eszébe sem jutott megfelelni a végrendeletnek. A helyett, hogy Ágnes fiát beiktatta volna örökségébe, Ágnesnek mind a nyolcz gyermekét törvénytelenekül nyilvánittatta, Eudoxia leányát, Máriát elválasztatta Comminges Bernát gróftól és maga kérte meg Mária kezét.
A nő örömest ment a királyhoz, a ki hozzá juttathatta ahhoz az örökséghez, a melyet egyedül és kizárólag a magáénak tartott. Az örökség részei voltak ekkor: Montpellier, Omealas kastély, Pouget, Lates, Montferrier, Poupian, Cormonsec, Montbasen, Montarnaud, Paulian, Mazčres, Murviels, Pignan, Frontignan, Castries, Saint-Pons, Château-Neuf, Loupian, Fressac, Saint-Pargoire, Saint-Georges és Vindemain kastélyok. Ezt a dúsgazdag örökséget 1204 jun. 15-én szerezte meg Péter király házának a házassági szerződés aláirásával. Ebben a szerződésben kötelezi magát Péter, hogy Máriát soha el nem üzi és hogy másodszor soha meg nem nősül. Akkor, úgy látszik, nagyon divatos lehetett a válás, hogy igy meg kellett kötni a férj kezeit. Péter a mureti ütközetben esett el 1213-ban, Mária pedig egy év mulva halt meg 1214-ben.
Az előadottak szerint tehát az Árpádok leányági egész és teljes családfája Aragoniában, a mely még sehol hiánytalanul nem közöltetett, úgy alakul, a mint a mellékelt táblázat mutatja.
(A családfát l. a 61. lapon.)

611. Álmos magyar fejedelem.; 2. Árpád a magyarok első nagyfejedelme a mai Magyarország területén, 840–907.; 3. Zoltán magyar nagyfejedelem, 896–950. Neje? Mén Marót biharvidéki fejedelem leánya?; 3. Taksony magyar nagyfejedelem 931–972. Neje 947 körül: Egy kún leány.; 5. Szár Zyrind (Szörény ?) hg. † 972.; Géza (Gécse) magyar nagyfejedelem, † 997. Egyetlen neje 973 körül: Piast Beleknegina (Adelheidt) lengyel hgnő, † 996.; 6. Koppány (Mihály) hg., † 997.; Heléna magyar hgnő. Férje 1000: Orsollo Ottó, Velencze dogéja: 1009–1026, † 1031.; 7. Vászoly (Vazul) herczeg, 994–1038.; Orseola Froizza (Frorvila). Férje: Babenberg Adalbert Ostmark (Ausztria) őrgrófja 1018, † 1055.; 8. I. Endre, sz. 1020, 4. magyar király, 1046–1061. Neje: Rurik Anasztázia kievi orosz herczegnő.; I. Béla, sz. 1022, 5. magyar király, 1061–1063. Neje: Piast Richza lengyel hgnő.; Babenberg Ernő, Ostmark őrgrófja, † 1075. (Második ?) neje: Suanehilde; 9. Adelheid magyar hgnő, 1038–1062. Férje 1056: Przemsl II. Vratiszláv, Csehország királya, † 1092.; I. Géza, sz. 1040 előtt. 7. magyar király, 1074–1077. Neje: Szinadene.; Szent (I.) László, sz. 1040 körül, 8. magyar király, 1077–1095. Neje: 1078: Rheinfelden Adelheid, német királyleány, † 1090; Babenberg II. Lipót, Ostmark őrgrja, † 1096. Neje: Ida, † 1101 után.; 10. Przemsl Judit cseh herczegnő, † 1086. Férje 1083: Piast I. Ulászló lengyel király, 1044–1102.; Vak Álmos herczeg, 1075–1129.; Piroska (Pyriska) magyar herczegnő, mint császárné: Iréna, 1088–1133. Férje 1104 körül Komnenosz II. János, sz. 1088. Bizáncz császárja, 1188–1143.; Babenberg Szent (III.) Lipót, Ostmark őrgrófja, 1073–1136. Neje 1106: Frankeni Ágnes német királyleány, † 1143.; 11. Piast III. Boleszláv lengyel király, 1085–1139. 1. neje: Rurik Zbiszlava kievi orosz herczegnő; Vak II.Béla, sz. 1108, II. magyar király, 1131–1141. Neje 1129: Nemanjics Ilona szerb herczegnő, † 1157 előtt.; Komnenosz I. Mánuel, Bizáncz császárja, 1120–1180. 2. neje 1161: Poitiers Mária antiochiai herczegnő, mint császárné: Xéné.; Babenberg Ágnes osztrák őrgrnő. † 1153. Férje: Piast II.Ulászló lengyel király 1105–1159.; 12. piast II. Ulászló lengyel király, 1105–1150. 1. neje: Babenberg Ágnes osztrák őrgrnő, † 1153.; II. Géza, sz. 1130, 12. magyar király, 1141–1161. Neje 1146: Rurik Eufrozina kievi orosz herczegnő, 1130–1193.; Komnena Eudoxia bizánczi herczegnő, † 1194 előtt? Férje 1181: VII. Vilmos, Montpellier ura, † 1202.; 13. Piast Richilda (Kirinza) lengyel hgnő, † 1166. Férje 1152: Burgundi VII. Alfonz, Castilia és Leon királya, 1106–57.; III. Béla, sz. 1148, 16. magyar király, 1173–1196. 1. neje 1168: Châtillon Ágnes antiochiai herczegnő, mint királyné Anna, 1154–1184.; Mária, Montpellier örököse, 1182–1214. 3. férje 1204: Barceloniai II. Péter, Aragonia királya és Montpellier ura, † 1213.; 14. Sancha castiliai hgnő, † 1208. Férje 1174: Barcelonai II. Alfonz, Aragonia királya és Provence grja, 1152–1196.; II. Endre, sz. 1176, 19. magyar király, 1205–1235. 2. neje 1215: Capet-Courtenay Jolanta konstantinápolyi hgnő, 1197–1233.; 15. Barcelonai II. Péter, Aragonia kir. és Montpellier ura, † 1213. Neje 1204: Mária, Montpellier örököse, 1182–14.; Jolanta magyar hgnő, 1219–1251. Férje 1235: Hódító (I.) Jakab. Aragonia, Mallorca és Valencia királya, 1208–1276.; 16. Hóditó (I.) Jakab, Aragonia, Mallorca és Valencia királya, 1208–76. 2. neje 1235: Jolanta magyar hgnő, 1219–1251.; 17. III. Péter, Aragonia és Sziczilia királya, † 1285.; I. Jakab, Mallorca királya, Roussillon grja és Montpellier ura, 1243–1311.; Sancho, Toledo érseke. †; Jolanta, † 1300. Férje 1249: X. Alfonz, Castilia királya, 1221–1284.; Izabella, † 1271. Férje 1262: III. Fülöp franczia király, 1345–1285.; Izabella, † 1271. Férje 1262: III. Fülöp franczia király, 1245–1285.; Konstáncia. Férje: Emánuel castiliai infans, Escalona ura; Sancha, apácza †; Mária, apácza †; Eleonóra; ARAGON. PORTUGÁL. NAPOLY. SZICZILIA.; MALLORCA; CASTILIA.; FRANCZIAORSZÁG.; MANUEL.

A táblához néhány megjegyzés szükséges:
Géza nagyfejedelem leányának, Orseolo Ottó doge nejének nevét Litta közli (Famiglie celebri Italiane, 31. füzet: Orseolo di Venezia), a ki az Orseolok történelmét a velenczei állami levéltár okmányai alapján állitotta össze, de csak Ottóig, a kinek Magyarországon élt gyermekeiről az olasz források már alig tudhattak. Litta Szent István testvérét Helénának nevezi és minden valószinüség szerint ez volt legalább a keresztségben kapott neve.
A magyar nagyfejedelmek feleségeinek személye körüli vitába nem avatkozom bele. Nem vagyok illetékes. Illetékesnek tartom dr. Karácsonyi Jánost és ezért az ő adatait használtam föl a mellékelt nagy táblázatban.
Komnenosz II. János császárnak és Szent László leányának négy fia volt és három leánya. A fiuk: Alexiosz társcsászár († 1142), Andronikosz († 1141–1142), Izsák és Mánuel császár (1120–1180), a ki az idősebb Izsák mellőzésével került a trónra. Andronikosz nejét Irénának, Izsák nejét Theodórának hivták és nem lehetetlen, hogy épen ez a Theodóra volt sógorának, I. Mánuel császárnak a szeretője. Komnenosz II. János és Pyrisca magyar herczegnő leányai közül Mária († 1143.) Capuai Rógernek, a középső (ismeretlen nevü) leány Kontosztefánosz nagyherczegnek († 1150.), a legkisebbik (szintén ismeretlen nevü) leány Vatatzes Tivadarnak volt a felesége.
Castilia királyai közül VII. Alfonz volt az első, a kinek felesége Árpád vére volt. Csakhogy ez a második felesége volt, Piast Richilda lengyel hgnő, a kinek egyetlen leánya, Sancha castiliai infánsnő, II. Alfonz aragon királyhoz ment nőül. A castiliai ház többi tagjai tehát daczára Piast Richilda férjhez menetelének, egyáltalában nem Árpád vérei 1250-ig.
Aragoniai II. Alfonz királynak és Castiliai Sancha infánsnőnek gyermekei: II. Péter, Aragon királya és II. Alfonz, Provence grófja, Árpád vérévé tették úgy az Aragon, mint a Provence házat.
Az egész Castiliai ház csupán X. Alfonz király és Jolanta aragoniai infánsnő házassága által lett Árpád vére.
Szintúgy Franczia- és Angolország királyi házait III. Fülöp franczia királynak első házassága Izabella aragoniai infánsnővel tette a magyar nemzeti királyi ház leányági unokájává.
A merésznek nevezett III. Fülöp franczia király ugyanis 1262-ben vette nőül Izabella 1271) aragoniai infánsnőt. Ebből a házasságból két fiu született: Szép (IV.) Fülöp franczia király (1268–1314) és Károly hg., Valois és Anjou grja (1270–1325).
Szép Fülöp franczia király (1284) a Blois-Champagne házból való I. Johanna navarrai királynőt (1270–1305) vette nőül. Hét gyermekük közül az első: X. Lajos (1289–1316), Navarra és Francziaország királya leányágon őse lett Navarra királyainak, az összes mai Bourbonoknak és II. Ulászló magyar király nejének s ennek utján a szerencsétlen II. Lajostól kezdve Magyarország összes királyainak, Szép Fülöp második fia: V. Fülöp (1294–1322) franczia király leányágon őse Flandria grjainak, Burgund hgeinek, a Habsburgoknak és Lothringeneknek vagyis a mohácsi vész óta uralkodott összes magyar királyoknak. Az ötödik gyermek: Izabella († 1357) franczia hgnő, 1307 óta Plantagenet II. Edward angol király (1284–1327) neje, ősanyja az összes azóta uralkodott angol királyoknak.
Károly francia hg., Valois és Anjou grja 1270–1325) szintén őse lett leányágon Európa csaknem valamennyi uralkodójának, köztük Magyarország királyainak is, a kik tehát sokszorosan Szent László vérei.
ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

HÁROM ÁRPÁDKORI PECSÉT.

(Három pecsétképpel.)

A Berzeviczy-család levéltárának középkori anyagából e folyóirat hasábjain már több közlemény látott napvilágot. A család három ágának (berzeviczi, kakaslomniczi és bárói) valóban figyelemre méltó oklevélanyaga maradt fenn a mohácsi vész előtti időből. Az Árpádkorból főleg a berzeviczi ág levéltára gazdag, azonban az e sorokban leirandó két pecsétet a kakaslomniczi ág őrizte meg s ennek irataival kerültek a Széchenyi országos könyvtár családi letéteményeinek anyagába, a megismertetendő harmadik pedig a könyvtár törzsanyagából való.
A család legrégibb oklevelei Rikolf és Polon comesekről szólnak. Mindkettő korának kiváló embere. Főleg Kún László királyunk kedvelte őket, mert a királyi seregben több izben kitüntek vitézségükkel: Polon Győr vár ostroma közben sebesűlt meg, mialatt a király seregének zászlaját védte; Rikolf szintén ott kapott halálos sebet._{Wagner, Anal. Scepusii I. 109. l. Az oklevél hátán olvasható XIV. sz. irással: Reambulatio metarum inter Kezmark. Továbbá a XV. szból: Hvndzdorff. Végül a következő érdekes feljegyzés: Das diesz Urkund vor der Wirksamkeit des provisorischen Stempel Gesetzes von 2. Aug. 1850 errichtet wurde wird bestätigt. K. K. Salz Amt. Kazmark d. 30. XI. 1850. Dulovich. Bizony különös ezzel szemben, hogy a belügyminiszterium a melléklet gyanánt benyujtott árpádkori eredeti oklevelekre is ráütteti a megfelelő bélyeget és bélyegzést.}* Ezek már 1257-ben felosztják a törzsvagyont két részre: Lomnicza és az ősi kastély Rikolf ágáé, a Poprád feletti rész pedig Polon ivadékaié lett._{Eredeti osztálylevél a berzeviczi ág levéltárában. Bővebb leirása alább.}*
1270-ben a késmárki polgárokkal van peres ügyük. A tartalmi és alaki szempontból figyelemreméltó oklevelet igen rossz másolat után közölte Wagner;_{Eml. munk. 106. l.}* a szövegbe csúszott több rendbeli hiba miatt jónak látom újra adni az oklevél hű szövegét:

Nos magister Mutmerus prepositus Scypisiensis, M[ichael] comes de Zoulum et de Scepys, Albertus abbas de Scepys et capitulum ecclesie beati Martini de Scepys significamus universis, quibus expedierit presentium per tenorem, quod cum quedam particula terre sufficiens ad usum aratri unius, super qua vertebatur controversia inter Rykolfum comitem et Polonum ex una parte, ac hospites de villa Kasinarc ex altera ex nostra permissione ipsisque partibus consentientibus necnon mediantibus probis viris ad talem devenerunt compositionem, ut medietas dicte terre controversie a parte occidentali incipiens iuxta fluvium Poprad cedit in ius perpetuum Rycolfo et Polono antedictis, medietas vero incipiens a plaga orientali cedit in ius hospitum de Kasmarc.

Quarum quidem mete hoc ordine distinguntur: incipit enim prima meta terre iuxta aquam Poprad sub una abore salicis, ubi sunt due mete terree, deinde tendit per unam planiciem, ubi sunt due mete terree, deinde endit ad unum truncum, que Zemerek vocatur, ubi sunt due mete terree, inde ascendit ad unam arborem, que feneufa nuncupatur, et sic cursus metarum terminantur, tamen distinctio metarum hospitum de Kasmarc semper procedunt usque finem a plaga orientali, mete vero nobilium Rikolfi et Poloni semper procedunt usque finem a parte occidentali.

Hoc interposito, quod predicte partes, tam Rikolfus et Polonus nobiles, quam etiam hospites de Kasmarc omnes literas ipsorum quascunque habuerint super predicta terra obtentas penitus cotam nobis recassarunt, vel si forte fraudulenter aliqua partium literas reservasset ad cautelam nequitie, etiam ipsas omnino decrevimus abolendas et privilegia ipsorum, que habebant de predicta terra, utraque partium debent renovari. Nec hoc permittimus, quod memorati Rykolfus et Polonus ac hospites de Kasmarc coram nobis constituti tali vinculo se obligarunt, quod signa partium a compositione memorata ullo unquam tempore resiliret, ante litis aggressum parti non resilienti cum portione iudicis centum marcos argenti finiti dare teneretur. Datum anno Domini MCC septuagesimo.
Az oklevél társkiadók útján jött létre. A szepesi prépost, káptalan és a cziszterczita szepesi apát valamint Mihály szepesi comes együttesen adják ki. A három első tényezőnek közös szereplésére több példát találunk a szepesi káptalan korábbi kiadványai között, Mihály szepesi ispán jelenléte azonban kétségtelen jele annak, hogy a peres ügy elintézése a vármegye részéről is fontosnak tartatott. E miatt tesznek a pert megujitani akaró elébe jelentékeny akadályt, száz márkát és a biró illetékének előzetes megfizetését tevén kötelességévé. Úgy látjuk, hogy Késmárk polgárai a per folyamán nem csekély öntudattal lépnek fel, úgy hogy az oklevél kiadói, valószínüleg a király parancsából, arra kötelezik őket, hogy fogott birák itéletének vessék alá a per eldöntését. Az oklevél tehát nem egyszerü bevalló levél, melyet a peres felek a káptalantól kérnek, hanem kiküldött birák itélete, melyet a káptalan csak irásba foglal. A biróság itélete arra is kiterjedt, hogy a felek előtte semmisitsék meg a peres birtokról kezeik között levő okleveleiket. A később előkerülteket érvényteleneknek nyilvánitják, a régi adományleveleket pedig a felek mindegyike saját részéről erősitse meg.
Az oklevél eléggé ép állapotban maradt reánk. A négy pecsét felfüggesztése szokásos módon történt:_{Bresslau: Handbuch d. Urkundenlehre, 956. l.}* az oklevél alsó széléről egy ujjnyi szélességben jobbról balra vágtak egy szeletet, melyet a bal szélétől négy ujjnyi távolságban a hártyára alkalmazott bevágáson hátulról előre áthuztak, az igy nyert szalagon függ Mihály ispán pecsétje. Tőle jobbra külön befüzött szalagra akasztotta pecsétjét a káptalan; ezután ismét az oklevél aljából az előbbi módon vágott szeletre került Albert szepesi apáté, végre ettől jobbra a hártya aljába befüzött külön szalagon függött Mutmer prépost pecsétje, mely a nyomok után itélve, három ujj hosszú ovális pecsét lehetett. Az utóbbi két pecsét ugyanis letöredezett szalagjáról.

A két első pecsét csekély megkopással függ az oklevélen. Ezekről szólok ismertetésemben.
1. Mihály comes pecsétje 5 cm. átmérőjü szép vésetü, körirata:

S(igillum) COMITIS MICHAELIS.

A pecsét belső körében háromszögü pajzsban, melynek két felső sarka le van kanyaritva, talpas kereszt látható. Alsó fele a pajzs alsó sarkáig menő ékalaku nyulványnyal bir.
A czimerkép nem minősithető nemzetséginek, ez is hivatalos czimer, a milyen a XIII. századbeli pecséteken láthatók legtöbbje. Legelső pecséteink jóformán kivétel nélkül mértani képeket mutatnak, a melyek között a pólyák és keresztek a leggyakoriabbak. Az első Imre király 1202-iki aranypecsétjén, a kettős kereszt IV. Béla 1235-ik évi pecsétjén fordul elő első izben. A hivatali pecsétek képei több-kevesebb változtatással ezeket követik, sokszor a nemzetségi czimer rovására (Aba nemzetség).
A Mihály comes pecsétjén levő kereszt is hatalmi jelvény, a melyet hivatalos állásából kifolyólag vésetett pecsétjére. Nincs tehát rajta semmi nemzetségi jelleg.
A század folyamán a pajzs, a sisak és ennek kiegészitő részei alkotják a czimert, de a pajzs és sisak egyesitése ritkán fordul elő, akkor se mutat rendszeres megállapodásra. A czimervésők néha a pajzs mellé helyezik a sisakot, ritkán föléje. De mindkét ábrázolási mód nagy lépést jelent az élő heraldika kora felé. Hazai pecséteink közül e fontos kor jelenlétét ugyanezen Mihály comesnek egy 1273-ik évi oklevelén látható ujabb pecsétje hirdeti.
Mihály comes nemzetségét ezideig nem tudtam megállapitani. Egyetlen részére tett birtokadományozást vagy más effélét sem találtam Árpád-kori okleveleink között, a melyből leszármazására bármily csekély alapot szerezhettem volna. 1263 második felében nyeri el a szepesi ispánságot, melyben elődje Detrik volt._{Hazai O. VI. 115. l.}* Már ezen évben beiktatja Fehér Henczet Kucsma birtokba_{U. ott, 116. l.}* és mint a király kiküldötte itél az Örs falubeli szászok és daróczok perében._{Fejér, IV/3. 137. l.}*
1264-ben Vizoka birtokba beiktatja a szepesi káptalant._{Wagner e. m. I. 295. l.}* Zólyom vármegye élére 1265-ben kerül, Szepes és Zólyom vármegyék főispánságát pedig 1269 óta viseli._{Wenczel, VIII. 251. l., Fejér. IV/2. 522. l. Gyakran szerepel hivatalos minőségben 1265–1273-ig: Wenczel III. 159., IV. I. VIII. 112., IX. 17. l.; Fejér IV/3. 384., V/I. 200.; H. O. VII. 116. l. stb.}*
Hogy miért véset 1273-ban uj pecsétet, nem lehet megállapitani.
A királyi biztosok között, a kiket IV. Béla az atyja által eladományozott királyi birtokok megvizsgálására kiküldött, 1273-ban a zólyomvármegyei birtokok állapotának kifürkészését mint királyi kiküldöttek Mihály szepesi és zólyomi ispán és Pascha mester végezték. A vizsgálat czéljának megfelelően sorra vették a vármegyében volt nemesi, egyházi és várbirtokokat, megvizsgálták a reájok vonatkozó okleveleket és a királytól reájok ruházott hatalom erejével intézkedtek az egyes esetekben.
A dolog természete szerint főleg a birtoklás jogi forrását vették szemügyre. Ha úgy találták, hogy a birtokos jogtalanul tartott kezében valamely birtokot, a jelentést a királyhoz küldték, a ki bővebb vizsgálatot rendelt el. Ha a birtoklás ügyét rendben találták, a tulajdonos számára állitottak ki oklevelet.
Az utóbbiak közül két oklevelünk van. Nemcsak tartalmuk tér el ilyen természetü oklevelekétől, hanem alakjuk szerint is külön fajt alkotnak. Három önálló részt különböztethetünk meg a kiküldöttek által kiállitott oklevelekben:
a) néhány szóval elmondják, hogy a király küldte ki őket bizonyos vármegye birtokainak megvizsgálására;
b) a vizsgálatot bizonyos helyen elvégezték, a tulajdonos jogosan nevezi magáénak a kérdéses birtokot, azért abban meghagyják, végül
c) ennek bizonyságául oklevelet állitanak ki.
A nevektől eltekintve, az oklevelek majdnem szó szerint megegyeznek. Napi dátumot általában nem találunk ezen oklevelekben, a helyi keltezést pedig azon birtok megnevezése pótolja, a hol a vizsgálatot végezték.
E birtokvizsgálati oklevelek közül tudtommal csak egyen látható Mihály comes pecsétje, a többiről elkallódott. Bár az oklevél szövege majdnem hibátlannak nevezhető kiadásban már megjelent,_{Hazai O. VIII. 157. l.}* de értekezésem anyagának teljessége kedvéért azt ujra közlöm:

Nos Michael comes de Zoulum et de Scypes et magister Pascha pro expeditione terrarum omnium sub comitatu Zoulum existentium a domino rege destinati damus pro memoria, quod terram magistri Hugonis lapicide domini regis sic possidere eidem Hugoni ex gratia domini regis permisimus perpetuo, sicut eundem invenimus ipsam terram possedisse. In cuius rei testimonium literas presentes sigilli nostri munimine confecimus roboratas. Anno Domini MCC septuagesimo tertio.
Hártyára irt eredetije ép állapotban a Széchenyi könyvtár törzsanyagában található._{Nem a Forgách cs. levéltárában, mint Nyáry irja (Herald. Vezérf. 54. l.)}* A szöveg alá külön hártyaszalagokra függesztették fel pecsétjöket az oklevél kiadói. Pascha mesteréből kis töredék maradt meg, melyből csak arra következtethetünk, hogy kisebb fajta, tehát gyürüs pecsét lehetett, a miből ismét az a föltevés látszik elfogadhatónak, hogy Pascha mester aligha viselt magasabb méltóságot.
Mihály comes pecsétje, köriratának megrongálódásától eltekintve, elég jó állapotban van. Viasza sötétbarna, erősen áttetsző árnyalattal. Valamivel nagyobb az 1270-ik évi oklevélen láthatónál. Köriratából kevés olvasható:

S(igillum) COMITIS.

A köriraton belül kettős karika fogja körül a pecsét közepét, mely az 1270-ikitől meglehetősen eltérő czimerképet mutat.
A hivatali czimer jellegét feltüntető pajzs ugyanazon nagyságu és alaku talpas kereszttel, alján az emlitett ékkel megmarad, de függélyes helyzetét elhagyja, balra dől és a pajzs jobb sarkára a pecsétvéső ráhelyezte a XII–XIII. században használt csöbörsisakot, mely fölé sisakdisz gyanánt nyitott félszárnyat helyezett. Ez utóbbi stilizálva van, kettős tollsorból álló szárnyat jelképez._{Nyáry báró id. m. alapos tévedéssel Pascháénak mondja e pecsétet. A mellékelt rajza is hibás. (54. l.) – A Hazai Okmt. VIII. k. 157. l., a hol az oklevelet közölték, a közlő szintén Pascha mesterének mondja és a Zichiek ősének tartja (azok czimerében is kereszt van!); Nyáry rajzában a tollbokréta is hibásan került a sisak fölé.}*

A czimer ezen plasztikus diszitéssel és heraldikai elhelyezéssel nyert czimertani szépségében. Nemcsak a pecsét vésőjének czimertani izlését dicséri, de a franczia hatás korai megjelenését is bizonyitja hazánkban. Ha nem mondhatjuk is azt, hogy Árpád-kori czimeres emlékeinket a közszükség érzete hozta létre, nem tagadhatja senki, hogy a hadakozás terére utalt Árpád-kori magyarság a külföldi müvelődés iránt érzéketlen volt. A pecsétek vésésének fejlett müvészete is teret talált az előkelők körében. Mihály comes pecsétje ugyan az egyetlen, mely a XIlI. századból sisakdiszt is mutat fel, de hogy csak 1304-ben találunk hasonló czimeres pecsétre, azt inkább emlékeink megfogyott számának, mint Árpád-kori heraldikánk fejletlenségének lehet tulajdonitanunk.
Mihály comes és Pascha mester birtokvizsgáló oklevelei közül még egyet ismerünk: elismerik, hogy Fyotha-föld jogos tulajdona Fyothának. Ezen azonban aligha van meg a pecsét._{Wenzel XII. 86. l.}*
Mihály szepesi és zólyomi ispán két pecséte tehát megerősiti azt a felfogást, hogy az ország czimeréből vett alakok magán czimerekben nem tekinthetők nemzetségi jelvényeknek. Az előkelő hivatalba jutott egyén saját felfogása alapján vésetett magának pecsétet, ebbe geometriai alakot helyezett, mely vonatkozást is mutathatott az ország czimerére, tovább, hogy ezen saját tetszése szerint minden fontosabb ok nélkül is változtathatott. Árpádkori hivatali pecséteinknél hagyományról vagy szokásjogról még rendszerint nem szólhatunk.
Térjünk át az alábbiakban az 1270-ik évi oklevél másik ép pecsétjére, a szepesi káptalanéra.
2. A szepesi káptalan a XIII. század folyamán erős átalakulásokon megy át. Alapitására eddig nagyobb értékü adatok nem merültek fel. Az első bizonyos adat történetére II. Endre király 1209-ből való adománya, melyben a Poprád feletti Agebs-földet – kivévén azt a szabad dénár fizetésének kötelezettsége és a szepesi ispán biráskodása alól – Adolf szepesi prépostnak és nővérének adja. Az oklevél 1243-ik évi átiratban maradt ránk, hártyán, zöld selyemsodratról függő széttört pecséttel. Az oklevél mindkét kiadása annyira hibás,_{Wagner, I. 104. Fejér III/U. 76. l.}* hogy kora és érdekes tartalma miatt jónak látom helyes szövegében közölni:

In nomine sancte trinitatis et individue unitatis. Andreas dei gratia Hungarie, Dalmacie, Chroacie, Rame, Servie, Gallicie, Lodomerieque rex in perpetuum. Dum decoris ratio expostulat et humani nichilominus exigentia iuris approbat, ut emeritorum stipendia virorum iuxta competentem retributionis seriem honesta et decens confoveat recompensatio, sic etiam humane actiones equitatis transitem imitantes unicuique fidelium defessionis et laboris premium congruum et benevolum in retribuendo gratitudinis officium inpendisse dinoscuntur, alioquin iusti iudicis sententiam, qua dicitur: merces mercennarii tui apud te non dormiat, digne iudicabuntur in contemptum, ob hoc sollers et provida regie sublimitatis discretio mentis oculos sursum erigere et unicuique fidelium pro meritorum ordine convincitur respondere, ne districti iudicis, apud quem nullum bonum inremuneratum, examine feriatur. Dum videlicet suorum labores emeritorum et exercitia, quorum virtutibus pariter et viribus regum longe lateque percrebrescit potentia, non competentibus beneficiorum recompensationibus procuraverint attollere. Quia igitur huius rationis sancto et salubri consilio venerabiliter assurgimus, inde est, cum Adulphus prepositus multum in servitio nostro et regine, carissime coniugis nostre, tam ad dominum papam, quam imperatores et diversos principes personam et res periculo exposuerit et fideliter desudaverit, ad instantiam eiusdem regine et venerabilium fratrum suorum scilicet Cholocensis archiepiscopi Bertoldi et Bamberguiensis episcopi et marchionis, quibus incessanter et fideliter, et super omnes alios eorum fideles servivit et frequentius personam periculo mortis exposuit, terram quandam in Chypus sitam supra Poprad a Sebs deliberatam, et iam dicto Bamberguiensi episcopo collatam, per consensum et petition um eiusdem episcopi, Adolpho preposito et sorori sue, que iam per dictam reginam a terra nativitatis sue in exilium et peregrinationem vocata est, relictis competentibus possessionibus et cognatis libensque suis, perpetuo contulimus possidendam cum liberis denariis et omni iure regio, quod ad nos dinoscitur pertinere, tali tamen libertate, quod, populos, quos collegerint vel unicuique adduxerint, nullus presumat iudicare inquietare excepto nobis et palatino, vel cui ad preces eiusdem prepositi et suorum heredum preceperimus, et ut omnis circumiacentium extirpetur controversia, sepius repetita terra hiis circumcingitur terminis et metis: prima meta incipit a niveo monte, sub cuius pede oritur rivulus qui vocatur Iascunov, per quem descendit in Poprad, inde directe versus villam Isac tendit ad metas distinctas, ultra quoddam pratum, ubi oritur quedam aqua, que descendit per idem pratum usque ad rivulum nomine Hunounig, qui rivulus currit in Poprad, ultra Poprad per rivulum, qui vocatur Oscoy reve(rtitur ad) priores niveos montes, unde inceperat, et per Lutuinum curialem comitem eiusdem terre dilectissimi nostri fratris Bamberguiensis episcopi, cum dictam terram assignari fecimus. Decernimus ergo, ut decreto nulli omnino hominum fascit pretaxatam terram disturbare, auferre, vel aliquatenus minuere, sed integre et illibate permaneat illi, et per illum illius heredibus in perpetuum usibus idoneis pro futuro. Quod ut ratum stabile persistat, ne processu temporum possit aliquis in fringere calumpniose, presentium auctoritate et regie serenitatis sigillo communivimus. Datum per manus magistri Thome aule regie vicecancellarii anno ab incarnatione domini MCC nono. Venerabili Ioanne Strigoniensi archiepiscopo, reverendo Bertoldo Colocensi et bano existente, Calano Quinque-ecclesiensi, Bolezlao Waciensi, Cathapano Agriensi, Symone Waradiensi, Villarmo Transilvano, Desiderio Cenadiensi, Petro Geuriensi episcopis existentibus ecclesias dei feliciter gubernantibus; Poth palatino et Musuniensi comite, Michaele vojwoda, Marcello Bachiensi, Iula Budrugiensi, Bancone Bichoriensi, Ochuz Supruniensi, Benedicto de Novo Castro Moys Ferrei Castri comitibus existentibus regni nostri anno V.
A XIII. század elején tehát a káptalan fennáll, ha tagjainak számát nem tudjuk is megmondani. Első prépostja 1209-ben Adolf. Endre király uralkodása elején gyakran küldi követségekbe és a királynénak is kedvelt embere. Nem lehet azonban e helyen föladatom, hogy a káptalan történetével kimeritően foglalkozzam, azért annak XIII. századi történetéből csak a fontosabb mozzanatokra terjeszkedtem ki részben a már kiadott okleveles anyag, részint eredeti forrásanyag nyomán.
1239-ből szól ujabb adatunk arról, hogy a Herman nemzetségbeli Mátyás prépost és társai hozzák Mátyás esztergomi érseknek Rómából a palliumot._{Wagner, I. 293. l.}* 1248-ban IV. Béla Liszka-Olasz földet adja a szepesi egyháznak. Mátyás a prépostja ekkor is a káptalannak, a ki nincs jó viszonyban annak tagjaival, mert a király adománylevele külön is kijelenti, hogy a birtok nem az övé és ne is idegenitse el az egyháztól._{U. ott, 303. l.}* A káptalan más birtokok megszerzésére is törekedett, hogy nagyobb önállóságra és anyagi függetlenségre tehessen szert.
1249-ben a király Almás föld birtoklásának megvizsgálására kiküldi Ákos székesfehérvári őrkanonokot, a királyné kanczellárját és Myko zólyomi ispánt. Ezek úgy találták, hogy a birtok Mátyás szepesi prépost kezében van. A róla szóló adománylevél a tatárjáráskor megsemmisült. A király meghalt anyja lelki üdvéért a birtokot uj adomány czimén a prépost (és káptalan) birtokában hagyja. A prépostnak a szepesi várban helyet adott torony és kastély épitésére is._{Fejér IV/2. 45. l.}*
1250-ban ujabb birtokokkal gyarapodik a káptalan: Heymuth és Lethon földdel._{Wagner, I. 297. l.}* 1264-ben Mutmer szepesi prépost kérésére egy régebbi oklevele alapján Vizoka földet a szepesi egyháznak adja._{U. ott, 295. l. A Hazai Okmt. VII. 126. hibásan áll Marczell Mutmer helyett.}*
Mutmer prépost tevékeny feje a káptalannak. A királynál több esetben közbenjár, hogy a prépostság régi birtokainak elveszett vagy megsérült okleveleit a kanczellária megujitsa. 1275-ben Sygrai János comesnek oly föltétellel engedi meg templom épitését, ha annak javaiból a szepesi egyházat kánonilag illető tizedet biztositja. Az egyház papja évenként 5 fertály ezüstöt adjon a prépostnak alárendeltsége jeléül._{U. ott, 108. l.}* 1279-ben Erzsébet királyné a prépost kérésére több régi oklevelet átirat, a melynek épsége mellett is elrendelte a szokásos vizsgálatot. A birtokok a káptalané lettek._{U. ott, 299. l.}*
A birtokrendezéssel járó belső forrongás a káptalanban még mindig tart. Mutmer prépost is elsőbbnek tartotta saját jólétéről, mint a káptalan vagyonáról gondoskodni. E miatt nyilt összeütközés állott elő, a káptalan az országban időző pápai követ elé vitte az ügyet. A pereskedés Mutmer vereségével végződött, Lethon és Heymuth felét kénytelen volt a káptalannak átengedni._{Wagner, I. 301. l.}*
1282-ben megy át a legnagyobb változáson a káptalan. Lukács szepesi prépost a kanonokok számát hattal gyarapitja és gondoskodik azok javadalmazásáról is._{U. ott, 302. l.}*
Az igy tagjainak számában is megszaporodott káptalan tekintélyes testületet alkot és az ország felső vidékén fontos hiteleshelyi müködést fejt ki. Erős rázkódtatást szenved fejlődése IV. László támadása alkalmával, a ki a káptalan és egyház vagyonát elpusztitja, az egyház szentélyét feldulja, a káptalan pecsétnyomóját magával viszi. E pusztitás évéül eddig 1285-öt tartottuk Szabó Károly meghatározása alapján. Minthogy pecsétünk a rablás előtti régi pecsétet mutatja, az elrablás körülményeivel szorosabban kell foglalkoznunk. E czélból főbb vonásaiban tekintsük át a káptalan hiteleshelyi müködését a pecsétnyomó elrablásának, illetőleg a káptalan levéltára feldulásának idejéig.
A káptalan megmaradt oklevelei közül a legrégibb 1243-ból való. Napi keltezése november 19. Jasch helterwagorai lakos uj soltészságát Ruszbachon Kövi Gobelin fia Miklósnak adja. A káptalan a záradékban függőpecsétes privilegiumnak nevezi. Nem eredetiben maradt korunkra, hanem egy 1692-ik évi megerősités szövegében a krakói orsz. törvényszék levéltárában._{Wenzel, VII. 146. l.}*
1257-ből való a második oklevél a káptalan kiadványaiból. Mint hiteles helyi hatóság előtt Rikolf és Polon comesek felosztják az őseiktől örökölt birtokokat. A prépost azonban a fontos ténykedésre való tekintettel, hogy kiadványa nagyobb erővel birjon a birtokfelosztásnál jelenlevő szepesi apát és szász ispán pecsétjeit is ráfüggesztette az oklevélre. Ennek hártyaeredetije a Berzeviczi-család berzeviczei ágának levéltárában van. Gablinus szász ispán pecsétje elveszett, a préposté és Albert apáté vörös selyemzsinórról függ erősen megrongált állapotban.
Külön meg kell emlitenem, hogy ez oklevél kiadója Mátyás prépost, a ki személyében egyforma hatóságnak tünik elénk a káptalannal. Az oklevél a szokásos szövegben mondja el a jogi ügylet lefolyását, mintha a káptalan adná ki az oklevelet, a melynek azonban a nevét sem emliti a kiadvány. Talán épen e miatt látta jónak a prépost az oklevél erejének más módon való biztositását is.
Hogy a káptalannal egyenlő hatóságot képezett a prépostság, bizonyitja a már tárgyalt 1270-ik évi oklevél is, a melyet a szepesi prépost és káptalan, Mihály zólyomi és szepesi ispán és Albert apát együtt a saját pecsétjük alatt állitanak ki. A négy pecsét közül kettő ép, ezek egyike a szepesi káptalané.
A pecsét szent Márton ismert legendáját tünteti fel müvészi vésőre valló formában; valamivel kisebb a káptalan későbbi függő pecséténél._{Hártya eredetije, a függő pecsét nélkül, a Berzeviczy cs. berzeviczi ágának levéltárában.}* Feliratának kezdő betüi letöredeztek s igy reconstruálható:

S(igillum CAPITULI S(an)C(t)I MARTINI DE CIPIS.

A pecsét mezején a szent az őt, mint lovagot megillető ménen ül, féllába a kengyelvasban, felsőtestével oldalt fordul, jobb karjára van füzve a kantárszár, jobb kezében hosszu egyenes karddal hasitja szét palástját. Feje dicskoszoruval van övezve. Az egész alak elhelyezése plasztikus és természetes felfogást mutat. A ló hátánál a pecsét belső közének kissé magasabb helyén áll a koldus ruhába – melyet a tunika ábrázol – öltözött Megváltó, a ki két kezét kinyujtja a palást felé.
Fejét a csak Krisztust megillető keresztes kör ékesiti. Ime mennyivel müvészibb kompozicziót és müvészibb kivitelt mutat, mint az 1290-ből származó pecsét. A mellett, hogy részletei nagy tökéletességgel vannak kidolgozva, a legenda jelenetét is élénkebben tárja a szemlélő elé.

Az 1290-es évből való pecsét vésője nem fogadta el mintának a megelőzőt, különben nem választott volna annyira müvészietlen kompozicziót. Ez utóbbi pecséten szent Márton teljesen oldalt ül a lovon, jobb kezében kardját nem vágásra emeli, hanem a palást két része között pihen karja a nyergen. A legnagyobb hiba azonban a koldus elhelyezésével esett meg. Mig az 1270-ik évi oklevélen lógó pecséten a ló farka szépen összefonva lelóg, tehát hátánál elfért a pecsét szélén álló, némileg megkisebbitett koldus alakja, az ujabb pecsét vésője a ló farkát hátra álló helyzetben ábrázolta s a helyéről kiszorult koldus a ló hasa alá került térdelő helyzetbe. Ruhája ki nem vehető, valamint az első pecsétnél látható keresztes koszoru is hiányzik fejétől. Az ujabb pecséten végül csillag van a szent fejétől jobbra. Ennek körirata:

S(igillum) CAPITULI ECCLESIE BEATI MARTINI DE SCEPUS.

Az 1270-ik évi oklevélen látható pecsét volt a káptalan első pecsétje, a melynek nyomóját IV. László király egyik beütése alkalmával elrabolta. Adataink segitségével ennek pontos meghatározása nem lesz nehéz feladat.
A káptalan hiteleshelyi müködését tovább vizsgálva, úgy látjuk, hogy 1270 után is hosszabb ideig ad ki okleveleket régi pecsétjével.
1274 február 18-án a káptalan előtt Rikolf és Polon bizonyos birtokaikat elcserélik Detrik szász comes és fiaiéval._{Wenzel, IX. 214. l.}*
1278-ból ismét figyelemre méltó adatot találunk. Izsép fia Ragyolcz nevü birtokát eladja Jakab szepesi olvasó kanonoknak. Az eladást bizonyitó oklevelet két lényegileg teljesen egyező példányban állittatják ki a káptalan és külön Mutmer prépost előtt. Hasonlókép világos példa arra, hogy a káptalan és prépostja egyidőben egymás mellett mint hiteles hely müködik.
1281-ben a káptalan régi pecsétjével adja ki Und János comes kérésére Tarkő eladományozásáról szóló oklevelét._{U. ott, IX. 318. l. 1283-ik évi átirat.}* 1282-ben a káptalan és Lukács prépost együtt ad ki oklevelet a kanonokok számának szaporitásáról._{Wagner, I. 302. l.}* Szabó Károly emlitett munkája szerint a régi pecsétnyomó elrablása 1285-ben történt, mert azon időben emliti a káptalan első izben, hogy uj pecsétjével erősiti meg régi kiadványát. De a szöveg helyes értelmezése más eredményt tüntet fel.
Kún László király több izben járt a Szepességben. Először 1278 előtt, mert a Jakab olaszi plébánost és fivérét Ragyolcz birtokban megerősitő oklevelében emliti, hogy mikor első izben járt a Szepességben, a szepesi várhoz tartozó földeket megvizsgáltatta s akkor Ragyolcz az emlitett két testvér tulajdonának bizonyult, minthogy IV. Béla adományából birták._{Az oklevél szövege nem azt mondja tehát, hogy 1278-ban történt a vizsgálat, a hogy Szabó K. magyarázta; 76. lap.}*
Hogy 1280-ban, a mikor az egri püspökség birtokait dulta, járt-e fenn a Szepességben is, nem lehet megállapitani. Annyi kétségtelen, hogy a király serege egy hónapig időzött Borsod északkeleti szélén._{Századok, 1868, 73, 165. l.}*
Hosszabb ideig 1285-ben volt ujra a király a Szepességben. Eddig eléggé nem tisztázott okból ez évben a szepesiek fellázadtak, a királyi várat ostrom alá fogták. A király seregével gyors menetben vonult a lázadás szinhelyére, a melyet sikerült elnyomnia. Ekkor történt – irja Szabó Károly – hogy a király seregében szolgáló kunok és tatárok a vár közelében fekvő káptalant megrohanták és az okleveleket lovaik patkóival tapostatták össze._{Kún L. élete, 121. 125. l.}*
A káptalani levéltár elpusztitása azonban nem 1285-ben történt. A királynak nem volt oka, hogy ekkor katonáival elpusztitsa a levéltárt, mert egyrészt a tatárok kiverése után ment fel a felföldre s aligha türi el, hogy tudtán kivül támadják meg a seregében levő kunok és tatárok a káptalant, annál kevésbbé, mert nincs bizonyitékunk arra, hogy a káptalan a lázadókkal tartott volna. A káptalan pedig határozottan a királyt is okozza a szenvedett pusztulásért. De egyéb bizonyitékaink is vannak az ellen, hogy a levéltár elpusztitását 1285-re tegyük:
1285-ben a káptalan Rikolf comes kérésére még régi pecsétjével ad ki oklevelet._{Fejér V/3. 305. l.}*
1287 november 2-án kelt oklevelén hasonlóképen a régi pecsét látható vörös-sárga selyemfodratról lógó állapotban._{Az emlitett 1270-ik évi oklevélen kivül az ismertetett pecsét az Országos levéltár két oklevelén látható: 1282 márcz. 15. Dl. 14013. (hibásan keltezve 1272 ápr. 10-éről) év 1287 nov. 2-áról valón, Dl. 14012 (szintén hibás keltezése 1270 nov. 1-ről), továbbá a Rhédei-család levéltárában levő 1279-ik évi káptalani kiadványon.}* Az oklevél pecsételési formája se emlékezik meg az uj pecsétről.
Tehát 1287-ig a levéltár pusztulása nem történt meg, hanem csak a következő, 1288-ik évben. A király magánélete csak 1287-ben lesz fesletté, feleségét ekkor távolitja el magától és él tobzódó módon. Hiába való volt az év végén tartott budai zsinat határozata a királyné visszafogadására és birtokainak kiadására. A férj és feleség közti viszony nem állott helyre és a király tovább folytatta mulatozásait. Ilyen körülmények közt – a mikor hiába való volt a pápai követ tiltakozása, a budai zsinat határozata – már érthetőbb a káptalan vagyonának elrablása.
IV. László 1288 február 5-én Késmárkon van, egy hónap mulva Szepesen s onnan megy Esztergomba, a hol a pünkösdi ünnepeket tölti._{Szabó K. eml. urunk. 146. l., Wenzel IX. 470., F. V/3. 403. l.}* Tehát az év február és márczius havát tölti el Szepességben. A király könnyelmü életmódja és barátsága által felszabaditott kunok bekalandozzák a felvidéket, temérdek rablást követnek el. Kifosztják ekkor a szepesi egyház kincstárát, elviszik régi pecsétnyomóját, okleveleinek nagy részét megsemmisitik. A szenvedélyeinek hódoló királyról ha nem tehetjük is fel, hogy maga is részt vett a pusztitásban, annyi bizonyos, egykedvüen nézte katonái rombolásait.
A káptalan azonban, mihelyt a király serege eltávozott, gondoskodott uj pecsét véséséről. Egy oklevelében elmondja, hogy a király kunjai és tatárai élén elvitte régi pecsétnyomóját és az még mindig nem került elő. Minthogy pecsét nélkül el nem lehet, másrészt félő, hogy a káptalan levéltárában letéteményezett oklevek mintájára (a melyeket a király emberei megsemmisitettek) hamisitványok is készülhetnek, elrendelte, hogy minden régi pecsétes oklevelét az újjal meg kell erősiteni, másként elvesztik értéküket.
A káptalan uj pecsétnyomója még az év folyamán elkészült. 1289-ben már ezzel erősiti meg azon oklevelét, a mely szerint előtte Detrik fiai birtokuk egy részét a szentlászlói szászoknak eladták._{F. V/3. 477.}* A pecsételési záradékban nem emliti, hogy az uj pecsétet függeszti az oklevélre, a mi természetes volt, mert csak a régi pecsétes oklevelek átirásánál volt felemlitendő az uj pecsételés megmagyarázása.
Megemlitendőnek tartom, hogy IV. László rövid idő mulva – kétségtelenül az esztergomi érsekkel történt érintkezése következtében – megbánta tettét. Még 1288 folyamán parancsot adott ki, hogy a szepesi egyház népe pontosan fizesse meg a prépost és káptalannak járó tizedet._{U. ott.}* 1289-ben pedig megbizza, hogy Visno és Szakála birtokokra vonatkozó cserét hajtsa végre. A káptalan jelentésében szokás szerint nincs pecsételési formula, a pecsét pedig elveszett róla._{Wenzel, XII. 482. l.}*
A hiteles helyi rendes müködés visszaállitása után gondoskodtak régi adományleveleik megujitásáról is. 1290-ben II. Endrével átiratják IV. Béla 1248-ik évi adománylevelét Liszka-Olasziról. A király előtt bőven elmondja Jakab prépost egyházuk pusztulásának történetét. A király megvizsgálja a nagyon megsérült oklevelet, összehivja tanácsosait és csak ezek beleegyezése után adja ki átiratban IV. Béla emlitett oklevelét._{Fejér VI/I. 54. l. Eredetije az Országos levéltárban.}*
A levéltárában elhelyezett régi oklevelek megerősitésére a káptalan bizonyos formulát állapitott meg. A megerősitő oklevél elején a káptalan röviden elmondja a levéltár kirablásának történetét. Minthogy ez alkalommal a káptalan pecsétnyomója is elveszett, elhatározta, hogy régibb időben kelt minden oklevele csak az esetben tartja meg érvényességét, ha uj pecsétjével megerősitett oklevélben átiratik. E határozat értelmében megjelent előtte N. és kérte bizonyos oklevél átiratását. A káptalan ezt teljesiti.
A formula szövegében, mint emlitettem, a káptalan világosan fölemliti, hogy a király maga állott a rabló kunok és tatárok élén. Ebből következik, hogy az nem készülhetett 1290 előtt. Nincs is átiró oklevelünk ez év előtti időből. Az ujabb pecséttel átiró oklevelek közül ismeretesek a következők:
I. 1292-ben átirja 1179-ik évi kiadványát Felka faluról. Eredetije a község birtokában van._{Wenzel, X. 90. l.}*
2. 1293-ban uj pecsétje alatt kiadja 1283-ból való oklevelét Tarkő birtokról._{U. ott, 127. l.}* Az átiratra a káptalan uj középpecsétjét függesztette, a miből következik, hogy a levéltár feldulása óta a káptalan is külön pecsétet használt a periratoknál és a függő pecsétes oklevelek megerősitésénél, továbbá, mivel a király csak egy pecsétnyomót vitt el, a minek elvesztésével a káptalan pecsét nélkül maradt, tehát előbb egyforma pecséttel élt úgy a peres, mint birtokügyi kiadványaiban.
3. 1298 junius 12-én, miután meggyőződött róla, hogy valóban saját oklevelét mutatta fel 1273-ból Ruthén unokája Mykula, azt ujpecsétes oklevelében átirja._{Eredetije a Széchenyi-könyvtár törzsgyüjteményében.}*
Ismertetésem bevégzése előtt megjegyzem még, hogy az az 1285-ik évi formulatöredék, mely Szabó Károlyt a káptalan elpusztitása idejére nézve tévedésbe ejtette, teljesen azonos szövegü az előbb felsorolt átirásokéval. Fejérváry Károly_{Analecta, III. k. 116. l. (Fol. Lat. 2211.). Ebből közölte Wagner után Fejér, V/3. 306. l.}* nem irta le az egész oklevelet, csupán a levéltár pusztulásának formaszerü rövid történetét, melyet egy 1285-ből való oklevél megerősítő szövegében találhatott. De évszámnak nyoma sincs benne, csupán az átirást jelző néhány szó mutatja, hogy még folytatása volt az oklevél szövegének. Igy tehát a levéltár feldulása idejét bátran tehetjük a mondott 1288-ik február-márczius hónapjára.
Dr. BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ.

A NELIPICSEK HAGYATÉKA.

(Adalék a hamisitványok történetéhez.)

(Első közlemény.)

Ott, a hol hajdan a római országut Salonából kiindulva, Setonián és Sutinán keresztül szelid hajlásban vonult be a Lucsane nevü völgy szakadékai közé – egyik még most is felismerhető ága a nevezetes «colonia ćquum (csitluk) felé, a második ága pedig Hrvatacin és Zrnacon át Potravljehoz haladt – Sinj városától mintegy öt kilométernyi távolságban észak felé, a Nebesa hegy alatt hajdan vár állott._{V. ö. az 1369-iki határjárást (Kukuljević, Iura regni I, 137–138. l.), mely fontos adalékot képez e terület középkori topographiájára.}* Eredeti neve feledségbe ment, csak romjai árulják el elég primitiv voltát; az előkelő nevü,_{A családok, melyek itt komsiluk-okon, tanyákon laknak, bánok-nak, knezek-nek, principek-nek, püspökök-nek nevezik magukat. A rom körül lévő földet «báni düllők»-nek (banove njivice, banove podvornice) hivják.}* most szegény lakosság szájából a «gradina» (=rom) szó századokon át tökéletesen kiszoritott egy nevezetes nevet. Mert minden valószinüség szerint itt állt Stolec (Stolac), az ősi czetinai zsupa grad-ja, fővára, melyet a XI. és XII. század gyér emlékei a Cetina területén mint elsőt és előkelőt emlitenek._{«villarum et terrarum Stolec in Cetine» Rački, Documenta (Mon. slav. mer. VII), 114. l. Később a 14.-ik században Sinj lett a zsupa székhelye. Épitették a Nelipicsek.}* A XIII. században ezen vár Saraczen fia Domaldonak székhelye volt, a magyar király hű szolgájának, a Nelipicsek, a sokszor hütlen dinaszta-család ősének, a kinek II. Endre (1210-ben) egész Cetina-megyét adományozta, mikor elfogván néhány magyar főurnak Konstantinápolyba Géza fiaihoz küldött követeit, veszedelmes összeesküvés szálait fedezte fel._{Domaldo cetinai knezről legrészletesebben és tekintettel a hely- és néprajzi viszonyokra, értekezik egy névtelen író a (zárai) «Narodni list» (Nemzeti hirlap) 1886. évf. tárczájában (26. sz. április 3-ától folytatólag). A tanulmány külön is megjelent a szerző teljes nevével: Milinović Šimun, Cetinski Knez Domaldo, Zara 1886.}*
Ezzel a Kacsicsi (Svacsicsi)_{L. a II. függeléket.}* e legnevezetesebb ága a közvetlen tengerpartról véglegesen elszakadt, de a tengerparton uralgó szellemet, mely mindig megalkuszik, mindig kibuvót talál az esetre, ha nem sikerül a vállalat, magával vitte; durva rablóhajlamait azonban, melyek hirhedt kalózokká tették a tengermelléken megmaradt rokonságát, itt a déli dinaszta-családokkal (Subicsék, Frangepánék) való barátságos hol meg ellenséges érintkezés valamivel finomabb mázzal vonta he. Mert ezen családok közös és következetes politikai vonása, hogy nem a magyar királyi hatalom ellen törnek, hanem azt szeretnék valamennyien, hogy a maguk családi kormányzatát állandósitsák, minek elérésére össze is tartanak, mig az irigység meg nem jelenik köztük s aztán ketten buktatják meg a harmadikat. Ezen Thallóczy megállapitotta történetbiologiai törvény_{Blagay cs. okmánytára C/1.}* a Nelipicsekre is teljes mértékben alkalmazható._{Csak az orosz középkori fejedelemségekre volt e törvénynek hasonló erejü hatása. Mellékesen mondva, ezen szabály kulcsot nyujt a «presbiter Diokleas» elbeszéléseinek helyes értelmezésére.}*
Az első közelebről ismert tagjában, Saraczen sebenicói és klisai zsupánban rügyező család hatalma már a második nemzedékben tetőzik először, mert Domaldo a főbb dalmát városoknak comese. 1223-ban hütlensége folytán megbukik; gyorsan hanyatlik a nemzetség befolyása, kiszoritják a Subicsok._{Ezen család legjobb története 1347-ig Klaić-tól van Bribirski knezovi od plemena Súbić do god. 1347, Zágráb 1897. Gruber, Nelipić Knez cetinski, Zágráb, 1886, 7–22. ll.}* Makacs ellentállás után a knezek a biztos menedékhelyet nyujtó czetinai sziklás váraikba huzódnak vissza, a közép Krka vad romantikus tájaira, a hol folytonos villongások közepette mogorván várják a pillanatot, hogy győzedelmes vetélytársaikon boszut álljanak. És a pillanat egy század mulva meg is érkezik. A hatalmas Mladen, Dalmáczia princepse legyőzetésében Nelipics erélyesen közremüködött._{Salamon, Az első Zrinyiek 175.; Kukuljević, Zrin grad 23. l.; Pór, Mladen bán bukása, Századok 28 (1894.), 807. l.; Thallóczy, Varignana küldetése, M. Könyvszemle (1895),; Šišić, Miha Madius de Barbezanis, Rad 153 (1903.).}* Azóta ő Dalmáczia elseje, a család hatalma benne tetőzik másodszor. Mivel báni czimet nem kap a királytól, a szláv törzsek legfőbb czimét magához ragadja, ő vojevoda, vajda «par excellence», a kinek szándékai nagy sulylyal birnak a köztársaság politikai mérlegén. Mivel bitorlott hatalmát félti a királytól, szövetkezik a Bribiriekkel és elfoglalja Knin fellegvárát, Dalmáczia kulcsát, hogy elejét vegye egy bliskai csatának. A kölcsönös buktatás kipróbált mintájának vele szemben való alkalmazása neki használ. Mikor a szövetkezett Subicsok, Frangepánok, Kotromanicsok nyiltan pártot ütnek ellene, Nelipics letöri őket, foglyul ejti Bribiri Györgyöt. Mikor a király seregét küldi Dalmácziába, ő szembeszáll a bánnal, még pedig sikerrel. Csak kettős haláleset kényszeritette a büszke családot a király előtt való meghajlásra: Károly Róberté, a kit I. Lajos hatalmas egyénisége követett és Nelipicsé, a ki után bár hősies, de csak nő-utód maradt kiskoru fiával. Köztudomásu, de a történetiró képzeletét mindig ujra meg ujra felizgató, a horvát urak hódolása a Bihácsnál táborozó király előtt._{Pór, Szlavonia meghódolása 1345-ben, Századok 27 (1893), 865. l.; Nagy Lajos 73–75. ll.; Nemzeti tört. III., 164–167. ll.; Domanovszky és Vértesy, Nagy Lajos első hadjárata, Századok 34 (1900.), 786–789. ll. Ez utóbbi themát előbb már és alaposan feldolgozta Gruber, Vojevanje Ljudevita I. u Dalmaciji do 1348. (A pozsegai gymnasium értesztője 1887/1888.). Ennek a folytatása Borba Ljudevita I s Mlecima 1348–1358 (I. Lajos küzdelmei Dalmácziáért 1348–1358.), Rad 152 (1903.), 32–161. ll.; Mitis, La Dalmatia ai tempi di Lodovico el Grande. Zara 1887. (Különl. «Annuario dalmato»-ból.)}* A király kegyébe fogadja özvegy Vladislavát és ennek János fiát, általadatja vele Knin királyi várát, de megerősiti az összes czetinai várak birtokában. Kevésbbé ismeretes tény azonban, hogy a király Ivánnak Pestmegyében fekvő Besenyő nevü királyi birtokot adományozván «ut in curia nostra stare valeat»,_{V. ö. alább.}* a királyi fény közvetlen szemléltetése által lebilincselte a család centrifugalis érzelmeit; a delejes erő ebben az esetben ugyanaz volt, rnelylyel hajdan a byzanczi császárság mélyen hatott a délvidék egyszerü, naiv «barbar»-jaira. A szláv törzsérzés megszünik, a megfékezhetetlennek látszó egyéni érzet átidomul a magyar királyi udvar fensége előtt; a mióta Nelipics itt otthon van, lent a Dinara völgyeiben, a régi hatalmas nemzetségek hadakozó világa, mintha varázspálcza érintette volna, egyszerre megdermed.
És tart a nyugalom, de a családnak csak provincziális jelentőségü szerepe is, Nagy Lajos haláláig, sőt még egy ideig tovább. A szlavon és dunántuli vidékek mozgalmai, forradalmai, a «távol éjszakon» lejátszódó dramatikus események hidegen hagyják az állami érzésig soha el nem jutott családot; tétlen a szereplése Tvrtko, a közeli bosnyák király föltörekvésében is, de mikor aztán sógora Hervoja Vukcsics felülkerekedik, Nelepics János fia Ivanis mint viharos felhő kel föl alsó Szlavónia délnyugati határán. De most is a maga jószágai szempontjából, nem a rokonságáéból csinál politikát. Majd a Hervoja mellett áll, majd a király hive, mig elvégre az örökeért való gond arra birja a csupa leányokkal biró apát, hogy Frangepán Miklóssal legbensőbb barátságot kössön, melyet csak délszláv szokások ismernek, «pobratimstvo»-ra lép vele, de a magyar szent korona auspiciumai alatt._{L. alább.}* A kemény törzsfőnök a törvényes királyban kezd bizni családi gondjaiban, egy pillanatra átvillan rajta a sejtelem, hogy a magyar korona tagja, de a tisztelet a családi hagyományok miatt nem vállhatott lojalitássá, mert csak az utolsó Nelipicsben ébredt fel.
A család története nincsen megirva. A horvát történetirók természetesen vagy a horvát történet keretében vagy más dolgokra sulyt fektető értekezésekben bőven foglalkoznak egyes tagjai szereplésével, de a családnak az országos történelemben való állása nincsen kellőképen méltatva. Benne vagy a Svacsics Péter dicsőségének folytatását látják, vagy a dalmát városokkal való surlódásait, Dalmáczia hegemoniájáért való küzdelmeit mondják el. Az elsőnél kisebb-nagyobb sikerrel működik a képzelet, a másodiknál a velenczei és hazai kútfők bősége miatt más valamit nem vesznek észre, a harmadik, országos szempontra nézve pedig nem csak az akarat, hanem megbizható anyag is hiányzik, mert az egykori Nelipics-féle levéltár egy része elveszett, másik része különböző családi levéltárakban lappang, osztva a Frangepán-család levéltárának a sorsát._{Igy pl. a Frangepan-család levéltárának egy része főtörzsével az országos levéltárban van, második része hg. Eszterházy-féle kismartoni levéltárban. Blagay cs. okl. V. l.}* Most talán legérdekesebb része az udinei (Friaul) Frangepán-féle levéltárral együtt az országos levéltárba került. Innen választottam ki két oklevelet, mely diplomatikailag rendkivül érdekes, történelmileg felette fontos. Érdekes, mert mind a kettő ügyes hamisitvány, fontos mert a hamisitás tényének megállapitása felmenti egyrészt legalább ebben az esetben Zsigmond királyt a szószegés vádjától, másrészt a történelemben igen ritka, a regényekben nélkülözhetetlen varázserővel eltünteti a századok időközét, elénk idézi a Nelipics Ivanis hatalmas alakját azokban a husz utolsó évében sürün ismétlődő pillanatokban, mikor az a tudat gyötri, hogy ő a családjának utolsó férfisarja és a bizonytalanság, hogy halála után kié lesz rengeteg nagy bastina-ja, hagyatéka. Ezen lélektani momentum a kulcsa egyuttal Nelipics sokszor habozó, határozatlan viselkedésének.

73I. A két oklevél szövege.
I.
1345 november 21.

Lodovicus dei gracia Hungarie, Dalmacie, Croacie, Rame, Seruie, Gallicie, Lodomerie, Comanie Bulgarieque rex, princeps Sallernitanus et honoris Montis sancti Angeli dominus omnibus Christi fidelibus presentibus pariter et futuris presencium noticiam habituris salutem in salutis largitore. Regum et principum cordibus pietas ac clemencia adeo vehementer | debet insidere, vt sincim sue misericordie_mie.* graciam subditis deuota humilitate de offensis inplorantibus patulo debe(a)t aperire. Proinde igitur ad vniuersorum noticiam tam presencium quam futurorum harum serie volumus | peruenire, quod, cum dudum regnum nostrum Dalmacie iure et ordine geniture nobis debitum per. quosdam magnates et nobiles ipsius regni tirannica eorum protestate seuiente a sacro nostro dyademate alienatum | in errorem deuenisset plurimorum, demum comes Iohannes quondam comitis Nelepchii filius relicto errore aliorum de eorumque medio sublatus in viam veritatis et fidelitatis tanquam ad lucem de tenebris | rediens et nos tanquam suum dominum naturalem, de pietate confisus regia, humiliter recognoscens in manus nostras se liberaliter subdidit, de omnibus offensis delictis et excessibus quibus ipse vel predecessores sui inter alios contra ipsam sacram coronam regiam fuissent obuoluti, per omnia sibi indulgeri misericordiam postulando inplorauit. Nos itaque de subditorum nostrorum deuiancium conuersione plurimum letantes de innata pietatis clemencia seueritati mansuetudinem preferentes eundem comitem Iohannem ad sinum nostre regalis gracie deliberacione et consilio excellentissime principisse domine Elisabeth regine Hungarie genitricis nostre k(arissi)mi nec non prelatorum et baronum nostrorum ac domini Stephani ducis fratris nostri karissimi voluntate, prehabitis diligentibus clementer duximus suscipiendum, ignoscentes et totaliter indulgentes omnia commissa, iniurias et offensas, quascumque ipse et predecessores sui per se vel per alios quoquo tempore hactenus quomodolibet irrogassent et perpetrassent, reddentes eosdem super omnibus delictis offensis et excessibus quibuscumque expeditos liberos et per omnia et in ewm absolutos. Et quia insuper idem comes Iohannes tamquam filius iam effectus fidelitatis et obediencie castra nostra regalia videlicet Tininium et Pachitel, item castrum Szerb, item castrum Sztoogh, item castrum Vnach vocata cum eorum supatibus et pertinenciis, qui et que olim per dictos tirannos erant occupata, ymmo diuturno iam tempore a sacro dyademate diuagata et alienata ad manus nostras regias statuit et restituit, ob hoc, vt alii posterique notabile exinde sumpmant deuocionis reddeundi ad graciam exemplum et a sui erroris semitis felici gaudeant declinacione, castrum nostrum regale Zyn vocatum cum districtu eius Cetina apellato et quibusuis pertinenciis, item castrum Brecheuo cum campo qui vocatur Pogle simulcum vniuersis ipsorum tenutis, villis, possessionibus et eorum incolis seu populis, Croatis et Olachis, ecclesiarum patronatibus, iuribus, iurisdicionibus, tributis, fforis, vadis, terris cultis et incultis, pratis, pascuis, vineis, siluis, alpibus, nemoribus, aquis, fluueis (!), piscinis, molendinis ceterisque quibuslibet vtilitatibus, vsibus et pertinenciis sub eorundem veris metis et antiquis limitacionibus per nostros predecessores reges videlicet Hungarie et nostram maiestatem seu per quoscumque alios hactenus possessis et seruatis noue nostre donacionis titulo prefato Iohanni comiti filio Nelepech et per eum suis heredibus heredumque suorum successoribus vniuersis damus donamus et de vera scientia potestatisque plenitudine nostre maiestatis, habita deliberacione digestoque et maturo consilio vna cum serenissima principissa domina Elizabeth regina genitrice nostra karissima prelatieque et baronibus nostris prematuro(!) in hereditatem ascribimus perpetuam presencium li(tera)rum nostrarum per vigorem. Preterea castrum suum hereditarium Kamychech vocatum, quod super sua possessione hereditaria de novo constructum habetur, cum suis possessionibus vniuersis hereditariis tanquam ius suum hereditanum sibi et suis heredibus perpetuo tenere et habere confirmamus. Ipsius quoque comitis Johannis visis et attentis recognoscenciis de largiflua clemencia regali eidem comiti Iohanni et suis cunctis heredibus atque posteritatibus hanc liberalitatis graciam duximus faciendam specialem, ymmo facimus: quod de prefatis castris Zyn, Brechewo et Kamichech ipsorumgue prescriptís possessionibus, villis, tenutis et quibuslibet pertinenciis per nos sibi vt prehabetur donatis hereditarits quoque atque per ipsum vel dictos eius heredes in futurum acquírendis, in parte pacumque maluerint aut in toto seu pleno et integro videlicet omnino prorsus cuicumque seu quibuscumque tamen sacre corone regni Hungarie fidelibus disposuerint aut voluerint donare, ascribere, vendere, obligare nec non in dotem filiabus vel sororibus suis legittime procreandis asignare et dare, perpetuoque confere, liberam et omnimodam – non obstantibus iuribus aut cousuetudinibus regnorum nostrorum quibuscumque in hac parte obseruandis, de quibus quidem consuetudinibus et ritubus tam regalibus quam eciam eorundem regnorum nostrorum in hac parte saltem obseruare debendis eosdem reddimus protinus exoneratos quitosque et expeditos pariterque absolutos, – habeant cunctis temporibus successinis potestatis auctoritatem firmissimam. Volumus insuper ut cum suis vniuersis possessionibus tam hereditariis quam de nouo per nos vt prehabetur sibi datis et collatis nec non in processu temporum aquirendis dictus comes Iohannes et heredes eius universi ab omnibus et quibusuis regni nostri iudicibus et ipsorum iudicatu perpetuis temporibus sucessiuis exempti habeantur et nullius iudciio pret(er)quam regie celtitudinis super hiisdem vllo vnquam tempore astare teneantur. Preterea de munificencia regie maiestatis eidem comiti Iohanni et per eum suis heredibus heredumque suorum cunctis successoribus perpetuo dedimus et donauimus quandam possessionem nostram regalem Besenew nuncupatam in comitatu Pestiensi existentem cum suo tributo atque vtilitatibus et pertinenciis vniuersis, vt exinde in curia nostra stare valeat(!) atque possi(n)t, possidendam tenendam et habendam. Promitimus (!) etenim et in solidum nostro et nostrorum successorum regum videlicet Hungarie nominibus policemur (!) prenominatum comitem Johannem filium Nelepech eiusque heredes et successoree vniuersos super premissis nostris nouis donariis et omnibus supradictis contra quoslibet ipsos super eisdem impetere volentibus per omnia ab omni lite immuniter expedire; et in omnibus prenominatis castris, possessionibus, promissis et graciis promitentes ad ultimum fide nostra mediante nec non prefate domine regine genitricis ac domini Stephani ducis fratris nostrorum karissimorum manualiter ad sancta dei ewangelia et reliquias sanctorum cum prelatis et baronibus nostris nobiscum existentibus et in presencia eorundem prestita, quia idem comes Iohannes a modo sincere et fideliter nobis et sacre corone seruiturus adhesit, indempniter et inuiolabiliter eius fidelitate requirende conseruare et manutenere perpetuo. In quorum omnium premissorum memoriam perpetuamque firmitatem presentes eidem literas nostras concessimus dupplicis sigilli nostri pendentis munimine roboratas. Datum per manus honorabilis et discreti viri magistri Tatameri Albensis ecclesie prepositi aule nostre vicecancellarii delecti et fidelis nostri vndecimo kalendas decembris anno domini M°CCC^moXLI^mo quinto regni autem nostri anno quarto, venerabilibus in Christo patribus dominis Chanadino Strigonien(si) locique eiusdem domite perpetuo, Colocensi sede vacante, Dominico Spalaten(si), Nicolao Iadren(si) archiepiscopis, Ladislao Quinqueecc(lesiensis), Nicolao Agriens(is), Andrea Transsilua(n)o, Iacobo Zagrabiensis, Colomano Iawriensis, Petro Syrmiensis, fratre Vito Nitriensis, Laur(encio) Boznensis et Mich(ae)le Wachiensis ecclesiarum episcopis ecclesias dei feliciter gubernantibus; magnificis viris Nicolao palatino et iudice Comanorum, Stephano wayuoda Transsiluano comite de Zolnuk, Laur(encio) magistro thawarnicorum nostrorum comite Nitriensi, comite Paulo iudice curie nostre, Nicolao tocius Sclauonie et Dominico de Machow banis, Paulo magistro thawarnicorum reginalium, Oliuerio iudice curie eiusdem reginalis, Nicolao de Zech dapiferorum, altero Nicolao filio Laurencii pincernarum et Dyonisio agasonum nostrorum magistris ac magistro Nicolao Trewtel comite Posoniensi aliisque quam pluribus comitatus regni nostri tenentibus et honores.

Az uj pecséttel való, formailag szabályos megerősités (1365. deczember 17.) - - - - - pro predicto comite Iohanne filio comitis Nelepech suisque heredibus et successoribus vniuersis dicti sigilli nostri noui dupplicis et autentici appensione innovamus et perpetuo confirmamus. Datum per manus eiusdem domini Nicolai archiepiscopi cancellarii nostri_{Kétszer; először pontokkal kihagyva.}* sedecimo kalendas ianuarii anno domini M°CCC°LXV°, regni autem nostri anno XX° quarto. (Orsz. levéltár, Dl. 38.487.)
II.
1412 november 29.

Sigismundus dei gracia Hungarie, Dalmacie, Croacie, Rame, Seurie, Gallicie, Lodomerie, Cumanie, Bulgarieque rex ac marchio Brandemburgensis, sacri Romani imperii | archicamerarius nec non Bohemie et Luxemburgen(sis) heres omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presencium noticiam habitu ris salutem in omni(!) saluatore. Regie interest libertati | suorum fidelium procerum preces legitimas fauorabiliter exaudire et eorum fidelitatibus recensitis iustis ipsorum peticionibus facilem prebere consensum in hiis presertim, que videntur suorum subiectorum comodis vtiliter | conuenire. Proinde ad uniuersorum tam presencium quam futurorum noticiam volumus peruenire, quod nos perspicua regalis pericie contemplacione viri magnifici Iohannis filii Iwan filii Nelepech comitis de Cetina | fidelis nostri dilecti preclaris fidelitatibus et innumeris(!) sinceris famulatibus ac fidelibus multiphariis vberimis seruiciis per ipsum iugiter et laudabiliter, sicuti reuera et incunctanter didicimus, a iuuentutis sue gradibus sacro regio dyademati ac condam domino Lodouico diue memorie similiter Hungarie etc. regi socero et predecessori nostro c(arissi)mo in cunctis suis vallidis agendis atque arduis expedicionibus et postremo nobis Polorum (!) rege impetrante solium et regnum dicti regni Hungarie feliciter enactis et adeptis eximie fidelitatis nitida constancia, agillitate strennua laboriosis et laudedignis suis obsequiis pro nostri honoris incremento ingenti in nostris et regni nostri prosperis et asperis processibus absque temporis intervallo iuxta nostrurn beneplacitum regnicularumque(!) vberimum comodum tranquillum statum et vtilitatem proficuam in suis tenutis dominio et possessionibus, bonis atque rebus spolia depredaciones et combusciones cum non modica proximorum et familiarum suorum sanguinis effusione et interempcionibus per Boznenses infideles atque Venetos nec non Turcos tocius chrystiani tatis innimicos et persecutores dirissimos nobis prelatisque et baronibus nostris bene recolentibus crebris vicibus temporibus inpacatis facta et commissis supportando ac grandia pericula et dampna, castrorum obsidiones, populorum abducciones et cedem aliorumque innumerabilium et indicibilium enormitatum genera sufferendo exhibitis et impensis, premetitis et attentis, respectu quorum potissimeque tam ipsius comitis Iohannis quam eciam nonnullorum ipsorum prelatorum et baronum nostrorum humilime deuoteque precis ad instanciam volentes eidem de innata nobis regie liberalitatis clemencia, que cunctis sibi mere sinceritatis zelo obsequentibus synum gracie moleuit(!) pandere_{Itt, ugylátszik kiesett: et.}* regiam pie exhibere beniuolenciam, memorato comiti Iohanni filio Iwan huiusmodi et gracie et liberalitatis prerogatiuam mera auctoritate et potestatis plenitudine ex certaque sciencia nostre maiestatis de eorumdemque prelatorum et baronum nostrorum conscilio prematuro ac vniformi decreto sanximus faciend(am) et concessimus iugiter in solidum duraturam, vt anotatus comes Iohannes quedam castra sua videlicet castrum Zyn et Trawnik cum ipsorum contrata seu comitatu Cetina an(te)fato ac castrum Chachwina cum contrata eius Pozuzya nec non castrum Olmys cum fortalicio Visuchi; item castrum Klys, castrum Kamichach, atque castrum Kluch cum prouincia eius Campo Petri, quoque castrum Swonygrad cum contrata eius Odorya nuncupata et vocatis simulcum universis opidis et foris, tributis, villis seu possessionibus ecclesiatumque patronatibus, terris cultis et incultis, vineis et vinearum promontoriis, aquis, filuuiis, piscinis, molendinis et molendinorum locis, campis, pascuis, siluis, montibus, alpibus, pelago, salinis, Croatis Olahisque in tenutis dominio et districtubus prenominatorum castrorum habitis, commorantibus nec non quibuslibet ipsorum et earundem vtilitatibus, prouentibus, iuribus, iurisdicionibus, seruitutibus ceterisque quibusuis utilitatum integritatibus quouis videlicet mominis vocabulo vocitatis ad eadem et easdem rite et legitime spectantiibus et pertinere debentibus per ipsum comitem Iohannem hactenus scilicet seruatis et possessis sub ipsorum et ea(run)dem veris metis et limitibus antiquis quibuscunque personis hominu(m) tam religiosis, ecclesiasticis, claustris seu eccleslis quam eciam viris secularibus tamen prefate sacre regni Hungarie corone_{Közbeszurva a sor fölött.}* fidelibus in parte quacumque maluerit de eisdem vt predicitur castris tenutis possessionibus prouentibus et vtilitatu(m) (!) quarumcumque ipsorum et earundem, Croato(rum) an Olaho(rum) aut in toto et integro videlicet omnino prorsus dandi ascribendi donandi vendendi concambialiter tradendi legandi nec non filiabus suis legittime procreandis in dotem ascribendi perpetuam atque tradendi ac iuxta libitum sue voluntatis de eisdem disponendi, vti eciam hanc idem(!) libertatum prerogatiuam in tenoribus literarum donacionalium antefati condam domini Lodouici regis vigorosarum atque nostrarum confirmatiue privilegialiter editarum coram nobis ac eisdem prelatis et baronibus nostris in specie per eundem comitem Iohannem productarum expressius vidimus contineri, hinc iugiter et in antea cunctisue temporibus successiuis_{Kiesett: habeat.}* meram et plenam vigorosamque et omnimodam auctoritatem et potestatis annuencie tutamine et robore in ewm prefulcitam. Assumpsimus nichilominus et insolidum policemur ipsum comitem Iohannem et illos quibus ipsa predicta castra, tenuta, possessiones, Croati seu Olahi ceteraque iam superius lucidius denotata in parte quacumque vel in toto vt predictum est quoquomodo per ipsum deinceps fuerint donata vel legate, asscripta seu quouismodo collate aut filiabus in dotem tradita seu assignate in pleno dominio ipsorum castrorum districtuum possessionumque et villarum, Croatorum eciam et Olahorum cunctarumque vtilitatum et pertinenciarum semper illese inconcusseque atque indempniter conseruare, defendere et a cunctis impetitoribus, causidicis et actoribus vbique in iudicio et extra iudicium expedire temporibus successuis vniuersis presencium patrocinio mediante. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes concessimus litteras nostras dupplicis sigilli nostri noui pendentis autentici munimine roboratas. Datum per manus reuerendi in Christo patris domini Eberhardi episcopi Zagrabiensis aule nostre supremi cancellarii fidelis nostri dilecti anno domini millesimo quadringentisimo duodecimo tercio kalendas decembris regnorum autem nostrorum anno Hungarie etc. XXVI, Romanorum vero tercio.

(commissi)o p(ro)p(ri)a dom(in)i reg(is)

A felhajtáson: l(e)cta et cor(re)cta. – Hátul a XV. száz. végéről való glagolit feljegyzés: l[ist] na v[s]in, na K[lu]č, na Kamičac. – XVI. századbeli feljegyzés: 1412. optimum priuilegium. – Orsz. levéltár Dl. 38.508.

II. A két oklevél leirása és külső kritikája.
A két oklevél, melyet itt közöltünk, elég hosszu idő óta szerepel a történelmi irodalomban, jóllehet senki sem ismerte teljes szövegüket._{Lucius előtt ismeretes volt az első oklevél (Bulletino di arch. dalm. 4 [1881.] 87. l.), de müveiben nem idézi direkte.}* Az 1345 november 21-én datált oklevelet, melyben I. Lajos a Nelipics-családot megerősiti összes czetinai várai birtokában (I), mellékesen idézi Rački_{Pokret na Slavenskom jugu, Rad 2 (1868.), 72. l. 2. jegy.}* az udinei levéltár egy olasz nyelvü meglehetősen rövid lajstromából. Ezt a horvát akadémiában lévő lajstromot 1892-ben teljes szövegében tette közzé Lopasić_{Spomenici tržackih Frankopana (A Frangepánok trzsaci ágának emlékei.). Starine 25 (1892.) 29. 321–329. ll.}* s igy ismeretes lett a másik oklevél (II) főtartalma is, melyben Zsigmond király 1412 november 29-én Nelipics János fia Jánost azzal a rendkivüli joggal ruházza föl, hogy részletesen felsorolt jószágaival tetszése szerint rendelkezzék. A Lajos-féle oklevél legujabb időben csakugyan teljes szövegében lett közölve._{Šišić, Iz arkiva a Željeznom (a kismartoni levéltárból), Vjestnik 7 (1905.), 145. (A napi keltezés rosszul van megfejtve.) Az uj pecséttel való megerősitést a kiadás nem emliti. Ugyanitt (170. l.) egy rövid kivonat tudatja velünk, hogy a második általunk közölt oklevélnek egy példánya Kismartonban található.}* Ezen közlés a diplomatikai kritikának kevés szolgálatot tett, mert nem eredetiből, hanem a kismartoni levéltárban lévő 1406-iki (április 22) «eredeti» (!) Zsigmond-féle megerősitésből történt. De annál nagyobb szolgálatot tenne ezen 1406-iki átirat, ha ismeretes volna és szakszerü leirását birnánk. Azonban a megerősités közlése, leirása a kutató felületes munkája miatt kimaradt s igy meg vagyunk fosztva egy fontos segédeszköztől a Lajos-féle oklevél kritikájában. De a megerősités napi dátuma közölve van és ez, a mint látni fogjuk, legfontosabb és legérdekesebb az egész oklevélben. A két általam közölt oklevél viszonya ugyis olyan benső, hogy ezeknek a kritikája eldönti a köztük álló elrejtett harmadik ikeroklevélnek a sorsát is._{Ezen oklevélre vonatkoznak az 1412-iki oklevél szavai: vti eciam hanc idem libertatum prerogatiuam in tenoribus literarum doinacionalium antefati condam domini Lodouici regis vigorosarum (I) atque nostrarum ... vidimus contineri.}*
A fentebb emlitett kivonatokból és rosz közlésből lehetetlen volt észrevenni a két oklevél között való legkisebb összefüggést is, annál kevésbbé volt lehetséges azt megállapitani, hogy mind a kettőnek zöme ugyanaz, mely a család hagyatéka körül forog. Ellenben az eredetiekből nem csak ez utóbbi tény tünik fel, hanem a legszorosabb összefüggés külsőleg is nyilvánul abban, hogy mind a kettő egy kéz munkája. S ha efféle állitásnak nem volna erős subjektiv momentuma, ha objektiv módon be tudnók bizonyitani, akkor ezen körülmény az elégnél is több volna, hogy pálczát törjünk a két oklevél fölött. Azonban ezen állitásom a betük legrészletesebb leirásával alig támogatható;_{Felhivom azonban a figyelmet egy körülményre, mely az állitásom mellett szól és mind a két nyomtatott szövegben jutott kifejezéshez. Ez a «ffluuiis» szó irásmódja.}* az embernek, hogy erre a meggyőződésre juthasson, az okleveleket eredetiben vagy kitünő fényképben kell látnia. De szerencsére mindegyik oklevél magán viseli a hamisitvány kétségtelen bélyegét.
Az I. oklevél irásának egyetemes jellege, főleg pedig a betüről-betüre való aprózás (B, k, h, w) határozottan a XV. század első felére mutat. Ide utal az egyes nevek helyesirása is, mert az sz (Szerb, Sztoogh) nem volt divatosa XIV. sz. közepén._{Az 1345 junius 23-án kelt eredetiben. (Vjestnik i. h. 142., 144. ll.): Scerb (Serb), Stog (Stok).}* Az uj pecséttel való megerősitési záradék (1365) ugyanazzal a kézzel, sőt ugyanazzal a téntával van irva, mint a főszöveg. A bőrhártya hajlásának szélén, melyen át van irva a záradék, a toll reszketésének legapróbb nyoma sem vehető észre. A bőrhártya tehát akkor, mikor ráirták a záradék szövegét, még teljesen sima volt, csak később függesztették fel a két pecsétet. Mert ezek minden valószínüség szerint függtek az oklevélen. Erre mutat legalább a szöveg alatt lévő hártyán és a felhajláson keresztül történt három szabályos átmetszés, mely a pecsétzsinór áthuzására szolgált.
Ilyen feltünő külső kriteriumokkal nem rendelkezik a II. oklevél. Az irása jellege a dátummal teljesen egykorunak látszik, mert tudvalevőleg a paleographia eszközei nem annyira pontosak, hogy segitségükkel egy emlék korát évtizedekre lehetne megszabni. A betük itt apróbbak, a sorok sürübbek, a röviditések gyakoriabbak, mint az I. oklevélnél. Az irnok itt rendes irásával ir, mig az I. oklevélnél iparkodik utánozni a Lajos korabeli oklevelek jellegét, mely törekvés aztán durva anomáliákat hoz létre._{Igy pl. a «praeter» szót igy röviditi: pret(er).}* A hártya ugyanazon nemü (északi) mint az első oklevélé, de a tinta fakóbb. A pecsétnek nyoma abban nyilvánul, hogy a hártya a felhajlásán és a szöveg két legalsó sora között át van metszve. A kanczelláriai szokásokra is figyelemmel van a hamisitó, de ez a szerencsétlensége, mert a «commissio propria» hivatalos jelölése és a «lecta et correcta» feljegyzés, mely a bőrhártya felhajlásának (heraldice) jobboldala felső szélén olvasható, ugyanabból a kézből és téntából származik, mely egyuttal az oklevél irójáé is.
Főleg az uj pecséttel való megerősitési záradék alkalmazásából, – mely a hamisitónak kettős munkát okozott, a mennyiben két pecsétnyomot kellett gyártania az I. oklevél számára – és az apró kanczelláriai szokásoknak tekintetbe vételéből látható, hogy a hamisitó nagyon ügyesen járt el. Ebből a korból csak egy eset ismeretes előttem, mely ügyességre nézve egyenrangu vagy talán felülmulja valamivel a Nelipics-féle hármas hamisitványt; ez a szintén hármas hamisitvány, melyet Blagay-család gyártatott 1432 körül.
Mivel ezen eset a maga teljességében még ismeretlen, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy erről szóló és a horvát Vjestnikben megjelenő tanulmányomnak eredményeit itt röviden ne közöljem, annál is inkább, mert ezen eset úgy a hamisitványok kivitelében, mint a hamis voltukat eláruló kriteriumokban nagyon hasonlit a Nelipics-féle esethez, sőt mint néhány homályos nyom sejteti, ezzel technikailag direkt összefüggésben is lehet; mindenesetre azonban erősbiti a fénysugarat, mely belopódzott a hatalmas szlavon és horvát urak titkos mühelyeibe, a honnan nagyra törő, de mindig önző családi politikájukat intézik.
A Blagay-féle hármas hamisitvány a következő darabokból áll: 1. az 1218-iki oklevélből (II), melyben II. Endre a Goriczai István fiait Vodicza birtokában megerősiti és szabad ispánokká teszi (Blagay okl. II. sz.); 2. az 1352-iki oklevélből (II/a.), melyben Lajos király az előbbi oklevelet megerősiti s azonkivül felmenti a Blagayakat a királyi s országos hadjárat esetén való ingyenes szolgálattól (Bl. O. LXX. sz.); 3. az 1406. (április 22.) oklevélből (II/b.), melyben ismét Zsigmond erősiti meg a II/a-t és azonkivül a családot pallosjoggal ruházza fel (BlO. CXXI. szám). Mint látni, e csoport tartalmilag legszorosabban összefügg, de mindamellett mindegyik tagja külön sajatsággal bir, úgy hogy a kiváltságok három fokozaton keresztül folytonosan nőnek. Mind a három oklevél eredetiben maradt fenn, úgy hogy mindegyikről külső és belső kritikát lehet mondani. Az első darab már minden szempontból le van tárgyalva. «Az oklevél irása kétségkivül ügyes utánzat, mindamellett a külső kellékek egybevetve a levéltár többi darabjával nyilvánvalóvá teszik, hogy kivált belső bizonyitékai miatt hamis oklevéllel van dolgunk.» (BlO. Bevezetés XXXVII. l.) De a többi kettő is hamis és csak 1432 táján gyártották. Külsőleg hamis voltuk rögtön kiderül, ha a két oklevél irását összehasonlitjuk; már az első benyomás az, hogy mindakettőt egy kéz irta. (Az 1218-ik évi oklevélnek témája ugyanaz mint az 1412-iki oklevélé.) Vannak azonban más bizonyitékaink hamis voltuk mellett. A II/a irása a XV. század elejére mutat, a megerősitési záradék (1364) ugyanazzal a duktussal, sőt ugyanazzal a téntával van irva mint a főszöveg. A II/b. főleg egy belső oknál kell, hogy hamis legyen és ez a király czimében rejlik (1406-ban «Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus»)._{E két hamisitványra Gábor Gyula dr. ügyvéd ur volt szives figyelmeztetni. – Róluk szóló értekezésem már megjelent a Vjestnik 8. (1906.) évi kötetében.}* Az eszközökről, melyek segitségével az oklevelek gyártásának korát sikerült megállapitanom, itt bővebben nem szólhatok. Elég ha megmondom, hogy 1430-ban a Frangepánok legendája határozott testet ölt, mert ebben az évben Miklós veglai comes és hires bán Rómában tartózkodott, a hol a pápa megerősiti római származását. Ő az első, a ki «de Frangepanibus»-nak irja magát. De ez csak egyike a Blagay-féle hamisitványok motivumainak, a többi család-politikai jellegü.
Nekem úgy tetszik, mintha rokon vonás léteznék a Blagay-féle csoport irása és a Nelipics-féle csoporté között. De ez teljesen subjektiv. Sokkal objektivebb azonban a két csoportot irányitó eszmének párhuzamos keresztülvitele, a régebbi korszakok okleveleinek aránylag mély ismerete, a részletekre kiterjeszkedő megfigyelő képesség és a hibáknak szembetünő hasonlósága, melyek ezen érdekes mesterművek hamis voltát elárulják. Mert mint látni fogjuk a Nelipics-család óhajainak látszólagos szentesitése ép úgy három fokozaton van keresztülvive, mint a Blagay-féle esetben. Mindakét csoportban van egy-egy az ismert uj pecsétes záradékkal ellátott oklevél, mely tökéletes belsőleg, de külsőleg nem rejtheti el későbbi eredetét. Az általunk közölt Zsigmond-féle oklevél királyi czimében szintén egy anachronizmus lappang, csakhogy itt visszamenő, a Blagayak oklevelében a czim megelőzi a dátumot. De ezen következetes, nagyjában azonban általánosnak látszó párhuzamosságon kivül van egy érintkező pont a két oklevél-csoport között, mely több mint véletlen dolga. A Zsigmond-féle (kismartoni) megerősités a Nelipicsek számára t. i. ugyanazon évi és napi dátummal bir, mint az 1406-iki hamis oklevél a Blagayak részére. Hogy a II/b gyártója miért használta épen ezt a keltezést, ezt megmagyarázni nem nehéz, mert a Blagay-levéltárban volt egy azon napon kelt eredeti oklevél (BlO. CXXII. sz.). De hasonló eset nem foroghatott fenn a Nelipicsek ügyében. Nelipics Ivánis Nápolyi László pártján állott. Csak mikor sógora, Hervoja meghódol,_{Thallóczy, Hervoja herczeg, Turul 10 (1892.), 4. l.}* fogad hüséget ő is Zsigmondnak (1408)._{«eisdem Boznensibus ad ueram obedienciam redeuntibus, ipse Iohannes similiter ad huiusmodi obedienciam et fidelitatem se obtulit.» 1408. nov. 13-án kelt eredeti ép pecséttel a kismartoni levéltárban. Kiadva Vjestnik 7 (1905.), 167. l. Teljesen hasonlóan szól a két ugyanazon napon kelt oklevél az Orsz. lv. Dl., 38.503. és 38.504.}* Ezen tény, mely mellékesen mondva megsemmisitő hatással van az 1406-iki (kismartoni) átiratra, kizárja a lehetőséget, hogy ebből az évből léteztek volna Zsigmond-féle oklevelek a Nelipicsek levéltárában._{Természetesen nincsen kizárva, hogy egy olyan oklevél nem lett volna a Frangepán-levéltárban. V. ö. Vjestnik i. h. 165. l.}*
Ugy látszik, hogy a XV. század első harmada végén a délvidéken egy valódi hamisitó-lángész élt, a ki előbb, vagy, úgy lehet, a hamisitások idejében is a királyi kanczelláriában müködött, a ki talán az Usurában elveszett Lajos-féle pecsétnyomónak a birtokába jutott._{A Blagay-féle IIa oklevélen a Lajos-féle első pecsétnek töredékei függnek, melyekből az egész pecsétet lehet rekonstruálni. Teljesen olyan volt, mint az eredeti. A zsinór ép; a töredékek ezen oly módon függnek, hogy kétség nem lehet, hogy nyomó segitségével erősitették meg a pecsétet. Valószinübb azonban, hogy a nyomó csak mesteri utánzat volt.}* Hozzá folyamodnak a hatalmas szlavon és horvát urak végső bajaikban, mikor a király nem hajlandó rajtuk segiteni._{Hogy ez ki volt, nem sikerült megállapitanom. Minden gyanitás nélkül megemlitem, hogy a Frangepán-levéltárban őrizték az okleveleket, melyek bizonyos «Gregorius filius Georgii dicti Theuruk de Thathetych»-re vonatkoznak, a ki 1414-ben «Gregoriouch et Kervavezuze (Kervavezolze)», zágrábmegyei birtokokat királyi adományul kapta (Dl, 38. 509.). 1427-ben a király «ad instanciam fidelis nostri dilecti magistri Gregorii filii Georgii dicti Thewruk de Gregoryowcz et de Tetathych secretarie cancellarie nostre maiestatis prothonotarii» még a «Tergouische» birtokot-adományozza neki. (Dl, 38. 515.)}*

III. A két oklevél belső kritikája és történelmi értéke.
A Nelipics-féle csoportra a belső kritika megsemmisitő hatással van. Mig a Lajos-féle oklevél a külső okoknál fogva kétségtelen hamisitvány, addig a Zsigmond-féle oklevél magában véve csak jelentéktelen karczolásokkal ment keresztül a külső kritikán. Az I. oklevél formuláiba, tartalmába – legalább magában véve – alaposan nem lehet belékötni, a másodiknak valódiságát pedig már az első mondat megsemmisiti. E kettő között, mintegy kereszttüzben áll a harmadik, közelebbről nem ismert ikeroklevél, a kismartoni 1406-iki átirat.
Az első oklevél formuláira nézve teljesen szabályos úgy a főszövegében, mint a záradékban. Föltünő csak a király eskütétele a négy evangeliumra, hogy meg fogja tartani az adományát és meg fogja őrizni az adományos jogait. De ez távol attól, hogy gyanus legyen, csak a mellett szól, hogy a hamisitónak valódi «ad hoc» minta állott rendelkezésére. A tengermelléken még a byzanczi korszak óta divatos az eskü, úgy a magán-,_{Šufflay, Dalm. Privaturkunde, Sitzb. der Wien. Akad, 147. (1904), 125. l. 2. jegy.; Klaić, Vjestnik arkiva 3 (1901.), 2. l.}* mint a közszerződésekben. A byzanczi bonyolódott eljárásu -t_{Neumann, Urk. Quellen zur Geschichte byz. Beziehungen, Byzant. Zeitschrift I (1891.), 372. l.}* itt, mint az orosz szerződésekben_{Dimitriu, Vizantinskij Vremennik 2 (1895.), 531–550 ll.}* a hatalmasabb fél egyszerü esküje vagy még egyszerübb «stanak»_{Bogišić, Stanak u statutu dubr., Glasnik srb. uč. drustva = Jagić, Arch. f. sl. Phil. Valamit arról Wenzel is: A szláv tört. emlékek. Tört. tár 1879., 19. 23. ll.}* (conventio), esetleg erről kiállitott oklevél helyettesiti. Ezen szokás alól a magyar királyok sem tudják magukat kivonni a dalmát városokkal szemben; megtartja Nagy Lajos is ebben a kivételes esetben, a mikor egy a felségjogokat gyakorló családnak sarja alattvalójává lesz. Ilyesvalamit egy XV. századbeli hamisitó nem tudna beiktatni gyártmányába, ha a valódi mintában nem találta volna.
A rendes biróságok hatósága alól való kivétele és a családnak azzal a joggal való felruházása, hogy csak a király előtt tartozik törvényt állani, szintén nem páratlan. Megtette a király ezt a Bribirieknek ugyanabban az időben,_{Fejér IX. I. 473. l.}* később a bosnyák Hrvatinicsok szlavon ágának._{1366. Thallóczy: A bosnyák bánság, Tört. Értekezések 20 (1905.), 69. l.}*
Történelmileg valódi a várakról és birtokokról szóló rész is; igazolják úgy a hamisitvány keltezése előtt megtörtént események mint a későbbi tényállapotok. A Lika és Krbava vármegyékben fekvő Pocsitelj, Unac, Srb és Stog várakat a Nelipicsek miképen szerezték meg, azt csakugyan biztosan nem tudni,_{Én azt hiszem, hogy akkor, mikor (1253.) Béla király Drežnik župat adományozta Nelipicseknek, mert nagyon valószinű, hogy e župának a neve akkor nagyobb területet jelentett, mint a 13. század végén. (Blag. okl. 55–58. ll.) A Nelipicsek szivósan tartják a várakat és nem törődnek a megye nevével, mely mindinkább szükebb fogalmat képez, de kétségtelenül a nélkül, hogy ők a birtokaikból valamit veszitenének. 1352-ben Počitelj már mint királyi vár emlittetik («castrum nostrum Pochitel» Vjestnik i. h. 151. l.), Klaić valószínünek tartja (Rad 134 [1898.], 199. l.), hogy e várakat Vladislava, a korbaviai knezek nővére, hozományul hozta, de ezen feltevés a szláv institutiókkal ellenkezik. A Spalatóban lévő tornyot és a traui nagy házat (Alachevich, Alcuni documenti di Vellisthava [Gelčić] Bibliot. dalm. IV., 111–135. ll.). Vladislava szintén csak mint a Nelipics család ideiglenes feje birja.}* tény azonban az, hogy ezek körül, valamint még Knin és Brecsevo körül forog a kettős egyezség, melyet Miklós szlavon és István boszniai bán kötött Nelipics Jánossal 1345 junius 23-án._{Kiadva Vjestnik i. h. 142–144; Thallóczy i. m. 59. l. V. ö. Dl, 38. 486.}* E szerződés szerint János Knin és Brečevo várakat mindaddig megtartja «quousque sibi Cethina cum suis pertinenciis debitis et castrum Clissia insimul presententur.» Tehát Cetina-megye illette Jánost, itt pedig Kamičac vár feküdt, melynek romjai most is láthatók a Krka balpartján, a rogi vizesés közelében, ez a «castrum hereditarium»; itt van Sinj vár (Zyn) és Petrovo-polje (Pogle) a Cikola folyócska mellett. A hamisitvány ezen része tehát hiteles. De hiteles azon része is, mely a Bessenyő, pestmegyei birtok adományozásáról szól, mert a Nelipicsek ezt tényleg birták 1387-ig, mikor aztán Zsigmond király megmenti őket a távol eső kényelmetlen jószágtól._{Az erről szóló oklevél a Dőry család levéltárában (M. Nemz. Múzeum) maradt fenn. Nagyon elkopott s több helyen olvashatatlan: Kiadta Fejér X. I. 327–330. ll. Ide iktatom a Nelipicsekre vonatkozó részt az eredeti után «quod quia filii condam magistri Iwan filii Nelepcii in partibus regni Croacie incolatum et personalem residenciam habentes erga tuicionem iurium possessionarium (!) ipsorum in eodem regno in plerisque locis existencium iugiter occupati et detenti possessionem ipsorum Bessenew vocatam [in comita]tu Pestiensi sitam ob loci pretaxati distanciam eorumque creberrimam personalem absenciam variis hostit (!) insultibus iugiter prepeditam nequeant a cunctis inpetitoribus condigno tutaminis presidio defensare, ideo nos sane cum prelatis et baronibus nostris exinde deliberantes et eisdem filiis condam magistri Iwan aliquam possessionem magis pacificam com[minus]que [et] proprius dicto regno nostri Croacie ceterisque eorundem iuribus possessionariis inibi vt est perhibitum existentibus annexam ... conferre volentes (adományozza B. birtokot Ilswai Péter fia Leustáknak). A birtok 1410-ben mint «edificiis destituta» emlittetik. (Csánki, Földrajz I., 25. l.)}*
Már csak az oklevél dült betükkel szedett része van hátra, csak ez lehet a hamisitás rugója, mert ezen kiváltság: az országos jog és szokás alól való kivétel páratlan. Ellene nem csak a XIV. századi jogtörténelem, a család szomoru vége bizonyit, hanem az oklevél csak ebben a passusban találkozik az 1412-iki hamisitványnyal, csak ebből a részből remélhetett hasznot, mint látni fogjuk, az utolsó Nelipics és leánya, többi része jogi tartalmát akkor már régóta fölülmulta a tényleges jogi állapot. Az oklevél tehát nem koholmány, hanem csak interpolált okmány, melyet ridegen elvetni nem szabad, mert eltekintve az interpolált passustól, hüen megőrizte a szövegét a valódi szerződésnek, mely 1345 november 21-én jött létre a magyar király és a délvidéki dynaszta-család között._{Ezen (valódi) kiváltságlevelet tényleg emliti egy 1358-iki oklevél. L. a II. függelék bevezetését.}* A valódi oklevelet természetesen elpusztitották, miután megtette az utolsó szolgálatot, miután becsületes ruhájával eltakarta utolsó birtokosa leghőbb vágyát.
Ennek a vágynak az inkarnatiója a második 1412-iki okirat, mely egyuttal a hármas hamisitványnak vezérokmánya. A többi kettő csak szükséges előirat, hogy a harmadik hallatlan jogtartalma drasztikusan ne hasson, hogy magától értetődőnek lássék.
Felesleges volna ezen oklevelet teljesen felbonczolni. Ha a fentebb mondottakhoz még két belső bizonyitékot csatolunk, azt hiszem, igazi mivolta mindenki előtt világos lesz. Az első bizonyiték magában az oklevélben van. A király czime: Sigismundus stb. rex ac marchio Brandenbungensis, sacri Romani imperii archicamerarius stb. Az oklevél kelte: «Anno domini millesimo quadringentesimo duodecimo, tercio Kalendas Decembris, regnorum autem nostrorum anno Hungarie etc. XXVI, Romanorum vero tercio.» A bizonyiték teljesen egyszerü és magyarázatra nem szorul. De a gyártó hibája világot vet annak eljárására, mert kétségtelen, hogy két mintából készitette hamisitványát. Az egyikből a királyi czimet vette át, a másikból a dátumot. E szerint az első mintának az 1410-ik év előtti időből kellett származnia; legvalószinübb, hogy ez ugyanaz volt, a mely az 1406-iki (kismartoni) átirat készitéséhez szolgált. A második minta kiválasztása a hamisitót furfangja teljes nagyságában mutatja, mert a hamisitvány azt a keltezést viseli, mikor Zsigmond tényleg délvidéken Brinje-ben, a Frangepánok várában tartózkodott._{A király 1412 november 5–8-áig Zágrábban van; nov. 15-én «in Bichegio» (Bihać); 27-én «in Brinye». Fejér X. 5, 305., 308., 309. ll.}* Nagyjában a mintákból kevés haszna lehetett a hamisitónak, mert olyan privilegiumot tartalmazó oklevél, a milyen neki kellett, valóságban nem létezett. A hamisitvány belső alkatrészeit magának kellett fogalmaznia, azért nem is ragaszkodott a minták egyikéhez sem, hanem a bevezetésben azt használta, a mely épen a kezébe került.
A második bizonyiték a kiváltság hamis volta mellett kivül áll az oklevél szövegén, de épen azért alkalmas, hogy támasztékot nyujtson a «terminus post quem» megállapitására. Az oklevél t. i. János fia Ivanis jószágai között «castrum Olmys cum fortalicio Visuchi»-t emliti, pedig ezen várat Jeliniza, Ivanis nővére, csak férje Hervoja halála után (1416) ajándékozta fivérének, a mint ezt rögtön az adomány megtörténte után Zsigmondnak jelentik legszélesebb látáskörrel biró őrszemei, Ragusa polgárai._{1416 október 12.: «Rex vero Hostoia cepit uxorem suam Jelenizam, olim uxorem Crevoie, facto divorcio cum uxore prima ... Ista estate preterita accedens Jeliniza ad dictum virum suum Hostoiam, donavit comiti Iohanni de Cetina fratri suo castrum Almisii spectans et pertinens serenitati vestre ... » Thallóczy-Gelcich, Raguza összeköttetései 261–262. ll. Hervoja 1416 márczius vagy április havában halt meg. Már 1416. május 3-án Ivaniš knez horvát nyelvü (cyrill) oklevélben megerősiti Almissa város jogait. (Miklossich, Mon. Serbica 279. l.)}*
Az 1412-iki oklevél tehát ebben a részében is, mely úgyszólván mellékes: a várak felsorolásában, anachronizmus mutat fel,_{A többi várat Nelipicsek akkor tényleg birták. (Sinj és Kamičac-ról már előbb volt szó.) 1401-ben jelenti Ivaniš Traů városnak «quod habet in suis manibus castrum Clisii (Rački, Notae Lucii, Starine 13 [1881.], 225. l.). 1402 május 13-án Ivaniš «inter cetera Cettine atque Clissie comes»-nek irja magát. (Fejér X. 4, 159. l.; Ljubić, Mon. Slav. IV, 461. l.; v. ö. Vjestnik i. h. 163. l.) Azonkivül 1408 nov. 14-én a király, miután hüséget fogadott «Johannes filius Iwan filius Nelepech comes Cetine et Kliscie», adományozza neki «castrum Kyliz appellatum simul cum omnibus et singulis eius iuribus et pertinenciis sub suis veris et antiquis metis de consilio et consensu serenissime principis domine Barbare stb.... vsque ad vite sue tempora dumtaxat ... presencium patrocinio mediante, quas pro tempore vite dicti comitis Iohannis dumtaxat et minime ultra vim habere volumus et vigorem». (Dl, 38. 504.) Kluč és Zvonigrad, talán Travnik várat is valószinűleg Bessenyő birtokáért (lásd fentebb) kapta Ivaniš, mert egy másik szintén 1408 nov. 14-én kelt oklevelében Zsigmond e két várat «nove donationis titulo ... perpetuo et irrevocabiliter possidenda» adományozza neki (Vjestnik 167–169. ll.). Chachwina vár kétségtelenül azonos a «Kakumary Alias Zazyuna» nevü várral, mely a Frangepan Jánossal (Anž) való 1411-iki és 1421-iki szerződésben szerepel (Vjestnik 170. l.) és melyet a Nelipicsék ősi földjükön: Cetina megyében, legkorábban a 14. század harmadik negyedében épitették fel. 1369-ben a cetinamegyei Yazuina még egyszerü birtok, mely nem is az övék, hanem egy kurta nemesé («inter possessiones Georgii Dubraucich de Yazuina». Kukuljević, Iura regni I, 137. l.).}* külsején pedig a hamisitásnak durva foltját hordja. E szerint páratlan jogi tartalma, – melynek magának óvatosságra kellett volna bennünket intenie, legyen bár benne minden kifogástalan – csak az utolsó Nelipics kivánságában élt. Az egész oklevél tehát koholmány, melynek direkt történelmi értéke nem lehet, melynek gyártása azonban rendkivüli becscsel bir most is, nemcsak megrendelőire nézve. Benne tükröződik vissza t. i. a délvidék két leghatalmasabb családjának (Nelipicsek és Frangepánok) egy negyedszázadig (1411–1436) tartó sisiphusi munkája, egybevetve pedig a Nelipicsekre vonatkozó eredeti anyaggal, ezt annyira megeleveniti, hogy a száraz üzleti formulákból mintha a soha nem változó emberi sziv dobogna felénk. Az anyagból kilátszik, hogy Ivanisnak (1383–1434) nem volt férfisarja, csak két leánya volt. E kettőnek vagy jobban az idősebbnek, Katalinnak szól az első oklevél interpolált passzusa, az 1406-iki megerősitése és az egész második oklevél.
Érdemes erről részletesebben szólni, mert úgyis válaszszal tartozunk néhány, a két (három) oklevelet illető kérdésre. E kérdések közül a legfontosabb az, hogy volt-e a hármas hamisitványnak aktiv szerepe abban a harczban, mely a Nelipicsek hagyatékáért kitört és melynek a család utolsó férfia minden áron, a három oklevél hamisitása révén is elejét akarta venni.

IV. A Nelipicsek hagyatéka.
1416 október havában nagy ünnepély volt a Nelipics-családban. Ivanis elsőszülött leánya, Katalin_{Katalin-ról l. Alačević, Caterina moglie di Giovani Frangepani, Bull. de arch. dalm. 23 ( 1900), 171. l.}* férjhez ment Frangepán Miklós legidősebb fiához, Jánoshoz._{A glagolit oklevelekben: Hanž, Anž Frankapan.}* Ezzel a délvidék két leghatalmasabb családja forrt egybe. A dalmát városok hidegen számoló polgárai nem sajnálják a pénzt, hogy ezen alkalomból méltó ajándékkal tisztelegjenek a czetinai knéznél._{Traů város tanácsának 1416 október 4-én kelt határozata igy, szól: «honoretur comes Nicolaus Segne et donetur comiti Ioanni Cetine pro nuptiis filie». Starine 13 (1881.), 265. l.}* Mélyen bevésődött e történelmileg fontos esemény a nép fogékony lelkébe, mely most is ezt tükrözteti vissza, mikor a parasztember mesél a Nelipicsek lakodalmáról, a násznép addig soha nem látott hosszu soráról._{Milinović (Knez Domaldo 9. l.) feljegyzett egy olyan mesét, melyben Nelipić knez Zárából feleséget hoz fia számára. A történelmi háttere, azt hiszem, a fentebbi esemény.}* Számunkra azonban ezen házassággal csak az első felvonása végződik a drámának, mely hogy ne váljék tragédiává, a szereplők a szóban forgó két oklevelet gyártatták. A felvonásnak előző színei a következők.
1411 január 20-án Brinje, a Frangepánok vára rendkivüli szertartások helye volt. Ivanis czetinai knez és Frangepán Miklós pobratimstvora lépnek egymással, melynek véd- és daczszövetség a lényege._{«fidem nostram inviolabiliter obligamus cum ipso habege ab isto die in antea ligam, vnionem, fraternitatem et amicitiam vertam ad vnum velle ad vnum nolle et ad omnem fortunam siue prosperam siue aduersam, promittentes insuper non dimittere eum pro aliqua occasione vel causa, set ipsum omni tempore iuuare, defendere protegere ... In predicta tamen liga, vnione, amicitia vera duratura pro semper cum gratia dei, vt superius declaratum est, seruamus precipue honorem, fidelitatem, reuerentiam et homagium sacre corone Hungarie, cuius sumus et esse intendimus subditi et fideles» (két hasonló szövegü oklevél, az egyik Ivaniš-é, a másik Miklós-é, az Orsz. levéltárban, Dl, 38.505. és 38.506.). A pobratimstvo-ra nézve I. Krause, Sitte und Brauch bei den Südslaven, 14. l.}* Ez a délszláv szokások szerint a barátságnak legmagasabb foka, de őket ez sem elégiti ki. Ráadásul Ivanis adoptálja Miklós fia Jánost. Mivel a hazai szokások ezen institutiót nem ismerték, a czetinai knez nem mint szláv családfő, hanem mint a római jogra igénynyel biró spalatói patriciusnak fia szerepel._{A mint a Vjestnik (7 [1905.], 170. l.) közölte kivonat mutatja, az adoptálásról szóló oklevél a kismartoni levéltárban van. Ebben a kivonatban ugyan Ivaniš mint «filius Ivan, comes Cetine, Clissie et Rame» szerepel. De ezen kivonatok felületesek. Lucius ellenben igy kivonatolta a czimet: «Johannes quondam Marini Cetine Clissie et Breze comes adoptat» stb. Bulletino dalm. 4 (1881.), 87. l. V. ö. a II. függ. 5. pont a.}* Az adoptálással kapcsolatban Ivanis Katalin leányát Miklós fia Jánossal eljegyzi és hozományul öszszes jószágait leköti. Miklós ellenben kötelezi magát fia nevében, hogy abban az esetben, ha menye Katalin lesz apja általános örököse, 10,000 aranyat hozományul fog kifizetni fia sógornőjének, Margitnak._{«quod magnificus et spectabilis domincellus Iohannes primogenitus noster sit ex nunc et esse debeat sponsus et maritus legitimus magnifice et spectabilis domincelle Catherinelle filie primogenite eiusdem domini Iohannis ... et vbi contingat predictam dominam Catherinellam tanquam filiam primogenitam patris omnibus et singulis bonis paternis stabilibus generaliter succedere ... sicut est declaratum per literas patentes predicti magnifici viri d. Iohannis (l. az előző jegyz.) ... nos in persona prefati spectabilis domincelli Iohannis ... promittimus ... maritare honorabiliter sicut decet magnificam domincellam Margaritam secundogenitam ... et pro dote et dotis nomine ex tunc dare sibi promittimus de bona et vera pecunia vsuali decem millia ducatorum ... (Eredetije Dl, 38.507.) Margit 1413 táján Pál fia Károly, korbaviai knez felesége lesz. Ezen alkalomból hozományul kapja Zvonigrad várat Odorja nevü župa-val együtt. (1413 jan. 6. Iohannes ... dat in dotem filie sue Margaritć, sponsć magnifici viri Caroli filii Pauli comitis Corbavić pro 7 millia ducatorum auri castrum Zvonigrad cum provincia Odriya.) Bulletino 5 (1882.), 56. l. Később valószinüleg készpénzzel kifizették a hozományát, mert 1423-ban Ivaniš, már Zvonigrad várat zálog fejében Katalinnak adja. Margit tulélte a férjét. Utoljára emliti az 1462 decz. 4-én kelt oklevél. (Ljubić, Mon. Slav. X, 230. l.) Kétségtelenül reá vonatkozik (Klaić, Rad 134., 209. l.), a mit Tomasich, egy 16. századi horvát kronista (Kukuljević, Arkiv IX., 17. l.) az 1461. év alatt mond: die decima iulii interfectus est serenissimus rex Thomas Bosne sub castro Orichovica in origine fluminis Baguncii seu Unne in Croatia. Huius regis gra. aperina (!) erat quedam domina nomine Margareta de Orichovica, que quidem multa a Coruatis et Curgachouich erat molestata ....» Ide iktattam ezen passust, mert a gra. aperina értelmét eddig nem sikerült megfejteni. Margit Jeliniza révén (l. II. függeléket) unokatestvére volt Ostoja fia Tamásnak.}*
Már e kétoldalu, többszörös szerződésből világos a czetinai kneznek azon vágya, hogy idősebb leánya örököljön utána. Mert fia nem volt, de talán akkor még remélt a sorssujtotta emberek szokásos makacsságával._{Legalább az előttem eredetiben ismert szerződésekben még nem fordul elő a baljóslatu formula: «in casu defectus in herede masculino», mint az 1421-iki obligatióban. (Vjestnik i. h. 170. l. 4. sz.)}* De a vágy és teljesedése között kivételt nem ismerő, századok szokásán alapuló országos törvény_{Életrajzát (1393–1432.) l. Klaićnál a Frangepan cs. történetéről irt alapos müvében: Krčki knezovi Frankapani, Zágráb 1901., 188–218. ll.}* állott, melynek ridegségét csak a király páratlan, merész kegye tudta volna enyhiteni. Hogy ezt elérje, természetadta bosnyák barátjaitól, sógora, Vukcsics Hervojától elpártol, szövetkezik a Frangepánokkal, mert Miklósban, a király kedves emberében, élete megmentőjében hatalmas szószólót remél találni a király ujdonsült hive. És Miklós kész támogatni Ivanist «ad unum velle, unum nolle», mert az eredmény oroszlánrésze a házasság révén az ő családjának fog jutni. 1412 nov. 27-én Zsigmond Brinjében, Miklós várában tartózkodott. Ezen alkalommal biztosan szó esett a király előtt a két szövetkezett óhajáról, de Zsigmond bizony nem volt hajlandó egy királyi jogot, mely csak egy család utolsó férfisarjának halálával lép életbe, élő Nelipicsre átruházni. Az első kisérletet kétségkivül mások is követték és a sikerbe való remény oka volt talán az elhatározott házasság folytonos elhalasztásának. Elvégre belefáradnak, gyermekeikkel megköttetik a házasságot és hódolattal tele kérések helyett megengedett és megengedhetetlen fogásokhoz folyamodnak, hogy kijátszszák a Katalin fényes hozományát fenyegető törvényt.
A kismartoni levéltárban egész sorát őrzik a szerződéseknek, melyek révén Ivanis elsőszülött leányának fokonként juttat gazdag ingatlanjaiból. Először Klis várat (1422, 1426), azután Zvonigradot (1423), továbbá Kamicsac és Klucs várakat (1428), elvégre Almissát Visucsi erősséggel együtt zálogositja el Katalinnak «tetemes» pénz fejében._{Vjestnik i. h. 170–171. ll.}* Azonkivül a vejét 1421-ben még egyszer adoptálja és «in casu defectus sui in herede masculino» a felsorolt várakat leköti. A fokozatos zálogositás jogi csucspontját képezi a knini káptalan előtt (1434) kötött szerződés, melyben 50,000 «kifizetett» aranyért impignorálja összes ingó és ingatlan jószágait._{Kivonat közölve Vjestnik-ben i. h. 172. l.}* Ezen oklevél alapján Vladihovics Domsa, a bán kiküldöttje (banovac) Frangepán Katalint be is vezette az atyja összes birtokaiba._{Lopašić, Hrv. urbari (Mon. Slav. mer. historicoiuridica V.) 6. l.}*
Nem véletlen ez, hogy ezen jogi üzlet majdnem közvetlenül Ivanis halála előtt történt._{A knini káptalan oklevelének pontos napi dátuma a fentebb idézett kivonatban nincsen megjelölve, de az évszám (1434) bizonyos. Mint Lopašić (i. m. 6. l.) – a ki ezen oklevelet egy ujkori (a zágrábi levéltárban levő) transsumptumból ismerte, de nem idézte pontosan (miért nem is tudtam megtalálni) – sejteti velünk, az oklevél juniusban kelt. Ha ez igaz, akkor ezen oklevél utoljára említi Ivanist, mert a most ismert oklevél, melyben utoljára szerepel, 1434 május 23-ából való. (Ljubić, Mon. Slav. mer. IX, 67. l.)}* Mivel fia nem volt, hogy utána örököljön az ősi törvény automatikus müködése folytán, mivel joga nem volt, hogy leánya javára testáljon, több szinlelt jogügyletnek végrendeletének kellett lennie. Mert a hármas hamisitványnak, mely a testálás, a jószágok hozományul való adás jogát adja neki, az órája soha sem ütött. Nem Zsigmond számára t. i., a ki jól tudta, hogy oly kiváltságlevelet soha nem állittatott ki, hanem utódja számára készitették azokat, feltévén, hogy az öregebb király előbb hal meg, mint a nála fiatalabb utolsó Nelipics. De épen az ellenkezője történt és a király nem szegte a szavát, mikor Ivanis halála után követeli jószágait, mert az ő számára a Nelipics-féle számos szinlelt szerződés semmi kötelező erővel nem birt.
Ivanis halálával a dráma második felvonása fejeződik be. Következik a harmadik aktus, melyben a feszültség a csucspontját éri el, mert az elhunyt örökébe lép veje, Frangepán Anz (János), daczolván a királylyal. Közvetetlen hatalma Fiume melletti Trsat-tól messzire dél felé: Almissáig, Neretva folyóig terjedt. Itt, Almissában és Sinj várában székel a hatalmas úr, a ki horvát nyelvü okleveleiben «veglai és modrussai, czetinai és klisai knéznek, Dalmáczia és a horvátok bánjánnak nevezi magát._{Knez’ Hanž’ Frankapan, krčki i modruški, cetinski i kliš’ki knez i veće, ban Dalmacie i Hrvat’. Lopašić i. m. 8. l.; Šurmin, Spomenici (Mon. Slav. mer. hist. iur. VI.) 138. l.}* De már közelednek a magyar hadak, hogy a király jogait érvényesitsék; vezeti és a költségeket fedezi Thallóczi Matkó, Zsigmond kedvencze és élete megmentője. A szlavon bán a király nevében megtámadja a hütlen horvát bánt és 1436-ban kitört véres harcz a Nelipicsek hagyatékáért.
A harcznak egyes eseményei ismeretlenek előttünk; az elmondottak is csak pár évvel későbbi adományozásokból, szerződésekből, Thallóczi itinerariuma gyér pontjaiból konstruálhatók._{A mennyiben a két hamis oklevél tartalma nem vezeti félre, a hagyatékért folyt harczot és annak végét jól rekonstruálta már Lopašíć (i. m. 5–6. ll.). Őt követi Klaić (Krčki knezovi Frankapani 225–226. ll.), a kinek azonban sikerült néhány eseményt chronologiailag pontosabban meghatározni. De mindakettő előtt ismeretlen az udinei levéltár eredeti anyaga.}* De látni ezekből, hogy a harcz a Nelipicsek területén folyt, hogy az oláhok, a morlák pásztorok, mint hajdan Bribiri Mladent, most is hütlen urukat támogatják._{1436 márczius 18-án Frankapan Anž megerősiti az oláhok (vsi dobra vlasi) törvényeit, a hogy ezek érvényben voltak a volt uruk Ivaniš bán idejében (Kakono im' je bilo za nih bivšega gospodina bana Ivaniša). Az oklevelet kiadta először Thallóczy (Jagić, Archiv für Slav. Phil. 14 [1802.], 156. l.), később (1894.) eredeti után Lopašić i. m. 8–11. ll. Az oklevél mint nyelvemlék érdekes a magyarokra nézve is, mert benne előfordul a magyar eredetü «lovasb» (lovász) szó = szolga.}* 1436 augusztus havában Thallóczi Sinj váráig nyomul elő. De makacsul védte székhelyét a Frangepán. A vár ostroma a szlavon bán sok előkelő emberének életébe került,_{Az 1438 márczius 3-án kelt oklevélben, melyben Albert király a két Thallóczy-nak Gyurgyevácz-ot, Srebrnik-ot stb. várat adományozza, ezt olvassuk: «demum vero una cum Petro de eadem Thallowcz fratre suo ... in omnium castrorum regalium in dicto regno Croacie existencium alias per condam Iohannem de Frangapanis Segne, Wegle et Modrusse comitem etc. ipsius condam imperatoris et regis notorium infidelem pro se eotunc perperam occupatorum ... ingenti copia gencium leuata in manu forti facta recuperatione ..., in quibus quidem exercitualibus expedicionibus nec non castrorum predictorum recuperationibus, castrorum Zyn in Croacia ... expugnacionibus quam pluribus notabilibus caris familiaribus cetis et occisis» (eredetije a zágrábi akadémiában; használta Lopašić i. m. 6. l. Klaić i. m. 226. és 331. l. 179. jegy.). Hogy ez mikor történt, kiviláglik Thallóczy Matkó itinerariumából. 1436. VII. 2. Bihácsnál táboroz (Ljubić IX, 89. l.). VIII. 7. «datum in descensu nostro exercituali sub castro Zyri voato», Tkalčić Mon. civ. Zagr. II, 122. l. «Zyri» kétségtelenül olvasási hiba Zyn helyett.}* még pedig hiába, mert még október 31-én «Hanz knez» osztogatja a Sinj vára alatt fekvő telkeket néhány hű emberének._{«u Cetini poda v’ Sinem’. Šurmin i. m. 138. l.}* De ez az utolsó ismert szereplése. A halál megmentette a kapzsi Thallóczi Matkót félelmes ellenségétől; a halál, mely ha természetes, váratlan volt, ha természetellenes, gyilkosság. A vakmerő Anz a szlavon bánnal való nyilt harczban nem esett el, mert halálával senki nem dicsekszik, érte senkit nem dicsérnek.
Két sebenicói ember: Gasparovics Miklós és Martinusevics György közvetitése révén (1437. I. 31.) az özvegye, Katalin általadja Matkónak a néhai atyja, Ivanis összes tartományait, hogy megmentse kiskoru fia, György számára az édes atyja után öröklendő birtokokat, melyeket földéhes rokonai, a Frangepánok többi ága, kihasználván Anz hütlenségét, magukhoz akartak ragadni._{L. az I. függeléket. Ebből látni, hogy az «Annuario dalmatico2 (1885.), 222. l. kiadott oklevél, melyben «Hansa Frangapani» 1437 márczius 30-án (Almissa) «nobilibus viris Rogoznanis subditis nostris» megerősiti kiváltságait, hibás keltü. (Klaić 331. l. 182. jegy.) Az oklevelet horvát eredetiből forditották, melyben a dátum glagolit betükkel van jelölve, s igy majdnem kétségtelen, hogy a forditó a glagolit «d» (= 5) betüt «ž»-nek (= 7) olvasta. Ezen oklevél évszáma tehát 1435. Közvetitéseért Gáspár fia Miklós Matkó-tól Meja nevü birtokot kapja Lika megyében (ered. a zágrábi akadémiában. Lopašić i. m 6. l. és Bihać i bihaćka krajina 18. l.). 1437. jun. 26-án Prágában tartózkodó Zsigmond oklevelet állittat ki Martinussius fia György számára, a ki «tempore recuperationis nonnulorum castrorum nostrć maiestatis in ipso regno Croatie existentium, que quondam Iohannes de Frangepan ... noster notorius rebellis et infidelis, temerarie et presumptuose contra nostram maiestatem tenere et conservare pretendebat, per fidelem nostrum magnificum Mathkonem ... facte, vbi ipse Georgius per suam industriosam et solertam practicam mortuo annotato quondam Iohanne comite, inter dominam relictam ipsius ... et prefatum Mathkonem banum pro reoptinendis castris prenotatis factam ... peregit mediationem seu compositionem». Bulletino di arch. dalm. 6 (1883), 42–43. ll.}* És tényleg jól tette, mert a bán nem szegte meg hitét, hanem a királynál teljes megbocsátást eszközölt ki._{1437. III. 20. Prága (Dl, 38,524.).}* Az anya és fia a felső Unna folyónál fekvő Rmanj (Rmain, Ermeny)
várába huzódtak vissza, de még sokáig kellett küzdeniök, hogy törvényes örökségük birtokába jussanak._{Vjestnik 7 (1905.), 174–175. ll. 37., 42., 43., 48. sz.}*
Különös véletlen az, hogy a Frangepán-féle összes birtokok 1449-iki végleges elosztása alkalmából Katalin fiának, Györgynek, a többi között Slunj mellett fekvő Czetin vár is jutott;_{Wenzel Kritikai tanulmányok a Frangepán cs. történetéhez. Tört. Értek. II (1883.), 28–29. ll.}* igy utódjai e vártól azzal egyenlően hangzásu predikátumot viseltek,_{Horvátul: cetinski knezovi. Ezen ágnak magva 1542-ben megszakadt János kalocsai érsek személyében.}* mely miatt az apja messze délen, Czetina-megyében szomoru véget ért.
A Nelipicsek óriási hagyatékát pedig a Thallócziak vették át; raguzai származásuak, de idegenek, ellenségek, a délszláv felfogás szerint. Aztán az ősi várakba pogányok ültenek. Megszakadtnak vélné a szóbeli hagyományt az, a ki nem ismeri a délszlávság szivós költői lelkét. Pedig a kanyargós Krka mentén a lakosság most is «Nelipics grad»-jának nevezi Sinj városát; épitéséről és a számos czetinai omladékról_{Milinović, knez Domaldo. Narodni list 1886 május (15. 37. sz.)}* megannyi mesét mond a «guzlás». Az ezen romokat egykoron épitő hősök iránti kegyelet inspirálja őt, ugyanaz, mely a középkorban szenteket csinált, manapság szobrokat emel.

I. FÜGGELÉK.

1437 január 29. Petrovo polje.
Thallóczi Matkó, horvát és szlavon bán, miután Frangepán János özvegye Katalin, atyja Iván fia János, czetinai knez összes birtokait általadta, megbocsátja neki és fiának, Györgynek a felségárulás bünét, melybe estek ura, illetőleg atyja hütlensége folytán; azonkivül minden biztositékot nyujt, hogy György atyja után való törvényes örökségét rokonaitól megkapja.

Nos Mathko de Thallowcz regnorum Dalmacie Croacie et tocius Sclauonie banus etc. memorie commendamus tenore presencium significantes quibus expedit vniuersis, quod, licet condam spectabilis et | magnificus dominus Iohannis de Frangapanis Segnie, Wegle et Modrusse comes olim regnorum Dalmacis et Croacie predictorum banus nonnulla castra quedam imperialia seu regalia, | quedam vero per defectum seminis sexus masculini condam magnifici domini Iohannis filii Iwan comitis Cetine alias similiter dictorum regnorum Dalmacie et Croacie bani ad dictam imperialem | seu regalem maiestatem deuoluta, spiritu superbie seu proteruitatis ductus pro se ipso vsurpauerit et contra voluntatem ipsius domini nostri imperatoris vita sibi comite tenuerit, non nulla eciam | spolia tam in tenutis fidelium regni Hungarie corone, quam ipsum et fratres suos communiter tangen(tibus) et concernen(tibus) patrauerit feceritque et comiserit, racione quorum idem Iohannes comes | seu banus manifestam notam infidelitatis contra dictum dominum nostrum imperatorem seu regem et regni sui Hungarie coronam incurrerit, fratres eciam eiusdem contra ipsum quosdam processus iudiciarios reportauerint machinando ipsum et suos successores aggrauare, – tamen quia magnifica domina Katherina vocata relicta eiusdem condam comitis Iohannis et bani tam suorum quam dicti domini et mariti sui predecessorum dicte sacre regni Hungarie corone fideliter famulancium, qui pro eorum seruiciis fidelibus ab ipsa corona et regibus Hungarie magnos reportauerunt vtilitates, vestigia sequi volens et imitari, omnia castra tam regalia quam per defectum seminis sexus masculini prefati comitis Iohannis genitoris sui ad dictam imperialem seu regiam maiestatem ac sacram regni sui Hungarie coronam deuoluta et redacta et precipue castrum Thininiense ex castris regalibus inpignoraticiis in limitacione conseruationis eorundem castrorum regalium inter ipsum condam Iohannem et fratres suos facta Stephano, Nicolao, Bartholomeo, Martino, Sigismundo, And(ree) et Iwan deuentum per prefatumque Sigismundum dicto condam Iohanni comiti marito ipsius domine nota infidelitatis offuscato voluntarie traditum, de quo quidem castro Thininiensi memoratus condam Johannes comes, acquisito sibi auxilio a Stephano nepote condam Zandaly wayuode dicti domini nostri imperatoris similiter notorio infidele, multa spolia conbustiones seu deuastaciones et alia dampna in crimen lese imperialis seu regie maiestatis intulisse dinoscitur, pro cuius quidem castri recuperatione in gencium nostrarum exercitualium leuacione de ipsius domini nostri imperatoris commissione plusquam sexag[inta m]ilia florenorum auri exposuimus, in sui et Georgii filii sui signum fidelitatis [no]bis nomine imperiali seu regio resignauit, – ideo nos pro ipsius domine et filii sincera fidelitate auctoritate et in persona dicti domini nostri imperatoris, prefate domine et Georgio filio suo super nota infidelitatis, quam dictus condam Johannes comes et per consequens ipsa domina et filius suus eidem adherendo contra prefatam seu imperialem seu regalem maiestatem incurrisse diuoscuntur capitibus scilicet ac possessionibus rebusque et bonis eorum quibusuis, nec non incendiis homicidiis spoliis et aliis quibuscumque malorum generibus per eundem condam Johannem et familiares suos quibuscumque et quocumque factis graciam et misericordiam duximus faciendam, ymmo facimus presencium per vigorem. Insuper quia ipsa domina pretacta castra superius declarata ad nostram requisicionem per nos in persona prefati domini nostri imperatoris erga ipsam factam sine difficultate aliquali pureque et simpliciter nobis resignauit, pro eo nos in persona et auctoritate prefati domini nostri imperatoris seu regis super restitutione dictorum castrorum regalium et presertim impignoraticiorum per ipsam dominam in signum sue et Georgii filii sui fidelitatis constanciam modo quo supra facta nec non quibuslibet incendiis spoliis homicidiis et quibusuis malorum generibus per ipsum condam dominum Iohannem maritum ipsius domine in suis et dictorum fratrum suorum tenutis quocumque factis vbilibet tam intra quam extra iudicium propriis nostris sumptibus et laboribus respondere et per procuratores regios responderi facere ac totum onus, si quo ipsa domina et filius suus propterea aggrauari deberet, tollerare ac per ipsum dominum imperatorem seu regem et suos successores reges vtputa Hungarie tollerari facere et vltra hoc eandem dominam et filium suum in dominio castri Tersan(!) ac ciuitatia Modrus et aliarum pertinenciarum eiusdem tamdiu quousque fratres dicti condam domini et mariti sui prefato filio suo de bonis paternis rectam et equalem dederint porcionem, propriis laboribus et expensis contra dictos fratres annotati condam domini et mariti sui protegere et conseruare et in qualibet protectione necessaria in porcione per fratres dicti condam Iohannis comitis ipsi Georgio danda totis nostris viribus subuenire assumpsimus, ymmo assumpmimus fide nostra mediante. Quocirca vos magnificos dominos regni Hungarie palatinum ac iudicem curie regie regnorumque Dalmacie et Croacie banos, cunctos eciam alios iudices sub iurisdicione dicte regni Hungarie corone nunc constitutos et in futurum constituendos presentes visuros in persona prefati domini nostri imperatoris seu regis requirimus et autocritate eiusdem prenotata committimus, quatenus prefatam dominam Katherinam ac Georgium filium suum a modo in posterum ad instanciam prefatorum fratrum dicti condam Iohannis domini ipsius domine vel alterius eorum racione restitucionis castrorum regalium predictorum vtputa Thelen, Laab et Oztorwicza vocatorum nec non quorumcumque dampnorum per ipsum Iohannem in suis et dictorum fratrum suorum bonis quocumque factis iudicare vel asstare iudicatui compellere non velitis neque debeatis modo aliquali, q(uonia)m nos propterea fratribus dicti condam comitis Iohannis pro ipsa domina et filio suo respondebimus et per dictum dominum nostrum imperatorem seu regem et suos successores reges vtputa Hungarie responderi facere assumpsimus, ymmo assumpmimus et presencium literarum nostrarum, quibus sigillum nostrum est appensum, testimonio obligamus; quas semper post earum lecturam in exhibentis manibus volumus remanere. Datum in Petrowapolya feria tercia proxima ante festum purificacionis beate Marie virginis anno domini millesima quadringentesimo tricesimo septimo.
Eredetije olasz bőrhártyán az orsz. levéltárban: Dl, 38.523. A pecsét nyoma: a szöveg alatt és a felhajláson a zsinór áthuzására való két-két átmetszés.
Rövid olasz nyelvü kivonat Starine-ben 25 (1892), 324. l. 50 sz.
Dr. SUFFLAY MILÁN.

VEGYES.

Kajári Biby Simon armálisa 1522-ből.

(Czimerképpel.)
A Biby-familia kajári jobbágycsalád volt, melynek tagjai közől Simon a bakonybéli apátság körül különösebb érdemeket szerzett: két izben verés érte, sebet kapott a monostor érdekeinek védelmében, sőt anyagi áldozatot is hozott az érdekében, mert az apátságnak adta egy ősi, kajári szőllejét és elengedte neki 100 forint tartozását. Ezen szives szolgálatokat Jakab bakonybéli apát és konventje már 1521 november 25-én azzal jutalmazták, hogy Biby Simont két leányával, Orsolyával és Borbálával egyetemben az apátság nemes jobbágyainak soraiba emelték, telkét és tartozékait a kilenczed és tized alól fölmentették s e jogokat a leányok ivadékai számára is biztositották._{L. ezt az oklevelet A pannonh. Sz.-Benedek-R. tört. VIII. 568–569. l.}*
Jakab apát azonban még nagyobb jutalomban részesitette Bibyt, a mennyiben a következő évben kieszközölte, hogy az ország nemeseinek sorába került. Mivel Biby az ő monostorának védelmezésével és istápoló támogatásával egyben az egész benczés rend körül érdemeket szerzett, könnyen elérte, hogy Tolnai Máté, a benczések főapátja is segitette a királynál, midőn Biby nemesitését kérelmezte. II. Lajos a két apát kérésére Bornemisza János pozsonyi főispán előterjesztése alapján bele is egyezett és 1522 február 14-én Budán kelt levelével Bibyt és két leányát megnemesitette és czimert adományozott nekik.
Sajnos az armalis sok viszontagságon ment keresztül: viztől összezsugorodott, foltokat kapott, lekopott, pecsétjét letépték és már a XVIII. században olyan állapotban volt, hogy mikor a pannonhalmi hiteleshelyi levéltár régi protocollumának 169. lapján be akarták vezetni, csak rövides regestáját adták azzal a megjegyzéssel, hogy alig harmadrésze olvasható. És ezen harmadrészből épen a czimerleirás hiányzik, anynyira lekopott, hogy csak itt-ott vehető ki egy-egy félsor, néhány szó. Igyekezünk a szöveget, amennyire lehetséges volt, helyreállitani, azonban az még igy is csak töredék. Hangzik pedig következőképen:

Ludovicus dei gratia rex Hungarie Boheme etc. tibi fideli nostro nobili Symoni Byby de Kayar salutem et gratiam nostram regiam. Ad perpetuam [rei memoriam] harum seria volumus pervenire, quod cum nos ex fidedigna conmendatione in tui favorem facta intellexissemus, quod ..... ć pro locorum et temporum varietate sacrae inprimis huius regni nostri Hungarie corone, maiestatique nostre facta ..... exigentiam exhibita, quaquanta item probitate, fide, constantia, cura et solicitudine a multis annis usque ........ grandiorem, quod ex supplicatione et conmendatione venerabilium Mathei sancti Martini sacri montis [et Jacobi sancti] Mauricii de Bakonbeel abbatum in tui favorem facta accepimus, eidem abbatie de Bakonbell, immo .................. religionis sancti Benedicti cum non modico eiusdem religionis incremento et commodo serviveris ......., tum .......... huiusmodi servitiorum, que pro pio in ipsam abbatiam, religionem affectu, perinde ...... proprie nostre persone exhibuisses ........... namus, tum vero ad supplicationem eorundem abbatum ex statu et conditione ignobilitatis, quam a parentibus nascendo ............. eris, ex certa nostra scientia et gratia speciali te eximentes cetui et numero verorum regni nostri nobilium armis utentium adscribendum atque aggregandum duximus annuentes et concedentes, ut a modo deinceps tu, tuique heredes universi et posteritates utriusque sexus universe pro veris et a nobili sanguine propagatis nobilibus habeamini, reputemini et honoremini, immo eximimus ascribimus et aggregamus .................., ut ad prestanda deinceps ............ corone et maiestati nostre plura fidelia servitia diligentior et pronior esse possis in signum .......... nobilitationis hec arma seu insignia nobilitaria ............ videlicet scutum armigerum ............... angulis ......... seu celestino nobilium colore ............. medio campo ......... vitem seu vilis stipitem tribus palmitibus decoratum (?) .......................... que omnia in fronte presentium literarum nostrarum docta .......... depicta sunt, tibi memorato Symoni dedimus, donavimus et contullimus, immo damus et conferimus, ut tu, tuique heredes et posteri universi prescripta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium quorumqumque armis utentium a modo in posterum ubique in prśliis hastitudiis, torneamentis, duellis, aliisque omnibus et singulis excercitiis nobilitaribus, necnon sigillis, velis, annulis, tentoriis, cortinis, papilionibus, domibus, generaliter vero in quorumlibet rerum et expeditionum generibus ferre, gestare, fingi, p ........ et insculpi, incidique facere, omnibusque illis gratiis, prerogativis, honoribus ac libertatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri armis utentes qualibet consuetudine vel iure utuntur et gaudent, uti frui, et gaudere possitis et valeatis. Preterea in maius et evidentius argumentum prenotate nostre favoris donationis et collationis presentium armorum illam libertatem et exemptionem ............ prefatus frater Jacobus abbas de Bakombel in suo et conventus eiusdem abbatie nomimbus et personis ex consensu prefati fratris Mathei archiabbatis sancti Martini vigore litterarum suarum privilegialium superinde confectarum et coram nobis productarum ....................................... eisdem litteris ............. taxata super non solutione onerum, decimarum et nonarum .............. et ................. in dicta possessione [Kayar] appellata in comitatu Jauriensi existenti habita universarum pertinentiarum et integritatum eiusdem domus in eius nomine (?) ............. et signanter ratione vinee Pokyzewlew vocatć prefato monasterio de Bakombeel pertinere debentis, item .......... donationem et perpetuam quietamque (?) possessionem cuiusdam fenilis ......... habiti, certarumque terrarum arabiliuin ad illud ab antiquo, ut dicitur, .......... tibi prefato Simoni et honestis dominabus Urrsule ac Barbare filiabus tuis in perpetuum acceptantes aprobantes eisdem libertati et donationi, quatenus ............. nobis est nostrum regium consensum prebuimus et predictam domum, in cuius pacifico ............... dominio multis annis perstitisse et nunc quoque perstitere diceris, simulcum .......... omnibus suis utilitatibus et pertinentiis quibuslibet quovis nomine vocatis ad eandem domum ab antiquo et de iure pertinentibus et pertinere debentibus ac pariter cum omni iure regio ........................ qualitercunque ........... cedem ex quibuscunque causis, viis et rationibus nostram concernerent maiestatem, tibi memorato Simoni de dicta Kayar et prefatis filiabus tuis, vestrisque heredibus et posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus, immo acceptamus, approbamus, prebemus, damus, donamus et conferimus iure perpetuo et irrevocabiliter tenendam, possidendam pariter et habendam, salvo iure alieno, harum nostrarum vigore et testimonio litterarum mediante, quas ad perpetuam memoriam omnium premissorum secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, consignatas, concedendas duximus. Datum Bude, in festo beati Valentini martyris, anno domini millesimo quingentesimo vigesimo secundo, regnorum nostrorum predictorum etc. anno sexto.

Relatio magnifici domini Johannis

Bornemizza comitis Posoniensis.

A szöveg nagy fogyatkozásáért azonban kárpótlást nyujt, hogy, ha szintén megviselten is, megmaradt a czimerkép, mely után a leirást pótolhatjuk.
A czimer a következő: csücskös talpu egyenes paizsban kék mezőben zöld szőlőág három fölfelé álló vesszővel, az elsőn négy, a másodikon és a harmadikon három-három levél, a vesszők végén egy-egy szőlőfürt zöld szemekkel. A pajzs fölött zárt sisak van, fölötte oromdisznek a pajzsmezőben levő vesszős, fürtös szőlőág azzal a különbséggel, hogy a középsőn seregély ül. A takaró égszinkék és vörös. Pajzstartónak egy-egy meztelen angyalka van rajzolva; a vállaiknál mindkettőnél egyaránt meglevő vizfolt okozta szinváltozás már alakja szerint is arra vall, hogy szárnyakkal voltak ábrázolva. Az egész czimer kiállitása egyszerü, de a pajzstartó angyalkáknak még a kissé elmosódott alakfokban is föltünő csinos, kedves arczai ügyes festő kezére vallanak.
II. Lajos király e nemeslevelében megemlékezik a Jakab apáttól adott kedvezményről és bizonyára a leányokra s ezek utódaira való tekintetből a maga részéről is biztositja a kilenczed és tized alól való mentességet._{A nemesi levél a pannonhalmi hiteles helyi levéltárban 158. sz. alatt található.}* Valószinü, hogy Bibynek 1522 után sem született figyermeke, leányai meg valamely kajári jobbágycsaládba házasodtak be. Erre vall, hogy a Jakab 1521-i kiváltságolását többször átiratják,_{Igy 1605-ben, majd 1617-ben s ez utóbbi átiráskor csak mint «agilis condam»-ról emlékeznek meg Bibyről. A pannonh. Sz.-Benedek-R. tört. IX. 471. és 478. l.}* de a nemességadományozásról nem esik szó, Kajár lakóinak nevei közt Bibyvel nem találkozunk. A XVII. század folyamán a leányág leszármazottjainak is az lett a sorsa, a mi más mentesitett családoké: Baksay bakonybéli apát rákényszeriti őket, hogy a Kajáron birt sessióik után minden adót, szolgálatot, kilenczedet, tizedet csakugy megadjanak, mint azokat más telkek megadják._{V. ö. u. ott 16., 476–477., 497. l.}*
SÖRÖS PONGRÁCZ.

Szent István királyi czime._{Válasz a Nagy Géza: «A magyar királyok czime a XI. században cz. czikkére. Turul, 24. (1906) 112–116. l.}*

Hálával tartozunk Nagy Gézának, hogy ismét oly kérdést érintett, melynek eldöntése nem csak egy fontos tényt állapit meg, hanem hatalmas kritikai eszközt is nyujt a legrégibb magyar történelem kutatóinak. Igy a Melich által felállitott tétel a legrégibb királyi czimről (rex Pannoniorum) nem csak hogy megérdemelt figyelemben részesült, hanem, miután Nagy Géza mindent, a mi a tétel ellen szólhat, összegezett, végső stádiumába juttatta a kérdést. Ha sikerül következtetéseit megdönteni, minden valószinüség szerint támadhatatlanná válik Melich tétele.
Nagy Géza kutatásainak eredménye az, «hogy Szent István nemcsak Pannoniorum rex-nek, hanem Ungarorum vagy Ung(a)riae rex-nek is nevezte magát, sőt az oklevelek többsége szerint ez volt a szokottabb czime.» A Szent István utáni korra nézve (Szent Lászlóig) azonban nem csak lehetségesnek tartja, hogy a királyok «felhagytak a rex Ungroram vagy Ungriae czimmel s helyette a rex Pannoniorum jött szokásba,» hanem annak okát is keresi a királyság politikai hanyatlásában.
Az ellentét tehát csak a Szent István királyi czimére áll fenn, a Szent István utáni korra nézve Nagy Géza lényegben egyetért Melichel és velem.
Bizonyitékai az «Ungrorum» czim mellett ezek: 1. Pozitiv bizonyitékok a) a Szent Istvánnak tulajdonitott és Karácsonyi által hitelesnek elfogadott oklevelek átiratai, b) a külföldi források gyakorlat a magyarok elnevezésére. 2. Negativ bizonyiték: a Szent István-féle pénzek felirata nem jön tekintetbe. (Későbbi királyok pénzeinek feliratai t. i. a «Pannonia» czim mellett döntenek.)
Mindenek előtt megállapitjuk, hogy a bizonyitékok e fajtája legjobb esetben is, se pro, se contra nem dönt. Mert eltekintve attól, hogy az a) alatt lévő bizonyitékok kritikai alapja kétes, Nagy Géza összeállitása és érvelése szerint a Szent Istvánnak tulajdonitott oklevelek ép ugy a rex Pannoniorum, mint az Ungrorum rex mellett szólnak. A két czim között való számbeli arányt e pár oklevél alapján általánositani nem szabad, mert akkor fel kellene tenni, hogy a Szent István-féle oklevelek egyrészt ezen arány szerint pusztultak el, másrészt, hogy a Pannonia Hungariaval való nagyon is valószinü és gyakori felcserélése soha nem történt volna meg. A külföld gyakorlata – a mint kimutattam_{Turul u. o. 47. l. 4. jegyzet.}* – hasonlóan mind a két czim mellett szólana, ha annak akkor a czimet illetőleg egyáltalában befolyása lett volna a belföldi szokásra. Én azonban ezt tagadom, mert a befolyás Szent István után politikailag és kulturailag még nagyobb lesz és mindamellett Szent Lászlóig a feltétlenül megbizható belföldi oklevelek és pénzek csak a Pannonia szót ismerik.
És ezen tény a következtetéseimnek az alapja.
Ha a czim története Nagy Géza szerint már magában véve nem látszik természetesnek (szerinte t. i. először mind a két czim párhuzamos, azután csak a Pannoniorum rex, azután ismét párhuzamos, végre csak Hungarić rex szerepel), valószinütlensége még jobban szembeszökik, ha tekintetbe vesszük a királyi czimek szivósságát, mondhatni fizikai inertiáját. Nem csak, hogy nem érthető «ha I. Endre nem nevezi magát Ungrorum vagy Ungriae rex-nek, hanem a tényleges viszonyokkal (!) számolva a rex Pannoniorum czimet használja» (116. l.), hanem ellenkezőleg abban az esetben, ha «Szent István Ungriája» (a mint Nagy Géza állitja) politikailag nagyobb fogalmat alkotott volna Pannoniánál, feltétlenül szükséges volna feltételezni, hogy I. Endre épen az Ungria czimhez ragaszkodott volna, a mint hasonló esetekben az egész világ prakszisa arra vall, hogy ha már minden eltünt, még akkor is görcsösen ragaszkodnak a czimhez. Épen a czimeknek e szivós jellege jogosit, hogy a Szent István útáni közvetlen időkből következtetéseket vonjunk le az ő czimére is: hogy az utána következő királyok tőle vették át a czimüket.
Ha a folytonosság elvét elfogadjuk, akkor magától értetődik, hogy Melich állitása (Pannoniorum rex) győzött, ha nem fogadnánk is el, akkor legtöbb a mit Nagy Géza állithat (de hiteles, illetőleg megfelelő adatokkal nem bizonyithat) az, hogy mind a két czim párhuzamos volt Szent István korában. Vagy az ellentétes érveket számokkal kifejezve: az első esetben az én érvelésem = 1, Nagy Gézáé = 0; a második esetben érveléseim = 1/2, Nagy Gézáé = 1/2; összesen az én érvelésem = 1 1/2, Nagy Gézáé = 1/2. Melich feltevése tehát, hogy Szent Istvánnak a czime csak Pannoniorum rex volt, háromszor valószinübb, mint Nagy Géza tétele.
Dr. SUFFLAY MILÁN.

Az esztergomi társaspecsétről.

A különleges érdekü, nagy értékü vitát felidézett pecsétről Horváth Sándor úr azt állitja, hogy az eredeti és bélyege szerint olasznak mondható, arra alapitván e nézetét, hogy Esztergom lakossága is olasz volt. Pedig ebben alig ha nem téved. A város polgársága, az oklevelekből ismert nevekből itélve, inkább franczia eredetü volt s talán nem csalódunk, ha ama tájakra mutatunk, a hol a Bouillonok – Gottfrid és Balduin – laktak, tehát Lotharingiára; a mi tökéletesen összevág azokkal a hiteles történeti adatokkal, melyek a polgári elemnek külföldről Magyarországba vándorlásáról fenmaradtak.
Ime az esztergomi előljáróság névsora a 14-ik század első negyedéből.
Az 1304-ik évben ezek állanak a város élén «comes Rubinus filius comitis Godini judex; comes Frankynus, comes Ladizlauz, comes Nicolaus filius Rubini, comes Gyan_{A franczia Jehan, Jean félreismerhetetlenül.}* filius Mauricii, comes Elbynus, magister Marcus, comes Nicolaus filius Pasteronis magister Michael, Nikolaus filius Balduini, magister Jepe, magister Sepel et magister Hemer iurati», akik «Nicolaus Gallicus institor noster concivis ügyében intézkednek._{Az oklevél, mint a két következő is, Kassa város titkos levéltárában őriztetik N. N. 5., 6, és 7. szám alatt.}*
Az 1307-ik évbeli előljáróság ez: «comes Kunchulinus filius Raab index; comes Valterus, comes Kunchulinus, comes Rubynus filius comitis Godini, comes Ladislaus, Dominicus filius Cheen, magister Marcus, Nicolaus filius Balduyni, Mychael filius Eburkerth, Guthfridus Druzul, Durenkinstitor et Abraham filius Kolini iurati;» az 1331-ik évben pedig a következők: «comes Pethen index, Gehan filius Mauricii, Nicolaus filius Micaelis, Nicolaus filius Baldani,Stephanus filius Gyleti (!!), Valentinus, Georgius filius Rubini, Stephanus de Zeudem, magister Anda et Stephanus filius Imgrami iurati».
Azt hiszszük, ezek a nevek mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy Esztergom polgárai nagy többségükben nem olasz, hanem flandriai eredetüek voltak; a város kettős pecsétjében levő «latinorum» alatt tehát nem olaszokat, hanem vallonokat kell értenünk és végül pecsétünknek eredetét is inkább ebben az irányban kell kutatnunk.
KEMÉNY LAJOS.

Basta György czimere.

A Turul mult évi folyamában (1906. 116. lap) a szoboszlai lovas hajduságnak 1606. évben adományozott czimeres nemeslevele közöltetik; a minden tekintetben érdekes armalis ismertetésében a közlő: dr. Boldisár Kálmán úr rámutat a czimer jelképes jelentőségére: a véres szablyát forgató tigris a hajduságot jelképezi, a pánczélos lovas a legyőzött ellenséget. A sisakdisz tigrise diadalmasan emeli a hadizsákmányul esett sasos lobogót és a pajzsbeli lovas kerekded pajzsát, melynek közepén át az előrész szélétől a hátulsó szélig láng vonul (..... peltam, cuius medium flammć ardentis figura, ŕ priori circumferentia, ad postremam perducta; exornat ....... – peltam, priori per omnia similem ......). A mennyire a kisebbitett fénynyomatból és a magyarázó szöveg leirásából kivehető, a pajzs, pelta, veres, a láng pedig, mely azon balharánt vonul végig, arany.
Az Albaniából vagy Moreából származó Basta György császári hadi-kapitány, ki különösen wallon zsoldosainak féktelenkedése folytán őseink előtt ellenszenves szerepet játszott, 1605 szeptember 4-én «husti» és római szent birodalmi grófi rangra emeltetett. Hust vagy Hulst, Zeeland tartomány városkája, pár mértföldre fekszik Antwerpentől északnyugat felé. A grófsággal nyert czimer négyelt, arany szivpajzsában fekete kétfejü sassal, az első és negyedik veres mezőben ezüst lovon vágtató pánczélos vitéz pallost emel; a második és harmadik ezüstmezőben mindkét szélén lángoló balharánt gerenda.
Tekintve a hajduságnak szerencsés kimenetelü hadakozását Basta ellen, az itteni szereplése miatt ellene támadt általános elkeseredést, melynek nyomait kortársainak feljegyzéseiben gyakran megtaláljuk: valószínünek kell tartanunk, hogy a czimerlevélért folyamodó, vagy talán a kanczellária czimerfestője? ezen különben szokatlan pajzsképpel – balharánt vonuló lánggal – bár megváltoztatott szinezéssel, Basta személyére czélozva, a czimerben nyilatkozó szimbolumot óhajtotta tökéletesebbé tenni.
Basta fiuága 1682. évben kihalt, de czimét mai napig sok család viseli; ugyanis az 1605. évi diploma szerint a «Hust és a római szent birodalom grófja» czim Bastának, összes gyermekeinek és törvényes leszármazóinak adományoztatott; ezt már két század óta a szó legtágabb jelentésében értelmezik, úgy hogy fenti czimeket az összes leányági utódok is viselik, igy számuk folyton növekszik. Ide tartoznak következő családok: Ennetičres, Esclaibes, Bryas, Langlois de Montry, La Brone de Vareilles, Marotte du Condray, Masson de Joiuville, Le febvre de Maurepas, Prevost de Sansac de Touchimbert, stb._{J. B. Rietstap: Armorial Général, 2. e. ed. T. I. p. 1011. Borel d’Hauterive: Annuaire de la Noblesse de France, 1854.}* E családok czimerüket az 1605. évi Basta czimerrel szokták egyesiteni.
GHYCZY PÁL.

A «birkások».

A « Turul» 1906. évi 2. füzetében Károly János elismert tekintélyü történetirónk, a Csalai Kégl családról irt érdekes közleményében, hivatkozva a «Vasárnapi Ujság» 1904. évi márczius 6-án megjelent 10. számára, melyben Rodiczky Jenő a magyarországi juhászokról ir, emlitést tesz a birkás mesterekről és pusztabirákról. A mit czikkében ir, igen alaposan van kifejtve; nem is e szempontból akarok a tárgyhoz szólani, hanem miután a «Vasárnapi Ujság»-ban Rodiczky igen érdekes czikkében szintén a birkásokról s a birkamesterekről szól, e tárgygyal kapcsolatosan kivánok némely dolgokat elmondani.
A kik a régibb társadalmi életet s viszonyokat – itt a Dunántul – ismerjük sokszor hallottunk emlitést, mintegy családi megkülönböztetésképen a «birkásokról» s közbeszédben is előfordult a «birkás» elnevezés.
Kiket értettek ez alatt a régibb időkben? Azon jómódu vagy gazdag, rendesen német eredetü nemes családokat, kik a mult századokban a Dunántul több vármegyéjében élénk szerepet vittek. Neveket is emlithetnék, de «nomina sunt odiosa» nem akarjuk, hogy e sorainknak olyan éle legyen, mely gyanusit, vagy családokat sérteni akarna.
A mult századokban, a török kiüzése után hazánkba nagy számmal jöttek be a szomszédos német tartományokból egyesek és családok, itt nálunk letelepedvén, a nagy részben parlagon heverő vagy kevésbbé mivelt területeket bérbe (árendába) vették s mint ügyes s takarékos gazdálkodók tekintélyre jutottak s közvetlen utódaikban meg is magyarosodtak. Ezen bérlők, mert eleintén rendesen azok voltak, gazdálkodásuk egyik főágaképen a juhtenyésztéssel foglalkoztak. Nagy s kiterjedt mértékben üzték a juh- vagy birkatenyésztést és pedig kiváló sikerrel, úgy hogy ezen úton vagyont is szereztek.
A vagyonszerzésen kivül, miután a magyar családokkal is szorosabb viszonyba jutottak, a vármegyei életben is szerepkört nyertek, lassankint megszerezték a magyar nemességet, jóllehet egy részük külföldi nemességgel is birt. A XVIII. századból és a XIX. század elejéről is számtalan ily családot ismerünk, melyek magyar nemességet nyertek, többen a nemességgel egyidejüleg magyar nevet is vettek fel.
Ezen gazdálkodásukban juh- vagy birkatenyésztéssel foglalkozó családokat hivták s nevezték a Dunántul «birkásoknak» . Nem azért mintha, mint Rodiczky emliti, birkás mesterekről vagy juhászoktól vagy pusztabiráktól származnának, hanem mert eleik rendszerint bérleti gazdálkodásuknál, mint «árendások» főleg juh-, illetve birkatenyésztéssel foglalkoztak, ez által gazdagodtak meg s ily módon szerzett vagyonuk adott módot és alkalmat arra, hogy a magyar nemességet megszerezhessék.
A teljesen megmagyarosodott s magyar nemességet is nyert családok szoros vérségi összeköttetésbe jutottak a megyéjükbeli szereplő magyar családokkal. Utódaikban mai napig is élnek s a közügyek nem egy kiváló alakja származik e családokból.
A «birkás» név tehát nem a birkásmesterektől vagy a juhpásztoroktól való leszármazást jelent, a mi szintén nem volna szégyen, mert ezzel is saját munkájuk s iparkodásuk utján emelkedtek volna tisztes polczra, pedig a munka nemesit; hanem gazdálkodásuk egyik főrésze, a birkatenyésztés képezte annak alapját. Abban az időben, midőn ezen elnevezés keletkezett, mindenesetre bizonyos gunyos jellege volt s az értelme tulajdonképes azon megkülönböztetés vala, mely azt jelentette, hogy nem ősi magyar nembeli család s nem harczi érdemeiért kapta nemességét, hanem «birkás», azaz idegenből-bejött s magyar nemességét később kapta.
Habár e kifejezésnek e szempontból az ősi származást illetőleg éle volt is, azonban később annyira rendessé vált, hogy a családtagok maguk sem vették ezt olyannak, mintha sértene s egyes vármegyékben még ma is megkülönböztetik, de csak szóbeszédben, a birkásokat, azaz azokat, a kik magyar, nemességüket a fentebb elmondott módon szerezték, a régiebb nemességgel biróktól.
Dunántul névszerint emlegetik s ismerik az ugynevezett «birkás» nemes családokat; nem guny többé ezen elnevezés, hanem történeti reminiscentia, tehát nem kell és nem lehet ezt oly értelemben venni, mintha annak erősebb éle volna, csupán a régibb s ujabb keletü nemesség közti megkülönböztetés volt, megfelelésével annak is, hogy a magyar nemesség mily uton s módon szereztetett.
Hazánk lakossága nem egyöntetü szinmagyar, századoknak viharai annyira megritkitották, hogy koronkint szükség volt a kihullott sorok kiegészitésére, mely leginkább a közel külföldről, leginkább Ausztria és Németország felől történt.
Midőn a török dulások véget értek s az itt pusztitó zsoldos hadak rombolása is szünetelt, nagy számmal telepedtek le főleg a bécsi kormány intencziójára bizonyos czélzattal külföldiek, különösen németek. Ezek népesitették Dunántul városainak nagy részét, melyek kebelében kezdetben német szellem s miveltség uralkodott. A városok felvirágzásával együtt tért nyert a magyar szellem s később a városok meg is magyarosodtak.
De jöttek a vármegyei területekre bérlő családok is, kikből az ugynevezett birkások származtak, mindegyik a mint lehetett iparkodott megmagyarosodva a magyar nemességet is megszerezni. A nemzet testébe teljesen beleolvadtak. Jó hazafiak voltak s azok lettek a későbbi utódok is.
Sőt már a korábbi időkben a nemzet jogait védelmezték, nemcsak vagyonukkal, munkásságukkal, de vérükkel is. Igy pl. Balfohot Ádám győri, később fejérmegyei birtokos, német származása daczára Rákóczi szabadságharcz egyik kiváló alakja, kurucz alezredes volt. Az 1848/49-i szabadságharcz nagy alakjairól úgy a névtelen hősökről nem is szólok, azok közt is nagy számmal voltak idegen eredetüek.
Sok német család mint gazdatiszt telepedett le, sok katonatiszt beházasodás utján került hozzánk. Mindezek utódaiból kevés kivétellel jó hazafiak váltak s hazafias magyar családok alapitói lettek, nagy részük idegen nemességét magyarral váltotta fel.
Mindezen itt felhozott kérdések megérdemlik a bővebb tanulmányozást. Genealogiai, ethnographiai és kulturhistóriai szempontból is fontos kérdések, melyek tanulmányozása s kutatása számos érdekes momentumot hozna felszinre.
Dr. HATTYUFFY DEZSŐ.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya február 28-án tartotta meg ez évi első rendes ülését, melyen id. Bánó József korelnök elnöklete alatt jelen voltak Barabás Samu, Boncz Ödön, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id. Daniel Gábor, Kollányi Ferencz, Komáromy András, Makay Dezső, Ortvay Tivadar, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Varjú Elemér, Zsilinszky Mihály ig.-vál. tagok, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
A társaság másodelnökeinek távollétében id. Bánó József mint korelnök az ülést megnyitván, Áldásy Antal jegyző felolvassa Bártfai Szabó László «Három Árpádkori pecsét» czimü értekezését, mely a Turulban lát napvilágot.
Ezután a jegyző bemutatja Kajári Biby Simon 1522-i és a Meszesy helyesebben Wesszessy családnak 1528-i czimeres leveleit.
A folyó ügyek élén a társaság tagjaivá választattak: pártoló tagokul Fejérpataky László másodelnök, Kollányi Ferencz jaáki apát, ig.-vál. tag, Tabódy Tibor honvédhadnagy eddig évdijas tagok. Évdijas tagokul megválasztattak: Gömörvármegyei múzeum egylet Rimaszombat (aj. a jegyző), Peszeki Ferencz theol. tanár Nagyvárad (aj. Karácsonyi János), Kováts László m. n. múz. segédőr, Budapest (aj. Fejérpataky László m. elnök), Bártfai Szabó László m. n. múz. gyakornok (aj. Varjú Elemér), Somogyvármegyei könyvtár Kaposvár, (aj. a jegyző.)
A pénztárnok kimutatása az 1906. év számadásairól a költség előirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával a következőkben terjesztetett elő.
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1906. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.
Bevétel.

		Előirányzat		Eredmény		Különbözet
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
1.	Pénztári maradvány 1905-ről	156	28	156	28	–	–
2.	Értékpapírok kamatai	1024	–	1024	–	–	–
3.	Be nem fizetett alapítványok után kamat	250	–	90	–	–160	–
4.	Tagdíjak:
	a) pártoló tagok után	2500	–	2080	–	– 420	–
	b) évdíjas tagok után	2850	–	2868	–	+ 18	–
5.	A társulati kiadványok eladásából:
	a) a Czímeres Emlékek I. és II. kötetéből	100	–	36	–	– 64	–
	b) Egyéb kiadványokból	400	–	288	20	–111	80
6.	Alapítvány-befizetés	200	–	–	–	–200	–
7.	Postai megbízások költésgeiből megtérülés	40	–	8	20	– 31	80
8.	Rendkívüli bevétel	59	–	2706	20	+2656	20
	Összesen	7570	28	9256	88	+1686	60

A tényleges bevétel e szerint 1686 kor. 60 fillérrel több az előirányzatnál.
Kiadás.

		Előirányzat		Eredmény		Különbözet
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
1.	Személyi járandóságok (titkár 600 kor. jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600	–	1600	–	–	–
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai	1392	–	1280	–	–122	–
3.	Nyomdai költségek	2700	–	2201	78	–498	22
4.	Szinnyomatok készítése	500	–	442	50	– 57	50
5.	Metszetek, rajzok készítése	300	–	321	98	+ 21	98
6.	Postai megbizások	80	–	43	04	– 36	96
7.	Nemzetségi Zsebkönyv előkészítése	200	–	98	–	– 102	–
8.	Irodai átalány	120	–	120	–	–	–
9.	Társulati szolga díjazása	120	–	120	–	–	–
10.	Ujévi ajándékok, pénzbeszedési díjak, másolatok stb.	240	–	207	90	– 32	10
11.	Alapítvány-tőkésítés	200	–	–	–	200	–
12.	Rendkívüli kiadás	20	–	2783	95	+2763	95
	Összesen	7472	–	9219	15	+ 1747	15

A tényleges kiadások tehát 1747 kor. 15. fillérrel többet tesznek ki, mint az előirányzatban.

Előirányzott maradvány	98 kor.	28 fill.
Tényleges maradvány	37 kor.	73 fill
Kevesebb tehát	60 kor.	55. fill.

Vagyonállás 1906. decz. 31-ikén:
A) Cselekvő vagyon.

	a) Tényleges vagyon:
1.	Alapítványi tőke:
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
	a) értékpapírokban	22.200	–
	b) kötelezvényekkel biztosított alapítványok	4.400	–
	c) kötelezvény nélküli alapítványok	600	–	27.200	–
2.	Alapítványi jelleggel nem biró tőkésítés			3.400	–	30.600	–
3.	A Nemzetségi Zsebkönyv II. rész 2. kötet színes mellékleteire a takarékpénztárban elhelyezve					200	–
4.	A decz. 31-iki pénztári maradvány					37	73
	Összes tényleges vagyon					39.837	73
	b) Követelés:
	Hátralékos alapítványi kamatok és tagdíjakban					3.600	–
	Összes cselekvő vagyon					34.437	73

B) Szenvedő vagyon.

1.	A magy. kereskedelmi banknál felvett lombard-kölcsön					2.700	–
2.	Nyomdai tartozás (1906 2. I. részb. 150 kor. és a 3. füz. 740 kor.)					890
3.	Kamatok a lombard-kölcsön után deczember 31-ikéig, letétdíj stb.					69	–
	Összes szenvedő vagyon					3.659	–

Összes tényleges vagyon	30,837 K.	73 f.
Összes szenvedő vagyon	3.659 K.	– f.
Tiszta vagyon	27,178 K.	73 f.

A pénztári kimutatással kapcsolatosan, a számvizsgáló-bizottság elnöke Soós Elemér ig.-vál. tag felolvassa a bizottság jelentését az 1906. évi számadások, a pénzkezelés, és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a jegyző által bemutatott 1907. évi költségvetési tervezetről.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1906-iki pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 8-ikán teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1906. évi minden tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s az 1906 deczember 31-ikével 9256 korona 88 fillér bevétellel, 9219 korona 15 fillér kiadással és a folyó 1907. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 37 korona 73 fillér pénztármaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézipénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1907 évi tételeit, kezdve a mult évről áthozott és fentebb kimutatott 37 korona 73 fillér pénzmaradványnyal bezárólag február 8-ig összegeztük és 868 korona 27 fillér bevételt, 373 korona 58 fillér kiadást, vagyis 494 korona 69 fillér pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézipénztárban fedezetül 222 koronát előleg nyugtában és 272 korona 69 fillért készpénzben, minélfogva a kézipénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
A kézipénztár megvizsgálása után áttértünk a Nemzetségi Zsebkönyv számadásának megvizsgálására s azt találtuk, hogy az 1906 deczember 31-ig befolyt 1610 kor. 68 fillér, kiadatott 1610 kor. 68 fillér; e szerint a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész első kötetének czéljaira az 1907. évre nem volt áthozat. Az 1907. évben a mai napig sem bevétel, sem kiadás nem merült fel. Megemlitendőnek tartjuk még, hogy az I. kötet nyomda-számlájából még 2905 kor. 82 fillér tartozás áll fen.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzskönyvet. E szerint a társaságnak a mai napon, úgy mint a mult évben 6 ezerkoronás (6000 korona) 36 négyszázkoronás (14,000 kor.) és 34 kétszázkoronás (6800) alapitó tagja van. A felsorolt összesen 27,200 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 22,200 kor. és fizetetlen még 5000 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben (szám szerint 8 darabban) biztositva van 4400 kor., a miről közvetlen szemlélet és számbavétel alapján győződtünk meg, ellenben 600 korona kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 korona összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (27,200 + 3400) 30,600 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 22,200 kor. befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 korona összesen 25,600 korona a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál van elhelyezve, a bank 1906 deczember 20-án kelt letéti kivonatának megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a teljes vagyon állása a föntebb emlitett 30,600 kor. törzsvagyon, a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész 2 kötet két szines mellékletére a takarékpénztárban 200 korona, továbbá a fent kimutatott 1906. évi pénztári maradvány 37 kor. 73 fillér, végre a hátralékos alapitványi kamatok és tagdijak 3600 kor., az összes vagyon 1906 deczember 31-én 34.437 kor. 73 fillér. Ezen vagyonnal szemben a következő terhek állanak fen: a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál az alapitványi jelleggel nem biró 3400 koronányi tőkésités terhére felvett 2700 korona lombard kölcsön és kamatok stb. e kölcsön után 1906 deczember 31-ig 69 korona, nyomdai tartozás 890 kor., összesen 3658 korona. E szerint a tiszta vagyon 27,178 kor. 73 fillér.
A mi az 1906-iki zárószámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárószámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 1686 kor. 60 fillérrel több volt; ezzel szemben a kiadás is 1747 kor. 105 fillérrel tett ki többet, úgy hogy az előirányzott 98 kor. 28 fillér maradvány helyett a tényleges maradvány 37 kor. 73 fillért tesz ki.
A vagyonállás kimutatása szerint 2700 korona lombard kölcsön nehezedik a társaságra. Ezen teher onnan ered, hogy a mult évi számvizsgáló-bizottság javaslata alapján a régi nyomdai tartozások törlesztésére az alapitványi jelleggel nem biró és 3400 koronát kitevő tőkésitett összegre e kölcsön felvétetett, mely évről-évre a lehetőség határai között fog visszafizettetni.
A hátralékos tagdijak behajtását illetőleg a mult évi szánvizsgáló-bizottság jelentésében javasoltatott a t. választmánynak, hogy a teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralékok behajtása iránt folytatólagosan intézkedni méltóztassék. E tárgyban szerencsénk van jelenteni, hogy a pénztárnok adatai szerint töröltetett 560 kor., pártoló tagdijakból befolyt 480 kor., évdijakból 1078 kor., összesen 2110 kor., e szerint a 4400 kor. hátralék az év végéig leapadt 2290 koronára; véleményünk szerint ezen elért eredmény elég kedvezőnek tekinthető. Az 1906. év végével, illetve a folyó év elejével fennálló és a vagyonállásban feltüntetett 3600 kor., hátralékra nézve javaslatunk ugyanaz, mint tavaly volt, t. i. hogy a teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralék behajtása iránt intézkedni méltóztassék.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társ. pénztárnok urat a mult 1906. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1907. évi költségvetési előirányzatra, annak tételeit 7013 kor. 73 fillér bevétellel, 6995 korona kiadással és igy 18 kor. 73 fillérnyi előirányzott maradványnyal van szerencsénk javaslatba hozni. A személyi kiadások tételét illetőleg kiemelendőnek tartjuk, hogy az előző évi 1600 koronával szemben az 1907. évre csak 750 koronát hoztunk javaslatba, egyrészt mivel társulati titkárunk súlyos természetü betegsége folytán, mely őt teendőinek ellátásában előreláthatólag az egész év folyamán akadályozni fogja, a titkári tiszteletdijnak csak első negyede vált esedékessé, másrészt mivel társaságunk jegyzője dr. Áldásy Antal úr, tekintettel a társaság pénzügyi helyzetére a költségvetés egyensúlyának helyreállitása czéljából jegyzői tiszteletdijáról a folyó évre lemondott.
Budapest, 1907. február hó 8-án.
Kollányi Ferencz
számv. b. tag.
Soós Elemér
számv. b. tag.
Dr. Dőry Ferencz
számv. b. tag.
A számvizsgáló-bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásul vétetvén, az igazgató választmány Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentvényt a szokásos fentartással megadta. Egyuttal a számvizsgáló bizottságnak buzgó fáradozásáért köszönetet mond Áldásy Antal társ. jegyzőnek pedig, ki a költségvetési egyensuly helyreállitása czéljából folyó évi jegyzői tiszteletdijáról lemondott, köszönetét fejezi ki.
A társaság 1907. évi költségvetését, a számvizsgáló-bizottság előterjesztése, alapján, az igazgató választmány a következőkép állapitja meg:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetési előirányzata az 1907. évre.
Bevétel.

1.	Pénztári maradvány 1906-ról	37	kor.	73	fill.
2.	Értékpapírok kamatai (25.400 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyer. kölcsönkötvény után 4%)	1024	kor.	–	fill.
3.	5000 kor. be nem fizetett alapítvány után 5%	250	kor.	–	fill.
4.	Tagdíjakból:
	a) pártoló tagok után 2180 K b) évdíjak után ... 3000 K	5180	kor.	–	fill.

5.	A társulati kiadványok eladásából:
	a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	42	kor.	–	fill.
	b) egyéb kiadványokból	250	kor.	–	fill.
6.	Alapítvány-befizetés	200	kor.	–	fill.
7.	Postai költségekből megtérülés	10	kor.	–	fill.
8.	Rendkívüli bevétel	20	kor.	–	fill.
	Összesen	7013	kor.	73	fill.

Kiadás.

1.	Személyi járandóságok (titkár I. negyedévi díja 150 kor., pénztárnok 600 kor.)	750	kor.	–	fill.
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai:
	a) 24 ív írói díja, ivenként 48 kor. 1152 kor.;
	b) szerkesztés ivenként 10 kor., 240 kor. (92 kor. megtakarítást számítva)	1300	kor.	–	fill.
3.	Nyomdai költségek (1906/2. füzet maradéka 3., 4. füz. 1907. évi 1., 2. füz. és 3. füz. részben; egyéb nyomtatások)	3400	kor.	–	fill.
4.	Szinnyomatok készítése	300	kor.	–	fill.
5.	Metszetek, rajzok készítése	300	kor.	–	fill.
6.	Irodai átalány	120	kor.	–	fill.
7.	Társulati szolga díjazása	120	kor.	–	fill.
8.	Ujévi ajándékok, tagdíjbeszedési költségek másolatok stb.	250	kor.	–	fill.
9.	Lombard-kölcsön után kamatok, előleg-jutalék, betétdíjak, posta- és bélyegköltségek	235	kor.	–	fill.
10.	Alapítvány-tőkésités	200	kor.	–	fill.
11.	Rendkívüli kiadás	20	kor.	–	fill.
	Összesen	6995	kor.	–	fill.
	Bevétel	7013	kor.	73	fill.
	Kiadás	6905	kor.	–	fill.
	Előirányzott maradvány	18	kor.	73	fill.

Ezután jegyző jelentette, hogy a Nemz. Zsebkönyv folytatása ügyében kiküldött bizottságnak mai napra hirdetett ülése a másodelnök megbetegedése miatt nem volt megtartható s kéri, hogy e tárgy a mai ülés napirendiéről levétetve, a következő ülésen vétessék tárgyalás alá. Az igazgató-választmány ehhez hozzájárulva, a betegsége által teendőiben akadályozott Schönherr Gyula titkár helyett e bizottságba ifj. Reiszig Ede ig.-vál. tag indítványára Boncz Ödön ig.-vál. tagot küldte ki.
Végezetül bemutattatott a pénztárnok jelentése a pénztár állapotáról, mely szerint az ülés napjáig befolyt 2111 kor. 27 fillér, kiadatott 1489 kor. 24 fillér, maradvány 622 kor. 3 fillér. Vagyonállás: cselekvő vagyon: a) tényleges vagyon 31.422 kor. 3 fillér, b) követelés 3420 kor., összesen 34.842 kor. 3 fillér. Szenvedő vagyon 3590 kor. tiszta vagyon 27,832 kor. 3 fillér.
A jegyzőkönyv hitelesitésére elnök Boncz Ödön és Zsilinszky Mihály ig.-vál. tagokat kérte fel és ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság április hó 25-én tartott ig.-vál. ülésén Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak Barabás Samu, id. Bánó József, Boncz Ödön, id. Daniel Gábor, Dőry Ferencz, Komáromy András, Makay Dezső, Nagy Géza, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig.-vál. tagok, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Elnök az ülést megnyitván Nagy Géza ig.-vál. tag felolvasta «A lengyel krónikák és Szent István» czimü értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
A felolvasás után Varjú Elemér ig.-vál. tag bemutatta Bogomér comes és fiainak pecsétjét, mely nevezetteknek egy 1290. évi oklevelén maradt fen. Fejérpataky László másodelnök pedig bemutatta Mátyás királynak 1479. évben Benedictus Lutis de Florentia részére adott czimeres levelét, mely egy XVIII. századi közjegyzői másolatban maradt reánk.
A folyó ügyek élén jegyző jelenti, hogy alapitó tagokul jelentkeztek: 200 koronával a Szépművészeti Múzeum Budapest, 400 koronával Szemere Miklós Budapest, bejelenti Pettkó Béla ig.-vál. tag. Évdijas tagokul megválasztattak: a Borsodmiskolczi közművelődési és múzeum egyesület Miskolcz, aj. Fejérpataky László másodelnök, Virter Ferencz szerkesztő Budapest aj. Borovszky Samu ig.-vál. tag.
Ezután másodelnök jelentette, hogy az igazgatóválasztmány által 1906. évi november hó 29-én a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv folytatása ügyében kiküldött albizottság az igazgató-választmány ülését megelőzőleg ülést tartván, tárgyalás alá vette Pettkó Béla és ifj. Reiszig Ede szerkesztőknek beadványát, mely szerint nevezettek a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sor. 2. kötetének saját költségükön való kiadására kérnek engedélyt. Minthogy a bizottság tárgyalása folyamán a szerkesztők részéről egy ujabb ajánlat tétetett, mely szükségessé teszi, hogy a bizottság egy ujabb ülést tartson, másodelnök felhatalmazást kér az ig.-választmánytól, hogy a Nem. Zsebkönyv folytatása ügyében az ujabb bizottsági tárgyalás megtartása után rendkivüli ig.-vál. ülést hivhasson össze. Az ig.-választmány másodelnök előterjesztéséhez hozzájárult.
Ezután Tóth Árpád pénztárnok terjesztette elő jelentését a pénztár állapotáról. E szerint az ülés napjáig volt bevétel 2999 kor. 27 fillér, kiadás 1982 kor. 43 fillér, egyenleg 1016 kor. 84 fillér. Vagyonállás: Alapitványi tőke 27,200 kor. Alapitványi jelleggel nem biró tőke 3400 kor. A Nemz. Zsebkönyv II. rész 2. kötete szines mellékleteire 200 kor. Egyenleg 1016 kor. 84 fillér. Követelés hátralékos tagdijakban 3320 kor. Összes cselekvő vagyon 35,136 kor. 84 fillér. Szenvedő vagyon: A P. M. Kereskedelmi Banknál felvett lombard kölcsön 2700 kor. Nyomdai tartozás 956 kor. 59 fillér, összesen 3656 kor. 59 fillér. Tiszta vagyon: 28,160 kor. 25 fillér. A kimutatást az ig.-vál. tudomásul vette.
Ezután elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Nagy Géza és Soós Elemér ig.-vál. tagokat kérve fel, zárt ülést rendelt el.
Zárt ülésben az ig. választmány a jegyző előterjesztésére a több év óta hátralékban lévő tagok törlésére nézve hozott határozatot.

SZAKIRODALOM.

A Felső-Kubíni Kubínyi-család története és leszármazása. Szerkesztik és kiadják Kubinyi Ferencz (†) és Kubinyi Miklós. Második kötet. A Kubínyi-család leszármazása. Budapest, 1906. (A Franklin-Társulat nyomása.) 8-r. XVI, 459 old., 12 leszármazási tábla és három műmelléklet.

E munka első kötete hat éve látott napvilágot. Benne az azóta elhunyt Kuíbnyi Ferencz családjának vázlatos, de összefüggő s élvezetes olvasmányúl szolgáló történetét nyujtotta. A Kubínyi Miklós tollából eredő második kötet is, a család történetével foglalkozik, de egészen más modorban. Szerző nem ad összefüggő elbeszélést, nem terjeszkedik ki a család országos szereplésére, hanem ízről-ízre menve felsorolja a család összes tagjait, akikről emlékezet maradt s röviden megismertet valamennyinek az életrajzi adataival, birtokaival, szerzeményeivel, házassági összeköttetéseivel. A szerző páratlan szorgalommal összegyüjtött rengeteg adatai alapján egyrészről az első kötetbe becsuszott hibákat igazitja ki, másrészt pedig olyan pontos és részletes leszármazási táblákat állit össze, aminőket az első kötetből lehetetlen lett volna megszerkeszteni.
A ki tudja, minő szélesen elágazott s terebélyes a Kubínyi-család törzsfája, az teljes elismeréssel fog adózni a tudós szerzőnek a művére forditott munkáért s fáradságért. A család századok folyamán a felvidéknek majdnem minden előkelő s szereplő nemzetségével rokoni összeköttetésbe jött s e körülményből folyik, hogy a munka nem csak a Kubínyi-család története iránt érdeklődőknek nyujt becses anyagot, hanem gazdag adattárul szolgál mindazoknak, a kik Északnyugati Magyarország régi családjaival foglalkoznak. S e forrás, aminő bőven folyó, olyan tiszta is; a szerző adatait a legnagyobb gonddal s lelkiismeretességgel válogatta meg, hiteles oklevelek alapján dolgozott s ezekre hivatkozik lépten-nyomon.
A munkának nem csekély érdeme a jó és könnyü áttekinthetőség. Az egész három főrészre oszlik; az elsőben a család leszármazása a mohácsi vészig van megismertetve; ez az időpont fontos a család életében, miután az eddig egyetlen vonalon leszármazott s a XV. sz. második felében csupán egy tag (György) által képviselt Kubínyi-család innen kezdve ágazik el. A második részben a Kubínyi György fia Mátétól eredt deménfalvi, a harmadikban a László fivérétől Dánieltől († 1526. a mohácsi csatában) származott nagyolaszi fővonal van megismertetve. Becsesek e munkához járuló függelékek is, első sorban a család két czimereslevelének szövege és kitünően sikerült hasonmása. A czimerek szines ábrái már az első kötetben napvilágot láttak, azonban a két oklevél szövege nem jelent meg. Az első, II. Ulászló-féle armális (amint az régóta ismeretes az irodalomban) Prágában 1497 július 9-ikén kelt s Kubínyi literatus László királyi alkincstartó számára adományoztatott; a második, a melylyel Rudolf király az előbbi czimert megbőviti, Bécsben, 1578 június 24-ikén adatott ki; ebben Kubínyi Kristóf és fiai szerepelnek adományosok gyanánt.
Az első armális külső kiállitása szerint azon csoportba tartozik, a melyből a Turul olvasói a Hernalt-Mesteri s a Mernyei-czimerleveleket ismerik. A czimer a késői gótika izlésében van festve, egészen diszitményszerü merev takarókkal s aránylag kicsiny, nyomott sisakdiszszel. Jóval érdekesebb a második, nem csak külsőségeiben, amelyeken Bocskay Györgynek, a világhirü kaligrafusnak kezenyomát ismerhetjük fel, hanem azért is, mert benne az 1497-iki oklevél teljes szövegében át van irva. Csak sajnálnunk lehet, hogy a czimerbővitésnek ilyen módja a kivételes esetek közé tartozik; ha a XVI. században oly igen gyakori czimerujitások s bővitések alkalmával a régi armálisok szövegét mindenkor befoglalták volna az új oklevélbe, ma mégegyszer annyi középkori czimerlevelet ismernénk, mint amennyiről igy van tudomásunk.
A kötethez kimeritő s igen pontos névmutató és tizenkét terjedelmes leszármazási tábla járul. A már emlitett két nagy hasonmáson kivül több arczkép és egy sereg aláirás hasonmása disziti a munkát s teszi azt külső kiállitására nézve is előkelővé.
A családtörténet minden barátjának melegen ajánljuk Kubínyi Miklós könyvét; e nemben hasznosabb s gondosabban szerkesztett mű még nem került a magyar könyvpiaczra.
V. E.

A Pécz nemzetség Apponyi ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei. I. kötet, 1241–1526. Budapest, 1906. 8-r. XXXVIII. és 528 oldal. (A Franklin Társulat nyomása)

Főrendü családaink egymásután bocsátják sajtó alá ősi levéltáraik kincseit. A Teleki- és a régen folyó Zichy-Okmánytár még messze áll a befejezéstől, a mikor a gróf Apponyi család is belép azok sorába, a kik a nemzeti történetirás iránti szeretetből elődeiktől maradt okleveleik kiadásával igyekeznek a múltat kutató tudós-világnak ujabb forrást nyitni.
A Pécz nemzetségéből eredő Apponyiaknak aránylag kevés középkori oklevelük maradt; az előttünk fekvő kötet mindössze 228-at tartalmaz. Pedig az ősök nagyobbára előkelő, szerepet vivő, harczokban forgó férfiak voltak, s karjaik erejével, a királyok szolgálatában szép birtokokat, hatalmas vagyont szereztek. Mindezzel együtt járt a sok oklevél. Bizonyára volt is felesszámmal, de – úgy látszik – a háborus idők viharai s azon körülmény, hogy a családi iratok nagy része a XVII. század folyamán egyik leánynyal idegen kezekre szállott, nagyon leapasztotta a levéltár anyagát. Innen magyarázható, hogy a nemzetségre vonatkozó legkorábbi okleveles adatokat hiába keresnők ebben a kötetben; itt, bár a közlött darabok 1241-el kezdődnek, a Pécz-nembeliekről legelőbb 1295-ben esik szó. Innen kezdve elég sűrün következnek az Apponyiak egyenes őseire vonatkozó oklevelek, úgy, hogy a szerkesztőnek módjában volt egyedül a kötetben foglalt adatok alapján a bár nem minden részében biztos, de teljesen összefüggő családfát összeállítani.
A közlött oklevelek több uj s eddig nem értékesitett, adatot nyujtanak a történetirónak. Egész sor hadjáratról történik emlités, némelyiknek – már a mint az adománylevelekben szokás volt – egyes epizódjai is felemlittetnek; királyaink tartózkodási helyei, országos főméltóságok nevei s hivataloskodásuk időpontja, rég eltünt vagy ujabban felvett nevek alatt rejtőző helyek meghatározásában az Apponyi-oklevéltár is hathatós segédeszköz lesz. Jóval többet nyer azonban a genealogus, kivált a kit az ország északnyugati részének ősi családjai érdekelnek.
Az oklevelek közlése, egy-két, szinte kikerülhetetlen sajtóhibától eltekintve kifogástalan. Kár, hogy a név- és tárgymutató nem ment teljesen a tévedésektől, a mire a munkának egyik korábbi ismertetője már rámutatott.
Kétségtelen, hogy a munka közrebocsátásával történetkutatásunk sokat nyert s ezért egyformán hálásak lehetünk az áldozatkész kiadónak, gróf Apponyi Sándornak és a buzgó szerkesztőnek, Kammerer Ernőnek.
A kötet diszes kiállitásban, jó meritett papiron jelent meg. Sajnos, hogy kevés példányban készült s könyvárusi forgalomba nem jutott, a minek legfeljebb nehány élelmes ódon könyvkereskedő veszi hasznát, a kik az esetleg kezükbe kerülő példányokért horribilis árat követelnek a közönségtől.

Reviczky Bertalan. Egy főbenjáró per Nyitravármegyében. (1561–1564.) Külön lenyomat a Nyitramegyei Szemléből. Nyitra, 1906, 8-r. 66 oldal.

Valóságos korkép elevenedik meg az olvasó előtt, aki ezt a füzetkét kezébe veszi, egy kép azokból a «régi jó időkből», a melyeknek visszatérését mindazok óhajtani szokták, akik sejtelemmel sem birnak, arról, minő olcsó volt abban a korban az emberélet s minő ingatag lábakon állott a vagyonbiztosság.
A «főbenjáró pert» a nyitramegyei Brunóczon lakó Kürthy másként Pogrányi Pál utódai inditották nevezettnek szomoru halála miatt, a mely bizonyos határvillongásból kifolyólag, Patvaróczy Mihály és Péter s Bossnyák Ambrús kezéből érte a különben megférhetetlen természetü s izgága áldozatot. A korhoz mérten aránylag rövid ideig tartó bünper a vádlottakra kimondott fő- és jószágvesztéssel ért véget. Az is a kor jelleméhez tartozik, hogy ezt az igazságos büntetést soha sem hajtották végre; a két Patvaróczy 800 frt váltságdijban kiegyezett a meggyilkolt hátrahagyott rokonaival. Sőt – s ez ad az egész ügynek sajátságos szinezetet – Patvaróczy Péter röviddel utóbb elvette az általa megölt Kürthy Pál özvegyét, Ujfalussy Annát, a másik gyilkosnak a fia Miklós pedig ugyanannak unokáját, Kürthy Zsuzsannát.
Az izgató lefolyásu pert ismertető munkácska nem csak a müvelődéstörténet kedvelőjét, hanem a genealogust is érdekelheti. Nyitramegyének sok kiváló családja szerepel benne s ennek megfelelően az érdeklődő adatokra is bőven találhat. A munka szerzőnél (Csejthe, Nyitramegye) kapható.

Sárközy Imre. A Nadasdi Sárközy-család

czimü érdekes családtörténeti monografiája, a mely a Turul mult évi folyamában jelent meg, különnyomatban is elkészült. A különnyomat nyolczadrétben, 87 oldalas, igen diszes kiállitásu kötetet tesz ki s egy előszón kivül a család 1510. évi czimeres-levelének kisebbitett fénynyomatu hasonmásával és Sárközy István (sz. 1759 † 1845.) arczképével van megbővitve. A szép kötetke szerzőnél s Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedésében szerezhető meg.

Jahrbuch der k. k. heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge. XVI. kötet. 1906. 4-r. 3 lev. és 202 oldal. XVII. kötet, 1907. 4-r. 3 lev. 181 oldal.

Az 1906-ik évi évkönyvben különösen érdekes és terjedelmes dolgozattal szerepel az imént elhunyt kiváló osztrák heraldikus, Göschen Oszkár, akit Pusikan név alatt ismert a czimertani munkáit használó közönség. A dolgozat (Entstehung und Bedeutung der Wappenbilder) azon tételből kiindulva, hogy a középkori czimerek sohasem eseményeket szimbolizálnak, hanem majdnem mindig a viselő nevével állanak vonatkozásban a régi német, franczia, angol és olasz czimerek óriási tömegét sorolja elő, sokszor igen szellemesen magyarázva az egyes czimeralakok jelentését.
A szimbolikus jelentésü vagy mondjuk: az eseményekre vonatkozó czimereket a teoretikus heraldikusok általában véve mindenkor gyanuval fogadják, s azokat a czimereket, amelyekben szemmel láthatólag az ősapa valamely tettére esetleg foglalkozására hivatkozó ábra szerepel, hajlandók ujabb eredetünek tartani. El kell ismernünk, különösen ha az itt tárgyalt dolgozat érdekes anyagán végig tekintünk, hogy a középkorban aránylag kis számmal keletkeztek ilyen czimerek, de hogy mégis voltak, arra épen a (Göschen által alig ismert) magyar czimeranyagból hozhatunk fel igen nyomós példákat. Göschen szerint «a legrégibb czimereket nem adományozták, hanem önként vették fel, jutalmazásul tehát nem szolgálhattak.» Ebből azt következtetni, hogy az önkényt felvett czimerek közt eseményre vonatkozó, szimbolikus jelvényt nem is kereshetünk, felettébb nagy merészség. Mert például az a két egymással marakodó farkas amelyet Dénes nádor 1234-ben czimerén visel (pecsétje O. L. Do. 25,744.) annyira cselekvést szimbolizáló kép, hogy keletkezését kutatva egyébre, mint valamely küzdelemre, tehát hadi eseményre nem is gondolhatunk. Göschen tovább is kifejti nézetét: «A XIII. és XIV. században a (czimer-) adományozásra – mondja – természetszerüleg valamely alkalom szolgált okul s ez gyakran lehetett valaminő hőstett, ezt azonban a (czimer) alakokból kiolvasni nem lehet, mert ezeket az alakokat nem a (kitüntetés okául szolgáló) eseményre, hanem az átöröklésre való tekintettel választották, miután a czimer az egész nemzetségé lett. Csak az ujabb korban, legkésőbb Németországban, tulajdonítottak a czimereknek valamely érdemre való közvetlen emlékeztetést. Még a XV. század végéről olyan czimeradományok, a melyek személyes érdemre való kirivó hivatkozást tartalmaznának, csak Corvin Mátyástól, a lengyel királyoktól és nehány félig-értelmes («halbbewusst») nép uralkodójától ismeretesek; hanem ezek aztán olyanok is.»
A boldogult szerző nem is sejtette, hogy a mikor csalhatatlannak hitt tételét felállitotta s közben a barbár magyarok s keleti társaik felett elménczkedett, csupán az aposztrofált népek heraldikájában való tökéletes járatlanságáról tett bizonyságot. Mert hiszen, ha a forrásokat ismeri, hamar rájött volna, hogy már a XV. század első feléből, Zsigmond királytól eredő akár hány olyan czimert ismerünk, amelyik eseményt szimbolizál s a mellett heraldikailag is kifogástalan alkotás. Ilyen, hogy többet ne emlitsünk, a Keszői (1415.), Pethneházy (1417.) vagy a Csapi (1418.) czimer; ez utóbbinál éppenséggel a szövegben is meg van mondva, minő hőstettre emlékeztet a nyillal átlőtt szemü oroszlán.
Ám ha ezen szarvashibától eltekintünk (s német vagy éppen osztrák ember munkájában mindenkor el kell készülve lennünk a történetünket s intézményeinket illető tökéletes járatlanságra), haszonnal forgathatjuk Göschen értekezését. Óriási anyagában használható analogiák bőven akadnak s utmutatása mellett indulva, talán sikerül egyik-másik rejtélyesnek látszó magyar czimerkép helyes magyarázatát megtalálnunk.
Kevésbbé érdekes s magyar vonatkozásu adatokat nem tartalmaz Kieszkalt Ernő czikke az égeri (Csehország) régi siremlékekről. Utána gróf Pettenegg (Eduard Gaston) dolgozata következik egy XVII. századi czimeres asztalteritőről. E diszes és iparmüvészeti szempontból is figyelemre méltó nagy kerek teritőn (a mely a landshuti délbajorországi tört. társulat tulajdona) Trauttmansdorff Anna Mária grófnő harminczkét ősének a czimerei vannak kivarrva. Az elődök közt találhatók többek közt a következő magyar családok is: Pálffyak (többszörösen), Dersffyek, Bakóczok («de genere Erdőd» mondja a közlő!) és a Batthyányak. – Kekule István a genealogus könyvészeti segédeszközeit ismerteti meg. Jellemző, a mit a német, franczia, angol, olasz és spanyol munkák ismertetése után mond: «Oroszországnak is – olvassuk – vannak ilyen munkái, például Savelovtól. De miután ezek orosz nyelven vannak irva, sajnos, Európa többi kulturállamainak genealogusai előtt épp úgy nem jöhetnek számba, mint akár a magyar és cseh nyelven irt könyvészeti kézikönyvek.» Nem tudjuk, min csodálkozzunk inkább: az iró önhittségén-e, vagy megdöbbentő szüklátkörüségén. A hasonlóan gondolkozó német «tudósok» (s ilyen még mindig bőven akad) egyszer már tudomásul vehetnék, hogy a nem germán nemzetek saját kulturájuk emelésén dolgoznak s teljességgel nem törődnek vele, ha eredményeik a németség előtt – merő indolenczia folytán – ismeretlenek maradnak.
A magyar genealogusra nézve is forrásul szolgálhat br. Haan Frigyes közleménye (a mely az 1907-iki évkönyvben is folytatódik): Genealogische Auszüge aus den Sperr-Relationen des n(ieder)-ö(sterreichischesi) und k. k. n.-ö. Landrechtes 1762–1852. E «Sperr-Relatiók» a mondott években Alsó-Ausztriában elhunyt nemes személyek születési és halálozási adatait tartalmazzák. A felsoroltak közt számos magyar van; hirtelenében a következő családnevek ötlenek szemünkbe; Adamovics (de Csepin), Ágoston, Almássy, Amadé (sok bejegyzés), Andor, Andrássy, Andrásffy, Apor, Apponyi, Árvay, Atzél, Báchmegyey, Bajzáth, Balásovits, Balogh, Bánhidy, Baranyi, Barcsay, Bárczay, Barlanghy, Barthodeiszky, Batthyány (igen sok bejegyzés).
Az 1907-iki évkönyvet ugyanezen czikk folytatása nyitja meg. A terjedelmes közlemény a Begontina–Exner nevek közti bejegyzéseket tartalmazza. Ezek közt is sok a magyar családnév; igy például: Benyovszky, Benkő, Bessenyey, Bethlen, Boka, Bokros, Bornemisza, Boros, Buday, Bujanovics, Darnóczy, Dercsényi, Dessewffy, Dombay, Erdélyi, Erdődy, Eszterházy. – Dr. Martin a zalczburgi érsekek czimerleveleiről értekezik; ezek közt a legelső 1538-ból, az utolsó 1631-ból való. – Br. Mitis Oszkár a rangkoronákról közöl igen tartalmas czikket, amely már csak azért is érdekelhet bennünket, mert fejtegetései a Károlyi-család 1712-iki grófi diplomájának czimerleirásából indulnak ki. Ebben ugyanis – amint azt Éble Gábor közleményei útán ismerjük – a pajzs fölé a szokott királyi korona helyett imperialis diadema adományoztatott. Dr. Wertner Mór két dolgozata tölti ki még a kötetet; az első az Apponyi-okmánytárról a Századokban megjelent ismertetésének némikép megbővitett német forditása, a második pedig kiegészitése annak a jegyzéknek, amelyet az 1412-ben Budán járt külföldi előkelőségekről egy Bécsben őrzött feljegyzés után Thallóczy Lajos közölt volt a Turulnak még X-ik (1892. évi) folyamában. Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy az újabb közlő olyan megfejtéseket is magáénak vall, amelyeket Thallóczy ismertetett, igy p. o. a jegyzék ezen nevénél: Der Czadil, utalva a név eltorzitott voltára, nagy diadallal hirdeti: «Wir erkennen aber den Gast» – s aztán, egyszerüen átveszi (idézés nélkül) Thallóczytól a megfejtést, hogy t. i. a rejtélyes nevü férfiu Sandalj Hranics bosznai vajdafi.

1907-3

TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI
VARJU ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVII.

BOSNYÁK ÉS SZERB ÉLET S NEMZEDÉKRAJZI TANULMÁNYOK.

(Második közlemény, térképmelléklettel.)

VI. Tanulmányok a Kosača-család és Herczegovina történetéből.

I. Hogyan vette fel Vukčic István, Bosznia nagyvajdája, a herczegi czimet
Földrajzi helyzet, égalj és ebből folyólag lakosságának életmódja a ma Herczegovinának nevezett országrészt mindig bizonyos külön fejlődési folyamatba terelték. A kora középkor kezdetén egyes különálló zsupák alakultak a hosszu völgyek ölén, melyekben egyes függetlenségökre féltékeny előkelő családok gyakorolták a főhatalmat. A bosnyák királyság megalakulása után a Kotroman-házból származott királyok hajtották hatalmuk alá ezt a területet. A felsőbbségi viszony azonban nem sokáig tartott, mert a török hóditás már a XV. század második évtizedében erősen éreztette hatását ezen a lazán összefüggő országrészen. A hatalom központositására való törekvés azonban ezen a területen is beáll és Kosačić Hranja előkelő vajdának, erős akaratu és ildomos fia, a hírneves Sandalj Hranić házasság, a velenczei és a ragusai köztársaságokkal való egyezkedés, a törökkel és a magyar királylyal való ügyes diplomatizálás révén személyes hatalma alá hozza az egyes zsupákat és a Ráma folyótól a cattaroi öbölig gyakorolja a főhatalmat. Elhatározásaiban mindig az a czél vezette, hogy fokról-fokra növelje hatalmát és mindig meg tudott állni mielőtt koczkára tette volna előbbi vivmányait. 1435-ben történt halála után fimaradéka nem lévén unokaöccsére, Vuk nevü öccsének a fiára, Vukčić Istvánra szállott a hatalom. Ha szabad nemzetközi relatioról szólanunk, úgy Vučić István kifelé mindig, mint Bosznia nagyvajdája szerepel, tehát a bosnyák királyságnak mintegy külön emlitett, de mégis hozzá tartozó tényezője. A szomszédos hatalmakkal önállóan érintkezik és abból az alapdogmából indul ki, – a mi az akkori patarén főurak politikájában a török megjelenése óta kifejezést nyert – hogy a szultáni hatalommal igyekszik jó lábon állni s egyes konczessziok utján biztositani tényleges birtokait. Ez a «hivatalos török politika» jellemzi István nagyvajda irányzatát mondhatni 1463-ig. Mindamellett hiányzott a hatalomnak külső megnyilatkozásához a czim. S noha voltakép ő parancsolt a bosnyák királynak, de törekvésének fővágyát valamely látható külső jelben kereste, a mely őt a szomszédokkal szemben emelje és külső vonatkozásainak is nagyobb nyomatékot adjon. Ezt a vágyát 1448-ban valósitotta meg, midőn «oducatus sancti Savć», vagyis szent Száváról, a hires szerb apostoli téritőről nevezte el országát és felvette a herczegi czimet. Ezzel a czimfelvétellel nyilik meg ez országrésznek, bár rövid, de mégis mint külön szervezetnek eléggé jelentős történelme.
Hogy ez mikép ment végbe erről kivánunk szólani. A délszláv történetirók tulnyomó része azt állitja, hogy Vukčić István III. Frigyes császár engedélyével vette fel a herczegi czimet. Egyik a másiktól irta le ezt az állitást, hiven követvén a krónikások nyomdokát, kiknek sorozatát Luccari nyitja meg._{Luccari 164. l. «Egli ebbe nome del Duca da Federico III. Imperatore ed Slavo si chiamň herzeg.»}* A kik III. Frigyestől eredeztetik azt a méltóságot csak a felvétel évében térnek el, úgy hogy 1440–1448-g váltakozik a kronologikus meghatározás. A legrégibb krónikás voltaképen Orbini, a ki 1601-ben megjelent munkájában nem idéz évszámot, hanem egyszerüen konstatálja, hogy István országának uj nevet adott, Szent-Száváról nevezvén el azt._{Orbini 382. l. «Et al suo Stato altresi die de un’ altro nuovo nome, chiamandolo Ducato di Santo Sabba.»}* A régebbi történetirók kész ténynek vették ezeket az állitásokat és legföljebb arra szoritkoztak, hogy az egyik 1448 előttre tette a herczegi czim felvételét, a másik pedig 1448-ra, de azt a körülményt, hogy mikép kerül vonatkozásba III. Frigyes római császár István vajdával, illetőleg később herczeggel, nem kutatta senki.
Újabban Truhelka Ćiro, a szarajevoi országos múzeum érdemes vezetője, foglalkozott behatóbban a tárgygyal,_{Wissenschaftliche Mittheilungen aus B. u. H. III. k. 503. l.}* egy a gorazdai templomon talált állitólag István herczegtől származó felirat tárgyalásával kapcsolatban. Truhelka szerint a kérdés el van döntve, a mennyiben szerinte a herczegi czimet IV. Eugenius pápától kapta, s e részben Ljubić közölte_{Ljubić: Comm et rel. Venetć Mon. I. 3. «Si osserva, che il conte Stefano possiede terre in confine di Cattaro, Ragusa e Spalato, e che era eretico, ma che gli fa spedito l’ambasciator Gradonigo, il quale lo ridusse in seno alla chiesa onde ebbe del papa il titulo di duca di S. Sava.»}* velenczei évkönyv töredékeket idéz. Ezek szerint 1449 ápr. haváról értesit, hogy a bosnyák király, István vajdával, – apósával – a miatt akar hadjáratra kelni, a miért ez nem akar katholikus lenni. A követek 200 ballisztáriust kivánnak a maguk költségére küldetni és felkérik a köztársaságot, hogy ne adjanak a vajdának többé sót. Azonban az évkönyvtöredék megjegyzi, hogy Gradenigo velenczei követ, a római egyház részére megnyerte István vajdát és a pápa ezért adja neki a szent Száváról elnevezett herczegi czimet.
Megjegyzendő, hogy ez évkönyvek csak kivonatok és csupán egyes töredékeket tartalmaznak; a mennyiben e töredékek levéltári bizonyitékokkal támogathatók, kétségtelenül hitelesek. A mi a mondottak első részét illeti, hogy István Tamás követsége 1449 ápr. havában Velenczében járt, feltétlenül igaz. Április 7-én jártak ott e bosnyák követek. Elmondották, hogy István vajda Spalato herczege akar lenni. A köztársaság azt felelte, hogy ők is hallottak erről. Megengedik a katonaszedést és azonkép a bosnyákoknak is engedélyezik a sóvételt Spalatoban, mint a hogy ezt István is megteheti a Narenta mellett_{L. Ljubić: Listine 360. Glasnik. Šafarik XIV. 1441.}* (Metkovics). De tudjuk, hogy a bosnyák király követei azt is mondották, hogy Alfonz aragon király utján akarja magát herczegnek neveztetni._{«Secr. con. Rog. XVIII. 82. 1449. apr. 7. Quod spectabilibus oratoribus Domini regis Bosnie, qui dicunt prefatum serenissimum regem nobis denotari facere, quod comes Stefanus de Bossina suus et noster inimicus querit se creari facere per regem Aragonum ducham Spalati, ut titulum habeat ipsius civitatis.»}* Ennyiben igazolható a Truhelka idézte évkönyv-töredék hitelessége. Az iránt azonban, hogy István a pápától kapta volna a szent Száva herczegi czimet, sem a vatikáni sem más levéltárból nem került elő semmi adat. Truhelka azzal igyekszik ebbeli állitását igazolni, hogy István vajda félvén a pápa átok alá való helyezési fenyegetésétől, hacsak szinleg is áttért a katholikus hitre, de rövid idő mulva, miután megkapta volna a herczegi czimet, ismét patarénussá lőn. Mind az, a mit István jelleméről mond teljesen megfelel a tényállásnak, de a mit Theinerből idéz_{M. H. II. 236. Raynaldi Annales.}* egyáltalában nem bizonyitja, hogy István áttért a katholikus hitre. Sőt 1449-ben maga a pápa ir Tomasin Tamás lesinai püspöknek, hogy István Tamás ugyan jó katholikus, de azért főbb emberei közül István vajda, apósa és Pavlovics János vajda, – a ki három éve katholikus lett, de aztán ujból renegált, – eretnekek._{Ez nem Istvánra van értve, ki még mindig az eretnekség fertőjében fetreng. Fermendžin Acta Bosnić 282. kivonat. 1449. febr. 1.}* Ebből kettő tünik ki, hogy a pápa 1449-ben vajdának nevezi Istvánt és hogy ekkor még eretnek; hogy később az volt, azt Truhelka maga is elismeri. Már pedig, mint alább látni fogjuk, István már 1448-ban tényleg felvette a herczegi czimet. Nézetünk szerint tehát a velenczei történeti évkönyvekben ez az utolsó passus az évkönyvirónak kombinácziója.
Hogy ez állitásunk teljesen jogosult, arra felhozzuk Resti krónikájának az 1448-ik év jelzete alatt irott közlését. Ebben azt mondja, hogy Kosača István Ragusába küldte Stiepcovich Radich követét a köztársaságot affelől tudósitandó, hogy a herczeg czimet vette fel, mely az olaszban duca-nak hangzik és a melyet neki a bosnyák király adott._{Resti: 297. l. «Nel medesimo tempo d’operazione tante irregolari mandň – Stefano Cosaccia t. i. – a Ragusa Radich Stiepcovich, suo ambasciatore, dar parte alla republica di aver preso il titulo di herzeg, che in italiano suona duca, concessoli dal re Bossina.»}* Resti állitásának első része megfelel a valóságnak, a mennyiben tényleg küldött Ragusába követet 1448-ban és a ragusaiak 1448 okt. 17-én gratulálnak neki az uj herczegi méltóság felvétele alkalmából._{Jorga Not. II. okt. 17.: «respondendi ambasciatori vojvode Stepani super ambaxiata exposita et congratulandi de nova dignitate cherzech acquisita.»}* Ebből világos, hogy István herczeg 1448 okt. 17-ike előtt vette fel a herczegi czimet. Hogy azonban nem a bosnyák királytól kapta e méltóságot, arra bizonyiték az előbb idéztük velenczei levéltári közlés, mely szerint a bosnyák király panaszt tesz apósa ellen, hogy az aragon király utján akarja megkapni a herczegi czimet. Igy tehát föltétlenül kizártnak tartható, hogy a boszniai királynak ehhez a tényhez valami köze lenne; ezt csak Resti krónikás tette hozzá, hogy megfejtse a dolgot.
Ujabban egy fiatal szerb történetiró, Ivits Elek, foglalkozott a tárgygyal. E közlemény csak nem rég került kezünkbe és kötelességünk a magunk részéről is hozzászólni a tárgyhoz, mert a szerző mi ránk is hivatkozik, a kik azt állitottuk, hogy István vajda a herczegi czimet maga vette fel és azt nem indokoltuk. Nem indokoltuk azért, mert későbbre halasztottuk az egész kérdés elemzését, most azonban megfelelünk rá.
Ivits szorgalmasan összeállitotta az összes bibliografiai anyagot, hogy mely szerzők mily véleménynyel vannak a dologról. Igaza van, midőn Jorga állitását czáfolja, a ki azt mondja, hogy a ragusaiak adták volna neki a herczegi czimet. Nem is igen képzelhető, hogy Ragusa városa, mely a bosnyák királynak és a szomszéd előkelőknek egész sorozatát vette fel polgárai közé, most egyszerre ilyen méltóságot adományozzon, a melyhez joga sem volt; hiszen Velenczében is csak az állam választott feje volt dux. Megfelel Truhelkanak is. Kutatásainak eredménye, hogy István herczeg 1448 szept. 16. és okt. 17. között vette fel a herczegi czimet, még pedig közvetlenül a második rigómezei ütközet előtt (1448 okt. 19.), és hogy a törökök, irántok tanusitott hüsége méltánylásakép elismerték ezt a czimet. Ez következik a Diplomatarium Ragusinum 1455 márczius 23-án kelt leveléből, melyben a ragusaiak azt állitják, «ha ugyan szabad herczegnek nevezni, a kit a török ékesitett fel a herczegi czimmel»._{Dipl. Rag. 1455. márcz. 23. «ducem Stefanum, s ducem appellari fas est, quem Teucri ducali nomine decorarunt.»}* Mindaz, a mit Ivits állit, eltekintve a kronologiai meghatározástól, a mi az ő érdeme, előttünk is teljesen ismeretes volt. Mindamellett ez még nem tisztázza a kérdést; jó tudnunk, de csak mellérendelt körülmény. Hogyan jut III. Frigyes császár neve oly következetesen a krónikások előadásába és miért emliti azok tulnyomó többsége mindig az 1448-iki évet?! ez a körülmény hoszszabban foglalkoztatott minket, mig végre, azt hisszük, hogy kielégitő választ tudunk rá adni.
A dolog megértésére elől kezdjük a bosnyák-herczegovinai relatiókat.
Osztoja István bosnyák király 1415-ben febr. 1-én Restoics Obrád követét küldte Zsigmond királyhoz Konstanzba. Arra kérte a magyar királyt, hogy állitson ki részére összes birtokairól megerősitő levelet, még pedig olyant, a mely a császári pecséttel legyen ellátva. Ismeretes pedig, hogy Zsigmond mint magyar király abbeli jogánál fogva, hogy Bosznia nemzetközileg szorosabb, mondhatni hübéri, viszonyban állott Magyarországgal, többrendbeli biztositó és megerősitő levelet adott nemcsak Osztojának, hanem Hervojának és később Hranić Sandaljnak is. Osztoja István király azonban, midőn egyfelől nem vonta kétségbe a magyar király felségjogát, formailag mégis nagyobb biztositékot látott abban a körülményben, hogy ha a császári pecséttel ellátott biztositó levelet kap Zsigmondtól._{Ez az oklevél a bécsi A. L. D. R. 1772. könyvében foglaltatik; kivonatát adta Jorga i. m. f. 1274. A datumot azért tettük 1415-re, mert az oklevél két 1415-ben kelt oklevél közé van kötve.}*
Ime tehát arra bizonyiték, hogy egy bosnyák király, nagyobb biztositék kedvéért, jussának a császári megerősitését kivánja.
Albert, mint magyar király, erősitette meg a bosnyák király jogállását.
Az a körülmény, hogy a bosnyák király a német császárhoz fordul, azt a gondolatot keltette bennünk, hogy esetleg III. Frigyes császár másolati könyvében kell valamelyes okmánynak lappangani, mely István herczeg ügyére vonatkozik. A fennmaradt másolati – meglevő könyvekben azonban följegyzésnek még nyomát sem találtuk, valamint Birk Ernő gyüjteményében sem, a ki III. Frigyes császár korával egy emberöltőn át foglalkozott. Megtaláltuk azonban a cs. és kir. közös pénzügyi levéltár másolati gyüjteményében III. Frigyes császárnak 1448 jun. 20-án kiadott oklevelét, mely a császárnak egy hihetőleg lappangó vagy elveszett 1446–1460-ig terjedő másolati könyvéből van kiirva.
Ez az oklevél igy hangzik:

Fridericus dei gratia Romanorum rex semper augustus, Austrić, Stirić, Karinthić et Carniolć dux, comes Tirolis etc. Notum facimus tenore prćsentium universis, et si regić dignitatis clementia universorum fidelium, quos latitudo orbis complectitur, felicibus profectibus gratis comodis et speratis augmentis semper favorabiliter dignetur intendere, ad illorum tamen comoda et profectus diligentiori studio clementius inclinari consuevit, quorum merita, fides et constantia, ac internć fidelitatis integritas continuatis studiis cćteros antecedunt, sane pro parte magnifici Stephani de Zokol waywodae regni Bosnae nobis humiliter extitit supplicatum, quatenus omnes et singulares gratias et privilegia, olim patruo suo Sandal per divć memorić Sigismundum imperatorem, necnon regem Ungarić etc. concessas et concessa, et sibi per felicis recordationis regem Albertum patruum nostrum et Elizabeth conthoralem suam confirmatas et confirmata, in quibus infrascripta castra forent comprehensa, videlicet castrum Soko cum dominio Str˙non, castrum Stoyewecz castrum Bo˙tr˙necz, castrum Bratal, cum omnibus pertinentiis suis, castrum Samatur, castrum Klekh, castrum Ossonitzk, castrum Gurgewetz, castrum Hersowetz, castrum Gukani, castrum Koznik, castrum Sewerin, castrum Konin, castrum Milleschetsk˙, castrum Osstrikch, castrum Saslon pet˙schytynske˙, castrum Sozet, castrum Moratsky, castrum Ostrog, castrum Budosch, castrum Globukch, domus Nov˙, castrum Ryssen, castrum Mitchewetz, castrum Konowaltsk˙, castrum Glutsch, castrum Medwed, castrum Blaga˙, castrum Bentschecz castrum Widossk˙, castrum Grizzora, castrum Beczitel, castrum Nebo˙ze, castrum Ymotzk˙, castrum Wereraetz, castrum Non˙a, castrum Breta, castrum B˙ssuc˙, eastrum Rog, castrum Prolesetza, castrum Star˙, castrum Krutscerwetza, castrum Onusch pollitza, castrum Welligrad, castrum Borowatz, castrum Wreawetz, castrum Wellske˙, castrum Welletin, castrum Ckaw, castrum Odezk˙, castrum Geletz, castrum Durosch, castrum Oss˙pp, castrum S˙r, castrum W˙z˙strizk˙, castrum Ostrowitz, castrum Hod˙eded, castrum Sozzed, castrum Rabenzk˙ et dominium Czar˙na Olofska cum eorum pertinentiis, qućomnia et singula cum suis pertinentiis ipse in prćsentia pacifice possideret, et in quibus litteris etc. contineretur, ut ipsi et hćredes sui cera rubea in sigillatione litterarum quarumcunque uti possent pro se necnon Ladislao et Wladkone filiis suis sub sigillo serenissimi principis Ladislai Ungarić et Bohemić regis, ducis Austrić etc. patruelis nostri carissimi roborare, innovare et confirmare dignaremur. Cum vero idem patruelis noster nondum annos discretionis attigerit, neque regimen regnorum et dominiorum suorum exerceat proprio quoque sigillo non utatur, quorum occasione huiusmodi confirmatorić litterć sub sigillo dicti patruelis nostri ad prćsens minime potuerint emanare, nos attentis fidelibus obsequiis prćfati wajwodć prćtactis Sigismundo imperatori et Alberto regi eiusdem patruelis nostri, avo et patri incessanter exhibitis, uti veridica relatione didicimus et nobis, ac prćfato regi Ladislao prout se per nuntios suos in prćsentia nostra obtulit, futuris temporibus, fideliter exhibendis animo deliberato, sano quoque nobilium et aliorum nostrorum fidelium accedens consilio, ac de certa scientia prćnominato Stephano promisimus et polliciti sumus, promittimusque et pollicemur per prćsentesque prćfatum patruelem nostrum regem Ladislaum, cum ipsum ad annos discretionis pervenire contigerit, ad prćtactas roborationes, innovationes et confirmationes dandas et concedendas inducemus, dolo et fraude quibuslibet procul motis. Harum testimonió literarum nostrć regić maiestatis sigillo munitarum. Datum Viennć, vigesima mensis Januarii anno domini millesimo quadringentesimo (quadragesimo) octavo, regni vero nostri anno octavo.

Ujabbkori másolat a cs. és kir. közös pénzügyministerium levéltárában. Hungarn I. k.
fent: Ex libro / p. 215. Kaiser Friderich III. von Jahre 1446 bis 1460.
Az oklevél bevezetésében előadja, hogy Szokoli (konavljei főváráról elnevezve) István boszniai vajda azzal a kéréssel állt elő a császárnál, hogy birtokait azokkal a várakkal, melyek caput bonorumként szerepelnek, erősitse meg mindazon kiváltságokkal, melyekkel Zsigmond császár és magyar király a vajda nagybátyját Hranić Sandaljt felruházta és a melyekre nézve Albert királytól és nejétől Erzsébettől is biztositó levelet nyert.
Aztán elősoroltatnak mindazon várak és uradalmak, melyek a maguk egészében alkotják az ő országait._{Meg kell jegyeznünk, hogy ez oklevél későbbkori másolat, de már eredetileg is németes ortográfiával irattak a szláv nevek és igy csak nagy fáradsággal lehet azokat rekonstruálni.}*
A császár ezen elősorolt birtokok tulajdonjogát, melyeket István vajda és örökösei, – kiket a veres viaszszal való pecsételés joga is megillessen – birnak, elvileg megerősiti. Ugyanis a vajda arra kérte, hogy e birtokokat mint László magyar és cseh király, Ausztria herczegének gyámja erősitse meg a királyi pecséttel. Minthogy azonban László király még nem érte el a teljes rendelkezési képességet és igy nem élhet a pecsétjével, a császár nem teljesitheti ily formában a kérést, mert. kir. pecséttel nem élhet. Mindazonáltal tekintettel a vajda saját érdemeire, valamint őseinek Zsigmond császár és Albert király iránt tanusitott szolgálatára, a melyekről hiteles forrásból értesült és figyelembe véve mind azt, a mit a vajdától László királyhoz küldött követei élőszóval előadtak, a kik megigérték küldőjük nevében, annak a jövőben is tanusitandó szolgálatait, tanácsosainak véleménye alapján megigéri István vajdának, hogy abban az esetben, ha unokaöccse, László király eléri a nagykoruságot, oda fog hatni, hogy a kért megerősitő oklevelet kiadja, ennek hiteléül adja ki ő a jelen oklevelet.
Ez oklevélből kitünik, hogy István vajda 1448 elején követséget küldött László királyhoz, illetőleg gyámjához Frigyes császárhoz Bécsbe, hogy birtokainak biztositása tekintetében oly kiváltságlevelet nyerjen, mint a minőben nagybátyja Hranić Sandalj és ő maga is már részesült. E lépéssel tehát a magyar korona részéről a biztositás folytonosságát akarja kieszközölni. A császár nem az ő imperialis méltóságából intézkedik, hanem mint László gyámja úgyszólván ideiglenes biztositó levelet állit ki és igéretet tesz, hogy a végleges kiváltságlevél majd akkor fog kiadatni, ha László király, kinek felségjogai közé tartozik ez a tény, eléri a nagykoruságot. Tehát egy császári pecsét alatt kiadott igéretről van szó. A herczegi czimről ez oklevélben szó nincsen. Tény azonban, hogy ez oklevél III. Frigyes nevében 1448-ban adatott ki és István vajda kezéhez el is érkezett, ennélfogva a krónikások közölte adatnak annyiban van alapja, hogy István vajda III. Frigyes császárral 1448-ban csakugyan érintkezésben állott.
Hogy ez az oklevél István vajdára nagy sulylyal birt, feltétlenül bizonyos. Tény az is, hogy István vajda herczegi méltóságra törekszik, még pedig azon czimen, hogy Hervoja Spalato herczege volt. Mire ez az oklevél kezéhez érkezett, márczius elejére járhatott az idő. Az időpont tehát megegyezik István vajda actiojával, a ki ugyanoz év okt. 17. előtt vette fel a herczegi czimet és tudósitotta erről szomszédját, a ragusai köztársaságot.
Most már csak egy lánczszem hiányzik annak a kimutatására, hogy mikép ment végbe a czim felvétele. Láttuk, hogy a pápától nem nyerhette ezt a czimet; feltétlenül ki van zárva és nem is képzelhető, hogy veje, a bosnyák király adta volna neki. Az aragoniai király, kivel ugyan élénk összeköttetésben állott a vajda, ugyancsak nem adományozta neki ezt a méltóságot,_{Hogy az aragon királytól nem kaphatta a dux sanctć Savć czimet, annak bizonysága, hogy még 1450-ben okt. 23-án Stefano magno vojvoda et Duci Boccinenek nevezi és csak 1450. okt. 16. magno vojvoda Regnć Boccine ac comiti sancti Save. 1450. szept. 15. duci Bosnie-nak. 1451. máj. 18. csak duxnak. 1454. nov. 8-án duci Bosnie-nak. Tehát Nápolyban magában sem voltak tisztában Istvánnak ebbeli méltóságával.}* tehát csak egy valószinü feltevés marad még pedig, hogy István vajda erre a biztositó levélre támaszkodva, úgy a hogy Orbini irja, Szent-Száváról nevezte el az országát, magát pedig úgy, a hogy Hervoja 1409-ben Zsigmond király beleegyezésével – herczegnek nyilvánitotta.
Minthogy István vajda nagybátyjának, Szandaljnak a felesége Lázár szerb kenéznek volt a leánya, az ő felesége pedig az utolsó Balsának a Szent-Száva szervezte Zeta urának, volt a leánya, ő ebből történeti jogczimen külön országot illesztett be az ottani állami rendszerbe. Ezt a méltóságot természetesen el kellett ismertetni a szomszédokkal és a külfölddel. A ragusaiak, mint láttuk, rögtön elismerték. Midőn hét évvel később 1455-ben azt irják «ha szabad őt herczegnek nevezni», ez a köztük és István herczeg közt lefolyt majdnem három évi véres küzdelem után természetszerüleg bekövetkezett elkeseredésnek tudandó be, de egyuttal bizonyiték arra nézve, hogy István csak aféle önherczeg. És hogy ez a saját maga választotta czim mégis gyökeret vert, kétségtelenül összefüggésben áll István fejedelem akkori legfontosabb védnökének, a török szultánnak is beleegyezésével. Hogy a török maga nem ruházta fel ezzel a nyugati czimmel az kétségtelen, de hogy a szultán udvaránál adott ajándékokkal rávette a portát, hogy a már Hervoja idejében használatos herczegi czimet elismerjék, noha közvetlen adatunk még nincs is rá, bizonyosra vehetjük.
A herczegi méltóság mint ilyen a déliszláv terminologiában ismeretlen és magyaros formájában honosodott meg, melyet a török is hersek kifejezéssel fogadott el.
István herczeg 1453 jul. 19. igy irja magát:_{Miklosich i. m. 457. l.}*

– Mi István szent szávai herczeg ur, Hum és a tengermellék ura, egész Boszniának nagyvajdája, a Drinavidék fejedelme stb. fia és unokája a nagyrabecsült és hires Vukčić és Sandalj fejedelemnek egész Bosznia volt nagyvajdájának stb. E czimzésből kitünik, hogy a herczegség szent Száváról van elnevezve és ezen ország alkotó elemei: Hum és a tengermellék; de egyuttal a Boszniához való tartozandóságot jelzi a magyar középkori állami terminologiából vett középkori kifejezés, hogy bosnyák ország nagyvajdája (ruszag), a mely az egész bosnyák-herczegovinai államterületet magában foglalja, s a Drinamellék kenéze vagyis ura.
Természetes, hogy csak is a középkori értelemben vett államalakulás egy különös képe áll előttünk, a mely az illető, – ha igy szabad neveznünk, – trónbirtokos személyével változik. Minél több részből áll egy ország, annál több czime van. Itt is az egyetemes összetartozandóságot a herczegi méltóság jelzi.

2. A Szent-Száva (Herczegovina) herczegség-területe.
1448., 1454.
(Térkép melléklettel.)
A mennyire a hibás irásmód alapján lehetséges volt, igyekeztünk – az 1448-iki előbbi tanulmányban közlött oklevélből – megfejteni az egyes helyneveket és azokat a mellékelt térképen feltüntetni. István herczeg országa területének térképi feltüntetésére nézve azonban az emlitett oklevélen kivül tekintetbe kellett vennünk Nagy-Alfons nápolyi királynak Kosača István herczeggel 1454. kötött egyezményét is.
Mielőtt a topografiai összeállitást közölnők, politikai szempontból méltatnunk kell Alfons nápolyi király és István herczeg egyezményét.
Tamás István, bosnyák király 1449. április 7-én a velenczei köztársaságnál előadott panaszából megértettük, hogy István herczeg Alfons nápolyi királylyal alkudozásokat folytatott, Spalato környékének birtokba vétele iránt. A Velencze és Nápoly közt lefolyt háboruban István herczeg azon volt, hogy országát Nápoly segedelmével Velencze rovására «kikerekitse.» Azonban már 1450. aug. 15-én, midőn Alfons király Velenczével békealkudozásokat folytatott, kilátásba helyezte Istvánnak, hogy a békébe őt is befoglalja. A béke ugyanazon év október havában jött létre és igy a velenczei köztársaság és István herczeg között, ha nem is valami benső, de türhető viszony állott be. A Ragusával 1451-ben folytatott küzdelem és később a fiával Lászlóval való viszony ezt a herczegovinai-nápolyi érintkezést ugyan nem szakitotta meg, de csak akkor lett az ismét aktuálissá, midőn 1454-ben a Kosača család megbékült és a herczegfiak: László meg Vlatko házasságával a Szent-Száva herczegség legalább külsőleg megerősödött._{Alfons király 1454. okt. 15-ki levelében Lászlót «Serenissimus princeps consanguineus»-nak nevezi. Ez a rokonsági, illetőleg baráti viszony egy 1454. jun. 1-én Nápolyban kelt István vajdára nézve nagyfontosságu és a balkáni politikai irányzatra nézve jellemző államokban, illetőleg véd- és daczszövetségben nyert kifejezést.}*
István herczeg 1453-ban Bucsia és Radivoj nevü követeit küldte Alfons nápolyi királyhoz, hogy vele bizonyos egyezményes megállapodásra jussanak. A nápolyi király azonban – irásbeli felhatalmazás hiányában – akkor még nem köthette meg velük az egyezséget. Tekintettel a kölcsönös megegyezés fontosságára, a nápolyi udvar e követeknek bizonyos pontozatokat adott át azzal a meghagyással, hogy térjenek vissza hazájokba s terjesszék elő uruknak. A herczeg és tanácsadói erre Ključ várában megvitatván a pontozatokat hiteles formában kiállitott oklevelet adtak át a megbizottaknak s ujból leküldték őket Nápolyba. István herczeg ez oklevelében a következőket igéri:
Hogy alattvalóival együtt háboruban és békében Alfons király szövetségese lesz, természetesen megóvásával barátai s a török szultán érdekeinek, a kinek ő szolgája. Ez a véd és daczszövetség a Bojánától Záráig és a Zetához tartozó belső részekig terjedő területre értetődött (mintegy 30 mértföld), valamint azon várakra és városokra, a melyeket Alfons király Albániában Kasztrióta György országától függetlenül birt. Azonfelül a herczeg kötelezte magát, hogy időről-időre ajándékokkal keresi fel a királyt, «a mint hogy ez a jó szolgák és jó barátok szokása». Egyúttal, ha a király kivánja tengeri háború esetén annyi embert bocsát a rendelkezésére, a mennyit épen tud, ezeket azonban a király, arra az időre, a mig neki szolgálnak, saját költségén tartozik ellátni, azután pedig megengedi, hogy hazamehessenek.
István herczeg egyúttal megigéri, hogy azon esetre, ha a király meg tudja őt szabaditani a török császár szolgálatától és adójától és mindazon uraktól, a kik felette uralkodni akarnak, (ennek éle a magyar király ellen fordul) a királynak évenként 5000 aranyat fizet. Ez a kötelezettség a király és fia Ferdinánd kalabriai herczeg élte tartamára érvényes. Természetes, hogy ez a kötelezettség csak akkor lép érvénybe, hogyha megszabaditják a török hübérességtől. Egyúttal kiköti a herczeg, hogy addig is, mig a török császár uralma alatt áll, olybá vétessék, mint a nápolyi király és fia védencze. És ha erre való alkalmatosság nyilik, legyen meg az a joga, hogy követeit a király udvarába küldhesse és hogy az adriai tenger tulsó partján levő uralkodók (tehát az olasz fejedelmek) tudjanak erről a viszonyról s legyen tudomások felőle, hogy ő a király és fia szolgája és barátja. Ezzel a pontozattal azt akarja feltüntetni, hogy még abban az esetben is hüséges szövetségese Nápolynak, ha nem szabadul meg a török felsőségtől, mert mindig olybá akar vétetni, mint a király és fiának szolgája és barátja. Ez oklevél Castelnuovoban (Herczeg-Novi, a kattaroi öbölben) 1454. márcz. 30-án kelt.
Ünnepélyes bevezetés után Alfons király kijelenti, hogy ujból megerősiti mindazt, a miben a herczeg követeivel megegyezett és a mihez István oklevelében hozzá járult.
1. Igéri és biztositja, hogy a herczeg és fiainak személyét és összes báróit és alattvalóit minden javaikkal egyetemben védelme alá fogadja. Ugy fog velük bánni, mint védenczeivel és ebbeli kötelességét mindig meg fogja tartani. Ennélfogva a herczeg, fiai vagy követei királyságába és országába bizton jöhetnek és akkor s annyiszor térhetnek vissza, a mikor, s a hányszor nekik tetszik.
2. Ezzel kapcsolatban minden igazságtalanságtól, rossztól és kártól, a mely személyükben vagy javaikban érheti őket, ő és fia Aragoniai Ferdinand, kalabriai herczeg összes báróival egyetemben védeni fogják őt és hogy modern kifejezéssel éljünk, garantirozzák birtokait.
Továbbá igéri a herczeg, hogy abban az esetben, ha ellene vagy országa ellen háboru támadna oly fél részéről, a kivel ő nincs szövetségben és nem barátja (t. i. a királynak) – ezek közt a ragusai köztársaság is, – segélyt fognak adni a herczegnek és fiának minden lehető módon. Azonban ki van kötve, hogy ha a herczeg és fia tőle segélyt akarnak, azt a király mindaddig nem tartozik küldeni, mig a herczeg az óhajtott segélyhadakért és gályákért, tényleg megküldi a pénzt. Ugyancsak a herczeg e hadakat mindaddig fizeti, mig szolgálatában állanak és aztán köteles őket a királyságba visszaküldetni.
A védelem ekként értelmezendő:
3. Megigéri, hogy mindannyiszor, a mikor egyezséget, békét, vagy szövetséget köt valamely királylyal, herczeggel vagy köztársasággal úgy az adriai tengeren tuli részeken mint Itáliában, azon egyezménybe vagy békébe bele foglalja István herczeget, fiait és báróit is, földjeikkel, váraikkal és minden javaikkal egyetemben.
4. Mindannyiszor, a mikor a herczeg valami okból személyesen akar hozzá jönni és őt erről eleve értesiti, a szükséges gályákat és hajókat, úgy az odamenetre, valamint a visszatérésre is a király fogja rendelkezésére bocsátani.
5. Igéri, hogyha valamely uralkodó, vagy köztársaság háborut akar inditani a herczeg vagy fia vagy országai ellen, Alfons király a herczeg ellenségeinek nem fog segélyt nyujtani és nem fogja megengedni, hogy azoknak bármely alattvalója segélyt nyujtson.
Mindezeket a király szavára fogadja és irásban is kiadja jelen levelét Nápoly Újvárában jun. 1-én. E szövetségnek inditó oka, hogy a nápolyi király a dalmát parton meg akarta vetni a lábát és konfliktusok esetére ott a helyszinen óhajtott oly szövetségessel birni, a ki majd a szárazföld felől nyugtalanitsa az ellenséget. Ez ellenfél alatt csakis a velenczei köztársaságot lehetett érteni, mint a mely mare clausum teljes birtokára törekedett, szemben Nápolylyal, mely – a maga módja szerint – a szabad kereskedést vallotta elvének. Ragusát illetőleg a nápolyi király máskép vélekedett, mint István herczeg, a ki a szive mélyén mindig a köztársaság elfoglalására törekedett. A nápolyi király igen jól tudta, hogy Ragusa Velenczének, ha nem is mindenkori ellenfele, de lokális vetélytársa és azért «melegen tartotta» Ragusát és csak néha fenyegette meg, ha érdeke épen úgy kivánta. Hisz Ragusa egyenesen Nápolyra volt utalva Velenczével szemben. A szövetség magyar-ellenes éle is nyilvánvaló, de e tekintetben is, Nápoly érdeke nem állott egyenes ellentétben Magyarországéval. E törekvés csak a pillanatnyi helyzetből folyt. Természetes, hogy Alfons király szerette volna lábát megvetni Dalmácziában, ép úgy mint Albániában és e tekintetben az volt a czélja, hogy Velencze rovására hóditásokat tegyen, bár tudta, hogy ezt csak Magyarország jogigényeinek megsértésével tehetné.
István herczeg paktuma Nápolylyal tulajdonkép olyan véd és daczszövetség, mely csak bizonyos esetekben válhatott valóra. Adót és hüséget csak arra az esetre igért csupán, ha a nápolyi király megtudja szabaditani a török fennhatóság alól. Egyelőre abban állott a szövetség értéke, hogy a két fél – a saját költségére – katonai ember-anyagra számithatott a másiknak országából. E részben jellemző, hogy a nápolyi király hitelbe nem ad a herczegnek.
Topografiai szempontból nagy értéke az oklevélnek, a mennyiben István herczeg birtokait elősorolja. Tényleg azonban a nápolyi király ugyan hiába biztositotta ünnepélyes oklevelében István fejedelem összes birtokainak integritását. A geografiai helyzetnek és István herczeg hatalmas szomszédainak, a töröknek, Velenczének és Magyarországnak is volt ehhez hozzászólása. István herczeg azonban úgy gondolkozott, hogy V. László magyar király megerősitette birtokait, a törökkel jó barátságban van, Velenczével szintén megtartotta az összeköttetést, a bosnyák király pedig veje és igy a maga részéről megtett mindent, hogy birtokait bármely oldal felől biztositsa. Ha tisztán önfentartási ösztönét követve, belterjesen forrasztja össze egyes országrészeit, kétségtelen, hogy kitartó munka mellett eredményt ért volna el. De István herczeg mind ama tényezők rovására akart terjeszkedni, a kikkel birtokait biztositatta. Ősi ravaszsággal szabadulni akart mindegyiktől, de ezzel abba a hibába esett, hogy egyszerre üzött védelmi és ragadozó politikát. Igy ezután nem sok időbe telt, hogy mindenki felismerte ezt a politikát s mindenki ellensége lett. A török ismerte fel legelőbb az uj herczegség gyöngéjét. Egyelőre hosszu pórázra eresztette a herczeget, mert nem tartotta érdemesnek a sok emberáldozatot a jobbára kietlen és kopár birtok megvivásáért akkor, a midőn gazdagabb és jobb zsákmányra volt kilátása.
Ismételjük azonban, hogy az oklevélnek becse a helyrajzi meghatározásokban keresendő.
E czélból először adjuk III. Frigyes császár 1448. okleveléből az eredeti, rossz németes helyesirással adott helyneveket s szemben ezekkel helyesbitve a mai elnevezéseket, a mennyiben megfejthettük. Ugyanigy cselekedtünk az Alfons király egyezményében foglalt helynevekkel is, megjegyezvén, hogy ez oklevél szószerinti szövegben való közlését más alkalomra tartottuk fenn.

Ducatus S.Sabae.
Hercegovina Koszacsa
Vukcsics István első herczeg idejében.
(1448 és 1455 oklevelek alapján.)
Tervezte: Thallóczy Lajos
Rajzolta: Jakubec József

A) 1448. Oklevél helyrajzi adatai.

Az oklevél szerint.	Helyesen:
Soko	Soko
Str˙non,	Sutorina?
Stoyewecz,	Stolac
Bo˙tr˙necz,	Vjetrenica
Bratal,	Vratar
Samatur,	Samobor
Klekh,	Klek
Ossonitzk,	Osojnik
Gurgewetz,	Gjurgjevac
Hersowetz,	Hrsovača
Gukani,	Gučina
Koznik,	Kozo
Sewerin,	Severin
Konin,	Konjica
Milleschetsky,	Mileševo
Osstrikch,	Oštrik
Saslon pet˙schytynske˙,	Peć?
Sozet,	Zasad ?
Moratsk˙,	Morački
Ostrog,	Ostrog
Budosch,	Budoši
Globukch,	Klobuk
domus Nov˙,	Castelnuovo
R˙ssen,	Risan
Mitschewetz,	Miččevac
Konowaltsk˙,	Konavlye
Glutsch,	Ključ
Medwed,	Medved
Blaga˙,	Blagaj
Bentschecz,	Vijenac
Widossky,	Vidoši
Grizzora,	?
Beczitel,	Pocitelj
Nebo˙ze,	Nečaj
Ymotzk˙,	Imotski
Wererćtz,	Obrovac
Non˙a,	Novoselo
Breta,	Breno
B˙ssuc˙,	Visočani
Rog,	Rogotin
Prolesetza,	Proložć
Star˙,	Cavtat
Krutscerwetza,	Kruševica
Onusch pollitza,	Poljice
Welligrad,	Biograd
Borowatz,	Borovac
Wreawetz,	Vrgorac
Wellske˙,	Veljaci
Welletin,	«
Ckaw,	?
Odezk˙,	Odžak
Geletz,	Geleć
Durosch,	?
Oss˙pp,	Obod ?
S˙r,	Zir
W˙z˙strizk˙,	Bistricki
Ostrowitz,	Ostrovica
Hod˙eded,	Hodzjed
Sozzed,	Zasad?
Rabenzk˙	Rabina
Czar˙na Olofska	Olovo

 

B) 1454. Oklevél helyrajzi adatai.

Az oklevél szerint:	Helyesbítve:
Sokol	Soko
Samobor	Samobor
Mileseuschi	Miloševo
Oštrik	Oštrik
Cholmo	Hum
Severino	Severin

Crsinch

Crsonac	Hrsovača
St. Georgi	Gjurgjevac
Nova in Drina	Nova
Hosonichi	Osojnik
Bistrichi	Bistricki
Blech	Klek
Ostruiza	Ostrovica
Osip	Obod
Pontisterre	Mostar
Jelez	Jeleć
Zyr	Zir
Preliep	Prilip
Wratar	Vratar
Meduied	Medved
Morachii	Morača
Susied	Zasad
Ostrocz	Ostrog
Budos	Budoši
Blobuch	Klobuk
Rissan	Risano
Noua	Castel-nouvo
Miceuaz	Mrčevac
Cluz	Kljuć

Vinencaz

Vidouschi	Vidoši
Blagaj	Blagaj
Pozitell	Počitelj
Nova in Lucha	Novasela
Lublano	Lublanj
Vergoran	Vrgorac
Imoschi	Imoski
Prologaz	Proložac
Ro	Rogotin
Rixeachi	Ričice
Chrusevac	Kruševica
Neboysse	Nečaj
Borouac	Borovac
Biograd	Biograd
Albalapis	Bielastena
Vraban	Vrbanj
Weletino	Veljaci
Odrzchi	Odžak
Obal	Obal
Carina Olovska	Carina Orlovska
Duno	Duvno

Összevetvén immár az 1454. ugyancsak rossz olasz átirással visszaadott herczegovinai helyneveket, a III. Frigyes császár 1448 oklevelében foglaltakkal, megkapjuk István herczeg birtokainak körülbelül teljes képét.
Ebből kiderül, hogy István szent-szávai herczegsége magában foglalta a mai Herczegovinának összes járásait (91 km²), Dalmáczia, a novibazári szandzsák és Montenegró egyes részeit. Az egész terület körülbelül 300 km² tett, a mai területtel szemben tehát háromakkora volt.
A feltüntetett térkép ugyan nem teljes, de oly gyér a topografiai adat e vidékekre nézve, hogy ez a hézagos vázlat igy is nyereségnek tekinthető.

3. Vukčić István szent-szávai herczeg családi körülményei és politikája.
Vukčić István szent-szávai herczegnek (1435– 1466.) három felesége volt. Az első Jelena (Ilona) III. Balsának († 1421. ápr. 28. és julius 3. közt) a leánya. Hogy mikor ment végbe a házasság, azt napi keletszerü bizonyossággal nem lehet megállapitani. A raguzai köztársaság 1424. nov. 9., 13. és 21-én tartott ülésein a fölött tanácskozik, hogy miként vegyen részt Sandalj vajda unokaöcscsének lakodalmán és e czélra 400 perpert szavaz meg._{Jorga: Notes et extraits pour servir ŕ l’histoire des Croisades au XV. sičcle. 2 serie. 223. l. 1. j.}* E datummal ellentétben áll Resti krónikájának 1436-ról keltezett ama feljegyzése, hogy «Koszacsa István jelenleg elvette Vegliai János leányát»._{267. l. 1436: «conte Stefano Cosaccia, sposato di recente con la figliola del conte Giovanni di Veglia.»}* Ha e feljegyzés valóságon alapul, csak Frangepán János (IV. Miklós fia) Nelipić Katalintól született leányáról lehetne szó. Ámde oly körülmények vallanak Resti ellen, hogy ezt az adatot nem fogadhatjuk el valóságnak. Ugyanis abban valamennyi forrás egyetért, hogy István herczegnek elsőszülött fia László (Vladislav). László 1425. körül született, arra bizonyság, hogy 1442-ben már külön követet küld Raguzába,_{Jorga i. m. 388. l. – Erről különben tüzetesen szól Ilarion Ruvarac W. M. B. i. k. 379. l. László és öcscse Vlatko már 1440. máj. 7. oklevelesen ténykednek. A herczeg legidősebb gyermeke Katalin bosnyák királyné (l. Turul 1907. I–II. f. II. tan.) sz. 1424., László az elsőszülött fiu 1425., Vlatko pedig 1426-ban született.}* tehát akkor már felserdült korban volt. Az a feltevés meg épen nem valószinü, hogy István vajda első feleségétől elvált, 1436-ban elvett egy Frangepán leányt és később ismét visszavette Ilonát. Bizonyos, hogy a házastársak között volt viszály, de nem 1436-ban, mely évről István állitólagos házasságát emliti a krónika. Csak 1452-ben ápr. havában tünik fel a herczegnő László fiával, mint a ki férje udvarát elhagyta és fiát atyja ellen támasztott fölkelésében támogatta._{Jorga 465. l.: A ragusai köztársaság fiával együtt meghivja a városba.}*
Vukčić István elsőszülött fiának atyja ellen való ezen első fölkelésének egyik főindokát az anyja ellen elkövetett igaztalan bánásmódban látják a krónikák.
Előre kell bocsátanunk, hogy István herczeget ravasznak, változékony természetünek, brutálisnak, lustának, bor- és asszonyszeretőnek, majdnem irástudatlannak jellemzik a közelkorú krónikások. Ha összefoglaljuk 1435–1466. kormányzati és politikai tevékenységét, mindezeket a vonásokat bőven megleljük, melyekhez, ha még odasoroljuk szivósságát, hihetetlen könynyedségét a néha teljesen ellentétes eszközök megválasztásában, néha helyes és éles érzéket a külpolitikai hatások mérlegelésében, oly tipikus balkáni fejedelem áll előttünk, a kiről himet lehet varrni a többire is. Bátran modellje lehetett volna egy balkáni Macchiavellinek. Hitvallása tulajdonkép nem volt; a bogumil felekezethez tartozott ugyan, de a maga egyéni akaratának nem engedett korlátot szabni. 1452-ben – úgymond a krónika_{L. Resti 325. l. Chalcocondylas után: Liber X.}* – egy szép és kikapós firenzei nő jött Herczegovinába. István herczeg sokat hallott a firenzei nők szépségéről és szellemességéről s látni óhajtotta ezt «a szépséget.» Meglátta, belészeretett, aztán udvarába vette, végül pedig elhanyagolta hitvesét. Ilona herczegnő a hitves, nem türvén ezt az állapotot, fiával, Lászlóval azonnal otthagyta az udvart. A herczeg ugyan utána küldött, de a herczegnő abbeli kivánságáról, hogy hagyjon fel viszonyával, hallani sem akart. Luccari_{Copioso ristretto degli annali di Ragusa 1790. 165. l. – Giovio Istoriájában Istvánra a harmadik fiuta (a ki csak 1456-ban született) fogja ezt a regényes történetet. Klaić 385. l. 2. j. ezt az ágyast tévesen István harmadik feleségének, Ceciliának tartja.}* úgy beszéli, hogy ez a firenzei nő tulajdonkép László felesége volt (Marino Marzano Principe di Rossano leánya) s az atyja elszerette tőle, ezért a fiu boszuja és a feleség haragja. Elvéti s összezavarja a dolgot, mert Margerita de Marzano nem Lászlónak, hanem öccsének Vlatkonak volt a második felesége, s ez a házasság is nem ekkor, hanem később ment végbe.
A ténykörülmények összes regényszerü vonatkozásait ma már aligha tisztázhatjuk. Annyi bizonyos, hogy úgy Ilona herczegnő, mint idősebbik fia, László – egyéb okoktól eltekintve – egy asszony miatt hagyták el István herczeget és inditottak ellene hadat. Ezt az asszonyt «domina Helisabet de Cherzech»-nek nevezik a ragusai levéltári források, tehát a herczeg «asszonyának». Tudjuk, hogy 1452. julius 29-én a köztársaság nem engedte meg, hogy a herczeg kedvese bevásárlásokat tegyen a városban._{Jorga i. m. 450–60.}* Midőn azonban a herczeg és fia, illetőleg ekkor már beteges felesége között létrejött a béke, illetőleg az eredménynyel kecsegtető alkudozások már megindultak (1453. ápr.), a köztársaság keresi a módot, hogy a «domina»-val is jó lábra helyezkedjék. 1453. szept. végén meghalt_{Jorga i. m. 49b. «pro condolendo de morte domine Helene» okt. 10.}* Ilona herczegasszony s nemsokára (decz. 21.) ajándékot küldenek Erzsébet asszonynak, a kegyencznőnek._{«ad dominam Helisabet» u. o. 497. l.}*
Ez a viszony azonban nem tartott sokáig. A herczeg Erzsébet asszony mellett még más ágyasokat is tartott, e részben már eleve adoptálván a mohamedánság szabványait. Midőn Kosača István s Ragusa között 1454. máj. 15-én létrejött a végleges béke, a még javakorbeli herczeg úgy a maga, mint két fia, az emlitettük László s Vlatko – ki balkáni szokás szerint za inadból («csak azért is») az apja pártján volt bátyjával szemben – részére feleség után nézett.
S ezzel elérkeztünk az István herczeg második felesége kérdéséhez.
Alig telt egy hónapba, hogy Ilona herczegnő meghalt, István – 1453 nov. 5. – követei útján notifikáltatta a velenczei köztársaságnak, hogy fiával megbékült és kérte a signoriát, küldjön képviselőt «fia lakodalmára»._{Ljubić: Listine X. 19. «ad nuptias filii sui».}* Velenczében erre elhatározták, hogy karácsonykor külön követséget menesztenek a herczeghez.
Nov. 21-én meg is választották a követet Quirino Antalt, kirendeltek hat szolgát s egy jegyzőt s e mellé is adtak egy szolgát._{U. o. 23.}* Ajándékul decz. 21-én 20 vég aranyos szövetet (végjét hat aranyával) szemeltek ki, de mert a szövet nem felelt meg a várakozásnak, a tanács két aranynyal többet (8) utalványozott végenként._{U. o. 24–25. l. 1453. decz. 31. Ugyan a tanácsi végzés igy szól: «Cum alias captum fuerit de mittendo nostrum oratorem ad nuptias illustris domini ducis Stefani», miből magának a herczegnek házasságára lehetne következtetni. Ámde az 1453. november 21. végzés és az előzmények világosan László herczegfi nászára utalnak, ez csak fogalmazási hiba.}* A követségnek 1454. jan. elején kellett volna indulni Herczegovinába.
Ez esetben István herczeg elsőszülött fiának, Lászlónak a házasságáról van szó. Menyasszonya Brankovics György deszpota feleségének Kantakuzén Irénének az unokahuga: Kyra Anna ( Anna asszony.)_{Chieranna, Chierina, Chiurana, sőt 1476-ban Charavanak emlitik a krónikák, illetőleg oklevelek. Anna Catacusina Musachi ed. Hopf: Chroniques gr.-rom. p. 333. szüleit nem ismerjük. Egyébként Brankovics Györgyné sz. Kantakuzén Iréne (házasság 1414.) nemzedékrendi viszonyai nem eléggé világosak. Hopf szerint i. h. 536. Kantakuzen Manuel protostator leánya, Musachinál 304, Giovanni K., a kit Kantakuzen János császárral zavart össze. (Részben Jireček közlése.) Orbini i. m. 378. lapján tévesen azt irja, hogy Vukčić Istvánnak, tehát az öreg herczegnek első neje Anna, Kantakuzen György leánya volt. A zavarosan dolgozó krónikás könnyen Vukčić László feleségét, Annát tette meg az apa feleségének, de meglehet, hogy ennek az Annának az apja tényleg Kantakuzén György volt.}*
Ezen a réven atyafiságos összeköttetést akart létesiteni a Vukčić és szerb deszpota család között._{«Quum inpropter nuptias et parentellam secutas inter dominum despotum Rassie et ducem Stefanum» Ljubić i. m. 22. 1453. nov. 15. – Nyilt kérdés, hogy Kyra Anna első felesége volt-e Lászlónak.}*
A ravasz fejedelem ezzel a házassági összeköttetéssel bizonyos politikai viszont-biztositási czélt kötött egybe. Ugyanis ő maga mint özvegy ember, az 1453. elhalálozott Thallóczy Péter horvát bán özvegyét akarta elvenni feleségül s gyámságot gyakorolván ekkép két megmaradt árvája fölött, birtokába akart jutni a Spalato melletti klissai zsupának s az országával határos erődöknek. Fia házassága révén ekként biztositani akarta magát a hatalmas rácz deszpota jó akarata felől, de a spalatoiak kifogtak rajta, érezvén, hogy a herczeg a régi Hervoja-féle «spalatoi ducatus»-ra törekszik. Menten értesitették tehát Velenczét, hogy a köztársaság egyezzék meg az özvegy bánné klisszai, zazvinai, signi és petrovaci várnagyaival és vegye oltalom alá az árvák örökségét. A köztársaság átlátott a herczeg tervén s ügyesen pártjára hozta a várnagyokat. Hogy a magyar király jogát meg ne sértse, értesitést küldtek Budára, úgy tüntetvén fel a dolgot, hogy nem birtokba vételről, hanem az árvák érdekében történt gyámsági aktusról van szó._{Ljubić X. 25. l. 1454. jan. 22.}* Eziránt értesitették István herczeget is._{U. o. 1454. márczius 18. 29. l.}* Azonban nemcsak Velencze ellenezte a herczegnek ezt a messzelátó tervét, hanem Tamás István, a bosnyák király és Brankovics György is. Egyiköknek sem állott érdekében, hogy a cattaroi öböltől Spalatoig terjedő terület török fenhatóság alatt egy kézbe kerüljön. Előre tudták, hogy István herczeg nem éri be a részleges terjeszkedéssel, hanem önkéntelenül is majd az ő rovásukra törekszik kikerekiteni országát.
István herczeg mindamellett konokul ragaszkodott tervéhez, sőt a háboruval való fenyegetődzéstől sem riadt vissza._{Sobota traui polgár levele állitólag 1455 végéről, de azt kell hinnünk, hogy a keletben van a tévedés, vagy a levélben emlitett tények kronologice hibásan vannak csoportositva. Rad. I, 155. Idézi Klaić i. m. 396.}* Látván azonban, hogy tervét mindenfelől ellenzik, czéljához uj csapáson igyekezett közelebb jutni. Először is magának keresett feleséget oly családból, melytől segedelmet remélt s azután kedvencz fiát, Vlatkot akarta – ugyancsak erre való tekintettel – megházasitani. Összefoglalva a mondottakat, egyazon időben három házassági tervről van szó.
A mi István herczeget, az apát illeti, tudjuk, hogy második feleségének a neve Borbála volt. Ezt már Orbini is megirja._{I. m. 378. l. «Első felesége halála után elvette Ilonát (összezavarja első feleségével), vagy a mint mondják, Borbálát, a ki a német nemzetségü és utoljára Czelját vagy Czecziliát vette el.» (Ez helyes.)}* Hogy tényleg Borbála volt a második neje, kitünik a herczeg 1466. végrendeletéből._{Pučić: Spom. II. 125. l.}* A házasság 1455-ben ment végbe s 1456-ban már fia születik._{Resti i. m. 351. «Al herzegh nacque un figliolo».}* Ez azonban, ugy látszik, csecsemő korában meghalt. 1459. junius havában ujból fia született, István (később, mint mohamedán Ahmed). Családi örömét azonnal tudatta a raguzaiakkal,_{Resti i. m. 355. «essendoli nato un figlio maschio».}* kikkel ekkor barátságos viszonyban állott. A köztársaság – jun. 22-én – üdvözölte_{«De filio sibi nato» Jireček sz. közlése.}* ez alkalomból, de a gyermek anyja halálát okozta;_{Resti i. m. u. o. «questo acquisto del figliolo fu poco fortunato, poichč causň la morte alla propria madre».}* egy nappal későbben, jun. 23-án már condoleálnak a herczegnő halálához._{Kondolencia az «excelsa signora madona Barbara» halálához Jireček sz. közlése.}* Azt is tudjuk, hogy ez a Borbála «filia illustris ducis de Payro» (!) volt. Legalább igy adta elő István herczeg főkamarása, Vukotić Pribislav, Alfonz aragon királynak._{1455. ápr. 5. gyüjteményemben.}* «Bajor» herczegnőről van-e szó, vagy másról, nem tudjuk, mindenesetre idegen, s nem délszláv családbeli volt.
Különös véletlen, hogy István herczeg háztüznéző követeit ugyancsak egy Borbála nevü hajadon megnyerése érdekében 1455. márczius elsején kelt kötelező iratával Nikolsburgba küldötte Lichtenstein Györgyhöz. Tény, hogy Lichtenstein Borbála nevezett Lichtenstein György és Pottendorfi Hedvig leányának kezét óhajtotta elnyerni a patarén hitü herczeg. Sejtésünk szerint erre a gondolatra úgy jutott, hogy midőn követei 1447–8-ban_{V. ö. I. sz. tanulmányunkkal.}* III. Fridrik császárnál jártak, körülnéztek a német és cseh előkelők közt. A mindenfelé tekintgető herczeg ezzel az összeköttetéssel V. Lászlóval, illetőleg egyik főemberével került volna szorosabb összeköttetésbe. Nem lehetetlen az sem, hogy Cilli Ulriknak jutott eszébe ez a terv.
Az 1455. márcz. 1-én Kljuć várából keltezett latin nyelvü oklevél_{A Lichtenstein herczegi cs. levéltárában. D. 16. Eredeti hártya, vörös viaszba nyomott töredezett pecséttel. Három j. b. harántpólya. Körirata: DNI . DUCIS . STEPHA .... Az oklevél hibás latinságu, hihetőleg Ruggiero latin diákja (Resti 344–351. l.) fogalmazta. Megjegyezzük, hogy az oklevél kékes tentával van irva.}* szövege igy szól:

Nos Stefanus dei gratia dux Sancti Savć dominus terrć Huminis maritimarumque partium, comes Drinć ac magnus vojvoda regni Bossnć etc. vicem illustrium principum filiorum nostrorum carissimorum comitis Vladislaui ac comitis Vlatconis cunctorumque heredum et sucessorum nostrorum in nos omnino assumentes, tenore prćsentium significamus quibus expedit universis, quod nos ad sincerć caritatis mutućque dilectionis fervorem ac perpetuć societatia indissolubilem unionem quibus altissimo opitulante unacum illustri et generosa domina Barbara de Lichtistain matrimonialiter et legitime connectimur summo opere atendentes ad utriusque commodi et honorem, quibus alter utrum prosequi obligamur merito respicientes eidem dominć conthorali nostrć delibato animo prćfatorumque filiorum ac aliorum consiliariorum nostrorum accedente ad id maturo consillio pariter et assensu talem fecimus dispositionern provisionem et ordenacionem, primo: quod eandem in ritu et fide sanctć Romanć ecclesić omnino prćservare, sibique prćsbiteros, puellas et familiam condecentem suć fidei apud se tenendum annuere eisdemque de expensis condignis et necessarijs providere volumus unacum effectu. Item si et in quantum diuina permissione ellemen [et clemencia?] nos primum quam ipsam dominam Barbaram conthoralem nostram carnis debitum exsoluere et ab hac luce vitalibus exui contingeret, quod tunc proinde ipsa conthoralis nostra in alienis laboribus mendicitate non depravatur set pocius iuxta status sui exigenciam honestam sumptus habeat condecentem sustentacionem et necessitatem, eidem Talle castrum cum suis pertinencijs ad duo milia florenorum auri etc. cum venerit ad nos prćnominata generosa domina Barbara tunc faciemus coloquium de castris ordinabimus et dabimus ac disponemus, se plene extendentibus post mortem et decessum nostram sine contradictione tenendum, proscribimus et obligamus prćsentium per tenorem, ista tamen conditione, quod si et in quantum filii heredes et sucessores nostri idem castrum cum suis pertinentiis ab eadem redimere et rehabere voluerint extunc eidem quatuordecim milia ducatorum auri quć eidem pro veris sponsalibus et parafernalibus damus, proscribimus et ordinamus, prius reddant et assignentur, tandem sollucione huius modi habita prćfatum castrum iterato occupant et recipiant, ipsaque conthoralis nostra cum ipsa summa florenorum in prćfato regno Bossnć vel extra quo suć placuerit voluntati remanere venire, transponere sit libera et secura sine contradictione ac inpedimento aliquali atque omnia et singula observanda et inviolabiliter tenenda sub fide et in verbo veritatis nos attentius obligamus et astringimus dolo et fraude semotis quibuscumque etc. datum Cluzie castri nostri die prima mensis Marcij anno domini millesimo quadringentesimo quinquagesimo quinto.
Az oklevélben: «Stefanus dei gratia dux Sancti Savć dominus terrć Huminis maritimarumque partium, comes Drinć ac magnus vojvoda regni Bosnć stb.» László és Vlatko fiai, valamint egész családja nevében s tanácsosainak megegyezésével kötelező levelet állit ki Lichtenstein Borbála részére, a kit feleségül szemelt ki magának, melynek egyes pontjai:
1. Patarén hiten lévén, megengedi és biztositja a menyasszonyt, hogy római katholikus hitében megmaradhat, papokat, cselédséget hozhat magával és ezeknek ellátásáról ő fog gondoskodni. 2. Elhalálozása esetére tisztes özvegyi tartást biztosit neki és egy olyan várat, mely a hozzátartozó birtokkal együtt 2000 forintot jövedelmez. Azon esetben, ha nevezett Borbála urnő felesége lesz, majd megállapitják, hogy mely vár legyen ez. A mennyiben fiai, örökösei vagy ezek utódai ezt a várat vissza akarnák váltani, ezer aranyat tartoznak fizetni, a mit a herczeg neki moringol. E javadalommal az özvegy akár Boszniában, akár Bosznián kivül szabadon élhet és intézkedhetik.
Ez a házasság azonban nem jött létre. Fölösleges feltevésekbe nincs miért bocsátkoznunk. Az lenne feltünő, ha létrejött volna. A közöltük oklevél 1455. márczius 1-én kelt s 1455. ápr. 5. Alfons király Nápolyban már tudja, hogy István herczeg megnősült, tehát csak kisérletről lehetett szó, melyben a sokfelé háztüznéző vőlegényjelölt maga sem bizott. Hogy István herczeg második ugyancsak Borbála nevü felesége nem azonos Lichtenstein Borbálával, arra bizonyság, hogy ez utóbbi 1460. nov. 24. még él, holott István herczegnő második, Borbála nevü felesége 1459. junius havában meghalt. Lichtenstein Borbálának ugyanis ismerjük 1460. kelt lemondó levelét a Lichtenstein-örökségről, midőn Schwarzenaui Strewn Heinrichhoz ment feleségül._{Lichtenstein herczegi ltár. Eredeti hártya.}* Ez oklevélben igy szól: «Ich Barbara weylend hern Jörgens von Lichtenstein von Nikolspurg seligen tochter und des Edeln herrn, hern Hainreichs Strewn von Swarzenaw eliche hausfrau», tehát semmi vonatkozását sem látjuk István herczeghez. Egy esetleg másik ágbeli, egykoru Lichtenstein Borbálának pedig nincs nyoma a családi levéltárban. Mig István herczeg második feleségének «filia ducis de Payro» vonatkozását meg nem fejtjük, be kell érnünk azzal, hogy István herczeg hatalmi köre előmozditása czéljából valamely a Cilli atyafiságba tartozó, Borbála nevü előkelő nőt választott második feleségül.
Ezt a nézetünket azzal a körülménynyel támogatjuk, mert István herczeg második fiának Vlatkonak az első felesége Cilli Ulriknak volt az unokahuga._{1455. ápr. 5. Alfons király levele István herczeghez: «duosque ex filiis vestris matrimonio locasse, unum scilicet cum nepte illustrissimi uxoris despoti Cervie (Kyra Anna) alterum verum cum sorore spectabilis et magnifici comitis Silie». Itt Cilli Ulrik nővéréről van szó, sokkal pontosabb a velenczei köztársaság kiadványa 1455. márcz. 22-ről. A herczeg ugyanis értesitette a signoriát, hogy «noviter contraxit parentelam cum comite Cilie, nam unus eius filius (Vlatko) accepit uxorem quandam nepotem prefati comitis. Ljubić i. m. 55. l. Úgy látszik, hogy Vlatko maga járt háztüznézőben. Ljubić i. h. 37. 1454. júl. 4. járt Velenczében s Loretoban is.}* Ez a rokonság felette becsesnek kinálkozott István terveire nézve. Cilli Ulrik ugyanis a horvát bánság örökletes birtokára tört, erre irányzott czélzataiban segedelmére felkinálkozott István herczeg, ki viszont Spalatóra vágyott. Ezen a réven V. László beleegyezését is remélhette a szerzendő acquisitiókhoz._{Velencze minderről tudomással birt. Ljubić X. 89.}* Kérdés, hogy ki lehetett ez a Cilli atyafisághoz tartozó leány, a kit Vlatko herczeg elvett?
Cilli III. Hermannak († 1426) Margit leánya (az utolsó Cilli leány) † 1480., mindkét férje Pfanberg Herman és Vladislav glogaui herczeg ismeretes, tehát ez az unokahug ki van zárva a feltevés köréből. Lehet, hogy Cilli János (1447. nov. 15. törvényesittetett) valamely leányáról van szó, de pontos választ nem adhatunk.
Többet tudunk az itt elmondott házasságok megkötési idejéről. István herczeg és Vlatko menyasszonya Zára felől jöttek, a hol Marco Longo révkapitány a velenczei köztársaság nevében fényesen fogadta őket._{Ljubić i. m. 60. l.}* László menyasszonya: Kyra Anna később érkezett Sokol várába, a hol a lakodalmat 1455. márczius havában ülték meg. A ragusai köztársaság kitett magáért, 4000 aranynál többre ment a lakodalmi ajándékok értéke; követséget (Aloiso Gozze, Nicola di Marino Caboga és Michiel Buzignolo) menesztettek az udvarhoz s elküldötték a városi zenekart és siposokat. Az ajándékokat a követek mindjárt első nap mutatták be a lakadalmi ebédnél._{Resti i. m. 346. l.}* Vajjon az atya együtt ülte-e nászát a két fiáéval, nem tünik ki az adatokból, de 1455. márczius havában az ő lakodalma is mindenesetre megtörtént.
A családi egyetértés ekkor oly bensőséges, hogy István herczeg fiaival együtt kérelmezte a velenczei patricziatust, melyet 1455. nov. 11-én el is nyert._{Ljubić X. 69. 75.}* Ez azonban nem akadályozta az uj patricziust Velencze ellenes törekvéseiben, ha a saját érdekéről volt szó. Velencze nagyon jól ismerte a helyzetet s noha István herczeg minden lépéséről tudott, mégis bevette polgárai sorába. Igen bölcsen akkép vélekedtek, hogy mentől több szállal kötik magukhoz ezt a lokális nagyságot, annál könnyebben férkőzhetnek hozzá ők is._{László és Vlatko további házassági összeköttetéseiről bővebben a 4. sz. tanulmányban szólandunk.}*
Mindezen családi összeköttetéseknek nem lett meg a várt sikerök. Cilli Ulrik megöletése és megelőzőleg a belgrádi diadal (1456) nagyot változtattak a déli szláv országok politikai helyzetén. Ismét Buda lett az egyik politikai központ s a török fenhatóság egyelőre nem látszott veszedelmesnek. István herczegnek Cilli Ulrikba helyezett reménye is szétfoszlott s be kellett érnie eladdig szerzett birtokaival.
Midőn második felesége, Borbála herczegnő halála után ismét özvegy sorba jutott, nem tudván asszony nélkül élni, harmadszor is megnősült._{Resti 357. l. «havendo concluso il matrimonio con Cecilia Tudesca».}* Német asszonyra, Ceciliára esett a választása, kit a ragusai köztársaság diszgályája Triestből hozott Zenggbe (novica de Segna) s onnan Ragusába, a hol fényesen fogadták. A lakodalmat Castelnuovo (Herczeg-Novi) várában ülték meg 1460-ban.
A harmadik feleség családi nevét sem ismerjük. Friauli, görzi család-e? Ha zenggi, azon esetben valami Frangepán atyafiságról lehetne szó, de az aligha valószinü. A harmadik herczegasszonyról csak annyit tudunk, hogy mostohafiai jól bántak vele, gyermeke nem volt, 1466-ban férje halála után «Alamagna»-ba utazott,_{Dovendo Cecilia ritornare alla sua patria. A ragusai köztársaság egy nemes polgárát ajánlotta kisérőül. 1466. Resti 375. – 1467. Vlatko herczeg mostoha anyjával Lacromába érkezett.}* de 1474-ben még él._{Rag. levéltári adat.}*
A Kosača (Koszacsa, Cosaccia)-család nemzedékrendje.

Vuk de progenie et domo Casaze Kosača; Vlatko (Vukotić) † 1302 táján; Hranja magnus comes regni Bosnić; Sandalj † 1434 márcz. 13-án ~ 1. Ilona 1396–1402. 2. Katalin Hrvatinić Vuk leánya. 1405–1411. 3. Ilona Balsić Str. György özvegye. Lázár szerb kenéz leánya. 1411–1442.; Vukac † 1432; Vuk † 1424 elején; István 1448. Szt-Szávai herczeg Folyt. l. a következő hasábon.); Theodora ~ Pavlović Radosav

István ~ 1. Ilona III. Balša leánya 1423/24–1453 okt. 2. Borbála filia ill. ducis de Payro 1455–1452 jun. 3. Cecilia (novica de Segno) 1474-ben még él.; Katalin 1424–78 ~Tamás István bosnyák király † 1461 julius 10. (l. I. sz. tan.); László (Vladislav) † 1489 Magyarországban ~ Kyra Anna Kantakuzena; Vlatko 1425, † 1489 Arbe ~ 1. Cilli Ulrik unokahuga, 1463-ben mint elvált asszony Raguzában 2. Margarita de Marzano de Aragonia (Tocco rokona) 1474. Ennek 2. férje 1493-ban Marco Loredano (Arch. f. slav. Phil. 1807. 26.); Mara ~ Cernojević János (Házasság 1469-ben Resti 380. l.); István 1459–1518 Aleppoban mohamedán 1473–74; L. a következő tanulmányban; Utódai Ragusától alamizsnát kapnak; Giovanni Cosaccia él 1546-ban; Michesula (?) ~ principe di Barbania Spanyolországban Cosacciák.; Vlatko kb. 1551–1570; 1612-ben még élnek utódai Raguzában.

II.
A fentebbiekben lehető részletességgel összeállitottuk István herczeg családi körülményeit. Nem kell különös fantázia annak a megértésére, hogy miért jósoltak szomoru véget már az egykorúak is ennek a Ragusa és Spalato hátmögét alkotó állami szervezetnek. Csak egy pillantást kell vetnünk a kis ragusai köztársaságra, erre a nehány nagyeszü családot uraló városra, mely fegyveres erő nélkül tisztán bölcsesége által vezettetve megállott minden vihart és tulélte összes hatalmas szomszédjait. Olykor nagyerejü, pénzt, földet összeharácsoló hires királyok s királyocskák a szomszédos területeken, – mintha csak a végzet sujtaná őket, – elpusztulnak, idegen földbe vész a nemzetségük, a «gyönge» kis köztársaság pedig tovább virul. E Ragusával oly szoros összeköttetésben álló családoknak, mint a Vukčić István herczegének a pusztulásában nincs is tragikum. A tragikus hős küzd a végzet ellen s belépusztul, de Vukčić István egyebet sem csinál, mint megalkudni próbál a sorssal, csakhogy mindig rossz időben. Nincs benne semmiféle ethikai vonás, sem közérzés, csak ragadozó természet. A ragusaiak ekkép itéltek róla: «A herczeg természeténél fogva annyira ellenséges és rosszakaratú, hogy sem kéréssel, sem más barátságos ajánlásokkal vagy pedig fenyegetéssel nem lehetett a rossztól eltériteni.»_{A ragusai levéltár 1455-ki levelek. D. R. 493.}*
Bizonyos, hogy a ragusai köztársaság ügyvezető elemei subjektive – nagyon is a magok szempontjából – itélték meg erőszakos szomszédjokat; de a kemény itélet jogosult volt.
A herczegben sohasem lehetett megbizni, sem a szavában, sem irásbeli igéreteiben. Mindig két vasat izzasztott a tüzben. 1455. márcz. 23-án követeket küldött László királyhoz. A ragusaiak értesülvén erről, attól tartottak, hogy ezek majd bepanaszolják őket a királynál. Ezért külön levelekben kérik a királyt, hogy ne hallgasson István vajda követeire. Hihetőleg számos ragusai érdekekben alkalmazott udvari ember mondhatta el nekik azt, a mit István herczeg követei referálnak a királynak. A herczeg t. i. azzal dicsekszik, hogy neki levele van a királytól, melyben a király felmenti őt a törökök ellen való háboruskodástól mindaddig, mig a király hada Drinápolyba ér. És viszont a töröktől van irásbeli bizonyitéka, hogy mindaddig nem kell a török mellett fellépni, mig csak a török had be nem vonul Buda várába._{1455. ápr. 24. DR. 579.}* Ezt az alakoskodást, mely immár természetévé vált, átörökitette fiaira is, kik alatt tönkrement öt évtized munkájának a gyümölcse._{A Kosačák történeti szereplését 1416-tól számitva.}* Ezuttal nem adhatunk teljes képet arról a züllésről, mely a Balkánfélsziget északnyugati sarkán a török előnyomulás és politikai occupatio következtében 1460 után mindinkább nyilvánvalóvá lett. Részleteznünk kellene a bosnyák királyság végső katasztrófáját, de czélunk István vajda egyéniségének megvilágitása lévén, csak a herczegovinai politika taktikájának elemzésére szoritkozunk.
István herczeg – miután Mátyás király minden igyekezete daczára is elveszett a Dunamelléki szerb deszpotatus, Szendrő székhelyével egyetemben,_{L. Turul 1907. I/lI. f.}* – azt vélte, hogy török fenhatóság alatt folytathatja saját külön kikerekitési terveit. Csodálatos szivóssággal ragaszkodván régi ábrándjához, Spalato elnyeréséhez, segélyt kért a velenczei köztársaságtól, hogy Klissa (Kliš) várát elfoglalhassa a köztársaság számára Sperančić Pál horvát bántól, a Signoria ellenségétől. Ha igy – t. i. ellenség kezén – marad Spalato vidéke, – úgymond – Velencze birtoka nyitva áll a török előtt._{MDE. I. 118.}* Másfelől a törökökkel és bosnyákokkal próbált szerencsét, hogy viszont azok segitsék őt Velencze ellen. A köztársaság átlátott a terven és a bánnal közvetlenül alkudozott Klissa elnyerése dolgában;_{Ljubić: Listine X. aug. 28. 1461. 180. l. szept. 11. okt. 6. 188–9. skk. l.}* azonban Mátyás király neszét vette a kétszinü játéknak s a köztársaság jobbnak látta 1462. julius 18-án a kész alkut visszavonni._{Ljubić i. m. 221. és MDE. I. 159.}* István herczeget, a kinek nem volt tudomása az alkudozások részleteiről, azzal az általános igérettel nyugtatta meg a Signoria, hogy a török ellen majd találnak az ő védelmére is módot._{MDE. u. o. 1462. jul. 7.}* A herczeg azonban már nem volt a «helyzet» ura s országa sorsának intézése már nem ő rajta mult. László fia – méltó vére az apának – ekkor másodszor is feltámadt az apja ellen. Vajjon az öreg István herczeg harmadik felesége, vagy ismét valami asszony-dolog,_{Makušev i. m. II. 167. irja ezt, de valószinüleg az 1452. lázongással véti össze.}* avagy – s ez a leghihetőbb – az apa féltékenysége s testvéreinek az ő rovására való kegyelése, volt-e az ok? mindez még nincs tisztázva. István herczeg, saját bevallása szerint, osztályt akart tétetni az örökségben és ezen indult meg az ellenségeskedés 1462 derekán. De hadd halljuk, miként adja elő maga István herczeg az ügy folyamatát, a velenczei köztársasághoz 1462. nov. havában menesztett küldöttsége utján. Az előadás annyira közvetlen, hogy szinte megelevenedik előttünk a balkáni azonkori «diplomácziai ügykezelésnek a módja». A herczeg iródeákját – egy Ruggiero nevü taljánt – előhivatta és tollba mondotta neki, hogy mit és miként szóljon követe Velenczében._{Tiszta dalmát-velenczei népies szólamokban fogalmazott note verbale-nak nevezhető a pontozatokba foglalt jegyzék, melyet kapituláknak neveztek. Ezt a követek beadták a velenczei titkos tanács választmányánál s azután élőszóval is megmagyarázták. A tanács erre külön ülésében tárgyalta a dolgot s megfogalmazták, hogy mit válaszoljanak a követeknek. Ez alkalommal a magunk részéről hálásan kell megemlékeznünk Ljubić Simon munkásságáról, a ki nem mindig teljes preczizióval, de nagy szorgalommal gyüjtötte össze, a még távolról sem kimeritett velenczei levéltár kincseit. Mircse János is sokat dolgozott, de a jövő nemzedék feladata lesz a velenczei levéltár módszeres, teljes kiaknázása.}* István herczeg követeinek ez alkalommal utasitásuk alapján igy kellett szólaniok:
Ismeretes, hogy László herczeg az ő (István) akarata ellenére elment a török császárhoz, azt mondván:
Az én apám kikergetett országomból, nem adván ki azt az örökségemet, a mi engem illet. Azért jöttem hozzád Nagyur és kérlek, hogy add meg nekem az engem illető birtokokat, melyeket apám, István herczeg, tart a kezei közt.
László herczeg a császárnak 100 ezer aranyat igért és még többet is, hogyha megkapja az országot és a várakat, mire a császár azt válaszolta:
Honnan lesz neked 100 ezer aranyad, hogyha az apád kikergetett a tartományából?
És László azt felelte, hogy a velenczei és ragusai köztársaság kölcsönöz neki 50–50 ezer aranyat.
A herczeg most már arra kéri a köztársaságot, hogyha megigérték a fiának ezt a sommát, ne adják meg, ha pedig nem igérték, ne igérjék meg ezentul sem. A ragusaiakhoz is küldött követeket ugyane tárgyban és ezek megesküdtek, hogy eddig sem igértek és nem is fognak igérni ezentul sem, mert elég bajuk van a maguk ügyeivel.
A szultán, László igéretének hallatára sereget küldött ellene (István hg ellen), megparancsolván, hogy az ország felét adja fiának. E hónapban azonban a magyarok a Dunánál összegyülekezvén, a törökök László herczeggel nem mertek az országba jönni.
Nehány nap mulva azután a császár követeket küldött ő hozzá, a kik igy szólottak:
A te fiad nekem 100 ezer aranyat igért, azért adj te nekem 100 ezer aranyat vagy adj három várat. Az első Cerovic, a másik Mičevac melyek Ragusa közelében vannak, a harmadik Zaševina, mely a dalmát parton van. Adj tehát 100 ezer aranyat vagy ezt a három várat. Én fiadnak Lászlónak majd az én országomban adok birtokot és a te országodat nem bántom, ha ezt a három várat odaadod.
A herczeg elhatározta, hogy inkább meghal, semhogy azt megtegye, de most már bizonyos a felől, hogy ebben az esztendőben rá fog törni a török, azért kéri a köztársaságot, hogy adjon neki gépeket, fegyvereket és katonát, mert hisz a köztársaság tudja, hogy ő mindig szolgálatára volt és ha követeket küld a köztársaság a törökhöz, erről az ő kérdéséről valamikép ne értesitse a portát.
«A mint nagybátyám Sandalj, midőn arról volt szó, hogy adót fizessen a töröknek, a köztársaság beleegyezését kérte, úgy én is kérem Uraságtokat, adjatok tanácsot, hogy mit kelljen tennem, mert nékem nincs nagyobb barátom a köztársaságnál.
Midőn követeink (a herczegé t. i.) már Ragusában voltak és épen utazóban voltak Velencze felé, István herczegtől futár jött hozzánk, azt a hirt hozván:
A mint ti elutaztatok, egy török követ jött az udvarba, a ki meghallotta, hogy a herczeg a pápával szövetkezik és hogy oda követet küld, valamint Velenczébe is, ezért ajánlja, hogy ne bocsátkozzék semmiféle alkudozásba sem Velenczével, sem a pápával. Én azonban – igy szól a herczeg, – mert apám és nagybátyám mindig jól voltak a köztársasággal, ezért mégis elküldöttem a követet.»
Ez a végső passus «captatio benevolentić»nként szerepel.
A köztársaság u. é. november 13-án adott válaszában kijelentette, hogy László herczegnek, a pártos fiunak sem nem igért semmiféle pénzbeli segedelmet, sem szándéka nincs a jövőben effélével biztatni.
Dicsérik, hogy nem enged a szultán fenyegetésének s megengedik, hogy hadi felszerelési tárgyakat vámmentesen vihessen ki Velenczéből. A portánál nem fognak ellene vallani és mint eddig is, barátai lesznek.
Arra a kérdésére, hogy fizessen-e adót a töröknek, csak általánosságban válaszolnak, t. i. hogy a mint eddig is megállotta helyét ellenségeivel szemben; remélik, ezentul is megsegiti az isten s remélhető, hogy a pápa s a keresztény fejedelmek is támogatják majd.
Bizonyosra vehető, hogy a herczeg hallván ezt a körmönfont választ, azt mondotta, hogy ez nem tanács, hanem kitérő válasz. Ezért ujabb követséget küldött s minthogy már országát is megcsapta a nagy török készülődés szele, határozott választ kért. Már a menekvés utjára is kellett gondolnia, mert ha a török rátör, neki maradása már azért sem volt, mert alattvalóinak nagyobb része a fia pártjához szitott.
A köztársaság erre 1463 február 11-én azt a tanácsot adja a herczegnek, hogy a töröknek ne adjon ajándékpénzt, mert bizonyára ellene forditja. Ha valami baj érné a török részéről, a köztársaság területén mindig menedéket találhat.
Mig István herczeg és fia imigyen egymás ellen küzdöttek: a szomszéd bosnyák királyság török kézre került. Hogy Tamás fia (Tomásevics) István, a bosnyák király megöletett, azt személyesen – a köztük fennforgó nagy szeretetnél (!) fogva – nem bánta a herczeg, de noha – éppen Bosznia eleste következtében – nyakán érezte a török fojtó kezét, fiával szemben még sem akart engedni. Csak a ragusaiak és Velencze fogták fel Bosznia elvesztének a jövő fejleményekre gyakorlandó hatását. Ragusa létét féltette, Velencze pedig tudta, hogy kereskedelmi pozicziója forog koczkán. Ezért 1463 aug. 1-én elhatározták, hogy békét szereznek apa és fia között.
Erre a kibékülésre kiváltképen a velenczei köztársaságnak volt nagy szüksége. Minden áron Bosznia visszahóditását tüzték ki czélul Velenczében, melyet dalmácziai birtokai tekintetében közelről érintett a török hóditás. 1463 augusztus 26-án Antonio de Priolis velenczei követ utasitást nyert,_{Ljubić i. m. 626–68.}* hogy legelőbb menjen Spalatoba és ott szerezzen részletes tudomást Bosznia állapotáról a török hóditás után. Tudja meg, hány hely, hány város van török kézen; mikép vélekednek a Spalatoba menekült előkelő bosnyákok, mennyi erő és mily eszközök volnának szükségesek a törökök visszaszoritására és hogy mi módon lehetne ezt végbevinni. Van-e Boszniában oly erőditett hely, a melyet a dalmát uralom biztositása szempontjából meg kellene szállni?
Azután menjen el István herczeghez, keresse fel ott, a hol van. Adja elő neki, hogy a köztársaságot mennyire meghatotta Bosznia bukása és hogy mily benyomást tett az az egész kereszténységre. Nagy a köztársaság öröme, hogy legalább István herczeg megszabadult az elnyomatás alól; és most ő rajta van a sor, hogy helyt álljon és országát megtartván, meg is növelje.
Bosznia visszahóditásában a főszerep István herczegnek és főurainak jut. A török hódoltság még uj és a bosnyák nép közvetlenül érzi a sajgó elnyomatást, azért fölkelésre bizonyosan hajlandó. Szövetségesekre is számithat szomszédai között, a kik készek a török ellen kezet fogni vele. Adja elő a herczeg udvarában, Spalatoban szerzett tapasztalatait és a köztársaság készségét, hogy mindent megtesz Bosznia megszabaditására.
Velenczében voltaképen nem tudták, hogy tulajdonképen miben is áll a herczegnek és fiának viszálykodása, de érezték, hogy az ellentétek kiegyenlitése nélkül Herczegovina tényező nem lehet Bosznia visszahóditása munkájában. Meghagyták tehát a követnek, hogy minden áron igyekezzék békét szerezni a viszálykodó családban. Megbizó levelet adnak neki úgy a herczeghez, mint fiához, Lászlóhoz, a kiknek mondja meg a köztársaság nevében, hogy: «az ő viszálykodásuk volt ama nagy veszteségek és országzüllés oka és ez fogja őket országostul és személyestül végső veszedelemre juttatni, ha csak az uristen megkönyörülvén rajtuk, meg nem szabaditja őket.» Ne gyülölködjenek egymás ellen és a herczeg legyen atyai kegyességgel fiához, a fiu pedig mutasson szeretetet apja iránt. Békéltesse meg minden áron a viszálykodó feleket, hogy Bosznia visszahóditásának e részben ne legyen akadálya. Ezzel az actioval – ugyancsak e czélból – párhuzamosan folyta magyar-velenczei szövetkezés._{Ljubić 272. l. 1463. szept. 12. Mátyás királynak Péterváradon kiadott oklevele.}*
Herczegovinában azonban a török hóditás már is éreztette bomlasztó hatását. A török a szomszédban dult, a szövetkezések eszméje pedig csak tervszámba ment. A szorongatott herczegovinai előkelő birtokosok, nyakukon a portyázó törökkel, nem várhattak, mig ez a hosszadalmas tervezgetés valóra vált. Maga László herczeg, csak úgy, mint az apja, menekülésre gondolt és összes jussát felkinálta, ha a köztársaság cserébe Brazza szigetét adja neki. Velenczében azonban ekkor már biztos tudomást szereztek Mátyás király abbeli erős elhatározásáról, hogy Jajczát visszafoglalja és Boszniát kiragadja a török kezéből, úgy, hogy László herczegnek emlitett ajánlatára 1463 okt. 13-án adott válaszokban tudatják vele Mátyás király szándékát Bosznia visszahóditása iránt. Brazza szigetét azonban nem engedhetik át, mert a sziget lakosai kiváltságainak fenntartását ünnepélyesen megigérték_{Ljubić 278., 279. l.}* s igy nem változtathatnak a «dominiumon».
A helyzet ilyetén alakulása közepette érkezett Herczegovinába a már emlitett békéltető követ: Antonio de Priolis. A fenyegető török hatalom ugyan nagy sulylyal nehezedett az országra, de három vár kivételével az egész tartomány még az uralkodó család kezén volt. A követ tehát még nem késett el. Tagadhatatlan, hogy Velencze szava nagy sulylyal birt s a követ érvelése bizonyos hatást tett az öreg herczegre. A megbékülésnek kedvezett az a körülmény, hogy Bosznia elestének hatása alatt – már augusztusban bizonyos előzetes béke jött létre az apa és az eladdig török-barát László herczeg között azon az alapon, hogy István, az uralkodó herczeg átadja neki országának negyedrészét a benne levő várakkal egyetemben és erről egyezséglevelet állitottak ki, melyet a velenczei követ is látott és egy másolatát birja. Mikor azonban László herczeg megértette, hogy a köztársaság oly nagy sulyt fektet az egyezségre, most már nem negyedrészét kérte az országnak, hanem harmadát, t. i. öcscsét, a kiskoru István herczeget ki akarta turni az örökségből, pedig – úgymond az öreg herczeg – «az éppen olyan törvényes, mint ő és éppen olyan nemes anyának a gyermeke, mint ő». Midőn ezek az egyezkedések folytak, István herczeg másodszülött fia, Vlatko, az ország határán a törökkel hadakozott s Trebinjét, valamint Szreberniczát sikerült is megtartani, elüzvén onnan a törököt. Ha Vlatko megtudta volna, hogy Laszló bátyja testvéröknek, Istvánnak örökségét el akarja rabolni, ez bizonyára nem kedvezett volna az egyezménynek. Mind e nehézségek daczára, úgy látszik, az egyezmény mégis létrejött. László herczegnek apjával szemben, úgy látszik, az volt a kifogása, hogy az csak igérte az örökség átadását, de mikor a birtokba vételre került a sor, nem adta át, hanem azzal állott elő, hogy a fia követelte juss nem negyed, hanem harmadrész s mi lesz aztán a kis István részével? László valószinüleg úgy okoskodott: hárman vannak fiuk: ő, Vlatko és a kiskoru István, a ki még atyai hatalom alatt áll, ennélfogva az atyabirta terület úgyis az Istváné lesz, ha pedig most négy részre osztják az országot, t. i. a három fiut és az atyát is egyforma részesként veszik számba, attól tartott, hogy az apa halála után István fogja kapni az atyai részt is és igy ennek akkor két rész jut. A vége azonban az lett, hogy 1463 nov. 18-án sikerült a végleges egyezséget, legalább irásban megkötni és László Velencze kivánságára látszólag megnyugodott._{Ljubić i. h. 283., 288. l.}*
László herczeg a kibékülés után, ravasz naivitással és hogy az esetleges balsiker esetén a maga személyét biztositsa a törökkel szemben, csatlakozott ugyan a törökellenes háboruhoz, tényleg hadra is kelt és egyes erőditett helyeket – jelesen a Ráma mentét – elfoglalta a maga részére, kikerekitvén vele birtokait, de fennen hiresztelte, hogy ezt a velenczei köztársaság parancsára teszi. Erre meg a köztársaság jött zavarba a magyar királylyal szemben, a mennyiben Boszniára Magyarország formált jogot és László actiója oly szinben tüntette fel a köztársaságot, mintha a maga részére akarná hóditani. Azért egyfelől rögtön értesitették a spalatoi főtisztviselőjüket – aki László herczegnél járt követségben – hogy intse meg és értesse meg vele, hogy a köztársaság felhatalmazása nélkül ne tegyen semmit;_{Ljubić i. h. 288. l. 1463. nov. 18.}* másfelől Emót, a Mátyás király hadával Boszniába indult velenczei követet tudósitották, hogy László herczeg mindezt, megbizások nélkül, a saját rovására cselekedte._{Ljubić i. h. 288. l. 1463. okt. 18. Emo követnek a bosnyák hadjáratokban való részvételét emliti Bonfinius dec. IV. lib. I.}*
THALLÓCZY LAJOS.

BOCSKAY HADI NÉPE.

(Első közlemény.)
Abban a nemzet-irtó élet-halálküzdelemben, melyet a magyar faj megmaradásáért több mint háromszáz esztendő óta folytat, az első véres összeütközés a Bocskay István fölkelése volt.
A törökök folytonos pusztitása kikergette a nemességet ősi fészkéből és épen a legmagyarabb magyar föld: a dús termésü alföld vált csaknem lakatlanná. A Tisza-part mocsaras, vizjárta vidéke, a legtisztább fajmagyarság első települési lakóhelye idővel csaknem uratlan volt, mert ősi birtokosaik szerteszóródtak. A Nyirségtől le, a sárréti vizekig elterülő pusztaságon a mohácsi veszedelem után százával hamvadtak el egymás után a virágzó népes falvak és lakott helyek, a melyek az akkori ősi vármegyéket alkották; helyüket és emléküket néhol csak templomaik és monostoraik romjai őrizték meg._{Dr. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában.}*
A nemesi renddel a parasztság nagy része is elszéledt, földönfutóvá és a szegénységben egyformává vált a kisebb birtoku nemességgel. A földbirtok és a jobbágyi nép egymáshoz való viszonya fölbomlott és az élet a feudalis jogrenden kivül megteremtette a «szabados»-ok embertömegét.
Maga a «hajdu» nevezet onnan eredt, hogy a török-hadakozások idején a földmivelés helyett, mely foglalkozás állandóbb békés viszonyokat föltételezett, az alföldi háborgatott lakosság mindinkább a marhatenyésztésre tért át és évről-évre roppant tömegekben hajtották az állatokat Bécs és az osztrák tartományok felé;_{Dudás Gyula: A szabad hajduk története a XVI. és XVII. században. 1887.}* e foglalkozás mellett kenyérkeresethez jutott jövő-menő nép embereit, a kik a zsoldért való katonáskodásból kiestek, kezdték nevezni hajdúknak, úgy hogy a katonáskodó szabados nép, meg a zsoldban nem álló hajtók egyaránt «hajdú» névvel hivattak, – valószinüleg a körülmények és életviszonyok szerint ugyanazon emberek majd egyik, majd másik foglalkozást is üzték._{Dudás Gyula: A szabad hajduk története a XVI. és XVII. században. 1887. – Dr. Takáts Sándor: Nyelvtudományi közlemények. 1900.}*
Állandó lakás, család és tűzhely nélkül szűkölködő proletárjai annak a korszaknak, amelyben tömegeik először föltüntek, a mindennapi kenyérért hadakoztak is, ha kellett és a hadviselés zajában élő társadalomban hamar odaragadt a foglalkozás nélkül lézengő emberre a mindig háboruskodó gyalog katona neve._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
Az alföldet, mint a legtermékenyebbet, hamar ellepte a török hatalom, innen ki a felvidékre, ki Erdélybe menekült. A televényföldü Szabolcs, Békés, Csanád, Csongrád és a Kőrös-járta Bihar vármegyék elsőfoglalásu ősi nemessége földönfutók módjára elszéledt és ha visszatért is a fölégetett romokhoz, ismét csak futnia kellett. Úgy, hogy az alföld népének rendes és megszokott védekezési módja volt a «futás». Ha jött a hire, hogy közeledik a török-tatár horda, fölszedte a lakosság minden értékét, kincsét, marháját és igás állatjaival elmenekült a pusztán maradt házak falai közül a vizjárta helyek szigetei közé, a hová nem igen tudta követni kacskaringós, ingoványos utakon az idegen had és úgy várta meg családjával a veszedelem elmultát.
Az a hadviselésből élő nép az idők folyamán nemcsak magyar, hanem rácz és ruthén fajbeli csoportokkal is szaporodott_{Szücs István: Debreczen város történelme. 1870. l.}* és hova-tovább oly hadi erővé vált, hogy úgy a bécsi kormány, mint az erdélyi fejedelmek a maguk részére őket megnyerni, nagy zsoldfizetés mellett is fölötte előnyösnek tartották.
Már Báthory István, fejedelem korában, szervezni kezdte nagy részüket és hadi használhatóságuk a fejedelmi hatalom erős eszközévé vált Erdélyben,_{Károlyi Árpád: A korponai országgyülés 1605-ben.}* bár a különféle zsoldban nem álló szabad-hajdukat méltán emliti a törvény mint a haza fekélyeit (patrić pestes).
Ilyen kóborló hadviselő csapatokkal volt tele különösen az ország tiszántuli része, a hol tényleg a török volt az úr, de jog szerint a magyar királyt illette volna a hatalom._{Dudás Gyula: A szabad hajduk története a XVI. és XVII. században. 1887.}*
A császári zsoldban álló hajduk kezdték a hadviselést, de Bocskay a kőrös-melléki hajducsapatok hazafiságában bizva, az álmosdi győzelem után tovább vonúlt a Tisza felé. Serege mindinkább szaporodott, az elégületlen és folytonosan sanyargatott magyarság örömmel üdvözölte a fölkelés diadalmas zászlaját.
A hajdu-csapatok hősi lelkesedéssel követték; érezték, hogy sorsuk Bocskayhoz és a szabadsághoz van kötve, bár a császári zsold mellett szabad zsákmánynyal is kecsegtették őket, de «ők nem akartak nemzetük hóhéri lenni»._{Thaly Kálmán: Bocskay leveles-könyve. Magyar Történeti Tár.}*
Ezután véres diadalok jelölték mindenfelé a hajduk utját, akiket Némethy Balázs, Szilassy János és Lippay Balázs kapitányok vezettek, bár fegyvereiket is sok csapás érte, mert hadi fölszerelésük, mely egyszerü görbe kard, meg csákány és dárda volt, inkább csak portyázás közben való verekedésre volt alkalmas, mint rendes hadsereg ellen. Básta kezére került Némethy Balázs, a vitéz hajdu-vezér, a kinek szörnyű kinoztatások után fejét vétette._{Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. V.}*
De a fényes dicsőségnek árnyéka is nagy volt. Vitézségükkel csak féktelenségük állt egy szinvonalon, s roppantul dulták ama vidékeket, a hol megjelentek, kivált a főpapok s az ellenpárti urak jószágait._{Dudás Gyula: A szabad hajduk története a XVI. és XVII. században. 1887.}*
Bocskay igyekezett soraikba rendet hozni, rablásaiknak gátat emelni, sőt egyik legjelesebb vitézét, Lippay Balázst kivégeztette, mert szilajságát másképen meg nem fékezhette.
A hajduk egy része, különösen a zsákmányra éhes rendetlenebb nép, félt a békétől, a másik rész pedig vére hullásával teljesitett szolgálatainak megjutalmazását várta. Több mint húszezer hajdu táborozott Korpona körül, de a fejedelem a rendekkel egyetértőleg, deczember 1-én hozott határozat alapján, csak a rendes hadi szolgálatban állott hajdúknak adott jutalmat. Ezeknek javarésze vágyott a kietlen életből a házi tűzhely mellé, hiszen közűlök nagyon sokat a mellől zavart ki az élet.
«Bocskay István és Bethlen Gábor támadásakor, meg Báthory Gábor alatt, a «hajdu-világ»-ban, seregestül hagyták el a jobbágyok földesuraikat, hogy az ország alkotmányos és lelkiismereti szabadságáért vérüket ontván, maguknak is jószágot, nemesi szabadságot szerezzenek. Hanem a békekötések után rendesen megtizedelték őket s a kire rábizonyult, hogy valakinek jobbágya, azt irgalmatlanul vissza küldték az eke szarvához. Még a Bocskay-féle hajdukat is keményen kimustrálták, ámbátor ezeknek a szabadságát törvény biztositotta és tagadhatatlan, hogy bár az ország minden szegletéből összeverődött gyülevész népség voltak, – nagy részük még sem paraszt, hanem a török hóditás miatt koldusbotra jutott, földönfutó nemes volt._{Dr. Komáromy András: Jobbágy-nemesités. «Nagy Iván» család-történeti értesitő. 1901.}*
Ezeknek adta ki Bocskay István fejedelem hires szabadalom-levelét Korponán, 1605 deczember 12-én. Ebben a szabad hajduk valódi «Magna Charta»-jában 9254 vitéz hajdu kapott adományt a ma is meglevő hajdu-városokra, mint telepekre, a kik a közös adomány-levélben fölsorolt hajdu-kapitányok alatt vitézkedtek.
Az adomány-levél szokatlanul terjedelmes szövegü_{A «Turul» 1905-ik évfolyamában teljes latin szövege és az adományozott czimer képmása közölve van.}* és bevezetésében bibliai stylusu hosszu mondatokban le van irva a fölkelés keletkezése, a hajduk szereplése és különösen Álmosdnál 1604 október 15-én aratott hajnali diadaluk a német császár serege fölött, mely alkalommal a vezér is a hajduk foglyává lett. Érdekes bevezetése magyar fordításban a következőképen hangzik:

«Jóllehet a minden dolgok legfőbb intézője az Isten, a ki nemcsak a ragyogó alkotmánynak, t. i. a mennyei örök tartományoknak egyetemét, hanem a földi, halandó és mulandó emberi nemzetet is s ezen föld kerekségének minden lakóit, a magáét mindenkinek megadni parancsoló szentséges igazság mérlegével, személyválogatás nélkül kormányozza; bár igen gyakran a szerencsés sikerek által fölemelt zabolátlan indulatu gonosz emberek büntetlen maradása miatt a kishitüektől oly béketürőnek, sokáig várónak, sőt minden neheztelés, harag és gondviselés nélkül valónak tartatik és ezért a hivek által gyakran hangos kiáltásokkal, majd serkentésekkel és vigyázatra való kényszerítéssel sürgettetik: de mindazonáltal bizonyos, hogy Izraelnek őrzője se nem alszik, se nem szunnyadozik, hanem hiveinek, valamint a szerencse, ugy a kisértések közepette is – midőn utaznak, folyókon átkelnek, midőn az ellenség csoportjaiba ütnek – jelen van és lépéseiket igazgatja, karjaiknál fogva fentartja őket s ha az alkalom ugy hozza magával, tanitja ujjaikat a hadakozásra, kiáltásaikat a szükségben nemcsak meghallja, sőt gyakran mielőtt kiáltanak, segedelmet nyujt; kevélyekkel és kicsapongó bűnösökkel szemben pedig minél biztosabbnak érzik azok magukat a szerencse karjain, azon örök bölcsességnek semmi sem édesebb, semmi sem gyönyörűségesebb, mint az ily felfuvalkodott kevélységü fenhéjázás megtörését soha meg nem bánni, tudván, hogy a zabolátlan erős lelkeket az ő erősségökben, a bölcseket az ő bölcsességökben, a ravaszokat az ő ravaszságukban fogja meg, kiket, midőn azok mitől sem tartanának, hirtelen és oly véletlenül megsemmisit, hogy a gonoszoknak helyök sem találtatik: a mikor aztán a győzedelmes arany igazságot és valóságot, mint a hajnal legfényesebb világát, mint a nap legtündöklőbb fényét, mindenkinek láthatóvá teszi és az igazakat a börtönből a szabadba, a sötétségből a világosságra és a fogságból örök szabadságra segiti; és jóllehet az ily tiszta egyenességü és mindenkor győzedelmes igazságnak változhatlan kiszolgáltatása (bár az egyideig szenvedni is látszassék) kezdettől fogva minden jók által észleltetett és mintegy kézzel érintetett: mindazonáltal a mi időnkben a császári felség agyarkodó seregeire a napfénynél világosabban kiderült, hogy azok a török haderő közelgetése miatt, segélyhozás ürügye és szine alatt hazánkba bejövén, annak minden erősebb várait nemcsak elfoglalták, hanem Erdélyországot csaknem végpusztulásra juttatva, iszonyu és hallatlan kegyetlenséggel eltörölvén és az egész nemességet elnyomván, az igaz vallás gyakorlásának és a hazai törvények kiszolgáltatásának szabadságát a szélesen kiterjedő Magyarországon is háborgatni, sőt végkép eltörölni bátorkodtak, annyira, hogy azok zsarnoksága alatt senki sem száját felnyitni, sem fejét fölemelni nem merészelte, mig a hatalmas Isten, mindenkinek reményén felül, ágyékunkat fegyverével fel nem övezte és belénk bátor lelket adván, Gedeon módjára kevés sereggel nekünk az ellenségen győzedelmet nem engedett.»
Később meg van nevezve benne Chomakeözy András és 12 hajdú-kapitány társa, a kik alatt vitézkedett hajdúk részére közös czimer is van adományozva, melynek szószerint való leirása a következő:

«Tojásdad égszinü pajzs, melynek a szélét, vagyis belső körületét, egy hasonlólag tojásdad alakban összegömbölyödött és hármas farkát a nyakára visszahajtó arany sárkány övedzi, a sárkánynak hasán tisztán látható lévén egy veres kereszt, melyet nekiek a mi tulajdon nemzetségi czimerünkből, irántuk való kedvezésünk és jóakaratunk nyilvánitásául adni akartunk; a sárkánynak belsejében pedig és a pajzs közepén egy pánczélba öltözött emberi jobb-kar vértől pirosló horgas szablyát erősen forgatni, a szablya markolatánál pedig egy elsült, kézi lőfegyver golyót kilőni látszik; a pajzs másik oldalán továbbá egyfelől füsttel vegyitett iszonyu láng, mely az ellenség elrettentésére a mi vitézeink által néhányszor győzelmet hozólag alkalmaztatott, – nagy lobogással égni, másfelől pedig a ragyogó hajnal pirosló kebeléből fényes sugarakkal fölemelkedő arany nap, a hajnal tájban történt első győzelmünk emlékére, dicsőséges fényben látszik.

A pajzs felett vitézi nyilt sisak van, melyet drágakövekkel és gyöngyökkel felékesített királyi korona fedez, melyből megaranyozott karddal övezett és borostyánfüzérrel fölékesitett vitéz kiemelkedni és jobb kezében meztelen kardot, bal kezében meztelen tőrt tartani és imádkozván, a nyert szabadságért győzelmi éneket énekelni és a győzelmes fegyvereket vidáman forgatni, illő módon láttatik. A sisak csúcsáról pedig egyfelől vörös és égszinü, másfelől pedig arany és ezüstszinü szalagok, mint foszlányok folynak le és a pajzsnak mindkét szélét igen szépen körülveszik és ékesitik, a mint mindezek ezen levelünk közepén a képiró ügyes keze és művészete által világosabban kifejezve és lefestve látszanak.»
Ezen adomány-levél a kihirdetésen kivül ünnepélyes beiktatással – mely alkalommal egyedül Simára nézve tétetett birtokbeli ellenmondás – a törvényes idő alatt, jelesen 1606. évi deczember 2- án megerősittetett._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
A hadviselő hajdukból tehát csak 9254 ember kapott kiváltságot és egyuttal közös jutalmat is vére hullásáért, amidőn részökre a magyar Kanaánból – amely ugyan akkor a török dulása miatt kipusztitott vidék volt. – Szabolcs vármegyében Kállót, valamint Nánás, Dorogh és Varjas pusztákat és Hadház, Vámos-Pércs, Sima és Vid részjószágokat adományozta nekik a fejedelem.
A nemes Chomakeözy András, továbbá vitézlő Szilassy János, Keövy Miklós, Pallay Pál, Kováts Albert, Somogyi György, Farkas Mihály, Elek János, Chatáry János, Szénássy Mátyás, Nagy Mátyás, Feüzy István és Hajdu Gergely, összesen tizenhárom hajdu-kapitány zászlói alatt vitézkedett 9254 hajdu névszerint nem volt fölsorolva, ezeknek nevei nem is maradtak meg semmiféle okiratban. Ha föl is lehettek jegyezve a fejedelmi kanczellárián, annak nyoma veszett, sőt a tényleges letelepülés is, valószinüleg, zászlók alatt, a kapitányuk vezetésével történt, a miről a «hadinép» közül senki sem vezetett protocollumot.
Ugyancsak Bocskay István fejedelem adott nemesitő- és adomány-levelet Kassán, 1606 szeptember 2-án, a lovas hajdu vitézeknek külön Szoboszló birtokra, mely adomány a másikkal együtt alapja a hajduk szabadalmának.
Ennek a másik adomány-levélnek_{A «Turul 1906-ik évfolyamában teljes latin szövege, valamint az adomány-levél egész képmása közölve van.}* a nyert külön czimert leiró része, magyar forditásban igy hangzik:

«Égszinü kék vitézi álló pajzs, melynek alsó részén zöld mezőben természetes szinében lefestett tigris, hátulsó lábán állva, első lábait pedig kiterjesztve, jobb lábában véres szablyát forgatni és egy erősen felfegyverzett pánczélos lovassal, ki bal kezében kerek pajzsot, melynek közepét egy lánggal égő alak elejétől a végéig körben ékesíti, jobb kezében pedig vágásra kész kivont kardot tart, párbajt vivni látszik. A pajzsra nyitott vitézi sisak van helyezve, melyet drágakövekkel és gyöngyökkel diszitett királyi korona fedez, melynek közepéből egy másik tigris emelkedik ki, a győzelem jeléül bal lábában az előbbiekhez mindenekben hasonló kerek pajzst, jobb lábában pedig vörös zászlót tart, melyen egy természetes szinü sas felemelt csőrrel, kiterjesztett szárnyakkal, aranylábakon állva szemlélhető. A sisak csúcsáról pedig, jobbról sárga és kék, balról pedig fehér és vörös szinü takarók, mint foszlányok folyván le mindenfelől, a sisak külső széleit a legszebben körülfogják és ékesitik, a mint mindezek a mi levelünk elején vagy kezdetén a képiró ügyes keze és művészete által világosabban kifejezve és lefestve látszanak.
Ez a másik adomány-levél is a törvényes beiktatáson kivül – mely minden ellenmondás nélkül történt meg – annak rendje és módja szerint megerősittetett._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
A Szoboszlóra telepitett lovas hajdu vitézek külön adomány-levelében adományozott külön czimert a benne fölsorolt Halasi Fekete Péter kapitány, valamint Halasi Beödy Mátyás, Abádi Médy István, Maklári Kiss Pál, Sarudi Rácz Farkas, Turi Pap István, Csiffi Haty János és Rábéi Makkos Ferencz századosok családjai – a Fekete és Haty családok kivételével, mivel Fekete Péter és Haty János már előbb külön armalisokban más-más czimert nyertek – saját külön nemzetségi czimerül is viselték.
Bocskay két rendbeli, fontos és alapvető adományozása folytán el is foglalták a hajduk a Szabolcs vármegye területén levő törökdulta pusztai birtokokat, de békés megnyugvásuk azért még hosszu ideig nem volt. Az adományozott helyek közül Kállóban várbeli őrsereg állomásozott, akikkel az ujonnan települtek sehogy sem fértek össze; a folytonos viszálykodásoknak az lett aztán az eredménye, hogy a Bocskay halála után bekövetkezett zavaros «hajdu világ»-ban úgy a királyi részről, mint az erdélyi fejedelem nevében Kassán, 1608 augusztus 20-án egyezség jött létre Mátyás főherczeg és Báthory Gábor erdélyi fejedelem között, a mely szerint Báthory a kállói hajdukat Nádudvarra telepiti át, a királyi részről pedig Csegét adják a hajduknak, hogy mind a kettőt ugyanazon joggal birják, a melylyel Kállót nyerték.
Mátyás megkoronáztatása után az egyezséget még sem hajtották végre, úgy, hogy a viszálykodások elháritása tekintetéből Báthory Gábor fejedelem 1609 szeptember 13-án Nagyváradon kelt adomány-levelével Böszörmény várost és Pród falut adta a kállói hajduknak Kálló helyett csere- és vegyes-adományozás czime alatt, a hajduk részéről százezer forint fizetés mellett, ugyanolyan joggal, a milyennel Kállót birták.
Ezen harmadik adomány-levél alapján is, a maga idejében törvényesen bevezettettek a hajduk Böszörmény és Pród birtokába._{Dr. Vazga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
A hajduk részére történt mindezen adományozások befejezője és letelepülésük záró okirata II. Mátyás király levele, a melyben a hajduknak az erdélyi fejedelmek által kiadott eredeti adomány- és szabadság-leveleit megerősitette. Ez a pozsonyi várban kelt 1613 április 1-én és vele a fejedelmi Magyarország területén birt hajdu-kiváltságok megnyerték a császári Magyarország részéről nyiltan kifejezett elismerést. Ez az oklevél eredetiben a régi hajdu-kerületbeli hajduság közös birtokában őriztetik._{Hajdu vármegye levéltára: eredeti okmány.}*
Azonban Szabolcs vármegyének különösen az a része, a melyre Bocskay István nagy adományozásai szólottak, már régen török pusztitotta terület volt. Az egykor messze-földekre kiterjedt debreczeni urodalom birtokrészei széthullottak, virágzó falvak néptelen, puszta helyekké változtak a Tisza-vizjárta füzesektől az Ér és Sárrét vizállásos szigeteiig, mert Szabolcs vármegye lekanyarodott az idő tájt majdnem a Körös-öntözte Sárrétig._{Dr. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. – Szabolcs vármegye leirása Szabolcs vármegye története, 1900.}*
Az ősi birtokos nemzetségek egyes részei a Dobi, Ohati, Bűdy, Olnodi Zudar, Szokoly, Wárday, Bélteki Drágffy, Fancsikay, Tornay és más családágakban már kihaltak;_{Zoltai Lajos: Debreczen és vidékének urai 1200–1400 között.}* másik rész pedig, mint a Szepessy-család, mellette a Mikepércsi Pérchy-nemzetség, a szomszédságból a Zeleméry, Parlaghy, Bogáthy, Guthy, Dengeleghy és több régi jeles familiák egyenként elhúzódtak más jószágaikra.
Szabolcs vármegyének ősrégi községei közül számtalan teljesen elpusztult, nagyon soknak épen a szakadatlan török dulásban lett vége, mint Zám- (Monostor), Hort- (Egyháza), Fegyvernek, Elep, Hegyes, Torna (Boldogasszonyfalva), Ebes, Bánk, Pacz, Haláp, Nagy-Macs, Szent-György és annyi sok másnak._{Szücs István: Debreczen várostörténelme. 1870. I. – Zoltai Lajos: Debreczen és vidékének urai 1200–1400 között.}*
A hatalmas főuri uradalmak, mint a Báthoryaké a Nyirségen, a Csákyaké az Ér és Berettyó táján, vagy a tiszai kiöntésekre dülő egri püspöki egyház és a százdi apátság, már csak igen sok elhagyott pusztai községek területére terjeszkedtek ki és mindenütt adót szedett a török kajmakám._{Dr. Velics Antal: Magyarországi török kincstári defterek. II. – Szabolcs vármegye leirása: Szabolcs vármegye története. 1900.}*
Az adományozott helyek közül Nánás-Monostora, Doroghegyháza, Varjas pusztai birtokok voltak, régen elhagyott falvak helyén; Hadház, Szoboszló, Vámos-Pércs lakott helyek ugyan, de török járta utban; Kállóban a Kállayak, Böszörményben a Báthoryak voltak birtokosok, Videgyháza és Sima pusztai részjószágok későbben sem nőttek falukká, Pródegyháza pedig pusztává lett.
Még az 1550–1570. évek táján Böszörményben Báthory Miklós, Vámos-Pércsen Bajony Ferencz és Zólyomy László, Hadházon Császár Mátyás, Szoboszlón Török Ferencz és Dobó István, Doroghon és Pródon szintén Császár Mátyás, Nánáson pedig kisebb telkesek birtak._{Országos Levéltár: Conscriptiones et Regesta Dicarum Cottus Zabolchensis.}* De a hadjárat után, mikor a hajduk vertfalu házaik helyét először kimérték, jórészben puszta területet szállottak meg, a melyeken «szorgalmukkal a farkasok és medvék tanyáját jól megművelt és bőven termő vidékké alakitották át.»_{Barcsa János: Hajdu-Nánás város és a hajduk történelme. 1900.}*
A mai napig is meglévő régi hajdu-kerületi hajdu-telepek donatióján kivül, még az 1606-ik esztendő folyamán más hajdu-kiváltságleveleket is adott ki a fejedelem. Igy kapatt szabadalomlevelet tőle Kassán, 1606 márczius 16-án az a 300 pusztai hajdu, a kik még a fölkelés elején a kereki várat megvédelmezték a császári zsoldosok ellen;_{Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye története. 1901.}* ezek Kölesért nyerték adományul Bihar vármegyében és czimerökben a Bocskay-czimerbeli arany oroszlánt viselhették, – később pedig Szalontára telepedtek át.
Majd saját birtokán Kis-Mária községnek, melynek lakosai különben már 1579-től minden adózás alól föl voltak mentve, adott pallosjoggal és czimerrel szabadalom-levelet Bocskay Kassán, 1606 szeptember 22-én, a melyet a hálás utódok ma is kegyelettel őriznek._{Osváth Pál: Kis-Mária nagyközség és a nagymáriai puszta leirása. 1896.}*
E nagyobb hajdu-városoknak nevezett telepeken kivül még 21 biharvármegyei helység lakosságát ruházta föl a fejedelem hajdu-szabadalmakkal. Ezek: Szalonta, Ürögd, Pecze-Szent-Márton, Tamási, Harsány, Körösszeg, Komádi, Vekerd, Mező-Sass, Régeny, Félegyháza, Bagamér, Mike-Pércs, Hajdu-Bagos, Konyár, Derecske, Herpály, Berettyó-Ujfalu, Kaba, Sáránd, Tépe._{Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye története 1901.}*
De ilyen közös adományozásokon kivül van még Bocskaynak egész sereg más donatiója és armálisa is. Számtalan «futott nemes» javára, leginkább a török pusztitotta tiszai vármegyékből, azután meg nagyon sok székely vitéznek, a kik mind megjutalmazásra méltó munkát teljesitettek. Ezeknek legtöbbje, mert az ősi birtokot ott kellett hagynia, valami donatiót várt, vagy legalább – mivel soknak a családi okmányai is elkallódtak a zivataros esztendők alatt – armálist, hogy azzal induljon neki az életnek.
A kiadott ilyen kiváltság-levelekről teljes lajstrom nem maradt reánk. Vezettek ugyan a fejedelem kanczelláriáján, – a melynek Káthay Mihály, az előbbi jeles kállai kapitány volt a feje – ugynevezett «Liber Regius»-t, de bizony az nagyon hiányos irás-munka vala. Nem is időrendi sorrendben, – úgy látszik – csak utóbb kezdve másolták bele a kiadott okiratok szövegeit, nem is mindet és akárhányat nem teljesen, csak kivonatolva, hanem az adományozott czimerek leirása ezeknél is meg van. Mint maga az eredeti rendkivül becses ódon könyv mutatja, az első bejegyzés Péchi Simon, cancellariai secretarius confirmatiója 1606 április 25-éről – tehát ugyan késő időből, az adományozások kezdete után ötödik hónapra, – az előbbi időben kelt armálisok közül azonban több van bevezetve utána. Készült hozzá megfelelő Index is, de maga a könyv, mely most már egy kissé az időmulás és a bizonyosan átszenvedett egyéb viszontagságok folytán megvedlett állapotban van, nem fejeztetett be, hanem nagyon valószinüleg a fejedelem halálakor beállott zavaros viszonyok között elfelejtve hányódhatott összevissza, bár rendkivüli fontosságát tudniok kellett azoknak, akiknek javára szóló fejedelmi ajándékozásokat örökitett meg. Ámbár a békealkudozások egyik pontja szerint Bocskay donatiói és armálisai úgy is felülvizsgálandók és bemutatandók voltak, még akkor melegében mindenkinek a zsebében volt a pecsétes levél, azt őrizte ki-ki féltékenyen.
Ez a rendkivül érdekes Liber Regius is a gyulafejérvári fejedelmi udvar kanczelláriájába került később, mert hiszen Gyulafejérvár volt az erdélyi fejedelmek tulajdonképen való székhelye; Bocskay a hadmüveletek szempontjából olyannyira fontos Kassán csak kivételesen tartotta udvarát. A fejedelmi korszak elmultával pedig a gyulafejérvári káptalan, mint «hiteles hely» őrizete alá jutott, a többi későbbi fejedelmi Liber Regiusokkal együtt, ahonnan csak a legujabb időben hozatott Budapestre, az Országos Levéltárba, valódi rendeltetési helyére, megőrzés végett.
A Bocskay Liber Regiusában mintegy 75 okirat szövege foglaltatik, amelyekből körülbelől 50 czimereslevél-szöveg, azután vagy 15 székely primipilatust és exemptiót foglal magában, közben néhány birtokadományozás van beiktatva szószerint.
Azonban mindezek csak egy részét és pedig kisabbik részét teszik azon adomány-leveleknek, főképen armálisoknak, a melyeket Bocskay az 1605. év végétől 1606 karácsony tájáig, a mikor már nagyon sulyos betegen feküdt, rövid egy esztendő lefolyása alatt vele tartó hiveinek kiadott, mert a Liber Regiusból ismeretes mintegy félszáz czimeres levelen kivül ismét másik félszáz armálisról van hiteles adat, a melyeket szintén Bocskay fejedelem adott ki és a melyek – bár a fejedelmi kanczellárián nyomuk sem maradt – vagy másolatban, vagy maguk eredetiben megőriztettek különböző helyeken. Ebből úgy látszik tehát, hogy a kiadott okiratoknak a Liber Regiusba való bevezetése a kassai fejedelmi kanczellárián nem volt elengedhetlen szabály. Mutatják azon armálisok példái, a melyek az idők folyamán, kiváltképen a legujabb levéltári kutatások által és a történelmi emlékek keresésére irányult szorgalmas törekvés folytán napvilágra kerültek és nagy részben történelmi folyóiratok vagy más szakművek lapjain közzé is tétettek.
Maga a legnagyobb hiteles okmány-tartó hivatalos hely, az Országos Levéltár is őriz néhány eredeti armális példányt, a melyek különféle perek vagy másféle hivatalos okiratok között oda kerültek, azután a Magyar Nemzeti Muzeum oklevéltárában is található egy pár darab,_{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}* továbbá a váradi káptalan és a jászói convent, mint hiteles hely levéltárában, valamint egyes vármegyék levéltáraiban is őriztetik itt ott vagy eredeti Bocskay-armális, vagy hiteles másolatban való átirata az eredetinek.
Végül egynémelyik család levelesládájában is – az igaz, hogy igen nagyon ritka az ilyen – megmaradt a familia kezén a fejedelem eredeti pergamen-levele.
Az eddig történt levéltári kutatások folytán nyilvánosságra jutott adatok alapján, mintegy 125 czimeres levélről az alábbi sorozat számol be:
Atzél Péter társaival együttesen (9254 hajdu) közös adomány-levélben, Korpona, 1605 deczember 12. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1606 deczember 4._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen. – Hajdu vármegye levéltára: eredeti okmány.}*
Bakó Gergely (de Geges), Kassa, 1606 november 12. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Bálint Péter (de Zetelaka), Medgyes, 1605 szeptember 16. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Banka Péter és Simon, Kassa, 1606 október 26._{Tagányi Károly: Országas levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Barmos János és István (de Bihar), előbb is nemesek, Korpona, 1605 november 29. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1606. évben. Utódaik Bihar vármegyében._{Czimeres levelek Bihar vármegye levéltárában. Turul. 1888. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Bartalyos Mihály, György, Pál, János és Péter (de Medesér), Kassa, 1606 november 13. (Primipilatus Siculius.) Utódaik a székelyföldön._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Barthos István (de Szigeth), a fejedelmi nagyobb kanczellária jegyzője, Kassa, 1606. évben._{Dr. Schönherr Gyula: Máramarosszigeti ref. Collegium levéltára. Turul. 1889.}*
Bassa György (de Udvarhely), Korpona, 1605 november 26. (Nobilisatio cum exemptione)._{Országos levéltár: Gyulafejérvári káptalani Liber Regius. 3.}*
Beche Gergely és testvérei János és Márton (de Losoncz), Kassa, 1606 január 11. Kihirdetve Nógrád vármegyében Losonczon, 1606 julius 13._{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
Belényesy (Bleniesy) György és testvére Gergely (de Kaszaper), Kassa, 1606 október 2._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch Adel von Siebenbürgen.}*
Bende Pál, Kassa, 1606 április 25. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1606 május 29. Utódai Bihar vármegyében._{Siebmacher Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Benkeő György és Mihály (de Lukafalva), Kassa, 1606. évben. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. 1883–1886.}*
Beődy Mátyás (de Halas), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. (Szoboszlai közös adománylevélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Biró (aliter Litteratus) János (de Héviz), Kassa, 1606 junius 1._{Országos Levéltár: Gyulafejérvári káptalani Liber Regius. 3.}*
Biró Péter (de Sóváradja), Kassa, 1606 november 12. (Primipilatus Siculicus.) Utódai a székelyföldön._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Bogáthy (aliter Zabó) János, István, Márton és másik János (de Érsek-Apáthi), Kassa, 1606 julius 28._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Boldisár László, előbb is nemes, Kassa, 1606 február 20. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1606 szeptember 11. Utódai Debreczenben._{Szabolcs vármegye levéltára: kihirdetési jegyzőkönyv.}*
Boncza János (de Demeterfalva), Korpona, 1605 november 25. (Primipilatus Siculicus.)_{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Borbély (Barbélly) Pál, Kassa, 1606 szeptember 27. (Szabó Andrással együttesen.)_{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Boros Antal (de Miskolcz et Papi), felesége Tanda Erzsébet és fia János, Kassa, 1606 augusztus 20. Kihirdetve Borsod vármegyében, 1609 május 13. Utódai Borsod vármegyében._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Buza János (de Várad), Kassa, 1606 ?–8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel, von Siebenbürgen.}*
Buzay Mihály, Kassa, 1606 augusztus 16._{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
Császár (Cziazár) Gál (de Maros-Vásárhely), Kassa, 1606 november 14 (Primipilatus Siculicus),_{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Csontos (Chyontos) János (de Dányán), Kassa, 1606 szeptember 19._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Csóré István és Ferencz (de Papolcz), Kassa, 1606 évben. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Csorvásy (aliter Füry) = Fűry (aliter Csorvásy).
Csuta (Chuta) Miklós (de Kis-Várda), Kassa, 1606 május 5. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1606. junius 5._{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
Deák (aliter Litteratus) György, győri származásu, Kassa, 1606 junius 26._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Demenchy Boldizsár, borosjenői várkatona, Kassa 1606 január 12. (Jogh testvérekkel együttesen)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch Adel von Siebenbürgen.}*
Demeter János (de Száldobos), Kassa, 1606 november 5._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883– 1886.}*
Deseő Benedek (de Herpál), Kassa, 1606 márczius 7. Kihirdetve Bihar vármegyében 1606 junius 11._{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
Éles Ambrus (de Szent-Miklós), Kassa, 1606. évben. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, utódai ugyanott és Szatmár vármegyében._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Eőssy János és testvére Jób (de Dancsháza), előbb is nemesek, Kassa, 1606 november 1. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1607 április 24._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Eötves (aliter Kállay) = Kállay (aliter Eötves).
Farkas István (de Kis-Görgény), Kassa, 1606 november 12. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–l886.}*
Fekete István (de Pelbárthida), Kassa, 1606 ?–14. (Nobilisatio cum exemptione)._{Orsz. ltár: Gyulafejérvári káptalani Liber Regius 3.}*
Fekete Péter (de Halas), Kassa, 1606. évben. Utódai a Hajduságon._{Siebmacher-Wappenbuch: Der Ungarische Adel.}*
Fekete Péter (de Halas), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. (Szoboszlai közös adomány-levélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Feöldesy (aliter Zabó) János és Benedek, Kassa, 1606 május 26. Kihirdetve Bihar vármegyében. (János a fejedelem udvari szabója volt.) Utódaik Bihar vármegyében._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch Adel von Siebenbürgen.}*
Fűry (aliter Csorvássy) Gergely és Antal (de Eadem), Kassa, 1606 augusztus 1._{Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára. 1906.}*
Gál János (de Hilib), Kassa, 1606 május 6. Utódai a székelyföldön._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch Adel von Siebenbürgen.}*
Gálffy (aliter Litteratus) Ferencz (de Kobátfalva), Kassa, 1606 november 15. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Gallyas Tamás, Kassa, 1606. évben._{Lehóczky Tivadar: Czimeres levelek a leleszi Convent levéltárában. Turul. 1895.}*
Győrffy Imre (de Agárd), Kassa, 1606 november 12. (Primipilatus Siculicus.)_{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Gyulay Albert, Péter és Ferencz, valamint atyjok Orbán (de Eadem), Kassa, 1606 február 16. Utódai Budapesten._{Genealogiai Füzetek: Czimeres levelek gyüjteménye. 1906.}*
Haranghy Ferencz és György (de Gyarmath), Kassa, 1606 julius 20._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Harsányi (aliter Litteratus) Benedek (de Kis-Harsány et Sárospatak) és gyermekei István, Tamás és Judit, előbb is nemesek, Kassa, 1606 évben. Kihirdetve Zemplén vármegyében._{Siebmacher-Wappenbuch: Der Ungarische Adel.}*
Haty János (de Csiff) Kassa, 1605 szeptember 1. Kihirdetve Bihar vármegyében, utódai ugyanott._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Haty János (de Csiff) Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1606 február 5. (Szoboszlai közös adomány levélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Her György (de Miskolcz), Kassa, 1606 április 17. Kihirdetve Borsod vármegyében Miskolczon, 1606 deczember 10. Utódai Miskolczon._{Dr. Szendrei János közlése: Turul. 1889.}*
Herr János (de Miskolcz) Kassa, 1606 április 25. Kihirdetve Borsod vármegyében, Miskolczon, 1606. julius 9. Utódai Miskolczon._{Dr. Szendrei János közlése: Turul. 1889.}*
Horváth János (de Hosszufalva), felesége Zsófia, és fia András, Kassa, 1606 április 15. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1607 márczius 7._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Ispán György (de Alvincz), Kassa, 1606 április 5._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883x x1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Istvánházy Mihály (de Maros-Szentkirály), Kassa, 1606. évben (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Jaákó István és felesége Eötvös Orsolya, Kassa, 1606 április 25. Kihirdetve Borsod vármegyében, 1606 május 31._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Jánosi Péter, Mihály és György (de Kis-Görgény), Kassa, 1606 november 10. (Primipilatus Siculicus). Utódaik a székelyföldön._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul 1883–1886.}*
Jogh János, István és Gáspár testvérek, Kassa, 1606 január 12. (Demenchy Boldizsárral együttesen)._{Országos Levéltár: Gyulafejérvári káptalani Liber Regius 3.}*
Jóthé Gergely (de Kölesér), Kassa, 1606 márczius 16. (Közös adomány Bihar vármegyében)._{Siebmacher-Wappenbuch: Der Ungarische Adel.}*
Kállay (aliter Eötves) János (de Simánd), Kassa, 1605. márczius 8. Utódai a Hajduságon és Arad vármegyében._{Pettkó Béla: Pótlék Tagányi Károly országos levéltári jegyzékéhez. Turul. 1888. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Karassiaj István, Kassa, 1606. évben. Utódai Békés vármegyében._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Károlyi Mihály és testvére Miklós (de Eadem), Kassa, 1606 junius 20. Kihirdetve Bihar vármegyében 1607 évben. Utódaik Abauj vármegyében és Budapesten._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen. – «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1901.}*
Keőszeghy Jakab (de Déva), Kassa, 1606 augusztus 17._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levevelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Kéry Miklós, Kassa, 1606 augusztus 23. (Tanka Péterrel együttesen)._{Dr. Szendrei János: Czimeres levelek Borsod vármegye levéltárában. Turul. 1890.}*
Kis Bálint (de Szent-István), Kassa, 1606 november 15. ( Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Kiss Márton (de Sáránd), Kassa, 1606 szeptember 26. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1607 május 28._{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
Kiss Pál (de Maklár), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. (Szoboszlai közös adomány-levélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Kispál Bálint (de Uzon), Medgyes, 1905 szeptember 15. (Primipilatus Siculicus). Utódai a székelyföldön._{Genealogiai Füzetek: Czimeres levelek gyüjteménye. 1906.}*
Kyss (aliter Lechméry), Lechméry (aliter Kyss).
KováchMiklós (de Jánosfalva), Medgyes, 1605 szeptember 15. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Kovács Tamás (de Kesereő), Kassa, 1606 október 20._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Kováts (aliter Thoroczkai) =Thoroczkai (aliter Kováts)
Kovátsi Ádám (de Fekete-Ardó), Kassa, 1606 április 8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Kovátsi János, István, György és másik István (de Zékely-Udvarhely), Kassa, 1606 julius 20. (Pálosi Jánossal együttesen)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Kun Lőrincz (de Orosháza), Kassa, 1606 augusztus 27. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1608. évben. (Nagy Ferenczczel együttesen)._{Dr. Illésy János: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke (Helytartótanácsi osztály). Turul, 1891. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Lakatos György (de Czegléd), Kassa, 1606 szeptember 26. Kihirdetve Borsod vármegyében, Miskolczon 1606 deczember 10._{Dr. Szendrei János: Czimeres levelek Borsod vármegye levéltárában. Turul, 1896. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Lakatos Miklós (de Csik-Szent-Simon), Kassa, 1606 évben. Kihirdetve Bihar vámegyében 1631. évben. Utódai Bihar vármegyében._{Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye nemes családai. 1901.}*
László Boldizsár, Kassa, 1606 augusztus 20._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
László (aliter Oláh) Tamás (de Bessenyő), Kassa, 1606 október 32. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Lechméry (aliter Kyss) István, Márton és János testvérek, Kassa, 1606 jun. 29._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Lenthe Mihály és testvérei Balázs és Dávid (de Karczag-Ujszállás), Kassa, 1606. évben. Utódaik a Hajduságon és a Kunságban._{Lehóczky Tivadar: Czimeres levelek a leleszi Convent Levéltárában. Turul. 1895.}*
Litteratus (aliter Biró) = Biró (aliter Litteratus).
Litteratus (aliter Deák) = Deák (aliter Litteratus).
Litteratus (aliter Gálffy = Gálffy (aliter Litteratus).
Litteratus (aliter Harsányi) = Harsányi (aliter Litteratus).
Makkos Ferencz (de Rábé), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607. február 5. (Szoboszlai közös adomány-levélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Makray Mihály és testvérei Péter és Mátyás, Kassa, 1606 szeptember 26. Utódai Szatmár vármegyében._{Dr. Schönherr Gyula közlése: Turul. 1890.}*
Médy István (de Abád), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. (Szoboszlai közös adomány-levélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Megyery István, Kassa, 1606 április 5._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Mérges Márton (de Hatháza), Kassa, 1606 szeptember 8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1886–1883. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Miklós Mihály (de Sepsi-Szent-György), Kassa, 1606 május 9._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Móré András és Mihály, Kassa, 1606. évben. Kihirdetve Szatmár vármegyében. Utódaik a Hajduságon és Debreczenben._{Hajdu vármegye levéltára: nemesség igazolási okm.}*
Móricz Mihály idősebb és Mihály ifjabb (de Tatárfalva), Kassa, 1606 augusztus 15. Utódaik a Hajduságon._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Nagy Balázs (de Kémer), Kassa, 1606 márczius 29. Utódai Szilágy vármegyében és Oláhországban._{Régi okiratok és levelek tára. 1906.}*
Nagy Balázs (de Mikófalva), Kassa, 1606 május 8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Nagy Demeter és Mihály (de Székelyhid), Kassa, 1606 julius 8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzeke. Turul. 1883–1886.}*
Nagy Ferencz (de Orosháza), Kassa, 1606 augusztus 27. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1608. évben. (Kun Lőrinczczel együttesen)._{Dr. Illésy János: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. (Helytartótanácsi osztály.) Turul. 1891. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Nagy István és Balázs, Kassa, 1606 márczius 7. Kihirdetve Bihar vármegyében._{Dr. Illésy János: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. (Helytartótanácsi osztály.) Turul. 1891.}*
Nagy (aliter Veres) Mátyás (de Keczet), Kassa, 1606 november 13. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Nagy Mihály (de Csiff), Kassa, 1606. szeptember 1._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Nagy Pál, János és Tamás testvérek (de Szotyor), Kassa, 1606 november 8. Kihirdetve Háromszéken, 1607 márczius 31. Utódaik a székelyföldön és Debreczenben._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Der Ungarische Adel.}*
Nagy Tamás és Mihály (de Köpecz), Kassa, 1606 november 2. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Nagy Tamás (de Nagy-Bölön), Kassa, 1606 szeptember 29._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Nánássy István és felesége Jász Ilona, valamint gyermekei: Gáspár, Pál és Katalin, Kassa, 1606 szeptember 15. Kihirdetve Bihar vármegyében 1607. évben._{Siebmacher-Wappenbuch: Der Ungarische Adel.}*
Némethy Tamás és Gergely testvérek, valamint Tamás fia András és Gergely fiai Mihály és János (de Littka), Kassa, 1606 május 16. Kihirdetve Abauj vármegyében._{Némethy Lajos közlése: Turul. 1885.}*
Nyeke Albert, Kassa, 1606 augusztus 23._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Oláh (aliter László) = László (aliter Oláh).
Olasz Péter (de Vekerd et Endrőd), Kassa, 1606. évben. Kihirdetve Bihar vármegyében, utódai ugyanott._{Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye nemes családai 1901.}*
Osvátth Péter és Jakab (de Bethlenfalva), Korpona, 1605 november 25. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Pálffy János (de Tisza-Beö), Kassa, 1606 február 8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Pálosi János (de Eadem) a fejedelmi nagyobb kanczellaria irnoka, Kassa, 1606 julius 20. (Kovátsi Jánossal és társaival együttesen)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch. Adel von Siebenbürgen.}*
Pankotay Mátyás (de Várad), Kassa, 1606 julius 6._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Pap István (de Tur), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. (Szoboszlai közös adomány-levélben)._{Szoboszló-város levéltára: eredeti okmány.}*
Papy Tamás (de Eadem), Kassa, 1606. február 23. Kihirdetve Zaránd vármegyében, 1606 április havában._{Szent-Imrey Tamás közlése: «Nagy Iván» családtörténeti értesítő. 1901.}*
Parlaghy János és Lukács (de Panyola), Kassa, 1605 deczember 11._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Pettke Pál, huszti várkatona, Kassa, 1606 nov. 29._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Potok János (de Bihar), Kassa, 1606 márczius 9._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke.Turul. 1884–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Rácz Farkas (de Sarud), Kassa, 1606 szeptember 2. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. (Szoboszlai közős adomány-levélben)._{Szoboszló város levéltára: eredeti okmány.}*
Rácz János (de Boros-Jenő), Kassa, 1606 szeptember 16._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Sárándy Miklós és János (de Eadem), előbb is nemesek, Kassa, 1606 junius 8. Kihirdetve Bihar vármegyében 1606 évben. Utódaik Bihar vármegyében._{Czimeres levelek Bihar vármegye levéltárában. Turul. 1888. – Siebmacher-Wappenbuch: Der Ungarische Adel.}*
Sebe Márton (de Attya), Kassa, 1606 november 10. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Sigmond János és András (de Pály-Ujlak), Kassa, 1606 junius 25._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Sólyom Gergely, János és Balázs (de Oros), Kassa, 1606 április 27. Kihirdetve Bihar vármegyében 1606. évben. Utódaik a Hajduságon._{Dr. Illésy János: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. (Helytartótanácsi osztály.) Turul. 1891.}*
Szabó András, Kassa, 1606 szeptember 27. (Borbély Pállal együttesen)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886.}*
Szabó András és felesége Madarász Ilona, valamint testvérei: György, István, János és Gáspár, Kassa, 1606 november 11. Utódaik Bihar vármegyében._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886 – Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye nemes családai. 1901.}*
Szabó (Zabó) Boldizsár és testvérei László és Pál, (de Csatár), előbb is nemesek, Kassa, 1606 január 25. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1607 márczius 7.-én._{Szent-Imrey Tamás közlése: «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1901. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Szabó (Zabó) György (de Nyék), Kassa, 1606 augusztus 8._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1880. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Szabó (Zabó) János (de Kölesér, Kassa, 1606 május 19._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul, 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Szabó – ? (de Püspök-Ladány), Kassa, 1606 deczember 12. (Csak czimerkép van meg)._{Varjú Elemér: Czimeres könyvek a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. Turul. 1902.}*
Szabó (Zabó) = Bogáthy (aliter (Zabó).
Szabó (Zabó) = Feöldesi (aliter Zabó).
Szász (Záz) Mihály, Korpona, 1605 junius 14._{Dr. Schönherr Gyula: Máramaros vármegye levéltára. Turul. 1889.}*
Székely Márton és testvérei: János, Demeter és György (de Makrancz), Kassa, 1606 november 20. Kihirdetve Abauj vármegyében, 1607. évben._{Szent-Imrey Tamás közlése: «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1901.}*
Szilágyi Benedek (de Enyed), Kassa, 1606 junius 26. (Nobilisatio cum exemptione)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Tanka Péter (de Mályi) és felesége Dávid Dorottya, Kassa, 1606 augusztus 23. (Kéry Miklóssal együttesen )._{Dr. Szendrei János: Czimeres levelek Borsod vármegye levéltárában. Turul. 1890.}*
Teöreök Péter és András (de Makó), valamint Péter felesége Balkó Anna és András felesége Balkó Petrarca., Kassa, 1606 május 29._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Thoroczkai(aliter Kováts) Mihály, Kassa, 1606 szeptember 21._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke.Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Thót István (de Szoboszló et Rábé), Kassa, 1606 szeptember 28. Kihirdetve Szabolcs vármegyében, Karászon, 1607 február 5. Utódai a Hajduságon és Debreczenben._{Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye nemes családai: 1901. – Siebinacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Thót István és fiai Mihály, Lőrincz és Sámuel, Kassa, 1606 november 1. Kihirdetve Beregh vármegyében, 1607 május 7._{Szent-Imrey Tamás közlése: «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1901.}*
Tolnay Mátyás (de Bajon), Kassa, 1606 április 21._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Torni Antal (de Zetelaka), Medgyes, 1605 szeptember 15. (Primipilatus Siculicus)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Vadas István (de Béltek), Kassa, 1606 julius 1. (Nobilisatio cum exemptione)._{Országos Levéltár: Gyulafejérvári káptalani Liber Regius 3.}*
Várkonyi Mihály (de Eadem), Kassa, 1606 május 1. Kihirdetve Bihar vármegyében, 1607 márczius 7._{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
Vass András és Imre, Kassa, 1606 augusztus 11._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886. – Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Veres (aliter Nagy) = Nagy (aliter Veres).
Zabó (Szabó) = Szabó (Zabó).
Zagyvay Miklós, kassai provisor, Kassa, 1605 julius 25._{Országos levéltár: Gyulafejérvári káptalani Liber Regius 3.}*
Zezeki András és felesége Zabó Zsófia, Kassa, 1606. évben. (Nobilisatio cum exemptione)._{Tagányi Károly: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. Turul. 1883–1886.}*
Van még a fölsoroltakon kivül az Országos Levéltárban egy nyilvánvalólag hamisitott armális is, a melyet Bocskay adott ugyan ki Kassán, 1606 márczius 22-én, de nem «hilipi» (!) Gál Jánosnak, a mely nevet utólagosan irta bele valaki az eredeti nemesség-szerző neve helyére, hanem valamelyik más székely vitézének, mert az armálist 1607 április 15-én az orbai széken hirdették ki. Hogy kinek adatott ki eredetileg, az a névátirás miatt belőle nem állapitható meg, a Bocskay-féle Liber Regiusba pedig sok más armálissal együtt ez sincsen bevezetve. Hamisitás látszik a czimer festésén is, mivel a benne ábrázolt vörös ruhás, kaszát tartó férfi kezébe kivont kardot és török fejet illesztett, mert a valóban hilibi Gál Jánosnak Kassán, 1606 május 6-án adományozott czimeres levél czimerében egy vörösruhás vitéz csakugyan görbe kardot és török fejet tart a két kezében._{Horváth Sándor: Czimerlevél-hamisitások és hamisitók. «Nagy Iván» családtörténéti értesitő. 1901.}*
Máskülönben a Bocskay-féle czimeres levelek, melyek a kassai fejedelmi udvar kanczelláriájából kikerültek, eléggé gondosan vannak kiállitva és minden tekintetben megfelelnek azon kor hasonló fajtáju okmányai szinvonalának. A nagyon kevés röviditéssel, tisztán kiirt szöveg – a mely okiratnál a pergamen-lap eléggé épen megmaradt – teljesen jól olvasható; a beléjök festett czimerképek primitiv kivitelüek ugyan rajzban, festékök is kopott soknál, de azért általában koruk művészetét e nemben becsülettel tükröztetik vissza.
A hajduknak Korponán, az országgyülést követőleg 1605 deczember 12-én kelt közös szabadalom-levelében, mely a régi hajdu-kerület levéltárában, Hajdu-Böszörményben őriztetett majdnem 300 esztendőn át, jelenleg pedig Hajdu vármegye levéltárában van Debreczenben, az egykoru adomány-levelek kiállitási szokásától eltérőleg, nem a kezdő szavaknál, hanem a terjedelmes szövegnek a közepére van (német birodalmi gyakorlat szerint) festve az adományozott czimer: aranyos keretü táblán, oszlopokon nyugvó boltives csarnokban, aranynyal szegélyezett tojásdad alaku kék pajzs, melynek szélét körül, hasán vörös kereszttel, arany sárkány övezi, – a pajzs közepén pánczélos jobb kar szablyát tart, a szablya markolatánál pedig «egy elsült kézi lőfegyver golyót kilőni látszik»; a pajzsmezőben még egyfelől «iszonyu láng», másfelől arany nap ragyog. A pajzs fölött a sisak leveles koronájából vörös ruhás, fekete öves, fején zöld babérkoszorus hajdu-vitéz emelkedik ki, jobbjában tőrt, baljában kivont kardot tartva (a czimer-leírásban épen megforditva van), míg «imádkozván, a nyert szabadságért győzelmi éneket énekelni és a győzelmes fegyvereket vidáman forgatni illő módon láttatik». A boltozat mindkét oldalfalán fegyverek láthatók; a jobboldali oszlop talapzatán a bibliai Sámson áll, oroszlán kiséretében, jobbjában szamár-állkapcsot tartva, bal oldalt pedig Achilles, baljában villámos kék pajzsot, jobbjában vállára fektetett buzogányt emel. A hártya-oklevelen selyem-sodraton a fejedelem függő pecsétje van: a sárkánynyal övezett arany oroszlán, vele jobbról és balról Magyarország és Erdély czimerei. Ez a czimer bizony a tulajdonképen való heraldika hanyatló korszakát valójában jellemzi. Tömött, mindent kifejezni kivánó kép, melybe a majdnem 10000 megadományozott vitéz sokféle fegyvernemmel elkövetett hőstettei bele vannak illesztve; heraldikai jel benne igazán a pajzst övező sárkány, melyet a fejedelem tulajdon nemzetségi czimeréből «irántok való kedvezésünk és jóakaratunk nyilvánitásául» adott. A füsttel vegyitett láng a harczokban alkalmazott tüzelést, a fölkelő nap az álmosdi csata hajnali győzelmét jelképezi. Teljesen szokatlan czimerképben az elsült kézi lőfegyver, mert czimer-alaknak mozgó működését feltüntetni a heraldika hanyatlásáig nem volt szokásos. Rendkivüli különösség azonban a sisak koronájából növő vitéz, aki imádkozván, győzelmi éneket énekel! Ezzel a nagyrészben Kálvinhitü hajduság azon szokását is meg akarta örökiteni a fejedelem, hogy még a harczba is templomi éneket énekelve indultak: «Erős várunk nékünk az Isten!»
A szoboszlai lovas hajduknak 1606 szeptember 2-án már Kassán kiadott adomány-levelében külön czimer van adományozva. Ezt a czimert Halasi Fekete Péter kapitány és a vele együtt névszerint fölsorolt hét társa családjai – különben már mindnyájan nemesek – saját czimerüknek is viselhetik: kék szinü pajzsban zöld mezőn ágaskodó, természetes szinü tigris, első lábait kiterjesztve, a jobbal véres szablyát forgat és szemben egy fegyveres, pánczélos lovassal, a ki bal kezében pajzsot, jobb kezében vágásra kész kardot tart, viaskodni látszik; a pajzs fölött a sisak koronájából tigris emelkedik ki, bal lábában a lovaséhoz hasonló pajzst, jobb lábában pedig vörös zászlót tart, melyre sas van festve. Ez a másik czimer világosan és érthetőleg azt a vitézi küzdelmet ábrázolja, melyet a hajduság az ország ellenségeivel vivott és melyben győztesül az ellenség pajzsát elvevén, azt – a sisak koronáján – diadalmasan fölmutatja. A lovag pajzsára festett alak nem vehető ki tisztán, a czimer-leirás sem magyarázza meg, de a zászlón levő aranyos lábu sas ráutalás nélkül is a zsákmányul esett császári hadijelt mutatja. Az oklevél fejedelmi függő-pecsétje ugyanolyan, mint a másik adomány-levélen levő.
Báthory Gábornak Böszörményre szóló csereadomány-levelében természetesen czimer nincsen, mivel azt már előbb nyertek a hajduk Bocskaytól; egyébiránt ez a két szabadalomlevél már nem a régi kerületi közös levéltárban, hanem külön-külön, mindenik az adományozott városban – Szoboszlón és Böszörményben – őriztetik.
A köleséri hajduknak, a kik legelőbb háromszázan Kerekit védték meg a császáriak ellen, Kassán, 1606 márczius 16-án kiadott donatióval együtt Bocskay ismét külön czimert ajándékozott, ebben: egy ágaskodó ifju oroszlán karmaival a vörös mezőben álló sas véres szárnyait szaggatja, a fejedelem saját szavai szerint «emlékére annak, hogy Kerekinél az osztrák sasos zászlók kénytelenek voltak meghátrálni a Bocskay-czimer oroszlánját viselő hajdu-zászlók előtt». Itt a Bocskay-czimer főczimerképét: az oroszlánt állitotta be a czimer-paizsba a fejedelmi kegy. De ez a köleséri adomány-levél a szalontai hajdu-utódok kezében csak emlék maradt, mert kiváltsága erejét hosszu idők multán elvették tőlük._{Dr. Móczár József: Szalonta története. 1906.}* Sőt Mária Therézia király-asszony más czimert is adományozott a régi helyébe; azt nagyon vérengzőnek találta és kék pajzsban zöld fát, a sisak fölött pedig csőrében olajágat tartó galambot festetett.
A Kis-Mariának Kassán, 1606 szept. 22-én adományozott szabadalom-levélben zöld viaszszal való pecsételésre adott jogot czimerrel, a melyben érett koru férfiu aranynyal ékesitett királyi széken ülve, egyik felől véres szablyával, másik felől aranyozott buzogánynyal, a fejedelmi méltóságnak eleven képét mutatja, e körirattal:
«Pro Deo et Patria». E pecsét-czimerbe Bocskay maga-magát, mint fejedelmet vésette be örök emlékezetre családja hüséges jobbágyainak.
A közös hajdu-czimerben a sárkány-kigyó vörös kereszttel, meg a Bocskay család oroszlánja is a heraldika virágzó korszakára emlékeztető jelképes adomány, mikor ilyet a czimert adó fejedelem saját czimeréből festet kitüntetett vitézeinek czimerébe. Ebben a kassai fejedelmi kanczellária kiváló heraldikai gyakorlata nyilatkozott meg. De már Bocskay idejében a valódi heraldika hanyatlása régen megkezdődött, midőn az uralkodók által adományozott czimerekbe nem heraldikai czimer-alakok is bekerültek, sőt némely czimernél a pajzsbeli czimeralakok helyét egyes eseményeknek jelenetben való képes ábrázolása foglalja el, a mit utánozni kezdett más országbeli példák nyomán a kassai fejedelmi kanczellária czimerfestő heraldikusa is. Különben a kassai udvar kanczelláriájába – valószinüleg előbbi összeköttetése révén – a prágai császári udvarból hozatott a fejedelem czimerfestőt; – talán Fejérváry Pál, a későbbi erdélyi fejedelmi czimerek festője jöhetett haza, a ki bizonyára külföldön, valószinüleg épen Prágában tanulhatott és a ki egyébiránt a czimer-képbeli magyar alakokat is dicséretesen örökitette meg._{Sebestyén József: A magyaros czimer. Genealogiai Füzetek, 1906.}*
Magyarországon a mohácsi vész előtt szimbolikus czimereket kis számban adományoztak a királyok, csak a XVI-ik századbeli czimerek közt található már gyakrabban olyan, a melyik a heraldikai czimer-alak helyett magát a czimerszerzőt ábrázolja, kardot forgató vitéz, lovas katona vagy ezekhez hasonló kép alakjában. Később ez szokásossá vált, hovatovább a czimerszerző hősök személyes hiuságának dédelgetésével, a kik önmagukat akarták látni rajtok. Különösen az erdélyi fejedelmektől adományozott czimerekben, néha annyi czimeralak látszik különféle összeállitásban, hogy azoknak czimertani leirása szinte nehezen érthető._{Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. 1897.}* E tekintetben a a heraldikának minden ősi jellemvonásától leginkább eltér éppen a hajduk közös adománylevélbeli czimere.
CALAMUS dr.

SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.

(Második közlemény.)
II.
Sehogy sem tudom megérteni, mivel volna különb a XIII–XIV. századbeli lengyel krónikás az azon időbeli magyar krónikásnál. Egyik is, másik is irt ki egyes adatokat régebbi művekből s azokat mindenik a saját felfogásához és tudásához mérten alkalmazta. Idegen dolgokban egyformán tájékozatlanok voltak, szük látkörüség és tudatlanság egyaránt jellemezte őket. A dolog természetéből folyt, hogy a magyar krónikás jobban meg tudta érteni a magyar, a lengyel pedig a lengyel viszonyok összefüggését és egymásba kapcsolódását s a mikor régebbi tényeket emlegettek, az idegen sokkal inkább ki volt téve mindenféle tévedésnek és zavarnak, ha keresni kezdte valamely adat további magyarázatát s más tények sorába akarta beleilleszteni.
A «Turul» legutóbbi füzetében inkább csak általános megjegyzéseket tettem azon lengyel és sziléziai krónikákra, melyek Mesko «soror»-át és Chrobry Boleszláv nagynénjét, Athleidát mondják Sz. István anyjának: de sem azt nem vizsgáltam, hogy a föntebbi adatuktól függetlenül mennyiben szolgáltak rá a szavahihetőségnek és megbizhatóságának azon fokára, melyet Karácsonyi ur tulajdonit nekik; sem a régebbi lengyel forrásokkal való összehasonlitás részleteit nem közöltem, melyek maguk rávezetnek az Athleidáról szóló monda első feltünésének idejére s azon állitásom igazolására, hogy a XIII. század dereka táján lengyel herczegek által nőül vett magyar királylányok udvara volt befolyással a lengyel történetirásra, mely ezen időben kezd jobban érdeklődni a régi magyar dolgok, különösen pedig azon szent király iránt, ki kortársa volt a lengyel állam és egyház megalapitójának Chrobry Boleszlávnak s nemcsak ebben, hanem abban is hasonlók voltak, hogy mindkettőjük anyjának kiváló része volt férjük és nemzetük megtéritésében s mindketten bizonyos kapcsolatban voltak Szent Adalberttel és ezen magyar befolyás alatt módositották és alakitották át egy pár pontban a régebbi lengyel adatokat, némely dolgot elhallgatva, mást félreértve és helytelen magyarázattal kibővitve.
Hogy még egyszer visszatérek a lengyel krónikákra, ennek a tulajdonképeni oka az, mert előző czikkem átdolgozására már nem volt alkalmam akkor, midőn az egész télen át tartott betegeskedésem miatt kissé elkésve tudomásomra jutott a heraldikai és genealogiai társaság mult évi müködéséről szóló titkári jelentés, mely Sz. István anyjának kérdésében a következő szavakkal foglalt állást: «a Karácsonyi János által felhozott érvek teljesen megdöntik Nagy Géza következtetéseit.» (Turul. 1906. évf. 4. füz. 188. l.) Talán kissé korai volt ezen titkári vélemény hivatalos formában való kijelentése, mielőtt ismeretes lett volna, mit tudok felhozni Karácsonyi ur érveivel szemben; de ha már igy történt, hasznára vált az ügynek, mert arra késztetett, hogy a mit velem együtt Karácsonyi ur is elmulasztott, ne csak az Athleidáról szóló adatot egy magában, hanem a lengyel forrásokat is egész terjedelmükben vegyem behatóbb vizsgálat alá s azt is megnézzem, mi mindenféle hiba és tévedés fordul elő a sokat emlegetett kamenczi évkönyvekben nehány sorral az Athleidáról mondottak után, úgy hogy irójukról ezen erős birálatot olvassuk a Pertz-féle kiadásban «auctor noster artem criticam prorsus neglexit, immo vero plane non intellexit. (MGSS. XIX. 580.)
Hogy pedig épen nem mondható tulszigorunak ez a birálat, kitünik az alábbiakból.
A heinrichowi évkönyvek kivételével mindegyik lengyel és sziléziai forrás, mely Athleidát emlegeti, minden kritika nélkül átveszi a Hartvik-féle magyar Sz. István legendából, hogy ugyanakkor, midőn Sz. István koronát kért II. Szilveszter pápától, Mesko lengyel herczeg is ugyane czélból követet küldött Rómába s hozzáteszik még, hogy Meskónak Lambert krakkói püspök volt a követe.
Igy p. a kamenczi évkönyvek ezt irják:
«Anno 1000. presidente Sylvestro secundo sedi apostcalice, Stephanus rex Ungarie post obitum patris sui Jesse anno quarto misit Adstricum episcopum ad ipsum Sylvestrum pro corona regni petenda. Eodem tempore pro simili negotio premiserat dux Mesco Lambertum episcopum Cracoviensem, sed dominus papa visione monitus angelica coronam, quam duci Mesconi preparaverat, transmisit Stephano regi Ungarie.» (Pertz MGSS. XIX. 58 l. Bielowski Aug. Monumenta Polonić Historica. Lwow. 1872. II. 777. l.
Némi stiláris eltéréssel ugyanigy mondja el az «Annales Silesiaci compilati»-nak nevezett krónika is: «Anno incarnacionis dominice milesimo Silvester secundus presedit sedi apostolice. Stephanus rex Hungarie anno quarto post obitum patris sui Yesse misit Astricum episcopum Romam ad papam Silvestrum pro corona petenda. Eodem tempore Meczko dux Polonorum premiserat Lambertum episcopum ad coronam regalem petendam. Sed dominus papa angelica monitus visione, coronam regalem, quam Meczkoni duci Polonorum preparaverat, Astrico nuncio regis Hungarie donavit et ea Stephanum regem Hungarie mandavit insigniri.» (Pertz MGSS. XIX 537. Bielowski u. o. 1878. III. k. 67 l.)
A lengyel krónikák közt legelőbb az 1247-ig vezetett, utóbb 1255–1291-ig folytatott, különben pedig nagyon gondalatlanul kompilált krakkói évkönyvekben (Annales Cracovienses compilati) fordul elő, melyeknek pontosabb szerkezetét Traska 1340-ig vezetett évkönyvei (Rocznik Traski, Annales Polonorum I.) őrizték meg. Ezek igy adják elő: «982. Sanctus Adalbertus consecratur in episcopum Pragensem. Eodem anno_{A hanyag compilator kifeledte itt Sz. Adalbert további dolgait, Pannóniába való jövetelét, Sz. István megkereszteltetését, Lengyelországba való menetelét s vértanuságát, de a Traska-féle szerkezet csak ezek elmondása után, az 1001-ik évnél tér át a koronakérés elbeszélésére.}* Stephanus rex Ungarorum misit Affricum episcopum Romam ad papam Silvestrum pro corona petenda. Eodem tempore dux Polonorum premiserat Lambertum epiacopum coronam petere, sed papa monitus angelica visione coronam, quam preparaverat Meskoni, nuncio Affrico regis Ungarie delit.» (Pertz XIX. 586., 617. Bielowski II. 828.
Megvan az 1270. tájban készült swięto-krizki vagy lysagorai évkönyvekben (Annales Sanctae Crucis Polonici) is és pedig a következőkép:

«Iste Meszko filius Semyslai pagani fuit cecus septem annis ante baptismum et post receptionem baptismi pluribus annis vidit et secundo anno misit Lampertum episcopum Cracoviensem pro corona sibi petenda ad curiam Romanam et ad domnum papam Silvestrum. Qui quidem auditis legacionibus consensum prebuit et coronam fieri deauratam, gemmis preciosis ornatam, dicto nuncio assignavit et dare promisit. Tandem eodem tempore Stephanus dux Ungarorum misit Affricum episcopum ad predictum papam pro corona sibi petenda. Qui auditis legacionibus, quod Ungaria fidem catholicam recepit et dictum Stephanum sanctus Adalbertus episcopus Pragensis baptisavit et uxorem de Wenaciis duxit Christianam, filiastram Sancti Sigismundi regin Burgundie, quondam dictam Czeyslam (Czyesskam). Papa vero monitus visione angelica nocturnali, coronam quam preparaverat Meszkoni predicto, tradidit et donavit dicto Affrico episcopo nuncio pro rege Stephano et pro Meszkone aliam coronam preparari mandavit et donavit.» (Pertz XIX. 678. Bielowski III. 60–61.
A két utóbbi krónika még nem emliti Athleidát, de emliti a XIV. század derekán (1351., illetőleg 1341), Kázmér király 3-ik házasságával végződő Krasinski-krónika (Rocznik Krasinskich), mely a sziléziai krónikák szövegéhez közeledik. Ez igy mondja el a koronakérés történetét: «Anno domini 1000 Silvester secundus papa presedit Rome, ad quem Stephanus post obitum Yesse patris sui Astricum episcopum pro corona misit. Eodem tempore dux Polonie Myesco premiserat epiacopum Cracoviensem Lambertum pro corona sed angelica ammonicione Stephano illa corona datur.» (Bielowski III. 129).
Legbővebben adja elő a koronakérés mondáját a Varsói Krónika, mely egész önálló részletekkel toldja meg Hartvik elbeszélését.
Atyja halála után – úgymond_{Bielowski I. 500. s. kk. ll.}* – a negyedik évben fia tanácsot tartván a püspökökkel és az ország fejedelmeivel, a szent apostolok küszöbéhöz küldte Asztrik püspököt, hogy kérje az apostolok fejedelme, Sz. Péter utódától, adja áldását a magyarországi részekben nem rég keletkezett keresztyénségre s méltassa a királyi koronában való részesedésre. Történetesen ugyanezen időben Mescho lengyel herczeg is meg akarta erősiteni az övéivel együtt fölvett keresztény hitet, követeket küldött tehát Leohoz, a római szék előljárójához (VIII. Leo pápát érti, ki uralkodott 963–965.) s apostoli áldást és királyi koronát kért tőle. Lambert, Krakko város főpapja adta elő alázatos kérését ilyen módon «Szent atyám! Könyörög szentségednek a lengyelek herczege; Mescho, hogy áldd meg kegyes jobboddal s méltasd őt királyi koronára.» Hajolt is kérésére a pápa, jeles művű koronát készíttetett s elhatározta, hogy elküldi áldásával és a királyság méltóságával. De tudta az Ur, kik lesznek kedveltjei a jövőben; a koronával való kitüntetést választott szentjének, Istvánnak szánta, a hogy megigérte szent angyala által ősének, Aquilának: «mert támadni fog magodból, a ki alázattal fogja Rómát fölkeresni». Azon napot megelőző éjjel tehát, a mely napon elküldte volna a lengyelek Meschojának a csodálatos művészettel készült koronát, megjelent a pápának Krisztus küldötte, az angyal és igy szólt: «Tudd meg, hogy holnap kora reggel Magyarország keleti származásu ismeretlen népének követei fognak eléd jönni, kik miután fölhagytak pogányságuk vadságával, alázattal földre borulva az apostoli áldás ajándékával együtt királyi koronáért fognak könyörögni.
Gondoskodj tehát, hogy a koronát, melyet Mescho lengyel herczegnek készittettél, minden viszálykodás nélkül a magyarok fejedelme kapja meg, a hogy követei kérik s azt a királyi méltósággal együtt élete érdemeiért rögtön neki ajándékozd. Ne annak add, kinek szántad, mert ettől olyan nemzedék fog származni, mely több gyönyörűséget talál az erdő-, mint a szöllőültetésben, többet a konkolyban és a haszontalan gyomban, mint a gabonában és tiszta buzában, jobban fogja kedvelni az erdők vadjait, mint a mezők juhait és ökreit, jobban a kutyákat, mint az embereket; inkább szereti az igazságtalanságot, mint az igazságot, inkább az árulást, mint az egyetértést, inkább a zsarnokságot, mint a szeretetet; olyanok lesznek, mint az embereket és állatokat fölfaló fenevadak s mint az anyaföld szivét mardosó viperák fészke, megfeledkezvén teremtő urukról, elbizakodván esztelen hatalmukban s hitetlenkedvén a szent próféták szavaiban. Mert én vagyok az erős ur isten, ki harmad-negyed iziglen bosszut állok és sanyargatni fogom azokat, kik engem sanyargatnak s nem marad nálam büntetlen a gonosz és jutalom nélkül a jó. De a rájuk következő nemzedéken, mely hozzám könyörög, meg fogok könyörülni, fölemelem és királyi koronával megkoronázom. Ugy tégy, a hogy mondtam.» És ekkor hirtelen eltünt előle az angyal.
Csakugyan másnap kora reggel, a hogy a látomás jelentette, megérkezett a pápához az esztergomi egyház főpapja, ki eljárt a rábizott tisztben, rendre elsorolván a magyarok szent fejedelmének cselekedeteit és kérte a jelvényeket az apostoli széktől. Igen megörült a pápa ezek hallatára, a kivánság szerint koronát és az apostolság jeléül e fölött viselendő keresztet küldött s apostoli áldását privilegiumba foglalta és átok terhe alatt megerősitette. Asztrik örvendezve gyorsan elhagyta Rómát.
A rákövetkező nap pedig jött a lengyelek főpapja, Lambert s a pápa lábai elé borulva, alázattal emlékeztette rá, hogy ezen napra igérte a koronát és áldását herczege, Mescho részére. Felelt neki a pápa: «Jött urad rokonának Magyarország fejedelmének követe s elragadta anyai nagybátyjától az áldást.» Hallva ezt a főpap, hangosan sirni kezdett s ekkép esedezett a szentséges pápának: «Vajjon atyám! csak ez az egy áldásod volt-e uram számára? Az istenre kérlek, áldd meg őt!» Kinek válaszolt a szent atya: «Tartsatok bünbánatot vétkeitekért; mert ha az ur Jézus Krisztus neheztel is rátok jelenleg, a jövőben visszafogad kegyelmébe e világi és az örök koronával együtt.» Nagyon megzavarodott ezek hallatára a követ s földre sütötte szemét. Midőn rátekintett a pápa és észrevette zavarát, nehogy kétségbeessék, igy vigasztalja: «Ne kételkedjék hited az isten irgalmában, ne gondold, hogy teljesen elfordult tőletek az isten s megfeledkezett a ti keresztény népetekről azért, ha szent angyala által látomásban megparancsolta nekem, hogy herczeged unokaöcscsét, Istvánt, a vad és féktelen magyar nép királyává emeljem és koronával tüntessem ki. Nektek kitüntetésül és dicsőségül azt rendelte az ur, hogy anyja, urad, a lengyelek fejedelmének nővére által, okos rábeszélése következtében a keresztény hitre tért férje, Jesse, a magyarok fejedelme, seregével együtt és fiát a szent apostolok, Péter és Pál oltalma alá helyezte. Nehogy tehát tüzet fogjon az irigység és gyülölködés taplója unokaöcs és nagybátya, a lengyel és magyar sereg között és az ur istent keverjék a dologba, elhatározzuk és végezzük, hogy a szent apostolok, Péter és Pál átka és haragja alá vétjük azokat, kik előbb támadnak, akár a lengyelek a magyarokra, akár a magyarok a lengyelekre.»
A továbbiakban elmondja aztán a krónika, hogy a lengyel követ, miután előzőleg Velenczében találkozott a magyar követtel, vele együtt István királyhoz ment s előadta neki a pápa parancsát a béke és barátság megerősitése végett, a mibe a király is beleegyezett és irásba foglaltatta. Ezek után pedig Istvánt a szent mise alatt olajjal megkenték s a királyi méltóság diadémájával megkoszoruzták.
A lengyel és az őket követő sziléziai krónikák s évkönyvek három dolgot zavarnak össze ezen elbeszélés folyamán.
Mindenekelőtt nem tudják azt, hogy Mesko ezen időben már nem volt életben; 992. tavaszán (május 11.) halt meg_{Anno dominicae incarnacionis 992. regni autem tercii Ottonis 10 et 8 Kalendas Junii prefatus dux (Miseco) iam senex et febricitans ab exilio hoc ad patriam transit. Thiethmar IV. 37. (Pertz III. 784. Bielowski I. 262.) Emlitik halála évét a hildesheimi évkönyvek is: 992. Misaco obiit successitque ei filius illius Bolizlaw. (Pertz III. 69. Bielowski II. 762.)}* s igy nem kérhetett Sz. Istvánnal egyidejüleg koronát a pápától, mert 1000-ben már fia, Chrobry Boleszláv volt nyolcz év óta a lengyel herczeg. A régebbi lengyel források azonban arról sem tudnak, hogy Boleszláv fordult volna koronáért a pápához. Egészen máskép adják elő a lengyel királyi korona megszerzésének a történetét. Ezek szerint ugyanis III. Ottó császár ajándékozta meg vele Boleszlávot azon alkalommal, midőn Gnezdában fölkereste a kevéssel előbb vértanuságot szenvédett Sz. Adalbert holttestét s ott Boleszláv nagy fénynyel és pompával fogadta. A császárt annyira elragadta Boleszláv, hogy mint a XII. századbeli Martinus Gallus-féle krónika irja, ilyen nyilatkozatban adott kifejezést hatalmas hübérese iránt érzett bámulatának: «nem illik ilyen nagy embert, ki a fejedelmek közé tartozik, herczegnek vagy grófnak nevezni, hanem királyi székbe méltó;» ekkor levette fejéről a császári diademát és baráti szövetségük jeléül Boleszláv fejére tetté s ezenkivül az egyházi tisztségekben is mindazt, a mi akár lengyel földön, akár a barbárok általa meghóditott vagy meghóditandó területein a birodalomhoz tartozott, az ő és övéi hatalma alá engedte át s ezen kötést Szilveszter pápa is megerősitette a római egyház privilegumával; Boleszláv tehát ily dicsőséggel királylyá emeltetvén, élt a neki adott szabadsággal s megkoronáztatását királyhoz és császárhoz méltó módon három napig tartó lakomával ünnepelte meg._{Bielowski I. 400.}*
Igy adja elő a lengyel korona eredetét krónikájában Kadlubek Vincze († 1224.), krakkói püspök (1208–1218),_{Bielowski II. 277–278. Püspökségét emlitik a krakkói káptalan évkönyvei, Traska évkönyvei a kompilált krakkói évkönyvekkel együtt sat. (Bielowski. II. 801. s köv., 837. l.); átveszi ezen adatokat Sedziwoj is s megtoldja ekkép: «1208. Vincencius episcopus Cracovie ordinatur Fulcone defuneto. Hic Vincencius dictus Kadlub cronicam compilavit Polonorum.» (Bielowski II. 876.) A krakkói püspökök XV. század dereka táján készült lajstroma szerint: Vincencius, iste fuit filius Cadlubonis de Cargow prope Stobniczam et fuit homo liberatissimus. Hic scripsit stilo sublimi quartum librum Cronicarum de gestis regni Polonie. (Bielowski III. 353–354.)}* valamint a XIII. század dereka felé II. Boguchwal, poseni püspök (1245–53) is,_{Bielowski II. 483. Maga emliti az 1249-ik évnél: «Eodem tempore in prima nocte post diem beati Johannis Baptistć ego Boguphalus episcopus Posnaviensis audivi» (U. o. 567. l.)}* sőt mi több, a krakkói és lysagorai évkönyvek szintén elmondják ezt a változatot is a Hartvikból átvett rész után, nevezetesen a krakkói és félszázaddal későbbi, de gondosabban szerkesztett változata, a Traska-féle évkönyvek, előadva III. vagy Vörös Octo császár 1002-ki látogatását Sz. Adalbert holttesténél és Boleszlávnál, igy folytatják: «iste Boleslaus ab (a predicto) imperatore in regem sublimatus, inditam sibi liberalitatem exercuit» (Pertz XIX. 585. Bielowski II. 828.); a lysagorai évkönyvek szerint pedig, miután Boleszláv nagy kisérettel és ajándékokkal a császár elé ment és Sz. Adalbert karját a császárnak ajándékozta, a császár Boleszlávot «eadem die coronavit manu propria in Gnezna, ab obediencia imperiali liberavit.» (Pertz XIX. 678. Bielowski. III. 62.) Legtovább megy Sędziwoj, kinek 965-től 1360-ig vezetett évkönyveiben háromszor fordul elő a dolog; egyszer átveszi a krakkói évkönyvek után a kompiláló hanyagságából eredő 982-iki évszámot ekkép: »Anno domini nongentesimo 82 dux Polonorum Meska misit ad papam Silvestrum petendo coronam, sed papa monitus angelica visione coronam, quam preparaverat Mesconi, nuncio regis Ungarie dedit», megismétli az 1000-ik évnél; «Anno domini millesimo Boleslaus Magnus mittit Lambertum episcopum ad curiam Romanam pro obtinenda corona» s végül előadja az Ottó császár által való megkoronáztatást is: «Anno domini millesimo primo Ottho Rufus tercius imperator limina sancti Adalberti in Gnezdna visitauit et ibi Magnum Boleslaum coronauit propria de corona, absoluens et liberans ipsum ab omni seruicio imperiali.» (Bielowski II. 872–873.) A Venczel boroszlói püspöknek, Lajos briegi és Rupert liegnitzi herczegeknek ajánlt s 1400 körül készült «Chronica principum Polonić»» (Kronika ksiažat Polskich) II. Meskora gondol. «Hic legitur – irja – in quadam Cronica, quod anno nongentesimo XCV. Lampertus, episcopus Cracoviensis, ad eundem episcopatum promotus est, adhuc Boleslav predicto vivente, quem filius suus Mesco postea misit ad dominum papam, Silvestrum secundum, pro corona regni petenda a. d. M. Eodem tempore misit rex Stephanus de Ungaria pro simili negocio post obitum Jesse patris sui, anno quarto, Astricium episcopum. Sed dominus papa per angelum ammonitus, coroham, quam tunc Mesconi, paraverat mitti, Stephano Ungarie regi transmisit.» (Bielowski III. 445.)
III. Ottó császár gnezdai látogatása pedig, mely alkalommal az érsekséggé emelt Gnezdát és az alája rendelt három lengyel püspökséget kivette a magdeburgi érsek fenhatósága alól, Thiethmar szerint csakugyan 1000-ben, ugyanazon évben történt, midőn Sz. István koronát kért a pápától.
Thiethmar azonban nem emliti Boleszláv megkoronáztatását, sőt a Quedlinburgi évkönyvek szerint csak II. Henrik császár halála után kezdett annyira felfuvalkodni, «ut uncto etiam sibi imponi coronam temere sit usurpatus,» de az isteni boszu is hamar elérte, mert nemsokára ezután meghalt. (Pertz III. 54. Bielowski II. 772.)
Valami alapja mégis lehetett annak a kétféle változatban is elbeszélt hagyománynak, hogy 1000-ben nemcsak Sz. István, hanem Boleszláv is lépéseket tett a királyság elnyerése végett.
A lengyel dolgok felől nem eléggé tájékozott, különben is száz évvel későbbi Hartvik tévedése a személyekben (Mesko és Boleszláv) könnyen érthető. Ezt a hibát azonban azon mód átveszik a Boguchwal utáni lengyel és utánnuk a sziléziai krónikák, olyan időben kellett tehát ennek történni, a mikor a Hartvik-féle Sz. István legenda nagyobb hitelre talált a lengyeleknél, mint saját régebbi krónikáik állitása. A magyar eredetü lengyel herczegnék udvarának befolyása tehát félre nem ismerhető.
A lengyel krónikák azonban még tóditják Hartvik tévedését azzal, hogy Mesko követének megteszik Lambert krakkói püspököt, holott Thiethmar szerint_{Pertz MGSS. III. 782. Bielowski I. 259–260.}* 1000-ben, midőn Ottó császár gnezdai látogatásakor megalapitotta a némettől független lengyel egyházat és Sz. Adalbert testvérét, Radimot vagy Gaudentiust tette meg gnezdai érseknek, Poppo volt a krakkói püspök, a kit más két társával együtt a gnezdai érsek alá rendelt. A krakkói püspökök 1267. felé készült lajstroma_{Pertz XIX. 608. Bielowski II. 816.}* sem tudja még, hogy Lambert az első püspökök közé tartozott volna; e szerint ugyanis Prohorius volt az első püspök, Proculphus a második, őt követte Poppo, ennek utóda pedig Gompo. Csak a későbbi évkönyvek szurják közbe Lambertet, kit harmadik püspöknek tesznek meg, ezek szerint ugyanis 970–986. közt Prohortus a krakkói püspök, 986–995. Proculphus, 995–1014. Lambert, 1014–1023. Poppo, 1023-tól pedig Gomppo._{Rocznik Traski, Bielowski II. 828–829. Annales Polonorum. Pertz XIX. 614–618.}* Abból, hogy a krakkói püspökök 1267. körüli lajstroma még nem emliti Lambertet az első püspökök sorában, megint csak az tünik ki, hogy az ő 1000 körüli szerepléséről szóló téves adat csak a XIII. század derekán tul juthatott be a különböző lengyel és sziléziai krónika-szerkezetekbe.
De menjünk tovább Karácsonyi ur szavahihető forrásainak ismertetésében. Van azokban olyan tévedés is, a mit már czélzatos ferditésnek is nevezhetünk, mert azt állitják, hogy Chrobry Boleszláv a cseh és lengyel atyafiságból és segitségből nyert bátorságot Lengyelország határainak kelet és nyugot felé Kiov kapujáig és a Sala folyóig való kiterjesztésére.
Ez van ugyanis a kamenczi évkönyvekben «Anno 1025. Bolezlaus Magnus obiit. Iste dictus animosus, cum esset unicus patri Mesconi primo et nepos ducis Bśmie consobrinusque regis Ungarie, audaciam assumpsit ex eorum adiutorio. Iste manu potenti terminos Polonić dilatavit, versus orientem usgue in porta Kiov, versus occidentem usque in Salam. Ecclesiam dei exaltavit, episcopatus distinxit et dotavit et ditavit, attribuens eis predia, castra, familias et servicia, omnem culturem eredicans ydolorum, fundans pacem et iusticiam in terra.» (Pertz XIX. 58 l. Bielowski II. 778.)
Csaknem azonos szavakkal van meg e hely a heinrichowi évkönyvekben (Pertz XIX. 544 Bielowski III. 701.); a legnagyobb eltérés abból áll, hogy Boleszlávot nem mondják Mesko egyetlen fiának, hanem igy adják vissza a megfelelő helyet: «cum enim esset filius Mesconis neposque ducis Bohemie sat.» s Kiov helyett «Kyv»-et irnak.
A régebbi krónikák Lengyelország határainak Kiov kapujáig és Sala folyóig való kiterjesztésén kivül még egyéb hóditásokról is tudnak, melyek egyenesen ellentétben vannak azon állilással, hogy Boleszláv a cseh herczeg és magyar király segitségéből nyert támogatást, mert azt is elmondják még, hogy leverte a cseheket, elfoglalta Prágát s megtette második székvárosának, unokatestvére III. Boleszláv cseh herczeg szemeit kitolatta, többször legyőzte a magyarokat s dél felé a Duna volt Lengyelország határa. Igy a Martinus Gallus-féle krónika szerint «Numquid non ipse (Bolezlavus) Moraviam et Bohemiam subiugavit, et in Praga ducalem sedem obtinuit, suisque eam suffraganeis deputavit? Nunquid non ipse Hungaros frequentius in certamine superavit, totamque terram eorum usque Danubio suo dominio mancipavit? Indomitos vero Saxones tanta virtute edomuit, quod in flumine Salć in medio terrć eorum meta ferrea fines Polonić terminavit.» Alább pedig részletesebben elmondja a ruthénok elleni háborut s megemliti, hogy kivont kardjával Kiov (Chyou) arany kapujába vágott Boleszláv és tiz hónapig ott időzött.» (Pertz IX. 427. Bielowski I. 399 402.)
Hasonlókép beszél Boleszláv hóditásairól Kadlubek Vincze is. Huius namque – irja – universa supellex aut animi dotibus viguit, aut in armorum strenuitate resplenduit. Quibus Seleuciam (Seleniciam), Pomoraniam, Prussiam, Russiam, Moraviam, Bohemiam suć subiiciens ditioni, suis posteris reliquit vectigales; urbem Pragensem secundariam sui regni sedem constituens. Hunnos seu Hungaros, Cravacios et Mardos (t. i. a magyar krónikákban emlitett Marót, Szvatopluk mondai atyjának vág- és garamvidéki népét) gentem validam suo mancipavit imperio. Immo et Saxones indomitos adeo indomuit, ut in Sala flumine columnam fixerit ferream, quasi quibus dam gadibus sui fines imperii ab occidente disterminans. Nam ab oriente in aureis Kiović valvis metarum alteram impegit.» (Bielowski II. 279.)
Igy ir Boguchwal is, ki ezt mondja:
«Nam rex Boleslaus prefatus, cum metas Polonić in Kijow, quod est Russić metropolis, et Czyssawa ac Danubio fluviis Hungarić ac Corinthić et Zolawa, fluvio versus partes Duringić ac mare Septentrionale, statuisset, viriliter recuperando Per suos progenitores deperditas» és: «Iste Boleslaus subjugavit Ungaros et Saxones, et in flumine Szolawa qućrebat columna ferrea fines Polonić terrć.» (Bielowski II. 483., 484. l.)
Miért hallgatták el ezen részleteket a sziléziai évkönyvek?
Hiszen még a XIII. század derekáról való krakkói évkönyvek (Annales Crac. Compilati) is emlitik, hogy: «Boleslaus Magnus Bohemos subiugavit et Ungaros et Saxones et in flumine Solava meta ferrea fines Polonić terminavit», (Pertz XIX. 585. Bielowski II. 828.), úgyszintén a 10 évvel későbbi lysagorai évkönyvekben is ezt találjuk: «Item anno 1018. Boleslaus ... granicies ultra Kyoviam limitavit. Item anno secundo Ungaros similiter subiugavit et terram eorum devastavit. Et tercio anno Saxones indomitos rebelles et Prutinos subiugavit et terram eorum devastavit;» előzőleg pedig az 1001-ik évnél: «Eodem anno Poloni ceperunt Pragam et ducem Boleslaum in eadem excecaverunt.» (Pertz XIX. 679. Bielowski III. 62.) Pedig ezekben már megvan a lengyel korona kérésének Hartvik legendája értelmében való módositása, sőt a lysagorai évkönyvekben nyoma van a magyar Nemzeti Krónika hatásának is, melynek mint föntebbi idézetünk bizonyitja, átveszik azt a zavaros genealogiai adatát, hogy. Sz. István neje Sz. Zsigmond burgundi király Czeysla nevü leánya volt, a miből annyi a valóság, hogy Gizella királyné hason nevü anyja csakugyan a burgundi királynak, t. i. Konrádnak (937–993) volt a leánya. Ugyancsak a Nemzeti Krónika egy merőben félreértett és további hibás magyarázattal megtoldott adatára vezetheti vissza a lysagorai évkönyvek azon betoldása a 966-ik évnél, hol I. Mesko viszonyait és Sz. Istvánnal való kapcsolatát tárgyalva, felhozza a köztük levő barátságos viszonyt, melynek következménye a Mesko leánya és Sz. István fia, Sz. Imre közti házasság volt. Ahhoz kétség sem férhet, hogy az 1270. körüli évkönyviró II. Meskót zavarta össze hasonnevü nagyatyjával; az is bizonyos, hogy a XIII. századbeli Emrich, Emerich, Emerichus névalak csakis tőle s nem valami régebbi följegyzésből eredhet, mert 1200. előtt a Henricus névalak járta; az eredeti adatot tehát mindenesetre átalakitotta s a maga felfogásához képest magyarázta. De ha ezt megállapitottuk, akkor adatának magvát is kihámozhatjuk, mely abból áll, hogy II. Mesko leányát egyik magyar királyfi vette feleségül. Ez a királyfi azonban nem Sz. Imre volt, hanem I. Béla, ki Vazul megvakittatása után, 1031/1032. körül testvéreivel együtt a csehekhez menekült. Ugyanide menekült Mesko is, midőn 1031-ben Lengyelországból elüzte féltestvére, Bezprém. Mesko már a következő évben, Bezprém meggyilkoltatása után visszatért Lengyelországba; nem lehetetlen, hogy Béla is már ekkor vele együtt elhagyta Csehországot. Mindenesetre számbaveendő, hogy a Margit-legenda által fentartott magyar hagyomány a görög császár leányát mondja Sz. Imre nejének, a miből ha egyéb nem is, annyi elfogadható, hogy valamelyik balkáni uralkodóházból származott s a byzanczi császári házzal volt valamiféle rokonságban.
Ezek az 1250–1270 közti időből származó évkönyvek azonban nem tudnak arról, hogy Sz. István anyja Mesko «soror»-a lett volna s igy Chrobry Boleszláv «consobrinus»-a a magyar királynak. A lengyel krónikák föntebb idézett régebbi adatának megváltoztatása tehát szoros kapcsolatban van a Sz. István és Boleszláv közti unokatestvéri viszony meséjének kifejlődésével, a mivel egyidejüleg elhagyták a csehek leveretéséről szóló régebbi elbeszélést is és a magyarokhoz hasonlóan itt is a cseh herczeggel való rokonságra s a cseh herczeg segitségére hivatkoztak.
Azt találjuk az imént idézett krakkói évkönyvek 1255–1291. közti folytatásában: «1268. Lestko accepit domnam Grifinam» s ezen évkönyvek Traska által 1340-ig vezetett s amazokkal párhuzamosan közölt átiratában: «1265. Dux Lestko duxit Griphinam uxorem suam.» (Bielowski II. 839.) Az 1202-ben kezdődő s 1288-ban végződő krakkói franciskánus évkönyvben (Rocznik Franciszkanski Krakowski) pedig «Hic (t. i. Lestko Niger, prius dux Syradie, postmodum Cracovie et Sandomirie) habuit uxorem nobilem scilicet dominam Grifinam, filiam domine (Anne), que filia Bele regis Ungarie fuit.» (Bielowski III. 51.) Grifina tehát nem más, mint IV. Béla magyar király unokája Anna nevü leányától és Rosztiszláv macsói herczegtől, kit fekete Lesko, az 1279–1288. közt uralkodó krakkói és sandomiri herczeg vett nőül; sógoruk volt II. Ottokár cseh király, 1261-től Grifina nénjének, Kunigundának a férje. Ez a száraz genealogiai tény megadja a felvilágositást arra, mi volt kiindulási pontja a régebbi események felfogásában és összefüggésük magyarázásában beállt változásnak s miért fektetik a fősulyt Boleszláv cseh és magyar hóditásai elhallgatásával inkább arra a körülményre, hogy a cseh herczegnek «nepos»-a, a magyar királynak pedig «consobrinus»-a volt, hogy Kiov és a szászok felé kiterjeszsze Lengyelország határait.
Athleida mondájának tehát elébb kellett bejutni a lengyel krónikákba, mint a Sz. István és Boleszláv közti unokatestvéri viszony olyan magyarázatának, mely a magyar király ellen viselt háboruk helyett épen megforditva ennek a támogatására hivatkozik. Ezt a fejlődési fokozatot nagyon szépen feltünteti a Varsói Krónika, mely már beszél Athleidáról, de még megemliti, hogy Lengyelország határa egykor a Dunáig terjedt, hóditás helyett azonban barátságos határjárást emleget. Azt mondja ugyanis, hogy Sz. István megkoronáztatása után három hónap mulva megjelent nála Lambert krakkói főpap s emlékeztette a béke és barátság megerősitésére. Sz. István tehát haladék nélkül nagybátyjához (avunculus), Mescho lengyel herczeghez küldte Asztrik esztergomi főpapot és a vitézlő rend (militia) Alba nevü fejedelmét s kérte őt, hogy mágnásaival együtt jőjjön Lengyel- és Magyarország határára. «Qui congregato omni exercitu suo, ad regem ante Strigonium venit, ibique in terminis Polonić et Ungarić tentoria sua fixit; nam termini Polonorum ad litus Danubii ad civitatem Strigoniensem terminabantur, dein in Agriensem civitatem ibant, demum in fluvium qui Tizia nominatur cedentes, regyrabunt iuxta fluvium, qui Cepla nuncupatur, usque ad castrum Galis (Salis) ibique inter Ungaros, Ruthenos et Polonos finem dabant.» (Bielowski I. 504–505. l.)
Ilyennek bizonyul a kamenczi évkönyvek szavahihetősége Mesko és Chrobry Boleszláv dolgainál, ha az Athleidáról szóló adatán kivül a többit is figyelembe vesszük. Akkor sem jutunk kedvezőbb eredményre, ha azt nézzük, jól volt-e értesülve a két lengyel uralkodó családi körülményeiről, hogy az nyujtana biztositékot a Mesko nővéréről mondottak hihetősége felől. Ámde ugyanaz a forrás, mely ismeri Mesko nővérét, férjének, Jesse magyar királynak a nevét s fiának megteszi Sz. Istvánt, azt már nem tudja, hogy Mesko ujra megnősült Danbrovca halála után, elvette ugyanis, mint Thiethmar mondja, Thiedrik őrgróf apácza leányát, Odát, kitől három fia született: Mesko, Szventepulk és még egy, a kéziratban név nélkül maradt, talán Lambert vagy Volodovej nevü és ezeket Boleszláv Mesko halála után elüzte mostoha anyjával együtt, hogy egyedül uralkodhassék._{Thiethmar III. 36–37. (Peru III. 784. Bielowski l, 262–263.)}* Nem igaz tehát, hogy atyjának Meskonak egyetlen fia lett volna Boleszláv, mint a kamenczi évkönyviró mondja. Ha nem is épen hiba a kamenczi évkönyvek vagy forrásuk azon két adata, hogy «Anno 984. Boleslaus Magnus ducit uxorem» s a közvetlen utánna következő följegyzés: «Anno 990. Mesco filius Bolezlai nascitur»: de valami pontos ismeretről sem tanuskodik. Melyik neje volt Boleszlávnak az, a kivel 984-ben kelt egybe? Az első, második vagy a harmadik? Tőle született-e Mesko vagy neki más volt az anyja s a 984-ki házasságot Rigdag őrgróf csakhamar elüzött leányával vagy azzal a Magyarországból vett s a Chronicon Polono-Silesiacum által_{Pertz XIX. 558.}* a magyar herczeg leányának mondott és szintén elkergetett nővel kötötte-e Boleszláv, kitől Mesko előtt az 1031-ben rövid ideig uralkodott, de már a következő évben meggyilkolt Bezprim született? Mert mint Thiethmárból tudjuk, Mesko a harmadik feleség, Dobremir leányának volt a fia._{Thiethmar IV. 37. (Pertz III. 784. Bielowski I. 263.}* Mindezekre nem találunk feleletet azokban a krónikákban, melyek a saját uralkodóházuk genealogiai dolgai felől nincsenek ugyan jól tájékozódva, de már egy háromszáz évvel korábbi magyar király anyjának kiléte felől tudomást szerezhettek!? Ezt bizony bajos elhinni.
Mindezek előrebocsátása után, egy kissé bepillantva a krónikagyártás azon mühelyébe, melyből a Mesko nővére Jesse királyhoz és Sz. Istvánhoz való viszonyának adata került ki, áttérhetünk ezen adat tárgyalására is. Athleidát a következő munkák emlitik:
1. a 965-el kezdődő és az 1165-ik, illetőleg a következő esztendővel végződő s lengyel adatokbul összeállitott kamenci évkönyvek;
2. a heinrichowi cistercita monostor évkönyvei, melyek a 970–1025. közti s a kamenci évkönyvek megfelelő helyeivel csaknem szórul-szóra egyező lengyel dolgokat megtoldják – de csak a B. szerkezetben – az 1122-ig vezetett régi krakkói vagy szentkereszti évkönyvek azon adatával, hogy 1039-ben meghalt Szent István, Magyarország királya, innen pedig egyszerre az 1238–1317, közti s utóbb 1315-től 1326-ig folytatott sziléziai eseményekre ugranak át;
3. az «Annales Silesiaci compilati» czimü, XV. századbeli (1457-ben befejezett) kéziratban fenmaradt krónika, mely 965-től 1072-ig a kamenci évkönyvekben is jobbára meglevő lengyel adatokat irja át, akkor minden közbeeső évi följegyzés nélkül az 1194-ik esztendőre tér át s hosszasabban foglalkozik Lengyelország Leszko és Konrád közti felosztásával, erre következnek 1223–1248. közti sziléziai följegyzések s végződik azzal, hogy 1249-ben Szaniszló krakkói püspököt a szentek közé iktatták;
4. a Chronica principum Poloniae (Kronika Ksiažat Polskich), mely 1382–1398. közt keletkezést és a szerző, egy sziléziai német Venczel boroszlói püspöknek s Lajos briegi és Rupert liegnitzi herczegnek ajánlta; a lengyel történetet a legrégibb időktől kezdve a XIII. század első feléig Lestko és Konrád herczegekig vezeti le többféle forrás után, azután a 22-ik és következő fejezetekben II. Henrikkel áttér a sziléziai herczegekre s végül a boroszlói püspökökre;
5. a Krasinski évkönyv (Rocznik Krasinskich) Myeschko és Yesse megkereszteltetésétől, III. Kázmér király 3-ik házasságáig (1351. évszámmal);
végül mellőzve a XV. századbeli történeti müveket,
6. a Varsói Krónika vagy teljes czimén Chronica Ungarorum iuncta et mixta cum cronicis Polonorum et Vita Sancti Stephani.
A sziléziai évkönyvek első része lengyel dolgok, különösen pedig Mesko és Chrobry Boleszláv viszonyainak rövid följegyzéséből áll s csak nagysokára térnek át a sziléziai eseményekre. És itt maguk hivatkoznak a lengyel krónikákra. «Ista accepta sunt de Cronicis Polonarum» e szavakkal kezdődnek a kamenci évkönyvek, melyekben különben is alig van olyan adat, mely ne a lengyel krónikából szármáznék. De az önálló sziléziai följegyzéseket is tartalmazó heinrichowi krónikának A- és B-vel jelölt két szerkezete ugyancsak igy kezdi följegyzéseit «De Cronica Polonorum», illetőleg «Ista, que sequuntur, inveniuntur in Cronicis Polonorum.» Bizonyos tehát, hogy nem a sziléziai évkönyvek voltak a lengyel krónikák forrásai, hanem megforditva az utóbbiak a sziléziaiaké. Az is bizonyos, hogy ugyanazon egy krónika volt a forrásuk, melyből a Meskóra, Athleidára és Chrobry Boleszlávra vonatkozó dolgokat átvették. A mit Boleszláv haláláról, hóditásairól sat. mondanak, arról már föntebb szóltam. Most még csak az van hátra, hogy a Meskoról és Athleidáról szóló részt is idézzem és pedig összehasonlitás végett, egymás mellett az évkönyveket és a lengyel herczegek krónikáját. (Lásd előző lapon.)

Kamenci évkönyvek.	Heinrichowi évkönyvek (A.)	Annales Silesiaci Compilari.	Chronica principum Poloniae.	Krasinski-évkönyv.
Mesco, qui appellatus est rex Polonorum, cum esset gentilis, sub pacto conversionis accepit Danbrovcam filiam ducis Boemie in uxorem, que venit ad eum anno incarnacionis dominice nongentesimo sexagesimo quinto, de gua genuit Bolezlaum Magnum. Iste Mesco habuit sorerem nomine Atleydem, quam Jesse rex Ungarie accepit in uxorem. Que, cum esset christiana, virum suum Jesse convertit ad fidem Christi. Ista post visionem per beatum Stephanum protomarthyrem sibi revelatam concepit et genuit Stephanum regem Ungarie. Anno Domini 967. Bolezlaus Magnus natus est. Anno 975. Stephanus rex Ungarie nascitur. (Pertz XIX. 581. Bielowski II. 776–777.)	Mesco dux Polonie qui appellatus est rex Polonorum, cum esset gentilis, sub pacto conversionis ad fidem Christi accepit Dubrancam (B. Dubravcam) filiam ducisx Bohemie in uxorem, quevenit ad eum in Poloniam anno Domini nongestesimo septuagesimo, de qua genuit Bolezlaum magnum; (B. qui natus est anno Domini nongentesimo septuagesimo secundo.) Anno domini nongentesimo septuagesimo primo dux Mesco baptizatus est. Iste Mesco habuit sororem nomine Adilheidem (B. Adelheydam) quam Jesse rex Ungarie accepit in uxorem, que cum esset christiana, virum suum Yesse (B. Jesse) convertit ad fidem Christi. Ista post visionem per beatum Stephanum prothomartirem sibi revelatam concepit et genuit Stephanum regem Ungarie anno Domini 975. (Pertz XIX. 544. Bielowski III. 700.)	Anno incarnacionis dominice nongentesimo sexagesimo quinto domina Dubrovka, filia Boetne ducis Bohemie, cum domino Meczkone duce Polonorum martinonium contraxit, qui exhortacione magnificorum dominorum, qui dictam dominam erant secuti, est baptisatus cum omnibus suis. Et procedente tempore ipsis filius nascitur, quem baptizatum Boleslaum vocaverunt. Iste Meczko habuit sororem, nomine Athleytam, quam Yesse rex Hungarie recepit in uxorem, que cum esset christiana, virum cuum Yesse ab ydolorum cultura convertit et fecit credere in Christum, et postea concepit et genuit filium Stephanum. Qui postea auctoritate sedis apostolice primus rex Hungarie fuit coronatus, cui postea sanctus Heinricus primus imperator et dux Bavarie sororem suam dedit in uxorem. Misericors igitur Deus, obsequio duarum mulierum dicta duo regna divinitus visitavit, ut ipsa misteria fidei katholice susciperent. Pertz XIX. 537. Bielowski III. 669–670.)	... Et cum esset (Mesco) adhuc perfidia gentilitatis constrictus, septem uxores habuit; postremo autem, illas omnes repudians, anno videlicet domini DCCCCLXVI, tempore primi Ottonis imperatoris, christianissimam mulierem de Bohemia, Dubravcam nomine, sibi fecit coniugio copulari, que tamen, nisi christianus efficeretur, eum eccipere recusavit; unde dum Mesco paganismum abicit et iugo Christi perfidem collum submittit, illa cum clericis tam religiosis quam secularibus Poloniam subintravit. Suscipiens ergo Mesco fidem katholicam, ex Dubravca uxore genuit Boleslaum primum. Narratur insuper in quadam cronica, quod iste Mesco habuit sororem nomine Adelheidem, quam Jesse rex Ungarie duxit in uxorem, que cum christiana facta fuisset, eundem virum suum ad fidem convertit. Hec Adelheidis in visione facta sibi revelacione per beatum Stephanum protomartirum, concepit et genuit Stephanum, regem Ungarie, anno domini nongentesimo LXXV. cui sanctus Henricus imperator sororem suam tradidit in uxorem. Et. quamvis Stephanus, rex Ungarie, natus fuisset de parentibus christianis, non tamen plene conversus extitit, donec Henricus imperator eum cum toto regno Ungarie sic ad fidem converteret, ut et postea sanctus factus multis miraculis coruscaret. (Bielowski III. 437–438.)	Myeschko per Cirulum et Methudium baptizatur et per Adalbertum confirmatur. Yesse dux Hungarorum, pater sancti Stephani regis, per sanctos Cirulum et Methudium in fide cathecisatus et per uxorem suam, filiam Myeschkonis, magis instructus ac per sanctum Adalbertum perfecte edoctus, genuit sanctum Stephanum ex eadem. Qui (Adalbertus) eum ibi baptisando, Poloniam adivit et Polonos confirmavit. Sanctus Stephanus protomartir Yessoni et uxori apparuit, de nascendo filio predixit et suum nomen el imponere, scilicet Stephanus, mandavit et futurum lumen eum esse predixit... Anno domini 975. Stephanus rex Hungarie nascitur. (Bielowski III. 128–129.)

Lássuk, már most mit mondanak a Meskóval kapcsolatos dolgokról a régebbi lengyel források.
A Martinus Gallus-féle krónika szerint: «(Mesco) in tanto gentilitatis errore involvebatur, quod sua consuetudine septem uxoribus abutebatur. Postremo unam Christianissimam de Bohemia, Dubrovcam nomine in matrimonium requisivit. At illa ni pravam consuetudinem illam dimittat, seseque fieri Christianum promittat, sibi nubere recusavit. Eo ergo collaudante, se usum illius paganismi dimissurum et fidei christianć sacramenta suscepturum, illa domina cum magno secularis et ecclesiasticć religionis apparatu Poloniam introivit, necdum tamen thoro sese maritali foederavit, donec ille paulatim consuetudinem christianitatis et religionem ecclesiastici ordinis diligenter contemplans, errori gentilium abnegavit seque gremio matris ecclesić connivit.» A következő fejezetben igy folytatja: «Primus ergo Polonorum dux Mescho per fidelem uxorem ad baptismi gratiam pervenit, cui ad laudem et gloriam satis habundanter sufficit, quod suo tempore et per eum oriens ex alto regnum Polonić visitavit. De hac namque benedicta femina gloriosum Bolezlavum generavit, qui post ipsius obitum regnum viriliter gubernavit.» (Pertz IX. 427–428. Bielowski I. 399.)
Csak a szövegezés más, de lényeg szerint ugyanigy ir Kadlubek Vincze: «(Mesco) septem pellicum scortis, quas coniuges nuncupabat, nocturnas variare vices consueuerat. His tandem repulsis, de Bohemia quandam Dubroucam nomine matrimonio copulat, cuius felici consortio glacies infidelitatis dissolvitur et nostrorum labrusca gentilium in verć vitis palmites transmigrat. Huic enim catholicae fidei amantissimć non prius nubere collibuit, quam universum Polonić regnum cum ipso rege christinć professionis suscepissent characterem. Didicerat namque, quod dispar cultus unum erat impedimentorum matrimonii. Primus itaque Polonorum rex Mesco gratiam baptismi suscepit.» Bielowski II. 275–276.)
A következő fejezetben aztán áttér Mesko fiára, Boleszlávra.
Boguchwal a következőkép adja elő Mesko házasságát és megtérését: »Tandem Anno DCCCCXXXI. Dobrochnam, sororem Sancti Wenceslai duxit in uxorem. Anno sequenti cum tota gente Lechitarum seu polonica, uxore suadente et divina gratia inspirante baptisma suscepit. De qua uxore anno XXXVII. filium genuit, cui nomen Boleslaus in sacro baptismate imponi fecit» (Bielowski II. 482.)
Ezek még nem tudnak Mesko nővéréről. De nem tudnak azon lengyel évkönyvek sem, melyek forrásai a XIII. század második feléig a különböző krakkói évkönyvszerkezetek voltak. Ugyanezekből meritettek a sziléziai évkönyvek is és itt első sorban is a kamenici évkönyveket emlitjük, melyeknek alig van olyan adata, hogy elő ne fordulna amazokban; még a boroszlói püspökökre vonatkozó három adata sem önálló, mert ugy Jeronimus püspök halálát († 1067.), mint Péter boroszlói püspökké való 1074-ki beiktatását emlitik a krakkói káptalan 1271. után szerkesztett évkönyvei, a lubini töredékekben pedig megvan (Pertz XIX. 579. Bielowski II. 775.), hogy az 1143-ban krakkói püspöknek beiktatott Róbertet Boroszlóból helyezték át, (mig a káptalani évkönyvek csak annyit mondanak, hogy az 1142-ben meghalt Radost krakkói püspököt Róbert követte).
Ezen krakkói évkönyvszerkezetek közt még a XII. század első feléből származnak a lysagorai (Kopaszhegyi) Szent Keresztről nevezett monostor régi évkönyvei vagy más néven a régi krakkói évkönyvek (Annales Cracovienses vetusti. Rocznik swięto Kryski Dawny), melyeket 948-tól 1122-ig vezettek s más kézzel egy 1136-ki egykoru bejegyzést szurtak közbe, aztán megint egy másik kéz 1124-től 1164-ig folytatta. Ha valahol, itt kellene keresnünk az Atleidáról szóló adatot, mert a régi prágai évkönyvek használata már itt kezdődik (982. Zlavnyk pater Sancti Adalberti obiit. 988. mater Sancti Adalberti obiit. 991. professio Sancti Adalberti cum fratre Gaudentio. 998. passio sancti Adalberti), sőt Sz. István halálát is megemliti (1039. Stephanus rex obiit), a mely adatok a későbbi kompilaciókban is feltalálhatók, mint p. Sz. István halála ugyancsak 1039. évszámmal a krakkói káptalan évkönyveiben s bejutott a heinrichowi évkönyvek B. szerkezetébe is. De ez a régi krakkói évkönyv csupán ennyit mond Meskorul: «966. Dubrovka venit ad Miskonem. 967. Mysko dux baptizatur.» (Pertz XIX. 577. Bielowski II. 773.)
Egy más szerkezet a 965–1135. közti rövid krakkói krónika (Cronica brevis Cracoviensis. Rocznik krótki Krakovski), melyet utóbb 1142-től 1283-ig folytattak (Rocznika krótkiego Dopełnienie). Ebben szintén egész szárazon csak ennyi van: «Anno dni 965. Dubrowka venit ad ducem Meskonem. 966. Mesko baptisatur et fides katholica in Polonia recipitur.» (Bielowski II. 792.)
Ez utóbbiakkal közelebbi rokonságban vannak a krakkói káptalan már emlitett s tulajdonkép 1254. után és 1267. előtt összeállitott, de az összeállitás után még egyidejüleg folytatott évkönyvei. Ezekben ennyi van: «965. Dubrouka ad Meskonem venit. 966. Mesko dux Polonie baptizatur» (Bielowski II. 792.)
Ugyanezen 1250. körüli szerkezetből valók a krakkói évkönyvek (Ann. Cracov. compilati) 1247-ig vezetett részei, melyek ezt mondják: «Anno Domini 966. dux Mesko duxit Dubrovkam et baptizatur. Iste Mesko 7 annis cecus fuit. Et tunc Poloni baptizantur.» (Pertz XIX. 585. Bielowski II. 828.) Folytatja a 967-ik évvel, de a helyett, hogy Boleszláv születését emlitené s ugy térne át viselt dolgaira, egyszerre hóditásairól beszél. Mivel ugyanilyen ugrást látunk a közvetlen ezt követő 982-ik évnél is, midőn Sz. Adalbert prágai püspökségének esztendejéhez köti a koronakérés történetét, azt gondolhatnánk, hogy hasonló gondatlanságból hagyta el Mesko nővérének férjhezmenetelét is. De a Traska által átirt és 1340-ig folytatott szerkezetben sincs több, mint: «Anno Domini 965. excellentissimus dux Mesco accepit Dobrovcam sibi in uxorem, christianam videlicet de Bohemia, qui ambo christiani fidelissimi in Polonia efficiuntur et omnes Poloni baptizantur, ecclessie et claustra, episcopatus, prepositure alique per ipsos, que tunc fieri poterant construuntur et dotantur. Qui vero Mescho 7 annis a nativitate cecus fuit, ut in cronicis premissis habetur. 967. Bolezlavus Magnus qui Chrabri dicitur natus est. Iste Bohemos et Ungaros subiugavit» sat. (Bielowski II. 828.), mint föntebb már idéztük.
Az 1270. körül összeállitott ujabb szentkereszti vagy lysagorai évkönyvekben, melyek, mint a krakkói évkönyvek Affricus alakban emlitik Asztrik nevét, irójuk tehát közös forrásból meritett amazokkal, szintén csak ennyi van «Et primo anno Domini 966. dux Mesko Polonie baptizatur cum suis rnilitibus et fides katholica in Polonia recipitur. Et duxit Damorowkam filiam ducis Boleslai de Bohemia, de qua genuit Boleslaum dictum Chabri» (Pertz XIX. 678.) A kompilator beszél ugyan a Mesko és Sz. István közti rokonságról, csakhogy – mint föntebb már kifejtettük, egészen másra s nem Mesko nővérére vezeti vissza.
A krakkói évkönyszerkezetek későbbi kompilációi közül idézzük még a miechovi évkönyveket (Annales Mechovienses), melyek ezt irják: «Anno Domini 955. Dambrovca ad Mesconem venit de Bohemia, et sequenti anno Mesca dux baptisma suscepit et fides catholica recipitur in Polonia.» (Pertz XIX. 668.)
Sędziwoj 965-től 1360-ig vezetett évkönyveiben pedig ezek olvashatók: «Anno domini nongentesimo 65° Dobrochna Wrathislai ducis Bohemie filia et soror Sancti Wenczeslai desponsatur Meskoni filio ducis Zemomisl, qui Mesca cecus natus fuit et Prage baptisatus divino miraculo lumen recepit. Anno domini nongentesimo 67° Boleslaus Magnus nascitur.» (Bielowski II. 871.)
Ezek a XIII. század végső tizedeit megelőző vagy a későbbiek közül amazokat csupán kiiró lengyel források azon adatai, melyek Mesko házasságáról és kereszténynyé lételéről szólnak. Egyik sem emliti nővérét, ellenben valamennyi czéloz – az évkönyvek egész szárazon, a krónikák részletesebben – arra a körülményre, hogy Dubrovkának minő része volt Mesko megtéritében, a mit különben Thiethmár is igazol. Ha ennek a tudomásul vételével s a betoldott rész elhagyásával («Iste Mesco habuit sororem .... accepit in uxorem») nézzük a sziléziai évkönyvek ezen szavait: «Que cum esset christiana, virum suum convertit ad fidem Christi,» úgy tünik fel a szövegezés, hogy egész jól egészitik ki a Dubrovkáról mondottakat s minden stiláris nehézség nélkül vehetők ezek további folytatásának. A régebbi lengyel forrásokkal ez van összhangzásban; a csak imént Meskoval együtt megtért «soror»-ra aligha illet volna ilyen jellemzés. Érezte ezt a «Chronica principum Polonić» 1400 körüli sziléziai irója is, ezért módositja az eredeti szöveg ezen szavait: «quć cum esset christiana» ilyen módon: «que cum christiana facta fuisset», a mi csakugyan megfelelőbb szövegezés Mesko nővérére alkalmazva. De ha eltekintünk a Meskoval való viszonytól, a mikor közbeszurták a Sz. István származásáról szóló részt, Jesse nejére minden nehezség nélkül átvihették ezeket, a kinek ugyanis sem nevéről, sem származásáról nem találtak semmi utbaigazitást Hartviknál, de azt olvashatták róla és röviden összefoglalva át is vették Hartviktól, hogy Sz. István születése előtt látomása volt, megjelent neki Sz. István első vértanu, igy csakis keresztény lehetett, kinek olyan része volt az előbb pogány Jesse megtéritésében, mint a cseh herczegleánynak Meskoékban.
Minden valószinüség szerint Hartvikból vették Sz. István születési évét, a 975-öt is. A Sz. István-legendák ma ismert kéziratai közül egyben sincs ugyan meg az az évszám, de már Mátyás Flórián_{Fontes Domestici Budapest 1885. IV. k. 291.}* kimutatta, hogy kellett ilyen legenda-szerkezetnek lenni, mert Kézai és a többi magyar krónika a legendára hivatkozik, midőn Sz. István születéséről beszél. Hogy hibás az évszámuk (967., illetőleg 969.), a mit kétségtelenné tesznek a Géza halálakor Sz. Istvánt «adolescens»-nek, sőt «puer»-nek emlegető legendák,_{Fontes Domestici. Pécs. 1881. I. 3., 14., 39.}* nem változtat a dolgon; annyi példa van rá, mily könnyen összetévesztették a középkorban a római számokat. A legendában nyilván LXXV. volt s egy ilyen Hartvik-kéziratot használt a Mátyás udvarában járt olasz humanista, Ranzan P. is, ki megirta a magyarok történetét s a krónikák átirásánál a hibás évszámot használja ugyan, de halálakor 63 évesnek mondja Sz. Istvánt (vixit annos tres et sexaginta. Index IX. M. Florianus IV. 192.) vagyis 1038–63 = a 975-ik esztendő felel meg e szerint Sz. István születési évének. Ranzan csakis magyarországi eredetü forrásból vehette ezen utóbbi adatot is, mit Mátyás király bocsátott rendelkezésére. Ha pedig megvan a valószinüségnek minden kelléke arra, hogy Sz. István legendájának valamelyik kézirata volt Ranzan ezen forrása: akkor a sziléziai évkönyek 975-ös évszámánál is ugyanezen forrásra kell gondolnunk, mert a Hartvik-féle legenda hatása egyébként is megállapitható. A prágai évkönyvek 998–1017. közti följegyzésekből eredő részére már bajosabb következtetni, mint Karácsonyi ur teszi; ennek adatait részint a 894–1220. közti Annales Pragenses,_{Pertz MGSS. III. 119–121. l.}* részint a különböző krakkói évkönyvszerkezetek tartották fenn és pedig első sorban is a XII. század első tizedeiből származó régi krakkói vagy szentkereszti évkönyvek, meg a rövid krakkói krónika, de egyik sem emliti Sz. István születését, ellenben egyformán meg vannak mindegyikben pl. a Sz. Adalbert családi és életviszonyaira vonatkozó s a sziléziai évkönyvek által is álvett adatok.
Kitünik az eddigi összehasonlitásokból, hogy nincs nyoma a XIII. század dereka előtt a különböző lengyel krónikákban és évkönyvekben Mesko nővérének, kitől Sz. István született. Kitünik az is, hogy csak azután kezdenek róla beszélni, miután 1250–70. között átvették Hartvik legendájából a koronakérés mondáját. A mikor pedig Mesko nővérét megteszik Sz. István anyjának, ugyanakkor kibővitik a róla mondottakat azzal, a mit Sz. István anyja látomásáról Hartvik legendájában olvastak. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az Athleidáról szóló monda kialakulása csak a XIII. század második felében történt s mivel a krakkói évkönyvekből valók a sziléziai évkönyvek lengyel adatai, Krakkó volt az a központ, hol belefüzték a Szent Istvánra vonatkozó adatokat a lengyelek történetébe s további magyarázattal kibővitették.
NAGY GÉZA.

A NELIPICSEK HAGYATÉKA.

(Adalék a hamisítványok történetéhez.)

Második, befejező közlemény.)

II. FÜGGELEK.

A Nelipcsek származásrendje.
A Nelipicsek származására nézve legmeszszebbre nyulik vissza két XIV. századi oklevél. 1358 május 8-án a Domaldo comes direkt utódjai «nobiles viri Slavogostus et Domaldus Heliich fratres et Crevatinus filius quondam Georgii nepos et Nerad Miroslavig nepos etiam predictorum ac Rusin et Gregorius fratres filii dicti Slavogosti et Helias filius quondam Domaldi» a tengerpart különböző tájairól gyülnek össze Spalatóban és Ugolin érsek meg a káptalan előtt «suo nomine et pro filiis suis cedunt comiti Ioanni quondam Neliptii comiti Cetine, eorum consanguneo de terra in Cetina concessa per regem Andream,_{1210-iki oklevél, melyben Endre király Domaldónak Cetina megyét adományozza.}* ratificantes privilegium ipsi concessum per regem Ludouicum_{Az 1345 november 21-én kelt valódi, de elveszett oklevél. Lásd fentebb.}* et fatentur satisfactionem cessionis accepisse ....»_{Note chronologiche e documenti raccolti da Giov. Lucio Traguriense. Bulletino di archeologia e storia dalmata 5 (1882.), 55. l.}* Ezen oklevél révén Nelipics János, mint azoknak vérbelije, következésképen Domaldo utódja is, tulajdonosa lesz az 1210-iki adománylevélnek és a levél tényleg jó szolgálatot tett neki, mert eldöntötte a pert, melyet Erzsébet királyné előtt Dalmácziában való tartózkodása (1359–1360) alkalmából «Iwan et Lachkow filii Touordia et Tuerko filius Georgii Grubig,» a 12 horvát nemzetségből való származásukra büszke, de jelentéktelen nemesek ragaszkodva az egyforma igazság hires elvéhez, Cetina megyében való birtoklási jog miatt inditottak János ellen. A cetinai knez soronként czáfolja az ellenfele állitásait, de kedvező döntésre Lajos királyt főképpen az 1210-iki oklevél felmutatása inditja._{Teljes oklevelet kiadta Kukuljević: Iura regni Dalm. Croatić et Slav. I. 43–46. ll. Az oklevél kelte hibásan van megfejtve az 1365. évre, jóllehet a szövegből könnyen észrevenni, hogy a datuma 1360 deczember 28.}* E két oklevélből tehát látni, hogy a Nelipicsek rokoni viszonyban álltak az egykor oly hatalmas Domaldoval. De hogy milyen volt a rokonság foka közte és a dynasta-családnak nevet adó Nelipić († 1344) között, azt meghatározni eddig nem sikerült, mivel a származási rendben olyan hézag van, mely bő tért nyit a kombináczónak.
Legrészletesebben foglalkozott e kérdéssel már Milinovic emlitett tanulmányában_{Cetinski knez Domaldo, Zara 1886. 4–15. ll.}* és Gruber-Dane._{Nelipics, knez cetinski i kninski, Zágráb. 1886., 3–7. ll.}* Mig az első buvár Nelipicset Domaldo direkt sarjának mondja, a második előtt a származásának direkt volta bizonytalan. Azonban mindakettőnek a figyelmét kikerülte több igen fontos genealogiai adat. Azonkivül a kutatásaik nem terjeszkednek a XIV. század közepén túl s igy hálás munkát végzett Klaic, mikor a Nelipicsek genealogiáját újra tanulmány tárgyává tette._{Rodslovlje Knezova Nelipića od plemena Svačić (= A Svacsics nemzetségéből való Nelipics comesek származásrendje.). Vjestnik hrv. archeološkog društva (a horvát archeol. társulat közlönye), 3 (1898), 1–18. ll.}* A genealogiai kérdésekben megszokott éleslátásával és a nyomtatott anyag alapos ismeretével majdnem mindent elért, a mit eddig el lehetett érni. Kivéve néhány apró hibát, azután a Nelipicseknek a Svacsics nemzetségéhez való tartozását, mely szerintem kétes vagy legalább teljesen másképpen formulázható és a következtetéseit, melyek az általam tárgyalt két oklevélen alapulnak, melyek azonban a család származásrendjét nem érintik, elfogadom tanulmányának a tengermelléki Nelipicsekre vonatkozó eredményeit._{Ezen családnak természetesen nincsen egy dobrakucsai ága, azért a tanulmányának ezen ágról szóló része (15–17. ll.) teljesen hibás.}* Legegyszerübb volna tehát a család geneologiájára vonatkozólag általánosságban ezen értekezésre utalni és bővebben a származásrendnek csak azon részeit vizsgálni, a hol vagy új (illetőleg Klaićtól fel nem használt) anyag áll rendelkezésemre, vagy a hol Klaićtól eltérően értelmezem a forrásokat. Mivel azonban a nyelv és a folyóirat, melyen az értekezés megjelent, nehezen hozzáférhető a magyar tudósok számára, még nehezebben pedig a benne idézett vagy köztudomásunak vélt és nem emlitett források és tanulmányok, azért nem lesz felesleges az egész genealogiát itt ismételni és meglehetősen rövid kritikai apparatussal ellátni; főleg azért sem, mert igy legjobb alkalmam nyilik Klaić kutatásait ellenőrizni és esetleges hibáit javitani.
A család származásrendjét két csoportban tárgyalom. Az első (A) csoport Domaldo utódjait tartalmazza, a kikhez a fentebb elmondott tények alapján a Nelipicsek is tartoznak. Mivel azonban nem teljesen biztos a kapocs, mely a B) csoportot hozzá fűzi Domaldohoz s mivel ezen csoportban a család azon tagjai vannak benne, kik az értekezésemben szerepelnek, én a látszólagosan megszakadt genealogiai fonál két részét két csoporttal szükségesnek véltem feltüntetni, jóllehet azt hiszem, hogy a két részt az első Nelipics személyében össze lehet kötni. Teljesség szempontjából bevettem ide az Isan-féle ágat is, jóllehet ennek nem jutott semmiféle szerep a bennünket érdeklő eseményekben. De az ág él a család ősi földjén, tudatában van dinasztikus hatalmának; a család fő tagjainak röviden odavetett jellemzése rá is illik, azért ezen ágra nézve – jóllehet itt bővebben szólhatnék róla, miután az értekezésemben nem foglalkoztam vele – csak száraz genealogiai adatokkal szolgálok, tartózkodván szereplését főbb vonásaiban ismertetni, mert az behatóbb méltatást érdemelne.
De kénytelen vagyok még egy genealogiát ide iktatni: a Dobrakucsai Nelepeczek genealogiáját (C). Nem mintha ez folytatása volna a dalmát Nelipicsek származásrendjének – hiszen a szlavon Nelepeczek bosnyák eredetűek – hanem ellenkezőleg, hogy könnyen észre lehessen venni, hogy a két család között rokoni kapocs nem található. Ezen ok első pillanatra különösnek látszik, főleg azok magyar kutatók előtt, a kik a szlavon Nelepeczek eredetét már ismerik, de eljárásom megokolt volta azonnal kiviláglik, ha elmondom, hogy Klaić félrevezettetve azon körülmény által, hogy a dubrakucsai családban a Nelepecz név előfordul és aztán vezetéknévül is használtatik, ezen családot Konstantin fia Nelipićtól származtatja.
A) Domaldo származásrendje.

Zoloyna (caecus)_{... «possessionem que ircipit ab aqua Corca descendens ad mare venit usque ad Zadur ... quam sepenominatus D(omaldus) et cognati eiusdem ab avo suo ceco Zoloyna obtinuerunt. (1223. Wenzel VI, 419. l. Legjobb kiadás Smičiklas: Cod. dipl. Croatić III, 231. l.)}*; Saracenus comes, iupanus Clisse 1171_{1171. Nos spalatini hoc testamentum et stabilimentum pacis inter nos et iupanum Saracenum ... castri Clisse. (Kukuljević, Cod. dipl. II, 88. l.)}*; Domaldus_{1210-ben «Domaldus comes de Scebenig filius Saraceni comitis» Cetina župát kapja (Lucius, Inscriptiones 62. l. Smičiklas III, 101. l.), 1223-ban pedig elvesziti (I. I. sz. a.). Domaldo számos tisztségeire nézve l. Smičiklas III, és Tamás főesperesnek Rački-féle kiadásának (Mon. Slav. mer. XXVI.) a névmutatóját. 1243-ban békét köt Traů városával. (Bulletino di Archeol. dalm. 25 [1902.]. 195. l.) Valószinüleg nem sokkal később történt, a mit az 1249-iki oklevél mond, hogy Klissa várában foglyul ejtette Pál, a zalai ispán (l. 4. sz. a.).}* 1200–1243; Bosyn 1243_{... «quendam infidelem nostrum nomine in insula ... optinuit captiuatum. Item in expugnatione castri Clich quendam fratrem eiusdem nomine Damald similiter captiuatum abducendo» (1249. Wenzel VII. 282. v. ö. 319. l.).}*; Slovina_{«conte Domaldo, Slouina suo figlio e Rogerio nipote (Lucius, Memorie di Traů 47.). 1217. «commandiamo a Domaldo ed al suo figliolo» (Lucio i. m. 29.).}*; 1217–(1239); Rogerius_{1239. ... «et se Rogerio nipote del conte Domaldo» ... (Lucius 40. l.) V. ö. 5. sz.}* 1239; Stepicius (Stepco) comes de Ceptina_{1272 «comes Stepicius (Stepcus) de Ceptina, sui consanguinei Vulcepta filius Peruoslaui stb.» (Luc. 86. l.).}*; 1272–1277; Petrus comes Spalati_{Bulletino dalm. 8 (1885.), 184. l.}* 1272

B) A Nelipićek származásrendje.

Neliptius 1244_{Mikor a tatárjárás után háboru keletkezett Traů és Spalató között, az első várost horvát ispánok támogatják, Spalatót pedig a boszniai bán és hlmi (humi) knez. 1244 julius 19-én béke jött létre. Erről való oklevélben ez áll: «nolumus tamen prćterire silentio, quod a Stepco, Neliptio, Daniele, Christoforo, Cruynico et aliis, qui in eodem bello fuerunt ex parte Traguriensium» stb. (Fejér IV l, 321). Nem tudni csakugyan, hogy az itt emlitett Neliptius milyen rokoni viszonyban van a család többi tagjával, de hogy ahhoz a családhoz tartozott, ez Klaić szerint (3. l.) minden kétségen felül áll, mert ezen név (Dalmácziában) csak ebben a családban fordul elő. Szerinte meglehet, hogy Domaldo fia volt, Slovina testvére, de ezt bizonyitó adat nem áll rendelkezésre. Megjegyzem azonban, hogy az itt és a 2. sz. alatt idézett oklevélben egy Stepko nevü ember áll első helyen. Ez volt tehát akkor a család legnevezetesebb férfia, miszerint valószinü, hogy azonos az A) 7 alatt emlitett Stepko-val, a ki a Cetina ispánja volt. Ha ez áll, akkor Neliptius nem lehet nagybátyja, mert ebben az esetben ő lett volna a család feje a szlávoknál divó senioratusi jog szerint. Chronologiai okok miatt sem állhat vele lefelé menő rokonságban; csak öcscse lehetett és nézetem, szerint mint 9. tag a Domaldo-féle genealogiába sorolandó be. A 2. számu oklevélben Nelipics nem szerepel. Az ő helyén Isanus áll. Abból azt lehetne következtetni, hogy akadályozva volt résztvenni az ügyben (talán 1253 előtt meghalt) és direkt utódja, tehát fia Isan képviseli a család érdekeit. Isantól kezdve pedig a származásrend teljesen biztos. Az egész hypothesis a nemzedékek chronologiai feltételeivel tényleg összhangban van, mert Domaldoról fel kell tennünk, hogy nyolczvan évig élt. (Tehát 1160 körül született.)}*; Isanus (Isaan) 1253_{Béla király 1253-ban «quod cum possessiones quorundam nobilium Stepconis videlicet, Isani, Woynch et Acach in partibus maritimis existentes, pro vtilitate regni nostri et illarum parcium ad nos recepissemus» ... (teljesen közölve a kismartoni levéltárból Vjestnik-ben 7 [1905.], 138. l. Az oklevél előbb csak Lucius kivonataiból volt ismeretes. Bulletino 4 [1881.], 86. l.). Ezen oklevél 1322. évi megerősitése igy szól: «quod nobilis vir de Croacia Nelypcius woywoda, filius Georgii, filii Isaan fidelis noster ad nostram accedens presenciam». (Vjestnik i. h. 141. l. v. ö. Bulletino i. h. 70., 86. ll.)}*; Georgius † 1304 előtt_{Pál, tengermelléki bán 1304 február 11-én kelt oklevelében ezt olvassuk: «viri nobiles comes Neliptius (4), filius q(uondam) Georgii (2), comes Budizlaus Corbauiensis» stb. (Lucius. De regno Dalmatić lib. IV. cap. 13., 202. l.; rosszul datálva 1284 alatt).}*; Nelipizius, Neliptius (Nelyptius), vajda 1304–1344 juniusáig_{Először emlittetik 1304-ben (l. 3. sz. a.). Fontos szerepet játszik Mladen megtörésében. A származásrendje segitségével Klaić (i. m. 5. l.) megmagyarázta a Micha Madius egy homályos helyét (17. fej.: Lucius kiadása 377 l.), a hol az iró arról beszél, hogy Mladen ellen felkeltek «erti quidem barones sui scilicet filii Curiaci ... et Georgii Isani». Meghalt 1344 junius havában (Ljubić, Monum. II. 214., 217. l., Acta extera II.–48. l.). Felesége Vladislava (Vedislava, Valislava, Vellislava) Gussich nemzetségből való volt, Cirjék leánya, Bogyiszló, Pál és Gergely, korbaviai knezek nővére (Ljubić II, 63. 220.; Klaić, Rodoslovlje Knezova Krbavskih = a korbaviai knézek genealogiája, Rad 134 [1898], 198–200. ll.). Klaić (i. m. 6. l.) valószinünek tartja, hogy Vladislava második felesége volt Nelipicsnek, miután ő negyven éves szereplése után kiskoru fiut Jánost hagyott hátra. (1345. «et nobilem adolescentem comitem Iohannem, filium condam comitis Nelypcii de Tininio et nobilem dominam Velizlauam matrem predicti comitis Iohannis». Vjestnik 142. l.) Utoljára emliti az 1346 decz. 8-án kelt oklevél, melyben kibéreli «suam magnam domum positam in Tragurio» (Alacevich, Alcuni documenti inediti di Velislava, Gelčićnél: Bibliotheca dalm. IV, 125. l.).}* ~ Vladislava (Velislava) 1344–1346; Comes Isanus (Ysanus de Clavi)_{Isan, a Kluči vagy nečveni ágnak az őse. Különös neve valószinüleg azonos Iván-nal; legalább Urlić-Ivanović Gergely, az ottani tájszólás megbizható ismerője a Nelipicsek váráról, Kluč-ról (Clavis, Glavez a forrásokban) szóló értekezésében (Klučić grad Nelipića u Kninskoj županiji, Starohrvatska prosvjeta 1 [1895.], 110. l.) azt mondja: «Ižo (= lsan?) név még ma is hallható Ključ környékében Iván helyett». Befolyással volt a tengerparti viszonyokra 1333–1335 között. 1333-ban Velencze tanácsa azt határozza: «quod super facto Sibenici scribatur comiti Isano de Clavi; quod ... agravamur acerbe et si non esset nisi amore comitis Nelipcii fratris sui» stb. (Ljubić I, 407. l.). 1335. «Isanus frater comitis Neliptii ... cum habeat unum castrum prope confines Sibenici (Ljubić I, 442. l.). Ezen «castrum» biztosan Ključ, mert e vár romjai manapság még láthatók Čikolanak a Krka-ba való torkolatánál, 18 kilométernyire Sebenicótól éjszak felé. (Urlić i. m. 109. l.).}* 1333–1335; Constantinus de Glavez_{Isan fia Kostadin kénytelen volt Ključ várát lerombolni. Velencze hatalma elől mélyebben a szárazföldbe, Nečven várába, mely Krka folyó nagy kanyarulatának bal partján állt, huzódott vissza (Urlić-Ivanović. Nečven-Kula, ó-horvát vár Knini vármegyében, Starohrv. prosvjeta I [1895.], 46–50. ll.; Zlatović, Topographikus vázlatok az ó-horvát megyékről u. o. 2 [1896.], 150–152. ll.). Utolsó emlitése történik 1347-ben. 1375-ben már nem él, mert különben Nelipics Iván őt is meghivta volna a lakodalomhoz, nem csak fiait (l. 5. sz. a.).}* (Kozthadin de Nechven) 1336–1347, † 1375 előtt; Comes Iwan (Johannes) 1344–1376, † 1381 előtt_{Először emlittetik 1344.: Vladislava relicta Neliptii generationis Suadcich cum Iohanne filio suo (Obsidio Jadr. Luciusnál 383. l.). Klaićnál javitandó a hiba, hogy János 1365-ben mint «comes de Orbaz et Zana» szerepel, mert az oklevél, melyen ezen állitás alapul, 1360-ból való (l. fentebb 140. 1. 4. jegy.). Meghalt 1381. előtt. Özvegy Margit először 1381-ben merül fel: «... familiares nobilis domine Margarethe, olim magistri Iwan comitisse de Cetina» (Vjestnik 7 [1905.], 158. l.). Az 1392-ig kiskoru fia helyett Nelipicsek gazdag jószágait kezelte, mert mindig vele együtt emlittetik (Lucius, Mem. di Traů 339., 354. ll.). 1410-ben János fia Matijević Péternek Trilokve (Triloque) nevü falut adományozza «cum consensu pariter et assensu dominć Margaritć genitricis nostrć» (Lucius i. m. 427. l.). Klaić sejti, hogy Margit spalatói volt, Marinus Johannes leánya vagy nővére. 1375-ben «comes Neliptius filiis Costantini (m.) scribit, ut veniant Spalatum ad nuptias» (Bulletino 4 (1881.), 136. l.). 1403-ban Spalato városa János fiának Jánosnak (6.) «bona que fuerunt Iohannis Marini, posita et iacentia in ciuitate et districtu Spaleti» engedi át (Vjestnik 163. l.). 1411-ben János mint «Ioannes quondam Marini Cetine, Clisii et Breze comes» szerepel (Bull. IV. 87., 173. ll.). Tehát majdnem biztos, hogy a spalatói patricius Marinus adoptálta. Jánost, a mi valószinüvé teszi, hogy ez vagy unokája vagy unokaöcscse volt.}* ~ Margherita mint özvegy 1381–1410; Comes Nelipitius (Nelepech) de Neguen 1375–1396_{Kostadin fiaiból csak egy emlittetik: «egregii viri dominus comes Neliptius natus bone memorie domini comitis Constantini castellani (!) Scardonensis» stb. (1388. Lucius; Mem. di Traů 342. l.). Klaić ebből azt következteti (15. l.), hogy már Kostadin (II.) Skardona várnagya volt; pedig világos, hogy itt sajtóhiba forog fenn (castellani, castellanus helyett) és ezen tisztség ép úgy Nelipicsre vonatkoztatandó, mint egy másik 1388. (aug. 28.) oklevélben, a hol Spalató városa meghagyja «viro nobili Petro Zori»: quatenus pro parte nostra vos personaliter transferre debeatis ad presentiam magnifici comitis Nelipcii de Neguen Scardonen(sis) capit(anei). Lucius i. m. 341. l. Ezen oklevelekből látjuk, hagy Nelipicsnek nagy része volt abban, hogy a városok között liga jött létre Tvrtko és Palizsnai János ellen. Utoljára emliti Traů város 1396-iki határozata: comes N. et comes Iohannes Cetinć possint venire et redire cum beneplacito (Rački, Notć Iohannis Lucii, Starine 13 [1881.], 251. l.). Felesége «nobilis domina Elena vocata relicta condam Nelepech filii Kozthadini de Nechven» emlittetik 1421-ben abból az alkalomból, mikor Unna folyón fekvő Bussevics várában lévő részeit két nemes embernek örökbe vallja. (Blagay cs. oklevélt. 259. l.) Egy az oklevél hátára irt egykoru glagolit följegyzésből tudjuk, hogy a nép Nelepičica-nak hivta (a feljegyzést idézi Lopašić, Bihać i bihaćka krajina 134. l.).}* ~ Elena (Nelepičica) 1421; Comes Johannes filius Iwan (Kucz Ivaniš) 1383–1434_{Nelipics János fia Jánosnak főszerepe van értekezésünkben. Külön kell kiemelnünk, hogy a horvát nyelvü (cyrill) oklevekben Ivaniš-nak hivja magát. Rövidség miatt, főleg pedig az apjától való megkülönböztetés czéljából mi sokszor ezt az eredeti nevét használtuk. Neje Erzsébet kétszer névszerint szerepel. 1410-ben «... assensu d. Margaritć genitricis nostrć et dominć Flisabeth nostrć contoralis (Lucius 427. l.). Az 1416-iki cyrill oklevél «Alsabeta»-nak hivja (Miklossich, Mon. Serbica 279. l.). Egyszer névtelenül szerepel: 1402. Ivaniš és sógora Hervoja «una cum dominabus contoralibus suis» (Fejér, X. 4, 159. l. Ljubić IV. 161. l.). Leánya volt Bebek Detrének és meghalt 1432. előtt, a mint ezt egy kismartoni levéltári kivonatból tudjuk. (... «pro thesauro illo, quem mater dicti Catharine, filia olim Detrici Bebek, Elisabetha, moriens eidem legaverat» Vjestnik 172. l.)}* ~ Elisabeth (Alsabeta) 1402–1416, † 1432 előtt; Jelena (Jeliniza) 1408–1416_{E három asszony rokonai viszonyait eléggé illusztrálják az értekezésünk folyamán idézett források.}* ~ 1. Hervoja Vukičić † 1416 ~ 2. István Ostoja boszniai király; Catharina (Catherinella) 1411–1439_{E három asszony rokonai viszonyait eléggé illusztrálják az értekezésünk folyamán idézett források.}* ~ Frangepán Miklós fia János (Ánž) † 1436; Margaretha 1411–1462_{E három asszony rokonai viszonyait eléggé illusztrálják az értekezésünk folyamán idézett források.}* ~ Pál fia Károly, korbaviai gróf

A horvát történetirók_{Smičiklas, Povjest hrv. I, 390. l.; Klaić, A horvát nemzetségek 12–16. századig. Rad, 130 (1897.), 44. l.; Povjest hrv. II, 4. l. V. ö. Karácsonyi, A magyar nemzetségek III, l. 223. l.}* a zárai veszedelem névtelen irójának egy pontjára támaszkodván,_{Vladislava relicta Neliptii generationis Suadcich. Obsidio Jadr. Luciusnál 388. l.}* a Nelipicseket a Svacsics nemzetségből származtatják. Ezennel a kegyelet tényleg ki van elégitve: a nemzetség, mely állitólagosan az utolsó horvát királyt, a Gvozdnál elesett Pétert adta, magához méltó életet folytat a királyosdit játszó családban. De sajnos a történelmi kritika előtt ez nem állhat meg. Tudvalevőleg a fentebbi adat irója nem volt pontosan értesülve a horvát viszonyokról._{Baumgarten, Forrástanulmányok, Századok 36. (1902.), 178. Az «Obsidio Jadrensis» szerint comes Paulus Banich «generationis Subichievich» (!) volt (Subich helyett).}* A kritikusok_{Rački, Ocjena izvora, Književnik I (1864.), 559–562. ll.}* szeretik ugyan a horvát Anonymust horvát érzelmünek feltüntetni, müvében látják az egész szláv tengerparton uralkodó akkori véleménynek kifejezését. Következtetik ezt abból, mert szenvedélyesen gyülöli Velenczét. Pedig minden szavából érezni, hogy a köztársaságot nem egy horvát, hanem az aristokratikus származására büszke, a népet (mely akkor Zárában is még szláv) megvető patricius gyülöli, a ki csak egy politikai ideált ismer, városi hazája autonomiáját._{V. ö. Századok 36 (1902.), 121. l.}*
Ha Nelipics Svacsics nemzetségü, akkor őse Domaldo is az. Ez utóbbit pedig én kizártnak tartom. Domaldo egész szereplése, az egész «millieu», melyben forgott, arra vall, hogy Kacsics nemzetségü volt. Sok, de tömör községben él akkor a Kacsicsok hatalmas nemzetsége Zárától egész Raguzáig a törzsérzés teljes tudatában._{Ezen nemzetségre vonatkozó adatokat l. Klaić-nál. Rad. 130 (1897.), 28–34. ll.}* A byzanczi udvarban,_{*
Cinnamus (ed. Bon.) 249. l. Kukuljević Codex II, 113. l.; Rambaud, L’empire grec au X. sičcle 427. l.}* Velenczében a dalmát, román érzésü városok kis tanácsaiban, mint az Adriai-tenger rémét folytonosan emlegetik. A főfészke sziklás Almissa város, de a XII. század második felében, úgy látszik, Sebenico is. A mellett egyes szigetek is birtokában vannak._{Tenebant autem eo tempore (1240.), insulas Faram et Bratiam Pribislaus et Osor, filii Malduci de Almisio (Tamás főesp. ed. Rački 126. l.) V. ö. alább 10 jegyz.}* Nestos és Perlat, sebenicói comesek_{Kukuljević, Cod. dipl. II.}* ellen, Miklós, Malduk, Pribislaus, Osor, almissai knezek ellen nem elég a nyugati császárság tiltakozása, Velencze flottája, a pápa átkát is zuditják rájuk, a magyar király pedig «cum robore regni et filiis duobus» fenyegeti őket._{Endre király «Malduci duci Kachetorum totique suć cognationi iubet, quod a latrociniis in insulis duabus maritimis et Zernouniza se abstineant (Wenzel VI, 411. l.); Smičiklas III, 187.). V. ö. alább ... jegy.}* Almissa akkor tulajdonképen nem város, hanem tiszta szláv törzsjog szerint élő község,_{A békekötéseknél rendes a formula: «ego N. comes una cum meis consanguineis et parentibus» vagy «una cum fratribus et propinquis meis» (Smičiklas III, 77. 434 ll.).}* mely jog szerint idegen az, a ki nem tartozik a nemzetséghez. A «comes» itt nem «podestŕ», hanem törzsbeli zsupan._{Az 1279-ig megállapitható almissai comesek mind Kačić nemzetségből valók.}* Olyan állapot eleinte Sebenicóban is volt, csakhogy ezen község Trau és Zára kettős befolyása alatt korán olasz mintáju várossá alakult át. Domaldo itt, úgy látszik, utolsó efféle törzsbeli comes; a tisztséget neki apja után nem a polgárok szavazata, hanem a «parentella» beleegyezése adta; azért ő az 1210-iki oklevélben csak «comes de Scebenig», jóllehet ebben az időben Spalato polgármestere is volt._{Smičiklas III, 97. l.}* A Kacsics nemzetséghez való tartozásában rejlik szerintem Domaldo rejtélyes nagyságának nyitja: a főbb dalmát városok azért választják comesnek, mert mint ezen nemzetség hatalmas tagja védhette őket az elviselhetetlen kalózkodás ellen. De ebben rejlik bukásának oka is: mikor a Kacsicsok a király legnagyobb haragját idézték elő, veszti kegyét Domaldo is._{A Maldukhoz intézett levelet, melyet a kiadói 1220–1226 közé tesznek, szerintem az 1223-iki oklevélhez, melyben a király Domaldot birtokaitól megfosztja, kellene közeliteni.}* De tovább is tengeri hatalom maradt;_{1229. Kálmán herczeg spalatóiakhoz «ut cum omnibus navibus vestris tam parvis quam et magnis ... contra Domaldum inimicum regis in auxilium nostrum occuratis». Wenzel VI, 482. l.; Smičiklas III, 326. l.}* testvérét egy szigeten fogják el. Ilyenek csak Kacsicsok lehettek.
Ugyanazon a nézeten von Lucius is, a ki – jóllehet tudomása van a Nelipicsek és Domaldo közötti rokonságról, az «Obsidio Iadrensis»-t pedig kiadta – Domaldot Kacsics nemzetségből valónak mondja._{... Caciclos cćteris prćpoluisse patet, de quorum generatione fuerunt comites Nicolaus Almissi et Domaldus» Iohannis Lucii inscriptiones dalmaticć ... addenda vel corrigenda 62. l. (mint függelék a «Memorie di Traů» czimü munkájához).}* Meglehet, hogy Luciusnak e tekintetben okleveles adat állt rendelkezésére, mert tudvalevő, hogy müvei épen a nagy, tőle felhasznált, de számunkra elveszett anyag miatt mindig elsőrangu források maradnak._{V. ö. Rački, lvan Lučić, Rad 49 (1879.), 84–86. ll.}*
De ha a névtelen iró értesitése egykorusága miatt minden áron fentartandó volna is, akkor az éles ellentét, melybe állitásával jutott a történelemmel és Lucius tanuságával szemben, kiegyenlithető, ha felteszszük, hogy Svacsicsok csak korai alága voltak a Kacsicsok számos nemzetségének. Analogiát találna ezen eset a Lapcsani nemzetségben, melytől a Karinjani ág állitólag Zvonimir király korában ágazott el,_{Klaić. Rad 130 (1897.), 61. l.}* kielégitő magyarázatot pedig a szláv törzsek divergáló jellemében találhatunk, mely a XV. század folyamán a törzsérzés frisseségét tönkre tette. De ezen feltevés megmagyarázná azt a különös tüneményt is, hogy a Svacsics nemzetség összesen csak háromszor emlittetik, még pedig kizárólag elbeszélő forrásokban._{Klaić u. o. 44. l.}* Domaldo korában és egy idővel tovább is él még a család egyes tagjaiban a Kacsicsokkal való rokonság érzése; a Svacsicsok kialakuló hizsá-ját, domusát még a nagy tribus vagy község (Almissa, Sebenico) neve fedi._{Igy pl. Saracenus corsarius de Almissio (1273. Lucius De regno 179. l.) kétségtelenül Kacsics nemzetségü (Klaić 24. l.), de valószinüleg Domaldo rokona is, mivel oly exotikus név (mint Nelipics a Nelipicseknél, Mladen a Bribiri comeseknél) Dalmácziában csak egy bizonyos családban szokott előfordulni. Domaldo apja Saracenus comes volt. «In Corbavia (Guncellus) fecit episcopum quendam iuvenem, qui erat de parentella D. comitis, nomine Saracenum». (Tamás főesp. 179. l.)}* Később, mikor a Nelipicsek kerekednek felül, a család érdeke letagadja a jelentéktelen hizsá-val való rokonságot; igy elnyomják,_{«sed item comes Iwan ipsos indebite et minus iuste exclusisset et eiecisset de eadem (Cethyna), nuncque ipsi per factum ipsius comitis Iwan eorum iuribus sic indebite spoliati ad extremae paupertatis inopiam devenissent et sub tectis iam latitarent alienais» igy panaszkodik 1360-ban több cetinai nemes (Kukuljević, Iura regni I, 43. l.). És hány panaszról nincsen tudomásunk!}* hogy teljesen nyoma vész, akár csak a Gusics (Gussich) nemzetségé,_{KIaić i. h. 56. l.; Lopašić, Bihać i bihaćka krajina 17. l.}* mikor Korbaviában feltünik a «Curiacus comes» kapzsi hizsá-ja._{Kurjaković-ok (ezen patronimikus vezetéknév már 1355-ben fordul elő: «comes Gregorius Choriachouich» Ljubić III, 292. Tomasics János, egy horvát 16. századi krónikairó Curgachouich-nak hivja a családot. Arkiv za jugoslovj povjest IX, 15. l.), a későbbi Korbaviai grófok Gusić nemzetségből valók voltak. (Klaić, A korbaviai Knezek genealogiája Rad 134. [1898.], 194. l.) A család utolsó férfisarja († 1531.) a nevezetes bán Karlović János volt. (Életrajzát megirta Klaić a «Pripovijesti iz hrv. povjesti» [Elbeszélések a horvát történelemből] czimü munkájában, Zágráb 1891., III. rész 138–160. ll.) Egy glagolit oklevél pecsétjének leirását tartotta fenn (1527. «pečat voskom crljenim pokriven, na njem guska na šćitu», Kukuljević, Acta. Croatica 229. l.), melyből látni, hogy a családnak beszélő czimere volt. A pajzson t. i. lud van (lud = guska, mely szó nyelvileg összefüggésben áll a Gusić névvel). De fenmaradt a 15. századból egy eredeti ép pecsét, mely Korbaviai Péteré és Györgyé volt, a kik 1489 előtt éltek (glagolit legenda: Petr i Juri Knezi Krbavski). Használja pedig 1492-ben Károly fia Károly Iván nevű fiával, a későbbi bánnal együtt. Itt szintén a pajzson kiterjesztett szárnyu lud látható koronával a fején és nyaka körül (Laszowski, Vjestnik 2 [1900], 63. l.). Ritter-Vitezović, a hires horvát 18. századbeli genealogus a korbaviai grófok genealogiájával szóló értekezésében (kézirat a bécsi udvari könyvtárban) azért egész komolyan a családot «a Manlio, romano consule», Capitolium megmentőjétől származtatja.}*
C) A Nelepeczy-ek származásrendje.

István 1244, 1299; Hrbvatin (Horvatinus) 1299 † 1305 előtt; Gergely (Stipanić) 1323; Vlakoslav (Wlkozlaw) 1315, 1322; Pál (Pavala Hravatęnič 1323 (Zemlnik ura) 1332; Vlakac † 1379; Gergely (Pavlović) 1357; László (Pavlović) 1357; Hervoja (Vukčić) † 1416; Dubrakucsai Pál 1365; Goyslaus 1365; Miklós 1365; Nelepecz 1365.; Benedek mester 1409, 1412, 1442; László 1412; Nelepecz Pál 1462 † 1469 előtt ~ Anna (1478 özvegy); Domokos 1469–1470 † 1514 előtt; (?) N. † 1507 előtt; (?) Mihály 1507, 1513; (?) István 1515; Dávid 1470, 1478; Nelepecz Ferencz 1496, 1507. Szlavon albán, 1510–1519 † 1523 előtt; László 1462–1476, † 1478 előtt ~ Anna 1478; Miklós 1469–1478; András 1469–1478; János 1469, 1471; Benedek 1370, 1471; Wolfgang 1523

Az adatok, melyekből kiviláglik, hogy a szlavon Nelepeczek a Hrvatin nemzetségből származnak, csak a Thallóczy legujabb értekezése révén_{A bosnyák bánság kezdetéről, Tört. Értekezések 30 (1905.), 33–48., 56–69. ll. Pár nappal előbb, mint ezen értekezés, megjelent a Thallóczy által felhasznált anyagnak nagy része a horvát Vjestnik-ben: Sišić, Iz arkiva u Körmendu (a körmendi levéttárból), 7 (1905.), 213–228. l. A datumtalan oklevelek tág vagy téves keltezése, a szláv oklevelek hibás, felületes olvasása, miközben egész részek kimaradtak (l. Radonić birálatát: Letopis Matice srpsrse 236 [1906.], 103–111. ll.), megbizhatatlanná teszik ezen «editio princeps»-et. Csak arra oktatnak, hogy minél becsesebb az anyag, annál gondosabban és lassabban kell előkésziteni kiadását. Szerencsére Thallóczy hibátlan közlése teljesen feleslegessé tette a Vjestnik-belit.}* lettek hozzáférhetők.
István knez nemzetsége, mint Thallóczy megállapitotta, eredetileg a boszniai és szlavoniai határon fekvő Banica zsupat Kljucs várával együtt birta. Belőle történetileg István fiának Hrvatinnak családja válik ki, melyből származott Hervoja Vukcsics, a hires vajda._{V. ö. Thallóczy Tvrtko király oklevele Hervoja nagyvajdasága felől, M. Könyvszemle 1897. 159–173. ll. A Hrvatinicsok genealogiáját közli sok hézaggal és hibával Šišić, Hrvoja Vukčić, Zagrab 1902. 22. l.; javitva Vjestnik-ben i. h. 212. l. Azonban csak Thallóczy (61. l.) meg Csánki előtt volt ismeretes, hogy a Nelepeczek a Hrvatinicsok direkt utódjai.}* «A Subicsok, a Kotromanicsok és a Szlavoniában a XIV. sz. elejéig döntő szerepet játszó goriczai Bobonicsok hatalmi erejének a mérkőzése szabta még az irányát azon nemzetségeknek, a melyek létük fentartása érdekében a politikai viszonyok alakulása szerint majd egyikhez, majd másikhoz csatlakoztak. S megannyiok fölé emelkedik az Anjouk hatalma, a kik elnyervén a magyar koronát, hosszu ideig gyujtó pontját alkotják a délvidék összes viszonylatainak.»_{Thallóczy i. m. 34. l.}* Mint a dalmát kis dinaszták előtt, ismeretlen előttük az állami érzés. A XIV. század közepén Kotromanicsok hatalmi köre alá tartoztak, mindamellett egy részük Tvrtko, a bosnyák bán ellen támadt (1337);_{Anjoukori Okm. VI, 546. l.}* Pavlovics Gergely Gereben várát, mely Bosznia északi határán feküdt, átadja a magyar királynak és érte kapja Dobrakucsát._{Az 1374-iki oklevél (Thallóczy 66. l.) azt mondja: duo castra nostra Gereben et Zaraklyn vocata in regno nostro Sclauonie in confinibus Bozne sita et existentia, quorum unum videlicet Gereben per condam comitem Gregorium filium Pauli filii Horvatini in concambium castri nostri Dobrakutya vocati nobis datum est et collatum». Hogy ezen csere legkésőbben 1358-ban történt, arra bizonyiték egy oklevél-kivonat, melyet Karácsonyi (Tört. Tár 1896., 509. l.) Pongrácz cs. levéltárából közölt, mely így szól: «1358. a pécsi káptalan a király parancsolatjára átirja a Dobrakucsa váráról szóló 1335-iki határjáró oklevelet, a melyet előtte Gerebeni Horváthi Pál fia Gergely mutatott fel». Közvetetlenül Pavlović Gergely előtt a Dobrakucsa várnagya «Georgius, filius Gregorii, filii Kurjak» volt (1356., Fejér IX, 2. 481. l.). Mikor tehát ő és fivére Bogyiszló 1374.-ben Gereben várát kapja, ez kárpótlásul történt.}* Pár évvel később (1363) a család másik ága elhagyja Tvrtko pártját, Kljucs vára a bosnyák határszélen lévő zsupá-nak főhelye, Lajos király kezére kerül és Vlkoslav fia Vlatko (Latk) a Brstyanóczy család őse lesz._{Thallóczy 46. l.; Csánki, Kőrös megye (T. Értek. XV.) 28. l.}* Kétség nem lehet, hogy Dobrakucsai Pál, a ki fiaival (Goyslaus, Miklós és Nelepecz) együtt szerepel az 1365-iki oklevélben_{Karácsonyi, Tört. Tár 1896, 510. l.}* Pavlovics Gergelynek a fia volt. Ezzel a közvetetlen kapocs, mely a későbbi jelentéktelen szlavon Nelepeczek és a hires bosnyák nemzetség között áll fenn, meg van állapitva és a kitüzött feladatunk befejezve. Befejezhettük volna tehát Dobrakucsai Pállal ezen genealogiai excursust is, ha az aránylag gazdag anyag, mely a Karácsonyi-féle kivonatokban e tekintetben rejlik, nem csábitott volna végigfolytatni a tagok sorát, a mi ismét uj kommentariusok adására kötelez bennünket.
A szlavon Nelepeczek családjából Klaić összesen négy tagot ismer (és ezek közül kettő egy személy). Ezekre nézve négy adatot talált Fejérben, Telekiben és a Mesić-féle regestákban._{Mesić, a Rad-ban kiadott értekezéseim anyaga, Starine 5 (1871.), 167., 210. ll.}* Az én összeállitásom nagyjában a Karácsonyi-féle magyar nyelvü kivonatokon alapszik, azért a nevek sorát magyar alakban nyujtottam. De ezen regesták természetesen nem készültek «ad hoc», azért néhány rokon viszonya «sub iudice» marad, néhány kombináczióm téves is lehet. E kommentariusban főleg a kétes helyeket fogom feltüntetni, azaz olyanokat, melyek kombináczió eredményei. A genealogiában felsorolt chronologiai adatok mindegyikét külön igazolni nem tartottam szükségesnek, mert a bizonyitékok könnyen megtalálhatók a Karácsonyi-féle kivonatokban az illető év alatt.
Dobrakucsai Pál utódjai, kiknek családi neve (Nelepeczy) a Nelepecz fiától ered, egy időig elég előkelő szerepet játszanak. Unokája «Magister Benedek filius Nelepecz» 1412-ben, mint bőkezü kegyúr szerepel;_{Fejér, X. 5, 369. l.}* közügyekben is része van, mert 1442-ben mint Szlavonia nuncziusa Budán tartózkodik._{Teleki X, 120.}* De a XV. század második felében egy hatalmaskodás folytán hanyatlik a család. Nelepecz Pál és testvére Domokos t. i. megverettek és kiraboltak egy nemest. Azért a kőrösmegyei törvényszék fejvesztésre itélte őket. Az erről szóló itéletlevél a «megvert» ember özvegyének kezéhez jutott, minek folytán rokonsága üldözi a Nelepeczyeket. Hogy a bajból kimentsék magukat, Pál fiai és Domokos vérdijjal akarják kiengesztelni bosszúra vágyó ellenségeiket és a Dobrakucsában lévő részeiket kezdik eladogatni (1470). Vevő bőven akad. Itt vannak a Mindszentiek, Cseszmiczei Jánosnak későbbi összeesküvő társai,_{Vjestnik 8 (1906.), 153. l.}* itt a Törökök, a Csáktornyai Ernusztok, a Kövendi Székelyek. Pár év mulva már készek az eladással. Csak egy bizonyos «László fia Mihálynak és öcscse Istvánnak» 1515-ig van még része Dobrakucsában, de akkor ők is eladják Székely Miklósnak, a ki 1486-tól kezdve Dobrakucsát adományként is birja._{Csánki i. m. 45. l.}* Ezt a Mihályt nem tudtam teljes biztossággal beleilleszteni a család származásrendjébe. A Karácsonyi-féle kivonatokban ezen kivül még egyszer szerepelnek: 1507 körül Perényi nádor elhalasztja a Nelepeczyeknek Székely Miklós ellen folytatott pörét. «A pört meg Nelepeczy N (!) kezdte, de ő elhalván, a pör testvérére Mihályra szállott. (Tört. Tár 1897, 522. l.). Az apja aligha azonos Pál fia Lászlóval (1462–1466), mert ennek fiai gyakran együtt emlittetnek, azután köztük nincsen olyan, kinek neve N betüvel kezdődnék. Ez ellen szól az 1507 körüli perhalasztás egész tartalma is. Azért azt hiszem, hogy ezen Mihály fia Benedekfi Lászlónak (1412), annál inkább is, mert nincsen belekeverve a fentebb elmondott bün következményeibe, melyek Pál fia László fiainak jószágaira nézve végzetesek voltak. A kronologia nem szól ellene, mert 1412-ben Benedek fia László kiskoru volt._{... «omne onus et grauamen Ladislai filii sui» Fejér X. 5, 369. l.}*
Az 1515-iki eladással, ugy látszik, a család véglegesen megszünt Dobrakucsa várának részese lenni. Nelepecz Ferencz, a ki a XVI. század elején majdnem egyedül maradt a családból, csak a vár tartozékaiban bir résszel (1517). Itt kastélyt épittet, hogy folytonosan zaklathassa Székely Miklóst; mert gyülöli a családi vára birtokosát; a hol csak lehet, kárositja, az országgyülésen becsületében nyilvánosan megsérti, az özvegyét üldözi. Ebben csakugyan őseire ütött. Valószinüleg 1523-ban halt meg, mert akkor már és csak egyszer emlittetik német nevü fia, Wolfgang.
Mint kis dynaszta tárgyalt a Nelepeczek őse Lajos királylyal 160 évvel ezelőtt, mint száz meg száz családdal egyenrangu birtokos letelepedett a szlavon földön, de mint Brstyanóczy Vlatkot a szlavon nemesek nem tekintették eleinte maguk közül valónak. Azonban gyorsan assimilálódik a család. Tagjai tisztán szlavon jellegü nemesek lesznek, birtokokat szereznek, de még inkább veszitenek, mindinkább háttérbe szorulnak gazdagabb érdektársaik mellett és elvégre csak apró boszukkal tudnak élni elveszett jószágaiknak szerencsés birtokosai ellen. A XVI. század első negyedében, mikor a végeken már szemmel látható az éles ellentét a gazdag ur és szegény nemes között, nyomuk vész a szlavon apró nemesek tömegében.
Dr. SUFFLAY MILÁN.

VEGYES.

Nagy Gergely és Szerdahelyi Huszár Péter czimerlevele 1466-ból.

(Színes czímerképpel.)
Hunyadi Mátyás királyunk Nagy Gergelyt és Szerdahelyi Huszár Pétert azon érdemekért, melyeket a magyar szent korona szolgálatában s az ő személye körül szereztek 1466-ban Szent Dorottya napján Diósgyőr várában kelt oklevelében – czimerrel ajándékozza meg s megengedi, hogy azt mindott használhassák, hol azzal Magyarország többi nemesei, a jog és szokás szerint élnek.
A dicső emlékü király eme czimerlevelében nemességet nem ad hiveinek, mert azok – a szöveg szerint – már előbb is nemesek voltak, igy ez adomány csupán nemesi kiváltságuk diszeül szolgál._{E tekintetben tisztelt tagtársunk véleményét nem mernők osztani, miután a czimerlevél szavai inkább arra vallanak, hogy ez az armalis a XV. században még szokatlan czimerrel való nemesités esetét örökiti meg. Szerk.}*
A czimer, mely a szövegben leirva nincsen, az armalis élén látható festmény szerint a következő: balra dülő paizs arany mezején a baloldalból előtünő, térdben hajlott, jobbra fordult, vörös nadrágos és ezzel egybeszabott ugyanilyen szinü harisnyás, sarkantyus teljes férfiláb közvetlenül bokája felett a lábszárba bevágott magyaros szablyával, Balra fordult zárt sisakjának disze arany félszárny rajta a pajzsbelihez teljesen hasonló szablya; a takaró vörös-arany.
A czimer kék alapra van helyezve, a melyet belül aranynyal, kivül vörössel szegélyezett zöld keret foglal be. E keretnek váltakozó rhombus és kettőspont szolgál egyszerü disze gyanánt.
E czimerkép a maga egészében a legjobb hatást kelti a szemlélőben. A háttér egyszerüségével pompásan emeli a szerencsésen összeválogatott mázakat. Egy szin, egy ércz; mindkettő a legtüzesebb, a legszebb; elrendezése is oly ügyes és heraldikus, hogy alig találkozik kis helyen is ércz érczczel, szin szinnel. Arányai helyesek, tetszetősek. A pajzs tengelye 4,5 czm., a sisak és disze 5.8 czm. Kerete kivül 11,1, 96 czm. Csupán egy kifogást lehet ellene tenni, azt t. i., hogy a pajzsalak és a sisak ellentétes irányba néznek. A pajzs, mely kissé távlatilag van ábrázolva, alul kerek, oldalai homoruak, pereme egyenes; helyzete balra dülő, mig a lábszár jobbra irányul. Szine arany, finoman foszladozó, halványsárga damaszkolással diszitve.
A férfilábszár testhez álló, szük nadrágba van öltöztetve, mely a lábfejet is fedve, a lábujjakon tul csucsosan végződik; a térdhajlás alatt, a nadrággal egyforma, vörös színü, széles szalaggal van leszoritva. A sarkantyu taréjos s fekete szijazással van felerősitve; csattja elül, a hajlásban látszik; magának a sarkantyunak nyaka felfelé irányuló, lapos, taréjháza hosszukás, mélyből a taréjkeréknek hat kis csücske áll ki. A lábszárat boka felett keresztező szablya pengéje erősen hajlitott, végén egyenesen le van vágva. Vércsatornája keresztvasától végig fut. A keresztvas egyenes, vaskos, négyoldalu; a pengét keresztező része domboru. A markolat a kor szokásainak megfelelően rövid, végén laposra metszett, barna szinü. A pajzsra helyezett sisak tipusa a korában használt csőrsisaké; rajza tetszetős, helyes. Az oromdisz egyszerüen rá van helyezve a takaróval fedett sisakra. Tulajdonképen a kard itt a sisakdisz, ez azonban vékony formájánál fogva nem hatott volna eléggé – ezért pompás segédsisakdiszre, aranyos szárnyra helyezve ábrázolja a festő. Az arany sasszárny szépen stilizált, erőteljes. Kiérezzük rajzából, hogy a festő nem természetes sasszárnyat – hanem fából, vagy más anyagból készültet, a milyeneket a tornákon korában használtak – akart ábrázolni. Míg a pajzson takarókon, pajzsképen a festő finom ecsetkezelése tünik fel, addig a szárnyon erőteljes, merev tollak sorakoznak egymás mellé, természetesnek nem mondható módon.
A takarók erőteljesen stilizáltak s habár tagadhatlanul nehézkesek, elég szépek. Tagozásuk egyszerü, kecses, hajlásaik helyenként erőltetettek. Árnyalásuk természetes, finom, plasztikus, mint általában az egész czimerképé. A takarók előbbeni szépséghibái festőnk azon dicséretreméltó igyekvéséből erednek, hogy a pajzsot kidomborodóbbá akarta tenni; ez alig érintkezik valahol a takaró aranyával s a hol igen, pl. balról két helyen, ott erős fekete vonallal választja el; viszont felül neki forditja a takaró aranyát a pajzsnak, hogy ezzel a vörös lábszár kezdete, illetve a pajzsperem erősebben szembetünjék.
Czimerképünket megfigyelve azt tapasztaljuk, hogy részben stilizált, részben teljes természetességgel rajzolt részekből áll.
Természetes a sisakdisz (feltéve, hogy mesterségesen készitett szárny, mi a rajz modorából következtethető) a sisak, a pajzs és ennek képe viszont stilizált a kétoldali takaró. E megfigyelésből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy festőnk igyekezett a létező tárgyakat híven ábrázolni – mig a nem létezőt, vagy legalább nem a szokott ábrázolás szerint létezőt stilizálta, tehát a természetes ábrázolásnak volt hive. A természetességre törekvés mellett a festő hatalmas heraldikai érzékéről és tudásáról kell megemlékeznünk.
Ezen szép czimer viselet- és nyelvtörténeti szempontból is érdekes. Bemutatja legdicsőbb, nemzeti királyunk könnyü lovasságának lábszár-öltözetét, sarkantyuját, kardját. Nyelvtörténeti szempontból azért becses, mert évszám szerint harmadszor van ez oklevélben a huszár szó emlitve. Az itt czimerrel megajándékozott Huszár Péter valószinűleg azonos személy azon Huszár Péterrel, 1468-ból, kit a Magyar Oklevél Szótár (5. füz. 399. lap) felemlit (O. L. D. O. 27332. sz.)

NAGY GERGELY ÉS SZERDAHELYI HUSZÁR PÉTER CZIacute;MERE 1466-BÓL.

Armalisunk szövege a következő:

Comissio propria domini regis.

Nos Mathias dei gratia rex Hungarić, Dalmacić, Croacić, etc., memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos considerantes fidelitates et fidelia servitia fidelium nostrorum nobilium Gregorii Magni et Petri Hwzar de Zerdahel per eos primum sacrć dicti regni nostri Hungarie coronć, tandemque maiestati nostrć exhibita hćc arma seu nobilitatis insignia quć in principio seu capite prćsentium literarum nostrarum suis appropriatis coloribus figurata sunt et distnicta prćfatis Gregorio Magno et Petro Hwzar de Zerdahel, ipsorumque posteritatibus universis utriusque sexus, animo deliberato ex certa nostra scientia dedimus, donavimus et contulimus, atque ex mera plenitudine nostrć specialis gratić prćsentibus elargimur, ut ipsi, ipsorumque hćredes et posteritates universć prćtacta arma seu nobilitatis insignia, more aliorum regni nostri nobilium armis utentium ubique, in prślijs, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus exercitiis militaribus et nobilitaribus, necnon sigilis, anulis, velis, cortinis, vexillis et sepulturis; ac generaliter in quarumlibet rerum et expedicionum generibus gestare et ferre, necnon omnibus gratijs, honoribus et libertatibus, quibus cćregni nostri nobiles armis utentes, quomodolibet de iure vel consvetudine utuntur, gaudere atque frui valeant, tantoque ampliori studio ad honorem et obsequia nostrć regalis dignitatis eorum solidetur intentio, quanto sese largiori favore regio decoratos conspiciunt et munere gratiarum. In culus rei memoriam firmitatmnque perpetuam prćsentes litteras nostras secreto sigillo nostro quo utimur in pendenti communitas eisdem duximus concedendas. Datum in Dyosgyewr in festa beatć Dorotheć virginis et martiris, anno domini millesimo quadringentesimo sexagesimo sexto regni nostri anno octavo coronationis vero secundo.
Eredetije (46,5 x 34 czentiméter) kevéssé rongált állapotban, függőpecsétjének hijával, ennek foszladozó, zöld, rózsaszin és kék selyemből sodrott zsinórjával, Martián Julián m. kir. honvédszázados letéteképen az Erdélyi Nemzeti Múzeumban van.
KEÖPETZI SEBESTYÉN JÓZSEF.

Szent István király czime.

Melich nyelvtörténetirónk a pannonhalmi rendtörténet ismertetésében eredeti ötletet dobott a historikusok közé s három év alatt négy hozzászólásra adott alkalmat. Ötlete az, hogy Szent István királynak igazi czime nem «Ungrorum rex», miként a pannonhalmi alapitólevél mondja, hanem «Pannoniorum rex»._{M. Könyvszemle, 1904. 115. l.}* Az ismertetésre irt válaszomban_{U. o. 243. stb. l.}* kiemeltem az érvelés azon hibáját, hogy a hiteles oklevelek, a melyekre Melich támaszkodni akar, félszázaddal és még többel későbbiek Sz. István uralkodása kezdeténél, s hogy Melich maga is vallja István oklevéliróinak idegen voltát, a kiknek stilusára és kifejezésmódjaira nem lehet következtetést vonni a legalább félszázaddal későbbi magyar oklevélirók irásmódjából. Mert hát félszázad mégis csak nagy idő mindenkor, kivált pedig midőn erős rázkódásoktól megszakitott idegenszerübb, aztán magyarosabb és szinte elülről kezdődő kulturális fejlődésről van szó. S ha Sz. István oklevélirója idegen, akkor komoly figyelmet érdemel az a körülmény, hogy ugyanazon időtájt a szomszéd országok évkönyveiben, krónikáiban nagyon is emlegetik az «Ungri» nevet.
Ujabban Sufflay a Turulban nagy hévvel védelmére kelt a Melich-féle ötletnek,_{1906. 46., 47. l.}* sőt rám fogja, hogy kétségtelenül egyetértek velük, mert különben válaszomban felszólaltam volna Melichnek fenti conclusiója ellen. Hát én fel is szólaltam és alapjában tagadtam meg az érvelés helyességét, mert Melich prćmissái az 1055., 1079. és 1095. évi oklevelek hitelességére épitve, csak három adatot nyujtanak a «Pannoniorum, Pannonia» hivatalos czimre, a melyekből a helyes következtetés nem lehet több, mint csupán annak a valószinüsége, hogy 1050–1100 közt eme czim csakugyan hivatalos volt.
Nagy Géza komolyan utána akart járni a dolognak és szinte teljes inductiót végzett a nagy szorgalommal összekeresett adatokon, a melyeket szintén e folyóiratban tett közzé._{1906. 112–116. l.}* Először fölsorolja a XI. századi, hitelesnek elfogadott három oklevél adatait a Pannonia czim mellett, de az 1095. évi adatnál megjegyzi, hogy itt a «principes Pannonie» szöveg alatt a pecsét körirata már «Sigillum Lade[slai regis Ung]ari[e]».Aztán közli a Sz. Istvántól Kálmánig terjedő érmek föliratait, a melyekből kitünik, hogy Sz. István érmein Regia Civitas van ott, a hol Péter érmei már Pannonia, Aba Sámuelé Panoneia, I. Endréé Regia Civitas és Panoneia, a továbbiak Pannonia nevet emlitenek. A Karácsonyitól hitelesnek elfogadott Sz. István féle öt oklevél közül egy, a veszprémi püspökségé Pannoniorum rex czimet mond, a többi négy Ungria, Vngaria, Hungarok királyát emlegeti. A Sz. Istvánnal egykoru külföldi források hosszu sora bizonyitja az Ungri, Ungari név rendes alkalmazását a magyarra. A pápai és német udvar levelei Salamon bukásáig többször szólnak rex Vngarorum-ról, de a rex Pannoniorum czimről nem vettek tudomást. Ez alapon Nagy Géza Szent István király hivatalos cziméül a rex Ungrorum-ot fogadja el azzal az értelmezéssel, hogy Ungria az egész országot jelentette, mely Pannoniára változott I. Endre idejében, mert az ő uralma főképen a Dunántulra vonatkozott, mig a tiszai részeken Béla herczeg uralkodott a fekete ungrokon. A Pannoniát emlegető hiteles oklevelek késeiek Sz. Istvánhoz képest, az érmek Civitas Regia és Pannonia szavai pedig semmi összefüggésben sincsenek a király czimével, mert csak a veretés helyét jelzik.
Sufflay válaszában_{Turul, 1907. 87–88. l.}* hálával fogadja a Melich tétele iránt Nagy Géza részéről tanusitott figyelmet s az ellenkező adatok teljes összegezésével nyujtott hatalmas kritikai eszközt, mely nemcsak fontos történelmi tényt állapit meg, hanem a czimkérdést is végső stádiumába juttatta. Ezen bók után hamarosan megállapitja, hogy Nagy Géza bizonyitékai a legjobb esetben is se pro, se contra nem döntenek, mert a Sz. István leveleiből vett bizonyitékok kritikai alapja kétes, mindkét czim mellett szólnak, számarányukat általánositani nem szabad; mert a külföld gyakorlata is mindkét czimet igazolja, ámbár a külföldi czimzéseknek hatásuk nem volt a belföldi szokásokra; s végül mert Sz. Lászlóig a feltétlenül megbizható belföldi oklevelek és pénzek csak a Pannonia szót ismerik. A czimek szivósságát tekintve, I. Endre bizonyára ragaszkodott volna az Ungria czimhez, ha csakugyan Sz. Istváné lett volna és Pannoniánál többet jelentett. A legtöbb, mit Nagy Géza állithat, de nem bizonyithat, az, hogy mind a két czim párhuzamos volt Sz. István korában. Parányi számarányban is feltünteti Sufflay, hogy Melich feltevése, a «Pannoniorum rex» czim Sz. Istvánnál háromszor valószinübb, mint Nagy Géza tétele.
Sufflay diadalmas öröme azonban teljesen hiábavaló. Ha figyelmesen elolvasta volna Réthy Lászlónak a Magyar Egyetemes Éremtár (Corpus Nummorum Hungarić) I. kötetéhez irt bevezetését, sőt ennek csak néhány lapját, akkor nem épitene sokat a pénzek feltétlen megbizhatóságára. Ebből megtudta volna, hogy a németorszagi első pénzverők 917–1009 közt olaszok, kik egyáltalán nem törődnek azzal, hogy pénzverő helyüknek hivatalos neve az oklevelekben Reganesburg, latinul Radespona, stb., mert az ott vert pénzekre «Regina Civitas» nevet alkalmaztak, a melyet Németországban ekkor már nem ismertek, de ismertek Itáliában. Megtudhatta volna, hogy a hozzánk áthivott első pénzverők, bizonyára regensburgiak, a Regina Civitas barbár utánzásával «Regia Civitas» feliratot vertek Sz. István érmeire, a mely csak költött név s a magyar diplomatikában sohasem fordul elő. A Péter érmein kezdődő Pannonia változatai: «Panoneia, Danonia (!), Panonai, Panonia tera» a további királyok érmein oly bizonytalanul használva, hogy azt sem tudjuk, pénzverő helyet akartak-e vele jelezni, vagy csak a régi római provincia nevét archaizálták Péter pénzverői – ama változatok épen nem mutatnak valami hivatalos és következetes jelleget. Az bizonyos, hogy a Pannonia név a szokásos pénzverő-hely nevet váltotta föl az érmek hátlapján, s jól mondta Nagy Géza, hogy ennek a királyi czimhez semmi köze.
Ám Melich és Sufflay ezen érv nyomása alól könnyen kimenekülhetnek azzal, hogy csak negativ érv. Ha le kell is mondaniok a pénzek föltétlen megbizhatóságáról, de fönn fogják tartani az 1055–1095. évi három adat bizonyitó erejét visszahatólag félszázaddal korábbi időre is. Hogy ezt még se tehessék nagyon bátran, fölhivom b. figyelmöket a Karácsonyi János «Szent István király élete» cz. munkájában hasonmásban közölt feliratra,_{82. l.}* a mely szerint «István, a magyarok királya és szeretett neje, Gisla küldik ezeket (a miseruhát, stólát, marlipulust, stb.) ajándékul János pápa urnak», ki 1024–1033 közt ült a római széken. Miután a miseruha és a belevarrott felirat képét nagytekintélyü kritikusunk kételkedés nélkül átveszi s hitelesként ismerteti, hiszem, hogy Sufflay sem fogja megtagadni a miseruhába himzett két ajánló sor hitelességét. E két sor pedig latinul igy kezdődik:

+ S ˙.˙ VNGRORV • REGISLA DILECTA SIBI CONNIX

Vagyis: S(tefanus) Vngrorum rex et Gisla dilecta sibi conni(u)x ...
Iacute;gy kezdődik a pannonhalmi alapitó levél inscriptiója is: Stefanus ... Vngrorum rex ...
A paleographiában u. n. coarctatiók vagyis betüösszetételek mindkét inscriptióban előfordulnak, ezek tehát egymást támogatják. A Melich- és Sufflay-féle gyöngelábu elméletet, mely értelmetlen pénzfeliratokra s három adatkából félszázaddal visszaható következtetésre, ezen felül egy csomó tagadásra épült föl, Szent István és Gizella miseruhájának dedicatiója egyszerüen elsöpri, mert azt csak nem tagadhatja senki sem, hogy a királyné hiven varratta rá ura királyi czimét a pápának küldött ajándékukra.
Legyen szabad ez alkalommal mellékesen Nagy Géza ur egy jegyzetére is reflektálnom, nehogy Sufflayként ugy lássék, mintha helyeselném a Turul előző számában levont conclusióját,_{25. l. I. jegyz.}* a melylyel tovább erősiti az Anonymusra vonatkozó Adorján-elméletet, s ezzel szemben egészen közömbösnek véli a kezdő szó, «Predictus magister» vagy «P. dictus magister» olvasása közt levő különbséget. A hol én ez utóbbi olvasás helyességét fölvetettem, a további megokolásoktól tartózkodtam. De ha már Nagy Géza szóba hozta, hát én is hangsúlyozom, hogy mennél többször gondolok Anonymus munkája kezdetére, annál kevésbbé tartom elfogadhatónak a «Predictus magister» olvasást. Mert mit jelentene ez? Azt, hogy az «előbb mondott mester és egykor a jóemlékü dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője», mikor N. kezdőbetüjü barátja számára irni kezdi a magyarok tetteiről szóló krónikáját, már előbb megnevezte magát. Hol? Azt mondják, hogy az egészen üres első oldalra akarta a szerző diszesen ráfestetni a könyv czimét és a saját nevét, de a másolás bevégeztével a diszes czimlap kidolgozása véletlenül elmaradt.
Sorban végig nézegettem a pannonhalmi könyvtár hártyakodexeit, sőt a legrégibb ősnyomtatványokat is, de diszes czimlapot nem találtam, hanem azt tapasztaltam, hogy az I. a. oldal a legtöbb esetben üres, hogy a szerző és könyvének czime rendesen az I. b. oldal tetején van jelezve röviden, gyakran piros betükkel, s ehhez képest az előző lapon olykor jelzett czim nagyon mellékes. A mi szegény kézirattárunk nem oly gazdag, hogy tulságosan mernék bizni inductiomban; de a M. Nemz. Muzeum gazdag kéziratgyüjteménye biztos tájékozódást nyujthat az iránt, hogy igazam van-e?
Ha igazam van, akkor azt mondom, hogy Anonymus munkájának I. b. lapján jelezve van e munka czime rubrummal az «Incipit prologus in gesta hungarum» két utolsó szavában, a szerző neve pedig a P. kezdőbetüvel. Az ily siglák épen 1200 körül divatosak s nagyon helyén van az egyszerü kezdőbetü akkor, midőn a szerző szerénykedve ajánlja müvét N. kezdőbetüvel megnevezett barátjának. Nem a nagy közönség részére iródott e könyv első sorban, hanem olyan ismerősnek, ki a szerző nevét igen jól tudta.
A diszes czimlapnak véletlenül elfelejtett tervét már csak azért sem lehet elfogadnunk, mert hiszen az I. b. lap kezdőbetüje ugyancsak diszes és festett, s a ki ezt elkészitette, annak nem kellett elhalasztania a czimlapfestést csak azért, hogy még ügyesebb miniatorra bizzák.
Sebestyén Gyula szépen kifejtette és tetszetősen megokolta elméletét annyiban, a mennyiben Anonymus müvének keltét akarta közelitőleg meghatározni. De elméletének azt a részét, mely a szerzőt Adrianus prépostban keresi, véleményem szerint el kell ejtenünk, s jó lesz folytatni a kutatást a P. kezdőbetüs kanczelláriai nevek között, ha már minden áron azt akarjuk, hogy Béla király rejtélyes jegyzője ne maradjon «Névtelen», «Anonymus».
Dr. ERDÉLYI LÁSZLÓ

Megjegyzések Dr. Gárdonyi Albert «I. Károly király nagypecsétjei» czimü értekezésére, mely a Turul XXV. kötete 30. és következő lapjain jelent meg.

Hogy dr. Gárdonyi Albert nagy gonddal egybeállitott és jelesen megirt tanulmányára a történészek figyelmét még inkább fölhivjam, szabadjon reá némely tárgyilagos észrevételeket tennem.
Elsőben, szerző azon állitása, hogy I. Károly királynak sem az első, sem a második koronázása nem történt a szent koronával (34. lap), ma már alig állja helyét, minthogy kétségtelen, hogy az első koronázást Esztergomban, 1301-ben Bicskei Gergely választott esztergomi érsek végezte. A szent korona akkor még nem volt László erdélyi vajda birtokában, hova az Cseh Venczel, illetve Bajor Ottó koronázása után került csak, hanem mint rendesen a székesfehérvári káptalanban őriztetett, melynek prépostja ugyancsak Bicskei Gergely vala. Valószinü tehát, hogy a szóban forgó koronázás a szent koronával történt ugyan, melyhez Gergely érsek könnyen hozzá férhetett, de nem a szokásos helyen, Székesfehérvárt történt az, hanem Esztergomban, a miért és talán mert Gergely csupán választott és a hazafiak egy része által el nem ismert érsek vala, tartották érvénytelennek az első koronázást.
Még kevésbbé állja helyét Gárdonyi ur azon állitása, hogy Tatamér után Monoszlói Miklós zágrábi püspök lett az alkanczellár, ki előbb Lajos király nevelője, majd titkos kanczellárja volt. Monoszlói Miklós oly mértékben birta a király bizalmát és pályája annyira a királyi udvarhoz kötötte, hogy miután esztergomi érsekké lett, és magas méltóságánál fogva nem maradhatott tovább is alkanczellár, mint kanczellár vezette a királyi kanczellária ügyeit.
Szerző e néhány sorban három személyt téveszt össze.
Más személy az Eubel által helytelenül Monoszlainak nevezett, voltaképpen Vásárinak nevezendő Miklós, ki esztergomi prépostból 1347 május 23-án nyitrai püspök lett, miután pedig Piacenzai Jakab zágrábi püspök 1348 október 16-án elhunyt, ő volt kiszemelve utódjának, de mert közben (1349) Harkácsi István kalocsai érsek szintén meghalt, már nem a zágrábi, hanem a kalocsai főpapi széknek lett a jelöltje. Azonban 1349 vége felé Telegdi Csanád esztergomi érsek halálával az esztergomi érseki szék is megüresedvén, VI. Kelemen pápa Avignonban, 1350 januárius 11-én a nagy Csanád kisöcscsét, Vásári Miklós «választott kalocsai érseket» nevezte ki esztergomi érsekké. – Vásári Miklós volt ugyan királyi kanczellár, de alkanczellár nem volt. Bővebben irtam róla a Századok 1902. évfolyamában A négy Miklós czimü értekezésemben.
Az alkanczellár, ki Tatamér utóda lett, más Miklós volt, kit régebben, szintén tévesen Frankóinak neveztünk, ujabban – ugy vélem helyesen – nek hivunk. Ez Vásári utóda lett az esztergomi prépostságban, azonképpen a nyitrai püspökségben, 1350 januárius 11-én kineveztetett zágrábi püspöknek, 1356 augusztus 4-én kalocsai érseknek, végre 1358 augusztus 8-án, ugyancsak Vásári Miklós utódául, esztergomi érseknek. Ez váltotta föl Tatamér alkanczellárt ennek halála után – ugy látszik – 1352-ben. Erről is elég kimeritően irtam a Magyar történelmi életrajzok 1904. évfolyamában, mihez a Századokban (1906.) «Ujabb adatokat» is közöltem.
Ellenben Keszei Miklós nem volt se Lajos király nevelője, sem a királyi kápolna ispánja, se titkos kanczellár. Ez Neszmélyi; a harmadik Miklós volt, kiről az imént jelent meg értekezésem a Katholikus Szemlében.
Viszont kérdeni bátorkodom tőle: vajjon a csillag, mely Károly király első pecsétjében a tróntól jobbra a pecsétmezőben látható, kezdettől fogva ott állott-e? Minthogy nem ok nélkül azt gyanitom, miszerint e csillag óvatosságból később kerülhetett a pecsétnyomóba, valamint ez a csornai konvent pecsétjénél is megtörtént ut deinceps omnis calumpnia suspicionis ab eodem sigillo amota habeatur. (Turul XIV. 183.)
Végül engedje meg a t. Szerző, hogy figyelmét fölhivjam arra, miszerint a magyar-anjou czimer kétféle elrendezésben található: I. Károly király jobbról alkalmazta az anjou liliomokat és a nyolcz pólyát balról, ugy vélem azért, mert királyi méltóságát örökösödési jogából származtatta. Ellenben Nagy Lajos király, ki ismételten hangoztatta, hogy a nemzet őt egyhangulag választotta királyának, megváltoztatta a rendet, és a jobb, az előkelőbb helyre tétette az országos magyar pólyákat, a családi liliomokat pedig balra.
Esztergom, 1907. szeptember 7.
PÓR ANTAL.

Cesanis és Nassis.

(A Földvári és Pataji Zubor család eredete.)
Zsigmond király 1421-ben utasitja Fejérmegye Solt széke biráit, hogy szeretett hive: Pataji Zubor Jakab és neje elleni ügyeiket a király előtt tartoznak érvényesiteni. 1422-ben Jakab nejének, Katalinnak a fejérmegyei Tetétleni Mihálylyal pöre van, melyben 1424-ben Zubor Jakab rokonai is részt vesznek. Ugyanis Pataji Zubor Jakab és neje Katalin, továbbá Földvári Swan fiai Domonkos és Zuborius Tetétleni Mihálylyal egyezségre léptek. Ugyanezen évben Földvári Swan fiát egyszer Damian-nak is nevezik, a mi valószinüleg olvasási vagy közlési hiba. 1424-ben Katalin származásáról kapunk felvilágositást, a mennyiben a fejérvári káptalan előtt pataji Zubor Jakab neje Katalin, néhai Zselizi Vesszős Tamás leánya, nemzetségi rokonait, Bátmonostori Tőttös László fiait az atyja után őt illető birtokok használatától tilalmazza, 1426-ban pedig férjének eredetére nézve is kapunk némi adatot. Bizonyos János fia Prednatovicgh Tamás, a ki magát a Bucghyan-ok nemzetségéből valónak vallja és akkor a bácsmegyei Szilvás nevü helységben lakik, elismeri, hogy azon ládácskát, melyet Zubor Jakabnak, kit azelőtt «de Cesamis», most pedig «de Pathay»-nak neveznek, megőrzés végett átadott, most Patajon, ugyanazon jelekkel kapta vissza, melyekkel azt az átadás előtt megjelezte.
Mindeddig Zubor Jakabot csak mint birtokost és magánembert ismertük, 1428 okt. 27-én azonban még egyebet is hallunk felőle. Tolnavár város birája előadja nevezett napon Borbála királyné előtt, hogy Pataji Zubor Jakab a Patajon 1427 szept. 21-én tartott vásáron Tót Györgyöt, királynéi jobbágyot és tolnavári polgárt minden ok nélkül bebörtönözte, minek következtében az illető röviddel kiszabadulása után meghalt. Erre Jakab képviselője, Antal pataji plébános azzal válaszolt, hogy ura a nevezett időben nem is volt otthon, hanem a király szolgálatában Szerbiában tartózkodott. Ez után már csak mint magánember szerepel. 1433 máj. 7-én még él, mert akkor arról értesülünk, hogy neje Katalin a somogymegyei Kér helységet kezén tartja, mert ez őt atyai nagyanyja, Gunya mester leánya Anna révén illeti; 1435 jan. 19-én szintén még él; 1435 márcz. 9-én azonban már már csak özvegyéről van szó; tehát 1435 jan. 19-ike és márcz. 9-ike között meghalt. Miután Földvári Zubor 1435 április 1-én néhai Jakab és ennek még életben lévő nejének ékszereit és egyéb ingóságait magához, azaz Földvárra szállitotta, világos, hogy Jakabnak fiutódai nem voltak. 1436-ban Katalinnak a szekcsői Herczeg családdal van pöre. Utolsó nyomára 1441 máj. 17-én akadunk; a midőn Bátmonostori Töttös László egy tőle (t. i. Lászlótól) küldött bizalmi ember ügyében hozzá levelet intézett. Miután azonban e levél nemcsak özvegy Zubor Jakabnénak, hanem László nejének és nővéreinek is szól, több mint valószinü, hogy Katalin 1441-ben már állandóan Bátmonostori László családja körében tartózkodott._{Zichy-okmánytár VIII. k. 29., 69., 75., 129., 130., 146., 194., 200., 260., 324., 362., 369., 398., 443., 444., 446., 447., 516., 548., 550., 551., 552., 568. IX. k. 27. l.}*
A földvári Zubor-okról a következő gyér adatokat ismerjük: Zsigmond király magyar kisérői sorában találjuk Rómában 1433-ban «nobilis Dyonisius Zubor miles quinqueeclesiensis dioec.»-t is, ki ez alkalommal a pécsi egyházmegyében lévő Péter apostolról nevezett földvári temploma számára a pápától kedvezményt kér:_{Turul 1893. évf. 7. old.}* János 1470-ben Tolnamegye egyik alispánja._{Csánki III. k. 480. l.}* Dénes fia János (kétségkivül az előbbi) 1473-ban Győrmegyében lévő Dénes-Szap vagy Kis-Szap és Nyárád nevü birtokait Mischulbinger Vilmos soproni királyi kapitánynak adja el._{Ugyanott 571. l.}*
Azonos valószinüleg azon földvári Zubor Jánossal, ki 1478-ban, mint tolnamegyei birtokos szerepel._{Hazai okmánytár III. k. 434. l.}* A családot még 1492-ben is emlitik._{Csánki III. k. 480. l.}*

* * *

Az előbbiekből láttuk, hogy a Zubor-családnak egy «pataji» és egy «földvári» ága volt. Pataj a jelenleg is Fejérmegyében fekvő Duna-Patajnak, Földvár a tolnamegyei Duna-Földvárnak felel meg. Pataji Zubor Jakab ága 1435-ben halt ki, mig a földvári ág még ezután is hajtott. Láttuk továbbá, hogy a két ág képviselői nem csak 1424-ben vallottak érdekközösséget, hanem hogy Jakab halála után a földvári Zubor ennek hagyatékát Földvárra szállitotta; mindezekből pedig apodiktikus bizonyossággal kitünik, hogy a két ág egy és ugyanazon rokonságból származó családnak hajtása. Kérdés már most, hazai vagy külföldi eredetü-e e család? Prednatović Tamásnak 1426-ban tett megjegyzése, hogy Pathaji Zubor Jakabot azelőtt «de Cesamis»-nek hivták, világosan mutatja ugyan, hogy e Jakab bölcsője nem Magyarországban ringott, de bővebb felvilágositással nem szolgál, – mi azonban azon helyzetben vagyunk, hogy Jakab eredetére s multjára nézve teljesen kielégitő adatokat nyujthatunk.

* * *

Garai Miklós nádor Budán 1403 jun. 28-án kijelenti, hogy Marczali Miklós volt temesmegyei főispán hütlenségbe esett, minek következtében a budai várnak mindszentekről nevezett részében lévő háza és telke a király kezéhez jutott, ki azt neki, (t. i. a nádornak) adományozta. Ő azonban, tekintetbe véve azon szolgálatokat, melyet «Máté fia: «de Chesamis» Jakab, consobrinus egregii militis Zoeli de Nass. castellani Budensis» Zsigmond királynak számos alkalommal tett, a nevezett házat és telket e Jakabnak adományozza._{Temesmegyei okmánytár I. k. 331. l.}* Zsigmond király pedig értesiti, 1405. nov. 16-án a zagóriai Krapinából a budai káptalant, hogy Borbála királynénak koronázása deczember 6-án Székesfejérvártt lesz és hogy a nevezett káptalant szeretett hive Jakab, Zeel mester budai várnagy germanusa által meghivja._{Zichy-okmánytár V. k. 417. l.}* Miután Zoel budai várnagyot az egyik okirat «de Nass»-nak, Jakabot pedig «de Chesamis»-nak nevezi, világos, hogy kettejük között csak anyai rokonság létezett és miután a consobrinus többnyire a nővér fiát, a germanus némelykor szintén az unokaöcscsöt jelenti, biztosak lehetünk benne, hogy Chesamisi Jakab – a későbbi pataji Zubor Jakab – Nass Zoel budai várnagy nővérének fia. A fentebbi okiratban azonban a «Nass» csak a «Nassis» név röviditése s ez vezet bennünket Zubor Jakab eredetére.
Nassi vagy Nassis nevü helységet nem ismerünk, de az bizonyos, hogy a «de Nassis» családot mára XIII. században Jádra (= Zara) városában találjuk. Azon jádrai polgárok sorában, kik 1247-ben Velenczének hódolnak, bizonyos Nassi de Buialdo is emlittetik, de erről nem merjük állitani, hogy a Nassis-család őse. 1294-ben azonban Damianus de Nasci már világosan mint jádrai polgár szerepel._{Wenzel V. k. 116. l. XI. k. 358. l.}*
Damianus de Nassis 1374-ben, mint a záraiak követe Lajos királynál működik._{Fejér X/IV. k. 656. l.}* Midőn Mária és Erzsébet királynékat a dalmátok 1382 okt. 8-án Zárán elismerik, a meghatalmazott dalmát főurak közül Damianus és Crescentius de Nassis is vannak; 1395 jan. 25-én az utóbbit mint a traui zendülés után szereplőt emliti._{Fejér, X/I. k. 38. l. X/III. k. 179. l.}*
Paulus de Paulo (= Pavlović Pál) «Memoriale» cimü munkájában (tárgyalja az 1371 és 1408 közötti időszakot) a következő Nassis-családbeliek emlittetnek; I. Dámián fia Antal (1399–1402). 2. Gergely fia Bontiolo (1402). 3. Dámián fia Cresciolus (1402). 4. Crescius (1382–1395). 5. Dámián (1382–1403). 6. Gergely (1390–1399). 7. Néhai Domonkos fia János (1394). 8. Mihály fia János (1402–1405). 9. Gergely fia Miklós (1402). 10. Péter (1390). 11. Teobald (1392–1398). 12. Zoilus (1399 jun. 2., 6., 9-én). Ezek közül Zoilus_{A magyar okiratokban előforduló Zoelus, Zoeltus vagy Zeelus csak ferdités. A név helyes alakja: Zoilus vagyis a görög Zoilos. – Zoilos nevü görög rhetor (a makedón Amphiopolis-ból) már a Kr. e. 3-ik században szerepel.}* és fivére János magyar szolgálatba léptek.
Zoilus már 1399 jun. 2-án Zsigmond királynak vitéze (miles regius), mely minőségben Págó sziget visszaadása ügyében a király és a jádrai polgárok között közvetitőként szerepel, miből jogosan következtethetjük, hogy Zsigmond király tanácsában előkelő állást foglalt el. 1402 szeptember 21-én ő Buda várnagyja._{Fejér X/IV. k. 138. l. (hol tévesen «Zuber» áll.)}* 1403-ban Zoilus de Nassis szintén Buda várnagyja._{Fejér X/IV. k. 241. l. (tévesen Zoeltus de Kassis).}* 1404 szeptember 11-én meghagyja Zsigmond király «Zoelo de Nassis» Buda várnagyjának és fivérének Jánosnak, hogy az erdélyi kereskedőktől a vámot ne az egyes áruk, hanem az összes kocsirakományok után szedjék. 1415 január 13-án pedig olvassuk, hogy Zsigmond király többek között «Zoelo de Nassis» Fejérmegye főispánjának fentebbi ügyben ujabb parancsot ad;_{Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen III. k. 329., 639. l.}* de ez már a róla szóló utolsó hir.
Hogy a magyar országnagyok sorába bevett férfiu anyagi elismerésben is részesült, magától érthető. Biztosan tudjuk, hogy Zsigmond király 1403-ban a Pest melletti Szenterzsébet falut (melyet később csak «Szentfalvá»-nak neveztek) mint a Volfing budavárosi polgár leánya hűtlenségbe esett utódainak birtokát felerészben Zoellus de Nassis udvari vitéz és budai várnagynak és fivérének Jánosnak adományozta, kiket e felerészbe menten be is iktattak. Ezen adományozás azonban sok évi pörre adott okot.
Volfing leányági utódai megperelték ezt az adományozást, mert véleményük szerint e birtokot Volfing szerezte és Zsigmond királynak nem volt arra joga, hogy másnak odaajándékozza. Rozgonyi Simon országbiró visszautasitotta őket ugyan egyszer, de 1449-ben Pálóczi László országbiró Szentfalvának ezt a felét a Volfing-utódoknak végkép visszaitélte.
Szentfalva birtokosai akkor a következő «Földvári»-ak:
a) Simon filius Swan
b) Johannes filius Zubori
c) alter Johannes filius Dionysii filiorum ejusden Swan de Feldvár._{Országos levéltár, DL. 2932. – V. ö. dr. Csánki Dezső dolgozatával a «Századok» 1893. évf. 20-ik oldalán.}*
A már fent előforduló névsorból tudjuk, hogy ezen birtokosok Zubor Jakab rokonai és igy tehát minden kétséget kizárólag azt is tudjuk, hogy fentiek Nassis Zoilus és Jánosnak jogutódai. Azt azonban, vajjon bennök Zoilus vagy Jánosnak egyenes utódait rejlenek-e határozottan meg nem mondhatjuk, mert arra nézve, hogy Zoilusnak vagy Jánosnak ki lett volna a fia, egyelőre határozott adatunk nincs.
A «Swan» névre, melyet én nem «Zván»-nak, hanem «Zuán»-nak veszek, bátorkodnék megjegyezni, hogy ez talán nem más, mint a János névnek valamely olaszos változata s hogy alatta esetleg Zoilus fivére János lappang; legyen ez azonban bárhogy, annyi áll, hogy Zoilus és János Szentfalván kivül a tolnamegyei Földvár egyik részét is kapták vagy szerezték, melyben azután rokonuknak: Zobor Jakab oldalán székeltek és melyről egyenes leszármazóik később a «Földvári» nevet felvették.
Hogy mikor került Földvár a Nassis-családbeliek birtokába? nem tudjuk, de miután Nassis János mint királyi fősáfár 1409-ben Tolnamemegye közgyülésén (Kölesden) mint királyi ember müködik,_{Zichy-okmánytár, V, k. 606., 607., 610. l.}* több mint valószinű, hogy már 1409 előtt Tolnamegyében, illetve Földvárban birtokosok voltak.
A Nassis-család magyarországi ágának története nem képezvén jelen sorok feladatát, itt még csak azt akarom kiemelni, hogy a család egyéb ágai később is Jádrán tartózkodtak. Jele annak az, hogy 1418-ban Antonius de Nassis de Jadra egynéhány spalatói polgár ügyében királyi embernek van kiszemelve._{Fejér, X/VI. k. 173. l. A «Raguzai okmánytár» 180. l. szerint Antonius de Nassis, a magyar király követe Raguzában 1407. szeptemberében betegedett meg. Emlitik még. 1408 máj. 5-én is. Ugylátszik, hogy fentebbi Antallal azonos. Ugyanezen forrás (168. l.) 1406. május 19-én Cesamis-i Jakabot is ismeri.}*

* * *

A pataji és földvári Zubor-családra visszatérve, a következő megjegyezni valónk van:
1. A hagyomány szerint Szvatopluk morvaországi fejedelem alatt bizonyos Zobor lett volna a nyitrai vár parancsnoka, kit Árpád serege legyőzött és egy a várhoz közel hegyen megölt. Tőle vette volna nevét a Zobor-hegység és a későbbi zobori konvent. A név e szerint szláv eredetü. A magyar okiratban a konvent némelykor a Zubor, Zubur nevet is viseli; előfordul e név azonban mint magyar helységnév is. De miután fentebb láttuk, hogy Nassis Zuán fia a Zubor nevet viseli, nem szenvedhet kétséget, hogy ezen név Olaszországban, illetve Dalmáczia olasznyelvü lakosainál is divott és hogy Földvári Jakab e nevet családi vonatkozásai révén vette fel. Hogy «Czobor»-nak volna kiejtendő, arról egyelőre szó sincs; azt azonban nem lehet határozottan állitani, hogy a Bácsmegyében törzsökös Czobor-család neve a «Zubor»-ral nem állt volna összeköttetésben.
2. Tudjuk, hogy pataji és földvári Zubor Jakab azelőtt a «de Cesamis (= Chesamis) nevet viselte; kijelentjük azonnal, hogy ez vagy eredeti irási vagy későbbi közlési hiba; a helyes irás «Cesanis!»
Az Olaszországban lévő milanói tartományban találunk még most is két Cesano nevü helységet és egy Cesano nevü folyót; a Como-tartományban van két Cesana nevü község és igy nagyon természetesnek találjuk, hogy Cesanoból (vagy Cesanából, a mi kevésbbé valószinü) egyik-másik család Dalmátiába átköltözködött.
Bizonyos Jacobus de Cessano 1358 febr. 10-én Lajos magyar királynak udvari vitéze («aulć nostrć miles»), magyar tengernagy («amiratus noster maritimus»), Pharo és Brazza szigetek comese._{Fejér, IX/II. k. 662. l.}* Pavlović Memorialajében szerepelnek a következő «de Cesanis»-családbeliek: I. András (1399). 2. Jakab, ki azonban 1398 dec. 22-én már nem él, mert akkor csak örököseinek jádrai házáról van szó; miután őt a szöveg «milesnek» nevezi, jogositva vagyunk arra, hogy őt az 1358. évivel azonositsuk. 3. Venturin, ki 1404-ben már nem él. 4. Péter és János, ezen Venturin fiai (1404).
Az 1358. évi Jakabot azért tartom földvári Zubor Jakab ősének, mert igy legkönnyebben magyarázható, hogy ifj. Jakab és a két rokon Nassis-fivér a magyar király szolgálatába léptek. Azt azonban, vajjon ifj. Jakab atyja Máté az 1358-ban szerepelt Jakabnak a fia vagy öcscse volt-e? meg nem mondhatjuk.
3. Az eddigiek összegezéséből kiviláglik tehát, hogy Cesanisi vagy Cesanói (mely utóbbi kétségkivül helyesebb) Jakab és a magyarországi Nassis-családbeliek dalmát nemzetségből származnak, – hogy kettejük között anyai rokonság létezett, hogy az 1358-ban magyar szolgálatban állt Cesanói Jakab révén szintén magyar szolgálatba léptek, hogy egyéb magyarországi birtokokon kivül a tolnamegyei Földvárt közösen kapták és ettől a «Földvári» nevet vették fel. Pataji és Földvári Jakabnak «Zubor» mellékneve csak családi motivumokban leli magyarázatát.
DR. WERTNER MÓR.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. é. június 20-ikán rendkívüli ülést tartott, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Barabás Samu, Emich Gusztáv, Makay Dezső, Nagy Gyula, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, Szent-Ivány Zoltán ig. vál. tagok, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Elnök az ülést megnyitva, jelenti, hogy a rendkívüli igazgató-választmányi ülésnek tárgyát Pettkó Béla és ifj. Reiszig Ede ig, vál. tagoknak, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztőinek az ig. választmányhoz intézett beadványa képezi, melyben nevezettek a Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv II. sor. I. kötete még meglevő példánykészletének átvételére és a II. sor. II. kötetének kiadására nézve ajánlatot tesznek.
Jegyző felolvassa a beadványt, melynek értelmében a szerkesztők ajánlatot tesznek, hogy a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sor. I. kötetét 100–100 példányonkint 12 (tizenkét) korona bolti ár utáni 50 (ötven) % árengedménynyel, az összegnek mindenkori előzetes lefizetése mellett elárusitás czéljából átveszik, hogy ez által a kötet nyomdai tartozásának törlesztése gyorsabban történhessék. A II. kötet kiadására nézve pedig azt az ajánlatot teszik, hogy vagy engedje át nekik a társaság a II. kötet kiadásának jogát az általuk e kérdésben f. é. április hó 4-én az igazgató választmányhoz intézett beadványban foglalt feltétetelek mellett, vagy pedig, ha a társaság maga óhajtja a kötetet kiadni, a szerkesztők hajlandók az irói tiszteletdijnak készpénzben leendő felvételéről lemondani, olyképen, hogy a szerkesztők tiszteletdij fejében készpénz helyett 50% árengedménynyel számitott megfelelő példányt kapnak. Egyuttal a társaság a II. kötet terjesztését ugyancsak 50% árengedmény mellett nekik engedi át olyformán, hogy mikor az irói tiszteletdij fejében kapott példányokat már elárusitották, a többi példányokat 100–100 példányonként azonos feltételek mellett további elárusitás czéljából átveszik. Ha pedig az ig. választmány ezt az előterjesztést nem fogadná el, kérik magukat a szerkesztői megbizás alól felmenteni.
A beadvány felolvasása után megindult vitában a jelenlevő ig. választmányi tagok valamennyien résztvevén, hosszas tárgyalás után a következőkben történt megállapodás:
Pettkó Béla és ifj. Reissig Ede, mint a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztői kötelezik magukat, hogy a Magyar Nemzetégi Zsebkönyv II. sor I. kötetének (Nemes Családok. I. kötet) a Franklin Társulatnál bizományban lévő példányait, azoknak a társaság által a nevezett czégtől való visszavétele után, elárusitás czéljából átveszik és pedig olykép, hogy 100 (Egyszáz) példányt rögtön, a megállapodás életbe lépte után, a 12 (tizenkettő) koronát tevő bolti ár utáni 50 (ötven) % árleengedéssel előzetes készpénz fizetés mellett átvesznek, és ezen 100 példány fejében 600 (hatszáz) koronát a társaság pénztárába befizetnek. Az első száz példány eladása utáni további 100–100 példányt, összesen 500 (ötszáz) példányig, ugyancsak 50% árleengedéssel, a 100 példányonként 600 (hatszáz) koronát kitevő összegnek mindenkor előzetes lefizetése mellett átvesznek. Kötelezik magukat, hogy az 500 (ötszáz) példányt 1912 deczember 31-ig átveszik, a mennyiben pedig az 500 példányt a mondott időpont előtt átvették volna, jogukban áll a még fenmaradt példányokat is, 50 (ötven) példányonkint ugyancsak 50 (ötven) % árleengedéssel ugyanazon feltételek mellett átvenni. Fenntartja magának azonban a társaság továbbra is azt a jogot, hogy saját tagjai részére az I. kötetet, a mennyiben a megrendelés egyenesen a társaságnál történik, úgy mint eddig, 10 (tiz) koronáért árúba bocsáthassa.
A mennyiben a szerkesztők az ig. választmánynak e megállapodását a maguk részéről elfogadják, és annak megtartására magukat kötelezik, az ig. választmány a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sor. II. kötetének (Nemes Családok II. kötet) a társaság által történendő kiadását elhatározza, a következő módozatok mellett:
1. A Nemes Családok II. kötetének szerkesztésénél ugyanazon eljárás követendő, mint az első kötetnél.
2. A kötet előfizetési ára 10 (tiz) koronában állapittatik meg, bolti ára 12 (tizenkettő) korona.
3. A társaság jogositva lesz a Nemes Családok II. kötetére előfizetési felhivásokat kibocsátani. Az előfizetési pénzek felett a társaság szabadon rendelkezik.
4. A szerkesztői tiszteletdij ivenkint, úgy mint az első kötetnél 80 (nyolczvan) koronában állapittatik meg, megjegyeztetvén, hogy a mennyiben a kötet 40 (negyven) ivet meghalad, a 40-en felüli ivek után tiszteletdij nem jár.
5. A szerkesztők a tiszteletdijat nem készpénzben, hanem a mű megfelelő számu példányaiban kapják, 50 (ötven) % árengedménynyel a kötetnek 12 (tizenkettő) korona bolti ára után.
6. A mennyiben az előfizetési felhivásokból begyülő összeg az I. kötet előfizetési összegét nem érné el, a szerkesztők kötelezik magukat az őket tiszteletdij fejében megillető példányokon kivül ugyancsak 50 (ötven) % árengedménynyel 100 (egyszáz) példányt egy esztendei utólagos elszámolás mellett bizományba átvenni. A mennyiben pedig ezen példányokat is eladták volna, a társulatnál fenmaradó példányokat 100–100 példányonkint 50 (ötven) % árleengedéssel a megfelelő 600 (hatszáz) koronát kitevő összeg előzetes lefizetése mellett átveszik.
7. A társaság jogositva van a II. kötetre e kötetnek a társaság által a nyomdától történt átvétele napjáig előfizetéseket elfogadni. Ezen időponton túl a társasághoz érkezett minden megrendelés, a mennyiben nem tárulati tag részéről történnék, a szerkesztőkhöz tétetik át, fenntartván magának a társaság a jogot arra, hogy tagjai részére, a mennyiben a megrendelés egyenesen a társaságnál történnék, a kötetet az emlitett időponton túl is az előfizetési árért, vagyis 10 (tiz) koronáért árusithassa.
8. A társaság addig, mig ez a megállapodás fel nem bontatik, a Nemes Családok I. és II. kötetét másnak, mint a szerkesztőknek bizományba nem adhatja.
Az igazgató-választmány e pontok megállapitása után elrendeli, hogy e megállapodások a szerkesztőkkel jegyzőkönyvi kivonatban közöltessenek, s a mennyiben a szerkesztők ezeket a pontokat elfogadják, az igazgató-választmány már most kimondja, hogy a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sor. II. köt. Nemes Családok II. kötetének szerkesztésével Pettkó Béla és ifj. dr. Reiszig Ede ig. választmányi tagokat véglegesen megbizza, és utasitja az elnökséget, hogy a fentiek alapján történő megállapodás formulázása végett, továbbá a kiadás körüli teendők iránta szerkesztőkkel együtt a szükséges intézkedéseket tegye meg, és minderről a szeptember havi igazgató-választmányi ülésen tegyen jelentést.
Minthogy ehez a jelenlévő ig. tagok hozzájárultak, elnök a határozatot a fent előadottak értelmében kimondja.
Ezután Pettkó Béla szerkesztő a II. kötetbe felveendő családok jegyzékének átvizsgálására úgy mint az I. kötetnél történt, egy bizottság kiküldését kérte, mire az ig. választmány Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Makay Dezső, Varjú Elemér, Áldásy Antal ig. vál. tagokat küldte ki.
Elnök tekintettel a tárgy fontosságára, a jelen jegyzőkönyv hitelesitésére négy ig. vál. tagot, Makay Dezső, Pettkó Béla, Nagy Gyula és Ortvay Tivadar ig. vál. tagokat kéri fel, és ezzel az ülést bezárja.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ig. válaszmánya f. évi szeptember hó 26-ikán tartotta a nyári szünetek után első ülését, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak Barabás Samu, dr. Dőry Ferencz, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, ifj. dr. Reiszig Ede, id. Szinnyei József ig. vál. tagok, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Elnök az ülést megnyitva meleg szavakkal üdvözli az ig. választmányi tagokat a nyári szünet utáni első ülésen, mire Ortvay Tivadar ig. vál. tag a napirend előtt szót emelvén, melegen üdvözli másodelnököt az ig. választmány nevében udvari tanácsossá történt kineveztetése alkalmából, mire Fejérpataky László másodelnök meghatottan mondott köszönetet.
A napirend első tárgyát Thallóczy Lajos ig. vál. tag «Bosnyák és szerb nemzedékrendi tanulmányok. Tanulmányok a Kosača család és Herczegovina történetéből» cz. tanulmánya képezte, melyet Áldásy Antal jegyző olvasott fel, s mely a Turulban jelenik meg.
Ezután Fejérpataky László másodelnök meleg szavakkal emlékezett meg Kőváry László haláláról, ki a társaságnak és az ig. választmánynak a megalakulás óta tagja volt. Az ig. választmány a haláleset feletti fájdalmának a mai ülés jegyzőkönyvében való megörökitését rendelte el és elhatározza, hogy az elhunyt özvegyéhez részvétirat intéztessék.
Uj évdijas tagokul felvétettek: Köpeczi Sebestyén József, a Genealogiai Füzetek szerkesztője Kolozsvárt, ajánlja Varjú Elemér és Marsovszky Ivor Budapest, ajánlja Gyarmathy Sándor.
Ezután jegyző bejelenti, hogy az ig. választmányban Kőváry László halála folytán egy ig. vál. tagsági hely kerül a novemberi igazg. választm. ülésen betöltésre. Az ajánlatok e helyre az alapszabályok 19. §-a értelmében a novemberi ig. vál. ülést megelőző napig nyujtandók be a titkári hivatalnál.
Jegyző ezután bemutatja a június havi rendkivüli ig. vál. ülés jegyzőkönyvét, s jelentette, hogy ennek határozatai alapján Pettkó Béla és ifj. Reiszig Ede szerkesztőkkel a II. kötet kiadására nézve az egyezség julius 12-én megköttetett, s hogy az egyezség értelmében a Nemes Családok I. kötetéből nevezettek az első száz példányt már átvették. Jelentette továbbá, hogy a szerkesztőktől vett értesülés szerint a II. kötet kéziratának sajtó alá adása legközelebb meg fog történni, s felhatalmazást kért, hogy a II. kötetre az előfizetési felhivásokat az elnökség annak idején közzétehesse.
Az igazgató-választmány e bejelentéseket tudomásul vette és azokhoz hozzájárult, Pettkó Béla kérelmét pedig, hogy a velök megkötött egyezség oly értelemben módosittassék, hogy a Nemes Családok I. kötetéből 100 példánynál kevesebbet is vehessenek át, másodelnök inditványára a novemberi ülés napirendjére tüzi ki.
A folyó évi nagygyülés idejét az igazgató-választmány deczember első felére, az elnökség által megállapitandó napra tüzi ki, napirendjére nézve pedig utasitja a titkárságot, hogy a novemberi ülésen tegyen előterjesztést.
Ezután Tóth Árpád pénztárnok elterjesztette a pénztári kimutatást. E szerint a mai napig volt bevétel 5888 kor. 62 fillér, kiadás 4589 kor. 69 fillér, egyenleg 1298 kor. 93 fillér. Vagyonállás tényleges vagyonban 3438 kor. 93 fillér, szenvedő vagyonban 2700 kor. Tiszta vagyon 29998 kor. 93 fillér.
Miután másodelnök még a távollevő szerkesztő nevében az ig. vál. hozzájárulását kérte ki arra, hogy a Turul f. é. III. füzete egy ivvel felemeltessék, a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Szinnyei József és Ortvay Tivadar ig. vál. tagokat kérte fel, s ezzel az ülést bezárta.

Újtordai Köváry László.

1819–1907.
Ismét kevesebb lett egygyel azoknak az érdemes férfiaknak a száma, a kik negyedszázaddal ezelőtt résztvettek a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság megalapitásában: munkában eltöltött tiszteletreméltó s eredménydús élet után elhunyt Kőváry László, az erdélyi történetirók nesztora.
Magas kort ért el, a minő keveseknek jut osztályrészül s átélte nemzetének legnevezetesebb, nagy és fontos eseményekben talán legkiválóbb korszakait. Mint ifju, látta a forradalom előtti, régi Magyarországot, benne élt a lelki forrongásnak, a felbuzdulásnak s nemes tettványnak abban a szép korszakában, a melyre gr. Széchenyi István nyomta rá egyénisége bélyegét; megérte a heroszi küzdelem két évét, az elnyomatás szomoru időit, majd az ujraébredés korát, ha ugyan a nemzeti létért való folytonos küzdelem jelen idejét szabad e közkeletü kifejezésssel illetnünk. S a mi több, nemcsak tanuja, hanem tevékeny szereplője is volt a maga korának. Alig rázta le az iskola porát, már beáll azok sorába, kik a magyarság előbbrevitelét tollal kivánták szolgálni; ir néprajzi, történeti, földleirási, egy szóval, mint akkor nevezték, honismertető czikkeket. A szabadságharcz kitörésekor már hirlapiró, ilyen s hivatalnoki minőségben szolgálja a hazát a dicső napokban; majd megkóstolja a bujdosás keserü kenyerét, végül pedig a fogság szenvedéseit.
Már börtönében, de még inkább kiszabadulása után, ifjukori ábrándjai megvalósitásához lát; egymás után adja ki szükebb s oly forrón szeretett hazáját, Erdélyt ismertető köteteit. Ekkor lép föl első genealogiai munkájával, az Erdély nevezetesebb családai»-val is. Munkásságára Erdély történetének megirásával tette fel a koronát. E hatkötetes mű utolsó része 1866-ban jelent meg; az azóta eltelt negyven év, bár ilyen nagy műbe Kőváry többé nem fogott bele, a szakadatlan munka korszaka volt. Több önálló köteten kivül százat jóval meghalad hirlapokban s folyóiratokban megjelent dolgozatainak száma. Az aggkor sem képességeit nem csökkentette, sem buzgalmát nem lankasztotta.
A genealogia körébe vágó munkái, néhány kisebb czikktől eltekintve, nem nagy számuak. Már emlitettük, hogy egyik legkorábbi müve e körbe tartozik s ez az Erdély családai. Ma már elavult, bár még sokszor fordulnak hozzá tanácsért a levéltáraktól távol élő kutatók, de érdeme, hogy a maga nemében úttörő volt, elvitázhatatlan. Utolsó nagyobb munkái egyike is ide sorozható, czime: A millennium századában Erdélyben kihalt főrangú családok. Folyóiratunkban csak egy dolgozata látott napvilágot: A hűbéri rendszer szelleme czimmel, ugy látszik, inkább csak vázlata egy tervbe vett nagyobb munkának, a melyet azonban a sokféle irányban elfoglalt szerző soha sem fejezett be.
A tiszteletreméltó agg tudós nevét gyorsan élő korunk, úgy lehet, hamarább fogja elfeledni, mintsem munkái belső értéke érdemelné, pedig ha másban nem, egyben mindenha mintaképe lehetne nemzetünknek: a csüggedetlen, kitartó szorgalomban. Keleti fajunk fiainál ritka erény ez, a kiben közöttünk megvan, kiválóképen megérdemli az elismerést.
Áldás emlékezetére!

SZAKIRODALOM.

A Nemestóthi Szabó-család leszármazási táblája. 1650-től 1907-ig. Zala vármegye levéltári adatai, az 1727-, 1754-, 1790- és 1829-iki nemesi összeirás, továbbá a nemes-káptalantóti róm. kath. plebánia anyakönyvi kivonatai, valamint egyéb okmányok alapján összeállitotta Nemestóthi Szabó Béla.

E hatalmas egylap-nyomat felől már czime elegendő tájékozást nyujt. Egészben véve hiteles és megbizható; komolyságán mindössze csak az ront, hogy az első oklevélileg igazolható elődök, a XVII. század közepén élt Márton és István elé egy XVI. századi s még előbbre egy XIV. századi, a táblázattal össze semmikép sem köthető ős neve van illesztve. Ez a XIV. századi előd: Tóti János minden valószinüség szerint azonos a Lőrente-nembeli Essegváry-család hasonló nevü tagjával, amely család tudvalevőleg kihalt. Ettől eltekintve a táblázat gondosan van összeállitva s a genealogus adandó esetben hasznát veheti. Ugy tudjuk, e családfa csak előmunkálata egy tervbe vett családtörténeti monografiának, amelyet a szerző, ki különben a Herald. és Gen. Társaság t. tagjai közé tartozik, szándékozik közrebocsátani. A családfa iránt érdeklődők a szerzőhöz (Arad, Batthyány-utcza 23.) forduljanak.

Béthencourt munkája.

A Turul 1904. évi vagyis 22. kötetének 12–26. lapján közöltük Don Francisco Fernández de Béthencourt nemzedékrendi és czimertani remekműve (Historia genealogica y heráldica de la Monarquia Espanola: Casa Real y Grandes de Espana) első négy kötetének a mi viszonyainkra alkalmazott ismertetését: «A spanyol királyok magyar vérei» czim alatt.
Azóta két ujabb kötet jelent meg. Mielőtt ezeket ismertetnők, szükségesnek tartjuk néhány szót mondani az előző kötetekről.
Az első kötet a királyok történetét tartalmazza. A második kötetben a grand méltósággal biró főnemesi családok igen bő, igen lelkiismeretesen összeállitott történelme kezdődik és pedig az első grandok történelme. Azoké, a kiket I. Károly király 1520-ban grandokul elismert. Ilyen család husz van, huszonöt czimmel: Acuńa (Escalona herczege, a ki egyuttal Villena őrgrófja, és Ureńa grófja, két ház), Aragon (Segarbe herczege és Villahermosa herczege, két ház), Borja (= Borgia, Gandia herczege), Folch de Cardona (Cardona herczege), Castro (Lemos grja), La Cerda (Medinaceli hge), Cordova (Piego őrgrófja és Cabra grófja, két czim), La Cueva (Albuquerque herczege), Enriquez (Castilia tengernagyai, egyuttal Melgar grófjai), Guzman (Medina Sidonia herczege), Manrique (Aguilar őrgrófja és Nájera herczege, két czim), Mendoza (Infantado herczege), Navarra (Lerin grófja), Osorio (Astorga őrgrófja), Pimentel (Benavente herczege), Ponce de Leon (Arcos herczege), Sandoval (Denia őrgrófja), Toledo (Alba herczege), Velasco (Frias herczege) és Zuniga (Béjar herczege és Miranda grófja, két czim).
Az eddig megjelent hat kötet beosztása szerint ez a munka akár száz kötetre is terjedhet. Az eddigi kötetek mindegyike 500 lapnál többre terjed. A Litta-féle olasz genealogiai munka 188 füzetével, Wurzbach «Biografisches Lexicon»-ja és a «Dictionary of National-Biography» az ő egyenkint hatvan kötetükkel meg sem közelitik Béthencourt művének hasonlithatatlan anyaggazdagságát. És hogy az ilyen drága munkát épen a szegény spanyol nép irodalma termelheti, azt megmagyarázza az a körülmény, hogy ő katholikus felsége, Ausztriai donna Mária Krisztina királyné a munka védnöke. A hol a király pártolja az irodalmat, ott virágoznia is kell a tudománynak.
Visszatérve a kötetekre, a második, sőt a harmadiknak nagyobbik fele is csupán az Acuńa (Escalona és Urena) házat tárgyalja, a harmadik kötet kisebbik fele az Aragon (Segorbe és Villahermosa) háznak van szentelve. A negyedik a Borja (Gandia) és Castro (Lemos) házaké és igen bőven ismerteti III. Kalixtus és VI. Sándor pápák családját.
Ezeket szükségesnek tartottuk ujra elmondani, hogy a következő kötetek tartalmához meg legyen a kulcs. Az ötödik kötet a (de la) Cerda (Medinaceli) házra vonatkozik egészen. Nevezetes ház ez.
Alapitója Fernando infáns, a kit sörteszerű sörénye miatt de la Cerda névvel neveztek s a ki, bárha Castilia és Leon királyának trónörököséül született, mint elsőszülött fiu, még sem került a trónra, hanem a hires (de la) Cerda házat alapitotta. Különben Árpádházi Jolanta magyar királyleánynak volt az unokája.

II. Endre magyar király, † 1235; 2. neje: Capet-Courtenay Jolanta; Árpádházi Jolanta magyar herczegnő, † 1254 Férje: I. Jakab, Aragon királya, † 1276; Jolanta, aragóniai infánsnő Férje: X. Alfonz, Castilia és Leon királya, † 1284; Fernando de la Cerda Neje 1268: Capet Blanka franczia királyleány; De la Cerda Alfonz, Castilia és Leon czimzetes királya 159Neje: Narbonne Mahalda, Lunel asszonya; De la Cerda Lajos, Clermont és Talmond grófja, a Szerencsés szigetek herczege 1. neje 1306: Guzman Leonor, Huelva és Gran Puerto de Santa Maria grófnője; De la Cerda Izabella, Medinaceli grófnője, † 1383 Férje: Foix-Bearn Bernát, Medinaceli első grófja, Huelva és Gibraleon ura.; De la Cerda Izabella, Medinaceli grófnője, † 1383 Férje: Foix-Bearn Bernát, Medinaceli első grófja, Huelva és Gibraleon ura; Bearn-de la Cerda Gaszton, Medinaceli 2. grófja, † 1404 Neje: Mendoza Mencia grófnő; Bearn de la Cerda Lajos, Medinaceli 3: grófja, † 1447 1. neje: Sarmiento Johanna, Enciso urnője; Bearn-de la Cerda Gaszton, Medinaceli 4. grófja, † 1454 neje: De la Vega y de Mendoza Leonor Cogolludo urnője; Bearn-de la Cerda Lajos, Medinaceli 5. grófja és 1. herczege, Gran Puerto de Santa Maria I. grófja, † 1501 3. neje: Vique de Orejon Katalin; János, Medinaceli, 2. herczege, † 1544. 2. neje: Silva y Toledo Mária; János, Medinaceli 4. herczege, † 1575 Neje: Mannel de Portugal Johanna; János Lajos, Medinachi 5. herczege, † 1594 János Lajos, Medinaceli 5. herczege, † 1594 1. neje: Aragon v Cardona Izabella a Montalto herczegek házából; János, Medinaceli 6. herczege, † 1607 2. neje: de Toledo Davila y Colonna Antonia; Antal János Lajos, Medinaceli 7. herczege, † 1671 Neje: Enriquez Afan de Ribera Portocarrero y Cardenas Lujza Mária Anna, Alcala 5. herczegnője, Tarifa 7, őrgrófnője és Los Molares 11 grófnője; János Ferencz Medinaceli 8. és Alcala 6. herczege, † 1691 Neje: Aragon y Cardona Katalin, Segorbe 8., Cardona 9. és Lerma 5. herczegnője; Bearn-de la Cerda Felicia Mária, 1657–1709 Férje 1675: Cordova y Figueroa Lajos Móricz, Priego 7. őrgrófja és Feria herczege, † 1690

Foix Bernát természetes fia volt III. Főbusz Gasztonnak, Foix grófjának és Béarn algrófjának, tehát abból a fényes nemzetségből származott, a mely házasság utján Navarra trónjára kerülve, a Bourbonoknak és Orleansoknak s általuk csaknem valamennyi európai uralkodóháznak őse lett. A Foix-Bearn ház azután igy folytatta a Cerda-házat leányágon:

I. neje: Aragon y Cardona Izabella Montalto herczegeinek a házából, a kinek czimerében az 1. és 4. mezőt a modern aragoniai czimer foglalja el, mig a 2. és 3. mező három részre oszlik. Az első Magyarország, a második Anjou-Sicilia, a harmadik Jerusálem czimerét mutatja. Izabella herczegnő úgy jut ezekhez a czimerekhez, hogy kisunokája I. Ferdinándnak, Nápoly királyának, az Árpádok sokszorosan vérének.

Ezzel a házassággal a Medinaceli herczegi háznak rangjai, czimei és birtokai átmentek a Cordova házra, a mely ma is képviseli a Medinacelihez kötött grandméltóságot. Az itt közöltük fővonalon kivül tartalmazza az ötödik kötet a következőket: Villoria, Lunel, Lara, Vizcaya urait, Foix grófjait, Bearn algrófjait, Gran Puerto de Santa Maria grófjait, Cogolludo, Iraguna de Camero Viejo őrgrófjait, Paredes de Nava és Parcent, Banos grófjait, Ladrada, Leiva, Rosa, Mota de Trejo őrgrófjait, Miedes, Mandayona, Pioz és Atanzon urait. A kötet igen gazdag a magyar genealogiára is tartozó adatokban, a miket lehetetlen rövid ismertetés keretében felsorolni.
A hatodik kötet a Cordova (Priego és Cabra) házé és ilyeténképen folytatja az ötödik könyvben megszakadt Medinaceli herczegvonalat.

Bearn-de la Cerda Felicia Mária, 1657–1709 Férje 1675: Cordova y Figueroa Lajos Móricz, Priego 7. őrgrófja és Feria herczege, † 1690; Cordova y Figueroa de la Cerda Miklós, Priego 9. őrgrófja, Feria 9, Medinaceli 10, Segorbe 10, Cardona 11. és Alcala 8. herczege, 1682–1739 Neje: Spinola de la Cerda Hieronyma, Sesto és San Severino hgeinek házából; Lajos Antal, Medinaceli II. herczege, 1704–1768 Neje 1722: Moncada y Benavides Teréz, Aitona őrgrófnője és Camina herczegnője, a bajor herczegeknek és a magyar királyoknak sokszorosan vérsége; Péter, Medinaceli 12. herczege, Aitona 8. őrgrófja és Camińa 9. herczege, 1730–1789 1. neje 1747: Gonzaga y Caracciolo Mária Franciska, a római szent Birodalom herczegnője, a mohácsi vész előtti összes magyar uralkodóházak vére; Lajos Mária, Medinaceli 13. herczege, 1749–1806 Neje 1764: Benavides y Pachece Joachima, Santisteban del Puerto 3. herczegnője; Lajos Ferdinánd, Medinaceli 14. és Santisteban del Puerto 4. herczege, 1780–1840 Neje 1802: Ponce de Leon y Carjaval Mária; Lajos Tamás, Medinaceli 15. herczege, 1813–1873 Neje 1848: Barradas y Bernuy Angela; Lajos Mária, Medinaceli 16. herczege, 1851–1879 Neje 1878: Salabert y Arteaga Casilda; Lajos Mária, Medinaceli 17. herczege, Cogolludo 16. őrgrófja, Priego 16. őrgrófja, Feria és Segorbe 17, Cardona 18, Alcala 15, Camina 14. és Santisteban del Puerto 7. herczege, született 1880-ban.

A hatodik kötet azonkivül közli:
Cordova, Aguilar, Montilla és Priego urait, Armuńa őrgrófjait, Sessa és Terranova herczegeit, Figueroa házát, Feria herczegeit, Cogolludo őrgrófjait, Malpica és Mancera őrgrófjait, Arion hercegeit, Salvatierra grófait, Sobroso őrgrófjait, Teba grófjait, Ardalos grófjait, Castilia marsalljait, Bańos grófjait, Las Casas del Bailio, Fontana, Toba és Belmonte urait Moratalla őrgrófjait, Valdemoro urait, Canillejas őrgrófjait, Revilla-Gigedo grófjait, Encinar urait, Villaseca őrgrófjait, Baena, Poza és Requena urait.
A munka nyomása igen egyszerü. A főágakat nagy, a mellékágakat kis betüvel jelöli és mindenütt a lap szélén áll a feleség czimerének teljesen hű leirása, valamint a családban fiágon használt összes czimerek szabatos képe fekete nyomásban.
Egy szóval a munka olyan mintaszerü, hogy spanyol nyelven valószinüleg feleslegessé tesz évszázadokra bármily hasonló természetü munkát. Béthencourt munkája az idők folytán kiegészitendő lesz ugyan, de nem hiszszük, hogy javitható.
Zarándy A. Gáspár.

Robert Sommer, Familienforschung und Vererbungslehre. Leipzig, J. A. Barth, 1907. (Ára 9 márka.)

Szokatlan dolog, legalább nálunk, hogy a genealogiával – orvos foglalkozzék. Azt hiszik sokan, hogy a családi leszármazás kutatása a történelem s melléktudományai művelőin kivül legfeljebb még a jogászt érdekelheti. Holott, s ezt jó lenne a «hagyományok» ellen menydörgő liberális demokrata tudós uraknak megjegyezni, a családi eredet kutatásának fontos szerepet juttat az emberrel foglalkozó természettudomány azon ága is, a mely testi és lelki átöröklést s ennek következményeit tette tanulmány tárgyává.
Dr. Sommer, a kit lélektani és élettani munkái révén a német közönség már előnyösen ismer, e művében kisérleti uton kivánta bebizonyitani, minő fiziologiai eredményeket lehet valamely család történetének messzemenő, rendszeres összeállitása alapján nyerni. Nem szenved kétséget, hogy végső eredményei, a melyeket jórészben egyetlen családnak nagy fáradtsággal s kiváló éles elméjüséggel összeállitott történetéből vont le ez idő szerint inkább csak hipotetikus értékűek, de tagadhatatlan viszont az is, hogy sikerült megmutatnia azt az utat, a mely a genealogiának széles körben való tudományos értékesitéséhez vezet s azt a módot, a melylyel a leszármazások kutatása az emberi művelődés fejlődésének megrajzolásánál előnyösen felhasználható.
A munka tulajdonképen két főrészre oszlik. Az első inkább csak a szakbeli fiziologust és pszihologust érdekli s az átöröklés eddig felderitett törvényeinek ismertetését tartalmazza. Második felében a családtörténeti kutatás helyes módszerét mutatja be, a melyet követve a családtörténet megszünik az a száraz s keveseket érdeklő mesterség lenni, a melynek eddig tartották s valódi, számottevő tudomány magaslatára emelkedik. E részt különösen ajánljuk a magyar genealogusok figyelmébe. Az a példa, a melyet Sommer dr. kutatási módszerének gerinczéül felhasznál érdekesség dolgában bárminő regénynyel vetekedik, tanulságokban pedig szinte kifogyhatatlan. A bemutatott leszármazás egy Soldan-nevü német polgárcsaládé, a melynek eredetét a XIV. században élt ősig (kiben egy kereszténynyé lett törökre bukkant), viszi fel a tudós kutató. Az izenkénti leszármazás oklevélszerü bizonyitásáról szó sincs, s bizonyos, hogy a családfát európa egyetlen heroldi hivatala vagy lovagrendje sem fogadná el igazolásul. Mégis érezzük, látjuk s kénytelenek vagyunk beismerni, hogy ennek a családfának hitele s az értéke, alapjában véve van olyan, mint az anyakönyvi kivonatokkal jól-rosszul megtámogatott, «sub fide nobili» hitelesitett hivatalosan elismert ősfáké. S mig az utóbbiakból a száraz neveken s évszámokon kivül legfeljebb azt tudjuk meg, minő családi összeköttetéseket hozott létre a régi kor kapzsisága, a család emelésére irányzott kiméletlen akarat vagy a hiuság, addig a Sommer dr. szellemében s módszere szerint folytatott genealogiai kutatás család keletkezésének, testi s lelki tulajdonai fejlődésének emelkedése vagy bukása okainak rejtelmeibe enged bepillantást s nyujt mindezekhez érthető magyarázatot.
Megszivlelendő dolgokat mond el a szerző könyvének utolsó. «Ujjászületés és nemesség» czimü fejezetében is, a melyben a most már félig-meddig tisztán történelmi jelentőségü örökletes nemeséggel az átöröklött egyéni kiválóságok révén kiemelkedő természeti-nemességet állitja szembe. Hogy az utóbbi túl fogja élni az előbbit, abban dr. Sommernek tökéletesen igaza van; azt azonban a tudós szerző nem vette észre, hogy az emberiség szellemi s testi kiválóság folytán megkülönböztetett elitjének zömét belátható időkön belül szükségszerüleg azoknak az osztályoknak az ivadékai fogják alkotni, a melyek a multban a sors kedvező kegyelméből nyert kiváltságos helyzetük révén a fejlődésre leginkább képesitve voltak. Ez osztályok pedig: a történelmi nemesség és a (nálunk – sajnos – aránylag kis számú) városi polgárság. Hogy mennyi időre fog e két osztály jelentőséges szerepe terjedni, az minden esetre tagjainak kiválóságától s attól függ, minő ellenálló erőt fog e két társadalmi osztály a multnak legnemesebb hagyományait is botorul lerombolni akaró tömeggel szemben tanusitani.
Varjú Elemér.

1907-4

TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMVII.

BOSNYÁK ÉS SZERB ÉLET- S NEMZEDÉKRAJZI TANULMÁNYOK.

(Harmadik, befejező közlemény.)

III.

A Kosaća-család és Herczegovina sorsának történetében Mátyás király első bosnyák hadjárata (1463) nyitja meg a végső szakasz kezdetét.
Abban a szövetségben, mely 1463 junius hónapja óta Bosznia visszafoglalására létrejött, a végrehajtás szerepe a magyar királynak jutott. A szentszék lelkesedése inditotta meg a nemzetközi anyagi és erkölcsi támogatást; Velencze tengermelléki helyzeténél fogva józan számitással érdeklődött a vállalat kimenetele iránt, de a dolgot a törökkel sem rontotta el végleg. Ragusa föltétlenül a szövetség pártján állott. A pillanat fontosságát egyaránt megérezték úgy István az uralkodó herczeg, mint fia László, az ifjabb herczeg; szint kellett vallaniok. Ha győz Mátyás király és közvetlen szomszédságukba kerül a magyar hatalom, s ők ellene foglaltak állást, ez épen oly veszedelmes leendett rájuk nézve, mint ha a királylyal szövetkezvén, a török marad az úr. Tekintve a fegyverkezések komolyságát, a nemzetközi biztatást, most ez egyszer feltétlenül a török ellen fordultak, s Mátyás király pártjára állottak. Ezzel a lépéssel győzelem esetére biztositották országuk területét, és védelmét, sőt másfelől terület-nagyobbitásra is számithattak. Mátyás királyra nézve pedig Herczegovina állásfoglalása nagy katonai előnyt biztositott. Egyenes érintkezés nyilt serege és Ragusa között, a honnan hadi szereket kaphatott, valamint a török sereg müködésének területét is szükebbre szorithatta és felvonulását megakadályozhatta. A főszerep e részben László herczegnek jutott, a ki Herczegovina északnyugati részét birta. Hogy István, az öreg herczeg, mennyiben vett részt fia vállalatában, összes részleteiben nem tudjuk, de tény, hogy vele egyetértőleg járt el, s Jajczánál megfordult hadaival ő maga is.
Mátyás király 1463 okt. havában már elkészült a bosnyák támadás előkészületeivel s Jajcza vára elfoglalásához fogott. László herczeg ezalatt behódoltatta a maga részére a Ráma menti prozori, županjaci és uskopljei župákat_{Ezeknek november havában, – mint láttuk – már birtokában volt.}* (ma a travniki kerület: prozori, županjaci és bugojnoi járásai). Midőn a király Jajcza városát elfoglalta s a vár ostromához fogott,_{Jajcza ostromáról: Engel Gesch. v. Servien u. Bosnien 428. l. Fraknói: Mátyás élete 1900. Kritobulos Mehmet szultán életrajzában foglalt adatai még nincsenek kellően feldolgozva. Truhelka: Die Königsburg Jajce 1901. Sarajevo.}* László herczeg hadaival hozzá csatlakozott. A herczegovinai segély, főleg a szintéri viszonyok felderitésében vált Mátyás vállalatának előnyére, valamint a részben is, hogy délnyugat felől izolálta Jajczát s Uskoplje (D.-Vakuf) birtokában, sakkban tarthatta a törökök fővonalát. (Vrh-Várboszina-[Serajevo] Travnikot).
László herczeg ebbeli szerepléséről bővebb felvilágositást nyujt ama Jajcza ostroma folyamán 1463 decz. 6. irásba foglalt szerződésszerü kiváltságlevél, melyet Mátyás királytól nyert, s mely élete következendő folyamának irányát megszabta. E kiváltságlevél_{Közölte Katona XIV. 657., kivonatosan Fejér VIII., 6. 67–70. l.}* első sorban nagyságos László vajda «filii fidelis nostri illustrissimi ducis Sancte Save» érdemeinek elismerésével kezdődik. E bevezetés is bizonyitja, hogy László herczeg fellépése István herczeg beleegyezésével történt, a kit a király hivének mond. Legelőbb megemlékszik László vajda magatartásáról, midőn a török szultán Boszniát elfoglalta és megkisérelte, hogy Herczegovina területét is birtokába vegye. Felemliti, hogy nagy károkat okozott a török seregnek és nehány várat elfoglalt. Továbbá tanuságot tesz arról, hogy midőn Mátyás király a bosnyák királyság elfoglalására indult, csapataival hozzá sietett és jó tanácscsal, tettekkel igazolta hüségét. Egyuttal megigérte, hogy minden körülmények között hü marad a király személye és a magyar korona iránt. Továbbá igéretet tett, hogy a kezén levő Buzovácsa és Neretva várát a király, illetőleg meghatalmazottjai kezére fogja adni és kötelezte magát, hogy minden alkalommal, a midőn a király akár személyesen, akár kirendelt kapitánya vezette sereggel jön Boszniába, úgy a király, mint kirendeltje alatt küzdeni fog. László vajda még azon esetben is kötelezte magát, hogy Boszniába küldendő magyar sereg vezére alá adja csapatjait, ha az illető főkapitány nem zászlós úr. Ez annyit jelent, hogy akkor csupán csapataival, de személyesen nem tartozik részt venni a hadjáratban.
Ezt a körülményt bővebben megmagyarázza a következő kikötés, a mely szerint László vajda azon esetben, hogyha a király másutt – tehát nem Boszniában – hadakozik az ország ellenségei ellen, a többi zászlósok módjára hadakozni és a király ügye iránt hüséggel tartozik lenni, kivévén a velenczei köztársaságot, a melylyel – a király iránti engedelmesség fentartásával – szövetségben áll. Kötelezi magát, hogy a birtokában levő várakat, erőditett városokat nem engedi a király és a szent korona hüségétől eltérittetni vagy elidegenittetni. Ime a kötelezettségek sorozata, a melyeket László vajda a királylyal szemben vállalt.
Másfelől a király László vajdát és fiát, Balsát magyar zászlósúri méltóságra emeli. Igéri, hogy László vajda és fia minden időben, akár haddal, akár had nélkül jelennek meg Magyarországon és Boszniában, bármely helyen, a királyi udvarba és az ország nagyjaihoz bátran jöhetnek, ott tartózkodhatnak; a király viszont fogadja, hogy birtokaik élvezetében biztositja őket. Továbbá Vesela-straža várát Uskoplje-megyében, a zsupával (járásával) és Prozor várát a rámai zsupával együtt, melyet nemrég foglalt el a töröktől és a mely régebben a bosnyák királyoké volt, Lászlónak és fiának, Balšának, valamint örököseinek adományozza, olyan módon, mint a hogy azt a bosnyák királyok birták.
E közjogi jellegü oklevéllel Mátyás király az ország zászlósainak számát megszaporitotta a herczegovinai vajdával és ezáltal kötelezettséget vállalt ezen ujabban aggregált zászlós jövőjének biztositása iránt is. Meg kell jegyeznünk, hogy ez oklevél egyenesen csak László vajdának és fiának kötelezettségéről szól, atyjának, István herczegnek jogi állása ebben érintve nincs. Az öreg herczeggel a királynak más megállapodása volt, melyről azonban csak a herczeg későbbi, egyoldalu, szándékosan félremagyarázott nyilatkozátaiból, s az események lefolyásából szerezhetünk tudomást.
István herczeg – az 1463-iki eseményeket – 1466 márcz. 10-én a velenczei köztársaságnak ekkép adta elő: A herczeg Mátyás király 1463-iki bosnyák vállalatát megelőzőleg, a szultán boszujától való féltében, a miért Bosznia meghódoltatása után, Herczegovinát nem sikerült elfoglalnia, Vukotić Pribislav hü kamarása által_{Lásd: Vukotić Pribislav végrendelete czimü tanulmányunkat.}* 12,000 aranyat küldött a magyar királynak, arra kérvén őt, hogy küldjön neki hadi segitséget. Hogy ez a summa megfelel-e a valóságnak vagy sem, természetesen nem lehet ellenőrizni. Ha adott is pénzt a király rendelkezésére, ez csak is a küldendő magyar hadak ellátási költségeire szánt előleg lehetett. Aztán igy folytatja, hogy a király Jajcza alá érkezvén, csapataival ő maga is odajött és ajándékokat adott a királynak, a melyeket ez, – azonban ezt már nem mondja a herczeg_{Lásd: 1466. május 20-án kelt végrendeletet, melyről alább lesz szó.}* – egy bibor szinü palásttal viszonzott. A király azután István segitségével és «általam birja Jajczát», mert kis hadával nem állhatott volna ellen és a szultán leginkább én rám haragszik abból az alkalomból, mondván, István herczeg és nem a magyar király miatt veszett el Bosznia.» Meglehet, hogy a szultán ezt mondta, csakhogy nem mondott vele egészen igazat. Valószinü azonban, hogy nem mondotta, hanem István herczeg idézi – papiron. Hogy mennyiben segitették a herczegovinaiak Jajcza alatt, azt fentebb megolvashatjuk a királynak – László herczeg részére adott kiváltságlevelében, de az isten segedelmével egyértelmüvé tenni a herczegovinai segélyt, – melyet nincs okunk kicsinyleni – ahhoz délvidéki fantázia kellett.
Ugyanezen alkalommal, a mint a herczeg mondja, a magyar király több rendbéli igéretet tett neki: Először is kilátásba helyezte várainak élelemmel való ellátását, továbbá megigérte, hogy Magyarországon birtokokat fog neki adományozni. A király azonban kikötötte, hogy két várat, Kunisát és Zemlját, magyar őrizetre kell bocsátani. Mindenkitől elhagyatva, kelletlenül bár, de ráállott e kikötésekre._{Ljubić X. 350–356.}* Ime a paktum világos képe: István herczeg magyar hadakat fogad be váraiba s Mátyás védnöksége alá helyezkedik, de ha nem sikerül országát megvédeni, vagy ha a herczeg vissza akar vonulni, a király Magyarországon tartozik kárpótolni esetleg veszendőbe menő birtokaiért.
Természetesen nem tudjuk ellenőrizni az összes részleteket és azt kell sejtenünk, hogy a király, midőn László herczeget zászlós urrá tette és kitüntette, a ragusaiak vagy a velenczei követ tanácsára járt el így, a kik ismerték a helyzetet és a királyt felvilágositották a fejedelmi család belső viszonyai felől. Rá nézve László herczegnek hüsége fontosabbnak tünt fel, mint a herczeg fogadkozása, a kiről tudhatta, hogy soha egy igéretét sem váltotta be teljesen, sőt az a körülmény, melyet a herczeg is emlit, hogy Mátyás két várának magyar kézre való bocsátását kikötötte; bizonyitja, hogy a felajánlkozást csakis ilyetén positiv biztositék mellett fogadta el.
Egyébként Mátyás király e jajczai sikerének mérlegelésénél tényleg konstatálhatjuk, hogy ez a hóditás a magyar korona szempontjából nagy eredménynek volt tekinthető már csak azért is, mert a bosnyák királyok székhelyét foglalta vissza és igy Horvátország és Szlavonia felé hosszú időre erős védvonalat nyert. Ámde az Adria melléke és a nyugat ezzel nem szabadult föl a fenyegető török szomszédságtól, mert Bosznia középpontja, a Sarajevsko polje Várboszna, török kézen maradt s a Drina vonalán, a török kezén levő Zvornik vára folyton sakkban tartotta a szomszédságot. Ezért Mátyás diadala nem oldotta meg a balkáni kérdést ezen a területen sem, nem is szólván arról, hogy a magyar Alföld, illetőleg a temesi vidék Szendrő felől, minduntalan ki volt szolgáltatva a török becsapásainak. Ehhez járult még az is, hogy az akkor nagyszámú boszniai, herczegovinai és szerb nomád pásztornépség, melyet «oláhoknak» neveznek a krónikák, egyáltalán nem volt törökellenes, hanem annak szolgált, a ki jobban fizette. A magyar koronához állott László herczeg embereit ezek az «oláhok» még ragusai területen is üldözték és a foglyokat eladták a töröknek.
A ragusai köztársaság, noha Mátyás iránti hüségét fényesen bebizonyitotta, joggal tartott a török várparancsnokoktól, a kiket rendkivül izgatott az előkelő bosnyákok emigracziója Ragusába, s boszuból a köztársaság kereskedőit váltig sarczolták. Ez az oka, hogy Ragusa a jajczai siker után is nemcsak, hogy megfizette a szultánnak az 1500 frt adót, de még 500 frtot érő külön ajándékkal is kedveskedett._{Resti 369–70. l.}* Mátyás király e magatartásukért nem is neheztelhetett, hisz Ragusa küldött Jajczába orvost a sebesülteknek és később Szapolyai Imre bosnyák kormányzónak is külön ajándékot adott, valamint nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy hüségét megbizonyitsa._{D. Rag. 760.; Szapolyainak 70 aranyat érő ezüst munkát adnak 1464. nov. 24. u. o. 765. V. ö. Rešti 370.}*
László herczeg, az uj zászlós úr, védnöke sikere után sem érezte magát teljes biztonságban a török elől. Pénzét (2500) Ragusában helyezte el, feleségét és fiát pedig a városba küldte lakni,_{Resti 371. l.}* a hol – mint egyébként a Kosačákkal általán_{Vlatko elvált feleségét, Cilly Ulrik unokahugát is ellátták. 1463. okt. 5. «in honorando uxorem, que fuit Vlatchi Cherzegovich quosque stabit Rag. 30 per.» Jireček sz. közlése.}* – nagy figyelemmel voltak iránta. A szomszédos török őrségek csak Mátyás elvonulását várták, azután rögtön retorzióval éltek s a Kosačák: apa és fiai egyaránt megérezték, hogy sorsuk uj fordulathoz ért. A családi viszályt, melyet a jajczai hadviselés csak rövid időre állitott meg, a veszedelmes helyzet érzése sem szüntette meg. 1464-ben uj fordulatként még Vlatko, a második fiu, a ki eddig az apjával tartott – kapott össze az öreg herczeggel és bátyjával. Meglehet, azért is haragudott, mert kihagyták a magyar király protekcziójából._{Resti 371.}* Megbékéltek ugyan, de a szomszéd hatalmak, úgy a velenczei köztársaság, mint Ferdinánd, a nápolyi király, tisztában voltak vele, hogy a család hatalmának végét járja. Rájuk nézve e bekövetkezendő katasztrófában, csak az volt fontos, hogy kinek a kezére jut Novi vára (Castelnuovo), a cattaroi öböl kulcsa._{Katona XVI. 739. Ferdinand, nápolyi király, négy várat igér Nápolyban Noviért.}*
Ily körülmények között az öreg herczeg utat és módot keresett, hogy birtokát megtarthassa, de a védelemben nem bizván, erősen sürgette a magyar segélyt. Szomszédságában már 1464 tavasza óta gyültek a török hadak Mahmud basa vezérlete alatt. Ugy ő,_{Vukotić Pribislav kamarása utján. L. Vukotić Pribislav végrendelete cz. tanulmányunkat.}* mint fia, László herczeg, a ragusai követek utján értesitették Mátyást a helyzet veszedelmes volta felől._{D. R. 763–4.}*
Mátyás király uj szerzeményének biztositására, s a szultán boszuló hadjárata hirének hallatára, de igéreteire való tekintettel is meginditotta a fegyverkezést. A török azonban megelőzte, s 1464 jun. havában Mohamed szultán már Jajczát ostromolja. Nem akarjuk az ostrom leirásával tárgyunkat medréből eltériteni, azért csak arra a megjegyzésre szoritkozunk, hogy Jajczát egyfelől várőrségének hősiessége mentette meg, de másfelől hasznára vált, hogy az ostromló sereg kapkodó vezérlet alatt állott. A szultánt elhagyta a türelme, s már julius végén visszatért Konstantinápolyba, Mahmud basára bizva vezetést._{Ljubić i. h. X. 350.}*
Mátyás király ekkor Jajcza alá érkezett, melyet már érkeztének a hire fölmentett a vivatástól; innen pedig egy kisebb csete-paté után a Drina vonal főerősségének, Zvorniknak ostromlására sietett, a hol okt. 18-án_{Ez derül ki Kritobulosnak Mohamed életéről szóló munkája 15–37. §-ból. Az eddigi leirások Jajcza ostromáról nem szabatosak.}* keltez. Az ostrom folyamán a zvorniki török őrség Mátyás hadával szemben vitézül viselkedett. Azonban Mátyás király sikertelen ostroma okául ugyanazt a körülményt hozhatjuk fel, mely előbb Mohamed szultán jajczai kudarczát vonta maga után._{L. a mellékelt kiadványt.}* A magyar sereg fegyelmetlen volt, az egyes hadosztályok müködésében nem volt meg a kellő összhang és minthogy a hadjárat tartamára toborzott seregről van szó, a mely veszedelmes szintéren és ismeretlen viszonyok között hadakozott, teljesen érthető az a dicstelen pánik, mely a visszavonuló sereget elfogta. Hogy a magyar király későbbi hadvezéri müködésére nézve ez a hadjárat nagy tanulságot rejtett magában, kétségtelen, de ezzel a bomladozó herczegovinai hatalom nem sokat nyert._{A zvorniki diverziot meglehetős egybehangzóan irják le a ragusai krónikák. Resti 371–2. S az ujabb feldolgozók Teleki József, Fraknói stb.}*
A hadjárat után Szapolyai Imre Jajczát védhető állapotba helyezte és az őrség vitézsége bizalmat keltvén ez uj magyar szerzemény jövőjében, a bosnyák és herczegovinai előkelők közül többen Szapolyai Imre szolgálatába léptek._{D. R. 766. Vlatkovics fiuk, Ivanics és Gyorgye. Ivanics humi vajdát Szapolyai Imre, ki a vranai perjelség kormányzója volt akkor, személye mellett foglalkoztatta.}* Vészesre fordult azonban a helyzet Herczegovinában, a melyet egyfélől a pestis pusztitott, másfelől pedig Esebeg, Iszakovics, Ismail és Ahmed vajdák kezdtek támadni; ehhez járult még, hogy Mátyás király elvonulása után az öreg herczeg és fia, László csak oly ellenségeskedésben állottak egymással, mint előbb. Egyikök sem tartotta meg a velenczei köztársaság közvetitette egyezséget, úgy hogy a köztársaság ujabb békéltetőt küldött hozzájok._{Ljubić i. h. 320. 1465. márczius a békéltető Ludovico de Canalis.}*
A török ellen egyelőre még csak megvédelmezték magukat, a mennyiben Kljuć vára és Mičevac (Ragusa közelében) 1465-ben még az öreg fejedelem kezén van, de már Trebinje közelében a törökök az urak._{Archiv für slavische Philologie 1897. 26–27. D. R. 468.}* E veszedelmes fordulat után, István herczeg követséget küld Mátyás királyhoz decz. 2-án._{D. R. 468.}* Ebben a szorongatott helyzetében István herczeg jónak látta fiát, Vlatkót is elküldeni Mátyás királyhoz, a ki seregével szept. 24-től nov. 2-ig a gredistjei Szávarévnél táborozott. Vlatko herczeg előadta, hogy elveszett Mileševo, Szamobor és Prilep vára és sürgősen kéri a segitséget. Itt az ideje, hogy a király beváltsa igéretét. (A hiányzó adatok daczára is világos előttünk, hogy mikor Mátyás Zvornik ostroma után kivonult, megigérte, hogy személyesen jön majd hadaival, s ez a táborozás tényleg felmentő hadjárat akart lenni.) A király meghallgatta a segélyt kérő herczeg követének és a herczeg fiának előadását.
Mátyásnak az volt a terve, hogy Dalmácziába megy s a helyszinén teszi meg a török elleni védelem, illetőleg hadjárat érdekében teendő intézkedéseket. E részben Ragusa és Velencze közremüködésére volt szükség, valamint István herczegnek is be kellett váltani igéretét, hogy országát az ő érdekében s az ő költségére magyar hadak okkupálják. Diplomácziai uton és katonailag kellett tehát előkésziteni a talajt.
Dalmát ügyekben bizalmasa és főtanácsadója a ragusai születésü Sándor, telkibányai apát (Frater Alexander de Ragusio) volt a királynak, ki ekkor táborában volt, s kit folyton Ragusába küldött, ott teljhatalmu ügynökeként szerepelvén. Midőn Velencze – ugyancsak Sándor apát utján – 1465 okt. 18. értesült a király tervéről, hogy Dalmácziába akar vonulni, a tanács elhatározta, hogy megengedi a királynak a sebenicoi és spalatoi kikötők (hová Klissza miatt akart menni) meglátogatását ragusai gályákon, de lőport ne adjanak neki, azzal mentvén ki magokat az ottani főtisztek «hogy nincs»._{Ljubić X. 340.}* Ezen kivül tervbe volt véve a Skanderbeg albán fejedelemmel való cooperatio is._{Mik. 767.}* Ragusa pedig kötelezte magát, hogy a Dalmácziába érkező és herczegovinai várakat megszálló hadakat ellátja élelemmel s mindenkép segitségökre lesz.
A királynak nagy óvatossággal kellett eljárnia. Mig a sziklás, nehezen járó herczegovinai területen nem biztositotta a főbb helyek birtokát s annak a sokféle határvillongásnak és személyes surlódásnak Velencze, Ragusa, s a horvát és herczegovinai urak közt véget nem vetett, addig nem jöhetett a derék hadakkal. Ezért elhatározta, hogy egyelőre fegyveres erőt küld le Herczegovinába és Ragusába rendet csinálni. Igy jött létre a Rozgonyi-Thuz-féle expeditió, melynek intentióiba természetesen nem avathatta be István herczeg követeit, csak megmondotta, hogy a herczeggel majd ezek fognak tárgyalni.
A Szávarév melletti táborban nevezte ki november 2-án Rozgonyi János tárnokmestert és Laki Thuz János zagorjei országos főkapitányt teljhatalmu biztosoknak, azzal az utasitással, hogy hadaikkal: 500 lovassal menjenek a helyszinére, tárgyaljanak István herczeggel és az ő megbizásából ott a helyszinen egyezzenek meg vele, úgy a mint jónak látják. Utasitotta egyuttal őket, hogy vár ügyét is hozzák rendbe, melyet Velencze akart mindenkép elfoglalni és hogy a livoi vár és župája környékén csináljanak rendet._{Oklevelek a magyar királyi országos levéltárban.}*
A magyar király meghatalmazottai nov. 5-én indultak utnak,_{Ljubić X. 343. l.}* nov. 28-án – Jajczán át – Stagnoba érkeztek_{D. R. 768. l.}* és decz. 8-án fogadták őket Ragusában._{U. o.}* István herczeg rendkivül megijedt e missiótól. Ő kivánta, s mikor azután megérkezett a magyar had, nem tudta, hogy mire vélje a dolgot. Barátai, a mint mondja, azt irták, hogy ezek a magyar hadak az ő elfogására jöttek._{Ljubić X. 350. l. és k. k. l.}* Novi várába vonult tehát, és bizván a köztársaság igéretében – t. i. ha baja esik, bátran fordulhat tisztjeihez – a cattaroi proveditorehez küldött. Azt akarta tőle, hogy fogadja be őt velenczei területre. Ez azonban – correct módon – azt felelte, hogy ha a herczeg a török elől fut, szivesen befogadja, de ha a magyar király elől menekül, akkor csak azon esetben fogadja be, ha a köztársaság azt egyenesen megparancsolja neki. Nem az átadandó két vár bántotta a herczeget, hanem attól félt, hogy a király elfoglalja országát. Egyet forditott tehát a dolgon s a Narenta mellékét (a mai Metkovicsot és Grabelát) és Castelnuovot is már a magyar követek megérkezése előtt, külön követe utján felkinálta Velenczének, remélvén, hogy ekkép kibuvhat kötelezettsége alól. Sőt kitüzte Castelnuovoban a köztársaság lobogóját is. A köztársaság nov. 25-én hozott határozatában rendkivül megörült az ajánlatnak, a követnek 100 aranyat és egy diszruhát adott._{Ljubić X. 345. l.}* Már nov. 28-án meghagyják spalatói helytartójuknak, hogy szállja meg Narentát «István herczeg akarata és határozata alapján»._{Ljubić u. o.}* A köztársaság érezte, hogy ezzel épen nem illő módon a magyar király jogkörébe nyult. Decz. 2-án Mátyás királynál tartózkodó követével, Venier Ferenczczel megértették, hogy oszlassa el a király méltán feltámadható gyanuját; tudassa vele, hogy István herczeg a köztársaság védelme alá adta Narentát, mert ő maga nem tudta megvédelmezni s inkább keresztény kézen akarta látni, mint hogy a pogány foglalja el. Velenczében igen jól tudták, hogy Narenta birtoka Ragusára nézve felette sérelmes és észak felé leköti forgalmát, úgy hogy most már teljesen és pedig közvetlen szomszédságban északról és délről környékezi a nagy velenczei köztársaság hatalma. Előre érezték, hogy a ragusai követ protestálni fog e lépés ellen és felhatalmazták követüket, hogy igyekezzék «minden uton» elsimitani ezt az ügyet._{V. ö. még M. D. E. I. 43., 47., 49., 50. Állitólag 10 ezer aranyat igértek a király követének.}* Hiába tervezett Mátyás expedicziót, már csirájában megfojtott minden vállalatot a helyi érdekek versengése._{Resti 372. l.}*
A ragusaiak viszont, a kik nagyban várták a magyar segitséget, most, midőn a magyar hadak Ragusában voltak, rendkivül megijedtek. Attól féltek, hogy a velenczeiek megvesztegetvén a magyar zsoldosokat, majd Stagnot is a köztársaság kezére fogják juttatni. Sőt ennél is nagyobb rémület fogta el a népet, hogy a várost magát is elfoglalják, midőn a magyar kapitányok 1466 febr. 9-én megjelentek a városban.
Jellemzi az öreg herczeget, hogy ő – a ki ijedtében hirtelen felkinált mindent Velenczének, most meg, ott lévén a magyar hadak, jónak látta mégis csak tárgyalásokat kezdeni. Már megbánta, hogy Velenczével elhirtelenkedte a dolgot, hátha jobban jár mégis Mátyás királylyal. Rozgonyi Jánossal és Thuz Jánossal tényleg tárgyalt és pedig Raguzában._{Ljubić X. 359. l.}* 1466 május 20-án, tehát alig egy fél esztendővel aztán, hogy ő maga kinálta Narentát és Krajna vidékét Velenczének, azzal állott elő, hogy Marzello Jakab spalatoi proveditore birtokba vette e vidéket a nélkül, hogy őt megkérdezte volna. Igaz ugyan, hogy ő megirta, hogy ha baja lesz, átadja a birtokot a köztársaságnak, mert tudja, hogy nem tartja meg a törökökkel és magyarokkal szemben országát és inkább szereti, ha az ő kezökön van. Nem tagadja le, hogy felkinálta birtokait a köztársaságnak, de ezt felhasználja ujabb kérésnek a támogatására. Megkinálja a köztársaságot a cattaroi öbölben levő váraival is, de egy kastélyt kivánt földdel és évi segélylyel, továbbá hogy a török elvonulása esetén adják neki vissza országát, quia dulcis est amor patrić és adjanak erről irást. A köztársaság ezen az ajánlaton is kapott és az első nagy lelkesedésben Brazza-szigetét is hajlandó volt oda adni és egy házat Spalatoban. Sőt megengedték azt is, hogy esetleg Velenczében lakjék. De aztán később csak Visoki várának az átadásába egyeztek bele_{Ljubić X. 365. l.}* (Spalato környékén). Hogy Rozgonyival és Thuzzal mit tárgyalt a herczeg, azt pontosan nem tudjuk, valószinü, hogy 3000 katonát kért Mátyástól._{D. R. 769–774.}* Bizonyos, hogy halogatta velük szemben végleges elhatározását.
A király azonban nem bocsáthatta e 3000 katonát rendelkezésére és értesitette a köztársaságot, hogy ha a herczegnek katonára van szüksége, szedjen ott helyben.
Rozgonyiék missiója Ragusában és környékén 1466 febr. 16-ig huzódott, minek az lett a vége, hogy a magyar biztosok erélyesen jártak el, ledobatták a velenczei zászlókat s a ragusaiak Stagno birtokában maradtak. A velenczeiek erre lemondtak a birtokba vételről. A magyar hadak azután megszállották Počitelj várát, melynek élelmezését és karban tartását a ragusai köztársaság vállalta magára, Mátyás király pedig az évi adót is a vár fentartására utalta ki._{Annali di Ragnina 263. l.}* Ragusára nézve ez annyiban eredmény volt, mert a török szomszédsággal szemben legalább egy megbizható, fegyelmezett csapat állott rendelkezésre, de ez vajmi csekély eredmény volt. Abban valamennyi forrás egyetért, hogy a magyar biztosok István fejedelemmel nem végeztek semmit._{Gerardi de Callis 1466 jun. 27. E jelentés azt mondja, hogy Mátyás, midőn Zágrábban volt, elfogadja a herczeg ajánlatát és Vlatko állitólag tuszul maradt nála. A király pedig az egyezség végrehajtására küldötte ki Rozgonyit és Thúzt 5000 (500) emberrel. Makusev l. i. II. 165., 166. Nehéz a gyakran ellenmondó, csak szóbeli közléseken alapuló jelentésekből kihüvelyezni a valót.}* Oly keményfejü emberek közt, mint a Kosačák, semmiféle követség nem tudott volna rendet csinálni. A családi viszály még élesebben lángolt fel mint előbb. Valóságos drámai erővel hat, midőn az öreg herczeg elpanaszolja a velenczei köztársaságnak a békéltetés folyamán, hogy 1000 aranynyal megröviditették. Mindennek az oka fia, László, az veszitette el az országot, «ha ezer élete volna is, megérdemelné, hogy valamennyit elveszitse, nem csak azért, a mit ellenem tett, lévén én atyja és ura, hanem az egész kereszténység ellen, mert az ég tudja, hogy ő kalauza a töröknek Boszniában és valamennyünk halálának és romlásának az oka. Ő vezette a törököt országába és egyetlen egy napon 30 ezer ember veszitette életét s mindent elégettek; ezt tette ez az átkozott és engedetlen fiu». És mi a viszály oka?: «urrá akart lenni még atyja életében és azt akarta, hogy az öreg herczeg neki engedelmeskedjék». Háztartására három várat utalt ki: Susedet, Prosrednicát és Budost és mégis testvérének rovására akart többre szert tenni.
Nem egészen úgy áll a dolog, a hogy a herczeg irja. Az a való, hogy ő a magyar királynak felajánlotta országának megmaradt részét és mikor a király tárgyalás czéljából leküldötte követeit, meggondolta a dolgot és időközben a velenczeieknek ajánlotta fel országait. Mátyás király követeinek pedig azt mondotta, hogy azok az országrészek, melyeket ő a királynak igért, nincsenek az ő birtokában, hanem a fiáéi, azok nevében pedig nem tehet igéretet. Hogy kifogásának elfogadható alapot adjon, még a Rozgonyiék megérkezése előtt hirtelen átadta az előbb emlitett várakat László herczegnek, hogy igy ne kelljen a szavát beváltani._{Ljubić i. h. 347., 349.}*
A László herczeggel való megbékülés azonban most is csak nagyon rövid ideig tartott, mint az előbb emlitett panasz bizonyitja, azért, mert László azt a három várat komolyan a magáéinak tekintette és mert abból, hogy atyja a családi örökséget átadja Velenczének, ő maga igyekezett hasznot huzni.
A magyar kiküldöttek még Ragusában időztek, midőn László herczeg sógorát, Kantakuzén Manolét küldötte Velenczébe és arra az esetre, ha menekülnie kellene, Curzola vagy Lesina szigetén kért magának menedékhelyet. Egyuttal felkinálkozott a köztársaságnak, hogy Bosznia védelmét illetőleg kapitánya akar lenni a köztársaságnak, szóval a «magyar zászlós úr» szolgálatot vállalt Velenczével szemben. Nem volt ebben semmi illoyalitás, hiszen Mátyás védelmének ekkor még semmi hasznát sem látta. A köztársaság az ajánlkozást igen szivesen fogadta, mert febr. 17-én kinevezték kapitánynak és 500 aranyat utaltak ki neki a cattaroi jövedelmekből._{D. R. 774. Salvus conductusa 1466. máj. 19.}*
Tehát vergődés az egész vonalon. Apa, fiu egyaránt igyekszik lehetőleg biztositani a jövő kilátásokat a maga részére és a kapkodással sem a magyar segélyre nem számithatott, a törökkel pedig szintén elrontotta a dolgát, Ragusa – érthető indokból – féltékeny lett a velenczei térfoglalásra és a családtagok közti ellentét csak siettette a végleges elzüllést.
E közben a török csapatok folytonosan becsaptak, úgy az öreg herczeg, mint fia László területére. Ez utóbbi a ragusai köztársaságtól kért segitséget, hogy magyar hadakat hozathasson, azonban ezt megtagadták. Az öreg herczeg közben nagyon elkedvetlenedett és látván, hogy sehol sem ér czélt, végre Ragusával kezdett alkudozni, a mely Giupanat ajánlotta neki fel birtokul és lakóhelyül. Ezt az ügyet a herczeg személyesen beszélte meg Ragusában – május havában – a tanácscsal,_{Pučić: Spomenici II. 124. l. szláv s latin nyelven.}* elé már betegen tért vissza Novi várába. Ide gyüjtötte össze hiveit, Radint, a patarénus egyház fejét (veliki gost) Dávid dibrai (dabari) görögkeleti metropolitát és elkészitette végrendeletét. Ott volt hive Vukotić Pribislav is. Közben is orvost kért a köztársaságtól, de ezek a dühöngő pestis miatt nem küldhettek, valamint katonaságot sem, mert a mi katona volt, azt Rozgonyi Jánosnak bocsátották rendelkezésére. Közeledni érezvén végét, összes ingóságát Ragusába vitette, mert mégis csak a köztársaság becsületességében bizott, melynek ez már a Brankovicsokkal szemben fényes tanuságát adta. 1466 május 22-én vagy 23-án halt meg.
Május 20-án kelt végrendeletét bevitték Ragusába, mert a végrehajtással a köztársaság volt megbizva. Felbontatván kiderült, hogy országát három fiára hagyta. Novi, a főerősség Vlatkónak jutott birtokába. E részben László herczeget nem rövidithette meg, mert hiszen atyja örökségének jó része már is kezében volt. Annál inkább sujtotta Lászlót az ingók felosztásában. Mig Vlatko és István fia fejenként 30 ezer aranyat kaptak, özvegye 1000 aranyat és Istvánra hagyta összes értékes ingóságait beletudva az anyja Borbála részéről az udvarnál maradt ruhákat és csak a mi ezenfelől maradt, ezekben osztoztak a testvérek. A végrendeletben levő ingósági hagyatéknak táblázatos kimutatása a következő:

Vlatkó	István	Cecilia
30,000 arany	30,000 arany. Ikonok, arany, ezüst és gyöngy kerettel. Gyöngyös korona. Gyűrűk, nyaklánczok. Serpentin-üveg. Ezüst üveg (Szandalj vajda vette). Négy drágaköves nyakláncz. Gyöngyös öv (Borbála nejének szánva). Összes köves gyűrük. 4 öltözet. Anyjának Borbálának összes ruhái. Ha megházasodik, egy Mátyás királytól kapott, arannyal beszegett biborpalást, egy piros, aranynyal szegélyzett köpeny. Egy virágos, fejedelmi bíbor köpeny és egy aranynyal átszőtt selyem öltöny	1000 arany két ezüst kupa két ezüst korsó két ezüst csésze két ezüst tál 6 ezüst kanál 2 ezüst öv 1 vég aranybrokát szövet s összes a fejedelemtől kapott ruhái, mióta az udvarhoz jött.

Ezen itt felsorolt tárgyakon kivül, a többi ingóság László, Vlatkó és István közt egyenlő részben felosztandó._{Die Schatzkammer der Familie Hranići (Kosača), Lilek Emilian W. M. B. H. II. 125–155. lapján összeállitotta Hranić Sandalj és Vukčić István herczegnek Ragusában és Velenczében elhelyezett pénzének és értéktárgyainak jegyzékét nyomtatott forrásokból; jobbára Miklosich és Pučić nyomán. 131–150. lapon leltárba foglalja ugy a pénzösszegeket, mint az egyes tárgyakat a végrendelet alapján. A ragusai letét Miklosich szerint 70 ezer, Pučić szerint 71 ezer aranyat tett. Igen érdekesen és alaposan kommentálja az egyes tárgyakat, csak az a csodálatos, hogy nem vette észre, hogy a végrendeletben István herczeg meghalt feleségéről, Borbáláról és harmadik feleségéről Ceciliáról van szó. A mi a Mátyás király küldte subát illeti, a mely vörös szövött selyemből való, azt véli, hogy ez aranynyal szövött nagy, vörös suba volt és abból, hogy István herczegre hagyta azon esetre, ha megnősül, azt következteti, hogy az női ruha volt. Vuk Karadzsic szótára szerint suba, hosszu női ruha kék ujjakkal és prémmel kivarrva. Az a feltevés, hogy ezt a subát Mátyás akkor küldte Istvánnak, miltor 1463-ban Herczegovinában segitséget kapott, teljesen helyes. A végrendelet ama szavai «delego vestamentis meis subam magnam», arra utal, hogy ez a suba az ő ruhái közül való volt. Tehát nem egészen világos az értelem. Lehetett az vörös palást is. A mondat bevezetése és az előtte való mondat az utóbbi felfogást látszik támogatni annál is inkább, mert köpeny vagyis palást alatt plašti-t kellene érteni. Megkoczkáztatunk egy feltevést. Hátha a Fejnicában, Boszniában a ferenczieknél őrzött Mátyás király czimerével ellátott kárpit, melyet néhai Kállay Béni megszerzett a magyar nemzetnek, ez az István herczegnek ajándékozott ajándékdarab. Az Erdődy-féle galgóczi teljesen analog kárpit is hihetőleg ilyes diszajándék. Examentum alatt 6 fonálra szövött selymet kell érteni. E kulturtörténeti értékü közleményre felhivjuk a kutatók figyelmét.}*
Senki sem szegheti meg rendelkezésemet. «Még fiaim sem, mert a mig élek engem illet e felsorolt hagyaték felett a rendelkezési jog. E végrendelet végrehajtásával felhatalmazom De Georgi és De Gozze, ragusai előkelőket.»
A végrendeleti hagyaték részleges felosztását Radin gost és Dávid metropolita valamint Vukotić Pribislav közvetitették. A végrendeletben azonban 10 ezer aranyat hagyott a pápának is egyházi czélokra és lelki üdvösségére. Ezt a legatumot olybá lehetne értelmezni, hogy megszállotta az örökkévalóságtól való félelem. Jelleméből azonban hiányzott minden szentimentalismus, inkább arra gondolt a summa átörökitésével, hogy családjának esetleg biztositja a pápa segedelmét.

169IV.

István herczeg halála után kitört a viszály az örökösök közt; László, a legidősebb herczegfi, abban a hitben volt, hogy atyja őt testvérei rovására megröviditette. Azonban a ragusaiak, mint az örökség letéteményesei, egy tapodtat sem tértek el a végrendelet szavaitól és békés egyetértésre intették a testvéreket. A végrendelet végrehajtásából kifolyó intézkedések, a herczeg fiainak magatartása és az 1466 május után beállott züllés, hosszú fejezetet alkotnak abban a szomorú vergődésben, melynek részleteiről a ragusai levéltárban közölt adatok elég megbizható képet nyujtanak. Nem kivánjuk ezeket elemezni és csak a végső katasztrófa körvonalaira utalunk.
A két testvérnek, László herczegnek és Vlatkónak, rögtön szükségük volt a pénzre, de a köztársaság nem mellőzhette a formákat. Rozgonyi János és Thuz János, a magyar biztosok, ismervén a helyi körülményeket, figyelmeztették Mátyás királyt, hogy a végrendeletben 10000 arany egyházi alapitvány is szerepel. A király erre kieszközölte a pápánál, hogy ezt az összeget bocsássa az ő rendelkezésére, minthogy az ottani magyar őrség ellátására költségre volt szüksége. Mig azonban a pápa elhatározása megérkezett, a király letiltotta a köztársaságot a végrendelet végrehajtásától. 1468-ig_{A pápa beleegyezése és utasitása 1468. febr. 10. kelt. D. R. 629. l. Resti 377–79 1476. aug. 17. István herczeg öröksége ügyében Mátyás király 18 ezer aranyat követelt az István herczegnek nyujtott segély fejében és azért tiltotta meg a ragusaiaknak, hogy az örökséget liquidálják. Rozgonyi János és Thuz János 1466. okt. 24-én zárat rendelnek el a városnál. (Rad.)
Ez a meghagyás állitólag Klissából kelt. Ugy látszik, Ragusa ezen eljárás ellen tiltakozott, mert decz. 4-én Rozgonyi és Thúz részéről hasonló parancsot kaptak. Ekkor a herczeg fiai Velenczéhez fordultak (Ljubić S. Rad. XVII. 1–17. Ragusa viszonya Velenczéhez.)
A dolog azonban úgy állt, hogy Rozgonyi és Laki Thuz János Sinj várában decz. 4-én megirták a köztársaságnak, hogy azok között, a kiknek István örökségére joguk van, Vlatko herczeg a maga igazát előttük bizonyitotta és hogy László herczegnek atyai öröksége a köztársaságtól ne vonassék el. Megkeresik a király nevében a várost, hogy István herczeg összes örökségét, a mely náluk van letéve addig, mig a király embert nem küld hozzájuk, a kivel ők is átvizsgálják a kincset és az illető örökös jogait, a szóban forgó kincset ne adják ki. Ennek megmagyarázására küldik Sándor telkibányai apátot. Dr. Margalits Ede Horvát repertorium I. 316. kivonatolván ez értekezést, okt. 24-ről keltezi Klissából Rozgonyi levelét. Ez azonban teljesen hibás, a mennyiben Klissából okt. 2-án kelt Rozgonyi levele és abból a következő tünik ki: Mátyás király tényleg küldött sereget István herczegfi védelmére, még pedig István, Vlatko fia utján arra kötelezte magát, hogy e sereget fizeti. Ez az összeg 27 ezer arany forintra ment. Ezzel tartoztak tehát az örökösök a királynak. A köztársaság tehát Vlatkonak a nála levő hagyatékból 9 ezer arany forintot kifizetett és erről nyugtatványt is állitanak ki, fenmaradt tehát 18 ezer arany forint követelés. Ilyen hiányos képet kap az ember, ha az okleveles anyagnak csak egy részét ismeri. Most tehát már tisztában vagyunk az egész misszióval. István fiát Vlatkot felküldték Mátyáshoz, kinek országát felajánlotta, s csak azt kötötte ki, hogy a király küldjön katonát, a kiket majd ő fizet és mikor a király csakugyan küldött katonát, akkor megijedt, hogy kihódoltatják országából és egyidejüleg Velenczének ajánlotta fel országát.}* tehát csak előlegeket adtak a testvéreknek.
Azonközben a testvérek keresték az érintkezést a királylyal s férjhez adták Mara hugukat Crnojević Ivánhoz._{1469. Resti 380. l.}* László herczeg, kit a törökök leginkább szoritottak, időközben birtokadományt eszközölt Mátyás királytól, valamint hiveinek egy részével – Vlatković Ivánnal – Magyarországba költözött. Vele ment a felesége és fia, Balsa Péter is._{László ágának magyarországi szerepléséről más alkalommal lesz szó.
Pridislaus, 1466. aug. 14. János humi vajda, Albert, veszprémi püspök csekeli várjobbágyait a vránai perjelséghez tartozó Somogymegyei Mike község prédálásáért felmenti a megtorlástól. Vasvár-szombathelyi káptalan fasc. C. No. 14.
Ragusa 1473. jun. 14. menlevelet állít ki: Cecilia, István herczeg özvegye, Vlatko és István s unokahuga (Istváné?) «alla nobil madona Amalta» részére. László már nem szerepel. 1476 aug. 17. pedig Kyra Anna, László hg. felesége és fia már Brezovicán kelteznek. Balsa, László szt-szávai herczeg fia és anyja «Charava» (Kyra Anna) biztositó levele, hogy Brezovicza város kiváltságait tiszteletben tartják. Vasvár-szombathelyi káptalan fasc. 12. no. 6.}* Valami módon magához keritvén apja ingóságainak egy részét, ezzel ifju öcscsét, Istvánt, de Vlatkót is elkeseritette, és azonfelül látván, hogy nem tarthatja meg országát, ez volt rá nézve az egyetlen menedék.
Vlatko herczeg, István herczeg második fia, öcscsével Istvánnal Noviban székelt. A török bégekkel a szomszédban azonban olykor jó barátságot tartott s ha nyilt rá alkalom, versenyt zsarolta velük a ragusai kereskedőket._{Resti 384. l. MDE. 73. 79–80.}*
Öcscse Koszacsa István ekkor 15–16 esztendős ifju lehetett. Ugy látszik, hogy 1474 táján térhetett át a mohamedán hitre, mint ilyen az Ahmed nevet nyerte. Rábeszélés, haszonlesés, vagy László bátyja iránti gyülölet vitte-e erre a lépésre, nem tudjuk. Mindenesetre bizonyos, hogy fanatikus mohamedánná sohasem vált és Vlatko testvérével mindig fentartotta a jó viszonyt. Midőn a török 1474-ben megkisérelte, hogy megalkuvás utján keritse hatalmába Castelnuovot, Vlatko székhelyét, és ez alkalommal nagy igéreteket tettek neki, ha átengedi, öcscse Ahmed, a kinek révén ezt az ajánlatot tették, maga óva inti, hogy ne sokat bizzék a török igéretében._{1474. okt. 23. okt. 24. Milano Á. L.}* Bizonyos keresztény vonás megmarad benne később is, mert atyafiságával fentartotta az összeköttetést és a velenczeiekkel mindvégig sürü összeköttetésben állott, a kik nehéz pillanataikban mindig számitottak az ő közbenjárására. Feltevés ugyan, de nagy a valószinüsége, hogy titokban sohasem mondott le örökösödési igényeiről és azt remélte, hogy a szultántól valami czimen megkaphatja örökét.
Eszes, simulékony ember volt, a ki hüvös szemmel nézte a török viszonyok alakulását, ismerte gyöngéiket és tudott velük bánni. Ennek köszönheti nagy karrierjét, a melyet a török udvarnál megfutott, nagyvezér, a szultán veje lett. De ez csak közbevetőleg legyen mondva, mert életrajza és müködése a török történelem lapjaira tartozik._{Életrajzi vázlata Glasnik 1894. 360–3. Peez Károlytól. Ő s még utódai is folyton fizettessék Ragusát öröksége czímén. Razzi Kron. III. l. Velenczével való viszonyára Marino Sanudo III– XXVII. köt. 1500-ban egy rubintot követel Velenczétől, mely Vlatkóé volt s Loredano kezébe jutott III. 191. l.}*
Vlatko szorongatott helyzetében, midőn a török apránként elfoglalta várait, ezért a pápához fordult segélyért, de biztatásnál egyebet nem kapott._{Róma 1475. jan. 21. Vlatko szt. szávai herczeg levelére válaszol a pápa, hogy követei nála jártak és összetartásra, ellenállásra inti őket, segélyt igérvén neki. Kaprinai 9–18.}* Látván végromlását, midőn a török folyton összébb szoritotta országrészét, Novit és a közeli Fort-Opus erődöket felajánlotta Mátyás királynak, s magyar őrségre bizva a védelmet._{Resti 387–7; Luccari III. 195–6.}* A ragusaiak is szerették volna megtartani Novit, de lekéstek vele.
Midőn Mátyás király nyugati diverziói következtében békét kötött a törökkel, ezzel szabadjára engedte a tért a töröknek.
Az a magyar őrség, mely Počiteljben a ragusai adó költségén tartatott, emberül megfelelt feladatának. Sándor apát, kinél buzgóbb követe kevés volt Mátyás királynak, nagy ügyességgel közvetitett Vlatko s a király között, gondoskodott a magyar csapatok élelmezéséről mintegy déldalmácziai helytartóként._{A Raguzából való Sándor telkibányai apát 1469 nov. 20-án kapott Mátyás királytól megbizást, hogy Dalmácziában a királynak bizonyos utasitásai szerint intézze a politikai dolgokat. Költségeit a király a raguzaiak évdijára utalja. HO. III. 423. 1470 febr. 14. 100 aranyat nyugtáz; 1470 ápr. 10. 300 aranyat; a király Visegrádon 1472 okt. 9. újabb 200 aranyról ad nyugtát, melyet Sándor apátnak a királyi adóból kiutaltak. HO. III. 426. 1472 okt. 27. újabb elismerését nyilvánítja a köztársaságnak, a miért Sándor apátnak és társának Derecskey Péternek kiutalták a költséget. HO. III. 427. 1473 febr. 13-án 500 aranyat utaltak ki a raguzaiak. Sándor apát missziójában, társaként Derecskey Péter is részt vett mint a király küldötte. Sándor apát a köztársaság részéről kiutalt pénzeket, a melyekről ő maga is nyugtákat adott, a végvárak őrzésére és megvédésére fordította. 1473. márczius. HO. 428. A köztársaság részéről fizetett évi 500 arany voltaképen a köztársaság érdekében fordíttatott az említett végvárak fentartására. 1474 május 19-én a király köszönete 1474 junius 27. Ernuszt János szlavoniai bán és kincstárnoknak levele. HO. 428–429. A király e buzgó emberét már 1465-ben megjutalmazta s örök joggal neki adományozta egy szláv nyelvü adománylevelében a Castelnuovo körüli zsupát. l. Miklosich Mon. Missiója részleteiről. DR. 775–800.}* Noha e derék férfiú müködésének méltatása, valamint e magyar herczegovinai occupatio részletes tárgyalása megérdemelné a fáradságot, ez alkalommal a magyar őrség dolgai közül csak egy részletet, a hires mosztari hid kérdését kivánjuk megemliteni.
Truhelka Ciril volt az első, ki a mosztari hires hidnak épitését először hozta összeköttetésbe a počitelji megszállással még pedig a Dipl. Ragusanum alapján. 1465 decz. 28-án ugyanis a raguzai tanács rendeletet adott ki, hogy a Narenta felett hid épitessék Počitelj mellett a köztársaság költségén, hogy a magyar sereg könnyen átszállhasson._{Diplom. Ragusan. 769.}*
1466 jan. 3-án pedig ácsokat és más hidépitőket küldenek Počitelj mellékére és jogot adnak a rectornak, hogy annyi költséget forditsanak e czélra, a mennyit a munka megkiván._{U. o. 770. l.}* A kérdés csak az, hogy csakugyan a mosztari hid épitése forgott-e szóban. Truhelka arra alapitja következtetéseit, hogy I. Mosztar valamint hidja oklevelesen nem emlittetik 1465 előtt. Ez az érv nem áll egészen a maga teljességében, mert 1448 és 1455-ben pons terrć név alatt egy hid emlittetik Kosača István herczeg birtokai között._{U. o. 779. l.}* 2. A Dipl. Rag. közléséből következik, hogy a hid közvetlenül Počitelj mellett épült. Ez a hid összeköttetést létesitett Jajcza-Herczegovina között és a régi Korvin-ut nyomát Mosztártól Rámáig még ma is meg lehet állapitani. Mindazon patakok mentén, melyek a Narentába torkolnak, egyforma régi stilban épitett hidfőket lehet látni. (Drežnica, Doljanica.) Az ut a Narenta torkolatától a Narenta völgyén keresztül vezetett, a hol hidfő részletek maradtak meg, Prozoron és a Makljenen át a Verbász völgyében. A hid Počitelj közvetlen közelében nem is épülhetett, mert azon esetben az országutnak nem lett volna értelme, ugyanis ez esetben a jajczai országutnak Ljubuskinál kellett volna átvezetni a Narentán. Ez az összeköttetés azonban oly nehéz, hogy még ma sincs meg. A Mosztár melletti átkelő azonban a természet alkotása és predesztinálva van hidépitésre.
Ez érvelésre vonatkozólag csak azt jegyezzük meg, hogy épen azért, mert a mosztári átkelést a természet is megjelöli, majdnem bizonyosnak látszik, hogy ott már előbb is volt hid.
3. Počitelj közelében nem találunk hidmaradványokat, még az esetben is, ha fából volt, a kőből épült hidfőmaradványoknak meg kell lenniök. A hidnak, mely ekkor épült, mindenesetre nagy méretünek kellett lenni, mert a magyar király két követe Farkas György és Benedek a király költségén mérnököket, kőfaragókat, kovácsokat és egyéb a hidépitéshez szükséges mesterembereket fogadtak.
A hidon látható török feliratok csak a hid renoválására vonatkoznak, ezek a 974. évszámot jelzik a javitás idejeként (a mi számitásunk szerint 1566-ban).
Truhelka érvelése mindenesetre annyit bizonyit, hogy 1465-ben a magyar Jajcza és a tenger közötti összeköttetés biztositására kőhidat épitettek. Nyilt kérdés, hogy Mosztárnál volt-e hid már is és ha volt, 1465-ben ennek helyére épitették-e az uj hidat, vagy uj hid készült-e, mindezt egész pontossággal nem lehet megállapitani. Annyi azonban kiderül, hogy raguzai mesteremberek épitették és az is bizonyos, hogy a törökök, e munkánál, a melyet vagy pusztitás ért vagy nagyobb méretekben épitettek ki, szintén raguzai mesterembereket alkalmaztak.
1481 végén a török mindinkább közeledett Novihoz s 1482-ben ostrom alá fogta. Voltaképen nem foglalták el, hanem az őrség és Vlatko herczeg sehonnan sem remélhetvén segedelmet, elhagyták a várost. Az őrség és Vlatko herczeg Ragusába menekültek, a hol az őrség egy részét zsoldba fogadták. Vlatko rövid ideig hugánál Crnojević Jánosnénál lakott, aztán hajón Arbe szigetére ment, a hol nemsokára meghalt. Özvegye Marco Loredano hirneves velenczei kapitánynak lett a felesége, utódai Velenczében folytatták tovább a nemzetséget.
Mindez azonban nem akadályozta meg Herczegovina török kézre jutását. A kis magyar őrség, hazulról nem frissittetvén fel, apránként leolvadt – elragusaiasodott. Végre bekövetkezett az utolsó csapás ideje.
A török csapatok Ajaz bég vezérlete alatt behódoltatták a még be nem hódolt részeket s szandzsákot alkottak Herczegovinából, melyet a bosnyák helytartó alá rendeltek. Hiába voltak Mátyás király 1480 decz. győzelmei és vezéreinek szerencsés portyázásai Boszniában, az Adria-menti vidéket nem óvhatta meg a török foglalástól.

5. Vukotic Pribislav, István herczeg kamarásának végrendelete 1475-ből.

Azon előkelő személyiségek között, a kik Kosača István udvarában irányt adtak és külföldi összeköttetéseiben politikáját képviselték, első sorban áll Vukotić Pribislav. Vukotić Pribislav életrajzi vázlatát megirni annyi, mint ujból előadni Herczegovina történetét a XV. század közepétől István herczeg haláláig. 1448-tól 1466-ig alig volt oly herczegovinai követjárás, a melyben Pribislav (Pribizovac, Pribisav, Premislav) ne vett volna részt. Az olasz jelentések camarlengonak, kamarásnak nevezik s mint az ország előkelőinek egyikét emlegetik. Bizonyára nagy része volt a herczegi méltóság felvétele kimódolásában; ő volt az, ki Alfons, nápolyi királynál, családi és politikai ügyekben közvetitett._{Resti 347. – 1455. István hg «Pribisovaz»-ot küldte Nápolyba. A ragusaiak felhasználták ez alkalmat, hogy kereskedőik érdekeit figyelmébe ajánltassák a herczegnek.}*
Legnagyobb szerep jutott azonban Pribislavnak a Velenczével való tárgyalások alkalmával. 1461. végén, midőn Sperančić Pál, horvát bán, ellen védelmet keresett ura, István herczeg, Osztrovica és Klissa várát szerette volna elfoglalni. E czélból fegyvereseket kért a köztársaságtól, azt akarván elhitetni Velenczével, hogy a várat számára foglalja el. Kivánta továbbá, hogy Mátyás királylyal szemben a köztársaság védelmezze meg őt, fejtegetvén, hogy e két vár okkupácziójának nincsen semmiféle ellenséges czélzata.
A követségi utasitás részletes tartalma:

A bosnyák király (István Tamás † 1461.) halála után fia, István az ő leányát (Katalin, a király feleségét anyjául fogadván követeket küldött hozzá, hogy kössenek békét. Ő Vlatkó nevü fiát néhány báróval elküldte a koronázásra és kéri a köztársaságot, hogy ezt a békességet vegye tudomásul. Fegyvereket kér a török ellen, hogy várait megerősithesse. Egyuttal birtokul kér néhány várat, a hova visszavonulhat, hogyha országából elüzetnék.

Egyuttal tudatja, hogy a mult esztendőben (1460.), midőn a török ellene jött, Mátyás magyar királyhoz küldött segedelemért, de ez Csehországban lévén elfoglalva, Pál horvát bánt utasitotta, hogy seregével menjen segitségére. A bán azonban azt mondta, hogy nincs annyi embere, sem pénze, hogy őket fizesse. A herczeg 3000 aranyat adott neki, midőn a török országába jött és ő még se jött segélylyel, a miért aztán békét kellett kötni, a mennyiben 40,000 aranyat fizetett a zsákmányon kivül, a melyet a török ejtett. Nevezett Pál bán, Tamás, bosnyák király halála után egy várat vett el utódjától, Istvántól, mire ez Mátyás királyhoz fordult, a ki azt mondta, hogy igazitsa el dolgát, a mint tudja. Ez a Pál bán a köztárasággal is viszályban áll, miről bizonyságot tehetnek Dalmácziában a többi előkelők is, azért küldjön neki embereket és gépeket, hogy megboszulja magát a közös ellenségen.

Novi várában megesik, hogy az ő kereskedői velenczei területre jönnek, de nem kapnak portékát, állitólag mert a köztársaságtól nincs engedélyük; ezt a concessiót kéri.

Az ő követe «Premislav», kamarása, a kit a Pál bán ügyében küldött a köztársasághoz. Ő Pál bán ellen harczot kezdett, hogy Klissa várát elvegye. A köztársaság nézze el ezt a háborút, igazitsa el a dolgot a magyar királylyal, és ha a herczeg elfoglalta a várat vissza fogja adni a köztársaságnak._{MDE. I. 101–3.}*
A köztársaság nagyon ügyesen védte ki ezt a nyilvánvalóan rovására tervelt foglalási szándékot. István herczeg előterjesztésére ugyanis azt felelte a Signoria, hogy nagyon örül a bosnyák királylyal kötött békének (1461. őszén), a melynek létesülését mindig óhajtotta; kivánja, hogy meg is maradjon.
Ami a puskások dolgát illeti, melyeket István herczeg kért, a köztársaság kitérően felel. A keresztény hatalmakat máris felhivta a köztársaság a török elleni védelemre és mindent elkövet majd, hogy országa megvédésében segitségére legyenek, de ostromgépészeket és puskásokat pénzért is kaphat minden oly esetben, mikor szükségét látja.
Ami azt illeti, hogy elüzetése esetén valamely erőditett helyet engedjenek át neki, remélik, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ha azonban ez a nem várt eset mégis bekövetkeznék, akkor mindig készek, hogy őt, fiait és javait befogadják, megőrizzék; Lesina szigetén szivesen látják majd.
A mi a Pál bán elleni háborura adandó segélyt illeti, azt nem adhatják; mert az a körülmény, hogy Pál bán nem engedi alattvalóit velenczei területre lépni, még nem ok a hadviselésre.
Nem akarják visszatartani a Pál elleni háborutól, de figyelmeztetik, hogy Osztrovica vára az övék volt és teljes jussuk van hozzá, valamint Klissza is, mely mindig védelmük alatt állott, ezt tartsa szem előtt. A mi a herczegovinaiak részére kért kereskedelmi szabadságot illeti, velenczei területen szivesen beleegyeznek, de csak bizonyos kikötéssel. Tilos ugyanis, hogy az áruk és megvámolt portékák a cattarói öblön túl másutt adassanak el, mint az ő hajójukon, mely a portékát Velenczébe viszi; szóval az elővételi jog fentartásával teljesitik a kérést.
Pribislav ez alkalommal a maga érdekeire is gondolt. Előérzetében a közeledő veszedelemnek, csakugy mint ura, biztositani iparkodott vagyonát, s menedéket akart szerezni, ha, hazáját elfoglalja a török, vagy urának fiai esetleg kiturják birtokaiból.
A politikai helyzetet nálánál senki sem ismerte jobban Herczegovinában. Tudta, mit várhat Nápolytól, s a magyar udvarnál is, mint urának bizalmasa, többször megfordulván, hü képet alkotott magának a helyzetről.
Legbiztosabb menedékül Velencze kinálkozott. Hosszas követségei alatt bizonyos italophilismus is hozzájárulhatott terveihez, de meg az a körülmény is, hogy a velenczei polgárjog értékes garancziát nyujtott minden tekintetben. E követsége alkalmából, melynek nem volt ugyan az István herczeg várta sikere, mert a Signoria spalatoi rektora utján maga vette kezébe Klissza vára dolgát,_{MDE 123–4.}* kijárta magának és fiainak is polgárjogot. 1463. szept. 4. meg is kapta «cum suis filiis et heredibus» – «qui nuper apud nos fuit orator ill. domini ducis Stefani.»_{Ljubić X. 270–1.}*
Az erre vonatkozó esküt törvényes képviselője utján nyomban le is tette. Hogy ura, István herczeg e lépését helyeselte, bizonyitja, hogy teljesen egyetértett vele a követendő politikai irányban és megengedte neki, hogy segitsen magán, a hogy lehet.
Kétségtelen, hogy Pribislav eredetileg csak ugy mint ura, bogumil (patarénus) hitet vallott, de később áttért a katholikus hitre és aztán hiven meg is maradt; midőn ura 1466-ban meghalt, a viszálykodó testvérek megunatták vele hazáját, vagy pedig annyira kétségbeesettnek látta a helyzetet, hogy a köztársaság területén keresett magának menedéket. Lancilago, Lancelot (Venczel) keresztnéven hü polgára lett a köztársaságnak és mint ilyet találjuk 1475 márczius 25-én keltezett végrendeletében, melyet Pini Nicolo közjegyzőnél tett le._{Ceccheti a velenczei államlevéltár tudós igazgatója ismerte ugyan e végrendeletet, de egy pontját kivéve, melyet az illető helyen meg is jegyzünk, csak röviden emlékszik meg róla. L. «La donna nel medio evo a Venezia.» Arch. Ven. I. ser. XXXI. 309. l.}*
Műveltségtörténeti fontosságánál fogva ime közöljük e végrendeletet lehető teljes magyar forditásban:
Én Lancilago (Venczel), kit Vukotić Pribislavnak neveznek, bosnyák vitéz, Isten kegyelméből ép észszel, de erőtlen testtel úgy akarom, hogy ez legyen az én utolsó végrendeletem, minden egyéb előbb alkotott ebbeli rendelkezésemet visszavonván.
Mindenekelőtt lelkemet ajánlom Istennek és Isten anyjának, szüz Máriának stb. Ugyancsak szeretett feleségem Dorottya_{Családi nevét nem tudjuk, de valószinüleg valamely dalmát vagy horvát főnemzetségből való lehetett.}* mindazt, a mit az alábbiakban meghagyok, felhatalmazottaimmal, Giacomo Todesco, paduai ferenczes guardian úr és komám Nuovo Monte Mártonnal végrehajtsák és akarom, hogy ezek, emlitett feleségemet védelmezzék és mindazt megtegyék, a mi az én lelkemre, fiamra és Dorottya feleségem tisztességére üdvös lészen.
Hasonlóképen a paduai szt. György templomban levő szüz Mária oltárnak, mely az én sirom közelében vagyon, 100 aranyat hagyok, a melyen vegyenek vagy olaját vagy birtokot az oltár ellátására. Ezt az alamizsnát az a lelkész élvezze, a kinek ez oltáron lelkem üdvösségéért minden vasárnap, minden pénteken és minden ünnepen kötelessége misét szolgáltatni.
Ugyancsak a nevezett oltárnak egy selyem egyházi ruhát, egy ezüst kelyhet, egy misekönyvet és egy hordozható elefántcsont oltárt hagyományozok.
Ugyancsak akarom, hogy valaki küldessék a szt. sirhoz az én lelkem üdvösségére, a kinek azt az alamizsnát adja feleségem és az előbb emlitett meghatalmazottaim, melyet jónak látnak.
Ugyancsak akarom, hogy valaki küldessék Rómába lelkem üdvösségéért az előbb emlitettek belátása szerint és ha pap, a ki oda megy, a nagy bőjt minden stácziója alkalmával legyen köteles misét szolgáltatni.
Ugyancsak akarom, hogy lelkem üdvösségéért küldessék valaki San Giacomoba._{E három legatum bizonyitja Pribislav erős katholikus érzelmeit. San Giacomo alatt San Jago di Compostellát Spanyolországban kell érteni. Megjegyezzük, hogy Páduában a szt. György-templomában kutatásokat tétettünk a nevezett oltár holléte tekintetében, de sajnos, a templom 30 évvel ezelőtt renováltatott és igy sem az oltárra, sem a siremlék nyomára nem akadhattunk.}* Továbbá Boszniában nem szokott az asszony hozományt kapni, hanem szerelemből, jóságáért és atya-fiságának becsületességéért veszik ott el a nőt. Ezt csak azért mondom, mert én az én feleségemtől, Dorottyától semmiféle hozományt nem kaptam, hanem jóságáért és csak azért vettem el, mert jó atyafiságból való._{Ezt a jogtörténetileg igen érdekes passust Cecchetti emliti és ez azt bizonyitja, hogy feleségének összes ingóságai tőle valók.}* Neki hagyományozom összes ruháit, összes ezüstös öveit, valamint összes arany gyürüit: 4 gyémánt és 3 rubint. Ugyancsak neki hagyom azt a magyar királytól kapott sárkányos czimert;_{Vajjon a sárkány-rendről van-e itt szó vagy valami sárkánynyal diszitett fegyverről, melyet a magyar királytól kapott, nem tudjuk. Meglehet, hogy Hervoja sárkányrendjéről van szó, mely Pribislav birtokába jutott, mindenesetre ez egyik legérdekesebb pontja a végrendeletnek.}* ugyancsak neki hagyom az Alfons királytól nekem adott rendjelet (sciarra?) 5 gyöngygyel, két gyémánttal és három rubinttal; ugyancsak neki hagyom nyakékét, melyet a cziprusi király adott nekem egy gyöngygyel_{Pribislav idejében Cziprus királyai a Lusignan család tagjai voltak, m. p. 1432–1458-ig János, 1458–63-ig öcscse Lajos, ezt 1463-ban elkergette János törvénytelen fia, Jakab az utolsó cziprusi király, ki 1463-tól 1473-ig uralkodott, ennek neje volt a velenczei Cornaro Katalin, ki Jakab halála után Cziprusra való jogát átengedte Velenczének. Ugy látszik ez utóbbitól kapta Pribislav a nevezett ajándékot, mert ez felesége révén szorosabb összeköttetésben állott Velenczével.}* és bizonyos kövekkel.
Akarom, hogy ezeket a tárgyakat mindig közelében tartsa, hogy lelkemről megemlékezzék, minthogy nekem mindig becsületemre vált és megnyugtatásomra volt.
Ugyancsak Dorottya feleségemnek hagyok egy birtokot, melyet Buzacharini Katalin_{A Buzzacarini családról lásd Mantovai követjárás Budán cz. munkámat. 42. l.}* aszszonytól vettem.
1000 aranyat tisztán és szabadon, melyet neki az irányában érzett szeretetnél fogva hagyok és ennek nem mondhat ellene és nem tehet panaszt sem fiu, sem testvér.
Mindezen előbb emlitett tárgyakat illetőleg azt akarom, hogy az összes törvényes kellékekkel birjon és hogy ezekkel halálom után belátása szerint rendelkezhessék. Emlékezetébe ajánlom az én és a fiam becsületét.
Ugyancsak Rafaelnak, első házasságomból született fiamnak hagyok 500 aranyat, a mely 500 aranyból 350 aranyat már kapott, valamint egy házat, melyet Ballei Mátyástól 140 aranyon vettem, és igy az 500 aranyat már megkapta. Ezenfelül hagyok neki 490 aranyat mint osztályrészt, a mint a nagykoruságról szóló nyilatkozatban meg vagyon irva és pedig azért, mert ő első feleségemnek volt a fia és aztán jó indulatom okából.
Ugyancsak Péter fiamnak hagyok 500 aranyat. Ugyancsak György fiamnak 500 aranyat. Ugyancsak Katalin, Borbála és Anna leányaimnak hagyok 600–600 aranyat. Ugyancsak, minthogy feleségem más állapotban vagyon, ha fiut szül ez javaimból 500 aranyat, ha azonban leányt 600 aranyat kapjon.
Ugyancsak Katalin leányomnak hagyok egy nagy aranyozott ezüst, bosnyák módon készitett övet.
Ugyancsak megint valamennyi leányomnak gyöngyöket hagyok, 116 arany értékben. Megkérdeztetvén a megkérdezendők felől azt felelte, (a jegyző itt egy kis pausát tartott és a beteg aztán folytatja rendelkezéseit) akarok még rendelkezni valami iránt.
Ugyancsak azon esetre, hogy ha fiaim közül valamelyik doktor (az egyetemen) akarna lenni vagy lovas szolgálatba akarna lépni, az kapja kardomat, sarkantyúimat, valamint egy hevedert.
Ugyancsak összes jószágaimnak maradékát, a mely engem illet és még illetni fog és összes tollaimat, a melyeknek száma 16, valamint egy ezüstözött fából valót és egy aranyozott övet bosnyák mód szerint, Katalin leányomnak hagyom.
Ugyancsak két aranynyal bosnyák módon szövött ruhát, egy dolmányt aranyos posztóval, két selyem felső ruhát.
Ugyancsak egy különféle szinü bársony ruhát (ugyancsak egy használt férfi ruhát).
Ugyancsak egy nyestbőr takarót.
Ugyancsak két atlaszszövetet.
Ugyancsak egy török-selyemből készitett kárpitot.
Ugyancsak 8 aranynyomásu bőrt.
Ugyancsak 3 pár (közönséges) sarkantyút.
Ugyancsak egy ezüstözött spádét, valamint egy ezüst török kardot, valamint ezüst és aranyozott sarkantyukat.
Ugyancsak 6 szőnyeget.
Ugyancsak egy arany pecsétgyűrüt.
Ugyancsak két szép selyem ágytakarót.
Akarom, hogy mind ezek leányaim és fiam között egyformán elosztassanak.
Ugyancsak hogyha leányaim vagy fiaim közül valamelyik teljes korusága elérése előtt halna meg, akarom, hogy az illetőnek része, a még élők birtokába jusson; magától értetendő, hogy a leányok és fiuk én tőlem és Dorottyától származnak.
Ugyancsak ha valamelyik az emlitett leányok közül, a mitől Isten óvjon, de a mit sokszor cselekednek, anyja beleegyezése nélkül megy férjhez, az ne kapjon semmit.
Tanu: Presbiter Antonio santi Angelino.
Tanu: Alexander clericus sante Marić.
E végrendeletből kitünik, hogy Pribislav nemzedékrendi táblája ekkép állitható össze:

Vukotić Pribislav † 1475-ben 1. felesége: ? 2. felesége: Dorottya; 1-től: Rafael; 2-tól: Péter; György; Katalin; Borbála; Anna

A végrendelet tanusitja továbbá, hogy Pribislav még az akkori velenczei fogalmak szerint is gazdagnak mondható, mert összevéve a készpénz, hagyatékot, látjuk, hogy 5490 aranynyal rendelkezett. A hagyaték tehát, eltekintve az ingóságok értékétől, 5499 aranyat tett, a mi az István herczeg 100 ezer arany vagyonának a 18-ad része.
THALLÓCZY LAJOS.

SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.

(Harmadik közlemény.)

A mit előző czikkünkben mondtunk az Athleidát emlegető krónikákról, hogy t. i. keletkezésük semmiesetre sem lehet korábbi a XIII. század második felénél, mindazzal ellentétben van az az eddigi nézet, hogy a kamenci évkönyvek a XIII. század elejéről származnak. Az évkönyvek egy a kamenci cistercita zárda XV. századbeli necrologiumának utolsó leveléhez füzött pergamentlapra vannak irva s nyilván a régi necrologiumból valók, melyből Schmalkaldeni Henrik frater az 1405-ki nagy áradáskor megmentette ezt a levelet. Az irás jellege XIII. századbeli s mivel az évi följegyzések az 1165-re következő esztendőnél szakadnak meg, közel eső volt az a gondolat, hogy az irás sem lehet sokkal későbbi ennél, mind a mellett 1204. után kellett megtenni a följegyzéseket, illetőleg kijegyezni némi bővitésekkel a krakkói évkönyvek adatait, mert az ezekhez csatolt s az 1000 körül élt szent fejedelmek és főpapok névsorát tartalmazó jegyzék már szentnek mondja II. Henrik császárt és nejét, Kunigundát._{Pertz XIX. 580. Bielowski II. 775.}* Ámde a II. Boleszláv lengyel herczeg által megölt Szaniszló krakkói püspököt is mint szentet emliti az évkönyviró: «Anno 1079. passus est Sanctus Stanizlaus episopus Cracoviensis 3. Ydus Aprilis.» Már pedig Szaniszlót csak 1253-ban iktatta IV. Incze pápa a szentek sorába, ez tehát a föntebb kifejtett érveken kivül egymagában is elég bizonyiték arra, hogy nem tehetjük korábbra a kamenci évkönyvek összeállitásának idejét a XIII. század második felénél.
Igy aztán megint csak ott vagyunk, hogy a Sz. Istvánra vonatkozó adatok elterjedése és különböző magyarázatokkal történt kibővitése akkor kezdődött, midőn Krakkóban és Kalisban három magyar herczegnőnek volt udvara. Ez a három herczegnő, mint már emlitettük, IV. Béla két leánya u. m. Szent Kunigunda († 1292.), kit 1239-ben szemérmes Boleszláv, az 1242–1279 közt uralkodó krakkói és sandomiri herczeg vett nőül s aztán Ilona vagy Jolánta († 1298.), 1256-tól Áhitatos Boleszláv kalisi és nagy lengyelországi herczeg († 1279.) neje, továbbá IV. Béla unokája, Grifina († 1291.), Szemérmes Boleszláv utódának, az 1279–1288. közt uralkodó Fekete Lesko, krakkói és sandomini herczegnek a felesége. Köztük emlitendő még Kálmán halicsi király és tótországi herczeg († 1241.) özvegye, Salome († 1268.), Szemérmes Boleslávnak a nővére, ki férje halála után Lengyelországba tért vissza s a Sz. Klára szüzei közt, a zavichosti monostorban töltötte hátralevő napjait._{Krakkói évk. «1269. obiit domna Salomena, regina Galicie, soror ordinis Minorum.» (Bielowski II. 840.), Traska: «1268. saror Salomea ordinis sancte Clare migravit ad Dominum. In qua mirabile, quia 7 diebes iacuit in chora sororum inhumata, in lapide sanete Marie.» (U. o.) Sçdziwoj: «1269. Domina Salomea regina, relicta quondam Colomanni regis Hungarorum degens multis annis sub regula sancte Clare, germana illustris principis domini Boleslai ducis Cracovie et Sandomirie IV. Idus Novembris obiit. Hec usque ad mortem in virginitate dicitur permansisse.» (Bielowski II. 813.)}* Bár apácza volt, a Magyarországban töltött közel 20 esztendő mély nyomokat hagyott lelkében s mint később még visszatérek rá, alighanem volt valami része a Varsói Krónika létrejövetelében.
Mindamellett kitünik a föntebbiekből, hogy nemcsak a XIII. század dereka előtt, de a későbbi krakkói évkönyvszerkezetekben sincs még szó Mesko nővéréről, sőt az 1340. körüli Traska és a még későbbi Sędziwoj sem emliti, holott a sziléziai évkönyvek forrása félreismerhetlenül valamelyik krakkói évkönyv volt. Legszembetünőbben látjuk ezt a kamenci évkönyveknél, melyeknek csaknem minden adata feltalálható a krakkói szerkezetekben, a száraz évi följegyzéseknél többnyire a szövegezés is egyezik. Ezeket a száraz adatokat bővitik egy pár esetben, különösen Meskonál és Chrobry Boleszlávnál, a mit már az 1250–70. közti krakkói és lysagorai évkönyvek is megtettek. A kamenci és a többi sziléziai évkönyv azonban már egy további fejlődési fokot tüntet föl ezekkel szemben s midőn Lengyelország Chrobry Boleszláv és Sz. István korabeli határáról szóltam, a hogy a lengyel források emlitik, arra is rámutattam, hogy a Varsói Krónikában kell keresnünk egyfelől a krakkói és lysagorai, másfelől a sziléziai évkönyvek közé eső fejlődési fokozat képviselőjét.
A Varsói Krónika legfölebb csak a XIII. század második felében keletkezett s a rendelkezésünkre álló adatok szerint itt találjuk legelőször emlitve Atleidát, mint Mesko lengyel herczeg nővérét s mint Jesse magyar király nejét és Sz. István anyját. Irójának elég élénk képzelő tehetsége volt arra, hogy Géza fejedelemnek Hartviktól név nélkül emlitett nejéből valami homályos és bizonytalan mondai emlék fölhasználásával megalkossa Atleida alakját s visszavezesse az Árpádok és Piasztok közt többször ismétlődő családi összeköttetést a magyar és lengyel nép két első keresztény s körülbelül egy időtájban megtért fejedelméig.
Nem is annyira krónika ez a munka, mint inkább krónika formájában irt költői alkotás és korántsem volna meglepő, ha valaki azzal az elmélettel állna elő, hogy tulajdonkép a krakkói udvar igriczentek énekei szolgáltatták az anyagot összeállitásához. Annyi bizonyos, hogy a szlávságot erősen jellemző élénk fantázia merészen és nagyon önkényesen járt el azon vékony históriai szálak összeszövésében, melyek olyan a milyen történelmi alapul szolgáltak s mindenesetre éles ellentétben áll ez a krónikának nevezett mü a XVI. századbeli magyar hegedősök sokkal szárazabb és józanabb, inkább az események hü előadására, mint költői alakitásra törekvő krónikás énekeivel. Ha a Varsói Krónika krónikák módjára irt költeménynek nevezhető, emezeket bátran mondhatjuk versbe szedett történeti müveknek.
Kezdődik a Varsói Krónika Aquilával, Magyarország első királyával, ki midőn ezüstben, aranyban s drágakövekben, emberekben és marhákban, szárnyasokban és erdei vadakban annyira bővelkedett, hogy minden felől hozzá folytak össze a világ gyönyörüségei, fölmagasztalva és szivében föllelkesedve elhatározta, hogy összetöri és hatalma alá veti a föld minden országát és minden nemzetét. Kiadta tehát a rendeletet mindazon népnek, melyek féltek tőle, hogy nagy háborura készüljenek s fölfegyverkezve gyüljenek össze. Mikor aztán összegyültek a végnélküli mezőkön, száz sereget választott ki a legderekabb s hadra termettebb férfiak közül, senkitől sem kérvén tanácsot, nehogy valaki lomhaságból, vagyonszeretetből vagy a hitvese és gyerrnekei miatti fájdalomból ellene mondjon. És elpusztitotta Lituuát, hatalma alá vetette Scotiát, majd Daciát támadta meg s ezt is meghóditotta; Daciában aztán összegyüjtötte a hajókat, tengerre szállt s a hol a Rhenua folyam a tengerbe szakad, Theutoniába nyomult, Köln városában tizenegyezer szüzzel együtt megölte Sz. Orsolyát; innen Ausztriába vitte sátorfáját, hol megütközött Theutonia királyával s miután legyőzte, Apuliába rontott, ott a francziákkal és normanokkal hadakozott s ezeket is hatalma alá vetette. Innen átkelve a hegyeken, Lombardia kőfalakkal, magas tornyokkal ékesitett, megszámlálhatlan városokban bővelkedő lapályaira vonult, elpusztitotta az országot, széthányta a kőfalakat és összerombolta a tornyokat, a miért aztán isten ostorának nevezték el. Be akarván járni az egész világot s megszerezni a római birodalmat, Róma ellen inditotta seregét. De az első állomásnál éjjel, midőn ágyában aludt, látomása volt, megjelent neki a szent angyal s ezt mondta: «Azt parancsolja neked az isten, az ur Jézus Krisztus, hogy vadságoddal ne merészelj lépni Róma szent városába, hol apostolaim testei pihennek, hanem térj vissza s választott királyomat, Kazimirt, ki a sclavoniai és chrwatiai részekben hiven, szivének és elméjének minden buzgóságával szolgált, boszuld meg árulóin, kik gyalázatosan megölték, azt mondván: sohasem lesz fölöttünk király, hanem magunk fogunk uralkodni. Az utánnad következő nemzedéket azonban, mely alázattal fogja fölkeresni Rómát, az örök korona birtokába fogom juttatni.» Erre eltünt az angyal.
Reggel aztán a Velenczének nevezett városba vezette seregét a király s innen távozva, a tenger partja fölé jutott, hol uj várost alapitott, melyet saját nevéről Aquileiának nevezett. Majd átkelve a karinthiai Alpeseken, Chrwatia és Sclavonia határaira érkezett a Száva és Dráva között. Itt ellentálltak a horvát és sclavon fejedelmek, sereget állitottak ellene és tündöklött a nap az arany pajzsokon s fényük visszaverődött a hegyeken. Nyolcz napig tartó nagy ütközet volt köztük. Az isten Aquila király kezébe adta őket királyuk, Kazimir miatt, kit elárultak és gyalázatosan meggyilkoltak. Leölettek a sclávok és chrvátok, mások futásnak eredtek, némelyek pedig fogságba estek.
Midőn a győzelem után átkelt a Dráva nevü folyón és látta a sik és termékeny földet és számba vette, hogy már 25 esztendő telt el hazájából, Keleti Magyarországból való távozása óta s annyi győzelmes háboru után gyöngülni érzé magát: gondolkozni kezdett, mit tegyen, saját országába menjen-e vissza vagy ezt, a mit elfoglalt, vegye-e birtokába? Már több napig gondolatokba volt mélyedve és megszomorodva, akkor az a jó ötlete támadt, hogy ha házasság által köti magához a scláv és chrvát nőket, a földet békében és nyugalomban fogja birni. Előadta tehát seregének a tervet s mindenkinek tetszett. Kiküldött követei utján a sclávok fejedelmétől ugyanazon nemzetbeli leányt kapott, kit nőül vett, valamint serege is ezen nemzetből nősült. Ekkor átkelt a Dunán, sik mezőséget talált, melyet buja legelő boritott s tele volt pásztorokkal és mindenféle igás és gulyában élő barommal.
Mert e földön csak pásztorok és földmüvesek laktak, Sclavonia és Chrvatia királya pedig a tenger mellékén, Sipleth (Spalato) nevü városban tartózkodott, melyet még Sz. Péter apostol téritett a keresztyén hitre s mig Rómába nem hivták, öt évig püspöke volt.
Ezután a Thisa folyón ment át Aquila s ott még nagyobb sikságot talált, mely rendkivül megtetszett neki. Akkor összehivta egész seregét és seregének dicsőségére és tiszteletére Ungariának nevezte el, a földet pedig felosztotta a fejedelmek és bárók között, nagy birtokokat ajándékozván nekik s mindnyájuk megegyezésével azt határozta, hogy ha neje sok fiut szülne, az első szülött uralkodjék mindnyájuk fölött.
Ezután szült neje egy fiut, kinek Columan nevet adott. Ez Chrvatiából vett feleséget. Mikor pedig öregedni kezdett Aquila, az országok hirneves legyőzője, összehivtá az ország összes fejedelmeit és mágnásait, fia Columán kezébe tette le a hatalmat és meghalt.
Anyja halála után Columan neje fiat szült, kit Bélának neveztek. Ez, midőn atyja elhunyt, Aquileia városába tért vissza, hol egy a konstantinápolyi birodalomból való görög nővel kelt egybe. Innen Sclavonia földére ment, melyet őse Ungariának nevezett el s itt neje fiat szült, kit Jessének neveztek.
A mit ezután mond a krónika Jesséről, nejéről, a Krakkó városából nőül vett Athleitáról, majd Sz. Istvánról, a koronakérésről s Mescho és Sz. István határjárásáról, azt már föntebb részletesen ismertettük. A továbbiakban előadja Sz. István uralkodásának végső éveit és a halála utáni eseményeket, melyek szintén nagyon jelentősek annak a feltüntetésére, milyen mese módra fogták fel a XIII–XIV. századbeli lengyelek a régi magyar dolgokat.
Emliti a krónika Sz. Imre halálát. Henrik, Sclavonia nemes herczege – igy folytatja – súlyos betegségbe esett, nyolcz napig sinlődött, a kilenczedik napon pedig kilencz órakor kilehelte lelkét, melyet a szent angyalok a maguk társaságába vettek. A hetedik napon, vasárnap az urhoz költözött neje is, kivel szüzességben élt együtt. Halálán vigasztalan volt Sz. István, de könyörült rajta az isten irgalma, mert neje ismét fiat szült, kit Leventhának neveztek, aztán szült egy másikat, Pétert, a harmadik évben ujra egyet, Bélát. Hat hónappal később meghalt Sz. István neje, Magyarország királynéja s ekkor tanácsot tartva a fejedelmekkel, Theutoniából vett feleséget, Almania királyának a nővérét, kivel együtt jött öcscse, Henrik is.
A tizedik hónapban megjelent Istvánnak az isten angyala s igy szólt: «jőjj hozzám kedveltem, István király; ideje, hogy a világi fáradalmak után megpihenj a paradicsom örömében.»
Hat hónap telt el a szent férfiu halála után s ekkor Alba kezdett uralkodni Magyarországban. De az özvegy királyné cselt szőt ellene s azon kezdett magában tünődni, hogyan tudná öcscse, Henrik örök birtokába juttatni Magyarországot, István király fiait pedig, kiket Kaul fejedelem gondozott, a folyóba vetni, életüket elpusztitani s emléküket kiirtani. Tanácskozott tehát testvérével, Henrikkel s azt javasolta neki, menjen Almaniába s térjen vissza nagy sereggel, hogy Magyarországot hatalma alá vesse.
Alba király Esztergomnál állta utját. Nagy viadalba bocsátkoztak, melyben Henrik herczeg győzött.
Alba és Kaul hátat forditott, magukhoz vették a király három fiát, Leventát, Bélát és Pétert s Lengyelországba futottak nagyanyjukhoz, Dambrovcához, egész Lengyelország nagyherczegnőjéhöz. Ez ugyanis özvegységben maradván, fiának Boleszlávnak volt a gyámja, ki már 18 éves, fölötte erős, bátor és harczra termett ifju volt. Kedvesen és szerető indulattal fogadta a nemes és gyenge árvákat s gondviselőiket, a nemes Albát és Kault, szivesen szolgálatukra állt s megparancsolta, hogy semmiben se akadékoskodjanak nekik, hanem mindent tetszésükre végezzenek.
Tizenhat évig tartózkodtak a magyar király fiai Lengyelországban. Ezalatt Henrik uralkodott a magyarokon, elnyomta őket, minden javaikat elpusztitotta vagy hamis uton elvette s élősködött a földön azon hütlen magyarokkal, kik czinkostársai voltak, a magyarok nemes nemzetségét megrontotta és tönkre tette s a püspököket a papsággal együtt lenézte.
Értesülvén ezen zsarnokságról a már ifjuvá lett gyermekek gyámjai, Alba és Kaul, tanácsot tartottak s midőn a herczegnő fiával Boleszlávval s báróival, az árvák felől beszélgetett, a gyermekekkel együtt hozzájuk mentek s térdet hajtva a herczeg és anyja előtt, kérték őket, segitsék, hogy visszatérjenek Magyarországba és visszaszerezzék országukat. Erre a herczeg felsóhajtott, egész benseje megindult rokonain s igy szólt: «Készüljetek s legyetek bátor, állhatatos erős férfiak, mert jobb meghalnunk igazságos háhoruban, mint örökségüktől megfosztva látnunk rokonainkat.» Mindnyájan helyeselték szavait, a király fiai pedig gyámjaikkal együtt lehajtott fővel visszamentek helyükre. A herczeg ekkor Sethech nevü palatinusával egybehivta katonáit s nagy háborura készült.
Nagy és vitéz sereg gyült össze. Hallgatagon mentek elől a gyalogok és nyilasok s a sereg mögött a király fiai és Boleszláv herczeg, miután nagy sirás és csók között elengedte őket nagyanyjuk. Midőn Pecsth nevü város közelébe értek, szembe ment velük Henrik herczeg és összecsaptak. Megsebesülve sokan estek el, Alba is megöletett azon tó mellett, mely a mezőség közepén Pesth közelében van, honnan a mai napig Alba király tavának hivják.
Másnap Henrik, a magyarok királya Boleszláv és a király fiai ellen inditotta seregét. Meghátrált s üldözőbe vették, elnyomták a hegyek közt Esztergom város közelében és megölték. Midőn meghallotta testvére halálát a királyné, szerfölötti bánatában hirtelen halállal meghalt.
Az ütközet után összehivta Boleszláv herczeg Magyarország püspökeit és mágnásait, Székes-Fejérvárra ment s megkoronázta a királyi koronával István király fiát, Leventát, Pétert és Bélát pedig herczegekké tette. Ezek végezte után Sóvárra ment, a saját határai közé s ott vadászattal mulatozott.
Hat hónap mulva jelentették neki Leventa halálát, minek hallatára keserü könnyeket hullatott és gyors menetben Fejérvárra tért, hova összehivta az ország főpapjait és mágnásait. Mivel pedig csodás ragaszkodással szerette Pétert, nem akarta megkoronázni Bélát, az idősbik testvért, hanem mindenkinek akarata ellenére Pétert, az ifjabbik testvért választotta királynak._{Péter alatt I. Endre értendő, a kit a lengyelek már előbb is összezavartak Péterrel, igy p. a krakkói káptalan évkönyvei szerint: «1060. Petrus rex Hungarorum obiit.» (Bielowski II. 795. Pertz XIX. 587.), a mit Sędziwoj is átvesz: «Anno domini 1060. Petrus rex Ungarie obiit.» (Bielowski II. 873.)}* Péter megkoronázása után Karinthiába ment és ott határokat emelt_{Már Boguchwal emliti, hogy kegyetlen Boleszláv (Boleslaus Efferus) helyre akarta állitani Lengyelország határait a Dunáig Czyssawáig és Moraváig (Bielowski II. 486.), a mit Traska évkönyvei már igy adnak elő «1080. rex Boleslavus obiit, qui in amplissimum profecisse traditur regnum, a Danubio flumine regni Ungarie usque ad Solavam fluvium Saxonie, a Kyoviensi civitate, que est metropolis Russie, usque ad montes Karinthae, ut in cronica declaratur superius.» (Bielowski II. 831.)}*; féltek ugyanis tőle Karinthia és Alemania és Ausztria hegy-völgyes vidékein, mert Ausztrián át diadallal tért vissza Lengyelországba, Krakkó városába.
Két év mulva jelentették neki Péter magyar király halálát. Gyorsan Esztergomba indult s onnan Bélával együtt Fejérvárra ment, hol fejére tette a királyi koronát, könnyek közt kérvén az urat, hogy adjon neki hosszu uralkodást s ékesitse föl fiakkal és leányokkal. A kinek aztán a római birodalomból vett feleséget. A menyegző után a herczeg Rusián át Lengyelországba tért. Eltávozta után fiat szült Béla király neje, kinek neve volt Albert, aztán egy másikat, Jessét, egy harmadikat, Colummant, negyediket, Salamont s egy ötödiket, Lászlót, kit Rusia herczege, a Galicz városi Miscizláv fiává fogadott s átadta neki egyetlen leányával együtt, mivel fia nem volt, Galicia országát. Házassága után atyja, Béla ágyba esett és meghalt.
Utánna királynak választották és koronázták Albertet, kinek uralkodása alatt meghalt két testvére, Columman és Jesse, öt esztendő mulva pedig ő is meghalt gyermek nélkül.
Maradt László herczeg Magyarországban, testvére Salamon Sclavoniában uralkodott. Tanácsot tartván a püspökök a fejedelmekkel, Rusia Galicia nevü városába siettek és Lászlót fogadták el királynak, aztán a királyi városba Fejérvárra siettek és testvére, Salamon beleegyezésével, megkoronázták. Ez a szent király az isten nyomdokain járt. Őt látta maga előtt látásával a szent király s rajta volt, hogy nyomdokait kövesse. Mert igen jámbor király volt, a tanácsban előrelátó, a rábizott nyájnak hüséges gondviselője, a közbenjárásnál serény, mindenféle tisztes erkölcsben kiváló, kit úgy tiszteltek vitézei, mint atyjukat s édes szeretettel kedvelték.
Amen dicant omnia, végzi az események elbeszélését ez a hirhedt, de mindenesetre sajátságos s nem is érdektelen krónika, mely a menynyire hasznavehetetlen történeti forrásnak, ép olyan tanuságos a mondaalakulás szempontjából.
Sok minden van benne a Sz. Lászlóig terjedő régi magyar történelem eseményeiből és személyeiből, de semmi sincs a maga valóságában, hanem csodálatos összevisszaságban gabalyodnak egymásba ismert tények és személyek s az egészen olyan felfogás vonul végig, mely a XIII. századbeli magyar állapotokból szürődött le. Igy a mit a halicsi, s még inkább a tótországi herczegségről mond a krónika összeállitója, a II. Endre korabeli viszonyokra emlékeztet; Szent László egybekelése a halicsi herczeg egyetlen leányával s Miscizláv által történt fiuvá fogadtatása tulajdonkép Endre herczeg története, ki Msztiszláv novgorodi herczeg leányával együtt kapta Halicsot, mig a tótországi és horvát dolgok emlegetése a horvát királyok székvárosával Siplethtel (Spljet, Spalato) s az Attila fiának mondott és második magyar királynak megtett Columánnal Kálmán volt halicsi királyra («a második király») és tótországi herczegre utal; az ő udvarában beszélhettek azon Kazimir vagyis Krescimir nevü horvát királyról, kit alattvalói megöltek, valamint arról, mikép hóditotta meg Attila Horvát- és Tótországot s hogyan házasodtak össze a magyar vitézek a szlavon nőkkel sat., sat. A horvát dolgok iránt való ezen érdeklődés mellett is azonban, mint a II. Boleszlávnak tulajdonitott szerep mutatja, lengyel volt a krónikaszerző, de e mellett azon erős kifakadás tanusága szerint, melyben a korona megtagadásának indokolásánál kelt ki kortársai ellen, bántotta őt a lengyelek megoszlása és az uralkodóház tagjainak folytonos viszálykodása s többszörös testvérharcza. Ha még ehhez vesszük a szerző felfogásának naivságát, előadásának mesemondáshoz hasonló módját, mondatszerkezetének pongyolaságát: könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy asszonytól ered ez a krónika, ki tulajdonkép nem egy előtte fekvő magyar forrásból irta ki az Árpádházi királyok első századának történetét, hanem elmesélte, a hogy megmaradtak emlékében, a miket a magyar udvarban és Tótországban hallott. Ezen a nyomon aztán arra a feltevésre jutunk, hogy Kálmán herczeg özvegyének, Saloménak lehetett nagy része a krónika előállitásában. Nem mintha ő maga irta volna, hanem az ő elbeszélése szolgáltatta az anyagot. A krónika szerkesztője, a ki nehány évtizeddel később élhetett Salome halála (1267.) után, talán nem is közvetlenül tőle hallotta a történetek elmesélését, hanem esetleg Kalisi Boleszláv özvegyétől, Jolántától († 1298.), ki úgy, mint nénje, Sz. Kunigunda († 1292.), nagyon fiatal korában jutott Lengyelországba, őseiről tehát körülbelül csak annyit tudott, a mit nagybátyja özvegyétől, Salométól hallott. Azért gondolhatunk Jolántára, mert az ő veje volt Lokjetek Vladiszláv, ki végre 1306-ban király lett; már pedig a krónika összeállitása nem történhetett előbb a királyság megalapitásánál, tekintve ezen szavakat: «post hoc generationi eorum sequenti me miserens, miserebor et eam exaltabo et corona regia coronabo.» (Bielowski I. 502.) A krónikát e szerint a XIV. század elejénél korábban nem foglalhatták irásba.
A magyar krónikák megismerése után azonban észrevették, mennyire össze-vissza vannak zavarva e krónikában személyek és események. Szükségesnek látták tehát a lengyelek, hogy valamikép segitsenek a dolgon s igy keletkezett az a lengyel-magyar krónikát kiegészitő töredék, mely főleg Sz. Lászlóval foglalkozik, «kire törvényesen szállt Magyarország birodalma, inkább mint Salamon királyra», de előzőleg elmondja az első Árpádok leszármazását is.
Tudjuk a magyarok krónikájából, a hol ez foglaltatik – mondja e töredék – hogy a magyarok Pannóniába való második beköltözésekor első fejedelem volt Harpad, a második Zothám, a harmadik Thoxon, ki három fiut nemzett, ú. m. Geyzát, Mychlemet és Szár Lászlót. Geyza nemzette Sz. István királyt, Michl pedig Vanzult, ki meghalt a Gesla királyné, Sz. István király neje által, szemeinek kitolása következtében. László pedig nemzett három fiut, u. m. Andrást, Bélát és Leventét, kik az emlitett királynétól való féltükben Lengyelországba futottak, hol Béla magánküzdelemben legyőzött Lengyelország királya helyett egy nagy termetü alemannt, ezért Lengyelország királya nőül adta a leányát Bélához, kitől Lengyelországban nemzett két fiut, u. m. Geyzát és Lászlót, Magyarországban pedig egyet, Lumpartot. Midőn pedig alemann Péter sanyargatta a magyarokat, behozták az ország törvényes örököseit, Andrást, Bélát és Leventét s olyan kötést tettek egymás között, hogy egyik uralkodjék, mig él, halála után, ha van is örököse, a másik s aztán a harmadik uralkodjék. Először uralkodott az idősbik, fehér András, ki Salamont nemzette s a kötés és esküje ellenére még a bölcsőben megkoronázta a halál félelme alatt levő Béla beleegyeztével. Levente hitetlenségben halt meg. Az ország törvényesen Geysara és Sz. László királyra szállt, mind a mellett sok évig hiven szolgáltak Salamonnak, de ez meg akarta őket jogtalanul ölni, Lengyelországba futottak, ott népes sereget gyüjtöttek s elüzték Salamont. Geysa, boldog László testvére uralkodott három évig, ő pedig 19 évig, végül Colomanus, Geysa fia 18 évig. (Bielowski I. 488–489.)
Nem emliti ez a magyar krónika után készült töredék Géza fejedelem nejét. Ámde a magyar krónika sem e helyen, Taksony fiainál beszél Saroltról, hanem Gyula vezérnél, sőt Kézai s közvetlen forrása, az 1270–72 körüli krónika-szerkezet egyáltalában hallgat róla. A Varsói Krónika Athleidája tehát a koronakérés mondájával együtt tovább is megmaradhatott.
Igy jutott be aztán a sziléziai évkönyvekbe is, a XIII. század utolsó tizedeinél aligha korábban, sőt minden jel szerint későbben.
Az alkalmat, mely a sziléziai krónikások figyelmét az első magyar királyra és szentségére forditotta, itt is a sziléziai Piasztok magyar rokonságában kereshetjük. Már a tatárok elleni ütközetben, 1241-ben elesett II. vagy Kegyes Henrik, boroszlói és krakkói herczeg atyafiságban volt IV. Bélával; anyja, Sz. Hedvig († 1243.) ugyanis, I. Henrik boroszlói herczeg († 1238.) neje, testvére volt Gertrud királynénak, IV. Béla, Kálmán herczeg és Sz. Erzsébet anyjának. «Hic Henricus, pius homo – irja a szakálasnak nevezett I. Henrikről a Chronica principum Polonić – duxit in uxorem Sanctam Hedvigim, filiam Bartoldi, ducis Meranie, sororem videlicet domine Girdrudis, regine Ungarie, nec non domine Engiltrudis, regine Francie.» (Bielowski III. 482.) Szent Erzsébetről pedig már a XIII. század vége felé följegyezték a felső-sziléziai évkönyvek (Annales Silesić superioris): «1238. beata Elyzabeth canonisatur» (Pertz XIX. 552.) Még többet találunk a heinrichowi évkönyvekben: «Anno Domini 1231. obiit sancta Elisabeth, filia Andree regis Ungarie et uxor lantgravii Hassie.» (Pertz XIX. 548. Bielowski, III. 705.) Az imént emlitett II. Henrik herczeg neje Anna, cseh herczegnő volt († 1265.) II. Endre király nővérének, Konstanciának és I. Ottokár cseh királynak a leánya. Fia, III. vagy Vastag Henrik († 1296.), liegnitzi és boroszlói herczeg pedig nőül vette IV. Béla király unokáját, Erzsébetet († 1304.), Kalisi Boleszláv és Ilona (Jolánta) magyar herczegnő leányát, a kikkel már előzőleg sógorságba jutott, mert nővére Erzsébet meg Kalisi Boleszláv bátyjának, Premiszláv poseni herczegnek († 1257.) volt a felesége, mig neje, Kalisi Erzsébet utján sógora lett neki Lokjetek Vladiszláv († 1333.), kujaviai herczeg, a későbbi lengyel király, mert ez meg Kalisi Boleszláv és Árpádházi Ilona másik leányát, Hedviget vette nőül. Lokjetek Vladiszláv pedig tudvalevőleg I. Károly királyunknak volt az ipa s Nagy Lajosnak anyai nagyatyja, az ő leánya volt ugyanis Erzsébet anyakirályné s mivel másik leányát, Margitot, Bernát († 1341.) schweidnitzi herczeg vette nőül, I. Károly, kinek első neje II. Kázmér († 1312.) beutheni herczeg leánya, Mária, I. Boleszláv oppelni herczegnek († 1313.) az unokahuga volt, ismételten sógorságba került a sziléziai herczegekkel. Igy szövődött mind több és több szállal egybe a magyar, lengyel és sziléziai uralkodóházak közti rokoni kapcsolat s a sziléziai herczegek nagy hasznát vették a magyar királyokkal való atyafiságának. Károly király sógorai, Beutheni Kázmér fiai közül Tosti Boleszláv vagy magyarosan Bogyoszló esztergomi érsek (1321–28.), öcscse Mesko vagy Mihály előbb nyitrai (1328–34.), aztán veszprémi püspök (1334–44.) lett. A két főpap nagybátyja, I. Boleszláv († 1313.) oppelni herczeg Erzsébet királyné nagynénjének, Kalisi Erzsébetnek és Vastag Henrik boroszlói herczegnek az unokáját, Eufemiát, IV. Henrik boroszlói herczeg († 1335.) leányát vette nőül; e házasságból született II. Bolko († 1356.) oppelni herczeg, kinek fia oppelni László († 1401.) Nagy Lajos királynak volt a nádora (1367–72.), másik fiától III. Bolkótól való unokája, János († 1421.) pedig N. Lajos uralkodásának végén szepesi prépost lett._{Pór Antal: Piasztok és magyar Anjouk közötti rokonság. (Századok. 1892. XXVI. 232–236. L. még U. o. 1901. XXXV. 437. l.)}*
Megvolt tehát az oka, miért kezdtek érdeklődni Sziléziában is a magyarok első szent királya iránt. S a miként lengyel herczegnők füzték a sziléziai herczegeket az Árpádokhoz, ép úgy lengyel krónikák szolgáltatták azon adatokat is, melyek Sz. Istvánt rokonságba hozták a lengyel állam és kereszténység megalapitóival, Meskóval és Chrobry Boleszlávval. Azok a lengyel herczegnők, kikről e tekintetben szó lehet, mind a XIII. század utolsó tizedeiben s a XIV. század első felében éltek: a lengyel krónikák erre vonatkozó adatai tehát csak ezen időben jutottak a sziléziai évkönyvekbe, melyek azon mód átvették a lengyel krónikák hibáit, félreértéseit és helytelen magyarázatait, a hogy azok módositották a Szent Istvánnal való viszony befolyása alatt a XIII. század derekát megelőző régebbi krónikák Meskóról és Chrobry Boleszlávról szóló előadását.
Ha csak tehát valami egykoru forrás nem utal arra, hogy lengyel herczegnő volt Sz. Istvánnak az anyja: mindazt, a mit a Varsói Krónika, meg a sziléziai évkönyvek mondanak Athleidáról, bátran a XIII. század második felében keletkezett mesének tarthatjuk, melynek ha mégis volt valami mondai alapja, csak az lehetett, a mit előző czikkemben már elmondtam.
Könnyebb áttekintés végett az itt tárgyalt családi összeköttetésekről adjuk a következő táblázatot:

182Berthold meráni hg., † 1204-ben; Gertrud. Megöletett 1213-ban ~ II. Endre magyar király, † 1235-ben; Sz. Hedvig, † 1243. Szent 1267. ~ I. vagy Szakálas Henrik, boroszlói és krakkói hg., † 1238.; IV. Béla magya király † 1270-ben ~ Mária † 1270-ben; Kálmán halicsi király és tótországi herczeg † 1241-ben ~ Salome fehér Lesko krakkói hg. leánya, † 1267.; Szt. Erzsébet † 1231-ben ~ Thüringiai Lajos † 1227-ben.; II. Kegyes Henrik boroszlói és krakkói herczeg. Elesett 1241-ben ~ Anna, I. Ottokár cseh király és Árpádházi Konstancia leánya, † 1265-ben; III. Vastag Henrik boroszlói herczeg † 1296-ban; Erzsébet ~ premiszláv poseni hg., † 1257.; II. Kopasz Boleszláv liegniczi herczeg † 1278-ban; Szt. Kunigunda † 1292-ben ~ 1239-ben Szemérmes Boleszláv krakkói hg. 1242–79.; Anna ~ Rosztiszláv macsói herczeg † 1263-ban; Ilona vagy Jolánta † 1298-ban ~ 1256-ban Áhitatos Boleszláv kalisi hg. † 1279-ben.; Eufemia ~ I. Vladiszláv tescheni és oppelni hg. † 1281-ben; III. Boleszláv schweidnitzi herczeg † 1302-ben; Kunigunda † 1285-ben ~ II. Ottokár cseh király † 1278.; Grifina † 1291-ben ~ Fekete Lesko krakkói herczeg 1279–88.; Hedvig ~ Lokjetek Vladiszláv lengyel király 1306.; Erzsébet † 1304.; I. Boleszláv oppelni hg., † 1313.; II. Kázmér beutheni hg., 1312.; Bernát schweidnitzi herczeg † 1341-ben ~ Margit lengyel herczegnő.; IV. Henrik boroszlói herczeg † 1335-ben; Eufémia; Boleszláv vagy Bogyoszló esztergomi érsek 1321–1328. tosti herczeg; Mesko vagy Mihály 1328–34-ig nyitrai, 1334–44-ig veszprémi püspök; Mária ~ I. Károly magya király első neje; III. Kázmér lengyel király † 1370-ben; Erzsébet magy. királyné, † 1380. ~ Károly magyar király † 1342-ben; Nagy Lajos magyar király † 1382-ben; Margit ~ Bernát schweidnitzi herczeg † 1341-ben; Oppelni László Magyarország nádora 1367–72. † 1401-ben; III. Bolkó oppelni herczeg; János szepesi prépost † 1421-ben.

NAGY GÉZA.

BOCSKAY HADI NÉPE.

(Második, befejező közlemény.)
II.
Maga Bocskay – jelképileg, mint fejedelem – egyik saját czimer-adományában is szerepel, mert a kis-mariaiaknak adott pecsétczimer leirása még a ruházatát is eléggé részletesen fölsorolva, azt mondja, «hogy egy érettkoru, jeles és vitéz, veres öltönyt, fehér darutollakkal és összefoglalt drágakövekkel felékesitett, gyöngyökkel helylyel-helylyel felczifrázott fekete föveget viselő, megaranyozott karddal felövedzett, bársonynyal bevont, aranynyal ékesen kicsinositott királyi székben, komoly méltósággal, összetett kezekkel ülő, egyfelől vértől pirosló kivont szablyával, másfelől megaranyozott buzogánynyal ellátott, a fejedelmi méltóságnak mintegy eleven képét kiábrázolt hősnek képe legyen;»_{Osváth Pál: Kis-Mária nagyközség és a nagy-máriai puszta leirása. 1896.}* az ékes fejedelmi föveg – és nem korona – meg a véres szablya buzogánynyal őt, az igazi magyar fejedelmet jellemzi.
Egyébként rendkivül egyszerű, de több izben is igen kifejezetten magyar jellegű a kassai fejedelmi kanczellária heraldikája. Az a rövid másfél esztendő, a mely idő alatt a fejedelem armálisokat adott ki, a magyar heraldikában szinte egy kis sziget, melynek földjében a hanyatló lovag-kor külföldi diszei mellett hazai virágok is nőttek. A megmaradt és leirásban eddig heraldikailag tárgyalt mintegy 70 czimerből, a mit Bocskay után kegyelettel őriz az utókor, meg lehet állapitani az ő czimer-adományainak érdekes és jellemző vonásait.
Általában közönséges hegyes talpu, néha háromszögletű paizs van alkalmazva, legtöbbször a szokásos kék mezővel, de aránylag a későbbi erdélyi fejedelmi czimerekhez képest, eléggé gyakran előforduló vörös szinüvel is. Ebben majdnem kivétel nélkül ott van a zöld sík vagy halom (mely egy pár esetben a magyar hármas halom), ezen áll a czimer főalakja.
Czimer-paizsalaknak többször alkalmazott lovas vitéz leginkább fehér lovon űl és – vagy párduczczal viaskodik, mint a szoboszlai lovas hajdu-kapitányok czimerében, vagy harczba indulva, kezében hol kardot, hol zászlót tart. (Simándi Kállay, Keőszeghy, Parlaghy, Borosjenői Rácz, Nyéki Szabó-czimerek).
A fehér lovon kivűl jellegzetesen magyaros czimer-alak a Bocskay-féle armálisok czimereiben a párducz; – valószinüleg még Ázsiából hozott ősi hagyományok állata a magyar képzelet-világban, melyből e czimerek által a heraldikai czimer-állatok sorába lépett és feltünőleg gyakran szerepel. (Haranghy, Sárándi Kiss, Nyeke, Sigmond, Tolnay-czimerekben.) Az állatvilágból még nehányszor az oroszlán, a bátorság főszemélyesitője, a daru, mely felemelt lábával követ tart (az éberség heraldikai jelképezése), a kigyó, mely az okosságot jelenti, a farkas, a medve és a szarvas fordulnak elő. A tisztán heraldikai griff még csak egyszer szerepel az ismert czimerekben (a Miskolczi Boros családéban), – ezt a magyar heraldika csak a XVII. század közepétől kezdve alkalmazta sürübben.
Az állat-alakokon kivül nehány fegyverzeti eszköz is előfordul a paizs-mezőkben, mint a nyilvessző, a dárda, mindenikből kettő keresztbe téve. De leggyakoribb a czimerekben a közönséges hadi vitézségét jelképező félkar, pánczélban vagy anélkül, mely kivont kardot tart, ezen néha levágott fejjel. Ez az egyszerű czimer-kép, mely közönségesen a későbbi erdélyi armális-czimerek közt rakásával fordul elő, alig megkülönböztethető változatokkal, már a Bocskay fejedelmi czimer-adományai között is aránylag szép számmal látható (Bihari Barmos, Losonczi Beche, Bogáthy-Szabó, Demenchy, Jaákó, Jogh, Károlyi, Mérges, Olasz, Csatári Szabó, Köleséri Szabó és Thót-család czimereiben).
A történelmi eseményeket megörökiteni akaró jelenetes czimereknek egynehány igen érdekes példája található föl a Bocskay czimer-adományai közt. Egyik-másik vitéz katonájának a harczok tüzében elkövetett fegyverténye, vagy más hősi tette szerepel ezekben, igy: lovas férfi dárdájával viaskodva egy kigyó szájába döf (Buzay-czimer),_{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}* továbbá egy erdő mellett pánczélos lovas vitéz egy németet dárdájával átdöf (Papy-czimer),_{Szent-Imrey Tamás közlése: «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1901.}* vagy szintén egy pánczélos lovas vitéz nyillal átlőtt karral egy török foglyot hajt (Püspökladányi Szabó-czimer)._{Varjú Elemér: Czimeres könyvek a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. 1902.}* Hasonlóképen ilyen beszélő czimerkép van (bár itt már jelképileg) szerepeltetve ezeknél is: kék paizs-mezőben nyakán nyillal átlőtt sas lábaival egy galambot tipor le (Kisvárdai Csuta-czimer),_{Dr. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}* – vagy vörös mezőben zöld alapon egy farkas, szájában kivont kardot tartó levágott férfikart fog (Makranczi Székely-czimer)_{Szent-Imrey Tamás közlése: «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1901.}* és zöld alapon fekvő oroszlán száját két kezével egy viaskodó férfi szoritja. (Vasscsalád czimere)._{Siebmacher-Wappenbuch: Adel von Siebenbürgen.}*
Azon korszak szokásos czimerbeli alakjait tüntetik fel még a levágott török fejek, különféle változatokban, a melyek számra nézve versenyeznek a kardot tartó félkar gyakoriságával. Hasonlóképen Bocskay-féle czimerbeli jelkép a zászló is, mely többnyire vörös szinű és a melyet lovas vitéz vagy gyalog katona lobogtat kezében. (Halasi Fekete, Hosszufalvi Horváth, Gyulay, Karassiaj, Parlaghy-czimerek.)
A beszélő czimerek naiv alakjaival rokon – bár a heraldika hanyatló korát jellemzi – az az egy pár czimerkép, melyben a paizs kék mezejében fellegek közül félkar nyulik le és vagy ember-fejet, vagy kardot tart. (Orosházai Kun és Czeglédi Lakatos-czimerek.)
A növényvilág igen gyéren van képviselve a czimeralakok közt; mindössze három liliom egy férfi kezében (Székelyhidi Nagy-czimer) és egy szöllőfürt egy hiéna lábában. (Szoboszlai és Rábéi Thót család czimere.)
Ezeken kivül kivételesen látható egy Bocskay korában még ritka tárgy, mely a czimer-pajzs főalakjaival együtt jelenik meg: férfi kezében kard és irótoll. (Thoroczkai-Kovács-czimerben.) Békés jellegű czimer-képet mutat az az egy pár armális, a melyben a czimer-szerző gazdai tevékenysége nyer kifejezést, mint a milyen kettő ismeretes: egy gyümölcsöző körtefa (a Bihari Potok-czimerben) és vörös pajzsmezőben egy fekete kalapos bajuszos férfi sarlójával buzát arat. (Deseő-czimer.)_{Dr. Áldássy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czimeres levelei. 1904.}*
A Bocskay-féle armálisok czimer-képeiben megfestett emberalakok ruházatából egész részletesen meg lehet állapitani az egykoru hajduvitézek hadi öltözetét, igy pánczélos vitéz látható a Bende, Nánásy, Papy, Török-czimereken, sőt – néhány czimerképről, a melyek nem hadakozó vitézeket ábrázolnak – a békés foglalkozásu magyar közrendü nép hétköznapi viseletére is következtethetni.
Zsinóros zöld vagy vörös dolmányu férfi szintén zöld vagy vörös nadrágban, lábán sárga csizma, melynek szára le van hajtva, fején strucztollas süveggel áll a czimer-pajzs zöld alapján; oldalán kardhüvely lóg és kezében a kardja. (Hilibi Gál, Harsányi, Hosszufalvi Horváth, Keserői Kovács, Megyery, Székelyhidi Nagy- és Thoroczkai-Kovács-czimerek.) Más czimerképen a vörös dolmányhoz kék nadrág, magasszáru sárga csizma járul, mig a vitéz fején bőrkucsma van és jobb kezében háromszinü lobogót tart. (Karassiaj-család czimere.) De legrészletesebben szemlélhető a pajzsbeli vitéz hadi öltözete a Püspökladányi Szabó-család czimerében, melyben a czimer-alak zöld talajon balfelé haladó lovas, maga előtt gyalog foglyot hajt; a lovas fején sisak van, testét derékig pánczél fedi, a mely alól kilátszik a vörös dolmánya, nadrágja barna színü, csizmája sárga. Az előtte menő fogoly fején piros süveg van, öltözete fehér kabát, vörös nadrág és sárga csizma, oldalán kard. Ennek a czimernek csak a képe van meg, de maga az armális szövege ismeretlen, pedig ezt irta alá Bocskay életében legutoljára, mert kiadása napjáúl 1606 deczember 12-ike van föltüntetve, pár héttel halála előtt, a mikor már sulyos betegen feküdt._{Varjú Elemér: Czimeres könyek a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. 1902.}*
A Deseő-család czimerképén sarlóval arató magyaron fekete zeke és sárga nadrág van, azonkivül a lábán lehajtott-szélü fekete csizma, a fején is fekete kalap. Öltözete teljesen elüt más czimerképek alakjainak hadi viseletétől. Határozottan magyar vonás a bőrsüveg a czimerbeli ember-alakok fején és a fegyverzeti tárgyak közt a buzogány (Csikszentsimoni Lakatos- és Feöldesi-Szabó-család czimereiben).
A mennyire szembeszökő ezekben a magyar származás, annyira jellegzetesség nélkül valók a czimerképeken a pajzs fölött álló sisak és sisaktakarók. A sisak a legtöbb esetben rostélyelejü, nehányszor fordul elő zárt sisak csupán, a sisak-takarók pedig a közönségesen festetni szokott foszlányok, a melyeknek szinjelzése a czimer-leirások legtöbbjében csak ez egy szóval van jelezve: különfélék; – a czimer-képen ez mindig arany-kék és ezüst-vörös szinekkel van festve.
A sisakdiszek – a heraldikai hagyományoknak megfelelőleg – számos czimernél növekvőleg ismétlődnek, azonban körülbelül felénél a kassai kanczellária czimereinek sisak-diszek egyáltalában nincsenek. A mely czimereknél pedig vannak, azok között nehány toll-disz látható, közönségesen külföldi minta szerint; de fordul elő egy pár heraldikai különlegesség is, mint álló meztelen kard (Miskolczi Her- és Várkonyi-családi czimerek), vagy keresztbe tett két dárda (Papy- és Bende-czimerek), sőt keresztbe téve sisak-disznek kard és zászló is előfordul (Feöldesi-Szabó-család czimerében).
A pajzs-mező haránt-vágással kettéosztva egyetlen egy példában látható csupán, ez a Bajoni Tolnay-czimer; ebben is a vörös és kékmező közül csupán az alsó vörös mezőben van pajzsalak festve (párducz egy sziklán), mig a felső kék mezőt üresen felejtette az udvari czimer festő müvész.
A czimer-képek rendszerint az armálisok kezdő szavánál négyszögletű keretforma táblába vannak illesztve és a sisak-diszek s a pajzs-takarók háttere, most már megfakult festékekkel egyszinben kitöltve. E tekintetben nem árult el a czimerfestő valami kiváló müvészi érzéket, mig a paizsbeli emberalakok megrajzolása általában a heraldikai szabályoknak megfelelő és sikerült is.
Az adományozott közös hajdu szabadalomleveleken kivül Halasi Fekete Péter és Csiffi Haty János külön-külön armálist is kaptak más-más családi czimerekkel, továbbá még öt esetben külön családbeliek együttesen nyertek armálist és igy czimert is, a hol a közös szerzők jobbára rokonok voltak. (Borbély–Szabó, Demenchy–Jogh, Nagy–Kun, Pálosi–Kovátsi és Tanka–Kéry családok.)
Két ugyanazon családbeli pedig (Her György és Herr János) nehány nappal egymás után teljesen különböző czimert kaptak külön-külön armális-levélben._{Dr. Szendrei János közlése: Turul, 1889.}*
Igen számos esetben az adomány-levelek székelyföldi birtokmentesitést (exemptio cum nobilisatione) vagy lófő-székely privilegiumot (primipilatus siculicus) tartalmaztak, – ezeknél nem mindnél van czimer-adományozás, – mig az armálisok közül is többnek a szövegében meg van emlitve, hogy «agilis» férfiut ért a fejedelmi kitüntetés, mely kifejezés alatt Magyarországon azokat szokták érteni, a kiknek az anyjuk nemes asszony vala; hiszen az «agilis» szó eredetileg szabad állapotu emberek közönséges titulusa volt, mely értelme később változhatott, Erdélyben pedig a fegyverviselő közrendü székelyeket általában agilisoknak nevezték._{Dr. Komáromy András: Jobbágy-nemesités. «Nagy Iván» család-történeti értesitő. 1901.}*
De nem felejtkezett meg a fejedelem a saját maga udvari embereiről sem; titkárát Péchi Simont, a kinek aláirása a Bocskay adománylevelein szerepel, fényes adományozásokkal ajándékozta meg, hasonlóképen birtok-adományt adott Frater Istvánnak, Szent-jób vára kapitányának, továbbá a fejedelmi udvar környezetéből armálist nyertek tőle: Barthos István, a nagyobb fejedelmi kanczellária jegyzője, Pálosi János, ugyanezen kanczellária irnoka és Zagyvay Mátyás kassai provisor; czimeres-levéllel tüntette ki a fejedelem köszönetképen a három Beche-testvért, Gergelyt, Jánost és Mártont, a kik 1605 deczemberében, a korponai gyülésről Kassára utaztában Losonczon a maguk házánál szives vendégszeretettel látták el a fejedelmet és kiséretét._{Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára eredeti okmány.}* Sőt armálist adott kassai udvari szabójának: Feöldesi-Szabó Jánosnak is, a kinek czimerében egy pánczélos vitéz két kezében kardot és buzogányt tart, a mi nagyon harczias természetű mesterre vall, de ezenkívül még anyagi hasznos javakkal is ellátta kedvelt emberét, mert nemsokára rá, birtokot is adományozott neki Hódoson, Bihar vármegyében, gyümölcsös kerttel együtt._{Országos Levéltár: Liber Regius 3.}*
Bocskay kassai udvartartása nagyon egyszerű volt és egyszerű magyar emberekből állott udvari környezete is. Tulajdonképen igazi főur csak Bedeghi és Berencsi Nyáry Pál főudvarmester, Eger vára vitéz kapitánya tartózkodott állandóan a fejedelem közelében. Legkedvesebb belső embere Káthay Mihály kanczellár, a kállai vár volt kapitánya, a ki mindig mellette forgolódott, legbizalmasabb dolgait ismerte az özvegy és gyermektelen fejedelemnek. Rajta kivül fontos személyiség volt Örvéndy Pál a kincstárnok, a ki Kereki várát védelmezte meg pár év előtt; az ő őrizete alatt állottak a körmöczi és nagybányai veretű Bocskay-aranyok és tallérok, melyekből, mint nagyon értékes, kalpagos fejedelmi képpel veretett érem-ritkaságokból ma már csak igen kevés számu példány található. Nagyon kedvelt bizalmasa volt udvari papja Alvinczy Péter kálvin-hitű prédikátor, a ki élete utolsó heteiben sulyos betegségében támogatta.
Továbbá benfentes volt Péchi Simon fejedelmi titkár is, a kit hivatalában – mint ez a kiadott okiratok aláirásaiból megállapitható – 1606 husvét táján ideiglenesen Keresztury György váltott föl. A titkárok vezették a Liber Regiust, ők adták ki a donatiós okmányokat és armálisokat és bizony a fejedelem halála után a hirtelen előállott politikai zavarok közt sok rendkivül fontos okmányt engedtek elpusztulni nyomtalanul.
Bocskay fejedelmi lakása Kassán a fő-utczai ugynevezett királyi házban volt, mely azelőtt a császári főkapitányok lakásául szolgált._{Abauj-Torna vármegye leirása: Kassa épületei. 1896.}* Itt töltötte az 1606-ik egész esztendőt sok aggodalom és diplomácziai tárgyalások közt, őrizve és rajongással körülvéve vitéz hajdu-népétől, a mint magukat nevezni szerették; «angyalai»-tól, a kik itt fejedelmi testőrséget alkottak mellette.
Közvetlen a fejedelem halála után a mérgezés gyanuja miatt még maga Bocskay által fogságba vettetett Káthay Mihályt, a kinek egy levelét Nyáry Pál főudvarmester elfogta, a fölingerült hajduk 1607 január 13-án reggel a tömlöczből kihozván, Kassa piaczán felállitott pellengér előtt földre fektették és darabokra konczolták._{Abauj-Torna vármegye leirása: Kassa története. 1896.}*
Szomoruan kisérték azután az ország rendei és főképen a gyászba borult hajduság a «felséges» fejedelem holttestét Kassáról Gyulafejérvárra, az erdélyi fejedelmek temetkezési helyére.
Bocskay halála után az előállott zavaros helyzetben nagyon fontos szerepet vittek a hajduk. Fegyveres erejök biztos és erős támasztéka lett a fejedelmi hatalomnak és ezért a már letelepedett hajduságon kivül álló többi hajduk is igyekeztek maguk részére hadi szolgálataikért jutalmat kiérdemelni. Igy kapott mindjárt Bocskay halála után Rákóczy Zsigmond fejedelemtől 1607 julius 20-án Gyulafejérvárott adományt Szilassy János hajdu-kapitány 400 társával Ürögdre és Orosra Bihar vármegyében._{Dr. Illéssy János: Országos levéltári czimeres levelek jegyzéke. (Helytartótanácsi osztály.) Turul. 1891.}*
Azonban Báthory Gábor fejedelem ingatag hatalmával szemben maga a letelepitett hajduság szükségét érezte, hogy már megszerzett birtoka és megalapitott tüzhelye más oldalról is biztositott legyen. Ennek következménye a bécsi béke törvénybe beczikkelyezése után az az adomány-levél, melylyel II. Mátyás király a hajduk eredeti adomány- és szabadság-leveleit megerősitette.
Ebben az adomány-levélben a hajduk Polgári és a hozzá tartozó Szent-Margitha szabolcsvármegyei puszta-birtokok birtoklásában is megerősittettek, a melyeket szintén még Bocskay adományozásából nyertek, de a melyekre vonatkozó eredeti adományozás hiteles okmánya levéltárainkban föl nem található. Azonban, midőn az a királyi kiváltság-levél a helyszinén végrehajtott törvényes beiktatásnál felmutattatott, Polgárra és Szent-Margithára nézve az egri káptalan a beiktatásnak ellene mondott és ennek folytán egy hosszu évszázadig folyó per keletkezett.
Ezzel a királyi megerősitő adomány-levéllel aztán megpecsételődött, de egyuttal teljesen külön is vált a sorsa a hajdu városokban Bocskay által letelepitett hajduknak a többi fejedelmi hajduságtól. Az évekig tartó háboruskodás viszontagságai közt, a «hajdu-világ»-ban még számosan szereztek a hajduk közül ujabb adományozásokkal jogot megtelepedésre, de ezek állandó kiváltsággal nem tudtak élni._{Dr. Komáromy András: A szabad hajduk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Akadémiai Értesitő. XVII.}*
Bethlen Gábor és öreg Rákóczy György erdélyi fejedelmek idejében is folyton voltak hajdumozgalmak és fegyvereiknek a fejedelmek uralkodásuk megerősitése érdekében nagy hasznát vették. Bethlen Gábor is adott uj adomány-levelet Böszörmény város és Pród-puszta birtokára Kassán, 1626 február 25- én, a melyre II. Ferdinánd király 1632 november 16-án Bécsben kelt levelével királyi egyezését adta. Ezen királyi jóváhagyás, valamint Bethlen Gábor uj adománya is, a maguk idejében törvényes beiktatással megerősittettek._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
Rákóczy György szintén megajándékozta a hajdukat adomány-levelekkel, igy 1631-ben a szalontai hajduknak adta Bihar vármegyében Nagy-vásári, Kis-vásári, Répás-keszi és Simonkerék pusztákat, 1632-ben a kézai pusztát ugyanezeknek, végül a kőrösszegi rácz hajduknak 1642-ben Vekerd-pusztát adományozta._{Bihar vármegye leirása: Bihar vármegye története. 1901.}* Később még Gáborján és Bócs pusztai községekben is alakultak hajdu-telepek, Sarkad pedig csak 1644-ben nyert II. Rákóczy Györgytől ugyanolyan szabadalom-levelet.
A hajdu-telepek csaknem kivétel nélkül a tiszai részek tájékán, az úgynevezett Partiumban feküdtek, a mely vármegyéket az erdélyi fejedelmek Bocskay után és a békekötések pontjai értelmében birtak. Bocskay előtt csak Bihar és Szabolcs vármegyék Debreczen várossal, továbbá Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd vármegyék,_{Szücs István: Debreczen város történelme. 1870. I.}* Kővár-vidék és Máramaros vármegye a sóbányákkal együtt értettek alatta, azonban Bocskay idejében már kiterjedt ezeken kivül még Szathmár, Bereg és Ugocsa vármegyékre is, a mit a bécsi béke is megállapitott. A hajduk a fejedelmek oltalma alatt éltek és Bocskay halála után, a hajdu-világban megkülönböztették a szabolcsvármegyeieket (a közös adománylevéllel letelepitettek), továbbá a Bihar vármegyében adományt nyert Kőrös-mellékieket, végül még találhatók voltak Szabolcs és a távolabbi Zemplén vármegyékben is hajdu-telepek mint Nyiregyháza, Téglás, Bűd, Szent-Mihály, Nyir-Bátor, Rácz-Fejértó, Tisza-Dob, végre Gesztely, Hernád-Németi és Sajó-Hidvég is igényt tartottak._{Szücs István: Debreczen város történelme, 1870. I.}*
De a hajdu-világnak lassanként véget vetett a mindig terjeszkedő török áramlás, mely a Partiumban tetőpontját azzal érte el, hogy Nagyvárad vára is elesett 1660 augusztus 27-én. Másfelől Leopold császár kormánya a magyarok minden törvényes kiváltságainak halálos ellensége volt és igy a hajduság tüz és viz között keserves időket élt át. Csak a hajdu-városok tudták megmenteni jussokat, mert Leopold is megerősitette elődei példája után 1666 deczember 1-én Bécsben addig nyert adományaikat, sőt még azután két izben is, 1687 augusztus 5-én és 1695 október 30-án védleveleket állitott ki nekik, kiváltságaik igazolására._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}* Rá is szolgáltak a hajduk a magas kegyre, mert vitézül kivették részüket a véráldozatból Buda vára visszavételénél is, a hol Petneházy Dávid vezetése alatt elsők voltak a falakon.
Hanem Magyarország leggyászosabb napjaiban, Kollonich idejében minden magyar vitézségnek leáldozott a napja. A királyi kamara adó alá akart volna vonni mindenkit, a kit csak jogaiban kikezdhetett; ennek a rendszernek volt eredménye, hogy a szepesi kamara két kiküldöttje által a hajdu-városok lakóinak összeirását elrendelte. Ez az összeirás az első fennmaradt névsor a hajdukról, a kik a hét hajduvárosban laktak 1702-ben. A szepesi kamara küldötteiként Krucsay János egri kanonok és Kálmánchey István szepesi kamarai tanácsos a hajdu-városok gyülésén, Nánáson 1702 május 26-án megjelenvén, az összeirást városról-városra menve folytatták. Az összeirás első rovatában állanak a birtokos hajduk (Proprietarii), a másodikban a beköltözött nemesek (Advenae Nobiles), a harmadik rovatban a szabadosok (Libertini), a kik más helyekről kerültek a városokba. A latin nyelven irt névsor csoportositva alább következik egész terjedelmében._{Hajdu vármegye levéltára: eredeti okmány.}*
CONSCRIPTIO

Septem Oppidorum Hajdonicalium Ao 1702. ad Benignum Suć Majestatis Sacratissimć Mandatum peracta.
Conscriptio Oppidi Nánás.
(Proprietarii. – Birtokosok.

Lenthe Bálint hadnagy, Borbély Ferencz, Kola György, Nagy Mihály, Sólyom János, T. Szabó István, Dobos Gáspár, Nyakó István, P. Varga István, P. Takáts György, Hódos Pál, Ökrös István, Kováts János, Reszeghi István, Kola András, Fodor István, Pap János, Gönczy György, Horváth Demeter, Mólnár Mihály, Nagy János, Mólnár István, Oláh György, Bodor János, Nyakó János árvái, Németh István, Hatujjú István, Oláh István, Reszeghi Péter, Kéky Gergely, Timár István, Maghi János, Takács János, Süldő István, Hadas Mihály, Porkoláb Ferencz, Kéky Gáspár, Kéky Mátyás, Bak István, Domby György, Kéky János, Petri Nagy Ferencz, Deák Bálint árvái, Pap György, Kun Miklós, Hadas István, Takaró Pál, Sáry Péter, Oláh Demeter, Porkoláb Demeter, Cseke István árvái, Éles András, Porkoláb István, Tatár István, Nyakas István, Tar Mihály, Jámbor István, Vitéz Menyhért, Máró János, Betskereki Miklós, Oláh János, Csonka András, Oláh András, Csiszár György, Csohány Gáspár, Szabó István, Hadas János, Kováts Péter, Móritz Pál, Domby István, Dobó János, Kováts István, Füle Benedek, Dobó István, Tosza Gergely, Nyakó János, Bereczki János, Németh János, Kovács György, Zólnai Gáspár, Szolláth András, Csiszár János, Szappanos István, Nagy Péter, Behán János, Luka György, Szabó Gáspár.

(Libertini. – Szabadosok.)

Serföző János, Debreczeni István, Zóltán Ferencz, Elekös Gáspár, Varga István, Borbély Mihály, Kállay Mihály, Csorvássy Győrgy, Kun Miklós, Seböstyén András, Rikássy László, Pató Pál, Seböstyén Pál, Síró János árvái, Kováts Mihály, Hatházy András, Péter Mihály, Nagy Miklós, Pap György, Szűts Gergely, Szabó István, Nagy Péter Miklós, Bácsi János, Kanda György, Tuka Pál, Lovász János, Éles János, Szabó János; Szekeres István, Kerékgyártó Mihály, Szabó András, Kardos János, Varga István, Takáts György, Kis György, Kóródi Márton, Bönnyi (Bőnyi) György, Szűts V. István, Nagy Mihály, Nagy János Pál, Pántzél István, Szabó Lukács, Rados István, Szabó Miklós, Csekő Mihály, Nagy János, Girus István, Csarnai István, Kereky János, H. Szabó Mihály, R. Szabó István, Szabó János, Szabó Pál, Szűcs János, Lugassy Mihály, Pinzes András, Pásit János, Alföldi János, Szikszai János.

(Advenae Nobiles. – Beköltözött nemesek.)

Jeney István, Tóth Gáspár, Kéry Mátyás, Kónya István, Illyés Pál.
Conscriptio Oppidi Dorogh.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Szilágyi Péter, Szálvai Illés, Klicsik Simon, Kozák István, Rácz Mihály, Fekete János, Thót Péter, Balogh István, Thót György, Vajda Kristóf, Farkas János, Mátyus János, Musai János, Jeles Demeter, Rátz János, Szilágyi Mihály, László János, Pap Mihály, Budai Illés, Ketskénd János, Hegedüs János, Szraka György, Csákányházi György, Gulyás Miklós, Csonka Illés, Magyar Gergely, Vintze Miklós, Rácz Illés, Fejérváry István, Parajos Mihály, Menokos (Monokos) András, Pap Mátyás, Farkas János, Szabó Pál, Fejér Mihály, Bujdosó György, Penik Mihály, Rakó László, Juhász Miklós, Penik Ferencz, Kozma János, Nagy András, Szoporán István, Román Mihály; Hacsi János.

(Libertini. – Szabadosok.)

Szakál Péter, Magyar János, Gál János, Szilágyi János, Lossonczi László, Csordás Péter, Grubán (Gurbán) László, Csordás János, Nikita János, Szőke Illés, Ursuli Péter, Juga Péter, Sován Miklós, Nagy János, Tinó Péter, Gál András, Makszin György, Virágh György, Daru Mihály, Szakál Miklós, Pródi László, Barna Péter, Hajdu János, Kerecsény Péter, Gazdagh János, Rácz Simon, Medve Gergely, Bilics Lukács, Pap János, Korláth Péter, Szőke Mihály, Milován ?, Domegyházi Miklós, Gyura János; Oláh Sándor, Szimók János, Komóczi Miklós, Nagy László, Molnár György, Harath Jánbs, Dudás Illés, Deák Zsigmond, Albus Mihály, Czifra János, Percze György.
Conscriptio Oppidi Hatház.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Hatházy János, Balogh Gáspár, Bordás Pál, Simon János, Budai István, Szabó András, Gerőcz István, Várkony István, Simon Mihály, Péntek Ferencz, Szénássy Miklós, Galambos István, Szegedi István, Kis György, Thót Mihály, Juhos István, Ökrös István, Tatár István, Csőregh István, Győrfi János, Bajzát István, Kaskötő István, Szenthe Boldizsár, Szűts György, Tapló István, Somogyi Mihály, Vajda János, Bartha György, Bajdó János, Silye Ferencz, Szabó Sámuel, Balogh János, Krisztin János, Monyori (Monori) János, Vajda András, Takáts István, Csete János, Török János, Nagy János, Bajzát Pál.

(Libertini. – Szabadosok.)

Kántor István, Finta Miklós, Kys György, Sipos János, Hamar Tamás, Kys Ferencz, Szőlős András, Lovász István, Szabó András, Gábor András, Tarcsai István, Kis György, Város János, Orosz István, Juhász István, Bartha János, Márki István, Bóna Péter, Tarcsai Mihály, Balogh Mihály, Kovács Márton.
Conscriptio Oppidi Vámos-Pérts.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Veres János hadnagy, Balási István, Bogáti Mátyás, Gombási Ferencz, Fényi István, Kováts János, Grebei Tamás, Hamza György, Kis Ferencz, Pelei János, Pap István, Kovács Miklós, Gerendási Mihály, Kiss János, Atzél Péter, Bereczki Mihály, Bereczki Péter, Balogh Mihály, Süket István, Gebei István, Sándor Mihály; Tanka Mihály, Csóka András, Deák György, Ketskés István, Thót György, Pap György, Bánhegyesi Mihály, Nagy János, Kiss Gáspár, Pinege István, Deák István, Tanka István, Comonari István.

(Libertini. – Szabadosok.)

Berke Péter, Vincze Péter, Büthe László, Olajos Péter, Tamási István, Horváth Mihály, Mogyi Péter, Thót Mihály, Nagy Vazul, Ősz János, Thót Ferencz, Thót István, Simon János, Kis Péter, Horvát Miklós, Antal Gergely, Iratosi Dávid, Csúti István, Póka István, Kelemen Mihály, Somodi András.
Conscriptio Oppidi Beszermény.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Fogarassy Tamás főhadnagy és postamester, Lakatos Mihály, Erdelyi Gergely, Kis János, Juhász György, Töviskes János, Kis Pál, Mátyus Márton, Bajusz Mihály, Bakó János, Kun Ferencz, Nádudvari János, Végh András, Juhász András, Orossy János, Keresi Mihály, Csire János, Komlós István, Orossy István, Hatházy István, Murvai János, Lőrinczi István, Németh István, Varga István, Benyó István, Varga János, Kolompár János, Veres György, Thót Demeter, Textoris György, Gyenge György, Fekete Péter, Mező István, Lakatos János, Sányi György, Mészáros Márton, Pipó Ferencz, Somossy Miklós, Mészáros János, Vetéssy István, Mészáros Mihály, Mészáros Demeter, Bácsi Péter, Sányi János, Kovács János, Takáts András, Varga Miklós, Varga István, Thót Mihály, Boz János, Mészáros István, Balla András, Molnár István, Szilágyi István, Jószay András, Kovács Benedek, Kovács Mihály, Kis Gáspár, Kovács János, Varga János, Szépe István, Gerényi Péter, Bodnár István, Bézy András, Thordai János, Csutor Mátyás, Kelemen János, Bodnár István, Dobos György, Dobos Gáspár, Dobos István, Szél Péter, Galaczi György, Hajdú Mátyás, Kovács András, Fodor János, Kovács István, Siteri Gáspár, Balogh Mihály, Thót István, Szűts Pál, Babis György, Borbély Ferencz, Főző János, Bagossy István árvái, Kováts János, Takáts István, Rácz Sámuel, Farkas János, Hajdu János, Juhász Bálint, Sarkady István, Kovács András, Rácz Orbán, Lépes Mihály, Rácz István, Hajdu István, Zólnai György, Dobó Mihály, Sarkady György, Szraka János, Fekete Mihály, Szabó István, Dobó János, Rákos Mihály, Árva Mihály, Dorogi István, Oláh János, Montlica István, Nagy János, Domby István, Török Péter, Vöres István, Komjáti András, Pintek András, Kis Benedek, Kis Mihály, Borbélly György, Szőke Benedek, Szabó István, Székelly István, Oláh Mihály, Kovács György, Balogh György, Sütő Mihály, Szekeres Bálint, Szabó András, Siteri Mihály, Kis János, Balogh János, Komlós Orbán, Oláh Lőrincz, Takáts János, Sas Pál, Kolos Győrgy, Hárs György, Rácz György, Torma János, Pál Mihály, Vilmányi István, Mészáros János, Szálkai István, Nagy Kossinczi (Kossonczi) Mihály, Lakatos János, Nagy András, Végh András, Szőke Ferencz, Váradi János, Fekete János, Kis András, Sajtos György, Szabó János, Kéry Ferencz, Nagy Miklós, Pereh Sándor, Béczi (Bézy) Péter, Szabó Gáspár, Tartsai Ferencz, Rácz János, Szabó András, Váradi György, Bodnár János, Sóvágó Mihály, Kováts András, Pintek István, Péter János, Szentesi András, Szabó Péter árvái, Szabó János árvái, Torsás István árvái, Fóris István árvái, Siteri György árvái, Fekete Mihály árvái.
(Libertini. – Szabadosok.)

Szabó Márton, Erdelyi Mihály, Bakos György, Dóka András, Nagy György, Szinássy Péter, Biró János, Sánta János, Bartos János, Zök Fábián, Csulya Mihály, Elek Ferencz, Oláh Mihály, Tar András, Kováts György, Elek Miklós, Szilágyi István, Tar Miklós, Kozma Ferencz, Varga Dávid, Dóka György, Szabó Péter, Győri Gáspár, Commari András, Szegedi János, Hatházy János, Pap János, Karisztos András, Sós György, Varga András, Józan Mihály, Deák Ferencz, Só Mihály, Takáts Mihály, Vincze András, Takáts István, Szűts András, Győrössy István.
Conscriptio Oppidi Szoboszló.
I-ma Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Lenthe Dávid hadnagy, Cseke András, Musalyi János, Litterati István, Kovács István, Éles András, Éles János, Császy Mihály, Császy Miklós, Gáti István, Hegedűs Tamás, Kun István, Musalyi István, Musalyi István, Kys András, Horváth György.
(Libertini. – Szabadosok.)

Szilágyi György, Juhász János, Gönczi Mihály.
II-da Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Czeglédy György, Szűcs István, Seres János, Tartsay György árvái, Nagy Máté, Borbélly Dávid, Vass Mihály, Czeglédy Demeter, Czeglédy Jeremiás, Szűts János, Bökönyi György, Nagy György, Nagy István.
(Libertini. – Szabadosok.)

Onadi Lakatos Márton, Alföldi István.
III-ia Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Zöld János, Czeglédy Gáspár, Kys István, Czeglédy János, Lenthe András, Nagy Péter, Kovács János, Cseke Mihály, Magyar András, Tőkés István, Tar Péter, Tar Mihály, Karacs András, Pap György, Nagy János, Szilágyi András.
IV-ta Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Magyar Pál, Harangi István, Harangi Péter, Csukás János, Bézy János, Pap Sámuel, Cseke István, Kutsár János, Vass István, Harangi György, Kabai István, Szabó János árvái, Szakáll István.
(Libertini. – Szabadosok.)

Kósa Mihály, Thótt Pál.
V-a Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Deák István, Balog Jónás, Nagy István, Nagy Gergely, Nagy Mátyás, Márton István, Gorsás Mihály, Takáts István, Csizmadia János, Kartsay András, Nánássy István, Kovács István, Móré Sámuel.
(Libertini. – Szabadosok.)

Szilágyi Gáspár.
VI-ta Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Kálmán István, Léta János, Szabó Mihály, Végh Menyhért, Radó János, Móré Péter, Thótt István, Bökönyi András árvái, Sós István, Széll István, Lenthe Mihály, Végh Mátyás, Fejér András árvái, Árki István, Kutsár Pál, Kutsár István árvái.
(Libertini. – Szabadosok.)

Donga István.
VII-ma Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Horogh Lukács, Horogh Menyhért, Sáry Pál, Baranyi Pál, Széll János, Nagy Miklós, Nagy György, Harangi János, Harangi János, Karacs János.
(Libertini. – Szabadosok.)

Boldisár Mihály, Nagy Ferencz, Szoboszlai Mihály, Gyarmati Gergely.
VIII-a Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Móré Balázs, Királly János, Hőgyes András, Tordai Mihály, Oláh Mihály, Magyar Ambrus, Egyed Balázs, Kereky István, Jeges István, Molnár György, Tatár Bálint, Veres Mihály, Parthi János.
(Libertini. – Szabadosok.

Horváth Pál, Bertha István.
IX-a Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Parthi István, Serfőző István, Rabatos Péter, Szűts Sámuel, Vágó János árvái, Horváth István, Kecskeméthi Mihály, Szűcs Péter, Szűcs Péter, Borbélly Péter, Somodi Mihály árvái, Csanády Sámuel, Serfőző György, Kabai János, Harangi Dávid, Vaáczy Gergely.
(Libertini. – Szabadosok.)

Cseh Mihály.
X-ma Decuria. – Tized.
(Proprietarii – Birtokosok.)

Karacs Péter, Ladányi István, Beke János, Kys Mihály, Horváth János, Somogyi András, Bóna István, Szűts István, Szűts István, Márton Mihály, Karácson János árvái, Bordány János, Bordány János, Vaáczy István.
XI-ma Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Bóna Péter, Nagy Ferencz, Jeges János, Csiszár Mihály, Kádár György, Domokos István, Bódy László, Mohátsy Gergely árvái, Szabó Péter, Gellért Gáspár, Fazekas András, Dóró Balázs, Sándor István, Fekete János.
(Libertinii. – Szabadosok.)

Tolli Ferencz, Takács Sámuel, Vass Bálint.
(Advenae Nobiles. – Beköltözött nemesek.)

Eötvös György.
XII-ma Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Seres Tamás, Botha János, Ádány (Ádám) Andrács, Rácz Pál, Dörgő Ferencz, Szánthó István, Seres András, Szűts János, Szűts György, Nagy György (tatárok kapitánya) árvái, Farkas János, Szűts Mihály, Kyss István, Görögh András, Seres János.
(Libertini. – Szabadosok.)

Rácz János.
XIII-a Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Hartyáni Balázs, Szabó Sámuel, Oláh István, Végh András, Hartyáni János, Vágó András, Török István, Szerepi Ferencz, Egri Mihály, Pap Mihály, Thótt Mihály, Pap Demeter árvái, Nagy András.
(Libertini. – Szabadosok.)

Thóth Mihály.
XIV-a Decuria. – Tized.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Szűts Ferencz, Sándor Mihály, Fónagy Mihály, Somodi István, Széles Mihály, Büthe Gergely, Cseke Miklós, Kerékgyártó György, Bereczki Márton, Szűts István, Serfőző László, Éles István.
(Libertini. – Szabadosok.)

Kys András.
XV-a Decuria. – Tized.
(Libertani. – Szabadosok.)

Bonnár (Bodnár) Pál, Thury István, Takáts Miklós, Szikszai Márton, Csokány Mihály, Szabó János, Tatár Mihály, Erdelyi Pál, Pálfi János, Bodovinyi Mátyás, Gorsa Mihály, Cseke István, Baka István, Szabó Mihály, Szoboszlai János, Szabó István, Kovács Márton, Kovács György.
(Advenae Nobiles. – Beköltözött nemesek.)

Szabó István.

Qui habitant in Fundis Oppidi – miserrimi qui sunt.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Kömpöly Mihály, Fejér Gergely, Fekete Mihály, Padra György, Parthi György, Kúthi Péter, Fónagy István, Pap György, Kémery Pál, Busnyák István, Szűts János, Kováts Pál.
(Libertini. – Szabadosok.)

Nagy János, Borbély István, Kerékgyártó Pál, Thótt Mihály, Szabó István, Rácz János, Szilágyi András árvái, Kyss Mihály, Fodor Mihály, Szűts Miklós, Thótt Ferencz, Pinczés Péter, Székelyhidi János, Kertali János, Nádasdi Dániel, Székely Mihály, Farkas György, Nagy László, Szilágyi Mátyás, Kyss Pál, Szabó Mihály, Péter András.
Conscriptio Oppidi Polgár.
(Proprietarii. – Birtokosok.)

Hodos György hadnagy, Szabó György, Mihály János, Takos Gergely, Kelemen János, Magyar György, Csányi István, Bujáki János, Hodos Márton, Hodos András, Hodos Dávid, Hodos Mihály, Fejér János, Páhi Gergely, Zong Ferenci, Puka István, Mihály János, Mihály István, Mihály Márton, Juhász János, Farkas György, Kis György, Szolláth Mihály, Nagy Gergely, Thott János, Rácz István, Karakas Mihály, Szilágyi György, Vöres Márton, Csavargó János, Mihálly Gergely, Medény Gáspár, Phülep Mihály, Szabó István, Koczok János, Demeter János, Pokli Mihály, Zong György, Pásztor Márton, Szabó György, Szabó István, Csiszár György, Szabó Márton, Mihálly István, Fás Mihály, Szőke István, Mihály István, Csáti György, Cserényi Gergely, Oláh István, Thót János, Somodi István, Boros Tamás, Farkas György, Csányi Tamás, Gelei Gergely, Geres Mihály, Hodos István, Tőrös István, Disznós Mihály, Turai István, Ispány János, Ispány István, Derekas Mihály, Fejér Márton, Farkas György, Szabó Gergely, Vöres István, Ivány András, Kovács Gergely.
(Libertini. – Szabadosok.)

Balogh András, Dalmi István, Pecze István, Szabó Márton, Csonka Ambrus, Békes Mihály, Sánta Péter, Tajdi Márton, Vajda Péter, Pecze János, Vida István, Molnár Sámuel, Ungvári János, Arnóth István, Tanka Péter, Kis János, Szőllősi Pál, Mólnár János, Fejér György, Koroknyai István, Thót János, Sándor Mihály, Czaga Miklós, Tóti Márton, Bokor János, Kis János, Fejér János, Szűts Mihály, Fakó István, Goris András, Bokor Mihály, Takáts Ferencz, Angyal István, Festető János, Czaga István.
(Advenae Nobiles. – Beköltözött nemesek.)

Karmarics János, Juhász György.
Ez összeirás szerint az akkori hét hajdu-városban nem találtatott több 689 birtokos családfőnél és 284 szabadosnál és rajtok kivül csak 9 beköltözött nemes család. Mindnyájan együttvéve, számuk 982 családfőre rugott, tehát nem ütötte meg az ezeret.
A Bocskay fölkelése után tehát egyszáz esztendő multán a 9254 letelepitett hajdu nemhogy megszaporodott volna, de még ugyancsak megfogyatkozott. A folyton tartó háborus idők, a «hajdu-világ» zürzavarai közt az első települők közül számosan elszéledtek és nem kerültek haza, közülök sok nem alapitott családot, az ujabb nemzedéket is megritkitotta a hadakozás._{Dudás Gyula: A szabad hajduk története a XVI. és XVII. században. 1887.}* Pedig az összeirtak nevei azt mutatják, hogy a tiszta szin-magyar közrendű nép fiai voltak majdnem kivétel nélkül, hiszen a névsorban alig található idegen hangzásu családnév itt-ott egy néhány. Leginkább Doroghon találtattak ilyenek, a hova orosz származásu és keleti vallásu csoport telepedett, de elvétve akad egy-kettő Böszörményben, Nánáson és Szoboszlón is, mint Textoris, Montlica, Kola, Bajzát, Behán, Boz, Padrah, Penih, Comonari, Klicsik, Krisztin, Szraka, Tosza, Szollith, Szoporán. Az összeirottak három osztályának számát egybevéve, – mivel a hajduk nemcsak a beköltözött nemeseket, hanem a szabadosokat is kényszeritették a fegyveres szolgálatra – és minden családra két fegyverfogható férfit számitva, a hadi szolgálatra alkalmasak száma nem rughatott többre 2000 főnél; ez pedig nagyon kevés a régi hajdu-táborhoz képest, úgy hogy tőlük többé nem félhetett a bécsi kormány._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
De azért a Rákóczi-fölkelés zászlóit alig kezdte lobogtatni a szél, a hajduk már ismét a szabadság táborába seregeltek. Rákóczi Ferencz a hajdu-városok fiaiból egy lovas-ezredet tartott maga körül, melynek Buday István volt a parancsnoka. Ezenkivül a kurucz seregről az 1706. évben készült mustra-könyvben Nánás, Dorogh, Rácz-Böszörmény, Szoboszló, Hatház, Vámos-Pércs és Polgár 600 emberrel szerepelnek; a fejedelem ezen «hajdu-ezer»-ének Klára András volt az ezredese._{Géresi Kálmán: A gróf Károlyi-család oklevéltára.V.}*
Mindjárt a szatmári békekötés után le akarta törni a kormány a hajdu-szabadságot. A vármegyei rendek is fenekedtek kiváltságaikra és igy az 1715 : XCV. t.-cz. a már előbb kiperelt Polgár és Szent-Margitha átadását rendelte el az egri káptalannak, egyuttal pedig a Szabolcs vármegyében fekvő többi hajduvárosokat is a vármegye joghatósága alá vetette._{Corpus Juris Hungarici: idézett törvényczikkely.}* Ekkor a polgári hajduk egyrésze megadta magát sorsának és fölvette a jobbágyi igát, nagyobb része lakhelye odahagyásával elköltözött, Polgár pedig Szabolcs vármegyébe kebeleztetett.
Épen ezért szükségét érezte a hajduság – annyi irott, pecsétes biztositékai mellett – hogy VI. Károly császártól is elismertessenek immár ősi kiváltságai. Valóban meg is nyerték ezt, mert a császár-kiraly 1725 november 13-án Bécsben kelt levelében Csanády Sámuel hajdu-főkapitány utánjárása folytán ismételten megerősitette a most már hat hajduvárosból álló kiváltságos kerület összes szabadalmait._{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}*
Nagyon szükséges volt ez, mert a királyi kincstár érdekében a körös-melléki és másféle hajdu-kiváltságok ellen valóságos irtó háboru folyt állandóan és végül Bethlen Gábor bihari hajdui elvesztették testületi nemességüket, mikor Esterházy Antal Pál herczeg 1745-ben a derecskei uradalmat nyerte királyi adományban_{Dr. Illéssy János: A nagyfalusi Arany-család. «Nagy Iván» családtörténeti értesitő. 1900.}* s és vele Szalonta, Berettyó-Ujfalu, Kaba, Hajdu-Bagos, Sáránd, Konyár, Mező-Sas, Komádi és Félegyháza hajdu lakosai jobbágyi sorsra jutottak.
A hajduk a közös adomány-levél alapján testületi nemességet élveztek és ez alapon alakult a későbbi történelmi fejlődés folyamán a hét hajdu-telepből a hajdu-kerület. Polgári kiszakitása után a szathmári békekötést követőleg a megmaradt hat eredeti hajdu-város kerületi szervezete, a hadi rendeltetés mellett mindinkább csak közigazgatási testületté vált; ez időben egymás után három Csanády Sámuel volt (a Nagykereki Csanády-családból: apa, fiu és unoka) a hajduk főkapitánya majdnem egy egész századig (1711–1790). Erre az időre esik a hajdu-kerületnek sok küzdelme nemesi kiváltságaiért, melyekben a Csanády-család a hajduság méltó vezére volt.
E közben a hajdu-városokba számos nemes család költözött be, a kik itt is igyekeztek személyes nemesi szabadágukat érvényesiteni, de maguk közül az eredeti hajdu-családok közül is mindinkább több szerzett magának külön armálist, részint az egymást követő erdélyi fejedelmektől, részint a királyoktól is. Nemesleveleiket rendszerint Szabolcs vármegyében hirdettették ki és Szabolcs vármegye saját nemességéhez számitotta őket.
Még az 1702-iki összeirás szerint csak 9 beköltözött nemes család lakott közöttük, de ezeknek elszaporodása hova-tovább nagyobb arányokat öltött, úgy hogy ismét száz év mulva a XIX. század kezdete már száz-számra találja a nemes családok tagjait a hat hajdu városban.
A hajdu-kerületbeli nemes családokat kormány-rendeletre az 1838-ban foganatositott összeirásban szedték először össze, mely alkalommal már 250 nemes családnál is több találtatott. Az összeirás szerint vagy 100 hajdu-család, mint eredeti birtok-szerző szerepel, a többi tulnyomó részben szabolcsvármegyei, ezeken kivül még található nehány a közeli Bihar, Szathmár, Beregh, Ungh, Zemplén, Abauj, Heves, Gömör vármegyékből.
Közöttük azonban mindössze csak hét Bocskay-féle armalista van: a Fekete-, Kállay-, Lenthe-, Móré-, Móricz-, Sólyom-, és Thót-családok.
Mindnyájan együtt ezek alkotják a mai hajduságot, mert hiszen a hat hajdu-város ősi hajdui közé már a XVII. század folyamán bekerült szabadosok épen úgy, mint a jobbára Szabolcs vármegye kisebb nemességéből beköltözött apró nemes urak, egyaránt összeházasodtak az eredeti hajdu familiákkal. A további nemzedékek már teljesen egybeolvadtak, a birtok-viszonyok, örökösödési jog, közös társadalmi életük hajdukká avatták mindnyájukat, úgy hogy már a XVIII. század közepe óta, a sok összeházasodás folytán, a betelepült hajduknak a beköltözött nemesek és szabadosok csaknem kivétel nélkül valóban vér szerint való leány-ágai leszármazóik valának. Vallásuk még az első település nemzedéke óta a Kálvin református hite szerint való, csupán Doroghon telepedtek le göröghitűek,_{Dr. Varga Geiza: Hajdumegye leirása. 1882.}* a kik mint görög katholikus magyarok külön egyházat alkotva, hü fiai egyházuk kebelében is a magyar hazának.
A régi hat hajdu-városban együttvéve ma már majdnem 100,000 lélek lakik, a kiknek élete, vére, minden szokása igazi magyar, melylyel erkölcseiben megtisztultan, mint munkára és tudásra egyformán képes uj nemzedék űl a szerző ősök földjén. A körülbelől tizezer letelepülő utódai háromszáz esztendő leforgása alatt megtizszereződtek és városaik csaknem 200,000 holdnyi széles határán, külön történelmi multtal faj-magyar népcsoport alakult ki belőlük. A szélesen elterülő alföldi nagy városok fehér falu házaiban egészséges vérű, vállas termetű, inkább zömök és izmos hajdufiak laknak, a kiknek napsütötte arczán visszatükröződik apáik minden vonása. Kemény munkára termett karjaik eke szarvánál, kaszával, kapával végeznek nehéz munkát, mint eleik annak idején a karddal, csákánynyal, buzogánynyal cselekedték.
A hálás utódok kegyelete az emlékezés. Tizszer ujult meg azóta a hajduság, de az utódok azért mégsem változtak meg, mert a mai nemzedék most is a régiek szivével érez. A sok jó vitéz sok kiomlott vére nyomán áldás fakadt az ősi rögökből. A sirhalmok hantjait barázdákká szántotta az unokák ekéje, – ott lent pedig az áldott anya-földben nyugszik az egykori dicső fejedelem, Bocskay István hadi népe ...
CALAMUS dr.

VEGYES.

Kiss István nemeslevele II. Rákóczi Ferencz fejedelemtől.

(Melléklettel.)
A nagy nevü fejedelem II. Rákóczi Ferencz által kiadott nemeslevelek, illetve armálisok, egytől-egyig valóságos ritkaságok. A Rákóczi-kor jeles kutatója, a nagyérdemü Thaly Kálmán folyóiratunkban már ismételten rámutatott a fejedelem enemü okleveleinek becses voltára, első alkalommal, a mikor érdekes ismertetés kiséretében a Nyuzó Mihály kurucz lovasezredes, neje Szabados Katalin, testvére Nyuzó János és fia ifj. Nyuzó Mihály részére 1707 május 20-án kiadott s másolatban ránk maradt czimeres nemes levelet közölte,_{Turul XIII. évf. 49. s köv. l.}* másodszor pedig Orosz Ernő, Heves vármegye levéltárnoka értesitése alapján a sajnos korunkra nem maradt, Almássy Mihály által nyert armalisról adott hirt._{U. a. XXIII. évf. 49. s köv. l.}*
A kiváló tudós, a ki a Rákóczi-kor emlékeit közel fél század óta kutatja és emberi lehetőség szerint tökéletesen is ismeri, saját állitása szerint nem ismer II. Rákóczi Ferencztől kiadott armalist eredetiben és másolatban is csak keveset.
Rákóczi tartózkodott a nemesség adományozástól; a jobbágyok érdemeit szivesebben jutalmazta manumissionalis (szabaditék) levelekkel felmentvén őket – de többnyire csak saját jobbágyait – «a paraszti terhektől és szolgálatoktól, de nemesi rangra, mint magyarországi vezérlő fejedelem az ónodi abrenunciatio után is egyet sem emelt» és mint megválasztott, majd beiktatott erdélyi fejedelem is a legritkábban élt e jogával.
A kiváló tudós e tartózkodásnak Rákóczi szerénységében keresi okát; de talán nem tévedünk, ha az okot első sorban a korviszonyokban keressük. Mert a szerénységből még érthető lenne, hogy mint vezérlő fejedelem királyi jogokat nem akart gyakorolni; de mint erdélyi fejedelem méltóságából kifolyólag, kötelességszerüen, szerénysége teljes sérelme nélkül élhetett volna e joggal, mert a fejedelmeknek kötelessége és érdeke is, hogy alattvalóik érdemeit jutalmazzák, őket és másokat is további érdemek szerzésére serkentsenek. Az érdemre pedig bőven nyilt alkalom a hosszú harcz alatt s volt is neki elég jobbágy katonája, a ki megérdemelte és várta is az elismerést, érdemeinek nemességgel való jutalmazását. Hisz a kuruczkorról énekli egy szegénylegény poeta:
Ha valaholott voltanak csodák,
Mind kivöl-belöl estek szép próbák
Szegény legények magokat frissen forgatták,
Csak szegények,
S nem urfiak
Véreket onták._{R. Kiss István: Adalékok a Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. 44. l.}*
Elődei, vagy hogy egy találóbb példét hozzak fel, Bocskay katonáiknak bőven osztogatták a nemességet, a mely a jobbágyokra, a kik egyetlen kincsüket: vérüket áldozták a hazának, felemelőleg és buzditólag hatott. E hatást ismernie kellett Rákóczinak is, ismernie kellett a jobbágyok szabadságvágyát is és a czél érdekében fel kellett volna azt használnia és fel is használta volna minden szerénysége mellett, ha a korszellem vissza nem tartja őt.
Bocskaytól nagy kegyelemnek tekintették ugyanis, ha egyik-másik jobbágyot nemesi rangra emelt, mert a nép egész rétegét nem hatotta át, úgy a szabadulási törekvés, hogy követelőleg léphetett volna fel; Rákóczi alatt azonban a nép indult meg még pedig nem az alkotmányért és nemesi szabadságért, hanem azért, mert szabad országban magának is szabadságot akart. Imádták Rákóczit, mert tőle ily szabadságot vártak; villám gyorsan terjedt el a hir, hogy «az ő Nagysága kegyelmes resolutiója és patense continentiája is azt tartja, hogy az kik ő Nagysága hűsége mellett fegyvert fognak és táboroznak, azok a jobbágyság alól felszabadulnának»._{II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása czimű munkám 52. l. U. o. az egész kérdésről bővebben.}* Ezért annyi szabadulni vágyó jobbágy ült fel, hogy a sereg zöme azokból telt ki. Mig a gyámoltalan, rendetlenségre mindig kész nép kezdetben csak a számot növelte és szabadságával is visszaélt; a földesurak munkás hiányában nem vehették hasznát birtokaiknak és minden módon azon voltak, hogy a jobbágyok további felkelését korlátozzák, sőt a felkelteket is leültessék. Az ebből kifejlődött viszonyokat szépen festi egyik erdélyi sereg kérvénye, melyben elmondták, hogy seregük, mint «más seregek is jobbágyi rendekből állanak, a kik a szabadság megnyerésével biztattatván fogtak fegyvert; de mivel uri rendek és közemberek is azzal ijesztik őket, hogy a hadszállta után ismét csak jobbágyok lesznek; e beszéd annyira elolvasztotta sokaknak sziveket és meglankitotta karjokat, hogy az fegyvert letötték, vagy ha még le nem tötték, letenni igyekeznek».
Ime, itt a nemesités kényszeritő szükségessége, a földesurak részéről ellenben a tiltakozás: a jobbágyok tömeges nemesitése őket teszi tönkre!
Bocskay nemesithetett, ha azonban Rákóczi megnyitja a kaput, a jobbágyság felszabaditásáig meg nem állhatott volna, a mi az őt szintén teljes erejéből, hüséggel és áldozatkészséggel támogató nemességgel hozza összeütközésbe._{Emlékiratai 78. l.}*
Természetes, hogy ez összeütközést, a mely confoederatióra alapitott hadakozásnál vészhozó lett volna, igyekezett kikerülni, ezt pedig nem tehette másként, mintha a jobbágyokat is némileg kielégiti, a nélkül, hogy a földesuraknak nagyon érzékeny kárt okozott volna.
Mikor Erdélyben forrongott már a jobbágy katonákban a csalódás és elégedetlenség, kinyilatkoztatja, «hogy a hadakozó jobbágyok és azok háza népe pro interim se adóval se szolgálattal ne terheltessenek» a mi pedig a szabadságot illeti: «jövendőbeli promotiókra, kik érdemessé teszik magokat» azok megnyerik._{II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása 53. l.}*
Az erdélyi nemesség azonban még ebbe sem tudott belenyugodni; elégedetlensége még oly ünnepélyes actusnál is előtört, mint a fejedelem beiktatása. A helyzetet Rákóczi saját szavai világositják meg a legjobban.
«Minden erölködéseim daczára sem akadályozhattam meg azonban bizonyos törvény hozatalát, mely erdélyi hadaimat egészen tönkretette, hogy t. i. megegyezése nélkül katonává lett jobbágyát minden földesúr visszakövetelheti. Bármily képtelen legyen is ezen törvény: oly természetü háboruban, a minőt mi viseltünk, mégis teljesen fellázasztotta volna a kedélyeket, ha visszavetem; mert meg lesznek vala győződve, hogy tagadó válaszom csak azon szándékból ered, miszerint saját jobbágyaik fegyvere által akarom magamat korlátlan urukká tenni.»_{Emlékiratai 211. l.}*
Az egyetértés kedvéért még ilyen absurd határozatot is megerősit mennyivel jobban helyén valónak tartotta tehát a nemesség adományozásától őrizkedni.
Erre legyen szabad épen a Nyuzó esetét felhoznunk, a kinek 1707 május 20-án kiadott armalisa tudtommal az egyetlen, irodalmunkban közölt Rákóczi-féle armalis.
Nyuzó Mihály és testvére János Erdélyben mindjárt a szabadságharcz kezdetén, mint vitéz katonák tüntek ki. Mikor már Mihálynak jó neve volt és mint a gróf Pekri Lőrincz vitéz viczekapitánya dicséretes tettek a hősiesség varázsával övezték nevét, akkor vette észre, hogy nem nemes. Nosza megkéré tehát a nagy szavú Pekrit, hogy járjon ki számára egy manumissiót. Csak egy manumissiót, egy szabaditék levelet, mert armalist kérni nem is merészelt. És a nagy szavú, elég goromba természetü Pekri csak félve, ravaszságba takarva meri előterjeszteni a kérést, mint a ki tudja, hogy valami nagyot, valami rendkivülit kér.
«Nyuzó Mihály, az én viczekapitányom, Kegyelmes Uram, úgy hallotta másoktól (! ?) hogy jobbágy volna; de kijé? ő bizony maga sem tudja (!) mert sem maga, sem apja nem szolgált soha jobbágyul. Nagyságodnak alázatosan instál egy manumissio iránt és ott Debreczen körül valami puszta prćdiumnak collatiója iránt; minthogy Nagyságod más hasonló embereknek is conferálta ilyen kegyelmességét, hadd szállitaná meg emberrel! Recommendálom pedig én is alázatosan Nagyságodnak kérését és instaritiáját: Kérem, mutassa kegyelmességét hozzája! Bizony megérdemli Kegyelmes Uram, indifferenter; az ő rendében nincs olyan ember ide bé, mint ő. Nyuzó örömest nyuzza, meri is nyuzni a németet. Hadd vegyen Nagyságod kegyelmességibül consolatiot és stimulust az tovább is kivetkező maga jó viseléstől; Bort sem iszik már!»_{Pekri 1705 márcz. 15. levele Orsz. ltár. Missilisek}*
Tehát nagy érdemekről van szó és csekély kegyelmességről; de Rákóczinak még ezzel szemben is vannak scrupulusai. Resolutiójában ugyanis igy válaszol:
«Mivel Nyuzó Mihály viczekapitány dolga bizonytalan lévén, más földesuraknak praeiudicálni nem kivánunk; mindazonáltal salvo iure alieno informálván tovább is bennünköt, manumissióját kiadatjuk.»_{Válasz fogalmazata ugyanazon levélen.}*

KISS ISTVÁN NEMESLEVELE II. RÁKÓCZI FERENCZ FEJEDELEMTŐL, 1725-BŐL.

Mennyi időnek kellett eltelni, és Nyuzónak hány németet megnyuzni – hogy mi is Pekri szavaival éljünk – a mig a manumissio helyett armalist és egy birtokocskát kaphatott!
Mert az confoederatio nagy dolog: első benne az érdek s csak messzi utána következik az érdem. Ez ellen saját bevallása szerint az igazságos fejedelem sem tehetett.
Tehát Rákóczi tiszteli a földesurak jogát és sem mint magyarországi vezérlő fejedelem, sem mint erdélyi választott fejedelem nem akar nekik prćjudicálni. Csak ritkán ad ki azért armalist, nagy érdem esetén, salvo iure alieno!
Ezért az általa kiadott nemeslevelek még másolatban is nagy ritkaság számba mennek; eredetiben pedig egy sem ismeretes!
Én ez alkalommal oly szerencsés helyzetben vagyok, hogy II. Rákóczi Ferencznek egy eredeti nemes levelét (nem armalis) mutathatom be, a melynek nem csak adományozója és eredeti volta, hanem az is kimondhatatlan nagy értéket ad, hogy a nagy nevü fejedelem bujdosásában, Rodostóban adta ki, még pedig nem is valami közönséges embernek, hanem a jámbor philosophusnak: Kiss Istvánnak.
Az oklevél szövege mindent elmond; kommentár alig kell hozzá. A fejedelem méltó figyelembe vévén Kiss István hüséges szolgálatait és ez ügyben tett kérését, őt nemesi szabadsággal ruházza fel.
Az oklevél további szövege érdekes bepillantást nyújt a bujdosó fejedelem udvartartásába és az egészet lehetetlen mély meghatottság nélkül olvasnunk.
Az oklevelet sajátkezüleg aláirta a fejedelem és Bechon Lajos udvari osztálytitkár, a kinek Rákóczi végrendeletében 3000 livrest hagyott._{II. Rákóczi Ferencz emlékiratai 5. kiadás 313. l.}*
Sajnos, hogy pecsétjének ma már csak helye látszik a hártya kötőszalaggal, a mint az a mellékelt hasonmáson is kivehető.
A nemességnyerő Kiss István kétség kivül egy személy ugyanazon Kiss Istvánnal, a ki önként követte Rákóczit számüzetésébe és nem csak az öreg fejedelem, hanem fiai: József és György herczegek udvarában is élt.
«Kiss Istvánról megjegyezzük» – irja Thaly Kálmán a Mikes leveleihez irt becses történelmi bevezetésben»_{Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei. A magyar kormány támogatásával II. Rákóczi Ferencz hamvainak hazaszállítása alkalmából készült emlékkiadás. Bpest, Franklin, 1906. XXX. l.}* – hogy 1730-ban Rodostón Magyar Philosophia czimü, szép és velős, hangzatos, tiszta magyarsággal irt bölcselmi s államtudományi – történelemből vett példákkal is ékeskedő – tanulmányt szerzett, melyben a szabadságot, hazaszeretetet s az uralkodás alkotmányos formáját, a fejedelmek önmérsékletét dicsőiti, ellenben az erőszakot elkárhoztatja. Szerző szabad gondolkozásu, külföldi egyetemeken képzett elmének látszik. Eredeti kézirata (97 oldal negyedrétben) az enyészettől szerencsésen megmenekült és valahogyan a Nemzeti Múzeumba jutott. A 7-ik alapon Kiss saját kezétől e bejegyzés olvasható:
1730. Irattam György Deákkal, Tratiában, Rodostón. Kiss István m. k.
További fejtegetéseiben bebizonyitja Thaly, hogy Kiss István még 1741. évben is Rodostóban volt és combinative emliti, hogy Pápay János oldalánál az udvari kanczellaria tisztviselője volt.
A rodostói r. kath. anyakönyvekben – ev. ref. vallásu lévén – haláláról, esetleg gyermekei születéséről adat nincs. Thaly valószinünek tartja, hogy Rodostóban halt meg, a mely esetben fia jöhetett haza. Csak is igy érthető, hogy nemeslevele Győr vármegye levéltárába került.
Hogyan és mikor? arra a legszorgosabb kutatás után sem találhattam adatot. Mivel az oklevél a nemesi iratok között volt, valószinünek tartom, hogy valamely évi nemesi investigatio, vagy nemességvitató pör alkalmával került a levéltárba. De mikor? azt még sejteni sem lehet, mert a nemesség-vizsgálatok 1725. évtől kezdve a 70 évek végéig, a nemességvitató pörök pedig ugyanazon század végéig majdnem folytonosan tartottak.
Végezetül álljon itt az érdekes oklevél teljes szövegében:

Nos Franciscus II. dei gratia S. Romani imperii et Transylvanae princeps Rákóczi, partium Regni Hungarić dominus et Siculorum comes, dux de Munkács et Makovicza, dominus hćreditarius de Saáros Patak, Tokaj, Regecz, Ecsed, Somlyo, Szerencs et Onod, prćsentibus declaramus, quod in condignam considerationem sumptis fidelibus servitiis nobilis nobis dilecti Stephani Kiss instantiaque eius superinde facta eundem munere nobilium a mandatis nostris condecorare benigne resolvimus. Prćsentibus igitur intimamus et mandamus fideli, nobis sin cere dilecto primaris stabuli nostri prćfecfo, ut prćdictum fidelem nostrum Stephanum Kiss secundum tenorem edicti nostri, super hoc officio die quinta Januarii anni huius publicati, in ordinem nobilium a mandatis nostris per prćsentes adscitum officio, prćrogativis in supradicto edicto declaratis et ex post suo tempore uberius specificandis gaudere et fungi faciat nec secus facturus. Datum Rhodosti, die decima quarta mensis Januarii, anno millesimo septingentesimo vigesimo quinto. Franciscus Princeps m. p. Bechon m. p.

(Patens alakban, aljára nyomott vörös pecsét nyomával.)
R. KISS ISTVÁN.

A Rátót nemzetségből származó esztergomi érsekről.

Mária királynő Budán, 1384 május 25-én kelt okiratában, Bálint pécsi püspök előadására, nagyságos János, volt oroszországi vajdának és öcscsének, nemzetes Dezső mesternek, a hajdani esztergomi érsek úr germanusainak (germani videlicet condam damini archiepiscopi Strigoniensis), fönnen magasztalván sokszorosan jeles, kivált Oroszország megtartását eredményező szolgálataikat, a Fülek királyi várhoz tartozó két, gömörmegyei birtokát, Simonyit és Dejtért (ma – úgy hiszem – Dejtár Nógrádban) adományozta._{Hazai okmt. VII. 417. V. ö. Sztáray oklt. I. 466. M. O. D. L. 7086.}*
Nagy Imre, a magyar történelem e fáradhatatlan buvára, kinek elhunytát az abbamaradt Hazai, Anjoukori, Soproni és Zalai okirattárak velünk együtt mélyen gyászolják, abból a téves nézetből kiindulva, hogy a germanusszó alatt mindenkoron testvért kell értenünk, azt hitte, a fönt érintett néhai esztergomi érseket megtalálta (III.) Tamásban, ki szerinte a Rátót nemzetségből való Benedek fia, következőleg a megadományozott Kaplai János volt oroszországi vajda, utóbb (1385–1386.) országbiró, valamint Dezső öcscse testvére vala._{Hazai okmt. VII. 205. 417.}*
Felejthetetlen barátom azonban alighanem tévedett. Azóta kimutattam egy klasszikus példában,_{Turul. 1892. évf. 123. lap.}* hogy valamint a frater nevezett alatt nem csupán fivért, hanem egyáltalán atyafit is érthetünk, úgy a germanus nevezett alatt se mindig testvért, hanem eshetőleg valamely távolabbi, oldalági rokont, tehát szintén atyafit kell helylyel-közzel értenünk. III. Tamás esztergomi érsekről pedig minden kétséget kizáró bizonyossággal tudjuk, hogy a Csanád nemzetségből eredett Telegdi Pongrácznak, Csanád esztergomi érsek testvérének volt a fia, vitéz Kelemen öcscsével együtt, kinek gyermekeit: Jánost, Egyedet, Jakabot és Lászlót szintén ismerjük. Viszont ugyancsak kétségtelennek kell vennünk, hogy ama meg nem nevezett esztergomi érseknek, a Rátót nemzetségbeli_{Wertner, M. nemzetségek. II. 301. – Karácsonyi, M. nemzetségek. III. 6–7.}* Kaplai János és Dezső germanusának szintén a Rátot nemzetségből kellett származnia.
Ilyet azonban a XIV. századbeli esztergomi érsekek közt nem találunk.
Tehetségemhez és hivatásomhoz képest kellő szorgalommal tanulmányoztam ugyan a XIV. századbeli esztergomi érsekek történetét; kiterjeszkedtem származásukra is, de hogy közöttük Rátót nemzetségbeli nincsen azt eddigi tudásom szerint jóhiszemüleg állithatom.
Vegyük őket sorra!
Az első, ki 1384-ben, vagyis Mária királynő föntebb érintett levele értelmében néhai esztergomi érsek vala: II. János (1376–1378 ), kiről nem rég bebizonyitottam, hogy a piacenzai Surdus nemes család ivadéka._{Olv. ily czimü értekezésemet: De-Surdis II. János esztergomi érsek, mely megjelent a Szent-István-Társulat tudományos és irodalmi osztálya fölolvasásai között. (63. szám.)}*
Elődjéről, a Csanád nemzetbeli III. Tamásról, ki mint e néven II. 1358-tól 1367-ig a kalocsai, aztán 1367 és 1375 közt az esztergomi érseki Széken ült, az imént történt emlékezés._{Olv. a Kalocsai 1888. évi Schematizmus XV. lapján Városi Gyula igen alapos értekezését: Thomas II. de Thelegd, de Genere Chanad.}*
Ennek elődjéről, Kerzei V. Miklós-ról (1358–1367) szintén értekeztem,_{A M. történeti életrajzok 1904. évi folyama V. füzetében.}* és habár nemzetségét nem sikerült meghatároznom, annyit kimutathattam, hogy valamely középrendü nemes család sarjadéka.
Ezt megelőzte Vásári IV. Miklós (1350–1357)_{Kiről a századok 1902. évfolyamában irtam A négy Miklós czimü értekezésemben.}* kinek atyja, Szügyi Loránt Nógrádból szakadt ugyan Biharba; de minden kutatásom mellett se birtam egy szálat is találni, mely őt származására nézve a Rátótiakhoz csatolta, noha kezdetben bizakodtam, hogy benne találom meg a keresett esztergomi érseket, levén a Rátótiaknak azon a vidéken: Borsod, Gömör, Heves, Hont, és Nógrád vármegyékben kiterjedt birtokaik._{L. Wertner id. müve. II. 296.}*
Telegdi Csanád 1330-tól 1349-ig volt esztergomi érsekről köztudomásu, hogy a Csanád nemzetség egyik jeles, ha nem legjelesebb tagja volt._{Olv. Karácsonyi és Wertner idézett müveit.}*
Csanád előtt az esztergomi káptalan 1329-ben megválasztotta III. Miklóst érsekéül, kit azonban a pápa meg nem erősitett, hanem 1330-ban kinevezett egri püspöknek. Ezen Miklós Zalamegyéből származott Dörögdről, mely patrimoniuma volt s ahol szép gót izlésü templomot épitett, melynek romjait egy fönmaradt keresztelő medenczével együtt Békefi ösmertette._{A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban, 132. lap.}* – A Rátótiakhoz semmi köze.
Még előbb (1321–1328) Boleszló vagy Bogyoszló volt esztergomi érsek, ki mint toszti herczeg a Piasztok lengyel királyi házából származott._{Olv. életrajzát Boleszló esztergomi érsek czim alatt az Esztergom vidéki régészeti és történelmi társulat III. évkönyvében.}*
Előtte II. Tamás mester 1306-tól 1321-ig foglalta volt el az esztergomi érsekek székét. Tamás nemzetségét mindeddig meg nem állapithattuk, noha ismételve nevezte a Monoszló nb. Ladomér érseket nagybátyjának, miből azonban nem következik, hogy ő is a Monoszlók nemzetségéhez tartozott, hisz anyai ágon is származhatott a Monoszlaiaktól. Életét megirtam,_{A Szent-István-társulat által 1891-ben kiadott Almanach 32–69. lapjain.}* de noha Esztergomban birtokos rokonaira bukkantam, semmi nyomát se találtam annak, hogy a Rátót nemzetségéből való lett volna.
Elődje Mihály mester a Bő nemzetségből való._{Karácsonyi i. m. 275. s köv. – V. ö. Knauz, Monum, eccl. Strigon. II. 529. és Wertner, M. nemzetségek. II. 139.}* Ezt megelőzte Bicskei Gergely választott esztergomi érsek (1298–1303), kit VIII. Bonifácius pápa ilyenül elismert. Ennek eredetét és leszármazási rendét kimutattam._{Turul 1892. évf. 121 és köv. lapján. V. ö. az Uj Magyar Sion XVI. kötetében megjelent ily czimü értekezésemet: Miklós ostiai püspök követsége Magyarországon.}*
S ezzel végeztünk a XIV. századbeli esztergomi érsekekkel, kik közt – ezt saját kutatásaink alapján állithatjuk – Rátót nemzetségbelit (de genere Ratoldi) nem találunk. Tovább kell tehát haladnunk, visszafelé a XIII. században, hogy a Rátót nemzetségből származott esztergomi érseket találjunk. Csakhogy itt már kevésbbé támaszkodhatunk saját kutatásainkra, hanem helyet kell engednünk mások, a magunkénál minden esetre tekintélyesebb véleményének.
Az első, kivel a XIII. század végén 1279-től 1298-ig az esztergomi érsekek sorában találkozunk Ladomér (Lodomerius), kiről Knauz Nándor fényesen bebizonyitotta,_{Monum. eccl. Strigon. II. pag. 99. et seqq.}* hogy a Monoszló nemzetségnek volt tagja.
Előtte kétszer is (1273 és 1277-ben) előkerül a szerencsétlen II. Miklós, mint választott esztergomi érsek, kit Knauz_{Ugyanott. II. l.}* föltételesen a Rátót nemből valónak vélt ugyan, de feltevése téves volt, minthogy II. Miklós a Baranya vármegyében törzsökös Kán (Keán, Kalán, Kaján) nemzetség erdélyi ágának szülötte. Atyja László, ki nádor és szlavon herczeg is volt és 1245 végén meghalt; unokaöcscse pedig azon László erdélyi vajda, ki Bajor Ottó királylyal oly csufosan elbánt, mint ezt Wertner barátom kideritette.
Közben, 1274-től 1276-ig, III. Benedek nevezte magát választott esztergomi érseknek, kit a főegyházi papság névtára – ugy tudom – helyesen a Nádasdiak nemzetségéhez számit.
III. Benedek és II. Miklós választott, de meg nem erősitett érsekeknek minden tekintetben törvényes elődje 1262-től 1272-ig Fülöp volt. – IV. Béla király Zólyomban. 1268 július 20-án kelt leveléből pedig világosan kitetszik, hogy Fülöp érsek a Churla nemzetségből való,_{Knauz, Monum. eccl. Strigon. I. 464.}* mely nemzetség Knauz szerint Szlavoniából származott._{Magyar Sion. III. 359.}*
II. Benedekről, Fülöp érsek elődjéről (1254–1262), ki előbb kalocsai érsek vala, se Városy, se Knauz nem tud fölvilágositást adni az iránt: mely nemzetségnek volt ivadéka? Főrendié aligha; minthogy IX. Gergely pápa, midőn őt 1241 februárius 25-én megerősitette, tanult, gondos és tisztességes (literatum, providum et honestum) férfiunak jellemzé ugyan, előkelő származását azonban, noha a pápák rendesen ezt is ki szokták volt emelni, nem emlité._{Fejér Cod. IV/I. 201.}* Miből nem csekély valószinűséggel következtethetjük, hogy valamely középsorú családnak, és nem a Rátótiaknak volt ivadéka, kik az ország legfőbb nemzetségéhez tartozának az időben.
Még előbb, 1147-től 1252-ig II. István kormányozta az esztergomi érsekséget, közben mint prenestei biboros püspök is. Knauz szerint de genere Vancha származott, amiért egyenesen Vancsainak nevezé, jóllehet tudta, hogy okleveleinkben Bancha (Bánca) alakban fordul elő._{Monum. eccl. Strigon. I. 349.}* – Knauzzal szemben Városy teljes biztossággal megmutatta, hogy a «Vancha» alak téves, és István biboros esztergomi érsek, valamint hasonnevű kisöcscse, ki utóbb (1266–1278.) kalocsai érsek lett, a bácsmegyei Bancha nembeliek._{Schematizmus Coloc. ad a. 1889. pag. XVII.}*
Az előadottak után – úgy vélem – bátran koczkáztathatjuk a nemleges tételt, hogy 1384-től, vagyis Mária királynő föntebb idézett levele keltétől fogva visszamenőleg a tatárjárásig nem találunk esztergomi érseket a Rátót nemzetéből.
Dr. Karácsonyi János prépost ur, tisztelt barátomé az érdem, hogy immár positive tudjuk, mert ő aknázta ki egy vizfoltos pöriratból, miszerint Mátyás érsek, ki 1240 márczius 6-tól 1241 április 11-ig, midőn a tatárok ellen elesett, állott az esztergomi főegyház élén, – a Rátót nemből származott._{Turul. 1905. 86.}*
Hogy mintegy másfél század után is büszkén nevezik magukat az előkelő és érdemteljes kérő unokák, Mátyás a hajdani esztergomi érsek germanusainak, annak okát nem az esztergomi érsekek magas méltóságában, de abban sem találjuk, hogy Mátyás érsek alapitotta a nemzetség szentélyét, a rátóti monostort; hanem főleg abban, mert azon romlott időben, midőn az önző és nagyzó fegyelmetlenség a haza romlását fölidézte, Sajónál Mátyás érsek hazafias hűséggel kitartott királya mellett épp úgy, mint Kaplai János és öcscse, szintén romlásnak indult viszonyok közt, hiven megvédték és megtartani iparkodtak Oroszországot, a mai Galiciát és Lodomeriát Magyarországnak Nagy Lajos által visszaszerzett tartományát.
Esztergom, 1907 november 16.
PÓR ANTAL.

Potlék, középkori czimeresleveleink eddig ismert sorozatához.

Kutatásaim közben érdeklődésemet a czimereslevelekre is irányozván, az elmult két utóbbi év alatt hat eddig ismeretlen középkori czimereslevélre akadtam.
Addig is, a mig ezek kellő feldolgozásban napvilágot látnak, szolgáljon ezen rövid ismertetés a Csoma József másodelnökünk által folyóiratunk 1906. évf. 22–25. lapjain közzétett jegyzék csekély pótlásául.
1. Pókateleki Fekete László armálisa Zsigmondtól, Regensburg, 1434. szept. 29-én kelt. eredetije Pókateleki Kondé János, nyug. pénzügyi tanácsos családi levéltárában, Pozsonyban. Az elég jelentékeny levéltárat Spalovszky Gyula, pozsonyvármegyei levéltárnok jelenleg rendezi. A czimer kardot tartó pánczélos kar.
2. Puczki Flins Miklós armálisa. Eredetije Pozsony szab. kir. város levéltárában őriztetik. V. László adományozta, Prága, 1454. jul. 13-i kelettel, Flins Miklós, porosz nemes, pozsonyi lakosnak, továbbá édes atyjának Miklósnak és édes testvéreinek János, Péter, Erasmus és Donatusnak.
A czimer a következő: Balra dőlt fekete pajzs aljából hármas sárga kristályhegy emelkedik ki. A pajzs jobb sarkán balra fordult csőrsisak; arany koronájából három arany gombos, fekete ruhás, jobbkéz ugyanazt a sárga kristályosodott követ tartja. A sisak takarója fekete-arany.
A nevezett Flins Miklós több izben volt. Pozsony város polgármestere.
3. A Dely névre hamisitott czimereslevél. Eredetie a zalavári konvent levéltárában található. Kelt Budán, 1477. jun. 25-én. I. Mátyás király a már nemes, néhai Bertalan fiainak, Gargel Péternek, Jakabnak, az emlitett Péter fia Benedeknek néhai János fia Istvánnak, továbbá a főszerző Péter édes testvérének Mihálynak és fiainak Miklós, János és Mihálynak adományozta.
A czimer a következő:
Balra dőlt, baloldalt kikanyaritott kék pajzs jobb alsó részéből, fehér liliomot tartó, vörös ruhás balkéz nyulik elő. A balra fordult sisak kék takaróján egy elszáradt, fekete fa áll. A sisak takarója kék-arany.
Hogy csakugyan nem a Dely-család armálisa (a javitás kétségtelen), hanem a Gargel-családé, azt a Kiss István által a Turul 1903. évf. 51. lapján közölt, az armálissal teljesen egyező (csak forditva vésett) Gargel-pecsét alapján következtetem.
4. A Farkasfalvi Farkas-család armálisa. Eredetije a pozsonyi káptalan levéltárában, a Bessei Farkas-család letéteményében. II. Ulászlótól kelt, Budán, 1499. máj. 19-én. Szól Farkasfalvi Farkas Antal, fiai Ignácz, Ferencz Miklós,továbbá leánya Apollónia részére. Az adományozott czimer a következő:
Jobboldalt tárcsás, egyenest álló, vörös és kékkel vágott pajzsban balra fordult, ágaskodó, természetes szinü farkas, szájában malaczot tart. A farkas és a pajzs jobb széle között nyolczágu, karcsu arany csillag lebeg. A pajzson jobbra fordult csőrsisak. A sisak takarója mindkét oldalt kék-arany. Sisakdisz nincsen.
5. A Brixianus czimereslevél. Nem magyar; a cseh kanczellárián kelt, Prágában, 1509 okt. 26-án. II. Ulászló király, a más nemes Bixianus (Bresciai v. Brixeni) Lőrincznek, az orvosi tudományok tudorának, házi orvosának, adományozza czimerbővitésképen.
Az érdekes czimer a következő:
Egyenesen álló, jobbról-balról hornyolt, vörössel és feketével hasitott pajzs vörös mezejében szemközt álló hosszu haju, arany koronás, mezitelen nő (Éva) áll; jobbjában rövid fehér nyélre erősitett fehér lobogót tart, a mely a pudendákat takarja. A nyél mellett ezen fekete betüs jelmondat: SIC NATUR [AM] CREA-; a fekete mezőben a tudás fája, tőle jobbra és balra az előbbi félbenmaradt szó befejezése VI–MVS. A jobbra fordult sisakon a fa előtt ugyanazon jobbra fordult nő a jelmondat nélküli zászlóval. A sisak takarója jobbról sárga-fekete-vörös-fehér-zöld, balról zöld-vörös-fehér-fekete és sárga. Eredetije szintén Pozsony szab. kir. város levéltárábán van.
6. Mezőkövesdy Deák (Litteratus) Pál czimeres nemes- és kiváltságlevele. II. Ulászlótól, Budán, 1515. szept. 29-én kelt. A király nevezettnek, a ki Mezőkövesd város tisztviselője volt, azon érdemeiért, mely szerint nemcsak, hogy nem csatlakozott az ország nemeseinek vesztére törő parasztlázadáshoz, hanem élete koczkáztatásával annak leverésében jelentékeny részt is vett, neki és utódainak nemességet és czimert ad; azonkivül Mezőkövesden levő házát, a mely azelőtt Zombat Tamás tulajdona volt, mindennemü közadózás alól felmenti. Az igen diszes kivitelü czimer ugyanazon müvész kezétől származik, mint aki a Kanizsay Dorottyáét és a Dessewffy-félét festette és a következő: kék pajzsban, annak bal széléből szövő, könyökbe hajlott aranynyal diszitett vörös ruhás jobbkar, a mely kétszer vágott végü görbe kardot tart; a kard éle és a pajzs jobb sarka között nyolczágu, karcsu, arany csillag, a kar és a kard között pedig növő ezüst félhold lebeg. Sisak és sisakdisz nincsen; ennek helyében egy-egy virág és gyümölcstartó disz látható. Pajzstartók: egy-egy félig mezitelen, szárnyas nereida. Eredetije Arad vármegye levéltárában.
Az elősoroltak közül a Dely-Gárgel-félének színjelzéses rajza, a többinek hű festménye czimergyüjteményemben van. Remélhetőleg rövid időn belül abban a helyzetben leszek, hogy ezen 700-at meghaladó czimereslevél-másolat gyüjteményt az itt közlöttekkel sajtó alá adhatom.
HORVÁTH SÁNDOR.

Nemes kassai lakosok 1708-ban.

Kassán a nemes lakosság összeirása – úgy látszik – nem volt divatban. Számtalan adóösszeirás őriztetik ugyanis a város levéltárában már a XV-ik század hetvenes éveitől kezdve, ezekben az összes lakosság névsora bennfoglaltatik, azonban anélkül, hogy a nemes származásuak megjelöltettek volna.
Az 1708-ik évben november hó 5-én amikor II. Rákóczy Ferencz fejedelem rendeletére a lakosságra az dicát kivetették, a dica mennyiségét s az utána befolyt adót pontosan feljegyezték az exactorok, megjelölvén a nemes származásu lakosokat is.
E névsorból közöljük a nobilis szóval jelzett lakosságot s mivel a legtöbb név után az adózó névaláirásával és sok esetben pecsétjével is elismerte a kivetés helyességét, egyuttal közöljük azoknak a czimereknek leirását, a melyeken a rajta levő kezdőbetük kétségtelenül igazolják, hogy a pecsét, illetve czimer jogosan megillette tulajdonosát.
A névsor a következő:

Numerus Solutio
dicarum cuprea:

Leonardus Bégányi nobilis 1/2 –
Nemes Kecskeméti Mihály uram 3 52.20
Sandi Péter uram 2 26.–

Pecsétjében hattyu nádas közt; a sisakdisz jobbjában kardot tartó oroszlán, ettől jobbra-balra P. S. betük.

Demeczkiné nobilis 3 –
Szillasi György nobilis 3 1/2 35.20

A fekete pecsét mezejében álló vitéz jobbjában karddal; a paizson lombos korona és G. S. betük. Szilassy ötvösmester volt; fia János szintén ötvös Lőcsén telepedett meg s számtalan jeles műve maradt reánk.

Hegymeginé nobilis 1/2 –
Pongrátz Pálné nobilis 2 –
Mész Sámuel 5 21.75

Pecsétjében szárnyas griff vagy egyszarvu, sisakdisz a czimeralak; S. M. betük. Szintén ötvösmester, a ki a fejedelem részére is dolgozott.

Bogdányi Gotfrid senator 1 1/2 6

Bogdányi képiró volt s a fejedelem a zemplénmegyei Ratkán szőllőt adományozott neki. Pecsétjében kardot tartó oroszlán.

Sámbokréti János 3 3/4 12.–

A czimerpaizsban két kasza keresztben, hegyével lefelé; a sisakdisz három legyezőszerüen elhelyezett száras makk és S. I.

Jászai György servus 1 1/2 40.–

A paizs alak három virágszál; sisakdisz madár, szájában ág és G. I.

Pataki Sámuel nobilis 1 1/2 4.30
Ginter János nobilis 3/4 –
Kállai Mihály nobilis.
L(iber) B(aro) Fiser ur ő Nagysága 5 1/2 –
Onodi János nobilis 1/2 2.24
Sternberski Rudolf 3 1/2 17.64

A paizsalak felismerhetetlen; sisakdisz kiterjesztett szárnyak közt csillag és R. S.

Győri Ferenczné nobilis 2 1/2 10.89
Olasz Ferencz nobilis 1 –
Divinyi Péter nobilis 1 1/4 –
Pottornyai László nobilis 1 1/2 –
Goldfinger János nobilis 2 –
Szenczi Györgyné nobilis 2 –
Kállai János nobilis 1 4.36
Zemlényi Gábor nobilis 2 24.–
Zatler János 6 3/4 118.–

A mezőben kéve; sisakdisz női alak, jobbjában sarló, baljában három buzakalász és I. S.(atler) betük.

Ginger Mihály 15 102.61

A mezőben pelikán; sisakdisz álló vitéz jobbjában kard, baljában mérő és I. M. G. betük.

Snajder Györgyné nobilis 16 1/2 143.58
Györgyi Miklós nobilis 2 1/2 12.–Illyés nobilis 4 1/2 –
Madár István nobilis 2 1/2 10.95
Végül: «Summa dicarum: Dicć 1433 3/4 – Moneta cuprea: Fl. 3271. 19. – Moneta argentea Nulla. (!)»
KEMÉNY LAJOS.

Földvári és Patai Zuborok.

A «Wertner Mór a Turulban a czimben emlitett családok eredetével foglalkozván, megállapitja «hogy a Zubor családnak egy pataji' és egy földvári ága volt. Pataj a jelenleg is Fejér-megyében fekvő Duna-Patajnak, Földvár a tolnamegyei Duna-Földvárnak felel meg». «Mindezekből pedig apodiktikus bizonysággal kitünik, hogy a két ág egy és ugyanazon rokonságból származó családnak hajtása.» Megengedem, hogy az idézett helyen közölt következtetések megállják helyüket, részemről azonban azokat teljes egészükben el nem fogadhatom, mert ismerek oly okmányokat, melyek a fent emlitett közleménye keretébe bele nem illeszthetők, sőt azokra nagyon is zavarólag hatnak, miért is szükségesnek tartom ezekre Wertner úr figyelmét felhivni.
1470 és 1475-ben Paksy Zemere özvegye Krisztina és fia földvári Zubog János tiltakoznak az ellen, hogy Derecskey István Ozorához való jogát a Hederváryaknak elörökitette.
1440 aug. 15. Feldvári Albert, György és János a perleki (Bácsm.) birtok beiktatásánál, mint királyi emberek neveztetnek.
Ime két adat a Földváriakra és Földvári Zuborokra s ezen két adat a közleménybe talán beilleszthető lett volna, pedig az itt felsorolt családtagoknak a Chesznichei családhoz semmi köze, mert ezek a Ratold nemzetség Paksy-ágának tagjai. A származás (mindkét család olasz eredetü), a vezeték és keresztnév hasonlatossága, a birtokok egyezése könnyen tévutra vezetnék a geneologust, ha összefüggő adatok rendelkezésünkre nem állanának. A hires ozorai pörben fenmaradt genealogiai adatok azonban a tévedést kizárják, melyben a következőket olvassuk:
1445 Paksy Zemere fia István és neje Derecskey Krisztina és fiai János és György a Hederváryakat Ozora elfoglalásától tiltják.
1453. Paksy Zemere neje Derecskey Krisztina és fiai György, Zemere, Albert, János ismét tiltják a Hederváryakat Ozora használatától.
Ezekből tehát világos, hogy a fenti 1470. és 1475. években emlitett földvári Zubog János azonos Paksy Jánossal és hogy az 1440. évben emlitett Feldvári Albert, György és János Paksy Zemere tolnamegyei alispán fiai. Véleményem szerint pedig azon földvári Zubor János, ki 1470-ben, mint Tolnamegye alispánja, 1478-ban pedig, mint tolnamegyei birtokos szerepel, Paksy Zemere fiával Jánossal egy személy. Mindenesetre érdekes kérdés marad az, hogy mi jogon éltek a Paksyak, a Chesznicheiek és a Szentfalván birtokos Földváriak a Földvári Zubor névvel. Jegyzeteim és családi irataink között semmiféle adatra nem akadtam, melyből kitünne az, hogy a Paksy család valaha Duna-Földvárott birtokokkal birt volna, ellenben Duna-Pataj a XVI. és XVII. századokban, mint Paksy birtok emlittetik. Véleményem szerint a Paksy család ezen ága és a Chesznicheiek a Szentfalván birtokos Földváry Zubor női ági leszármazói lehetnek, s ez uton birhattak Földváron és Patajon s nem lehetetlen, hogy ez uton szerezték meg később a Paksyak Duna-Patajt, mig Földvárhoz való jogukról lemondottak. Ezeket tartottam szükségesnek Wertner úr tudomására hozni, kinek talán sikerülni fog oly adatra találni, melylyel a kérdés tisztázható lesz.
DARÓCZY ZOLTÁN.

Jegyzék némely közlevéltárakban elhelyezett czimeres nemeslevelekről.

Több év óta rendszeresen gyüjtöm Heves- és a volt Külső-Szolnok vármegyék nemes családjaira vonatkozó adatokat. A vármegye levéltárában kutatásaim közben kezembe kerültek a helytartótanácsnak a törvényhatóságokhoz intézett különböző időkben kiadott s szétszórtan a többi levéltári iratok közé beosztott rendeletei, melyekben tudomásvétel s az esetleg érdekelt családtagok értesitése végett közli azon nemeslevelek adatait, melyek részint a család kihalta, részint illetéktelen birtokosoktól való elkobzás folytán valamely közlevéltárban lettek elhelyezve.
Ezen helytartótanácsi körözőlevelek alapján, mintegy 500 családot érdeklő s még mohácsi vész előtti okleveleket is tartalmazó, jegyzéket állitottam össze.
A Turulban és a «Nagy Iván» szaklapban már több ilyen jegyzék látott napvilágot; igy a Turulban a M. Kir. Országos Levéltárban (1883–86. 1888–1891. évf.), a magyarországi hiteles helyek levéltáraiban (1887. évf.), Fejérmegye és Székesfejérvár város (1887. évf.), Beregmegye (1886. évf.), Mármarosmegye (1889. évf.), Borsodmegye (1890. évf.), Bács-Bodrogmegye (1892. évf.), Biharmegye (188 8. évf.), Szepesmegye (1889. évf.), Szabolcsmegye (1891. évf.), levéltáraiban elhelyezett armalisokról, a Nagy Iván szaklapban pedig Hevesmegye (1899. 19oo. évf.), Mosonmegye (1889. évf.), Zólyommegye (1900. évf.), Baranyamegye (1900. évf.), Beregmegye (1900–1901. évf.), és Temesmegye (1901. évf.), levéltáraiban őrzött nemeslevelekről.
Ezeknek mintegy kiegészitését képezi e jegyzék. Úgy vélem, a közrebocsájtással nem végeztem épen meddő munkát, mert az itt felsorolt armálisok túlnyomó részéről a genealogusok és heraldikusok eddig nem tudhatták, hogy hol lappanganak. Lehet ugyan, hogy egyik-másik armális nincs többé a helyén, de ezek holléte iránt is bizonyára tájékozást nyujt az illető levéltár.
Első helyen közlöm a család nevét esetleges előnevével együtt, második helyen az armális adományozásának évét, harmadik helyen azon vármegyei vagy városi levéltárat, melyben az elhelyezve van (vagy volt), negyedik helyen a kihirdetés helyét. Az adományozás éve s az armalis kihirdetésének helye, azonban, sajnos, itt-ott hiányzik.
Abrahámy másk. Falusy 1630. Zalam. Kihird. Vasm.
Adam 1580. Békésm. Kihird. Szabolcsm.
Adonyi másk. Nagy 1618. Csongrádm. Kihird. Komáromm.
Agner 1714. Bácsm.
Almásy lásd Nagy.
Alvinczy lásd Nagy.
Amán Zalam.
Ambrus 1622. Verőczem. Kihird. Gömörm.
Awőr 1588. Pozsony v.
Bacaty 1603. Lőcse v. Kihird. Abaujm.
Bakay, Nagy és Tóth. Zemplénm.
Bakay és Lipták 1636. Kaproncza v. Kihird. Nógrádm.
Balla és Tóth 1622. Jászkún levéltár.
Balogh másk. Barbelli 1618. Erzsébetváros.
Balog másk. Kis l. Szabady
Balog másk. Szűcs 1705. Győrm.
Banntay 1630. Zalam.
Baranio 1627. Biharm. Kihird. Nyitra, Barbelli l. Balog
Bartha 1591. Zalam. Kihird. Zemplénm.
Bassura 1689. Pozsegam.
Battyány 1756. Barsm.
Batthiány, Horváth és Szakony 1654. Halas v.
Bedéch (Sellei) 1581. Komárommegye Kihird. Nyitram.
Bella 1612. Pozsonym.
Bellay 1690. Temesm. Kihird. Győr és Vasm.
Belsi 1557. Lőcse v. Kihird. Sárosm.
Belsio (Eperjesi) 1552. Lőcse v. Kihird. Sárosm.
Bélteky l. Bogdányi
Benche (Nagymihályi) 1563. Kassa v.
Benke 1625, Vasm. Kihird. Veszprémm.
Berdóczy és Jelakovics 1646. Győrm.
Berkes 1634. Győrm.
Bernáth 1594. Torontálm. Kihird. Nyitra és Komáromm.
Bessenyey 1620. Zalam.
Bihácsy 1656. Vasm.
Biky 1631. Békésm. Kihird. Zemplénm.
Bocatius 1598. Lőcse v. Kihird. Zemplénm.
Bocskor 1675. Szatmárm.
Bogdányi Hontm.
Bogdányi másk. Bélteky 1668. Beregm. Kihird. Zemplénm.
Bogyay l. Szőny.
Bohn l. Mikoj.
Boldvay (II. Ferd.) Borsodm.
Bondor l. Sallay.
Bonikay l. Hárfás.
Borbély l. Nagy.
Borbély (Beregszászi) 1635. Bazin v.
Bory és Watkóczi 1637. Beregm. Kihird. Abaújmegye.
Bornemissza (Kecskeméti) 1651. Beregm.
Bornemissza (Nagyidai) és Kós 1580. Beregm. Kihird. Pozsonym.
Bors 1625. Nagyszombatv.
Borsay másk. Philpe (Váradi) 1655. (Rákóczitól) Hajdú-Nánás v. Kihird. Biharm.
Bottyán 1656. Barsm. Kihird. Hontm.
Bozinkay 1636. Bazin v.
Böszörményi-Nagy Beregm.
Brayanovith 1568. Ungm.
Brezinay 1659. Zemplénm.
Brezniczky másk. Nyiny Torontálm.
Brezovics (II. Rudolftól) Szepesm.
Brixiani 1509. Pozsony v.
Buday 1635. Veszprémm. Kihird. Esztergomm.
Bueldre 1514. Nagy-Szombat v.
Bukhassy l. Szabady.
Buzgó (II. Ferd.-tól) Győr v.
Byely l. Dubovszky
Chianaky 1625. Győrm.
Csákváry 1622. Komáromm.
Csalló 1580. Veszprémm. Kihird. Vas-, Sopron- és Zalam.
Csepregy (Tsepregy) 1662. (Apaffytól) Zalam. Kihird. Közép-Szolnokm.
Csirke 1668. Biharm. Kihird. Mármarosm.
Csizmazia l. Nagy
Csór 1759. Zalam. Kihird. Biharm.
Csortó 1652. Békésm. Kihird. Szabolcsm.
Cheőssy (II. Ferd.-tól) Nógrádm.
Csuka 1635. Hajdú-Nánás v. Kihird. Szabolcsm.
Csukás Pozsonym.
Csúsz 1630. Zalam.
Czebe 1656. Vasm. Kihird. Abaújm.
Czegléd l. Kún
Czenne 1590. Nagyszombat v. Kihird. Nyitram.
Czik 1636. Bazin v.
Cziriák 1628. Kassa v. Kihird. Abaújm.
Czirvich 1652. Sopronm. Kihird. Mosonm.
Czivra (Kisvárdai) 1610. Szabolcsm.
Czortó 1632. Békésm.
Czudor és Pap 1661. Barsm.
Dáli l. Nagy
Danczy (Kisvárdai) 1612. Beregm.
Demjén (Poochi) 1608. (Báthorytól) Szabolcsm.
Denthey l. Rácz
Deömőry 1689. Fejérm.
Deseő, Kis és Péntek 1632. Szabolcsm.
Dhronszky 1579. Nógrádm.
Doboss 1638. Ungm.
Dragono 1583. Aradm. Kihird. Sopronm.
Dervaderics 1716. Zalam.
Dubovszky és Byely 1592. Nagy-Szombat v.
Duchon 1740. Esztergomm.
Duchovitz 1725. Petheő Imre hevesi esküdtnél 1791-ben.
Dutkovics l. Horváth
Egri másk. Kaniany Aradon.
Egyed másk. Szabó 1628. Zalam.
Eliássy 1646. Zágrábm.
Erbar l. Rinkó
Erker (Annapergi) 1575. Kassa v.
Erős Pozsonym.
Erős 1687. Beregm. Kihird. Biharm.
Eszenyi 1609. Beregm. Kihird. Szabolcsm.
Falusy l. Ábrahámy.
Farkas l. Joketz.
Farkas. Mosonm.
Farkas 1593. Beregm.
Fekete 1610. Modor v.
Fekete l. Móra.
Fekete 1686. Pécs v.
Felker 1703. Baranyam. Kihird. Sopronm.
Ferentze 1602. Zalam. Kihird. Vasmegye.
Filesdy 1688. Szatmárm.
Filszky Sopronm.
Fischer 1699. Barsm. Kihird. Nyitram.
Fisser 1575. Szentgyörgy v.
Fuchs Pozsonym.
Fuchs Pozsony v. Kihird. Veszprémm.
Füllgrad (Schöndorfi) 1707. Temesmegye. Kihird. Mosonm.
Gábor 1698. Liptóm. Kihird. Zólyomm.
Gál, Sirkeős-Békessi 1636. Szatmárm. Kihird. Biharm.
Galambos 1672. Abaújm.
Gara 1639. Szabolcsm. (Hamisitvány).
Gebhard 1695. Kőszeg v.
Geraltovics 1687. Korpona v.
Gondán l. Király
Göll 1761. Aradm.
Görösdös 1703. Veszprémm. Baranyam.
Gróf 1636. Pozsony v.
Grotker 1649. Kis-Szeben v.
Grundl 1680. Zólyom v.
Gulik 1654. Győrm. Kihird. Nyitram.
Gyarmathy 1651. Szatmárm.
Hackstok 1722. Veszprémm.
Handl 1586. Pozsony v.
Hanke 1662. Libet-bánya v. Kihird. Pozsonym.
Hartzy 1580. Veszprémm. Kihird. Vasm.
Hárfás másk. Bonihay 1614. Beregm.
Hasprai 1643. Veszprémm.
Haurich 1644. Pozsony v.
Havar 1609. Győrm. Kihird. Trencsénm.
Hegedűs (Gerendai) 1600. Csongrádm.
Helcsics 1670. Vasm.
Heldfer 1613. (ujitott) 1404. (donátiós 1.) Győrmegye. Kihird. Mosonm.
Horát 1659. Veszprémm.
Horváth de Perlak 1613 Fejérm.
Horváth 1674. Aradm. Kihird. Zemplénm.
Horváth l. Batthiány.
Horváth l. Nagy.
Horváth l. Pohárdy.
Horváth másk. Dutkovics v. Szabó 1609. Aschner selmeczi polgárnál 1792-ben.
Horváth másk. Oláh és Levachich 1580. Zágrábmegye.
Hölchich másk. Szabó Pozsonym.
Hulyák l. Kovács.
Huszár 1645. Nyitram. Kihird. Sopronm.
Igali 1539. Szatmár-Németi v.
Ihárosy 1715. Zalam.
Illavay 1622. Barsm.
Istanich 1630. Bazin v.
István l. Pál.
Janaky 1649. Zalam. Kihird. Trencsénm.
Janovich 1722. Veszprémm. Kihird. Pozsonym.
Jelakovich l. Berdóczy
Jochich 1649. Veszprémm. Kihird. Vasm.
Joketz 1652. Kassa v. Kihird. Abaújm.
Juhász, Túróczy és Komáromy 1718. Tolnam. Kihird. Veszprémm.
Juhász másk. Laczek 1674. Torontálm.
Juhász másk. Török 1630. Beregm.
Kádas másk. Tóth 1653. Ungm.
Kaladási 1656. (Rákóczitól) Beregm. Kihird. Zarándm.
Kallósy l. Szabady.
Kaniany l. Egry.
Kanizsay másk. Kovács 1657. Borsodm. Kihird. Gömörm.
Kapelka 1659. Verőczem. Kihird. Nyitram.
Kara l. Nagy.
Karánsebesy (karánsebesi) 1676. Krassóm.
Kardos 1609. Zalam.
Károl 1703. Varasdm.
Károly (Lipóttól) Bácsm.
Kazdagh 1618. Verőczem. Kihird Vasm.
Kecze 1652. Szabolcsm.
Kerekes 1635. Bazin v.
Keresztes 1675. Jászkún levélt. Kihird. Gömörm.
Kéry másk. Kovách. 1667. Veszprémm. Kihird. Vasm.
Keszthely 1570. Sopron v. Kihird. Pozsonym.
Kezy 1591. Pozsony v.
Kherupaisz 1652. Zalam. Kihird. Vasmegye.
Khéry l. Székely
Kigácz (Dubniczai) Baranyam. Kihird. Vasm.
Király és Sipos 1613. Keglevich levélt. Kihird. Borsod- és Abaújm.
Király másk. Gondán 1669. Zalamegye Kihird. Pozsonym.
Kirchenbauer 1659. Korpona v. Kihird. Pozsonym.
Kiss 1715. Zalam. Kihird. Győrm.
Kis l. Deseő.
Kis másk. Balog l. Szabady.
Kiss l. Nagy.
Klazekovich Nógrádm.
Klein 1665. Sopronm.
Klócz (III. Károlytól) Komáromm.
Knaifel 1666. Zombor v.
Knipper 1715. Győrm.
Komáromy l. Juhász.
Koós (Nagygyőri) 1633. Szebenm. Kihird. Sárosmegye.
Kórádi 1631 Biharm. Kihird. Szabolcsm.
Korbovátz 1647. Bácsm. Kihird. Sopronm.
Kóródi 1718. Debreczen v.
Kós l. Bornemissza (Nagyidai)
Kófa Csongrádm.
Kotó 1635. Bazin v.
Kovács 1626. (Bethlentől) Krassóm.
Kovács másk. Hulyák 1672. Torda v.
Kovács másk. Noszi 1659. Beregm.
Kovács l. Kanizsay.
Kovács l. Megyesi.
Kovács l. Szaniszló.
Kovách l. Kéry.
Kovachich 1609 Zágrábm.
Kozák l. Nagy.
Köntös 1649. Sopronm.
Köntző 1633. Szabolcsm.
Köreössy 1634. Ungm.
Kőszeghy 1678. Zalam.
Kövér Pozsonym.
Kövesdy 1746. Bácsm.
Krahmer 1760. Mosonym.
Krigh másk. Possay 1661. Biharmegye Kihird. Tornam.
Kubinyi 1629. Trencsénm. Kihird. Nyitram.
Kuharovicz (Beczkói) 1583. Pestm.
Kultsár (Karánsebesi) 1655. (Rákóczitól) Krassómegye.
Kún 1636. Zalam. Kihird. Komáromm.
Kún másk. Czegléd 1609. Gömörm.
Kún l. Thúry
Kurovszky 1687. (Rákóczitól) Felső-Bánya v.
Laczek l. Juhász.
Lakatos 1606. (Bocskaytól) Borsodm.
Lechman 1703. Fejérm.
Lehotai másk. Obeszló (III. Ferd.-tól) Fejérm.
Leuchovitz Szepesm.
Levachich l. Horváth
Lipták l. Bakay
Literatus (kolozsvári) 1609. Biharmegye. Kihird. Mármarosm.
Literati l. Nagy
Logan 1578. Szakolcza v.
Leökős 1582. Szakolcza v. Kihird. Liptó- és Pozsonym.
Lőnkey l. Szabady
Lukacsics 1652. Mosonym. Kihird. Pozsonym.
Magnovits Pozsonym.
Magyary 1609. Pozsegam.
Magyary 1631. Biharm. Kihird. Abaújm.
Majdlovics 1683. Zalam. Kihird. Árvam.
Majthány 1712. Komáromm. Makai 1665. Beregm. Kihird. Veszprémm.
Mallyassi l. Pinka
Marin (Karánsebesi) 1668. Ungm.
Markl l. Rinkó
Maróczy 1625. Veszprémm. Kihird. Győrm.
Marossy 1646. Nyitram.
Marton 1636. Beregm. Kihird. Zemplénm.
Mayer 1588. Lőcse v.
Mayerhoffer Temesm.
Megyesi és Kovács. 1625. Biharm. Kihird. Szatmárm.
Menyhárt-Kis 1624. Szabolcsm.
Merklein 1688. Győrm. Kihird. Pozsonym.
Meszena 1656. Debreczen v.
Mévész 1655. Hontm.
Miakich 1689. Temesm. Kihird. Zágrábm.
Migalitth 1632. Bazin v.
Miklovics 1716. Aradm. Kihird. Sárosm.
Mikoj, Seydl és Bohn 1659. Bácsmegye Kihird. Zólyomm.
Mikulitt 1638. Esztergomm. Kihird. Komáromm.
Micunda 1587. Nagy-Szombat v.
Millner 1633. Pozsony v.
Móra, Fekete és Oláh 1678. Borsodm.
Morgentaller 1599. Zólyom v.
Morvai 1675. Zemplénm. v.
Mosóczy (Túróczi) 1661. Ugocsa- v. Biharmegye. Kihird. Abaújm.
Mószer (II. Ferd.-tól) Pozsonym.
Mothó 1625. volt Kőrösm.
Mravnik Barsm.
Munkácsy 1630. Szabolcsm.
Muska és Peczky 1632. Gömörm.
Nagy, Literati, Kiss, Fekete másk. Pencze, Szabó másk. Borbély, Szigethy, Alvinczy, Pap, Oláh, Horváth, Székely, Kozák, Csizmazia, Almássy, Simon, Kara, Szőts és Dáli (mind Gerlachi előnévvel) 1612. (Bethlen Gábortól) Aradm.
Nagy és Pribék 1628. Pozsegam. Kihird. Borsodmegye.
Nagy 1629. Zemplénm.
Nagy 1684. Győrm.
Nagy 1694. Esztergomm.
Nagy másk. Pozbay 1613.
Nagy l. Adonyi
Nagy l. Bakay
Nagy l. Nagy-Pakay
Nagy-Idai l. Zök
Nagy-Nádaslaky Pozsonym.
Nagy-Pakay (Pakai), Parasztnay, Sajgó és Nagy 1609. Szabolcsm.
Nápoly 1622. Jászkún levélt.
Natulia 1632. volt Kőrösm.
Nehoczky 1560. Zalam.
Nemes 1700. Szabolcsm.
Németh 1723. Győrm. Kihird. Pozsonym.
Nikos (Endrődi) 1609. Ungm.
Noszi l. Kovács.
Nyiny l. Breznitzky.
Obeszló l. Lehotai.
Obsetich és Szembiborczy Somogym.
Oláh l. Horváth.
Oláh l. Móra.
Oláh l. Nagy.
Orbán 1630. Szabolcsm.
Ország l. Szeli.
Pál és István 1654. Beregm.
Páll 1609. Jászkún levélt. Kihird. Pestm.
Pálffy l. Szeli.
Pallay és Várady 1667. Keglevich-család levélt.
Panith 1608. Biharm.
Pap 1582. Borsodm.
Pap 1630. Bazin v.
Papp 1687. Szabolcsm.
Pap l. Czudor.
Pap l. Nagy.
Papedenus 1690. Gyorok v.
Parasztnay l. Nagy-Pakay.
Pásztor 1649. (Rákóczitól) Szabolcsm.
Péchy 1559. Sopron v.
Peczky l. Muska.
Pencze l. Nagy.
Péntek l. Deseő.
Pereszlényi 1638. Komáromm.
Perlaky l. Horváth.
Pessin 1725. (indigenatus) Aradm.
Petersich 1698. Sopronm. Kihird. Komáromm.
Pinka másk. Mallyassi 1662. Beregm. Kihird. Ugocsam.
Pintár most Pintárházy 1712. Szabolcsm.
Pirgler 1585. Pozsony v.
Plankenauer 1627. Pozsony v.
Pohárdy másk. Horváth és Tarczi 1646. Győrm. Kihird. Komáromm.
Possay l. Krigh.
Poszbay l. Nagy.
Posznár 1583. Kassa v. Kihird. Borsodm.
Prandtaver 1569. Aradm.
Pribék l. Nagy.
Pruszkay 1634. Bazin v.
Puskarith 1627. Biharm. Kihird. Vasm.
Puskás (Böszörményi) 1621. Beregmegye kihird. Szabolcsm.
Rabbi 1652. Veszprémm. Kihird. Esztergom- és Vasm.
Rácz másk. Denthey 1643. (Rákóczitól) Krassómegye
Radilovics gróf Verőczem.
Radossich l. Tenturich.
Raazi Pochradievich 1559., 1640. Zalamegye Kihird. Győrm.
Rheiniss 1742. Szepesm.
Richter 1660. Győrm. Kihird. Pozsonym.
Rinkó, Markl és Erbar 1677. Körmöczbánya v. Kihird. Hontm.
Rohovics (Schubiczai) 1578. Veszprémm. Kihird. Nyitram.
Rozenauer másk. Schader 1593. Nyitram.
Ruszperg 1668. Komáromm.
Sáfár (Nagykőrösi) 1623. Pozsonymegye Kihird. Mosonym.
Safarics l. Sapharics.
Sajgó l. Nagy-Pakay.
Sallay, Boudor és Szakál 1628. Barsm.
Sander 1622. Lőcse v.
Sapharics és Zalathnoki 1517. Győrm.
Sárfői 1673. Biharm. Kihird. Kolozsm.
Sárosy 1722. Szatmárm.
Sárosy Ugocsam.
Sarudy 1654. Kassa v.
Sasovszky 1669. Barsm.
Schachner 1640. Szt.-György v. Kihird. Pozsonym.
Schader l. Rozenauer.
Schallie 1623. Győrm.
Selenych 1632. Bazin v.
Seres l. Tárkány.
Seydl l. Mikoj.
Sichard 1638. Vasm.
Simaházy 1721. Zalam. Kihird. Sopronm.
Simon l. Nagy.
Sipos l. Király.
Sirkeős-Békessi l. Gál.
Skáll 1628. Győrm. Kihird. Mosony- és Sopronm.
Schmidek (Lipót királytól) Körmöczbánya v.
Soltich l. Tenturich
Somogyi 1582. Bakabánya v. Kihird. Pozsonym.
Soós (margittai) 1658. Felső-Bánya v.
Spetkins 1648. Győrm. Kihird. Hontm.
Steiner (III. Károlytól) Győrm.
Stocher 1685. Esztergomm. Kihird. Pozsonym.
Stoja 1647. Trencsénm.
Strasser 1642. Szt.-György v.
Struk 1659. Jászkún levélt. Kihird. Győrm.
Sturm 1640. Körmöczbánya v. Kihird. Zólyomm.
Schuller 1723. Pozsonyv.
Svaidl Győrm.
Schveidler (I. Lipóttól) Pozsonym.
Szabady (szabadi) másk. Lőnkey, Bukhassy, Kis másk. Balog és Kallósy 1681. Sopron v. Kihird. Győrm.
Szabó 1608 (Báthorytól) Alsó-Fehérm.
Szabó 1633 Szabolcsm.
Szabó 1660 Beregm. (gyanus)
Szabó 1687 Ungm.
Szabó másk. Vásárhelyi (Lipót királytól) Mosonymegye.
Szabó (Kékedi) 1642. Borsodmegye. Kihird. Szabolcsm.
Szabó l. Egyed.
Szabó l. Horváth.
Szabó l. Hölchich.
Szabó l. Nagy.
Szabó l. Vendégi.
Szabó l. Zabó.
Szakál l. Sallay.
Szakony l. Batthiány.
Szaniszló másk. Kovács v. Tóth 1653. Szebenmegye kihird. Szabolcsm.
Szegedy 1668. Beregm. Kihird. Szatmárm.
Székely 1684. Krassóm.
Székely másk. Zaránd (Csikfalvi) 1609. Csongrádm. Kihird. Biharm.
Székely l. Nagy.
Székely és Khéry 1625. Esztergomm. Kihird. Nyitram.
Szeli, Ország és Pálffy 1660. Csongrádm. Kihird. Szabolcsm.
Szembiborczy l. Obsetich.
Szendrey 1655. Zólyom v. Kihird. Szepesm.
Szén 1630. Bazin v.
Szent-Benedeki 1629. Barsm.
Szepsy 1640. Tolnam. Kihird. Abaújm.
Szerémy 1622. Kassa v.
Szigethy l. Nagy.
Szilvásy 1595. (Báthorytól) Győrm.
Szily 1629. Veszprémm. Kihird. Sopronm.
Szivy (III. Ferd.-tól) Körmöczbánya v.
Szombathely 1631. Zalam. Kihird. Pozsonym.
Szőts l. Nagy.
Szőny másk. Bogyay és Volffer 1655. Győrm.
Szuchich 1651. Pozsegam.
Szűcs l. Balogh.
Tar 1609. Békésm.
Tarci l. Pohárdy.
Tárkány és Seres 1625. Nógrádm. Kihird. Hevesmegye
Tasnády 1581. Csongrádm.
Taxoni 1669. Biharm. Kihird. Sárosm.
Tegzes 1677. Újvidék v.
Telesi (Tilenaui) 1700. Veszprémmegye Kihird. Baranya- és Pestm.
Tenturich és Radossich 1676. Zalam.
Tenturich és Soltich 1659. Pozsony v. Kihird. Mosonm.
Teruchich Zágrábm.
Teutsch 1500._{Az évszámban valószinüleg tévedés van. Szerk.}* Krassóm.
Tham 1584. Jászkún levélt.
Thasnády 1581. Csongrádm.
Theophilus l. Wallendorffy.
Thopos (Thoposházi) 1605. Kassa v.
Thúri 1650. Biharm. Kihird. Sárosm.
Thury másk. Kún 1654. Ungm.
Tomadúny 1678. Zalam.
Tomeján 1749. Temesm. Kihird. Aradm.
Tóth 1632. Szabolcsm.
Tóth 1635. Bazin v.
Tóth l. Bakay.
Tóth l. Kádas.
Tóth l. Szaniszló.
Török l. Juhász.
Turcsányi (Lipót királytól) Baranyam.
Túróczy l. Juhász.
Túrós 1632. Zalam.
Tüzesi (Dési) 1608. Beregm. Kihird. Belső-Szolnokm.
Váczy 1631. Biharm.
Vajda 1630. Bazin v.
Várady l. Pallay.
Varga l. Zalay.
Vásárhelyi l. Szabó.
Vassay 1649. Ungm.
Véglesy 1637. Borsodm.
Vegríny 1635. Túróczm. Kihird. Nyitram.
Vendégi másk. Szabó 1652. Ungm.
Verbay 1662. Aschner selmeczi polgárnál.
Veress (Acsádi) 1623. Vámos-Pércs közs.
Vernhardt 1660. M. Udv. Canc.
Veysz 1655. Aradm. Kihird. Mosonym.
Vizner (Vizenfeldi) 1651. Nagy-Szombat v.
Vocislanszky 1597. Nagy-Szombat v.
Vokich 1587. Somogym. v.
Volffer l. Szőny.
Wagner 1588. Zólyom v.
Wallendorffy másk. Theophilus. 1595. Lőcse v.
Watkóczy l. Bory
Winkler 1655. Pozsonyv. Kihird. Mosonym.
Zabó (Naghraskai) (I. Ferd.-tól) Bártfa v.
Zalathnok l. Sapharics.
Zalay másk. Varga 1631. Zalam. Kihird. Somogymegye
Zalkod 1630. Ungm.
Zaránd (Bikfalvi) l. Székely.
Zavidóczky 1673. (Apaffytól) Bácsm. Kihird. Hunyadm.
Zellinger (I. Lipóttól) Győrv.
Zinder 1697. Biharm.
Zök másk. Nagy Idai 1650. (Rákóczitól) Békésm.
Zuch (vagy Züch) 1609. Barsm. Kihird. Szatmárm.
Züllep 1615. Beregm.
Zsigmond (III. Ferd.-tól) Somogym.
OROSZ ERNŐ.

206TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi november hó 28-ikán tartott igazgató-választmányi ülésén Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Barabás Samu, id. Bánó József, Békefi Remig, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id. Dániel Gábor, Dőry Ferencz, Emich Gusztáv, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Varjú Elemér ig. vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Áldásy Antal jegyző.
Fejérpataky László másodelnök az ülést megnyitva felolvassa: «Az Árpádok czimerei» czimű értekezését, mely a Franklin Társulat kiadásában megjelenő, Árpád emlékének szentelt diszmüben fog megjelenni.
Uj évdijas tagul megválasztatott Gálos Rezső középiskolai tanár, Szárszojta, ajánlja Nagy Gyula.
Jegyző jelenti, hogy az üresedésben lévő ig. választmányi tagsági helyre, valamint a levelező tagságra ajánlat nem érkezett be, minek folytán az ig. választmányban üresedésben lévő tagsági hely betöltése a jövő évre marad.
A folyó évi nagygyülés napját az igazgatóválasztmány deczember 12-én tüzi ki a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó. Fejérpataky László másodelnöktől. 2. A magyar heraldika első két százada. Csoma József másodelnöktől. 3. Elnökválasztás. 4. Titkári jelentés. 5. Pénztárnoki jelentés. 6. Esetleges inditványok.
Jegyző ezután felolvassa Pettkó Béla és ifj. dr. Reissig Ede ig. vál. tagoknak, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztőink beadványát, melyben kérik az igazgatóválasztmányt, hogy a Magyar Nemes Családok I. kötete átvitele ügyében velük kötött egyezségnek azt a pontját, mely szerint az I. kötetet, 100 példányonként tartoznak átvenni, olykép módositsa, hogy eltekintve az első 100, általuk már átvett példánytól, a jövőben ne 100, hanem 10–10 példányonként is vehessék át a munkát, kérik továbbá annak kimondását, hogy a Nemzetségi zsebkönyv hivatalos uton fölmerült deficzit letörlesztése után a Nemz. Zsebkönyv elárusitásából befolyó haszon, mint a Zsebkönyv külön alapja kezeltessék és az ujabb kötetek kiadására fordittassék.
Az igazgatóválasztmány többek hozzászólása után elhatározza, hogy a kiadványnak azt a részét, a mely a Nemes Családok I. kötetének 10–10 példányonkint való átvételére vonatkozik teljesiti, a kérelem második részét pedig, miután az jelenleg nem időszerű, annak idején fogja tárgyalni.
Ezután Tóth Árpád pénztárnok terjesztette elő a pénztári jelentést, mely szerint a bevételek a mai napig 6733 K 52 fillért, a kiadások összesen 5656 K 72 f-ért tesznek ki, egyenleg tehát 1076 K 80 f. A Nemzets. Zsebkönyv II. rész I. köteténél a bevétel volt. 962 K 80 f, a kiadás szintén 962 K 80 f, még fennálló tartozás 1943 K 06 f. Vagyonállás cselekvő vagyonban 34036 K. 80 f, szenvedő vagyon 2700 K, tiszta vagyon 31336 K 80 f.
Az igazgató-választmány a pénztárnoki jelentést tudomásul véve a folyó évi számadások átvizsgálására Soós Elemér ig. vál. tag elnöklete alatt Kollányi Ferencz és Dőry Ferencz ig. vál. tagokat kéri fel.
Ezután Varjú Elemér szerkesztő az ig. vál. hozzájárulását kéri ahhoz, hogy az ülési jegyzőkönyvek ezentul ne a füzetben a Tárcza rovatban, hanem külön mellékleten jelenjenek meg. Az ig. választmány beható eszmecsere után a mostani eljárás fentartását mondja ki, de beleegyezik abba, hogy esetleg több ülés jegyzőkönyve jelenjék meg egy füzetben.
Elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Bánó József és Makay Dezső ig. vál. tagokat kéri fel és az ülést bezárja.

SZAKIRODALOM.

Ölyvedi Vad Imre. Nemességi könyv. Szeged, 1907. Várnay A. könyvnyomdája. 8-r. 320 oldal. Ára 5 korona.

A harmadik munka jelenik meg nyelvünkön rövid két évtized alatt, a mely az ú. n. «nemesi ügyek» ismertetését tüzi ki czéljául. Úgy látszik, demokrata korunk még jobban kedveli a czimeket, rangot, kitüntetést, mint azok az idők, a melyeknek «feudális maradiságáról» a mai apostolok csak kicsinylő gunynyal tudnak beszélni. A nemesség dolgait tárgyazó köteteknek nagy keletje van, ha egy ujabb jelenik meg, szerzője joggal mutathat rá arra a tényre, hogy előzője utolsó példányig elfogyott a könyvkereskedésekből.
Örömmel kell konstatálnunk, hogy az előttünk fekvő munka a maga nemében nemcsak ujabb, hanem jóval tartalmasabb is elődeinél. Úgy Marcziányi, mint Kempelen munkája kizárólag gyakorlati irányú volt; az itt bemutatott mű is magában foglalja mindazokat az utasitásokat, a melyekre a nemesi, alapitványi, kamarási, stb. ügyekben kutatóknak szüksége lehet, de egyben tárgyáról bőséges történeti áttekintést is nyujt s jellege egészben véve inkább tudományos értéke tehát azokét jóval felülmulja.
A mi a tartalom gazdagságát, sokoldaluságát illeti, e tekintetben a munka szinte kimeritőnek mondható. Egyes fejezetei ugyan nem terjedelmesek – szerző czéljának megfelelően csupán a közérdekü dolgokkal foglalkozik – de viszont alig van a nemességgel összefüggő tárgy, a melynek egy-egy szakaszt ne szentelne.
Bár a munka hivatkozásokkal nincs tulterhelve, a szakértő könnyen megállapithatja, hogy Vad Imre sok és jó forrásból meritett. Ritkán vesz másodkézből valamit; a hol teheti törvényekre, oklevelekre, hatóságok határozataira hivatkozik. A hol véleményt mond (például a nemesség jelentőségéről), ott néha bátran szembe helyezkedik a közfelfogással, de állásfoglalása senkire sem sértő s minden tulzástól ment.
Elsorolni, mit mindent találhat a kötetben az érdeklődő, feleslegesnek látszik – a nem éppen szerencsésen megválasztott czim a tárgyról eléggé tájékoztat; – csupán azt óhajtanók még megmondani, hogy a könyv azok számára sem egészen felesleges, a kiket a nemesi ügyek gyakorlati szempontból kevésbbé érdekelnek, mert fejezeteinek nagyobb fele valósággal élvezetes olvasmány.

Horváth Sándor. A m. kir. országos levéltárnak az 1886–1907. években bemutatott czimeres nemeslevelek jegyzéke. Budapest, szerző kiadása és tulajdona. Stephaneum-nyomda. 8-r. 60 oldal. Ára 3 korona.

E jegyzék becses kiegészitése azon régebben megjelent nemeslevél-lajstromoknak, a melyek a Turulban, részben mint önálló mellékletek láttak napvilágot. Segitségével ismét közelebb jutottunk az ország armális-anyaga s vele a magyar nemes családoknak teljes ismeretéhez.
Horváth Sándor lajstroma azon nemesleveleket sorolja fel, a melyeket 1875 óta különféle ügyek kapcsán az Országos Levéltárnak, mint a m. kir. belügyminiszterium nemesi ügyekben erősen igénybe vett szakszervének magánfelek bemutattak. Nagyon hasznos munkát végzett az Országos Levéltár, a mikor az elébe kerülő összes nemesleveleket nem csak jegyzékbe vette, hanem róluk hivatalos és hiteles kivonatos másolatokat is készittetett, mert ily módon az armális anyagnak épp azon részét tette a kutatás számára hozzáférhetővé, a mely eddig, magánkezekben lévén, jóformán teljesen el volt rejtve s szét volt szórva az ország minden részében.
Ez anyag azonban valósággal csak Horváth Sándor munkája révén válik közkincscsé. A szorgalmas szerző kiváló pontosságu jegyzékének saját költségén történt közrebocsátásáért őszinte köszönetet érdemel. Érdeklődők a diszes kiállitásu füzetet Pfeiffer Ferdinánd könyvkereskedésében (Budapest, Kossuth Lajos u.) s az Országos levéltárban Gulich Rezső gépirónál szerezhetik meg.

Cav. Carlo Augusto Bertini: Codici Vaticani riguardanti lo storia nobilitare. Roma, Collegio Araldico, 1906.

A vatikáni könyvtár és levéltár iratai a családtörténetnek is megbecsülhetetlen forrásai. Áll ez főleg a levéltár anyagára, melynek középkori oklevélanyagából folyóiratunk is közölt több izben genealogiai adatokat. A könyvtár pedig tekintélyes számmal tartalmaz oly kéziratokat, melyek tisztán egyes családokra, vagy egyes városok nemesi családjaira vonatkozó adatokat foglalnak magukban, valamint oly kéziratokat, melyek magával a nemesség intézményével, a heraldikai tudománynyal, a különböző lovagrendekkel stb. foglalkoznak.
Ezekhez a kéziratokhoz adott nemrég egy használható kis jegyzéket Bertini, a római Collegio Araldico főtitkára. Munkájába fölvette mindazokat a kéziratokat, melyek egyes családokra, egyes városok és vidékek nemesi családjaira vonatkoznak és végül az általános kérdésekkel foglalkozó kéziratokat. E mellett külön csoportokat is alkotott, igy pl. külön csoportositotta a lovagrendekre, az európai uralkodóházakra, az egyes országokra vonatkozó kéziratokat. Külön tünteti fel pl. Róma városánál azokat a köteteket, melyek a római nemességre, a pápákra, a bibornoki testületre, a városi prefektusokra, conservátorokra vonatkoznak. Bibliographiai leirást nem ad az egyes kéziratokról, de pontosan indikálja a kézirat számát és a gyüjteményt, melyhez tartozik. Egyes kéziratoknál egy-két szóval megemliti a tartalmat, egyeseknél pedig, ott hol számos családról van szó, közli e családok névjegyzékét is.
Magyar vonatkozásu kéziratot alig egy-kettőt találunk e jegyzékben. Az Assiografia czim alatt, mely alá a czimekről, jelvényekről stb. értekező munkákat sorolja, találunk egy magyar vonatkozásu kéziratot, Tomei Marnavzitii De Coronis Ungaricis czímmel, a XVIII. századból. Számos kézirat vonatkozik a Frangepán-család történetére, négy munka az Odescalchiakkal foglalkozik. E közül kettő Fagnano és Orlandi a XVII. században irtak a családról. Orlandi munkája 1683-ban készült, s mindkettő az Odescalchiakat Godescalco parmai herczegtől származtatja. Orlandi munkáját különben a Rivista del Collegio Araldico 1904. évfolyama ismertette. Magyarországra vonatkozik a vatikáni gyüjtemény 7808. számu XVI. századi kézirata is, mely a magyar királyok chronologiáját és genealogiáját tartalmazza 989–1573-ig, s a mely részben nyomtatott, részben irott genealogiai táblákat tartalmaz. Valószinü továbbá, hogy a Domenico Jacovani által a capitoliumi és a laterani levéltárak okmányai alapján összeállitott névjegyzékben előforduló De Zagabria név egy Zágrábból eredő családra mutat.
Az olasz családtörténettel foglalkozó kutatók Bertini munkáját mindenesetre hálával fogadhatják, mert legalább nagyjában tájékoztatja őket a vatikáni könyvtár genealogiai vonatkozásu kéziratai felől. Nagy igényeket e kis munka nem támaszt, de feladatának derekasan megfelel.

Comte Pasini Frassoni: Essai d’armorial des Papes, Rome, Collége héraldique, 1906.

Hihetetlenül hangzik, de igaz, hogy a pápai heraldika, az egyes pápák czimereinek összeállitása eddig meglehetősen el volt hanyagolva. Hiányzott oly munka, a mely a pápák czimereit a reánk maradt kézirati és épitészeti emlékek alapján összeállitja s igy a kutatót az egyes pápai czimerekről tájékoztatja. Egyedül Barbier de Montault tollából birunk egy kisebb terjedelmü munkát, Armorial des Papes czimen, a mely azonban hibákkal teli. Ciacconius az ő munkájában a pápák életéről szintén szól a pápák czimereiről, de betükkel adja a szinjelzést, a mi tévedésekre adott okot. Azonkivül, mint azt a jelen értekezés szerzője elmondja a Calcographia camerale által kiadott pápai arczképeken is láthatók a pápai czimerek, melyek Gorgeunek Malachiás jövendöléseiről szóló munkájáról alapul szolgáltak. Kéziratban csak egy tulajdonképeni pápai heraldika maradt reánk, Giacinto Gigli munkája Gli stemmi dei Pontifici fatti a penna con note cronologiche. Principiano da San Liberio fino a Innocenzo X., mely tollrajzokkal adja a pápai czimereket. Vázlatos rajzokban ismertette továbbá a német Baedeckernek Rómáról szóló kötete a pápai czimereket, de ez csak a nagyközönségnek szólott.
Frassoni, II. Kelemen pápával kezdi meg a pápai czimerek ismertetését. Ciacconius Szent Péterrel kezdi meg a sorozatot, Montault Frassoninál 100 évvel később II. Cölestin pápával nyitja meg a sorozatot. Hogy Ciacconius adatai a régi pápák czimereiről egyáltalán nem tarthatnak igényt a hitelességre az természetes, sőt még a későbbi pápáknál is Frassoni nem egyszer jut abba a helyzetbe, hogy adatait helyreállitsa.
Frassoni, mint emlitettük, II. Kelemennel (1046–47) kezdi meg a pápai czimerek ismertetését és szakadatlanul viszi le egészen X. Pius pápáig, a jelenkorig. Az egyes czimerek megállapitásánál forrásul szolgáltak neki a vatikáni könyvtár különböző kéziratai, így első sorban Gigli munkája, azután az egyes pápák czimereivel diszitett kéziratok, a különböző műemlékek és természetesen azok a csekély számu munkák, melyek a pápai czimerekről szólanak. A czimerleirásokat mindenütt cursiv betükkel szedeti, miáltal azok mindjárt szembe tünnek. Majdnem minden egyes pápa czimerét rajzban is adja, azonkivül a renaissancekori és későbbi diszes codexekből nehány fotografikus külön fölvételt is közöl. Munkájához azonkivül egy szines tábla is járul, a mely 12 pápának családi czimerét közli, elsőnek a Conti-család czimerét, melyből III. Incze pápa is származott. E szines czimerek között mint érdekeset emlitjük meg a II. Sándor pápa czimerét, ki a milanói Badagi-családból származott, a mely arany mezőben fekete vadkanfőt ábrázol, II. Lucius pápáét, mely ezüst mezőben fekete ágaskodó medvét mutat. Érdekes V. Incze pápa czimere is, mely Gigli szerint fekete mezőben arany ék, mig a Ciacconius és Montault-féle munkák kék mezőben három arany oszlopot, mindegyiket három-három kék liliommal megrakva mutatnak.
Ha Frassoni munkája nem is lép fel tulnagy igényekkel, mindenesetre hézagot pótol a heraldikai irodalomban és a pápai czimerekre használható kalauz képez. A szentszék iránti tekintetből, szerző a vatikáni levéltárnak egyik tisztviselője a hivatalos pápai, névsort veszi munkája alapjául. Ezért nem szól az ellenpápák pl. a nagy schisma alatti ellenpápák czimereiről bővebben, csak VII. Kelemen és V. Felix ellenpápák czimereit mutatja be rajzban. Kár hogy a többi ellenpápák czimereit nem adja függelékül munkájához, mely ily módon mindenesetre teljesebb volna. A két ellenpápa példáját is csak a pápai kulcsok használatára nézve hozza fel. A kulcsok, mint tudjuk, a római egyháznak jelvényei, ép úgy mint a fekete sas arany mezőben a római szent birodalom czimere és a pápai czimerek e kulcsokkal vannak kombinálva, akár keresztbe téve a pajzs mögött, akár a pajzsban magában. Utóbbira példa ép VII. Kelemen ellenpápa czimere Frassoni munkájának 23. lapján, a hol különben még V. Károly franczia király és testvére Valois János czimerei is láthatók. A 24. lapon V. Felix ellenpápa czimerét közli, a mely a pápa családi czimerén a savoyai kereszten kivül, a keresztbetett kulcsokat külön paizsra helyezve mutatja. Az V. Márton siremlékén látható czimerben a kulcsok a pajzsban vannak elhelyezve.
Megemlithette volna még szerző azt is, noha ez nem tartozik tulajdonképen a pápai heraldikába, hogy a pápai czimerek egyes alkotó részei gyakran a pápai ólompecséteken is alkalmazást nyertek. Tudtunkkal e szokás először VI. Orbán pecsétein fordul elő, a kinek czimerképe, a sas, bulláin látható. Ellenfele VII. Kelemen pecsétjébe a franczia királyi ház czimeréből a liliomot is fölvette, valószinüleg annak a körülménynek feltüntetésére, hogy a franczia király oltalma alatt áll. Talán erre vezethető vissza, hogy a föntebb idézett kéziratban a pápai czimeren kivül a franczia királyi czimer is látható.
Áldásy.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1907-ben.

ALAPSZABÁLYOK.

I. A társaság neve és czélja.
1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság». – Székelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.
3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal; b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak; c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmez, jóhitelű értékpapírosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdijat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7 §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői.
8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és üléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli üléseket is hirdetni. A rendkívüli ülések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az üléseken és gyűléseken eladói tisztet végez, a határozatokat végrehajtja, a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az üléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkivüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátralékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.
17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számat hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való ülés meg előző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi ülésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi ülést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi űléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden ülésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden ülésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi üléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. § A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a Magyar Heraldikai és Genealogiai Tarsaság – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.
27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi ülést tart. A választmányi űlések hatarnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az ülések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány ülésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az ülésekre eljárni; az ügyek vitelében az üléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az üléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bíralatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetne részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társasának a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. § Hogy a választmány űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb husz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.
33. §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A Folyóirat irányát, ívszámát és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot bíz meg az igazgató választmány.
38. § A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.
39. §. A társaság vagyonát képezik a 3. § és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyeben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. § A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgya és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia- vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.
43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alakszabályok változtatása.
44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügymimszteriumhoz terjesztendők fel jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.
45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügymmiszteriumhoz felterjesztendők.
47 §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul függesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. Elnökség és tisztviselők.
TISZTELETBELI ELNÖK
Gróf ANDRÁSSY DÉNES.
Megválasztatott 1907 deczember 12-én.
ELNÖK:
(Üresedésben.)
MÁSODELNÖKÖK: Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
Másodízben megválasztatott 1903 deczember 10-én.
CSOMA JÓZSEF.
Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
TITKÁR:
DR. SCHÖNHERR GYULA.
Másodízben megválasztatott 1904 február 25-én.
JEGYZŐ:
DR. ÁLDÁSY ANTAL.
Másodízben megválasztatott 1904 február 25-én.
ÜGYÉSZ:
DR. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐI:
DR. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJÚ ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án.
II. Igazgató választmány.
Gróf Andrássy Géza. Megválasztatott 1906 november 29-én.
Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
5 Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883. február 25-én.
Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
10 Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
15 Dr. Dőry Ferencz. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr.Fejérpataky László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
25 Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Ifj. Kubinyi Miklós. Megválasztatott 1903 november 26-án.
30 Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Géza. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 apral 30-án.
Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
45 Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
50 Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott 1882 február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr.Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
55 Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr.Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
58 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Levelező tagok.
Királydaróczy Daróczy Zoltán. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Rugonfalvi Kiss István. Megválasztatott 1906.november 29-én.
Magyary Kossa Sámuel. Megválasztatott 1904 november 24-én.
10 Sárközy Imre. Megválasztatott 1904 november 24-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI.

a) Alapító tagok.
I. 500 forintos alapítványnyal:
Gróf Andrássy Dénes. Krasznahorkaváralja.
† Gróf Andrássy Manó.
† Gróf Batthyány Géza. Budapest.
† Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
5 Báró Prónay Dezső. Budapest.
† Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Arvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Arva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
10 Gróf Bánffy György. Budapest.
† Gróf Berchthold Richárd. Nagy.Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
15 Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
20 Báró Inkey Imre. Budapest.
† Ipolyi Arnold.
† Gróf Károlyi Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
† Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
25 Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
† Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
30 † Báró Nyáry Béla. Pozsony.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Körmöczbánya.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
35 Báró Révay Gyula. Budapest.
Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
Szemere Miklós. Budapest.
† Gróf Sztáray Antal.
40 † Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
45 Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Báró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
50 Bay Ilona. Debreczen.
† Beöthy Ákos. Budapest.
† Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
55 Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
† Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
60 Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Magyar-Egres.
Komlóssy Arthur. Debreczen.
† Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
65 † Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
† Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
Ormós Zsigmond.
70 † Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
Pór Antal. Esztergom.
Báró Radvánszky Kálmán. Sajó-Kaza.
Sopron vármegye közönsége.
75 Szépművészeti Múzeum. Budapest.
Szilassy Aladár. Budapest.
† Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
Tisza Kálmánné, sz. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
80 Gróf Zichy N. János. Budapest.
b) Pártoló és évdíjas tagok.
(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely
Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
5 *Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
Antal János. Budapest.
Dr. Áldásy Antal. Budapest.
10 Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
Dr. Baghy Béla. Kengyel.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Balogh Tihamér. Puszta-Szent-Kozma, u. p. Berettyó-Ujfalu.
15 Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
Baranski Emil László. Pozsony.
Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
20 Dr. Bán Ágoston. Budapest.
*Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Puszta-Szárazbeö, u. p. Átány.
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
25 *Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Géza. Homok, u. p. Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
30 Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
*Berczik Árpád. Budapest.
Berseny Béla. Arad.
Berwalszky Kálmán. Igló.
Berzeviczy Béla. Ipolyság.
35 Beszterczebányai városi múzeum.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
*Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
40 Ifj. Bobula János. Budapest.
Dr. Boldizsár Kálmán. Debreczen.
Dr. Boncz Ödön. Budapest.
Boronkay Jenő. Köbölkut.
Dr. Borovszky Samu. Budapest.
45 Borsay Jenő. Báthmonostor.
Borsodmiskolczi közművelődési és muzeumegyesület. Miskolcz.
Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
*Botka Béla. Bánlak.
50 Bouly de Lesdain, Louis. Dunkerque.
Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
*Bronts Viktor. Susa.
Veskóczi Budaházy Béla. Nyiregyháza.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
55 Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Felsőpulyai Bük Géza. Magyar-Valkó.
Dr. Cholnoky Jenő. Kolozsvár.
Csanády Béla. Kraszna.
60 Csatay Gyula. Pozsony.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Gróf Csáky Vidor. Szepes-Görgő.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
65 Csernátony Gyula. Besztercze.
Csernovics Diodor. Arad.
Csizmadia János. Késmárk.
*Báró Csollich Géza. Budapest.
*Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
70 Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p. Ungvár.
*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
Debreczen város könyvtára.
75 Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
*Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
80 Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
Deutsch Zsigmond és Társa könyvkereskedése. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dévai főreáliskola.
85 Dr. Dézsa Lajos. Kolozsvár.
Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujlhely.
Dr. Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
90 Dudás Gyula. Budapest.
*Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
*Br. Edelsheim–Gyulay Lipót. Budapest.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
95 *Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Eble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
100 *Fáy István. Serke, u. p. Feled.
*Fáy László. Budapest.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
*Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
105 Fest Lajos. Eperjes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Dr. Fialka Gusztáv. Budapest.
Gróf Forgách László. Mándok.
Forgon Mihály. Budapest.
110 Dr. Förster Jenő. Lőcse.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
Freyseysen Virgil. Sopron.
Fuhrmann Andor. Csacza.
*Gyulai Gaál István. Büssü.
115 Gaehal Sándor. Budapest.
Dr. Gábor Gyula. Budapest.
Gálos Rezső. Szárosajta. u. p. Nagybocson.
Dr. Gárdonyi Albert. Budapest.
Gerold és társa. Bécs.
120 Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
Gombos Kálmán. Kismarton.
Dr. Goszthony Mihály. Bárdi-Bükk.
125 Gömörmegyei múzeum. Rimaszombat.
Graenzenstein Béla. Budapest.
Gyarmathy Sándor. Budapest.
Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Gyömörey Vincze. Ukk.
130 Báró Győrffy Samu. Budapest.
Győrvárosi könyvtár.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
*Hajós József. Budapest.
135 Halmágyi Sándor. Budapest.
Hanny Gábor. Pécs.
Hanny Tódor. Kismarton.
Harmos István. Sopron.
Hattyúfy Dezső. Székesfejérvár.
140 Haus- Hof-, u. Staatsarchiv. Wien.
Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Ifj. Hellebronth Kálmán. Budapest.
Dr. Herczeg Mihály. Budapest.
145 Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Pozsony.
Hontvármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
Horthy István. Bécs.
Horváth Emil. Budapest.
150 Horváth Sándor. Budapest.
Huszár Dezső. Duna-Adony.
Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nagy-Váth.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
155 *Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
*Ivády Tihamér. Budapest.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Dr. Iványi Béla. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
160 Jankovics József Mihály. Munkács.
Jedlicska Pál. Nagyszombat.
Jeszenszky Alajos. Nyitra.
*Jeszenszky Imre. Gödre.
Jékey Zoltán. Géberjén, u. p. Győrtelek.
165 *Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Junkovich Gyula. Samobor.
Kalocsai érseki könyvtár.
Kammerer Ernő. Budapest.
Karakas Károly. Nagyvárad.
170 Dr. Karácsonyi János. Budapest.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Dr. Kardos Samu. Debreczen.
*Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
175 *Kállay Lipót. Budapest.
Kállay Ubul. Nagy-Kálló.
Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Kecskeméti kaszinó.
*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
180 *Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
Kemény Lajos. Kassa.
*Kölcsei Kende Péter. Budaszára.
Kenessey László. Székesfejérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Budapest.
185 Kégl György. Csala.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Hédervár.
Kilián Frigyes. Budapest.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
190 Kisfaludy László. Budapest.
Dr. Kiss Emil. Kaposvár.
Kiss Emil Károly. Baltavár.
Kiss István. Győr.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
195 *Kullányi Ferencz. Budapest.
Kolosy Béla. Debreczen.
Kolosy István. Kecskemét.
Dr. Komáromy András. Budapest.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
200 Dr. Koós Jenő. Budapest.
Korizmics Antal. Alexandria.
Dr. Kormos Béla. Budapest.
*Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
Lovag Kotz József. Arad.
205 Kováts László. Budapest.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
Krahl Ernő. Bécs.
210 Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
Dr. Küffer Béla. Budapest.
Kürthy Lajos. Budapest.
*Gróf Laszberg Rudolf. Budapest.
Láng Mihály. Budapest.
215 Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Losonczy István. Miskolcz.
220 *Magyary-Kossa Sámuel. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Budapest.
Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
225 Marsovszky Izor. Budapest.
Dr. Mauks Ernő. Pozsony.
Máriássy Ödön. Mád.
Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
*Meszleny Bencze. Velencze.
230 Dr. Mérey Béla. Trencsén.
Mészáros Dániel. Nagy-Szénás.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
Miskolczy Imre. Vönöczk.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
235 *Bocsári Mocsáry István. Budapest.
*Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő.
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest.
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
240 Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős.
Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Dr. Borzovai Nagy Ottó. Szolnok.
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
245 Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Hátszeg.
Nedeczky Tibor. Budapest.
*Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
250 Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Grácz.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
Orczy Zoltán. Budapest.
255 Orosz Ernő. Eger.
Orosz György. Nyiregyháza.
*Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
Országos levéltár. Budapest.
260 Dr. Ortvay Tivadar. Budapest.
Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
Osváth Lajos. Nagyvárad.
Lovag Óváry Lipót. Budapest.
*Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
265 Pannonhalmi főapátság.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
*Pálffy Imre. Budapest.
*Gróf Pálffy Sándor. Marchegg.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
270 *Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
Peőcz Elek. Budapest.
Peszeki Ferencz. Nagyvárad.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Mármarossziget.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Mármarossziget.
275 Péchy György. Bécs.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
Gróf Pongrácz Frigyes. Pozsony.
Gróf Pongrácz Jenő. Bashalom.
280 Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
285 Puky Gyula. Budapest.
Puky József. Félegyháza.
Radocza János. Budapest.
*Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
*Dr. Radvánszky György. Budapest.
290 *Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Báró Ragályi-Balassa Ferencz. Ragály.
Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
Rakovszky Endre. Kassa.
Rakovszky György. Budapest.
295 Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
Relkovič Néda. Budapest.
*Reviczky Ambró. Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
300 Dr. Réthy László. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
Rudnay Béla.
305 Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
Sarlay Sámuel. Budapest.
Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Nagy-Bajom.
Schiller Bódog. Budapest.
310 Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Sebestyén József. Kolozsvár.
Kissolymosi Simó Ferencz. Budapest.
Simonffy Imre. Debreczen.
315 Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
320 Somogymegyei Könyvtár. Kaposvár.
Soproni kaszinó-egyesület.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
325 Szabadkai közs. főgimnázium.
*Nemestóthi Szabó Béla. Arad.
Dr. Bártfai Szabó László. Budapest.
*Bessenyői Szabó Mihály. Uny.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
330 Szalay Gábor. Budapest.
*Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
*özv. Gróf Szápáry Gyuláné. Taskony.
335 Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bakszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
340 *Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt.-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
345 Szentmihályi Dezső. Andorháza, u. p. Pacsa.
Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Gróf Széchényi Sándorné. Nagy-Dorogh.
Széky Péter. Tisza-Igar.
350 Széll Farkas. Budapest.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
Idősb Szinnyei József. Budapest.
Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
355 Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Alvancz.
*Sztankovánszky János. Kajdacs.
Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
Tabódy Tibor. Ungvár.
360 Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Galgagyörk.
*Takács Ferenc. Duka.
Tallián Andor. Kaposvár.
*Széki gróf Teleki József. Tetétlen. via Solt.
365 Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné. szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
Temesvári állami főgymnasium.
Terray István. Rimaszombat.
370 Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Thaly István. Budapest.
Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
Dr. Timon Ákos. Budapest.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
375 Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
Dr. Tóth-Szabó Pál. Budapest.
Török Kálmán. Munkács.
380 Török Sándor. Ipolyság.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
*Ugron István. Varsó.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
Újhelyi Hugó. Nagybánya.
385 Ujj György. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
Uray Gyula. Budapest.
*Dr. Gróf Üchtritz-Amadé Emil. Budapest.
Csekei Varjú Elemér. Budapest.
390 Vasvármegyei kultur-egyesület. Szombathely.
*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Kalocsa.
Vende Aladár. Budapest.
395 Veress Endre. Kolozsvár.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
Viczián Antal. Budapest.
*Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Dr. Vincze Aurél. Csacza.
400 Virter Ferencz. Budapest.
Visolyi Ákos. Alsó-Pél, u. p. Kölesd.
Vojth Gergely. Deés.
Báró Weissenbach Iván. Kaposvár.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
405 *Báró Wodianer Albert. Budapest.
Závody Albin. Rózsahegy.
*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Pécs.
410 Dr. Zubriczky József. Budapest.
Zsilinszky Mihály. Budapest.
Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kar. kath. főgymnasium.
Az alapító tagok száma
(1000 koronás alapitványnyal élő 3, elhunyt 4, = 7 –
400 koronás alapitványnyal élő 22, elhunyt 15, = 37 –
200 koronás alapitványnyal élő 24, elhunyt 12, = 36) 80
A pártoló tagok száma 103
Az évdíjas tagok száma 310
Az összes tagok száma 493
1907. év folyamán elhaltak:
200 frtos alapító tag:
Keczer Miklós.
100 frtos alapító tag:
Gróf Pálffy Daun Vilmos, teanoi herczeg.
Évdíjas és pártoló tagok:
Bolgár Emil.
*Dr. Duka László.
*Kőváry László.
Luby Károly.
Melhard Gyula.
*Gróf Nádasdy Ferencz.
Reiner Zsigmond.

1908

1908-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

JEGYZŐ.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVIII.

1A MAGYAR HERALDIKA ELSŐ KÉT SZÁZADA.

I.
Az ázsiai pusztákról, állomásról-állomásra, mai hazájába bevándorolt magyar nép, a honfoglalással olyan népek és nemzetek szomszédságába került, melyeknek társadalmi, vallási, erkölcsi, hadi élete az övével élénk ellentétet képezett. Idegen elem lett több, már századok óta más irányban fejlődő államok közé ékelve s hogy itt létjogot nyerjen s fennállhatásának alapot teremtsen, kénytelen volt akarva nem akarva, a szomszédos államok társadalmi, vallásos, erkölcsi és hadi életmódjához alkalmazkodni és azt lassankint elsajátitani. Le kellett mondania régi, nomád vándor életéről s állandó államalakitáshoz kezdenie, le ősi pogány vallásáról és felvenni a már az európai államokban általánosan befogadott keresztény vallást, erkölcsi életét ezen uj vallás erkölcstanához kellett alkalmazni és a hadviselésben is az adott körülményekhez mért változtatásokat is meg kellett tennie, hogy hadjárataiban sikerrel működhessék s megvédelmezhesse ujonnan elfoglalt hazáját.
Az ilyen nagy társadalmi átalakulások nem jártak nagyobb belső zavarok nélkül, soká ellentállottak a megszokás, a firól-fira átöröklött hagyományok és a faji természet.
Nagy szellemi simulékonyságról tesz azonban tanuságot az, hogy a puszták vad fiai, pár száz év lefolyása alatt, ellenséges indulatu, intézményeikben, szokásaikban eltérő államok közé ékelve, ezeknek megfelelő, ezekkel minden téren versenyző államot tudtak alapitani.
A nomád, sátrak alatt élő, nyájait legeltető, vidékről-vidékre vándorló nép, helyhez kötött, földmiveléssel foglalkozó, állandó lakásu néppé alakult, az elfoglalt területeket székek, nemek és ágak szerint felosztotta, a legyőzötteket részben meghódoltatta, részben rabszolgákká tette. Ezektől megtanulta a földmivélést, mely lassanként helyhez kötötte, hol a nomád élet egykori sátrait állandó lakóház helyettesitette elébb sárból, majd fából, végre kőből.
De elébb a külföldre tett rablóhadjáratok dicstelen századának kellett lefolyni a vezérek korában, sok magyarnak kellett elvérzeni messze idegenben, a mig a békésebb munkásság ezen időszaka bekövetkezett.
A békés állapotokat növelte a szeretet és türelem vallásának, a kereszténységnek behozatala. Géza vezér megtérése megnyitotta Magyarországot a hittéritőknek, kik eddig ide a magyarok vad erkölcsei miatt nem mertek bejönni, és működésüknek fényes eredménye lett. Majd később Géza vezér már a keresztény vallás szelid erkölcseiben nevekedett, nagy reményekre jogositó ifju örökösének a későbbi szent királynak Istvánnak, a bajor uralkodóházból szemelt ki menyasszonyt, ennek kiséretében fényes lovagok érkeztek hazánkba, hogy itt uj hazát nyerjenek: a Hunt-Pázmánok, Tiboldok, Jákok.
A krónikák egynémely lovagnál még a fegyveresek számát is leirják, melyeknek élén az idegen lovag, gyakran kalandvágyból uj hazát jött keresni. Kétségtelen, hogy ezeknek zászlóján is volt már jelvény, mely összetartotta idegen földön tett utjában a kalandor csapatot, de ezek egynémelyikéből nem származtak a későbbi nemzetségi czimerek. Az idegen lovagok beköltözése már az első Árpád királyok alatt megkezdődött. A Hunt-Pázmánok, Guthkeledek, Oslok, Vecelin utódai, másfélszáz, száz évvel a heraldika kezdete előtt magyarokká lettek, de ennek daczára nem ők alakultak át szokásban, modorban magyarokká, hanem az akkor műveltebb nyugat szokásait, melyeket ők itt a távolban is megtartottak, igyekeztek uj hazájukban is meghonositani. Az összeköttetést régi otthonukkal könnyü volt fenntartani s az ottani haladással lépést tartani, mert az Árpádok alatt az érintkezés Németországgal hol hadjáratokban, hol békében folyton fennállott.
Nyugaton már a XI. században Francziaországból kiindulva szokásba kezdenek jönni a harczjátékok, tornák s ezzel a lovagkor kezdetét vette. A lovag a hadviselésben is inkább tornamérkőzést, mint vérengző, kiméletlen viaskodást szeretett látni, a nyilat gyáva ember fegyverének tartotta, mert messziről támadja ellenfelét és csak azt a harczot becsülte, melyben ember ember ellen, szemtől szembe száll sikra, nem bizva másban, mint önerejében, Istenben és ügyének igazságában._{Pauler: A magyar nemzet története az Árpádok alatt. I. 333.}*
Ez időtájt azonban még külföldön sem voltak czimerek. De mihelyt ott használatba jöttek, az itt élő, idegenből származott lovagok is felvettek egy egy családi jelvényt, még pedig azonnal maradandó és állandó jelvényül, hogy annál biztosabban jelezze távol idegenben az ujabb hajtások összetartozását.
Példát nyujtottak nékik erre az akkor beköltözött idegen lovagok, a mikor már nyugaton szokássá vált a czimer viselése. Ezek már magokkal hozták családi jelvényüket és viselték azt származásuk és otthon maradt rokonaikkal való összeköttetésük feltüntetésére.
Ha a családi összeköttetéseket ezen régi századokból ismernénk, nem egy ősi családi czimerünk hasonmását találnánk fel külföldi czimergyüjteményekben Giletfy Miklós nádor példájára, ki a franczia Castell grófokkal egy törzsből származott és közös czimerük századok mulva is hirdette a két család közös származását.
A magyar heraldika csiráját az idegen, beköltözött lovagok hatásában találjuk.
II.
A magyar törvény nem ismert nemes és nemes között különbséget. De ha a törvényben nem volt is intézményileg elismert főuri országrend, annyival inkább volt az a gyakorlati életben, a hol nagyon is éles határvonal választotta el az előkelőbb nemességet a köznemesektől. A válaszfal a vagyon volt, ezzel járt a hatalom, a befolyás, a befolyással minden nagyobb egyházi és világi méltóság magukhoz ragadása és betöltése, a királyi udvarhoz való járatosság, befolyás a királyra és környezetére.
A szegényebb nemesség között, mely otthon, vidéken élt patriarchalis egyszerüségben, és vagyona, felosztás által, minden ujabb generácziónál jobban fogyott, hiába támadt bármely istenáldotta tehetség, ez parlagon maradt vidéken, a középszerüségből soha ki nem emelkedett s mint kivétel, még századok multával is, valódi legendai alakká vált a köznemes Kinizsy Pál, kit kiváló tehetségei hadvezérré emeltek és az ujdonsült nemes fia Bakócz Tamás, ki az ország legmagasabb egyházi polczára emelkedett.
Ezen vagyon, – befolyás, – hatalom alkotta főnemességet a bevándorlott lovagok s egyes magyar nemzetségek képezték. Amazokat a király azonnal kegyeibe fogadta, előkelő állásokba helyezte, nagy birtokokat adományozott nekik, ezek azon ősmagyar nemzetségek maradványai voltak, melyek a vezérek kalandos korát túlélték s melyek már az első foglaláskor nagy birtokok uraivá lettek.
A válaszfalat, mely a fő és kisebb nemességet egymástól elválasztotta, még inkább észreveszszük, ha a magyar heraldika ezen ősrégi korszakát tanulmányozzuk.
Hogy a czimer őseredetiségében hadi jelvény volt, ezt már neve is bizonyitja, mely minden nyelven fegyvert jelent. Ezt bizonyitja az, hogy azt a hadi felszerelések egyes darabjaira: zászlóra, paizsra és sisakra festették. Igy lett az ősi jelvény Magyarországon elsőben is a zászlón alkalmazva, midőn az Árpádkorban a főurak saját zászlós jelvényeik alatt vezették csapataikat a király zászlója alá a királyi seregbe.
Az Anjou királyok I. Károly (1323.) és Nagy Lajos (1351.) megteremtették a banderiális rendszert. Ez egyrészt bizonyos hűbéri jelleget hozott be a hűbérmentes magyar intézmények közé, a mennyiben a birt vagyon nagysága szerént kötelezte a vagyonosabb nemességet banderiális csapatok kiállitására és ezen – a középkorban – legfontosabb köztevékenységnek: a hadviselésnek egyedüli alapjául a birtokot tette, más részt még élesebben meghuzta a választó vonalat, a nagy és kisebb nemesség között.
Banderiumaikat az egyes főurak, saját zászlóik alatt vezették s ha tekintetbe vesszük, hogy ezen korban, a XIV. században a zászlók nem a családi czimer szineit jelenték, hanem magát a családi czimert ábrázolták, elképzelhetjük a banderiális rendszer fontosságát a magyar czimerek fejlődésére.
A magyar czimerfejlődésre nézve egy másik fontos lépés volt az, midőn pompakedvelő s az akkori európai műveltség szinvonalán álló Anjou királyaink, a művelt nyugat mintájára a harczjátékokat – tornákat – nálunk is meghonositották.
Ezen intézmény nálunk ismét élesebbre vonta a határvonalat a vagyonosabb és szegényebb nemesség között. Ez utóbbi, nem birván olyan fényt kifejteni, minő a harczjátékokban való részvételnél szokásban volt, visszahuzódott a fényes tornaünnepélyektől, de nem is igen vágyódott azok után s ez is miként a főhivatalok a vagyonos nemesség kizárólagos birtokába ment át, különösen a XV. század elejéig.
Külföldön megvolt a törvényileg szabályozott torna-nemesség, nálunk nem, külföldön egy kiváltság volt az, hogy ki vehetett a tornákban részt és torna-társulatok alakultak a lovagszövetkezetekből, a kizárólagos tornanemesekből. Igy alakult Németországban a sváb, rajnai, frank és bajor lovagokból azon 12 tornatársaság, melyek a medve, agár, egyszarvu, kopó, hal, koszoru, csatt, kőszáli kecske, szamár, korona és sólyom jelvényei alatt egyesültek. A tornatársaságok jelvényeit a tagok lánczokon, vagy mint lánczokat, nyakukon viselték, a mely utóbbi esetben az egyes lánczszemek magokat a jelvényeket ábrázolták. A lovagszövetségek és a tornatársulatok jelvényeinek viselése képezi alapját az érdemrendek viselésének.
Magyarországon különvált tornanemesek nem voltak s igy tornalovagtársulatok sem alakulhattak, a külföldön divó tornaszabályok sem mentek át a nemzet vérébe, de hogy ezek, az Anjou királyaink alatt rendezett harczjátékokon szigoruan betartattak s világosan bizonyitják a nálunk is erősen divatba jött sisakpecsétek.
Később az Anjou ház kihaltával és Zsigmond király külföldi utjai után, a magyar tornaszabályok mindinkább eltávolodtak a nemzetközileg divó tornaszabályoktól és a tornák apránként a nemzeti sajátságokhoz idomultak. Bernardon de la Broquičre 1433-ban Magyarországban tett utazásáról irott naplójában, egy Budán tartott harczjátékról igy emlékezik meg:_{Szamota István: Régi utazások Magyarországon, 961.}* «A nagy gróf (Garay Miklós nádor) fiát láttam részt venni a lovagjátékban, melyet az ország szokásai szerént tartottak, kis lovakkal és alacsony nyergekkel. A bajnokok gazdag diszruhát viseltek, és igen rövid lándsákkal küzdöttek. Ez igen kedves és gyönyörködtető látvány. Ha a küzdők összecsapnak, kell, hogy mindketten, vagy legalább egyikök földre bukjék. Itt azután biztosan megtudhatni, ki birja a nyerget jól megülni.»
«Midőn az arany pálczáért küzdenek, a lovak mind egyforma magasak, a nyergek szintén egyenlők és sors által huzatnak ki, a mérkőzés páronként történik. Ha a két küzdő egyike kiesik, a győzőnek ki kell lépnie és már nem küzd tovább.
A sisakpecsétek, – mint fentebb emlitettem, – a tornaszabályok szigoru betartásának legnagyobb bizonyitékai.
A tornamérkőzéseket megelőző szertartások között, a legfontosabbak egyike az ugynevezett sisakvizsgálat (Helmschau) volt, midőn a tornákat megelőző napon a bajnokok apródjai és fegyverhordozói egy a végre kijelölt teremben sorba állitották uraik sisakját, sisakdiszeikkel, hogy a heroldok és a közönség megbirálhassa és ellenőrizhesse. A sisakvizsgálat jelenete Grünenberg czimerkönyvében és Rüxner «Turnierbuchn»-jában képben van ábrázolva.
A sisakpecsétek egyenesen a harczjátékok eredményének tekintendők. A sisakvizsgálat egy bizonyos fontosságot és előkelőséget adott a sisakdiszeknek, divatba jöttek, a czimertulajdonosok örömest mellőzték pecséteiken a paizsczimert és arra teljes, vagy paizsczimerük helyett csak czimerük sisakdiszét vésették.
Hogy pedig a sisakpecsétek, a harczjátékok sisakvizsgálatának eredményei, mutatja az is, hogy a harczjátékok letüntével, mintha elseperték volna, a XV. századon tul, sisakpecsét még csak elvétve sem jön többé elő.
III.
A magyar heraldika, fejlődése legrégibb korszakában, a legtisztább nyomokon haladt. Fényes bizonyságai ennek az eddig kikutatott nemzetségi czimerek. Ezek felerészben, magyar nemzetségek jelvényei, de az idegenből beköltözött lovagnemzetségek egy része, a heraldika kialakulásával, már hazánkban vette fel nemzetségi jelvényét.
A nemzetségi czimerek abban is példányai a legrégibb klasszikus heraldikának, hogy a sisakdisz, mindazon czimereknél, a hol azt ismerjük, ugyanaz, a mi a paizsalak. Hogy ez a legtisztább elrendezés, azt épen a czimer természete bizonyitja. A czimer mint jelkép épen azért alakult, az képezte létjogát, hogy az egyes egyéneknek, főuraknak, csapatvezéreknek megkülönböztető jelvénye legyen. Ezért himezték, festették a jelvényt elébb zászlókra, majd paizsokra, ruhákra, lótakarókra és a sisakokra is. Ettől egy lépés volt, hogy azokat ne ráfessék a sisak oldalára, hanem, hogy jobban kidomborodjék, meszszebb legyen látható, tetszetősebb alakot nyerjen, plasztikus alakban erősitették azokat a sisak tetejére. S ha ez plasztikus alakban nem volt kivéshető, plasztikus segédsisakdiszekre festették.
Az ősi jelvény a sisakdiszen ismétlődve, lett azután a teljes czimer legrégibb, legtisztább alakulása.
Senkinek sincsen szüksége két jelvényre, melynek egyike a paizson, másika a sisakon legyen; a kettős jelvény alapjában ellenkezik a tulajdonképeni czimer fogalmával és hogy a sisakdisz egyezése a paizsalakkal legkorrektebb kifejezése a czimer fogalmának, bizonyitja az, hogy egyes nemzetek, minők a franczia, az olasz, mellőzik a pajzs-czimertől gyakran elütő, hivalkodó sisakdiszeket, csak a pajzs heraldikáját művelik, ezzel adván kifejezést annak, hogy ha a czimer megkülönböztető jelvény, annak egységesnek kell lennie.
Természetes, hogy a változatosságot szerető emberi izlés, ezen is hamar változtatott s a paizsalaktól eltérő sisakdiszek, a paizsalakkal egyező sisakdiszeknél nem sokkal fiatalabbak. Már a zürichi czimertekercs czimerei között is számosat találunk olyant, a melynél a sisakdisz a paizs-alakhoz, semmi vonatkozással sincs.
A czimerek ábrázolásánál ezen egész korban a legnagyobb egyszerüséget tapasztaljuk. A heraldika s czimer iránt nem fogékony magyar nemesség csak társadalmi kényszerből vette fel a czimert s ugy volt azzal, mint a járni tanuló gyermek, ki az első megtett lépések után még nem mer tovább haladni. Nem volt meg a nemzetnél a vágy és hajlam, hogy azt tovább fejlessze. Ugyanazokat az egyszerü czimeralakokat találjuk a XIV. század végén is, a minőket a legrégibb czimeremlékeknél.
Ha ezen korból komplikáltabb szerkezetü czimert látunk, az biztosan nem magyar eredetü nem a magyar heraldika befolyása következtében állott elő. Ilyenek Baboneg István négyelt paizsa 1308. évből, István kőrösmegyei comes osztott paizsa 1327-ből két önálló czimeralakkal és az olasz eredetü Drugeth Vilmos nádor czimere 1328-ból, melynek pólyája is rakott s a paizs mezejét alul, felül, egymástól független czimeralakok foglalják el.
A magyar heraldika nemes egyszerüségének daczára, már ezen korban is mutatkoznak azon naturalisztikus irány kezdetleges csirái, a mely a későbbi magyar heraldikát általánosságban jellemzi. Már korán a XIV. század utófelében jelentkezik azon kizárólagos nemzeti sajátság a heraldikában, midőn az egyszerü czimerképeket a rózsát, a liliomot, a csillagot, melyek eddig lebegő helyzetben ékesitették a czimerpaizsot, azoknak mintegy támaszt keresve, egy kar markába helyezték. A kar volt a magyar heraldika naturalisztikus irányának első képviselője, később annak legnemzetiesebb czimerképe, ugyis mint paizsalak, ugyis, mint sisakdisz és segédsisakdisz._{«A kar a magyar heraldikában.» Turul XVI. 14.}*
Ezen irány továbbfejlődése s mintegy természetes következménye lett aztán, hogy ezen szépen stilizált rózsák és liliomok elvesztették szigoru heraldikai formájukat, száras, leveles növényekké lettek s igy illeszkedtek a pánczélos kar markába.
Egerváry Mihály vasmegyei alispán czimerében 1365. évből meztelen kar három leveles galyat tart._{Orsz, ltár. DL. 25. 825.}* Szepesy Jakab országbiró czimere az 1375., 1376. és 1377. években három pávatoll, felül középen öt- vagy hatágu csillagtól kisérve, de már 1378. évi pecsétjén a pávatollakat egy balfelé irányult könyökben erősen hajlott pánczélos kar tartja. A csillag kimaradt. Ezen czimernél az 1378. évvel pontosan meghatározhatjuk az időt is, melyben annak naturalisztikus átalakulása történt.
A naturalisztikus irány ilyen alakban való nyilvánulása már csak azért is sajátságos, hogy a midőn nem tűrte a paizsban a lebegő czimeralakot s igyekezett annak a karral egy természetes támaszt adni, megtűrte azt, hogy maga a támaszt adó kar legyen lebegő. Száz és száz példa van erre, ugy a régibb, mint az ujabb magyar czimerekben.
IV.
Az egyszerübb vidéki nemesség czimerviszonyait a XIV. és XV. század levéltári maradványai világitják meg. Hogy ezen igénytelen vidéki nemesség a czimerrel nem sokat törődött, ennek legszembeötlőbb bizonyitékai az oklevelek pecsétjein nagy számban fennmaradt emblemák.
A XIV. század folyamán a közigazgatás és törvénykezés lassanként oda fejlődött, hogy nemcsak a káptalanok, főpapok és országnagyok használták hivatalból pecséteiket, hanem a megyei közigazgatás főbb tisztviselői is. Az alispánok 3–4 biró társaikkal, egyszerre 4–5 pecséttel pecsételték meg kiadványaikat. Az alispáni kiadványok első nyomai a XIII. század végeig felvezetnek és nagy számmal jönnek elő a következő századokban. Első nyoma csaknem összeesik azon korral, melyben az uralkodók: I. Károly király és utódai egyes hiveik czimereit privilegium alakjában kiállitott oklevelekben pótolgatni és javitgatni kezdették. Ezen oklevelek, – armalisok – mint azt tudjuk, nagyon ritkák, de annál nagyobb volt azon nemesek száma, kik a multban, a mikor még szabadon vettek fel czimereket, nem lévén ilyenre szükségük sem hadban, sem a magánéletben, elmulasztottak czimert választani s a czimerhasználat kora őket czimer nélkül találta.
Ekkor a hiányt pótolni már nehéz volt, mert a czimeradományozás joga mindinkább az uralkodó kizárólagos jogává lett, ki czimerek adományozásával igyekezett pótolni az elmulasztottakat, de ezen pótlások csak elenyésző csekély számban fedezték az igényeket.
Az első armálisokat leginkább a király személyével közelebbről érintkező czimertelen régi nemes familiarisai nyerték, a mint az sok esetben még az armális szövegéből is kivehető, a távol vidéken lakó egyszerü nemesség még ekkor sem törekedett czimer után.
Pedig ezen vidéki nemességből kerültek ki a vármegye összes tisztviselői, köztük a megye feje: az alispán és biró társai, kik a XIV. század beköszöntésével reá voltak utalva pecséteik használatára.
Czimereik nem lévén, pecséteikre jelképeket vésettek s ezzel olyan általánosságban voltak kénytelenek, hogy az alispáni kiadványokra ütött pecséteknek legfeljebb tiz százaléka czimeres, a többi kilenczven százalék jelkép. Ezek többnyire rendes vagy tojásdad alaku körbe voltak foglalva. Képeik: csillag, kereszt, külön, néha együtt, csillag és félhold, virágok edényben vagy egy kar markában, szivek, néha karddal és nyillal átütve, kar karddal: a harczos férfi jelképe és még sok más, de leggyakoribb közöttük a liliom, a mely százféle változatban, külön, vagy más alakokkal összekombinálva, csaknem, minden alispáni kiadványon előfordul.
Sajátságos, hogy a román faj ezen kedvelt czimervirága, melyet középkori heraldikánkban mint czimert csak a Győr nemzetség leszármazói használtak s Anjou királyaink alatt is csak azok, kiknek ők, mint saját czimerüket különös királyi kegyből adományozták, a jelképek, emblémák leggyakoribb ábrázolata.
Későbbi heraldikánkban is ritkán kért és ritkán adományozott czimerkép. Csak Kassa város nemesitett polgárainak, czimereiben látjuk a három egymás mellé helyezett liliomot, mint emlékeztetőt szülővárosukra, családjuk bölcsőjére, mely azt még 1369-ben kapta különös királyi kitüntetés jeléül czimerébe Nagy Lajos királytól.
Ezen emblémák pótolták több, mint kétszáz esztendeig a valódi czimereket, a mely idő alatt, száz számra találjuk azokat a megyei kiadványok rongált pecsétein, külömböző alakokban és külömböző elhelyezésben. Gyakori nyomai a XVII. századba is benyulnak.
Nagy változást idézett elő a sablon-czimerekben az I. Mátyás királyunk alatt beállott szorosabb érintkezés Olaszországgal. Ezen érintkezés eredménye nemcsak az olasz reneszánsz korai meggyökeresedése lett nálunk a művészetben, épitészetben, heraldikában, de divatba hozta a művésziesen vésett olasz intagliók használatát a pecsétgyürükben. Ezek nemcsak a szokásos liliomokat, rózsákat, kereszteket szoritották ki részben, de szivesen használták olyan nemesek és főurak is nemcsak magánokirataikon, hanem nyilvános és történelmi fontosságu okiratok megpecsételésénél is, kiknek czimerét már pár százados pecsétek után ismerjük.
Ezen sablonok és emblémák közül, melyek eleinte kör vagy ovál alakba voltak foglalva, később sok paizsba került s egyes családok állandó czimerévé váltak. Czimerkönyveinkben százával találhatók az ilyen eredetü családi czimerek, melyeket a folytonos használat szentesitett s melyeket tulajdonosaik ma csak olyan joggal és hitelességgel használnak, mint azok, kiknek czimerei ékesen festett armálisban lettek adományozva.
A magyar nemesség egy tetemes részének, czimertelen állapotát még inkább igazolva látjuk, ha végig nézünk Árpád és Anjou királyaink idejéből reánk maradt czimereinknek s az azokat viselő családok sorozatán. Ezekből arról győződünk meg, hogy az emlitett korból, csak főuri családjaink czimereit ismerjük, – egy, két vármegyei alispán czimerének kivételével, – csak azokét, kik az ország főméltóságait viselték, kik az ország zászlósai, bánjai, vagy legalább is főispánok voltak, kik saját zászlóik alatt vezették banderiumaikat s magas hivatalaikban saját pecsétjeikkel erősitették meg kiadványaikat.
Heraldikai szempontból a zászlós urak czimeres pecsétjei között is három különbözőt találunk.
Egyik, a hol a tulajdonos zászlós ur mint olyan, magas állásában is hű maradt családi jelvényéhez s hatalmi állását csak pecsétjének köriratában tüntette fel. A másik, ahol a pecséttulajdonos ősi czimerét egyesitette az ország czimerének bizonyos részletével, mint hatalmi jelvénynyel_{Ilyenek: id. Roland nádor, 1255., if. Roland nádor 1299., Mihály Marhard fia 1311., Olivér tárnokmester 1347., Kanizsai István 1363., Pásztohi János országbiró 1395., Ilsvai Leustach nádor 1396. évi pecsétjei.}* és a harmadik a midőn a hatalmi jelvény teljesen leszoritotta a pecsétről az ősi jelvényt._{Ilyenek: Miklós erdélyi vajda 1280., István alországbiró 1250., Mokján nádor 1286., Demeter comes 1299., Omode nádor 1299., Lőrincz vajda 1304., Dózsa nádor 1312., Tamás erdélyi vajda 1321–42., Nekcsey Demeter tárnokmester 1335. évi pecsétjei.}*
A pecsétek érdekessége is ezen osztályzatok szerént idomul. Legfontosabbak azok, a melyeken érintetlenül marad a családi jelvény. A családi czimer kifürkészhető a hatalmi jelvénynyel egyesitett pecséteknél is, de ott hol a hatalmi jelvény teljesen kiszoritotta a családi czimert, ez utóbbinak megismerése a heraldika nagy kárára egyes esetekben teljesen elveszett. Igy veszett el az Igmánd nemzetségből származott Lőrincz vajda s a Debreczeni Dózsa nádor családi czimerének megismerése.
V.
A magyar heraldika kutforrását a XIV. század végeig csaknem kizárólag a pecsétek képezik. Ezekből is részint a hosszu, mozgalmas idő, részint az anyag romlandósága következtében kevés maradt reánk. Sok hézag maradt arra nézve, hogy ezen korból nemzeti heraldikánknak teljes képét lássuk és ennek teljesebbé tételére, más egyéb kutfők sem segédkeznek.
A sirkövek sok változáson mentek át, a mig a heraldika kutforrásaivá váltak. Elébb hosszukás négyszögü sima lapok voltak, melyeknek sima lapjára az elhunyt nevét s olykor elhalálozása évét vésték. Később a XIV. század folyamán, igyekeztek a sirkő sima lapját dekorativ czélokra felhasználni, s a legenda azt csak mint keret köritette. A sima lapra az egészet betöltő keresztet véstek, melynek stylja az akkor divó izlésben volt tartva, sőt akkor jelentkeztek már az alakos sirkövek is, kivált egyháziaknál, a hol az elhunyt főpap vagy apáczafejedelemnő alakja a sirkő sima lapjába mélyitve, mintegy körvonalozva volt bevésve. De ugy a kereszttel, mint az elhunyt alakjával diszitett sirköveknél hiányzott a heraldikai elem: a czimer.
A XIV. század közepe felé a sirkövekre vésett keresztekre czimerpaizsokat véstek, a melyek azokon mintegy függeni látszanak, ezekre városon az elhunyt polgár monogrammját, falun a földesur czimerét vésték.
A sirkövek alakulásában, a heraldikára nézve a legfontosabb lépés a XIV. század második felében következett be, a midőn azokról a keresztek elmaradtak s a sirkő egész sima lapját az elhunyt teljes czimere töltötte be. Ezzel egyidejüleg szokásba vették, hogy az alakos sirkövekre is rávésték az alak mellé alul vagy felül az elhunyt czimerét.
Ezzel a sirkövek a heraldika első rangu forrásává váltak, mert a reájuk vésett czimerek s a sirkő legendája, a melyek egymást kiegészitették, feltétlenül hitelesek voltak.
Minden fajtából maradt reánk, de csak mutatóban egy-kettő. Olyan, a hol a czimerrel ellátott pajzs a keresztre van függesztve egy van a kassai dóm sirkövei között, egy pajzsba foglalt sisakczimer, képe sárkány, egyező a Hermann nemzetség ősi czimerével. Kereszttel összekombinált a zsegrai sirkő is, szokatlan figurális elrendezésével, mindkettő évszám és legenda nélkül. Az alakos sirkövek közül Czudar László apát sirköve maradt meg Pannonhalmán az 1372. évből, a tisztán czimeresekből: Bebek Györgyé 1371. évből Görgőn, Gagyi Lászlóé 1382-ből Felső-Gagyban és Vlebach Györgyé 1392-ből a lőcsei nagytemplomban.
Ha talán egy-kettő kimaradt is a rövid sorozatból, vagy ujabb kutatások egy kettővel növelik is az ismertek számát, ez a szám mégis olyan csekély, hogy ezen korból származó sirköveinket, mint alig létező kutfőt kell tekintenünk középkori magán czimerkutatásainkra nézve.
VI.
A XIV. század közepén festették legrégibb – mondhatnánk egyetlen – czimeres kódexünket: a bécsi képes krónikát. Czimeres és nem czimerkódexnek mondottam azért, mert benne nem a heraldikai szempont a fő, hanem a krónikás, mégis reánk nézve épen ezen, ott mellékes heraldikai vonatkozások teszik főképen becsessé.
Ha tehát a bécsi képes krónikát heraldikai tekintetből méltatjuk, vagy biráljuk, nem kell szem elől tévesztenünk, hogy az első sorban képes krónika, s a heraldika itt csak mint dekorativ elem jött alkalmazásba. Ennek róvhatók fel ezen – a heraldika legfényesebb korszakából származott – képes kódex heraldikai hiányai.
A krónikairó a scytha faj eredetéről saját koráig, több évezred történelmét öleli fel, a melynek érdekesebb mozzanatait diszes miniatürökben festette meg. Az ügyes miniator azonban szintén elkövette azon akkor, s még századok multán is divó anachronismust, hogy néhány századdal régibb eseményeknél az ott szereplő férfiakat a saját korában használatos ruházatban és fegyverzettel ábrázolta. Ilyenképen a bécsi krónika összes festményei a XIV. század magyar udvari és hadi élet egyes mozzanatait tárják elénk s mint ilyen XIV. századi kulturtörténelmünk legbecsesebb forrása.
Miután a heraldikai momentumok ezen festett kódexben csak ornamentális jellegüek, csak az egyes képek élénkitésére, magyarázatára szolgálnak, a pajzsok is, a melyekre festettek, nem czimerpaizsok, hanem a valóságban is használt hadi paizsok, az olasz tárcsák egy neme, felső karimájukon levágással a dárdák elhelyezésére. A paizsok ezen neme sohasem volt czimerpaizs. Alakjánál fogva sem volt alkalmas a paizsalakok befogadására, de a hol az ilyen paizsokat, akár a valóságban, akár műemlékeken czimeralakokkal ékesitették fel, azokra külön festették fel a czimert paizsával, néhol különösen a XIV. században, sisakdiszével és takaróival együtt.
Ezen eljárást már ezen kódex miniatürjeinél is feltaláljuk, a sz. László párbaját, vagy a mogyoródi csatát ábrázoló képen, hol a király paizsán, az ország kettős-keresztes czimere külön dülényalaku paizsba van illesztve.
A kódex többi czimere, külön paizs alkalmazása nélkül lett közvetlen a hadi paizsra festve. Épen ezért azok heraldikai szempontból sok tekintetben kifogásolhatók. Főhibájok, hogy a czimeralakok nem töltik be teljesen a paizs mezejét, a mely hiba a heraldika ezen legfényesebb korszakában szokatlan és feltünő; azok a mindig három szinárnyalatban tartott paizs középső, világosabb részére szoritkoznak.
Nem nagy számban vannak a kódexben heraldikai emlékek, ezért azokat becses voltuknál fogva egyenként is felsorolhatjuk és ismertethetjük.
8Első egy vezéri férfiu alakja, zászlóján, mellén, paizsán egy varjuhoz hasonló madáralakkal. Ugyanez van Árpád vezér fehér hadi paizsára festve, fekete szinben két helyen is. Ez tehát a mesés Turul madár volna, az egyetlen magyar vonatkozásu nemzetségi czimerkép, de ez is, mint közös jelvény van feltüntetve (már a Hunoknál is !?) a hét vezért ábrázoló miniatürön, hol csak Árpád vezér hadi pajzsán látható a turul madár, a többi vezér paizsa üres, mint a hogy ez nem is lehet másként, a heraldikát pár száz évvel megelőző honfoglalás korában, ha csak a középkori heraldikusok módjára fantasztikus, nem létezett czimerképekkel nem akarta felékesiteni az üres paizsokat. A miniatür festő ezen tartózkodó eljárása, nagyban neveli műve heraldikai hitelességét. Ezen hitelességre való törekvés feltünik Veczelin lovag képénél, kinek czimerét valószinüleg nem ismerte és paizsát üresen hagyta.
A többi czimeres paizs a beköltözött idegen lovagokra vonatkozik.
Az első czimeres alak Buzád lovag, fehér paizsán fekete szarvu veres ökörfő homlokcsontjával.
Következik (Héder) Hedrich lovag. Felső testét veres öltöny fedi, jobbjában veres zászlót, baljában fehér hadipaizsot tart. Mindhármon hatágu arany csillag látható, melyet balról egy, befelé fordult holdsárló kisér.
Hedrich lovag ezen czimerénél a miniátor jól értesültsége nem vált be, mert nagyszámu, ezen lovag nemzetségére vonatkozó együntetü, heraldikai bizonyitékok alapján tudjuk hogy a lovagnak más czimere volt: veres és ezüstben ötször osztott paizs. De Hedrich lovag ezen tévesen festett czimerpaizsának is meg volt a maga heraldikai haszna, mert az rávezetett a Hunt-Pázmán nemzetség valódi czimerének megismerésére, a melyre nézve a heraldikusok, – talán épen ezen kódex festménye alapján, – az ujabb időkig, tévedésben voltak.
A negyedik czimeres alak Herman lovag, ki mintegy a harcz hevében, jobbjában hosszu egyenes pallosát ütésre készen tartja, testét fehér hadi paizsával fedezi, melyre arany sárkány van festve.
Ötödik Hunt lovag; jobbjában tartott veres zászlójára és baljában tartott veres paizsára fehér kutyafej van festve. Ezen czimerkép a Hedrich lovag czimerénél elmondottak után, egy önként festett beszélő czimernek bizonyult.
Olivér és Rathold testvér atyafiak egymás mellett állanak, jobbjukban a hosszu egyenes pallost leeresztve tartják. Egyik testvér felső öltönye fehér, nadrágja veres, baljában tartott hadi pajzsa fehér, a másik testvér felső öltönye veres, nadrágja fehér, paizsa szintén veres, mindkét paizsra arany hárslevél van festve. Végül Poth lovag violaszin zászlóján és paizsán fehér lábu, fekete szinü, összetett szárnyu madár látható.
Ezen hat lovag czimeres paizsa képezi a régi képes kódex magán czimerekre vonatkozó összes adatait. Eltekintve a Héder-Hunt-Pázmán féle tévedéstől, négy esetben, a czimeralakokat tekintve, hitelesnek bizonyulnak adatai, két esetben nem. Hibás a Hunt-Pázmán-féle beszélő czimeralak és hibás Poth lovag czimere is, ki ujabb nyomozások szerint a Győr nemzetségből származott és ennek ősi czimere: kék paizsban arány liliom volt.
A czimeralakokra, sőt azoknak szineire nézve is, elég megbizhatóknak találjuk a bécsi képes krónika miniatürjeit. A későbbi adatok beigazolják ezek helyességét. Más elbirálás alá esnek a czimerpaizsok szinei. Itt a művészt kizárólag dekorativ szempontok vezérelték. Ezt bizonyitja az is, hogy a paizsoknál a kék szin teljesen hiányzik, holott a Hunt-Pázmánok – vagy a krónika szerént a Héderek – czimerpaizsa teljes bizonyossággal kék volt. De ezen szint a művésznek mellőznie kellett a kedvező hatás kedveért, mert minden egyes miniatür alapszinét a kék képezvén, ezen szint az ábrázolásoknál öntudatosan kerülte.
A dekorativ szándék még jobban kitünik Olivér és Rathuld lovagok kettős alakjainál, hol a mi az egyiknél veres, az a másiknál fehér és viszont. Igy lesz egyiknek paizsa veres, a másiké fehér, holott a festő tudhatta azt, hogy a valóságban mindkét lovag czimerpaizsa egyenlő szinü volt.
Ha a kódexnek az idegen beköltözött lovagok czimereire vonatkozó dekorativ jellegü adatai megtürik is részben a birálatot, gáncsot és helyreigazitást, annál kifogástalanabbak azok, a melyek valódi heraldikai czélzattal festettek, minők az egyes csatajelenetek zászlói: a német sassal, a magyar osztásokkal, vagy kettős kereszttel.
A nemzeti zászló használata, különösen olyan csataképeknél jellemző, a hol magyar küzd magyar ellen, mint a mogyoródi és pozsonyi ütközetekben. Itt az egyik sereg az osztásos, másik a kettős keresztes zászló alatt küzd. Egyik a királyé, másik a herczegé. Érdekes volna tudni most hatszáz év multán, hogy valóban létezett-e ezen a király és ifjabb király között ketté osztott zászló? és hogy melyik használta az egyik czimerképet, melyik a másikat?
Kiválóan korrekt a kódex czimlapja, legfelül a király trónon ülő alakja, a magyar országczimer heroldalakját feltüntető köpenyegében épen ugy; mint ahogy az, az egy évszázaddal ifjabb «Armoire de la toison d'or» czimü franczia képes kódexben meg van örökitve.
Alól három csucsives rolettában, egyikben Nagy Lajos királynak kifogástalan szép, dőlt paizsba foglalt hasitott czimere, elől a magyar országczimer osztásaival, hátul az Anjouk arany liliomaival, a másikban annak sisakdisze a strucztollak közül előtünő strucz, csőrében patkóval, a paizsszineknek megfelelő kék-veres takaróval. A középső rosettában paizs nélkül, minden heraldikai kellék nélkül: Magyarország kettős keresztje.
Ez utóbbi ismét egy figyelemre méltó heraldikai momentum.
Az eszme, hogy a czimeralakokat paizskeret nélkül, diszitő motivumok gyanánt felhasználják, Olaszországban keletkezett. Ott már ennek a XIII. század végén van nyoma, az 1294-ben épült firenzei Santa Croce templom diszitményei között, a hol egy oszlopfőn az Alberti család czimerképét, az egymást keresztező lánczot, a czimerpaizsból kivéve szabadon alkalmazták._{Ledebuhr: Heraldisches aus Italien. Festschrift zum 25. Jähr. Jubil. d. Vereins Adler.}*
Veronában egy századdal később a Can Signorio della Scala siremlékén ugyanezt látjuk s ismét egy századdal később a XV. század végén, a római Farnese palotának kutján a Farnesek liliomát. Francziaországban a XVI. század elején lép fel e szokás XII. Lajos épitményein, mig Németországban csak a XVII. század elején találunk első nyomaira az Aschaffenburgi Johannisburgon, a mainzi érsek hajdani székhelyén._{Zellner E. Herold. 1899. No. 5.}*
Hazánkban mint műépitészeti diszitő motivumot első izben, megelőzve nyugatot a XV. század utófelében találjuk Mátyás királyunk budavári palotájában.
A XV. század végeig, a mint azt már fentebb is elmondottam, a magyar heraldikának, miután a még nyugaton is ritkaság számba menő czimerkönyveink nem voltak, czimeres sirköveink nagy része elpusztult, egyedüli forrását a pecsétek képezik. De ezen egyetlen forrás is hű képét adja a czimerek fejlődésének hazánkban. Nehéz volt ezen fejlődés, mert nem volt meg a nemzetben az érdekeltség és a fejlesztő erő, de azért alakulásaiban lépést tartott a nyugat heraldikájával, mintegy önkéntelenül, minden valószinüség szerént elébb a beköltözött idegen lovagok hatása alatt, majd a pompakedvelő Anjou királyok korában a fényes udvari élet követelménye gyanánt. A czimeralakok a legegyszerübb alakban voltak kölcsönözve az állat- vagy növényvilágból vagy egy-egy égi test alakjában. Ezen egyszerü jelvények, szinekben változtak ugyan, de egyszerüségükben megmaradtak, egészen a XIV. század végeig. Az eddig meghatározott 29 nemzetségi czimer, csaknem egészben képviseli a XIV. század végeig használt összes czimeralakokat. Ott van a sas, az Aba nemzetség czimerében, a melyhez társul még a Balog-Semjén, a Kaplyon és Miskolcz nemzetség s még vagy tiz más család_{Péter alnádor 1298; Tamás főispán 1299.; János boldvakői várnagy 1300; Egyed fia István 1319; Nagymartoni Pál 1323; Mihály, bolondóczi várnagy 1328; Simon alországbiró 1339; Kecheő, pozsonyi várnagy (sisakdisz) 1362; István, Péter fia, gömöri főispán 1365; Kővágőörsi György, Miklós fia 1392.}* czimerében a sassal. A sas, a magyar heraldika fénykorának legkedveltebb czimerállata volt, épen olyan, mint a hanyatlás korszakáé az oroszlán. Egy-két czimeren: farkas, medve, bika, kutya, szarvas, a madarak közül: kakas, a Czikó család czimerében: angyal, az Olnodi Czudar nemzetség paizsán a csatt és egy-két heroldalak egésziti ki a nemzetségi czimerek czimeralakjainak sorozatát s ezekkel az ezen korból ismert czimeralakok változatossága is nagyrészben ki van egészitve.
A czimeralakok egyszerüségét nem tarkitották még czimertörések sem, ilyenek nyomai csak a legritkább esetekben tünnek fel. A midőn nyugaton a czimer, a XIV. század folyamán teljesen kialakult, a sphragisztikai emlékek tanusága szerént, a kialakulás nálunk is késedelem nélkül fellépett, de a sisakdisz egyszerüségben hasonlitott a paizsalakhoz, még a segédsisakdiszekből is csak a női törzseket, szárnyakat és bölényszarvakat fogadták el, de ezeket is csak a legritkább esetekben használták.

A XIV. század végeig, a magyar heraldika tartotta meg az ősi heraldika nemes egyszerüségét legjobban s az ezen korból származó czimer-emlékeink a klasszikus heraldika legszebb alkotásai közé tartoznak.

Emblémák sorozata.

1.	1353.	Henrik, Dénes fia krassómegyei alispán	Véghelyi gyüjt. Nemz. Múz.
2.	1367.	Berkesnéniei Mihály mester borsodi alispán	Forgácv ltár
3.	1389.	István comes Lack fia szepesi alispán	Tomka ltár. G. 8.

4.

1394.ő, körirata S. MARK FILII

		SIMEONI	u. o. G. 10.
5.	1429.	Urbánfalvi János comes szepesi szolgabiró	u. o. G. 31.
6.	1429.	János comes Urbánfalvi Hank fia szepesi szolgabiró	Csoma ltár. Máriássy ltár.
7.	1432.	Mátyásfalvai Tóbiás	Máriássy ltár.
8.	1436.	N. n. szörényi al-bán	Sombory ltár. Nemz. Múz.
9.	1440.	Petkey László bodrogmegyei alispán	Zichy cs. ltár. IX. 6.
10.	1440.	Nagyvölgyi László bodrogmegyei alispán	u. o. IX. 6.
11.	1447.	N.N. abauji szolgabiró	Csoma ltár.
12.	1445.	Polyák zempléni alispán	Dessewffy ltár.
13.	1448.	N. N. bodrogm. alispán	Zichy ltár. IX. 186.
14.	1449.	N. N. bodrogm. alispán	Zichy ltár. IX. 223.
15.	.		Zichy ltár. IX. 293.
16.	1451.	Nagyvölgyi László vicze	Zichy ltár.
17.	1453.	bán és Bodrog megye	Zichy ltár. IX. 309.
18.	1453.	szolgabirái	Zichy ltár. IX. 309.
19.	1453.		Zichy ltár. IX. 360.
20.	1454.		Zichy ltár. IX. 442.
21.	1457.	Nyitramegye szolgabirái	Zichy ltár. IX. 539.
22.	1462.	Eszeni Chapy János
		zempléni alisp. s biró-
		társai	Dessewffy ltár.
23.	1458.	Dobay Gergely kolozs-
		megyei alispán	Dessewffy ltár.
24.	1473.		Csoma ltár.
25.	1474.	Sárosmegyei szolgabirák	Csoma ltár.
26.	1474.		Csoma ltár.
		Roskoványi Miklós lés
27.	1474.	Frichy Márton	Csoma ltár.
28.	1474.	Sárosmegyei alispánok	Csoma ltár.
29	1474		Csoma ltár.
30.	1474.	Sárosmegyei szolgabirák	Csoma ltár.
31.	1474.		Csoma ltár.
32.	1475.	Szepesmegyei szolgabiró	Csoma ltár.
33.	1475.	Szepesmegyei szolgabirái	Csoma ltár.
34.	1475.		Csoma ltár.
35.	1479.	Ábrahámfalvi Damián
		szepesi szolgabiró	Forgách ltár. Nemz. Muz.
36.	1485.	Csantafalvi Crigh Janos
		comes szepesm. szbiró	Tomka ltár. G. 43.
37.	1492.	Egyik szörényi al-bán	Sombory lt. Nemz.muz.
38.	1493.	Miklósfalvi Boch Márton szepesm. szbiró	Tomka ltár.G. 44.
39.	1497.	Csantafalvi Lőrincz comes szepesm. szbiró	Tomka ltár. G. 46.
40.	1518.	Spáczay Gáspár és Zele
41.	1518.	Miklós Krasznam. alisp.	Sombory ltár.
42.	1503.	Fachaly László abaúji alispán	Csoma ltár.
43.	1505.	Czenthefalvi Lőrincz comes szepesm. szbiró	Máriássy lt.
44.	1505.	N. N. abaúji szolgabiró	Csoma ltár.
45.	1505.	Abaúji alisp. és szbiró	Gábriel ltár.
46.	1505.
47.	1508.	Abaúji alisp. és szbiró	Gábriel ltár.
48.	1513.	Gagyi Demeter abaúji alispán	Gábriel ltár.
49. 50. 51.	1518. 1518. 1518.	Mindszenthy Péter szolnokmegyei alispán és társai	Sombory ltár.
52. 53. 54.	1520. 1520. 1520.	Szuhafői Rajnold borsodmegyei alispán és társai	Butykay levéltár.
55. 56.	1521. 1521.	Mindszenthy Péter szolnokm. alispán és társai	Sombory ltár.
57.	1520.	Szemerey Mihály abaúji alispán és birótársai	Gábriel ltár.
58.	1520.	Szemerey Mihály abaúji alispán és birótársai	Gábriel ltár.
59.	1529.	N. N. borsodm. szbiró	Butykay ltár.
60.	1357.	Felsőnémeti Miklós abaúji alispán	Kassa v. ltára.
61.	1538.	N. n. abaúji szolgabiró	Csoma ltár.
62.	1544.	N. N. abaúji szolgabiró	Csoma ltár.
63.	1545.	F. R.	Sombory ltár.
64.	1547.	Abaúji szolgabiró	Csoma ltár.
65.	1547.	Abaúji szolgabiró	Csoma ltár.
66.	1547.	Nicolaus Boglyas	Csoma ltár.
67.	1549.	Csatóházi Csathó István	Csoma ltár.
68.	1549.	Chamai Fábián Balázs	Csoma ltár.
69.	1555.	N. abaúji szolgabiró	Csoma ltár.
70.	1555.	Eőri Possay Gáspár ungi alispán	Both ltár.
71.	1573.	Thussay Mihály	Forgách ltár.
72.	1563.	S. J. ugocsai alispán	Gábriel ltár.
73.	1606.	Palay Boldizsár	Jakabfi ltár.
74.	1623.	J. T.	Jakabfi ltár.
75.	1633.	Borbély András	Tomka ltár.
76.	1637.	Dubraviczky Zsigmond	Tomka ltár, G. 121.

CSOMA JÓZSEF.

11RODOSTÓI NEMESLEVÉL RÁKÓCZITÓL, 1728.

A Turul 1907. évi IV-ik füzetében (193. l.) R. Kiss István úr a Győrvármegye levéltárában őrzött armálisok közül ismertet és hasonmásban is közöl egy II. Rákóczi Ferencz fejedelemtől kiadott, – nagy ritkaság számba menő – nemeslevelet, a vele, hűségén, számkivetésben élt magyar philosophus Kiss István számára kiállítva, a kiről a Franklin-társulat által közzétett Mikes Kelemen Törökországi Levelei díszkiadásához irt «Történelmi Bevezetés»-ünkben emlékeztünk meg tüzetesebben.
Nos, egy egészen hasonló Rákóczi-féle rodostói nemeslevéllel – vagyis inkább az ő hűségében élő («in ordinem Nobilium a mandatis nostris») nemesek sorába iktató levéllel – mi is szolgálhatunk, melyet ugyan egy más munkánk keretében utóbb szándékoztunk napvilágra juttatni: mindazáltal most már, mint érdekes pendent-ot, nem késünk e becses folyóiratban kiadni; mely is így szól:

«Nos Franciscus II. Dei gratia Sacri Romani Imper˙ et Transilvanić Princeps Rákóczy, partium Regni Hungarić Dominus et Siculorom Comes, Dux in Munkács et Makovicza, Dominus hćreditarius de Saáros-utak, Tokay, Regécz, Ecsed, Somlyó, Szerencs et Ónod, etc. Prćsentibus declaramus, quod in condignam considerationem sumptis fidelibus servit˙s Nobilis nobis dilecti Joannis Baptistae Baronis de Vigouroux, instantiaque ejus superinde facta, eundem munere Nobilium a mandatis nostris condecorare resolvimus. Prćsentibus igitur intimamus et mandamus fideli nobis sincere dilecto primario stabuli nostri prćfecto,_{Ez az egykor az áruló Ocskayt elfogott hires vitéz kurucz tiszt : Kosztolányi Jávorka Ádám ezredes vala.}* ut prćdictum fidelem nostrum Joannem Baptistam Baronem de Vigouroux, secundum tenorem edicti nostri super hoc officio die 5-ta Januar˙ 1725. publicati, in ordinem Nobilium a mandatis nostris per prćsentes adscitum officium prćrogativis in supradicto Edicto declaratis et expost suo tempore uberius specificandis gaudere et fungi faciat. Nec (secus) facturus. Datum Rhodoste, Die 7-ma Április 1728.

Signé:

Franciscus Princeps m. p.

Signé: Bechon m. p.

L. S.

Nous Louiz Sauveur Marquis de Villeneuve, Conseiller d'Estat et Ambassadeur du Roy ŕ la Porte Ottoman, certifionez et attestonez, que la signature cy dessuez est celle de feu Monseigneur le Prince Ragoczy, –» etc.

Dates au Palaiz de France ŕ Péra les Constantinoples, le 21. May 1735. Signé: Villeneufve m. p. Par Monseigneur signé: Belin m. p.
Ezen, a portai franczia nagykövettől hitelesített egykoru másolat a görögországi Naxos szigetén honos Lastics-Vigouroux család leveles ládáiban őriztetik, nagyszámu egyéb, oroszországi és a Rákóczi-emigratiót illető iratokkal együtt. Az 1906-ik év őszén Rákóczi és bujdosó társai hamvai hazahozataláért Konstantinápolyba, Rodostóba, Izmidbe érkezésünk hire az egész Keleten elterjedvén, elhatott Naxos szigetére is, honnét aztán a derék Lastics-családtól a legszivesebb fogadtatásról biztosító meghivást nyertünk, e Rákóczi-iratok átkutatása végett. Azonban a mi keleti időzésünk a hazai ünnepélyek miatt szoros terminushoz lévén kötve, oda nem rándulhattunk el, hanem a jelzett iratok kiválogatása és lemásolás végett hozzánk juttatása ügyében az athčnei osztrák-magyar követség utján tettünk lépéseket, melyek sikerre is vezettek. Igy jutottunk számos kiváló érdekü, emigratió-korbeli diplomatiai ügyirathoz, közöttük az imént közlött nemeslevélhez is.
Ezek egykori tulajdonosát, báró Vigouroux Jánost illetőleg röviden elmondjuk, hogy ő, mint franczia lovas-kapitány 1717-ben, királya engedelmével Nagy-Péter orosz czár szolgálatába lépvén, ott gyorsan emelkedett és pár év alatt az astracháni dragonyos-ezred ezredesévé lőn. Mint ilyen szolgálá Péter czárt egész 1725-ben történt haláláig. Ekkor elbocsáttatását kérte s 1726-ban vissza, hazájában hátrahagyott családjához indult és ezen év nyarán Konstantinápolyba érkezett. Itt, természetesen, tisztelgett a franczia nagykövetnél, a Rákóczival sűrü érintkezésben álló vicomte D'Andrezelnél. Ennek a sokat tapasztalt, élénk társalgásu s ügyesnél ügyesebb ember megtetszvén, beajánlá őt az elhúnyt D'Absac helyére épen valami diplomatiai feladatokra alkalmas ügyvivőt kereső bujdosó fejedelemhez és elküldötte Rodostóba.
Mikes Kelemen 1726. szeptember 17-iki levelében emlékezik meg, «mint nem régen hozzánk jött»-ről Vigourouxról, de épen nem rokonszenvesen, sőt mint «igen hazug,» dicsekvő, «mindent tudott, látott, sok beszédü, sík nyelvü» kalandorról. Az érzékeny és gyanakvó Mikest, ugy látszik, valamivel megbánthatta a jövevény franczia, hogy ennyire elitélőleg (s mondhatjuk igazságtalanul!) nyilatkozik róla, ámbár alábbi soraiban maga is sejteti, hogy hőn szeretett urára, magára a fejedelemre épen nem ily benyomást tett a bőbeszédü, eszes, finom franczia főtiszt; mert mindjárt alább már igy folytatja Mikes: «Gondolom – a mint látom, – hogy talán megakad itt közöttünk, mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen kapnak.»
Valóban, Rákóczi a bizalmát csakhamar megnyert s nagyon használhatónak bizonyúlt franczia nemest állandó szolgálatába fogadá és fontos diplomatiai küldetésekre alkalmazta külföldi udvarokhoz; nevezetesen először is szülőföldére: a párisi udvarhoz, XV. Lajos királyhoz és a Bourbon herczegekhez utaztatta őt, majd onnan a belga és hollandi státusokhoz, barátjához Ágost lengyel királyhoz és az özvegy czárnéhoz. Vigouroux mindenütt a legnagyobb ügyességgel s hűséggel jár vala el új ura dolgaiban és nem egyszer kimerülten, súlyos betegen tért haza Rodostóba. A fejedelem elismerése jeléül – mint láttuk – már 1728-ban a magyar nemességgel tünteté ki őt, kevéssel utóbb pedig katonai rangját is emelé; vezérőrnagygyá («Général-Major») léptetvén elő Vigouroux-t.
Igen vonzó és kedves epizód a rodostói egyhangú, szomorú életben a Vigouroux két növendék-fiának állapota, dolga. Az idősbik gyermeket, ki 1710-ben született, (1728-ban 18 évesnek iratik) atyja már orosz ezredes korában hazulról maga után küldette, hogy mégis legyen valakije az idegen országban; s a fiatal báró több esztendőt töltvén ott, tökéletesen megtanult oroszul, annyira, hogy ezen a nyelven leveleztek egymással is atyjával, a ki őt leveleiben «douchincá»-nak (lelkecsém) nevezi folyvást, – úgy, hogy ma sem ismerjük más nevét. Mikor az apa Oroszországot odahagyván, 1726 őszén, Rákóczi szolgálatába áll vala: kedves douchincáját is magával vivé Rodostóba, s a 16–17 éves franczia nemes ifjút a fejedelem fölvevé udvari bejárói közé, ép úgy, mint egykor – odahaza – Mikest. És az élénk, kedves franczia fiú úgy meg tudta magát kedveltetni a számüzött magyar coloniával, hogy nemsokára valamennyiök «douchincá»-jává lőn, – e beczéző néven szólítá őt mindenki.
Az öreg Vigouroux-t Rákóczi 1726 végén, mint említők, hosszú ideig tartó diplamatiai küldetéssel Francziaországba, majd onnan Belgiumba, Porosz-, Szász- és Lengyelországba indítván, ő mindenekelőtt franczia földön élő családját keresé föl és új ura iránti őszinte hódolata, hűsége zálogáúl ekkor, 1727-ben, 14–15 éves kisebbik fiát is a fejedelem udvarában hagyott bátyja után Rodostóba küldötte Marseilles-ből, egy ismerős hajóskapitány felügyeletére bizván a gyermeket, kellő útiköltséggel. Mivel pedig ő közte és a fejedelem egyik bizalmas, kedvelt udvari főtisztje: a beregi előkelő származásu Illosvay János között csakhamar oly benső barátság fejlődött, hogy egymást testvérekül fogadták, – aminthogy a douchincát is ennek atyai gondjaira bizta volt, – előre tudósítá Illasvayt, hogy második fia is («mon fils le cadet») legközelebb Sm˙rnába fog érkezni, kéri tehát barátját: küldje oda a gyermek elé a bátyját, az kísérje Rodostóba. Közvetlen czélja a kisebbikkel egyelőre az, hogy a fiú tanuljon meg törökűl, s e végett adja őt be Illosvay a capucinus-rend galatai missiója iskolájába; a tartáspénzről szóló utalványt íme, mellékeli.
Azonban másként történt. A douchinca elutazván, Sm˙rnában az apai utasításhoz híven, a kapitánytól átvette ugyan az öcscsét, de mivel ott pestisjárvány dühöngött, a rodostói parton szigorú vesztegzárt kellett a testvéreknek tartaniok, s azonkívül a hosszas utazás és a Sm˙rnától Rodostóig kiállott nagy vihar a kisebb fiút igen megviselte. Holtfáradt és beteg volt a szegény, s azért bátyja a szobácska egyetlen ágyát neki engedé át, – maga a földön feküvék. A fejedelem gyöngéd gondoskodásából, az ő keresztleánya, Mademoiselle Charričres – az egykoron hazánkban harczolt vitéz franczia ezredes leánya – küldözgetett a két fiúnak ebédet, de az ételeket is csak az ablakon adogatták be, s a hozzájok napjában gyakorta ellátogató atyai gondviselőjük, Illosvay János is csak az ablakon át beszélgethetett velök, mig a quarantain tartott.
Illosvaynak Naxosban fennmaradt nagyszámú szellemes, bizalmasan csevegő baráti levelei atyjokhoz, telvék a két, fölöttébb rokonszenvesnek festett gyermekről kedvesnél kedvesebb, elragadóan vonzó és naív részletekkel, úgy az ő, saját fiaként szeretett douchincájáról, valamint – és talán még inkább – kis öcscséről, a «petit chevalier»-ről, a ki feltünő szép, romlatlan, jólnevelt és olyan kedves, okos gyermek vala, hogy mindenkit elbájolt, a ki csak megismerte. E szép «kis lovag»-ot mindenki dédelgette Rodostón, de legkivált Illosvay. A ki is a helyett, hogy Galatába vitte volna őt, – meg nem állhatta, hogy az első jó alkalommal személyesen be ne mutassa kis kedvenczét a fejedelemnek.
És a nagy, nemes Rákóczi szeretetét is mindjárt az első bemutatáskor annyira megnyerte a vonzó gyermek, hogy hosszabban elbeszélgetett, elenyelgett vele, mivel pedig zsenge koránál fogva egyéb udvari szolgálatra alkalmas még nem volt: nemes apródjai közzé vette őt fel,_{«Voici un joly garçon, – donc j'aurée, que fait un page!» – mondá Rákóczi Illosvaynak, mindjárt az első bemutatás után.}* pompás, nyalka, szines magyar ruhát készíttetvén a kis franczia legénykének, – a kinek készséges, kedves, figyelmes szolgálataival nagyon meg volt elégedve utóbb is, mint Illosvay jelenti a boldog apának.
Az épen ekkor (1727–28.) atyjánál Rodostóban időző György herczeg pedig szintén igen megkedvelé a petit chevalier-t, s egy szép fürge ponny-lovacskát és madarakat lövöldözni való kis puskát ajándékozott neki.
Iacute;me, egy mosolygó idyll a rodostói bús életből!
Pedig ennek a dédelgetett, bájos gyermeknek nemsokára ugyan szomorú sorsa lőn! ...
Az öreg Vigouroux báró tehát, két fiával együtt, a róla ugyancsak hibásan és elfogultan itélt Mikes Kelemen rossz véleményét teljesen megczáfolva derék viseletével, ép oly híven és buzgón szolgálja vala az öreg fejedelmet egész haláláig, mint akár maga Mikes főkamarás.
Rákóczi halálakor a báró, úgy látszik, valamely bonyolult diplomatiai ügy intézése végett a párisi udvarnál időzött s ezért idősb fiára, douchincára bizá, a ki ekkor már az elhúnyt nagy fejedelem udv., főbejárója («prémier gentilhomme de la cour de S. A. S.») volt, hogy a portai franczia nagykövetségen készíttessen hiteles másolatot az atyjának magyar nemességet biztosító 1728-iki fejedelmi okiratról, a melyet az apa bizonyára Rákóczi József herczegnek, a néhai fejedelem idősb fiának készült bemutatni, tábornoki decretumával együtt. A következmények legalább idemutatnak.
József herczegnek ugyanis az 1735-ik év elején sikerülvén, öcscse György példájára, a bécsi felügyelet alól elosonni, Velenczébe menekült, a honnét tudósítá kisded korától nem látott édes atyját, hogy hozzá készül Rodostóba. Ez a levél nagy örömöt okozott a gyermekeit hévvel szerető öreg fejedelemnek, a ki – márczius hó eleje óta már betegeskedvén is – óhajtva várta, napról-napra élénken várta elsőszülött fiát. De mivel ennek a III. Károly császártól némi kárpótlásul nyert siciliai feuduma biztosítását az új (Bourbon) dynastiával is szükséges volt megerősíttetni és e miatt kénytelen vala huzamosabban időznie Nápolyban, – az öreg fejedelem váratlanul rohamosan rosszra fordult betegsége már nem engedte megérnie azt az utolsó örömöt, hogy mind türelmetlenebbül várt kedves fiát karjai közé szoríthassa.
József hg. dicső atyjának váratlan haláláról Nápolyban értesülvén, Rodostó helyett most már Francziaországba utazott, hogy ott időző testvérével családi dolgaikról tanácskozzék s a barátságos franczia és spanyol udvarokkal a teendőkre nézve érintkezésbe lépjenek.
E föladat hosszabb időt vőn igénye; s azért a tesvérek atyjok rodostói udvarának s hagyatékának átvétele s az árván maradt bujdosótelep ügyeinek a fényes portán mihamarabbi kijárása, rendezése, elintézése végett elhatározák, hogy mint néhai atyjoknak immár tiz év óta bizalmas főhivét, tábornokát és diplomatáját, a György herczegtől már személyesen jól ismert b. Vigouroux Jánost küldik el Rodostóba és Konstantinápolyba, a József hg., mint idősb fiú által Marseilles-ben, 1735. október 15-én keltezett s ünnepélyesen kiállított plenipotentiális-levéllel. Ennek eredetije ma is megvan Naxosban a Lastics-Vigouroux-család utódainál, számos más, Rákóczi Ferencz, József és György-féle, emigrationalis iratokkal, Vigouroux követi utasításaival és utazási naplótöredékeivel egyetemben; melyek már lemásolvák s majd annak helyén és idején közzé fognak tétetni.
E helyütt rövideden csak annyit említünk meg, hogy Vigouroux és két fia ép oly benső, megbizott híveivé lőnek az erdélyi, tragicus sorsú trónkövetelő Rákóczi Józsefnek mind haláláig, a mint valának nagynevü édesatyjának; sőt egyikök fiatal életével is adózott a fejedelmi Rákócziakhoz való hűségeért. Ugyanis József herczeg diplomatiai küldetésében az öreg Vigouroux a lengyel udvarhoz tett utjából visszatérőben lévén a kisebbik fiával, – kit utitársul magával vitt vala, – az utánok kémkedtető lengyelországi osztrák követ titkos megbizásából valamelyik határszéli vendégfogadós mérget kevert az étkükbe, az akkori nem épen ritka szokás szerint.
A méreg hatott; mindketten rosszul lettek. Az erős szervezetü apa sok kínlódás után, bár elnyomorodva, de mégis élve kilábolt ugyan valahogy: azonban szeretett fiának – ki a mérgezett ételből talán többet evett, vagy gyöngébb testalkata volt, – már csak a holttestét vihette el magával nagy zokogások közt Konstantinápolyba. És ez a szegény fiatal áldozat, mint édes atyja szomorú leveleiből értesülünk, az ifiabbik Vigouroux-fiú («mon cher fils le cadet») volt, vagyis az egykor Rodostóban annyira dédelgetett bájos gyermek: a «jol˙ garçon», a «petit chevalier», az öreg Rákóczi Ferencz fejedelem fényes magyar ruhás kedves kis franczia apródja ...
A rodostói udvartartás József herczeg halála után feloszolván, az idősebb Vigouroux testvér a «prémier gentilhomme de la cour», a hajdani «douchinca», vagyonos görög leányt vett feleségül, ennek birtokára, Naxos szigetére költözött, hol leszármazottjai ma is élnek, jó módban, s gondosan őrzik őseiknek, az öreg Vigouroux diplomatiai és katonai pályája miatt magyar, orosz és franczia vonatkozásaikért oly becses levéltárát.
Az öreg Vigouroux-val, János báróval, ezen iratok közt utóljára 1741. júliusban találkozunk Turinban, hol – mint irja – már régóta nagybetegen sínylődik; mert a mérgezési eset óta, a mely kedves fiát megölte, ő sem bír magához jönni sehogysem; s azon följül még szükséget is kell szenvednie. Azért az Istenre kéri a jezsuita-rend török birodalmi missióinak főnökét, – a kihez e levél szól, – hogy az ő diplomatiai hűséges fáradozásai, utazásai részbeli jutalmaképen még néhai Rákóczi József herczegtől részére kiutalványozott és, mint bizton tudja, ki is fizetett 2500 tallért vegye át azon név szerint megnevezett embertől a ki fölvette, és küldje mihamarabb hozzá Turinba, a hol bizony már csak ápoltatási költségeire is nagy szüksége van eme jól megszolgált összegre.
Az öreg Vigouroux báró, mint e levél soraiból sejteni lehet, valószinüleg maga is belepusztult, kedvencz fiát követve, a lassan ölő, szervezetét apránként megemésztő méregbe; későbbi nyoma ugyanis életbenlételének nincsen, legalább a naxosi osztrák-magyar conzul, Lastics ur által kiválogatott s velünk közölt családi iratok közt.
Álljanak tehát e föntebb irottak itt az ő és fiai – a bujdosó fejedelem hű szolgái – emlékezetére, kapcsolatban a részére kiállított Rákóczi-féle rodostói magyar nemesi oklevéllel.
THALY KÁLMÁN.

SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.

(Negyedik közlemény.)

III.
Karácsonyi ur Thiethmárban látja azt az egykoru irót, kinél feltalálható a harmadfélszáz évvel későbbi lengyel és sziléziai krónikák igazolása.
Ámde Thiethmár, mint már többször hangsúlyoztam, sehol, még csak czélzáskép sem mondja, mintha akár Deuuix vagyis Géza fejedelem neje, akár pedig a pannoniai király, a névszerint nem emlitett Sz. István anyjának testvére, Procui, bármiféle rokoni viszonyban lett volna a lengyel herczegi családdal. Már pedig ha unokanővérnek magyarázzuk is a «soror» szót: Procui másod- vagy akár harmadfokon, de mindenkép nagybátyja volt Chrobry Boleszlávnak, kinél menedéket keresett akkor, midőn kiszökött Magyarországból, hol előbb, a mig t. i.országát el nem foglalta nővérének a fia, Sz. István, a másik egykoru forrás, a hildesheimi évkönyvek tanusága szerint nemcsak előkelő állást viselt, hanem, a hogy az akkori németek mondták, egyenesen «rex» volt, azaz unokaöcscsével egyenrangu uralkodó. Mellőzve a kérdés azon oldalát, hogy a még félszázaddal előbb teljes virágzásban levő hármas fejedelemség mellett alig képzelhető, hogy egy idegen azért, mert nagybátyja volt a nagyfejedelemnek, elnyerhesse a külföldiek szemében «rex»-nek nevezhető társfejedelemséget, melynek gyökerei a régi törzsrendszerrel, a magyarság különböző keletkezésü politikai alakulásaival voltak szorosan összefüződve: csak arra hivatkozom, hogy Thiethmar semmiesetre hallgatta volna el az állitólagos lengyel atyafiságot, midőn Procuiról beszélt, ha csakugyan lett volna ilyen atyafiság.
Mert a lengyel dolgokat nagyon jól ismerte, nem úgy, mint a magyar dolgokat s épen Meskó és Chrobry Boleszláv családi viszonyait tárgyalja olyan részletességgel és a «tömöttségre való igyekezetnek» nagyon is ellentmondó bőbeszédüséggel, hogy ha hallgat arról, mintha Procui atyai nagybátyja lett volna Chrobry Boleszlávnak, hát ez biztosan mutatja, hogy nem volt az.
Hogy mennyire nem kereste Thiethmár a tömöttséget, épen a lengyel uralkodóház viszonyainak, Mesko nősülésének, keresztény hitre való térésének, Chrobry Boleszláv házasságainak ismertetése, gyermekeinek elsorolása bizonyitja, melyeknek elmondására és az előadás fonalát megszakitva, közbeékelésére akkor vesz magának alkalmat, midőn műve IV. részének 19-ik s következő fejezeteiben_{Pertz MGSS. III. 782–784. Bielowski I. 258–264.}* elmondja a Sz. Adalbert vértanuságát s III. Ottó császár 1000-ik évben történt látogatását Chrobry Boleszlávnál, a mikor is fölkeresve Sz. Adalbert holttestét Gnezdában, megalapitotta a lengyel egyházat, gnezdai érsekké tette Sz. Adalbert testvérét, Radimot, vagy mint mások latinosan nevezik, Gaudentiust s alája rendelte Reinberg cholbergi, Poppo krakkói és János boroszlói (wrotislai) püspököt, «remélem, törvényesen – teszi hozzá – mindamellett azon főpap (t. i. a magdeburgi érsek) beleegyezése nélkül, kinek fenhatósága alá volt vetve ezen egész terület» s a ki alatt csak Vunger, poseni püspök maradt meg ezután is.
Mindezek részletes elmondása után a 35-ik fejezetben visszatér megint a nyolcz évvel előbb meghalt Meskóra, hogy a már előzőleg mondottakon kivül azt is előadja felőle, a mi még elmaradt._{Miseconis Poieniorum incliti ducis et in superioribus libris ex magna parte signati residuum explico factum.}* Ez a cseh területről vett feleséget, idősbik (II.) Bolizláv nővérét, ki nevének a valóságban is megfelelt. Mert szlavon nyelven Dobrawának hivták, a mi teuton beszédben Bonát jelent. Látva ez a Krisztushoz hü asszony, mennyire el van telve férje a pogányság sokféle tévedéseivel, gyakran forgatta szorongó elméjében, mikép kötné őt a hitben is magához. Hosszadalmasan elmondja aztán Thiethmár, hogyan történt, a mig a szeretett nő gyakori intéseire Meskó végezetül «kiokádta veleszületett hitetlenségének mérgét»_{Crebro dilectć uxoris ortatu innatć infidelitatis toxicum evomuit.}* s népével együtt áttért a kereszténységre, de az első főpap, Jordan sokat fáradozott velük, mig szóval és tettel meg tudta nyerni őket «a fölülről eredő szőllő művelésére»._{Jordan, primus eorum antistes, multum cum eis sudavit, dum eos ad supernć cultum vineć sedulus verbo et opere invitavit.}*
Ezután szülte ez a jó anya tőle nagyon elfajzott fiát és sok szülőanya veszedelmét,_{Post hćc peperit bona mater filium longe sibi degenerem et multatum perniciem genitricum.}* kit testvére nevéről Bolizlavnak nevezett. A következő 36-ik fejezetben aztán elmondja Thiethmár, hogy megholt Dobravka (Annalista Saxo szerint 977-ben), s Meskó ekkor egy apáczát vett nőül a Calva nevü zárdából, Thiedrik őrgróf Oda nevü leányát, kinek nagy volt önhittsége, «mert megvetette égi jegyesét, elébe helyezvén neki a harczos férfit.». Ez szülte férjének: Meskót, Suentepulkot és az itt csonkán maradt szöveg által meg nem nevezett harmadik fiut. A 37-ik fejezetben áttér Meskó herczeg Ottó császár 10-ik évében, 992-ben junius 8-ik kalendáján bekövetkezett halálára, ki hátrahagyott egy több felé osztandó országot, de fia Bolizlav elkergette mostoháját és testvéreit és róka furfangjával egyesitette az országot. Ez csakhogy egyedül uralkodjék, mellőzött minden jogot és méltányosságot. Nőül vette Rigdag őrgróf leányát, aztán elhagyta s ekkor Magyarországból vett feleséget, kitől Besprim nevü fia született, de azt is elüzte;_{Emliti e nőt a Chronicon Polono-Silesiacum is «deflorata prius filia regis Russie, quam ipsius coniugio negaverat. Deinde ducens filiam ducis Ungarie». (Pertz XIX. 558.) Dlugoss már Géza fejedelem leányának mondja s Juditnak nevezi.}* harmadik neje volt Emnildis, ki a tiszteletreméltó Dobremir urtól született. Ettől volt két fia, Meskó és egy másik, kit kedvelt ura, az atya nevén (vagyis kihámozva a kissé czifrán szövegezett mondat értelmét) Dobremirnak nevezett_{Quem dilicti senioris sui nomine, patris, vocavit.}* és született három leánya, egyik apátnő, másik Hirimann gróf, a harmadik Wlodemir király fiának a neje.
Mindezek közbevetése és részletes elmondása után tér vissza megint a 38-ik fejezetben az 1000-ik év eseményeire s egész röviden megemliti, hogy Ottó császár kegyéből és ösztönzésére Henrik bajor herczeg veje (vagy sógora) Waic (az átiró Annalisto Saxo hozzáadása szerint: Pannónia királya), országában püspöki székeket állitván, koronát és áldást nyert._{Imperatoris autem predicti gracia et hortatu gener Heinrici, ducis Bawariorum, Waic in regno suo episcopales cathedras faciens coronam et benediccionem accepit. (Pertz III. 784. Bielowski I. 264.)}* Itt emliti Thiethmár legelőször Sz. Istvánt s mindjárt utána megint egy közbeszúrás következik, a mi a császár már előzőleg elbeszélt római tartózkodása idejében történt, de a szöveg csonkasága miatt megszakad az elbeszélés.
Egész az 1018-iki eseményekig nem szól a magyar dolgokról, kivéve Henrik király fivérének, Brunonak a magyarokhoz való menekülése és a magyarok közbenjárására történt megkegyelmeztetése megemlitését az 1004-ik évnél (Lib. VI. 2–3.), pedig nagyon szivesen vennénk, ha ki tudnánk egésziteni vagy helyesbiteni művéből legendáinkat és krónikáinkat ezen homályos, csak az egyház megalapitása és a királyság szervezése általános eredményei után ismert esztendők nehány részletével, ha módjában lett volna tudomást szerezni róluk a tudós és lelkiismeretes merseburgi püspöknek. Ez a hézag mutatja egész nagyságában – összehasonlitva a lengyelekről, Meskoról s Boleszlávról mondottakkal – mily kevés hir jutott tőlünk Merseburgig. Csak Boleszlávval kapcsolatban tud még valamit Thiethmár a magyar dolgokról és ismét megszakitva az elbeszélés folyamát, a VIII. könyv 3-ik fejezetében összefoglal mindent, a mit csak hallott a pannoniai királyról, anyai nagybátyjával való viszályáról, valamint atyja és anyja személyes tulajdonságairól._{Pertz III. 862. Bielowski I. 312–313.}*
«És most elég is ezekről beszélnem – irja az előző fejezet végeztével – mivel hátra van még némi mondandó az emliett herczeg, t. i. Bolizlav balszerencséje felől.» Volt ugyanis Boleszlávnak egy városa Magyarország határán, melynek őrzését Procui urra, a pannoniai király avunculusára bizta, kit amaz azelőtt elüzött a saját székhelyéről. Nejét azonban nem tudta megmenteni a fogságtól, de unokaöcscse szivességéből, bár ellensége volt, ajándékképen kapta vissza. Sohasem hallottam más valakiről – jegyzi meg a kegyes püspök – hogy annyira kedvezne a legyőzötteknek s ezért úgy az emlitett városban, mint a többiben is, sürü győzelmet adott neki az isten. Ennek az atyja Deuuix pedig fölötte kegyetlen vala és hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn keresztény lett, e hit megerősitése végett szigoruan bánt ellenálló alattvalóival s régi bünét isten iránti buzgalomtól hevülve, lemosta. Midőn pedig a mindenható istenen kivül különböző álisteneknek is áldozott s papja e miatt megintette, azt felelte, elég hatalmas arra, hogy megtehesse. Neje Beleknegini, vagyis szlavon nyelven a szép asszony pedig módfelett ivott s a lovon harczosok módjára ülve járt, egy bizonyos férfit, szerfölötti haragra gerjedvén, megölt. Jobb volna pedig, ha orsót forgatna ez a bemocskolt kéz és türelem zabolázná meg szeles eszét._{Et nunc, de hiis ista dixisse mihi sufficiat, quia de prefati ducis (Bolezlavi) infortunio resquedam narranda restat.
Habuit hic quandam urbem in confinio regni suimet et Ungariorum sitam, cuius erat custos Procui senior, avunculus regis Pannunici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus. Qui cum uxorem suam a captivitate non posset absolvere, gratuitu nepotis sui, quamvis inimici, suscepit eam ex munere. Nunquam audivi aliquem, qui tantum parceret victis et ob hoc in civitate superius memorata, sicut in caeteris sedulam Deus eidem concessit victoriam.
Huius pater erat Deuuix admodum crudelis et multos ob subitum furorem suum occidens. (Qui cum Christianus efficeretur, ad corroborandam hanc fidem contra reluctantes subditos sevit, et antiquum facinus zelo Dei ex ćstuans abluit. Hic Deo omnipotenti variisque deorum inlusionibus immolans, cum ab antistite suo ob hoc accusaretur, divitem se et ad hćc facienda satis potentem affirmavit.
Uxor autem eius Beleknegini, id est pulchra domina slavonice dicta, supra modum bibebat et in equo more militis iter agens quendam virum iracundie nimio fervore occidit. Manus hćc polluta fusum melius tangetet et mentem vesanam patienta refrenaret.
(Peru MSSG. XIX. 862. Bielowski l. 312–313.).}*
Ennyi az egész, a mit tud Szent Istvánról és családi viszonyairól. Vaj mi kevés ahhoz képest, a mit Mesko és Chrobry Boleszláv családi összeköttetéseiről mond. A ki olyan bőbeszédüen szólt ez utóbbiakról s oly részletesen ismerte, lehetetlen, hogy mivel úgy is «res quedam narranda» lebegett a szeme előtt, közbe ne szurta volna Prokuinál, hogy azért menekült Boleszlávhoz, mert ez is unokaöcscse volt neki, mint a pannóniai király. Még a «tömörségre való igyekezete» sem lett volna ebben akadály, csak annyit kellett volna mondania: «cuius erat custos patruus eius, Procui senior simulque avunculus regis Pannonici, a suis sedibus, ab isto (vagy: a posterius dicto) antea expulsus». Belekneginél is elég lett volna ez a két szó «amita Bolezlavi». De épen csak ez hiányzik, a minek döntő fontossága volna egy ilyen, a lengyel dolgokról pontosan értesült egykoru forrásnál S ezen a hiányon nem segit semmiféle kimagyarázás sem.
Egészen máskép áll a dolog, ha Prokui és Beleknegini azok a személyek voltak, kiket a magyar hagyomány ifjabbik Gyulának és Saroltnak nevez. Thiethmár nem ismerte a magyar dolgokat; soha nem járt Magyarországban, tehát szó sem lehet arról, hogy közvetlen tapasztalatait adta elő; azt a nehány sovány adatot hallomásból tudja, másod-, harmadkézből kapta s itt első sorban is a Sz. Adalberttel együtt és később nálunk megfordult cseh papokra gondolhatunk. Ez magyarázza meg azon szláv vagy elszlávositott neveket, melyeknek oly nagy jelentőséget tulajdonit Karácsonyi ur, holott legfölebb is csak annyit bizonyithatnak, mint pl. a Béla király jegyzője által Bulcsu karchas apjának mondott Bogát, a Liutprandtól is ismert «rex Bugat» neve. Ha Bogát már a X. század első tizedeiben viselhetett szláv nevet: semmikép sem volna meglepő, ha a bolgárokkal szomszédos és a bolgár dinasztiával vagy előkelő családokkal bizonyára többféle kapcsolatban levő marosvidéki Gyulák nemzetségénél is előfordulna egy-két szláv név.
De ha figyelmen kivül hagyjuk is ezt a szempontot, még mindig fenmarad az a kérdés: vajjon Sz. István anyjának és nagybátyjának csakugyan az volt-e az igazi neve, a mit Thiethmár emlit? Épen Thiethmárral szemben vethetünk fel ilyen kérdést. A négy név közül ugyanis a mit felhoz, Deuuix a magyar Gyejcsa, Gyeucsa elferdítése; semmi sem bizonyitja jobban, mennyire ki van vetkőztetve eredeti alakjából, mint hogy volt idő, midőn sehogy sem akarta elfogadni Karácsonyi ur Sz. István atyja, nevének.
Szent Istvánt Waicnak nevezi Thiethmár azon alkalommal, midőn röviden megemliti róla, hogy püspökségeket alapitott s koronát kapott. Később már név nélkül, csupán a «Rex Pannonicus» jelzéssel emlegeti, igazi nevét, a mindenféle más forrásban levő Stephanust egyáltalában nem használja, ellenben a Waic névről mások nem tudtak rajta kivül, mert Saxo Grammaticus a Waicról mondottakat egyszerüen Thiethmárból irta ki. Karácsonyi ur szerint Waic Sz. István pogány neve s a. m. Vojk, de ez inkább délszláv név, mint lengyel, úgy hogy ha van valami bizonyitó ereje Sz. István anyjának származására nézve, sokkal többet bizonyit a bolgárokkal kapcsolatba hozható Sarolt, mint a lengyel Adelhajd mellett, számba véve, hogy a Piasztház által használt nevek közt egyáltalában nem fordul elő. De mivel semmi biztositékunk sincs arra, hogy Thiethmár pontosan adja a magyar neveket, sőt az elferditett Deuuix épen az ellenkezőt mutatja, az Árpádház egyéb pogány nevéhez hasonlóan török eredetünek is tarthatjuk s Vámbéry magyarázata után_{A magyarok eredete. Budapest, 1882. 183. l.}* a török Bajik (a. m. gazdag, hatalmas) módositásának vehetjük. Kérdés azonban, hogy csakugyan pogány név e? Pauler úgy vélekedik, hogy Sz. István már kereszténynek született_{A magy. nemz. tört. az Árp. kir. al. I. k. 26. és 493. l. 36. jegyz. 494. 1. 39. jegyz. és A magy. nemz. tört. Szt.-Istvánig. 107. l. és 191. l. 152. jegyz.}* s ha anyja – akár Sarolt, akár Adelhajd befolyása alatt tért Géza a keresztyénségre, akkor alig is juthatunk más következtetésre. De akkor aztán az is nagyon kétséges, hogy keresztnevén kivül még valami külön pogány nevet kapott volna Sz. István és épen Thiethmár, a magyar dolgokban tájékozatlan Thiethmár volna az egyedüli, ki erről tudott. A dolgot, azt hiszem, legkielégitőbb módon Dedek Cr. L. világitotta meg,_{Századok. XXXIX. 1905. 759. l.}* kinek magyarázata szerint a Waic egyszerüen a Stephanus név elszlávositása, a görög stephanos = koszoru, korona szó leforditása. Ha cseh papoktól vette Thiethmár azt az adatot, hogy Sz. István püspökségeket alapitott s koronát kapott a pápától: akkor nagyon is értjük a Waic nevet, különösen, ha még azt is számbavesszük, hogy az a mysticismusra rendkivül fogékony időszak, melyben a koronázás történt, symbolikus jelentőséggel ruházta fel Sz. István nevét, a mit a legendák még inkább kibővitettek. Gézának még fia születése előtt látomása volt álmában s fia királyságát jövendölik meg neki. «Hic unus erit de regibus electis a domino, coronam uite secularis commutaturus eterna» – irja a Legenda maior, alább pedig, midőn Sz. István születését emliti, igy folytatja: «Nomen sibi impositum est Stephanus, quod alienum a consilio dei non credimus. Stephanus quippe grece coronatus sonat latine, ipsum quippe in hoc seculo deus uoluit ad regni potentiam, et in, futuro corona beatitudinis semper permanentis redimere decreuit». (Cap. I. 3. II. 5. M. Florianus: Fontes Dom. I. 13, 14.) A Hartvik-legenda a föntebbieken kivül még a következő szavakat adja Sz. István vértanu szájába, a ki Géza teherben levő nejének jelent meg: «Confide in domino mulier, et certa esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum, meumque nomen illi imponas». (Cap. III. 4. U. o. 37. l. V. ö. 36., 38. l.)
Ha Waic nem a pogány neve volt Szent Istvánnak, hanem a symbolikus értelemben magyarázott Stephanus név elszlávositása a cseh papok által: akkor az is föltehető, hogy a Beleknegini és Procui neveknél körülbelül szintén így jártak el azok, a kiktől valók Thiethmár magyar vonatkozásu adatai. A dolog lényege mindenesetre az – bármennyire hangsulyozza is Karácsonyi ur Thiethmár egykoruságát, nagy tudományát és lelkiismeretességét, hogy a tudós főpap nem a saját személyes és közvetlen értesüléseit adja elő, hanem csak azt és olyan alakban, a mit s a hogyan másoktól hallott. S talán ép ez az oka, hogy elhallgatta a Boleszlávval kitört ellenségeskedés alkalmával a pannóniai király nevét; mintha zavarban lett volna, vajjon egy személy-e az a Waic, kit előbb a bajor herczeg vejének mondott, a Boleszlávval harczoló Stephanus királylyal? Prokuiról és jelentőségéről sem lehetett valami biztos és világos felfogása; afféle előkelő urnak, «senior»-nak gondolta, nem pedig azon «rex»-féle uralkodónak, kinek külön országa, «regnum»-a volt, mint a hogy a másik egykoru s a X. századbeli magyar viszonyokkal sokkal összhangzóbb forrás, a hildesheimi évkönyviró mondja. Nem tud Thiethmár a Julus = Gyula névről sem, holott most már Karácsonyi ur is úgy magyarázza, hogy Prokuira értendő és pedig Prokui volt az anyai nagybátya neve, gyula pedig a hivatala. Ha tudott volna róla, nem mulasztotta volna el, hogy ne mondja, melyik volt az anyai nagybátya tulajdonképeni neve s melyik a méltósága neve.
Ilyen szempontból fogva fel Thiethmár magyar vonatkozásu adatainak eredetét: Géza fejedelem nejének Beleknegini neve sem lehet egyéb, mint a fejedelemasszony ősmagyar czimének, a Nagyasszonynak szláv forditása, a Sarolt hagyományainkban is emlegetett szépsége után népetymologiával «Beleknegininek», «Szépasszonynak» magyarázott Veleknegini, Velika-Knegina. A Nagyasszony czim ősrégiségét legjobban binyitja az, hogy az egyház is átvette szüz Mária egyik jelzői elnevezésének. Hogy az ilyen czimek, méltóségnevek mily gyakran szokták helyettesiteni a tulajdonképeni nevet: fölösleges bizonyitgatni. A törökségnél is a mohamedanizmus előtti időkben, mikor még a közéletben nagy volt a szerepük, rendesen csak Khatun néven emlegették a fejedelemnőket, a mi megfelel a magyar Nagyasszony czimnek, úgy hogy a ki nem tudja a khatun jelentését, könnyen tulajdonnévnek gondolhatja. Thiethmárral is ez történt, midőn szláv forrás utján egyet-mást hallott Deuuixről és nejéről, csakhogy itt még közbejátszott a szláv népetymológia is, a minek az okát teljesen megértjük a Nemzeti Kr. azon adatából, hogy Sz. István anyja «igen szép nő» volt, úgy hogy szépségét a szomszéd fejedelmi udvarokban is sokáig emlegették.
Ilyen eredményre jutunk a Prokui névnél is.
Ha a rex Julus megfelel a magyar hagyomány Gyula fejedelmének: nagyon közelfekvő az a föltevés, hogy a Thiethmár Procui-a, meg a Gyulák nemzetségében Béla király jegyzője által emlitett Horca név közt is van valami kapcsolat. Abból, hogy a Prokui valóságos szláv név, nem következik egyéb, mint hogy Thiethmár forrása egy olyanforma hangzásu meglévő szláv névvel helyettesitette a magyar Horka nevet. Mert – ha már az unalmasságig ismétlem is – folyton szem előtt kell tartanunk, hogy Thiethmár másod-, harmadkézből veszi meglehetős sovány magyar adatait s egykorusága mellett sem tarthat számot a hitelességnek arra a fokára, a mi megilletné akkor, ha közvetlen értesüléseit adná elő, mint p. a lengyel dolgoknál. Akár a cseh papoktól, akár a lengyelektől hallotta azokat, a miket Prokuiról mond, mindenkép számolnunk kell azzal a körülménynyel, hogy a hildesheimi évkönyvek rex Julusa s a magyar hagyományok Gyulája szláv világitásban jelenik meg nála, tehát a Gyulák nemzetségében emlitett Horka név el van szlávositva. A nevek idegenek által való elferditésének sokféle módja van. Ezek közé tartozik az is, a mikor különböző eredetü, de hasonló neveket fölcserélnek és azonositanak egymással. Igy a lengyeleknél többször előfordul Béla helyett a Boleszláv név használata, pl. a krakkói évkönyvekben: «1234. nascitur Kinga filia Bolezlay» (Traska átiratában: «1234. nascitur Kinga filia regis Ungarie Bele». Bielowski II. 837.) vagy «1270. obiit Boleslaus filius Bele regis Hungarii». (Traskánál: «1269. dux Bela, filius regis Ungarie nomine Bele obiit et sepultus in Stirgonii,» U. o. 840. l.) Sedziwoj évkönyveiben: «1239. Dux Boleslaus filius Lesthkonis duxit dominam Kynkam filiam Boleslai regis Ungarie». Bielowski II. 877. (Traskánál: «1239. dux – Bolezlaus accepit uxorem filiam regis Ungarie, nomine Kingam, bonam mulierem et sanctam.» U. o. 837.) Ekkép magyarositották nálunk Szabóra a franczia forradalom idejében Nagyváradra menekült s ott nevelősködő Chabaud Rohan marquis nevét, úgy hogy ivadékai már a tősgyökeres magyar Szabó nevet viselték, mint p. a hetvenes évek egyik kedvelt énekesnője, Tannerné szül. Szabó Róza. Egy másik ilyen menekült franczia családból, Lacroixból lettek a pestmegyei Lakrovicsok. A régi Liechtenstein-huszárok Lik Istvánra ferditették az ezredtulajdonos nevét. Madame Adame, midőn magyarországi utjáról irt, megtette a zágrábi érseket Magyarország primásának, félreértette ugyanis, midőn az archevčque ŕ Gran-ról beszéltek neki s összezavarta az archevčque Agram-mal. Ilyen annak az évekkel ezelőtt Budapesten főleg az irói körökben jól ismert pinczérnek az esete is, kit mindenki Sándornak hítt, maga is igy nevezte magát, pedig, mint halála után kisült, János azaz hogy Johann volt az igazi neve. Nagyon egyszerüen történt a névcsere. Mikor idevetődött Ausztriából, németes francziasággal Schannak (Jean) hivták, ebből a magyar vendégek Sanyit csináltak, ez pedig tudvalevőleg a. m. Sándor. Ugy-e, semmi köze sem volt e metamorfozishoz a János és Sándor nevek tulajdonképeni eredetének? Hát ilyenforma metamorfozist láttam és látok a Horka és Prokui nevek között.
Nem az a kérdés lényege tehát: szláv név-e a Prokui? Hiszen már Pauler is megjegyezte;_{A magy. nemz. tört. az Árpádházi királyok alatt. Budapest, 1893. l. 527. I. 141. jegyz.}* «a szláv Proku, Prokos, Proka=reliquus, maradék, a ki fenmaradt, a senior Procui tehát mintegy oly urat jelentene, a ki megmaradt még, miután a többit István legyőzte». Arról van tulajdonkép szó: mennyi fogadható el Thiethmár azon állitásából, hogy Sz. István anyai nagybátyjának Prokui volt a neve. Az igazi neve volt-e vagy valami más lappang alatta?
Ilyen okoskodás fonalán jutottam arra az eredményre, hogy azon Horka névvel függ össze, mely Béla király jegyzője szerint előfordult a Gyulák családjában s igy tényleg kapcsolatba hozható rex Julusszal. Más kérdés aztán, hogy tulajdonképen Gyulának, vagy pedig Horka = Prokuinak nevezték-e Sz. István nagybátyját? Úgy az egyik, mint a másik név megfelel a két X. századbeli fejedelmi méltóság, a gyulák és karchasok = horkák elnevezésének, tehát vagy Thiethmár adatát magyarázhatjuk úgy, hogy Procui senior a. m. «Horka, a gyula» vagy megforditva a hildesheimi évkönyvek rex Julusát vesszük egynek ezen magyar kifejezéssel: Gyula, a ki rex vagyis horka volt. Alább a Koppány és Sz. István anyja közti házasság vérfertőztető jellegének magyarázatánál majd részletesebben is fogok szólni arról, miért kell a Gyulákat a horkák, karchasok fejedelmi nemzetségéhez kötnünk, s elejtenem azt a régebbi felfogásomat, mely szerint épen megforditva a Horkát gondoltam személynévnek. Itt elég, ha röviden utalok arra, hogy a Thiethmár-féle Procui névben Sz. István anyai nagybátyja horkai méltóságának elferditett és egy szláv személynévvel összezavart elnevezését kell keresnünk, vagyis egyszerüen az történt, a mire megint számtalan példát hozhatnánk fel, hogy a Lengyelországba menekült ifjabb Gyulát nem a saját nevén, hanem a fejedelmi méltósága után emlegették a szlávok; miféle átalakuláson ment keresztül a név a szlávok ajkán, mig Prokui lett belőle: azt természetesen biztos adatokkal nem állapithatjuk meg, de nagyon valószinü, hogy a karcha, harka és kargu, karguj, karvuj, kraguj szók összezavarásából indult ki névcsere. A végső következtetés mindenesetre az, hogy akármilyen vékony szál is a Prokui és Horka nevek egyeztetése, mégis olyan szál, mely ujabb oldalról fűzi a magyar hagyományt az egykoru források adataihoz s rávezet mindegyiknek megértéséhez a nélkül, hogy olyan magyarázathoz kellene folyamodnunk, a mi lehet ugyan egyszerü, de aligha mondható megnyugtatónak, hogy t. i. Béla jegyzője meseköltő s egyebek közt a Horka nevet is az ujjából szopta.
Elfogulatlanul vizsgálva a Sz. István anyjára vonatkozó Thietmár-féle adatokat arra az eredményre kell jutnunk, hogy találunk ugyan további felvilágositásokat a magyar hagyományban, miket maga Thietmár nem magyaráz meg, de világos ellenmondás nem állapitható meg közte és a magyar krónikák között. Az a három szláv név, melylyel Szent Istvánt, anyját és anyai nagybátyját emliti, Dedek szerencsés ötlete után, a mi világot vetett a Waic név eredetére, csak azt mutatja, miféle forrásból valók adatai; nem olyanok, melyek közvetlen a magyarságtól kerültek hozzá, hanem olyanok, melyek a szláv felfogás kohóján mentek keresztül és szláv szinezetet nyertek. Ha a szláv máz helyett visszaállitjuk a magyaros alakot, a mi az egyes jelenségek figyelembe vétele és összehasonlitása után nem is olyan nehéz, akkor találunk ugyan a lelkiismeres és tudós Thiethmárnál egy pár nagyon becses részletet, csak azt nem, a mit Karácsonyi ur keres nála. Megtudhatjuk, hogy a pannóniai király elüzte székhelyéről anyai nagybátyját, a «prokui» vagy magyarosan «horka» urat, kiről azt mondja a hildesheimi évkönyviró, hogy «király» volt s Julusnak, tehát a magyar hagyománynyal egyezően Gyulának nevezték. Azt is megtudhatjuk, hogy az országa vesztett s fogságba vetett nagybátya valamiképen megszabadult és Boleszláv lengyel herczeghez menekült. De arról sem Thiethmár, sem semmiféle más forrás nem tud, mintha ez a nagybátya lengyel főúr lett volna; hogy 997-ben vagy akár előbb, akár később idegen földről jött volna Magyarországba s az unokaöcscse ellen föllázadt magyarok ellen harczolt volna; hogy ezen szolgálataiért unokaöcscsétől kapta volna a gyulai «hivatalt» és egy országrész, talán a Dunán inneni vidék kormányzását olyanforma hatáskörrel, minő a későbbi erdélyi vajdáké volt; hogy azért támadta volna meg Szent István 1003-ban, mert a midőn Chrobry Boleszláv elfoglalta Cseh- és Morvaországot, Prokui vele szövetkezett unokaöcscse ellen. Hiába akarja velünk elhitetni Karácsonyi ur, hogy mindezt egykoru és megbizható adatok után állitotta össze. Az ilyen megbizhatóságot Karácsonyi ur – ha t. i. másnál tapasztalja – «délibáb»-nak, meg «szappanbuborék»-nak szokta mondani. A mi pedig Szent Istvánnak nagybátyja ellen inditott hadjáratát illeti, annak okát egészen másban sejteti a hildesheimi évkönyviró, mint a miben Karácsonyi ur keresi. Ha rex Julus országát erővel kellett a kereszténységre hajtani («regnum eius vi ad christianitatem compulit» Pertz III. 92.) akkor nyilván a kereszténység és pogányság közti ellentétből kellett kifejlődni a nagybátya és unokaöcs közti ellenségeskedésnek. Tehát csakugyan az volt az ok, a mit Béla király jegyzője hoz fel, hogy t. i. a minor Geula «in fide esset vanus et noluit esse christianus». Nincs itt nyoma a Boleszlávval való szövetkezésnek, Thiethmár sem emliti, a midőn Boleszláv 1002–1004-ki dolgait és a cseh dolgokba való beavatkozását meglehetős részletesen tárgyalja (Lib. V. 6–22. Lib. VI. I–II.), nem valószinü tehát, hogy ne hallott volna róla valamit s már itt ne beszélt volna Prokuiról.
Géza fejedelem és neje, a «Szépasszonynak» is nevezett Nagyasszony jelleméről szintén mond el egy pár becses vonást. Thiethmár. A mi a fejedelemnő férfias tulajdonságait illeti, nagyon illenek ahhoz a képhez, a mit Sz. Adalbert életirója, az 1009-ben vértanu halált halt Bruno ad róla, a ki szerint Géza végévei felé az ungrok nagy urának neje tartotta kezében az egész országot s ő kormányozta férjét és férje dolgait._{Miserat his diebus ad Ungrorum seniorem magnum inmo ad uxorem eius, quć totum regnum manu tenuit, virum et quć erant viri ipsa regebat, qua duce erat christianitas coepta, sed inmiscebatur, cum paganismo polluta religio, et coepit deterior esse, barbarismo languidus et trepidus christianismus. Passio Sancti Adalberti episcopi et martyris. Cap. 23. (Pertz IV. 602. Bielowski I. 211.)}* De ezekben egy árva szó sincs a Boleszláv lengyel herczeggel való rokonságról, a kinek későbbi balszerencséje adott alkalmat arra, hogy a föntebbieket beleszőjje művébe Thiethmár és egyáltalában nem teszik fölöslegessé azokat a szintén becses genealógiai adatokat, miket Béla király jegyzőjénél s a többi magyar forrásban találunk Géza nejének származása felől. Két különböző természetü dologról értesit bennünket ez a kétféle forrás; az egykorú megvilágitja az egyéniséget, elmondva a jellemvonásoknak nehány olyan részletét, a mit csakis az egykorú tudhatott meg, a ki ha maga nem is ismerte Gézát és nejét, de olyantól hallotta, kinek alkalma lehetett személyes észleleteit közölni Thiethmárról; a hazai források pedig Géza nejének családi összeköttetései felől beszélnek, miket ott, hol a gyökerük volt, kétszáz évvel később is jobban tudhattak, mint a külföldön. Egészen fölösleges tehát Karácsonyi urnak az a pathetikus kérdése, hogy ki merné Thiethmárt, a Szent Istvánnal egykoru, lelkiismeretes, tudós püspököt a két századdal később élő Névtelen jegyzővel Szent István korára nézve egy sorba állitani?
Mindegyiknek megvan a jelentősége; mindegyik tudott olyan dolgokat, a miket a másik nem igen tudhatott. A mit mondanak, kiegésziti egyik a másikat, de ellentétet bajos találni köztük.
Egészen más elbirálás alá tartoznak a lengyel dolgok, melyeket már jól ismert Thiethmár. Ha ebből a szempontból hasonlitjuk össze adatait a XIII–XIV. századbeli lengyel krónikásokkal: bizony a végeredmény csak az, hogy a mit Thiethmár mond Sz. István anyjáról és anyai nagybátyjáról, arról a lengyel krónikások nem tudnak, a miket meg ezek mesélnek Athleyda családi viszonyairól és Boleszláv lengyel herczeggel való rokonságáról, azokról meg Thiethmár hallgat. Ezt a hallgatását pedig nem lehet elütni a «tömöttségre való igyekezeté»-vel, hanem valami egyéb okának is kellett lenni, a mikor nem szól a Mesko és Boleszláv, másfelől meg Prokui és Beleknegini közti közeli vérségről. Nem szólt, mert nem volt köztük ilyen vérség, Thiethmár és a XIII– XIV. századbeli lengyel krónikák között tehát félremagyarázhatlan az ellenmondás.
IV.
Karácsonyi urnak éles megfigyelő és kombináló tehetsége s nagy tudása és esze mellett is van egy alaphibája. Olyan tulságba viszi a magyar krónikák kicsinylését, hogy már csaknem a gyülölet hangján beszél róluk s akkor is kétségbe vonja adataik megbizhatóságát, a midőn mellettük szól a jól értesültségnek minden jele.
Egyáltalában a legellentétesebb végletek közt hányódik krónikáinkkal szemben a magyar történetirás. Még nem is olyan régen készpénznek vették minden állitásukat. De mi sem könnyebb, mint rámutatni botlásaik, tévedéseik egész sorára, a mi aztán a kritikai szellem erősbödésével egy másik tulságba ragadta történetiróink egy részét s a helyett, hogy belemennének a hazai források elemzésébe; vizsgálnák különböző alkatrészeik értékét és jelentőségét, ahogy pl. Pauler tette; különválasztanák a középkori történetirás általános hibáiból származó elemeket (a tudákos etimologizálást, régebbi dolgoknak a saját koruk viszonyai szerinti tárgyalását, az időbeli távolságok megmérésében való tájékozatlanságukat stb.) s ilyen módon elkülönitve a hasznavehetetlen elemeket, keresnék a fennmaradt részben, mi az, a mi jóval korábbi, egykoru vagy közel egykoru hazai följegyzésből eredhet s mit lehet hagyományszerü elemnek tekinteni s ebben ismét melyik az állandóbb természetü s melyik a könnyebben változó és fokozatosan átalakuló elem, mennyi értékesithető tehát belőle a történelem számára: ezen kétségkivül nem könnyü munka helyett Karácsonyi ur módjára teljesen értéktelen lomnak igyekeznek feltüntetni az egész régi magyar történeti irodalmat, meseköltőnek nyilvánitják Béla király jegyzőjét, ki az ujjából szopta mindazt, a mit nem a külföldi évkönyvirókból vett át.
Ilyen felfogás mellett aztán nem is akarja megérteni Karácsonyi ur annak a jelentőségét, hogy a magyar források a Gyuláktól származott Saroltot mondják Sz. István anyjának. A saját kifejezése szerint Béla király jegyzője ezt is az ujjából szopta, azzal szemben pedig, hogy a másik krónika csoport is igy tudja, csupán Kézai nem emliti, olyan hihetetlen és – itt már csakugyan nem lehet enyhébb kifejezést alkalmazni – légből kapott föltevést koczkáztat meg, mintha a Pozsonyi és Budai krónikák készitői Béla jegyzője könyvéből vették volna át ezt az adatot, mert – mint mondja: «ha valami akad Anonymus müvében, a mit könyedén beleszőhetnek Kézai müvébe, azt beleteszik». S ezt a hihetetlen állitást tetézi még azzal, hogy erőszakolt magyarázattal ellentétet keres a két előadás között. Ime ezek a saját szavai:
«Még e két tanu sem egyezik egymással, mert Névtelen szerint a honfoglaló vezérnek dédunokája Sarolt, a magyar nemzeti krónika szerint csak leánya», a mi azt a látszatot kelti föl, mintha nem egyformán nevezné meg a kétféle forrás Sarolt atyját s nem azt mondaná mindegyik, hogy az idősbik Gyula erdélyi fejedelem volt az atya. Csakhogy a meseköltő királyi jegyzőnek több volt a kronologiai tudása, nem zavarta tehát Gyulát a honfoglalók közé, a részleteket is jobban ismerte, mint a Nemzeti Krónika összeállitója s tudta, hogy Gyula Tuhutumnak az ivadéka. Ép ilyen erőszakolt becsmérlés az is, a mikor burkolt kétértelmüséggel azt mondja Karácsonyi ur, hogy «a Névtelen neveket is költött, ott van rá bizonyságul Vér Bulcs. Ennek atyjául Bogátot teszi, pedig Kál volt.» Bizonyára nem Bulcsura, hanem Bogátra értette Karácsonyi ur, hogy neve költött, de még ez az állitás sem felel meg a valóságnak. Bogát a Bulcsut közvetlenül megelőző nemzedékhez tartozott s egyike volt az azon időbeli «rex»-eknek. «Duo reges Dursac et Bugat amicissimi Berengario fuerant» – mondja Liutprand (Pertz III. 299.) a 921–922-ki olasz hadjáratnál. Bogát emlékét Somogyban két helynév is fenntartotta: az Eddéhez tartozó Alsó- és Felső-Bogát puszta Somogyvár közelében nem messze a Balatonhoz s ettől délre Segesd és Beleg között egy másik Alsó- és Felső-Bogát puszta. Ezen kivül Tolna megyében a Duna és Sárviz között Fadd környékén is volt egy Bagat-mezee nevü hely, melyet a tihanyi apátság 1055-ki alapitó levele emlit, mint az ekli révtől Fidemsiig terjedő apátsági birtok határát_{Erdélyi László: A tihanyi apátság kritikus oklevelei. (Akad. ért. a Tört. tud. kör. XXI. 3.) Budapest, 1906. 27. l.}* s ilyenformán azon a területen feküdhetett, hol a Bonyhád (középkori: Bahnya, v. ö. Bukna), Bátaszék vagyis a Sármellékén megszállt Bojta vezér széke s alább az Ete fia Eudu által épitett Szekcső neve utal arra, hogy ezen Bogát vagy Bugát vezért a karchasok nemzetségével hozhatjuk kapcsolatba, melyhez tartozott Bulcsu is és mint «rex», nyilván egyike volt Bogát a Bulcsu előtti karchasoknak. Tehát Béla király jegyzője csak abban tévedt, hogy Bulcsu atyjának mondta Bogátot, de korántsem költötte sem a Bogát nevet, sem Bogátnak Bulcsuhoz való közelebbi viszonyát s egészen más szempontból kell birálnunk tévedését, mint Karácsonyi ur tette._{A Turul 1906. évf, 2. füz. 59. l. az «apa» szó egykori kettős jelentéséből (I. atya, 2. atyai nagybátya) igyekeztem megmagyarázni a tévedés okát.}* Mert bocsánatot kérek, de az ilyen eljárás nagyon is tullépi az elfogulatlan kritika határait s mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy igazi megvilágitásba helyezze hazai forrásainkat.
Kétséget sem szenved, hogy vannak Béla király jegyzőjénél önmaga által gyártott történetek is, de ezt Karácsonyi ur is megszokta tenni (l. föntebb a Prokuiról mondottakat) s megteszi minden gondolkozó fő, hogy a saját igazaknak tartott következtetéseivel egésziti ki az adatok összefüggése közt mutatkozó hézagokat. A különbség az, hogy Béla jegyzője a XII. század, Karácsonyi ur pedig a mai idők tudományával csinál történetet. A hogy megkivánhatja Karácsonyi ur, hogy ne kételkedjünk jóhiszemüségében s ne adjunk helyet olyan vélekedésnek, mintha maga sem hinne állitásainak igazságában: ép úgy megkivánja az elfogulatlan kritika, hogy ugyanilyen álláspontot foglaljunk el Béla király jegyzőjével, meg a többi hazai forrással szemben is.
S akkor tévedéseik mellett sem találjuk őket annyira kicsinylendőknek és hasznavehetetleneknek és egyes adataik jelentőségét is más szempontból itéljük meg. Nem fogunk pl. fennakadni azon, ha Béla jegyzője Árpádhoz csatlakozó «kunokról» beszél, tudva azt, hogy a hagyomány, mint egész világosan kitünik a Hunn Krónikából, Ed és Edemen vezéreket hunnoknak, sőt Etele egyenes ivadékainak mondta._{Ed és Edemen vezérektől származtatta hagyományaink mindkét változata az Aba nemzetséget. Világos tehát, hogy eredetileg az Aba nemzetséget tekintették Etele ivadékának, az pedig már későbbi fejlődés, midőn Árpádot kötötték össze a nagy honn királylyal. Ez az eltolódás pedig már Béla király jegyzőjének kora előtt megtörtént, úgy hogy ha nem is előbb, a XII. század közepe felé már úgy tekintették az Árpádokat, mint a kiknek Etele volt az ősatyjuk. A hagyomány azonban úgy emlegette Edet és Edement, mint az Árpád magyarjaihoz csatlakozó hunnok vezéreit s az ebben rejlő ellentmondás nem kerülhette ki Béla jegyzője figyelmét. Öntudatos iró s gondolkozó fő létére nem eshetett abba a mi szempontunkból különben sokkal tanuságosabb hibába, melyet szerencsére nem tudott kikerülni a Nemzeti Krónika naivabb szerkesztője, elhallgatta tehát az Ed és Edemen származásáról szóló hagyományt, az Árpádhoz csatlakozó hunnokat pedig kunoknak fogta fel.}* Hiszen alapjában véve nem is egyéb a kun név a régi honn név olyan dialektikus változatánál, mely az uz, oguz-török kiejtésnek felelt meg._{Régóta ismeretes, hogy a magyar nyelv csuvasos jellegü vagyis az ujabb felfogás szerint hunn-bolgár eredetü szavaiban a szókezdő h-nak úgy az oguz- (kun, turkomán, szeldsuk ozmanli), mint a többi török (csagataj, ujgur, kirgiz, tatár), sat. nyelvjárásban k felel meg, p. hajó = tör. kajuk, hód = tör. kamdu, konduz, kunduz, homok = tör. kum, hurok = tör, kuruk. Ugyanilyen hangtani viszony van a hun és kun között is. Mivel pedig a kunokat első feltünésük alkalmával uzoknak, guzoknak azaz oguzoknak nevezték az egykoru byzanczi és arab-persa irók: nagyon valószinü, hogy nem magukkal hozott név volt a «kun», hanem Kelet-Európa régi török elemének, a hunoknak neve ragadt rájuk, a mit maguk az oguzok a saját nyelvük hangtani szabályai szerint kunnak ejtettek ki. Egyébként a régebbi kiejtésnek is számos nyoma maradt a kun nyelvben, pl. cham (ujg. katin, ozm. kajin) = socer., chati és cati, katti (csag. kati, katik) = durus, char és kar (tör. kar) = nix, chara és cara, kara (tör. kara) = niger, choy és coy, koy, (tör. koj) = aries, ovis, chuju (csag. kutuk, ozm. kuj, kuju) = puteus, chulag (csag. kulak, ujg. kulkak) = auris sat. (Codex Cuman. 269–272. V. ö. u. o. 261–262, 264–267. l.)}* Azt pedig a dolgok egész összefüggése tanusitja, hogy Konstantinus kabarjai – mert hiszen ezeket kell érteni a királyi jegyző kunjai s a Hunn Krónika Csaba vezérének és fiainak hunnjai alatt – csakugyan azon hunn-bolgár-kuturgur elemhez tartoztak, mely Kuvrát alatt 635 körül elszakadt az avaroktól, de Kuvrát halála után öt felé oszlott, egyik rész a volgai Bolgárországot alapitotta, másik 679-ben Moesiát a későbbi aldunai Bolgárországot foglalta el, egy csapat Pannóniába költözött az avarokhoz (a Képes Krónika 677-re teszi a hunnok vagy magyarok egyik beköltözését), az a rész pedig, mely Kuvrát legidősb fia Batbaján vezérlete alatt visszamaradt a Mćotis- és Kubán-melléki régi hazában, 671 közül meghódolt a kozároknak s még a IX. század elején is adózott nekik_{Sancti Nicephori Patriarchć Constantinopolitani Breviarium Historicum. Corpus Byzant. Hist. Paris 1648. I. k. 3. r. 22. l. – Theophanis Chronographia. U. o. 1655. XI. k. 297–298. l.}* Attila hunnjaival való kapcsolatukra pedig az aldunai bolgárok ószlovén nyelvü régi fejedelmi lajstromában van egy nagyon fontos adat; a Kurt (Kuvrát) előtti fejedelem neve Irnik s mivel idejét úgy határozza meg a lajstrom, hogy Kurt (614–673.) előtt 150 évvel kezdett uralkodni_{Jireček K. I. A bolgárok tört. Ford. Mayer R. N. Becskerek. 1889. 120. l. – Gr. Kuún G. Relation. Hung. historia ant. II. k. 11. l.}* vagyis 464-ben: nem lehet más, mint Attila fia Irnákh s a 464 egy olyan időszaknak a kezdő éve, a mikor Attila ( † 453.) és Dengizikh ( † 469.) után két hordára oszoltak a hunnok nyugotira (kuturgur, kotrag) vagyis Irnákh népére és a keletire (uturgur, szabir, hunugur). Béla jegyzője tehát itt sem az ujjából szopta, a mit állit, csak a «hunn» nevet modernizálta a saját felfogása szerint vagyis ugyanazt tette, mint mikor Karácsonyi ur beszél Vazul helyett Vászolyról, Rejnold helyett Radnótról, Ochtum helyett Ajtonról, Bua és Bukna helyett Bolya és Bonyháról, Boleszláv helyett Bogyoszlóról, Geysa, Geycha helyett egyszer Gecséről, utóbb meg Gyécséről, a mi hol igazolható, hol pedig tévedésnek bizonyul. Az eljárásmód teljesen egy és ugyanaz.
Arra, hogy tévedések is fordulhatnak elő a régi nevek ilyen modernizálásánál s nem csak Béla jegyzőjével történhetett meg, hogy a «Cumanus» nevet nem a legszerencsésebben alkalmazta, a mennyiben e név alatt egy a honfoglalásnál később feltünt népet kell érteni, legvilágosabb bizonyitékul szolgál a Geysa, Geycha név, melyet először a Gecse helynévvel azonositott Karácsonyi ur s egy ideig a soha nem létezett Gecse nevü királyokról beszélt; csak később jött rá, hogy a Geysa mai alakját a Décse helynév tünteti föl. Ezen tévedések közé tartozik II. Gyula fiai, Bua és Bucna nevének modernizálása is, a mennyiben Pauler Gy. szerint a. m. Baja és Bajna, Karácsonyi ur szerint pedig a. m. Bolya és Bonyha. Bizonyos tehát, hogy vagy Pauler, vagy Karácsonyi ur, vagy mind a ketten tévedtek. Hogy a Bajna nem lehet a Bukna phonetikai fejlődésének végpontja, mint Pauler Gy. gondolta,_{A Magy. Nemz. Tört. az Árpádházi királyok alatt. I. k. 508. l. 86. jegyz.}* kitünik abból, hogy a törökségnél a Bajna személynév már jóval a honfoglalás kora előtt előfordul, igy egy Bajna nevü kirgiz előkelő embert (sangunt) már a VII–VIII. századbeli jeniszei vidéki (ulug-kemi) ó-turk föliratok emlitenek._{«Bajna Sangun ogh Külüg-Csur. Bunguszuz ulug atim = Bajna sangun fia Külüg-Csur. Bunguszuz a nagy nevem (t. i. a szerzett hősnevem).» Radloff W. Die alttürk. Inschriften der Mongolei. III. Lief. Szt.-Pétervár. 1895. 309. l.}* Itt tehát Pauler tévedett. Sokkal valószinübb Karácsonyi ur magyarázata, hogy Bukna a. m. Bonyha. De már a Bua, Biuia inkább megfelel a Bajának, mig a nagyküküllő-, baranya- és az egykori tolnamegyei Bolya neve_{Századok. 1901. 9. füz. 769–773. l.}* nem a Bua, hanem a Boila vagy Bolja személynévből származtatható. Hogy a Boila egy másik további hangtani fejlődésének a Beila, Béla név tekinthető, ez nincs ellentmondásban az előbbi állitással, mert hiszen ugyanazon egy név a dialektusok szerint más-más fejlődésen mehet keresztül. Ott van p. Rejnold-Radnót név; amaz a nálunk általánosan használt középkori forma, de szász vidéken a felnémet Rejnoldot, Rajnaldot Ragnoldnak ejtették s ebből alakult a későbbi magyar Radnót.
Rosszul mondja Karácsonyi ur, hogy nem kell nézni hazai forrásainknál a magyarságukat, mert rossz szülő az, ki gyermeke hibáját legyezgeti a helyett, hogy kijavitaná. Korántsem a hiba legyezgetéséről van itt szó, hanem arról, hogy nem szabad a gyermeket egyes hibák miatt agyonbunkózni s ott is keresni a hibát, a hol nincs. Már pedig Karácsonyi ur ezt teszi s anynyira megy, hogy mindjárt kevesebb gyanuval fogad valamely adatot, a mint egyszer idegennél találja. Itt nem alkalmazza azt a becsmérlő hangot, melylyel krónikánkról szokott megemlékezni s megelégszik a tárgyilagos kritikával, mint pl. a lysagorai évkönyv azon adatánál, mely arról szól, hogy Sz. Imre Mesko lengyel hg leányát vette nőül,_{Vélemény Sz. Imre hg. nejéről. Századok. 1902. 105–112. l.}* bár a lengyel forrás összezavarta II. Meskót a nagyatyjával, I. Meskóval, Géza fejédelem kortársával. Ennél a lengyel évkönyvirónál már megtudja érteni a tévedés okát, s nem mondja, mint Béla király jegyzőjénél, hogy az ujjából szopta ezen adatot, sőt elég értékesnek találja arra, hogy épen ennek adjon elsőséget, minden más Sz. Imre nejéről szóló adat fölött. Pedig, mint föntebb, a lengyel krónikák vizsgálatánál emlitettem, nemcsak Meskó, hanem a magyar királyfi személyében is tévedt a lysagorai évkönyv 1270 körül élt irója; II. Mesko leányát számkivetése idejében a később királylyá lett I. Béla vette nőül.
NAGY GÉZA.

25VEGYES.

A harmadik festett armális.

(Színes czímerképpel.)

Régóta tudjuk, hogy festett czimeresleveleink sorát Tétényi Péteré és Andrásé, a kapivári Kapy-család őséé nyitja meg, melyet Zsigmond királytól 1405. ápr. 15-én kaptak. A mondott család levéltárában fennmaradt oklevél, melyet a levéltárral egyetemben a Nemzeti Múzeum őriz, kiállítására nézve több tekintetben eltér a későbbi gyakorlattól és a megszokott formáktól, úgy, hogy nyilvánvaló, hogy a czimeradomány szerkezete, a mint ez máskép nem is képzelhető, a XV. század elején még nem állapodott meg.
A Tétényi armális kettős királyi pecséttel megerősített privilegiális oklevél, a minővel a középkori czimeradományok között igen ritkán találkozunk. Ehhez képest a király teljes czimén nevezi magát, az oklevél végén meg van nevezve a királyi főkanczellár, a kinek kezéből az oklevél kelt és hosszú sorban olvassuk az ország egyházi és világi főurainak nevét, kiknek felsorolásával végződik az oklevél. A festett czimer, melyet a szöveg is pontosan leir, a német birodalmi gyakorlatnak megfelelőleg a szöveg közepén foglal helyet, a mi a későbbi magyar gyakorlatban, ha nem is példátlan, de igen ritka eset.
Kiállítására, szövegezésére teljesen követi a legrégibbet a második czimerképes armális, a Garázda és Szilágyi-családoké, 1409. febr. 24.-éről. Ez is kettős pecséttel megerősített kiváltságlevél formát mutat, teljes királyi czimmel, végén egykorú egyházi és világi méltóságviselők felsorolásával. Van azonban benne egy újítás, mely későbbi czimeradományozó okleveleinkben általánossá vált, az, hogy a czimer festett képe az oklevél felső balsarkában, a szöveg élén foglal helyet. Ez az elrendezés, melyhez a későbbi kanczelláriai gyakorlat – alig egy-két kivétellel – következetesen ragaszkodott, első pillanatra megkülönbözteti a magyar armálist a német birodalmitól, de egyúttal ettől az időtől veszi kezdetét a czimerpajzsnak csaknem mindig egyformán dült helyzete, mely az esetek túlnyomó többségében jobbra, a királynak a szöveg élén olvasható neve felé hajlik.

HIDEGHÉTI JAKAB CZIMERE 1411-BŐL.

A harmadik festett czimereslevélről eddigelé, Nagy Iván pótkötete s utóda Bárczay Heraldikája és a Magyar Siebmacher nyomán, csak annyit tudtunk, hogy Zsigmond király 1411-ben okt. 14-én Hideghéti máskép Hettendorfi Miklós fiának Jakabnak, czimert adott, ismertük ennek (igaz, tökéletlen) képét s azt, hogy az eredeti oklevél Hideghéty Antalnál van a Csallóközben, a hová a Hideghéty család is való. Nem ismertük azonban az oklevél szövegét, a czimer hű rajzát s azt, hogy most kinél és hol van ez a nevezetes emlék, mert a több évtizedes adat nyomán a mai tulajdonost keresni és megtalálni nem lehetett.
Pettkó Béla társunk szivessége, kinek a család érdemes leszármazottjától, Hideghéthy Sándor horvátországi főispántól sikerült az eredeti oklevelet használatra kézhez kapnia, abba a helyzetbe juttatott, hogy harmadik festett czimereslevelünkről most már mindazt tudjuk, a mit tudnunk kell.
Sajnos, e nagybecsű heraldikai emlékünk meglehetős rongált állapotban jutott korunkra. Az oklevél hártyája rendkivül szakadozott, szavak, sőt csaknem egész sorok kitörtek belőle s a szöveg épp ott a leghiányosabb, a hol az uralkodó a czimerszerzőnek érdemeit szokatlan bőbeszédüséggel mondja el; szerencsére azonban az oklevél élére festett szép czimer képe meglehetősen ép, sőt egy kis palaeographiai fantáziával nagyjából el lehet olvasni a czimer leirását is, s igy egészben véve a hézagos szöveg eléggé megérthető, úgy a hogy itt következik.

Commissio propria domini regis.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie etc. rex omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui regibus dat regnare et victoriose triumphare. Humane conditionis circumspecta sagacitas et bouorum (operum) assidua percontatrix sic artis ingenio naturalibus se conformare didicit, sic ex causis nobilibus effectus insignes producit, ut quos natura superior interioribus dotibus illustravit nobilius et ipsorum animos sapientie et scientie altitudine decoravit pre ceteris, horum consilio tronus roboratur regius et eorum virtuosis actibus regalis sublimitatis gloria aptata presidia suscipit et salutaribus omni tempore proficit incrementis. Proinde ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster (Jacobus) filius Nicolai de Hidegheth alias de Hettendorf nobis grate dilectus in nostre presentiam maiestatis, propositis suis fidelitatibus et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque laudabilibus complacentiis, a multis retroactis tem(poribus) usque in presentem diem, in prosperis nostris agendis et adversis culmini nostre maiestatis intrepide exhibitis et indefesse impensis, nostre humiliter et devote supplicavit maiestati, ut ipsum Jacobum Nicolai de predicta Hidegheth ...... suis et fidelium servitiorum suorum meritis consideratis, de plenitudine nostre regie maiestatis a nota rusticitatis (sicque) ex originie natalium con ......... eximere et libertare ac cetui aliorum nostrorum regni nostri nobilium ..... iuribus et privilegiis, quibus ceteri (veri) nobiles uterentur et gauderent, nobilitando aggregare et plantare, sibique et suis heredibus ac posteris universis arma seu nobilitatis sue insignia, clipeum videlicet (colbre) nigro, cuius pars superior seu superficies per transversum colore croceo. erat depicta et campus triferior similiter per transversum forma medie lune in simili colore croceo fuit exornata, galea vero clipeo super(imposita) tecta nigro, croceo colore subducta, impetiata undique et czottata erat cooperta, in cuius galee sum mitate similiter media luna crocea stipitem (?) etiam croceum erectum et transfossum habebatur, in cuius stipitis ..... in copia hincinde erant distracti, ut in forma armorum eorundem in principio litere presentis depicta liquet manifeste, ex liberalitate nostra regia dare, et largitate conferre dignaremur. Nos itaque at(tendentes multiplicia merita) probitatis et fidelitatis opera laudabiliter demonstrata, quibus idem Jacobus Nicolai in militaribus actibus inter proceres et milites (regni nostri), ac aliorum regnorum milites et clientes visus extitit et tamquam .... regnum Bosne ...... fide nobis et sacro dyademati regni nostri ... et ...... auxilio ....... et crudelium ....... se opposuisset ........ Spaleti mandatis nostris se ............ dum proximis temporibus nonnulli nobiles Austrie ducatus regnum nostrum per hostiles insultos spoliando et depredando invasissent ..... auxiliante altissimo per exercitum ....... cuius ductores ..... reverendus (in Christo pater domin)-us Eberhardus episcopus Zagrabiensis, aule nostre cancellarius sumpmus, et (magnificus dominus Sti)-borius vayvoda Transsilvanus principes etductores speciales (?) dinoscuntur, predictos nobiles Australes notorios emulos nostros ipsorumque compli ces ..... et ignis voragine compescendo et quiescere faciendo conculcassemus, (prefatus) Jacobus Nicolai de predicta Hydegheth alias de Hettendorf (predictis suis ducibus?) in continuo adherendo et actibus bellicis insistendo et insudando ..... per sagittas letalia vulnera suscepit, prout cunctis ...... et (predicta?) videre volentibus potest clarere et absque mortis formidine creberrima ...... tuitione et status nostri conservatione sanguinem copiosum de suo corpore effudit et ...... (sanguinis?) effusionis pre ceteris fratribus, proximis et consanguineis suis ac extraneis, velud auri puritas suo splendore ceterorum metallorum precellens, nitorem nostre maiestati obtutibus gratum se merito reddidit et acceptum. Volentes et (animo) cupientes eidem Jacobo Nicolai pro premissis suis fidelitatibus et fidelium servitiorum meritis preclaris, regalis munificentie benignitate respondere, eundem Jacobum Nicolai de predicta Hedegheth suosque heredes et posteros universos, a nota rusticitatis, sicque etiam ex origine natalium ...... eximere et libertare ac nobilitare decrevimus presentium vigore, eximimus, libertamus ac in cetum aliorum regni nostri nobilium virorum agregamus et conplantamus, tam in personis, quam eorum possessionibus seu portionibus possessionariis abicunque in regno nostro sitis et habitis, signanter cum predicta possessione Hydegheth, ac de regie nostre potestatis plenitudine et largitate animo deliberato, ex certa scientia et gratia speciali, sano etiam prelatorum, baronum, nobilium et regni nostri procerum accedente consilio, eidem Jacobo (Nicolai), suisque heredibus et posteris universis, arma seu insignia (nobilitatis?) ..... damus liberaliter et donamus, ut idem Jacobus Nicolai suique heredes ac posteritates universe nate et nasciture, a modo et in antea ubique locorum et bellorum ac pacis temporibus, libere habeant et secure valeant portare, (presentibusque) armis seu insigniis in preliis, torneamentis, hastiludiis et generaliter in omni exercitio militari uti possint et perpetuo gaudere. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam eidem Jacobo Nicolai, suisque heredibus et posteris universis, presentes concessimus literas nostras speciales, pendenti sigilli nostri munimine roboratas. Datum Posonii in die festi beati Calixti pape, anno domini millesimo quadringentesimo undecimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. vicesimo quarto; Romanorum vero secundo.
Ez az oklevél több tekintetben érdekes, mert első példája a czimeradomány azon formájának, a hogy az minálunk a XV. század folyamán megállapodott.
A szöveg többé nem mutatja a privilegiális levelek teljes szerkezetét, mint a két legrégibb festett armális. A királyi czim nem az ünnepélyes: elmarad a kanczellár neve, a végén hiányzik az országnagyok felsorolása. Bár az oklevélen függő pecsét van, ez azonban nem a kiváltságleveleket megerősítő kettős pecsét, hanem az, a melyet Zsigmond király egyéb okleveleiben így nevez: «secretum nostrum regium sigillum, quo ut rex Hungarie utimur», a királyi titkos pecsét, mely nem követel oly ünnepélyes szövegezést, mint a kettős pecsét, hanem a vele megerősített oklevél mintegy átmenet a pátens formától a privilegiálishoz. Középkori czimeresleveleink ezt az oklevél-mintát követik, azzal a már másodizben visszatérő elrendezéssel egyetemben, hogy a czimer az oklevél élére van festve. A Hideghéthi-armális tehát okleveles gyakorlatunk szempontjából is nevezetes emlék, mert egy oklevéltipusnak első képviselője.
A czimerszerző a Csallóközben honos Hideghéti máskép Hettendorfi Miklós fia Jakab azzal a kérelemmel járul a királyhoz, hogy őt érdemeire való tekintettel, vegye ki a paraszti állapotból és tegye az ország kétségtelen nemesévé adván neki oly czimert, melynek formáját a kérelmező pontosan leirta.
Ez a czimer a legszebbek, legstilszerűbbek egyike, melyeket a magyar heraldikai felfogás alkotott s bizvást a külföld legkiválóbb mintaczimerei mellé állítható. Az egész czimernek pajzsostól, sisakostól, takaróstól, czimerképestől csak két máza van: fekete és arany. A pajzsban arany pajzsfő alatt feketében arany fekvő félhold, a sisakdisz fekete tollforgó, melynek arany nyelét a pajzsbeli félhold borítja; a takaró szine: fekete-arany. Az ábrázolás egyszerűsége, a szinezés harmonikus volta, az arányok és a rajz korrektsége által czimerünk a legszebb heraldikai alkotások között foglal helyet.
A czimerszerző hadi érdemekkel tette magát méltóvá a király kegyére, de sajnos az oklevél ott a legtöredékesebb, a hol ezek az érdemek felsorolvák. Annyit kivehetünk a hiányos szövegből is, hogy Hideghéti Jakab Boszniában harczolt a hűtlen lázadók ellen és hogy részt vett abban a hadjáratban, melyet a király Eberhard zágrábi püspök, királyi főkanczellár és Stibor erdélyi vajda vezetése alatt az ország nyugati határait pusztító osztrákok ellen indított. E küzdelmekben meg is sebesült. Mindezen vitézségért jutalma nemcsak a szép czimer, hanem egyszersmind a kétségtelen magyar nemesség is, mellyel a király őt és leszármazottait összes birtokaikkal egyetemben megajándékozza.
A Hideghéthy-család multjából keveset tudunk. Mindössze Nagy Iván pótkötetében olvasunk róla egyet-mást. Az itt közlöttek kiegészitésére szolgáljon ez a néhány adat, melyeket a családra vonatkozólag a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában találtunk. Annyi valószinűnek látszik, hogy a család már az 1411. évi nemesítés előtt is élvezett nemesi jogokat. Bizonyára a csallóközi egyházi nemesek, prćdialisták közé tartozott és Zsigmond király oklevelével lépett az ország kétségtelen nemesei sorába.
A pozsonyi káptalan 1394. febr. 27-iki oklevelében említés történik Hideghéti Miklós leányáról Annáról, Galgóczi László feleségéről, kit az oklevél «nobilis domina» czimmel illet._{Fejér X. 8. 381.}* Ez az Anna úgylátszik annak a Miklósnak a leánya, a ki a czimer- és nemességszerző Jakabnak is atyja.
Egy másik oklevélben, melyet szintén a pozsonyi káptalan ád ki 1412. febr. 26-ikán, a czimerszerző Hideghéti Jakabbal egyetemben a családnak számos tagjáról történik említés. Ez az oklevél megnevezi Jakabunk nagybátyját, Domonkost is. Az oklevél tárgya kiegyezés Jakab ősének (avus), Hideghéti Pál fiának Istvánnak megölése ügyében, a miben Héti Péter, Hideghéti János, Hideghéti Bondur Miklós és Gróf Péter voltak a részesek. Az egyezséget Jakab a most megnevezettek leszármazottaival, Bondur Antallal és Kanche Jánossal köti meg, és ennek fejében, valamint hitbér és jegyajándék czimén bizonyos földrészeket kap. E földek az oklevélben igen részletesen körülirvák s az oklevél a határok megjelölésénél igen érdekes magyar szavakat ragozott formában használ, mint Elewelgelnel, Alafelfekwben, Hegalath (hegy alatt), Homorowelnel (homoró völgynél), Alfalurameneben (Alfalura menőben) stb.
Ezzel a kiegyezéssel összefügg a pozsonyi káptalan 1412. ápr. 19-ikén kelt beiktató levele, mely szerint a káptalan Zsigmond király 1412. márcz. 11-ikén kelt parancsára Jakabunkat e birtokrésznek tulajdonába ellenmondás nélkül bevezette.
Harmadik festett armálisunk kétségtelenül nagyérdekű emlék, már csak azért is, mert szaporítja Zsigmond király azon czimeresleveleinek számát, melyeket hazánk területén adott ki. A czimereslevél Pozsonyban kelt.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

A Turos-familiáról.

Ha esett, kevés szó eshetett erről a nemes családról, mely a XVII. század folyamán tesz szert ármálisára. A nemesség megszerzője Turos Miklós, a ki maga bizonyára jobbágy-családból származott s mint ilyen katonáskodott. A katonai pálya, ha a személyes vitézséghez egy kis szerencse is járult, a törökkel vivott harczok idején a nemesség- s a vagyonszerzésnek egyaránt lépcsője volt. Turos is megszerezte mindkettőt. Ugy mondják a család tagjai még a XVII. századból való följegyzésökben, hogy Turos Miklós 1634-ben kapta nemesi levelét._{Guáry-levéltár Pannonhalmán 434. sz.}* A királyi könyvek nem őrizték ugyan meg ezt a nemességadományozást;_{Legalább Illéssy-Pettkó összeállitása szerint nincs a megfelelő Liber Regiusban.}* de Turos jövő életsora, vagyoni helyzete és családi összeköttetései bizonyossá teszik, hogy a nemesités megtörtént. Nemesi czimere, miként pecsétjén látjuk, kerek talpú egyenes pajzsban ágaskodó, első lábával görbe kardra füzött török fejet tartó oroszlán, az oromdisz kiterjesztett szárnyak._{A végrendeletén van ez a pecsét. U. o. 288. sz. – A század utolsó negyedében (1673–1674 folyamán) Turos András zala- és somogymegyei szolgabiróval is találkozunk (u. o. 368. sz.), de az itt emlegetett Turosokkal semmiféle összeköttetése nem látszik.}* Kétségtelenül megmondja e czimer, hogy a török ellen vivott harczokban tanusitott hősiesség jutalmául emelkedett ki Turos Miklós a köznép soraiból.
Mikor nemesitése megtörtént, meg is nősült s a nemes származásu Nagy Ilona lett a felesége. Boldog házasságban élhettek, mert Kristóf és János nevü fiairól, Ilona, Katalin, Zsuzsanna nevü leányairól tudunk.
Élete házassága után is a katonai pályán telik el; csak kissé előkelőbb s az egyszerü vitéz helyzetéhez képest nyugalmasabb állást kap. 1651 október 11-én ugyanis II. Ferdinánd király, a fiatal Bessenyei László mellőzésével, noha először erről volt szó, vitézsége és helyismerete miatt Pető László kapitány mellé kiskomáromi alkapitánynak nevezte ki. Hogy ebben valamely közeli török támadás és ezen alkalommal ismét tanusitott vitézsége is az ő javára döntötte el a választást, következtethetjük abból a nem valami sürü szerencséből, melyben az egész őrség részesült, hogy a fölség egyszerre három hónapi zsoldot utalványozott a számára._{Guáry-levéltárban levő számozatlan irat.}*
Turos Miklós nemcsak jó, vitéz katona, hanem gondos, szerző ember is volt. 1653-ban 300 forintot adhatott kölcsön Cziráky Ádám nádori itélőmesternek, melynek fejében Locsmándon hét jóbbágytelket kapott zálogba._{U. o. 424. sz.}* Ugyanezen évben szeptember 24-én Pusérffy Mihály a pécsi káptalan előtt oly vallomást tesz, hogy, mivel Turos Miklós 210 tallért – egyetegyet 1 forintba és 50 dénárba számitva – adott neki, hogy évek óta tartó török fogságából magát kiválthassa s magának a kiváltás lehetőségének előmozditásán is fáradozott, tiz évig megválthatlan zálogul adja neki Somogymegyében lévő jószágait, Csertő falut, Sárd felét, Simonfalván hat, Kádarkuton három jobbágytelkét, Csákánypusztát s azt is megigéri, hogy ha örökösei nem lennének, a mit Isten eltávoztasson, ezen javak véglegesen, örök tulajdonul Turos és családja birtokába kerülnek._{U. o. 284. sz.}* Nádasdy Ferencztől a micskei határban a Csáván forgó malom került hozzá 800 forintért zálogos jószágul. Wesselényi Pál adománya folytán fiága részére megkapta Tolna, illetve Baranyamegyében Harság (Hasság?), Iszeg (Üszög?), Sáros (Sárás?), Herten, Németfalu, Élesd és Békés helységeket._{U. a. 434. sz.}* Széchényi György veszprémi püspök Sümegen 500 forint értékü, örökül adott házzal jutalmazta hüséges szolgálatait._{U. o. 431. sz.}* Részint zálogul, részint örökös tulajdonul jószágokat szerzett még Ráczörsön, Nagymányokon, a somogymegyei Remetepusztán, Ráczeddén, Micskén, kertet, földeket, szőlőt a sümegi házhoz, szőlőt Babacsonyban, gesztenyést Szentgyörgyön és más kisebb fekvőségeket.
Noha még nem érezte közeledni végét, 1655. május 7-én Kiskomásomban Vukovics Pál, Homonnai Drugeth György gróf titkárja és Csanádi János előtt sajátkezüleg megirja a végrendeletét, mely igy-hangzik: «Én Turos Miklós, császár urunk ő fölsége Kiskomár végházának vicekapitánja, az én jószágomban szabad ur és dispositor levén, mivel magam keresménye, teszek ilyen dispositiót (most, Istennek hála, egészséges lévén) az én gyermekim között s mind unokáim között: Legelsőben mindennemü jószágomat mind odaföl Rábán fölül, mind itt alatt Szala és Somogy vármegyében és egyéb helyekben is, a hol találtatik, hagyom az én két fiamnak, Turos Kristófnak és Jánosnak és feleségének, gyermekeinek. Ezenkivül a kit az ide alá megirt leányomnak és unoka-gyermekeimnek hagyok: Turos Suskának hagyom Mányokot, Eddét, Remetét; Górinak_{Guárp Gergely, a ki Kata leányát vette feleségül.}* Kércseligetet._{Somogymegyében, közel a tolnai határhoz.}* mivel atyjának is adtam az ő részére pénzt, melyről levelet is adott; Horváth Mihály vőm_{Ez Ilona nevü leányának volt a férje.}* gyermekinek, mivel az atyjok leányom lakodalmára egy pénzt sem költött, sem jegyruhát nem hozott, költöttem arra is 100 forintot, azonkivül marhaszámvetésben is, avval együtt a szőlővel, kit a micskei hegyen neki adtam, maradt nála 214 tallér, gyermekit penig én tartom, leányát is ruházom, kiházasitom, de mindezt sem gondolom, hogy mi keveset ne hagyjak nekiek gyermekinek, azért hagyom Vörsinámot, ismét Kapos mellett való Apátit. Ha penig ezen unokagyermekeknek lejártok és magvak szakadása történnék, azon gyermekimre mind visszaszálljon.
Kezünket penig sem magam, sem feleségem, Nagy Ilona a jószágból ki nem veszszük, hanem holtunk után eszerint a dispositio szerint kiki az ő részéhez nyulhasson. Ha penig mi oly adósság találtatik és készpénz, az ingó-bingó marha, egy szóval akármivel neveztessék, a két fiamra maradjon és ne másra.»_{Guáry-levéltár 288. sz.}*
Ámde Turos Miklós nem sokáig tarthatta a kezét javaiban; mert a következő év folyamán meghalt, szeptemberre már özvegyen hagyta feleségét,_{U. o. 314. sz.}* miután előbb még megérte, hogy idősebb fia, Kristóf és Ilona leánya is elköltöztek az élők sorából.
Nagy Ilona asszony magára maradva előbb Zsuzska leánya segitségével élt, majd, mikor ez is elszegényedett, ezzel «összeszorulva, szegényen» a sümegi házban húzta meg magát, jórészt unokájának, Guáry Miklósnak s ennek a feleségének a támogatásával tartván fönn magát annyira, hogy a mi kis vagyonkája még volt, ne kelljen elvesztegetnie. Néhány apróbb-nagyobb anyagi kérdésekre vonatkozó ügyéből, melyekből családja tagjaival kapcsolatban alább többről esik szó, emlitsük azt, hogy 1659-ben Récsei Mihály és felesége, Beke Judit a még Turos Miklósnak elzálogositott Örs falut illetőleg úgy egyeztek meg Ilona asszonynyal, hogy mostantúl a fél falunak veszi a hasznát; ha pedig a zálogpénzt leteszik, a falu felét is tartozik ő kegyelme visszaereszteni._{Guáry-levéltár 322. sz.}* Majd 1668-ban meg jelent Sümegen Széplaki Botka Ferencz alispán a zalamegyei törvényszék előtt s tekintve, hogy öregségében leányával, Zsuzsánával, Batthyány László özvegyével volt kénytelen együtt élni s ez mint szolgálója, oly készséggel gondozta, teljesitette kivánságait, ennek javára teszi meg a következő végső rendelkezését: «...... Néhai Batthyány László meghagyott özvegyének, Turos Suska leányomnak hagyom örökbe az ide alább az én jószágbeli részemet, úgy mint a sümegi szőlőhegyen levő szőlőmnek felét, mely az én részem, azon sümegi városban levő kőházamnak felét ...., ugyanazon sümegi határban két rétemnek felét, a mogyorósi_{Bizonyára ugyanaz, a mit máshol szentgyörgyinek emlitenek.}* gesztenyésemnek felét, Örsi falumnak felét, melyek nékem osztályban jutottak ..... A magam részére szabad lettem volna eddig is, ha csak eladtam volna, de, mivel emlitett leányom emberségével élek, most is azon jó akaratjáért kötöm és vallom a nemes vármegye előtt örökben. Azonkivül a Rábán túl való jószágból tartozik Turos János fiám száz tallért adni, a vagy jószágul Turos Suska leányomnak. Ezeket, átok alatt legyen, ha meg nem adja, a vagy csak impediálná is. Ha pedig holta történnék Turos János fiamnak, maradékja nem lenne, azon Rábán túl való jószág Turos Suska leányomra szálljon vissza. Az unoka-gyermekimnek penig semmit sem hagyok, mivel fölöttébb is most kiadtam az ő részeket, nincsenek is semmi emberséggel, sőt inkább sokat molestáltak, háborgattak méltatlanul.»_{U. o. 301. sz.}*
Ilona asszony, a ki később leányával együtt mégis élvezte unokája, Guáry Miklós emberségét, még jó ideig ette az özvegység, ugy látszik elég terhes és keserves kenyerét; nem is tudjuk, mikor lett vége küzködésének; 1673-ban még élt._{U. o. 368. sz.}*
Turos Miklós fiai közül Kristóf, a ki Szalay Erzsébettel lépett házasságra, halt meg legkorábban, talán még atyja életében; 1656-ban már bizonyosan nem élt. Ebben az évben ugyanis özvegy Turos Miklósné a maga, fia, János és unokája, Horváth Judit nevében, Guáry Gergely Turós Katalin asszonytól született fia Miklós és Turos Zsuzsánna, Batthyány Lászlóné nevében tiltakozásuknak adnak kifejezést a miatt, hogy Szalay Kata néhai Turos Miklósnak valami végrendeletét emlegeti, melyről ők semmit sem tudnak s óvást tesznek az esetleg valóban meglevő végrendelet rájok sérelmessé válható pontjai ellen._{Guáry-levéltár 314. sz.}* Szalay Kata, kinek Kristóftól nem született gyermeke,_{U. o. 425., 429., 434. sz.}* csakhamar kivált a családból s előbb Pető Miklóshoz, majd ennek halála után Vukovics Mihályhoz ment férjhez.
Kristóf halálával a második fiura, Jánosra maradt a család föntartásának gondja. Valószinüleg kezdettől fogva Nádasdy Ferencz «főember szolgája» volt s mint ilyen vette feleségül Kondoray Katát. Ezen házassága idejében bátyjának özvegyével, Szalay Katával, 1662-ben már Vukovics Mihálynéval perel Micske jószág miatt._{U. o. 427. sz.}* Az özvegy bizonyára hozományát akarta ebből a jószágból megkapni s e miatt támasztotta a pert, mely különben 1666-ban azzal végződött, hogy Turos János kielégítette az özvegyet. Alighanem ez tette szükségessé, hogy 400 forint kölcsönt kellett fölvennie sógorától, Kondoray Tamás vasvári préposttól, kinek már tiz évvel korábbi időből is tartozott 600 forinttal s most a kölcsönök biztositékául 800 forintot érő locsmándi szőlőjét kötötte le._{Guáry-levéltár 428. sz.}* Ebből az összeköttetésből talán azt is következtethetjük, hogy felesége még élt. Pár évvel utóbb Nádasdy Ferencz leveléből már meglátszik, hogy új házastársa van. Nádasdy kedvelhette az ő főember szolgáját, mert 1664-ben megujitotta vele a zálogos malomra már atyjával megkötött egyezséget és jelen, meg jövendő szolgálatai fejében továbbra is nála hagyta, s azt is megengedte neki, hogy másfélszáz forintig épithet rajta s ez az összeg a zálog visszaváltásakor szintén megtéritendő lesz. Turos János azonban el-elmaradozott a kikötött évi bér és természetbeli szolgálmányok megadásával. Nádasdy azonban 1668 május 25-én nemcsak ezeket engedte el neki és feleségének, Deli Simonovics Annának, hanem a következő időkre nem is kivánt bért; azonban, hogy «jövőben per abusum szabad malomnak ne tartassék», ennek meggátlására kikötötte, hogy Turos évenként tartozzék nála jelentkezni s tőle a lékai tiszteknek sommissiókat vinni, továbbá, hogy – kiváltképen Turos tisztjének változása után – ennek utódainál «ezen commissiója és levele semmiben se suffragáljon.»_{U. o. 417., 434. sz.}* Ugy tudjuk, hogy Turosnak ez a Simonovics Annával kötött házassága is gyermektelen maradt és csak a harmadik, Maholányi Judittal való házassága nem szükölködött gyermekáldás nélkül. Judit asszonytól János, Ilona, Magdolna, Mária gyermekei születtek._{U. o. 429. sz.}* Csak 1678 januárjában tünik ugyan föl Judit, mint Turos felesége, de a házasság bizonyára előbb köttetett._{U. o. 431. sz.}* Jánosról tudjuk még, hogy 1683-ban egyezségre lép testvérével, Zsuzskával s mivel a micskei jószágból ennek járó 100 tallért lefizetni nem tudta, helyébe a sümegi házból őt illető részt engedte át neki._{U. o. 417. sz.}*
Családjáról annyit hallunk, hogy gyermekei 1691-ben még kiskoruak._{U. o. 426. sz.}* 1694-ben Mária leánya Világhi András felesége lett._{U. o. 435. sz.}* János fia később Locsányi Máriával, Locsányi Miklósnak leányával lépett házasságra s Erzsébet nevü leánya született._{U. o. 434. sz.}* Turos János nem valami idős korában halt meg, vagy a felesége, Judit volt fiatal, mert ez férje halála után Leidel István felesége lett.
Turos Miklós leányai mind férjhez mentek s az utolsót kivéve, gyermekeket hagytak magok után.
Ilona Horváth Mihályné lett s férjével Damonyán lakott. 1656-ban már nem élt. Miklós és Mihály nevü fiai és Judit nevü leánya maradtak.
Katalin Guáry Gergelyné lett s Miklós, Klára gyermekei születtek. 1656-ban már nem élt. Tudjuk, hogy Saárdon, Csertőn, Kadarkuton, Simonfalván kapott részeket a családi vagyonból._{Guáry-levéltár 891. sz.}* Fia, Miklós, ki utóbb Sándor Erzsébettel lépett házasságra, jó viszonyban volt anyjának családjával s később öreganyját s nagynénjét, Zsuzsánnát is támogatta.
Zsuzsána atyja halálakor Batthyány Lászlóné volt, de csakhamar megözvegyülvén, 1656 végén Pogrányi Ferencz felesége lett. A 80-as évek elején második ura is meghalt s ettől fogva jó ideig anyjánál lakott Sümegen; gondos ápolását anyja azzal jutalmazta, hogy maradék vagyonát mind neki adta. Harmadszorra Gesztesy Mihály tapolczai vajdához ment feleségül._{U. o. 432., 434. sz.}* Mint Gesztesy felesége hálásan emlékezett vissza azon jóságra, melylyel Guáry Miklós és felesége, Sándor Erzsébet vele és anyjával szemben viselkedtek, sőt Erzsébet asszony még utóbb, mint Simaházy Ferenczné is viselkedett. Hogy háláját lerója, 1688 augusztus 28-án sümegi kőházát s a hozzá tartozó földeket, réteket, szőlőket, badacsonyi szőkóllejét, szentgyörgyi gesztenyését, a baranyai Mányokot, somogyi Remetét és Ráczörsöt Sándor Erzsébetnek, most Simaházynénak s ennek első házasságából született gyermekeinek, Gábornak és Klárának vallotta be 1700 forintban. Sőt még férjét is rávette, hogy kilátásba helyezte, hogy a Guáryakat teszi meg örőköseinek._{U. o. 287., 436. sz.}* Zsuzsána, kinek gyermekei egyik házasságából sem születtek, 1694 január havában még élt, de augusztusban azt mondják, hogy nem régiben, superioribus non ita pridem evolutis temporibus meghalt._{U. o. 416., 289., 435. sz.}*
Áttekintés kedvéért legyen itt a Turosok XVI. századi tagjainak családfája:

Turos Miklós ~ Nagy Ilona; Kristóf ~ Szalay Erzsébet; János ~ 1. Kondoray Kata 2. Simonovics Anna 2. Mohalányi Judit s ettől:; Ilona ~ Horváth Mihály; Katalin ~ Guáry Gergely; Zsuzsánna 1. Batthyány László 2. Pogrányi Ferencz 3. Gesztesy Mihály; János ~ Locsányi Mária; Ilona; Magdolna; Mária ~ Világhi Lukács.; Erzsébet.

SÖRÖS PONGRÁCZ.

Opuli László herczeg, Magyarország nádorispánja nemzedékrendéhez.

Nem nagy rokonszenvvel láttam ugyan Opuli László herczeg nádorispán élete megirásához; de elvégre nem térhettem ki e férfiu elől, kiről Nagy Lajos király irva hagyta: «quod nos de fide et fidei puritate ac fidelitatis constantia spectabilis viri, domini Wladislai ducis Opuliensis, consanguinei nostri carissimi indubie confisi, fecimus, constituimus, ordinamus atque creamus nostrum verum, legitimum procuratorem, actorem, factorem, negotiorum gestorem, syndicum specialem spectabilem Wladislaum ducem_{Fejér CD. IX/III, 536. Ex archivo Imp. Viennen Visegrád, 1365 deczember 20-ról.}* ... »
Azt hittem mégis, hogy rövidesen végezhetek vele. De nagyon csalódtam. Mentül mélyebben kutattam a nádorispán viselt dolgai közt, annál nagyobbra nőtt véleményemben. Nemcsak rendületlen hive volt Nagy Lajos királynak, anyjának, feleségének, leányainak, igaz barátja a magyar nemzetnek, fáradhatatlan munkássága nádorispánja; hanem egyuttal kora legnemesebb politikusa, ki a békét szerette, a háborut gyülölte, Nagy Lajost a szerb, oláh, bolgár hadjáratoktól elvonta, figyelmét és vonzódását a Nyugat felé irányitotta, a földmivelést, ipart és kereskedelmet, a földmives és polgári osztályt pártolta, hogy ekként kizárólag a népek jólétét, az állam anyagi haladását előmozditsa.
Nem győzöm a kútfőket bujni, pedig azok nagyrészint még kiadatlanok. Hozzájárul, hogy László herczeg élete 1401-ig terjedt, hogy Hedvig lengyel királynő, ezen utolsó magyar-anjou sarjadék élete belejátszék az övébe, tehát ezt is figyelemmel kellett kisérnem, már mint Nagy Lajos leányáét. Azonkivül «Kropidlo» János herczeg László herczeg kisöcscse volt, ki mint szepesi prépost és mint a pannonhalmi apátság kormányzója némileg szintén hozzánk tartozik. Továbbá, hogy Opuli László herczeg a Magyarországhoz kapcsolt Oroszországnak hübéres fejedelme, kiszemelt örököse volt; aztán egyidejüleg Lengyelországban is ő helyettesitette Nagy Lajos királyt és anyját, idősb Erzsébetet, Magyarország, Lengyelország, Dalmáczia stb. királynőjét; de Zsigmond királylyal is szoros összeköttetésben állott.
Félek, hogy nem érem meg végét kutatásaimnak, föl kell tehát apróznom, részletekre osztanom élete történetét, ha valamit végezni akarok.
Kezdem leszármazásával, nemzedékrendével.
Nagy segitségemre van e tekintetben dr. H. Grotefend «Stammtafeln der schlesischen Fürsten» cz. müve, mely már ismételve adott nekem fölvilágositást a Piasztok és magyar Anjouk közti rokonság iránt._{Olv. a Századok 1892. évf. 232. l. A hol egyebet nem idézek, ő a kutforrásom.}* Magától értetik, hogy ily nagy mű nem készülhet hiányok nélkül. Volt is többeknek, magamnak is alkalmam a nagyérdemű Grotefend hiányait pótolnom magyar kutfőkből, melyeket ő nem ismert._{Olv. a Századok 1892. évf. 236. és az 1901. évf. 5. lapján.}* Jelen kis értekezésem folyamán is több hiányára kell figyelmeztetnem.
A sziléziai herczegek II. Ulászló, elüzött lengyel fejedelemtől (1105–1159) és Lipót osztrák herczeg Ágnes leányától származnak._{Roepell, Gesch. Polens I., 362. seqq.}* II. Ulászló ifjabbik fia Mesku (Mihály) az osztálynál bátyjával I. Boleszlóval Ratibort kapta, melyhez – minthogy ekképen világos rövidséget szenvedett – járult 1201-ben még Oppol tartomány._{Kezdetben, sőt a XIV. századbeli koriróknál is, Oppolnak találom irva a várost s a hozzá tartozó tartományt, de csakhamar, Opolnak és Opulnak. Minthogy azonban László herczeg legtöbbnyire Opult (dux Opuliensis) használt, mi is e nevezet mellett maradunk. Ma Oppeln a neve.}* Ez időtől fogva utódai Opoli herczegeknek (duces de Opol) nevezik magokat ellentétben az I. Boleszlótól származott sziléziai herczegekkel (duces Slezie), kiknek székhelyük Boroszló (Wratislavia, Breslau), vala.
Azonban e tartományok se maradtak sokáig egy kézen. 1282-ben a fönti Mesko unokája Ulászló fiai megosztozának az atyai örökségen a legidősb, Mesko Tesen-Ossvećet. (Teschen-Auschitz), a másodszülött, Kázmér Bitum-Koselt (Beuthen-Kosel), a harmadik, Boleszló Opolt, a negyedik, Premisló Ratibort kapta. Ezen opoli I. Boleszlónak két hasonnevü fia volt: az idősb Boleszló, a ki Falkenberget örökölte, és opoli II. Boleszló (röviditve Bolkó) herczeg, ki 1327 május 23. előtt feleségül vette Sveidniczi Bernát herczeg Erzsébet leányát, és ezeknek, t. i. II. Bolkónak és Erzsébetnek volt elsőszülött fia a mi Lászlónk._{Kezdetben, mint fölebb Nagy Lajos király leveléből is láttuk, lengyelesen Wladislawnak, Ulászlónak nevezték, de miután Magyarországon megtelepedett, Lászlónak, német levelekben is Laslának irta magát.}*
Nem az opuli kis herczegség, hanem azon körülmény adott László herczegnek jelentőséget, hogy úgy idősb Erzsébet magyar királynénak, valamint Kázmér lengyel királynak kisöcscse vala._{Wladislaus dux Opulić ex filia sororis Kazimiri regis natus, úgymond a gnieznoi főesperes. Sommersbergnél II. 100. V. ö. Scriptt. rer. Prussicarum, III, III. 6. jegyzet.}*
Volt ugyanis Lokietek Ulászló lengyel királynak az imént nevezett Erzsébeten és Kázméron kivül még egy Kunegunda nevü leánya, úgy tetszik a legidősb, kit feleségül vett Bernát, sveidniczi herczeg. Ez összeköttetésből született Erzsébet, ugyancsak II. Bolkó felesége és Lászlónk anyja. Minthogy pedig II. Bolkó és Erzsébet egybekeléséről 1327 május 23. előtt nem értesülünk, László herczeg születését ez időbe tehetjük.
Később született testvérei, tehát öcscsei és hugai valának: III. Bolkó herczeg, ki László herczeggel Opul birodalmában és uralmában atyjok 1356 junius 21. bekövetkezett halála után osztozott. Henrik, kiről 1356-ban mint 19 éves klerikusról történik emlités, de nemsokára meghalhatott, mert későbbi okiratok nem emlitik. Ágnes 1374. márczius 19-én mint Jodok morva markoláb felesége jelentkezik. Erről alább kimeritően szólunk. Erzsébet okiratilag 1377 október 3-tól 1382 április 25-ig mint trebnitzi cantrix (apácza) kerül elő. Anna, előfordul mint Klarissza a boroszlói kolostorban. Egy másik Erzsébetet is emlit Grotefend, kiről 1360 márczius 9-től 1361 április 17-ig vannak okirati tudósitások. Ez felesége volt: Kujáviai Fehér Ulászló herczegnek, ki utóbb a pannonhalmi apátságnak kormányzója. Ezeket ismerik a külföldi irók, mint Opuli II. Bolkó gyermekeit és László herczeg testvéreit, kikhez hozzá kell adnunk Kunegundát vagyis Kingát, az óbudai Klarissza-kolostor tagját, kinek mint Bolkó opuli herczeg leányának idősb Erzsébet királyné, hogy a szükségesekben rövidséget ne szenvedjen, egy buda-hévizi félmalmot, melyet fiától, Nagy Lajos királytól kapott, adományozta azon kikötéssel mégis, hogy e félmalom az adományozott halála után a kolostornak maradjon._{Anjouk. Okmt. VI. 354. l. 1355 julius 4-ről.}* Minthogy ez okirat keltekor II. Bolkó volt az opuli herczeg, kétséget nem szenved, hogy Kunegunda ennek leánya és László herczeg nővére vala, és nem kishuga, azaz III. Bolkó herczeg leánya. Megerősiti ez állitásunkat egy 1372. évi adásvételi szerződés, melyben Kinga óbudai klarissza nemcsak az opuli herczeg leányának, hanem egyenesen László nádorispán nővérének mondatik._{Rupp, Budapest helyrajzi története 26. lapján.}*
Opuli László herczeg feleségül vette Ofkát (Ágotát), III. Ziemovit mazoviai herczeg leányát. Mikor? hozzávetőleg se tudatik, jóllehet nem egy okirat megemlékezik róla. Csak annyit tudunk, hogy Ofka férjét tizenhét évvel tulélte meghalt 1418 május 9. után. Fiu e házasságból nem született; a leányok, kiket Grotefend ismer, a következők: Ágnes, apácza Ó-Sandeczen; atyja, «opuli herczeg», ki 1378-ban még él, lehet tehát László herczeg is, III. Bolkó is. Katalin, született 1367 márczius 26. előtt és feleségül ment 1388 junius 25-ike előtt VIII. Henrik glogaui herczeghez; meghalt 1420 junius 6. Hedvig. Született 1367 márczius 26. után, egybekelt 1390 januárius 22. körül Sándor (a keresztség fölvétele előtt Wigunt) kiernowoi litván herczeggel, II. Ulászló lengyel király öcscsével._{Monum. Polonić XI, 16.}* De e házasság rövid ideig tartott, minthogy Sándor herczeget 1392-ben – úgy mondják – méreggel elemésztették. Gyermekei nem maradtak._{Dlugoss, III, 498.}* Ofka 1408 márczius 30. előtt. Ennyit tud Grotefend. Azonban Opuli László herczeg fölsorolt gyermekeihez is hozzá kell adnunk egyet, ha nem kettőt.
Fejér_{CD. IX/IV, 210. l. 1369. évből.}* egy regestát közöl az országos levéltárból, mely szerint Opuli László herczeg leányának, ki a boldogságos Szűz (ó-budai) kolostorában Klarissza Szent-Jakab_{Helység Ó-Buda és Buda közt.}* száraz vámját adományozza élte fogytáig. Kerestettem az eredeti okiratot melyből e regesta készült, de meg nem találták. Pedig ez okirat igen fontos: talán megvan benne László herczeg leánya neve talán annak is nyomára vezetne, hogy idősb Erzsébet királyné Szent-Jakabot, vagy annak csupán száraz vámját, vagy határa egy részét, a mik rendesen a királynéknak jövedelmeztek, László herczegnek engedte át. Erre látszik vallani, hogy László herczeg «nádorispán és a kunok birája» meghatalmazta hivét, Detrefia Miklóst, hogy Szent-Jakab szomszédságában uj helységet, Andrásfalvát (Andreasdorf) alapitson. Miklós e föladatnak megfelelt, a miért a nádorispán őt az uj telep soltészának nevezte ki._{Fejér, CD. IX/IV, 99. l. 1367. szeptember 15-ről.}*
Azonban László herczeg 1369. évi adományozásának leánya részére előzményei is voltak. Idősb Erzsébet királyné a szentjakabi szárazvámot, mely őt megillette és 240 aranyforintot jövedelmezett, alamizsnaképpen már régebben átengedte vala az ó-budai Klarissza-kolostornak. Minthogy pedig utóbb – mint látni fogjuk – ezen adománya czélját módositotta, arra kérte fiát, Nagy Lajos királyt, hogy a Klarissza-kolostort kárpótolja, a mit a király készségesen meg is tett, midőn a szentjakabi szárazvám helyett a budai révvámot engedte át a kolostornak._{L. Nagy Lajos király 1366-iki privilegiumát Fejérnél, CD. IX/III. 586. l.}*
Idősb Erzsébet királyné szándékának módositása pedig abban állott, hogy az ó-budai vám jövedelmét, évi 240 aranyforintot, 1367. deczember 10-én az opuli herczeg leányának Kunegundának, az ó-budai Klarisszának (úgyanannak, kinek 1355 julius 4-én a hévvizi félmalmot átengedé) élte fogytáig adományozta azzal, hogy élte fogytával e javadalom valamely családjabeli rendtagra maradjon; ha pedig ilyen nem találkoznék, a javadalom visszaszálljon a kincstárra, hogy a király rendelkezzék vele._{M. O. D. L. 5631. sz. 1367 aug. 10.}* – Ugyanezen adományát megismétli az anyakirályné az ő kedves huga, Bolkó opuli herczeg Kunegunda leánya részére, ki a királyné által alapított ó-budai Klarissza-kolostor apáczája, és átenged neki élte fogytáig 240 forintot aranyban a Szent-Jakab város évi adójából, azon további kikötéssel, mint föntebb._{M. O. D. L. 5798. sz. 1369. márcz. 16.}* Meg kellett pedig ezen adománylevelét ujitani a királynénak, úgy vélem, vagy azért, mert az elsőben az ó-budai vámjövedelemről van szó a szent-jakabi helyett; vagy azért, minthogy a szóbanforgó vámjövedelem László nádort illetvén, s ez róla saját leánya javára rendelkezvén, Kunegunda részére a 240 forintot Szent-Jakab város egyéb adójából kellett kiutalni. – Ide sorolandó, hogy Erzsébet asszony, ó-budai Kőhordó János (Jenlsin) leánya eladta házát a hozzávaló földekkel együtt Kinga szerzétes nővérnek, az opuli herczeg leányának._{M. Tört. Tár IV, 172.}*
Ezek oly komplikácziók, melyek az opuli herczegek nemzedékrendét kévésbbé érdeklik ugyan, de nem könnyen fejthetők meg. Még nagyobb fejtörést okoznak a következők.
A Codex diplomaticus et epistoluris Moraviae, ezen nagy gonddal szerkesztettt okirattár X. kötetében két hiteles okirat foglaltatik, melyek egyikében_{191. l. Prága, 1272. okt. 22. V. ö. Regesta Imp. VIII, 5143.}* IV. Károly császár megismeri (megerősiti), hogy midőn kisöcscse Jodok (Jost), János morva őrgróf fia feleségül vette Erzsébetet, László herczeg, ez idő szerint Magyarország nádorispánja (Nadirspan) leányát, a mondott herczeg 12,000 kis aranyforintot adott neki hozományul (czu Heymstewer), viszont Jodok 6000 hatvanad prágai garast biztositott neki nászadományul (leipgebinde) és lekötötte biztositékul Cimburg, Bisenz és Napagedl erősségeket és városokat.
A másik levélben_{235. l. Prága, 1374. márczius 19.}* Venczel cseh király megismeri, midőn Lajos magyar király úgy rendelte, hogy Jodok, a János morva markoláb elsődszülött fia feleségül vegye Opuli László herczeg Ágnes nővért, a herczeg 12,000 aranyforintot adott nővére hozományaul (dotalicium) és úgyanannyit biztositott számára János markoláb fia nászajándékul (ratione donacionis propter nupcias).
Világos e két levélből, hogy 1372-ben úgy egyeztek meg János morva őrgróf és László opuli herczeg, hogy Jodok feleségül veszi a herceg Erzsébet nevű leányát, és a házasságot (per procurationem?) meg is kötötték, minthogy a császár Erzsébetet Jodok hites társának – elichen wirtynne – nevezi. De az egybekelésből aligha lett valami; lehet azért nem, minthogy a menyasszony időközben meghalt; lehet az is, s ezt valószinübbnek tartom, mert a menyasszony idegenkedett Jodoktól; lehet az is, hogy ez Erzsébet volt a föntebb érintett ó-budai apácza és szentségtörésnek tartotta volna elhagyni isteni jegyesét. Szóval Nagy Lajos király közbejárásához folyamodott, a ki hogyan és miképen? nem tudjuk, de fölbontotta a kötött egyességet és úgy rendelkezett (disposuit) 1374-ben, hogy Jodok feleségül vegye Opuli Ágnest, László herczeg hugát. A mi meg is történt.
Befejezésül adjuk még III. Bolko, László herczeg öcscse gyermekei sorozatát. Ezek valának: János (Kropidlo), kiről egyet, mást már irtunk;_{Századok, 1901, 437.}* IV. Bolko opuli herczeg; Henrik 1394; Bernát opuli, falkenbergi és streliczi herceg és Anna, ki mint a trebniczi apáczakolostor fejedelemasszonya 1456 elején halt meg. – Atyjok III. Bolko meghalt 1382 szeptember 21-én._{Dlugoss, III. 416.}*
PÓR ANTAL.

Nelipics fia Iván barsi főispán 1369.

Dr. Šufflay Milán «A Nelipicsek hagyatéka» czimen nagy tudással megirt értekezését (Turul, 1907. évf. 70., 140. és köv. ll.) nagy élvezettel olvasván eszembe jutott, hogy Nelipics fia Iván 1369-ben Bars vármegye ispánja volt, miről Sufflay dr. ur eddig talán nem értesült. Barakcsai István nagyugróczi birtokos ugyanis Visegrádon 1369 junius 20-án tiltakozott Nagy Lajos király előtt, hogy Opuli László herczeg, Magyarország nádorispánja nagyugróczi birtoka területéhez tartozó tetemes részt, kaszálókat, réteket és egyéb hasznavehetőket hatalmasul és igaztalanul elfoglalt és a régi határdombok közül négyet széthányatott. Minek következtében Nagy Lajos király Prednán, 1369 julius 6-án meghagyta, hogy Bars vármegye Iván, Nelepich fia, Bars vármegye ispánja elnöklete mellett július 18-án közgyülést tartson, melyen a szolgabirák és egyéb bármily állásu emberek tanuskodjanak az igazságról. A közgyülés – mint ezt a garan-szent-benedeki konvent julius 19-én jelenté – Barsban csakugyan egybegyült; a szolgabirák s a szomszédos nemesek hajlandók is valának megvallani az igazságot, de sem Iván, a barsi vármegyeispán, se László herczeg a király süve és nádorispánja meg nem jelent, holott Barakcsai István estig várta őket._{Barsmegyei Okiratár 56–57. l. – Néhai nagyérdemü Botka Tivadar ki akarta adni a Barsvármegyére vonatkozó, általa egybegyüjtött okleveleket; ki is nyomattak de a nyomda oly hiányosan teljesitette megrendelését, hogy a kiadást visszavonni kényszerült. Néhány példány azonban közkézre került. Ha emlékezetem nem csal, a M. N. Múzeumnak is jutott egy példány.}*
PÓR ANTAL.

SCHÖNHERR GYULA. 1864–1908.

Társaságunkat, fennállása második negyedszázadának kezdetén súlyos veszteség érte. Schönherr Gyula társaságunk titkára, a Turul volt szerkesztője folyó évi márczius hó 24-én Nagybányán, a szülői háznál életének 44-ik évében elhunyt.
Halála nem jött váratlanul. Már hosszabb idő óta tudták a hozzá közel állók, hogy a gyilkos kór ellen, mely szervezetét mintegy másfél évvel ezelőtt megtámadta, nincs segitség. És mégis mindenkit megdöbbentett halálának hire, mely a magyar tudományos világra ujabb és mély gyászt hozott.
E gyászban első sorban osztozik a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság, melyhez az elhunytat számos belső és külső kötelék füzte. Társaságunk kebelében indult meg az elhunyt tudományos munkálkodása, folyóiratunk hasábjain láttak napvilágot első tudományos munkálatai, melyek csakhamar kiterjedtek a társaságunk által művelt tudományok keretén kivül fekvő tudományszakokra is, előkelő helyet biztositva neki a magyar történettudomány művelői sorában,
A magyar családtörténet, a czimertan és pecséttan voltak azok a tudományszakok, melyekre Schönherr Gyula figyelmét első sorban irányitotta. Nem volt tulajdonképeni genealogus, családtörténeti tárgyu munkái képezik a történeti segédtudományok terén kifejtett munkásságának. Ennek súlypontja a hazai czimertan és pecséttan terére esik. Munkálkodásának ily irányu megnyilatkozása szoros kapcsolatban állott hivatalos életpályájával. A Széchényi országos könyvtár levéltári osztálya tisztviselőjének, majd vezetőjének önként kinálkozott az alkalom, hogy a magyar történet és segédtudományai e mérhetetlen kincsesbányájának legértékesebb kincseit, a hazai középkori czimeresleveleket és pecséteket tanulmányozás alá vegye. Ezeknek köréből vette első dolgozatai tárgyát, s midőn később tudományos munkálkodása a hazai politikai és kulturtörténet különböző problémáira kiterjedve, mindinkább szélesebb kört ölelt át, minduntalan visszatért ahhoz a tudománycsoporthoz, a honnan kiindult, a magyar czimertani és pecséttani tudományhoz.
Folyóiratunk 1886-ban közölt tőle legelőször dolgozatot. Ettől kezdve gyors egymásutánban követték egymást különböző czikkei. Folyóiratunkban majdnem minden egyes évfolyamában találkozunk nevével, melyet gyakran a Décsényi Gyula álnév alá rejtett. Középkori czimeresleveleinknek tekintélyes részét az ő tolla ismertette folyóiratunk hasábjain, megannyi becses tanulmány középkori heraldikánk ismeretéhez. Heraldikai tanulmányai kiterjedtek az ujabbkori magyar heraldikára is, mégis a középkori, a Zsigmond és II. Ulászló korabeli heraldika volt az a tér, melyen a legszivesebben mozgott. Folyóiratunk szakirodalmi rovatában is sürün találkozunk az ő nevével, melyet a hazai és külföldi tudomány termékeinek ismertetése alá jegyzett.
Társaságunk tagjai, folyóiratunk olvasói nagyon jól emlékeznek Schönherr Gyulának a «Turul»-ban kifejtett munkásságára. Ismerik itt megjelent munkálatait, tanulmányait s azokat a tudományos eredményenyeket, melyek bennök le vannak rakva. Nem szükséges, hogy most, midőn előttünk áll még a maga éles körvonalaiban az elhunyt személyisége és tudományos egyénisége, külön-külön reáirányitsuk a figyelmet nagyszámu tanulmányainak minden egyes részére. Tudományos egyéniségéről, működéséről e kegyeletes visszaemlékezés rövid sorai csak gyönge képet rajzolhatnak meg, de munkáiból úgyis sokkalta jobban ismerjük azokat az érdemeket, melyeket Schönherr Gyula magának a társaságunk művelte tudományszakok körül szerzett. Ez érdemei elismeréséül választotta őt meg társaságunk igazgató-választmánya 1891-ben tagjai sorába. 1886–1898-ig a társaság jegyzője volt, 1899-ben pedig titkárává választatott, mely tisztséget haláláig töltötte be. Folyóiratunk szerkesztésében 1897-től kezdve vett részt, mint társszerkesztő, majd mint egyedüli szerkesztő irányitva folyóiratunkat.
Különös véletlene a sorsnak, hogy Schönherr Gyula tudományos pályája társaságunk kebelében ugyanannak a kérdésnek taglalásával záródik, melylyel az elhunyt tudományos munkássága kezdődik. Az 1886-ban folyóiratunkban megjelent első tudományos értekezése szülővárosának Nagybányának régi pecséteivel foglalkozik. Aligha gondolt az ifju tudós akkor arra, hogy életének utolsó munkája, tudományos hattyudala ugyanannak a tárgynak lesz szentelve. Az utolsó czikk, mely 1906-ban folyóiratunkban Schönherr Gyula tollából napvilágot látott Nagybánya városának középköri, akkoriban napfényre került pecsétnyomójával foglalkozik. S midőn a gyilkoló kór őt ágyba dönti, ugyanaznap kapja meg Nagybánya városa a jogot, hogy a város szülötte Schönherr Gyula által kutatásai nyomán megállapitott régi czimerével élhessen ezentul pecséteiben. Tudományos pályájának kezdete és vége egyazon pontban találkoztak egymással.
Most már örökre elcsendesedett. Ki hullt kezéből a toll, melyet annyiszor ragadott meg, hogy vele régi dicső multunk emlékeit megvilágitsa, társaságunk czéljait szolgálja. Elköltözött körünkből örökre, hűlt tetemei fölött a százados multu Rivulus Dominarum temetőjének fái suttognak és regélnek neki a régi mult idők emlékeiről, melyeknek ismeretéhez munkáival ő is hozzájárult. De ha teste elköltözött is körünkből, emléke itt maradt közöttünk, s a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság mindenkor kegyelettel fogja megőrizni Schönherr Gyula emlékezetét.
* * *
Társaságunk mély megdöbbenéssel és igaz részvéttel fogadta a hirt nagyérdemű titkára elhunytáról és kegyeletének megfelelő módon adott kifejezést. A gyászhir vétele után az elnökség a társaság őszinte mély részvétének távirati uton adott kifejezést a megboldogult hozzátartozói előtt. Ravatalára diszes koszorut helyezett s a gyászesetről a következő jelentést adta ki:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság elnöksége és igazgató-választmánya mély fájdalommal jelenti, hogy dr. Schönherr Gyula, a társaság titkára és a Turul volt szerkesztője, folyó évi márczius hó 24-én, Nagybányán, élete 44-ik évében, hosszas betegség után meghalt. Korán elköltözött társunk emlékét nagy érdemei iránt érzett hálás kegyelettel fogjuk megőrizni. Budapest, 1908 márczius hó 24-én.
A márczius hó 26-án Nagybányán végbement temetésen társaságunkat Fejérpataky László másodelnök képviselte, ki az elhunyt ravatalánál tartott beszédében társaságunk nevében is elbucsuztatta a megboldogultat.

35TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1907. évi deczember hó 14-én tartotta rendes évi nagygyülését Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt, melyen jelen voltak Csoma József másodelnök, Barabás Samu, id. Bánó József, id Daniel Gábor, Dőry Ferencz, Kollányi Ferencz, Komáromy András, Makay Dezső, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, Szendrey János, Széll Farkas, id. Szinnyei József, Thallóczy Lajos, Thaly Kálmán, Varjú Elemér, Zsilinszky Mihály ig. vál. tagok, Gyarmathy Sándor, báró Győrffy Samu, Horváth Sándor, Kisfaludy László, Kolosy István, Rakovszky György, Relkovič Néda dr., Szabó László évdijas tagok, Áldásy Antal jegyző, Tóth Árpád pénztárnok, mint vendégek Szmrecsányi Miklós, Relkovič Davorka.
Fejérpataky László másodelnök a következő beszéddel nyitotta meg a nagygyülést:
Tisztelt Nagygyülés!
Tudományos müködésünk első negyedszázadát töltjük be a mai nappal.
Huszonöt év küzdelmei is eredményei, nyereségei és veszteségei állanak mögöttünk. Ma, midőn visszaidézem emlékembe társulatunk életének elmúlt öt lustrumát s megelevenedik előttem a múlt képe, egyrészt megelégedéssel tölt el a kivivott eredmények hosszu sora, melyekre társulatunk szaktudományunk zajtalan, de következetes müvelésével rámutathat, de másrészt fájdalommal kell gondolnom azokra a férfiakra, kik önzetlen lelkesedéssel vettek részt a társaságunk alapitása és megszilárditása körül felmerült nehézségek leküzdésében, kik szaktudományunk alapvető és irányitó munkásai voltak, de kiket a sors megfosztott attól, hogy mai csendes ünnepünkön velünk együtt örvendezzenek a magyar czimertani és nemzedékrendi tanulmányok felvirágozásán, melyben szerény eszközökkel dolgozó társaságunknak nem csekély része volt.
Kevesen vagyunk már azok közül, kik huszonöt évvel ezelőtt társaságunk megalapitásában fáradoztak. Itt hagyott bennünket fáradhatatlan buzgalmu első elnökünk, báró Radvánszky Béla, kinek emlékét mindvégig kegyelettel fogjuk megőrizni. Szaktudományaink alapvető munkásait, báró Nyáry Albertet, Nagy Ivánt, Nagy Imrét, Csergheő Gézát és annyi más szorgalmas müvelőjét, kik mind társulatunk kötelékében egyesültek tudományos czéljaink megvalósitására, a kérlelhetetlen halál elragadta sorainkból. De örökségül reánk maradt tudományos módszerük egyrészt megadja nekünk a lehetőséget, de egyuttal azt a kötelességet is reánk rója, hogy tudományos disciplináinkat az általuk megvetett alapon tovább fejleszszük.
Ez a reánk szállott szellemi örökség irányitotta figyelmünket fokozottabb mértékben a magyar czimertan legbecsesebb ereklyéi, középkori czimeresleveleink felé. Negyedszázaddal ezelőtt sejtelmünk sem volt arról, hogy heraldikánknak mily tanúlságos anyaga rejlik régi czimerlevelek festett képeiben s azokból szaktudományunkon kivül a magyar művelődéstörténet is mennyit merithet. Ez az oka, hogy még ismeretlenül lappangó középkori czimeresleveleink felkutatásán és közzétételén erőnktől telhetőleg folyvást buzgólkodunk s hogy fáradságunk nem hiábavaló, arról ékesen szól az elért eredmény, hogy ma ismert középkori czimeres leveleink száma a huszonöt év előttinek legalább is háromszorosa.
Hasonlóan figyelmet forditottunk középkori pecsétanyagunk ismertetésére s az ebből levont eredmények szolgáltak alapul nemzetségi czimereink kérdésének tisztázásánál.
A heraldikai magyar terminologia megállapitása körül kifejtett tevékenységünk sem maradt eredménytelen; sikerült kiirtanunk a régi, ingadozó müszavaknak tudományos és nyelvi szempontokból jórészt hasznavehetetlen sorozatát, s helyükre kifogástalanul alkotott megnevezéseket vinni be a köztudatba.
Abban, hogy az első, rendszeres magyar heraldikai kézikönyv létrejöhetett, társaságunknak előkelő része volt. A folyóiratunkban közzétett hatalmas anyag nyujtott módot korán elhunyt lelkes tagtársunknak, Bárczay Oszkárnak arra, hogy Heraldikáját megirhatta s különösen, hogy ahhoz gazdag müszótárt csatolhatott.
Genealogiai téren a magyar szempontból legfontosabb kérdés tisztázására forditottuk figyelmünket, a mikor kezdettől fogva a magyar nemzetségek mivoltának, eredetének és történetének felderitését tűztük ki föczélunk gyanánt, ezzel óhajtván előkésziteni azt, hogy a legilletékesebb szakférfiak megalkossák a magyar nemzetségek kimeritő monografiáját. Kiváló elégtételére szolgál társulatunknak, hogy e monumentális mü megalkotása két oly szakférfiu nevéhez füződik, kik társulatunk tudományos eredményeinek eléréséhez kezdettől fogva teljes munkaerejükkel és gazdag tudásukkal hozzájárultak.
Fölösleges volna tovább részletezni, hogy folyóiratunk huszonöt éves folyama mennyi családtani bonyodalmat tisztázott, mennyivel járult a még ma is nélkülözhetetlen Nagy Iván teljesebbé tételéhez, s egyben-másban észlelhető tévedései helyesbitéséhez, és hogy a történelem egyéb segédtudományainak mekkora anyagkészletét halmozta fel hasábjain. Mindez tudva van a szakférfiak előtt.
A múltakból levont eredmény bizalmat gerjeszt a jövő iránt. Lelkesitsen továbbra is elköltözött nagyjaink példája; önzetlenségük, fáradhatatlan munkakedvük buzditson arra, hogy az ő szellemükben működve tovább, társulatunkat s vele szaktudományunkat felvirágoztassuk.
A régiek nyomdokaiba lépő fiatalabb nemzedék teljes biztositékot nyujt arra, hogy az a tudományos szellem, melyet elköltözött társaink körünkben meghonositottak, társulatunk életének második negyedszázadában is ugyanaz marad. – Nekik már nem kell megküzdeniök azokkal a nehézségekkel, a melyeken az első alapitók átestek. Szilárd talajon épithetnek tovább s csak rajtok áll, hogy a második negyedszázad eredményei sokkalta felülmulják azokat, a melyekre most visszatekinteni módunkban van.
Abban a biztos reményben, hogy a most megnyiló új korszak társulatunk és szaktudományaink felvirágozásának ideje lesz, a nagygyülést megnyitottnak nyilvánitom.
A zajos éljenzéssel fogadott elnöki megnyitó után Csoma József másodelnök olvasta fel: «A magyar heraldika első két százada» czimü tanulmányát, melyet a jelenlévők osztatlan tetszéssel fogadtak.
A napirend harmadik pontja az elnökválasztás volt. Fejérpataky László másodelnök jelentvén, hogy az elnöki szék betöltése ügyében meginditott tárgyalások a mai napig nem lévén befejezhetők, inditványozta, hogy e tárgy a mai ülés napirendjéről levétetvén egy későbbi rendkivüli nagygyülésre halasztassák.
A nagygyülés ez inditványhoz hozzájárulva, Fejérpataky László inditványozta, hogy a mai nagygyűlés az alapszabályok 8. §-nak értelmében a társaság élére egy tiszteletbeli elnököt válaszszon, mely méltóság eddig betöltve nem volt. A nagygyülés az inditványt elfogadva, a tiszteletbeli elnöki méltóságra egyhangulag közfelkiáltással gróf Andrássy Dénest választotta meg.
Ezután Áldásy Antal jegyző olvasta fel a titkári jelentést a társaságnak az elmult esztendőben kifejtett müködéséről, mely alább egész terjedelmében olvasható.
Tóth Árpád társulati pénztárnok terjesztette ezután elő a pénztárnoki jelentést. E szerint a társaság bevétele a nagygyűlés napjáig volt 7012 kor. 47 fillér, kiadása 6434 kor. 18 fillér, egyenleg 578 kor. 29 fill. Vagyonállás. A) Cselekvő vagyon. I. Alapitványi tőke 27,800 kor. 2. Alapitványi jelleggel nem biró tőke 3400 kor. 3. A Nemz. Zsebkönyv II. sor. II. köt. szines mellékleteire 200 kor. 4. Egyenleg 578 korona 29 fillér. 5. Követelés 1520 korona. Összes cselekvő vagyon 33,498 kor. 29 fillér. B) Szenvedő vagyon 2700 kor. Tiszta vagyon 30,798 kor. 29. fill. A Nemzetségi Zsebkönyv II. rész I. kötetének bevétele volt 962 kor. 80 fillér, kiadása ugyanannyi.
Minthogy az ig. választmány a számadások megvizsgálásáról a novemberi ülésből kifolyólag gondoskodott, a nagygyűlés a pénztárnoki jelentést ideiglenesen tudomásul vette.
Miután inditványok nem tétettek, másodelnök a megjelent tagoknak megjelenésükért köszönetet mondva és a jegyzőkönyv hitelesitésére Széll Farkas ig. vál. és Relkovič Néda dr. évdijas tagokat kérve fel a nagygyűlést bezárta.

Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság müködéséről az 1907. évben.

Mélyen Tisztelt Nagygyűlés!
A mai nagygyülésen Társaságunk életének első negyedszázadát zárjuk le. Huszonöt esztendeje annak, hogy Társaságunk a hazai történelem segédtudományainak müvelésére, fejlesztésére a Magyar Tudományos Akadémia csarnokában megalakult. Ma a legrégibb magyar kulturális intézet vendégszerető falai között gyűltünk össze, hogy megünnepeljük alakulásunk negyedszázados évfordulóját. S midőn ma visszaemlékezünk a régiekre, számot kell adnunk önmagunknak, hogy megfeleltünk-e mindazon reményeknek, melyek Társaságunk alakulásához füződtek, eleget tettünk-e azon kötelességeknek, melyeket magunkra vállaltunk.
E lefolyt huszonöt esztendő alatt a magyar történetirás óriásilag haladt előre. Egymásután nyiltak meg a tudományos kutatás előtt a régi nemesi családok levéltárai, mindegyke a maga nemében egy-egy kincses bányája Magyarország köztörténetének és története segédtudományainak. Egymásután láttak napvilágot tudományos társaságaink kiadásában, vagy egyes családok bőkezüségéből a különböző okmánytárak, forráskiadványok, melyek mindegyike ujabb fényt deritett rég elmult idők, intézmények, családok, és egyének történetére. A modern tudományos kutatás minden eszközében járatos férfiak fogtak hozzá a régi idők e tiszteletreméltó emlékeinek feldolgozásához, a bennök foglalt anyagnak az őt megillető helyre való beillesztéséhez. Ez a munka nem járt minden rombolás nélkül. Hazánk köztörténetéből számos, nemzeti büszkeségünknek hizelgő, elődeink által kegyelettel ápolt és őrzött hagyományt, mondát kellett, fájó szivvel bár, de mégis kiküszöbölnünk, mert a tudomány kritikai itélő széke előtt nem állhattak meg. A magyar családtörténetből is számos hagyományt, mesét kellett kiirtanunk, melyek az oklevelek rideg betüivel szemben jogosultsággal nem birtak, a családi dicsőségnek emelt, az utódok által kegyelettel fenntartott, de ingadozó alapon álló épületeket romba döntenünk, hogy a magyar családok történetének régi multja felderithető legyen. Ma már nem a régi dicsőségnek hizelgő, de semmi komoly alappal nem biró, az egyes családok eredetét a régi római patricius családokkal összekötő genealogiákkal dolgozik a családtörténet. Nem a Tropeum domus Estoras mintájára készülnek családi történeteink, rég elhagytuk azokat az alapokat, melyeken nagynevü családtörténészünk a mult század hatvanas éveiben a magyar nemes családok történetét felépitette. Ma már csak régi okleveleinknek a tudományos kritika alapján megállapitott hiteles adatai szolgálhatnak a régi genealogiai kapcsolatok és családi viszonyok felderitésénél irányadókul, ezek azok az alapok, a melyen a magyar családtörténet büszke épülete felemelkedik.
Az a szoros kapcsolat, melyben hazánk története régi családaink történetével egybe van forrva, okozza azt, hogy egyes családaink történetének tisztázásával számos oly jelenséget értünk meg hazánk történetében, mely a nélkül érthetetlen volna előttünk. Családjaink birtokviszonyainak tisztázásával a régi jogéletnek, törvényes, peres eljárásnak részletei is ismeretessé váltak előttünk, régi történeti földrajzunk ismerete pedig a családi birtokviszonyok ismerete nélkül el sem képzelhető. Kulturtörténetünk az oklevelekből meriti legmegbizhatóbb adatait, régi köz- és magánéletünknek számtalan phasisa pedig csakis a családtörténet szövevényes viszonyainak tisztázásával, felderitésével válik érthetővé.
Társaságunk, a mint azt alapitásakor alapitói hangsúlyozták, a magyar családtörténet tudományos alapon való művelését tüzte ki első sorban feladatául. Ha visszatekintünk az elmult években kifejtett tudományos munkásságunkra, ha átlapozzuk folyóiratunknak huszonöt kötetét, akkor látni fogjuk, hogy közleményeinkben tényleg a régi magyar családok történetének kritikai alapokon való tisztázása foglalkoztatta első sorban tagjainkat, munkatársainkat. Nem egy régi családnak eredete, leszármazása, birtokviszonyai, köztörténeti szereplése lett az itt megjelent értekezésekben a modern tudományos kutatás eszközeinek segitségével kritikailag megállapitva, tisztázva, kellő világitásba helyezve. Hogy a régi magyar nemzetségek történetének monumentális épülete felépült, az tagjaink munkásságának köszönhető, a folyóiratunkban összehordott anyag volt az alap, melyből kiindulva a nemzetségek története felépült. És ha e nemzetségek történetében vannak még tisztázatlan kérdések, melyeket csak a jövő kutatásai fognak kielégítően megoldani, főbb vonásaiban mégis tisztázva áll előttünk történetük.
Társaságunk kezdettől fogva főfeladatának tekintette a középkori magyar heraldika emlékeinek összegyüjtését, nyilvántartását és azoknak hü hasonmásokban való közzétételét. E téren Társaságunk munkálkodását előre nem látott siker koronázta. Ma már 180-on felül van középkori eredeti czimeres leveleink száma, melyekről tudomásunk van, a melyek közűl folyóiratunk 79-et mutatott be szines reproduktióban a tudományos világnak. Kor szerint e bemutatott czimereslevelek a következőkép oszlanak meg. Zsigmond király korából 49, I. Ulászlótól 2, Hunyadi Jánostól 3, V. Lászlótól 6, Mátyás királytól 13, II. Ulászlótól 5, II. Lajostól 1, azonkivül a Hettyey-család aragoniai czimereslevele Ferdinánd aragon királytól 1415-ből és a Telegdy-család czimere XII. Lajos franczia királytól 1502-ből. A középkori müvészettörténet, viselet- és kulturtörténetnek megannyi ékesen szóló emlékeit képezik e czimereslevelek, melyeknek alapján a magyar heraldika fénykorának képe mindinkább világosabban bontakozik ki előttünk. S a mohácsi vész utáni, ujabbkori magyar heraldika termékeinek is egész hosszú sorozatát képezi a folyóiratunkban bemutatott és nyilvántartott anyag, a mely hazai heraldikánknak számos eddig homályos kérdését oldotta meg végleg, vagy hozta közel a megoldáshoz.
Nem kevésbé becses anyag halmozódott össze folyóiratunkban a magyar oklevéltan és különösen a hazai pecséttan terén is. Hazai sphragistikánkra a Turul egyes évfolyamai rendkivül értékes anyagot tartalmaznak, s ha elérkezik majd az idő egy tudományos alapokon álló magyar pecséttani munka megirására, folyóiratunk sphragistikai közleményei elsőrangu forrásul fognak e munkához szolgálni.
Azok a titkári jelentések, melyek évről-évre a nagygyülés alkalmával elhangzottak, hü képét nyujtják Társaságunk tudományos müködésének az elmult negyedszázad alatt. Beszámoltak e jelentések Társaságunk belső életviszonyairól és összegezték az egyes évek tudományos eredményeit. E szokáshoz hiven mi is beszámolunk most Társaságunknak a lefolyt évben kifejtett tudományos munkálkodásáról, belő életének fontosabb mozzanatairól. De mielőtt erre rátérnénk, nem lesz érdektelen visszaidézni egy pillanatra a mult emlékeit, kiemelni Társaságunk belső életének fontosabb mozzanatait.
Az 1883. évi február hó 25-én tartott alakuló közgyülés a Társaság elnöki méltóságát báró Radvánszky Bélával, a két másodelnöki széket pedig Nagy Imrével és Nagy Ivánnal, a hazai családtörténet e két érdemdús kutatójával töltötte be. Mindhárman örök álmukat aluszszák immár. Báró Radvánszky Bélát 1906-ban, Társaságunk fennállásának 24. évében ragadta el tőlünk a kérlelhetetlen halál. A sors végzete nem engedte meg, hogy megérje a mai ünnepélyes pillanatot, midőn társaságunk fennállásával ő is, kinek létezésünket köszönhetjük, megülhette volna elnökségének negyedszázados évfordulóját.
A másodelnöki méltóságot Nagy Imre 1883–1894-ig, Nagy Iván pedig 1883–1898-ig töltötték be. Nagy Imrét a másodelnöki székben 1894-ben hazai történetirásunk büszkesége Szilágyi Sándor követte, kinek 1899-ben bekövetkezett halála után 1900–1905-ig id. Bánó József viselte e méltóságot. Nagy Iván halála után 1898-ban a nagygyülés Fejérpataky Lászlót, Társaságunk akkori titkárát választotta meg utódjául, mig a második másodelnöki méltóságot az 1905. évi nagygyülés Csoma József személyével töltötte be, a kik mindketten jelenleg Társaságunk élén állanak.
A titkári tisztségre 1883-ban Fejérpataky László választatott meg, ki azt 1898-ig töltötte be. Utána az 1899. évi február havi választmányi ülés dr. Schönherr Gyula jegyzőt választotta meg a titkári állásra, ki azt jelenleg is betölti. A jegyzői tisztséget 1883–1886-ig dr. Szádeczky Lajos, 1886–1898-ig dr. Schönherr Gyula töltötték be, 1899 óta pedig az igazgató választmány bizalma alulirottat tisztelte meg a jegyzői tisztséggel. Az ügyészi hivatalra 1896-ban dr. Fejérpataky Kálmán ügyvédet választotta meg az igazgató választmány, mig a pénztárnoki tisztségben 1883–1892-ig Czanyuga József müködött, azóta pedig Tóth Árpád tagtársunk tölti azt be.
Folyóiratunk szerkesztésével az 1 883. évi nagygyülés br. Nyáry Albertet és Fejérpataky László titkárt bizta meg. Br. Nyáry Albertnek halála után 1886–1896-ig Fejérpataky László egyedül látta el a folyóirat szerkesztésének teendőit. 1897–1899-ig ő és Schönherr Gyula jegyző szerkesztették a folyóiratot, utóbbi 1899–1900-ig egyedül vitte a szerkesztői teendőket, az 1901. évi február havi ig. választmányi ülés pedig őt és Varju Elemér ig. vál. tagot bizta meg a szerkesztői teendőkkel.
Abból a tisztikarból, mely 1883 február 25-ikén mint első vette kezébe a társaság ügyeinek vezetését, ma már csak Fejérpataky László másodelnökünk van életben. A mai negyedszázados ünnep egyuttal az ő ünnepe is. Az elmult huszonöt esztendő alatt soha meg nem szünő lelkesedéssel, odaadással és buzgósággal szolgálta Társaságunk ügyét, védte érdekeit, vezetett és igazgatott minket. Azokban a tudományos eredményekben, melyeket Társaságunk e huszonöt esztendő alatt felmutathat, soha el nem hervadó érdemei vannak neki, s hogy folyóiratunk a magyar tudományos élet egyik számottevő, döntő súlyú organumává vált, ezt első sorban neki, a folyóirat legelső szerkesztőjének köszönhetjük.
Társaságunk igazgató választmánya 1883-ban negyven taggal alakult meg, kiknek számát az 1885. évben megtörtént alapszabályváltoztatás alkalmával hatvanra emeltük fel. E negyven tag közül tizennyolczan gróf Bánffy György, id. Bánó József, dr. Csánki Dezső, Emich Gusztáv, Fejérpataky László, Kammerer Ernő, Nagy Gyula, Némethy Lajos, báró Nyáry Jenő, herczeg Odescalchi Arthur, dr. Ortvai Tivadar, lovag Óváry Lipót, Szent-Ivány Zoltán, Szentkláray Jenő, id. Szinnyei József, Tagányi Károly, dr. Thallóczy Lajos és gróf Zichy Ágost együtt ünneplik meg Társaságunkkal igazgató választmányi tagságuk huszonöt éves jubileumát.
A midőn Társaságunk 1883 ápril 28-án első ülését tartotta, tagjaink száma 332 volt, köztük négy 500 frtos, tizennyolcz 200 frtos, kilencz 100 frtos, 157 pártoló és 144 évdijas tag. E számok az évek folyamán a következőkép változtak: öt 500 frtos, harminczhét 200 frtos és harmincznégy 100 frtos alapitó, kik közül jubileumi nagygyülésünk idejében két 500 frtos, huszonkét 200 frtos és huszonhárom 100 frtos alapitó van még életben. Pártoló tagjaink száma jelenleg 104 évdijas tagjaink száma pedig 306, ügy hogy összes élő tagjaink száma: 456.
Társaságunk alaptőkéje 1883-ban az első ülés alkalmával 6500 frt volt, e közül tényleg befizetve 700 frt. Ma alaptőkénk 27,800 koronát tesz ki, s ebből 23,800 korona a tényleg befizetett összeg, mig kötelezvényekkel 3400 korona van biztositva, a kötelezvény nélküli alapitványok pedig 600 koronát tesznek ki. Azonkivül van még 3400 koronát kitevő alapitványi jelleggel nem biró tőkénk, mely az idők folyamán megtakaritásokból gyült össze, de a melyet, sajnos, a kiadványainkkal járó veszteség folytán tetemes kölcsönösszeg terhel.
Társaságunk az elmult huszonöt év alatt 135 ülést tartott, melyen tagtársaink 170 felolvasást tartottak, melyek csekély kivétellel folyóiratunk hasábjain láttak napvilágot. Folyóiratunk jelenleg 24 ivnyi terjedelemben szolgálja Társaságunk czéljait, sajnos, anyagi eszközeink nem engedték meg és nem engedik még most sem, hogy folyóiratunk terjedelmét akár az egyes füzetek, akár az ivek számának jelentékenyebb szaporitásával növelhessük.
Folyóiratunk a lefolyt negyedszázad alatt 140 dolgozótársunk tollából 937 munkálatot közölt, kiknek sorában hazai történettudományunk legkiválóbb képviselőinek neveivel találkozunk. Nem lesz érdektelen, ha közöljük itt azok névsorát, kik e huszonöt esztendő alatt munkálataikkal Társaságunk czéljait szolgálták. E névsor a következő:
Altenburger Gusztáv, dr. Áldásy Antal, Szentkatolnai Bakk Endre, Balogh Gyula, dr. Baróti Lajos, Bartal Béla, Bárczay Oszkár, Bay Ferencz, Bay Ilona, Berzeviczy Edmund, Békei István, Béldi István, Beliczay János, dr. Boldisár Kálmán, Bolgár Emil, dr. Borovszky Samu, dr. Boncz Ödön, Bölöni László, Bunyitay Vincze, Br. Cles Hildebrand, dr. Czakó Elemér, dr. Csánki Dezső, Csergheő Géza, Csoma József, Daróczy Zoltán, Deák Farkas, dr. Dézsi Lajos, Doby Antal, Doby István, dr. Dőry Ferencz, Dudás Gyula, dr. Erdélyi László, Ernyei A., dr. Esztegár László, Eble Gábor, dr. Fejérpataky László, Fraknói Vilmos, dr. Gárdonyi (Grünn) Albert, Ghyczy Pál, Gyömörey Vincze, Hattyufy Dezső, Herczegh Mihály, Horváth Sándor, dr. Illéssy János, dr. Iványi Béla, Kandra Kolos; Kállay Ubul, dr. Karácsonyi János, Karagyéna Mihály, Károly János, dr. Károlyi Árpád, Kemény Lajos, Kis Bálint, dr. Kiss István, Kollányi Ferencz, Kolosy István, dr. Komáromy András, ifj. Komlóssy Arthur, Koncz József, Kőszegi Sándor, Kőváry László, Kropf Lajos, Kubinyi Ferencz, Kubinyi Miklós, gr. Lázár Miklós, Lehoczky Tivadar, Luby Károly, Majláth Béla, Makay Dezső, Malczovich László, Marcziányi György, Márki Sándor, br. Mednyánszky Dénes, Melczer István, Melich János, Meliorisz Béla, Mika Sándor, Miskovszky Viktor, Mocsáry István, Morvay Győző, Nagy Géza, Nagy Gyula, Nagy Imre, Nagy Iván, dr. Nagy Sándor, Neményi Lajos, Némethy Lajos, Noszlopy Tivadar, báró Nyáry Albert, Pázmány Zoltán, Petkó Béla, Petrovay György, Pór Antal, dr. Pósta Béla, Puky Andor, báró Radvánszky Béla, id. Rakovszky István, ifj, dr. Reiszig Ede, dr. Récsey Viktor, dr. Réthy László, Rudnay Béla, Salamon Vincze, Sárközy Imre, dr. Schönherr Gyula (Décsényi néven is), Soós Elemér, Sörös Pongrácz, Stessel József, Sváby Frigyes, Šufflay Milán, Szabó Dezső, Váradi Szabó János, Bártfai Szabó László, dr. Szádeczky Lajos, dr. Szalay József, dr. Szentpétery Imre, Szepessy Béla, Szerémi (Odescalchi Arthur hg), dr. Szendrei János, Széll Farkas, Szilágyi Sándor, Szily Jenő, Szily Kálmán, id. Szinnyei József, Szinvay Lázár, dr. Szombathy Ignácz, Tagányi Károly, Thallóczy Lajos, Thaly Kálmán, Thury József, Toldy László, dr. Tóth-Szabó Pál, Törös Sándor, Turzó Miklós, Varju Elemér, Vértesy Jenő, dr. Wenzel Gusztáv, dr. Wertner Mór, Zarándy A. Gáspár (Antonides név alatt is), dr. Závodszky Levente, Zoltai Lajos.
Azt a gazdag tudományos anyagot, mely folyóiratunk első tiz évfolyamában van letéve, 1893-ban egy név és tárgymutatóval, melyet dr. Borovszky Samu tagtársunk szerkesztett, tettük a kutatás részére hozzáférhetővé. Azóta ujabb név és tárgymutatót nem bocsáthattunk közzé, de most folyóiratunk 25. kötetének közrebocsátása után elodázhatatlanná válik majd egy, e 25 kötet anyagát felölelő mutató közrebocsájtása, hogy a folyóiratunkban felhalmozott anyag könnyen hozzáférhető és használható legyen.
Alapszabályaink 35. §-a értelmében egy a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyv időközönkénti kiadása is Társaságunk feladatává tétetett. E kötelezettségnek eleget teendő az igazgatóválasztmány már az első ülésben, melyet tartott, a «Magyar Családok Évkönyvé»-nek tervezetét és előmunkálatait előkészitő bizottságot küldött ki, melynek tagjai az elnökökön és szerkesztőkön kivül Deák Farkas, Ipolyi Arnold, Kővári László, Majláth Béla, Szilágyi Sándor, id. Szinnyei József és Szent-Ivány Zoltán ig. vál. tagok voltak. Az előmunkálatok befejezte után az 1886 január 28-iki ülésen elhatároztatott, hogy mint a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv első kötetét a magyar főrangu családok zsebkönyvét bocsátjuk közzé, első sorban azokat adván, melyek a magyar főrendiházi örökös tagsági joggal birnak. E kötet munkálalataival Fejérpataky László titkár és id. Szinnyei József ig. vál. tag bizattak meg, kiknek szerkesztésében 1888-ban a Magyar Főrangu Családok I. kötete megjelent. Sajnos a kötethez füzött remények nem váltak be, az a részvétlenség, melylyel közönségünk e munka irányában viselkedett, volt oka annak, hogy e vállalatunk folytatása abba maradt, annak a tervnek megvalósitására, hogy folytatásaképen a Nemes Családok zsebkönyvét közrebocsássuk, hosszú ideig nem gondolhattunk.
Báró Radvánszky Béla elnökünk inditványára 1902 junius hó 17-én tartott ülésében elhatározta az igazgató választmány végre, hogy a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sorozatát, a Nemes Családokat meginditja. A szerkesztés teendőivel Pettkó Béla és ifj. dr. Reiszig Ede ig. vál. tagok bizattak meg, és 1905-ben megjelent e vállalat első kötete, mely 250 nemesi család rövid történetét és genealogiáját tartalmazza, 11 szines czimermelléklettel és 13 a szövegbe nyomott czimérképpel. Habár az anyagi eredmény, mely e kötet megjelenését kisérte, nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásnak, igazgató választmányunk a szerkesztőkkel együtt mégis módot talált arra, hogy a már összegyüjtött anyag ne heverjen értékesités nélkül, úgy hogy a Nemes Családok II. kötetének megjelenése a jövő év folyamán várható.
A magyar heraldika legbecsesebb kincseinek, a középkori czimeresleveleknek folyóiratunkban közzétett anyaga külön is napvilágot látott. Monumenta Hungarić Heraldica. Magyar Czimeres Emlékek czimen két füzetet bocsátott ki eddig Társaságunk a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával 1901 és 1902-ben, melyek mindegyike 25–25 szines czimerképet tartalmaz. A bevezető rész és az egyes czimerképekhez füzött czimertani és genealogiai magyarázat Fejérpataky László másodelnökünk tollából való. E vállalatunkból egy ujabb füzet megjelenése 1–2 év mulva várható.
Folyóiratunknak 25 kötetével és e felsorolt külön kiadványainkkal szolgáltuk fennállásunk első negyedszázadában a hazai családtörténeti és czimertani, oklevéltani és pecséttani tudományt. Anyagi eszközeink szerény keretében megtettük mindazt, mi tőlünk tellett e tudományszakok művelésére, fejlesztésére, a magyar történelem segédtudományai homályos és szövevényes viszonyainak felderitésére. Megnyugvással tekinthetünk vissza arra a munkára, melyet az elmult negyedszázad alatt végeztünk, azokra az eredményekre, melyeket a hazai történet segédtudományainak müvelésében fel tudunk mutatni.
* * *
Utolsó nagygyülésünket tavaly deczember hó 13-án tartottuk. Az ügyrendileg megállapitott igazgató választmányi üléseket február hó 28-án, április 25-én, szeptember 26-án és november 28-án tartottuk meg. Ezeken kivül még egy rendkivüli igazgató választmányi ülés megtartása vált szükségessé, junius 20-án, mely a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sor. II. kötete, a Nemes Családok II. kötetének kiadása ügyével foglalkozott.
A rendes ig. választmányi üléseken négy tagtársunk ugyanannyi dolgozatot mutatott be. Ezek közül Fejérpataky László másodelnök tanulmánya az Árpádok czimereiröl az Árpád emlékünnep alkalmából megjelenő diszmüben fog napvilágot látni. A többi három, Thallóczy Lajos és Nagy Géza ig, vál. tagtársunk és Bártfai Szabó László évdijas tag tanulmányai folyóiratunkban jelentek meg.
E felolvasásokon kivül az eddigi gyakorlatnak megfelelőleg egyes érdekesebb heraldikai és pecséttani emlékek is kerültek bemutatásra. Fejérpataky László másodelnök Mátyás királynak 1479-ben Benedictus Lutis de Florentia részére adott és reánk egy XVII. századi közjegyzői másolatban maradt czimereslevelét, alulirott jegyző pedig II. Lajos királynak 1522-ben Kajári Biby Simon részére és I. Ferdinándnak 1528-ban a Meszesy helyesebben Wesszesy családnak adományozott czimereslevelét mutatták be. Varjú Elemér ig. vál. tag pedig Bogomér comes és fiainak pecsétjét mutatta be, mely nevezetteknek egy 1290. évi oklevelén maradt reánk. E pecsétnek nyomója már 1870 óta ismeretes, azonban szaktudósaink akkor e pecsétnyomó hitelességét kétségbe vonták. Most, hogy a teljes épségben megmaradt pecsét is előkerült, a pecsétnyomó hitelességének kérdése is el van döntve.
Folyóiratunkból a mult évi nagygyülés óta négy füzet jelent meg. Az egyik, az 1906. IV. évi füzet nagyrészt elhunyt elnökünk báró Radvánszky Béla emlékének van szentelve. Az ő emlékének szentelt rendkivüli nagygyűlésen tartott felolvasások, Fejérpataky László másodelnök emlékbeszéde és R. Kiss Istvánnak báró Radvánszky Bélát mint irót méltató essay-e nyitják meg e füzetet, melyet a megboldogult arczképe diszit.
A folyóiratunkban megjelent czikkek és tanulmányok között ez alkalommal is a családtörténettel foglalkozó czikkek foglalják el a főhelyet. Ezek között is első helyen kell megemlitenem Thallóczy Lajos Bosnyák és szerb élet és nemzedékrendi tanulmányok czimü terjedelmes dolgozatát, melyből eddig két közlemény látott napvilágot, melyben a történelmi kutatásai folyamán felgyülemlett genealogiai és életrajzi vonatkozásokat tartalmazó adatokat csoportositja és egyes részleteikben elemzi. E nagybecsü tanulmányokban szerző először Osztoja István bosnyák király nem törvényes fiának, Radivoj Vranduknak életviszonyait tisztázza, melyekről eddig aránylag keveset tudtunk. Thallóczy kutatásai szerint Radivoj 1428 táján török támogatással lépett fel ellenkirálynak II. Tvrtko bosnyák királylyal szemben. A középkori Bosznia sajátos viszonyaiból magyarázható, hogy Radivoj egy évtizeden túl király gyanánt szerepelt II. Tvrtkoval, a törvényes uralkodóval szemben, és a ragusai köztársaság neki adót fizetett. Felesége, Katalin, Velikei Miklós leánya révén 1449 után a Velikei család szlavonországi, Pozsega és Kőrös vármegyékben fekvő birtokaihoz is hozzájutott, melyeket saját szerzeményeivel is gyarapitott. Később, midőn Mátyás király idejében Szendrő vára a fiatal szerb despotának Istvánnak őrizetére bizatott, Radivoj kisérte el a fiatal despotát Szendrőbe és ő volt az, a ki Szendrő várát elárulva a töröknek kezére adta. Tanulmányának további részeiben Thallóczy Katalin bosnyák királyné római tartózkodásával, a Brankovics-család nemzedékrendjével, melynek genealogiai tábláját is összeállitja, ujabb kutatásai nyomán foglalkozik. Szól azután Hervoja herczeg unokahugának, Hranič Sandalj feleségének Katalinnak eljegyzéséről, továbbá a Kosača családról és annak szerepéről Herczegovinában értekezik. Ez utóbbi fejezete tanulmányának a legterjedelmesebb és benne tisztázza a Szent Száva (Herczegovina) herczegség területének kérdését is, melyet külön térképen is feltüntet.
Genealogiai tartalmu czikkeink közül másodsorban kell felemlitenem Nagy Géza ig. vál. tagtársunknak terjedelmes értekezését Szent István vérsége és a magyar kútforrások czimen, mely a magyar kútforrások világánál igyekszik tisztázni e vitás kérdést.
Kisebb genealogiai közleményeink sorában Wertner Mór ig. vál. tagtársunktól két czikket találunk, melyek egyike a XIV. századbeli Fónyi család leszármazásával foglalkozik, mely a Csák nemzetségbeli Szaláncz fia Tamás és nejétől Ágnestől veszi eredetét. V. István királynak egy 1269-iki oklevele szól részletesen Ágnesről, a ki a király ügyeiben hosszabb ideig megfordult Francziaországban és e müködésében szerzett érdemeiért nyerte a királytól Timár-Fóny birtokot, honnan a család nevét vette. Második «Cesanis és Nassis» czimü értekezésében a Földvári és Pataji Zubor család eredetét kutatván, kimutatja, hogy a Zubor családnak két ága volt, a pataji és a földvári ág, melyek közül az első már 1435-ben kihalt. Kimutatja továbbá, hogy a család egyik tagja, Pataji Zubor Jakab okleveleinkben mint de Cesamis fordul elő, a mi iráshiba de Cesanis helyett. Vérrokonsági kötelék füzte Jakabot a Nassis családhoz, mely már a XIII. században virágzott Zára városában. Zoilos Nassis 1399-ben Zsigmond szolgálatába lép, letelepszik Magyarországon és magasabb hivatalokra jut. Fejtegetéseit szerző abban foglalja össze, hogy Cesanis Jakab a későbbi Pataji Zubor Jakab és a Nassisok családja dalmát nemzetségből származik és hogy a kettő között anyai rokonság létezett.
Lehoczky Tivadar ig. vál. tagtársunk a Köpesdi Tolvay család leszármazását közli vonatkozással egy, folyóiratunk 1906. évfolyamában megjelent hasontárgyu közleményre. A napjainkig levezetett családfából kitünik, hogy a Köpesdi Tolvay családnak csupán grófi ága halt ki, mig az ifjabb köznemesi ág ma is virágzik.
Zarándy A. Gáspár, kinek tollából folyóiratunk már nem egy érdekes genealogiai közleményt hozott Szent László vére czimü czikkében kimutatni igyekszik, hogy Szent László királyunk vére nem apadt ki halálával, hanem dédunokája Komnena Eudosia görög herczegnő révén, kinek férje Vilmos montpellieri gróf volt, az aragon, mallorcai, castiliai és franczia uralkodóházakba átment, azonkivül Manuel görög császár és leányági leszármazottnak tekinthető.
A XIII–XIV. századi családok történetét Sörös Pongrácz gyarapitja a Válti Rákosok czimü közleményével, melyben a Pannonhalmán őrzött Guáry levéltár adatainak alapján a vasmegyei Válti birtok urainak, a Válti és az ebből származott Válti Rákos család leszármazását tisztázza, melynek sorsáról a levéltár adatai az 1520 esztendőig nyujtanak felvilágositást.
Heraldikai tartalmu közleményeink között elsőben is a folyóiratunkban közzétett újabb középkori czimereslevelekről kell megemlékeznünk. Szines hasonmásban közöltük Nagy Gergelynek és Szerdahelyi Huszár Péternek 1466-ban Mátyás királytól nyert czimereslevelet, melynek heraldikai méltatását Keöpetzi Sebestyén József tagtársunk adta. A renkivül érdekes czimerkép viselet és nyelvtörténeti szempontból érdekes, bemutatja a Mátyás király korabeli könnyü lovasság lábszár öltözetét, az általa használt sarkantyút és kardot. Nyelvtörténeti szempontból azért érdekes, mert időrendben ez az oklevél a harmadik, mely a huszár szót emliti az egyik adományos nevében. Az armális eredetije eddig az Erdélyi Muzeumban őriztetett letétképen, jelenleg – tudtunkkal – a letéteményező által visszavétetve annak tulajdonában van. Horváth Sándor tagtársunk a Hlózsai Varju máskép Vrana családnak 1520-ban II. Lajostól nyert czimeresleveléről értekezett, melynek eredetijét nem ismerjük, hanem egy 1721. évi egyszerü másolatból és Trencsén vármegyének 1613-iki hiteles átiratából van róla tudomásunk. Tisztelt tagtársunk a leirás alapján részletesen ismerteti a czimert, azonban az armalist részben az oklevél szövegéből vett argumentumok, részben pedig genealogiai szempontokból teljesen hamisitottnak tartja. A rendelkezésére álló adatok alapján összeállitja továbbá a család leszármazását is egészen 1837-ig, de megjegyzi, hogy a nemzedékrend a XVI. század második évtizedétől 1613-ig hiányosnak tünik fel és nem lehetetlen, hogy 1613-tól felmenőleg egyáltalán hamis és koholt.
Középkori czimeresleveleinkról szóló közleményeinket Sörös Pongrácznak a Kajári Biby Simonnak 1522-ben kelt armalisáról szóló czikke zárja be, mely eddig a pannonhalmi apátság levéltárában lappangott, és onnan csak nemrégiben került napfényre. Sajnos, az oklevél nedvességtől szenvedett, azonban ennek daczára a czimerkép ügyes festőnek kezére vall. Addig is mig szines hasonmását közzé tehetjük, egyszerü tollrajzban mutattuk be középkori heraldikánk ez ujabb emlékét olvasóinknak.
Calamus dr. álnév alatt rejtőző tagtársunk, a ki Bocskay István koráról már több izben szólott folyóiratunk hasábjain, Bocskay hadi népe czimen nagyobb tanulmányt ad folyóiratunkban, melyben a Bocskay István fejedelem által a hajduk részére adományozott czimeres levelekről értekezik. Az eddig megjelent első közleményben összeállitja a reánk maradt armalisok pontos jegyzékét, mely 125 czimereslevelet tüntet fel. Érdekes tanulmányának eredményeiről a jövő évi titkári jelentés lesz hivatva részletesebben beszámolni.
Heraldikai közleményeink sorát Ghyczy Pál igazgató-választmányi tag közleménye zárja be, Básta György czimeréről, melyben dr. Boldizsár Kálmánnak folyóiratunk mint évi folyamában közzétett, a szoboszlói lovas hajduságnak 1606. armalisáról szóló czikkére reflektálva, valószinünek tartja, hogy az adományozott czimerben a pajzsbeli lovas pajzsán végig vonuló balharánt gerenda (láng) a Básta György 1605. czimeréből van átvéve, a hajduságnak Básta elleni szerencsés kimenetelü hadakozásának emlékére.
Pecséttani és oklevéltani közleményeink között első helyen kell kiemelnem dr. Gárdonyi Albert tagtárunknak nagyszabásu tanulmányát I. Károly király nagypecsétjeiről, melyben nagyterjedelmü kutatásai alapján pontosan megállapitja I. Károly király ismert három nagy pecsétjének használati idejét és kimutatja, hogy Károly király az első nagy pecsétet 1301–1322-ig, a másodikat 1323–1330, a harmadikat pedig 1331–1342. használta. Megállapitja továbbá a királyi alkanczellár szerepét és müködési körét a királyi kanczellária élén és összeállitja az alkanczellárok neveit időrendi sorozatban. Behatóan foglalkozik azokkal a rendszabályokkal, melyeket a királyi kanczelláriában az oklevélhamisitások megakadályozására alkalmaztak, a mely az volt, hogy az alkanczellár a királyi nagy pecsétet állandóan magánál tartotta, az oklevél kiállitása körül szerepeltek neveit feljegyezték az oklevélre, végül az oklevelek tartalmát külön regestakötetbe is beirták. Megállapitja, hogy ezek az eredmények csakis a királyi nagy pecsétre vonatkoznak, melylyel a privilegialis, pátens és missilis levelek erősittettek meg, mig a királyi gyürüs pecsét csakis meghatározott esetekben szolgált oklevél megerősitésére. Királyi oklevelek megerősitésére Károly király idejében más pecsétet nem használtak, mert a harmadik királyi pecsét, melyet a comes capellć őrzött, csupán a comes capellć nevében kiadott oklevelek megerősitésére szolgált. A comes capellć vezetése alatt idővel kifejlődött az u. n. kisebb kanczellária, mely azonban fejlődésének csakis kezdetével esik Károly király korára, teljes kifejlődése később következik be. Gárdonyi tagtársunk e czikkére Pór Antal ig. vál. tagunk tett nehány megjegyzést, tisztázva néhány, az alkanczellárok névsorában történt tévedést, továbbá megjegyezve, hegy Károly királynak első koronázása valószinüleg a szent koronával történt, ellentétben a hagyományos felfogással, de nem a szokott helyen Székesfejérvárt, hanem Esztergomban és e körülményből magyarázható talán, hogy az első koronázást érvénytelennek tartották. Fölveti továbbá azt a kérdést, hogy a Károly király első pecsétjében a trón mellett látható csillag nem-e később került a pecsétnyomóra? mire analogiát is hoz fel, a csornai konvent pecsétjét.
Bártfai Szabó László tagtársunk: Három Árpádkori pecsét czimen Mihály szepesi és zólyomi ispánnak 1270 és 1273-ból származó pecsétjeit és a szepesi káptalannak egy 1270. évi oklevélen függő pecsétjét ismerteti. Mihály comes pecsétei a Berzeviczy család berzeviczei ágának és a Magyar Nemzeti Muzeumnak levéltárában maradtak reánk, mindkettőnek pecsétképe azonos alakot, talpas keresztet mutat, mely az ország czimeréből van véve, az 1273. évi pecséten azonkivül még sisakdisz, nyitott félszárnynyal diszitett csöbörsisak is látható, mely a sisakdiszre nézve a XIII. századból az egyetlen ismert példa. Vizsgálódásait abban foglalja össze, hogy a két pecsét megerősiti azt a felfogást, hogy az ország czimeréből vett alakok magánczimerekben nem tekinthetők nemzetségi jelvényeknek, a pecsétbe helyezett geometriai alakok vonatkozást mutathatnak ugyan az ország czimerére, de mint e két pecsét mutatja, változhatnak is az illető pecséttulajdonos izlése szerint. A harmadik pecsét a szepesi káptalan pecsétje, Mihály comes 1270. évi pecsétjével együtt egy oklevélen maradt fenn, mely a káptalan 1290. évi pecsétjénél hasonlithatatlanul müvészibb kivitelt mutat. A pecsét ismertetése kapcsán a szepesi káptalan müködését is részletesen ismerteti, megállapitván, hogy a káptalani levéltár elpusztitása, melynek időpontját eddig 1285-re tették, 1288 előtt semmi esetre sem következhetett be. Ekkor semmisitették meg IV. László kúnjai a káptalani levéltár nagy részét és rabolták el a káptalan pecsétnyomóját, melynek helyébe a káptalan 1289-ben készittette az uj pecsétjét, elrendelvén egyuttal, hogy minden régi pecsétes oklevelét az uj pecséttel is meg kell erősiteni és erre egy bizonyos formulát állapitott meg.
Sphragistikai közleményeink sorát Kemény Lajosnak rövid közleménye a Horváth Sándor által folyóiratunk mult évi folyamában ismertetett esztergomi társaspecsétről zárja be. A Kassa város levéltárában őrzött 1304., 1307. és 1331. évi oklevelekből az esztergomi előljáróság névsorát állitja össze, megjegyezvén, hogy a reánk maradt nevek franczia származásra engednek következtetni, miért is szerinte az Esztergom városa kettős pecsétjében olvasható «latinorum» alatt nem olaszokat, hanem vallonokat kell értenünk, és a pecsét eredetét is ennek megfelelően inkább franczia nem pedig olasz irányban véli kutatandónak.
Oklevéltani tartalmu közleményeink sorában elsőben is Šufflay Milán dr.-nak a Nelepicsek hagyatékáról szóló tanulmányát emlitem meg, mely a Nelepicsek, e hatalmas dalmát család számára kiadott két magyar királyi oklevéllel foglalkozik. Az első oklevelet Nagy Lajos király 1345-ben adta ki és ebben többek között a családnak azt a kiváltságot is adományozta, hogy a családi birtokok magszakadás esetén a női ágra ruházhatók át. A második, Zsigmond által 1412-ben kiadott oklevél ezt a kiváltságot körülirja és precisirozza és tisztán csak erről a kiváltságról szól. Az értekező diplomatikai módszer alapján bebizonyitotta, hogy mind a két oklevél hamis, a történelem és genealogia segitségével pedig megállapitotta, hogy a hamisitás 1415 után, de 1434 előtt történt meg. Hamisitotta pedig János az utolsó Nelepics, hogy rengeteg nagy vagyonát idősebb leányának Katalinnak juttassa. Az utolsó Nelepics halála után Katalinnak férje, Frangepán János szembeszállt magával a királylyal is, midőn ez a Nelepics-féle birtokokat magának követelte, a mi különben bizonyiték arra, hogy az 1412. évi oklevél nem a királytól való. Frangepán János e harczba belepusztult, a Nelepicsek hagyatéka pedig a Thallócziak kezébe került, kik Frangepán János ellen harczoltak, később pedig a király és e család között a békét közvetitették. Foglalkozik továbbá a család genealogiájával is azt vitatván, hogy a Nelepicsek nem tartoznak a Svaçis nemzetséghez oly értelemben, a hogy ezt eddig hitték és iparkodik bebizónyitani, hogy a Nelepicsek eredetileg Kacsicsok voltak és e szerint a Svacsics nemzetség csak későbbi alága a Kacsicsok hatalmas nemzetségének.
Oklevéltani apróságok czimen Bártfai Szabó László tagtársunk a káptalanok hiteleshelyi müködésére és a királyi kanczellária eljárására nézve érdekes két esetet mutat be. Az első a váczi káptalannak egy 1438 deczember 8-iki oklevelén olvasható egykoru feljegyzés, melyből kitünik, hogy a mondott évben a váczi káptalanban az oklevelekért járó taksa még nem volt rendezve, mig a második, Mátyás királynak 1461 jul. 13-iki oklevele egy a királyi kanczelláriában az oklevelek kiállitása körül követett szokatlan eljárásról tesz tanubizonyságot.
Kisebb közleményeink sorában Hattyúfy Dezső tagtársunk reflektálva egy folyóiratunk mult évi folyamában megjelent közleményre, az u. n. «birkások»-ról értekezik, kimutatva, hogy e név alatt nem a birkamesterektől vagy a juhpásztoroktól leszármazókat kell értenünk, hanem azon jómódu, vagy gazdag, rendesen német eredetü nemes családokat, melyek a mult századokban a török kiüzése után telepedtek le hazánk dunántuli részén, a kik gazdálkodásukban juh vagy birkatenyésztéssel foglalkozván, innen vették az elnevezést, és a kik lassanként teljesen megmagyarosodván, magyar nemességet szereztek maguknak. E kérdés tanulmányozása különben genealogiai, ethnographiai és kulturhistóriai szempontból is érdemes feladat volna.
Nagy Géza ig. vál. tagnak folyóiratunk mult évi folyamában tanulmánya a magyar királyok cziméről a XI. században két rövid közleményben keltett viszhangot a Turul idei évfolyamában. Šufflay Milán czikkében polemizálva Nagy Géza czikkével Melich János azon felfogása mellett foglalt állást, hogy Szent István czime csak Pannoniorum rex volt, ellenben Erdélyi László a Gizella királyné által János pápának küldött misemondó ruha feliratára utalva Szent István czimét Ungrorum rex-ben véli megállapithatónak. Kiterjeszkedik továbbá még e czikkében Nagy Géza egy megjegyzésének kapcsán a Névtelen jegyző kérdésére is, elejtendőnek vélvén Sebestyén Gyula nézetét, mely a Névtelent Adrián prépostban véli megtalálni, ép úgy nem tartja elfogadhatónak a Predictus magister olvasást, hanem a Névtelent a P. betüvel kezdődő kanczelláriai nevek között véli keresendőnek.
A mi végül folyóiratunk szakirodalmi rovatát illeti, a mennyire a rendelkezésre álló hely engedte, igyekeztünk a hazai fontosabb genealogiai és heraldikai müvekkel tagtársainkat megismertetni. Ismertetéseket közöltünk Kubinyi Miklósnak a Kubinyi család történetét tárgyaló munkája II. kötetéről, a gróf Apponyi család oklevéltára I. kötetéről. Csizmadia Jánosnak a Bartakovich, Justh, Rudnay és Rudnyánszky családokat tárgyaló munkájáról, a Nemestóthi Szabó család leszármazási táblájáról, Kempelen Bélának Nemesség czimü kézi könyvéről és röviden megemlékeztünk Reviczky Bertalannak Egy főbenjáró per Nyitra vármegyében cz. értekezéséről és Sárközy Imre tagtársunknak a Nádasdi Sárközy család czimü, annak idején folyóiratunkban és most könyvalakban is megjelent munkájáról. A külföldi irodalom termékei közül ismertettük az Adler cs. kir. heraldikai társulat 1906. és 1907. évkönyveit, melyekben számos magyar tárgyu vonatkozásokat találtatunk, továbbá Béthencourt spanyol genealogiai és heraldikai munkájának ujabb köteteit és Sommer Robert Familienforschung und Vererbungslehre czimü tanulmányát. Sajnálattal kell azonban itt megjegyeznünk, hogy a Szakirodalom rovatánál rendelkezésünkre álló hely szűk volta nem engedi meg, hogy főleg a külföldi irodalomnak évről-évre növekvő termelését behatóbban ismertethessük.
Ime tisztelt nagygyülés a lefolyt esztendőben kifejtett tudományos müködésünk beszámolója. A mélyen tisztelt nagygyülés van hivatva itéletet mondani arról, vajjon mult évi müködésünkkel is eleget tettünk-e azon feladatnak, mely alapszabályilag reánk háramlik, a magyar történelem társtudományainak müvelését folytatni és terjeszteni. Azt hiszük, hogy régi családtörténetünk, heraldikai és sphragistikatudományunk nem egy homályos pontját sikerült az elmult esztendőben kifejtett müködésünkkel tisztázni vagy legalább a megoldáshoz közel hozni.
* * *
Áttérve már most társaságunk belső életének mozzanataira az elmult esztendőben, mindenekelőtt jelenthetem, hogy rendes igazgató választmányi üléseinken az alapszabályilag és ügyrendileg megállapított módon intéztük el folyóügyeinket és e rendes ig. vál. üléseinken nem fordult elő semmi nevezetesebb mozzanat, melyről e helyt külön meg kellene emlékeznem. Külön ig. vál. ülés tárgyalta ellenben a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv Nemes Családok II. kötete kiadásának ügyét. A mult évi titkári jelentés hangsulyozta, hogy a társaság pénzügyi egyensulyának megzavarása nélkül a Nemes Családok ujabb kiadására nem gondolhatunk. A folyó év folyamán több izben tartatott tanácskozás a Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztőivel a II. kötet kiadása ügyében és örömmel jelenthetjük, hogy a junius hó 20-án tartott rendkivüli igazgató választmányi ülésen tárgyalván a szerkesztők részéről a kötet kiadása tárgyában tett beadványt, sikerült egy oly megoldást találni, a mely egyrészt a II. kötet megjelentetésére módot nyujt, másrészt társaságunk anyagi érdekeit is tekintetbe veszi. Minthogy a II. kötetre a munkálatok már javarészt be vannak fejezve, remélnünk lehet hogy a jövő 1908. év folyamán társaságunk ez ujabb kiadványa napvilágot látand.
A mi a társaságunk tagjai sorában beállott változásokat illeti, mindenekelőtt a kegyelet adóját kell lerónunk e helyt is Kőváry László ig. választmányi tagtársunk emlékének, a ki magas életkorban, munkában eltöltött tiszteletreméltó és eredménydús élete után egy jobb hazába költözött. Vele ismét egyike dőlt ki azoknak, a kik ott állottak társaságunk bölcsőjénél, és alakulása óta helyet foglaltak igazgató választmányunkban. Igazgató választmányunk megfelelő módon rótta le a kegyelet adóját elhunyt tagtársunk iránt, kinek emlékét mindenkor kegyelettel fogjuk őrizni.
Alapitó tagjaink száma elmult nagygyülésünk óta kettővel növekedett és pedig egy 200 koronás és egy 400 koronás alapitó taggal. Pártoló tagjaink száma hárommal, évdijas tagjaink száma 11-el gyarapodott. Ellenben halálozás, kilépés és törlés utján elvesztettünk egy 400 koronás, egy 200 koronás alapitó tagot, 11 pártoló és 32 évdijas tagot, úgy hogy jelenleg társaságunk 104 pártoló és 306 évdijas tagot, azonkivül élő alapitó tagokban 2 ezer koronás, 22 négyszáz koronás és 23 kétszáz koronás tagot számlál, összes élő tagjaink száma tehát 456, az elhunyt alapitó tagokat is beleszámitva pedig tagjaink összes száma a jelen év végével 488.
Társaságunk pénzügyi helyzetéről társaságunk pénztárnoka fog a mélyen tisztelt nagygyülésnek beszámolni, itt csak azt a körülményt kell felemlitenünk, hogy az igazgató választmány a régebb idő óta künn lévő tagdijhátralékokból behajthatatlanoknak bizonyultakat törölte, hogy ily módon a társaság költségvetéséből ezen évek óta fennálló, de soha nem realisálható követelés kiküszöböltessék. Ez az oka annak is, hogy tagjaink számában az előző évhez képest nagyobb csökkenés mutatkozik.
Mélyen tisztelt Nagygyülés! Midőn huszonöt esztendővel ezelőtt társaságunk megalakult, komoly aggodalmak töltötték el azon férfiak kebelét, kik társaságunknak keresztelőjére összegyültek, aggodalmak vajjon életképes lesz-e társaságunk, vajjon képes lesz-e megfelelni azoknak a feladatoknak, melyek megoldását czélul tüzte ki magának. A mult megmutatta, hogy ez aggodalmak alaptalanok voltak, társaságunk huszonöt éves multja fényesen igazolta életképességünket, kiadványainknak sorozatai, tudományos munkálkodásunk gyümölcseit rejtik magukban. S midőn most a huszonötödik évtől elbucsuzva visszapillantunk az elmult évek küzdelmeire, fáradozásaira és eredményeire, a multakból meritett reménynyel, bizalommal és lelkesedéssel kezdjük meg az új negyedszázadban munkánkat, a hazai tudomány és kultura szolgálatában.
Kérem a mélyen tisztelt nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Budapest, 1907. évi deczember hó 14-én.
Dr. Áldásy Antal
jegyző.
0 Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi február hó 27-én tartotta Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt ez évi első ülését, melyen jelen voltak: Barabás Samu, id. Bánó József, Borovszky Samu, id. Dániel Gábor, Dőry Ferencz, Emich Gusztáv, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, Ortvay Tivadar, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, Széll Farkas, id. Szinnyei József, Tagányi Károly, Thaly Kálmán, Varjú Elemér, Zsilinszky Mihály vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Áldásy Antal jegyző.
Elnök az ülést megnyitva, Áldásy Antal jegyző felolvasta Vértesy Jenő vendégnek: «Arany János heraldikája» czimü értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
A folyó ügyek előtt elnök mély megilletődéssel jelentette, hogy a társaság levelező tagja, a hazai genealogiai irók nestora, Feöldi Doby Antal f. évi január hó 24-én életének 82. évében elhunyt. A megboldogult a társaságnak alapitásától fogva évdijas és 1884-től kezdve levelező tagja volt, ki folyóiratunkat figyelemreméltó heraldikai és genealogiai tartalmu dolgozataival több izben felkereste. Jelentette, hogy a halálhir vétele után az elnökség távirati uton fejezte ki a társaság részvétét a gyászoló családnak és fölkérte Dudás Gyulát, a társaság levelező tagját, hogy az elhunytat ravatalánál a társaság nevében gyászbeszéd keretében bucsuztassa el, mely kérésnek Dudás Gyula úr eleget is tett.
Az igazgató-választmány mély megilletődéssel vette tudomásul régi buzgó tagjának elhalálozását, és részvétének az ülés jegyzőkönyvében is kifejezést ad.
Uj tagokul jelentkeztek és pedig alapitó-tagokul 1000 koronával gróf Andrássy Dénes, Krasznahorkaváralja, 200 koronával báró Radvánszky Kálmán, Sajókaza. Évdijas tagokul: Feöldi Doby István, m. kir. sóhivatali ellenőr, Rózsahegy, aj. a jegyző, Jeszenszky Lajos cs. és kir. konzul, Csejthe, aj. Dőry Ferencz, dr. Várady Ernő kir. közjegyző, Ujvidék, aj. a jegyző, dr. Wass Miklós tanár, Kaposvár, aj. Varjú Elemér, kik a társaság tagjaiul megválasztatnak.
A pénztárnok kimutatása az 1907. év számadásairól a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával a következőkben terjesztetett elő:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1907. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

		Előirányzat		Eredmény		Különbözet
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
1.	Pénztári maradvány 1906-ról	37	73	37	73	–	–
2.	Értékpapírok kamatai	1024	–	1084	–	+	60
3.	Be nem fizetett alapítványok kamatai 5%	250	–	240	–	–10	–
4.	Tagdíjakból:
	a) pártoló tagok után 2180	5180	–	4627	90	–552	10
	b) évdíjak után 3000
5.	A társulati kiadványok eladásából:
	a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	42	–	48	–	+ 6	–
	b) Egyéb kiadványokból	250	–	630	75	+ 380	75
6.	Alapítvány-befizetés	200	–	1600	–	+ 1400	–
7.	Postai költségekből megtérülés	10	–	10	74	+ –	74
8.	Rendkívüli bevétel	20	–	18	95	– 1	05
	Összesen	7013	73	8298	07	+ 1284	34

A tényleges bevétel e szerint 1284 kor. 34 fillérrel több az előirányzatnál.
Kiadás.

		Előirányzat		Eredmény		Különbözet
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
1.	Személyi járandóságok (titkár I. negyedévi díja 150 kor., pénztárnok 600 kor.)	750	–	750	–	–	–
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai	1300	–	1469	–	+ 169	–
3.	Nyomdai költségek	3400	–	3168	59	– 231
4.	Szinnyomatok készítése	300	–	387	50	+ 87	50
5.	Metszetek és rajzok készítése	300	–	291	06	– 8	94
6.	Irodai átalány	120	–	100	–	– 20	–
7.	Társulati szolga díjazása	120	–	120	–	–	–
8.	Ujévi ajándékok, tagdijbeszedési költségek, másolatok stb.	250	–	226	08	– 23	92
9.	Lombard-költsön után kamatok és költségek	235	–	204	–	– 31	–
10.	Alapitvány-tőkésités	200	–	1538	27	+ 1338	27
11.	Rendkivüli kiadás	20	–	18	96	– 1	04
	Összesen	6995	–	8273	46	+ 1278	46

A tényleges kiadások tehát 1278 kor. 46 fillérrel többet tesznek ki, mint az előirányzatban.
Előirányzott maradvány 18 kor. 73 fill.

Tényleges maradvány 24 kor. 61 fill.

Több tehát  5 kor. 88 fill.
Vagyonállás 1907. decz. 31-ikén:
A) Cselekvő vagyon.

	a) Tényleges vagyon:
I.	Alapítványi tőke:	K.	f.	K.	f.	K.	f.
	1. értékpapirokban	23.800	–
	2. kötelezvényekkel biztositott alapitványok	3.400	–
	3. kötelezvény nélküli alapitványok	600	–	27,800	–	27,800	–
II.	Alapitványi jellegel nem biró tőkésités					3.400	–
III.	A Nemzetségi Zsebkönyv II. rész 2. kötet színes mellékleteire a takarékpénztárban					300	–
IV.	A decz. 31-iki pénztári maradvány					24	61
	Összes tényleges vagyon					31,524	61
	b) Követelés:
	Hátralékos alapitványi kamatok és tagdijakban					2.260	–
	Összes cselekvő vagyon					33.784	61

B) Szenvedő vagyon.

I.	A magy. kereskedelmi banknál felvett lombard-kölcsön					2.700	–
II.	Nyomdai tartozás (1907. 3. f. részb, 750 kor.és meghivók nyomása 8 kor.)					758	–
III.	Lombard-kölcsön kamatai és költs.					50	–
	Összes szenvedő vagyon					3.508	–

 

Tényleges vagyon	31,524 K	61 f.
Szenvedő vagyon	3,508 K	– f.
Tiszta vagyon	28,016 K	61 f.

A pénztári kimutatáshoz Fejérpataky László másodelnök felvilágositásképen megjegyzi, hogy az 1907. évi költségvetésben a személyi járandóságok rovatában a titkári tiszteletdijnak csak I. negyedévi részlete irányoztatott volt elő és került kifizetésre, minthogy a társaság titkára betegsége miatt a titkári teendők ellátásában akadályozva volt. A jegyzői tiszteletdij elő nem irányoztatott, minthogy a társaság jegyzője, tekintettel a társaság pénzügyi helyzetére, az elmult évben tiszteletdijáról lemondott volt.
Az igazgató-választmány a pénztári kimutatást tudomásul véve, a társaság jegyzőjének köszönetét fejezte ki.
A pénztári kimutatással kapcsolatosan a számvizsgáló-bizottság elnöke Soós Elemér ig.-vál. tag felolvassa a bizottság jelentését az 1907. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a jegyző által bemutatott 1908. évi költségvetési tervezetről.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1907. évi pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 14-ikén teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át, s annak 1907. évi minden tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy á pénztári naplókönyvet rendben találtuk, s az 1907 deczember 31-ikével 8298 korona 07 fillér bevétellel, 8273 korona 46 fillér kiadással és a folyó 1908. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 24 korona 61 fillér pénztármaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézipénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1908. évi tételeit, kezdve a mult évről áthozott és fentebb kimutatott 24 korona 61 fillér pénzmaradványnyal bezárólag február 14-ig összegeztük és 1807 korona 61 fillér bevételt, 1446 korona 54 fillér kiadást, vagyis 361 korona 07 fillér pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézipénztárban fedezetül 33 koronát előlegnyugtában és 328 korona 07 fillért készpénzben, minélfogva a kézipénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
A kézipénztár megvizsgálása után áttértünk a Nemzetségi Zsebkönyv számadásainak megvizsgálására s azt találtuk, hogy az 1907 deczember 31-ig befolyt 962 korona 80 fillér, kiadatott 962 korona 80 fillér; e szerint a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész első kötetének czéljaira az 1908. évre nem volt áthozat. Az 1908. évben a mai napig 300 korona bevétel és ugyanannyi kiadás volt. Megemlitendőnek tartjuk még, hogy az I. kötet nyomda-számlájából még 1643 korona 06 fillér tartozás áll fenn.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzskönyvet. E szerint a társaságnak a 400 és 200-as alapitványoknak egy-egygyel való növekedése folytán a mai napon 6 ezerkoronás (6000 korona), 37 négyszázkoronás (14,800 koron0) és 35 kétszázkoronás (7000 korona) alapitó tagja van. A felsorolt, összesen 27,800 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 23,800 korona és fizetetlen még 4000 korona. Ez utóbbi összégből kötelezvényekben (számszerint 7 darabban) biztositva van 3400 korona, a miről közvetlen szemlélet és számbavétel alapján győződtünk meg, ellenben 600 korona kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 korona összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen 27,800+3400) 31.200 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 23,800 korona befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 korona, összesen 27,200 korona a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál van elhelyezve, a bank 1907 deczember 26-án kelt letéti kivonatának megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a teljes vagyon állása a föntebb emlitett 31,200 korona törzsvagyon, a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész 2. kötet két szines mellékletére a takarékpénztárban 300 korona, továbbá a fent kimutatott 1907. évi pénztári maradvány 24 korona 61 fillér, végre a hátralékos alapitványi kamatok és tagdijak 2260 korona, az összes vagyon 1907 deczember 31-én 33,784 korona 61 fillér. Ezen vagyonnal szemben a következő terhek állanak fenn: a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál az alapityányi jelleggel nem biró tőkésités terhére felvett 2700 korona lombard kölcsön és kamatok stb., e kölcsön útán 1907 deczember 31-ig 50 korona kamatok, nyomdai tartozás 788 kor., összesen 3508 korona. E szerint a hátralékos alapitványi kamatokat és tagdijakat figyelmen kivül hagyva, a tiszta vagyon 28,016 korona 61 fillér.
A mi az 1907-iki zárószámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárószámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 1284 korona 34 fillérrel több volt; ezzel szemben a kiadás is 1278 korona 46 fillérrel tett ki többet, úgy hogy az előirányzott 18 korona 73 fillér maradvány helyett a tényleges maradvány 24 korona 61 fillért tesz ki.
A hátralékos tagdijak behajtását illetőleg a mult évi számvizsgáló-bizottság jelentésében javasoltatott a tek. választmánynak, hogy a teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralékok behajtása iránt, folytatólagosan intézkedni méltóztassék. E tárgyban szerencsénk van jelenteni, hogy a pénztárnok adatai szerint töröltetett 1530 korona, alapitványi kamatokból befolyt 70 korona, pártoló tagdijakból 160 korona, évdijakból 470 korona, összesen 700 korona, e szerint a 3600 korona hátralék az év végéig leapadt 1370 koronára; véleményünk szerint ezen elért eredmény elég kedvezőnek tekinthető. Az 1907. év végével, illetve a folyó év elejével fennálló és a vagyonállásban feltüntetett 2260 korona hátralékra nézve javaslatunk ugyanaz, mint tavaly volt, t. i. hogy a teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralék behajtása iránt intézkedni méltóztassék.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkadott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társ. pénztárnok urat a mult 1907. évi számadásokra nézve a szokásos fenntartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1908. évi költségvetési előirányzatra, annak tételeit 7882 korona 61 fillér bevétellel, 7862 korona kiadással és igy 20 korona 71 fillérnyi előirányzott maradványnyal van szerencsénk javaslatba hozni.
Budapest, 1908 február hó 14-én.

Kollányi Ferencz Soós Elemér

számv. biz. tag. számv. biz. elnök.
Dr. Dőry Ferencz
számv. biz. tag.
A számvizsgáló bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásul vétetvén, az igazgató-választmány Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentvényt megadta és egyben utasitotta az elnökséget, hogy a teljesen behajthatatlan tagdijak törlésére nézve előterjesztést tegyen, a fenmaradó hátralék behajtása iránt pedig intézkedjék. Thaly Kálman ig. vál. tag inditványára a számvizsgáló bizottságnak buzgó és fáradságos munkálkodásáért köszönet szavaztatott.
A társaság 1908. évi költségvetését a számvizsgáló bizottság előterjesztése alapján az igazgatóválasztmány a következőkép állapitja meg:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetési előirányzata az 1908. évre.

Bevétel.

1.	Pénztári maradvány 1907-ről	24 kor.	61 fill.
2.	Értékpapirok kamatai (28,200 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%)	1136 kor.	– fill.
3.	4000 kor. be nem fizetett alapitvány után 5%	200 kor.	– fill.
4.	Tagdijakból:
	a) pártoló tagok után 2000 K	5000 kor.	– fill.
	b) évdijak után 3000 K
5.	A társulati kiadványok eladásából:
	a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	42 kor.	– fill.
	b) egyéb kiadványokból	250 kor.	– fill.
6.	Alapitvány-befizetés	1200 kor.	– fill.
7.	Postai költségekből megtérülés	10 kor.	– fill.
8.	Rendkivüli bevétel	20 kor.	– fill.
	Összesen	7882 kor.	61 fill.

Kiadás:

1.	Személyi járandóságok (titkár 600 korona, jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 kor.	– fill.
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai:
	a) 24 iv irói dija, ivenként 48 kor. 1152 kor.;
	b) szerkesztés ivenként 10 kor., 240 kor.	1392 kor.	– fill.
3.	Nyomdai költségek (1997/3. füzet ny. költs. maradéka, 4. füz., 1908. 1., 2. füz. és egyéb nyomtatások)	2360 kor.	– fill.
4.	Szinnyomatok készítése	300 kor.	– fill.
5.	Metszetek, rajzok készítése	300 kor.	– fill.
6.	Irodai átalány	120 kor.	– fill.
7.	Társulati szolga dijazása	120 kor.	– fill.
8.	Ujévi ajándékok, tagdijbeszedési költségek, másolatok stb.	230 kor.	– fill.
9.	Lombard-kölcsön után kamatok és költségek	220 kor.	– fill.
10.	Alapitvány-tőkésités	1200 kor.	– fill.
11.	Rendkivüli kiadás	20 kor.	– fill.
	Összesen	7862 kor.	– fill.
	Bevétel	7882 kor.	61 fill.
	Kiadás	7862 kor.	– fill.
	Előirányzott maradvány	20 kor.	61 fill.

Elnök ezután jelenti, hogy a társaság titkára Schönherr Gyula sulyos megbetegedése miatt titkári teendőinek immár több mint egy esztendeje eleget nem tehet és előreláthatólag a folyó év folyamán sem lesz abban a helyzetben, hagy a titkári teendőknek eleget tehessen. Jelenti, hogy az elmult esztendőben Áldásy Antal jegyző a titkári és jegyzői teendőket egymaga látta el. A társaság ügymenetelének érdekei kivánván, hogy mindkét állás betöltve legyen, fölkéri az igazgató-választmányt, úgy a titkári, esetleg a jegyzői állás betöltése körül intézkedjék. Tájékoztatásul megjegyzi, hogy Schönherr Gyula titkári megbizatása még 1909 februárjáig tart.
Az ig. választmány Thaly Kálmán, Széll Farkas, id. Dániel Gábor, id. Bánó József és elnök hozzászólása után elhatározza, hogy a titkári teendők ellátásával a folyó esztendőre, addig mig Schönherr Gyula titkári megbizatása tart, Áldásy Antal társ. jegyzőt bizza meg, kinek e helyettesitésért a titkári tiszteletdijra igénye van. Egyuttal felhatalmazza az elnökséget, hogy a jegyzői teendők ideiglenes ellátásáról a maga hatáskörében gondoskodjék, azzal, hogy az illetőnek a helyettesités tartamára a költségvetésbe beállitott jegyzői tiszteletdijra igénye van.
Ezután elnök jelenti, hogy Varjú Elmér ig. vál. tag, a Turul szerkesztője a kassai muzeum igazgatói teendőivel megbizatván, a fővárosból távozni kénytelen, és ezért a Turul szerkesztéséről lemond. Meleg szavakkal méltatja a távozó szerkesztő érdemeit, melyeket magának a folyóirat szerkesztése és tudományos szinvonalának fejlesztése körül szerzett s azon reményének ad kifejezést, hogy a távozó szerkesztő a jövőben sem fogja a folyóirattól és a társaságtól támogatását megvonni.
Az igazgató-választmány őszinte sajnálatának adott kifejezést Varjú Elemér szerkesztő távozása felett és a Turul szerkesztése körül kifejtett fáradságáért és buzgóságáért jegyzőkönyvileg köszönetet mondott.
Elnök hivatkozással az alapszabályok 25. §-ára, felkéri az igazgató-választmányt, hogy a folyóirat uj szerkesztőjének megválasztásáról gondoskodjék. Az alapszabályok értelmében a titkos szavazás megtörténvén, összesen 18 szavazat adatott be, ebből 17 Áldásy Antalra, 1 pedig Varjú Elemérre esett, és igy a Turul szerkesztőjévé öt évi időtartamra Áldásy Antal társ. jegyző választatott meg.
Tóth Árpád társ. pénztárnok terjesztette elő ezután jelentését a pénztár állapotáról, mely szerint az ülés napjáig befolyt 2137 korona 61 fillér, kiadatott 1447 22 fillér, maradvány 690 korona 39 fillér. Vagyonállás cselekvő vagyonban 35,610 korona 39 fillér, szenvedő vagyonban 3458 korona, összes vagyon 32,152 korona 39 fillér.
A napirend letárgyalása után jegyző bemutatta a Boda-családnak 1417. évi, a Pérchy-családnak 1421. évi és a Marsovszky-családnak 1430. évi czimerleveleit.
A jegyzőkönyv hitelesitésére elnök Makay Dezső és Soós Elemér ig. vál. tagokat kérte fel és ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A veszprémi szt. Anna-kapolna története. 1724–1907. Irta: Friedrich Endre dr. kegyesrendi tanár.

Veszprém. 1907.
A fenti czim alatt megjelent 76 oldalas monografia egy igénytelen kis kápolna történetét tárgyalja. Ezen kápolna 1724-ben épült és első temploma volt a veszprémi piarista rendnek. Épitője Salamonváry vagy helyesebben Salomváry János.
A mü 6 fejezetre oszlik: 1. a kápolna története; 2. a kápolna épülete és felszerelése; 3. Salomváry János; 4. Zámory Magdolna; 5. a kápolna halottai; 6. a kápolna jelenlegi gondozója. Genealogiai szempontból a 3., 4. és 5. fejezetek figyelemreméltók, már azért is, mivel a felsorolt adatok nagy része ez ideig ismeretlenek s ezeket legnagyobbrészt a veszprémi káptalan és Veszprémmegye levéltárai nyujtották.
A Salomváry család 1665-ben kapja nemességét s ezt a nemességszerző János ugyanezen év nov. 30-án hirdetteti ki Veszprémmegyében. János neje: Magyar György veszprémi birtokos nemes leánya Judit volt (szül. Veszprém, 1637. nov. 29.). Gyermekük: János – a kápolna alapitója, – kinek Zámory Magdolnától (Z. György és Nagy Mária leánya, Z. István és Szakách Erzsébet unokája) gyermekei nem maradtak. S. János 1727-ben meghalván, özvegye másodszor férjhez ment nemeskéri Kiss Sándor veszprémi alispánhoz. Magával vivén az özvegy hozományul Salomváry János összes vagyonát, mint ennek egyetlen végrendeleti örököse. Zámory Magdolna 1736-ban meghalt, de még életében (1736 ápr. 22.) összes javait férjére, Kiss Sándorra ruházta s ennek értelmében a szt. Anna kápolna kegyurasága is a Kiss-családra szállott át.
A Kiss-család 1627-ben kapott armalist. A nemességszerzők egyikétől származik Miklós, (Nagy Ivánnál tévesen Lajos) kinek fia Dániel ( † Veszprém, 1740. ápr. 13.) apja Sándornak, ki született 1694 körül; † Veszprém, 1777 aug. 4.; 1730–38. veszprémmegyei főbiró; 1738. veszprémm. táblabiró s 1742–1777. alispán; 1751. és 1763. követ és 1769. királyi tanácsos. Zámory Magdolna halála után Daróczy Ferencz tolnai alispán és Fiáth Zsófia leányát, szintén Zsófiát vette nőül (esk. Paks 1736 aug. 16. † Veszprém 1782 aug. 22. 70 éves korában). Nyolcz gyermekük maradt. Sándor ( † Veszprém, 1742 jun. 1.) 2 éves korában halt meg, János fiuktól unokájuk Antal ( † Veszprém, 1787 jan. 14.) és végre Sándor kapitány ( † 1801 maj. 1.), mind a szt. Anna kápolnában nyugszanak.
Ugyancsak a monografiából tudjuk meg, hogy Márffy Ferencz 1647-ben kap armalist, mely ugyanezen év nov. 20. hirdettetett ki Pápán.
A kápolna halottai közt találjuk Pandur Pált és nejét Amosfelder Terézt. Pandur Pál Zalamegyének, 1741-ben kelt nemesi bizonyságlevelével igazolta 1743 maj. 28-án Veszprémmegyében nemességét, s e megyében alügyész volt. Meghalt 1755. ápr. 9-én 40 éves korában, özvegye 1759 aug. 3-án követte őt. Két gyermekük maradt: Elek és Zsófia, de ezek utódok nélkül haltak meg.
A rövid kis monografia, mint látható, sok becses genealógiai és családtörténeti adatot tartalmaz, s igy az érdeklődők figyelmét szükségesnek véltük nehány sorral reá felhivni.
Daróczy Zoltán.
Corbierre A. J. franczia levéltárnok Dictionnaire de Sigillographie czimü hézagpótló munkára hirdet előfizetést. A munka egy szövegkötetből és egy kötetnyi képtáblából fog állani s csak 500 példányban kerül ki a sajtó alul. A szövegkötet egyedül 20 frankért, az egész mű 50 frankért lesz kapható. Ugyanezen szerző szerkesztésében a f. évtől kezdve egy Revue de Sigillographie czimü pecséttani szakfolyóirat is jelenik meg. Előfizetési ára 25 frank; a szerkesztőség Párisban Rue Bonaparte 67. sz. a. van.

1908-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

JEGYZŐ.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVIII.

BALKÁNI (DÉLI-SZLÁV) ÉS MAGYAR CZIMEREK ÉS PECSÉTBELI EMLÉKEK.

(Oklevelek és egyéb források, Ulrich v. Reichenthal, Konrad v. Grünenberg czimeres gyüjteményei alapján.)

(Első közlemény.)

Balkáni, illetőleg bosnyák és szerb, valamint a Balkán egyes országaival vonatkozásban álló magyar s horvát czimeres emlékeket és pecséteket eléggé jelentékeny számban közölt az «Archaeologiai Értesitő» különösen 1880. és a «Turul», fennállása óta. Eltekintve az egyes alkalmi közleményektől, a déli-szláv czimerek és pecsétek tanulmányozására a közös pénzügyminisztériumnak 1880. kelt hivatalos felhivása szolgáltatta az inditó okot, mely a magyar, horvát és osztrák tudományos köröktől kért véleményt Bosznia és Herczegovina czimerének megállapithatása czéljából. Azok a tudományos vélemények, melyek e felhivás következtében napvilágot láttak, számos értékes adalékot deritettek fel, de jobbára csak az országos czimerek, s egyes ismertebb (Katalin bosnyák királynő sirköve, Ujlakyék siremlékei) leirására és czimeres vonatkozásaik felderitésére szoritkoztak._{L. e részben az irodalmat: Arch. Ért. 1889. Az Ujlakyak siremlékei cz. tanulmány l. jegyzetében.}*
Mondanunk sem kell, hogy a heraldikai és pecséttani kutatás csakis az okleveles és kézirati források rendszeres buvárlásával válhatott behatóbbá. Valamint a balkáni tudományosság annyi ágazatában, úgy ezen a téren is, nagyemlékezetü Kállay Bénit illeti meg a kezdeményezés dicsősége, midőn a Vámbéry Ármintól Konstantinápolyban felfedezett fényesen illuminált Hervoja-féle glagol-missalét csodálatosan sikerült hasonmásban közzétette._{Missale Glagoliticum Hervoiae Ducis Spalatensis. Recensuerunt V. Jagić, L. 'I'hallóczy, F. Wickhoff. Vindobonae. 1891. E munka csak 100 példányban jelent meg amateur-kiadásként. A reprodukcziókat a bécsi Angerer és Göschl czég készitette. A heraldikai vonatkozásokról v. ö. Turul 1892. I. füzet.}*
Midőn a budapesti ezredéves kiállitáson a két okkupált tartomány is résztvett, és a szemléltető történeti emlékek – máig sem kellően méltatott – sorozata egybegyült, Kállay Béni örömmel karolta föl azt az eszmét, hogy a bosnyák történelemre vonatkozó oklevelék különnémű pecsétei lepacskoltatván, ezekből rendszeres gyüjtemény állittassék össze.
A pacskolási munkálatok elkészülvén, a gyüjtemény Boszniába került, úgy hogy jelenleg a szerajeaoi múzeum birja a bosnyák vonatkozásu pecsétek aránylag teljes sorozatát. E pecsétek lajstromának közlésével szolgálatot vélünk tenni, a mennyiben ezekkel is kiegészitjük hazai sphragistikai emlékeink sorozatát. Ezeknek rendszeres közlése – a mi mindenesetre hoszszabb előtanulmányokat igényel – igen értékes pecséttudományi munkára nyujt kilátást.

A szerajevoi múzeum pecsétlenyomatai.

1. A bécsi titkos levéltár raguzai osztályából vett pecsétek.

cm. átmérővel

1225–37 körül szerbiai Vladisláv függő pecsétje 2

Vladisláv függő kettős pecsétje 6 1/2

1237–72 körül Uroš szerb király függő pecsétje 8 1/2

1234. febr. 4. Radosláv István Rascia és Travunia ura rányomott pecsétje 3

1240. márcz. 22. Ninoslav bosnyák bán függő pecsétje 1 1/2

1240. András chulmiai fejedelem 6 1/2

1268 körül Ilona szerb királynő 3

1234. aug. 23. Uroš szerb király 5

1334. III. Uroš István szerb király függő veres viaszpecsétje 7

1340. okt. 26. Dusan szerb király függő pecsétje 7 1/2

1356. márcz. 14. Tvartkó bosnyák bán függő pecsétje 5

1356. márcz. 14. Tvartkó bosnyák bán függő pecsétje 5

1370. ápr. 3. Vukašin szerb király függő pecsétje 6

1382. decz. 2. Tvartkó bosnyák király függő pecsétje 2

1387. jan. 20. Brankovič Vuk szerb despota függő pecsétje 2

1391. ápr. 15. Bjeljek župán és Radič vajda, 2 függő pecsét 1,75–1,75

1391. máj. 15. Radič vajda ugyanazon pecsétje 1,75

1392. jul. 17. Dabiša István bosnyák despota függő pecsétje 3,5

1397. márcz. 3. Raguza városának függő pecsétje 15

1399. febr. 5. Ostoja István bosnyák despota függő pecsétje 3

1399. aug. 25. Radič vajda függő pecsétje 1,75

1405. jun. 20. Tvartkó II. Tvartkovič bosnyák kir. függő pecsétje 4,5

1406. decz. 2. Lazarevič István szerb despota függő pecsétje 7,5

1406. decz. 29. Brankovič Gergely György, Lázár és Mara függő pecsétje 2

1409. decz. 4. Ostoja István bosnyák király függő pecsétje 3 1/2

1418. jul. 6. Vukosalič Gerő kenéz függő pecsétje 1,5

1419. jun. 24. Hranič Sandal vajda és fivérei, Vlk és Vlkán 3 db függő pecsétje 1 1/2

1419. decz. 4. Ostojič István bosnyák kir. függő kettős pecsétje 11

1420. máj, 30. Hranič Sandal s fivérei 3 db függő pecsétje 1 1/2

1420. aug. 6. Tvartkovič Tvartkó bosnyák király függő pecsétje 1 1/2

1421. ápr. 24. Radinovič Pál kenéz fiának Radosav vajdának függő pecsétje 2

1421. aug. 18. Tvartkovič Tvartkó bosnyák király függő pecsétje 4,5

1423. ápr. 7. Pavlovič Radosav vajda függő pecsétje 1 1/2

és 3 db más pecsét (α) 5,75

rányomva (ß) 2

(γ) 2

1429. decz. 13. Brankovič György szerb. despota függő pecsétje 7

1432. okt. 5. Pavlovič Radosav veliki vojvoda és fia Ivanič függő pecsétje 4

1433. márcz. 2. Tvartkó Tvartkovič bosnyák kir. függő pecsétje 5

1434. aug. 12. György vajda, Hrvoja unokája függő pecsétje 2

1435. okt. 10. István bosnyák nagyvajda, Hranič Sandal unokája függő kerek pecsétje 2,5

1438. szept. 18. Raguza város függő pecsétje 6

1438. szept. 18. István vajda, Hranič unokája függő tojásdad pecsétje 2

1440. máj. 6. István vajda, Hranič unokája és Vladislav és Vlatkó fiainak függő tojásdad pecsétje 3 db 2

1442. szept. 29. Ivaniš, Pavlovič Radosav fiának függő pecsétje 2,75

1443. ápr. 1. István vajda Hranič unokája függő pecsétje 2,5

1444. szept. 3. Tamás István bosnyák király függő pecsétje 11

1446. szept. 17. Brankovič György szerb despota függő pecsétje 7

1451. aug. 15. Vladisláv knéz, István sz.-szávai herczeg fiának függő pecsétje 2

1451. decz. 18. Tamás István bosnyák király függő pecsétje 11

1453. jul. 19. István sz.-szávai herczeg függő pecsétje 2,75

1454. jul. 15. Péter vajda és Miklós kenéz Radosláv vajda fiainak függő pecsétje 3 1/2

1457. aug. 12. Brankovič Lázár szerb despota függő pecsétje 7

1458. decz. 14. Brankovič István, Lázár fia függő pecsétje 3

1461. nov. 23. Tomaševič István bosnyák király függő pecsétje 11

1470. jul. 26. Vlatkó sz.-szávai herczeg és fivérének, (α) 4,75

Lázár kenéznek 2. db függő pecsétje (ß) 1,75
2. «Oesterreich» oklevelek gyüjteménye u. o.

1491. nov. 29. Lukács bosnyák püspök függő pecsétje 2
3. Magyar oklevelek u. o.

1320. okt. 18. Veglia és Modruš grófjának függő pecsétje 1,3

1386. máj. 26. Veglia és Modruš grófjának függő pecsétje (α) 5

2 db (ß) 3 1/2

1393. aug. 23. Hervoja bosnyák vajda rányomott pecsétje 1,3

1435 okt. 7. Veglia és Modruš grófjának függő pecsétje 4

1453. szept. 13. Ujlaky Miklós erdélyi vajda és macsói bán függő pecsétje 2,25

1490. nov. 1. György rácz despota rányomott pecsétje 3 1/2
E gyüjtemény összeállitása óta, a magyar családtörténeti kutatás, Karácsonyi Jánossal mint elemzővel, Cseörgheő Gézával és Csoma Józseffel mint heraldikussal az élén, friss lendületnek indult, horvát részről pedig Klaić és Laszowski produkáltak nyomós munkálatokat.
A kutatások ez irányban Boszniát illetőleg annyira haladtak, hogy a Kotroman-család genealogiai viszonyaival meglehetősen tisztában vagyunk, s nagyjában már a mi közleményeink is tisztázták a Kosača (Vukčić) herczegi család vonatkozásait. Ezzel kapcsolatban itt az ideje, hogy szemlét tartsunk részint az ujabban előkerült heraldikai és sphragisztikai anyag fölött, részint pedig a már közölt anyag és egyéb eleddig kevésbbé méltatott források bevonásával megállapitsunk bizonyos ebből folyó eredményeket.
Épenséggel nem állitjuk, hogy elérkezettnek látnók már az idejét a bosnyák és szerb heraldikai és pecsétbeli emlékek rendszeres összeállitásának, de a felgyült anyag koronként való ujabb megrostálására, kiegészitésére határozottan szükség van. Azt sem kell bővebben bizonyitgatnunk, hogy ez anyag szerves összefüggésben állván hazai történetünkkel, közlése e helyütt teljesen indokolt. Alkalmivá teszi jelen közleményünket társaságunk negyedszázados évfordulója, a melyen megannyiunknak kötelességünk beszámolni munkássága eredményével.
A mi jelen közleményünk forrásait illeti, tekintetbe vettük az oklevélről függő, illetőleg az azokra nyomott pecséteket, egyes czimeres emlékeket, a siremlékeket s bemutatjuk Grünenberg Konrád s Reichenthal Ulrik czimeres lajstromkönyveinek tárgyunkat illető darabjait.
Az anyagot magát ekkép osztottuk be:
I. Bosnyák báni pecsétek.
II. Bosnyák királyi pecsétek, czimeres emlékek és a bosnyák heraldika tanulságai.
III. Hervoja herczeg czimeres és pecsétbeli emlékei.
IV. A Kosača (Koszacsa-Vukcsics)-család czimeres és pecsétbeli emlékei.
V. Szerb (rácz) czimerek és pecsétek.
VI. Magyar vonatkozások Grünenberg és Reichenthal czimeres gyüjteményeiben.
Megjegyezzük, hogy az utóbb emlitett két czimeres gyüjtemény balkáni (déli-szláv) vonatkozásait az illető csoportokba osztottuk: Ismételgetések kikerülése czéljából a szóban forgó czimeres gyüjteményeket illetőleg előre bocsátjuk, hogy azok, mint a heraldikai tudomány forrásai régtől fogva ismeretesek.
Reichenthal Ulrik konstanci polgár czimeres krónikáját: Concilium ze Constencz 1418. a konstanci zsinat alkalmából (1414–18.) szerkesztette. Munkája úgyszólván naplószerü jelentés, melyet a zsinaton megjelent fejedelmek, főpapok s főurak czimereivel illusztrált, a szerint, a mint ezeknek a czimerei szállásaikon ki voltak függesztve.
A krónikának eleddig legrégibb szines kéziratát a Königsegg grófok aulendorfi (Württemberg, Rabensburg mellett) levéltára őrzi,_{50 példányban kiadta dr. Sevin H. 1880-ban.}* egy későbbi keletü, de bővitett kézirat Konstanc város tulajdona._{Wolf fényképész 12 példányban sokszorositotta.}* Nyomtatásban háromszor jelent meg (1483. Augsburgban Sorgnál, 1536. u. o Steinernél változtatva s 1575. Feyerabendnál, Frankfurtban)._{Részletesen fejtegeti Siebmacher: Wappenbuch. A. Seyler: Gesch. der Heraldik 538. l. – Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyvében – Seyler nyomán – szintén ismerteti a heraldika kutforrásai közt s röviden megemliti a magyar vonatkozásokat. 459–460. l.}*
Eltekintve a primitiv rajztechnikától s attól a körülménytől, hogy Reichenthal nem volt s nem is lehetett tisztában a világ minden sarkából Konstancba sereglett sokféle idegen személyi viszonyaival, gyüjteménye mindenesetre kútfő becsével rendelkezik. Tény, hogy ezeket a czimereket Konstancban látta, megkérdezte, avagy megkérdeztette a tulajdonost s ha nem is szignálta mindig pontosan, de nem komponált.
Ugyancsak konstanci ember a másik czimergyüjtő: Grünenberg Konrád, kit meglehet, hogy a mestersége – épitőmester volt – vitt rá a gyüjtésre. Tudjuk róla, hogy tanácstag volt, s három izben polgármesterséget viselt. 1486. lovag czimével él, majd ugyanezen évben a szent földre zarándokol, Grünenberg lelkes és jóizlésü gyüjtő volt, a ki mindent, a mihez csak hozzáférhetett, nagy szorgalommal állitott össze. Figyelembe vette az épületeken, pajzsokon, zászlókon, takarókon, képeken ábrázolt czimereket s ezt a gyüjteményt 1483 ápr. 9. zarándoklata előtt fejezte be. A mi e gyüjtemény forrásbeli becsértékét illeti, természetes, hogy csak a kétségtelen, eredeti forrásokkal való egybevetés után állapitható meg az egyes darabok fontosságra a heraldika története szempontjából. Azonban már magában véve, mint rendszeres, szorgos gyüjtés eredménye, Grünenberg munkája a XV. századbeli heraldika legértékesebb német forrásainak egyike, melynek a különféle vonatkozások nemzetközi fontosságot kölcsönöznek.
A munka eredetije, papiron, jelenleg a porosz kir. czimerhivatal tulajdona; egykoru, hártyán készült másolatát a müncheni kir. könyvtárban őrzik. Fényes szinnyomatban kiadták gr. Stillfried-Alcantara és Hildebrand._{Des Conrad Grünenberg Ritter und Burger zu Costenz Wappenpuoch volbracht am nünden tag des Abrellen, do man zalt tusent vierhundert drii und achzig jar. – Szinnyomatban ujra kiadta Dr. R. Graf Stillfried Alcantara és A. M. Hildebrandt. Berlin 1875. Nagy folio 168. l. – Bárczay i. m. Hohenlohe hg. «Verzeichniss deutscher gemalter Wappensammlungen» tekintetbe vételével, eléggé terjedelmesen ismerteti a tartalmát, – 462–465. l. – noha a magyar vonatkozásokat jobbára csak röviden tárgyalja. – Seyler i. m. természetesen bőven szól róla, de nem emliti, – a mire Bárczay utal, – hogy Grünenberg munkájának egy másolata ugyancsak a gr. Königseggek aulendorfi levéltárában őriztetik.}*
A magyar heraldika történetirójára a különféle külföldi czimerkönyvek adatainak kritikai és szakszerü feldolgozása tekintetében még számos kérdés vár. A «Turul»-ban Ghyczy Pál becses közleménye: Gelre Herold (XIV. sz.) czimerkönyvéről_{Turul 1904. évf. 1–12. ll. E czimerkönyvet is megemliti Bárczay i. m. 456. l., de csak per summos apices.}* nyitja meg a sort. Mi most egy lépéssel előbbre haladunk, a két emlitett czimergyüjtemény anyagának feltüntetésével. Ha tulságosan extensiv irányban dolgozunk, annak igazolására szolgáljon az a körúlmény, hogy a rendszeres előmunkálatok szükében lévő balkáni (déli-szláv) heraldika terén egyelőre az anyaggyüjtés szempontja a mérvadó.

I. Bosnyák báni pecsétek.
I. Ninoszláv bán pecsétje. 1249.

Körirat:
(Pečat velikoga bana Ninoslava. Ninoszláv bán pecsétje.)
Átmérője: 5 cm.
Eredetije Ninoszláv bán 1249. oklevelén, a belgrádi tud. társ. gyüjteményében, a hová a ragusai levéltárból került. (Először közölve Asbóth J.: Bosznia s a Herczegovina. II. 193. l.)

Pecsétkép: Három szegvényre oszlik, a mint az a kicsinyitett ábrán látszik. A felső és alsó szegvény képe elmosódott.
A pecsét közepén két, egymással szembeszálló vitézi alak látszik, a háttérben sziklás vidék. A mi a pecsét müvészetét illeti, kétségtelenül belföldi vagy dalmát munka.
A lovasuk jellege – noha nem akarjuk ezen az alapon egyenes vonatkozásba hozni – rendkivül emlékeztet a zgoščai (Bosznia, Kakanj Doboj mellett, szerajevoi kerület, viszokoi járás) ú. n. nagy királyi (bogumil) sirkő jobb és bal oldalfelületén látható lovas alakokra.

Mi kétségtelennek tartjuk, hogy belföldi művész munkája ez a két analog jellegü műtárgy. (A követ először Asbóth J. közölte i. m. I. 119. Művésziesebb reprodukczióját l. Az osztrák-magyar monarchia irásban és képben cz. m. XIX. Boszniáról szóló kötete 171. l.)
Szerintünk ez a pecsét nem tartalmaz heraldikai alakot, hanem illusztrált pecsétképet tüntet fel. A Boszniában dolgozó aranyművesek közül 1384-ből ismerjük Sebenicoban «Jacobus aurifex condam Ostoye»-t,_{Archivo Notarile Zara.}* 1418-ból Stephanus és Johannes ötvösöket. Ez ötvösökről tudjuk, hogy a bogumil felekezettel viszonylatban állottak. 1200 körül Máté és Aristodius, két keletről Zárába elszármazott ötvös, «kik Boszniában is forgolódtak», erősen terjesztette a bogumil vallást Dalmácziában._{Thomas arch. Hist. Sal. cap. 24.}* Mindezen nyomok elvezetnek az úgynevezett bosnyák-bogumil művészetig s ebben a körben kell keresnünk a közöltük pecsét vésőjét is.

2. Kotromanovic István bán lovaspecsétje.

Körirat:

Si je pečát go(spo)d(i)na Stjepana bana svobodnoga g(ospodi)na vse zemle bosn'ske, usorske, sol'ske i dolne krajske i vse zem'le hl'm'ske.
Magyarul: Ez a pecsét István uré, a bosnyák, uszorai, szoli s alvidéki és az összes humi föld szabad uráé.
Átmérője: 83. mm.
Eredetije: A bosnyák orsz. múzeumban.
Alak: Balra vágtató, jobbjában lobogós kopját előreszegező vértezett csőrsisakos alak, balján pajzs, melyben a Kotroman-ok jobb haránt pólyás czimere.

3. Tvrtko bán pecsétje. 1357.

Körirat:

S(igillum) min(us) Tuerhi dei gra(cia) toti(us) Bosne bani
g(ospodi)n ban Tvr'tko. Tvrtko bán úr.
Átmérő: 47,5 mm.
Eredetije az 1356. oklevélen.
Alak: Balról jobbra vágtató lovon jobbjával keresztes lobogóju kopját előre szegező vértezett vitéz (boncsos sisak-diszszel) balját pajzszsal védi; czimeralak elmosódott; valószinüleg jobb haránt pólya.
Ugyanez a pecsét látszik egy 1357. oklevelen, melyet a M. N. Múzeum őriz, a báró Jeszenák-család ott letéteményezett levéltárában. Közzétette Bojnichich Iván az Arch. Ért. XI. évf. 383. l. Egy állitólag 1849-ben Zengg mellett talált Tvartko-féle pecsétnyomó – mely a zágrábi múzeumban őriztetik – hamis. Bojnichich felemliti az Arch. Ért. u. a. évf. 356. lapján.

II. Bosnyák kir. pecsétek, czimeres emlékek és a bosnyák heraldika tanulságai.

I. Bosnyák királyi nagypecsétek.
(I. Tvartko István, Dabiša István, Ostojić István, Ostojić István Tamás nagy pecsétei.)
A bosnyák királyi kanczellária I. Tvartko István bosnyák király szerb, illetőleg rácz királysága óta, tehát 1389 után egy, koronként átmódolt typariumot használt. I. Tvartko István királysága idejéből (1377–1391.) kelt oly oklevelet nem ismerünk, melynek nagy kettős pecsétjét közölhetnők, de ha egybevetjük utódjainak Dabisa Istvánnak, Ostojić Istvánnak és Ostojić István Tamásnak pecsétjeit, kétségtelen, hogy I. Tvartko idejében készült typariumot használtak megannyian ünnepélyes cselekedetek, vagy fontosabb kiadmányok alkalmából.
Ime első sorban a Dabiša István király 1395 ápr. 26. Szutyeszkán kiállított okleveléről való pecsét._{Az oklevél eredetije a bécsi cs. és k. titkos levéltárban. Károlyi Árpád barátomnak köszönöm e pecsétekről való ismereteimet, reprodukcziójukat Kratochwil udv. levéltárnok művészi felvétele után közöljük. Az oklevelet közölte Miklosich: Mon. Serb. 224. l.}*

Előlapján a körirat:

S(igillum) maius Steph(an)i Dabisse dei gr(ati)a Rascie, Bossne, Maritimarumque partium, Usore inferioris partis terre Holm regis domini.
Hátlapján azonos a körirat:_{E körirat, mint alább megjegyezzük, nem Dabiša király nagy pecsétjének hátlapja, hanem az Ostoja Istvánéról vétetett, mert jobb állapotban van.}*

_{A Dabiša pecsétjén e szavak helyett természetesen:}

_olvasandó.*

S(igillum) maius Steph(an)i Ostoich dei gra(cia) Rascie, Bossne, Maritimarum parcium, Usore, Inferioris (?) partis, terre Holm regi(s) domini.
Átmérő: 125 mm.
Az előlapon nyilt liliomkoronás, jobbjában kormánypálczát, balját ölére támasztva országalmát tartó, oroszlánoktól védett, trónzsámolyon ülő királyi alak; a trón góthikus mennyezetbe van illesztve. Jobbról fölső pajzstartó: növő, alól lebegő angyal támogatja a kétfejü sasos szerb czímert, balról ugyanúgy ábrázolt védőkkel a Kotroman czímer, jobbról balra harántgerenda, alól kereszt.
A hátlapon balra vágtató, disztakaró boritotta – nézetünk szerint – bosnyák fajtáju lovon, teljes vértezetben, leeresztett boncsos diszitésü sisakkal, jobbjában zászlós kopját előre szegező, balján három liliomos águ koronával boritott pajzsot tartó, magát a királyt példázó alak. A ló takaróján czimerpajzs, melyben a Kotromanovicsok jobb haránt pólyája látszik körvonalaiban, a ló jobb oldalán (marja mellett) hihetőleg ugyanaz a czimer.

E pecsét hátlapja nem Dabiša pecsétje fenti előlapjának megfelelő hátlapjánok mása, hanem Ostojić István 1420. kelt oklevelén függött (Körmendi ltár). Teljesen azonos a Dabiša pecsétje hátlapjával, csakhogy élesebb s jobban reprodukálható.
Ugyanily művezetü Ostojic István szerb (rácz) és bosnyák király 1419 decz. 4. Szutyeszkán kelt oklevelének függő pecsétje._{Eredeti a bécsi cs. és kir. titk. lev. Közölte Miklosich i. m. 291. l.}*
A különbség abban áll, hogy az előlapon jobbról s balról látható czimerekről levették a
Dabiša idejebéli czímereket s ráillesztették a háromszirmu bosnyák liliomos koronát.
Az előlap ábráját itt közöljük.
A mint ez az ábra igazolja teljesen egyazon pecséttel van dolgunk, az előbb emlitett czímeres
változásokkal s azzal a különbséggel, hogy a köriratba a

neve helyére

került.
Ugyancsak teljesen egyező az itt közölt előlapnak megfelelő hátsó lap, melyet föntebb, tettünk közzé, természetesen a

név helyett itt is

-t illesztett a véső.
Ostojić István Tamás bosnyák király e nagy királyi pecsétet ugyancsak változatlanúl vette át, s elődjei neve helyett a magáét vésette rá._{1451. dec. 18. oklevélen. Bécs. Cs. és kir. titkos levéltár. Közölte Miklosich i. m. 447. lap.}*

Stephani Thome.) Kétségtelen tehát, hogy ezen elő- s hátlapján egyező köriratú nagy kir. pecsét a trónbirtokos nevének kiigazitásával s bizonyos czímerváltoztatásokkal állandó typariuma volt a bosnyák kir. kanczelláriának.

Sejtettük ez összefüggést, mikor II. Tvartko István egy töredezett pecsétjéről (átmérője 112 m.), még rosszabb rajzot közöltünk az Arch. Értesitő 1881/2. évf. 291. lapján.
Ezen az alak a következő:
Stilizált, mennyezetes trónon, nyilt liliomos koronával a fején, jobbjában liliomos kormánypálczát, baljában keresztes országalmát tartva, biborköpenyben, tunikában ül a király, lábait egy-egy nyugovó oroszlánra téve. Jobbról egy angyal háromszögletü pajzsban, háromszirmu liliomos koronát tartalmazó czimert (a. alatt nagyitva) tart lebegő helyzetben, balról ugyancsak ebben a helyzetben angyal egy dongás rámázott pólyát tartalmazó czimeres háromszögletü pajzsot tart. (b. alatt nagyitva). A pajzsfő nem határozható meg.
A királyi nagypecsét ezen állandó használatával kapcsolatban megemlitjük azt a viselet szempontjából megemlitendő körülmény, hogy mig a bánság legelején, Kulin bán pénzein a görög deszpota süvegü, térdén egyenes kardot nyugtató báni ülő alak látszik a XIV. században áttérnek az ülő s a hátlapon a lovas alakra.

Kulin bán pénze.

2. Erzsébet, N.-Lajos király özvegyének pecsétje. 1386.

Körirat:

A köriratból elmaradt a regina szó. Meglehet, hogy a körirat szövege egy másak typariumon folytatódott, melyet akkor használtak ha a királynő kettős pecsétet illesztett valamely oklevelére, mikor aztán az a második typarium a pecsét hátsó lapját nyomta ki.
Átmérő: 83 mm.
Eredetije: Nagy Lajos király özvegyének 1386 máj. 2. kelt oklevelén függ a bécsi cs. és kir. titk. levéltárban. (Rep. XII.)
Alak: Liliomos háttérben trónon ül, háromszirmu koronával a fején, aranyalmát tartva a királyné. Jobbról: magyar czimer (jobbról pólyák, balról a liliomok), balról balra fordult, lándzsáját előre szegző vitéz.
Ismeretes, hogy Nagy Lajos királyunk felesége Erzsébet, Kotromanovics István bánnak volt a leánya. Tekintve, hogy ez a királynő balján látható lovas vitézt magában foglaló pajzs – noha balra s nem jobbra fordult helyzetben – összevág Kotroman István bán lovaspecsétjével s – Crzyžanowski krakói egyetemi tanár (a tört. segédtudományok tanárának) tanusága szerint – nem lengyel czimert példáz, s igy nem lehet Nagy Lajos király anyjáé, a lengyel Erzsébeté: azt kell vélnünk, hogy itt a magyar és bosnyák czimer kombináczióját láthatjuk egy magyar kir. pecséten.
Némileg gondolkodóba ejt mégis az a kö'rülmény, hogy Vitold litván nagyfejedelem pecsétjén balról fent egy jobbra vágtató lovast látunk. (M. Nemzet Tört. III. 501. l.) Végleges itéletet e részben mér nem mondhatunk.
3. Osztojics (Ostojić) István király pecsétje. 1399.

Balszéli körirat; ....

= Ostojića Ostojić (bosnyák király pecsétje).
Átmérő: 28 mm.
Eredetije egy 1399. jul. 5. kelt oklevélen.
Alak: jobbról balra menetelő lovon ülő lobogós kopját előreszegező vértezett alak. Belföldi durva munka.

584. II. Tvrtko király pecsétje. 1405.

Körirat: 1.

2. balról
jobbról
Pečat' gospodina krala bosan'skoga Tvr'tka Tvr'tkovića.
Tvrtkovics (fia) Tvrtko bosnyák király pecsétje.
Átmérő: 45 mm.
Eredetije egy 1405. kelt oklevélen.
Czimerkép: Jobbra dőlt pajzsban jobb haránt pólya, liliom szirmu koronából kinövő disszel ellátott sisakdisszel.

5. Bosznia czimerei Ulrich v. Reichenthal és Konrad v. Grünenberg czimeres gyüjteményében. (1415–1483.) Eső változat.

Kerek négyelt pajzs, 1. és 4. fehér mezejében piros öltözékü balról jobbra haladó, jobbjában egyenes kardot tartó szakállas férfialak fején nyilt arany koronával; 2. és 3. vörös mezejében fehér bal haránt pólya. A czimert három nagy szirom közt két apróbb szirmu (öt) ékköves abroncsu nyilt korona födi.
Alatta e jelzés: Die Hochgeboren Fürstin Frau Anna Künigin und Frau zu Wossen, das Künigreich dem merentse˙t innhabend der Herzog von Raczen und die Venedier.
Ulrich v. Reichenthal I. kiad. fol. 170^b; II. kiadás fol. 143^a.

Ugyanazon czimer, csak nagyobb méretben.
Alatta e jelzés: von dem durchleuchtigesten fürsten und künig von Wossen das künigreich das merenteyls heydnischen glauben habend.
Ulrich v. Reichentbal l. kiad. fol. 99^b; 2-ik kiad. fol. 78.

Más elrendezéssel, mint az a) b) szám, t. i. 1–4. vörös mezőben fehér jobb harántpólya; 2–3. fehér mezőben rohanó, egyenes kardot tartó, piros ruháju alak, fején nyilt koronával (a 3. elrajzolva). A pajzsot három szirmu liliomos nyilt korona fedi.
Alatta e megjegyzés: Das Kungkrich von Wossen gehört vnder den Kunig von vngern. Grünenberg Konrád e czimert (fol. XIX.) a Mátyás király két egymásra dülő pajzsban feltüntetett országos czimere alatt (Bárczay i. m. 386. l.) Bosznia nélkül közli, mint magyar hübér tartományét.
Ezek az a) b) c) szám alatti rajzok a bosnyák királyság czimerének egy kevéssé ismert változatát ábrázolják. Az a) alatti Anna királyné, a b) alatti a «bosnyák király» (neve megemlitése nélkül) s a c) alatti a «bosnyák királyság» czimerét tünteti fel. Csekély ábrázolási különbségektől eltekintve két főczimeralakot ural a pajzs: a haránt pólyát s a kardot tartó koronás emberalakot. Az a) s b) alattit Reichenthal, a c) alattit az ő nyomán Grünenberg közli s pedig mint emlitők, a magyar czimerrel kapcsolatban.
Teljes bizonyossággal megállapitani e czimer változat közelebbi körülményeit vajmi nehéz.
Bosznia ugyan gyakran szerepel Reichenthal feljegyzéseiben. Ebbeli adatai azonban annyira ellentmondók, hogy ezen az alapon nem hozhatók tisztába a közöltük czimerek. E tanulmányunk VI. részében közöljük a Zsigmond király és neje, Cilli Borbála konstanci tartózkodásával kapcsolatban álló ama helyeket, a hol Borbála királynővel együtt «die durchlutig fürstin frow Elisabeth, künigin von Wossen», tehát Erzsébet bosnyák királynő szerepel. (Reichenthal 35., 72., 74., 82. l.) Miután négy helyen következetesen Erzsébetet irt, Bosznia leirásánál később igy szól Reichenthal (109. l.): «A méltóságos fejedelemasszony, Anna királyné Bosznia királynője s urnője. Királyságát nagy részben a rácz herczeg birja s a velenczeiek, lakosai nagyobb részt pogányok.» Most már az a kérdés, két bosnyák királynő volt-e Konstancban, vagy csak egy, s ha csak egy, voltakép mi okon nevezték annak?
Az a körülmény, hogy Zsigmond király felesége Borbála királyné mindenhová magával viszi ezt a bosnyák királynét, bizonyos családi összeköttetést, tehát vérbeli atyafiságot feltételez. Cilli Borbálának két leánytestvérét ismerjük: Erzsébetet, kinek IV. Henrik görzi gróf (1376+ 1454) volt az ura. A házasság állitólag 1407-ben köttetett s a «csodaszép» asszony 1421-ben halt meg._{Czoernig: Görz und Gradiska 580. l.}* A másik Cilli-leány neve Anna, s erről csak annyit tudunk, hogy körülbelül 1405-ben ifj. Garai Miklósnak volt a felesége._{Fröhlich: Geneal. Sounek. Bécs 1755. 73. 4.}* A kettő közül tehát az egyik ott volt Konstancban. A Cilliek Kotromanović-nexusáról tudjuk, hogy Cilli I. Herman felesége I. Tvartko bosnyák királynak Katalin nevü leánya volt. Ebből azonban nem következik, hogy Cilli I. Hermannak ez a két unokája bosnyák királynőként szerepeljen. Ennek az I. Hermannak fia II. Hermann († 1435 X/13.) még közelebbi viszonyban állott Boszniával, a mennyiben II. Tvrtko bosnyák király Bobováczon, 1427. szept. 2. kelt ünnepélyes kiadványában «consanguineus et frater noster ... Hermannus Cilie ... comes, regni Sclavonie banus» fiága részére, országát Boszniát adományozza (donavimus et donatione firma prćscripsimus). Ha ez adományt elfogadja, az összes bosnyák alattvalókat szabadságaikban megtartani köteles. Az adomány csak arra az esetre szól, ha Tvartko – quod deus avertat – törvényes örökös nélkül halna el, avagy törvényes örököseinek nem lenne maradéka. Ezt megfogadtatja «capitaneis, burkgrafiis (német fogalmazó!) et castellanis,» valamint az ország lakósaival. Cilli Hermann s utódai viszont támogatni tartoznak egymást.
A szó szoros értelmében optio-ról van tehát szó,_{Átirva a zágrábi káptalan 1450 márcz. 30. oklevelében.}* mely azonban soha valóra nem változott s nem jogositotta fel Cilliéket a bosnyák királyi czim viselésére. S különben is ez az 1427-ben történt a posteriori aktus nem is vonatkozhatik a konstanci zsinaton megjelent bosnyák királynőre, noha bizonyos, hogy ez Cilli-leány volt. Meglehet, hogy anticipálta a kir. czímet, de ez merő feltevés.
Most már az a kérdés oldandó meg, hogy miféle jogon szerepel bosnyák királynőként ez a Cilli Anna, minthogy Cilli Erzsébet, a görzi gróf felesége biztonsággal nem mondható annak, ha Reichenthal négyizben is úgy nevezi.
A bosnyák történelem 1398–1415, illetőleg 1420 közti szaka, úgy az események pragmatikus összefüggését, mint a területi változásokat illetőleg nincs kellőkép tisztázva. Osztoja István 1398–1404. uralkodik, majd II. Tvartko lesz király 1404–1408, s magyar fogságba kerül, s Várboszna (Serajevo) Osztoja Istvánt uralja ismét királyként 1408–1418. Ezalatt II. Tvartko Zsigmond hive lesz s 1415. hasztalan igyekszik Osztoja ellen újra tért foglalni, és csak 1421. sikerül neki ismét hatalomra jutni.
A területi változások alakulásában az 1411. év alkotja a forduló pontot. Tudjuk, hogy Zsigmond király hosszu alkudozások után és pedig első sorban Garai Miklós közvetitésével Lázárevics István rácz deszpotával állandó megegyezésre lépett s ez alkalommal átengedte, illetőleg védelem czéljából rábizta Bosznia Drina melléki része közelében Srebrenica városát és kerületét._{Magyar-szerb összek. lt. 52–53. 1411. jul. 10. előtt.}* Ugyanekkor szabályoztatott Hervoja jogviszonya, s határkerületekké váltak: a sói (szoli, Tuzla), uszorai s a (magyar) bosnya (Dobor) bánságok. Maróthy János (a kit ezen a réven König zu Bossen nevez a krónikás)_{Windeck cap. 23. Maróthy János hat esztendeig 1403–9. volt mácsói bán.}* volt az egyik határvidéki parancsnok a rácz deszpota szomszédságában, Garai János, Garai Miklós öccse, Uszorában volt a vajda_{Fejér CD X/6. 862–3. l. – 1422. E. v. Windeck Garai Jánost fejedelemnek nevezi, de ez nem jelent semmit. XXI. fej.}* – katonai parancsnok – s a régi szávamenti bosnyák bánság az 1408. elfoglalt Dobor várával, állitólag Alsó-Szlavoniával került kapcsolatba._{Fröhlich: Genealogiae Sounekiorum com. Celeje. Viennae 1755. 74–75. l.}* Ezen annektált területtel kapcsolatban kell keresnünk Zsigmond király sógornőjének a királyi czimét.
Teljes joggal fölvethető az a lehetőség is, hogy Reichenthal, csakugy mint az előbb idézett Windeck krónikás, a maga jószántából nevezte el bosnyák királynénak Borbála királyné nénjét. Hiszen arról nincs semmiféle adatunk, hogy Garai Miklós, Anna férje, királyi czimet nyert volna, holott ha ez tényleg megtörténik, bizonyára nyoma marad valamelyes följegyzés alakjában. Viszont ezzel a lehetőséggel szemben bizonyos fontosságot kell a Reichenthal-nál ábrázolt czimernek tulajdonitanunk, mert ez Konstancban tényleg úgy szerepelt, mint «Anna királyné» czimere. Miért nem használta Garainé a Garai czimerrel kapcsolatos Cilli czimert, s miért épp ezt a tényleg abban az időben szerkesztett czimert? Garai Miklós a nádorispán (Grossgraf) a maga czimerével szerepel (l. a következő közleményt), miért nem használja Garai Miklós ezt a czimert, hiszen az adatok szerint ő a férje Cilli Annának?_{Die Chronik der Grafen v. Cilli cap. VIII. Krones kiad. 73–74. Anna eligértetett «dem Grosgraffen genandt Gara Niclas».}*
Miért közöl Reichenthal két egyforma czimert, s mondja a másodikat a bosnyák ály czimerének, ki az a király?! II. Tvartko csak nem lehet, a ki 1427-ben Garai János Dorottya leányát akarja elvenni feleségül. (Turul 1907. 23. l.)
Szóval benne vagyunk a föltevések és lehetőségek kellős közepében. E talányfejtegetések folyamán fölmerülhet az a hipotézis, hogy Borbála királyné kedvencz nénjének kijárta a királyi czimet, de ez is csak lehetőség. Positiv tényként csak annyit állapithatunk meg, hogy Garai Miklósné Cilli Anna – ezt eleddig legalább nem vonhatjuk kétségbe – Reichenthalnál bosnyák királynőként szerepel, s hogy a közlöttük czimerét Konstancban látta. Ez a czimer pedig a Magyarországgal szoros összeköttetésben álló Bosznia czimerét példázza, mint azt Grünenberg 1483-ban ugyanezen czimer fölött olvasható feljegyzése bizonyitja.

6. Bosznia czimere 1415–1483. Második változat.

Bosznia czimerének ezen úgy Reichenthal Ulrik, mint Grünenberg Konrád által közölt második változata a következő czimerképet mutatja:
Kerek pajzs arany mezejében két keresztbe tett legalyazott czölöp, jobbról-balról egy-egy egymással szembe néző szerecsen fővel ellátva.
Alatta e jelzés: Von dem Edlen wolgebornen Herzog von Possen in der thürgey.
Reichenthal 1-ső kiad fol. CXI^b 2-ik kiad. LXXVIII^a – LXXIX^b. Ez utóbbi lapon ismételve ez aláirással:
Von dem durchleuchtigten Fürsten und Kunig v. Wossen, das Kunigreich des mereren theils Heydnischen glauben habend.
Konrad Grünenberg fol. XXX. ezüstben ugyanaz, aláirás: «Der Herczog von Bossen in der Turgy.»
Ez a bosnyák czimer, melyet a XVII. század czimeres könyvei (a keresztre illesztett, félholdat és csillagot tartalmazó szivpajzszsal tetézve) majd Bosznia, majd Szerajevo városa czimerének jeleznek, kétségtelenül ismeretes volt a XV. században. Csak az a kérdés, hogy ki az a török hatalom alatt álló bosnyák «herczeg», a ki ezt Konstancban használta, s miként keletkezett?
Az első kérdésre nem adhatunk választ, merő találgatással alig is érnénk czélt. Mért mit ér az, ha Reichenthal találomra, oda vetett jegyzése alapján valamely, a töröknek behódolt bosnyák előkelő, Konstancban megjelent urat állitnánk oda czimertulajdonosnak?
A keletkezést illetőleg van bizonyos sejtelmünk, melyről Ujlakiék sirkövi czimerei méltatása alkalmával adunk számot.

7. István Tamás király pecsétje. 1444.
Körirat:

Átmérő: 0,5 cm.
Eredetije: Budapest. m. orsz. lev., régi jelzet; NRA 1530: 16. Vörös selyem zsinórról függő, sárga viaszfészekbe, vörösre nyomva. Kiadva: Arch. Ért. 1880. 30–31. l.
Pecsétkép: jobbra dőlt háromszegletü pajzsban három szirmu liliomos korona, alatta a király nevének kezdő betüje T.

8. A Kotromanovićok kir. czímere a jajczai várkapu felett.
Jajcza várának régi kapuja; fölötte balra dőlt pajzsban a három liliom szirmu királyi korona. Sisakdisz sasszárny.

Jajcza 1463. elfoglalása után, Mátyás király befalaztatta a kaput s a kapuszint kápolnává alakította át, mellette új kaput épittetvén. A törökök (1527.) teljesen befalazták a kaput s elébe őrházat emeltettek.
Ez ábrát már többször közölte az irodalom, magunk is «A bosnyák czimer és zászló kérdés» cz. tanulmányunkban az Arch. Értesitő 1881. évfolyamában közöltük.

9. Ujlaky Miklós bosnyák király és Ujlaky Lőrincz bosnyák herczeg czimerei.

Ujlaky Lőrincz bosnyák herczeg (ujlaki) illoki siremlékének felső jobb sarki czímere.

Ujlaky Miklós bosnyák király (ujlaki) illoki siremlékének felső bal sarki cimere.

Az Ujlakyak (ujlaki) illoki siremlékein látható czimerek (ismertetésöket l. Arch. Ért. 1889. 1–8. ll.) voltaképen a magyar heraldikai emlékekhez sorolandók. Ujlaky Miklós 1471-ben, Mátyás király hübéreseként kapta a királyi czimet. Mint bosnyák király a szávamenti bosnyák bánság s a Zvornik vára szomszédságában lévő teocsáki (Teočak s nem mint az Arch. Ért. irja Tešany-Zvorniki járás, ma rom a Dônjatuzlai kerületben), várával tartozott alája, ez utóbbi királyi adomány czimén. Sirkövének bal oldalán látható a nagyitva is közölt czimer: Egymás fölött két korona, a felső: három szirmu liliomos korona, az alsó: öt ormozatu fali korona (corona muralis). Ez utóbbi alatt levél vagy szivalak (az ismertetés villás gallynak nevezi, ettől jobbra s balra egy-egy fő.) A felső korona: Bosznia királyi koronáját példázza (épp úgy, mint a siremlék jobb oldalán alól látható, a mezőt széltében betöltő két liliomos korona), az alsó fali korona meglehet, hogy a teočaki provinciát jelzi, az alsó két fej a régi szlavon pénzekre emlékeztet, a hol a király s a dux Sclavonie feje látható a báni denárokon. Alsó-Szlavoniát, vagy a bosnyák bánságot példázza-e, csak feltevéskép állitjuk.

IV. Béla szlavon dénárjának nagyított hátlapja.

A szlavon báni denárokon (lehető teljes öszszeállitásukat l. C. Truhelka: Slavonski banovci. Szerajevoi Glasznik 1897. 1–100. l.), a király s a szlavon herczeg (az ifjabb király) fejét látjuk a kettős kereszt alsó ága alatt jobbról s balról szembe fordulva. A kereszt felső ágától jobbra hat águ csillag, balra a szarvaival felfelé fordult félhold s kerek alakok (gömböcskék). Megannyi motivum előfordul a bosnyák czimerekben. Kérdés, hogy az a két fejes czimer nem az alsó-szlavoniai vonatkozások (Dubicza, Szana, Orbászmegyei) révén került-e a bosnyák heraldikába? Csak fölvetettük a kérdést, mert szinte magától ki nálkozik.
Ujlaky Lőrincz herczeg (1518-ig dux de Ujlak, azután «Dux Bozne») siremlékén a jobb oldali felső czimerben három öt szirmu liliomos korona egymás fölött Boszniát példázza. Két Ujlaky tehát – épp úgy, mint a Kotromanovics-házbeli királyok – a czimeralakká vált koronát használta Bosznia czimereként.

10. Korona-jelvények és családi czimerek bosnyák pénzeken és pecséteken.

II. Tvrtko pénze.

Bosnyák koronás jelvény kattaroi pénzeken.

63István Tamás bosnyák király (1441–1461) pénzei. Előlap: a háromszirmu nyilt korona mint jelvény (Sigla); hátlap a három-három †-el mellékelt haránt pólya, mint czímer.

Katalin bosnyák királyné gyűrűpecsétje 1470.

* * *
Összefoglalva a bosnyák emlékek tanuságát, kitünik, hogy a Kotroman dynasztiának nemzetségi cztmere a jobb haránt pólya, mely keresztekkel (3–3) oldalazva, is előfordul. A királyság idejében a liliomos nyilt korona czimer alakká lesz, s alatta a név kezdőbetüje T jelentkezik.
A tárgy megérdemli, hogy egy tekintetet vessünk a középkori bosnyák heraldikai ornamentikára.

11. Bosnyák czimerek siremlékeken s a bosnyák heraldika tanulságai. Radoje bosnyák nagy-kenéz czimeres siremléke.

A szarajevoi kerület szarajevoi járásában Toplik mellett Zabrdje-ben – Tarčin és Kreševo között – találtatott a föntebb ábrázolt sirkő, melynek homlokzatán következő felirat olvasható:

Ez Radoje kenéz, Bosznia nagy-kenézének emléke, melyet Isten segedelmével fia Radic emelt, hiveinek s fiának segedelmével, idegenek nélkül, a maga emberségéből.
A czimeralak: ékszerüen diszitett körlapon jobbra fordult szárnyas – durva faragása – farkast példáz.
A siremléket Radojević Radić II. Tvrtko király fő embere emelte (Miklosichnél Mon. serb. 1420. említtetik 305. l.). Radoje Osztoja király egy 1400 decz. 8. kiállitott oklevelében emlittetik zsupánként. (Miklosich i. m. 20. l.)
Az emlék belföldi munka (közölte Truhelka: Die bosn. Grabdenkmäler des Mittelalters. Wiss. Mitth. III. 433. l.) s a bosnyák heraldika primitiv jellegét tünteti föl.
A mennyire a középkori bosnyák siremlékek ornamentikájából a XIV– XV. századbeli heraldikai motivumokra, illetőleg ezeknek a rendszerére következtethetünk, kétségtelen, hogy azok jó részben mint jelvények szerepelnek, s csak bizonyos esetekben foghatók fel czimerekül. – Az egyenes kardra fektetett háromszögü czimertelen pajzs – irja Truhelka i. é. 411. l. – harczos sirját jelenti. De ezenkivül egész sorozatát látjuk a mindig egyenes kardra fektetett czimeres pajzsoknak. A túllapon közölt pajzsformák közül a b) és d) száma tárcsapajzs, a c), e), f) számu négyszögű pajzs, a g) számu kerektalpu pajzs, megannyi ismeretes forma. A mi a czimeralakokat illeti, a bosnyák heraldikát a harántosztás jellemzi. Ily harántosztás látható a b–d, f–g czimereken és pedig a b) czimerben: rámás pajzsban két párhuzamos (bal) szalag, a c) czimerben (bal) harántpólya felül-alul kerek alakkal (besants), ugyanilyen a d) sz. csak hogy ebben balra fordult holdszarv látható felül; a e) sz. czimerben szarvával felfelé fordult félhold fölött négy végén gömbös kereszt látszik; a f) sz. (jobb) haránt pólya alsó s felső végén kerek alak, valamint a pajzs bal felső s jobb alsó sarkán kerek alak; a g) sz. czimerben (jobb) pajzsos ékitményü harántpólyát látunk, oldalt felül bélelt kerek alakot.

Ezek a czimeres alakok ismétlődnek a siremlékeken. Technikailag véve kétségtelenül czimerek. Truhelka abból a körülményből, hogy a bosnyák előkelő családok pecsétein csak monogrammok s a nevek kezdő betüi láthatók, azt következteti, hogy a bosnyák családok csak ritkán s aránylag későn használtak igazándi czimereket (i. h. 412–413. l.). Idézi e részben Hranic Sandaly, testvérei Vuk (István Szt.-Száva herczegének atyja) és Vukac, de magának István herczegnek is a monogrammját. Igaz, hogy ezek a Koszacsák monogrammjaikat, vagyis nevök kezdő-betüit használták gyürüpecséteiken – ugyanezt cselekedték a nyugaton, s nálunk is Magyarországon –, de azért volt czimerök és használták is. Csak az a különbség a fejlettebb tengerparti és észak-dalmácziai horvát nemzetségek s a bosnyák belföldi nemzetségek között, hogy mig amazok az olasz és magyar hatás következtében elébb válnak magánjogilag is körülirható családokká, a bosnyák családok közül csak kevésnek van állandósitott családi neve még. A fejedelmi családnak s a vajdaságra vergődött családoknak mindenesetre van czimerök. A provincziára nézve teljesen mindegy, hogy e czimerek eredetileg a harczosok, később a nemesek (vlastela, proceres) diszjelvényei voltak. Ez éppen a bosnyák heraldika kiinduló pontja. Ha e téren még bizonyos homály boritja is ismeretkörünket, tagadhatatlan, hogy a balkáni kulturfejlődésnek érdekességben és eredetiségben bővelkedő ága lesz majdan – az összes hozzáférhető idevágó emlékek összehasonlitása után – világossá.
THALLÓCZY LAJOS.

AZ OSZLÁRI ÉS PELBÁRTHIDAI MAJSFI CSALÁD EREDETE.

Temesmegye alispánja és szolgabirái 1343 szeptember 9-ikén tanusitják, hogy Lőrincz fia Oszlári Majs panaszára vizsgálatot inditottak, mely panaszlónak igazat adott. Majs tudniillik arról panaszkodott, hogy Orros Miklós nevezett évi augusztus 5-ikén Szentgyörgy nevü birtokában garázdálkodott, nyájait elfoglalta és a község előljáróját_{A «kenéz» magyarázatát egyszer a Temesmegyei okmánytár (I. k. 374. l.) 1406-ban adja, midőn mondja: «quendam capitaneum jobagionum suorum wlgo Kenez dictum», a miből kitünik, hogy «Kenez» itt nem más, mint a jobbágyok előjárója vagy főnöke.}* (Knyézét) Lukácsot saját (azaz Miklósnak) birtokára, Mérára hurczoltatta. Ezen Oszlár nevü helyiséget a mai Temesmegyében hiába keresnők. Fekvésére nézve egyik kiváló kutatónk_{Csánki. II. k. 55. l.}* állitja, hogy a csákovai járásban még most is létező Fólya és Sipet vidékén kell keresnünk. 1351 augusztus 3-ikán hasonló természetü panaszszal találkozunk. Lőrincz fia Oszlári Majs előadja, hogy a mérai vendégnépek Oszlári birtokának egyik határát szántás alatt elfoglalták; az alispán e panasznak valódiságát bizonyitja._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 73., 79. l.}*
1387-ben kezdetét veszi az Oszláriaknak egyik garázdálkodási pere. Oszlári Majsfi János akko-Szentgyörgyi Jakabnak Szentgyörgyön lévő lakóházát megrohanván, ezt elhamvasztotta és tulajdonosát egyik szolgájával együtt megölte. Jakab fiai erre megtorlást inditottak, melynek végtárgyalását azonban csak 1399 novemberében találjuk, midőn Szentgyörgyi (Imre fia) Jakab fia Deák Miklós a november 2-ikán Temesvárott tartott megyei közgyülésen Majsfi Jánost kártéritésre felhivta. Utóbbi – bár a garázdálkodásban ártatlannak vallotta magát – Pál nevü fivérével együttesen olyképen egyezkedett az ellenféllel, hogy mindaddig, mig 60 márka kártéritést le nem fizettek, Temesmegyében fekvő kéri birtokukat felperesnek zálogba adják._{Fejér, X/III. k. 227. l.}*
1400 deczember 7-én Mayus fia Pál fiai Oszlári László és Péter az ellen tiltakoznak, hogy atyjuk, Pál és ennek fivére János Kéren lévő birtokukat Deák Miklós és Jakabnak, Szentgyörgyi nemeseknek eladja._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 298.}* Később majd meglátjuk, hogy Pál és János nem Majsnak a fiai s hogy «Filius Mayus» már akkor a «Majsfi» családnévvel azonos. – 1405 nyarán «Mayus fia» Pál mester az ohádi (ma Obád, Csákova tőszomszédságában) tiszttartóval áll pörben, kit az alispán a jobbágyi lakosokkal együtt birói széke elé idéz._{Ugyanott 367. l.}*
Zsigmond király 1410 márczius 30-án kijelenti, hogy az egregius et nobilis vir: Mayus fia Lőrrincz, volt szörényi bán neki számos alkalommal és különféle helyen nagy szolgálatokat tett, melyeknek elismeréseül neki a Temesmegyében fekvő következő birtokokat adományozza a) Weytheh-t (a mai Vojtek) két a Temes-folyón álló malommal, b) három Ozkolla (ma Szkulya) nevü falut a következő tartozékaikkal c) Somkerek, d) Pordán, e) Általkerek, f) Csutak, g) két Papócz, h) két Gyandra. Az adományozásban azonban nem csak Lőrincz bán, hanem ennek frater patruelisa: néhai Jakab bán fia Pál is részes._{Ugyanott 426. l.}*
Mikor volt e Lőrincz szörényi bán? határozottsággal nem tudjuk. Miután 1410-ben «volt» bánnak nevezik, hivatalos működése mindenesetre az 1410 előtti időre esik. 1376 január 25-ikén még nevnai Tröttel János a szörényi bán. Innen kezdve nem ismerünk szörényi bánt; Fejér X/I. köt. 134. l. azon adata, hogy 1383 előtt Katyisz nb. Kónya lett volna, a szörényi bán téves közlésén alapul. Az ott előforduló «Seweren» nem Szörény, hanem Kónya családi nevének, Szécsényi-nek a ferdítése. 1387-ben pedig Losonczi László és István a bánok; 1388 nov. 23-án Rátót nb. Kaplai János az; 1389-ben ugyanaz; 1390 jan. 20-ikán Mircse havasalföldi vajda a bán; 1390–139l-ben Perényi Péter; 1392 első felében a Krassó-megyebeli Gerebencsi Szemere, ki még ugyanazon évben meghalt. 1392–1393-ban Ákos nb. Böbék Detre; 1395-ben ismét Mircse vajda. 1396 (jun. 10.), 1397 (jul. 31), 1398 (márcz. 12.), 1401 (febr. 17), 1405 (decz. 29.), 1406 és 1407-ben nem ismerünk szörényi bánt; 1409 jan. 2-ikán Ozorai Pipo az._{Blagay okmánytár 229. l.}* Ha tehát Oszlári Lőrincz nem következett közvetlenül Ozorai Pipo után, akkor minden valószinüség a mellett szól, hogy szörényi báni hivataloskodása az 1376 és 1387 közötti időre esik. A báni állás különben még 1411 junius 2-ikán is betöltetlen.
Jakab bánról a fent mondottakon kivül egyebet nem tudunk. A legnagyobb valószinűség arra vall, hogy, mert 1387-ben már csak fiait emlitik, bánsága – ha szörényi bán volt – szintén az 1376 és 1387 közötti időre esik; valószinü az is, hogy Lőrinczczel együttesen müködött. A mi pedig Lőrinczczel való rokonságát illeti, a következőt ki kell emelnünk: frater patruelis alatt régibb okmányaink egyszer a franczia cousin-t (a német «Vetter»-t), máskor pedig a testvér fiát, az unokaöcscsét értik. Arra, vajjon ez esetben a, cousin vagy az unokaöcscs értendő-e, azon körülmény ad utbaigazitást, hogy Pál, a kiről már most biztosan tudjuk, hogy Jakab bánnak a fia, magát mégsem annak, hanem «Majus fia»-nak nevezi. Ebből t. i. következik, hogy Pálnak egyenes elődei közül egy Majsnak kellett előfordulnia, mert különben nem nevezhette volna magát «Majsfi»-nak, ezt pedig csak úgy tudjuk az eddigi nemzedékrendi lánczba beleilleszteni, ha a cousin-séget elejtjük, a mint a következő stemmatöredék mutatja:

Lőrincz; Majs 1343–1351; Jakab bán; Lőrincz bán 1410; Pál 1400

itt tehát Pálnak egy Majs nevü egyenes őse nincs. A magyarázat tehát abban lelhető, hogy az 1343-től 1351-ig szereplő Majsnak két fia volt: Lőrincz bán és Jakab bán, miből természetesen kiderül, hogy Pál, mint Majs unokája és Lőrincz unokaöcscse magát jogosan «Majsfi»-nak nevezhette. Különben már azon körülmény is, hogy a Lőrincz számára történt adományozás Jakab fia Pálra ki lett terjesztve, a mellett szól, hogy Pál közelebb rokonságban állt Lőrinczhez, mint ennek cousinje állt volna. Lőrincz egyenes utódairól különben mitsem tudunk. Ha 1410-ben fia vagy unokája lett volna, biztosra vehetjük, hogy a király adománylevele e körülményt kiemelte volna.
Temesmegye alispánja és szolgabirái tanusitják Temesvárott 1410 deczember 16-ikán, hogy Ozkollai Lukács bán azon három márkát, melyet Remetei Istvántól kapni kellett volna, nevezett István kérésére elengedte. Ugyanazon napon és helyen tanusitják a nevezettek, hogy Mayus fia Oszlári Pál ugyanazon Remetei István kérésére összes ellene eddig inditott peres ügyeit visszavonja._{Temesmegyei okmánytár I. k. 435., 436. l.}* Miután tehát Szkulyai Lukács bán egy és ugyanazon napon Oszlári Majsfi Pállal együtt Remetei István elleni ügyét beszünteti, én azon határozott véleménynek merek kifejezést adni, hogy itt nem is Lukács, hanem Szkulyai Lőrincz bánról van szó. – 1408 körül kezdődik Pálnak egy örökösödési pöre, mely csak 1415-ben végződik. 1408 október 10-ikén tanusitja t. i. Apátfalvi Miklós csanádi kanonok, hogy Oszlári Majsfi Pál Fancslakai Miklós fiai Domonkos és László, valamint Vojteki Bobal Domonkos és Gál ellen azon követeléssel lép fel, hogy a nagyanyja után őt illető leánynegyedet Varjútelek, Péterfalva, két Apafája, Teremi, Várelő és Vojtek nevü birtokokból neki kiadják. Alperesek azzal védekeztek, hogy elődei Pál elődeit e leánynegyed tekintetében már évekkel ezelőtt kielégitették, hogy rablógyilkosok fancslakai házukba betörvén, atyjukat meggyilkolták, az érintett kielégitésről szóló okmányt magukkal vitték; és hogy ezen okmány – legalább a mint ők tudják – Pál birtokába került, hol még most is megvan. Az igy nem kis mérvben gyanuba esett Pál azzal vágott vissza, hogy mindezen állitások hamisak, mire a kanonok elrendelte, hogy Pál örökösödési igényeinek jogosultságát és állitásainak igazságát ugyanazon évi deczember 13-án Csanádon főesküvel erősitse meg. Ez meg is történt. A vége az lett, hogy őt a csanádi püspök helyettese 1415 febr. 6-ikán a fentnevezett helységekben fekvő birtokrészekben megerősitette._{Ugyanott 496–503. l.}* 1415 szeptember 17-ikén Oszlári Majsfi Pál arra esküszik, hogy Tröttel Miklós jobbágya: Marázi Domonkos neki 100 forinttal adósa._{Ugyanott 516. l.}*
Ezentul már nem akadunk Pál nyomára. Örökösödési pöréből kiviláglik, hogy nagyanyja (Oszlári Majs neje) minden valószinüség szerint az 1322-ben is szereplő Vojteki Tivadar leánya volt. Neje pedig – mint majd meglátjuk – a Gutkeled nb. Pelbárthidai Ilona volt, ki 1399-ben még élt.
Fiairól, László-ról és Péter-ről már 1400-ban olvassuk, hogy atyjuk és nagybátyjuk ellen a kéri birtok elidegenitését tilalmazzák. Péterrel 1424 márczius 23-án ismét találkozunk. A csanádi káptalan jelenti akkor a királynak, hogy az Oszlári Majsfi Pál fia Péter, Vojteki Bobal Mihály és Fancslaki Miklós fia Domonkos (az utóbbiak alperesek) között eszközölt birtokbecslés foganatosittatott, a birtokok pedig a következők: Vojtek, Varjasszeg (valószinüleg a már ismert Varjutelek), Péterfalva, Kisapafája,Teremi, Nagyapafája, Váreleje, Zsebely, Sajtos, Csudaháza, Csebza (akkor Csáki György kezén), Bika, Kétremete, Husvétháza, melyet akkor «Vibech»-nek (Ujbécs) neveztek._{Zichy okmánytár, VIII. k. 150. l.}*
Pelbárthidai Majosi Péter és fia László 1438-ban a biharmegyei Félegyháza ügyében tiltakoznak._{Károlyi okmánytár, II. k. 211.}*
Az oszlári Majsfiakról nyujt még Csánki II. k. 84. l. egynéhány adatot: 1453-ban Szentgyörgy helységbeli részeiket, majd 1456-ban Antalfalvát vagy Antalfáját bizonyos Temesközi Jánosnak, 1462-ben Szentkeresztfalva, Oszlár, Kér, Sipet, Magyarsipet, Márkfalva, Ambrusfalva, Antalfája, Kecskés, Csobaj, Ivántelke, Gyülvész, Jakabfalva és Ujfalu nevü birtokukat György 1500 forintért Upori László fiának Pálnak, végül 1497-ben Oszlás, Kér, Antalfája, Jakabfalva, Ambrusfalva, Ujfalu, Kecskés, Tótsipet, Magyarsipet, Szentgyöngy és Márkfalva helyiségek és Jobbágy puszta részeit Csáki Mihálynak zálogositották el. 1469-ben pedig az akkor Krassómegyéhez (1446-ban és 1492-ben Temeshez) számitott Apácza (= Pacha) nevü helységet, a Jobbágyi-család birtokát, a pelbárthidi Majosiak kapták cserébe_{Csánki, II. k. 81. l.}* (ez a Temesmegyében még most is létező Opaticzával azonos.)
Az eddigiek és egyéb adatok szerint megkapjuk a következő nemzedékrendi töredéket

Lőrincz; Oszlári Majs 1343–1351; Lőrincz 1410 szörényi bán; Jakab bán † 1387 előtt; János 1387–1400; Pál 1387–1415 ~ Gutkeled nb. Perbárthidai Ilona 1399; László 1400; Péter 1400–1438; László 1438–1452

Csánki II. k. 84. l. szerint a Temesmegyében birtokos Majosi vagy Majosfi család nem csak az oszlári, hanem a «pelbárthidi» előnevet is használta és szerinte «kétségkivül azonos (vagy rokon) az 1469-ben (és más alakban előbb is) Krassómegyében feltünő biharmegyei pelbárthidi Majos(i) családdal.» Krassómegyében Csánki azonban csak egy majosfalvi és orosz-apáti Majos-családot emlit, mely másként mint Majsai, Majosfalvi és Oroszapáti család szerepel. Azon Majosiak, kik 1469-ben az akkor még Krassómegyéhez számitott Apáczát cserébe kapták, a «pelbárthidi» előnevet használták. Ennek alapján azt hisszük, hogy az oroszapáti és majorfalvi Majosiak az oszlári és pelbárthidi Majsfiaktól szigoruan megkülönböztetendők. Biharmegyében a pelbárthidi Majosi, Majosfi, vagy Majsai családot ismeri, melynek egyik tagja 1457-ben Pelbárthida felét az Uporiaknak zálogba adja._{I. k. 636. l.}* Miután fentebb már láttuk, hogy a temesmegyei Majsfi György temesmegyei birtokainak egy részét 1462-ben Upori László fia Pálnak zálogba adta, el kell ismernünk, hogy tekintettel erre és azon körülményre, hogy a pelbárthidi Majsfiak a krassó-, illetve temesmegyei Apáczát 1469-ben megszerzik, a temesmegyei oszlári Majsfiak tényleg a biharmegyei pelbárthidi Majsfiakkal azonosak. De a biharmegyei pelbárthidi Majsfiakról azt is találjuk,_Ugyanott.* hogy egyik tagjuk, pelbárthidi Majsfi Péter 1438-ban uj adományul kapja a kihalt Jankafiaknak – osztályos atyafiainak – birtokait: Pelbárthida, Egyed, Reszege, Kágya, Petri, Jankafalva, Félegyház, Sárfő, Bolcs, Nyék és Pércs helységekben. A Jankafalvi, Jankafi, máskor Ivánkafalvi vagy Ivánkafi család pedig – és ez megczáfolhatatlan – a Gutkeled nemzetség sarja, miből az imént elmondottak alapján következtethető volna, hogy az oszlási és pelbárthidi Majsfiak is Gutkelednembeliek, de mi a következő adatok alapján e nemzetségi rokonságot nem tartjuk elfogadhatónak és a kettejük közötti rokonsági összefüggést másutt keressük, a nélkül, hogy az «osztályos atyafiságot» teljességében elejtenők.
A Gutkeled nemzetségnek egyik ismeretlen tagja két fiut hagyott: Kozmát és Adonyt,_{Kiviláglik ez az országos levéltár DL. 29107. számu okmányból, melyre e sorok folyamán még visszatérünk.}* kik családjukat folytatták.
Kozmának volt egy (ifj.) Kozma nevü fia, ki birtokait tetemesen szaporitotta. Különösen kiemelendő, hogy 1280 táján a biharmegyei Pelbárthidát megszerezte s hogy utódai e helységről nevüket vették. Fiai sorából csak János és Ivánka ismeretesek, kiknek utóbbija életét 1312-ben a rozgonyi csatában vesztette. Ennek egyetlen egy fiát ismerjük, Jánost, ki 1365 márcz. 15-ikén Lajos királytól azon engedélyt kapja, hogy fiörökös hátrahagyása nélkül való halála esetében összes birtokait fiui joggal leányaira átruházhassa, és ezen okmányban is a «Perbarthydai» nevet viseli._{Zichy okmánytár. III. k. 279. l.}*
Adonynak szintén csak egy fiát ismerjük Ivánkát vagy Jankát, kinek öt fia volt: Miklós, Tamás, István, Lőkös és Jakcs. Miklós fia András még 1399-ben is szerepel. Istvánnak többiek között János nevü fia is volt, kinek fia Benedek 1408-ban és 1414-ben a «Jankafalvi» és «Jankaházi» nevet viseli. Ugyanezen időben szerepel Lőkös fia Miklós fia László, ki részint az «Adonyi», részint a «Jankaházi» nevet viseli,_{V. ö. Turul 1901. évf. 41–42. lap, hol ifj. Kállay Ubul ur, a Jankaháziak ezen tagjait teljes hitelt érdemlő módon az Adonyiak családfájába beleilleszti.}* melyet kétségkivül valamely Ivánka vagy Janka nevü alapitó után (lehet ez Adony fia is) megnevezett helységtől vett. Adony utódainak «Jankafalvi», «Ivánkafalvi», «Jankafi» vagy «Ivánkafi» néven ismert ága azonban a XV-ik század első felében kihalván, birtokait – köztük Pelbárthidát, Reszegét, Jankafalvát, mint fentebb láttuk, 1438-ban «osztályos atyafia» pelbárthidi Majsfi Péter uj adományul kapta. De mi nem ismerünk Majs nevü családtagot sem kis Kozma, sem Adony fia Janka utódai sorában, kénytelenek vagyunk tehát ezen «osztályos atyafiságot» másutt keresni. Fentebb láttuk, hogy kis Kozma unokája, Pelbárthidi János 1365-ben Lajos királynál kieszközölte, hogy ez leányait fiusitsa. Ezekről már most a már fentjelzett 29107. sz. okmány valamivel bővebben szól. Jánosnak volt ugyanis két lánya. Az egyik, Margit, Gyapolyi Miklósnak lett a neje, mig a másik, Ilona, Oszlári Majsfi Pálhoz ment férjhez. E Gyapoli-családot nem szabad azonban a Zemplénmegyében törzsökös Bogátradván nb. (Gyapoli-családdal azonositani, mert Gyapolyi Miklós biharmegyei család sarja. Tanusitja ezt azon körülmény, hogy Druget Fülöp nádor 1323-ban a biharmegyebeli gyapolyi vámot, melyet bizonyos Lukács fiai jogtalanul beszedtek, eltörli, helyette pedig Pelbárthidi Jánosnak Pelbárthidán vámszedési jogát megállapitja._{Anjoukori okmánytár, II. k. 94. l.}* E Lukács fiai 1342 május 31-ikén mint Gyapoli és Ó-Marjai István és Lukács szerepelnek;_{Ugyanott IV. k. 227. l.}* 1348-ban Lukács csak az «ó-marjai» nevet viseli._{Zichy okmánytár, II. k. 323. l. V. ö. Anjoukori okmánytár V. k. 384. l.}* Ó-Marjai (Lukács fia) Lukács és fiai László és Miklós 1351 junius 25-ikén az Ákos nb. Pocsajiakkal kibékülnek._{Anjoukori okmánytár, V. k. 502. l.}* Istvánnak, ki 353 május 1-én az Ó-Marjai és Gyapolyi nevet használja, akkor már fiai is vannak._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 62. l.}* István fia Gyapoli Lukács 1357-ben bizalmi férfi Biharmegyében._{Károlyi okmánytár, I. k. 236. l.}* 1422-ben a biharmegyei nemesek közül Gyapolyi Ördög István is szerepel._{Fejér, X/VI. k. 463. l.}* E Gyapolyi Miklós tehát kétségkivül (vagy ha nem is ő, de utódai) Pelbárthidi János hagyatékából a Margitot illető részét megkapta.
Az országos levéltár DL. 29107. számu okirata t. i. azt mondja, hogy (Gutkeled nb.) Adonyi Miklós fia András és Adonyi Lökös fia Miklós fia László 1399-ben Pelbárthidai Ivánka fia János hagyatéka ügyében igényeikkel felléptek. Jánosnak két leánya volt, kiknek egyike Margit Gyapoli Miklóshoz, másika, Ilona pedig Oszlári Majs fia Pálhoz ment férjhez. Margit akkor már nem élt, úgy hogy az Adonyiak tiltakozása csak fia: Gyapoli Ördög István ellen irányult. Ilona azonban férjével együtt akkor még élt. Az 1422-ben szereplő Gyapoli Ördög István (ki mellett akkor egy Marjai Lukács is szerepel) valószinüleg az 1399-ik évivel azonos. Az eddigiek, szerint tehát a – valószinüleg Ákos nembeli – Gyapoli és Ó-Marjai családnak a következő stemmatöredékét kapjuk:

Lukács; István 1323–1353 Gyapoli és Ó-Marjai; Lukács 1323–1351 Gyapoli és Ó-Marjai; Gyapoli Lukács 1353–1357; Fiak 1353; László 1351 Ó-Marjai; Miklós 1351 Gyapoli és Ó-Marjai ~ Gutkeled nb.. Pelbárhidai Margit † 1399 előtt; Gyapoli és Pelbárthidai Ördög István 1399x.x1422

Miután fentebb láttuk, hogy a temesmegyebeli oszlári és pelbárthidai Majsfiak a biharmegyei pelbárthidai Majsfiakkal azonosak, biztosra veendő, hogy Pelbárthidai János leányának, Ilonának férje Oszlári Pál az előttünk már ismert oszlári Majsfi Pállal azonos és igy most már nagyon is értjük, hogy e házaspár utódai nem csak a pelbárthidi előnevet felvették, hanem hogy mint Gutkeled nb. Pelbárthidai János fiusitott leányának egyenes leszármazottjai a Gutkeled nb. Jankaháziak «osztályos atyafiai»-ként szerepelnek. Janka utódai, nevezetesen Miklós fia András és Lökös unokája László később (úgy látszik még 1399 előtt) pereltek ugyan Pelbárthidai Kozma vagyonáért, de eredménytelenül. Sőt oly fordulatot vett a dolog, hogy – mint már emlitettük – Ilona fia: pelbárthidai Majsfi Péter 1438-ban a kihalt Jankafiaknak birtokát uj adományul kapta.
1414. augusztus 18-án még pelbárthidai Ördög Istvánra akadunk, ki mint királyi ember hivatva van arra, hogy a Kaplony nb. Vetésieket Ér-Adonyban és Rágáldon beiktassa._{Károlyi okmánytár, II. k. 10. l.}* 1438 julius 28-ikán már pelbárthidai Majosy Péter és fia László egy (Biharmegyében fekvő) félegyházi birtokügyben tiltakozási joggal élnek._{Ugyanott 211. l.}* 1452-ben pedig tanusitja Pálóczi László országbiró, hogy Pelbárthidai László a Biharmegyében fekvő egyedi és reszegei birtokrészeit Pachai Lászlónak el akarja adni, mi ellen Pachai Jápos fia István, ki e birtokra szintén jogokat támaszt tiltakozik._{Zichy okmánytár, VIII. k. 326. l.}* A pelbárthidai Majsfiak még a XV. század 80-as éveiben is birták Félegyháza és Jankafalva részeit._{Csánki, I. k. 634. l.}*
DR. WERTNER MÓR.

ARANY JÁNOS HERALDIKÁJA.

A heraldika – a czimerek jogi jelentősége mellett – főképen mint diszitő elem jelenik meg. A czimer megkülönböztetés volt és komolyan vették. A pompa a középkor jellemző vonásai közt foglal helyet s ha elitélhetjük, mint henye czifrálkodást, másfelől a középkori ember művészi érzéke épen e pompában nyer jellemző és érdekes kifejezést. Ruskin figyelmeztet erre és nagyon igaza van._{Velencze kövei. III. k.}* Modern korban utánzott felvonulások, diszmenetek, jelmezes ünnepélyek csak halvány fogalmat adnak róla, mert hiányzik belőle a pompának úgy gazdagsága, mint őszintesége. A középkori fényüzésben a heraldikának igen fontos szerep jut.
Lassan kifejlődik a czimerfestés művészete. E művészet némi kezdetleges, ősi jellemvonásokat mutat. A szinek csupa élesen elütő, határozott szinek. Föllépnek a heraldika jellemzetes ábrái, formái, a czimerek különböző tipusai. Egész külön szakasz a czimerek állatképei. Az igazi heraldikus ábrázolás a stilizált, ellentétben a természetessel. Kivált két állatnak látjuk szebbnél szebb, művészi módon stilizált formáit: az oroszlánnak és a sasnak, főkép ez utóbbinak szárnyczifrázatai rendkivül érdekesek. Magasabb művészi törekvést látunk a Dürer mesterkeze rajzolta czimerekben. Ilyen szempontból még megiratlan a magyar heraldika, pedig érdekes volna úgy a magyar formák kikeresése a legrégibb ábrázolatokon kezdve, valamint művészi szempontból való tárgyalása ama gyönyürü czimereknek, melyeket a Jagellók korában festettek.
E kérdés mellé állitjuk a másik kérdést, minő szerepet vihet a heraldika a költészetben? A költészet szines leirásaiban föltétlenül kell jutnia szerephez egy olyan decorativ jellegü dolognak, mint a heraldika. Ama munkák, melyek a hősökről dalolnak, leirják személyeik külsejét, viseletét is. S annak, a ki a csaták koszorus bajnoka, vajjon mi lehetne öltözetén jellemzőbb, mint a czimer? Mindjárt classikus példát találunk rá Aischylos «Hetekjében». Az ostromló sereg Thebát vivja s a hiradó harsányan jelenti a czimerképeket, melyek egy-egy ellenséges vezér rohamát hirdetik. A középkori lovagvilág egyik legjellemzőbb költeménye a nemes és hóbortos Liechtenstein Ulrik versezete, a «Frauendienst». Jelentékeny rész jut benne a tornának, lovagjátéknak, vitézek ragyogó czimereinek, fegyvereinek, mely sorok selyemfonál, gyöngysor gyanánt szövik át a régi költemény koczogó rimeit. És hogy modern költőt is emlitsünk, Hugó Viktor, ki olyan ragyogóan tudta visszaadni a mult idők pompáját, hüséges herold módjára számol be hősei jelmezeiről, czimereiről.
A heraldika szerepét próbáljuk vázolni a mi Arany Jánosunk költeményeiben. Bizonynyal minden idők egyik leglelkiismeretesebb irójáról van szó, a ki oly hiven vissza tudta adni a középkort, ugy az emberi lélek akkori állapotában, mint valahány külsőségében egyaránt.
* * *
Adatainkat majdnem kizárólag a Toldi-trilogiából böngészszük ki. A «Toldiban» a korrajz csak nagy vonásokban jelentkezik, mig a «Toldi szerelmében a legaprólékosabb pontossággal, mint valami gyöngyökkel kirakott keret, foglalja be a költeményt. A magyar középkor igazi rajza ez, találóbb, szinesebb, mint akárhány komoly történelmi munka. Arany, történelmi érzékének és pontosságának fejlődését jellemzően tünteti föl a trilogia három részének egybevetése.
Még «Toldiban» a heraldikának igen kis szerep jut. Az egyetlen bajvivás ez Toldi és a cseh vitéz között. Arany némileg hőse naiv, egyszerü lelkén keresztül nézi a világot. Nem rendes lovagi játék folyik itt. A cseh bajnok egyenként hivja ki a magyarokat s az elesetteknek halál a bérük. Teljes készülettel megyen minden: a király is nézi a viadalt, nagy korlát van emelve a viadalra és lobogó – hihetőleg az ország zászlója – van fölütve. De ez a viadal teljesen barbár mindennek daczára, mint egykor a magyar vitézeké, a kik a sváb lovagokkal úgy verekedtek, a hogy Isten tudniok adta, minta Hornecki Ottokár beszéli. Toldi Miklós nemes ember, de névtelenül, czimertelenül jelenik meg, fehér tolla az egyetlen jel rajta. Ez egyébként a tornákon akárhányszor előforduló eset. A viadalra hivás szabályait ilyetén képen mondja el a költő:

«Sisakellenzője le vagyon bocsátva,
Csúcsáról fejér toll libeg-lobog hátra;
Toldi (mert hisz' ő volt) a tollat levészi,
Mindjárt ott teremnek a király vitézi,
S eveznek a tollal, minthogy tisztök tartja,
A cseh bajvivóhoz a budai partra;
Vérszin a cseh tolla, fölcseréli vele:
A bajra hivásnak volt e dolog jele.»

(XI. é.)
A toll kicserélését Ilosvaiból vette. Ugy látszik, ez sajátlag magyar szokás volt, mert máshol nem tudunk felőle semmit._{Ilosvainál:
«Hamar cseh vitéznek küldé azért ő tollát,
Mert ő vele akar kisérteni szerencsát.»
A tollcserét, mint bevett szokást emliti Takáts Sándor is. (Toldi estéje. Magyarázta Lehr Albert. Jeles irók iskolai tára XC.)}*
«Toldi estéjében» a részletesebb lesz az udvari élet rajta. Lajos király fényes udvart tart, igazi lovagi udvart nyugati mintára. Budán lovagjáték van: egy olasz vitéz marad a győztes, a ki viadalban elnyerte a magyar czimert s ha nem akad, a ki nyergéből kiüsse, haza is viszi. A forrás itt is Ilosvai. A középkori lovagi élet szabályainak teljesen megfelel, hogy a győztes birtokába vegye a legyőzött fegyverét, lovát, akár czimerét is s ha úgy tetszik, váltságért kiadja vagy megtartja magának._{Schultz Albin: Das höfische Leben zur Zeit der Minnesänger. Leipzig. 1889. II. Bd.}* De hogy az országczimert is koczkára bocsátották volna, alig hihető.
A tornának már részletesebb leirását kapjuk. A korláton belől nyargal az olasz fekete lován, karján a paizs az ország czimerével, maga jelvénye fekete sasszárny a sisakján és csufolódva mérgesiti harczra a magyar vitézeket. Eddig folyik a játék. Most két magyar lovag kérésére a király párbajjá változtatja a tornát: használjanak haláladó fegyvereket. A kihivók a Gyulafi testvérek; tolluk vérvörös. Elestük után folytatódik a viadal. Arany plastikusan irja le a heroldot (fecialis, prćco; magyarul czimernök; e roszszul hangzó szó helyett Arany a hirdetőt használja):

«Nyargalódzik fejér lován a hirdető,
Bő köpönyeg rajta, mint egy nagy lepedő;

Köntösén islóggal, arany-ezüst hímmel
Irva és kivarrva sok szép jeles czímer.»

(III. é. 1.)
A leirás teljesen talál: a bő misemondó-ruha forma öltöny a király és az ország czimerével s a mindjárt szembetünő fehér ló. Toldi megjelenése álczás: a középkor egyik legkedveltebb álruhájában, a barátéban jelenik meg. A viadal lefolyása elég szabályos: dárdával kezdik, karddal folytatják; öklelő-fájával hanyatt buktatja ellenét s a legyőzött bajnokot kivégezi. Csak az szabálytalan, hogy közben a kápáról buzogányát kapja elő s az olasz felé dobja. (A buzogány előfordul a torna-fegyverek közt,_{Schultz i. m.}* de szabátytalan, ha a felek különböző fegyverrel vivnak.)
Kár, hogy nem tudjuk Arany minden forrását. Pedig Arany – a mint e rövid leirásból látszik – teljesen tisztában volt a dolgával.
Hosszu évek teltek el, mig a Toldi középső része is elkészült. Nincs meg benne az első: rész hős-idilli s az utolsó humoros-elégiai hangulata. Beleszőtt subjectiv részei daczára is objectivebb az egész költemény, mint ama másik kettő. Imént utaltam amazok egy-két erős vonásban való leirásaira; itt a részletrajz teljes és oly gazdag, mint sehol másutt. Ugy látszik, nagy emlékezőtehetség meg biztos tudás fegyverezték Arany képzeletét. Toldi szerelme bús történetéhez széles keretben festette le a középkort, immár nemcsak a magyar középkort. Az egész ragyog a leirásoktól, vitézek csillogó fegyvereitől, pompás köntöseitől, czimeres pajzsaiktól, czimeres zászlóiktól. S itt olvassuk egy torna pompás rajzát a tudós tudásával s az epikus homerosi nyugalmával leirva.
Előbb visszamegyünk a «Daliás idők» első két dolgozatára, e két ragyogó töredékre, a melyből a bőkezü költő alig egy-két szálat huzott ki harmadik formájához. A torna dijja a szép Rozgonyi Piroska keze.

«Legottan a birák igazlátás végett,
Elfoglalák a nagy vörös bársonyszéket;
A mester pedig fölnyitván a korlátot,
Hangos kürtjébe futt, s arra így kiáltott.»

(II. é.)
A formaságok mind megtartva:

«Először is tehát bevallani mentek
Kicsodák, micsodák és miféle rendek;
Sugva gyónták ezt be s a viadal birák
Személy szerint egy nagy öreg könyvbe irák.
Azután a nyilat húzták ki sorjába,
Hogy szép rendbe' menjen, ne csak bolondjába;
Majd a két elsőnek, a mint a sors érte,
Külön péczéit a bajmester kimérte.»

(U. o.)
A költő eltette a kéziratot. Mire előveszi, jobban kiszinesedik. A torna misével kezdődik.
Sorompó felvonva, festett korláttal bekeritve a tér:

«Majd az igazlátók, a sorompó felett,
Egy magasabb polczon foglalának helyet;
Fölnyitá a gémfát a tanult bajmester,
Futkos ide-oda, látszik hogy nem restell.
Régi szertartásból a fövenyet bottal
Turkálja, ha nincs-e – tőr vagy hurok ottan?
Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor;
Most kürtjébe fúvall és kiált háromszor:

«Vitézek, daliák, a sorompó nyitva!
Nevezetes harczi játék leszen itt ma,
Királyi pecséttel, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak kedves egy lyányáért.»
Erre minden bajnok, ki magát jelenti,
Zárt sisakkal, némán a királyt köszönti,
Néma főhajtással; mig a torna-birák
Lobogója szinét s czimerét beirják.»

(II. é.)
A viadalra nyilat huznak és páros viadal kezdődik. Egyik vagy akár mindkét vitéz is a porba esik.

«Van olaszdöfés, hogy magas deszkapalánk
Választja el őket, mintegy udvar gyanánt;_{Ez az ú. n. Puneis. Egymás mellett való ellovaglás közben döfnek egymásra. Schultz i. m.}*
Van német-rohanás: ember, ló kitömve,
Hogy röpít a szalma velök egyetembe;
Hanem a legtöbb rész, ősi magyar módon
Hegyes aczélt hordoz a bajvivó rúdon
Mirevaló a pajzs? védje kiki magát,
Vagy, ha ezt nem tudja, ám hadd szegje nyakát!»

(U. o.)
A válfajok nem a költő leleménye. Freydal Turnierbuchja a torna hét neme közt emliti ki a Deutsche Gestech-et és a Wälsche Gestech-et. A magyar módról is van emlékezet, ámbár már a XVI. századból, mikor Maximilián király koronázásakor huszár-tornát is tartottak. Ehhez a tornához különleges, diszitett pajzsokat használtak, de a viadal mibenléte nem ismeretes._{Br. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. Budapest 1886. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve, Budapest 1897.}*
Toldi második összecsapásnál Balassával viv. Egymásnak nyargalva, oldalt ugratnak s Miklós oldalról döfi le ellenfelét. Ez a nehezebb gyakorlatok egyike, a minek a lovagi szótárban travers a neve. A harmadik vitézt, Lököst, az öklelő-ruddal hanyatt löki lovastul együtt. Ez ellenkezőleg a legegyszerübb forma, a hol a testi erő s a gyors lovaglás föltétlen győzelmet szerez. Neve hurte._{Schultz i. m.}* A negyedik viadal elmarad, mert Rozgonyi Máté megszalad. Itt csak egy finom mozzanatot irunk ki, egy igazi heraldikai hasonlatot, a mi stilszerüen illeszkedik be a fényes lovagi jelenetek rajza közzé:

«Feszesen a dárdák meszire kinyúlnak
Mint egyenes szarva csődör egyszarvúnak.

(U. o.)
Harmadszor is elővette Arany kéziratát. Mint a szappanbuborék minden fuvására új, ragyogóbb szineket vált, igy van e költemény is. Látnivaló, hogy Arany ismerte már a tárgyat egész teljességében. Nem tudom, hol és mit olvasott hozzá; pedig érdekes volna, ha ennek is nyomára lehetne akadni._{Szinnyei Ferencz (Arany Toldi szerelmének forrásai: Magyar Irodalömtörténeti Értekezések 6.) nem ismer részletesebb adatokat. Arany Szilágyi Istvántól kért, felvilágositást, de nem kapott. Riedl Frigyes (Arany János. Budapest, 1887.) Walter Scott «Ivanhoe» tornaleirását tekinti forrásnak. Szinnyeivel tartunk, hogy közvetlen hatása Scottnak nem érzik.}* Most már a lovagok fölvonulása még igazibb lett. Toldi Tar Lőrinoz czimerét hordja. Beszélő czimer: tar-varju._{Arany Glossariuma szerint vizi-varju.}* Lobogója zöld-fehér. Nem czimeres lobogó, hanem az ú. n. étendard, a kétágu, fecskefarku zászló, a mit a kisebb nemesek viselnek._{Br. Nyáry A. I. m.}* Azonban igy is a czimer szineit kellene viselnie. De a zöld-fehér aligha az: a varju rendesen fekete s a zöld nem heraldikai szin. Az első ellenfél Butkai, czimerén három sárkányfog és fark-harapó kigyó fekete mezőben. A viadal neme a hurte, mint az előbb láttuk. Kompolti Adorján a másik küzdő. Ime a viadal leirása:

Össze a két bajnok fele úton roppan,
Megrendül a mienk, ellenfele jobban,
Toldi akaratból visszacsuklik ferdén,
Kompolti akarva sem marad a nyergén.

Szép viadal volt ez, senki se mondhatja,
Helyesli a nézők mind kicsije, nagyja;
Csendes ugyan, csendes; de hibától mentes
Még az irigység is megvallja, hogy «rendes.»

(II. é. 26.)
Ennek a viadalnak «z'entmouten» a neve._{Schultz i. m.}* Ugyanigy bukik ki a nyeregből Lórántfi Lóránt, a harmadik.
Át meg áthimezi az egész verset a sok heraldikai apróság. Már Toldi is czimeres: a csehfőt viseli pajzsában, emlékczimer első vitéz tette emlékére. Mikor Lajos király Nápolyba indul bosszu-hadjáratra, fekete lobogót emeltet a hadak előtt; melyen öcscse «halálképe vagyon irva». Mikor Toldira megharagszik, megfenyegeti, hogy czimerét ki fogják dobni a könyvből. A király a Nápoly elleni hadjáratban rosszalja, hogy Laczfi saját czimeres zászlóját, a fehér sárkányt tüzéti ki. Nagy szerep jut az Anjou czimernek: arany liliomokkal (Arany szerint tévesen ezüst) meghintett kék mező s patkót tartó struczmadár, a magyar Anjouk oromdisze:

Király, lova is már ott áll vezetéken,
Rojtos takarója csülkét veri épen,
Ezüst liliommal tele írva selyme,
Üstöke gyémántján strucz lobogó pelyhe.»

(III. é. 4.)
Olvassuk, hogy a király hadba induló vitézeit a strucz vezérletére bizván, elmondja, hogy oda valamikor Etele király turulja vezette a magyarokat.
Emlitsük végül azt a plastikus leirást, mikor Taránti Lajos párbajra hiván ki a magyar királyt, a két herold (itt kajdásznak_{A. m. kikiáltó.}* nevezi Arany) czimer-köpönyegben, fehér paripán találkozik.
Az epikus költészet egyik stereotyp alakzata a seregszámla. Ősrégi eposokban nemcsak költői forma, hanem nagyobb jelentőségü: valamelyes nemesi névsor. Homeros katalogusa (II. é.) okmányszerü fontosságra emelkedett. Ebből érvelt Solon is, Athén jogára hivatkozván Salamis fölött. A régiek épen azért igen nagyra becsülték. Költői értéke persze kevesebb, az irdatlan hosszu névsor nehézkesen fekszik belé ez eposba. De a költő azért e száraz részbe is tudott valamit vinni, a nevek egyhanguan zengő áradatába egy-két sort szúrt belé: egy-egy bájos ősi mondát, egy-egy gyilkos tragédiát.
Idő multával a seregszámla költőibb formát ölt. Firduzi «Sáh-Náhméjában» van tán a legszebb alakban. Szohráb mesziről szemléli az irániak felütött sátrait s egy fogoly vitéztől kérdezi: ki kicsoda? Az alakok összefolynak, csak a sátrak és zászlók válnak ki s a zászlók czimerei. Izelitőül vessünk futó pillantást a régi perzsa heraldikára, mely a délszaki ég alatt a szinek pompájával lep meg. Ime a sáh sátora:

«Tekintsd ott a sátort, ezer szinben ég,
Tigrisbőr födi dús aranyszövetét.
Az ajtó előtt száz elefánt pihen,
A trón benne türkisz, kéklő, mint a menny.
Sárog zászlaján fönt a nap képe ring;
Felebb rajt aranyhold azurkörben ing.
A tábor-középen kinek van helye
Irán rendiből? Mondd, mi e hős neve?»_{Szohráb. XV. Ford. Fiók Károly (Olcsó Könyvtár),}*
A Túsz czimere elefánt, Guderzé kék oroszlány, Givé aranyfejü fehér farkas, Gurászé vadkan fején ezüst holddal s Rusztemé, a legnagyobbé, fekete mezőben sárkány és kivont kardu arany oroszlány. Mindezekhez a sátrak és zászlók különféle szine czimersátor módjára szolgál hátterül.
Arany seregszámlája ismét más formát mutat. Abban egyezik Firduzival, hogy ő is a czimereket irja le és nem a vitézeket. A had fölvonul s a czimerek egymásra sorakoznak. A feladat kevéssé költőinek és krónikaszerünek látszik, de Arany csodás művészettel oldotta meg. Két versszakba foglalja a leirást, melyekben fájó szivvel szólitja meg az utódokat, kik annyira elfajzottak vitéz elődeiktől. A leirás jellege egészen szemléletes, festői: egy-két sorban irja le a pajzsokat, illetve czimerképeiket, itt-ott rövid magyarázattal kisérve, úgy hogy szinte magunk előtt látjuk a czimereket, közben egy-egy csatakép vagy egy-egy marczona régi magyar alakja villanván meg. Ime a czimerek:
Laczfi fehér-sárkány, Giléti rózsa fehér-fekete négyelt pajzson (ebből jelkép-czimer lesz: a négy Giléti közül kettő elesik, kettő visszatér), Druget hét seregély, Széchenyi keresztet emelő oroszlány, Bánfi ökör-fő, Andrási két oroszlány és kardos vitéz (emlékczimer az ős Andorás vitéz tette emlékére), Drágfi horgony, Nádasdi nád (beszélő czimer) és koronás kacsa, Bebek tündér, Hédervári három fehér szalag fekete mezőben, Ujlaki kereszt koronás angyal pajzsőrzővel, Szécsi kétfejü sas, Zrinyi két szárny és kő-bástya (jelképczimer: Zrinyi serénység és keménység), Kanizsai fekete sasszárny vörös mezőben, Rozgonyi phoenix-madár, Draskovics két sas, két oroszlány, Forgács hableány, Berényi mókus, Révai farkas, Bátori sárkányfog, Csáki levágott fej, Lorántfi fatörzs, Balassa ökör kék mezőben, Frangepán sas, Garai és Bethlen kigyó, Zudar sejtes-ablak, Telegdi galambot fogó sólyom, Gersei-Pető rucza, Bocskay oroszlány, Majthényi teve, Viczay sasszárny, Büdi bujdosó (azaz vándor), Csetneki halak, Kisvárdai farkharapó kigyó, Szentgyörgyi csillag, Apafi szőllő és kardra szurt sisak, Derzsfi oroszlány, Szirmai rák, Rajcsányi medve. Csupa mester-alak, a heraldika virágkorából való czimerképek, egytől-egyig az Anjouk alatt élő családok._{Arany forrásai Nagy Iván: Magyarország nemes családai és Rudai Ferencz Polgári Lexikona.}* Hosszabb kitérés egy van a Forgách czimernél. A Forgách czimer kiemelkedő koronás női alak két szembenéző arany félholddal kék mezőben. A régibb Forgách czimer csak a félholdat mutatja. (Nagy Iván még egy formáról is tud: növekvő farkasról.)_{I. m. IV. k. De Nagy Iván maga se látta, csak Mocsáryra hivatkozik (Nógrád vm. ismertetése IV. k.).}* Ez a női alak állitólag Mária királyné, Nagy Lajos leánya s azótától viselik a Forgáchok, mióta Forgách Balázs leütötte a királyt Mária iránti alattvalói hűségből s talán egyébből is, ha a hagyománynak hihetünk. Arany elveti e hagyományt, ő már e czimert hordatja Nagy Lajos alatt is s hableánynak nézi:

«Pajzsukon a tenger aranyhaju lánya
(Nem Mária, bizony, magyarok királya!)

VII. é. 42.
Aztán egyszerüségében megkapó mondát mesél el, hogy találkozott a hableánynyal Forgách Andor az Ádria partján. Úgy látszik, ez a költő leleménye, legalább is nem tudni a monda egyéb gazdáját._{Szinnyei. F. I. m.}*
Az ország czimere a «Toldi estéjében» kap plastikus leirást. Arany emlékezett a magyar czimer régi formáira, az Imre vagy az Endre király pecsétjére, a hol az Árpád-oroszlányokat látta és Szilágyi István barátját kérdezte felőle, volt-e még az Anjou-kori czimerben is oroszlány s volt-e már akkor nemzeti szin? Szilágyi maga se tudta biztosan. Arany előbb igy formálta ki a czimerrajzot:

«Im az országczimert keresztes halmával,
Oroszlánynyal írott fehér szalagjával,
Csatatért jelentő veres mezejével»
E sorokat aztán igy cserélte meg:

«Im az országczímert, négyes szalagjával,
Négy ezüst szalagján hét oroszlánjával,
Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével.»

(II. é. 11.)
Kimaradt belőle a vörös mező, de az egyes ábrák szinesebben lettek leirva. Az oroszlány az egy anachronismus benne. Arany maga következőképen vélekedett róla: «A mi a czimert és annak szineit illeti: hát csak megmaradok a már kész vers mellett; a kinek tetszik, hadd törje rajta a fejét.»_{Levelezése I. 1. V. ö. Lehr Albert jegyzetét. I. m.}*
A magyar czimer még egy helyen fordul elő. Arany egyik legvonzóbb töredékében, a «Mátyás dalünnepében». De itt már nem az egyszerü magyar czimer, hanem a nagy, a teljes, pompás czimer, mely birodalminak is beválik, közepén a hollós paizszsal, a király családi czimerével. Itt már könnyebb a költő helyzete: pecsétek, Korvin-kodexek, műemlékek ábrázolataiból könnyen kiszedhette a szükséges czimerképeket, hogy csodásan zengő rimeivel festői csoportba szedje:

«Ott a négy ezüst csik szép vörös mezőben,
Látszik, hogy piros vér megáztatta bőven,
De a hét oroszlány nincsen immár közte
(Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben.
Hanem ott az András érseki keresztje,
Jéruzsálemnél azt ő maga szerezte.

Mind ez ábrázolva mesterül egy képen,
S Hunyadi hollója gyűrüvel középen.

Ott lebeg Csehország büszke oroszlánja,
Jóllehet mérgében a nyelvét is hányja;
Koronás fő három, melylyel bír a dalmát,
S a szomszéd horvátok egyszerü koczkája.
Kardos kar jelenti Ráma birodalmát,
Vadkan feje s négy hold a szerbek uralmát;
Hármas koronával Gácsország dicsekszik,
A szerémi szarvas zöld fa tövén fekszik.

Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral,
S aranyos mezőben a turul madárral?
Te vagy az, te vagy az, gyöngy kis ország, Erdély!
Aztán a bolgvár föld a három agárral.
Azután Etelköz, melyet ősi kard-él
Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél;
Jő Kunország ebe, s a moldvai marha,
S Havas-el hollója, kis keresztjét tartva.»
Tudta, hogy az oroszlányok immár nem voltak a czimer-alakok közt, de nem az Árpád-czimernek fogja föl, hanem a két vezér jelképének. Festmény módjára szemléletes a szerémi szarvas s meg inkább a cseh oroszlány, mely az irott könyvben is stilizált gót formát mutat; a mig Erdély czimerénél a költő alanyi érzése, szeretete vonzóan lobban föl. Ennyi czimer, ennyi ország hódol a magyar királynak s valóban a magyar irodalom egyik legpompásabb alakja az Arany Mátyása, a melynél örökké sajnálhatjuk, hogy tizenkét versszakban töredéknek maradt.
Nem róhatni föl a szerény költőnek, hogy ennyi pompás czimerkép közé odafestette a magáét is. Tudnivaló, hogy Arany nemesi családból származott, armálisa 1634 május 10-én kelt az öregebb Rákóczy György adománya képen._{Jelenleg a M. Nemz. Múzeum levéltárában.}* Márki Sándor_{A Nagyfalusi Aranycsalád (Századok 1879.).}* a család ősi fészkét a biharmegyei Nagyfaluban keresi s a czimerszerző két Arany testvért Toldy György jobbágyainak mondja, a hires Toldi ivadékáénak. E poétikus találkozást azonban a költő fia, Arany László, tévedésnek tartja_{Arany J. hátrahagyott iratai I. k. Jegyzetek az önéletrajzhoz és a bevezetéshez X.}* s szerinte Nagyfalu is a krasznavármegyei Nagyfalu.
A költő a «Toldi Szerelme» melancholikus záró soraiba foglalta a czimer rajzát:

«Kinek én ezt irám tört czímere mellett
Zárt sisakon s pajzson kézbe' kivont kardú
Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.»

(XII. é. 112.)
Igy zárja be utolsó nagy munkáját e merengő emlékezéssel arról a czimerről, melyet ősei karddal szereztek, s melynek ő lantjával adott soha el nem muló dicsőséget.
* * *
Próbáltuk vázolni a fentebbi sorokban, hogy a költészet hogy használja eszközül a heraldika festői és művészi elemeit. De egyuttal e tanulmány foszlány is Arany János forrásaihoz s ahhoz a gondhoz és ügyességhez, hogyan ölt nála mindén apróság költői mezt. A «Toldi Szerelmében» művészi példáját látjuk az oklevél s a régi esküszöveg alakba öltöztetéséhez is. Ő Shakspere-re hivatkoztatta a zsoltár sorait, hogy «Nagy vagy, Uram, a nagyokban és nagy vagy a kicsinyekben». És ezt ő róla is elmondhatni.
VÉRTESY JENŐ.

MIKOR KELETKEZETT A BLAGAYAK HAMIS GRÓFSÁGI LEVELE?

Dr. Šufflay Milán «A Nelipicsek hagyatéka» czimü kiválóan értékes dolgozatában, Nelipics Ivanis oklevélhamisitásainak tárgyalása kapcsán, röviden megemlékezett egy másik szlavonországi főúri családnak, a Blagay grófoknak érdekében készült, némiképpen még fontosabb és nevezetesebb hamisitványról, II. Endrének állitólagos 1218-iki grófsági leveléről. Közölte velünk a Vjestnik 1906-iki évfolyamában e tárgyról megjelent dolgozatának főtételeit: hogy nem csak az 1218-iki oklevél hamis, mint már Pauler és Thallóczy megállapitották, hanem hogy annak az 1352-ik és 1406-ik évből keltezett átiratai is hamisitások és hogy mindhárom oklevelet 1432 körül koholták.
«Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimmel 1900 tavaszán megjelent munkámnak a grófi czimet tárgyaló fejezetében természetesen foglalkoznom kellett ezzel az állitólagos legrégibb grófi diplomával. Könyvemnek legterjedelmesebb – négy oldalt elfoglaló – jegyzete erről az oklevélről szól._{221–225. l.}* Kimutattam, hogy mind az 1352-iki, mind az 1406-iki transsumptio kétségtelenül koholmány, és azt állitottam, hogy mind az alapoklevelet, mind annak átiratait a XV. század hatvanas vagy hetvenes éveiben hamisitották. Šufflay, mint értekezésének egyik jegyzetéből_{Turul 1907 évf. 77. l.}* világosan kitünik, e fejtegetéseimről nem tudott. Nagyon sajnálom ezt azért, mert Šufflaynak igy nem volt alkalma arra, hogy azokat az okokat, a melyek miatt én a hamisitást Mátyás király korába helyeztem, figyelembe vegye és a Zsigmond király korába helyezésnek okaival összemérje. Reám hárul a feladat, hogy az ellentétes érveket megvizsgáljam és e régi kérdésben ujra állást foglaljak. Hogy ezt megtehetem, dr. Šufflay Milán úrnak tartozom érte hálás köszönettel, a ki előttem, a horvát nyelvben járatlan előtt, készséggel ismertette horvátul megirt tanulmányának tartalmát.
Aligha szorul hosszas bizonyitásra, hogy a felvetett kérdést érdemes megvitatnunk. A grófi czim fejlődésének szempontjából «igen fontos» – ismétlem, a mit nyolcz évvel ezelőtt irtam – «annak megállapitása, mikor készittetett ez a hamis oklevél». Ebben az oklevélben II. Endre vodicsai uradalmukban és egyéb szerzett vagy még csak ezután szerzendő birtokaikban tituli veri, illibati et eximii comites liberos avatja két hivét, úgy hogy azok «ordinationis et creatonis nostrć (alább: liberi comitatus creatonis) vigore mediante ... possint ... uti, frui atque sollemniter gaudere singulis atque universis iuribus, immunitatibus, generosaque conditionis proceritate nec non quarumvis libertatum maiorum ac minorum ... prćrogativis atque gratiis, quibus ceteri quipiam veri, eximii et liberi comites regni nostri aut in aliis quibuscunque regionibus constituti uti atque gaudere dignoscuntur.» Világos, hogy amikor ezt az oklevelet hamisitották, a grófi jelzőnek czimszerűsége: örökös, családi czim volta már tisztán kidomborodott volt a köztudatban, hogy a grófi név, meg származás már fényes név, előkelőséget adó állapot és a grófi czim királyi adományozás közvetlen tárgya volt, – ha nem is kell, hogy szakasztott ilyen szövegű oklevélben adományoztatott legyen, mert nagyon érthető, hogy a hamisitó éppen több-kevesebb változtatás révén akart koholmányának régies szint s igy a valóság látszatát kölcsönözni._{Id. m. 222. l.}* A grófi czim adományozásának Magyarországon legelső ismert esete tudvalevőleg Hunyadi Jánosnak és fiainak beszterczei grófokká emeltetése 1453-ban. Ha tehát a Blagayak grófsági levele 1432-ben hamisittatott, úgy több mint husz évvel a Hunyadiak grófsága előtt is kellett már grófság adományozásának történni. Vagy pedig valamely terület grófsággá emelésének, a grófi czim adományozásának eszméje nem a magyar király udvarában, nem a királyi kanczelláriában született meg először, hanem jóval korábban egy nagyravágyó délszlavoniai főúrnak vagy iródeákjának agyában. Mindkét eshetőség a grófi czim fejlődésének menetében, a melyet pedig mér teljesen felderitettnek és világosnak láttunk, a homályos pontok egész sorára utal.
A mikor annak idején az 1218-iki kiváltságlevél keletkezésnek korát megállapitani igyekeztem, egyetlen oly körülményt nem ismertem, a mely ennek a hamisitásnak az 1453-ik évnél, sőt az 1463-ik és 1465-ik éveknél (a mely esztendőkből való a gerebeni Witoveczek zagoriai és a Zápolyák szepesi grófsága) korábbi időből keltezését megokolta volna. Ezért nyugodtan az 1470 körüli időbe helyeztem a hamisitások, eredetét, a mely keltezés igy nemcsak semmilyen nehézséget és kétségét nem támasztott, hanem tökéletesen összevágott a fejlődésnek valamennyi igazolt részletével. Arra, hogy a hamisitást nem helyeztem az 1571-ig terjedő időnek még későbbi szakába (ugyanis ily nagy latitude áll fenn annál fogva, hogy II. Endre grófsági levele I. Miksa királynak 1571-iki megerősitő átiratában jelenik meg először hiteles formában), nem is a grófi czim történetéből meritett belső mozzanat volt döntő, hanem csak az a jobbadán külső tény, hogy a Blagay oklevéltárban közölt azok az 1330-iki és 1364-iki hamis oklevelek, a melyek «kétségkivül kapcsolatban állanak az 1218-iki oklevéllel s annak átirataival, és bizonyára azok alapján s ismeretével készültek,» 1486-ban már megvoltak, minthogy «Geréb Mátyás bánnak 1486. aug. 26. kelt itéletlevele, a melynek valódiságában kételkednünk nem lehet, hivatkozást tartalmaz reájuk,» «megvolt tehát annál inkább az alapoklevél s hihetőleg annak átiratai is.»
Első sorban külső okok azok, a melyek Sufflayt arra késztették, hogy az 1410-ik évvel (az 1410-ik esztendő vége előtt semmi esetre nem hamisitották azt az oklevelet, a melynek intitulatiójában Zsigmond Romanorum rexnek mondatik) vagy éppen 1416-ik évvel kezdődő (ebbe az esztendőbe esik a Blagay grófok és az Orsiniak közötti első – bebizonyitható – személyes érintkezés, az Orsini-származás legendájának valószinű előzménye), százhatvan évet felölelő időtartamnak legelejét, a XV. század negyedik évtizedét jelölje meg a hamisitás kora gyanánt. E keltezésnek alapjául szolgál tudniillik egyrészt a hamisitás művét betetőző 1406-iki oklevél szövegének, másrészt az erre az oklevélre jegyzett régi regestának irása.
Az 1406-iki oklevél irása, úgymond Šufflay, a Zsigmond király korábeli irás jellegét tünteti fel. Nem tagadom, nem tagadhatom; azonban úgy vélem, hogy a Zsigmond király uralkodásának végére valló irás nem bizonyitja feltétlenül, hogy ezt az oklevelet csakugyan Zsigmond király uralkodásának utolsó éveiben irták. Távol áll tőlem, hogy a palćographia hitelét kétségbevonjam; maguk a palćographusok elismerik, hogy valamely irásnak korát évtizedekre szóló pontossággal és bizonyossággal meghatározni nem tudják. Nem is emlitem azt a lehetőséget, hogy az oklevél irója tudatosan és szándékosan utánozta a Zsigmond korabeli irást: úgy hallom, az 1406-iki oklevél irása «természetes keze» az oklevélirónak, – csak azt jegyzem meg, hogy az 1352-iki kiváltságlevél irását is irója természétes kezének fogadták el a palćographiában járatos, kiváló tudósok, Thallóczy Lajos és Barabás Samu, pedig gyanujoknak ébernek kellett lennie, mivel hamis oklevél transsumptiójával volt dolguk. Ám csakugyan nem akarok erre a feltevésre súlyt helyezni; lehet, hogy valóban nem az én csekély szakismeretem az oka, hogy az 1406-iki oklevél irásán, noha láttam az oklevelet, mesterkéltség nyomait felfedezni és megjelölni nem tudom. Más, sokkal valóbbszinű magyarázata is van annak, hogy 1470 körül irt oklevél irása a Zsigmond király korabeli irás typusát viseli. Ez az irás nem csupán a Zsigmond király uralkodása utolsó éveinek irása, hanem általában a XV. század második negyedéé. Ezt az időszakot attól az illőtől, a melybe én a hamisitást helyezem, mindössze tizenöt-husz év választja el. 1470 körül még akadhatott nagyon, nagyon sok iródeák, a ki a század harminczas, negyvenes éveiben tanult meg irni és a kinek irása teljesen megőrizte eredeti jellegét; és éppen nincs kizárva, hogy az, a kinek fejében e nagystilű hamisitás terve megfogamzott, a Zsigmond király nevében koholt oklevél megirását oly egyénre bizta, a kinek kezevonása leghivebben tartotta meg a harminczas, negyvenes évek irásának jellemző sajátságait.
Az 1406-iki oklevélre jegyzett regesta még kevésbbé bizonyithatja azt, hogy ez az oklevél Zsigmond király uralkodásának végén iratott.
Šufflay megállapitása szerint az annak az oklevélnek hátán olvasható jegyzet_{Confirmacio privilegii Lodovici regis super comitatum (igy) marturinorum, exercitum et aliarum libertatum.}* ennek az általa D-vel jelölt registratornak kezétől ered, a kinek registráló tevékenysége emlékével legkorábban egy 1380-iki – kétségtelenül hiteles – oklevélen és legutóljára egy 1439-iki oklevélen találkozunk. Ez a tény, nyilvánvaló, a mi kérdésünkben csak akkor bizonyitana valamit, ha kimutatható lenne, hogy D registrator 1439 után legfeljebb még néhány évig működhetett. Ez azonban ki nem mutatható, mert D registrator irása határozottan Mátyás király korabeli irás; az ő regestái az 1475-ik esztendőt aligha előzték meg sokkal. Annak immár, hogy D miért hagyta abba a registrálást az 1439-iki oklevélnél, nem nehéz teljesen elfogadható magyarázatát megtalálni, – nem is kell arra gondolnunk, a mi pedig nagyon lehetséges, hogy D akkor, a mikor történetesen az 1440-ik évhez eljutott volt, meghalt vagy egyébként elkerült a levéltár mellől. Alkalmasint a saját czéljai szempontjából fölöslegesnek itélte, hogy jegyzékbe vegye az előtte jól ismert ujabb okleveleket, a melyek az ő idejében gyarapitották a Blagay-család leveles ládáját! Viszont éppenséggel nem ejthet gondolkodóba az, hogy D, noha az 1439-ik éven tul nem folytatta a registrálást, mégis registrálta az (1218-iki, 1352-iki és) 1406-iki oklevelet, a mely pedig az én állitásom szerint 1470 körül került a kezéhez. Vagy jóhiszemű volt D registrator ezeket a hamis okleveleket illetőleg, vagy nem. Ha távol állott a hamisitástól, ha az oklevelek máshonnan – vele bizonyára úgy közölték: a család más tagjának külön levéltárából – érkeztek hozzá, ugy természetesen nem mulaszthatta el, hogy ezeket a régi okleveleket legalább is ad annum 1406 registrálja; ha pedig tudott a hamisitásról vagy éppen neki magának is része volt abban, úgy még kevésbbé mellőzhette azt, hogy ezeknek a hamisitványoknak a régi oklevelek sorában registrálásával is növelje azok eredetiségének és hitelességének szinét. Ha végül valaki D registratornak Mátyás király uralkodása idejébe helyezése ellen azzal érvelne, hogy a Blagay-levéltár okleveleit ily képpen hatvan-hetven esztendőnek folyamán senki nem registrálta, úgy elég utalnunk arra, hogy A registratornak, kinek működése 1283-ban megszünt, csak oly késő utódja akadt, a ki egészen 1360-ig folytathatta a registrálást; és utalhatunk arra, hogy D registrator munkásságának egyáltalán nem találkozott folytatója.
A Zsigmond korabeli eredet mellett Šufflay egy belső okot is hoz fel, a melyet a külső okokkal kapcsolatban a hamisitások keletkezése évének is pontos meghatározására tekint alkalmasnak. Az 1352-iki oklevélben Nagy Lajos nem csupán átirja és megerősíti II. Endre kiváltságlevelét, hanem azt az uj kiváltságot is adományozza a Blagay grófoknak, hogy «liberi penitusque et in toto, exempti et supportati esse debeant atque maneant ab omni regii et regni generalis exercitus expeditione, nec ad ingrediendum illud per nos et nostros successores reges Hungarić aut ducem seu banum Sclavonić vet per quoscunque capitaneos et ductores exercituum absque condigna salarii recompensatione et premiis arctari et compelli, sin modo quocunque gravari aut dampnificari debeantur.» A hadmentességnek ebből az adományozásából következteti Šufflay, hogy a három hamis oklevelet 1432 körül készitették. A Blagayak, úgymond, Alben János, a király kanczellárja révén, a kivel sógorságban állottak, jó előre értesültek arról, hogy Zsigmond király a hadügyi szervezetnek ujjáalkotásán fáradozik s hogy a banderiális hadkötelezettség elvén nyugvó javaslatot dolgoztatott ki – az 1433-ban közzétett ú. n. Banderiale Regestrumot; ennek a «régi» assecuratiónak koholásával akarták elérni azt, hogy az uj szabátyozás, a mely a földbirtokosokat birtokuk, illetőleg jobbágyaik arányában fegyveres erő kiállitására kötelezi, reájuk semmi terhet nem fog róni. Azt hiszem, hogy e következtetés, bármily éles tekintetre vall, meg nem állhat.
A Blagayak nem remélhették volna ettől az oklevéltől, hogy a banderiális kötelezettség reájuk nem fog kiterjedni; nem remélhették volna, hogy a Regestrum XXIX. czikkéből ki fog hagyatni az a rendelkezés, hogy « versus fluvium Un» kiállitani tartoznak többek között «domini de Blagay banderium unum,» – hisz nem prćsentálhatták volna Zsigmond királynak ezt az ő nevében koholt oklevelet, nem hitethették volna el vele, hogy ő állitotta ki ezt az oklevelet, a grófság adományozásának megerősitését, a milyent soha, soha nem állitott ki Magyarországon! Ha pedig a Blagayakról szóló különös rendelkezés a javaslatból belekerült volna a törvénybe és nem sikerült, volna nekik a törvény meghozatala után uj hadmentességi kiváltságot szerezniök Zsigmond királytól, – ugy ők hiába hivatkoztak volna ama «régi» hadmentességre később Zsigmond király utódjai előtt; mert az a régi kiváltság az ellenkező uj törvény meghozatalával megszünt volna,_{A mit Werbőczi e tárgyról a II. R. 8. czimében tanit, kétségkivül már Zsigmond király korában is élő jog volt.}* nem is szólva arról, hogy ezeknek az okleveleknek hitelességére nézve erős gyanut keltett volna, hogy a Blagayak azt a régi mentességüket nem ismertették el azonnal a súlyos uj terhet megalapitó törvény létrejötte után magával Zsigmond királylyal, hanem nyugodtan vállalták az uj terheket évekig! Szóval a hadmentességnek a hamis oklevelekbe beiktatása 1432-ben sem szolgálhatott jobban valamely közvetlen s komoly czélt, mint bármikor később; tehát nem is szolgálhat érvül arra, hogy éppen 1432 körül koholták legyen azokat az okleveleket, a melyekbe e kiváltság beiktattatott. A hadmentességi kiváltságnak az 1352-iki oklevélbe felvételére az a megfigyelés indithatta a hamisitót, hogy valamely régi jog megerősitését akárhányszor uj jog adományozásával toldották meg királyaink. Talán csak a pallosjognak az 1406-iki oklevélben foglalt adományához kellett pendant a symmetriát kedvelő hamisitónak, – hogy éppen a hadi szolgálat alóli felmentést adassa meg Lajos királylyal, közelfekvő gondolat volt az után a pazar dicséret után, a melylyel a nápolyi hadjáratban – állitólag – teljesitett rendkivüli szolgálatokért halmoztatta el a Blagayakat. És nagyon figyelemreméltó, hogy az 1352-iki kiváltságlevél a Blagay grófokat voltaképpen egyedül a személyes hadkötelezettség alól mentesiti, de egy szóval sem emliti azok fegyveres népét. Pedig az az oklevélhamisitó, a ki 1432 körül a banderiális hadkötelezettség megállapitása ellen igyekezett volna eleve biztositékot gyártani, semmiképpen nem mellőzte volna annak kifejezett kijelentését, hogy a Blagayak nem tartoznak népeikkel felkelni. A Mátyás korabeli hamisitó azonban, a kinek azzal a részlettel semmilyen különös gyakorlati czélja nem volt és a ki jól tudta, hogy a banderiális hadszervezet Zsigmond királynak volt a műve,_{V. László kora óta a banderiális hadkötelezettséget szabályozó törvényeink mindig a Zsigmond korabeli szabályozásra hivatkoznak. Lásd Timon: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. 733. l.}* okosan tartózkodott attól az anachronismustól, hogy Nagy Lajos királylyal banderium kiállitásának kötelezettsége alól mentessen fel valakit.
Šufflay természetesen igyekezett megfelelni arra az önként feltoluló kérdésre is, hogy Blagayaknak, Zsigmond király uralkodásának végén vajjon miért volt szükségük ezekre a hamisitványokra. Válasza, a mely, ha kielégitő, egyúttal további valószinüsitése a Zsigmond korabeli eredetnek, úgy vélem, nem elégithet ki bennünket. Szerinte a Blagayak a Szlavoniában uraskodó, a nemességet elnyomó Czilleiekkel szemben akarták a maguk családjának régi dynaszta voltát, előkelőségét kimutatni. Én a Blagay levéltárban nyomát sem találom annak, hogy a család a Czilleiek túlkapásaitól szenvedett volna; de még csak annak sem, hogy valamikor mélyreható és hosszantartó viszály dult volna közöttük. Igaz, hogy 1424-ben Czillei Fridrik megakadályozta a Blagayaknak Kosztanicza s tartozékai birtokába beiktatását és a királynak erősen rá kellett irni a sógorára,_{Blagay oklevéltár 270. l.}* – ámde ilyesmi a magyar urak között akkoriban mindennap megtörtént, 1432-ig azt a Blagayak már régen elfelejtették volt. Nem, a Blagayaknak Zsigmond király alatt, a kinek Blagay László volt egyik legbizalmasabb és legbefolyásosabb embere, abban az időben, a mikor 500 katona kiállitását követelhette tőlük a haza – egész Szlavoniában és Horvátországban senki nem állitott ki ennél nagyobb fegyveres csapatot, – semmi szükségük nem volt arra, hogy régi czimadomány koholásával biztositsanak maguknak kiváló társadalmi állást s tekintélyt! Abban pedig, hogy a zágrábi káptalannak egy 1441-iki oklevele, a mely az illustres principes comites Cilić valamely vitás ügyéről szól, a fogott birák között szereplő Joannem de Blagay comitem Magnificus princepsnek nevezi, éppenséggel nem lehet a koholt kiváltságlevelek hatását s tehát egyúttal a Zsigmond korabeli eredetnek bizonyitékát látni. Először is: a zágrábi káptalan kanonokjainak nem kellett okvetlenül tudniok a koholt grófsági levélről. Másodszor: ez a koholt grófsági levél amugy sem adott a Blagayaknak olyat, a mi nekik addig meg nem volt volna; csupán kétszáz évvel azelőtt adományozottnak tüntette fel a család ősi fejlődésű, elvitázhatlan és senkitől meg nem támadott grófi czimét. Harmadszor Blagay János grófnak ez a «Magnificus princeps» elnevezése nem is folyománya, függvénye a grófi czimnek; e princeps elnevezésnek egyáltalán nincs jogi tartalmú relevantiája, holott a Czilleiekről használt «illustres principes» az ő németbirodalmi fejedelemségüket, a Reichsfürstenstandba tartozásukat juttatja kifejezésre és annyiban a grófi czimükkel függ össze, a mennyiben – e korban még – minden birodalmi fejedelemnek, Reichsfürstnek ilyes hivatali eredetű örökös czime volt s kellett, hogy legyen._{L. Szerzőnek Herczeg cz. czikkét a Magyar Jogi Lexikonban IV. k. 134–135. l.}* Blagay Jánosnak ez a princeps neve jogi alap hijján levő megtisztelő jelző, a melyet azért alkalmaztak, hogy az uralkodókat s fejedelmeket megillető ezzel a kitétellel jellemezzék a megtisztelt egyénnek tényleges előkelőségét, hatalmát, nagyságát, – idézett munkámban ennek az önkényes, semmilyen biztos kriteriumhoz nem kötött szóhasználatnak az 1441-iki eseten kivül más példáit is soroltam fel._{Id. munkám 303–304. l.}*
Összegezem a mondottakat – alig összegezhetném óvatosabban –: a Blagayak hamis grófsági levelének Zsigmond korabeli eredete mellett felhozott érvek egyike sem sulyos; kétségkivül egyik sem annyira stringens, hogy kizárná a későbbi korban keletkezés feltevését. A lehetőséget pedig, a mely ilyképpen a korábbi eredet mellett szóló okok világánál is mutatkozik, teljes bizonyossággá fokozzák azok az okok, a melyek a hamisitásnak Mátyás király koránál régibb volta ellen szólanak. A mi csekély nyomatéka az ismertettem érveknek van, azt tökéletesen ellensulyozzák azok a nehézségek, a melyek a korábbi eredet feltevésével felmerülnek.
«Minden a mellett szól» – ma sem mondhatok mást, mint a mit nyolcz évvel ezelőtt mondottam – «hogy csakugyan a Hunyadiak grófsága volt nálunk első esete annak, hogy egy terület grófi czimmel együtt adományoztatott. A XV. század első feléből (Zsigmond római királyságánál régibb korszakra úgy sem gondolhatunk) oly roppant oklevélanyag s annyi egyéb kutfő maradt reánk, hogy egyik-másik forrás okvetlenül megőrizte volna ily fényes adománynak emlékét, annál inkább, minthogy a liberi et perpetui comites csoportja ez időtájt a magyar aristokratia legelső elemét alkotván, csakis közszereplésénél s gazdagságánál fogva kiváló egyénnek juthatott az abba az előkelő körbe való felvétel»._{Id. m. 245. l.}*
Ha tehát a Blagayak hamis grófsági levele 1432 körül keletkezett, úgy azt oly időben koholták volna, a mikor királyaink grófságot, grófi czimet egyáltalán nem adományoztak. Ez pedig jóformán elképzelhetetlen dolog. Nem pusztán prius non auditum: igenis elképzelhető, hogy valaki azt, a mi az ő érdekeinek megfelel, a mit óhajt, habár ilyes óhajtása még senkinek meg nem valósult, a hasonló rendelkezésekre jogosult tényezőnek tételes intézkedése gyanánt formulázza, középkoriasan szólva: kiváltságlevélbe foglalja. Az 1453 előtti magyar grófsági levél valósággal filius ante patrem; mert igazában nincs is értéke annak, hogy valakinek grófsága a király által közvetlenül adományoztatott legyen, a mig a király nem adományozott másvalakinek grófi czimet, grófságot.
E logikai függéshez járul a Blagayak grófsági levelének a XV. század derekán kiadott grófi diplomáktól – legalább is a Hunyadiak 1453-iki grófsági levelétől – való tartalmi függése, a melyet a grófi czimnek az 1218-iki oklevélben s átirataiban előforduló alakja láttat. E hamisitványok a grófokat Liberi comites vagy éppen tituli verim illibati et eximii comites liberinévvel nevezik, a miként az 1453-iki grófsági levél a maiores comites liberi et perpetui nevet használja. A grófi czimnek ez a hosszu volta, ez a gravitása és sollemnitása az 1453-iki kiváltságlevélben tökéletesen helyén való: ebben is külön kifejezésre jut a grófság adományozásának czélja, hogy Hunyadi Jánost a királyi kegynek páratlanul fényes nyilvánulásával jutalmazzák a gyermek V. László ügye körül szerzett érdemekért és a jövőre is tántorithatatlan hivévé tegyék az ifju királynak. De mi indithatta volna azt az embert, a ki állitólag 1432 körül hamisitotta a Blagayak 1218-iki oklevelét, arra, hogy a grófi czimnek az ő korában egyedül szokásos rövid comes alakját mellőzze és egy a kortársak előtt ismeretlen, hosszú, igazában valószinütlen alakot használjon? És szinte csodával határos véletlen lenne, hogy ő – husz esztendővel korábban – az egyszerű comes szót éppen ugyanazzal a liber jelzővel toldotta volna meg, a mely a későbbi grófsági levelekben előforduló jelzők között, hogy úgy mondjam, a legkevésbbé közvetlen s természetes; a mely a legkeresettebb! Mig a perpetuus kifejezésre juttatja, hogy a grófoknak ez a grófi neve nem ideiglenes közjogi állást, hivatalt jelent, hanem magánjogi alapon nyugvó, örökségképpen apáról-fiura szálló családi jelző, és ugyanezt fejezi ki világosan a maior is:_{Id. m. 240. l.}* a grófi czimnek lényegét, czimszerüségét, addig a liber a grófságnak különös jogi tartalmára, a grófi czimnek, a czimszerüséget tekintve, esetleges és véletlen – csakugyan még a XV. század végén elenyészett – járulékára, t. i. arra utal, hogy ők szabadok, megyének, főispánnak, senki biráskodásának nincsenek alávetve, egyedül a király személyes itéletének s központi kormánya parancsának._{Id. m. 241. l.}* A külföldről ezt a comes szóhoz csatolt liber jelzőt nem vehette át a hamisitó; Du Cange a comes liber kitételnek egyedül magyarországi szerepléséről tud;_{«Comes liber ut Frangipani Ursini etc., hoc est Zlunii, Blagai etc. Ita Sambucus in glossis ad Leges Hungaricas et auctor de statu Hungarić» II. k. 425. l.}* Németországban voltak ugyan a középkor végén freigrafok, de ez a freigraf szó nem fejlődött ki soha, sehol a családi névnek részeül, örökös czimül, hanem merőben egyéni, hivatali czim maradt és jelentette valamely freistuhl tulajdonosát, a Vehme tagjának birói hatóságát._{Richard Schröder, Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte 4. kiad. 574. s kk. ll.}*
A grófi czimnek ez a liber comes alakja egyéb bizonyitékot is szolgáltat nekünk a Mátyás korabeli eredet mellett. Azt ugyanis, hogy a hamisitó pallosjogot is adományoztat Zsigmond királylyal a Blagay grófoknak, csak abban az esetben lehet megértenünk, ha az oklevelet oly időben koholták, a midőn a liber comes már a pallosjoggal felruházottaknak elnevezéseként használatos volt. Csak azért vélhette szükségesnek, hogy a pallosjognak a rendes formulákkal való külön s kifejezett adományozását, ha nem is az «eredeti» – 1218-iki – kiváltságlevélbe, ugy legalább annak egyik átiratába felvegye; erre máskülönben semmi szükség nem volt, minthogy, mellőzvén is azt, hogy az 1369-ben és ujból ugyancsak 1406. április 22-ikén átirt s megerősitett 1241-iki kiváltságlevél kifejezetten megengedi: «si vero aliqui malefactores, fures vel latrones in eorum possessionibus deprehensi fuerint, eosdem iudicare et punire poena et satisfactione condigna .... possint et debeant,» a mi maga a pallosjog, – ez a büntető joghatóság implicite benfoglaltatott az 1218-iki oklevél megadta kiváltságban: birtokuknak, Vodicsa földjének a herczeg és bán hatósága alól is kivett, önálló közigazgatási területté alakitásában, nevezetesen abban a tilalomban: «ne... dux seu banus aut ceteri quipiam regni nostri prćlati, barones et iustitiarii ... in eisdem comitatu, dominio et possessionibus ... descendere ac in eisdem generales congregationes celebrare ullo temporis futuri in processu quoquo modo debeant, nec prćsumant.»_{Id. munkám 223. l.}* A liber comes pedig csak a XV. század második felében lett a pallosjoggal megadományozottnak jelölésévé: ha az már a XV. század tizes és huszas éveiben használatos volt volna, bizonyára találkoznánk azzal legalább egyszer 1495 előtt (az ez évi XIX. tczikkben jelenik meg legelőször), közel nyolcz évtizednek okleveles emlékeiben! És hadd emlitsem e helyütt is, hogy a magyarországi okleveles gyakorlatban a XV. század utolsó évtizedei előtt nem találkozunk a dominium szóval – a melyet a tárgyaljuk hamisitványok Vodicsa földjének jelölésére használnak – mint valamely birtokolt területnek jelölésével. Először az 1486 : LV. tczikkben akadtam reá, a mely elrendeli, hogy a capitalis sententiávál sujtott egyén törvényes örökösei «in bonis omnibus, possessionibus, dominiis et iuribus possessionariis salvi, liberi et quieti permaneant,» – nagyon, nagyon jellemző, hogy ezt a rendelkezést szinte szóról-szóra felleljük az 1351 : X. tczikkben, a mely azonban, «in possessionibus, domibus et bonis» hagyatja meg a fejvesztési itélettel elmarasztalt egyén örököseit. Igaz, magyar oklevéltárakban közölt két korábbi oklevélben is olvastam ezt a dominium szót ingatlan complexum, magyarán uradalom értelmében, és éppen az 1432-iki esztendőhöz igen közeli évekből eredő, t. i. egy 1431-iki és egy 1443-iki oklevélben; ámde – kivánhatnék-e alkalmasabb argumentumot a contrario? – mind két oklevél külföldi eredetű: az előbbi Zsigmond királynak, külföldi kanczelláriájából került ki és a salzburgi érsekség karinthiai birtokainak jogtalan háboritásától tiltja el Fraknói Pál grófot, a ki Carraria Marsilius engedménye alapján követeléseket támaszt az érsekség ellen; _{«... talia acta sunt contra ecclesiam et personam, quas ... cum omnibus suis dominiis et bonis sub specialem nostram protectionem suscepimus.» Fejér X. 7. 327. l.}* a másik oklevelet pedig Czillei Fridrik gróf özvegye állitja ki a család ősi várában, Saneckben._{«... in dominiis et tenutis nostris, in regno Hungarić constitutis ...» Zichy okmánytár IX. 55. l.}*
És a XV. század második felében, Mátyás király korában a Blagay grófok előtt csakugyan kivánatosnak látszhatott, hogy ősi grófságukat, a családjuk sok százados előkelőségét ily régi okleveles «bizonyság» segitségével nyilvánvalóvá tegyék. Mert ebben a korban a család lehanyatlott volt a hatalomnak és befolyásnak Zsigmond korabeli verőfényes fokáról. Nem akarok azzal operálni, hogy Mátyás király 1470-ben de gratia speciáli azt a jogot adja örökösen a Blagay grófoknak, hogy saját pecsétjük alatt vallhassanak ügyvédet,_{Teleki, Hunyadiak kora XI. k. 425. l. Blagay oklevéltár 381. l.}* a mely jog tudvalevőleg a Hármaskönyv II. Részének 13. czime szerint a grófoknak általános jogszabály, nem különös királyi kiváltság alapján fennálló,_{Id. munkám 244. l. 120. jegyzet.}* közönséges joga, – lehet, hogy a grófi pecsétnek ez a részleges authenticitása valóban csak 1470 után vált, éppen számos külön adomány tényénél fogva, jogintézménnyé. Azonban kézzelfoghatólag mutatja a család gazdagságának és hatalmának sülyedését, hogy 1498-ban, a mikor törvénybe iktatják a banderiális urak neveit,_{1498 : XXII. t.-cz.}* a Blagay grófokéval nem találkozunk. És 1492-ben azt az oklevelet, a melyben a világi főurak elfogadják az 1491-iki pozsonyi békét, aláirja Blagay Mihály gróf is, de ő zöld viaszt használ,_{Firnhaber, Beiträge, az Archiv für Kunde österr. Geschichtsquellen III. köt. 552, lapján.}* holott a ius cerć rubrć a XV. század ötvenes évei óta kétségtelenül közönséges joga volt a magyar grófoknak._{Id. munkám 243. l. 119. jegyzet.}*
Hogy a Blagayak ilyen körülmények között sem állottak elő a század végén II. Endre nagyszerű adományával és annak átirásos megerősitéseivel, a melyeket levéltárukban őriztek, ez, úgy hiszem, szintén azt bizonyitja, hogy e hamisitások nem keletkeztek sokkal korábban: hogy a család akkori képviselői jól tudták, hogy azt a három oklevél husz-huszonöt éve készült, és hogy felmutatás esetén tartaniok kellett a hamisitásnak felfedezésétől, kivált az 1481-iki itélet után, a mely Blagay Ferencet és Antalt, mint hamis oklevelek készitőit s használóit fej- és jószágvesztésre itélte. Ha hatvan évvel korábban, 1432 körül koholták volna azokat az okleveleket, a Blagayaknak ily aggodalmat nem kellett volna táplálniok, habár ők maguk családi hagyomány folytán netán tudtak volna is ama három oklevél koholt voltáról.
Dr. SCHILLER BÓDOG.

VEGYES

A Pérchy-család czimereslevele 1421-ből.

(Szines czimerképpel.)

A Turul 1887. évfolyamában Makay Dezső tagtársunk egy nagyobb tanulmánya keretében ismertette a Mike-Pércsi Pérchy család történetét, melynek genealogiáját a XIII. század második felétől egészen a XIX. század végéig is összeállitja. Tanulmányának végén megemliti, hogy a család czimeres nemeslevelét nem ismerjük és minthogy Bihar vármegyének 1666 október 8-án nemes Pérchy István részére kiadott nemesi bizonyságleve egész világosan megmondja, hogy a török háboruk dulásai közepette a Pérchy-család armálisa is elpusztult, «nem is lehet ... sok reményünk arra, hogy azt megismerhessük».
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy olvasóinkat a Pérchy családnak 1421-ben kelt armálisával megismertethessük. Az armális nem pusztult el, megmenekült az enyészettől és jelenleg a Magyar Nemzeti Muzeum Széchényi országos könyvtárának birtokában van. Vele ismét egygyel növekedett középkori czimeresleveleink száma.
Az armálist Zsigmond király 1421 márcz. 28-án Znaimban adományozta Pérchy Mihály fia Benedek királyi alétekfogó mester és testvére László, valamint osztályos atyafia Zanyo fia Péter részére. Az oklevél nagyon jól van konzerválva, függő pecsétje azonban elveszett. Szövege a következő:

Relatio Mychaelis filii Stephani
de Zond, comitis Neugradyensis.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalinatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii velut e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod a fidelis noster grate et sincere dilectus Benedictus filius Mychaelis de Peercz, vicedapifer nostre maiestatis coram nostra celsitudine personaliter coristitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis utique acceptis et laudandis, quibus ipse nobis et sacro nostro regio dyademati a longinquis temporibus in nostris agendis prosperis scilicet et adversis, signanter vero in regno nostro Bohemie predicto, pro sacre et orthodoxe fidei defensione contra Vyklephistas deo et hominibus exesos se viriliter opponendo personeque et rebus suis non parcendo indeffesse complacere studuit reddiditque se gratum utique et acceptum arma seu nobilitatis insignia in presentium literarum nostrarum capite depicta, maiestati nostre exhibendo, ab eadem nostra maiestate eadem arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum Ladislao carnali et Petro filio Zanyo condivisionali fratribus suis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, quibus progenitores eorum et per consequens ipsi a dudum indifferenter freti fuissent et gavisi, dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Benedicti filii Michaelis gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus diligentibus studiis et indefessis hactenus erga nostram claruit maiestatem quotidieque claret et in antea eo studiosus clarere poterit et debebit, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratum animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia eidem Benedicto filio Michaelis de dicta Peercz et per eum memoratis Ladislao carnali et Petro filio Zanyo condivisionali fratribus suis de eadem Peercz ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prefati Benedicti supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta, virtute presentium confenmus, ymmo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem prelibati Benedicti et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut idem Benedictus filius Michaelis et alii predicti ipsorumque heredes ac posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus literis nostris circa principium aut circa caput appropriatis coloribus diversis inserta picura denotat et declarat a modo in antea et deinceps in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercetio militari gestare valeant pariter et deferre, gaudeant igitur favore regio, ac de tanto munere singularis gratie antefati Benedictus filius Michaelis et alii supradicti eorumque posteritates merito exultant, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorurtdem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, prelibatis Benedicto filio Michaelis ac Ladislao carnali et Petro filio Zanyo condivisionali fratribus suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis duximus gratiose concedendas. Datum in nostra civitate Znoyma partium Moravie, feria sexta proxima post festum Annunciationis virginis gloriose, anno domini millesimo quadringentesimo vigesimo primo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. XXX-mo quinto, Romanorum undecimo et Bohemie primo.

A PÉRCHY CSALÁD CZIacute;MERESLEVELE 1421-BŐL.

Az adományozott czimer a következő: Balra dőlt paizs kék mezejében széles pallost markoló pánczélinges kar. A kard markolata vértől csepeg, mely a kézfőt és az alkar pánczélját is bevérezi. Sisakdisz a paizsalak takarója, mint a Zsigmondkori czimerek takaróinak 1egtöbbje, ornamentális modorban tartott lombdiszités, hármas kék-vörös és szürkés-zöldes-szinü. A czimerképet egyszerü zöld vonalkeret veszi körül, a keret és a czimerkép közti tér üres.
Ezzel a czimerrel, mely viselet- és fegyvertani szempontból érdekes ujabb adalékot nyujt az a korbeli fegyverzethez, és a melynek háromszinü takarója is érdekes heraldikai szempontból, a Pérchy család, mint az oklevél szövegéből kitünik, már régebben élt. A czimert kérelmező Pérchy Benedek viselt dolgait illetőlég Makay Dezső emlitett tanulmányára kell utalnunk, melyben bővebben van Benedekről szó. Királyi alétekfogói méltóságáról csak a czimereslevél tesz emlitést, e méltóságáról a Makay által felhasznált okmányok emlitést nem tesznek. Testvére László, Szepessy Dorottyát birta feleségül, gyermekei sem neki, sem Lászlónak nem maradtak. Ellenben legidősebb bátyjának, Mátyásnak két fia volt, Balázs a kir. kamara jegyzője és Miklós, kinek György nevü fiától származott le aztán a család. A Makay Dezső által szerkesztett családtáblának a czimerszerzőkre vonatkozó része a következő:

Mag. Myke 1317.; Princh v. perench; Zayo v. Zayus 1320–22, az armalisban Zanyo 1421; Dienes 1325; Mihály; Miklós 1400; Mike de Péerch 1400; Péter 1421; Myke; Mátyás; László 1421 (Szepessy Dorottya); Benedek kir. alétekfogó 1421 a czimerszerző

Hogy mi birta reá Benedeket, hogy a czimereslevélből bátyját Mátyást kirekessze, nem tudjuk. Lehet, hogy Mátyás ekkor, 1421-ben már nem élt, de az is lehet, hogy más okok birták rá Benedeket, hogy bátyjára az adományozást ki ne terjesztesse.
ÁLDÁSY ANTAL.

Néhány dunántuli család eredete és leszármazása.

Körülbelül három esztendeje annak, hogy Szigetvár bőkezü mćcenasa, báró Biedermann Rezső anyagi támogatásából Németh Béla tollából Szigetvár története megjelenhetett. A nagy szorgalommal összehordott adatoknak genealogiai szempontból való szerencsétlen csoportositása, az amugy is nehezen tisztázható leszármazási adatokat még jobban összekeveri s igy nem hiszem, hogy felesleges munkát végzek akkor, midőn a közkézen forgó mű néhány hibás adatával szemben adataimat közrebocsátom.

I. Kovásznay család.

A Somogymegyében fekvő Kovásznát Karád és Csicsal környékén kell keresnünk._{Csánki: Magyarorsz. földrajza II. k. 622.}* Először 1256-ban akadunk nyomára, midőn «magister Cosmas et Johannes filius comitis Ivanka de comitatu Simigiensi de Coaznya» a székesfehérvári káptalan előtt Koaznya birtokon megosztoznak._{Wenzel: Árp. uj okm. II. 184.}* 1261-ben Béla király Koaznay Cosmas comest, Mich bán rokonát (frater) a somogymegyei Wycha helységgel adományozza meg._{U. o. VIII. l.}* Cosmas comes 1261–1273 évek között több somogymegyei ügyben szerepel._{U. o. III. 121., 122., 123., 124.; VIII. 139.; IX. 29., 158.}* Végre 1271-ben Theluky birtok határleirásánál olvassuk: «inter fenetam Mych filii Mych de Kuazna:»_{U. o. VIII. 249.}* ezen itt emlitett Teleki is Karád környékén feküdt._{Csánki: i. m. II. 622.}* Már most összevetve az 1256. és 1261. okleveleket, látni való, hogy Mich bán, Cosmas fratere nem lehetett, mert, mint Ivanka fia a birtokon nem osztozott; minthogy azonban az okmány a Mich és Cosmas közötti rokonságot határozottan megjelöli és mivel hogy Mich bán 1261-ben nem mint néhai emlittetik, úgy hiszem őt Ivanka testvérének tarthatjuk. 1321-ben élt Koaznay Kozma fia Kozma és 1323-ban és 1339-ben Koaznay János fia Péter._{Zichy cs. okm. I. 261., 271.}* Már fentebb emlitettem, hogy Kovászna Csicsallal határos volt s igy megemlitendőnek vélem, hogy 1339-ben Chichaly Kozma fia Péter fiaival, Berend, Pál és János nevével találkozunk._{Anj. okm. III. 353.}* Ezen felsorolt adatok alapján nem mondhatom Németh Béla urral, «hogy a Szigethy család őse Kovásznay Kozma volt, ki később a Mindszenthi nemesek sorában áll. E Kozmának atyját Moruchnak hivták és még egy testvére volt, kit Machrinusnak hivtak.»

Kovásznay N.; Ivanka comes † 1256 előtt; Mych bán; Mych 1271; Cosmas 1256 magister 1261–73 comes; János 1256; Péter 1323–39; Kovásznay Kozma 1321; ~ Chichaly Péter 1339; Berend; Pál 1339; János

II. Almamelléky, Szigethy és Thapsony családok.

Ugyancsak Szigetvár történetében a Szigethi-családról a következőket olvassuk: «Még egy testvérük volt nevezetteknek, kit Istvánnak hivtak s midőn ez meghalt, Machrinus kénytelen volt mindszenti birtokait elzálogositani, hogy testvére birtokait magához válthassa ... Ez okiratból megtudjuk azt, hogy a nevezett Machrinus comesnek 2 fia volt, u. m. Lancret és Jungud.» Ebben az 1275-iki okmányban a következő családtagokat találjuk: Ambrusius filius Thome, Cosmas filius Mozoch, Absolon filius Petri, Moson filius Karachym, Pons filius Stephani de villa Omnium Sanctorum de iuxta alma pro se pro Benud filio Mach, Gyliano filio Mikaelis, Matheo filio Adam ac pro ceteris omnibus generacionibus suis de eadem villa Omnium Sanctorum.»_{Wenzel: Árp. uj okm. XII. 137.}* Az okmány szavai szerint ezek Mindszentiek voltak és a «de iuxta alma» csupán Mindszent közelebbi meghatározása. Abban teljesen igaza van Németh Béla urnak, hogy ezen okmányban megtaláljuk a Szigeti család őseit «Comes Marthynus filius Mortun de Alma», «eidem Comiti Marthinus et filius suis Lancherech et Jongud» személyeiben s igy a Nagy Iván által közölt családfa okmányi megerősitést nyer._{V. ö. Nagy I. Magyarorsz. ns. csal, I. 274.}* Nem bocsátkozom ismétlésébe a Németh Béla ur által felhozott adatoknak, csupán azt emlitem meg, hogy a család ősi birtokai voltak: Almamellék, Gibolthmellék, Kiszló, Sebes, Peterd, Nagyvágy, Zegedi, Okormellék, Telek, Szent-Iván, Nempti, Onfalva, Szent-Dömötör, Botka és Vaagi. Ezen birtokokhoz jöttek még 1306-ban Kreylin és Breztouch, melyeket Isou fia Miklós, a csázmai káptalan előtt Ankó leányának és vejének Lartchret fia Beke fia Lanceusnak ad; ugyancsak Isou fia Miklós 1339-ben Csörnecs-et (Verőczem.) adja Lanceusnak és jegyesének Ankónak, a határjárást a csázmai káptalan 1340-ben megtartja. 1347 körül kapják meg szintén a fenti Miklóstól az Ujlak mellett fekvő Monyurokereket, melybe azonban az ujlaki népek ellentmondása miatt a beiktatás nem történhetett meg. 1354-ben István tótországi bán Beke fia Leontius Creten, Breztouch (Kőrösm.) és Chernech (Verőczem.) falvait a nyusztadó alól felmenti. 1369 ben Szentkozmadamiani Beke fia Lanceus kérésére Creten, Breztouch, Thopolcha (Kőrösm.) és Chernech (Verőczem.) nevü falvak határait a pécsi káptalan megjárja. 1373-ban Baranyamegyei Almamelléki Beke fia Lanceus 32 márkával Nabradi János özvegyét kielégiti._{A rokonsági viszonyt ez a rövid családfa tünteti fel}

_{Isou; Miklós; Bagych ~ Nabradi János † 1372 előtt; Ankó ~ Almamelléki Lanceus 1372;
Fülöp 1372; Bálint 1372.}

* 1377-ben Almamelléki Beke fia Leontius és neje Ankó Crethen, Brizalch, Chernech birtokaikat Ilona leányuknak és férjének, Domokos fia Mihálynak, János esztergomi érsek unokaöcscsének adták. 1379-ben a somogyvári convent Mihály m., néhai Lypolchy János esztergomi érsek rokonát, Lajos király parancsára a fenti birtokokba be is vezeti. 1382-ben Breztouchon Surdis Mihály m., néhai János esztergomi érsek rokona vásárjogot kap. 1384-ben Lanceus leánya Ilona, Surdis Mihályné, Mária királyné előtt Creten, Breztouch, Chernech birtokai védelmét Garay Miklós nádorra bizza, még is úgy, hogy ha örökös nélkül halna meg, a birtokok Garai Miklós nádorra szálljanak._{Tört. tár 1896. évf.}* 1406-ban Thamasolczi Szász Mátyás kretini két jobbágyán többen hatalmaskodnak. 1427-ben Zsigmond kir. Tamasolczi Szász Mátyást, ha panasza igaznak találtatnék, a Krajetin faluhoz tartozó Podwarcz helységbe visszahelyezni rendeli. 1464-ben Thamasolczi Szász Imre Kretyon falut elzálogositja._{U. o.}* A család leszármazása (85. oldalon) a következő:

85Márton de Alma; István; Márton de Alma_{Német B.: Szigetvár történetében Machrinusnak nevezi.}*; Sungud; Lancred comes 1333 de Almamellék_{Wenzel. II. 408.}* † 1330 körül; Beke_{Wenzel II. 408.}* 1330–44 de Zygeth; István_{Wenzel. II. 408.}* 1330–44 de Zygeth ágostonrendi szerzetes 1351 I/II. nyitrai püspök 1367 II/II. kalocsai érsek jeruzsalemi patriarka † 1382; János 1344; Kozma_{Wenzel. II. 408.}* 1330–39; István 1376 de Zygeth 1376 Baranyam. alisp.; Demény de Szigeth 1339; Ferencz 1383 de Zygeth ~ Klára_{N. J. I. 274.}*; Leontinus v. Lancretius_{Tört. tár. 1896. 507.}* v. Lanteus de Szentkozmadamian 1369_{Tört. tár. 1896. 507.}* de Almamellék 1373_{Tört. tár. 1896. 507.}* ~ Isou fia Miklós, 1. Anka, † 1408 előtt_{Tört. tár. 1896. 507.}* 1306; Anthimus 1344 de Thapson 1398 de Zygeth ~ Jusztina, Tamás erd. vajda rokona_{N. J. I. 274.}*; Demeter_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1411–1415; Miklós; Tamás 1411–24 de Zygeth_{Teleki cs. okl. II. 85.}*; Péter de Zygeth; Ilka_{Tört. tár. 1896. 507.}* 1408 de Zygeth Thamasolczi Szász Mihály Domokos de Surdis fia_{Tört. tár. 1896. 507.}* † 1308 előtt; János 1398, † 1420 körül 1398 szlvon albán és Kőrösm. főisp. 1399–1400 tótországi albán, zágrábm. főisp._{Blagay cs. okl. 200, 208.}* 1409–1413 alnádor_{Zichy cs. okl. VI. 151.}*: 1417 alnádor; budai várnagy_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1403–1406 de Zygeth ~ Hedvig 1471_{Teleki cs. okl. II. 85.}*; László_{Teleki cs. okl. II. 61.}* 1464; György_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1394, † 1425 előtt 1398 de Zygeth; Osvald_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1411–25; N._{Teleki cs. okl. II. 85.}* ~ Zichy Benedek; N._{Teleki cs. okl. II. 85.}*~ Cziráky Tamás; leány_{Teleki cs. okl. II. 85.}* ~ Batthyány Albert; Miklós_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1415–55 1446 Baranyam. alispán_{Zichy cs.okl. IX. 104. 35.}* László_{Teleki cs. okl. II. 85.}* de Thapson ~ Krisztina 1464; Borbála_{Teleki cs. okl. II. 85.}* ~ Istvánffy János; N._{Teleki cs. okl. II. 85.}* ~ somkereki Erdélyi Antal; Erzsébet_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1471; János_{Teleki cs. okl. II. 85.}* de Thapson de Viszló_{Németh B.: Szigetvár.}* 1424–70; Ilona_{Teleki cs. okl. II. 85.}* ~ enyingi Török Ambrus; László_{Teleki cs. okl. II. 85.}* 1455; Balázs 1417; Margit 1402_{Teleki cs. okl. II. 85.}*

III. Enyingi Török család.

«A Török család eredete nem Enyingen, hanem Keményfalván keresendő. Keményfalva egykor tolnamegyei község volt .... E helyen kell a Török család származását is keresnünk.» Ebből és abból, hogy Török Ambrus atyját Györgynek hivták, kiindulva, Németh Béla ur a következőleg folytatja: a Kemen nemzetség egyik ága Keménfalvay nevet használta s ennek egyik ágán 1426-ban Mihály fiait, Bálintot és Györgyöt látjuk szerepelni, minthogy ezen utóbbi ág teljesen megfelel a kivánalomnak, mert nemcsak a családban szerepelni látjuk a Bálint nevet, de mert ez tényleg oly Keményfalvay család, melynek György nevü tagja a fenti Györgynek teljesen megfelel._{Németh B.: Szigetvár. 55–56.}* Az adatok ily tetszetős csoportositásával az Enyingi Török család eredete tisztázva volna; minthogy azonban az Enyingi, illetve ekkor még Keményfalvi Török család később sem Jánosiban, sem Gadányban, sem Keményfalván birtokos nem volt, holott a Gadányiak és még Gadányi Bálint is 1450-ben birtokos volt_{Zichy cs. okm. IX. 200.}* sőt, mint az okmányokból látjuk, ekkor már nem is Keményfalvy, hanem Gadányi néven szerepelnek,_{U. o. IX. több okmánya.}* határozottan mondhatjuk, hogy az Enyingi Török családnak a tolnamegyei Kemen nemzetséghöz semmi köze. Németh Béla úr azon állitását, hogy a Török család eredete Keményfalván keresendő, én is elfogadom, csak hogy ezen Keményfalva nem Tolna, hanem Zalamegyében feküdt és tényleg, ott már 1338-ban találunk Keményfalvyakat, ú. m. Rohmann fiait, Kemen, János és Tamást, továbbá Péter fia Istvánt._{Zichy cs. okm. VI. 10.}* Majd egy századig nincsenek adataim a családra. 1428-ban azonban Keményfalvi Török László nevével találkozunk, ki Nagy-Bakonok felét kapja._{Csánki: Magyarorsz. földr. III. 191.}* 1439-ben ugyanezen Török László, de Bakonak előnévvel, megveszi a Kanizsayak Zalaszeg, Aranyad, Szentpéter és Ujfaluban fekvő részeit._{Csánki: Magyarorsz. földrajza. III. 191.}* 1452-ben szintén László Pali előnévvel birja Cserfő pusztát._{U. o.}* 1513-ban Keménfalván Török Mihálynak 2 portája van._{U. o.}* Sajnos, ezen szükszavu adatok nem engedik meg a családfa összeállitását, annyit azonban ezek után is bátran mondhatunk, hogy a Keményfalvi és Bakonoki Török család egy törzsből származik, és hogy a Bakonoki ág őse László, Bakonok szerzője volt. Török Ambrus 1473-ban Keményfalvi,_{Németh B.: Szigetvár. 55.}* 1473-ban Keményfalvi és Enyingi, végre 1479-ben csupán az Enyingi előnevet használja;_{Tört. tár 1889. 237. l.}* Ambrus fivérét Pétert 1476-ban Keményfalvi előnévvel találjuk._{U. o. 1886. évf.}* Ezekből láthatjuk, hogy a Keményfalvi és Enyingi Török család egy és ugyanaz s azt is tudjuk, hogy a Törökök közül 1488-ban Enyinget egyedül Ambrus birta_{Csánki: i. m.}* s innen magyarázható meg az, hogy csupán Ambrus használta, az Enyingi előnevet. A Bakonoki és Enyingi család közös származására enged következtetni az 1484-ben kelt czimeres nemes levél, melyet Enyingi Török Ambrus és fiai, Imre és Benedek, továbbá Bakonoki Török Péter és fia András, László és fia László kapnak. A fent elmondottak alapján hinni merem, hogy a Török család őseinek leszármazása, a körmendi, az országos és egyéb levéltárakban található okmányok alapján rövid idő alatt tisztázható fog lenni és az ujabban lábrakapott Henning leszármazás is teljesen megdönthető lesz._{Margalits E.: Horv. tört. rep. I. k. 656., 657. l.}*
DARÓCZY ZOLTÁN.

Ladamér esztergami érsek származása.

Ladamér érsek pályafutásáról mindeddig csak azt tudtuk, hogy 1257-től 1261-ig veszprémi éneklő kanonok, 1264-től 1266-ig István társkirály alkanczellárja, 1268-tól 1279-ig váradi püspök, 1279-től 1298-ig esztergami érsek volt. Családi, illetőleg rokonsági viszonyairól pedig a következőket tudtuk.
Maga Ladamér érsek kijelenti Esztergamban 1292-ben, érseki működése harmadik évében, hogy rokonainak («consanguineorum nostrorum»): a veszprémmegyebeli Mencshelyi Móric comesnek és Pál fia Monoszlói Gergelynek, a veszprémi várhoz tartozó, Zalamegyében fekvő Henye (Heney) nevü földet, melyet valamikor IV. Béla az ő személyének, nem pedig az általa képviselt egyháznak adományozott, odaajándékozza. Itt azonban mindjárt ki kell emelnünk, hogy Monoszlói Gergely atyja nem Pál, hanem Saul és hogy Fejér (VI/1., 226–228.), ki az erről szóló okiratot Hevenesi gyüjteménye után közli, vagy az évszámot, vagy az érseki működés évét elferditve közli. Ha az adományozás csakugyan 1292-ben történt, akkor az érseki működés éve a 13-ik (1279-től számitva), a mit maga Fejér is sejt; ha a működés éve a harmadik, akkor az évszám 1282.; határozott döntést azonban nem adhatunk.
Kolény veszprémi főesperes 1297-ben kijelenti, hogy a zalamegyebeli Monoszló közelében, a káli völgyben fekvő Sásdi nevü birtokát Ladamér esztergami érsek unokaöcscsének («nepotis») Saul fia Monoszlói Gergely mesternek örök áron eladja._{Hazai okmánytár V. 85.}*
Mencshely még jelenleg is Veszprémmegyében, Monoszló pedig Zalamegyében létezik és igy sehogy sem szabad ezen Saul fia Gergelyt Monoszló-nembeli embernek vennünk, mert a Monoszló nemzetség nem a zalamegyei, hanem a kőrösmegyei Monoszló (=Moszlavina)-tól vette nevét.
Hogy Mencshelyi Móricz a Veszprémmegyében törzsökös Vázsony nemzetség tagja, okiratilag be van bizonyítva. Monoszlói Gergelyről az Atyasz bán nemzetségéből való Csaba 1296-ban azt mondja, hogy az ő rokona (cognatus_{Hazai okmánytár V. 79.}*) és igy – tekintettel arra, hogy egy Vázsony nb. Jónás is Ladamér érsek szogálatában állt – könnyen elhihetnők, hogy Atyasz bán, Ladamér érsek, Mencshelyi Móric és Monoszlói Gergely az eddig ecsetelt rokonsági viszonyok összegezése révén a Vázsony nemzetséghez tartoztak, – csak hogy ezt egyelőre apodiktikus határozottsággal nem állithatjuk, hisz azt sem tudjuk még biztosan, vajjon Monoszlói Gergely az érsek fivérének vagy nővérének a fia.
Knauz Nándor fivére fiának vette s ennek alapján kimondta, hogy Ladamér a Monoszló nemzetség tagja. Fentebb már hangsulyoztam, hogy a Monoszló nemzetség nem a zala-, hanem a kőrösmegyei Monoszlótól vette nevét, igy tehát Knauz meghatározása helytelen, de – a mint ezt a következő sorok mutatják – a puszta «Monoszlói» név, melyen most ezen érsek többnyire szerepel, szintén nem szabatos.
Kont Miklós nádor egy 1361. okt. 6-án kelt oklevelében mondja, hogy Seyfried pannonhalmi apát és egynéhány (zalamegyebeli) Kapolcsiak között egy bizonyos Serefelmolna nevü malom miatt per támadt, melynek folyamán Henyei Lőrinc fia Gergely azzal állott elő, hogy ő neki is vannak erre a malomra birtokigényei. Állitásának igazolására határnapot kapva, 1362 május 1-én egy okiratot mutatott fel, melyet Buzád-Hahót nb. Arnold, Zalamegye főispánja, Kázmér veszprémi prépost, Kanizsai Rajnald, Trepk, Márk, Lukács és Vitális, mint királyi kiküldöttek a zalamegyei birtokviszonyok rendezése ügyében 1237-ben kiállitottak és melyben elismerték, hogy néhai Tivadar fiai: Henyei Ladamér veszprémi dékán és Lőrinc Szerafin nevü kir. tárnoktól egy malmot vásároltak. Ezen malmot (melyet utána Serefelmolnának neveztek) Szerafin bizonyos Jakabtól még IV. Béla idejében vásárolta. Szerafin halála után ennek fia István a nevezett Ladamér dékánt és fivérét Lőrincet ezen malom ügyében támadta meg, mire a fentemlitett királyi kiküldöttek őt igényeinek igazolására felhivták, a mit ő azonban nem tehetett. A birák megerősitették tehát Henyei Tivadar fiait a malom birtokában._{Pann. oklevéltár II. 555.}*
Ezen okiratból világosan kitünik, hogy egy Ladamér nevü magasabb rangu pap, ki 1237-ben még veszprémi dékán volt, bizonyos Tivadarnak a fia, Lőrincnek a fivére s hogy a zalamegyei Henye nevü helység ura, melytől nevét is kapta. Az illető okirat beszél ugyan még Ladamér és Lőrinc fratreseiről is, de ezek, úgy látszik, csak rokonaik, nem fivéreik.
Zalamegyében több Henye nevü helység volt és van. Legelőször találkozunk vele Heney néven 1181-ben, midőn bizonyos Folkmár comes itteni birtokából hat szőlőkertet a bakonybéli apátságnak adományoz._{Wenzel: I. 77.}* Miután fentebb láttuk, hogy a pannonhalmi apátság ellen egy Henyei-birtokos igényeket támaszt, biztosra vehetjük, hogy a Folkmár-féle Henye az 1361 évivel azonos. Azonos vele, úgy látszik azon Henye nevü völgy (vallis Hene) is, melyben Buzád-Hahót nb. Arnold comes 1266-ban birtokolt és melyben ugyanezen Arnold egy bizonyos szőlőkertet Sükösd fia András vasvári karronoknak és rokonainak adományozott._{Wenzel: VIII. 161.}*
Az eddigiek alapján azt kellene hinnünk, hogy Henyei Ladamér, ki 1237-ben mint veszprémi dékán Henye birtokosa, az 1298-ban elhalálozott esztergami érsekkel azonos és hogy a dékán 1237 után még 61 évig élt, a mi felette magas koráról vallana; nem lehetetlen ugyan, de – mint majd látjuk – nem való.
István alországbiró egy 1269 okt. 28-án kelt oklevele ugyanis azt mondja, hogy a zalamegyei Nevegy nevü 7 falu lakosai és a következő Henye-családbeliek között a két falu között fekvő Somberek nevü erdő ügyében határjárás tartatott. A Henyeiek a következők:
1. Henyei Vasas fiai Ákos és Mihály saját és Henyén lévő nemzetségi rokonaik nevében.
2. Móric fia Detre és Jakab fia István saját és Henyén lévő nemzetségi rokonaik nevében.
3. Poros fia Pál, Henyén lakó veszprémi nemes várjobbágy saját, mint a veszprémi várnak Henyén lakó többi jobbágyai és polgárai nevében. Itt tehát Tivadar fiaira: Henyei Ladamérra és Lőrincre nem akadunk; de midőn a határjárást olvassuk, azt találjuk, hogy mindjárt az első határnál, melyet Várutja-nak neveztek, néhai'Ladamér pérpost földje fekszik._{Zalamegyei oklevéltár I. 54.}* Ebből tehát kiviláglik, hogy Henyei Ladamér veszprémi dékán, ki 1237-ben fivérével, Lőrinccel együttesen mint birtokos szerepel, 1269-ben már nem él, hogy életét mint prépost befejezte és hogy henyei földje még halála után is családjának birtokán van. Ezek után sokáig nem hallunk semmit a Henyeiekről. Csak 1340 jul. 16-án tanusitja az almádi konvent, hogy Henyei Kozma fia Miklós vérdij fejében bizonyos összeget lefizetett._{U. o. 369.}* 1361 aug. 18-án Henyei Mátyás fia István anyja után a zalamegyei Apáti nevü birtokból őt illető részét megkapja._{U. o. 634.}* 1376 febr. 24-én Henyei Domonkos fia István egyike azon birtokosoknak, kiket a nádor a zalamegyei Sárosdfő nevü jószág becslésére kiküld._{U. o. II. 129.}* 1424 máj 5-én Henyei Köntös Péter Zalamegyének egyik szolgabirája._{U. o. 438.}*
Az eddigiekből a következő tünik ki: hogy Tivadar fia Henyei Ladamér mily prépost volt nem tudjuk, de majdnem biztosra vehető, hogy a veszprémi káptalan prépostja volt és ennek alapján kimondható, hogy prépostsága 1252 és 1257 közötti időre esik; 1252-ben ugyanis még Henrik a prépost, 1257-ben már Ajka nb. Favus az, de a köztük lévő időben nem ismerünk prépostot és igy Henyei Ladamér prépostságát csak ezen egyetlen időürbe helyezhetjük.
Tekintettel már most arra, hogy Ladamér érsek magát világosan a zalamegyei Henye birtokosának mondja s határozottan kiemeli, hogy IV. Bélától egy Henyén lévő birtokrészt nem egyháza, hanem személye számára kapott, a mi annyit jelent, hogy neki Henyén családi birtoka volt, megczáfolhatatlanul be van bizonyitva, hogy ő az 1237-ben mint veszprémi dékán szereplő és 1269-ben már nem élt (Tivadar fia) Henyei Ladamér prépostnak az unokaöcscse s valószinűleg az 1237-ben szerepelt Lőrincznek a fia; igy tehát minden tapogatózásnak véget vetünk, a mennyiben egyszerre s mindenkorra Ladamér érseket az esztergami érsekek sorába mint Henyei Ladamért beillesztjük.
Hogy a későbbi Henyei családbeliek közül kik származnak az érsek egyenes vonalából, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy az 1361-ben szereplő Henyei Lőrinc fia Gergely az ő fivérének egyenes utódja.
Dr. WERTNER MÓR.

Földvári és pataji Zuborok.

Daróczy Zoltán ur, hivatkozással a «Cesanis és Nassis» czimü dolgozatomra (folyóiratunk 1907. évf. 199–200. oldal) arra figyelmeztet, hogy oly okiratokat ismer, melyek az emlitett közleményem keretébe bele nem illeszthetők, sőt azokra nagyon is zavarólag hatnak, miért is szükségesnek tartja, hogy ezekre figyelmemet felhivja. Állitásának bebizonyitására négy okiratkivonatra hivatkozik, melyekből határozottan kiolvassa, hogy az 1470 és 1475. években emlitett Földvári Zubor János azonos Paksi Jánossal és hogy az 1440-ben emlitett Földvári Albert, György és János Paksi Szemere tolnamegyei alispán fiai. Továbbá azt is véli, hogy azon Földvári Zubor János, ki 1470-ben mint tolnamegyei alispán, 1478-ban pedig mint tolnamegyei birtokos szerepel, Paksi Zemere fiával, Jánossal azonos stb. stb.
Elemezzük már most röviden ezen okiratkivonatokat!
a) Az 1440 aug. 15-én kelt és a Zichy-oklevéltár IX. köt. 17. old. megjelent darabból kitünik, hogy az ott szereplő Földvári György, János és két Albertnek semmi közük sincs a Rátót nb. tolnamegyei Paksiakhoz. Bizonyitja ezt azon körülmény, hogy az ott szereplő Földvár nem a tolnamegyei Dunaföldvár, hanem a bácsmegyei (Tisza- ?) Földvár, hogy a bizalmi férfiak (Szilágyi Ozsvát, Szákai György és Bodonyi Balázs) nem tolna-, hanem bács-bodrog megyei lakósok; a fődolog pedig az, hogy Puksi Szemere fiai János és György – a mint ezt a következő adatok igazolják – 1440-ben még nem is éltek.
b) Daróczy ur szerint Paksi Zemere fia István és neje Derecskei Krisztina és fiai János és György 1445-ben bizonyos peres ügyben tiltakoznak. Az eredeti kutfő (Magyar Történelmi Tár VI.) ezt másképen adja. Ott azt találjuk, hogy 1445 okt. 9-én «egregius Zemere de Pakos in personis Stephani et Ladislai filiorum ac nobilis dominae Cristinae vocatae filiae condam Pauli filii Laurencii de Derechke nec non Johannis et Georgii filiorum ejusdem dominae Cristinae» stb. Itt tehát egyetlen-egy betü sem árulja el, hogy Paksi Szemere Derecskei Krisztinának a férje; csak azt olvassuk ki, hogy Paksi Szemere két ügyfelet képvisel és ezek a következők:
1. Néhai Derecskéi Pál fiai: István és Lőrincz.
2. Ugyanezen Pál leánya Krisztina és ennek fiai János és György. Krisztina 1445-ben már özvegy, de hogy ki volt a férje, azt ezen darabból még ki nem betüzhetjük.
c) 1453 márczius 18-án megjelenik Garai László nádor előtt Dabi Tamás deák_{Előfordul 1458 és 1461-ben is, Zichy-oklevéltár X. 7. 150.}* «in personis Stephani filii Pauli de Derechke et Ladislai de eadem nec non nobilis dominae Cristinae vocatae consortis egregii Zemere de Pakos ac Georgii, Zemere, Alberti et Johannis filiorum ejusdem». Paksi Szemere, ki 1445. csak Derecskei Krisztinának a jogi képviselője, 1453-ban már Krisztinának a férje. Krisztinának itt szereplő négy fia közül Szemere és Albert a második házasságból valók, mig, János és György, kik már 1440-ben szerepeltek, az első férjtől valók. Hogy ezen okirat a négy fiut ismét csak Krisztina fiainak» nevezi, abban találja magyarázatát, hogy a fenforgó örökösödési perben nem Paksi Szemere, hanem kizárólag csak Derecskei Krisztina és az ő gyermekei, tekintet nélkül ezeknek atyai származásukra, a törvényes örökösök, a mint ezt a következő stemmatöredék mutatja:

Ozorai András; Miklós; Borbála ~ Scolari Pipo † 1427; Borbála 1400 ~ Derecskei Lőrincz; Krisztina ~ 1. † 1440 előtt 2. Paksi Szemere 1445 után; 1-től: János 1445, 1453; György 1440, 1453; 2-tól: Szemere 1453; Albert 1453

d) 1470 január 8-án már megismerkedünk Derecskei Krisztina első férjével is. Az illető okiratkivonat mondja: «quod Ladislaus filius Stephani, filii Pauli de Derechke i n sua ac Johannis et Stephani fratrum carnalium suorum ac nobilis dommae Cristinae relictae condam Zemere de Pakos et Johannis Zwbor de Feldwar falii ejusdem dominae Cristinae persornis» stb. Paksi Szemere neje Krisztina 1470-ben tehát másodszor özvegy és ezen évben fiával, földvári Zubor Jánossal együttesen szerepel. Miután az okirat itt is világosan hangsulyozza, hogy ezen János csak Krisztinának a fia, kézzelfogható, hogy ennek nem Paksi Szemere, hanem Krisztinának első férje, egy ismeretlen személynevü Földvári Zubor az atyja s igy magától értetik, hogy ezen Zubor János az 1445-ben felmerült Jánossal azonos. Fivére György – úgy látszik – 1470-ben már nem élt.
e) 1473 jan. 21-én találjuk «quod Stephanus filius Stephani filii Pauli de Derechke in sua ac Johannis et Ladislai fratrum carnalium suorum et nobilis dominae Cristinae relictae rondam Zemere de Pakos et Johannis Zwbor de Feldwar filii ejusdem dominae Cristinae» stb. Tehát itt is annak határozott kiemelése, hogy Zubor János csak Krisztina fia.
Teljesség kedvéért még a következő (1523-ban kelt) okirati kivonatot adom, mely szerint «praelibatum Johannem de Pakos filium Zemere filii alterius Zemere de Pakos ex nobili condam domina Cristina filia olim Pauli filii Laurencii filii Lucae de Derechke progeniti existere, ipsum vero Laurencium filium ejusdem Lucae Derechkey ex nobili domina Barbara filia Nicolai filii Andreae de Ozora propagatum fuisse». Ennek és egyéb forrás alapján megkapjuk a következő stemma-töredéket:

Derecskei Lukács ~ Ozorai Miklós leánya, Borbála; Lőrincz; Pál 1400, 1405; Zsuzsanna 1400, 1410; Dorottya 1400; Orsolya 1400; Miklós 1436; István 1445 (1466-ban: Váronyi); László 1445, 1453; Krisztina 1445, 1453 ~ 1. Földvári Zubor N. † 1445 előtt 2. Paksi Szemere † 1473 előtt; István 1473; János 1473; László 1473.

Már Wenzel Gusztáv elkövette azon hibát, hogy a Magy. Tört. Tár 1859. évf. 62. oldalán Földvári Zubor Jánost Paksi Szemere fiai közé sorozta. Ez csak úgy történheetett, hogy az okirati genealogiai adatokat kellőleg nem mérlegelte.
II. Ulászló király 1492 jul. 13-án oklevelet állit ki, melyben Pakosi Albertnek és Földvári Zubor Jánosnak megtiltja, hogy Ráczkeve város lakosaitól adót vagy vámot szedjenek. Mindketten Derecskei Krisztinának két férjtől nemzett fiai.
A «Cesanis és Nassis» czimü dolgozatomban emlitett Nassisi Swan-ra még azt is akarom kiemelni, hogy Swan (= Zsván) nem más mint az olasz Giovanni (Dzsovanni = János) egyik változata.
A Földvári Zubor-család nemzedékrendjét még a következő adat is egésziti ki: Zuborius de Nassis, királyi főkincstárnok és budai várnagy Tatán 1406 körül Sopron városához a zsidó adók behajtása ügyében levelet intéz._{Magyar-zsidó oklevéltár I. 122–123.}* Ezen Zubor kétségkivül azon Zuber, ki Fejér X. 4, 138. szerint 1402 szept. 21-én budai várnagy.
Dr. WERTNER MÓR.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi május hó 27-én Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt tartott ülésén jelen voltak: Barabás Samu, Békefi Remig, id. Dániel Gábor, Dőry Ferencz, Makay Dezső, Ortvay Tivadar, Reiszig Ede, id. Szinnyei József ig. vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok, Áldásy Antal titkári teendőkkel megbizott jegyző és Szabó László jegyzői teendőkkel ideiglenesen megbizott évdijas tag.
Elnök az ülést megnyitva Aldásy Antal felolvasta «Egy ismeretlen magyar női rendjelrőlr»czimü értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
Ezután elnök a folyó ügyek előtt szomorodott szivvel jelentette be dr. Schönherr Gyula társ. titkárnak f. évi márczius hó 24-én Nagybányán bekövetkezett elhunytát és kegyeletes szavakkal emlékezett meg az elhunyt érdemeiről, ki 1886 óta mint jegyző, 1899 óta mint titkár és a «Turul» szerkesztője szolgálta a Társaság érdekeit. Jelentette, hogy az elnökség a gyászhir vétele után táviratilag fejezte ki részvétét az elhunyt édes anyjának és családjának, a ravatalra diszes koszorut helyezett, külön gyászjelentést adott ki, mely a tagoknak megküldetett. Jelentette továbbá, hogy a temetésen személyesen megjelenvén, ott az elhunytat a társaság nevében is elbucsuztatta. Jelentette továbbá, hogy a haláleset alkalmából a szegedi Somogyi-könyvtár és a nagyszebeni városi levéltár a társasághoz intézett átiratukban részvétüket fejezték ki, melyet az elnökség az illető intézeteknek megköszönt.
Az igazgató-választmány mély megilletődéssel fogadta nagyérdemü titkárának elhunytát és efeletti őszinte mély részvétének az ülés jegyzőkönyvében is kifejezést adott, az elnöki bejelentésben foglalt intézkedéseket tudomásul vette és elhatározta, hogy az elhunyt érdemeit egy a társaság valamelyik ülésén tartandó emlékbeszéddel fogja megörökiteni.
Ezután elnök jelentette, hogy a mult választmányi ülésen nyert felhatalmazás alapján a jegyzői teendők ideiglenes ellátásával addig is, mig a titkári, esetleg jegyzői állásra nézve az ig. vál. véglegesen nem intézkedik, Bártfai Szabó László évdijas tagot bizta meg.
Uj tagokul jelentkeztek, évdijas tagokul 1908-tól kezdve: Bessenyey Ferenczné, Budapest, aj. Soós Elemér; Bessenyey Ferencz tábornok, Budapest, aj. a jegyző; dr. Czobor Alfréd vármegyei levéltárnok, Kassa, aj. Szabó László; dr. Halász Bálint árvaszéki ülnök, Budapest, aj. a jegyző; Hevesvármegye közönsége, aj. a jegyző; Jakubovich Emil m. n. múzeumi gyakornok, Budapest, aj. Szabó László; Sörös Pongrácz főisk. tanár, Győrszentmárton, aj. a jegyző; Szőke Endre honvédszázados, Kiskunfélegyháza, aj. Tóth Árpád; Szőllősy Kálmán mérnök, Nagybecskerek, aj. Szabó László; báró Waldbott-Bassenheim Frigyes cs. és k. kamarás, Tolcsva, aj. ifj. Reiszig Ede.
Ezután a jegyző előadta, hogy Horváth Sándor orsz. levéltári fogalmazó, évdijas tag azzal a kéréssel fordult a társasághoz, hogy a vármegyei levéltárakban őrzött, az orsz. levéltár által felülvizsgált czimeres nemeslevelek lajstromát a Turul melléklete gyanánt bocsássa közre. Bemutatja a jegyzék első részének kéziratát, mely nyomtatásban mintegy 1 1/4 ivet tesz ki. Jelenti, hogy a társaság költségvetésében e rendkivüli kiadvány czéljaira fedezet előirányozva nincsen, a költségek a Franklin Társulattól nyert költségvetési tervezet szerint ivenként 126 koronát tennének ki, mihez még az irói tiszteletdij is járulna. Jelenti továbbá, hogy a szerzőtől nyert informácziók alapján a jegyzék folytatása csak mintegy 1 1/2–2 év mulva volna várható.
Az igazgató-választmány beható eszmecsere után úgy határozott, hogy jóllehet a jegyzék értékét kellőképen méltányolja és annak közrebocsátását szükségesnek tartja, mégis tekintettel a társaság pénzügyi helyzetére és arra, hogy a jegyzék folytatása belátható időn belül nem várható, annak közrebocsátására nem vállalkozik.
Ezután Tóth Árpád társ. pénztárnok terjesztette elő a pénztár állapotáról szóló jelentést, mely szerint az ülés napjáig bevétel volt 3417 kor. 71 fillér, a kiadás 2745 kor. 78 fillér, egyenleg 671 kor. 93 fillér. Vagyonállás összes vagyonban 35,471 kor. 93 fillér, teher 3458 kor., tiszta vagyon 32013 kor. 93 fillér.
Több tárgy nem lévén, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Makay Dezső és Dőry Ferencz ig. vál. tagokat kérte fel és az ülést bezárta.

SZAKIRODALOM.

Monumenta historica nobilis communitatis Turopole olim «Camus Zagrabiensis» dictae. Collegit et sumptibus eiusdem communitatis edidit Emilius Laszowski.

II. kötet 1467–1526. Zágráb 1905. XXXIV., 624 l. 80.
A folyóiratunk 23. kötetében ismertetett vállalkozásnak előttünk fekvő második kötete, az 1526. évig terjed. A 11 hónapos időköz, mely az első kötet megjelenését elválasztja a másodiktól, legjobb bizonyitványa a kiadó lelkiismeretének, mert mutatja, hogy a türelmes szerkesztő hiven a legfontosabb methodikai elvhez, csak akkor fogott a kiadáshoz, mikor már az egész kiadandó anyag ismeretes volt előtte.
Ezen kötet tulajdonképen a második (az első: Tkalčićé) nagyobb horvát publicatió, mely egységes anyagot nyujt abból a korból a horvát vidékek állapotainak megvilágitására s azért kiváló értéke van úgy a kultur- és jogtörténetiróra, mint a genealogusra és a történelmi földrajzzal foglalkozóra.
Nem mulaszthatjuk el, hogy külön emlitést ne tegyünk arról az érdekes archaizmusról, mely ezen kötet révén nyilvánul az akkori szlavon lakosok életében. Még a 15. század folyamán, mikor a magyar anyaterületen már nyoma veszett a nemzetségeknek, a Száván tul e tekintetben még minden a régiben volt. Sürün emlittetnek a generatiók, sőt a pörirati formulák, főleg pedig a pörfolyamat arra vall, hogy e területen még az ujkor kezdetén a nemzetségek szervezete keveset veszitett középkori fontosságából (160. l. 1561-iki jegyzet: ... ceterorumque fratrum carnalium, patruelium atque generationalium et condivisionalium ipsorum, generationis scilicet Jarebichi). S ha hozzávesszük a déli szláv, valamint a máig is fennálló észak-albán törzsjogot (v. ö. Thallóczy, Blagay-cs. oklevéltára LIX – LXV. ll.), mondhatjuk, hogy a nemzetségi szervezet életképessége direkt arányban áll a szláv népek mennél délibb földrajzi helyzetével, azaz a magyar anyaföldtől, vagy jobban mondva az átalakitó erővel biró magyar országos jog hatásától való távolsággal. Hasonlóan érdekelni fogja a genealogust, hogy ezen kötet egyik pöriratában használtatik a szó genealogia, (1513. 307. l. procurator predicte domine Sophie actricis prescripte genealogie in nullo repugnante [!], v. ö. Bartal, Szótár 292).
De a kötet nem szükölködik a politikailag fontos adatokban sem, mert néhány oklevél (17., 133., 144. sz.) uj világitásba helyezi Mátyás király és a horvát főurak viszonyát, főleg pedig megváltoztatja némi vonását azon képnek, melyet Teleki (Hunyadiak kora V.) az erőszakos Laki Tuz János, szlavon bánról és Medve, Lukavecz meg Rakolnok uráról rajzolt.
A főlevéltárak, melyekből a szerző anyagát meritette, ugyanazok mint az első kötetnél: a magyar kir. országos, a horvát országos és a zágrábi akadémiai levéltárak. A magánlevéltárak szereplése a korral aránylag mindinkább fejlődik úgy, hogy ebben a kötetben az összes főbb turopoljei nemes családok (Arbanas, Cerovski, Cigetić, Josipović, Lučić, Sedmak stb.) levéltárai is képviselve vannak.
A kötetet rendkívüli bő (545–624. ll.) és lelkiismeretes név- és tárgymutató zárja be.
Dr. Sufflay Milán.

Wolkenstein Ozwald Góbert gróf atyai és anyai ágon való egyenes leszármazása a Rákóczi és Hohenzollern herczegi családokról.

Irta: Báró Waldbott-Bassenheim Frigyes, magyarra forditotta fia báró Waldbott-Bassenheim Ödön dr. Sátoraljaujhely 1908.
1906 őszén II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társa hamvainak ünnepélyes hazahozatala alkalmával a megtért fejedelem koporsója után a rokonok közt első helyen lépdelt Frigyes főherczeg volt főudvarmestere Wolkenstein Ozwald Góbert gróf. Ezen általános feltünést keltő körülmény magyarázatát adja a jelen kis füzet. A szerző röviden vázolván a tiroli származásu Wolkenstein családnak a XI. századba visszanyuló történetét, áttér II. Rákóczi Ferencz nővérének, Julianna Borbála herczegnőnek Aspermont-Linden-Reckheim Ferdinánd Góbert gróffal kötött házasságára, mely frigy kiinduló pontját képezi a czimben megjelölt hármas leszármazásnak. A ránk nézve kevésbbé érdekes Hohenzollern atyafiságot röviden csak azon rosszakaratu állitások megczáfolására hozza bele a dolgozat keretébe, hogy Rákóczi Julianna Borbála férje holmi osztrák katona familiából származott volna, holott atyai részről a VII. századba nyuló családfára tekinthetett vissza, anyja Fürstenberg grófnő volt, nagyanyja pedig a Hohenzollern fejedelmi házból származott.
Rákóczi Júlianna Borbála leszármazásának ismertetését e helyen bátran mellőzhetjük, azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a szerző itt az elavult magyar életrajzok és hiányos német források helyett inkább az e tárgyat bőven kimeritő modern magyar történelmi és genealógiai irodalomból merithetett volna. Wolkenstein Ozwald Góbert grófnak a Rákócziaktól atyai és anyai ágon való leszármaztatását azonban oly bőséges okleveles adattal és hiteles ősfákkal igazolja, hogy ezen, a magyar genealógiai irodalomban ugyan nem ismeretlen, de kevéssé feldolgozott tárgy részletes kifejtéseért teljes elismerést érdemel.
Az atyai ágon való leszármazást röviden a következőkben összegezhetjük: Aspermont Ferdinánd Góbert gróf és Rákóczi Julianna Borbála harmadik fiának Károly Góbertnak leánya Anna Mária grófnő férjhez ment Wolkenstein Trostburg Páris grófhoz, a most élő Ozwald Góbert gróf egyenes atyai őséhez, fia Aspermont János Góbert gróf viszont nőül vette Wolkenstein Trostburg Francziska grófnőt. Az előbb emlitett Wolkenstein T. Páris grófnak már atyja Gáspár Páris Domokos gróf szorosabb összeköttetésbe lépett hazánkkal, 1765-ben indigenatust is nyert, de mivel az ehhez szükséges alattvalói esküt nem tehette le, mert Mária Terézia királynő 1764 után, II. József pedig egyáltalán nem hivott egybe országgyülést, az indigenátussal járó jogokat a Wolkensteinok mai napig sem gyakorolják. Az anyai ágon való leszármazást Ozwald Góbert gróf anyja Erdődy Mária grófnő közvetiti, kinek atyja György gróf Aspermont-Linden-Reckheim Mária Otholina Gobertina grófnőt birta nőül, leszármazása tehát Rákóczi Julianna Borbálától könnyen kimutatható.
Rákóczi Julianna Borbála utódainak – a herczegnőnek II. Rákóczi Ferenczczel még 1699-ben kötött birtokosztálya értelmében – a roppant terjedelmü Rákóczi birtokok tokajhegyaljai része jutott, melynek bodrogkereszturi uradalmát Wolkenstein Ozwald Góbert gróf tehát ma is mint a Rákócziak atyai és anyai ágon való leszármazottja birja.
A csinosan kiállitott füzetet három, kétoldalra terjedő genealógiai táblán kivül néhány arczkép-, pecsét- és aláirás-reprodukczió is disziti.
Jakubovich Emil.

Genealogiai Füzetek. Családtörténeti folyóirat czimerekkel és leszármazási táblákkal.

Szerkesztik Csikszehtmihályi Sándor Imre és Kőröspataki és Köpeczi Sebestyén József. V. Évfolyam. Kolozsvár 1907.
Helyénvaló, hogy egyetlen társfolyóiratunknak, a Genealogiai Füzeteknek 1907. (V)-ik évfolyamáról röviden beszámoljunk.
A nemes buzgalommal szerkesztett folyóiratban több értékes családtörténeti dolgozat jelent meg a tavalyi év folyamán. Forgon Mihály a Vályi Nagy családról; S. Gyulai Rikárd a Galambodi Bán, a Hatmansdorfi Hatfaludi, a Váradi és Sepsiszentgyörgyi Móricz; Pálffi György a Tarcsafalvi Pálffi; Péter Lajos a Maksai Benkő, végül Sándor Imre szerkesztő a Szilágysomlyói Halmágyi, a Felszeghi, az Agyagfalvi Sándor, a Pelsóczi Bebek család erdélyi ágáról közölnek adalékokat, leszármazási táblákat. Czikkeiket többnyire az illető családok czimerrajzai is kisérik. E sorozat érdekességét emelik Lukinich Imre és Varju Elemér közleményei a Bethleni Bethlen család leszármazásáról. Az előbbi a kiadott anyag alapján, továbbá főleg a Szolnok-Doboka megye levéltárában található adatokból a család XV. és XVI. sz. történetére közöl fontos részleteket, Varju Elemér pedig a teljes leszármazási táblát közli a családnak a Magyar Nemzeti Muzeumban letett levéltárában végzett kutatásai eredményeként. Kár, hogy e becses közleményt szöveg nem kiséri.
A nemesi összeirások sorozatában Barabásy István Aranyosszék 1711-iki, ifj. Biás István Máramarosmegye 1670, Győrffy István a Jászkunság 1699, Kelemen Lajos Gyergyószék 1616. és Köblös Zoltán a Kővárvidéki nemesek és puskások 1699-ik évi listáit adják.
A czimertani közlemények között megemlitendő Ghyczy Pál czikke Basta György czimeréről, továbbá Sebestyén József értekezése a Báthori András által adományozott armalisokról.
Ez utóbbi, több tekintetből érdekes tanulmány, mely különlenyomatban is megjelent, a Báthori András rövid félévi uralkodása idejéből ismeretes négy czimereslevelet ismerteti. – A szerencsétlen véget ért bibornok-fejedelem másfél hónap alatt a következő armalisokat adományozta: 1. 1599 július 12-én Somogyi másként Nagy Benedek részére; czimerképe az élő heraldika korára emlékeztet, eredetije Martian Julian ny. honvédszázados birtokában van; 2. július 25-én Fenessy Istvánnak, a nagyobb kanczellária irnokának ad igen diszes czimert, a melyben látható felkelő nap sugarai az adományozott erényeinek tündöklését, az arany korona őseit utánzó jelességét, az egyszarvu kiváló tulajdonságaiban való egyedüliségét jelképezi. A czimerképen kivül néhány részletet közöl a folyóirat az igen diszesen festett armalisról is, melynek eredetije a M. Nemzeti Muzeumban őriztetik; 3. Négy nappal később, július 29-én kelt s az országos levéltárban őriztetik a Felenyedi Dévay György és felesége czimereslevele, mely mint viseletkép is érdekes; lovas vitéz képét adja, mely az értekező szerint a XVI. század végéről való erdélyi lovast mutatja. Végül a 4-ik ismert czimereslevél az augusztus 23-án Szilvásy János és családjának adott armalis. Ez utóbbinál panaszkodik a szerző, hogy a czimereslevél eredetijét Beregmegye levéltárnoka hét lakattal őrzi, s többszörös utánjárással is csak a szöveg hiteles másolatát tudta megszerezni. Ha csakugyan nem állt módjában az sem, hogy a helyszinén tekintse meg a kérdéses oklevelet, a mi az anyag teljessége szempontjából kivánatos volt, talán helyesebb lett volna, ha megelégszik a szöveg közlésével. Semmiesetre se helyes, hogy a Siebmacher közölte három rajz alapján megszerkesztett czimerképet közöl az eredeti látása hiányában. Számos példa igazolja, hogy az ilynemü czimerszerkesztés tévedésekre ad okot, igy ennél a czimerképnél is látjuk azt, hogy a rajzban látható pelikán zöld színü, mely körülményről és a pajzslábban látható hármas halomról a czirnereslevél szövege nem szól.
A közlemény végén rövid összefoglalást ad az értekező Báthori kanczelláriájának eljárásáról és e négy czimereslevél alapján is kimondhatónak véli, hogy a képek általános heraldikai arányossága, szépsége és izléses kiállitása e rövid korszakot a magyar heraldika bár nem élő de mégis fontos korszakának minősiti.
A történeti tárgyu czikkek közül Persián Kálmáné érdemli meg a figyelmet, mely a nemrég Kozmatelken uj sirba eltemetett Barcsai Ákos elhalálozását 1661. julius 4-ében állapitja meg. Szerinte nem a fejedelem hamvai pihennek a diszes nyugvóhelyen. Kelemen Lajos a családi levéltárak pusztulásáról közöl néhány szomoruan humoros adatot, megmentésükre a letéteményezést ajánlja az Erdélyi vagy a magyar Nemzeti Muzeumban. Az előbbi helyen már 25, az utóbbin 84 levéltár van elhelyezve. Sándor Imre a folyóirat IV. évfolyamában megkezdett regestáit folytatja a Csikszentmártoni Endes család levéltárából 1660–1725-ig. Kár, hogy a kivonatok túlságosan szükszavuak.
Az adattárban is sokféle megjegyzésre méltó adatot talál az érdeklődő.
Hazai családtörténetünknek nagy kárára az értékes folyóirat, úgy látszik, még most se részesül kellő pártfogásban. Az évfolyam végén a szerkesztő kijelenti, hogy a nyomdaárak drágulása miatt kénytelen a füzeteket újra kéthavonként megjelentetni.
B. Sz. L.

Der Deutsche Herold. Zeitschrift für Wappen-, Siegel- und Familienkunde.

Herausgegeben vom Verein Herold in Berlin. XXXVIII. évf. Berlin, 1907.
A berlini «Herold» heraldikai társaság közlönyének mult évi folyama ujból változatos tartalommal jelent meg Tartalmának jelentékeny részét családtörténelmi dolgozatok és jegyzetek képezik, a heraldikai tartalmu közlemények is elég szép számmal vannak képviselve, ellenben a sphragistikai tudomány ez alkalommal nagyon mostoha elbánásban részesült, alig egy-két közlemény van e tudományszaknak szentelve, ezek is nagyon specziális érdeküek.
Ugy a családtörténeti, mint a heraldikai tárgyu közlemények majdnem kizárólag a német genealogia és heraldika köréből vannak véve, mindamellett találunk néhány általánosabb érdekü dolgozatot, valamint nehány Magyarországot érdeklő közleményt is.
Ez utóbbiak között első sorban megemlitjük a görlitzi városházán látható Mátyás király czimeréről szóló rövid, névtelenül megjelent czikket, melyet a czimernek gyönyörüen sikerült fényképe kisér. Maga a czimer heraldikusaink előtt általános ismeretes, rajza megjelent többek között Fraknói Vilmos Mátyás király életrajzában és a Milleniumi Magyar Történet IV. kötetében. A «Herold» közleménye csak röviden leirja a czimert, de közöl egy bejegyzést a görlitzi városi évkönyvekből, mely a czimer költségeire nézve ad felvilágositást. E bejegyzés az 1488. évből származik és már a felső-lausitzi tudós társaság kiadványaiban is megjelent. Belőle megtudjuk, hogy a kőfaragó majdnem egy évig (öt héttel kevesebb) dolgozott e képen, melyért a tanács neki hetenkint egy magyar forintot fizetett, és hogy a képet szept. 20-án állitották fel a városi épitőmester segitségével a városház kapuja felett.
A genealogiai tartalmu közlemények között három közlemény magyar tárgyu. Mind a három magyarországi szent Erzsébet genealogiájával foglalkozik.
Az első közlemény a Weimarban lakó A. von den Velden tollából származik, melyet egy fénynyomatu táblán két, szent Erzsébet leszármazását feltüntető festett falszőnyeg képe kisér. Az első kép szent Erzsébetnek 16 ősre visszamenő leszármazását adja. Szerző csodálkozását fejezi ki azon, hogy szent Erzsébet, a kit szerinte mindenképen német mondai alaknak kell tartani, a keresztény női erények e mintaképe, a hunn királyok törzséből származik. Ámde megnyugvással konstatálja, hogy szent Erzsébet – anyai réven a merani herczegek törzséből, két anyai nagyanyja révén pedig a szintén német származásu Capet és a Wettin házból származik, tehát tulnyomó részben német eredetünek kell tartani. A nyolcz őst feltüntető ágazatban szerző a Castiliai, askaniai és thüringiai, a 16 őst feltüntető sorban pedig a Hohenstauf-hazat is kimutathatónak mondja. Czikkének további részében szent Erzsébet utódjaival foglalkozik és utal arra, hogy anyai ágon a mostani szász uralkodó házak is Harczias Frigyes a Wettin házból származó első szász választó fejedelem révén szent Erzsébet leszármazói. Ennek leszármazását a második kép tünteti fel. Ehhez a czikkhez megjegyzéseket ad báró Dungern, a ki a rendelkezésére álló segédkönyvek, köztük Wertner Mór tagtársunknak az «Adler» 1886. évfolyamában megjelent czikke alapján összeállitja szent Erzsébetnek 16 ősre felmenő családfáját, melyből kiküszöbölendők a franczia, castiliai, hohenstauf, thüringiai és askaniai házak. A harmadik közlemény W. C. von Arnswaldt közleménye végül az andechsi grófokkal foglalkozik.
A magyar tárgyu közlemények sorát befejezi Wertner Mór tagtársunknak: «Zur Geschichte der Namenswandlungen» czimü értekezése, melyben a Gottschee, Kitsee (Köpcsény), Gacsalk (Gatschalk), Donnersmark, Hahót, Locsmánd (Lotschmand), Ottomány, Pfingsmark, Potzneusiedel (Lajtafalu), Tibold, Zsibót, Zsigárd helynevek eredetével és változataival foglalkozik. Czikke telve van családtörténeti vonatkozásokkal és adatokkal.
Az általánosabb érdekü közlemények közül ki kell emelnünk azt a nagy három közleményt, a mely a németek halhatatlan költőjének, Goethenek leszármazásával foglalkozik. Megemlitjük továbbá Otto Klee értekezését «Das Wappen als Rechtsobjekt ein Rechtssymbol» czimmel, mely a czimerek átruházásának kérdésével foglalkozik. C. von Bardeleben a régi berlini főheroldhivatalról értekezik, melyet porosz királyi főheroldhivatal czimen 1706-ban I. Frigyes porosz király alapitott. Ennek feladata volt egy heraldikailag helyes czimerkönyv megteremtése és továbbfolytatása, azonkivül a porosz nemesi családok törzskönyvének megszerkesztése genealogiai és történelmi vonatkozásaikkal együtt, őspróbák és genealogiai táblák szerkesztése, és nemesi és czimereslevelek kiállitása. Frigyes király e hivatalt a szükséges személyekkel életbe léptetvén, az meg is kezdte müködését, de már utódj a I. Frigyes Vilmos 1713 márczius 14-én kelt rendeletével takarékossági szempontokból és hogy a nemesség szerinte hiábavaló költségekkel ne terheltessék, e hivatalt megszüntette. 1855-ben IV. Frigyes Vilmos a most is fennálló porosz királyi heroldhivatalt léptette életbe.
A többi közleményekre nem terjeszkedhetünk ki, csak megemlitjük még azt a közleményt, a mely a poseni, nyugot és keleti porosz tartományokban most folyó nagyszámu nemességi pörökről szól, mely pörök a lengyel nemesség kimutatása körül forognak és a melyek nagy számát a lengyelek elnyomására irányuló porosz politikának tulajdonitják. A «Herold» közleménye utal arra, hogy a porosz nemesi hivatal felvilágositása szerint e pörök csak arra szolgálnak, hogy a nemesi czim használata körül fölmerült visszaélések megszüntethetők legyenek.
–y –l.

Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler».

Neue Folge. Achtzehnter Band. Wien, 1908.
Az osztrák heraldikai társaság most megjelent uj évkönyvében több Magyarországot érdeklő becses közleményt találunk. Ezek között az első helyen áll Doerr Ágost czikke a Henckel von Donnersmark-család történetéről, melyben e családra vonatkozó levéltári kutatásainak eredményeit közli. Kutatásainak kiinduló pontja az a körülmény, hogy a Henckel-család által a XVI. század végén és a XVII. század elején használt pecsétek czimerképe azonos a Thurzó-család czimerével, t. i. osztott pajzs felsó mezejében jobbra forduló kinövő oroszlán, alsó mezejében három, 2. I. rózsa. Ebből a körülményből származtatják a Henckelek közös eredetüket a Thurzó-családdal. Doerr a Henckel-család eredetének kutatása közben átvizsgálta a prágai és bécsi levéltárakat, továbbá magyar levéltárakban igy a többek között az országos levéltárban, a pozsonyi és szepesi káptalanok levéltárában, Lőcse város levéltárában stb. kutatott és az itt gyüjtött anyagot teszi közzé. A Henckel-család levéltára jelenleg Neudeckben van, ezt a levéltárat Doerr nem használhatta, de egyes okleveleket kapott onnan, igy többek között a pozsonyi káptalannak egy 1591 márczius 20-i oklevelet és Zsigmond Agost lengyel királynak egy 1570 julius 14-i oklevelét, melyek mindegyike átirja a családnak eredeti czimereslevelét. E czimereslevelet Zsigmond király mint magyar király 1417 julius 29-én Konstanczban adományozta Bethlenfalvi Péter fia Jakab, Bertalan fia Márton, Bethlenfalvi Tatár János fia Miklós, Donnersmarki Henkel fiai Péter, Jakab és Miklós és Lithoni Jakab fia János részére. A czimer az átirt oklevélben – mint a Zsigmond korabeliek nagy részében – nincs leirva, de leirja azt az átiró oklevél. E szerint a czimer osztott pajzs alsó vörös mezejében három fehér rózsa, felső sárga mezejében az osztási vonalból kinövő kék oroszlán, kiöltött nyelvvel, ragadozásra kinyujtott előlábakkal. A koronával ékitett sisak disze a pajzsbeli oroszlánt mutatja, a takarók szine vörös-sárga-fehér, illetve kék-vörös-fehér. Az 1570-i oklevél szintén átirja a Zsigmond-féle czimereslevelet, a melyben a czimer is le van irva. E szerint a czimer a következő, osztott pajzs felső vörös mezejében az osztási vonalból kinövő arany oroszlán, alsó arany mezejében három, 2. I. elhelyezett vörös rózsa. A nyilt sisakot arany-vörös szinü takarók fedik, a sisakdisz a pajzsbeli oroszlán. A czimerképről a leirás igy szól: «a mint ez jelen oklevelünk közepén látható». Igy tehát két Zsigmond korabeli armálisról volna szó, az első a rendes magyar formára kiállitva, az oklevél élére festett czimerképpel, szövegében a czimer leirása nem fordul elő, a másik a birodalmi czimereslevelek mintájára kiállitva, az oklevél közepére festett czimerrel, a czimerleirással a szövegben. Doerr tekintettel arra, hogy a két átiratban adott czimerleirások a czimer szineit különbözőkép irják le és tekintettel arra, hogy a szöveg szerint mindkét armális királyi adomány, tehát magyar czimereslevél, melyek a czimert az oklevél élén adják, azt hiszi, hogy a második, a birodalmi formában kiállitott, hamisitott volt, melyet Zsigmond Ágost kanczelláriája minden kritika nélkül átirt. Doerr, ugy látszik, nem tud arról, hogy nagy ritkán, elvétve a magyar czimereslevelek is az oklevél közepén adják a czimerképet. Eltekintve a Tétényi és Haraszti, a birodalmi hatás alatt készült armálisról és a Bossányi-féle birodalmi czimereslevéltől, ott van a Sapharych-család 1517-i armálisa II. Lajostól, melyen a czimerkép az oklevél közepére van festve. Ez azonban, mint emlitettük, a legnagyobb ritkaság. Mindenesetre érdemes volna a neudecki levéltárban őrzött okleveleket közelebbi vizsgálat alá venni, annál is inkább, mert Doerr az okleveleknek csak másolatait használta. Megjegyezzük különben, hogy a Zsigmond Ágost oklevelében adott czimerleirás teljesen reáillik a Siebmacher által a 464. táblán közölt Thurzó b) czimerrel, kivéve, hogy ennél az oroszlán fején korona van. Doerr továbbá czikkében idézi V. László 1456-i armálisát a Szepesi Gergely és társai részére, melynek eredetijét nem látta, csak egy, a neudecki levéltárban lévő 1602 aug. 11-én kelt másolatát, mely azonban a czimerkép oroszlánját arany medvének mondja. Doerr előadásából nem tünik ki, valjon bir-e arról tudomással, hogy az 1456-i czimereslevél eredetije a m. kir. orsz. levéltárban őriztetik, pedig Pettkó Béla tagtársunk révén, kire munkájában hivatkozik, könnyen tudomást szerezhetett volna róla. Doerr további adataiból kiemeljük, hogy Rudolf király 1593 ápril 27-én megerősiti a Henckel-családnak magyar nemességét a Quintoforo alias Donnersmark (Csütörtökhely) előnévvel, 1651 julius 29-én Ferdinánd Károly főherczegtől, 1661. márczius 5-én pedig Lipót császártól nyer a család grófi rangot.
A magyar vonatkozásu közlemények sorában találjuk még herczeg Odescalchi Arthur ig. vál. tagtársunknak az Apponyi-család oklevéltáráról irt czikkét, mely Wertner Mórnak az Adler 1907-i évkönyvében megjelent Diplomatarium Apponyi czikkével foglalkozik és annak több rendbeli tévedését igazitja helyre. Odescalchi czikke javarészt a Schellendorf családdal foglalkozik, mely Wertner czikkének is fő tárgyát képezi és különösen Wertner topographiai elnézéseit igazitja helyre. Igy pl. utal arra, hogy Wertner tévesen sorolja fel Hrussow vára tartozékai között Novák, Bisztricsény, Csermen, Felfalu és Koós helységeket, melyek a gr. Keglevich levéltárban található adatok szerint Kesseleőkeő várához tartoztak, kivéve Koóst, mely Bajmócz vára tartozéka volt. Érdekes adalékokat ad Odescalchi Hrussow várának XV. századi történetéhez is, továbbá kiterjeszkedik a Hrussow várában 1504-ben birtokos volt Záblathi Lőrincz származására is. Wertner Záblathi Lőrinczet német származásunak mondja, mig Odescalchi ezt nem látja bebizonyitottnak és utal arra, hogy e családot eredetileg Kolozsvárinak hivták és e név alatt iktatják be Lőrinczet és Mátyást 1482-ben Záblath, illetve Trencsén birtokába, Lőrincz állitólag már 1455-ben e név alatt szerepel, mint trencséni kapitány. Igaz, mondja Odescalchi, hogy e családot Salzer-nek, Salzherr-nek is hivták, de ez a név a család tagjai által viselt királyi sóhivatalnokságra vezethető vissza, melynek tót (szláv) alakja Solar is gyakrabban előfordul az oklevelekben. Kolozsvári (Záblathi) Lőrincz és utódai aztán házasság révén a Schellendorf családdal, a Divék nemzetségbeli Tőkés-Újfalvi, a Korlátkeői, Ákosházi Sárkány, a Forgách, Majthényi, Podmanini stb. családokkal jutottak rokonságba.
Az évkönyv többi közleményei minket kevésbbé érdekelnek, közölök érdekességénél fogva kiemeljük P. Fiedler Frigyes «Bauern-Adel» czimü értekezését, mely az admosti benczés kolostor levéltárának adatai alapján az Admont mellett fekvő Weng faluban birtokos Hellinger paraszt családnak leszármazását adja. Ez a paraszt család Ardning faluból Admont mellett veszi eredetét, nevével először a XV. században találkozunk, és ettől az időtől kezdve szakadatlanul vezethető le e paraszt család genealogiája egész napjainkig. A kötetet Monsignor J. Kirchberger rövid közleménye X. Pius pápa czimeréről zárja be, melynek E. Krahl által rajzolt képét külön mellékletben is közli.
Á.A.

Monatsblatt der kais. kön. Heraldischen Gesellschaft «Adler».

Wien, 1907.
A bécsi heraldikai társaság havi közleményei jobbára csak a társaság belső ügyeinek ismertetésére, a tagok kérdéseinek és a reájok adott feleleteknek közzétételére, valamint a tagokat és a heraldikusokat és családtörténészeket általánosságban érdeklő rövid hiradásokra vannak szánva. Értekezések, dolgozatok az egyes füzetek csekély terjedelménél fogva csak elvétve jelennek meg, ezek is nagyrészt specziális osztrák heraldikai és családtörténeti tárgyuak, azonban akad köztük olyan is, mely tárgyánál fogva magyar vonatkozásu, vagy általános érdekénél fogva a mi közeinket is érdekli.
A mult évfolyamban megjelent ilynemü czikkek között ki kell emelnünk első sorban Wertner Mór tagtársunknak közleményét, mely kiadatlan regestákat tartalmaz a Szentgyörgyi és Bazini grófok történetéhez. Ezek az oklevélregesták, melyek közül különben nehány a magyar zsidó oklevéltárban már megjelent, tehát nem mondható kiadatlannak, a pozsonyi káptalan nyilvános és magán levéltárából vannak meritve. A legrégibb 1328 május 28-ról való, az utolsó 1417 május 5-rőt. Két oklevél teljes szöveggel van közölve. A közölt regesták családtörténeti adatai alapján Wertner összeállitja az 1328-i oklevélben emlitett, már akkor meghalt Szentgyörgyi Ábrahám utódainak családfáját, mely az eddig ismerttől némi eltérést mutat. Ábrahámnak két fia volt I. Péter és II. Sebes. Ezektől származott le aztán a család és pedig Pétertől a Szentgyörgyi, Sebestől a bazini ág. Wertner ugy látszik közleményével Sebesnek XIV. századi leszármazását akarta tisztázni, az ő leszármazásának feltüntetésére szerkeszti meg ugyanis a családfát. Sebes fiai vottak János és Miklós, Jánosnak volt egy fia Pál, ki 1391-ben emlittetik, Miklósnak két fia volt György és Miklós, előbbinek fia volt Pál, utóbbié György. Az érdekes közleményre felhivjuk hazai genealogusaink figyelmét.
Két közlemény foglalkozik a családtörténet szempontjából oly fontos temetői sirfeliratokkal. A. Mažgon a görz-gradiskai herczegesitett grófság területén lévő temetők, Fillinger-Battaglia pedig csehországi temetők sirfeliratait gyüjti össze. Szélesebb köröket érdekelhet Bauer József dr. lovag értekezése a heraldikai és genealogiai kutatások és közleményekben követendő tervszerüségről és szabályokról. E czikk megirására az adott okot, hogy a német történelmi és régészeti társulatok egyesületének 1906. évi Bécsben tartott nagygyülésén felmerült a terv, hogy az érem, pecsét, czimer és családtörténeti tudományokat művelő társaságok részére az emlitett egyesületben egy külön szakosztály alakittassék. E terv megvalósitására a szükséges lépéseket annak idején megtették. Bauer czikke ebből kifolyólag hangsulyozza, hogy e történelmi segédtudományokat müvelő társaságok feladata volna részben intézkedéseket tenni, hogy e tudományok köre kiterjesztessék, részben oda hatni, hogy a kutatásokban és közleményekben bizonyos egyöntetüség hozassék be, pl. oda hatni, hogy tagjaik a családtörténeti regesták készitésénél bizonyos egyöntetü módon járjanak el stb. Számos uj eszmét vet fel czikkében, igy pl. egy lehetőleg teljes bibliographia elkészitését, indexek készitését oklevéltárak és egyéb forrásmunkákhoz, a családi levéltárak deponálását nyilvános intézetekben, levéltári indexek készitését, az anyakönyvek nyilvántartását, azok katalogizálását és feldolgozását, továbbá ujabb családtörténeti források megnyitását, igy első sorban a pöriratok tanulmányozását. Megpenditi továbbá az eszmét, hogy a nemesi ügyekre vonatkozó birói döntések nyilvántartassanak, a nemesi rang és czimeradományozások rendszeresen közzététessenek és különösen hogy a közéletben elkövetett heraldikai botlások a nyilvánosság előtt megbélyegeztessenek. A pecséttani tudományra nézve pedig óhajtandónak tartja, hogy a középkori pecsétek anyaga rendszeresen feldolgoztassék és közzététessék. Czikkében számos oly eszme van, mint pl. a középkori pecsétek rendszeres feldolgozása, mely akár minékünk is megszivlelendő volna.
Mint heraldikai kuriosumot megemlitjük még Ströhl-nek közleményét az abessyniai császárság czimeréről, mely János császárnak (1872–1889), Menelik császárnak, továbbá Abessynia uj állami pecsétjének képeit ismerteti.
* * *

Bocskay hadi népe.

Nyilatkozat.
Bocskay István fejedelem három-százados emlékét hálás kegyelettel ünnepelte meg a hajduság egyszerü népe.
Magáról a fejedelemről és egykori hadi népéről: a hajduságról szóló történeti források már eléggé ismertek voltak a történet-kutatók előtt, de a hajduk története kevésbé volt ismeretes általában, ugy hogy a Bocskay korát és a hajduságot tárgyaló művek valójában csak a szakemberek részére állottak rendelkezésre. Hiszen a hajduság tulajdonképen csak dr. Varga Géza: Hajdúmegye leirása 1882-ben megjelent monografiáját ismerte, a mely negyed-század óta teljesen elfogyott, ugy, hogy egyáltalában nem kapható. Dudás Gyula: A szabad hajduk története a XVI. és XVII. században 1887. és dr. Komáromy András: A szabad hajduk történetére vonatkozó levéltári kutatások. 1898. művei tulajdonképen mindig csak a történet-buvárkodók kezén forogtak.
Az egykori szabad hajduk érdemes multját szélesebb körben kivánta megismertetni a «Bocskay hadi népe» czimü füzet, a melyben a hajducsaládok kikutatható eredete és összeirása is föl van véve, hogy épen a hajduság körében annál inkább figyelmet és érdeklődést keltsen. Ez a czél és szándék magyarázza a munka megjelenését, irányát, tartalmát, a minek megértése mindjárt más világitásba helyezi azt az ismertetést, melyet róla a «Századok» folyó évi február havi füzetében K–n. – több ellenkezéssel, mint tárgyilagossággal – adott.
A hajduk eredete és keletkezése tárgyalásáért akkor érdemelne e füzet szemrehányást, ha nem a «régóta taposott nyomokon,» hanem mindenáron uj szempontok tudákoskodó föltárásával tárgyalná a dolgot; az pedig csak előnye a müvelt magyar olvasóközönség előtt, hogy az eredeti kutfőket, vagy régi müveket (a milyen a szinte kéziratnak tekinthető Origo et status etc. czimü is) nem hagyta a könyvtárak fenekén porosan heverő és alig nehány szakember előtt ismeretes állapotban békésen tovább szunynyadozni, hanem inkább közkézen forgó ismert adatokká igyekezett tenni.
Sem ezek földolgozása, sem a nagyközönségre való tekintettel az alapvető adomány-levelek magyar forditásai nem fölöslegesek benne, mert emezeket eredetiben ismertette a «Turul» annak idején, de sem ez a folyóirat, sem a «Századok» nem jut el oda, a hová a «Bocskay hadi népe» eljutott: az egyszerü hajdu családok asztalára.
Ugyanigy itélendő meg mindaz, a mit a füzet heraldikai részén kifogásol az ismertető.
A Bocskay-féle armálisok névsoránál szándékosan van hivatkozás többször az armálisok közlési forrásaira, mint a Liber Regiusra, mert a nagyközönségnek inkább van módjában a kiadott folyóiratokhoz jutni, mint az Országos Levéltár Liber Regiusába betekinteni. Bocskay adomány-könyvét pedig eléggé authentikus hely: az Országos Levéltár sorozza a Liber Regiusok közé, igy emliti Tagányi Károly is ismeretes jegyzékében, ebben tehát az ismertető is megnyugodhatik.
Az armálisokról összeállitott névsor nem teljes, nem is lesz egyhamar az, még ha az összes vármegyei levéltárak armális-anyaga fölkerül is az O. L.-ba, akkor sem, az bizonyos; de ezen armálisok érvényességének mivoltát is kár feszegetni, mert azokat az 1606: 14. czikkelye bemutatási kötelezettsége nélkül is széltére kihirdették a vármegyék, a kihirdetéseket rájok vezették és az impetratorokat nemeseknek elismerték; később családjaik utódai mindenkor nemesekül tekintettek, leszármazóik fölvétettek a különböző nemesi összeirásokba, igy az 1754/5-iki általános összeiráskor is.
A mi a Bocskay kanczelláriájának magyar jellegü heraldikáját illeti, az el nem vitatható, tett légyen bár prágai idegen, avagy akár ősszittya a czimerfestője, mert épen a Bocskay-adta armálisok czimereiben szerepelnek tömegestül a magyar lovas katona, gyalog-hajdu és zászlót tartó vitéz, a mely czimeralakok csak nehány évtizeddel előbb kezdtek szórványosan feltünni, főképen az erdélyi fejedelmi kanczelláriából kikerült czimerekben, mig a Bocskay czimer adományainak már körülbelül 2/3-ad részét teszik az ilyenek.
A heraldikai czimer-leirások terminologiáján pedig valóban fölösleges volt fennakadni, mert hiszen nemcsak a «kezdő vagy mükedvelő» heraldikusok, hanem az elismert «czéhbeli» tekintélyek is nagyban és sokban eltérnek egymástól a czimer-leirások módja, szavai és a meghatározások formája tekintetében (mindenik a maga nézetét vallván csalhatatlannak) – itt pedig a könnyebb megérthetésre kellett tekintettel lenni, a miben a tömöritett mondatokat szerkesztő hivatásos leirók nem mindig tündökölnek.
A jelenetes czimerek, a czimer-szimbolika és egyebek szintén méltatlanul vannak kegyetlenül kivégezve K–n. által, valamint az ifju oroszlánra is fölösleges haragudnia, mert hiszen a kölesérieknek adományozott czimerben épen borzas sörényü «dühös» oroszlánról van emlités, a mi miatt legfeljebb néhai való Péchi Simon secretarius urral szállhatna pörbe – bár sikertelenül.
Végül – bármennyire «drága a nyomda-festék» – «Bocskay hadi népe» belekerült a «Turul»-ba is, épen azért, mert a háromszázados évfordulón megjelent füzet leginkább csak a hajdu-városokban vált elterjedtté, a hajduságról pedig összefoglaló külön munka, a Bocskay-armálisok, azok czimerei és épen az elismeréssel emlitett hajdu-családok adatai összegyüjtését föltüntetőleg nem jelent meg sehol, ezt pótolta a «Turul» közleménye, annyit adva közzé, a mennyit a folyóirat kerete megengedett, a szerző neve nélkül Calamus dr. aláírással.
Ezt a közlést K–n. épen úgy félremagyarázta, mint a hogy nem értette meg a «Bocskay hadi népe» megjelenésének alkalmi czélját. De azért az mégis megfelelt annak, a mit szerzője elérni kivánt általa: hogy maga a mai hajdu-nép is megismerje saját multját.
Calamus dr.

1908-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Geneológiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

JEGYZŐ.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVIII.

BALKÁNI (DÉLI-SZLÁV) ÉS MAGYAR CZIMEREK ÉS PECSÉTBELI EMLÉKEK.

(Oklevelek és egyéb források, Ulrich v. Reichenthal, Konrad v. Grünenberg czimeres gyüjteményei alapján.)

(Második, befejező közlemény.)

III. Hervoja herczeg czimeres és pecsétbeli emlékei.

I. (Hrvatinić) Hervoja spalatoi herczeg czimere.
A «Turul» 1892. évfolyamában közöltük (9. l. 2. sz.) a «Missale Glagoliticum»-ból Hervoja herczeg czimerét. Nem akarunk ismétlésekbe bocsátkozni, csak röviden konstatáljuk, hogy e czimer ezüst pajzsfőben két vörös pólya, alatta vörös mezőben vassal pánczélozott, vaskesztyüs kar marokban balfelé vágó karddal, melyet balról ágaskodó, kettős farku, aranykörmü, vörös oroszlán kisér, a csőrsisakon reczés takaró, sisakdisz: a pajzsmezőben látható kar, a sisakhoz erősitett jelmondat a szalag felirása szerint:

Hervojának, mint spalatoi herczegnek a czimerét tünteti fel. A pajzsmezőben látható két czimeralak egyikéről: a kardot tartó karról azt véltük, hogy az a hübéri viszonylatot fejezi ki. Bizonyitékul felhoztuk,_{Turul i. h. 10. l.}* hogy Hervoja spalatoi érmeinek egyik tipusán ugyancsak ez a közlöttük két alakos czimer látható. Hervoja érmeinek egy másik tipusán: sorjában, három liliommal megrakott (j. b.) pantallért illetőleg haránt gerendát látunk, sisakdisze: a kardot tartó kar. Ez a második változat a bécsi udv. könyvtárban (Mss. 7683. tab. XXVIII) őrzött illyr czimerkönyvben, mint a Hrvatinić (Horvatinics) család czimere szerepel._{Turul i. h. 3. sz. a. közli e czimert, melynek szinei: a mező vörös, a harántgerenda: arany, a liliomok szine vörös, a kereszt fenn s lenn: ezüst.}* Már akkor is bizonyos kételyeink voltak, hogy az a liliomokkal megrakott pantallér, mely I. Tvrtko király pecsétje lovas alakjában, a czimertakarón, ha nem is a harántgerendán, de mellékelve fönn és lenn fordul elő, aligha lesz a Horvatinicsok eredeti czimere, de az érmek s a czimeres könyv adatai megegyezvén, megmaradtunk ez állitásnál.
Az oroszlános alakkal azonban nem voltunk tisztában, nem is szóltunk róla idézett közleményünkben. Kutatásaink között azonban ráakadtunk Dobrakutyai Nelepecz Pál 1457. kelt oklevelére, melyben egy dobrakutyai birtokához tartozó prćdiumot a saját feleségének Annának 300 forintért zálogba ad. Ezen papir oklevelén Nelepecz Pál pecsétje elég tisztán kivehető alakjában maradt ránk.
Jelen tanulmányainkban (Turul XXV. 5. l.) kifejtettük, hogy a Dobrakutyai Nelepeczek a Hrvatin nemzetségének Szlavoniába szakadt hajtása s a szóban forgó Pál, D. Benedek fia.

2. A Hrvatinicsok nemzetségi czimere.
Nelepecz Pálnak itt közölt pecséte, mely az eredeti ötszörös nagyitásában van feltüntetve, ugyancsak a jobbra fordult kettős farku oroszlánt tünteti fel, mint a hogy az Hervoja herczegi czimerében látható. Ime világos tehát, hogy az oroszlán a Hrvatin nemzetség nemzetségi czimerét tünteti elénk. E teljesen igazolt heraldikai ténykörülménynyel szemben, mikép értelmezendő Hervoja pantalléros (haránt-gerendás) liliomokkal megrakott czimere, melyet érmein látunk, annak feltevéses magyarázatába ezuttal nem bocsátkozunk. Van erre nézve is többé-kevésbé elfogadható magyarázatunk, de erről majd más alkalommal számolunk be.

3. A kardos czimer-változatok.

Vörös mezőben, balról jobbra szurásra emelt arany ruházatu kar, görbe szablyával lefelé döf. A pajzsot csipkézett, liliomos, nyilt korona fedi.
Aláírás: Das künigreich zu Cravatia.
Ulrich v. Reichenthal 1-ső kiadás fol. 170.
Vörös mezőben balról jobbra vágásra emelt arany ruházatu kar, görbe rövid szablyát tart. A pajzsot liliom szirmu, nyilt korona fedi.

Aláirás: «Das Künigreych zu Crovatia»-val jelzi.
Ulrich v. Reichenthal 2-ik kiad. fol. CXLII^b.

Vörös mezőben jobbról balra, szurásra emelt, arany-kék-fehér mezü kar, olasz formáju tőrrel lefelé döf.
Aláirás: Der kunig von Dalmacien.
K. Grünenberg fol. XXIV^b.
E három czimerből föltetszik, hogy ez a czimer – a spalatoi herczegi czimer – is szerepelt Konstancban. Reichenthal ábráinak «pontosságára» vall, hogy ugyanazt a czimert kétfélekép is ábrázolja. S hogy mennyire nem mehet forrásszámba a jelzés, annak az a bizonysága, hogy Grünenberg a «horvát» czimerből 1483. már dalmát czimert hoz ki s a festő a maga izlése szerint megstilizálja a kar mezét. Mint adalékok azonban beleillenek a sorozatba e czimerek is._{A kardos czimerről s Hervoja egyéb helyütt közlött czimereiről l. Turul 1892. i. h. Osztoja kir. czimerében is előfordultak a keresztecskék, Gelrenél azonban szintén az aranymarkolatu, hegyével lefelé irányzott kard fordul elő. Turul XXII. 12. A spalatoi Osztojáknál jobb harántpólyában csillag, félhold fordul elő, de ez nem vonatkozik a kir. családra.}*

IV. A Kosača (Koszacsa-Vukcsics) család czimeres és pecsétbeli emlékei.

I. Katalin bosnyák királyné czimere.

Czimer: Katalin bosnyák királynő római (Ara Coeli) siremlékén a nyugvó fejtől (a nézővel szemben) jobbra.
Négyelt pajzs: 1. és 4. mezejében három szirmu nyilt liliomos korona (Bosznia u. n. királyági czimere), a 2. és 3. mezőben a Kotromanovics-féle lovas czimer, mely Erzsébet magyar királynő pecsétjén is előfordul. Szivpajzs: Hervoja spalatoi herczegi czimerének kardot tartó karja, fölötte félhold és Csillag (a szlavon pénzekről).

2. Kosača-czimer Katalin bosnyák királyné siremlékén. 1478.

Czimer: Katalin bosnyák királynő római (Ara Coeli) siremlékén, a nyugvó fejtől (a nézővel szemben ) balra.

3 Balsa Péter pecsétje. 1492.

Körirat:

... Egyéb részét megfejteni nem tudjuk, szakértő barátaim már az ezredéves kiállitás alkalmával sem tudtak rajta eligazodni. + S. Domini Huminis? Eddig biztos a legenda, a többi nem fejthető meg.
ÁtméröjE: 2,9 cm:
Czimerkép: jobbradőlt pajzsban három jobb haránt pólya. Sisakdisz növekvő jobbra fordult oroszlán két marokra három pólyás lobogót szorit.
Eredetije a bécsi cs. és kir. titkos levéltár állandó kiállitásában látható, 1492-i, a horvát és tót rendek kiállitotta nagy békeoklevelen. Balsa Péter Koszacsa László hg. (Turul 1907.) fia.

100V. Szerb (rácz) czimerek és pecsétek.

I. Lázárevics István deszpota pecsétje.

Körirat:
vagyis
† [v hris]ta b(o)ga bl(a)govę(ni) i [hri]stolub(ivi) [vsęm] srbljem podunaviju despot Stef[an]
Magyar forditásban: † A Krisztus Istenben hivő és Krisztust szerető az összes szerbek és Podunavije (Danamellék) deszpotája István.
Átmérő: 10 cm.
Eredetije: 1426. dec. 2. okl. Bécsi cs. és kir. áll. lt. Közölve Magyarorsz. melléktart. okl. II. LIII–LIV.
Pecsétkép: balradőlt bal haránt pólyával osztott három szegletü pajzs, alól-felül egy-egy három szirmu liliom. Sisakdisz: csöbörsisak, melynek két oldalt lehulló, végeim növényszerü ornamentikába átmenő takarójába egy pár egymásfelé forduló bölényszarv van illesztve. A bölényszarvak között: kiterjesztett szárnyu kétfejü sas.

2. A szerb deszpota czimere. 1415.

Cimerkép: vörös mezőben stilizált, koronátlan kétfejü arany sas, mely csőrében egy-egy kürtöt tart. A pajzsot arany szinü zöld bélésü herczegi föved fedi.
Alatta: «Der hochwürdig Fürst Hertzog Dispolt zu Ratzen».
Ulrich v. Reichenthal 1-ső kiad. fol. 108^b. 2-ik kiadás fol. 86^b. és Grünenberg II. k. fol. XLVIII^b. «Herzog disphot von Raczen».
Kétségtelenül Lázárevics István deszpota czimere, ki egyébként pecsétjein családi czimere nélkül is használta a kétfejü deszpota sast.

3. A magyar-szerb (rácz) igényczimer. 1415.

Czimerkép: vörös mezőben balról jobbra forduló arany agyaru, fekete vadkanfő, tátott szájába arany nyil furódik. A pajzson liliom szirmu, nyilt korona.
Alatta: «Von dem aller Durchleuchtigesten Kayser von Sirffe˙».
Ulrich v. Reichenthal 1-ső kiad. fol. 120^a; 2-ik kiad fol. 98^a. – K. v. Grünenberg III. fol. XXIX^b. «Das Kaisertum der Sirfie» azzal a változattal, hogy a nyil hegye nem befelé, hanem kifelé látszik.
E czimer proveniencziáját eleddig hiába kutattuk. Ismeretes, hogy a magyar birodalom szerbiai igényczimere azonos a föntebb közlött czimerrel. Ugyanigy ábrázolják a koronázás alkalmával a menetben vitt lobogón. (1655. évi zászló Bárczay i. m. 317. l.)
Érmeinken először II. Mátyás király koronázási érmén fordul elő (Veszerle Érmészeti Táblái CVI. tábla 5. rajz), utána II. Ferdinánd korában (rajza u. o. VIII. tábla 4. rajz). E rajzokban a czimer mellett az S betü is olvasható. Előfordul III. Ferdinánd érmein (u. o. IX. tábla 15. rajz). A királyi pecsétek galvanoplasztikai gyüjteményében II. Mátyástól V. Ferdinánd király koráig a nagy felségpecséteken szerepe van a vadkanfős czimernek és pedig különféle változatokban, részint a többi igényczimer sorában elhelyezve, vagy pedig egy pajzsban egyesitve, mint V. Ferdinánd pecsétein. Alkalmazást nyert e czimer a könyvalakban kiállitott és kiválóan diszes formában kiadott magyar nemesi czimeres levelek czimerlapjain is, a hol a czimerpajzsot körülvevő architektonikus vagy stilizált diszitésen nyertek a melléktartományok czimerei elhelyezést. Kétségtelen, hogy e czimer régibb eredetü s a XV. században már ismeretes volt.
Annyit tudunk róla, hogy 1415-ben Konstansban, mint szerb czimer szerepel. Természetes, hogy a szerb császársághoz nincs köze, 1415-ben nem is létezvén szerb czárság. Bizonyos, hogy valamely a magyar koronával reláczióban állott szerb főcsalád czimerét példázza, de melyikét?
Reichenthal 1415. jan. kelettel (47. l.) irja: «Be vonultak Vitold, Litvánia herczegének, Rascia herczegének, a deszpot urnak «von dem Damenmür (?)», Nagy- és Kis-Oláhország, két Törökországból való királynak s Fehér-Oroszország herczegének küldöttségei 180 lóval Reich János házába «in der St. Paulgasse. Többségök pogány, nehányan schismatikusok s egy-két mohamedán van köztök.»
Ez a deszpota, s Rascia = Ráczország herczege nem lehet más, mint Lázárevics (Lázár († 1389.) fia) István, kivel Zsigmond király 1411 óta barátságos viszonyban állott. Ámde Lázárevics István deszpotának – ki a Grbljanović Hrbljanović családból származott – a családi czimere teljesen elüt a föntebbi vadkanos czimertől. Föltétlenül bizonyos tehát, hogy a fent közölt czimer nem lehet a Lázárevics Istváné.
Reichenthal feljegyzései a keleti «potentátokat» illetőleg még zavarosabbak, mint a szomszéd hatalmasságok jelzései. «Törökországból – igy ir a 159. l. – három király jött, meg egy császár, valamint Rascia herczege.
Ezek részben a zsidókkal, részben a görögökkel tartanak, (t. i. a hitöket illetőleg), de azért sem nem görögök, sem nem zsidók s egy patriárkájok van Konstantinápolyban. (Most már a skizmatikusokra, vagy az örményekre illik-e az a leirás?!) Európa – ekként folytatja – az a föld, a melynek mi vagyunk lakói, kezdődik Smolensknél Fehér-Oroszországban s Törökországon «ze Sannow?» magában foglalja a litván herczegséget, Lengyelországot, Slavoniát, Magyarországot, Morvát, Csehországot, a római birodalmat ..... s azokat a királyokat és országokat, a melyek a római koronához tartoznak, ezek nagyobb részt keresztények, de van sok nem keresztény is tennök, mint a minő Bosznia királya.»
Természetes, hogy ez a statisztiko-földrajzi magyarázat sem nem jobb, sem nem rosszabb a feljegyzési ösztönüket követő középkori krónikások hasonlónemü állitásainál. Az egyes kalauzok és tolmácsok beszédjéből állitotta össze ezt a mondását is R. Egyet mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy Reichenthal Szlavonia «Schlafonia» alatt az északi szlávokat érti. Előadván ugyanis – 183. l. – hogy ezen a zsinaton» a latin a közös nyelv, de beszélik a szlavoniai nyelvet, a hol Lengyel-, Cseh- és a többi ország fekszik ..... aztán dalmát és bosnyák nyelven a Bosnyák királyságbeliek («lingua Dalmatzia et Wossania regnorum Wossie»), de ez különbözik a szlavontól ..... magyarul stb.»
* * *
Nem mint rácz czimert, de formailag s esetleges analogonként kell méltatnunk egy boszniai siremléket. Doljni Bakići-ban, (tuzlai kerület Eladanji járás) Olovo mellett egy 2,5 m. szépen ékitett magas pyramisszerü kőobeliszken látható sisakdiszként egy vaddisznó fej, mely esetleg vaddisznó-fej is lehet, de sárkányt is példázhat. Nem hisszük, hogy a ráczországi – magyar igényü – vadkan czimernek ez emlékkőhöz köze volna, még a sárkányrendre sem következtetünk, de közöljük, mint bosnyák czimeres emléket. (Wiss. Mitth. III. 414.) A vadkanfől czimer tehát ezentul is megmarad nyilt kérdésnek.

Dônji-Bakići sírkő.

4. BrankovicS György és János deszpoták pecsétei. 1479.
a) Körirat:

(Gospodin Gjurago, György úr)
Átmérő: 3,5 cm.
Alak: Bikafő, sisakdisz két szarv között (elmosódva) a deszpotaságot jelző kétfejü sas.
b) Körirat:

(Gospodin Gjorge)
Átmérő: 3,7 cm.
Alak: ugyanaz, mint fönt.

Eredetije egy 1479. kelt hártyaoklevélen függ Bécs. cs. és kir. titk. és állami ltár. Inner-Österreich. (Wiss. Mitth. aus BH. III. 357. l.)
Ugyanezt a czimert használta Brankovics György, a két fentebb közölt pecsét tulajdonosának nagyatyja, a hires nagy deszpota. Brankovics György két gyürüs pecsétjét (jobbra néző csőrsisak, melynek takarójához jóbbról balról egy-egy bölényszarv illeszkedik) a Kállay lev. 1435. és 1450. okleveleiről közöltük Magyarorsz. melléktart. oklev. II. köt. LIV. lapján.

5. Özv. Brankovics Istvánné pecséte. 1479.

Körirat:

(Despotica Angelina.)
Átmérő: 3,9 cm.
Alak: balra fordult, kiterjesztett szárnyu egyfejü sas.
Brankovics Istvánné Angelina deszpotné Georgios Arianites Komnen Topia Golem albán főembernek volt a leánya s atyafiságban állott a Komnenekkel.
* * *
A XV. századbeli szerb, kétségtelenül igazolt pecsétek, illetőleg czimerek azt a tanulságot szolgáltatják, hogy 1389 után Szerbia, illetőleg Ráczország deszpotái családi czimerükkel kapcsolatban használták a deszpotasági régi bizantin császári jog szerinti czimert, a kétfejü sast. Ezt a kétfejü sast adoptálta a mai Szerbia is.
Midőn az 1896-iki millenáris körmenetnél a koronázási zászlók között a Szerbiát példázó zászlót vitték, tiltakozás történt Belgrádban, mintha ez a zászló Szerbia függetlenségének prejudikálna. A mint azonban a vadkanos szerbiai igényczimer magyarázatából látható, itt egy még meg nem magyarázott proveniencziáju czimerről van szó, melyet a magyar közjog mint emlékczimert reczipiált. Más állam függetlenségét ez emlékczimer egyáltalán nem sértheti, mert hiszen a mai szerb állam czimere egészen más, a mint hogy ez igényczimer nem is vonatkozhatik a mai Szerbiára, mert a régi czimer részint a tengermelléki, részint az ó-szerbiai, Raska folyómenti területre vonatkozott és tisztára a magyar király illető czimének jelvényben való kifejezése. E jelvény használata egyáltalán nem prejudikálhat a mai Szerbiának, melyet Ausztria-Magyarország tehát Ausztria és Magyarország együttesen elsőül ismert el független királyságnak. A mi impresszióink szerint olyan dolog ez, mint a mikor valaki régi családi kincstárában egy-egy értékes gombot talál, a melynek már rég nincs meg a mentéje, azt sem tudja, hogy melyiken volt, hanem családja iránti pietásból nem hányja el ezt az ékszert. Úgy vagyunk mi az igény-czimerekkel is, történeti emlékek, melyek a köztudatban élnek, tehát megbecsüljük.
Ezen igény-czimerek mellett vannak még teljesen ismeretlen eredetü oly czimerek, melyeket valamikor bizonyos vonatkozásokkal használtak, de már ma még annyira sem fejthetők meg, mint az előbb jeleztük vadkanos rácz czimer. Ilyen az úgynevezett szlavoniai czimer.
Ezüst mezőben balról jobbra futó veres színü három kutya egymás felett; felül nyilt liliomos korona.

Aláirás: Von dem Edlen künig von Schlaffanien. Ulr. v. Reichenthal. I. kiadás 120^a. II. kiad. 98^a.
Természetes, hogy ez a czimer nem az 1494-ben regnummá lett Szlavonia czimere. Tudjuk, hogy Szlavonia nyestje már a régi báni pénzeken is rajta volt. A XV. század végén fejlődésnek indult illyrizmus és ennek nyomán azután a XVIII. századbeli horvát és szerb czimeres könyvek szintén felvették e három kutyás czimert, de majd Bulgáriáénak majd egy más tartományénak mondják. Mindez azonban csak a heraldika legendáris, források nélkül dolgozó ködképei közé tartozik.

VI. Magyar vonatkozásu czimerek Reichenthal Ulrik és Grünenberg Konrád czimeres gyüjteményéhez.

Mindjárt előljáróban hangsulyozzuk, hogy nem czélunk a magyarság szereplését a konstanczi zsinaton tüzetesen tárgyalni. Csak annyiban térünk ki egyes köztörténeti részletekre, a mennyiben Reichenthal Ulrik krónikájának heraldikai adataival összefüggnek, vagy azoknak hátterét alkotják. A zsinat hungaricumainak lehető földeritése a nyugati nagy egyházszakadás magyar történetirójára: Áldásy Antalra vár. Eleddig még mindig Karácsonyi János értekezése_{Magyarország és a nyugati nagy egyházszakadás. Felavató ért. 1885. 60 s kk. ll.}* a legjobb kalauz a konstanczi magyarság jelenléti lajstromát illetőleg, őt követi Fraknói V. is nagy egyháztörténeti tanulmányában._{Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent székkel. I. 330 s kk. ll.}*
A mi Reichenthal munkáját illeti, annak adatait olybá kell vennünk, mint egy képes folyóirat közleményeit, melyeket egy aktualitások iránt érdeklődő amateur irt s mindjárt illusztráltatott is. Konstancz városa intelligens polgárságának érdeklődése egyébként nemcsak a városukban lejátszódó világtörténeti esemény változatos vonatkozásaiból érthető, hanem már a város földrajzi helyzete praedestinálta az efajta naplózásra s gyüjtésre Reichenthalt. A Rajna melléki város, mely a bodeni tó partján terül el, csomópontja volt már a középkorban is a közép-európai nagy utvonalaknak. Délnémetország, az osztrák tartományok, Magyarország s a kelet utja erre vezetett. Svájcz felől az olaszok, spanyolok, francziák, hollandok aránylag könnyen megközelithették a várost, melynek lakosai megszokták az idegenforgalmat, s olyan a milyen érzék fejlődött ki nálok a külföldi sajátosságok megfigyelése iránt. A napi krónikásnak, vagyis zsurnalisztának alapvető jellemvonása a kiváncsiság, tehát a másokkal való törődés. Reichenthal kiváncsiságát felköltötte a sok elütő öltözetü idegen, fegyvereik, czimereik, nyelvök, szokásaik – nem tanulmányozása, de kitudakolása szinte magától értetődik. Forrásait ott s onnan vette, a hol találta: az utczán a szolgáktól, kiket tolmács utján kérdezett ki gazdáik felől, az egyes urak és papok kiséretében is akadt németül, vagy latinul értő ember s a tanácsbeliek is elősegitették czélzatait. A mit szemmel látott, füllel hallott, leirta s megillusztrálva egymáshoz füzte, nem tekintvén, hogy egyik tudósitás ellene mond-e a másiknak. Nagyot téved, a ki e tudósitásokban pontosságot feltételez s tárt kaput tör be, ha a középkor földrajzi s ethnographiai naivitásain elszörnyüködik. A feljegyzések nem kronológiai rendben, hanem azonmód következnek, a mint a feljegyző keze ügyébe estek.
Kezdjük a királyon.
Zsigmond király «római király, Magyarország királya, később Csehország királya lett, s egyuttal birta a dalmát és horvát királyságot is – melyek még legnagyobb részt pogányok_{Ebben a fogalmazásban hibás, mert elnézve egynémely Spalato környékebeli bogumiltól s a déldalmát orthodoxoktól, a lakosság legnagyobb részt róm. kath. volt mai számítás szerint.}* – s a brandenburgi őrgrófságot» (17. lap.) – 1415. karácsony éjjelén_{1414. decz. 24., illetőleg 25., mert az uj év decz. 24. kezdődött.}* két órával éjfél után, kora hajnalban érkezett Überlingenből Konstanczba._{1 1/4 órai gőzhajóút ma. Vontatott hajókon érkezett Zsigmond is.}* Együtt vele érkezék felesége Borbála asszony, római királynő, született Czilli grófnő és kiséretében Erzsébet asszony Bosznia királynéja. A hajókról a tanácsházba mentek s ott körülbelül egy óráig melegedtek. Három óra tájban a konstancziak egy-egy, négy ember hordozta aranyos mennyezetet bocsátottak a király s a két királyné rendelkezésére s ekkép vonult a menet a székes-egyházba. (35. l.)
A király s a két királyné «a lajtorjáról» nevezett házban lakott. Innen deczember 28-án Petershausenbe_{Konstancz elővárosa a Rajna jobb partján. Ma egyesitve Seehausennel, többnyire kaszárnyák vannak benne.}* mentek a kolostorba, a hol bizonyos ideig maradtak. Ennek az volt az oka, hogy a magyarokat nem igen akarta megférhetetlenségök miatt a városban hagyni. De egyelőre nem fékezhette meg őket, mint a hogy később aztán sikerült. Azt hitték (t. i. a magyarok), hogy a saját hazájokban vannak, a mit azonban a svábok és németek nem akartak türni.
Zsigmond király körülbelől négy hétig maradt a magyarok közt Petershausenben s aztán ott hagyván őket ismét a városba vonult. Elmenetele után a magyarság sokfélekép rendetlenkedett. De nem jól jártak, mert a petershauseniek, ha csoportosulás vagy lárma támadt, nekiestek a magyaroknak s megfenyitették őket. A király ekkor a Münstergasse «Friburger Hof» épületében lakott, a két királyné a szövetségi biró szomszédos házában vett szállást. (37. l.) Hogy ezek a magyar duhajkodások miben állottak, nem igen tudjuk, de sejtjük, hogy afféle san-galleni Ekkehard beszélte boros jelenetek s nyomukban a német családi élet megzavarására irányzott próbálgatások lehettek. Efféle gyöngéje egyébként Zsigmond királynak is volt. Mielőtt Konstanczba érkezett, Bernben a város a «nyilvános házat» (Frowenhus) ingyen bocsátotta a király, a kiséretében levő szavojai herczeg s az urak rendelkezésére._{Kleinere vor 1420. verfasste Chronik an Konrad Justinger unter dem Namen «Anonymus.» A berni kanton lt.}* Ugyanekkor a város megvendégelvén a királyt, a város ezüstjét akarták az asztalra tenni. Ekkor igy szólt a király udvarmestere: «Nein die Beheim mügent nit one steln sin; es wurde bald verstoln.» Tehát a király, a szavojai herczeg s a montferrati őrgróf egy pohárból ittak._{U. o.}* Ilyen anekdotikus jellegü dolgot eleget találunk, a mivel ugyan nem akarjuk konstanczi magyarjaink erkölcseit mentegetni, de érthető, hogy az a sok lovas oda szállásolva a polgárok közé, nem a «nyárs végéről» látta a világot. Szóval Konstanczban féltek a «huszároktól».
A magyarság apránként, de folyton gyülekezett. Magával a királylyal nagy kiséret jött. Az urak közül: Scolari Fülöp Ozorai Pipo, «kinek országa Kis Oláhországgal és Erdélylyel határos» (Temes) 1415. jan. 12. érkezett 150 lóval s három szekérrel. Petershausenbe szállott, a hidtól balra eső Breitensteinházba.
Azután jött Lévai Cseh Péter főlovászmesterrel, a ki szlavon földön birtokos s Berzenczét és «Kapelstein»-t (?) birja, 80 lóval s két kocsival, Jacob von Ulm házába szállt._{Karácsonyi i. m. 64. l. más forrás alapján Lévai Cseh Péternek csak 36 főnyi kiséretéről emlékezik. Ozorai Pipo kisérete más forrás szerint 60 ember u. o. Az egyes jegyzékek számbeli eltérése könnyen megmagyarázható. Az elszállásoló mesternél előre bejelentettek p. o. 150 embert s tényleg megérkezett 60, lehet, hogy elmaradoztak útközben, vagy bajok történt, vagy el sem indult annyi. Egyik tudósitó aztán – mint Reichental – a bejelentett 150 embert jegyzi fel, a másik 60-at. Fölösleges munka különben e folyton változó beszállásolásoknál pontos számokat keresni.}* (37–8. l.)
Febr. 12-én bevonult egy magyar érsek, János Esztergomból és pedig 160 lóval a petershauseni kolostorba szállt, kiséretében volt egy másik magyar érsek: András Kalocsáról, 18 lóval s ez a Specker házába «az óriáshoz» (zum Riesen) szállott. (46. l.)
E följegyzés szerint Kanizsay János esztergomi érsekről és De Benzis András kalocsai érsekről van szó. Már Karácsonyi János világosan bebizonyitotta, hogy Kanizsay János 1415-ben Konstanczban nem volt jelen._{I. m. 67. l.}* Menynyire zavaros Reichenthal feljegyzési könyve, arra éppen ez a feljegyzés a bizonyság. Miután 1415. febr. 12-ről keltezi föntebb idézett hirét, három lappal odább (49. l.) 1415. febr. 4-iki kelet alatt irja: «Bevonult az esztergomi érsek is 300-ad magával s két püspök, sok vitézzel és szolgával. Petershausenbe szállt a mezitlábas barátokhoz – a hol már előbb is lakott. Ugyanaz nap – tehát febr. 4. vonult be a hatalmas Pipo ur 160 lovassal Magyarországból s a petershauseni hid melletti Breitenstein-házba szállott.» Kétszer vonultatja be a primást Konstanczba különböző kelettel s Ozorai Pipot először jan. 12-én (37–8. l.) 150, majd febr. 4-én 160 lovassal. Ezekből az ellentmondó hirlelésekből csak az lehet igaz, hogy Ozorai Pipo bevonult, mely napon, az mellékes. Fölösleges dolog volna e konfuzus feljegyzéseket bővebben elemezni s esetleg föltételezni, hogy nem Kanizsay János érsek, hanem János esztergomi nagyprépost, római birodalmi alkanczellár jöhetett Konstanczba 1415. elején, mert az tényleg ott is volt. Kanizsay János Konstanczba érkezéséről ugyanis – egyéb forrásokon kivül_{Karácsonyi i. m. 67–8. ll.}* – maga Reichenthal ad részletes, ez esetben igaz tudósitást, mondván «1417. feb. 3. szt. Balázs napján vecsernye után bevonult az esztergomi érsek Magyarországból. Püspöksége – valamint suffraganusaié – részben Szlavoniára is kiterjed. Az Erdélylyel, Oláhországgal s Törökországgal határos kalocsai érsekséget letudva, ez az érsekség az egyetlen Magyarországban. Számos püspök és világi főur lovagolt eléje. A Rajna várkapujához lovagolt, nyolcz fedett szekérrel és 400 lovassal. Urunk, a király is eléje lovagolt s a városon végig vonult Petershausenbe.» (99. l.)_{Arra a körülményre, hogy Magyarország a konstanczi zsinaton miért soroztatott a germanikus földrajzi egységhez (egyetemben Lengyelországgal, Törökországgal, Svéd-, Norvég-Dánországgal, Oroszországgal, Richenthal 50., 154., 162.) Karácsonyi azt az okot hozza fel, hogy 1414. végéig csak kevés magyar volt Konstanczban s ezek – egy lévén az uralkodójok – a szomszéd német nemzethez csatlakoztak. Karácsonyi i. m. 67. l. Fraknói a földrajzi helyzetet s az uralkodó közösségét hozza fel, tehát ugyanazt mondja. I. m. 332. l. Valami nagy földrajzi logika nem észlelhető a felosztásban, mert p. o. az olasz nemzethez tartozott Bosznia is, amelyben nem sok a keresztény.» Bármi ok lett légyen e felosztás alapja, a magyarság azért tényleg mégis külön szervezkedett s összetartott.}*
Zsigmond király s felesége konstanczi tartózkodásának további részletei – a mennyiben a nyilvánosság előtt folytak le – megfelelnek a tényállásnak. Igy 1415. ápr. 26., midőn nagy körmenetet tartottak – irja a 72. 1., «Urunk a király, felesége, meg a bosnyák királyné, valamint az összes világi fejedelmek és urak a papság után sorakozva» vettek abban részt. Ugyancsak az 1415. jun. 30. urnapi körmenet alkalmával, a király s az emlitett kiséret ugyanazon rendben következtek. (74. l.)
Valószinü, hogy Reichenthal 1415. jul. 16. maga látta, a mint «reggel a királyné, a bosnyák királyné, udvarmestere s hölgyei társaságában hajóval leutazott Konstanczból Schafhausenbe.» (82. l.)
Két évvel később – 1417. jun. 26. (109. l. ) – látta, a mint a király «a nem nemes magyaroknak hübéreket adott, ezeknek, mielőtt a király szine elé bocsáttatnak, tyukokat, tojást, pávákat, viaszt, borsot, vagy egyéb ajándékokat kell adni.»
Ezután egy metszet illusztrálja a jelenetet. Trónusán ül a király, előtte térden állva – schematice ábrázolt – pórok nyujtják át neki az emlitetteket.
Valószinüleg kir. jobbágyok küldöttségéről van szó. Richenthal egyéb okoskodása a saját képzelő tehetségének hajtása.
Ép ily pontatlan 1417. decz. 30. keltezett följegyzése. «Egy csütörtöki, Szilveszter előtti napon – irja a 132. l. – meghalt a tisztelendő Zsigmond ur, főkanczellár, a római birodalom kanczellárja s temetésén részt vettek az összes egyházi és világi fejedelmek, valamint a magyar urak.» «A kanczellár szolgái pedig – irja 1418. jan. 12., 134. l. – nagy sirással és jajgatással valának urok halála miatt, mint az Magyarországban még szokás.» (Tehát nálok nem.)
Mig e feljegyzésében Zsigmondot megteszi főkanczellárnak, sőt a német birodalom kanczellárjának, 1415. jan. 18. – 43. l., János mainzi vál. fejedelmet helyesen nevezi a római birodalom első főkanczellárjának, de ezenfelül még Magyarországra is kiterjeszti e méltóságát (oberster Erzkanzler des Röm. Reiches, aller deutschen Lande, Ungarns, Böhmens und ganz Germanien). Nem kell hosszabban czáfolgatni Richenthalt, csakis jellemzésül hoztuk fel.
Utoljára 1418. márcz. 7-én emliti a magyarokat, (137–8. l.) kiknek Zsigmond király mindig akkor vette hasznát, ha tenni kellett. Velök őriztette a fogolyként tartott XXII. János pápát,_{Karácsonyi i. m. 68.}* de ha kellemetlenkedni kellett egyébként is, hü magyarjait vezényelte ki. Petershausenben tartván udvart, arra kérte az apátot, hogy engedje meg erdeiben a favágatást. «Az apát megtagadta, mire a király magyarjait küldte erdeibe s ezek aztán vágták a fát, akár tetszett az apátnak, akár nem.»_{Hogy mily nagy számban voltak Konstanczban a magyarok, mi sem mutatja jobban, minthogy XXIII. János pápa maga is magyar öltözetben szökött meg. «In habitu transformato, ad similitudinem unius balisterii Ungarie», mondja Guillaume de la Tour krónikájában. Idézve Valois La France et le grand schisme d' occident. IV. köt. 532. l.}*
Ennyi az u. n. historicum Richenthal krónikájában.
Ehhez csatoljuk a krónikájában foglalt czimereket betüsorban. Heraldikai tudásunk – ujból hangsulyozzuk – e közleménnyel csak statistice bővül, de ez a szempont is igazolja a czímerek reprodukczióját.

I. Albeni János czimere.

Feketében arany czölöp. Konrad von Grünenberg fol. LXIX.
Aláirása: Von der Albin Erbtruchsess zur Salcburg.
A konstanczi zsinaton jelen volt Albeni János horvát és dalmát bán. Ulrich von Reichenthal (fol. 187.) igy emliti: Herzog Johannes zu Alban und Hauptmann zu Dalmatia. Czimere feketében arany balharánt pólya. E czimer egyébként Albeni Henrik kolozs-monostori apáttal hozható kapcsolatba.

2. De Benzís András kalocsai érsek czimere.

Aranyban jobbra forduló, piros fülü, fekete kőszáli kecskefej. Ulrich von Reichenthal I. kiad. fol. 124^a; II. kiad. fol. 101^b.
Aláirása: «... Andreas erczbischoff czu Colocens in Vngern ...»

3. Budavár czimere.

Feketében arany hármas halom középső ormán álló mankósvégü ezüst kettős kereszt. Konrad von Grünenberg fol. XVI.
Aláirása: die burg zu Offen in Vngern.
A magyar királyi kettős keresztet Grünenberg valamelyes vonatkozásában tévesen vonatkoztatja Budavárára.

4. De Reate Antal ragusai püspök czimere.

Kékkel vágott sárga (arany) pajzs felső és alsó mezejében három-három egymás mellett elhelyezett hatágu kék csillag. Ulrich von Reichenthal I. kiad. fol. 124^a; II. kiad. fol. 1101^b.
Aláirása: «... Anthonius erczbischoff zu Ragusin in Dalmacia ...»

5. Garay Miklós czimere.

Kék mezőben czölöp mentén állitott, jobbfelé forduló, tekergő sárga kigyó, szájában országalmát tartva. Ulrich von Reichenthal, I. kiad. fol. 186yya; II. kiad. fol. 158^b.
Aláirása: Graff Nicolaus graszgraf zu Vngern der naterspan.
Konrad von Grünenbergnél II. fol. LXIIII. «Grossgrauff von Vngern» aláirással.
A Garay-család kigyója «de novo» adományozott czimeralak. Koronázatlanul és az országalma nélkül is előfordul, néha harántos helyzetben is. Itt koronázatlan, de az ország almáját tartja. A XIV. században a kigyó több gyürüben is előfordul. A Garayak kigyójáról l. különben Csoma József közleményét a Turul XX. évfolyamában.

6. Hunyadi czimer.

Aranyban jobbra forduló, piros (?) gyürüt tartó fekete holló. Konrad von Grünenberg, fol. CXIIII.
Aláirása: die hundyanisch herrn von Vngern.

7. Lindvai Herczeg Péter czimere.

Ezüsttel és kékkel hasitott mezőben szincserélő sas. Sisakdisz ezüst-veres koczkás karimás süvegen három strucztoll. Aláirása: Herzog Peter von Lindwach von Ungern. Ulrich von Reichental I. kiad. fol. 185^b; II. kiad. fol. 158^a. Konrad von Grünenberg, Der Herczog von Limppeich in Ungarn felirattal II. f. 56. Grünenberg ezenfelül ugyanott ezüsttel és vörössel hasitott pajzsban szincserélő sasos czimert közöl «Herczog Eberhart von der Weiden in Vngern» felirattal. Sisakdisze kék-fehérrel hasitott sasszárny között ezüst sasnyak.
Ismeretlen herczegekről itt nem lehet szó – mint Bárczay vélni látszik heraldikájában, 465 l. – vagy Lindvai illetőleg Szekcsői Herczeg Péterről és Eberhardról van szó, vagy tán a Lindvai Bánffyakról. A czimer – mondanunk sem kell – teljesen elüt a Héder nembeli Herczegekétől és igy ez a szincserélő sasos czimer nyilt kérdésnek marad.

8. Horvát- illetőleg Dalmátország czimere.

Vörös mezőben három koronás, jobbra forduló, kiöltött nyelvü ezüst oroszlánfő. Aláirás: Kung von Croacien. Konrad von Grünenberg, fol. XXIIII^b. Ulrich von Reichenthalnál ugyanez a czimer mint «das Künigreich zu Talmacien» szerepel. I. kiad. fol. 170^a; II. kiad. fol. 142^b.

9. Kanizsay czimer.
Ezüstben fekete szárnynyal tetézett saskarom. Aláirás: Strigoniensis nennt man von Granen in Ungern mit hundert und XXVI. Ulrich von Reichenthalnál I. kiadás, fol. 124^b; II. kiadás, fol. 102^a. Ugyanezt a czimert Reichenthal másodszor «Graff Johannes von Canisa in Vnger, des erczbischoff zu Gran Vetter», tehát Kanizsay János czimere gyanánt közli I. kiad. fol. 184^b; II. kiad. fol. 157^a, tehát az előbb közlött az érsek czimere. Konrad von Grünenberg II. fol. LXIIII. «Grauf von Canisse in vngern, Stiffter des Bistums Kanisse» felirással közli.

10. Korbáviai Gusicsok czimere.

Hatszor ezüst-vörössel vágott pajzs, a vörös pajzsfőben jobbra forduló fehér lúd. Ulrich von Reichenthal I. kiad. 189^b; II. kiad. 162^a , Graff Jörg von Krawaczen, Graf Thomas von Krawaczen, Graf Albrecht von Krawaczen czimere gyanánt közli. Konrad von Grünenbergnél II. fol. LXIIII. «Grauff von Krawatten.»
Korbáviai Károlyt 1422-ben találjuk Zsigmond kiséretében (L. Eberhard von. Windecke 151. l.) Reichenthal szerint György, Tamás és Albert grófokról van szó, de meglehet, hogy e collectiv név «Krawaczen» alatt esetleg más horvát (nem Gusics) család is lappanghat.

11. Maróthy czimer.

Ezüstben három baloldali piros ék (Guthkeled-nemzetség czimere). Konrad von Grünenberg fol. CXIIII: «herrn von Marrot» aláirással.

12. Scolari Fülöp, Ozorai Pipo czimere.

Aranyban három fekete jobb haránt pólya. Ulrich von Reichenthalnál «Pypo graf Thenesiedisvon Mora hinder den Sibenbürgen» I. kiad. fol. 186^a; II. kiad. fol. 158^b Konrad von Grünenberg fol. LXIII. «Pippo grauff zur Thamasidis vnd och genempt von Mora, her zur Ossara hinder den Sibenbürgen» felirással ugyanezt a czimert, de fekete-ezüst harántpólyákkal közli.
A konstanczi zsinaton Filippo Scolari, Ozorai Pipon kivül még a testvére Scolari András váradi püspök is jelent volt.

13. Stibor erdélyi vajda czimere.

Négyelt pajzs 1. és 4. ezüst mezejében szarvaival felfelé fordult aranyfélholdból kinövő farkasfej, 2. és 3. vörös mezejében két kifelé forduló arany félhold (szarv) között felül arany kereszt (családi czimer). Ulrich von Reichenthalnál: «Graff Stieborn von Stieborn her am Wag» I. kiad. fol. 186^a; II. kiad. fol. 158^a. «Stiebor graf zu Stieborn von Plontag und Wayden im sybenbürgen» felirattal.

14. Szentgyöngyi czimer.

Kék mezőben jobb haránt választéku hatágu arany-veres csillag. Konrad von Grünenberg fol. LXIIII. «Grauff von Bössingen zur altemburg in Ungarn» aláirással. A Szentgyörgyi grófok czimerének egy változata. Egyéb változatai egyebek között felsorolva Bárczay: A heraldika kézikönyve 11. és 143. ll.
THALLÓCZY LAJOS.

SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.

(Ötödik közlemény.)

V.

Nagy a különbség hagyomány, monda és a krónikairó meséje közt. Karácsonyi úr nem tart mértéket a köztük levő határ megvonásában, a mi aztán lépten-nyomon félreismerteti vele a tulajdonképeni mese, meg a hagyomány természetét s a krónikások ferditéseire és mesélő kedvére vezettet vele vissza olyan dolgokat, a mik egészen másféle forrásból fakadnak, másféle módot kiván meg tehát méltatásuk és elbirálásuk is, mint a mikor pusztán a krónikás egyéni hozzávetéseiről és kombináczióiról van szó.
Ezért hiszi a krónikairó meséinek a világosan fölismerhető mondai elemeket s figyelmen kivül hagyván a bennük rejlő hagyományt, nem gondol arra, hogy azok a köztudatba átment történeti emlékek fejleményei, melyekből ha nehéz is kivonni a pozitiv elemeket, korántsem tartozik a lehetetlenségek közé, negativ irányban pedig mindig megvan a jelentőségük, kijelölik ugyanis azt a határt, melynek korlátai között mozoghatunk bizonyos történeti jelenségek vizsgálatánál. Igy pl. akárhogyan magyaráztuk is a székelyek eredetét, számolnunk kell azzal a XII. század vége felé mindenesetre meglevő hagyományos köztudattal, hogy csak a honfoglalás idejében csatlakoztak Árpád népéhez; ez a hagyomány tehát kizár minden olyan elméletet, mely nem ebből, a székelyek és honfoglalók közti akár ethnikai, akár politikai és történetfejlődési különbségből indul ki.
A hagyomány fejlődésének és átalakulásának megvannak a maga törvényei, melyek módot nyujtanak különböző alkatrészeik viszonylagos értékének meghatározására s annak megállapitására, milyen történeti mag körül csoportosultak a járulékelemek. Ezen módon juthatunk olyan eredményre, hogy. mindenféle hagyomány közt épen azoknak van legnagyobb jelentőségük, melyek a vérségi kapcsolatokat tüntetik föl.
Hagyományaink ezen csoportja az ősi nemzetségi beosztással van a legszorosabb összefüggésben. Olyan társadalmi rendszernek töredékes emlékei, mely nagyban különbözött attól, a mit itt találtak őseink. Ha utóbb fel is bomlott ez a rendszer az európai társadalmi viszonyok befolyása alatt, hatása még azután is nagyon sokáig fenmaradt nemcsak a vérségi kötelékről alkotott s a latin-germántól különböző felfogásban s a rokonsági osztályozás másféle rendszerében, hanem a birtokviszonyok alakulásában is, melyek a nemzetségi elágazás folytonos nyilvántartását tették szükségessé. A nyilvántartásra pedig volt más mód is, nem csupán az irás, sőt akkor forditottak rá legtöbb gondot, hogy ki ne vesszen a köztudatból a nemzetségek izről-izre való leszármazása valamely ősapától, a mikor még nem foglalták oklevelekbe, mint épen azok a társadalmi szervezetek bizonyitják, melyekből a magyar ide szakadt.
Karácsonyi úr sohsem számol azzal a körülménynyel, hogy a régi magyarság életnyilvánulásait nem csak az európai, hanem a keleti viszonyok, a keleti társadalmi rendszerek, a keleti felfogás szempontjából is kell vizsgálnunk, melyek egészen más világitásba helyezik genealogiai jellegü hagyományainkat, semhogy azt a mértéket alkalmazhatnánk rájuk, a mit a külföldi évkönyvirók ilynemü adatainál szoktunk. Hivatkoztam már arra a semmiképen le nem tagadható tényre, hogy forrásaink egész pontosan tudják az Árpádok három-négy századdal korábbi őseit. Ha tehát ilyen tények vannak előttünk, akkor csakis olyan következtetésre juthatunk, hogy volt valami különösebb oka ilynemü hagyományaink szivós fennmaradásának s a krónikás meséjének egyoldalu hangoztatásán kivül egyéb szempontokkal is számolnunk kell, a midőn olyan a nemzeti élet vérkeringésétől el nem szigetelt irók, mint Béla király jegyzője s a másik krónikacsoport szerkesztője, az erdélyi Gyuláktól származtatják Sz. István anyját és Saroltnak nevezik, vagy ha bizonyos hirekkel szemben azt erősítik, hogy Szár László, nem pedig Vazul volt az Árpádház ifjabb ágának az őse.
A családfáknak a leszármazási és atyafisági viszonyok részleteinek nyilvántartása nemhogy ismeretlen volna a kezdetlegesebb társadalmi szervezetekben, hanem ellenkezőleg a legaggodalmasabb figyelem tárgyai.
Beöthy Leo, ez a korán elhunyt genialis magyar szociologus irja:_{A társadalmi fejlődés kezdetei. Budapest. 1882. l. k. 178–179. l.}* «Vannak jogi intézmények (mint házassági tilalom, vérbosszura való kötelezettség és a megváltási dijban – t. i. a nő megváltási dijában – való osztozkodás joga), melyek a leszármazásnak hét, sőt kilencz izig való nyilvántartását föltételezik. Az irás használata mellett hosszú családfák megőrzése igen könnyü volna, mindamellett polgárisult államokban nem találkozunk azon szokással, mig vad és barbár négyeknél, hol egyedül az emlékezetre van bizva, mindennapi dolog, hogy az emberek minden dédatyjokat és dédanyjokat, sőt régibb foku őseiket is meg tudják nevezni, azoknak minden élő ivadékaival s a közfokokkal egyetemben.»
Beöthy hivatkozik az észak-amerikai indiánokra, és natali kafferekre; de minket közelebbről érdekelnek azok a középázsiai és egyéb rokon társadalmi szervezetek, melyek a fejlődésnek ma is körülbelül olyan fokán vannak, mint voltak a honfoglalók, kik szintén ezen környezethez tartoztak egykor, ebből váltak ki, felfogásban, szokásokban tehát itt kell keresnünk az analogiákat.
E tekintetben nagyon jellemző, a mit a nomád törökök életének, felfogásának s egész lelki világának egyik legkiválóbb ismerője, Vámbéry A. mond a kirgizekről;_{A török faj. Budapest. 1885. 345. l.}* «ha őseit (dseti ata, az az hét atya) kérdezzük, minden kazak fennakadás nélkül el tudja számlálni közvetlen hét elődét, sőt clanjának, (család) szorosabb összefüggését is ismeri». A turkománok szintén nagy gondot forditanak a nemzetségi viszonyok ismeretére. «Minden turkoman, még a négy éves gyermek is már tudja – irja ugyancsak Vámbéry_{Közép-ázsiai utazás. Pest. 1865. 285. l.}* – mily taife vagy tirehez (nemzetséghez, családhoz) tartozik s mindig bizonyos büszkeséggel utal klanjának hatalmára vagy sokaságára, mert ez tulajdonképen a fegyver, mely mások önkénye ellen megvédi s ha egyes tag bántalmaztatik, az egész törzsnek kell elégtételt követelnie.» Egy más helyen pedig, a fiatal török-tatár nomád által megszerzendő ismeretekről szólva, a következőkép nyilatkozik:_{A török faj. 273. l.}* «mandenek előtt a törzsek, ágak és családok különbözésének nagyon tekervényes labyrinthusában kell elegendő jártasnak lenni s első sorban a hét ős (jeti ata – a kirgizeknél: dseti ata) neveit hibátlanul tudni. A tizenöt éves nomád már tisztában van az egyes tiré-k (nemzetségek), tajfé-k (családok) rokonsági viszonyával s jártas a legelői jogban és az egyes aulok localis viszonyaiban. Ezen emlékezetébe vésett dolgokon kivül már jókor ismerős a tabu-k (némely vidéken: tamgá-k) formáival, vagyis azon bélyegekkel, melyekkel az egyes törzsek nyájait az állatok farára nyomott fekete festékkel megkülönböztetik». Mert ugyancsak Vámbéry szerint:_{A magyarok eredete. 1882. 175. l.}* «a török nomádok a miveltség főkellékének mindenkor a hét ős felsorolását tekintették; semmiféle más téren sem birnak oly jártassággal, mint a faji leszármazás százágú mellékutaiban és az egyes törzsek, ágak, clanok és családok egymáshoz való viszonyaiban.» Ezért aztán «még ma is igy szól a kirgiz és turkomán, ha valakitől származását kérdi Jeti atang kindir? hét atyád kicsoda?»_{Vámbéry A. A magyarság keletkezése és gyarapodása. 1895. 138. l.}*
Ennek a nyilvántartásnak, a közvetlen hét ős s a nemzetségi elágazás, valamint a nemzetségi jelvény (bélyeg, törökül: tapu, tamga, általános nevén: totem) ismeretének pedig különösen a házasságkötésnél volt nagy jelentősége, hogy vérfertőzést ne kövessenek el.
A vérfertőzést azonban egészen máskép fogják fel e társadalmi szervezetek, mint a hogy az európai társadalom. Ime nehány példa a mohamedanizmus befolyásától még át nem alakitott ázsiai felfogásra nézve.
Pallas irja szibériai nyelvrokonainkról, az osztjákokról, hogy nőági rokonságot nem ismernek, tehát minden nőági rokonnal megengedhetőnek tekintik a házasságot. Meg van engedve az elhalt fivér özvegyének, saját mostoha anyjának vagy mostoha leányának nőül vétele is. Annál nagyobb bünnek és szégyennek tartják a fiági rokonságból való házasságot, holott ha egy leány nőül megy egy más törzsbeli férfihoz, ennek a leányát feleségül veheti az anya fivére is._{«Die Ostjaken, welche sonderlich unterhalb Beresof noch dem Heydenthum anhängen, nehmen so viele Frauen, als es nur ihr Vermögen verstattet. Sie halten es vor erlaubt, des verstorbenen Bruders Wittwe, ihre Stiefmutter oder Stieftochter und andre Verwandten von der weiblichen Seite zu heyrathen. Am liebsten nehmen Sie Schwestern aus andern. Familien, und glauben, dass die Ehe mit der Frauen Schwester in ihren Nahrungsgescháften viel Glück bringe. Ja sie haben dabey auch den Vortheil, dass sie vor eine zweyte Tochter dem Schwiegervater nur die Hälfte des vor die erste gezahlten Kalims geben dürfen. Hingegen wird es unter ihnen für eine grosse Sünde und Schande gehalten, aus seiner Namenverwandschaft zu freyen. Sie rechnen nemlich nur nach dem männlichen Stamm; dahingegen, wenn ein weibsbild in einen andern Stamm geheyrathet und eine Tochter gebohren hat, so kann der Bruder der Mutter oder dessen Külder ohne Bedenken um dieses Mädgen freyen. Kurz alle Ehen sind rechmässig, wenn nur der Vater des Bräutigams und der Braut von verschiednen Stämmen sino.» P. S. Pallas: Reise durch verschiedene Provinzen des Russischen Reichs. III. Theil. Frankfurt und Leipzig. 1778. 45. l.}*
A mit Pallas mond az osztjákokról, azt kiegésziti Castren,_{Jedes Geschlecht besteht aus einer Anzahl von Familien, die eine gemeinsame Herkunft haben und sich für mehr oder minder mit einander verwandt halten. Es giebt unter dem Ostjaken und besonders unter den Samojeden solche Geschlechter, die aus mehreren Hunderten, ja sogar Tausenden von Individuen bestehen, unter denen die Mehrzal nicht mehr ihr ursprüngliches Verwandtschaftsverhältniss nachweisen kann, sie betrachten sich aber nichtsdestoweniger als Anverwandte, schliessen keine ehelichen Verbindungen mit einander und sehen es für eine Pflicht an einander zu helfen. Gewöhnlich halten sich alle zu einen und demselben Geschlecht gehörende Familien auf ihren Nomadenzügen dicht beisammen, und die allgemeine Sitte gebietet, dass in einem solchen Geschlechtscomplex der Reiche seine Habe mit dem Armen theile.» Castren M. Alexander: Ethnologische Vorlesungen über die altaischen Völker. St. Petersburg. 1857. 107. l.}* a ki szerint egy-egy nemzetség néha több száz, sőt ezer lélekből is áll, ugy hogy a vérség fokát sem tudják, de egymás között nem házasodhatnak össze. A nőt ugy vásárolják. Több nőtestvért is lehet egyszerre nőül venni, de bátya és öcs, még ha nem is testvérek,_{Az osztyák nyelvben ép ugy, mint a magyarban, nem csak testvért jelent a «bátya» és «öcs».}* nénét és hugot nem vehetnek feleségül. Viszont az öcs tartozik nőül venni a bátyja özvegyét. Ha pedig nem maradt fivére az elhunytnak, a legközelebbi rokont illeti az özvegy._{Beöthy L. id. m. I. 51.}*
Legközelebbi nyelvrokonainkról, a vogulokról, Reguly A. hagyományai után Hunfalvy P. irja, hogy régebben köztük sem házasodhattak össze egy ájmak- vagyis egy nemzetségbeliek._{Ámbár most a vogulok nem oszlanak többé nemzetségekre, törzsökökre, mint hajdan, mégis tudják még, hogy ajmah = törzsbeli, az az egy nemzetségbül való, s hogy az a törzsbelieihez raunu = rokon; a raunut, rokonok, pedig hajdan nem házasodhattak össze». Hunfalvy Pál: A vogul föld és nép. Reguly Antal hagyományaiból. Pest. 1864. III. l.}*
A mi pedig az öcs kötelezettségét illeti az özvegy nőül vétele tekintetében, ez a szokás megvan a kirgizeknél, mongoloknál, több kaukázusi népnél, mint az osszétoknál és szvánoknál, sőt meg volt a régi szlávoknál is._{Beöthy L. id. m. I. 51., 52., 55.}*
A mongoloknál már a XIII. századbeli Plan Carpini azt irja, hogy az öcs egyenesen köteles nőül venni elhalt bátyja özvegyét s emlit egyéb részletet is a mongolok házassági jogszokásaiból, igy pl. felhozza, hogy tetszés szerint választhatnak feleséget a legközelebbi rokonságból, csak anyjukat, saját leányaikat s atyjuk és anyjuk részéről való nénjeiket nem vehetik el, egyébként pedig minden más női rokon közül választhatnak feleséget, sőt még özvegy anyósukat is nőül vehetik._{Magyar forditását l. dr. Török Auréltól: Anthropologiai Füzetek. Budapest. 1882. I. 133. l.}* Plan Carpini nem fejezi ki egész világosan, a mit máskülönben tudunk, hogy csakis az anyai rokonságnál nem vették tekintetbe a közeli vérséget, ellenben fiágon a legtávolabbi rokonok sem kelhettek össze; ugy látszik, arról már nem értesült, hogy a mongolok élesen megkülönböztették a fiági atyafiságot a nőágitól. Bár Dsingisz khán óta nagy átalakuláson ment keresztül társadalmi szervezetük, ugy hogy mostani politikai beosztásuk semmi összefüggésben sincs ősi törzsi szervezetükkel – akár csak XIII. századbeli nemzetségeink az ősi 108 magyar nemzetséggel, a vérségi összeköttetésre nézve még mindig az ősi nemzetségi rendszer az irányadó. «Ős törzseiket – mondja Beöthy L._{Id. m. I. 379. l.}* – «jaszu»-nak hivják és noha az egyes jaszuk tagjai el vannak szórva az egész mongol területen, egymással összevegyülve a különböző népségekben, mégis minden mongol tudja, hogy mely jaszuhoz tartozik; a saját jaszuból való házasodást tiltó és ősidőktől átörökölt parancsolat, melynek vallásosan engedelmedkedtek, ez, a mi annak nyilvántartását eredményezte nálok. A jaszu fiágat követ; a kik ugyanazon jaszuhoz tartoznak, vérrokonoknak tekintik egymást».
Ezért – mint a Beöthy által idézett Hiakinth (Jakynf) atya mondja, szégyennek tartják a fiági rokonnal való egybekelést. Az itt emlitett Bicsurin Hiakinth oroszra forditotta a Mandsu-dinasztiából származott Kien-Lung khinai császár (1736–95) által kodifikált mongol jogot, mely 1789-ben négy kötetben jelent meg, Bicsurin műve pedig 1828-ban, de már 1826-ban közölt belőle kivonatokat német forditásban Timkovszki, a kitől vette Beöthy a mongolokra vonatkozó adatokat._{Bicsurin Hiakinth műve: Zapiszki o Monyolije. Sz. Pétervár. 1828. (II. k. 203–339. l.), németül Borg K. F. Denkwürdigkeiten über die Mongolei. Berlin. 1832. (32o– 426. l.). – Timkovszki B. G. müve: Reise nach China durch die Mongoley in den Jahren 1820 und 1821. Leipzig. 1825–1826. (III. k. 327–342. és II. k. 15–16. l.) – V. ö. Laufer Berthold: Skizze der Mongolischen Literatur. (Keleti Szemle. VIII. 1907. 250. l.)}*
Hasonló szokások vannak Rev. Swan. R. angol hittéritő szerint a kalmikoknál, a mongolság nyugoti ágánál is. Saját törzséből náluk sem házasodik senki, mert tagjai mindannyian egy közös ősatya ivadékainak s ez alapon fivéreknek és nővéreknek tekintik egymást, bármily távoli is a tényleges rokonság. A fejedelmi családok is ez okbul mindig más törzs fejedelmi családjaiból vesznek feleséget._{Beöthy id. m: 380. l.}*
Ha csak a szibériai osztyákoknál és belsőázsiai mongoloknál volna ilyen szokás, azt gondolhatnánk, lehettek a honfoglalás előtti magyarságnak másféle szokásai is, a magyar se osztyák, se mongol nem volt, abból tehát, a mi e népeknél van meg, korántsem következik, hogy meg kellett lenni a régi magyarságnál is.
Ámde ugyanilyen szokásokkal és felfogással találkozunk a Kaukázus népeinél is. Igy pl. a cserkeszeknél néha hétezer lélekből áll egy-egy «tleus» vagyis testvériség, de azért nem kelhetnek össze ugyanazon «tleus» tagjai, sőt még a jobbágyokra is kiterjesztik a tilalmat olyanformán, hogy csupán más «tleus» jobbágyaiból házasodhatnak. A ki áthágta ezt a szabályt, büntetése régebben vizbefullasztás volt._{Beöthy id. m. 384. l.}* Az alánok ivadékainál, az osszétoknál a leszármazás fiági s az egynevüek vagyis ugyanazon ősatya leszármazottai, még ha századik izen vannak is rokonságban, házasságot nem köthetnek egymással, mig a legközelebbi nőági vérséget sem tekintik rokonságnak._{U. o. 385. s köv. l.}* Ugyancsak róluk olvassuk, hogy az özvegy asszonyt az elhunyt férj fivére veszi nőül._{Zichy J. gr. Kaukázusi és közép-ázsiai utazásai. I. k. Budapest. 1897. A Kaukázus népei dr. Jankó Jánostól. 77. l.}* A georgiai családhoz tartozó népek közül a khevszuroknál maradt fenn a testvériségnek ez a szoros köteléke; itt sem vehette nőül soha a közösség egyik férfitagja a saját közösségéhez tartozó nőt, hanem mindig más közösségből kellett házasodnia._{U. o. 129. l.}*
Itt tehát a társadalmi fejlődésnek olyan rendszerével van dolgunk, mely régebben, mig egyfelől a kereszténység, másfelől a mohamedánizmus át nem alakitotta a családról alkotott fogalmakat, általános volt azon az óriási területen, mely a Kaukázustól kezdve egyfelől benyult Szibériába, másfelől az ázsiai pusztaság legbelsejéig terjedt s a legkülönbözőbb nemzetiségü népeket foglalta magában, de különösen a turánokat. Alapja az idegen törzsbeli nő elrablása, szelidebb alakban a nő megvétele, a miről már nekünk magyaroknak is vannak fölös számu emlékeink.
Két elv vonul végig e társadalmi rendszeren a legnagyobb következetességgel: 1. a leszármazás aggodalmasságig menő szigoru nyilvántartása; 2. a vérfertőzés fogalmának egyoldalusága, csupán a férfiágbeli leszármazottakra való szoritkozása, melynél a vérség legtávolabbi fokára is kiterjesztik, mig nőágon a legközelebbi rokonság sem jön tekintetbe.
Látni fogjuk, hogy effajta szokások ismerete s a rendszerük szellemébe való behatolás nem egészen fölösleges azon vitás kérdéseknél, melyek fölmerültek Sz. István családi összeköttetései felől, mert csakis ezek figyelembe vétele mellett érthetjük meg hagyományaink jelentőségét, az egyes töredékes adatok közti összefüggést s olyan utalásokat, melyekre krónikáink nem nyujtanak magyarázatot s talán már a krónikairó sem tudta valódi jelentőségüket. A leszármazás gondos nyilvántartása magyarázza meg, hogy hibátlanul sorolják el krónikáink az Árpádok őseit Álmostól Taksonyig, a meddig t. i. ellenőrizni tudjuk. Ámde nem Álmos, hanem atyja, Ügek kezdi meg az ősök sorát s ilyenformán a «hét atya»: 1. Ügek, 2. Álmos ( Konstantinnál: Σαλμουτζες, 3. Árpád (Αρπαδης), 4. Zulta vagy Zoltán (Ζαλτας), 5. Taksony (Ταξις), Luitprandnál: Taxis, Hungarorum rex), 6. Mihály, 7. Szár László, a miből aztán levonhatjuk azt a következtetést, hogy Szár László fiainak kellett legelőbb irásba foglaltatniok az Árpádház vagy szorosabban véve közvetlen őseik genealogiáját. Másfelől pedig a vérrokonságnak és vérfertőztetésnek a latin-germán világtól eltérő felfogása fényt vet a Koppány és Géza özvegye közti viszony megértésére. Ha Koppány Géza fejedelemnek volt az öcscse (akár testvér-, akár unokaöcscse): nemcsak nőül vehette bátyja özvegyét, de egyenesen megkövetelte az ősi szokásjog. Ellenben, ha egy nemzetségből származott az özvegy Koppánynyal, ámbár esetleg távolabbi rokonság volt is köztük, megbotránkoztatta az egész magyarságot a Gyula leányával tervezett házasság. Jóformán ez teszi érthetővé, miért maradt Koppány egymagára s miért az a rendkivüli különbség a Koppánynyal és II. Gyulával szemben tanusitott bánásmód között?

VI.

Ha valamelyes fogalmat akarunk szerezni az ősmagyarság gondolkozásmódjáról, lelki világáról: ne nyugaton, a kereszténységnél, a germánoknál, még csak a szlávoknál sem, hanem keleten, a pusztaság turánjainál keressük azon jellemző néppsychologiai sajátságokat, melyek felvilágositásul szolgálnak. Ha nagy fontosságot tulajdonitottak őseink a leszármazás nyilvántartásának: akkor az is nagyon természetes volt, hogy mindjárt az első időkben gondoskodtak királyaink ősatyáik névsorának irásba foglalásáról, a mikor már irástudó papok voltak a környezetükben.
A mongol még ma is nomád nép, de már 1242-ben készült egy a mongolok legrégibb történetét, Dsingiz uralkodását és Ogotai uralkodásának kezdetét magában foglaló mongol históriai munka, melyet khinai nyelvre is leforditottak. Egy másik mű, a hivatalos mongol történelem, az Altan Debter, vagyis arany könyv, melyet a perzsa Rasideddin (1247–1318) is felhasznált, midőn Dsingiz Perzsiában uralkodó ivadékának, Ghazan khánnak rendeletére megirta Dsingiz khán, valamint elődei és utódai történetét a török és mongol népek felosztásával együtt._{B. Laufer: Skizze der Mongolischen Litteratur. (Keleti Szemle. VIII. 1907. 209. l.)}* A történetivrás akkor sem szünt meg a mongoloknál, midőn visszaszorittattak a khinai és arab-perzsa műveltség területéről a pusztaságra. A fejedelmi származásu Szanang Szeczen Khungtaidsi (sz. 1604.) megirta a hagyományok felhasználásával a mongolok történetét a legrégibb időktől 1662-ig._{U. o. 205. s kk. ll.}* A nyugati mongoloknál, a kalmikoknál szintén voltak irásba foglalt genealogiai és történelmi könyvek, melyeknek folytatásáról egész a dzungárok szétszóratásáig minden egyes uralkodó gondoskodott. Ezek közt, mint Pallas mondja, legteljesebb az, melyet a különben irni sem tudó Ajuka torgot khán rendeletére 1677 körül Emcsi-Gellorig Gabung Sarrap állitott össze s magában foglalja a khosot és torgot törzs fejedelmeinek kimeritő genealogiáját s ezenkivül, időrend nélkül, csupán anyag szerint, elmondott kisebb történeteket, a fejedelmek, fejedelemnők és előkelők jó és rossz vállalatait, beszédeit stb._{P. G. Pallas: Samlungen historischer Nachrichten über die Mongolischen Völkerschaften. L Theil. St. Petersburg, 1776. 15–16. l.}*
Nálunk sem hiányozhattak tehát ilynemű följegyzések már a XI. század folyamán sem s királyaink figyelme még arra is kiterjedt, hogy az Árpádház ősi származásáról tudomást szerezzenek a külföldi uralkodók is.
Dr. Sebestyén Gyula_{A magyar honfoglalás mondái. Budapest, 1904. I. 211., 267., 269–270. l.}* adott legelőször kifejezést annak a nagyon életrevaló gondolatnak, hogy a magyar krónikairás – már csak ezt a XVI. századbeli nemzeti irodalom óta általánosan bevett és megszokott elnevezést használom – sokat köszönhet az Árpádházbeli királyleányok férjhezmenetelének. Sebestyén csak II. Béla huga, Hedvig, meg aztán Sz. Erzsébet példáját hozza fel; amannak 1132-ki férjhezmenetelével függ össze a II. Béla uralkodása kezdetéig vezetett Király Krónika, emezével pedig a Hunn Krónika, II. Endre 1217/18-ki jeruzsálemi utja után és az aranybulla, vagyis 1222 előtt, tehát az 1221-ki fényes lakodalomra történt elkészitése, a minek korjellemző jellegét és thüringiai vonatkozásait, ha nem is a dr. Sebestyén által mondott értelemben, előzőleg már Marczali is észrevette._{A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. 62. s kk. 1.}*
De ezen két esettel még korántsincs kimerítve mindaz, a mi észrevehetően feltünteti a krónikaszerkezeten, hogy összeállitására vagy legalább is egyes részletek betoldására valamelyik Árpád-leány mennyegzője szolgáltatott alkalmat.
Mindjárt itt emlithetjük a többféle régebbi alkatrésznek egy nagy nemzeti krónikává történt egybefoglalását is, mely öntudatosabb átdolgozásban és az ú. n. Király Krónika nélkül Kézai művét, lazább szerkezetben pedig, hol az eredeti szöveg többféle alkatrészének egyenetlenségei és ellenmondásai nincsenek elsimitva, s magában foglalja az I. Endre és I. Béla közti viszálykodással kezdődő Király Krónikát is, a Képes Krónikát és a hozzá közelebbről csatlakozó krónika-csoportot alkotja.
Jól tudom, hogy Kézait tartja Karácsonyi ur a Nemzeti Krónika első szerkesztőjének, a többit pedig Kézai átiróinak és bővitőinek állitja._{A székelyek eredete és Erdélybe való települése. Akad. ért. a tört, tud. kör. XX. 3. Budapest, 1905. 6–20. l.}* De Marczali H.,_{Marczali H. id. m. 40. s köv. ll.}* majd Pauler Gy.,_{A magy. nemz. tört. az Árpádh. kir. a. II. k. 769 s kk. ll. 773. s kk. ll.}* ujabban pedig Domanovszky S._{A Dubniczi Krónika. Századok, 1899. 3., 4., 5. füz. A Budai Krónika. U. o. 1902. 7., 8., 9, füz. A Pozsonyi Krónika és a kisebb latin nyelvü prózai szerkesztések. U. o. 1905. 5., 6. füz. L. különösen Századok. 1902. 828. l. 1905. 398. l. Sajnálom, hogy u. e. szerző «Kézai Simon mester krónikája. Budapest, 1906.» cz. művét még eddig nem láthattam, hol bizonyára még részletesebben tárgyalja a kérdés ezen oldalát.}* oly meggyőző okokat hoztak föl arra, hogy az 1272 előtti időre nézve a Képes Krónika, vagy Domanovszky S. szerint_{Századok, 1902. 735., 830. l.}* a Budai Krónika családjához tartozó, emennél rövidebb szöveg az eredetibb s már csak azért sem irhatta át Kézait akár a Képes Krónika-, akár a Budai Krónika-féle, Nagy Lajos uralkodása, elején készült szerkezet, mert Kún László uralkodásának történetét homlokegyenest ellenkezően tárgyaljak, mint Kézai és sem ezt, sem az udvarnokokról és várnépekről szóló függeléket, vagyis Kézai tulajdonképeni művét nem vették át, egy pár jellemzőbb betoldását is mellőzték, ezenkivül forrásaik szövegét is, igy Justianus-Reginoét Scythia leirásánál, Reginoét a kalandozásoknál, az altaichi évkönyvekét III. Henrik háboruinál bővebben és helyesebben tartották fenn, mint Kézai, ki gyakran félre is magyarázta a forrás egyes helyeit,_{Dr. Sebestyén Gyula akad. székfoglalója, melyben a Hunn Krónikánál mutatja ki Kézai szerzőségének lehetetlenségét, még nem jelent meg.}* úgy hogy ezek után csak csodálkozni tudok azon, ha Karácsonyi ur még mindig Kézai szerzőségét vitatja. Mindaz, amit ezen föltevés támogatására hoz fel Karácsonyi ur, még Troppaui Márton, 1265–1268 között készült «Chronicon Pontificum Imperatorumque» cz. könyvének az idézett helyek után különben nagyon kétes használata_{L. erre nézve dr. Bleyer Jakab megjegyzését: A magyar hunmonda germán elemei. (Különlenyomat a Századok 1905. évf. 7–10. füzetéből.) Budapest, 1906. 81. l. 5. jegyz., 85. l. 2. jegyz.}* is, csak azt bizonyitja, a mit már Pauler is állitott, hogy a Nemzeti Krónikát tulajdonkép 1272 körül, vagy mint Domanovszky mondja, V. István alatt_{Századok. 1905. 398. l.}* szerkesztették, vagy szabatosabban mondva, azokat a különböző részeket, melyeket más-más időben készitettek, ekkor foglalták össze egy Hunor- és Magyarral kezdődő s a hunnoktól a vezéreken és királyokon át V. Istvánig evezetett egész krónikába. Megengedem, – lehetetlenség utóvégre is nincs benne, bár nem valószinü – hogy ez is Kézai műve; de az a krónika, mely az ő nevéhez füződik, később készült s az elsőnek a javitott, egy pár helyen romlott átdolgozása, a Képes Krónika pedig ezt a korábbi szerkezetet s nem a tulajdonképeni Kézai-féle munkát irta át.
Az 1272 körüli Nemzeti Krónika készitése éppen arra az időpontra esik, midőn V. István leányát, Máriát, nőül vette a nápolyi királyfi, a későbbi II. Károly király. Hogy ez az időbeli találkozás nem véletlenség, hanem csakugyan összefügg egymással a krónika-szerkesztés és az 1269-ki házasság, bizonyitják a közbeszőtt nápolyi, különösen apuliai vonatkozásu részletek. Ilyenek: Attila kapitányának, Zovardnak apuliai, calabriai és cataniai pusztitásai, a mikben kétségkivül a Liutprand által emlitett Salardus 924-ki kalandos hadjáratának a visszhangját kell tekintenünk; ilyen továbbá Sz. István nevelője, Deodatusnak az apuliai sanseverinoi grófoktól, a Kálmán alatt beköltözött Olivér- és Ratoldnak, Roland, volt nádor és bán, István ifjabb király «kifogástalan hűségü ,embere», «az az ország legderekabb s legérdemesbb bárója», valamint rokona, Porch István, V. István egy másik kipróbált hive őseinek az apuliai Casertából való származtatása; de mindezenél szembetünőbb bizonyitékot szolgáltat a Nemzeti Krónika összeállitása és Mária férjhezmenetele közti kapcsolatra, a mit Beche és Gregor nemzetségéről mond ezen Kézait nem sokkal megelőző krónika; Beche és Gregor nemzetsége pedig Francziaországból ered – úgymond – a Cornesnek nevezett Guillermus nemzetségéből; ez az itt emlitett Cornes Vilmos nem más, mint I. Károly nápolyi király 1265-ben szereplő hires tengerésze, Guillaume de Cornu. Mivel pedig Mária ipa, Anjou Károly IX. Lajos franczia királynak volt az öcscse, még egy másik franczia eredetünek tartott nemzetséget is megemlit, összeköti ugyanis a Zsámbokon birtokos Smaragd kalocsai érsek (1257–64 ) s V. István ifjabb király kanczellárjának, a száz évvel korábban élt Smaragd ispán (1166–67) egyik ivadékának nemzetségét a Champagnei grófokkal.
Ilyenformán állapitható meg, hogy a hunnok Miramammona szultán elleni hispaniai hadjárata a Cataloniában visszamaradt hunnok (magyarok) emlékével s az Imre király neje, aragóniai Konstanczia kiséretében beköltözött Bojotiak eredetének fölemlitésével együtt (természetesen mellőzve aragóniai Simon ivadékait) akkor került a magyar krónikába, midőn I. Jakab aragóniai király 1235-ben nőül vette II. Endre leányát, Jolántát, ki olyan hirt hagyott maga után, hogy a spanyolok azon század valamennyi asszonya közt a legkiválóbbnak tartották s méltónak arra, mert igazi társ és hitves volt nemcsak a szándékban, hanem mindenféle megpróbáltatás és veszély közt is, hogy a nemzetek legszélsőbb vidékéről kösse magához házassággal az a fejedelem, ki mióta csak emberek vannak, a legvitézebb és legmagasztosabb lelkü volt._{Az Indiculus rerum ab Aragoniae Regibus gestorum (Hispania illustrata. T. III. 81. ad a. 1235.) után idézi dr. Werner M. Az Árpádok csal. tört, 1892. 446. l.}*
Karácsonyi ur kimutatta,_{A székelyek eredete. 3. s köv. l. (V. ö. Petz Gedeon: A magyar hunmonda. Budapest, 1885. 60–61. l.)}* miféle elemekből áll a hunnok hispaniai hadjáratának története, csak arról feledkezett meg, hogy az anachronismusok leszámitásával nem valami képzeletbeli dolgot ad elő a krónikás, hanem a III. Abderrahman cordovai khalifa (912–961.) elleni 940-ki kaland száraz tényét_{Liutprand [Pertz III. 332.) beszéli el, hogy a magyarokat, kik Olaszországba ütöttek, Hugo olasz király és provencei gróf vette rá III. Abderrahman megtámadására; három napig lovagoltak a nyári forróságban egy kietlen pusztaságon át, hol vizet is alig kaptak s akkor árulástól tartva, félholtra verték a Hugo által adott kalauzt s a lehető leggyorsabban visszafordultak. Talán ekkor kerültek Abderrahman udvarába azon magyar testőrök, kikről arab forrásokra hivatkozva Szalay L. beszél (Magyarorsz. tört. 2. kiad. I. köt. 34.), mig Pauler Gy. szerint (A magyar nemzet története Sz. Istvánig. 1900. 171. l. 110. jegyz.) szláv testőrök ugyan voltak, de magyarok aligha. Akár ezen testőröknek, akár más magyaroknak, de mégis kellett valami maradványaiknak lenni Spanyolországban, a kikről még hallhatták nálunk egyet-mást a XIII. század elején az arragóniaiaktól, mert utóvégre is az ilyen állításnak mindig van valami alapja, ha rosszul magyarázza is a krónikairó – nem kell mindjárt ráfogni, hogy az ujjából szopta. (L. még Arch. Ért. XXVI. 1906. 390–391. l.)}* czifrázta föl az akkori idők szellemében a saját korabeli viszonyokra illő részletekkel. Ezen részletekről pedig csakis az Imre és II. Endre korabeli nemzedék értesülhetett a királyi ház, meg az aragóniai udvar közti rokoni összeköttetés és Konstanczia aragóniai kisérete, meg a Jolántával Aragóniában járt Bertalan pécsi püspök és Dienes ispán utján. Ekkor hallhattak a franczia és rajnamelléki keresztesek által is segitett spanyolok 1212-ki navas da tolosai fényes diadaláról, a mit a «Miramammona szultán», vagyis az «Emir al-Muminin = az igazhitüek fejedelme» czimet viselő és Sibilában (Sevilla) székelő Al-Mohavidék fölött arattak._{Mellesleg megjegyezve, az «Emir al-Mu'minin» czim korántsem az Almohad családhoz tartozó khalifáknak volt a különleges uralkodói neve vagy czíme, mint a hogy Karácsonyi úr után gondolhatnánk (A székelyek eredete. 7. l.), hanem már félezredévvel előbb, mindjárt a 2-ik khalifa, 'Omar (634–644) fölvette s olyan általánosan ismert czim volt, hogy pl. Theophilus görög császár (829–842) életirója is mint Konstantinus Porphyrogenitus (912–959), néven emliti az akkori khalifákat. A spanyolországi mohamedán uralkodóknál már kétszázaddal előbb használatban volt az Al-Mohadok előtt; éppen az imént emlitett III. Abderrahman khalifa vette föl, kinek birodalmát csakugyan megtámadták, ha nem is éppen Attila hunnjai, hanem a vezérek idejebeli magyarok. (Goldzieher J. a «Pallas Lexikon»-ban. XIII. k. 430., 431. l. – Gr. Kuun G. Relat. Hung. hist. Ant. I. 107.)}* Ezen időben érdeklődött leginkább a magyarság is a keresztyén és mozlim világ közti küzdelmek iránt, a mikor előzőleg már III. Béla is készült a Szentföldre, II. Endre pedig 1217-ben csakugyan eljutott s maga is keresztes hadat vezetett a hitetlenek ellen.
A tatárjárás egészen más irányba terelte a nemzet közérdeklődését. Kézainak, még ha eszébe jutott volna is, s nem találja már készen megirva ezt a betoldást a Hunn Krónikában, módjában sem igen lehetett, hogy tudomást szerezzen a Miramammona nevü sibilai arab szultánokról.
Ilyenformán négy esetben állapitható meg, hogy a mikor külföldi uralkodóhoz ment férjhez valamelyik Árpádházbeli magyar királyleány, mindannyiszor egy-egy magyar krónika is készült, úgy hogy itt már valami hagyományos szokásra gondolhatunk. Ez pedig csak egy különleges formája volt a leszármazás nyilvántartása ősrégi, még a honfoglalás előtti időkből eredő szokásának, kezdetét tehát azon korszakba kell tennünk, midőn királyaink már keresték a külföldi fejedelmekkel való házassági összeköttetéseket.
Nem lesz tehát fölösleges, ha kiássuk a feledés sirjából Toldy Ferencznek azt a megfigyelését,_{Nemzeti történetirásunk kezdetei. Századok. 1868. 376. l.}* hogy krónikáink az I. Endre és I. Béla között kitört viszálkodás elbeszélése előtt részletezik a korábbi dolgokat s azzal végzik: király és herczeg nagy békességgel uralkodának, a miből Toldy nem minden alap nélkül azt következtette, hogy már I. Endre korában kellett készülni valami krónikaszerü följegyzésnek._{Domanovszky S. szerint is (Századok. 1905. 399. 400. l.) krónikáink legrégibb része még a XI. században készült s I. Endre uralkodásának elején zárult.}*
Hogy 25–30 évvel később már csakugyan készült egy magyar krónika, melynek központjául Salamon tekinthető, Pauler Gy. is, dr. Sebestyén Gy. is vitatta s nagyon fontos okokat hoztak fel állitásuk támogatására;_{Pauler Gy. A magy. nemz. tört. az Árpádh. kir. alatt. II. 777–784. – Dr. Sebestyén Gy. A magy. honf. mondái. I. 210. s kk. ll.}* ámde Toldy F. után még egy korábbira is következtethetünk s ha figyelembe veszszük a középázsiai török-tatár népek azon gondosságát, a mit a hét ősatya, a «jeti vagy dseti ata» nevének pontos ismeretére forditanak, ujabb szempontot nyertünk Toldy F. felfogásának igazolására, tekintve, hogy éppen Szár Lászlóval, I. Endre atyjával végződik a hét ősatya neve, a mint már előzőleg utaltam rá.
Ha egyéb nem is volt ezen I. Endre korabeli krónikában, a hét ős neve bizonyosan benne volt. De benne kellett lenni egy pár Gézára és Sz. Istvánra vonatkozó adatnak is, Vazul és Szár László fiainak rövid történetével együtt addig az ideig, mig Endre és Béla békében élt egymással.
Már most Sebestyén Gyula elméletét alkalmazva e krónika létrejövetelének történetére, egész jól összeköthetjük Endre leánya Adelhajd és I. Vratiszláv cseh herczeg 1055/56-ki házasságával s éppen az a körülmény, hogy idegen udvar számára készült ezen munka, egy más körülményre is felhivja figyelmünket.
Már előbb (Turul. 1906. 2. füz.) megjegyeztem, hogy csakis a közel egykoruság magyarázza meg a krónikairó kifakadását azok ellen, kik a három testvért Vazul törvénytelen fiainak állitották s anyjuknak bizonyos Tatun nembeli leányt mondtak. Most azonban még érthetőbb lesz a kifakadás igazi jelentősége. Idegen udvar számára irták, hogy mindaz hazugság, a mit Endre és testvérei törvénytelen származásáról hiresztelnek ellenségeik, különösen a németek, mert atyjuk nem Vazul, hanem Szár László volt, anyjuk pedig rutheniai herczegnő. Nem az egyes kifejezések logikus összefüggésére fektették itt a sulyt, mert erről csakugyan nem lehet szó, hanem akármilyen zavaros mondatszerkezettel is (gondoljunk csak az ugyanezen időtájról való tihanyi alapitó-levélre!), de tényekre hivatkoztak, olyan tényekre, a miket részben a cseh udvar is tudhatott, vagy ha jónak látta, utána járhatott, hogy meggyőződjék igazságukról.
Ugyan ki beszélt Kézai idejében arról, hogy Vazulnak egy Tatan nembeli leány volt az ágyasa s tőle, törvénytelen ágyból született a három testvér? Ki ellen kellett hivatkoznia arra, hogy mindez hazugság? Talán az altaichi évkönyvek, vagy a Gellért-legenda, vagy a Váradi és Zágrábi Krónika ellen? Hiszen mindezekben csak annyi van, hogy a három testvérnek Vazul volt az atyja, az altaichi évkönyvekben pedig még ennyi sincs, csupán az, hogy Vazul fiai kiskoruak voltak menekülésük idejében. A mi a Vazultól való származtatásnál homályt vethetett az Árpádház fényére, tulajdonkép csakis az a hiresztelés volt, a mit maguk a krónikák hoznak fel, midőn czáfolatába bocsátkoznak. Itt tehát csupán egykoru rágalomról s ennek egykoru czáfolatáról lehet szó,_{Ebben tehát nem csatlakozom Domanovszky S. felfogásához (Századok. 1905. 544. l.), a ki szerint csak az V. István korabeli szerkesztés idejében, a Gellért-legenda hatása alatt lehetett krónikáinkban vitás a származás kérdése. Nem a Vazul atyasága, hanem a Tatun nembeli ágyastól való törvénytelen származás hire a lényeges. Domanovszky úr különben (U. o. 543. l.) a Gellért-legenda hatásának tulajdonitja, hogy a Váradi és Zágrábi Krónikák, melyeket a Nagy Lajos korabeli bővebb krónika kivonatainak, nem pedig, mint Pauler, önálló munkáknak, egy régibb szöveg megőrzőinek tart, szintén Vazult teszik meg az atyának.}* a mi aztán azon mód bejutott a későbbi krónikaszerkezetekbe is. Kun László idejében, vagy akár egy századdal előbb is, már teljesen mindegy volt; akár Vazul, akár Szár László volt az ősatya. Legfölebb szépitették volna a Sz. István és Vazul közti viszonyt; hiszen Karácsonyi ur szerint úgyis mesemondók, ferdítők, hazugok összes Árpádkori történetirónk.
A Szár László fiaira vonatkozó adatokon kivül a Géza nejéről szóló résznek is benn kellett lenni ha nem is ebben a cseh udvar számára készült I. Endre korabeli, hanem a néhány évtizeddel későbbi, ú. n. Király Krónika első részében, mely tudvalevőleg nincs meg Kézai művében, hanem a Képes Krónikába van foglalva. A Király Krónika az I. Endre alatti dolgok rövid összegezése után a közte és öcscse, Béla küzt Salamon megkoronáztatása miatt kitört viszálykodással kezdődik és tart II. Géza uralkodásának derekáig, sőt a Mügeln-féle német átdolgozásban III. István haláláig (1173.). Más forrásokból is igazolható jól értesültsége s a szereplő személyek és események részletes ismertetése világosan mutatja, hogy egykorú krónikaszerkezettel van dolgunk._{Pauler Gy. A magy. nemz. tört. az Árpádh. kir. alatt. II. 777. s köv. ll. – Domanovszky S. Századok. 1902. 814. l.}*
Mint Pauler Gy. kimutatta, két főalkatrészből áll.
A régebbit dr. Sebestyrn Gyulával Salamon Krónikájának nevezhetjük, mert bár I. Béla és fiainak volt is hive a krónikaíró, Salamon körül csoportosulnak az események s ott végződik a krónika, a mikor Salamon csalatkozva minden reményében, az aldunai bessenyőkhöz vagy kunokhoz megy s ezek segitségével előbb Erdélybe, majd 1087-ben a görög birodalomba tört, aztán eltünt.
A második rész, mely csupán a Képes Krónikában van meg, mig az első rész – bár röviditve és csak az 1075-ki eseményekig – a Budai és Dubniczi Krónikában is, kezdődik a kunok 1091-ki betörésével_{Domanovszky S. Kálmán Sz. Lászlóhoz való viszonyának betoldásától számitja a Béla és fiai történetétől különböző eredetü rész kezdetét. (Századok. 1902. 815. l.)}* s elég részletesen szól Kálmán és a «kisebbik» István uralkodásáról, valamint II. Béla első két évéről (1131– 1132), kiről mint élőről emlékezik meg, aztán egy pár szóval végezve a többi nyolcz esztendővel, II. Gézára tér át. Világos, hogy ezt utólagosan toldották az 1091–1132. évek krónikájához. A toldás az 1141–46. évek történetét foglalja magában s végződik azzal, hogy egész röviden megemliti az 1149-ben kezdődő orosz hadjáratot, de már a görögökkel 1150 óta mindinkább elmérgesedő ellenségeskedésről hallgat. Ehhez járul aztán a Mügelnnél található másik toldalék, mely tart 1173-ig.
Pauler szerint a két krónikát egy későbbi iró meglehetős lazán egybefoglalta, amire mind a két szerkezetben előforduló egyforma frázisok mutatnak. Iróját Pauler III. Béla korára teszi,_{U. o. II. k. 783. l.}* mert már bárókról, nemzetségekről beszél és Sz. László szentföldi utjáról kereszteskori fogalmai vannak, de még a korhatározó «kun», «chunus» elnevezést használja «Cumanus» helyett. Ehhez a magunk részéről hozzátehetjük, hogy «Geysa»-t (v. ö. Geysa Béla jegyzőjénél, később: Geycha, előbb pedig: Geyza, Geythsa, Geica, XI. k. Geuca), «Sentepolug», «Sentapolug»-ot, « Zultan»-t ir, a mi szintén a XII. század utolsó tizedeire vall, holott a száz évvel később készült rész ugyane neveket «Geycha», «Zuatapolug», «Zoltan» formában adja. Ha ezek után még azt is számbaveszszük, hogy a Mügelnnél levő toldalék III. István halálával, az 1173-ik évvel végződik: megtalálhatjuk a kapcsolatot II. Géza leánya, Ilona és V. Lipót osztrák hg 1174-ki házassága közt, vagyis ugyanazt a krónikát, melyet 1132-ben II. Géza nagynénje, Hedvig férjhezmenetelére készitettek, most megtoldották a rákövetkező 42 év történetével, felhasználva a II. Géza uralkodásával kezdődő s 1147-lg terjedő toldalékot, melyet minden valószinüség szerint a Henrik német herczeggel, III. Konrád császár fiával még 1139-ben eljegyzett s az admonti zárdában nevelt, majd jegyese halála (1150) után végkép a zárdában maradt Zsófiának, II. Géza király hugának szántak._{Domanovszky S. a Bécsi Képes Krónika által fentartott s a Budai Krónika-féle rövidebb szöveg bővitésére használt és egykoru tudósitásokon alapuló krónikát III. István korabelinek tartja. (Századok. 1902. 831. l.)}*
A Salamonnal és herczegekkel foglalkozó részben is meg lehet különböztetni egy a királyság elvesztése után Salamon eltünéséig terjedő toldalékot s egy a Képes, Budai és Dubniczi Krónikákban egyformán meglevő régebbi részt. Jellemző irójára, hogy bár minden szava a herczegek hivének mutatja, a császár által pártfogolt Salamontól sem vonja meg rokonszenvét; még jellemzőbb sajátsága, hogy minden alkalommal kiemeli Salamon hősének, Márton fia, Bátor Opusnak vitézségét, ki Vecellinus nemzetségéből származott. Ezen alamann nemzetiségü Vecellinus pedig a Nemzeti Krónika egy előbbi részébe foglalt följegyzés szerint Boldog István király vezére volt, midőn Szár Zirind fia, Cupan, a «dux Simigiensis» föllázadt. Nemzette Radit, Radi Miscát, Misca Cupánt és Mártont, mely utóbbiakat minden nehézség nélkül egy személynek vehetjük a tihanyi alapitólevél (1055) tanui közt emlitett Márton ispánnal és Cupan iudex-szel; mig maga, a Bajorországból beköltözött wasurburci Vecelin vagy Vencilin ispán Karácsonyi urnak semmiféle kifogás alá nem eshető véleménye szerint nem lehet más, mint az a Vecilin gróf, ki 995 körül, vagyis éppen azon időtájt élt Isztriában, midőn Stajerben, Krajnában és Isztriában Sz. István sógora, II. Henrik parancsolt. Ha ehhez veszszük még azt is, hogy I. Béla egyik vejének, Ulrik isztriai őrgrófnak az anyja, Azzika, isztriai Wezzelin leánya volt, olyan kiindulási pontot nyertünk az ú. n. Salamon-Krónika létrejövetelére nézve, mely készitésének idejét és körülményeit eléggé megvilágitja.
Készült ezen krónika I. Béla leánya, Zsófia († 1095.) férjhezmenetele alkalmából, kit 1061-ben az I. Endre segitségére jött németek vezére, az I. Béla által fogságba ejtett, de Géza herczeg közbenjárására szabadon bocsátott Vilmos thüringiai határgróf jegyzett el, nőül azonban már nem vehette, mert midőn Vilmos 1062-ben jegyeséért jött, utközben meghalt. Még ugyanezen esztendőben férjhez ment Zsófia Vilmos unokaöcscséhez, az emlitett Weimari Ulrik isztriai őrgrófhoz, kinek atyja Vilmos határgróf öcscse Poppo weimari gróf, anyja pedig Wezzelin leánya, Azzika volt. Nyolcz évig tartott e házasság, 1070-ben Ulrik is meghalt s ekkor az özvegy körülbelül egy év mulva, 1071 első felében Magnus († 1106.) szász herczeg neje lett._{Dr. .Wertner M. id. m. 144–160. l.}*
Ezek a körülmények teszik érthetővé, miért terjeszkedik ki a krónika Vecellirlusra, a ki isztriai Ulrik nagyatyja lehetett s ilyenformán Bátor Opos nagyatyja, Miska, első unokatestvére volt Ulriknak. Ulrik már akkor sem volt fiatal, midőn elvette Zsófiát, Bátor Opos pedig csak a hatvanas évek vége felé kezd feltünni nem kell tehát fennakadnunk azon, ha nagyatyját mondtuk Ulrik unokatestvérének. A rokonság azonban teljesen megmagyarázza a Bátor Opos tettei iránti érdeklődést, ha nem is tartozott a herczegek hivei közé. Mivel pedig német udvar számára készült a krónika, azt is megértjük, miért beszél – nem is annyira az iró mint inkább az érzékeny és gyöngédlelkü Géza meg a lovagias László – elég enyhén Salamonról, a ki végre is unokatestvérük volt és balvégzete nemcsak érdeklődést, hanem részvétet is keltett Németországban. Ott szakad meg a krónika részletező előadása, midőn a Salamon segitségére jött IV. Henrik német császár néhány heti hadjárat után hajóit felégetve, minden győzelem nélkül kivonult Magyarország területéről, «Salamon pedig reményvesztetten, sóhajtozva és buslakodva» Pozsony várába zárkózott, hol László herczeg fogta körül s az ország Geysa vagy Magnus király kezébe ment át, mig a herczegséget öcscse, László kapta.
Nagyon természetes, ha ez a krónika is az Árpádház genealogiájával kezdődött és semmiesetre sem hiányozhatott belőle a három testvér, Endre, Béla és Levente törvénytelen származásáról legfőkép a németeknél elterjedt hirnek czáfolata. Ha pedig beleszőtték a Vecellinusról szóló részleteket is, akkor abban az összefüggésben, a hogy róla beszél a krónika, a somogyi Cupánról mondottaknak szintén benn kellett lenniök, különösen azon soroknak, melyeket Karácsonyi ur is egy régi könyvből átvett betoldásnak állit. S mivel e helyen Sz. István anyjáról is van szó: annál inkább meg kellett emlékezni róla, mert Magnus szász herczeg udvarában nem lehetett ismeretlen a szász herczegség területén fekvő Merseburg valami félszázaddal előbb élt tudós püspökének, Thiethmárnak a műve, mely szintén mond egyet-mást Sz. István anyjáról. Megvolt tehát az oka, hogy azt is beleszőjjék e krónikába, a mit nálunk tudtak első királyunk anyjáról a XI. század hetvenes-nyolczvanas éveiben. Thiethmár hatására kell gondolnunk, ha a szász herczeg udvarában emlegették Belekneginit, a szép magyar fejedelemnőt s a Géza és Sz. László királyokkal való sógorság magyarázza meg, ha ennek visszhangjakép a magyar krónika szintén hivatkozik Sarolt szépségére, amiről a szomszéd fejedelmek is régtől fogva beszélnek». Hozzáteszi aztán a krónika, hogy Gyula dux leánya volt ez az emlegetett szép asszony, de nem azé a Gyuláé, kivel utóbb Sz. Istvánnak volt baja, a miről szintén tudhattak a szász udvarban, hiszen egész Hildesheimig eljutott a hire, mert ezen utóbbi Gyula már a harmadik (t. i. a rákövetkező harmadik fejedelem) volt az előbbi Gyula után. Sz. István anyjának pedig Sarolt volt az igazi neve s Géza fejedelem Beliud tanácsára vette feleségül, kiről semmit sem tudunk, legfölebb a somogy-tolnai határszélen, Kazsok és Szil mellett volt középkori Belyudfelde, Belyud seu Nagfalufeulde helynévből_{Dr. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, Budapest, 1897. III. k. 443. l.}* következtethetünk arra, hogy merre lehettek birtokai; a XIII. században is már csak annyit tudtak róla, a mit az eredeti szövegben találtak, hogy t. i. neje Keán testvérének, Kulánnak volt a leánya s nejével Kulán földét örökölte; a szöveg azonban sejtet annyit, hogy irásba foglalása idejében még ismeretesek voltak az egyes részletek, tudták, ki volt Beliud meg Kulán s miért volt érdekében Beliudnak, hogy Gézának a Sarolttal való házasságot javasolja.
Mivel Kézai nem beszél Saroltról: a róla mondottakat csakis a Király Krónikából vehette át a Képes-, meg a többi krónika szerkesztője és szőtte Gyula nevénél a hét kapitány azon lajstromába, melyet az 1269–72 körüli krónikairó állitott össze. Hogy Béla király jegyzőjének műve lett volná a forrás, teljesen ki van zárva. Ha igaz volna, hogy «Sarolt csak a Névtelen koholmánya; a Pozsonyi és a Budai Krónika, valamint bővitőik tudomásukat a Névtelen jegyzőtől meritették», mert «ha valami akad Anonymus művében, a mit könnyedén beleszőhetnek Kézai művébe, azt beleteszik»: miért nem tudnak Szabolcs, Lél, Bulcsu és Örs (Vrs) atyjáról, holott épp oly könnyü szerrel beszőhették volna a királyi jegyző műve után, hogy egyik Elődnek, másik Tasnak, harmadik Bogátnak, negyedik Ousadnak volt a fia? Vagy föltéve, hogy mindez kikerülte figyelmüket, azt már mégis csak meg kellett látniok, hogy Sarolt atyjának, a nagy és hatalmas Gyula duxnak a királyi jegyző szerint Horka volt az atyja, ezé meg Tuhutum; valamint arról is tudomást szerezhettek volna, hogy ifjabb Gyula az idősb Gyula öcscsének, Zombornak a fia, II. Gyulának pedig ugyanazon Bua és Buhna a fiai, kikről Péter uralkodásának második szakában már ezen krónikák is megemlékeznek. Azonkivül olyan részleteket is mondanak Saroltról, a külfödi udvarokban is emlegetett szépségéről s Géza házasságának létrejöveteléről, mit Kulan veje, Beliud tanácsának tulajdonitanak, a mely részletekről semmit sem találunk állitólagos forrásukban, Béla király jegyzője művében. Ha Karácsonyi ur elfogulatlanul akar gondolkozni állitása fölött, maga is rá fog jönni, mennyi lehetetlenség van benne.
Mellőzve a föntebb kifejtett okokat, van két külső jegy is arra, mely elárulja, hogy nem egy időben készült a Saroltról szóló rész a hét kapitány lajstromával s amaz a régibb. Géza fejedelem nevét e helyen nem Geychának, hanem Geysának irja a krónika, ez pedig az 1174 körüli orthographiának felel meg, a mikorra tehető t. i. – a Pauler által mondottakat kiegészitve az V. Lipót osztrák herczeg és Ilona herczegnő közti házasságból vont következtetéssel – a Király-Krónika két részének egybefoglalása. Az első szövegezés idejét pedig elárulja a Pannónia név használata, mely egyenesen a XI. századra utal; ekkor volt szokásban Hungaria helyett a Pannónia név, ha nem is azzal a kizárólagossággal, mint a hogy Melich J. barátom állitja.
Az is a XI. század, különösen pedig a Sz. István után bekövetkezett visszahatás szellemére vall, hogy nem a XII. és XIII. századbeli királyi hatalom módjára fogták fel a X. századbeli fejedelmek hatáskörét, hanem még tudták azt, hogy Árpádnak vezértársai voltak, ő csak az első, a leggazdagabb és leghatalmasabb volt közöttük s nem az egész fegyveres nép, hanem csak egyik seregnek a vezére. A krónika hét seregről, hét vezérről beszél ugyan, de ez alighanem a későbbi felfogásnak megfelelő módositás, a mikor már kiveszett az emléke a X. századbeli hármas fejedelemségnek. Igy került aztán a krónikába az az ellenmondás, hogy a magyarok az erdőkön tul, a Pannónia végén (in confinium regni Pannonić) fekvő hazában, t. i. Etelközben (s nem ahogy utóbb értették, Erdélyben) hol Árpád atyja, Álmos megöletett, hallva a pannoniai föld és a Duna vizének jóságáról, tanácsot tartottak és «Arpad cum septem ducibus Pannoniam intrauit». Egyik helyen tehát Árpád a hét vezér egyike, itt meg rajta kivül van még hét vezér. Az eredeti szövegben a «septem» helyett «ceteris» lehetett. Az ilyen általánosabb kifejezés felel ugyanis meg annak a czélnak, a miért az első krónikák készültek, melyek nem a magyar nemzet, hanem az Árpád-ház történetére terjeszkednek ki s csak az Árpádok leszármazásával összefüggő részleteket emlitették még meg. Ezért hozták fel Gyula vezért is, mint Géza fejedelem ipát, nem pedig mint Árpád vezértársát, a mivé csak a XIII. században tették meg. Nem is annyira a hét vezér, mint inkább a három társfejedelem sorába tartozott Gyula s ezt a XI. században még jól tudhatták. Hiszen száz évvel később is nyoma volt emléküknek, habár akkor már nem értették meg igazi jelentőségét a róluk szóló hagyományoknak. Béla király jegyzője rendesen hármasával emliti a hadi vállalatok vezéreit (Tas, Szabolcs és Tuhutum, Zuard, Kadusa, és Huba vagy Zuard, Kadusa és Bojta, Lél, Bulcsu és Botond, Botond, Szabolcs és Ircund), de már nem tudja másként megmagyarázni, mint hogy Árpád bizta meg őket, vagy pedig Lélt, Bulcsut és Botondot Zulta kiskorusága miatt választották a hadsereg vezéreinek.
Ha tehát úgy belső, mint külső jelek vannak arra, hogy voltak nálunk egész a XI. század derekáig visszamenő, részint genealogiai jellegü, részint pedig egyes eseményekre is kiterjeszkedő régi történeti följegyzések: teljesen elhibázottnak kell tartanunk Karácsonyi ur azon állitását, hogy nálunk egy századdal később indult meg a történetirói munkásság, mint Lengyelországban, valamint hibásnak és hamisnak kell tartanunk egész felfogását, amit akár Béla király jegyzője művéről, akár a többi krónika felől alkotott magának.
NAGY GÉZA.

UJABB NEMZETSÉGI KUTATÁSOK.

(Nyolczadik, befejező közlemény.)_{A megelőző közlemények a Turul 1906-ik évi folyamában jelentek meg.}*

A Kán-nemzetség erdélyi vagy vajdai ága.

Kán nemzetségbeli Gyula bánnak egy László nevü fia is volt, de ennek bebizonyitását csak alább adhatjuk.
E László pályáját 1217-ben kezdi meg mint lovászmester, mely minőségben II. Andrást Palesztinába kiséri; 1221-ig marad lovászmester, mi mellett (1220–1221) Pozsegamegye főispánja is. 1223-ban Vasmegye főispánja. 1224-ben megkapja az országbirói hivatalt, mely mellett Békésés Nyitramegye főispánságával is fel van ruházva; 1225-ben mint országbiró csak Nyitramegye főispánja, (melyet 1204-ben atyja Gyula mint országbiró kormányozott). 1228-tól 1230-ig megint országbiró és a mellett (1228-ban) Bács- és Bodrogmegye, 1229-ben és 1230-ban csakis Bácsmegye főispánja, (melyet 1212-től 1213-ig atyja Gyula kormányzott); 1232-től 1234-ig Mosonmegye főispánja (1228-ban öcscse, Gyula az!) 1234-ben másodszor országbiró és Bácsmegye főispánja, mely két hivatalát András haláláig, 1235-ig megtartja.
Úgy látszik, hogy bár II. Andrásnak hive volt, mégis oly politikát követett, mely őt András halála után az uj király kegyében megtartotta s hogy atyjának kegyvesztése és bukása reá nézve nem volt kompromittáló. Azonnal András halála után nem találjuk őt ugyan Béla szolgálatában, de 1236-ban átlép Kálmán királyfi szolgálatába, (melyben András utolsó éveiben atyja és öcscse is állott); előbb (1236-ban) tagja azon királyi vegyes bizottságnak, mely a zalamegyei birtokügyeket megvizsgálja, azután Kálmán udvarában 1236-től 1239-ig Somogymegye főispánja. A sajói ütközetben éppen jókor jelent meg harczosaival, hogy a tatároktól üldözőbe vett Bertalan pécsi püspököt megszabaditsa. 1242-től 1245 első feléig nádor és a mellett 1243 január 29-ike óta ujra Somogymegye főispánja,_{1242 márczius 14-én – úgy látszik – országbiró; v. ö. Turul 1901. évf. 19. old.}* 1245 végén pedig szlavóniai bán és mint ilyen a herczegi czimmel felruházva. Hogy az 1247-ben emlitett országbiróval azonos lett volna, nem hisszük_{V. ö. Ugyanott, 21. old.}* és így valószinü, hogy életét 1245 és 1246 között végezte be.
Hivatalos müködése alatt itt-ott birtokot is szerzett; birtokviszonyairól egyáltalában a következők ismeretesek:
a) Mint országbiró és Bácsmegye főispánja megkapta András királytól a biharmegyei Tamási-t, mely azelőtt Tamás fia Ráfáel-é volt és ennek büntettei következtében a koronára szállt; de miután a várad-előhegyi prépostság ezen birtokra való jogosultságát bebizonyitotta, akként rendezték az ügyet, hogy László 100 márkáért a birtokot a prépostságnak átengedte._{Fejér, VII/I. k. 201. l.}*
b) Az előbbi minőségben megkapta András királytól a nyitramegyei Butk (= Buchk) nevü pusztát, mely azelőtt a Katisz nb. Simon bán-é volt és ennek hütlensége folytán a királyra szállt. Csakhogy László e birtokot nem sokára két nyitramegyei embernek, Dámának és Rajnaldnak adományozta szolgálataik elismeréseül._{Wenzel, VII. k. 384. l.}*
c) Bizonyos Szombat, a nyitramegyei Copchuch (talán Kopcsán) földesura, mint a nyitrai vár parancsnoka megengedte magának, hogy egy a várba elzárt bünöst kiereszszen, mire András király azzal büntette meg, hogy copchuchi birtokát László országbiró és nyitrai főispánnak (1225-ben) adományozta; de László ezen is tuladott, amennyiben a kapott birtokot 1226-ban Muzslai Simon fia Boroncsnak adta szolgálatainak elismeréseül._{Knauz, II. k. 389. l.}*
d) 1238-ban László comes, az erdélyi almási monostor kegyura, a benczéseket onnan elüzte s helyükbe premontreieket telepitett oda. Ezek könnyelmüen bántak a monostor birtokaival, s végül is maguk jószántából elhagyták. Ekkor László comes némely eléje tévedt papokat és saját házi papjait helyezte a monostorba, mire Gergely pápa több apátot és a nagyváradi prépostot küldte ki az ügy megvizsgálására._{Theiner, I. k. 161. l.}* Alig tévedünk, ha ezen Almást a kolozsmegyei Hid-Almással azonosnak vesszük.
I. Lászlónak három fia maradt: II. László, I. Gyula és Miklós és egy névleg ismeretlen leánya.
Leánya életéről némely dolgokat el kell mondanunk, mert ezek képezik a következő genealogiai fejtegetések kiinduló pontját.
Midőn Gyula bán birtokait elkobozták, a baranyamegyei Nekcsét Kálmán királyfinak adták, ki ezt 1240 február 8-án tálnokmesterének, Aba nb. Demeternek adományozta,_{Fejér, IV/I. k. 205. l.}* mely adományozásba IV. Béla és összes nagpjai beleegyeztek. 1251-ben pedig azt mondja IV. Béla egyik oklevelében, hogy ő Gyula bán birtaokainak elkobzása után annak nekcsei jobbágyait Demeter comes fiának, Sándornak, Gyula bán rokonának (cognato) adományozta._{Fejér, IV/II. k. 103. l.}* Magától értetődik hogy jelen esetben kettőjük közötti nemzetségi rokonságról szó sem lehet és itt kizárólag csak valamely házassági összeköttetés révén létrejött sógorsági kapocsról lehet szó. Valóban értesülünk is arról, hogy e Sándor fia, Aba nb. Sándor 1310-ben a templomosoknak azon nekcsei birtokrészét, melyet ezek valamikor Sándornak elődjétől (predecessor), Gyula bántól kaptak, Károly király rendeletére visszakapja, valamint 1312-ben a Nekcséhez tartozó szentmártoni birtokot, melyet e Sándor őse (predecessor seu progenitor) szintén a templomosoknak adott, visszanyeri;_{Anjoukori okmánytár, I. k. 210., 278. l.}* ez utóbbi okmányból tehát kiviláglik, hogy Gyula bán az Aba nb. Sándornak anyai őse volt. Teljes világosságot vet azonban mindezekre egy 1336 május 3-án kiállitott okmány,_{Ugyanott, III. k. 277. l.}* mely a következőket tartalmazza:
E Sándornak fivére Demeter kir. tárnokmester, az 1240-ben emlitett Demeter unokája, nevezett napon egynehány birtokaival rendelkezvén, kiemeli, hogy anyja, néhai László erdélyi vajda sorora után, ennek leánynegyedi öröksége czimén, nevezett vajdától, rokonától, a baranyamegyei Pellérd, Szalánta, Eszerágh, Szilvás, Aranyos és Garé-birtokokat kapta s hogy az erre vonatkozó okmányt Pál pécsi püspök idejében (1284–1299.) állitották ki. Miután már most tudjuk, hogy Gyula bán már 1231 előtt a baranyamegyei Szilváson birtokos és hogy a tőle származó ifj. Siklósiaknak egyike az ugyanazon megyebeli Aranyost is 1ősi birtokának mondja, világos, hogy László vajda oly birtokokat adott Aha nb. Demeternek, melyek atyai őseinek kezében voltak és hogy maga e vajda és sorora Kán nb. Gyulának ivadékai voltak. Miután az 1251-ben emlitett Sándor – ifj. Demeternek atyja – Gyula bán rokonának neveztetik, fiát Demetert pedig anyja után Gyula bán hagyatékából fizetik ki, világos, hogy Aba nb. öregebb Sándor, Gyula bánnak egyik nőivadékát vette nőül és a közte s a bán között fennállt «rokonság» e házassági összeköttetésre vezetendő vissza.
Ezt genealogusaink jól tudják, csak az izenkénti beillesztésre nézve térnek el egymástól. Számos és köztük élesszemü iróink bizonyosra veszik, hogy Aba nb. I. Sándor neje Gyula bánnak a leánya, mi azonban ezzel szemben ellenkező álláspontot foglalunk el, amennyiben ez állitást tarthatatlannak nyilvánitjuk.
Midőn I. Sándor számára 1251-ben a nekcsei jobbágyok ügyében az ismert okiratot kiállitották, a közte és a néhai Gyula bán közötti rokonsági fokot igen jól ismerték; ha ő a bán veje, akkor a határozatlan «cognatus» helyett kétségkivül a közelebb eső «gener» megjelölést használták volna. Már ez is sokat mond, de nem ez képezi érvelésünk sulypontját, hanem a következők.
Ha Aba nb. I. Sándor Gyula bán leányát vette volna nőül, akkor annak idején, midőn e nő fia, Nekcsei-Lipóczi Demeter anyjának leánynegyedét követelte, ebbe az ügybe nem csak László vajda, ki az örökösrészt baranyai birtokokban kiadta, hanem mindenesetre a baranyamegyei ifj. Siklósiak, kiknek egyenes őse Gyula bánnak fia, II. Gyula volt, jelen esetben tehát ifj. Gyula unokái, III. Gyula és Péter is beleszóltak volna. Miután ez meg nem történt és kizárólag csak László vajda volt az egyedüli, ki ez örökösödési kérdést rendezte, kimondhatjuk, hogy a vajda Gyula bán egy oly fiának hagyatékával rendelkezett, ki ősi birtokait atyjával, a bánnal már annak életében felosztotta, vagy azokon a bán bukása után ennek Gyula nevü vagy egyéb fiaival szintén megosztozott, úgy hogy Pál pécsi püspök idejében Nekcsei Demeter már nem Gyula bán hagyatékából, hanem ennek egyik fia után anyját illető vagyonábó1 kivánhatott osztályrészt. Miután azonban tudjuk, hogy László vajda az imént tárgyalt László országbiró-nádor-bán herczegnek egyenes leszármazottja, azt hisszük, hogy László bán-herczeg minden kétségen kivül Gyula bánnak a fia és hogy tekintettel arra, hogy Nekcsei Demeter 1282-ben már mint önálló birtokos szerepel, azon László vajda alatt, ki 1284 és 1299 között Demetert kifizeti, III. László értendő, kinek Demeter anyja persze nem nővére, hanem nagynénje; maga a kielégités pedig az 1290-es évek egyikére esik.
I. László fia I. Gyula (kire – mint fent kiemeltük – az irók a Képes krónika adatát alkalmazták) úgy látszik már 1257-ben szerepel. Nevezett évben tanusitja t. i. az erdélyi káptalan, hogy bizonyos Miklós fia Henrik (Kisküküllőmegyében feküdt) Radnót nevü birtokát Csam fia Simonnak eladja s hogy a beleegyező szomszédok (István mester és a bulcsi apát) sorában László és Gyula mesterek is szerepelnek._{Hazai okmánytár, VIII. k. 72. l.}* Miután e sorok további folyamában megállapitjuk, hogy a Kán nemzetség ezen ágának Küküllőmegyében is voltak birtokai, azt hiszem helyes úton járunk, ha Lászlóban és Gyulában I. László fiaira ismerünk. Biztosan azonban csak 1263-ban akadunk e Gyulára, midőn István ifj. király egyik oklevelében azt mondja, hogy néhai László bán fia Gyula neki már ifjusága alatt számos és nagy szolgálatokat tett, melyeknek elismeréseül neki az Erdélyben fekvő Wiz, Munora, Hassach, Nogrech és egyéb az erdélyi udvarnokokhoz tartozó, jelenleg lakatlan földeket adományoz._{Fejér, IV/III. k. 159. l.}* Nogrech a mostani Szebenmegyében fekvő Ujegyház, melyet a németek Leschkirch-nek, az oláhok pedig még mindig Nokrig-nak neveznek; Hassach a Nagy-Küküllőmegyében fekvő Hasság-gal, Wiz az alsó-fehérmegyei Vizakna-val, Munora pedig a Vizakna melletti Mundra-val azonos.
1263 után nagyot változtak a pártviszonyok. Egy 1267-ben kiállitott okiratban István arról panaszkodik, hogy László vajda és fivére Gyula a kunok élén ellene Erdélybe vonultak, de kudarczot vallottak,_{Fejér, IV/III. k. 407. l. Wenzel, VIII. k. 196. l.}* a mi 1264 júniusában történt._{Pauler, a Magyar nemzet története, II. k.331. l.}* Gyulának további sorsát nem ismerjük. Arról, hogy fiutódja maradt volna, nincs tudomásunk; arra pedig, hogy a hirhedt László vajda az ő fia, még gondolni sem szabad.
László bán-herczeg másik fia Miklós_{Ezt bizonyitja Knauz, II. k. 94. l.}* a papi pályára lépett. 1265-től 1276-ig erdélyi prépost, az utóbbi évben kir. kanczellár is; 1277-től 1278 nyaráig választott esztergomi érsek és kir. kanczellár; 1278 január 3-án unokaöcscsével, László vajda fiával, Gyulával, együttesen szerzett birtokukat, a somogymegyei Tóti-t az Elia nb. Hippolit esztergomi kanonoknak és ennek fivéreinek eladta._{Hazai okmánytár, IV. k. 57. l.}* 1279 végén elhunyt.
László bán fia II. László 1263- és 1264-ben erdélyi vajda, mely minőségben István társkirály rendeletéből 1263-ban magyar hadsereg élén Szvetszló Jakab bolgár főur segitségére a görögök ellen ment. 1264-ben ő is elpártolt Istvántól, mire IV. Béla szolgálatában, fivérével, Gyulával együtt az István ellen kiküldött kun sereg vezére lett. Istvánnak halála után rehabilitálták őt, a mennyiben most már megint országos hivatalt kapott. 1272 november 26-tól 1273 január 10-ig Pozsonymegye főispánja; 1273 márcz. 30-án országbiró, Baranya- és Szebenmegye főispánja, legalább igy mondják a Hazai oklevéltár 65. és Hazai okmánytár VI. k. 194. lapján olvasható okiratok, – az egyéb öszszes okiratokban pedig azt olvassuk, hogy 1273 május 14-től 1273 augusztus 24-ig országbiró és Bányamegye főispánja volt. Utoljára 1273 szeptember 10-én müködik mint országbiró, 1275 végén erdélyi vajda és Szolnokmegye főispánja. 1275 után elvesztjük nyomát, a mi valószínüleg abban leli magyarázatát, hogy ez idő táján meghalt, mert 1278-ban már csak egyik fiáról van szó.
Fiai életére az eddig nyilvánosságra került okiratok csak zavaros fényt vetnek. Fejér, VII/IV. k. 181. l. és a Fontes rerum Austriacarum II/XV. k. 120. l. gróf Kemény József másolata után egy okmányt közölnek, melynek értelmében az erdélyi káptalan 1280-ban tanusitja, hogy megjelentek előtte «Jula banus et frater eius Nicolaus, filii Ladislai bone memorie, quondam vaivode Transilvanié pro se et pro fratre eiusdem Ladislao» kijelentik, hogy kolozsmegyei Szentmiklósnevü birtokukat 50 márkáért Magnus fia Jánosnak elörökitik. Fejérben pedig igy áll «pro fratribus eiusdem Ladislai». Tekintettel gr. Kemény Józsefnek hamisitványaira és arra, hogy László vajda fiairól, Gyula bánról és Miklósról mindeddig egyéb források mit sem tudnak és tekintettel a két helyen közzé tett szöveg zavaros voltára, könnyen azt hihetnők, hogy az egész darab Kemény-féle készitmény. Én azonban úgy találom, hogy a darab alapeszméje, hogy t. i. László vajda fiai a bizonyos birtokot eladják, az okiratot még nem teszi hamissá; azonban Kemény rosszul olvasott, tehát rosszul másolt. A «pro fratre eiusdem Ladislao» nyelvészeti absurdum. «Pro fratre eiusdem Ladislai» azért nem állhat, mert László vajda fivére Miklós érsek 1280-ban már nem élt; ugyanez áll a «pro fratribus eiusdem Ladislai»-ra nézve is. Az egyetlen helyes magyarázat abban áll, hogy László vajda fiai Gyula bán és Miklós saját, úgy mint fivérük, László nevében a birtokot eladják, hogy tehát Kemény az eredetiben «pro fratre eorum Ladislao» helyett «eiusdem»-et olvasott; mert, hogy László vajdának egy László nevü fia is volt, be van bizonyitva. Ugy látszik azonban, hogy az 1280 sem a helyes keltezés.
Ha feltevésem igaz, akkor II. Gyula, kivel 1278-ban találkoztunk, 1280-ban tényleges vagy czimzetes bán; bánságára nézve megjegyezzük, hogy a földrajzi viszonyok alapján azt, leginkább a szörényivel azonosithatjuk. Többet nem tudunk e Gyuláról.
II. Miklós csak egyetlen 1280. évi okiratban fordul elő.
Hogy László vajda fia III. László szintén erdélyi vajda és ama bizonyos hirhedt Lászlóval azonos, bizonyitja maga Károly király, midőn 1315 aug. 12-én azt mondja, hogy László, volt erdélyi vajda valamikor a megyesi szászok jogait megcsorbitotta és hogy fia, a szintén László nevü erdélyi vajda e jogsértést egészen mostanáig (usque modo) folytatta._{Urkundenbuch zur Gesch. der Deutschen in Siebenbürgen, I. k. 316. l.}*
III. László oly fontos politikai szerepet vitt, hogy Güssingi Iván és Trencséni Máté mellett joggal Magyarország leghatalmasabb oligarchái közé számithatjuk. Politikai története nem tartozik e sorok keretébe, miért is csak birtok- és családviszonyairól akarunk egyet-mást elmondani._{Politikai történetét Pór Antal az Erdélyi Muzeum 1891. évf. 433. old. igen behatóan tárgyalta.}*
Ha Kemény okirata nem hamisitvány, akkor e Lászlóval már 1280-ban találkozunk. Bizonyosan azonban csak 1290-ben tudunk ráismerni, midőn az erdélyi káptalan tanusitja, hogy László vajda fia László mester Biharmegyében fekvő lakatlan Vásári nevü birtokát, Bulderi (megfelel a Krassómegye lugosi járásában még most is létező Boldur nevü helységnek) Mihály fia Péter comesnek adományozza._{Hazai okmánytár. VIII. k. 291. l.}* Ezután jó sokáig nem hallunk róla semmit. Vajjon azon László, ki 1288-ban és 1291-ben mint erdélyi alvajda szerepel, ő vele, vagy inkább azon Borsa nb. Szentmártoni Lászlóval azonos, kit az okiratok 1292 óta mindig csak «vajdá»-nak neveztek, még nem oly bizonyos, mint egyik ujabb irónk állitja. Még azt sem tudjuk bizonyosan, hogy mikor lett III. László tényleges vajda, mert 1293 julius 11-től 1297 április 21-ig ilyen nevüt nem ismerünk. Az azonban kétségkivüli dolog, hogy Lászlónk 1297 ápril 21-ike óta a vajda és szolnoki főispán._{Fejér, VI/II. k. 100. l.}*
A XIII. század végső éveiben kifejtett müködéséről mit sem tudunk; tevékenysége fő korszaka az Árpádok kihalta után lezajlott trónkövetelési harczok idejére esik, különösen akkorára, midőn Ottó bajor fejedelem személyében uj trónkövetelő lépett a harcztérre. Itt csak azon rövid és eléggé ismert tényt akarjuk kiemelni, hogy László az uj követelőt azon igérettel, hogy leányával összeházasitja, hálójába keritette. A már nem igen fiatal ember 1307 kezdetén Erdélybe vonult, hogy menyasszonyát meglátogassa, mire László őt elfogta és várainak egyikében mindaddig fogságban tartá, mig Ottó a kezében lévő koronát neki át nem adta.
Ismeretlen nevü leányát 1308-ban egy szerb herezeghez adta nőül, a kit az okiratok csak István szerb király fiának neveznek. Miután az akkori szerb uralkodó család (Nemanjidák) tagjai: Dragutin és Milutin fivérek az István nevet is használták, mindeddig e szerb herczeg szabatos genealogiai meghatározása felette nehéz volt. De ha szemügyre vesszük, hogy a fivére Milutin által a tróntól megfosztott Dragutin király neje Katalin, V. István magyar királynak legöregebb leánya volt és hogy saját úgy, mint Dragutinnal nemzett fiának, Ulászlónak, a magyar koronára való igényei jogosultabbak voltak, mint az V. Istvánnak ifjabb leányától származó Róbert Károlyéi: akkor majdnem bizonyossággal elfogadhatjuk, hogy László vajdának veje nem – mint eddig hittük – Milutin fia István, hanem Dragutin István fia Ulászló volt. Hogy Dragutint, bár már akkor nem volt tényleges király, a pápai követ még mindig királynak nevezi, egészen jelentéktelen és mellékes dolog. A vajda tervei azonban nem sikerültek és úgy találjuk, hogy 1310 április 8-ika óta Károly királynak látszólagos hive lett.
1315 május 13-án Lászlónk már nem vajda és e naptól kezdve róla csak mint «quondam»-ról van szó, a mi éppen úgy «néhai»-val forditható mint «volt»-tal. Iróink mindeddig úgy fogták fel a dolgot, hogy a király kitette őt a vajdai méltóságból, de hogy még ezután is élt. Mi ezt nem tartjuk valószínünek. Mert ha Károly király meg akarta vagy merte volna e hatalmas embert állásától fosztani, nem várt volna ezzel 1315-ig; továbbá találjuk, hogy már 1315-ben csakis az ő fiainak birtokairól van szó (l. alább); mi tehát nagyon valószinünek tartjuk, hogy a hatalmas férfi 1315 május 13-án már nem élt.
Birtokviszonyairól a következőket tudjuk:
1301-ben Dézs fiaival Miklóssal és Pázmánnal birtokot cserél. Odaadja nekik a kisküküllőmegyei Bán-t és fél Ujlak-ot (mindkettő ősi birtoka) és megkapja értök az ugyanazon megyében fekvő Désfalva, Csávás, Dányán, Hagymás és Körtvélyestelke nevü birtokokat._{Fejér, VIII/I. k. 75. l.}* 1313 május 29-én ujabb cserét csinál. Fiaival, a két Lászlóval egyetértésben odaadja Kelneki Dánielnek Gergelyfája és Veresegyház nevü birtokait, melyekért a küküllőmegyei Szépmezőt kapja. Gergelyfája egyik felét bizonyos Tiván nevü magvaszakadt ember leányaitól vette, másik felét pedig birságul kapta._{Anjoukori okmánytár, I. k. 301.}* A Szolnok Dobokamegyében fekvő Lápos, Monostorszeg-, Kozárvár, Orbó, Bogát és Mánya nevü helységeket jogos tulajdonosaiktól, a Tomaj nb. Losoncziaktól erőszakkal vette el és egészen 1315-ig kezében tartotta, mig nem ez évi június 27-én Károly király azokba a Losoncziakat visszahelyezte._{Fejér, VIII/I. k. 557. l.}* A kolozsmegyei Szilvás, Nagyakasztó, Septér és Orményes ősi birtokai voltak, melyeket azután fiai bizonyos Miklós fia Mikének cserébe adtak. Hütlenségük miatt Károly király ezeket elkobozta és 1329-ben Hontpázmán nb. Pogány Istvánnak bizonyos trencsénmegyei jószágokért cserébe adta. A dobokamegyei Gyekekutát László vajda jogtalanul foglalta el; fiainak hütlensége miatt ez is a király kezébe jutott._{Anjoukori okmánytár, II. k. 394. l.}* A küküllőmegyei Hosszuaszó, Mikeszásza és Panád László fiai hütlensége miatt szintén a koronára szálltak;_{Ugyanott 41. l.}* a létai vár szintén fiaié volt, de ezt Gerendi Miklós, kinek védelmére bizták, a királynak szolgáltatta ki._{Ugyanott 124. l.}* Mikeszásza még Gyula bán birtoka volt és, mint fentebb láttuk, unokája, II. Gyula fia Miklós, 1266-ban egy részét visszakapta. A belső-szolnokmegyei Bálványos várát pedig Károly király még László vajdától vette el._{Zichy okmánytár, IX, k. 565. l.}* Azonkivül tudjuk, hogy az erdélyi Bonczhida, mely a Csák nb. Miklós tulajdonát képezte, ennek hütlensége után László vajda kezébe került; 1315-ben azonban megjelent Miklós a király székhelyén és kimutatta, hogy Bonczhida az övé._{Hazai okmánytár, I. k. 110. l.}*
Kétségtelen azonban, hogy a nemzetség ezen ágának Erdélyen kivül is voltak birtokai. III. Lászlónak udvarbirája, János comes emliti egyszer, hogy ura Magyarországban tartózkodik és csakugyan, László vajdával 1308 június 17-én a baranyamegyei Nyárád mellett találkozunk,_{Zichy okmánytár, I. k. 118., 122. l.}* miből következtethető, hogy a már fentebb emlitett baranyamegyei birtokokon kivül Nyárád és környéke is ez ágé volt. Végre még meg kell emlitenünk, hogy III. László 1307-ben Vincze kalocsai érseknek Almás nevü jószágát elfoglalta s elfoglalva tartotta._{Erdélyi Muzeum, 1891. évf. 445. l.}* Ebből következtethetjük, hogy László almási birtokos is volt, mi I. Lászlónak almásmonostori kegyuraságával teljes összhangzásban van.
III. Lászlónak több fia volt, kik közül azonban névszerint csak IV. és V László ismeretesek. Ezek – kik legelőször 1313-ban szerepelnek, – 1315 szeptember 6-án már önálló birtokosok; nevezett napon Miklós erdélyi vajda Bethleni Jakab népeit a két Lászlónak Vice és Csaba nevü Szolnok-Dobokamegyében fekvő birtokain tartózkodó jobbágyai ellen oltalmába veszi._{Urkundenbuch zur Gesch. der Deutschen in Siebenbürgen, I. k. 317. l.}*
E két Lászlóról és fivéreikről vajmi keveset tudunk. Ahányszor őket az okiratok emlitik, annyiszor kiemelik, hogy királyuk ellen fellázadtak és hogy e miatt ősi és szerzett birtokaikat elvesztették; ezek között volt a dévai és csicsói vár is._{V. ö. Fejér, VIII/II, k. 317. l.}* 1329 április 10-én még élnek, ekkor is azt mondja róluk a király, hogy mind e napig ellenségeivel szövetkezvén, a királyi birtokokban roppant kárt okoznak._{Anjoukori okmánytár, II. k. 394. l.}* 1329 után már nem találjuk egyenes nyomukat és igy feltételezhető, hogy hazájukat talán elhagyták és az Aba nb. Amadé nádor fiainak példáját követve, szerencséjöket valahol a külföldön keresték.
Az eddig mondottak alapján tehát kitünik, hogy Gyula bánnak (valószinüleg idősebb) fia László bán-herczeg egynéhány baranyamegyei birtokon kivül a nemzetségnek ősi erdélyi birtokait kapta osztalékul, mig II. Gyula utódai, bár 1266-ban Erdélyben is kaptak valamit, többnyire a baranyavidéki jószágokat nyerték osztályrészül. Igy érthető, hogy László ivadékainak élete Erdélyben, II. Gyula utódaié pedig az ország nyugati vidékén zajlott le.
Nemzedékrendjükről a következő tábla ad felvilágositást:

128(László); I. Gyula 1201 † 1238 körül vajda,országbiró, nádor, bán és több megye főispánja ~ Ilona 1230–1232; Erdélyi vagy vajdai ág; Ifj. Siklósiak; I. László 1217–1245 lovászmester, országbíró, nádor, bán és herczeg; II. Gyula 1222–1233 (1259) tálnok- és tárnokmester; II. László 1257–1275 országbiró és erdélyi vajda; I. Gyula 1257–1263; I. Miklós † 1279 vál. esztergami érsek; Leány ~ Aba nb. Sándor 1241–1280; I. Miklós 1266 † 1283 előtt; (Leány) ~ Hontha; III. László 1280 † 1315 erdélyi vajda; II. Gyula 1278–1280 bán; II. Miklós 1280; III. Gyula 1283 † 1300 körül Tolna- és Baranyamegye főispánja ~ Aba nb. Finta nádor leánya Klára † 1300 körül; I. Péter 1283–1341 Baranyamegye főispánja ~ 1. Ismeretlen ~ 2. Koboli László zágrábi püspök nővére 1341; Ilona 1298–1336 ~ Győr nb. Óvári és Kéméndi Jakab † 1314; IV. László 1313–1329; V. László 1313–1329; Fiak; Leány ~ 1308 (Ulászló) szerb királyfi; 1-től: Pál 1337 † 1352 után ~ Bogár István leánya 1337–1342; II. Miklós 1337 † 1352 előtt ~ Győr nb. Szerdahelyi Miklós leánya 1346; I. István 1337 † 1352 után ~ Anna 1352; 2-tól: László 1341–1368; IV. Gyula 1342 † 1364 után; István † 1372; Mihály 1359; III. Miklós 1355–1399 oserói püspök; Imre 1352–1353; Margit 1352; IV. Miklós 1372–1374; V. Gyula † m. n. 1395 előtt

Hátra marad még a Kán nemzetségnek bizonyos rokonsági viszonyairól egyet-mást elmondani. Bágyonról (úgy látszik a Balduin névnek magyaros alakja), Kökényes-Rajnald nb. Mikod bánról, Hontha fia Miklós fia Péterről már volt szó. De ezeken kivül még a következőkről is van tudomásunk:
1. Kornél fia Gönczelt rokonának, Gyula bánnak «qui erat de eius genere» ajánlására 1220-ban spalatói érseknek választották._{Schwandtner Script. rer. Hung., III. k. 575. l.}* Mind a mellett azonban, hogy Spalatói Tamás Gyula bánt és Gönczelt egy és ugyanazon genusból valónak mondja, még sem tartjuk ezt elfogadhatónak és azt hisszük, hogy Tamás a «genus» alatt csak a tágabb körü rokonságot értette. A nemzetség-azonosság ellen szólnak t. i. az érsek birtokviszonyai. 1222-ben tanusitja a pannonhalmi apát, hogy Gönczel Győrmegyében lévő ravazdi birtokát neki az ugyanazon megyében lévő Vanyoláért cserébe adta és hogy Vanyolán Gönczelnek egy örökölt része is volt, melynek másik része fivére C. birtokához tartozott._{Wenzel, I. k. 186. l.}* Miután a Kán nemzetségnek Győrmegyében – legalább tudtunkkal – nem voltak birtokai, azt hisszük, hogy Gönczel és Gyula között anyai rokonság, vagy valamely sógorsági kapocs lehetett. A győrmegyei Vanyoláról tudjuk, hogy 1472-ben a Pok nembelieké volt_{Teleki, Hunyadiak kora, XI. k. 485. l.}* és igy nincsen kizárva, hogy Gönczel is e nemzetséghez tartozhatott. Ismerünk azonkivül még egy győrmegyebeli Kornélt is, kinek fiai Domonkos, Gergely és Gyéta ismeretesek és kit éppen azért, mert az okiratok csakis e három fiát ismerik, Gönczei atyjától megkülönböztetendőnek tartunk. Hogy e két Kornél közül melyik volt az 1180 körül szereplő győrmegyei főispán? határozottsággal nem tudjuk.
2. Péter erdélyi püspök 1306-ban III. László erdélyi vajdát «charissimus frater noster»-nek nevezi._{Fejér, VIII/I. k. 203. l.}* Vajjon a «frater» alatt itt tényleges rokonságot kell-e értenünk? nem tudjuk. A menynyiben azonban rokonságot jelentene, határozottan tudjuk, hogy nemzetségi rokonságról szó sem lehet, mert Péter püspök nem a Kán-, hanem a Monoszló nemzetség tagja._{L. Turul, 1899. évf. 167. old.}*
3. (III.) László vajda 1308-ban tanusitja, hogy «proximusa», néhai Lőrincz mester azon Pucur nevü birtokát, melyet királyi adományozás utján kapott, bizonyos Szemlék mesternek, szolgálatai elismeréséül adta s hogy Lőrincznek ez adományozását ennek fia, néhai Lőkös mester, az ő (t. i. László vajdának) fratere helybenhagyta._{Zichy-okmánytár, I. k. 118. l. Ugyanazon forrás (I. k. 363. l.) szerint e Szemlék comesnek egyik birtoka – Diós – 1330-ban az egresdi apátnak aradmegyei Pobur nevü birtokával határos volt. Már most kérdéses, melyik olvasás vagy irás a helyes.}*
Hogy kik voltak e rokonok? erre csak a birtok- és archontologia-viszonyoknak egybevetése utján lehet választ adni, minek eredményét e helyen csak röviden akarjuk közölni.
Bizonyos Lőrincz 1242-től 1252-ig erdélyi vajda s a mellett 1248 óta Valkómegye főispánja. 1262-ben szörényi bán, 1263-ban a mellett István társkirálynak tárnokmestere; 1265-ben pedig csak tárnokmester. Miután 1266-ban már Monoszló nb. Egyed az ifjabb király tárnokmestere, úgy látszik, hogy Lőrincz 1265 és 1266 között halt meg. E Lőrincznek a bácsmegyei Futak táján járó dunai hajók ügyében Iregi Domonkossal, Jánossal és Márkkal, István ifj. király előtt pöre volt, mely halála után fiára Lőrinczre szállt át és melyet István ifj. király 1270 kezdetén az Iregiek javára döntött el._{Wenzel, VIII. k. 294. l.}* Ez ifjabb Lőrincz 1272-től 1274 január 12-ig pohárnokmester, Keve és Krassómegye főispánja; 1279- és 1291-ben szörényi bán, 1291-ben a mellett megint Keve- és Krassómegye főispánja._{V. ö. Fejér, VI/I. k. 547. l.}* 1304-ben azon főurak között, kik Károly királylyal együtt az osztrák herczeggel szövetkeznek, Lőrincz fia Lőkös is szerepel, a miből kiviláglik, hogy előkelő családból való ember és hogy atyja is kétségkivül kimagasló szerepet vitt. Miután azonkivül tudjuk, hogy Lőrincz vajda fia Lőrincz 1277-ben a somlyó- vagyis krassómegyei Vaja és Kőrösszeg nevü birtokokat kapta,_{Hazai okmánytár, VIII. k. 189. l.}* hogy Lőrincz vajda 1248-ban a krassómegyei Illádia ura,_{Erdélyi Muzeum 1901. évf. 225. old.}* akkor bizonyosra vehetjük, hogy a Bács- és Krassómegyében birtokos ifj. Lőrincz királyától az aradmegyei Pucur-t is kaphatta, melyet azután Szemlék nevü tisztviselőjének adományozott, a mit fia Lőkös is helybenhagyott.
Már most az a kérdés, hogy a nevezettek és László vajda között mily rokonsági viszony létezett? Ha a nemzetségbeli rokonságot eleve kizárjuk, nem tesszük ezt a birtokviszonyok miatt, hanem a vajdának a rokonság meg jelölésére használt kifejezései alapján. A vajda Lőrinczet «proximus»-nak, fiát azonban már «frater»-nek mondja; ez nem véletlen, nem szeszély. A «proximus»-szal azt akarja kifejezésre juttatni, hogy Lőrincz mester neki nem nemzetségbeli, nem is közeli vérrokona, hanem csak sógorság utján tartozik hozzá; fia Lőkös mint frater már vérrokona; az egész tehát úgy magyarázandó, hogy Lőrincz egy Kán nb. leányt, jelen esetben valószinüleg I. László bán-herczeg leányát vette nőül.

13. Katisz.

A Szőrösiek, később Bejeiek.
Az egri káptalan előtt 1283-ban Tóbiás fia Simon fiai: Zeresi Miklós, Tamás, Simon, Dezső és László Borsodmegyében fekvő telekesi birtokuk fele részét sógoraiknak, illetőleg nővéreik férjeinek: Kátai Orbán fia Lőrincznek és Apcz nb. Detmár fia Detrének átengedték._{Wenzel, XII. k. 403. l.}*
1295-ben tanusitja pedig ugyanazon káptalan, hogy Tóbiás fia Simon fiai Miklós, Tamás, Simon és Dezső Gömörmegyében (mátra-) nováki birtokukat Szuhai Pál Lukács, Miklós, László, Albert és Atyaz nevü fiainak eladták._{Szuha gömörmegyei helység. Pál fiai 1297-ben már a «Nováki» nevet viselik (Wenzel, X. k. 281. l.); 1299-ben pedig (a borsodmegyei) Kurittyáni néven szerepelnek (Wenzel, XII. k. 635. l.); Pál fia Kurittyáni Lukács 1324-ben még él, 1344-ben találkozunk Kurittyáni Lukács fiaival: Péter- és Demeterrel, ez utóbbi 1358-ban mint «Nováki» Novák birtokosa. (Kubinyi, Magyar történelmi emlékek, II. k. 134., 203. 1.)}* Ebbe a következő rokonaik egyeznek bele:
1. Scheruk fiai Scheruk és Miklós. 2. Simon fiai Miklós és Sinka (=Simon). 3. Péter fiai Mihály, Lesták, Mika, Jákó és Péter. 4. Fulkó fia Farkas. 5. Mihály és fiai: Simon és Tamás. 6. Lesták fia Miklós fiai (De) Zső és Miklós._{Fejér, VII/V. k. 527. l.}*
Világos, hogy itt nem holmi anyai vagy sógorsági rokonságról lehet szó, mert ezen esetben alig adna annyi személy beleegyezését, tehát az eladásba beleegyezők az eladóknak fiági, vagyis nemzetségi rokonai.
1. «Scheruk» elferditett név, mely – a mint már kimutattam_{Turul, 1901. évf. 116. old.}* – nem más mint «Etruch», azaz Etre (a Kálnói Etre család őse). 2. Simon fiai Miklós és Sinka (= Simon) a Katist nb. Salgó-Tarjáni család ősei. 3. (Illés fia) Péter fiai Mihály, Lesták, Mika, Jákó és Péter a Katisz nemzetség tagjai, a Nógrádmegyében fekvő somoskői és hollóskői várak tulajdonosai. 4. Fulko fia Farkas a Katisz nb. Szécsényiek őse. 5. Mihály az előbbinek fivére; fia Simon a palásti Radó, ennek fivére Tamás pedig a nógrádmegyei Libercsei család őse. 6. Lesták fia Miklós fiai Dezső és Miklós a szintén Katisz nb. Szalatnyaiak ősei._{Anjoukori okmánytár, I. 309. l. II. k. 65. 134., 217., 285., 368., 380. l. Wenzel, VII. k. 384. l. VIII. k. 353. l. X. k. 35., 121., 194., 284., 345. l. Fejér, VII/III. k. 102. l. Knauz, I. k. 423. l.}* Ezzel tehát be van bizonyitva, hogy Tóbiás unokái, kik magukat a Nógrádmegyének füleki járásában most csak mint puszta ismeretes Szőrös után nevezték, a Katisz nemzetség tagjai.
További nyomukra a következő adatok vezetnek: Simon fia: Bejei Dezső (Beje gömörmegyei helység) 1324 deczember 8-án az egri káptalan előtt tanuként szerepel._{Anjoukori okmánytár, II. k. 169. l.}* 1332-ben ugyanazon káptalan előtt Simon fia Bejei Dezső és ennek fiai: Miklós, László, János, Bertalan, István és Simon e Dezső nővérével: Tóbiás fia Simon leányával, Szép-pel, Detre özvegyével és fiával: Apczi Gergelylyel a borsodmegyebeli telekesi birtok iránt egyezkedtek._{Fejér, VIII/V. k. 211. l.}* 1327-ben pedig bizonyitja ugyanazon káptalan, hogy Katisz nb. Simon fia Miklós fiai: Salgói Illés és Miklós Tapolcza nevü gömörmegyei birtokukat rokonuknak: Tóbiás fia Simon fia Dezsőnek Roff nevü birtokáért elcserélték. Midőn Nagymartoni Pál országbiró 1341-ben kelt itéletében ez okiratot átirja, hozzá teszi hogy e Dezsőnek a fia Miklós, ez pedig Tamásnak az atyja._{Anjoukori okmánytár, II. k. 344. l. IV. k. 57. l.}* 1343 ápril 4-én tanusitja Erzsébet királyné, hogy Simon fia Bejei Dezső fiai Miklós, László, Simon, Bertalan és István Gömörmegyében fekvő tapolczai birtokukat Ákos nb. Cselén fia Sándor fiainak Lőrincz nevü nógrádmegyei jószágáért elcserélik._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 317. l.}* 1347 február 28-án tanusitja az egri káptalan, hogy Simon fia Bejei Dezső fiai Miklós, Simon és István nógrádmegyei lőrinczi birtokukat fennebbi Cselén unokájának Jánosnak elzálogositják;_{Károlyi okmánytár, I. k. 169. l.}* 1350-ben pedig arról értesülünk, hogy Simon fia Bejei Dezső fiai Simon és Bartha gömörmegyei Derencs nevü birtokukat Cselén utódainak eladták._{Ugyanott 343. l.}* Bejei Tamás 1435-ben gömörmegyei birtokos._{Sztárai okmánytár, II. k. 313. l.}* Bertalan fiát Jánost 1391-ben emlitik._{Fejér, X/III. k. 123, l. v. ö. 164. l.}*
Az eddigiekből tehát kitünik, hogy a Katisz-nemzetségnek egyek eddig ismeretlen ága előbb a «Szőrösi», később pedig a «Begjei» nevet viselte. Nemzedékrendje a következő:

Katist nb. Tóbiás; Simon; Dezső 1283–1332 de Zeres később de Beje; László 1283; Miklós 1283–95; Tamás 1283–95; Simon 1283–95; Szép 1283–1332 ~ Apcz nb. Detre 1283; Leány 1283 ~ Kátai Lőrincz 1283; Miklós 1332–47; László 1332–43; Bertalan 1332–30; István 1332–47; Simon 1332–50; János 1332; Tamás 1341; János 1391

14. Negol.

Batisz országbiró nemzetsége.
II. András 1220-ban egy Jolán királyné kiséretével Francziaországból Magyarországba jött Alice nevü hajadont, ki magának a fiatal András nevü királyfi személye körül nagy érdemeket szerzett, egy Batisz nevü magyar nemeshez («cuidam ex regni nostri nobilibus») nőül adta s egyúttal neki a Valkómegyében, Lider mellett fekvő Widhor nevü birtokot ajándékozta._{Fejér III/I. k. 285–286. l.}* Már most magától értetődik, hogy ha a király egy az udvarában állandóan tartózkodott palotahölgyet férjhez adott, a vőlegény nem holmi az ország belsejében tartózkodott mindennapi falusi földesur, hanem egy az udvarban gyakrabban tartózkodó előkelő főur, szóval országnagy lehetett, amint ez a «cuidam ex regni nostri nobilibus» szavakból is kiviláglik és amint ezt azon körülmény is támogatja, hogy Alice férje halála után Fajszi Salamon bánhoz és ennek halála után Nagymartoni Bertrandhoz Szolgagyőrmegye főispánjához, tehát megint előkelő országnagyokhoz ment férjhez.
Hogy ki lett légyen ezen főur, könnyen meg lehet tudni. Ugyanazon okirat záradékában találjuk ugyanis az országnagyok közül Batiszt, Mosonmegye főispánját, kiről különben még azt is tudjuk, hogy e hivatalt 1219-től 1221-ig viselte, mire 1222-től 1224-ig országbiró és Békésmegye főispánja lett. Halála évét pedig nem ismerjük. A kérdés azonban már most, hogy honnan származott Batisz és hol lehetne családjának fészkét megtalálni? Erre nézve a következő adatok állnak rendelkezésünkre:
IV. Béla király tanusitja 1244 október 31-én, hogy Bajóti (vagyis Nagymartoni) Bertrand a Miskócz nb. Fila zágrábi prépostot és fivéreit Tamást és Pétert a valkómegyei Hedre ( = Heyreh) nevü birtok ügyében bepörölte, azt állitván, hogy neje, (Fajszi) Salamon bán özvegye, ezen birtokot és összes hozzátartozandóságát első férjétől, Batisz comestől kapta volna, minek igazolására a székesfehérvári káptalannak egyik bizonyitványára hivatkozott. Ez azonban az emlitett adományozásról egy szót sem tudott, mire felperes a bácsi káptalannak egyik bizonyitványát mutatta elő, mely Batisz comesnek ezen adományozását ugyan felemlitette, de abban a hiányban szenvedett, hogy az adományozás nem az egész káptalan, hanem csak egyetlen egy kanonok előtt történt, kit a káptalan Batisz kérelmére ennek tartózkodási helyére küldött vala.
Alperesek azzal védekeztek, hogy ők 1237-ben Kálmán herczeggel csereszerződést kötöttek, amennyiben neki egynehány baranyamegyei birtokukat adták és ezekért tőle a Luder és Heyreh nevü jószágokat oly kiterjedésben és oly viszonyok között kapták, amint azokat Batisz comes azelőtt birta. Felmutatták azonkivül a pécsi káptalannak 1240 október hóban kiállitott oklevelét, melyből a következő tünt ki: Bizonyos Bökény Prjezda nevü (boszniai) bánért kezeskedett, de miután ehhez idegen támogatásra volt szüksége fentebbi Batisz comes elvállalta érte a kezességet. Batisz halála után fia Márton nem volt hajlandó arra, hogy Bökénynek további fizetési halasztást adjon, miért is őt beperelte. A per azonban nem csak Batisz kezeskedése, hanem a Heyreh és Luder nevü birtokok miatt is folyt. Márton megnyerte pörét, mely azonban egynehány fogott biró közbenjöttével egyezséggel bevégződött. Fentebbi évben megjelent a pécsi káptalan előtt Batisz fia Márton személyesen, Bökény helyett pedig Fermeny fia: Németi Peta és kijelentették, hogy Bökény a két faluért és Batisz kezességeért kész 100 márkát fizetni és miután Márton ezzel megelégedett, Bökény veje, a személyesen megjelent Németi nb. Endre, Valkómegye főispánja, a 100 márkát le is fizette. Ezen okiratok alapján a Miskócz nembeliek megnyerték pörüket és a két jószágot még később is utódaik kezén találjuk._{Wenzel, VII. 40, 112, 166, 169. l.}*
Az eddigiekből már most kitünik, hogy Batisznak egy Márton nevü fia volt, ki azonban, mert az okiratok arról, hogy őt Alice szülte, egy szót sem emlitenek, valószinüleg Batisz első nejétől származott. 1240 után elvész a nyoma. De miután Márton ellenfelét a baranyamegyei Németi nb. Endre képviseli, veje a Baranyamegyével határos Valkómegye főispánja és miután Márton ügyét a pécsi káptalan rendezi, bizonyosra veendő, hogy Batisz comes baranyamegyei birtokos volt. Nemzetségére pedig a következő nyomok vezetnek.
IV. Béla Budán egy meg nem nevezett év szeptember 3-án kiállitott okiratában tanusitja, hogy kovászdi várjobbágyai: Páva, Pete, Silok és Jónás magukat és birtokukat a nyulszigeti zárdának felajánlják, miért is a pécsváradi konventet felhivja, hogy Batisznak fivérével Miklóssal, mint királyi emberrel együttesen, a felajánlott földet statuálja._{Wenzel XI. k. 606. l. Ugyanezen okiratot VIII. 143-ban is találjuk, csakhogy itt a «Botyz» helyett tévesen áll «Moriz».}* Az okirat kiállitási idejére megjegyzendő, hogy ugyanazon királynak Aranyoson, 1267 november 8-án kelt oklevele szerint Petre és Pál, kovászdi jobbágyok, magukat és Baranyamegyében fekvő Vaiszló nevü birtokukat a nyulszigeti apáczáknak alávetették;_{Wenzel VIII. k. 169. l. v. ö. Hazai oklevéltár 51.}* így tehát nagyom valószinü, hogy fentebbi okirat is 1267 táján lett kiállitva. A baranyamegyei Vaiszlóra azonban már itt is meg kell jegyeznünk, hogy Béla király 1244-ben a baranyamegyei Németi nb. Ambrusnak ott egynehány darab földet adományozott._{Wenzel XI. k. 332. 576. l.}*
Hogy ki ezen Batisz fivére Miklós, kit Béla a kovászdi várjobbágyok földjének meghatárolásával bizott meg, azt az okirat meg nem mondja, de a «Batisz fivére» megjelölése már magában véve reá vezet bennünket. Tudvalévő dolog, hogy legrégibb okirataink a bennök emlitett személyt rendszerint úgy jelölik meg, hogy az illetőnek atyját is megnevezik. Ha valamely okirat ezen majdnem dogmává vált eljárástól eltérve az atya helyett az illető személynek fraterét vagy egyéb rokonát emeli ki, biztosra vehetjük, hogy e frater vagy rokon nemzetségének legkiválóbb és hosszu, tettekben dús élete által az utókor emlékezetében magának állandó és előkelő helyet kiérdemelt férfi volt. Ha már most fontolóra vesszük, hogy Batisz országbiró fia Márton, a mint ezt az 1240. évi pöre mutatja, a Németi nemzetség és a Németi család egyik tagjával együttesen szerepel, és hogy a Németi nemzetség tagjai 1244-ben Vaiszlón birtokot kapnak, akkor már ennek révén majdnem ösztönszerüleg azon gondolatra kell jutnunk, hogy azon Batisz, kinek fraterét Miklóst IV. Béla a vaiszlói földek meghatárolásával megbizta, mert az okirat nem ezen Miklós atyját, hanem a kétségkivül nagyemlékezetű fraterét Batiszt emeli ki, a hasonnevü országbiróval és főispánnal azonos! Vajjon a frater szó jelen esetben az országbiró fivérét vagy csak egyik oldalrokonát jelöli-e? ez a dolog velejére nézve teljesen mellékes.
Keresssük már most a nemzetségét is!
A pécsi káptalan 1308 januáriusában tanusitja, hogy Negol nb. Batiz fivérének Miklósnak leánya Borbála, a Győr nb. Pál fia Tamás özvegye (Herend táján feküdt) Gönczöl nevü Baranyamegyei birtokát, mely néhai férje hagyatékából hitbér czimén rászállt, vejének, Olcha fia Péternek átengedi. Mikor a Győr nb. Kéméndiek 1351 márczius 24-én a pécsi káptalan előtt Oltha fia Péter özvegyét és gyermekeit a gönczöli birtokra nézve kielégitik, akkor Borbálát megint csak Negol nb. Batisz fratere Miklós leányának nevezik._{Anjoukori okmánytár I. k. 142 l. V. k. 437. l.}* Igy tehát már azon körülmény maga is, hogy Borbála atyját az utókor oly hosszú időtartam után is még mindig «Batisz frater»-ének nevezi, elég támaszpont arra, hogy e Miklóst a IV. Béla korabeli királyi kiküldöttel és Batiszt az országbiróval azonositsuk.
Nézzük már most, hogy a Negol nemzetség birtokviszonyai mily felvilágositást nyujtanak erre?
A nemzetség első ismert tagjai 1247-ben egy a baranyamegyei Baksa táján feküdt birtok ügyében fogott birák. A nemzetség egyik ága a baranyamegyei Kőrös (monostor) után a Kőrösi nevet viseli. Ezen ág 1322-ben a Baranyamegyében fekvő zalátai birtokát eladja. Szóval a nemzetség eddig ismert nyomai és birtokviszonyai kivétel nélkül Baranyamegyébe vezetnek és miután úgy Baksa, mint Zaláta Vaiszló tőszomszédságában feküdt, ennek következtében a már fent kifejezettek alapján ezzel is hatalmas támaszpontot nyertünk annak igazolására, hogy Batisz országbiró a Negol_{Ily nevü személy- vagy helységnevet mindeddig nem ismerünk. Nygol-nak is irják. Helyes kiejtése talán Négyal.}* nemzetség sarja.

15. Pécz.

a) Az öregebb Devecseriek.
Devecseri Imre 1274 május 2-án királyi kiküldött minőségében szerepel._{Wenzel X. h 426. l. (év nélkül).}* Hogy nevezett a veszprémmegyei Devecserről való, azzal bizonyitjuk, hogy Gutkeled nb. Miklós országbiró a veszprémmegyei káptalannak ugyanakkor meghagyja, hogy a veszprémmegyei Lőrinteieket intse meg, miszerint a szintén veszprémmegyei Ajkai Ajkának szökevény szolgáját kiadják.
Ez Imre fia Márton, ki magát rendesen Devecseri Emych fia Márton-nak nevezi. (Emych vagy Emuch az Emericus név diminutivuma), 1294 julius 30-tól 1297 deczember 28-ig királyi alországbiró._{Fejér VI/I. k. 241. l. (é. n.) 285. l. VI/II. k. 45. l. VII/IV. k. 237. l. Hazai oklevéltár 156. Hazai okmánytár IV. k. 88. l. VII. k. 242. 247. l. Knauz II. k. 365. 405. 414. 416. l. Wenzel V. k. 106. l. X. k. 194. 206. 218. 260. 275. 286. l. (Knauz II. k. 794. l. tévesen mondja Marcellnak).}*
E Márton országbirót legujabb kutatóink Pécz nb. embernek tartják, de tudtommal ezt csak azzal bizonyitották be, hogy Márton alországbiró 1295. évi pecsétjében jobb harántpólya van, mely czimerkép a szintén Pécz nb. későbbi Marczaliaknál is látható. E czimerhasonlóság magában véve még nem volna elegendő arra, hogy Márton alországbirót teljes határozottsággal a Pécz nemzetség sarjai közé sorozzuk, de támogatja e heraldikai érvet még a következő két tény: 1. Devecseri Márton alországbiróságának kezdete és vége a Pécz nb. Apor országbiró hivataloskodásával esik össze. Apor legelőször 1293 julius 11-én merül fel mint országbiró és utoljára emlitik őt mint ilyent 1297-ben; alatta Mártonon kivül más alországbiró nem működik; 1298-ban már az Ákos nb. Borsodi István az országbiró, Benedek és bizonyos más István az alországbiró. Apornak és Mártonnak egyidejüleg történt felmerülése és elmenetele oly szoros érdekközösségre vall, hogy ez a fennebbi heraldikai támponttal együtt kettejüknek nemzetségbeli rokonságáról tanuskodik; 2. tudjuk továbbá, hogy a XIV-ik században szereplő veszprémmegyei ifj. Devecseriek a szintén Pécz nb. Lukács zalai főispán és királynéi tárnokmesternek az utódai.
Márton alországbiró életéről és müködéséről egyéb adataink nincsenek ugyan, – de nem szenvedhet kétséget, hogy a királyi család iránt nagy érdemeket szerzett magának, mert ezt a számára kiállitott adománylevelek tanusitják. Fenenna királynétól megkapja a Pápa mellett fekvő Teszér helységet._{Fejér VI/I. k. 241. l. (é. n.)}* Ugyanazon királynétól megkapja 1295 szeptember 8-án a szintén Pápa mellett feküdt Izsaj-t (ma az isali puszta)._{Hazai okmánytár VII. k. 242. l.}* 1297-ben megkapja András királytól a veszprémmegyei apáczasomlyói monostor kegyuraságát. Az illető oklevélben_{Wenzel X. k. 260. l. v. ö. 275.}* kiemeli a király, hogy Márton már trónraléptekor a király ellenei ellen harczolt, hogy örökölt birtokait pusztitották és hogy ő is, családja is a király iránti hűségért majdnem hontalansággal, mint valamely számüzött lakolt. Végre emlitendő, hogy alországbirósága alatt 1296-ban a barsmegyei Udalt megszerezte._{Wenzel XII. k. 584. 587. l. v. ö. Hazai okmánytár VII. k. 248. l.}* 1298 után elvész a nyoma.
Fiai: Miklós és István rosszul gazdálkodtak. Lajos király tanusitja 134 8 deczember 21-én, hogy (Devecseri) Emuch fia Márton fiai Miklós és István és e Miklós fia Márton szükségből a barsmegyei udali birtokukat Bechegergely nb. Imre fiainak Tőttösnek és Vesszősnek eladták._{Zichy-okmánytár III. k. 227. l.}* Ifjabb Devecseri Márton (Miklós fia) 1356 szeptember 26-án királyi ajtónálló. Esetleges utódait nem ismerjük. A család leszármazása a következő:

Pécz ab. Devecseri Imre 1274; Márton 1294–1297. alországbiró; Miklós 1348; István 1348; Márton 1348–1356 1356-ban királyi ajtónálló

b) Pécz nembeliek-e az ifjabb Ludbregiek?
Mai napig általánosságban el van fogadva, hogy a Kőrösmegyében élt ifj. Ludbregi család, melynek egyik sarja az ismert Csúz János horvát-dalmát bán volt, a Pécz nemzetségből származott és egyik ujabb munka_{Karácsonyi, a magyar nemzetségek II. k. 432. l.}* azon nézetnek ad kifejezést, hogy éppen e Csúz János – kinek atyját mindeddig nem ismertük – az öregebb Ludbregi Miklósnak fia lehet.
A mai irodalom álláspontja az, hogy Csúz János és utódai azért Pécz nembeliek, mert Ludbreg birtokosai s mert az öregebb Ludbregiek e nemzetséghez tartoztak. Hogy V. Dénes nádor († 1284/5) a Pécz nemzetség tagja, azt a «Századok» 1897. évi folyamának 608. skk. oldalain eléggé bebizonyitottam; hogy unokaöcscse, Ludbregi Miklós Pécz nb. ember, azt maga az okirat is bizonyitja, de az ifjabb Ludbregieknek a Pécz nemzetséghez való hozzátartozandósága korántsem oly bizonyos, mint ezt a mai irodalom állitja. Elemezzük tehát az ifjabb Ludbregiekről szóló adatokat, a mennyiben ezt az eddig nyilvánosságra került okirati anyag engedi.
* * *
A család első biztos nyomára 1320 április 4-én akadunk, midőn a borsmonostori apát Güssingi András előtt Sáron a monostor Zsidány nevü sopronmegyei birtokát «Comitibus Petro et Paulo dictis Eum» elzálogositja s András maga kijelenti, hogy mindkét comes tisztes volta ismeretes előtte és hogy a zálogbavevés őket mint szomszédos birtokosokat sokkal inkább illeti mint másokat. Fejérnek (VIII/II. 275) fentebbi szövege hibás; szembeszökő dolog, hogy az «Eum» az értelmet zavarja; a dictis után a két comes jelzőjének vagy családi nevének kell jönni; még pedig, mint az alábbiak alapján bizonyosan tudjuk, az eredetiben «Eum» helyett «Chuz» állt. Mindkettő folytatta a családot.
A család további nyomára 1323 deczember 27-én akadunk, midőn arról van szó, hogy a sopronmegyei Pulai Miklós bizonyos János nevü urat megölt és a megöltnek rokonát: Csúz Pált kártalanitotta. 1335-ben e Csúz Pál a Nagymartoniak bizalmi férfia,_{Fejér VIII/IV. k. 91. l.}* 1357-ben fiai a sopronmegyei Enyed-en birtokosok. E Pál leánya Cecil 1378-ban, mint Beljáki János vasmegyei birtokos neje megkapja leánynegyedi örökségét, amennyiben fivérének, Csamasznak fia, Miklós őt a vasmegyei Beicz nevü helységben lévő földekkel kielégiti._{Fejér IX/VI. k. 235. l.}* Pál fiai Csamasz és István 1370-ben még mindig Enyeden birtokosok._{Sopronmegye okmánytára I. k. 389. l.}* 1373-ban kijelenti a borsmonostori apát, hogy monostora valamikor a zsidányi birtokot Csúz Pálnak és Csúz Péternek elzálogositotta s hogy e Pál fia Csamasz e birtokot neki most visszaadja._{Ugyanott 404. l.}* Ezen ágat egyelőre nem tudjuk ugyan folytatni, de azt hisszük, hogy egy nyomát még megtaláltuk. 1397-ben olvassuk, hogy Rokendorfi Csamasz Miklós a borsmonostori apátnak enyedi erdejét pusztitotta;_{Ugyanott 526.}* ha csak minden jel nem csal, akkor e Miklós az 1378. évi Csamasz fia Miklóssal azonos, mert Rokkendorf nem más, mint a sopronmegyei Zsidány. 1412-ben pedig «Csamasz-Zsidány» már mint magvaszakadt ember birtoka a király kezén van._{Ugyanott II. k. 4. l.}*
Péter utódairól a következőt tudjuk:
A vasvári káptalan előtt a sopronmegyei Büki család tagjai 1331 márczius 20-án Sudánon, vagyis a sopronmegyei Zsidányon bizonyos számú telkeket egyik rokonuk fiainak elzálogositván, előadják, hogy az illető birtokrész azelőtt Kwn (= Kún) fia Péternek volt zálogba adva s hogy ők azt később e Péter fiaitól: Jánostól, Pétertől, Lőrincztől és Istvántól kiváltották._{Sopronmegyei oklevéltár I. k. 122.}* Ezen Kún a család legrégibb őse. A szóban lévő Zsidány már azelőtt is a borsmonostori apátság tulajdonát képezte, benne azonban, pl. 1270-ben, soproni várjobbágyok, nevezetesen Péter és János is laktak._{Wenzel XII. k. 33. l.}* 1245-ben a sopronmegyei Bogyoszló mellett «Petrus filius Chune» birtokol,_{Sopronmegyei oklevéltár I. k. 20. l.}* ki talán fentebbi Kúnnak az atyja.
Kún fia Péter fiai közül János a legkiválóbb alak; aki állandó családi nevén (Csúz) kivül az évek folyamán még egyéb neveken is szerepel.
Midőn Lajos király 1350-ben Hermann nb. Laczkfi Istvánnak a zalamegyei Sztridó és Csáktornya nevü várakat adományozza, kiemeli, hogy azok területén «Czúz» János is birtokos._{Fejér IX/I. k. 762. l.}* 1351-ben olvassuk, hogy e János a Csab nb. Rezneki Gergely távollétét arra használta fel, hogy Reznek és Szent-György nevü várait megszerezhesse._{Zalai oklevéltár I. k. 512. l.}* 1353-ban Olaszországból jött haza, mialatt Rezneki Gergely viszonzásul a zalamegyei birtokait pusztitotta; kárpótlásul kapja János a zalamegyei Bori egy részét._{Ugyanott 541. l.}* 1354 január 28-án kiállit a király titkos kanczellárja egy okiratot, melynek értelmében a sopronmegyebeli Damonyai családbeliek bizonyos malom dolgában egyezkednek. Az illető okirat pecsétje alatt olvashatni «magister Johannes dictus Chuz de Lodun», azaz: «Ládonyi Csúz János mester». Fejér (IX/II. 562.) szerint Csúz János 1356-ban Tapolcsány várnagyja, de ezen adat csak ovatosan fogadandó el. 1357-től 1358-ig Csúz János horvát-dalmát bán._{Fejér IX/II. k. 649. l. IX/VI. k. 89. l. Anjoukori diplomatiai emlékek II. k. 535. l. 1359 január 27-én már Szécsi Miklós a horvát-dalmát bán. Zichy-okmánytár III. k. 143. l.}*
1359 április 15-én pedig olvassuk, hogy a király Chuz János volt horvát-dalmát bánt letartóztatta._{Hazai okmánytár, IV. k. 188. l.}*
1362 január 25-én még mindig csak volt horvát-dalmát bán és akkor arról panaszkodik, hogy Nagymartoni Miklós az ő sopronmegyei Szántói birtokán garázdálkodott._{Sopronmegye okmánytára, I. 336. l.}* 1368 augusztus 27-én most már mint Johannes de Ludbreg volt dalmát-horvát-bán. Nevnai Treutel Jánossal együtt ő a magyar király követe a pápánál,_{Theiner Mon. Hung. II. k. 87. l.}* de hogy mikor kapta a kőrösmegyei Ludbreget, nem tudjuk. 1370-ben (mint volt dalmát-horvát bán) a királytól a sopronmegyebeli Harsendorf (ma Hásfa = Haschendorf) nevü birtokot kéri._{Fejér IX/IV. k. 318. l.}* 1374 márczius 20-án tengermelléki bán és akkor kijelenti a vasvári káptalan előtt, hogy úgy saját mint rokonai nevében a borsmonostori apát Zsidány nevü birtokát a zálogból kibocsátja. Rokonai pedig a következők: 1. fia Miklós, 2. unokaöcscse: Péter fia Lénárd, 3. unokaöcscse Lőrincz fia Tamás, 4. Csúz Pál fia Chamasz fiai Miklós és Péter._{Ugyanott l. k. 410. l. Fejér IX/V. k. 348. l. hamisan teszi 1379-re és nagyon rosszul közli a neveket.}* 1375 január 20-án már csak «volt tengermelléki bán»._{Századok 1900. évf. 613. Az illető okirat nincsen keltezve, de miután János 1374 márczius 20-án még tényleges tengermelléki bán, csak 1375. január 22-én lehetett őt volt tengermelléki bánnak nevezni. Ha 1374-ben őt jogtalanul nevezik tényleges bánnak, akkor ezen okirat kelte 1373 január 22-ére esik.}*
Fejér (IX/V. k. 336. l.) szerint kijelenti Miklós vasvári polgár 1379-ben, hogy ő «Anikházi (talán Árokközi) Chuz János mestértől és fiától Miklóstól» a Sári, másként Sőfalvai birtok határában feküdt szőlőt valamikor megvásárolta s ezt most Mihály vasvári őrkanonoknak eladja. Miután azonban az okirat záradékában emlitett Pál dékánt csak 1377 február 15-ig ismerjük_{Sopronmegye okmánytára I. k. 424. l.}* és 1378-ban már Bertalan a dékán,_{Hazai okmánytár V. k. 159. l.}* ennélfogva az 1378-as keltezés gyanus.
1381-ben János bán már nem él. Ezen évben tanusitja a pozsonyi káptalan, hogy Miklós mester néhai Csúz János bán fiával, Patli Jánossal a Sopronmegyében fekvő Szántó nevü birtokon megosztozott._{Fejér IX/V. k. 512. l.}*
Hány gyermeke volt János bánnak, biztosan nem tudjuk. 1370 márczius 6-án olvassuk, hogy Csúz János, volt dalmát-horvát bán és fiai Péter és Miklós a sopronmegyei Liebing és Kál nevü birtokokat Jáki András fiai ellen megkapják;_{Fejér IX/VII. k. 264. l.}* ezen Péter azonban 1374 márczius 20-án már nem él, úgy hogy a bán egyenes ágát csak Miklós folytatta.
1384 junius 5-én Miklós már nem él. Nevezett napon tiltakoznak néhai Csúz János bán fia Miklós fiai: Ludbregi János és István az ellen, hogy Osl nb. Szemenyei Csikó Miklós Sopronmegyében fekvő szántói birtokát eladja._{Sopronmegyei oklevéltár, I. k. 479. l.}* 1399-ben Csúz Miklós fiai János és István és Csúz Péter fia Lénárd a dráva-muraközben fekvő Belch vagy Béla (Belicza) nevü birtok ügyében a Hahótiakkal perelnek de a tárgyalásra nem jönnek._{Zalamegye oklevéltára II k. 297. l.}*
1411-ben olvassuk, hogy Ludbregi János és István a borsmonostori apátságnak baromi birtokát, melyet hosszú időig elfoglalva tartottak, jogos tulajdonosának visszaadták._{Fejér X/V. k. 195–204. l.}*
1414 szeptember 27-én Kanizsai István Csúz bán fia Miklós fiát: Ludbregi Jánost és ennek fiait Barom és Ládony nevü sopronmegyei birtokaik eladásától tiltja._{Sopronmegye oklevéltára II. k. 15. l.}*
E fiak közül György 1419-ben bizonyos peres ügyben a szlavóniai bántól halasztást kap._{Fejér X/VI. k. 242. l.}* 1436-ban arról értesülünk, hogy Ludbregi György az ellen tiltakozik, hogy Felsőlendvai Szécsi Annát (Osl nb. Asszonyfalvi László nejét) a sopronmegyei Ládonyba statuálják._{Sopronmegye oklevéltára II. k. 249. l.}* 1461-ben eladja a király beleegyezésével ludbregi birtokrészét Bitovecz János zagóriai főispánnak._{Hazai okmánytár, IV. k. 403. l.}* 1464-ben már nem él; ludbregi részeit Turóczi Benedek, Sopronmegyében lévő Magyar-Barom birtokát pedig Niczki Benedek kapta,_{Csánki Kőrösmegye 11. l. Sopronmegye oklevéltára II. k. 431. l.}* ki 1414 november 21-én még él._{Sopronmegye oklevéltára II. k. 17. l.}*
A bán fia, Miklós fia István szintén hagyott fiut maga után: Andrást, ki 1436-ban Györgygyel együtt Szécsi Annának Ládonban történendő statuálása ellen tiltakozik. Akkor már a «Hernech» melléknevet viseli; az illető forrás a filiatiót rosszul adja, amennyiben «Andreas filius Stephani» helyett Stephanus filius Andree-t mond,_{Sopronmegye oklevéltára, II. k. 249. l.}* de majd meglátjuk, hogy ez helytelen. Thallóczi Matko szlavóniai bán tanusitja t. i. 1439-ben, hogy Ludbregi Miklós fia János fia György az ugyanazon Miklós fia István fia Andrással következőleg egyezkedik: György átengedi Andrásnak a sopronmegyei Bánládon, Pusztaládon és Magyarbarom nevü birtokait, mig András a kezében lévő és elzálogositott beszterczei birtokot Györgynek a zálogösszeg egy részének elengedésével fogja annak idején visszaadni._{Fejér XI. k. 387. l.}* 1450 deczernber 15-én olvassuk, hogy István fia Ludbregi András és Haraszti Tapán Kelemen arról panaszkodnak, hogy a Vesterháziak Puszta-Ládon nevü birtokukat elfoglalták._{Sopronmegye oklevéltára II. k. 363. l.}* Hogy Haraszti Kelemen miként jutott e birtokhoz? mutatja a következő adat: Albert király felhivja 1439-ben a csornai konventet, hogy haraszti Tapán (nem mint Fejér, XI. 291. mondja Chepani) Kelement és ennek néhai Ludbregi Istvánnak már elhalt leányától, Dorottyától született gyermekeit Andrást és Lucziát a sopronmegyei Bánládon nevü birtokba statuálja.
Ha már most az eddigiek alapján a Ludbregi Csúz-ok nemzedékrendjét akarjuk összeállitani, azon kérdéssel kell foglalkoznunk, hogy ki volt János bánnak az atyja? Igaz ugyan, hogy a kútfők őt egyenesen meg nem nevezik, de azt hiszem, hogy a következő érvelés alapján ezt is meghatározzuk. Tudjuk, hogy a borsmonostori apátság zsidányi birtokát valamikor Csúz Pálnak és Péternek zálogba adta s hogy 1374-ben a Csúz család tagjai Zsidányt a zálogból kibocsátották. Akkor a családnak két csoportja szerepel, melynek egyike Csúz Pál utódaiból áll. Ebből következik, hogy János bán és hozzátartozói kétségkivül Csúz Péter utódait képviselik és miután már Pál fia Csamasz 1373-ban a birtok visszaadását megigéri, világos, hogy Péter és János között sem lehet valami nagy nemzedéki távolság. Biztosra vehetjük tehát, hogy Csúz Péter a bánnak atyja, Pálnak pedig a fivére, különös tekintettel arra, hogy a bánnak is Péter nevü fivére van. Ezeknek összegezésével az 1331. évi oklevél alapján megkapjuk tehát a következő nemzedékrendi töredéket, melyre még meg kell jegyeznünk, hogy azon János, kit 1323 táján megöltek (l. f.), valószinüleg csak Csúz Pálnak anyagi ágon rokona volt, mert ellenkező esetben, t. i. ha ugyanazon nemzetséghez tartozott, Péter vagy utódai a vérdijból szintén kaptak volna valamit.

Kún † 1320 előtt; Csúz Péter 1320 † 1331 előtt; Csúz Pál 1320–1335; Csamasz 1357 † 1373/74; István 1357–1370; Czeczilia 1378 ~ Beljáki János 1378; Miklós 1374–1397 † 1412 előtt; Péter 1374; Csúz János bán 1331–1374 † 1389 előtt 1354-ben «Ládonyi»; Péter 1331; Lőrincz 1331; István 1331; Lénárd 1374–1399; Tamás 1374; Péter 1370 † 1374 előtt; Miklós 1374–1381 † 1384 előtt; Ludbregiek; János 1384–1414; István 1384–1414; György 1414–1461 † 1464 előtt; «Hernech» András 1436–1450; Dorottya † 1439 előtt ~ Haraszti Tapán Kelemen

* * *
Pécz nb. Dénes nádor fia János nem hagyott fiutódot maga után, mert nővérének utódjait később csak Ludbrégi Miklós, nagybátyjának fia, elégitette ki. De e Pécz nb. Ludbregi Miklós, kit 1353-ig ismerünk, meghalt, a nélkül, hogy egyenes fiutódja maradt volna, mire Lajos király 1358-ban Hémfi Benedeknek ajándékozta e Miklós zalamegyei magyarádi és estvándi birtokát._{Csánki III. k. 153. l.}* Ebből tehát megczáfolhatlanul kitünik, hogy sem János, sem Miklós nem lehetett Csúz János bán atyja és hogy a Ludbregi Csúz családot az eddig ismert adatok alapján a Pécz nemzetséggel nem vagyunk képesek összeköttetésbe hozni.
Az ifjabb Ludbregiek ősi birtókainak legnagyobb része – mint láttuk – Sopronmegyében feküdt; a bán r1354-ben még a «Ládonyi» nevet használja, Sopronmegyében pedig mindeddig a Pécz nemzetségnek egyetlen egy birtokát sem ismerjük. Hogy János bán utódai a «Ludbregi» nevet viselik, az onnan magyarázható, hogy János vagy 1368 előtt (de semmi esetre sem 1342-ben, midőn Pécz nb. Ludbregi Miklós még élt) mint bán a magvaszakadt Miklósnak Kőrösmegyében fekvő Ludbregi várát és hozzátartozóit királyi adományozás vagy vétel utján megszerezte. Nemzetségének neve tehát mindeddig ismeretlen.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES

A Marsovszky-család czimeres levele 1430-ból.

A MARSOVSZKY-CSALÁD CZIMERES LEVELE 1430-BÓL.

Kevés oly czimert ismerünk, mely egyszerüsége mellett oly művészi hatással bir, mint az a czimer, melyet Zsigmond király 1430 julius 11-én Bécsben adományozott a Marsovszky-család őseinek, a Jablonovei Buthor-családnak.
A czimeres levél szakköreink előtt nem volt ismeretlen. Ismerte azt és a czimert rajzban is közölte Nagy Iván «Magyarország családai» czimü munkája VII. kötetében a 340–346. lapokon a család leszármazásának és a családtörténet nevesebb momentumainak ismertetésével. Megtaláljuk a czimer rajzát a Siebmacher magyarországi részében is. Szerepel a czimereslevél Bárczay jegyzékében, valamint Csoma Józsefnek folyóiratunk 1906. évi folyamában közzétett jegyzékében is. Utóbbi Bárczay adatát a czimereslevél holléte felől kétségbe vonta, mert jegyzékében kérdőjellel tünteti fel az armális őrzési helyét, a Marsovszky-levéltárat.
Tényleg az armális a Marsovszky-család birtokában volt és van ma is. Jelenlegi birtokosa Marsovszky Ivor tagtársunk az elmult év folyamán lekötelező szivességgel bocsátotta a czimereslevelet a Széchényi országos könyvtár rendelkezésére másolatvétel czéljából, és igy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a czimerkép hü hasonmásával tagtársainkat megismertethetjük.
A czimerszerző Jablonowei Buthor Balázs fia Gáspár, kinek révén apja Balázs, testvérei Menyhért és Boldizsár és unokatestvérei Jablonoviczi Miklós és János részesednek a királyi adományban.
Az oklevél nagyon jó állapotban maradt reánk, csakis a czimerkép szinei halványodtak el kissé és pecsétjének vörös-fehér selyemfonálja fakult meg némikép, egyébiránt az oklevél és pecsétjének állapota teljesen épnek mondható.
A czimereslevél szövege a következő:

Sigismundus dei gratia Romanorum rex, semper augustus ac Hungarle, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. Cum ex instinctu et habito gratuito divinitus infuso ac clementia mota studiosa cura debeat esse in principe, ut suorum subiectorum statu et conditione pensatis unumquemque secundum labores emeritos ad meliores et altiores gradus felicioresque successus provehat ac uberiorem formam honorabilis attollat dignitatis, sane ad cunctorum presentium et futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Caspar filius Blasii dicti Buthor de Jablonowe in nostre maiestatis accedens presentiam, propositis et declaratis suis fidelibus servitiis per eum claritati nostre exhibitis et impemsis arma seu nobilitatis insignia in presentium literarum nostrarum capite depicta a nostra maiestate sibi et per eum dicto Blasio patri, necnon Melchior et Balthesar carnalibus, itém Nicolao et Johanni de predicta Jablonowycz patruelibus fratribus suis et ipsorum heredibus ex nostra regia liberalitate dari, concedi et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos attentis et consideratis fidelibus obsequiis et fidelium servitiorum gratuitis meritis et sinceris complacentiis, quibus ipse Caspar in diversis nostris et regnorum nostrorum expeditionibus sicuti prosperis sic et adversis non parcendo rebus suis et persone, maiestati nostre studuit et eo ferventius in antea anhelat complacere, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, prescripta arma seu nobilitatis insignia in principio sen capite presentium literarum nostrarum depicta et arte pictoria palpacius figurata et distincte expressata, prefato Caspar et per eum predicto Blasio patri, necnon Melchior et Balthesar carnalibus ac Nicolao et Johanni fratribus suis supradictis, ipsorumque heredibus et successoribus natis et nascituris universis animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia conferimus, ymmo ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie proprio motu concedimus et presentibus elargimur ut ipsi et eorum heredes more aliorum armis huiusmodi utentium a modo in antea ubique in preliis, hastiludiis et in omnibus exercitiis nobilibus et militaribus ac etiam sigillis, anulis, cortinis, velis, papilionibus, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditipnem genere, sub mere et sincere nobili atis titulo gestare valeant pariter et deferre, eisque uti, frui et gaudere, quodque ipsi et eorum quilibet, ipsorumque posteritates iisdem gratiis, honoribus, libertatibus et privilegiis generalibus et specialibus gaudeant et perfruantur, gaudereque valeant et perfrui, quibus ceteri clientes armis huiusmodi utentes tam ex legum sanctionibus, quam aliis quibusvis institutis et constitutionibus et dispositionibus freti sunt et gavisi, gaudentque et fruuntur, insuper gaudeant iidem gratia et favore reaiis et de tanto singularis et specialis gratie antidoto exultant, tantoque ampliori studio ad honores regalis dignitatis eorum in antea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio preventos conspiciuntur et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur impendenti communitas, prefato Caspar et aliis supradictis duximus concedendas. Datum Wyenne, feria tertia proxima ante festum beate Margarethe virginis et martiris, anno domini millesimo quadringentesimo tricesimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quadragesimo quarto, Romanorum vigesimo et Bohemie decimo.
Az oklevél élére festett czimerkép a következő: balra dülő kerektalpu pajzs kék mezejében hármas halomból kinövő, balra néző, kiöltött vörös nyelvü, természetes szinü sasfő. A sisakdisz nyilt leveles koronából kinövőleg a pajzsbeli alakot mutatja a hármas halom nélkül. A takarók szine mindkét oldalról kék-ezüst, az ezüst szin az idők folyamán megfakult és szürkés-fehérré változott.
A mint azt a mellékelt hasonmás mutatja, a czimerkép rendkivüli egyszerü volta mellett müvészi kivitelével hat. Festője elsőrangu művész lehetett, ki gyakorlott kézzel festette meg e czimerképet, mely mint miniature, a sasfő természetes ábrázolásával is mindenkép megállja helyét. A czimerkép nincsen keretbe helyezve és igy e tekintetben azonos kivitelü a Jersai és Szentbalázsi Szele családoknak 1431-iki czimeres levelével.
A czimerszerző Buthor Gáspár családja régi trencsénmegyei család, melynek őse Buthor Péter, Nagy Iván és a Siebmacher adatai szerint már a XIV. század végén tünik fel. 1400-ban a család Stibor vajdától a beszterczei biróság örökös jogáért a jablonovei (jablonfalvai) birtokot kapta cserébe, mely birtokra 1410-ben Stibor vajdától ujabb adományt nyert, a mit Zsigmond király 1411-ben megerősitett. Ugyancsak Zsigmond király 1434-ben Marsova, Miksova, Kvassó és Plevnicz birtokokra Buthor Gáspárnak, a czimerszerzőnek ád adományt, a ki 1439-ben Albert királytól Udiche helységre, 1456-ban pedig V. László királytól a marsófalvi, jablonfalvi, miksovai, kiscsernai, kvassói és kolacsini birtokokra nyert királyi adományt. A család később Marsova birtokról a Marsovszky nevet vette föl, de előfordul még később is a Marsovszky alias Buthor néven. Marsovszky Gáspár 1520-ban II. Lajos királytól Sok és Attrak birtokokra nyer királyi adományt, melyet 1527-ben I. Ferdinánd ugyanannak és testvéreinek Zsigmondnak, Istvánnak és Miklósnak megerősit. Végül Marsovszky István, Miklós és György 1612-ben Thurzó György nádortól nyertek adományt Cherubin-Cherna birtokra.
Ezeket az adatokat közli Nagy Iván és nyomán a Siebmacher e családról. Nagy Iván közli a család leszármazását négy táblán egészen a XIX. század közepéig, mint látszik családi közlés szerint, eredeti oklevelekre legalább munkájában sehol sem hivatkozik.
Á. A.

A nagyváradi székeskáptalan 1291 előtti pecsétje.

A nagyváradi káptalan 1291 előtti pecsétjéről a nagyváradi káptalani chartulariumban a következő feljegyzést olvashatjuk: «Isto (t. i. a régi pecsétnyomó) vetustate consumpto, dala et authenticata fuerunt inter festum S. Valentini et die medii quadragesime (febr. 14. márcz. 28.) Anno Domini MCC nonagesimo primo alia duo sigilla».
«A chartularium előadását igazolva látjuk ismét történeti emlékeinkben», mondja Bunyitay Vincze. «A fennjelölt évtől kezdve kétféle pecsétet találunk a káptalan számtalan kiadványain, legkisebb részleteikben is épen olyanokat, mint a milyeneknek azokat a chartularium leirja»._{A nagyv. püsp. tört. II. 27. l.}*
A chartularium teljes szavahihetősége mellett ezen adatának hitelességét sohasem is vonták kétségbe, de tudtunkkal okleveles bizonyitékkal idáig igazolni nem tudták, legalább Bunyitay ilyenről emlitést nem teszen.
Jelen soraink egy ilyen bizonyitékról akarnak beszámolni.
A Tört. Tár 1907. évi folyamának 81. lapján I. szám alatt a nagy váradi káptalan egy 1291 november 20-ikán kelt oklevelét közli. Dr. Karácsonyi János szivességéből ezen oklevél teljes másolatát birom. Ezen oklevélben a káptalan régi pecsétjét is emliti: «in privilegio ... cum priori sigillo nostro concesso».
Egy árpádkori ösmeretlen oklevélről lévén szó, szükségesnek tartom azt in extenso közölni:

Capitulum ecclesie Varadiensis omnibus Christi fidelibus presens scriptum inspecturis, salutem in domino sempiternam. Ad universorum notitiam tam presentium, quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod Paulus filius Pauli et Gregorius filius Petri de Zomony_{A Kállay cs. levéltárának XV. századbeli iratairól készitett elenchusban (II. kötet. fasc. 3. nro. 403, p. 184.) «de Zomodia. W. X, 65. lapon «de Zomogu». Karácsonyi szerint Szomajomy, mit igazol: Gregorius et Paulus de Zomayn. Z. I. 88.}* ab una parte, et Joannes filius Gregorii filii Uibul (!)_{Az Ubul név különös volta mellett ezen alakra Uibul külön is utalni kell. L. még Magy. tört. tár. VI. 178. l. «Jubul!»}* ab altera coram nobis personaliter constituti proposuerint (!) in hunc modum, quod cum super medietate cuiusdam terre B˙r_{Ma Biri.}* vocate, in comitatu de Zabolcz (!) existentis materia questionis per ipsos Paulum et Gregorium inter partes fuisset suscitata, tandem per arbitrium proborum virorum in talem concordiam devenissent, quod ipsam medietatem terre B˙r, cuius medietatis pars una ratione cognate_{Helyesen: quarte.}* avie ipsorum scilicet matris Pauli et Petri predictorum, allia vero pars ratione iuris emptitii per quondam nomine Demetrium de B˙r_{Minden bizonynyal a Balog-Semjén nemzetségből.}* fratrem predicte avie ipsorum, assignata et tradita ipsos tangebat, sicut etiam in privilegio super hoc cum priori sigillo nostro concesso_{Ezen oklevél elveszett; hozzávetőleges keltét sem állapithatjuk meg. Mindössze is csak annyit, hogy 1291 előtt állitotta ki a nagyváradi káptalan, hogy Biriről és Usente (= ? Uizsite, vagy Visonta) földtérről szólott.}* et nobis presentato vidimus contineri, reliquerunt predicto Ioanni filio Gregorii et post eum suis heredibus perpetuo et irrevocabiliter possidendam. In cuius rei memoriam ab ipso Ioanne decem et octo marcas partim in denariis, partem in estimatione receperunt coram nobis. Obligantes se iidem Paulus et Gregorius ab omnibus prefatum Ioannem et suos heredes occasione medietatis predicte terre B˙r molestare seu impetere volentibus defensuros propr˙s laboribus et expensis. Omnes etiam litteras seu instrumenta_{Ezek között lehettek: a) III. Endre király iktató parancsa 1291 (szept. 8. előttről). Emlitve HO VII. 314. – b) A nagyváradi káptalan levele 1291 (szept. 8. körülről). HO VII. 314. l. 270. sz. – c) A nagyváradi káptalan levele 1291 okt. 13-ról. W. X. 63,. l. 46. sz.}* prenominati Paulus et Gregorius super facto sepedicte medietatis ipsius terre B˙r utcunque impetratas usque modo et obtentas Frivolas penitus et inanes reliquerunt ac viribus carituras, excepto duntaxat prescripto priori privilegio nostro, quo non in preiudicium huius presentis privilegii nostri uti in hac parte possent cum eodem, sed quia idem factum cuiusdam eterius terre Usente (!) vocate tangebat, penes se reservarunt. In cuius rei memoriam perpetuamque firmitatem presentes concessimus litteras sigilli nostri munimine roboratas. Datum tertio die octavarum beati Martini confessoris, anno domini mihesimo ducentesimo nonagesimo primo, domino Antonio preposito, Stephano lectore, Iuuan (!) cantore, Martino custode ecclesie nostre magistris existentibus._{Az oklevelet 1425-ben átirja a váradi káptalan. Ennek eredetije Kállay lt. XV. századbeli oklevelek elenchusa II. kötet, nro. 403. – Az 1425-iki oklevélnek XVIII. századbeli másolata Alsó-Fehér vármegye levéltárában, br. Kemény család iratai; ez után közölve.}*
KÁLLAY UBUL.

A Suky család leszármazása a XVI. század közepéig.

Nagy Iván családtörténeti munkájának X. kötet 399. lapján emlékezik meg a Suky-családról, mint Erdély egyik «legrégibb kihalt» családjáról. A családnak nemzedékrendjét azonban csak a XVII. század közepétől ismeri, mig legrégibb ismert tagjai gyanánt Albertet és Demetert emliti, s ugyanezt olvassuk a Siebmacher-féle czimerkönyvben is. Az ujabban nyilvánosságra hozott levéltári regesták és a Teleky-család okmánytára, oly bőséges adatokat tartalmaznak a családról, hogy a nemzedékrend a XIII. század végétől, a mohácsi vészig, lehet mondani, minden megszakitás nélkül lehozható. Ezen adatokból kitünik, hogy a Sukyak eddig legrégibb ismert őse Zalach volt, ki a XIII. század végén élhetett s róla a nevén kivül egyebet nem tudunk, ezt is csak egy 1342 okt. 13-án kelt okmány tartotta fenn._{Tört. tár 1907. 85.}* Zalach fiával Alberttel egy időben élt István, ki 1314. julius 13-án kolosmegyei főbiró_{Teleky cs. okm. 1. 33.}* és Domokos, ki 1320 febr. 19-én, mint királyi ember szerepel:_{Tört. tár 1907. 82.}* kiknek rokonsági foka ugyan Alberttel meg nem állapitható, mégis őket a további adatok alapján vagy Zalach fivéreinek vagy fiainak tartom.
Albertnek két fia maradt Mihály és Miklós, kik mint a király hivei részt vettek a Moys-féle lázadás leverésében s különösen a bereckhydai ütközetben tüntették ki magukat; tekintetbe véve tehát I. Károly király ezen érdemeiket és azt, hogy a lázadók a testvérek birtokait feldulták_{U. o. 1907. 84.}* 1320 febr. 19-én nekik ajándékozza «Paulustheleke» dobokamegyei birtokot Vmbur erdejével együtt_{U. o. 1907. 82.}* s egyidejüleg utasitja az erdélyi káptalant a beiktatás megtartására,_{U. o. 1907. 83.}* a mi 1320 márcz. 4-én minden ellenmondás nélkül meg is történt. 1324 márcz. 19-én Mihály, már mint kolosmegyei főispán tiltakozik «Paulusteleky» elfoglalása ellen._{Tört. tár 1907. 84.}* Utoljára 1348. nov. 13-án találkozunk nevével._{Anj. okm. V. 247.}* Gyermekei úgy látszik nem maradtak. Miklós 1343 május 5-ike előtt halhatott meg, mert már ekkor özvegye Erzsébet szerepel, ki gyermekeinek, a már békés egyezség alapján neki kiadott hitbérből és nászhozományból, több ingóságot kiad._{Tört. tár 1907. 85.}* Miklósnak négy gyermeke maradt Barnabás, Dávid, Mihály és Illés, kik először 1335 aug. 12-én fordulnak elő, midőn tiltakoznak sarmasi földjeiken elkövetett bizonyos hatalmaskodás miatt._{Teleky cs. okm. I. 52.}* 1348-ban a harczmezőn találjuk Suky Albert fiait Mihályt és Miklóst s ezen Miklós fiait Barrabást, Mihályt, Illést, Dávidot; továbbá István fiait Leonardot, Lászlót, Sándort és végre Domokos fiait Jánost, Mihályt, Istvánt és Pétert. A tatárok ellen sikerült is nekik a végeket megvédelmezni, miért Lajos király megerősiti I. Károlynak Paulustelek és Omborra vonatkozó adománylevelét._{Anj. okm. V. 247.}*
Domokos fiai közül János 1340 körül,_{Teleky cs. okm. I. 66.}* 1364 febr. 6,_{Teleky cs. okm. I. 131.}* és 1365 febr. 28-án_{U. o. I. 138.}* mint kolosmegyei szolgabiró szerepel.
István fiai közül Leonárd 1366 jun. 12-én már mint néhai emlittetik, s egy Bagow nevü leánya maradt, ki a királytól kieszközölte azt, hogy az atyai javakat birhassa, a király azonban, úgy látszik, későbben az adomány jogtalanságáról meggyőződött, mivel az emlitett évben megparancsolja, Péter alvajdának, hogy az okmányokat vegye vissza, a leányt pedig a leánynegyeddel elégitse ki._{U. o. I. 144.}*
Miklós fiai közül Mihály és Illés terjesztik tovább a családot.
Mihály, kit Darabosnak is neveznek, három fiut hagyott hátra Györgyöt, Dávidot és Lászlót, kik együtt szerepelnek Illés fia János fia Benedekkel azon hatalmaskodási pörben, melyet a Sukyak kezdettek meg az Ewsyek ellen, Ombor és Páloserdő bitorlása miatt 1402 máj. 2-án, mely ügy 1404 szept. 10-én nyert befejezést._{Tört. tár. 1907. 90., 91.}*
1416 decz. 1-én hasonló hatalmaskodásról értesülünk, s ekkor tudjuk meg, hogy László atyját Darabosnak nevezték és hogy Illés fia Jánosnak, Benedeken kivül még egy Mihály nevü fia is volt._{Tört. tár 1907. 91.}* Úgy látszik, hogy az 1378 szept. 7.–1391 márcz. 5-ig előforduló Darabos János, Illésnek János nevü fiával azonos, mivel más Jánost az okmányok nem emlitenek._{Teleky cs. okm. I. 184., 186., 188., 190., 229.}* László nevével utoljára 1467-ben találkozunk, ki első volt azoknak, kik Erdélyből önálló fejedelemséget akartak létesiteni s e czélra János erdélyi vajdát akarták megnyerni. Tervük nyilvánosságra jött, a felkelés leveretett, László pedig Lengyelországba menekült._{Teleky: Huny. kora III. 533., 536.}* Fiaival, Mihálylyal, Györgygyel és Dáviddal először 1422 szept. 17-én találkozunk._{Tört. tár 1907. 91.}* 1438-ban Mihály és Dávid, mint a pórlázadás részesei, hütlenségbe esve, suki, szováti, ujfalui, köteleni, magyar- és oláhsármási, ombozi jószágaiktól megfosztattak s azokat a király Benedek és Mihálynak, Simon fiának Jánosnak és Miklós fia Péternek adományozta;_{Nagy I.: X. 399.}* ezzel ezen ágról tovább nem hallunk semmit.
János fiai Benedek és Mihály terjesztik tovább a családot. Benedek, kivel már 1404-ben találkoztunk, 1423 máj. 1-én fivérével Mihálylyal együtt megveszi Kalyánt, Kalyáni Mihálytól 1000 arany forintért;_{Teleky cs. okm. I. 465.}* 1430 máj. 26-án atyjával Jánossal együtt tiltakozik az Ewsyek hatalmaskodása ellen,_{Tört. tár 1907. 92.}* mely ügy még 1444 julius havában is folyamatban van;_{U. o. 1907. 93.}* 1437-ben részt vesz a pórlázadás lecsendesitésében;_{Nagy I.: X. 399.}* utoljára 1455 aug. 20-án fordul elő, mint királyi ember._{Teleky: Huny. kora X. 482.}* Fivére Mihály részes volt az 1467-iki pártütésben «azonban elfogatván, iszonyu kinzások között végeztetett ki.»_{U. o. II. 536.}* Birtokaiba pedig 1468 április 15-én Csupor Miklós iktattatott be,_{Teleky cs. okm. II. 89.}* kinek halála után a gernyeszegi várat és tartozékait a király 1478 auguszt. 14-én bizonyos összegért Szentmiklósi Pongrácz László özvegyének, Horogszegi Jusztina asszonynak adományozza._{U. o. II. 137.}*
Az elmondottakból látjuk, hogy a Suky-család mindkét ága koldusbotra jutott; László Lengyelországban volt; Mihály pedig a vérpadon végezte életét s úgy látszik három gyermeke ekkor még kiskoru, mert 1477-ig nem hallunk róluk semmit. Leánya Ilona, ekkor mint Sándorházy Ambrus gyulai porkoláb neje szerepel._{Tört. tár 1907. 96.}* 1478 év vége a család életében forduló pontot képez. Ismeretes dolog, azon rokonsági kapocs, mely a Szilágyi és Hunyady családok között fennállott s ezen rokonságból magyarázható meg az, hogy Suky Mihály fiait Istvánt és Pált már 1479 febr. 16-án ismét birtokaikban találjuk;_{U. o. 1907. 97.}* ugyanis Pál 1478 végén nőül vette Szentmiklósi Pongrácz László özvegyét, Horogszegi Szilágyi Jusztinát, Szilágyi Osvát leányát.

141Szilágyi László_{Nagy I.: X. k.}* ~ Belléni Kata; Mihály † 1450 ~ Báthory Margit; László; Osvát; Erzsébet † 1484 ~ Hunyady János; Zsófia ~ Geréb János; Orsolya ~ Deésházy N.; Jusztina ~ 1. Pongrácz László 2. Suky Pál 3. Erdélyi János; Mátyás király; László; István ~ Bánffy Anna † Szomszédvár 1533

Talán a birtokok visszanyerésében Sándorházy Ambrusnak is volt része és ezen hálájuk kifejezése, vagy talán nővérük leánynegyedi illetősége azon ombozi 1/4 rész, melyet 1479 febr. 16-án Ilonának örökösen átengednek;_{Nagy I.: X. k.}* ugyancsak ezen napon engedi át Szilágyi Jusztina is a beczei (Kolosm.) és nagydevecseri (Dobokam.) Mátyás királytól nyert birtokait Ilonának,_{Tört. tár. 1907. 97.}* mibe a király 1479 máj. 16. beleegyezését adja;_{U. o. 1907. 97.}* a beiktatás jun. 30-án meg is történt._{U. o. 1907. 98.}* Suky Pál nem sokáig örülhetett az ügyek ily szerencsés megoldásának, mert már 1479 decz. 16. özvegye emlittetik._{U. o. 1907. 98.}* Pál nővére bár teljes joggal bennt ült a nyert birtokokban, még igy sem látta magát eléggé biztositva, miért is a királyhoz fordul s ettől 1479 okt. 27-én kieszközöl egy iktatási parancsot, állitván, hogy ezen birtokok őt örökösödési jogon (hihetőleg Pál után ) illetik meg._{Tört. tár 1907. 98.}* Szükség is volt erre, mert Jusztina asszony megbánhatta az ajándékozásokat, legalább arra enged következtetni azon tény, hogy az iktató parancs kiadása után, embereivel megtámadja Suky Ilona birtokait, Ombozt, Devecsert és Bárét, több jobbágyot fogságra hurczol, még többet megsarczol,_{Tört. tár 1907. 98.}* hordó bort pedig csapra üttet. 1479 decz. 16-án kezdetét veszi a hivatalos eljárás idézéssel, tanuknak kihallgatásával stb.;_{U. o. 1907. 99.}* végre 1482 jun. 26-án maga a király avatkozik a dologba s meghagyja László erdélyi püspöknek és Báthory István erdélyi vajdának, hogy Suky Ilonát «birtokaiba bárki ellen, különösen pedig Erdélyi János és neje Jusztina asszony ellen védelmezzék meg._{U. o. 1907. 99.}* Ilona özvegyen maradván, 1486 máj. 20. előtt Ombozi Nagy Miklóshoz, mig Pál özvegye Jusztina Erdélyi Jánoshoz ment férjhez; Erdélyi, János pedig részes volt a hütlen Suky Mihály magyar-oláhsármosi, két kalyáni, vissai, asszonyfalvi, kötelmi, szováti, suki birtokaiba_{Teleky cs. okm. II. 210.}* és azokban 1488 okt. 13-án is benn ült; igy érthető azon törekvése, hogy a többi birtokrészeket is megszerezze, legalább arra mutat az, hogy Ilona 1486 máj. 20. tiltja Mátyás királyt bizonyos suki résznek eladományozásától, mig Erdélyi Jánost annak elfoglalásától,_{Tört. tár 1907. 101.}* majd hasonlóan tiltja a királyt 1488 okt. 13. és 1491. szept. 27. a fent elsorolt birtokok adományozásától is._{Tört. tár 1907. 101., 102. Teleky cs. okm. II. 183.}* A sok panasznak lett is foganatja, mert II. Ulászló ez ügyben vizsgálatot rendel tartatni._{U. o. 1907. 102.}* Végre is Suky János fia István megunva a sok pör-patvart, oly tartalmu egyességet köt Erdélyi Jánossal és nejével Jusztina asszonynyal, hogy ha bármelyikőjük magtalanul halna el, a birtokok a másik családra szálljanak át._{Teleky cs. okm. II. 173.}* Ennek következtében Suky Ilona, Ombozi Miklósné és gyermekei János, Boldizsár, Anna, Katalin, továbbá Harangláby Zsigmond és gyermekei Elek, Antal, 1496 febr. 14. hasonló örökbevallást tesznek,_{U. o. II. 210.}* miről Harangláby febr. 18. egy külön beleegyező nyilatkozatot is állit ki,_{U. o. II. 214.}* a mit annál könnyebben tehetett, mert már febr. 15. ezen birtokok nagy részét Suky Ilonának 50 arany forintért zálogba adta._{Tört. tár 1907. 104.}* Később azonban ezen egyesség érvénytelen lett, mivel 1516 nov. 14. Zápolyay János vajda utasitja a kolosmonostori conventet, hogy Harangláby György és Miklóst a Suky örökségbe iktassa be._{Teleky cs. okm. II. 518.}*
Suky Jánosnak egy fia, István ismeretes, ki kolosmegyei birtokait, ámbár magtalan halála esetére az Erdélyieknek örökbe vallotta, 1497 máj. 2. 2000 arany forintért zálogba adja majd 1499 aug. 12. a kötelmi halastó helyét adja;_{U. o. II. 216.}* Erdélyi Jánosnak 300 arany forintért._{U. o. II. 236.}* 1503 aug. 5. megujitja Erdélyi Jánossal az 1491. örökösödési szerződést, az országbiró és erdélyi vajda előtt, minthogy azonban Erdélyi János szováti és köteleni részeit Suky Ilonának átadta, ezek helyett a magyar- és oláh-kalyáni birtokait köti le._{U. o. II. 258.}* 1513. hivja fel Istvánt az erdélyi vajda, nővérének Orsolyának, özv. Erdélyi Tamásnénak kielégitésére_{U. o. II. 318.}* s végre 1514 márcz. 9. elégiti ki másik nővérét Potentianat, Hosszuaszóy Ferencznét a leánynegyeddel._{U. o. II. 481.}*

142István 1314 Kolosm. sz. biró; Zalach; Domokos 1320; Leonard 1344. † 1366 előtt; László 1344; Sándor 1344; Bagow 1366; Albert; János 1340, 1364, 1365 Kolosm. sz. biró; Mihály 1344; Péter 1344; István 1344; Mihály 1320–1348 1324 Kolosm. főisp.; Miklós 1320, † 1343 előtt ~ özv. Erzsébet 1343; Barrabás 1335; «Darabos» Mihály 1335; Illés 1335; Dávid 1335; Darabos Simon 1427; Miklós 1391 Teleky cs. okm. I. 229.; György 1402; Dávid 1402; László 1402 1467 Lengyelországban; «Darabos» János 1378–1410 Tört. tár 1896. 734; János 1430–1438; Péter 1427–1438 Tört. tár 1897. 343; Mihály 1422 1438 hűtlen; Görgy 1422; Dávid 1422 1438 hűtlen; Benedek 1404–1455; Veronika ~ Harangláby Zsigmond; Mihály 1416–1455 kivég. 1467; Ábrahám 1446 körjegyző Tört. tár 1895, 243; Harangláby-család; Elek 1496; Antal 1496; Miklós 1496–1516; György 1496–1516; János dic. Sántha ~ Katalin 1482; Pál † 1479 decz. előtt ~ Szilágyi Jusztina; Ilona ~ 1. Sándorházy Ambrus † 1486 előtt ~ 2. Ombozi Nagy Miklós 1486; Orsolya ~ Erdélyi Tamás † 1513 előtt; Potentiana ~ Hosszuaszói Ferencz 1514; István 1491–1514; János 1491–1502; Anna 1488 ~ Ewsy József 1497; Boldizsár 1496; Katalin 1488

KIRÁLYDARÓCZI DARÓCZY ZOLTÁN.

A Nelipicsek származásrendjéhez.

Dr. Sufflay Milán érdekes és értékes tanulmányához (Turul 1907. évf.) talán a következő adatok is némi adalékul szolgálhatnak.
Tamás főesperesnél olvassuk a következőt: «in Corbavia (Guncellus) fecit episcopum quendam iuvenem, qui erat, de parentella Domaldi comitis, nomiue Saracenum»._{Idézve Turul 1907. 145. l. 2. j.}*
1271 junius 16-ikán Péter ispán, Saracenus korbaviai püspök fivére, elcseréli Scelch nevü praediumát Ubul fia Mihály (Busan vármegyebeli) Tutulyg nevü praediumával._{W. VIII. 378. l.}*
V. István király megerősitő leveléből tudjuk, hogy e «Zelch» nevü birtok «prope Tata» feküdt._{VI/2 393. l.}* Hogy e Scelch vagy Zelch nevü birtok a magyarországi Tata mellett feküdt-e, s ha igen, mint jutott Péter ispán birtokába (Gönczöl révén??), hogy ő és Saracenus Domaldo nemzedékrendjének melyik tagjához köthetők (Péter nem = ? Petrus comes Spalati 1272),_{Turul 1907. 141. l. 8. j.}* továbbá, hogy Péter utódai Busan vármegyében esetleg nem mutathatók-e ki? – ezeket a kérdéseket hivatottabb kutatók dönthetik el.
KÁLLAY UBUL.

Szarvashiba Knauz kortanának egyik naptárában.

Azok, kik keltek feloldásánál Knauz kortanát használják és véletlenségből a 413. lapon közölt 13-ik naptár: «január szökőévben» czimü rovatával van dolguk, könnyen botba ugorhatnak. Mert a harmadik teljes hét goromba sajtóhibából nyolcz napra terjed, úgy, hogy ha a feloldás feriák, a hét napjai szerint történik s ezen rovatot ki nem javitottuk, a legnagyobb óvatosság mellett is hibás eredményeket érünk el. Épen azért e rovatban január 23-ika alá vonal huzandó, huszonnegyedike után «3 Adorate» és «Timothei»-t kell irni, 24-ike alól a vonal és 25-ike mellől «3. Adorate» törlendő.
KÁLLAY UBUL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató választmánya f. évi szeptember hó 24-én Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt tartott ülésén jelen voltak Barabás Samu, Békefi Remíg, id. Daniel Gábor, Dőry Ferencz, Karácsonyi János, Makay Dezső, Ortvay Tivadar, Reiszig Ede, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán ig. választm. tagok, Áldásy Antal titkári teendőkkel megbizott jegyző, Tóth Árpád pénztárnok és Szabó László jegyzői teendőkkel megbizott évdijas tag.
Elnök az ülést megnyitva Karácsonyi János ig. vál. tag felolvassa «A Szent István anyjáról szóló adatok uj megrostálása» cz. értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
Uj tagokul megválasztattak mint évdijas tagok 1908-tól kezdve Bevilaqua Béla m. n. múz. gyakornok aj. Szabó László, Kassai városi Muzeum aj. Varjú Elemér és Pérchy Zoltán Jászkisér aj. a jegyző.
Ezután jegyző jelentette, hogy az igazgató választmányban három hely van üresedésben, melyekre az alapszabályok 19. §-nak értelmében az ajánlatok a folyó évi nagygyülés előtt tartandó ig. választmányi ülés előtti napig – november 24-ig – adandók be a titkári hivatalnál. Egyuttal felhivja az ig. vál. tagok figyelmét az alapszabályok 22. §-ra, mely a levelező tagok ajánlására tartalmaz hasonló intézkedéseket.
A folyó évi nagygyülés idejének és tárgysorozatának megállapitása tárgyában az ig. választmány elfogadja jegyző amaz előterjesztését, hogy a nagygyülés deczember hó első felében egy az elnökség által meghatározandó napon tartassék meg s utasitja az elnökséget, hogy a tárgysorozatra nézve a novemberi ülésen tegyen előterjesztést.
A Nemzetégi Zsebkönyv ügye, miután a szerkesztők beadványa nem érkezett be, a novemberi ülésre halasztatott.
Tóth Árpád pénztárnok beterjeszti a pénztári jelentést, mely szerint az ülés napjáig a bevételek öszszege volt 5272 kor. 8o fillér, a kiadások összege 3979 kor. 52 fillér, egyenleg 1293 kor. 28 fillér. Vagyonállás összes vagyonban 35973 kor. 28 fillér, teher 3458 kor., tiszta vagyon 32515 kor. 28 fillér.
Több tárgy nem lévén, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Karácsonyi János és Makay Dezső ig. vál. tagokat kérve fel, az ülést bezárja.

SZAKIRODALOM.

A megyei intézmény alakulása és müködése Nagy Lajos alatt (Oklevelek alapján), függelékül: kiadatlan oklevelek. A budapesti kir. magy. tudomány egyetem bölcsészeti karán a Schwartner-dijjal jutalmazott pályamunka. Irta dr. Gábor Gyula, Budapest, Grill Károly könyvkiadóhivatala 1908., X., 242+1. l.

Az előttünk fekvő munka egyike volt azon két pályadolgozatnak, mint czime is mutatja, a melyek a budapesti tudományegyetem 1905/6-ban hirdetett tételének megfejtésére irattak. A szerző az azóta átdolgozott s részben bővitett kéziratát bocsátotta most sajtó alá.
Mint a mű előszavából kitünik, tisztában van a reá váró nehézségekkel. Hogy a multban kevesen foglalkoztak ilyen természetü kérdésekkel, magyarázatát abban leli, hogy kevesen értenek az oklevelek latinságához és olvasásához, másrészt mert nehezen lehetett az e fajta dolgozatok megirásához szükséges okleveles anyaghoz hozzáférni. Az utóbbi körülmény miatt azután meglehetősen lekicsinyli jóformán összes iró-elődei munkáját, elvül állitja fel, hogy nyomtatott munkából nem fog semmit se meriteni.
A dolgozat négy részre oszlik: az első a megye és közönségéről, a második a megye működéséről, a harmadik az erdélyi és slavoniai megyékről, az utolsó végül az eredményekről szól s a függelékben megjelent okleveleket tartalmazza. A beosztás tehát s a részek ezeken belül is eléggé áttekinthetők.
Tekintettel arra, hogy Gábor Gyula művéről általános történeti ismertetés már megjelent,_{Századok 1908., 426–438. l.}* e helyen csak az e folyóirat olvasóit érdeklő kérdésekkel fogunk röviden foglalkozni.
A nagy szorgalom mellett, a melylyel a szerző az adatokat összegyüjtötte, jóval mögötte maradt a megyei intézmény fejlődésére vonatkozó irodalom ismerete. Mutatkozik ez mindjárt a megyék eredetéről szóló részben is, a mely szerint eleinte «homályos sejtés gyanánt dereng» előtte, hogy a megyék egyházi eredetü intézmények (4. l.), a mit később már határozottabban állit (17. l.); bevallja azonban, hogy felfogását ma még nem tudja igazolni. Ugy vélem, ha alaposabban fog a kérdéssel foglalkozni, nagyon mellékes szempontoknak ismeri majd fel mai felfogása indokait.
A kérdés irodalmának nem ismerése az oka az alábbi apróbb tévedéseknek. A megyéket Csánki (XV. századi) összeállitása és Fejér adatai nyomán sorolja fel. Alaposabb tanulmányozás után rájött volna, hogy a comitatus de Bana-nak a megyéhez semmi köze, nem Fehér-, hanem Nyitramegyében fekvő várispánság volt (16. l.). A kérdés irodalmilag már a nyolczvanas években tisztázódott._{Magyarország vármegyéi és városai, Nyitra, 486, s. köv. l.}* Kis Hevesmegyét hasonlókép czéltalan volt felvenni a sorozatba. A váradi lajstrom egyetlen esetétől (Karácsonyi-Borovszky kiadás 226. sz.) eltekintve, a hol 1219-ben a «tota provincia de Ouemey»-ről történik emlités, soha sehol semmiféle megyei vonást nem olvashatunk róla. Az egykori némi önállósággal biró kún területet, mely később a Jász-Kúnságba olvadt be, Balázsy Ferencz tette meg megyévé, a ki a hasonlókép soha nem volt Pata vármegyét is felfedezte. Kár szót is vesztegetni megyei voltának igazolására.
Szolgagyőr várispánság irodalmát röviden összefoglalva, területének és ispánjainak felsorolását hasonlókép Nyitramegye monografiájában lelhette volna fel a szerző (488–492. l.).
A főispánok névsorát Gábor Gyula maga állitja össze Zalamegyére, mivel teljeset nem ismer (65. l.). Ha a «Századok» régi évfolyamait átlapozgatja, Pesty, Batka és mások idevágó közlésében sok érdekeset talál, némelyik sorozat alig szorul kiegészitésre. Általában kár az előző kor kutatásai felett pálczát törni, mielőtt jól meg nem ismerkedtünk velök.
Érdekes a szerző megfigyelése a Szabolcsmegyei alispánok pecsétjeit illetőleg; a tárgyalt időszakban ugyanis az alispánok nagyon alárendelt viszonyban tünnek elénk, pecsétjeikre is a főispán családi czimerét vésették. Szerény véleményem az, hogy ilyen esetek nagyon szórványosan fordulhatnak elő s csak abból magyarázhatók, hogy az alispáni hivatal ezen időben még a kialakulás elején van (79–81. l.).
Nem oszthatom a szerző azon véleményét sem, a mely szerint a kiadott oklevelek irása után következtet arra, hogy a megyének egy vagy több jegyzője volt-e? (89. l.) Van rá eset, hogy ugyanegy napról keltezve a megye több, néha igen hosszu szöveggel biró oklevelet adott ki, a melyek leirását csak másolók végezhették el. A nádori jegyző például a megyei közgyüléseken anynyira el volt foglalva, hogy fel se tehető róla, hogy napszámra másolja a kiadott okleveleket (144., 150. l.).
Hogy az okleveles bizonyitás csak a királyi udvarban volt honos e században (162. l.), általában elfogadható állitás, de módositásra szorul, mert például a szentszékek is megkivánták a felektől._{Hajnik: A magyar birósági szervezet, 162. l.}* De bizonyosra vehető, hogy egyes esetekben (a milyen például a rokonság kimutatása) a megye is csak az irásbeli bizonyitékokat fogadta el alapul.
Helyén való, hogy a szerzőnek Hajnik emlitett munkájára való néhány hivatkozását is kijavitsuk. A szolgabiró részesedésére a birságból Hajnik az idézett helyen nem állitja, hogy annak egyharmada volt az övé (86. l.), hanem csak annyit mond, hogy a birság egy tizede a káptalani és királyi emberé, egy része a szolgabiróé, a többi pedig a biróé és az ellenfélé volt. A szerző félre érti a forrást, a mikor az esküdtek megválasztására is a közgyülés összehivását tartja szükségesnek. (91. l.) Az illető idézet csak anynyit mond, hogy olyan módon kell a megyei nemességet összehivni, mint közgyüléskor, azért, hogy minél többen vegyenek részt a választáson. Hajnik tehát jól értelmezte ugyanazon idézetet.
A dolgozat nyelvezete általában élvezhető, kifejezései szakszerüek. A munka előnyére vált volna, ha a latin és magyar kifejezéseket nem keveri annyira össze, továbbá, ha személyi és tárgyi mutatót készit munkájához. A mennyire a Muzeumból közölt oklevelek szövegét egybevetettem, ugy láttam, hogy a szerző függeléke se ment teljesen a hibáktól. A munkát azonban csinos kiállitása és tartalmas volta miatt a szakemberek figyelmébe ajánljuk.
B. Sz. L.

Br. H. Kervyn de Lettenhove, La toison d'or. Bruxelles, 1907. G. van Oest et Cie. 4r. 102. l. 44 melléklet. Ára 5 fr.

Az aranygyapjas rendre vonatkozó emlékekből tavaly Brugesben rendezett rendkivül sikerült kiállitás ötletéből adta ki a kiállitást rendező bizottság elnöke Kervyn de Lettenhove báró ezt a bőven illusztrált kvart kötetet, melyben a hires rend alapszabályait, tagjainak vitézi tetteit gyüjti össze s az egész intézmény kedvező szocziális hatását igyekszik az ellenkező véleményekkel szemben kimutatni.
Az aranygyapjas rendet tudvalevőleg Jó Fülöp burgundi herczeg alapitotta 1429/30. januárius 10-én, Portugáliai Izabellával történt egybekelése napján. Azokat a mendemondákat, melyek a térdszalagrend keletkezésének analogiájára az aranygyapjas-rend alapitását is az alapitó valamely korábbi galáns kalandjával hozzák kapcsolatba, szerző a fejedelemnek hitvese iránt táplált őszinte vonzalma s az uj rend szabályzatában megnyilatkozó mély valláserkölcsi szellem alapján határozottan elveti. A következőkben ismerteti a rend alapszabályait s különösen hangsulyozza azokat a lovagi erényeket, melyek kifejléséhez az uj rend annyira hozzáárult. Ezután sorra jellemzi a rend nagymestereit az alapitástól egész 1559-ig, a mikor az utolsó rendi káptalant tartották, tehát első sorban Jó Fülöpöt, azután fiát, Merész Károlyt, ennek vejét Miksa osztrák herczeget, Szép Fülöpöt, a ki hároméves, V. Károly császárt, a ki hatéves korában került a rend élére s végül II. Fülöp spanyol királyt, a ki XIII. Gergely pápától kierőszakolt egy brevét, mely fölhatalmazta őt arra, hogy az aranygyapjas-rend létszámát a jövőben nem választás, hanem kinevezés utján töltse be.
Kervyn e fejtegetéseit, melyekben különösen hangsulyozza a rend kulturális fontosságát, az aranygyapju lovagjainak s dignitáriusainak jegyzéke egészíti ki a felölelt időközről.
A munka jelentőségének sulypontja azonban, a szöveg minden élvezetessége mellett is a nagyszámu – összesen negyvennégy – képes táblára helyezendő, mely a rend egyes szertartásainak ábrázolását, illetve a kiválóbb rendtagok egykoru, müvészileg igen különböző, müvelődéstörténeti szempontból azonban egyaránt értékes arczképét adják vissza gondos nyomásu autotypiákban. A képek sorában ott van II. Lajos királyunknak a bruxellesi képtárban őrzött ifjukori arczképe is, valamint V. Károlynak ugyancsak ifjukori portraitje, mely a budapesti Szépművészeti muzeum tulajdona. Kervynnél e kép Bernard van Orley neve alatt szerepel, az ujabb műtörténeti kritika azonban az Orleyhez közel álló Jan Gossaert (Mabuse) śuvrejébe sorozza. Szerzőnek ugylátszik elkerülte a figyelmét a British Muzeum Harley MS. 6199. jelzet alatt őrzőtt franczia nyelvü kézirata 1481-ből, mely a rend alapszabályait s az 1424–1481-ig tartott rendi káptalapok jegyzőkönyveit tartalmazza, Jó Fülöp, Merész Károly és Miksa herczeg flamand festőiskolára valló arczképeivel, melyek a nevezetteket teljes rendi ornátusban ábrázolják. E hiány annál feltünőbb; mert e kéziratnak Jó Fülöpöt ábrázoló miniatürjét Shaw már 1843-ban leközölte Dresses and Decorations cz. műve II. kötetének 53. tábláján s a kézirat a British Museum állandó kéziratkiállitásának egyik jól ismert darabja.

1908-4

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

TITKÁR.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMVIII.

SZENT ISTVÁN VÉRSÉGE ÉS A MAGYAR KUTFORRÁSOK.

(Hatodik, befejező közlemény.)

VII.

Jóval nehezebb fölismerni s egymástól elválasztani a különböző korból eredő részeket Béla király jegyzőjének művében, mely egyetlen egy kidolgozásban s egyetlen egy példányban maradt fenn, azonfölül szerzője is jóval fölötte áll a többi krónikairónak úgy történetirói képességénél, mint tudományánál fogva. Ámde azért itt is megállapithatók olyan elemek, melyek egy a Nemzeti Krónika által is fölhasznált régebbi hazai krónikára – vagy akárhogy nevezzük is – utalnak._{Pauler Gy. A magyar nemzet története Sz. Istvánig. Budapest, 1900. 197–236. l.}* Különösen ilyenekül tekinthetők az Árpádokkal kapcsolatban levő adatok. Más elbirálás alá tartoznak többi adatai, a mennyiben t. i. nem vezethetők vissza Reginora. Ámde itt sem meseköltő. Az a meseköltő, ki maga is tudja, hogy nem beszél igazat, nem is azért mondja, hogy elhigyjék, hanem hogy mulattasson. De Béla király jegyzőjének egész világosan és félremagyarázhatlanul kimondott czélja az volt, hogy a valóságot adja elő a parasztság meséi helyett, tehát vagy hazudott, ki előre megfontolt szándékkal félre akarta vezetni olvasóit, vagy ha nem vonjuk kétségbe jóhiszemüségét s elhiszszük neki, hogy csakugyan az igazat, vagyis azt, a mit igaznak gondolt, akarta elmondani, nem marad más hátra, mint megvonni azon határokat, melyek közt előállhattak akár a saját felfogásából eredő, akár az általa felhasznált hagyományos emlékek fejlődésével járó tévedések. Mert ha nem tartjuk szándékos ferditőnek, akkor talán bajosan foghatjuk rá, hogy a nála egy-két nemzedékkel korábbi személyeket, vagy éppen a saját kortársait tette volna meg a honfoglalás vezéreinek, mint a hogy Karácsonyi úr képzeli. Egészen más értelme van annak, a mikor csak annyit mond, hogy Hubától származott az okos Szemere, Oundutól Calan és Colsoy nemzetsége, Bojtától Brucsáé, Tuhutumtól Moglouté, Velektől Turda püspök, a kiknél csakugyan vele egyidejü, vagy előtte kevéssel korább, az ő idejében még jól ismert személyekre czélozhatott; megint más, ha Veleket, Ursuurt, Borsot stb. a honfoglalók közt vagy a rájuk következő egy-két nemzedék sorában emliti.
Megitélésében föltétlenül az a kiindulási pont, hogy ne kételkedjünk a történeti igaságra való igyekezetének komolyágában. E mellett aztán megállapithatjuk azt, hogy egynémely következtetése csupán etimologizálásra vezethető vissza, ha nem is olyan fokig, mint a hogy tulozva állitja Karácsonyi úr; továbbá X. századbeli dolgokat a saját korabeli állapotok szerint fog fel; kronologiája ha jobb is a Nemzeti Krónikáénál s bizonyos személyek egyidejüségére nézve tisztább fogalmai voltak, mint emennek: mindamellett nála is észlelhetők az eltolódásnak egyes esetei, a mi különben nagyon megmagyarázható, mert a szereplő személyek ideje felől csupán az egyes nemzedék egymásutánja szolgáltatott némi ingatag alapot; ehhez járul, hogy a régi magyar családi beosztásának a nyugatitól eltérő alakja s a magyar és latin rokonsági megjelölés különböző volta is adott alkalmat egyes tévedésekre. Azt is megállapithatjuk az ismert anyaggal való összehasonlitás után, hogy a Lebediából való kiköltözés és a honfoglalás történelmi alakjai közül tud ugyan valamit Elődről, a lebediai időszak legelőkelőbb fejedelméről, aztán Álmosról, Árpádról és etelközi vezértársáról, Kurzánról, továbbá a valamivel később szerepelt Bogátról, de nagyon keveset s inkább csak genealogiai és birtokjogi vonatkozásu dolgokat s nem ezek nála a honfoglalás tulajdonképeni szereplő személye, még maga Árpád sem az. Másokról, mint Árpád fiairól s unokáiról, Leventéről, Tarkasról, Jelekhről, Jutasról, Tevelről, Ezelekhről, Falisról, Bogát vezértársáról, Dursacról,_{«Rex Dursac» különben, kit Liutprand «rex Bugat» előtt emlit, egy személy lehet Árpád legidősbb fiával, Tarkatzus-szal, a ki e szerint Árpád után s még 922-ben is a nagyfejedelem volt. Talán tőle vette nevét az Anonymus által emlitett Tursoc erdő.}* Bulcsu igazi atyjáról, Kál karchasról, egyáltalában hallgat. Ellenben azok közül, kikkel a honfoglalás művét végezteti, tudjuk Zuárdról, Tasról, Lélről és Bulcsuról, meg talán Ursuurról, ha ugyanis egy személy az augsburgi vereség egyik vezérével, Assurral, hogy a X. szárad második harmadának nemzedékéhez tartoztak; ilyenekül kell tehát fölvennünk a velük együtt szereplő vezéreket is, ú. m. Zuárd társait, Kadocsát és Hubát, vagy a délvidéki hadjáratokban Huba helyettesitőjét, Bojtát és a Bojtával együttesen emlitett Etét, Tas társait, Szabolcsot és Tuhutumot, Lél és Bulcsu társát, Botondot, meg a Lél és Bulcsu halálának megboszulására küldött sereg egyik vezéréül, Botond és Szabolcs társául mondott Irkundot, Irkund atyján, Euseet és vezértársát, Usubuut s az utóbbival együtt más esetben összekapcsolt Veleket. Ezek között ismét fölismerhető egy korábbi és egy későbbi nemzedék. A várépitő Szabolcs, meg Ete Borssal, Ursuurral és Euduval együtt mindenesetre később élt, mint pl. Zuárd vagy Eusee. Nem a honfoglalók voltak tehát ezen vezérek, hanem a rablókalandok korszakának azon hősei, kikről a regösök énekei beszéltek.
Ez azonban még nem magyarázná meg, miért szerepelteti éppen ezeket a királyi jegyző; hiszen ő maga az, a ki vajmi kevésre becsülte az igriczek és regösök csalfa meséit. Jól ismerte azonban – Pauler szavaival szólval_{Id. m. 210. l.}* – kora arisztokrácziáját, annak genealogiáját s tulajdonkép a családi hagyományok adták meg neki azt az alapot, melyre támaszkodva a regös énekeket is felhasználhatta. Mert abban aztán már aligha volt igaza Paulernek,_{U. o. 231. l.}* hogy pusztán a királyi jegyző szószaporitásának és szószármaztatásokból, családi hagyományokból és a dolgok természetéből vont kombináczióinak kellene tulajdonitanunk a honfoglalás bő és részletes előadását. Ha igy volna, nem látom át, miért ne tudott volna többet beszélni pl. Elődről, Kurzánról, Edről, Edemenről s miért kellett Előd vagy fia, Szabolcs és Kurzán helyett Usubuuval és Euseevel foglaltatni el Veszprémet, Vasvárt, holott amazokat ajándékozza meg Árpád a Vértes-hegység és Százhalom vidékén. Az ilyen részletek csakis a regös énekekre vezethetők vissza, melyeknek nagyon világos nyomai ismerhetők fel pl. Bihar vára ostromának leirásában, csakhogy a regösök által megénekelt vezérekről és tetteikről kellett tudnia a nemzetségek hagyományainak is, sőt talán maguk a nemzetségek őrizték meg ezen énekeket, mert különben csak olyannak tekintette volna a királyi jegyző, mint Botond azon kalandjának mondáját, midőn bárdjával bevágta Konstantinápoly arany kapuját, melyről csak a parasztok hiu meséiből hallott, de egy történetiró könyvében sem találta s azért föl sem vette munkájába. A nemzetségi hagyományok által ellenőrzött és a saját kombináczióival, történeti munkákból, Reginoból, meg régebbi hazai följegyzésekből eredő adatokkal kiegészitett regös énekek adják meg a kulcsot ahhoz, hogy helyes fogalmat nyerjünk Béla király jegyzőjének hol agyonmagasztalt, hol a sárga földig legyalázott művéről. Mert ha le is nézte ezen énekeket, használta ott, a hol megfeleltek az ő kritikai mértékének.
Hogy éppen a rablókalandok hőseinek emléke maradt fenn legélénkebben az énekekben arra nézve a kereszténység eszméitől még át nem hatott magyar lélek szempontjából igen tanulságos az, a mit Vámbéry Á. mond a középázsiai nomád törökökről «A török faj» (Budapest, 1885.) cz. művében. Egyik helyen (274. l.) azt olvastuk, hogy már fiatalságukban megtanulják és megőrzik emlékezetükben a hősök kalandjairól és tetteiről szóló elbeszéléseket s a mint kevés turkomán van, aki tizenöt éves korában nem tudja elmondani könyv nélkül a kedvelt hősnek, Kör-Oglu-nak néhány kalandját versben vagy prózában, éppen olyan hűségesen tanulják a kirgiz és altaji ifjak a kara-szőz (nép szava) név alatt ismeretes énekeket és elbeszéléseket. Ezen énekek pedig a kazak-kirgizeknél olyan mesékből (ertek) és elbeszélésekből (meszel) állnak, melyek csodás, eseményeken kivül régebbi hősök (batir) hadi tetteire vonatkoznak, kik a háborukban és barantákban kitünteti s legnagyobb élvezet rájuk nézve, ha egy hivatott dalnokot, vagyis baksza-t vagy kosa-t hallgathatnak, ki e költői termékeket kobiz (koboz) kiséretében bizonyos bravourral adja elő. (U. o. 360. s köv. l.) Ilyenek a karakirgizek manaszai, mondái és hőskölteményei is, ezekben szintén kiváló batirok (bátrak, hősök) tetteinek leirásai játszanak kiváló szerepet, ugyancsak koboz kiséretében adják elő s a baranták (rablókalandok dicsőitésére szolgálnak. (U. o. 329. l.) Az olyan fiatal kirgiz, ki nem vett részt a barantákban, nem tarthat igényt a tiszteletre és becsületre, mert nem tudta megszerezni a batir (hős, bátor) czimet. (U. o. 371.) A batir-rá levés tehát a tökéletesség legszebb ideálja, mely a serdülő nomád szeme előtt lebeg, hogy mint ilyent tiszteljék és féljék életében, halála után pedig uj életre keljen a dalban és mondában, mely megzendül a kobzosok hurján. (U. o. 272–273. l.)
A megénekelt batirnak pedig származását is elmondja az ének. Igy pl. Manasz tetteinek elbeszélése ősei elsorolásával kezdődik:

A Jeti-ter tetején
Született Böjön Khan,
Böjön Khannak, a fejedelemnek fia
Volt Kara Khan a nemes,
És Kara Khan fia
Lett a nemes Jakip Khan
A Csunkar Uja tetején
Az Almati patak torkolatánál
Lakott ez a Jakip Khan.
Csiricsit, az Aidar leányát
Nőül kérte egykor Jakip Khan stb.

(U. o. 330 l.)
Alább pedig igy mondja el Manasz hőstetteit:

Jakip fia, Manasz a fiatal,
Ő, a vitéz, hős Manasz,
Ellőtte a nyilat, mikor tiz éves volt
Mikor tizennégy éves lett,
Fejedelem volt, várakat romboló;
Hatvan mént, száz lovat
Kokanból elhajtott,
Nyolczvan kanczát, ezer kimkapot
Hozott Bukharából,

A khinaiakat Kasgarban
Tovább üzte Turfanba,
A khinaiakat Turfárból
Akszuba leüzte stb. stb.

(U. o. 334. l.)
A részleteket pedig a krónikás hűségével kell elmondani s nem szabad olyanokkal előállni az énekesnek, miket az ujjából szopott. «Azon troubadour, ki a koboz (hegedü) nyifogó akkordjai mellett a pusztai hős tetteit énekli meg, nemcsak hőse kóborlásai, szenvedései és küzdelmeinek részleteiről fog tudomással birni, hanem még hőse lovának fej- és lábjelei tekintetében sem szabad tévednie, a nélkül, hogy a hallgatóság őt nyomban helyre ne utasitaná._{Vámbéry Á. A magyarok eredete. 175. 1.}* A részletek pontos ismerete s az események előadásában a történeti hűséghez való ragaszkodás a régi magyar hegedősöket is jellemezte; olyan erős volt ez a hagyományos követelmény, hogy még a XVI. századbeli Tinódy Sebestyén is lelkiismeretesen utána járt, hogy a valóságot adja elő krónikás verseiben. Nem költői mű alkotása volt a czél, hanem a hősök tetteinek hű megörökitése és az utókor számára való fenntartása, a minek csak külső alakja az ének, de lényegében véve nem más, mint a nyugati világban a középkori papok és barátok által készitett krónikák.
Ezért lehet valami igaz a Nemzeti Krónika azon adatában, hogy a honfoglalás (és a kalandos hadjáratok) vezérei maguk készitették a tetteikről szóló énekeket. A mongolföldi ó turk sirföliratokban, melyek inkább tekinthetők epikus énekeknek, mint a mi fogalmaink szerinti sirföliratoknak, első személyben beszél véghezvitt tetteiről az elhunyt s hogy ez nem csupán formula, mutatja az, hogy a hős Kültegin († 731.) sirfeliratában már nem ő, hanem bátyja, Bilge kagán († 734.) mondja el Kültegin hőstetteit. S mivel úgy Bilge, mint Külteginnek a sirfölirata ugyanazon hosszu bevezetéssel kezdődik, egyformán benne van mindegyikben, hogy a mikor a türk-oguz nép ostobasága és gyávasága miatt meghalt nagybátyjuk, a kagán (Kapagan Mocso, megölték 716-ban a lázongó oguzok), «az ég, ki atyámat, a kagánt (Ilteresz Kutlugot, † 692/693.) s anyámat, a Khatunt, fölemelte, azt mondá: a török nép neve és hire nem enyészhetik el; a törzset adó ég szóla: a török nép neve és hire nem enyészhetik el és ekkor az ég engem (Bilgét) emelt kagánná – – – és öcsémmel, Külteginnel, azon voltunk, hogy el ne enyészhessék a nép neve és hire, mit őseink szereztek s a török népért éjjel nem aludtam, nappal nem pihentem» stb._{Dr. Radloff W. Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. Sz.-Pétervár. Neue Folge. 1897. 136–137. l. (V. ö. I. Lief, 16–17., 55–56. l.)}* Saját sirföliratát igy kezdi «Az éghez (vagy istenhez) hasonló, égtől (istentől) beiktatott török Bilge-kagánnak ez a szavam – – – kagán lettem, midőn kagán lettem, a halálos veszélyben megszomorodott török bégek és nép előjöttek, fölemelt szemekkel, örvendezve fölfelé tekintettek stb.»_{U. o. 130. l. (I. Lief. 42–43. l.)}* Igy tér át a Külteginével közös szövegü bevezetésre, melyben elmondja a török nép fölemelkedésének, majd hanyatlásának és atyja uralkodása előtti züllésének rövid történetét. «Midőn fönt a kék ég, lent a sötét föld keletkezett, a kettő között az ember fia keletkezett. Az ember fia fölé helyezkedett ősöm, Bumin kagán (nyilván a khinaiak Mohanja, vagyis Dizavul), az Esitmi kagán; midőn helyét elfoglalta, megtartotta a török nép törzsi beosztását, törvényes szokását s megjavitotta. A négy szöglet (világtáj) föltámadva ellenség lett; sereggel vonult ellene, a négy szöglet népét teljesen meghóditotta, teljes nyugalomra szoritotta, a főnököket meghajlásra, térdhajtásra kényszeritette. Elől a Kadirkan-erdőségig, hátul a Temir-kapigig (Vaskapuig) jelölte ki a szállásokat. A kettő között sokáig élt igy az uralkodó nemesség nélküli kék török (kök türk). Bölcs kagán volt, hős kagán volt ... Aztán sokáig fentartotta a törzsi beosztást, megjavitotta a törvényes szokást és meghalt. Akkor szomorkodva és jajgatva jöttek előlről napkeltétől fogva a Bökli-pusztaság népei stb. – – oly sok nép, jajgattak, szomorkodtak. Ilyen hires kagán volt. Akkor öcscse lett a kagán, fiai lettek kagánok. De a hogy következtek, az öcsök nem voltak olyanok, mint bátyáik, a fiak nem voltak olyanok, mint atyáik, tudatlan kagánok, gyáva kagánok jutottak hatalomra, valamennyi buirukjuk (alattvalójuk) tudatlan volt, gyáva volt stb.»_{U. n. 131–132. l. (I. Lief. 4–6., 43–45. l.)}* A török nép felbomlott, «erős fiai a tabgacs (khinai) nép szolgái, tiszta leányai szolgálói lettek, a török bégek elhagyták török nevüket, mint khinai bégek khinai méltóságot viseltek, a tabgacs kagánnak (khinai császárnak) engedelmeskednek. Otven évig áldozták fel értelmüket, erejüket ... Ekkor fönt a török ege, a török fölszentelt földje és vize igy szólt: A török nép nem mehet tönkre, tovább kell fennmaradnia. Ekkor az ég üstökön fogta atyámat, Ilteresz-kagánt, anyámat, Elbilge-khatunt, magasra emelte. Atyám, a kagán, kivonult 72 hőssel és igy tovább._{U. o. 132–133. l.}* Elmondja aztán atyja harczait, «midőn pedig atyám, a kagán meghalt, nyolcz éves koromban maradtam vissza, fönnálló szokás szerint nagybátyám lett a kagán» . Tizennégy éves korában nagybátyja a tardus törzs sadjává (vezérévé) tette s ezentul már részt vesz öcscsével, Külteginnel együtt a hadjáratokban. «Összesen 25 hadjáratban vettünk részt és 13 csatában küzdöttünk, szilárddá tettük a törzsközösséget és megerősitettük a kagáni hatalmat; a főnököket térdhajtásra és engedelmességre kényszeritettük» A hadjáratok felsorolásában ugyanazt a sorrendet követi Bilge és Kültegin fölirata, csak egyes részletekben van eltérés, külön elmondva ez utóbbiban Kültegin hőstetteit s ez alkalommal mindig megemliti Kültegin lovának a nevét is, melyen végigküzdötte a csatát. «Huszonegyedik évében Csacsa-Szünkivel harczoltunk. Először a Tadik-Szacsurang nevü szürkén ült, elesett. Ekkor a másik szürkére, Isbara-Jamtasra ült s előrohant. Majd Jeginszil-Beg fölnyergelt pejlovára ült s előrohant, ez a ló is elesett.»_{U. o. 139. l.}* Vagy: «A kirgiz kagánnal a Szunga-erdőségben harczoltunk. Kültegin fehér ménlován a Bajirkunon ült és elüzte. Egy embert leteritett, kettőt egy kopjadöféssel átszurt. Ezen támadásnál úgy megszoritotta fehér ménlovát, a Bajirkunt, hogy czombjával összetörte. A kirgiz kagánt megöltük és népét hatalmunk alá vetettük.»_{U. o. 140–141. l.}* Legtöbbször emliti a sirfölirat Alp-Salcsi nevü szürkéjét. Igy a karatürgesekkel való háboru idején, midőn elfogyott a lovak takarmánya, «Kültegint fölszerelve, kevés emberrel elküldtük; később tudatta velem, hogy erős küzdelme volt, szürkéjére, Alp-Salcsira ülve, támadást intézett s leverte a karatürges népet»._{U. o. 143. l.}* Ezen ült a karlukok elleni háboruban is. «A Tamgiduk forrásánál ütköztünk meg. Ezen csata idejében Kültegin harmincz éves volt. Alp-Salcsi szürkéjén ült és szétverte. Kopjájával két embert szurt át. Megsemmisitettük a karlukot és meghóditottuk. Az áz-nép lett most ellenségünk. Harczoltunk a Kara-Kölben. Kültegin harminczegy éves volt. Szürkéjén, az Alp-Salcsin ült és szétverte. Az ázok elteberjét nem tudta elfogni. Az áz-nép ott megsemmisült. Midőn nagybátyám, a kagán törzsszervezete felbomlásba ment át (t. i. meghalt a kagán) s a nép lesülyedt; az iszgil-néppel harczoltunk. Kültegin Alp-Salcsi szürkéjén ült ... ez a ló elbukott. Az iszgil-nép akkor tönkrement.»_{U. o. 143–145. l.}* Igy emliti meg a fölirat az oguzok elleni öt hadjárat elbeszélésénél is Kültegin lovait; az utolsó hadjáratot, melyben Kültegin elesett, igy adja elő: «Ötödször Ezgenti-Kadaznál harczoltunk az oguzzal. Kültegin sötét pejlován, az Azon ült, előrohant s két embert szurt le. A városhoz nem ment, oguzok jöttek ott össze. A Magi-Kurganban teleltünk s tavaszszal kivonultunk egy sereggel az oguzok ellen. Miután már kivonultunk, Kültegint a bégek élén elküldtük, az ellenséges oguzok az ordut (t. i. Bilge székhelyét) fenyegették. Kültegin Ögszüz nevü szürkéjére ült, kilencz vitézt szurt le s nem adta át az ordut. Anyám, khatun s vele mostoha anyáim, nénéim, nejeim, hugaim, mindnyájan ti herczegnők veszélyben voltatok, hogy vagy élve fogságba juttok vagy halva maradok az uton és lakhelyeiteken. Ha Kültegin nem lett volna ott, valamennyien tönkrementek. Öcsém, Kültegin, elhunyt. Én magam szomoruságban valék, látó szemem olyan volt, mint a vaké, minden tudásom mintha elröppent volna. Én magam szomoruságban valék. Az ég örökké él, az ember pedig született, hogy meghaljon a csatában. Oly szomoru valék. Mig szemeimből könnyek jöttek s testem, lelkem jajgatásban tört ki, mindig ujból elfogott a bánat, oly nagyon szomorkodtam.»_{U. o. 146–148. l.}*
Igy beszéltek a régi törökök azon tettekről, melyeket megörökitésre méltóknak tartottak; igy nyilatkozik meg a közép-ázsiai nomád lelke egyszer sirföliratban, másszor énekben, hogy a hőstettek emléke fennmaradjon. Ránk nézve fölötte tanulságosak, mert a X. századbeli magyar is ugyanezen nomád társadalom lelkét hozta magával, sőt Árpád turkjai, a vezér nemzetségek minden valószinüség szerint egyenesen altaji turk eredetüek voltak.
Némi fogalmat nyujtanak a föntebbiek arról s azért is foglalkoztam kissé tüzetesebben ezekkel a történészeink által nem igen ismert részletekkel: miféle szellemben készülhetett az a hagyományos anyag, mely Béla király jegyzője rendelkezésére állt, a ki egyáltalában nem volt rászorulva, hogy az ujjából szopja adatait; sőt inkább válogathatott s válogatott is belőlük. A családi hagyományok által ellenőrzött énekekből meritett, sőt talán csakis olyan énekeket használt fel, melyek bizonyos vezéri nemzetségekben maradtak fenn, hogy megőrizzék őseik emlékét. Ilyen énekek pedig inkább lehettek a tiszamelléki nemzetségeknél, hol a régi magyar szellemnek erősebb volt a gyökere, mint a nyugati szellemtől sokkal jobban áthatott dunántuli részekben. A XII. század dereka táján még mindig fél nomád életet élt a magyar, mint Frisingi Ottó leirásából tudjuk; sok olyanról értesülhetett Béla király jegyzője, a ki maga is előkelőbb származásu, valamelyik nemzetségnek a tagja volt, a miről száz éves eleurópaisodás után már nem tudhatott a Nemzeti Krónika szerzője. Eléggé sajnálhatjuk, hogy eredeti szövegük szerint nem ismerjük a királyi jegyző által felhasznált énekeket, melyek korántsem megvetendő történeti elemet foglaltak magukban. Mert ezen énekek keletkezése egyidejü a X. századbeli magyar «baranták» hőseinek, «batir»-jainak tetteivel s valódi eseményekről szóltak, a részletek hű előadásával. Még akkor sem történt bennük lényegesebb változás, a mig szájról-szájra adta egyik nemzedék a másiknak. Csak a mikor a krónikairó vette a kezébe s igyekezett egymással összefüggésbe hozni az egyes adatokat és különböző kombinácziókat vonni belőlük: akkor következett be a tévedés és zavar.
De még igy sem tekinthetjük merőben hasznavehetetlen anyagnak, különösen ha sikerült kimutatnunk Béla király jegyzője tévedésének alapforrását, a hadjáratok közelebbi időpontjának megállapitására nézve mindennemü segédeszköznek a hiányát, melynek következtében összezavarta a rablókalandokat a honfoglalással.
A hadi vállalatok vezérei a 930–960 körüli kalandos hadjáratok olyan megénekelt hősei voltak, kik a nemzetségek hagyományaiban úgy szerepeltek, mint egy-egy nemzetségi ágnak az alapitói s az első foglalási földből az illető ágra eső terület első megszállói. A honfoglalók utáni első, második, harmadik nemzedék tagjai, a mikor már megkezdődött a fejedelmi nemzetségek elágazása; mert hogy pl. a Miskócz-nemzetség ősének mondott Bunger kun vezér fia, Bors, ugyanazon ősi fejedelmi nemzetségnek egy későbbi ivadéka, mint az Aba-nemzetség őse, az Árpáddal, sőt talán Álmossal egyidejü Ed: a két nemzetség birtokainak szomszédságán kivül, a közös czimer, a fekete sas is mutatja, mit alig tekinthetünk egyébnek a régi törökségnél is meglevő nemzetségi bélyeg, vagyis tamga későbbi heraldikus alkalmazásánál._{Karácsonyi úr szerint (A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1901. II. k. 364. l.) a Miskócz-nemzetség tagjaitól használt Jaroszló, Drucey, Torna személynevek a nemzetség ó-szláv eredetére mutatnak. A Bors azonban tiszta török név, a. m. Barsz = tigris, párducz. Bilge turk khagán és Kültegin siremléke emliti Barsz-beget, az áz-kirgizek khagánját, ki Bilge hugát vette nőül; a Jeniszei-vidékén pedig, hol a VII–VIII. századbeli kirgizek föliratai maradtak fönn, két csakuli siremléken fordul elő e név: egyiken Belcsi-Csur Kücs-Barsz, másikon Tüz-Baj Kücs-Barsz Külüg bucsuzik fiaitól, hőseitől, illetőleg ipától, bátyjaitól és bégjeitől. (Radloff W. Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. Sz.-Pétervár. Neue Folge. 135. 1. Dritte Lief. 319. 321. l.) A Csaba, Mungucs és Otuz (Atyuz) nevek sem szlávok, sőt a Torna is, mint személynév, inkább a török turna = daru szóból származtatható, mint a szlávból. Mégis csak több alapja lesz tehát a Béla jegyzője által emlitett kun-kabar eredetnek, mint Karácsonyi ur ötletének.}*
Azt pedig, hogy mennyi a történeti valóság ezen hagyományos elemekben, nem azzal kell megmérnünk, hogy miket nem tudott a XII. század vége felé Béla jegyzője, hanem hogy milyen fokig igazak az ellenőrizhető részek s mennyiben tévesek. Ilyenformán megállapithatjuk, hogy az Árpádok genealogiája Álmostól számitva Géza fejedelemig egészen hibátlan. Megállapithatjuk, hogy Előd csakugyan Álmosnak, Kurzán pedig Árpádnak volt a kortársa; Bogát, Zuárd és Tas sem költött alak, nem is szólva Lélről és Bulcsuról; Bogát ugyan nem volt Bulcsu apja, de mint a 922-iki hadjárat vezére a Bulcsu előtti nemzedékhez tartozott s ha Béla király jegyzője ez utóbbi atyjának mondja, hát nem az ujjából szopta, hanem csakugyan volt valami közeli vérség a «rex Bugat», meg Bulcsu, a 950–955 körüli karchas között. Lél sem volt Tasnak, Árpád unokájának a fia, mert nem emliti Konstantin Árpád ivadékai közt, vagy ha közéjök tartozott, akkor a X. századbeli magyaroknál is szokásban volt, a mi a régi törökségnél, hogy gyermekkori nevük mellé később még egy másik nevet is vettek föl._{Ezért emlegetik a khinaiak a VI. századbeli nagy hóditó Dizavul vagy Szilzibul turk khagánt Mohan (Mokan), a VII. sz. utolsó tizedeiben élt Ilterész khagánt Kutulu (Kutlug), utódát Kapagánt Mocso néven. Dsingiz khánról is tudjuk, hogy csak férfi korában vette föl a régebbi Temudsin helyett a Dsingiz nevet. A jeniszeimelléki ó-török föliratokban fordulnak elő ilyen helyek «Ben ererdemim Akun, er atim Jask (Jasak)-ben = Az érdemes Akun vagyok, hős névem szerint Jask (Radloff sz. Jas-Akun) vagyok». (W. Radloff: Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. 3. Lief. Sz.-Pétervár, 1895. 305. l. – Mindamellett valószinübbnek tartom, hogy Lél esetében másféle körülrnénynyel kell számolnunk. Lehetett a veje Tasnak. A vőt, különösen ha «fiuleánynak» a férje, fiának szokta hivni az após. A törökségnél sem volt ismeretlen ez a váltakozó elnevezés, igy pl. egyik ó-turk föliratban Bilge-khagán, a föntebb emlitett Ilteresz fia, felsorolva az öcscse, Kül-tegin temetési ünnepélyén megjelenteket, így szól a türges khagánról, kinek egyik neje Bilge leánya volt: «unuk oglim türges Kaganda Makracs tamgacsi, oguz bilge tamgacsi kelti = kedves fiamtól a türges khagántól jött Makracs, a pecsétőr, az oguzok bölcs pecsétőre.» (Radloff id. m. Neue Folge. 1897. 149. l. Kb. 13. V. ö. l. Lief. 30. l.)}*
Azt is tudjuk a byzancziaktól, hogy a X. század dereka táján csakugyan élt egy Gyula nevű előkelő magyar, ki, mint előzőleg Rulcsu, szintén fölvette Konstantinápolyban a keresztséget s egy Hierotheus nevű papot is hozott magával; a XV. századbeli Skylitzęs és Kedręnos, és Skylitzęs szavait átirva a XII. századbeli Zônaras azt irják ugyanis, hogy a turkok mindaddig nem szüntek meg a betörésekkel és a római birodalom pusztitásával, mig fővezérük Bulcsu (Βσλεσοη, Kedręnosnál Βουλεσουδης Zônaras-nál Βολογουδης Konstantinápolyba nem ment, tettetve, hogy fölveszi a keresztény hitet; Konstantin császár által fogadtatva, megkeresztelkedett s patricziusi ranggal megtiszteltetve s kincsekkel elhalmozva tért vissza hazájába; nemsokára ezután a császári városba ment Gyula (Γυλας is megkeresztelkedik és ugyanazon jótéteményekre és tisztségekre lőn méltatva; ez egy kegyességéről hires Hierotheos nevű szerzetest vitt el magával, kit Theophylaktos (a 933–956. közti patriarcha) Turkia püspökévé szentelt föl, ki is a barbar tévelygésről sokakat áttéritett a kereszténységre; Gyula aztán megmaradt a hitben és sem maga nem ütött be soha a rómaiak birodalmába, sem kiváltatlan nem hagyta a fogoly keresztényeket, hanem megvette, gondjukat viselte és szabadokká tette, ellenben Bulcsu istennel kötött szerződését megszegve, gyakorta beütött egész népével a rómaiak birodalmába._{Kedrenos-Skylitzes. Bonn, 1839. II. k. 382. L. Szabó. K. A magyar vezérek kora. Pest, 1869. 233–234. l.}* Hogy itt tulajdonnévről s nem valamelyik gyula-méltóságot viselő fejedelemről van szó, kitünik abból – mint már Pauler is megjegyezte,_{A magy. nemz. tört. Sz. Istvánig. 172. l. 113. jegyz.}* hogy a byzancziak Bulcsut is nevén, nem pedig karchas méltósága után emlitik. Nem lehet mese a Taksony korabeli bulárföldi izmaelita beköltözés sem, mert úgy az orosz források, mint az arab irók emlegetik Szvjatoszláv kievi nagyfejedelem (964–972) azon 967. körüli volgavidéki pusztitásait, melyekről valami tiz évvel később (977/978) azt irja az ott járt Ibn Haukal, hogy az oroszok elfoglalták Bulghar várost s mindent elpusztitottak az Itil partjain, nincsenek már Belső-Bulgárban sem bulgárok, sem burtaszok, sem khazarok, mert az oroszok mindnyájukra ráütve, országukat elfoglalták s a szomszéd vidékeken széledtek el, a kik futással menekültek._{A magy. honf. kutfői. 233. l.}* Az «igen nemes urak,» Billa és Boksu kivándorlásának tehát nagyon alapos oka volt._{Általános felfogás szerint ezen bulárföldi Boksutól származott a Boksa vagy Baksa nemzetség, mig ezzel szemben a nemzetség hagyományos neve, a Boksa és Merse szláv magyarázata alapján Karácsony úr (Turul, 1904. 2. füz. 80. l.) azt vitatja, hogy szláv eredetü volt a nemzetség. A volgai bolgár Boksu név semmiesetre sem szláv, hanem a. m. török-mongol buksza, buksi, bakhszai, a mi alatt jósolással, bübájoskodással is foglalkozó regőst, énekmondót értenek. (L. Vámbéry A. A török faj. 237, 265, 366. l. és A magy. er. 1882. 70. l.) Már pedig a Boksa név alig választható el a Boksutól. A Mersa, Merse név szlávsága sem olyan bizonyos, hiszen Karácsonyi ur maga mondja, hogy nem tudjuk jelentését annak az állitólagos Mrsa szláv szónak; ellenben egész jól egyeztethető a perzsa-tatár mirza, murza = «előkelő ur», «herczeg» szóval, a miből származott p. az ismert Merza örmény családnév is, a z–s váltózásra v. ö. perzsa bazár, tör. bazar = magy. vásár, török Barsz, Barz (a. m. tigris, párducz, török nevek: Barszbeg, Kücs-Barz, Kücs-Barz Külüg: V. ö. Radloff W. Alttürk. Inschr. III. Lief. 319, 321, 374. Neue F. 135, 179.) = magy. Bors, a tompa i pedig akár a volgai bolgárok nyelvében is e-vá változhatott (igy pl. a kunban: chex = kyz, tör. kin «leány», chexel= tör, kizil «vörös» sat. Cod. Cum. 271. l ). Az igy értelmezett Mersa névnek a Boksa nemzetségnél való hagyományos használata különösebb jelentőséget nyer az által, hogy Béla király jegyzője nagyon hangsulyozza Billa és Boksu előkelő eredetét; «nobilissimi Domini», a volgavidéki török-tatár népek nyelvén mirzák voltak. Vegyük ehhez, hogy a harmadik jellemző név, a Billa is feltalálható a Boksa nemzetség hevesmegyei ősi birtokának határszélén, a Pétervásártól keletre fekvő Bolya puszta nevében; a Billa név ugyanis nem más, mint a bolgár-turk Buila, Bojla (magy. Béla, ozmanli: Bejla) egyik változata. Az ó-török bojla különben, mint a magyar gyula, eredetileg valamely méltóságnak volt a neve, mely megvolt a bolgároknál is. (L. Ethnographia. XVIII. 1907. 336–339.) Az ozmanli Bejla alak a Nagy Szulejmán korabeli Mahműd Terdsüműn «Tűrikh-î Üngürüsz» cz. művében fordul elő (Akad. Ért. II. 1871. 270, 273. l.), így nevezi ugyanis Béla királyainkat, mint pl. «(IV.) Bejla király a tatárok ellen a nagy begzâdet, kinek neve Palatinusz, a Demir kapuhoz küldi». Megjegyzendő, hogy a Béla férfinév Melich J. szerint (Szláv jövevényszavaink. 1905. I. k. 2. r. 102. l.) csakis a szerbeknél és horvátoknál fordul elő a IX., XI. és XII. században, a kiknél tehát nagyon is beszélhetünk bolgár s később magyar befolyásról.}* Az is kétségtelen, hogy tudta a királyi jegyző Aba király keresztnevét, a Sámuelt, melyet sem az egykorú altaichi évkönyvek, sem a magyar krónikák nem emlitenek, de pénzein maga Aba is «Rex Samuhel»-nek nevezi magát. Végül az is aligha megy mese számba, hogy – mint emlitettem – hármasával szerepelnek a vezérek; Béla király jegyzőjének idejében már nem is tudták ennek a jelentőségét, a X. századbeli hármas fejedelemség azonban rávezet ezen értelme vesztett, de a hagyomány által szivósan megőrzött s a királyi jegyző kombináczióival semmiféle összefüggésbe nem hozható sajátosság valódi eredetére. A Király Krónika XI. századbeli irója bizonyára többet tudott volna még mondani, ha Béla király jegyzőjéhez hasonlóan, a magyar nemzet történetét akarta volna az Árpádház története helyett összeállitani.
Ime, egy pár szempont arra, hogy Béla király jegyzője felől tisztább fogalmat szerezzünk.

VIII.

A vérségi kapcsolatok nyilvántartásának sociologiai és birtokjogi jelentősége magyarázza meg, hogy csak olyan genealogiai adatokat őrzött meg a hagyomány, melyekkel a viszonyok későbbi alakulásánál is számolni kellett. Miként származtak le Árpádtól királyaink: ennek mindvégig megmaradt a jelentősége s ezért, ha talán nem is a másféle adat által nem igazolható Ügektől, de Álmostól kezdve pontosan megmaradt a hagyományban a «hét ősapa» neve. Arról azonban már hallgat a hagyomány, kik voltak Zoltánon és Taksonyon, a közvetlen ősapákon kivül Árpád fiai és unokái, bizonyára azért, mert fiágon kihalt ágazatuk s így fölöslegessé vált Árpádtól való leszármazásuk nyilvántartása, még ha fejedelem lett is közülök egyik-másik, a mint p. egész biztosan tudjuk Árpád egyik unokájáról, Jutas fia Falisról, Paulerként Faiszról. A külföldi eredetű királynékról s idegenbe szakadt királylányainkról is többnyire hallgatnak krónikáink, mert személyiségük rendszerint közönyös volt azon socialis és birtokjogi szempontokból, melyek alapul szolgáltak a hagyományszerű nyilvántartásnak.
De lehetett-e ilyen közönyös személyiség a Gyulák fejedelmi nemzetségéből származott leány az átalakulás azon forrongásai között, a mikor Árpád ivadékai magukhoz ragadják fejedelmi társaiknak ősi szokásjog-szentesitette hatalmát? Vajjon nem az volt-e a legtermészetesebb dolog, hogy a hagyomány nagyon hiven megőrizte annak a nőnek az emlékezetét, kinek az egyik magyar fejedelmi nemzetségből való származása megadta fiának a nemzet szemében a jogot és az erkölcsi alapot ahhoz a nyers erőszaknál máskülönben egyébnek alig minősíthető cselekedethez, melylyel megfosztotta fejedelmi hatalmuktól a Gyulák nemzetségét.
Hiteles forrásból, a Sz. István uralkodása elején itt járt querfurti Brunótól tudjuk, hogy az ő idejében még nagyon megkülönböztették a magyarság két alkatelemét, kiket ő fehér és fekete ungroknak, valami hatvan évvel előbb Konstantinus Porphyrogenitus turkoknak és kabaroknak, a hagyomány magyaroknak és hunnoknak (kunoknak) nevezett. Pusztán erőszakkal nem juthattak az Árpádok ahhoz a hatalomhoz, hogy már Sz. István «kral pasęs Ungrias»-nak nevezhesse magát; nem épithette monarchiáját jogfosztásra, jogi alapjának is kellett lennie. A magyar hagyományok ennek a jogi alapnak az emlékét őrizték meg azzal, hogy Saroltot, az erdélyi Gyulák, vagyis a fekete ungrok fejedelmi házának ivadékát mondják anyjának. I. Gyulának nem volt fia, e szerint Sarolt azok közé tartozott, kiket a régi magyar és székely jogszokás fiuleányoknak mondott. Szent István tehát ép úgy örököse a fehér, mint a fekete ungrok fejedelmeinek (a harmadik fejedelmi méltóságot úgy látszik már Géza ragadta magához, szintén örökösödési jogon, melynek előzményeiről alighanem Mén-Marót mondája szól), ezért tekintette őt az első királynak a nemzeti köztudat, holott Gézának nem adott helyet a királyok sorában, pedig bizonyára már ő is viselte a királyi czimet, a külföldiek is széltében igy emlegették s jelleme sem olyan volt, hogy visszariadt volna az erőszaktól fejedelmi hatalmának terjesztésében; de azért még sem volt az egész magyarság királya, csak a leghatalmasabb azok között, kiket az ezen időbeli külföldiek magyar királyuknak tekintettek.
Az itt mondottakkal szemben talán az az ellenvetés merülhetne föl, hogy nálunk sohasem voltak ilyen jogai a leányági ivadéknak, a mig mellékágbeli férfi utódok voltak. Ugy tetszik azonban, hogy a X. századbeli magyarságnál nem volt tisztázva ez a kérdés vagyis inkább nem egyforma jogszokást követett e tekintetben a magyarság különböző politikai alakulásból eredő két rétege: a «turk» és a «kabar.» Arra kétségtelen adataink vannak, hogy a kaukázusmelléki hunnoknál voltak nőfejedelmek is. Menander Protector emliti, hogy II. Tiberius császár követe Valentinus, midőn az altaji turkokhoz utazott, Chersont és Taurist elhagyva, egy mocsaras pusztaságon lovagolt keresztül s Akkaga Αχχαγας nevű nő tartományába ért, ki az ottani skythák fölött Anagaios uittigur fejedelem beleegyezésével uralkodott; ezentul már a turk Turxanthos szállásai következtek._{Ex historia Menandris Protectoris. Corpus Hist. Byzant. Paris. 1648. I. k. 161. l.}* Theophanes pedig egy Boarex Βοαρηξ nevű özvegy szabir fejedelemnőt emlit, ki Justinianus császár uralkodása első évében 100 ezer hunnal költözött a rómaiakhoz._{Teophanis. Chronographia. U. o. 1655. XI. k. 149. l. Bonni kiad. 1839. I. 269. l. Malalas (Chronographia. Bonn. 1831. Lib. XVIII. 430. l.) Bôa királynőnek irja.}* Hogy a leányutód és mellékágbeli férfi közti jogviszony nem volt a magyarságnál az első időkben annyira tisztázva, mint később: mindjárt első királyainknál tapasztaljuk. Fia halála után Szent István nem az Árpádház másik ágából származó férfiivadékot választja utódának, hanem nővére fiát, Pétert s mikor Pétert elűzik, akkor sem a külföldre menekült Árpádfiakra gondolnak, hanem Sz. István másik nővérének a férje, Aba ragadja magához a hatalmat. Sőt még a XII. század elején is kisért ez a szokás; II. István halála esetén a nővére, Zsófia fiát, Sault akarták királynak megtenni,_{Dr. Wertner M. Az Árpádok csal. tört. 218. l. azt vitatja, hogy Zsófia nem lehetett. II. István nővére, de félreérti a Képes Kr. adatát, mert nem ellenkirályt kerestek Saulban, hanem Istvánnak az utódát, ez pedig lehetett gyermek is. A Képes Kr. ezen adata különben egykoru följegyzésből ered.}* midőn pedig Egerben betegen feküdt, némelyek Bors ispánt és Ivánt választották meg királynak, a kik női ágon kétségkivül közeli rokonságban voltak II. Istvánnal, valószinüleg Lambert herczeg leányai után._{Ivánról nem tudunk semmit, Bors ivadékát, a Miskócz nembeli Domokos bánt III. Béla 1194-ben kedves rokonának (cognatus), fiát Bors ispánt IV. Béla ifjabb király 122b-ban rokonának (cognatus) mondja (Árp. Uj Okl. XI. 56/3. Fejér Cod. Dipl. III. 2. 87.), az idősb Bors tehát valamelyik Árpád-leánynak a férje vagy fia volt.}* A Géza fejedelem korabeli Kulan földét is nem a testvére, Keán, hanem leánya és a férje Beliud örökli.
Ha ilyen jelentősége volt Sarolt eredetének, nagyon érthető, hogy szivósan fennmaradt a róla szóló hagyomány. Ezért adtak neki helyet az Árpád-nemzetség történetében mindjárt az első följegyzések idején, a mikor egyik magyar fejedelmi nemzetségből való származásánál fogva egy ezzel kapcsolatban levő körülményt is megemlitettek a nélkül, hogy kiterjeszkedtek volna ezen kapcsolat részletesebb magyarázatára, a mit úgy látszik fölöslegesnek tartottak, mert akkoriban úgyis köztudomásu volt.
Értem itt a somogyi Koppánynak Géza özvegyével tervezett házasságát, mely az egykorúak felfogása szerint vérfertőztetés lett volna.
Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést, miért is tekintették hát vérfertőztetésnek a Koppány és Géza özvegye közti házasságot? Karácsonyi úr egyházi szempontból magyarázza a dolgot s olyan eredményre jut, hogy Koppány atyja Zirind nem lehetett más, mint Géza fejedelem fivére Mihály. Pauler is úgy vélekedik, hogy Koppány az Árpádház egyik mellékágának lehet az ivadéka.
De vajjon vérfertőztetés lett volna-e ilyen házasság a nemzet szemében is?
Azt hiszem mindnyájan ismerjük ezt a népies kifejezést: «kisebbik uram», a hogy férje öcscsét szokta emlegetni a magyar asszony. A miket föntebb hoztam fel a középázsiai régi társadalmi rendszerbál, azokból világosan kitünik, hogy mély szociális háttere van e szólásformának, mely olyan időkre utal vissza, a mikor még általános szokás volt, hogy az elhalt férj öcscse nőül vette bátyja özvegyét. Az ősi magyar rokonsági elnevezések rendszere szerint nemcsak az ifjabbik fivér, hanem a fivér fia is «öcs,» tehát a föntebbi szokásnak hódoló társadalmakban mindazoknak joga volt az özvegyhöz, természetesen szem előtt tartva a leszármazás sorrendjét, kiket «öcs»-nek neveztek.
De mi következik ebből? Ha Koppány Géza testvérének a fia, akkor magyar felfogás szerint Gézának az öcscse, feleségének pedig «kisebbik ura» volt; nemhogy vérfertőzést kövétett volna tehát el, ha nőül veszi Koppány az özvegyet, hanem egyenesen úgy követelte az ősi szokás vagy legalább is megvolt hozzá a szokás által szentesitett joga. S úgy látszik, erre az ősi szokásjogra vonatkozik Szent István azon törvénye, hogy senki se kényszerithesse ujabb házasságra az özvegyet, kinek fia vagy leánya maradt.
Másban kell tehát keresni a vérfertőztetést, s megtaláljuk az osztyákoknál, mongoloknál, kalmukoknál, cserkeszeknél, khevzuroknál s az alánok utódainál, az osszétoknál máig meglevő házassági tilalomban. Senki sem vehet feleséget a saját nemzetségéből, akármilyen távoli is köztük a tényléges rokonság.
Koppánynak és Géza özvegyének tehát ugyanazon nemzetséghez kellett tartoznia. Mivel pedig Koppány «herczegsége, ducatusa» a Balaton mellékén volt, Kál és Bulcsu karchasok fejedelmi nemzetségéből kellett származnia és pedig – ugy látszik – a Bulcsu apjának megtett Bogát «rex» ágából, tekintve a somogymegyei Bogát nevü pusztákat, mig az erdélyi Gyulák egy másik ágból valók voltak. Ezért keltett megbotránkozást, a mikor Koppány azzal akarta elejét venni az ősi hármas fejedelemség egy kézben való egyesitésének, ha nőül veszi Saroltot, a karchas-nemzetség egyik ágából származott fiuleányt. A lengyel Adelhajd egész bátran lehetett volna a felesége. Csakis ilyen a nemzet közfelfogásába ütköző merénylet teszi érthetővé, hogy semmi nyoma nem maradt az a feletti megbotránkozásnak, hogy négy felé vágták Koppány holttestét s kifüggesztették az ország négy részében. Öt évvel később egészen másként bánt Sz. István az anyai nagybátyjával, úgy hogy nagylelküségét a távoli Thiethmar is magasztalva emlegeti. Megegyeztethető-e ugyanazon egy embernél két ilyen végtelenül különböző eljárás?
Ha a Gyulák a karchasok nemzetségéből valók, a Béla király jegyzője által I. Gyula atyjának és Tuhutum fiának mondott Horka név tulajdonképeni értelmére is rájövünk. Arra már föntebb is utaltam, hogy a X. század derekán Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula neve nem a fejedelmi méltóságát jelenti, hanem tulájdonneve volt, mert Bulcsut sem karchas néven, hanem a saját neve után emlitik. Ebből szintén arra következtethetünk, hogy a midőn Horka fiának és unokájának mondta a hagyomány a két Gyulát, nem úgy kell értelmeznünk, mintha a gyula fejedelmi méltóságot viselték volna. Lehettek azonban karchasok s az volt, magyarosan horka, I. Gyula atyja is. Ez a horka pedig minden valószinüség szerint maga Tuhutum,_{Tuhutumnak irom, mert nem lehet megállápitani, alhangu vagy felhangu volt-e a név? A perzsa Tehemtennel (Vámbéry. Magy. Er. 173. l.) való egyeztetés hangtanilag kifogás alá esik, a közép m betü elejtése nem igazolható. Bizonytalan tehát, melyik alak felel meg a név további phonetikai fejlődésének: a Tétény-e vagy a Tatún?}* ki Árpád unokájával Tassal s a várépitő és az augsburgi ütközet utáni Szabolcscsal való együttes szereplésénél fogva 930–950 körül élt s igy aligha lehetett I. Gyula nagyatyja. Ha mindaketten horkák voltak könnyen megmagyarázhatjuk, mi vezette tévutra Béla király jegyzőjét, a midőn Tuhutum és I. Gyula, az atya és fiu közé Horkát külön bevette a gerlealogiába. Arra pedig, hogy maga Tuhutum volt az I. Gyula atyjának mondott Horka, az együttesen emlitett Tas, Szabolcs, és Tuhutum nevének sorrendjéből következtethetünk. Az Árpád házából szármázott s első helyre tett Tas a nagyfejedelem, Elődnek vagy Lebediasnak ha nem is épen a fia, de a hagyomány szerint mindenesetre egyik ivadéka, Szabolcs tekinthető a gyulának, a harmadik helyre tett Tuhutum pedig a harmadik fejedelmi méltóságot viselő karchas, a horka. Minden szál oda vezet tehát, hogy II. Gyulát, a rex Julust is horkának, karchasnak kell fölvennünk s igy semmiféle erőszakolt magyarázatra sincs szükség, ha föltesszük, hogy a lengyel Boleszlávhoz való menekülésekor a szlávok többé-kevésbbé eltorzitott alakban csak a fejedelmi méltósága után emlegették, mint később is igen gyakran tapasztaljuk, hogy az idegenek egyszerüen nagygrófról (nádorról), vajdáról, bánról stb. beszélnek a nélkül, hogy megneveznék az illetőt. Vagyis Thiethmár Procui neve alapjában véve csakugyan nem más, mint a magyar horka elferditése, illetőleg egy szláv személynévvel való összezavarása.

155IX.

A legkülönbözőbb szempontokból vizsgáltam meg krónikáink azon állitását, hogy Sz. István anyja Sarolt s nem a lengyel Athleyda, Endre, Béla és Levente atyja Szár László s nem Vazul volt. Ezek után már nagyon kevés a mondani valóm, mindössze Karácsonyi úr egy pár állitására akarok még kiterjeszkedni.

IZABELLA KIRÁLYNÉ CZIMERESLEVELE A SOMODI SZÉKELY CSALÁD RÉSZÉRE 1547-BŐL.

Szár Lászlóról épen csak annyit tudunk, a mennyit krónikáink mondanak, ezekből pedig csupán arra következtethetünk, hogy abban az időtájban, mikor Sz. Imre meghalt, már ő sem volt életben. Hogy Csehországból házasodott volna, holott krónikáink ruthéniai herczegnőt mondanak a nejének, ezt csak Karácsonyi úr fogja rá úgyszintén azt is, hogy 1042-ben sikertelenül akart hazánk egy részében fejedelmeskedni. Ki volt az Aba által kikergetett Árpád-ivadék: nem tudjuk; de hogy épen Szár Lászlóra kellene gondolnunk: annak nincs semmi alapja. Csehországból való nősülése pusztán Karácsonyi úr ötlete, semmi egyéb; az Endre és testvérei kiskoruságából vont következtetés pedig hibás alapból indul ki, mert a kik 1031 körül még gyermekek, «parvuli» voltak, 1042-ben már legénysorba jutottak, egyik-másik meg is nősült közülük. Maga Karácsonyi úr mondja, hogy I. Béla fiai 1042–46-ban születtek, I. Endréről pedig megállapithatjuk, hogy legkésőbb 1039-ben nős volt; leánya Adelhaid 1055–1056-ban ment férjhez Vratiszláv morva herczeghöz, a későbbi cseh királyhoz s 1062-ben bekövetkezett haláláig négy gyermeket szült, igaza volt tehát Prágai Kozmának (Pertz IX. 78.), hogy «jam thoro maritali tempestiva» volt férjhezmenetele idején, vagyis születése legkésőbb 1040 felé történt. 1042-ben ezek szerint egyik Árpádfi sem lehetett annyira kiskoru, sem Endre, sem testvérei, Béla és Levente, sem unokatestvérük Bonuzulo, hogy ne járhatott volna közbe valamelyiknek érdekéken Bratiszláv cseh herczeg a német császárnál, hanem szükségkép az előbbi nemzedékhez kellett tartoznia Bratiszlav pártfogoltjának, tehát a megnyomoritott Vazul szóba sem jöhetvén, csakis Szár Lászlóra kell gondolhatnunk.
Melyik volt Mihály fiai közül az idősbik Szár László-e vagy Vazul, erre a kérdésre a Képes Krónikában levő sorrend az irányadó, mert ez tartotta fenn a Nemzeti Krónika eredetibb szövegét s nem Kézai, mert nem ő a többi krónika forrása. Mivel pedig a Képes Krónika előbb Szár Lászlót emliti s utána Vazult: Szár Lászlónak kellett az idősbiknek lennie. S ha igaz Paulernek és másoknak azon megfigyelése, hogy Kézai több tudással és a szövegezésben nagyobb gondossággal jár el a Képes Krónika szerkesztőjénél, akkor nagyon természetes, ha észrevette és kijavitotta a Nemzeti Krónikából a Képes Krónikába átment azon hibát, mely Szár Lászlót egy helyen Sz. István atyai nagybátyjának, «pátruus»-ának mondja. A Turul 1906. évf. 2. füzetében rámutattam arra, hogy miből keletkezett ez a hiba; magyarul gondolkozott az eredeti szöveg szerkesztője s nem a latin «patruus» fogalmi körét tartotta szem előtt, hanem a magyar «bátya» szóbul indult ki, mely ép ugy jelenthet testvért s unokatestvért, mint nagybátyát.
Összegezzük fejtegetéseink eredményét.
1. Az egykoru forrásokban semmiféle egyenes adatot nem találunk Sz. István anyja származásáról.
2. Követve azonban a hildesheimi évkönyvek után megállapithatunk annyit, hogy a X. századbeli három magyar társfejedelem valamelyike anyai nagybátyja volt, Sz. István anyja tehát ezen társfejedelmi nemzetségből származott.
3. Vagy gyula, vagy karchas = horka volt tehát az «avunculus» s mivel az egykoruak közül az egyik Julusnak = Gyulának, másik elferditve Procui = Horkának nevezi: egyikben a tulajdonnevét, másikban fejedelmi méltósága nevét kell tekintenünk, a mire a további összehasonlitások és másféle adatokkal való egybevetések nyujtanak felvilágositást.
4. Ezen felvilágositásra nem mellőzhetjük a magyar hagyományokat, melyekkel semmiféle ellentétben sincsenek az egykoru források, mig a XIII– XIV. századbeli lengyel krónikák azon állitása, hogy Sz. István anyja lengyel herczegnő volt, két szempontból is kizártnak tekintendő a) akár a gyulák, akár a karchasok fejedelmi méltóságát viselte Sz. István anyai nagybátyja, idegen semmiesetre sem lehetett; b) az egykoru Thiethmár semmit sem tud arról, hogy Boleszláv lengyel herczeg unokaöcscse lett volna Sz. István anyjának és anyai nagybátyjának.
5. A Magyar hagyományok mellett bizonyit az, hogy krónikáink hibátlanul tudják az Árpádház IX – X. századbeli leszármazását, megbizhatunk tehát későbbi genealogiai adataikban is; ha jóknak bizonyulnak a régebbi adatok, arra is jó forrásuknak kellett lenni, hogy I. Gyula vezér leánya, Sarolt volt Sz. István anyja és Szár László a három testvér, Endre, Béla és Levente atyja.
6. Az Árpádház leszármazásának nyilvántartása nem a ker. papok, káptalanok és monostorok följegyzéseivel kezdődött, hanem a középázsiai nomád törökök módjára már akkor is különös gondot forditottak az ősök pontos ismeretére, a mikor még nem volt szokásban a genealogiai adatok irásba foglalása.
7. A hét ősatya neve Szár Lászlóval végződik, tehát az Árpádház genealogiáját már a XI. század dereka felé, Szár László fiai, I. Endre és I. Béla idejében elkészitették.
8. Ezen genealogiai adatokhoz füzött események megemlitéséből nőtt ki az Árpádkori krónika-irodalom.
9. Az egyes krónikák összeállitása és ujabb részekkel való bővitése szoros kapcsolatban volt a külföldi (nyugot-európai) uralkodók által nőül vett Árpádházbeli királyleányok férjhezmenetelével.
10. Az első ilyen krónika, az u. n. Király-Krónika első része arra az alkalomra készült, midőn I. Béla leányát, Zsófiát előbb Ulrik isztriai őrgróf, másodszor Magnus szász hg. vette feleségül.
11. Ezen krónikába foglalták a szász udvarban Thiethmár müve után emlegetett Beleknegini, Sz. István anyja származásáról szóló részleteket, valamint azon Szár László fiainak ellenségei által terjesztett hir czáfolatát, hogy nem is születtek törvényes házasságból, hanem Vazul ágyasának a fiai. Egyszersmind az előbb emlitett Ulrik anyjának rokonságánál fogva kiterjeszkedtek a somogyi Koppányt legyőző Vencelinre s dédunokája Bátor Opos hőstetteire is.
12. Koppány, a somogyi «dux» a Balaton mellékén megszállt karchasok, a X. századbeli magyarság harmadik méltóságot viselő fejedelmeinek nemzetségéből származott, nyilván azon Bogát «rex» ágából, kinek emlékét ma is őrzi két somogymegyei puszta, Bulcsu karchasszal való közeli vérségét pedig azon hagyomány mutatja, mely – bár tévesen – Bulcsu karchas apjának teszi meg.
13. A Koppány és Sz. István anyja közti házasság a középázsiai társadalmi rendszer értelmében azért lett volna vérfertőztetés, mert egy nemzetségbeliek – bármily távoli is a rokonság – házasságot nem köthetnek, mig az elhalt férj öcscse, magyar kifejezés szerint a nő kisebbik ura, köteles nőül venni az özvegyet, Koppány tehát nem az Árpádháznak volt az ivadéka, hanem az özvegygyel származott ugyanazon nemzetségből.
Idősb Gyula s unokaöcscse, Sz. István anyai nagybátyja «rex Julus» ezek szerint a karchasok egy másik ágához tartoztak s a Gyula személy név, nem pedig a gyula fejedelmi méltóságnak a neve.
15. Ha Sarolt egyik karchas fiuleánya volt, akkor anyja után jogczimet nyert Sz. István a karchasok fejedelmi méltóságára s mivel atyja, Géza fejedelem a Mén-Marót leánya közti házasság hagyománya szerint az Árpád ivadékait megillető első fejedelmi méltósággal nagyanyja után egy másik fejedelmi méltóságot is egyesitett: Szent Istvánra már mind a három régi fejedelemségnek a joga átszállt s ez a jog tette meg őt a nemzet szemében az egész magyarság királyának, ellenben, a mikor Mihály ágára ment át a királyság, a félszázados fejlődésnek megfelelő módosulással ismét föléledt a herczegségben a «fekete ungrok» külön fejedelemsége.
16. A Gyulák karchasi méltóságának emléke fönnmaradt az I. Gyula atyjának mondott Horka nevében; Béla király jegyzője korában már nem tudták ennek a jelentőségét s ezért külön személynek tette meg a Gyulák genealogiájában, holott minden jel arra mutat, hogy Tuhutum csak egy nemzedékkel élhetett előbb I. Gyulánál, ennek tehát atyja volt, nem pedig a nagyatyja, de ugy az atya, mint fia karchas, magyarosan horka volt.
17. Horka volt II. Gyula, a «rex Julus» is s ezen horkai méltóság nevének szláv elferditése szolgáltatott alkalmat Thiethmár müvében Szent István anyai nagybátyja Prokui nevére.
18. Ugyanilyen elszlávositással van dolgunk a Beleknegina névnél, mely megfelel a fejedelemnő ősmagyar czime a «nagyasszony» szláv forditásának, a «vele-kneginá»-nak, a miből Sarolt szépségénél fogva népetimologiával «belekneginá»-t, szép urnőt csináltak a szlávok.
19. A XIII–XIV. századbeli lengyel és sziléziai évkönyvek Athleydáról szóló adata eredetileg csak annyi lehetett, hogy egy magyar «rex» vette nőül; Jesse azaz Géza fejedelem nevét csak a XIII. század dereka táján füzték hozzá, a mikor IV. Béla két leányának s egyik unokájának lengyel herczegekkel való egybekelése alkalmat adott arra, hogy a lengyel krónikások nagyobb figyelmet forditsanak a magyar dolgokra, különösen az Árpádházzal való genealogiai kapcsolatok adatainak összeböngészésére s az akkori felfogáshoz mért kiegészitésére.
20. Athleyda férje minden valószínüség szerint, Géza öcscse Mihály volt, maga a Krakkóbul nőül vett Athleyda pedig nem is annyira lengyel, mint cseh herczegnő lehetett, mert férjhezmenetele idején, 972 körül Krakkó a csehek birtoka volt s Mihály fiainak, Lászlónak (Vladiszláv) és Vazulnak vagy Vanculnak (Venczel, Vaclav), meg egyik unokájának Bonuzulónak (Boleszláv) a neve is ezen időben inkább a cseh, mint a lengyel herczegi házban volt szokásos.
A történeti igazság csak egyféle lehet, de nagyon különbözhet az az eljárás, a hogy keressük s más-más szempontból többféle oldalról nyerhet megvilágitást. A hol gyér az adat, ott csak egy-egy töredéke látszik a valóságnak. A Szent István körüli dolgokra még a töredékekből is nagyon keveset nyujtanak az egykoru külföldi források; csak a hagyományos hazai emlékkel való összehasonlitás által nyerhetünk valamivel tisztább képet. Bizonyos, hogy nem szentirás a hagyomány minden szava; de ép oly bizonyos, hogy a magyar viszonyokban járatlan távol eső idegen még egykorusága mellett is félreérthetett nem egy dolgot. Arra minden igyekezetünkkel és tudásunkkal törekedhetünk s kell törekednünk, hogy kihámozzuk a hagyomány mindenféle hozzátapadt burkolatából a valóságot: de azért, mert a szinarany csak a salak eltávolitása után választható ki, oktalanság volna az arany tartalmu rögöt, mint értéktelen lomot eldobni.
NAGY GÉZA.

A SOMOSDI SZÉKELY CSALÁD.

(Egy czimerképpel és egy genealogiai táblával.)

I.

A Somosdi Székely család történetéről, családtagjairól eddig kevés adattal rendelkezett a családtörténeti tudomány, czimerét pedig a szakkörök egész az utóbbi időkig csakis hiteles másolat alapján ismerték, de ez a másolat is a czimert az eredetitől némileg eltérő formában mutatja.
A Somosdi Székely család czimereslevelét Izabella királynétól, Erdély fejedelemasszonyától nyerte 1547 május hó 14- én Gyulafehérvárott. A czimerszerző Somosdi Székely Balázs, kit a fejedelemasszony a polgári rendből emelt a nemesek sorába.
Izabella királynénak ez a harmadik eddigelé ismert czimereslevele. Jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őriztetik. A másik két czimereslevél közül egyik a Máramarosi Szigethy Pál deáké 1545-ből és a másik a Zuthori Szabó Lukácsé 1548-ból.
E három czimeradományozó oklevél czimerei az olasz reneszánsz modorában készültek, de mindhárman, úgy kivitelük, mint szerkezetük tekintetében már a hanyatlásnak félreismerhetetlen nyomait viselik magukon._{Csoma József, A XVI. századi magyar heraldika. Turul, 1904. évf. 59. l.}*1 A Székely Balázs czimerének kivitele nagyon egyszerü, sisakja, sisakdisze nincsen, ugyszintén hiányoznak a takarók is. A kék és aranyba osztott pajzs felső kék mezejében jobbfelé forduló fehér ruhás lebegő kar látható, mely a markában szoritott fanyelü ezüst csákány hegyes végével egy az alsó mezőben fekvő, fejével a felső kék mezőbe benyuló, arany gombokkal ékitett fehér-sárgás ruházatu, fehér turbános török (?) férfinek homlokára készül ütni. Az alak karjait ölében keresztbe téve tartja. A pajzs zöld alapra van helyezve, melyet két vékony kék és egy vörös vonallal ékitett széles arany keret vesz körül, mig a pajzs szegélyeit arany czifrázat ékiti.
Csoma József előbb idézett czikkében a czimerképnek Borsodmegye levéltárában őrzött hiteles másolatát használta. E másolat úgy a pajzsban lebegő kart, mint a fekvő alakot vörös ruházattal tünteti fel, holott az eredetiben a vörös szinnek nyomát nem látjuk. Azonkivül a másolat a török mellére helyezett arany teli holdat mutat, mely az eredetiben hasonlókép hiányzik.
Az oklevél elég épen maradt reánk, sajnos ép a czimerleirást tartalmazó rész az összehajtás folytán elkopott és kiszakadt, úgy hogy csakis egyes sorok olvashatók. Vastag vörös-sárga selyemfonálról függő viaszpecsétjének megmaradt töredéke Izabella királyné pecsétjének ismeretes tipusát mutatja. A pecsétrészből épen megmaradt a négyelt pajzs 2., 3., és 4. mezeje, melyek közül a 2. a lengyel sast, a 3. a milánói Sforza-czimert, a 4. a dalmát czimert mutatja, az I. mezőből csakis csekély töredék maradt meg. A pecsét karimája letöredezett, maga a pecsétkép meglehetősen lekopott, a köriratból csak töredékek maradtak meg.
A czimerlevelet Izabella királyné irta alá, sem a kanczellár, sem a secretarius aláirása nincs rajta az oklevélen. A hártya alakja meglehetősen kicsiny, a czimerkép a rendes módon az oklevél élére van festve. Az oklevél szövege a következő:

«Nos Isabella dei gratia regina Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. memorie commendamus tenore presentium significantes, quibus expedit universis, quod nos cum ad supplicationem nonnullorum fidelium nostrorum per eos pro parte fidelis nostri nobilis et agilis Blasii Zekel de Somosd nostre factam maiestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate, fideliumque servitiorum gratuitis meritis eiusdem Blasii, que ipse sacre primum huius regni nostri Hungarie corone ac deinde maiestati nostre pro locorum et temporum varietate, cum omni fidelitatis constantia exhibuit et impendit, eundem igitur Blasium, ac heredes et posteritates eiusdem universos a rusticitatis et ignobilitatis statu, in quo idem tanquam ab ignobilibus parentibus natus extitit, ex speciali nostra gratia eximendum duximus et nobilitandum, immo eximimus et nobilitamus ac cetui et numero verorum nobilium huius regni nostri annumeramus, adscribimus et agregamus decernentes expresse, ut a modo deinceps prefatus Blasius, suique heredes et posteritates universi, ab eodem, tanquam a nobili sanguine descendentes, veri nobiles habeantur et reputentur, concedentes eisdem omnes eas libertates et indulta, atque privilegia, immunitatesque, quibus alii veri et perfecti nobiles dicti regni nostri utuntur, fruuntur et gaudent. Et in signum h[uius] modi nobilitationis nostre hec arma, seu nobilitatis insignia scutum quadrangulare, quod – – – palmis securem tenens et stringens a – – – caput – – – – – – – impressam, in capite sew principio presentium litterarum nostrarum manu pictoris depicta animo deliberato et ex certa nostra scientia nobili Blasio de Somosd, ac ipsius heredibus et posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus prout damus concedimusque, et presentibus elargimur decernentes per expressum, ut dictus Blasius, ac sui heredes et posteritates universi, arma huiusmodi sive nobilitatis insignia, more aliorum nobilium armis utentium a modo in posterum ubique in preliis, duellis torneamentis et aliis exercitiis nobilitaribus et militaribus, nec non sigillis, anullis, velis, cortinis, tentomis, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et syncere nobilitatis titulo ferre, gestare omnibusque et singulis gratiis, privilegiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles armis utentes quomodocunque de usu, vel consuetudine utuntur, uti, fruui (így) et gaudere possit atque valeat. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam, presentes litteras nostras secreti sigilli nostri appensione communitas, eidem Blasio, ac heredibus et posteritatibus universis duximus gratiose concedendas. Datum Albe Gyule sabbato proximo post festum diem beati Stanislai episcopi, anno domini millesimo quingentesimo quadragesimo septimo. Ysabella regina » m. p._{A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában a család fontosabb irataival együtt.}*
Székely Balázs személyéről a nemesi levél kelte előtti időből nem szólnak a történeti források, az oklevelek. Születési évéről, közszerepléséről mit sem tudunk. A czimereslevél sem emlékezik meg bővebben Balázs érdemeiről, csak általánosságban, sablonszerüen emliti azokat, mint a hasonló armálisok tulnyomó része. 1575-ben még életben volt, Báthory István egyik oklevele még emliti nevét, ezért az összes kortani adatok egybevetése alapján születési idejét a XVI. század első két évtizedébe kell helyeznünk.
Husz évvel a czimeres nemeslevél kelte után János Zsigmond 1567-ik évben Gyulafehérváron kelt és Csáky Mihály kanczellár által is aláirt donacionális levelet_{Az eredeti adománylevél nincs meg. Hiteles másolat van az egri káptalanban: Protoc. LL. folio 260.}* állitott ki Somosdi Székely Balázs, Nagy Gáspár és Oláh Péter részére, melyben hármuknak Somosd és Kóródszentmárton marosszéki községekben birtokot adományoz. Ez a donáció a Székelyföldön keletkezett törvényes donációk között az elsők közé tartozik.
Ugyanezen évben, vagyis 1567 szept. 1-én I. Balázs Kelementelkén, mint királyi biztos működik és erről felterjesztést küld János Zsigmondnak. (Gróf Teleki levéltár dipl. oszt. 7627. sz. alatt. Dersi Biás István levéltáros szives közlése szerint.)
1567 után a nemességszerző I. Balázszsal még háromszor találkozunk Báthory István okleveleiben. Mindhárom esetben úgy szerepel több megnevezett marosszéki előkelő birtokos társaságában, mint bizonyos nemesi birtokperben kiküldött biróság egyik tagja. Ez oklevelek 1574 január 20-án és február 17-én és 1575 junius 30-án keltek._{Székely Oklevéltár III. k. 338, l.; u o. II. k. 311. l.; u. o. IV. k. 33. l.}*
1575 után I. Balázs nevét többet nem találjuk s igy halála ideje ezen év junius 30-ika utáni időre teendő.
I. Balázsnak az 1567. évi donácionális levél, valamint későbbi adatok szerint két fia és egy leánya volt, I. Gáspár, I. Miklós és Katalin.
Az adatok összevetésével arra az eredményre jutunk, hogy I. Balázs gyermekei az 1550-es években születhettek, tehát I. Balázs 1547-ben még mint fiatal katona szerezhette a nemeslevelet s csak azután alapithatott családi életet.
I. Gáspárról tudjuk, hogy 1602-ben már katonasorba számitó fia van, I. János, kit I. Miklóssal együtt találunk feljegyezve a Básta György rendeletére Székelyvásárhelyen két izben eszközölt homagionalis eskütétel alkalmával. Az első 1602 augusztus 16-án eszközölt eskütétel_{U. o. V. k. 272. l.}* alkalmával Somosd községéből feljegyeztetett nemes Székely János. (Lásd. Sz. Okl. V. k. 171. l.) Ekkor Marosszéken hüségesküt tett 19 nemes, 277 lófő és 114 darabont. A 19 nemes között ott van Székely I. János, de nincs ott atyja, kinek tizenegy év mulva születik legkisebb fia István és nincs ott nagybátyja, I. Miklós, kik mindketten akkor még élnek.
Már a következő 1603 február 7-én_{U. o. V. k. 250. l.}* eszközölt eskütétel alkalmával megjelenik I. Miklós is I. János mellett, de nem mint nobiles, hanem mindketten p. (= primipillus), azaz lófő, vagyis lovas székelyek.
Ennél és minden marosszéki nemesi összeirásnál pontosabb és részletesebb I. Rákóczi György fejedelem 1635 november 24–27-ig eszközölt ageneralis lustrájan, melynek a Somosdi Székelyre vonatkozó részét teljes szövegében közlöm, mert ebből többféle következtetés vonható a család nemzedékrendjére nézve.

«Somosd._{Maros-Torda vármegye levéltárában a Regestrum 207. lapján.}* Primip. Szekeli Gáspár ob˙t, fiai János ob˙t.

Ferencz Eq. I.

István An 22.

János fia György An. 10.

Ferencz fia Miklós An. 2.

Egy comp. 7_{Ezen 7-es forma jel talán az akkor Somosdon feljegyzett élő 7 Székely fiúra vonatkozik.}*

Szekeli Miklós ob˙t, fiai Balázs An. 24. Eq. I.

Gergely An. 17.

Gáspár An. 7.

Szekeli Georgi vagus

Szekeli Mihály colosvárott lakik».
Az emlitett két utóbbi Székelyt a nemzedékrendbe beilleszteni nem tudom, sem esetleges leszármazottjaikat nem ismerem. Ezen 1635. évi lustra adataiból állapitottam meg a család nemzedékrendjében a második és harmadik izénél látható összes évszámokat.
A nemzedékrend további összeállitásában – sajnos majdnem 100 éven keresztül – nem állanak rendelkezésünkre ilyen közokirat jellegü és részletes lustrális adatok. A Benkő Károly «Marosszék ismertetése» czimü müvében kivonatosan ismertetett lustralis regestrumok szolgálhatnának a legtöbb és leghitelesebb utbaigazitással, de ezeket a megyei levéltárban nem sikerült megtalálnom. Ezek hiányában a családi levelesládában századok viharai között is még fennmaradt s az 1778-ban bevégződött productionalis per folyamán hitelesnek elismert okiratokat és adatokat vehetjük irányadóul.
Ilyen figyelemre méltó okirat I. Ferencz 1670-ben készült memoriáléja._{Az okirat a rajta levő jelzésekből itélve többször megfordult hivatalos forumoknál. Jelenlegi a M. N. M. levéltárában.}* Ebben I. Ferencz pontosan leirja 40 darab földjét s azután igy folytatja: «Ezek a Szüle Atyám szerzett örök földök, az melyeket az ház helyével együtt Sigmond király adta szabadságkor ... az melyekre armalist is szerzett Nagy János királyné Izabella aszontól, mely vagyon száz huszon három esztendeje, annak utána fordulván az dolog Békés János király következett tőlle is donatiot váltot a Szüle Atyám az melynek is vagyon százhárom esztendeje az melyek mostan is mind jelen vadnak, az melyek nem csak reám tartoznak, hanem a Székely Miklós örökségére is, mert mind akkor vötte az Szüle Atyám s ketté osztott mivel hogy az Atyám Székely Gáspár egy volt Székely Miklóssal.»
Ezen utolsó mondat kifejezetten igazolja azon előbbi állitásunkat, melyet különben az 1567-iki donationalis levél és egy, a productionalis perbe beadott 1610 február 1-én kelt okirat_{Orsz. Levéltár. Erd. törv. Sentent. No. 1234.}* is igazol, hogy I. Balázsnak két fia volt, I. Gáspár és I. Miklós, kik az ősi birtokot két részre osztják és a családnak két ágát alapitják. I. Ferencz ugyanazon memoriáléjában, mint vicinus földbirtokosokat, emliti I. István, I. György, II. Balázs és I. Gergelyt, tehát ezek 1670-ben még éltek. Ugyanitt sorolja fel I. Ferencz élő gyermekeit Mártont, Katalint és Juditot, valamint unokáját II. Ferenczet. Miklós fiáról nem emlékezik, talán magtalanul halt el?
1670 után I. Gáspár fiuleszármazóiról nincs semmi biztos adatunk. Leányági leszármazókkal is csak kétszer találkozunk. És pedig 1693-ban Somosdi Székely Erzsébet Szöts Mihályné kihatároltatja és összeiratja összes ingatlanait._{Okiratok a M. N. M. Levéltárában.}*
1777 augusztus 8-án_{Okiratok a M. N. M. Levéltárában.}* Somosdi Székely Ferencz megveszi a Somosdi Székely Gáspár ágán lévő osztozó atyafiak, u. m. Szöts Miklós, János, György és Farkas Mihály, András és Márton, továbbá Kis-Görgényben lakó Somosdi Székely Éva birtokrészeit.
Ezen két adaton kivül csupán egyes neveket találunk, melyeket I. Miklós leszármazói közé nem tudunk beilleszteni s innen következtetjük, hogy I. Gáspár leszármazói közé tartozhatnak. Különben nem valószinütlen az a föltevés sem, hogy a Somosdi Székely családnak Borsod-Harsányba szakadt mellékága szintén I. Gáspár leszármazói közül vált ki. Erre azonban egyenes adatot nem találtam.
Itt emlitek meg egy hiteles adatot, melyet a nemzedékrenddel összhangzásba hozni nem tudok. A nemeslevél alsó bal sarkán áll a következő széljegyzés: «Perlecta publica armalis sedis iudiciarić generalis congregationis in Siculicali Marus Ernyediensis. N. Benedictus de Somosd. Ordinalis notarius Stephanus Botos de Tompa. Die 15 martii, anno 1625.»
Eltekintve attól, hogy az 1635. évi föltétlenül megbizható lustrum, mely még a halottakat és elköltözötteket is felemliti, Somosdi Székely Benedekről semmit sem tud, ettől eltekintve is feltünő, hogy a széljegyzet Somosdi Benedekről és nem Somosdi Székely Benedekről szól.
De térjünk vissza I. Miklós leszármazóihoz, kiket 1670-ig hiteles adatokból levezettünk. Ezen időponton tul az 1778 április 3-án bevégződött productionalis per adatait vehetjük irányadóul. Ugyanis a kurucz háboruk lezajlása után megindult generalis nobilium investigatio folyamán a Somosdi Székely család is felhivatott nemességének bebizonytására. Az investigatio folyamán a családot illetőleg a következő itélet hozatott:

Deliberatum._{Protocollum protonot. 1773–1779., 301–312. lapokon az Orsz. Levéltárban.}*

«Isque familia Székely, in possessione Somosd, sedi Siculicali Marus ingemiata residens, et per actorem fiscalem directorem ad reproducendum evocata in demonstrationem et stabilimentum suć nobilitatis adduxit, iudiciali censurć subjectis, eo quo debuit modo perpensis et ruminatis competit tabula regia Blasyum olim Székely de Somosd a Joanne quondam secundo Hungarić rege in anno 1566 ad quosdam fassionales super certa portione in possessione Somosd acquisita emanatas cum collatione juris regii, consensuales simul et donationales obtinuisse eademque bona a primo acquisitore, prćdicto Blasio Székely, in hćredes et posteritates ejusdem utriusque sexus devoluta, partim fćmineis sexus homines, partim modernos producentes promemorati, tamquam Blasii Székely in sexu virili descendentes possideri, etiam de praesenti; edoctum esset, porro contractualibus anno 1610 emanatis nobilem Nicolaum quondam Székely de Somosd, qui juxta elogia nonnullorum fatentium, ex auditu a majoribus precepto prolata Blasii consensualium impetratoris filius fuisse refertus, super quodam sessione deserta, et una terra arrabili in possessione Somosd, ejusque territorio existentibus transegisse; comprobatum est demum producentium Szekelyiorum familiam abantiquis semper tempori bus, in usu prćrogativć nobilitaris perstitisse, et in possessione Somosd nullam aliam familiam Székely cognominatam nobilitari prćrogativa gaudentem fuisse. Quibus modialitate in superioribus declarata, compertis et comprobatis etiam si armales in anno 1547 ab Isabella regina impetrate, ad comprobandam producentium nobilitatem in efficaces essent eorundem vices ab unde suplerent, consensuales simul et donationales a Joanne rege elargite, imo hac armalibus prćvalent et ad comprobandam legalem nobilitatem essent omnino sufficientissima, unde licet producentes genealogiam suam de gradu in gradum connectere, seque consensualium et armalium impetratori descendentes esse per omnes gradus comprobare nequivissent, bonorum tamen impetratorij donatorum, per modernos ejusdem successores Székelyios possessio, antiquos item nobilitatis usos, ab immemoriali tempore convincunt producentes, non ex alia familia esse, sed ab ipso bonorum inventore Blasio nimirum Székely descendisse; nihil itaque operantibus actoris directoris objectionibus, eosdem proveris nobolibus donatariis judicando decrevimus et committimus, prout decrevimus et commitimus per prćsentes harum nostrarum judicalis et autentici sigilli nostri transilvanici munimine roboratarum vigore et testimonio literarum mediante. Datum in libera regiaque civitate nostra Marus Vásárhely, die tertia mensis Aprilis, anno domini millesimo septingentesimo septuagesimo octavo. Paulus de Bethlen s. k. Daniel Zejk s. k. Mgr. Protonotar.»_{Sententia productionalis Nicolai et Francisci Székely de Somosd. Orsz. Levéltár. Erd. t. Sentent. Nr. 1234. Az előbb idézett protocollumból készült kivonat.}*
Az említett itélet szerint a marosvásárhelyi királyi tábla 1773 április 3-án a Somosdi Székely család produkáló tagjait, u. m. III. Miklóst és elhalt testvérének, III. Györgynek fiait, III. Istvánt, III. Jánost és IV. Ferenczet valóságos donatarius nemes embereknek nyilvánitotta s ebben az itéletben a királyi fiscus is megnyugodott, illetve ellene nem appellált s igy a sententia jogérvényessé vált. A per folyamán azonban a producensek a filiátionális próbát, vagyis a nemesség szerzőjétől való egyenes és törvényes leszármazást egy-két gradusnál nem tudták minden kétségen felül állóan bebizonyitani. E hiányt részben már fentebb pótoltam, midőn a család nemzedékrendjét közokiratokból 1670-ig levezettem, mert éppen a családtörténet első évszázadjára nézve nem tudták a producensek leszármazásukat közhitelü okiratokkal «de gradu in gradum» bizonyitani, hanem a legtöbb esetben családi hagyományra, a tanuk pedig hallomásra, néha régen olvasott, de időközben elveszett okiratokra hivatkoztak, ezeket pedig a királyi tábla természetesen nem vehette bizonyitékoknak.
Ma már megállapithatjuk, hogy a közzétett hivatalos nemesi összeirások minden pontjában megerősitik és hitelesitik a producensek által a per folyamán benyujtott és vitatott nemzedékrendet. A mellékelt nemzedékrend három első izének szigoru hitelességét azt hiszem a legkritikusabb genealogus előtt is igazolják a Székely Oklevéltár idézett adatai, I. Rákóczy György 1635-ik évi lustrája s az 1610. és 1670. évekből idézett adatok.
Az 1670 utáni nemzedékrendi leszármaztatáshoz a productionalis per egyik melléklete az 1757-ik évi tanukihallgatás_{Ez megvan a productionalis per hiteles másolatában, mely a családtörténet fontosabb irataival együtt S. Székely Sándor ref. pap birtokából a M. N. M. levéltárának tulajdonába ment át 1907-ben.}* szolgáltatja az adatokat. Ezen tanukihallgatás mindenik, azaz 32 tanuja, egybehangzóan vallja, hogy az exponens Székely Miklós (a nemzedékrendben a III-ik) édes atyja volt idősebb Székely György és ennek atyja Székely Gergely. Ezen Székely Gergelyt a hetven évesnél idősebb öt tanu személyesen ismerte, tehát 1690 táján még élt.
Már mostan kérdés, hogy ezen 1690 táján még élő Somosdi Székely Gergelynek ki volt az atyja? Ezt közvetve tudjuk meg egy 1693 november 12-én kelt osztálylevélből,_{A prod. per egyik melléklete. L. a M. N. M. levéltárában.}* melyben György fia megosztozik «egyenlő arányban» valószinüleg testvéreivel az osztálylevél következő sorai szerint: «Mi Paniti János Maros Széknek hites assessora és ifjabb Sipos István mindketten Maros Székben Somosdon lakó Nemes Személyek, kik az ide alább való dologban fogadott köz Bírák vagyunk. Agyuk ez Testimonialis Levelünket tenore presentium, hogy in hoc Anno 1693 die vero 12 mensis novembris, midőn volnánk megirt Maras Székben Somosd nevü faluban és annak felső fordulóban való határának felső falu végén az néhai nemes somosdi Székely Miklós nagy szántó földe felének szinén, jelen lévén mi előttünk az megirt néhai Székely Miklós ágán lévő posteritási és igaz haeresek ugy mint Székely István mostan Csittszentiványon lakó, Székely Mihály Folyfalván lakó, Székely György és az néhai Székely János Relictája Szövérdfi Borbára urától való édes gyermekeinek Ferencznek, Gáspárnak, Borbárának és Annának naturalis Tutrixa.»
Szükségesnek tartom itt előrebocsátani, hogy az itt emlitett Székely István Csittszentiványon állandóan megtelepedik és a családnak egyik ma is virágzó mellékágát alapitja, melyről alább fogok szólani.
A Folyfalvára költözött Székely Mihály utódairól ellenben semmi további adatunk ezidő szerint nincsen. Ugyanezt lehet elmondani a Székely János utódairól is. Állapodjunk meg tehát az osztálylevélben emlitett Székely Györgynél, kiről az 1757-ik évi tanuvallomásból tudjuk, hogy fia volt az 1690 táján még élő Székely Gergelynek, továbbá tudjuk, hogy 1693 november 12-én egyenlő arányban osztozik «néhai Székely Miklós ágán lévő posteritassi és igaz haeresek»-kel.
Emlitettem már, hogy a Somosdon maradt Székelyek között a nemességszerző Balázs két fia után a «Székely Miklós ága» és «Székely Gáspár ága» megkülönböztetés létesült, mely elnevezés majdnem kétszáz éven keresztül szerepel az egyes osztálylevelekben._{L. az 1777 aug. 8-án kelt birtoklevelet a M. N. M. levéltárában.}*
Tudjuk, hogy az 1693-as osztozók Székely Miklós ágán lévő utódok. Kérdés csupán az lehet – és ez az egyetlen vitás pont a somosdi Székelyek fő- és csittszentiványi mellékágának nemzedékrendjében – hogy az osztozók I. Miklós három fia közül melyiktől származtak? Erre nézve utbaigazit az 1693-as osztálylevél azon mondata, hogy az osztozók a néhai nemes somosdi Székely Miklós nagy szántó földe felének szinén» jelennek meg, tehát I. Miklós öröksége csak két részre oszlott, vagyis egyik fia magtalanul halt el és ez Gáspár lehetett, mert őt már 1670-ben I. Ferencz sem emliti a vicinus birtokosok között, mig I. Miklós másik két fiát Gergelyt és Balázst megemliti.
Hogy az 1693-as osztozók atyja, I. Miklós Gergely nevü fia volt, a mellett nemcsak a második nemzedékben (a producensekben) még bizonyára élénk emlékezetben lévő családi hagyomány szól, hanem a kortani adatokból folyó lehetőség, mely szerint I. Gergely 1618-tól_{L. az 1635. évi összeirást.}* 1693-ig, tehát 75 évet emberi korhatár szerint megérhetett és legfőképpen e mellett szólnak az 1757-iki tanukihallgatás tanui, kik közül a 70 évesnél idősebb tanuk személyes ismeretség alapján, a 70 évesnél fiatalabbak pedig hallomásból egyöntetüen vallják, hogy a producensek atyja idősebb Székely György (a nemzedékrendben a II-ik) Székely Gergelynek volt a fia.
Mindezekből következik, hogy az 1693-ik évi birtokelosztást I. Gergely halála tette szükségessé s az osztozók pedig az 1693 táján elhalt I. Gergely gyermekei voltak. Ezek szerint elérkeztünk a Somosdi Székely család nemzedékrendjének levezetésében a nemességüket 1778 április 3-án királyi táblai itéletben igazolt és megerősitett III. Miklós és III. Györgyhöz. Eddig a család genealogiáját I. Miklós ágán eleitől végig folytonosnak és okmányokkal igazolhatónak találtuk.
Most már minden további leszármazást a nemességöket igazolt III. Miklós és III. Györgyhöz kell kötnünk. Először is megállapitjuk ezeknék születési és halálozási évszámát. Egy 1763 márczius 15-én kelt tanuvallatás_{A M. N. M. levéltárában.}* alkalmával III. György 66 évesnek, III. Miklós pedig 58 évesnek találtatott, vagyis az előbbi 1697-ben, az utóbbi 1705-ben született. III. György az 1778 április 3-iki itéletkihirdetéskor már nem élt és III. Miklós nevével sem találkozunk az 1781-ik évi homagiális esküjegyzőkönyvben.
Az 1781-ik évi,_{Ifj. Dersi Biás István, a gróf Teleki levéltár levéltárosának birtokában Maros-Vásárhelyt.}* 1791-ik évi_{Maros-Torda vármegye levéltárában.}* és 1792-ik évi_{Maros-Torda vármegye levéltárában.}* nemesi homagionalis eskütétel jegyzőkönyveiben már a család hatodik és hetedik izével találkozunk. Mindháromban emlittetik, mint armálista II. Gergely, III. István, III. János és IV. Ferencz; ezekhez hozzájárul az 1791-ik évi összeirásban I. Dávid s az 1792-ik éviben IV. István IV. János és V. György.

A SOMOSDI SZÉKELY (ZEKEL) CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.; Székely (Zekel) I. Balázs de Somosd sz. 1520 körül, † 1575 körül; I. Gáspár sz. 1550 körül, † 1613 körül; Katalin; I. Miklós sz. 1560 körül, † 1628–1635 között; I. János sz. 1580 körül, † 1625–2635 között; I. György sz. 1623; I. Ferencz † 1670 körül; I. István sz. 1613; II. Balázs sz. 1611; I. Gergely sz. 1618, † 1693; II. Gáspár sz. 1628; II. Miklós sz. 1633. † 1670 körül; I. Márton; Katalin; Judit; I. Mihály; II. György; II. István neje: Kiss Judit. A csittszentiványi mellékág alapitója; II. János neje: Szövérdfi Borbála; – 1693-ban, mint csodálatos emberek, egyenlő arányban osztoznak –; II. Ferencz sz. 1670 körül. További leszármazás bizonytalan; III. Miklós sz. 1705, † 1778–1781 között neje: Illyés Krisztina; III. György sz. 1697, † 1763–1778 között neje: Ferenczi Erzsébet; III. Ferencz; III. Gáspár; Borbála; Anna; II. Gergely neje: Ábrahám Klára; Borbála férje: Fodor Márton; Mária férje: Imre Dániel; III. István neje: Sipos Eszter; III. János sz. 1739. † 1819 neje: Darkó Krisztina; IV. György; IV. Ferencz † 1820 körül neje: Ádámosi Mária; I. Sándor sz. 1801, † 1844 neje: Székely Anna; III. Balázs sz. 1792, † 1849 neje: Henter Anna; III. Gergely sz. 1799 neje: Pap N. Somosdról Fintaházára költözött; V. György neje: Szilágyi Mária házasság: 1800; Sára férje: Jánosi János; IV. István; Judit férje: Paniti János; I. Dávid sz. 1765. † 1834 neje: Sebestyén Teréz; IV. János sz. 1781, † 1831 neje: Ádámosi Mária házasság: 1804; I. Izsák sz. 1789 neje: Ferenczi Zsuzsa házasság: 1814; I. András neje: Fodor Anna házasság: 1818; V. Ferencz sz. 1782, † 1838 neje: Sepsi Sára házasság: 1804; II. Izsák sz. 1846 magtalan; I. Lajos sz. 1840 neje: Szász Zsuzsánna házasság: 1865; II. Imre sz. 1826, † 1903 neje: Dóczi Eszter házasság: 1855; II. Ábrahám sz. 1834 neje: Nagy Eszter házasság: 1858; Anna férje: Henter Sándor; III. Mózes neje: Fodor Anna; IV. Péter 1880; III. Lajos sz. 1867 neje: Sipos Eszter házasság: 1890; IV. József 1880 neje: Szilágyi Kata; Kata 1874 férje: Bodó Ferencz; IX. György 1877, † 1902; XIII. Ferencz 1868; III. Károly sz. 1866 neje: Sipos Borbála házasság: 1894; IV. István 1873 neje: Henter Lina házasság 1900; VIII. György sz. 1863 † 1900 neje: Székely Póli magtalan; IV. Sándor sz. 1869 1. neje: Székely Eszter, 2. neje: Kerekes Eszter; III. Péter sz. 1864 neje: Fekete Póli; Lina 1861 férje: Heter Mózes; VII. Imre 1860 neje: Dóczi Póli; IV. Márton sz. 1856, † 1903 neje: Bodó Zsuzsa házasság: 1879; Póli 1896; Amália 1899; VII. Péter 1890; II. Zsiga 1898; Póli 1901; Eszter 1903; Eszter 1901; Karolin 1904; Rákhel 1906; VI. Károly 1880; Eszter 1883 férje: Székely Sándor; Eliza 1885; Rákhel 1887; XI. György 1896; VII. József 1906; Regina 1906; III. Ábrahám 1899; VI. Imre neje: Solyom Borbála; Anna 1. férje: Székely Károly, 2. férje: Székely Ferencz, XII. Ferencz neje: Vress Anna Ludason laknak; II. Lajos sz. 1852 neje: Veress Zsuzsa házasság: 1877; X. Károly; Zsuzsa; XXI. Ferencz 1898; V. Mózes 1881; Juliska 1878; VIII. Károly 1882; VI. József 1896; I. Imre sz. 1838 1. neje: Henter Rákhel, 2. neje: Székely Anna; V. Gergely sz. 1828 1. neje: Kiss Eszter, 2. neje: Ádámosi Sára; Katicza férje: Tóth Márton; IV. Gergely; Eszter sz. 1803 férje: Szilágyi Mihály; Sára sz. 1801 férje: Lénárth József; XI. Ferencz Karácsonyfalván lakik; V. István sz. 1875. Fintahzán lakik; Rákhel; Eszter sz. 1871 férje: Dóczi Zsiga; V. Imre 1864 neje: Sipos Rákhel házasság 1889; Óli 1898; III. Mihály 1903; Eszter 1901; Lujza 1890; IX Károly 1893; V. Márton sz. 1874 neje: Paniti Juliska; Juliska sz. 1871 férje: Dóczi Márton; Zsuzsa 1853 férje: Székely Lajos; VIII. Márton 1900; VI. Gergely 1902; Vilma 1904; I. László 1906; IV. Balázs neje: Henter mária, házasság 1840; Eszter sz. 1841; Mária sz. 1843, † 1905 férje: Dóczi János; II. Károly sz. 1861 neje: paksi Krengel Irma; I. Zsolt 1893; Juliska 1890; I. Antal sz. 1803 magtalan; I. Zsigmond sz. 1798 neje: Székely Krisztina házasság: 1829; Krisztina férje: Sándor László; Róza sz. 1843 férje: Aszalós János; Eszter 1868 férje: Ferenczi Lajos; XII. Ferencz sz. 1855 neje: Szabó Marcella; Róza 1892; IV Viktor 1894; Marcella 1898; II. Sándor sz. 1800 neje: Henter Zsuzsa házasság: 1825; IV. Imre † 1878 Fintaházán; II. Márton 1826 † 1848 után orosz fogoly; II. József 1828, † 1898 neje: Fodor Anna házasság: 1860; VI. Márton 1860 neje: Székely Ilona házasság: 1885; IV. Károly 1868 neje: Székely Borbára házasság: 1893; Erzsi sz. 1902; Ilona 1896; II. Antal 1894; Póli 1897; VIII. József 1901; I. Sámuel sz. 1800, † 1848 neje: Nagy Sára; III. Sándor 1830, † 1876 neje: Ádámosi Eszter házasság: 1859; VII. sz. 1836 † 1879 neje: Solyom Borbála házasság: 1865; IV. Lajos 1871; V. Péter 1874; V. Sándor 1862 neje: Henter Biri; V. József 1865 neje: Mezei Ágnes; IV. Mózes 1871 neje: Incze Róza; XII. György 1895; Ágnes 1898; XII. Károly 1904; Róza 1900; VII. Mózes 1901; XV. Ferencz 1870 neje: Henter Lina; Eszter 1875 férje: Sipos Mihály; VI. György sz. 1820 neje: Paniti Eszter; X. Ferencz magtalan; Zsuzsa férje: Dóczi János; Eszter férje: Debreczeni Áron; V. Károly neje: Székely Anna; IV. Ábrahám; XI. Károly 1880 neje: Henger Rákhel házasság: 1902; XXIV. Ferncz sz. 1902; VI. Viktor 1903; Vilma 1905; VI. Ferencz sz. 1805 neje: Szász Borbára; VIII. Ferencz sz. 1840 neje: Kakassi Juliánna; VII. János sz. 1842 Háromszéken gazdatiszt; I. Viktor neje: Paniti Lujza; VI. István neje: Sipos Rákhel; XIV. Ferencz neje: Sipos Eszter; IV. Zsige; XXIII. Ferencz; VIII. István; V. Lajos; IV. Mihály; V. Viktor; VIII. János; VIII. Péter; I. Pál; – születtek: 1885–1905 között. –; I. Péter sz. 1824 neje: Solyom Eszter házasság: 1850; II. Péter sz. 1857, † 1893 neje: Sipos Poli házasság: 1884; Biri sz. 1852, † 1872; Lina 1851 férje: Solyom Lajos; Poli 1859 férje: Sipos Lajos; XVI. Ferencz 1881, † 1904; VI. Péter 1887; II. Mózes neje: Sipos Anna; I. Károly sz. 1852, † 1905 1.neje: Horváth Druzsina, 2. neje: Sándor Biri; Anna férje: Trózner Ferencz Folyfalván; Karolina 1886 férje: Székely Károly; VI. Mózes 1888; Lujza 1890; XX. Ferencz 1893; Anna 1895; Julcsa 1899; V. János neje: Solyom Anna magtalan; VI. János neje: Nagy Regina; I. Elek sz. 1835, † 1902 neje: Kocsis Kata; Krisztina férje: Székely Ferencz; Rákhel sz. 1845, † 1905 férje: Henter Ferencz; Eszter férje: Székely György Koronkában lakik; I. Árpád 1861 Fintaházán laknak; VII. István 1876 neje: Páder Eliz Hagymásbodorban laknak; Ilona 1864 férje: Székely Márton; V. Balázs sz. 1853 neje: Nagy Anna házasság: 1878; Poli 1881; Biri 18855; Regina 1889; X. György 1893; Eszter 1861 férje: Nagy Mihály; III. József sz. 1847, † 1892 neje: Jáos Eszter; Lina 1877; Eszter 1881; V. Gáspár sz. 1821, † 1880 1. neje: Székely Anna, 2. neje: Ádámosi Eszter; VII. Ferencz sz. 1809 † 1839 neje: Solyom Teréz magtalan; I. József; I. Mózes sz. 1826, † 1902; neje: Rácz Krisztina; III. Márton sz. 1850 neje: Sipos Karolina; Lujza sz. 1873 férje: Benkő György; II. Viktor 1878 neje: Rácz Lujza; VII. Károly 1881 neje: Székely Nina; XVII. Ferencz 1884; VII. Márton 1887; Rákhel 1891; IV. Imre sz. 1844 neje: Dóczi Róza; IX. Ferencz sz. 1855 neje: Székely Anna; Zsuzsa sz. 1858 férje: Nagy Ferencz; XVIII. Ferencz 1890; Póli 1880; III. Viktor 1888; XIX. Ferencz 1892; III. Zsiga 1899

Ugyanitt mindhárom évben bejegyzi nevét két Somosdi Székely Mihály szabad székely és Somosdi Székely József szintén szabad székely, kiket azonban a család nemzedékrendjébe beilleszteni nem tudok. Valószinüleg I. Gáspár ágán lévő leszármazók. Az emlitetteken kivül megjelenik az idézett esküjegyzőkönyvekben egy ujonnan Somosdra költözött Székely nevü szabad székely család két férfival, ugymint Ilenczfalvi Székely Ferencz és Mártonnal. Tehát, ha a productionalis per idejéig csak egyféle Székely nevü család lakott Somosdon, nemsokára, mint uj betelepülők, az Ilenczfalvi Székelyek jöttek oda, kik már nem ármálista nemesek, hanem szabad székelyek. Később, a XIX. század első felében, egy harmadik Székely nevü család, a gógánváralyai nem nemes Székelyek is Somosdra költöztek és utódaik ma is ottan élnek._{Somosdi Székely Károly (a főágon II-ik) igazgató-tanitó szóbeli közlése.}*
A nemzedékrend hatodik és hetedik izének vérszerinti összefüggését a nemességüket bebizonyitó III. Miklós és III. Györgygyel közhitelüen bizonyitja egy 1819 november 22-én kelt divisionalis levél,_{M. N. M. levéltárában.}* melyben a producensek unokái elosztják egymás között az ősi birtokot. A nemzedékrendet 1819 után, sőt egyes születési és halálozási évszám tekintetében már 1780-tól kezdve a somosdi református egyház anyakönyvei alapján állitottam össze, melyben többek szóbeli utmutatásán kivül igen nagy segitségemre volt Somosdi Székely Károly (a főágon II-ik) állami igazgatótanitó.
A nemzedékrend hetedik és nyolczadik izének élő tagjait fölsorolja az 1838-ik évi nemesi hódolati hitlevél jegyzőkönyve._{Maros-Torda vármegye levéltárában.}* E szerint Somosd községéből hódolati esküt tettek: Somosdi Székely Sándor (I), Balázs (III.), Gergely (III.), Izsák (I.), András (I.), Balázs (IV.), József (I.), Sándor (II.), Zsigmond (I.), Sámuel (I.), Péter (I.), Mózes (II.), Ferencz (VII.) és János (VI.) ármálisták, továbbá ugyancsak Somosdi Székely id. Márton, id. Péter, Pál és David nemesek, kiknek helye a nemzedékrendben nem határozható meg közelebbről.

II.

A csittszentiványi mellékág immár több, mint 200 éve, hogy kivált a Somosdon maradt főágból. Ezen kiválás után több, mint 100 éven keresztül alig maradt fenn a mellékágról másféle följegyzés, mint olyan, mely a Somosdon maradt rokonokkal való érintkezésről, vásárlásról, osztozásról vagy perlekedésről szól.
1693 november 12-ikére a csittszentiványi mellékág megalapitója, I. István (a főágon II-ik) már mint csittszentiványi lakos ment Somosdra az ősi birtokon való osztozás czéljából._{Lásd a főágnál idézett 1693. évi osztálylevelet.}* Ettől az I. Istvántól a Csittszentiványon resideáló Somosdi Székelyek a marosvásárhelyi királyi tábla előtt hitelesen leszármaztatták magukat 1832-ig._{Lásd az 1832 ápr. 7-én kelt itéletet és az 1765. évi február 4-iki tanukihallgatást az Orsz. levéltárban Prot. protonot. 1830–41. az 56-ik per.}* Puszta genealogiai érdekü adatokon kivül más irott emlék az egyes családtagokról nem igen maradt reánk. I. Istvánról a már emlitetteken kivül még csak azt tudjuk, hogy felesége Kiss Judit volt_{Lásd az 1832 ápr. 7-én kelt itéletet és az 1765. évi február 4-iki tanukihallgatást az Orsz. levéltárban Prot. protonot. 1830–41. az 56-ik per.}* és 1693 körül született fia György.
Ennek az I. Györgynek «Somosdon a Czintermen alól a Székely familia osztatlan gyümölt es és régi tóhelyekben része lévén, a maga abéli részét eladá örökösen Székely György és Miklós uramnak 15 magyar forintért.»_{Az eredeti szerződés a M. N. Múzeum levéltárában.}* 1733 október 27-én. I. Györgynek az emitett 1832-ik évi hiteles leszármaztatás szerint két fia volt, u. m. I. Miklós és I. Balázs. I. Miklós atyjának Somosdon osztály szerint jutott belső jószágát «minden erdőbeli részeivel egyetemben» eladta zálogba és ezt 1817-ben Székely Gergelyné Ábrahám Klára birta a fiaival, miért a csittszentiványiak perelnek is a somosdi atyafiakkal._{Maros-Torda vármegye levéltárában.}*
I. Balázsnak három fia volt, u. m. I. Ferencz, I. Zsigmond és II. Balázs, kik az 1792-ik évi nemesi homagialis eskületételkor_{Maros-Torda vármegye levéltárában.}* mint ármálisták irták be nevüket, mig unokatestvérük, II. György, mint Csittszentivány falu követe, tehát mint nem nemes ember irja be nevét ugyanoda. Pedig ugyanezen Györgynek atyja 1781-ik évi homagionalis esküjegyzőkönyv 57-ik lapján mint ármálista jegyezte be nevét a csittszentiványi nemesek közé._{Ifj. Dersi Biás István levéltáros birtokában Maros-Vásárhelyen.}* Látjuk tehát, hogy a vármegye egyszer elismerte, máskor meg nem ismerte el a csittszentiványi Székelyeket ármális nemes embereknek.
Ezért aztán 1799-ben II. György és fia, I. József a marosvásárhelyi királyi Táblán pert inditottak, hogy őket is, mint a somosdi atyafiakat, a kir. tábla donátárius nemes embereknek itélje._{Orsz. Levéltár. Protoc. protonot. 1790–1803. 202–212. lapokon.}* Ebben a perben a megnemesitett Somosdi Székely István (főágon III-ik), János (III.) és Ferencz (III.): «bizonyos tudásból vallják, hogy a Producens Székelly fiaknak elei az ő eleikkel edjek voltak és Somosdról szármasztak Csitt Szent Iványra; a Producensek elei az ő Eleikkel egy természetü. Jószágot birtanak, edjütt osztoztanak, mint ezt a Divisionálissak bizonyittya és ma is birják azt a részt.»_{U. o. 207. l..}*
A királyi tábla 1800 május 21-én kelt itéletében utasitotta a producenseket, hogy: «a somosdi attyafiak vallomások szerént – kik az Elejik között való osztályról vallának – osztály, Csere és más Birtokról szolló Leveleiket producallják és azért ez uttal további productiora utasittatnak.»_{U. o. 212. l.}*
Ez irányban – ugy látszik – 17 éven keresztül semmi további lépés nem történt. 1817 május 10-én «Csitt Szentiványon residealó Somosdi Székely József és János» pert inditanak Somosdon lakó III. János, III. Ferencz, IV. István és II. Gergelyné ellen a «Székely örökség revindicatiója» érdekében._{Az erről szóló «littera citatoria» a M. N. M. levéltárában.}* A per eredményét nem ismerem, de úgy vélem, békésen intézték el az ügyet, mert már 1819 január 30-án II. György ujabb productionalis pert indit_{Orsz. Levéltárban: Protoc. protonot. 1830–1841. 56. per 417–436. lapokon.}* a főágon lévő Székelyek tanusága mellett.
Ezen perben a felperes II. György annak bizonyitására szoritkozott, hogy az 1778-ban donátárius nemeseknek itélt Székelyekkel egy törzsből való s azokkal jelenben is osztozó jószágot bir. Felhozta, hogy a királyi tábla sententiáiban többször van megemlékezés a Somosdról Csittszentványra átköltözött Székelyekről, sőt az 1778-ban végződött első productionalis per alkalmával úgy a királyi fiscus, mint a producensek ügyvédje – mint minden kétségen felül álló dolgot emliti fel, hogy köztudomás szerint a Csittszentiványon lakó Székelyek a Somosdon lakókkal egy családbeliek. Az itéletet_{U. o. 436. l.}* 1832 április 7-én mondották ki Maros-Vásárhelyen. Ezen itéletben a tábla: «bebizonyitottnak lenni láttya azt, hogy a Producens a Somosdról Csitt Szent Iványra által szállott Székely Istvánnak légyen a maradéka – sőt a Fatensek importálnák azt is, hogy a Producensek eleje a nemes somosdi Székely Familiából való lenne, a mint ma is a Somosdi nemes Székelyekkel a producens egy osztásu Jószágot birna». Azonban a personalis competentiát a kir. tábla nem találta tisztázottnak, mert a perbe csatolt egyik irat a csittszentiványi ág megalapitójának, I. Istvánnak atyjául Székely Balázst nevezi meg, mivel szemben a producens – szintén tévesen – Székely Miklós fiának teszi meg I. Istvánt. Ezen ellenmondás miatt a Producenset a kir. Tábla: «a fennforgó homálynak eloszlatása végett bővebb próbára» – utasitja.
Tudjuk, hogy I. Miklós már az 1635-ik évi lustrum előtt meghalt, különben is az 1693-as osztozókat ezen évi osztálylevél nem nevezi I. Miklós fiainak, hanem – a mint a főág történeténél kifejtettem – egyszerüen csak I. Miklós utódainak. Tényleg vitás csak az lehet, hogy I. Miklósnak melyik fia volt az 1690-es osztozók atyja. Én a főágnál közölt bizonyitékok alapján I. Gergelyt tartom az osztozók atyjának.
Több vitás pont a csittszentiványi ág nemzedékrendjében nincsen. A nemzedékrendet 1832 után, sőt egyes születési és halálozási évszám tekintetében már 1780-tól kezdve a csittszentiványi és bergenyei református egyházak anyakönyvei alapján állitottam össze, mely munkában nagy segitségemré volt Somosdi Székely Lajos (mellékágon I.) csittszentiványi ref. tanitó.

165A Somosdi Székely család csittszentiványi mellékágának nemzedékrendje.; Csittszentiványon residáló Somosdi Székely I. István (a főágon II-ik) 1693 november 12-én testvéreivel megosztozik, azután végleg Csittszentiványon marad neje: Kiss Judit; I. György sz. 1693 körül, † 1735 után; I. Miklós; I. Balázs; II. György sz. 1760 körül, † 1834 neje: Berkeszi Zsuzsanna; I. Ferencz neje: Albu Katalin; I. Zsigmond neje: Zöld Klára; II. István; Katalin sz. 1785 férje: Szatmári Pál; I. József neje: Kocsis Erzsébet házasság: 1799; Rákhel sz. 1800; I. János sz. 1790 neje: Lányi Sára; II. Miklós; II. Ferencz fiatalon elhaltak; Katalin sz. 1792; Juliánna sz. 1795; I. Márton sz. 1786; Katalin sz. 1790; Anna sz. 1795; III. István sz. 1796; II. Balázs sz. 1800; – Fiu ágon nincs leszármazás. –; Eszter sz. 1822 † 1879 férje: Kiss Ferencz; II. József sz. 1813 † 1895 neje: Zöld Judit; I. Pál gazdatiszt sz. 1811 Királyhágón túlra költözött; I. Károly sz. 1816 † neje: Bartha Mária; Justina sz. 1805 férje: Kozma József; I. Sándor gazdatiszt sz. 1816, † 1896 1. neje: székelykereszturi Kiss Róza helybeli ref. pap leánya 2. neje: Széll Zsuzsanna; I. András sz. 1827 neje: Török Zsuzsa; Zsuzsánna férje: Benkő Elek; I. Mihály sz. 1832. † 1900 neje: Szász Anna; III. Ferencz sz. 1836, † 1874 neje: Tóth Krisztina; Anna férje: Jánosi György; III. György; III. József neje Bartus Eszter; Ágnes férje: Tóth András; II. Mihály neje: Tóth Rákhel; IV. Ferencz sz 1855 neje: Szathmári Katalin; Zsuzsika sz. 1856 férje: Vargha János; Esztr férje: Veress János; III. János sz. 1858 neje: Sánta Karolina; III. Pál sz. 1862 neje Bartha Mária; II. András sz. 1870 neje: Tóth Eliza; Justina sz. 1873 férje: Kenyeres János; II. Pál sz. 1863 neje: Kovács Anna; III. Miklós sz. 1868 neje: Muzsnai Zsuzsika; II. Lajos sz. 1872 neje: Mátéfi Katicza; Ágnes férje: Zöld Sándor; Anna férje: Győrffi Pál; Katalin sz. 1877; Eszter sz. 1879; IV. József 1885; III. Mihály 1880; I. Elek sz. 1880; Katalin sz. 1889; Póli sz. 1894; IV. András sz. 1897; III. Sándor sz. 1891; V. Ferencz sz. 1895; V. Lajos sz. 1902; I.Viktor sz. 1869 neje: Fábián Eszter; Eszter sz. 1893; I. Lajos csittszentiványi ref. tanitó sz. 1861 neje: Bartha Róza; II. sándor marosszentkirályi ref. pap sz. 1848 neje: aldobalyi Rákossi Klára, R. Lajos ref. esperes leánya; II. Károly sz. 1893; II. Elek sz. 1897; IV. Miklós sz. 1903; Jolán sz. 1888; Giza sz. 1890; IV. Lajos sz. 1892; Róza sz. 1897; Margit sz. 1899; Anna sz. 1881; III. Lajos sz. 1883 tanár; III. Endre sz. 1889; Zsuzsika sz. 1886

A Somosdi Székely család nem azok közül való, melyek nemzetünk történetében vezető szerepet vittek. Tagjairól a köztörténelem keveset jegyzett fel. Ez a család a nemzetnek a közélet közkatonáit, névtelen hőseit szolgáltatta úgy a csatatereken, mint az egyházi, községi és vármegyei élet terén. A családnak azon tagjai is, kik vezető szerephez jutottak, nem fényben, hatalomban jártak elől, hanem a munka mezején, az egyházi, iskolai és községi élet terén vittek vezető szerepet. Régebbi századokban leginkább katonákat és földbirtokos gazdákat adott e család a nemzetnek. A XIX. századtól kezdve pedig egyre növekvő számmal léptek a család tagjai a közhivatali pályára mint tanitó, pap, tanár, mérnök stb. A család multja ezek szerint tisztes, messzire visszanyuló, feljegyzésre érdemes.
* * *
Ezen családtörténet befejezéséül utmutatásként hozzácsatolom a családnak Borsód-Harsányba szakadt mellékágáról azt, a mit megtudnom sikerült és a min tovább épiteni talán más valakinek – a ki közelebb él ezen mellékág lakóhelyéhez – sikerülni fog.
A család nemeslevelének jobb alsó sarkán a fölhajtáson áll a következő széljegyzés: «Perlecta publica armalis sine causa redita Marus-Vásárhely sediis iudiciariać generalis congregationis Martinus, Gregorius et Georgius Székely de Somosd in loco Borsodiensi comitatu Harsán, die 4-ta Junii, Anno 1731. Johannes Sárosi de Szent László ordinalis notarius» m. pr.
Az Országos Levéltárban lévő «Egri Káptalan Mutatója» V. k. 48. lapján 467. sz. alatt van a következő bejegyzés: «Armales reginć Isabellć Blasio Székely de Somosd anno 1547 Albe Gyule elargitć, et per Joannem Szalai item Székely ad transsummendum exhibite. Protoc.: LL, folio: 259, anno: 1768.» Ugyanitt 468. szám alatt: «Consensuales regis Johann's secundi, super cambiali fassione inter Petrum Oláh, Gasparem Nagy et Blasius Székely anno 1548 interventć, Albe Gyule anno 1567 emanata, ad transsummendum presente. Protoc.: LL, folio: 260, anno: 1768.»
Végül Csoma József a Turul 1904-ik évfolyamában emliti az 59. lapon, hogy a Somosdi Székely család czimerének hiteles másolata és hasonmása megvan Borsod vármegye levéltárában. Természetesen Erdélyből ilyen messzire ez a czimermásolat nem kerülhetett véletlenül, hanem valamelyik ideköltözött családtag érdeke folytán és valószinüleg nem magában áll ezen czimermásolat a megyei levéltárban, hanem több, a borsodmegyei ág történetére nézve fontos okirat társaságában. Vajha közölt utmutatásaimnak valaki hasznát venné a család borsodmegyei mellékága történetének megirásában.
S. SZÉKELY LAJOS.

EGY NŐI RENDJEL TERVEZETE II. FERENCZ KORÁBAN. I.

Az osztrák-magyar rendjelek között két rendjel van, mely tisztán csak nők részére adományoztatik. Az egyik az Eleonora császárné és királyné által 1668-ban alapitott csillagkeresztes rend, a másik az I. Ferencz József császár és király által 1898-ban alapitott Erzsébet-rend. A csillagkeresztes rend tagjai közé az alapszabályok határozmányai értelmében csakis oly római katholikus vallásu nők vehetők fel, kik a kamarási őspróbának megfelelő leszármazást, vagyis 8 apai és 8 anyai nemes őst tudnak kimutatni. Nem római katholikus vallásu nők, ha mindjárt az előirt nemesi őspróbát le is tudják tenni, e rendjelt nem nyerhetik el. Az Erzsébet-rendnél ily feltételek nincsenek, e rendjelt nemes és nem nemes, római katholikus és más vallásu nők egyaránt elnyerhetik, külömbség csakis, mint minden más rendjelnél, a rendjel osztályaiban van.
Kevesen tudják azt, hogy a XVIII. század utolsó évtizedében szó volt arról, hogy az osztrák-magyar monarchia és első sorban Magyarország nem római katholikus nemes, valamint az emlitett őspróbát kimutatni nem tudó, római katholikus nemes asszonyai részére egy uj női rendjel alapittassék, mely hivatva volt megszüntetni azt a kiváltságos helyet, melyet a csillagkeresztes rend az alapszabályaiban foglalt határozatok folytán elfoglalt.
Az uj női rendjel alapitásának terve gróf Balassa Ferencz volt horvát-dalmát bántól eredt, ki két részletesen kidolgozott emlékiratban foglalkozott e tervvel, melyek a báró Balassa családnak a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában letéteményezett levéltára iratai között őriztetnek.
Az új rendjel alapitásának gondolata Balassa grófban az 1790-es évek politikai eseményeinek behatása alatt merült fel, a mint azt emlékirataiban és a II. Ferencz császárhoz intézett előterjesztésében részletesen ki is fejti. Az új rendjel megalapitására a külső alkalmat pedig Mária Terézia császárné és királynénak 1793-ra várható lebetegedése adta volna.
Az új rendjelt Balassa Ferencz kétféle módon vélte megalapithatónak és pedig vagy a csillagkeresztes rend kibővitésével, mint annak egy külön osztálya, vagy pedig egy egészen uj rendjel alapitásával. E kétféle tervnek megfelelőleg dolgozta ki Balassa Ferencz emlékiratait is.
Ezeket az emlékiratokat Balassa gróf 1792-ben készitette el és 1793 január 25-én Schlossnigg udvari tanácsos és kabineti titkárral közlé azokat előleges betekintés és a netáni megjegyzések megtétele végett. A Schlossnigghoz irt levélben Balassa gróf megjegyzi, hogy a tervezetet az ő felségétől nyert szóbeli utasitás alapján készitette, és hogy a legközelebbi napokban az emlékiratokat a felség elé fogja terjeszteni._{A levél a b. Balassa család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban.}*
A Ferencz császárhoz intézett előterjesztés, melylyel Balassa gróf a tervezeteket a felséghez küldötte, a családi levéltár iratai között szintén fennmaradt. Közelebbi dátuma nincsen, a Schlossnigghoz intézett levél tartalmából következtetjük, hogy január 25-e után kelt. Ebben az előterjesztésben Balassa gróf körülményesen megindokolja, hogy mi birta őt a rendjel megalapitásának tervére.
Több mint 37 esztendei, a legfelsőbb uralkodóház szolgálatában eltöltött hivatalos működése alatt – így kezdi Balassa gróf előterjesztését – kezdettől fogva mindenkor oda irányult törekvése, hogy a királyi hatalom, a felség tekintélye Magyarországon minél jobban megerősittessék és kiterjesztessék, miután az országnak, alkotmányának, belső viszonyainak ismerete meggyőzte őt arról, hogy az ország valódi java csakis ezen az uton mozditható elő. E meggyőződéséből kifolyólag midenkor a legfontosabb feladatnak tartotta azt, hogy Magyarország nem katholikus nemessége, mely az ország lakosságának több mint egy harmad részét képezi, s a mely egész II. József koráig a királyi kormányzatnak legerősebb ellenzékét képezte, az udvar érdekkörébe bevonassék és az uralkodó személyével minél szorosabb kapcsolatba hozassék, mert csakis így nyerhet a királyi kormányzat szilárd talajt Magyarországon.
Évek hosszu során át szerzett tapasztalatok – így folytatja Balassa gróf előterjesztését – teljesen megismertették vele a magyar nemességnek gondolkodásmódját és arra a meggyőződésre jutott, hogy a rang, kitüntetés és a méltóság külső jelei a magyar nemességre sokkal nagyobb hatással vannak, mint bármely más ország nemességére, elannyira, hogy ezirányu szenvedélye még az önhaszon érzetét is háttérbe szoritja nála. Minthogy II. József császár dicsőséges uralkodása óta a politikai helyzet Magyarországon a protestáns nemességre nézve annyira javult, hogy a nem katholikus nemességnek az udvarral szemben tanusitott tartózkodó és gyanakvó magatartása mindinkább szünni kezd és az udvar a nem katholikus nemességtől, feltéve ha az vallása tekintetében háborgatásnak kitéve nincs, legalább is annyit várhat mint a katholikus nemességtől, elérkezettnek látszik az idő arra, hogy ő felsége valamely nyilvános és szembeötlő módon tanujelét adja a nem katholikus nemesség hüségébe vetett bizalmának, mi által annak ragaszkodását az uralkodó személyiségéhez örök időre biztosithatja. Tekintettel pedig arra, hogy – mint ezt számos család példája bizonyitja – Magyarországon a szép nemnek nagy befolyása van a férfi nem felfogására, érzületére, e czélt föltünés nélkül és legczélszerübben a magyarországi nem katholikus nők becsvágyának felébresztésével lehetne elérni.
Ezt szem előtt tartva – folytatja továbbá Balassa gróf – elsőben is a csillagkeresztes rend kibővitését tervezte első sorban a magyarországi, másodsorban az örökös tartományok nem róm. katholikus nemes hölgyei részére, kellő változtatásokkal, hogy a vallás és a vallási szertartások tekintetében felmerülhető nehézségek elhárittassanak. Az erre irányuló tervezet kidolgozása közben azonban mindjobban megerősödött benne az a nézet, hogy szükséges, hogy az uralkodó befolyása a nem róm. katholikus ifju nemesség neveltetésében is minél jobban gyarapodjék és tért nyerjen. Ennek folytán egy egészen uj rendjel alapitását czélszerübbnek tartja. Utal arra, hogy a szabadság és egyenlőség eszméi, a fegyelmezetlenség és erkölcstelen féktelenség mindjobban elharapódnak és különösen az ifjuság körében terjednek. Az uj rendjel alapitásával, az uj rendjel szabályába foglalandó rendelkezéseknél fogva, az uralkodó bizonyos befolyást nyerhetne a róm. katholikus és nem katholikus nemes ifjuság neveltetésébe. Hivatkozással a felségtől nyert szóbeli felhatalmazására a felség elé terjeszti mindkét irányu emlékiratát. Az uj rendjel alapitására a legjobb alkalom a császárnénak most várható lebetegedése volna akár fiu, akár leánygyermeke születnék. Fiugyermek születése esetén ez az örvendetes esemény szolgálhatna okul az uj rendjel alapitására, ha pedig leánygyermek születnék, a fiatal főherczegnőt keresztelése után elsőnek kellene fölvenni az uj rendjel tulajdonosai közé és ez által kölcsönözni az uj rendjelnek kiváló fényt és diszt. Egyébiránt e rendjel alapitásával dicső emlékü Mária Teréziának és férjének Ferencznek – ki mint királyi helytartó és korégens Magyarországon oly nagy népszerüségnek örvendett – emléke is méltó módon örökittetnék meg.
E felterjesztéssel ment fel a két emlékirat a császárhoz. Lássuk már most magát a két emlékiratot.
Az első emlékirat a csillagkeresztes rendnek egy uj, nem róm. katholikus nők részére szánt osztálylyal való kibővitésével foglalkozik. Három részre oszlik, az első rész a csillagkeresztes rend történetéről, a második a rend eddigi szervezetéről, a harmadik a tervezett – kibővitéséről szól. A két első rész általánosan ismert dolgokat tartalmaz, forrásul Manni és Wagner munkái a csillagkeresztes rendről szolgálhattak. Tartalmuk ismert voltánál fogva nem is foglalkozunk velük, hanem áttérünk mindjárt a harmadik részre.
Balassa gróf itt mindenekelőtt elmondja, hogy a csillagkeresztes rend tekintélyének időközbeni növekedése azt eredményezte, hogy a nem róm. katholikus nemesség asszonyai is ambitionálták azt maguknak, azonban a rend alapszabályainak intézkedései folytán azt el nem nyerhették. Egy nyelvre, erkölcsökre és vallásra nézve külömböző nemzetiségekből álló országban mindenkép szükséges, hogy az ország egyes rendei, azok tagjai a központi kormányzattal minél szorosabb kapcsolatba hozassanak. Ennek fontosságát már a rómaiak is belátták, a midőn a meghóditott provincziák lakosainak a római polgárjogot megadták és ezzel együtt a jogot és alkalmat arra, hogy állami méltóságokat is elnyerhessenek.
Hogy a női nemnek mily nagy befolyása van a férfi nem gondolkodására, erkölcseire és lelkére, azt Magyarországnak, a magyar nemességnek mostani állapota legjobban bizonyitja, ha összehasonlitjuk azt az előző idők állapotával. A női nem művelődésének fejlődése a XVIII. század második felében Magyarországon is nagy haladást mutat fel, jóllehet Magyarországon a nőnevelést szolgáló intézmények csak későbben vertek gyökeret és fejlődtek ki, mint a többi tartományokban. E körülményt annál is inkább kell méltányolni, mert tudvalevőleg a Mária Terézia által alapitott nőnevelő intézetek csakis a róm. katholikus vallásuak részére szolgáltak, a protestánsok azokból ki voltak zárva, miért is saját erejükre támaszkodva igyekeztek e rájuk nézve hátrányos állapoton segiteni. A nem római katholikus, protestán s nemességnek törekvése kezdettől fogva mindig arra irányult, hogy a római katholikus nemességgel egyenrangunak tekintessék és vallása ne képezzen akadályt méltóság, rang és czim elnyerésére. Dicső emlékezetü II. József császár rendelkezései folytán ezt legalább részben sikerült is elérniök, a mennyiben a protestáns nemes férfiaknak megvan a módjuk arra, hogy ép úgy mint a katholikusok czimhez, ranghoz, kitüntetésekhez jussanak. Ám a protestáns nemes nők e tekintetben hátrányban vannak, jóllehet Mária Terézia ideje óta mindenkép méltóknak mutatták magukat arra, hogy ép úgy mint a róm. katholikus nemes asszonyok külső kitüntetésekben részesüljenek.
A csillagkeresztes rend – így folytatja tovább az emlékirat – alapitása óta több rendbeli változtatáson ment keresztül, részben hogy ennek elnyerése régi nemes katholikus nők réséről megkönnyittessék, részben hogy ez által a protéstánsok a katholikus hitre való áttérésre birassanak. Ez az utóbbi remény nem vált be. A politikai viszonyok alakulása jelenleg mindenkép olyan, hogy nem mondható méltányosnak, hogy a protestánsok, kiknek száma több milliót tesz ki, e tekintetben is hátrányban legyenek. Az az általános felfogás, mintha a protestánsok a szent kereszt és annak symbolumai iránt nem viseltetnének kellő tisztelettel, hanem azokat egyenesen megvetik, nem állhat meg, mert ez magából a protestáns vallásból, illetve Luther tanaiból megczáfolható. A protestánsok az emberiségnek Krisztus kinszenvedése által történt megváltását ép úgy hiszik, mint a katholikusok, náluk a nagypéntek ép oly ünnep, mint a katholikusoknál stb. Ugyanez áll az illyr (görög) vallásuakra is, mert ezek kezdettől fogva ép a szent keresztet tartották a legnagyobb tiszteletben. Tekintetbe véve mindezt, s tekintettel arra, hogy Európaszerte megnyilatkozik a törekvés, hogy az alattvalókat minél szorosabb kapcsolatba hozzák az állami hatalommal, tekintettel továbbá arra is, hogy a Szent István rendet nem katholikusok is elnyerhetik és azt viselik is, pedig ennek a jelvénye is a kereszt, elérkezettnek látszik az idő arra, hogy a csillagkeresztes rend a nem róm. katholikus nemesség női tagjaira is kiterjesztessék. Ez annál könnyebben történhetik meg, mert vallási tekintetben az alapszabályokon csak kevés változtatást kellene tenni, az pedig nagyobb nehézséget nem okozna, mert minden egyes nagymesternőnek megvan a joga az alapszabályok megváltoztatására. Az uj rendjelosztály alapitásánál, illetve a rendjel megállapitásánál azonban bizonyos szempontokat mégis figyelembe kellene venni és pedig a következőket:
Minthogy a katholikus nemesek Magyarországon, Erdélyben és a kapcsolt részeken oly nagy számmal vannak, hogy a monarchia többi tartományainak nem katholikus nemessége vele sem számban, sem vagyoni tekintetben nem hasonlitható össze és ezért ép a magyar nem katholikus nemesség megnyerésére kell a fősulyt fektetni, az uj rendjelvényt szorosabb összeköttetésbe kell hozni a magyar czimerrel. Minthogy a magyar czimernek fő alkotórészét a kettős kereszt képezi, ezt kellene a rendjelvény fő alkotórészéül venni, annál is inkább, mert ennek a formája nem üt el tulságosan a csillagkeresztes rend jelvényétől a kereszttől és a kettős kereszt a csillagkeresztes rend alapitására való emlékeztetést sem zárja ki. Minthogy pedig a magyar czimer hármas zöld halma semmiképen sem függ össze a kettős kereszttel, ezeket bátran el lehet hagyni az uj rend jelvényéből.
Hogy azonban az uj rend és a csillagkeresztes rend közti kapcsolat külsőleg kifejezésre jusson, a kettős kereszt körül 10 csillag alkalmazandó. Egy nagyobb csillag a kereszt csucsa felett, három kisebb csillaggal együtt. E négy csillag közül a nagyobbik Magyarországot, a többi három pedig Horvát-, Dalmát- és Szlavonországot jelképezi; a többi 6 csillag a kereszt két oldalán nyerne elhelyezést, három-három minden oldalról. Ezek Galicziát, Lodonieriát, Kúnorszagot, Szerbiát, Bolgárországot és Rámát jelképezik, a mely országokban Szent István fáradozásai folytán terjedt el a kereszténység. A kereszt jobb oldalán F. II. bal oldalán M. T. II. betük alkalmazandók, az alapitó Ferencz császár és neje Mária Terézia nevének kezdőbetüi. A kereszt alsó szárán az osztrák czimerpaizs van elhelyezve. Az egész zöld alapra van helyezve, melynek körülfutó szalagján a rend jelmondata olvasható «Fecit unaque unum».
Az uj rendjelvény tehát a fentiek alapján a következőkép szerkeszthető meg: zöld medaillonban ezüst kettős kereszt, alsó szárán az osztrák czimerpaizszsal. A kereszt körül kilencz apró csillag, a tizedik nagyobbik a kereszt csucsa fölött lebeg. A kereszttől jobbra F. II. balra M. T. II. betük. A medaillont körülfutó szalagon a rend jelmondata: Fecit unaque unum. A leirás kissé homályos, nem mondja meg a jelvény alakját, vajjon tojásdad vagy kerek-e, nem mondja meg, hogy a csillagok, a monogrammok és a jelmondat betüi arany vagy ezüst szinüek, valamint azt sem, hogy a jelmondat szalagja minő szinü. A jelvény főalakjából a kettős keresztből, a jelvény zöld alapszinéből és az I. osztály csillagjából következtethetjük, hogy az egészhez a Szent István-rend szolgált mintául, tehát a kettős kereszt ezüst, a mondatszalag fehér arany szegélylyel, rajta a felirat arany betükkel, ép úgy arany szinüek a csillagok és a monogrammok betüi. Nem mondja továbbá, hogy vajjon a rendjelvény koronán, csokron, vagy csak egyszerü karikagyürün függ-e.
A rend szalagja a Szent István-rend szalagjával azonos, zöld szinü, mindkét szélén vörös szegélylyel.
A rend élén a császárné-királyné áll mint nagymesternő. Őt követik rangban két elsőosztályu és négy másodosztályu segédnő, azután a többi rendtagok. A rend személyzetéről alább lesz szó.
A rendjelvényt a rendtagok valamennyien a fent leirt formában hordják és pedig a nagymesternő és az I. osztályu assistensnők a rendszalagon a jobb vállon át a bal oldalon, a másodosztályu segédnők nyakban, a többi rendtagok bal mellükön. Azonkivül a nagymesternő és az I. osztályosak mellükön egy a Szent István-rend nagy csillagjának mintájára készült csillagot, a rendjelvénynyel ékitve hordanak. A II. osztály által viselt csillag a Szt. Januarius-rend csillagjához hasonló, vagyis nyolczágu, csucsain golyókkal ellátott csillag, hasonlókép a rendjelvénynyel ékitve.
Minthogy e rendjel elfogadása illetve viselésével semminemü lelki, vallási kényszer nincs öszszefüggésben, az uj rendnél vallási tekintetben csakis a kereszt tiszteletére kellene a fősulyt helyezni és ennek megfelelőleg oly határozmányokat hozni, melyek szerint a nem róm. katholikus tagok tisztán a kereszt külső tiszteletére vannak kötelezve, hogy így, különösen a rendi ünnepélyeknél a rendjelvény viselésében a külömböző vallásuak között külömbség ne legyen. Más szóval Balassa gróf azt akarta ezzel mondani, hogy a rend ünnepnapján a nem róm. katholikus rendtagok is viselik ugyan a rend jelvényét, a nélkül, hogy a rend katholikus tagjaira vonatkozó és vallási intézkedéseket tartalmazó szabályok rájuk nézve érvénynyel birnának. Erre Balassa gróf az emlékiratban külömböző, nagyrészt theologiai argumentumokat hoz fel, de az eredetiben ez a rész ki van huzva, úgy látszik a császár elé juttatott emlékiratból ezt a részt kihagyta. Minthogy ez a rész a rendjelre magára érdemleges dolgokat nem tartalmaz, mi is mellőzzük e résznek ismertetését.
A mi már most a rend elnyeréséhez szükséges feltételeket illeti, Balassa gróf a rendjelt nemcsak a főrangu családok nőtagjainak szánta, hanem a köznemesi osztály nőtagjai részére is, a mennyiben azok a következő feltételeknek meg tudnak felelni:
A rendbe való fölvételért folyamodók kötelesek kimutatni, hogy családjuk már 300 évnél régibb nemes, vagy pedig banderialis származásu, ennek hiányában pedig négy apai és négy anyai nemes őst kötelesek kimutatni. A mennyiben e feltételeknek a folyamodó eleget tenni nem képes, a királyné mint nagymesternő fölmentést adhat a nemesi próba kimutatása alól, mely esetben minden egyes hiányzó ősért bizonyos, az illető családja által a királynak és az államnak tett szolgálatai tekintetbe vételével megállapitott pénzösszeget kell a rend pénztárába befizetni.
Olyanok, kiknek férjei kiváló szolgálatokat teljesitettek az uralkodó és az állam körül, a mennyiben a hatóság részéről terjesztetnek fel a felséghez, a rendjelet, ha a szükségelt őspróbát nem is tudják kimutatni, a dij lefizetése nélkül nyerik el.
A rendjel elnyerését czélzó folyamodványok a felséghez nyujtandók be, a kellőkép felszerelt őspróbával egyetemben.
Hogy a rendjel minél nagyobb tekintélyt nyerjen, az ő felsége gyermekei és nővérei részére is adományoztassék azzal, hogy az uj rendjelvényt a csillagkeresztes renddel együtt viseljék.
A rendjelt ő felsége nem mint császárné, hanem mint magyar királyné adományozza.
A rendjelt külföldi protestans uralkodónők is elnyerhetik.
A rend tagjai közül 6, az ú. n. assistensnők osztályát képezik, a kik közé, akár a csillagkeresztes rend kibővitésével alapittatik meg a rend, akár egy egészen uj rendjel alapittatik, nehány katholikus német és magyar hölgy is vétessék be, esetleg néhány a külföldi uralkodónők közül. Ezeknek feladata volna a külföldről jövő kérelmeket a királyné elé juttatni; és azokról irásbeli véleményt adni.
Mindegyik, a rendbe fölvett tag, ő felségétől a királynétól egy erről szóló okmányt kap. Szükséges továbbá, hogy a rendről egy külön privilegiális levél állittassék ki, a mely a vármegyékben, s egyáltalán mindenfelé közzéteendő volna azzal a megjegyzéssel, hogy Magyarországon a rend tagjai rangsor szerint ünnepélyes alkalmakkor a palotahölgyi teendőket végzik és erre Bécsben is joguk van. Ez a határozat a rend szabályaiba külön is felveendő.
A rend ügyeinek ellátására egy külön kanczellár neveztetik ki, mellette egy alkanczellár müködik, azonkivül egy előadó, udvari tanácsosi rangban. A kanczellári méltóságot legczélszerübben úgy lehetne betölteni, ha a régi királynői kanczellári méltóság visszaállittatik és e méltóság viselője egyuttal a rend kanczellárja is volna. Ennek feladatát képezné kezdetben a beérkezett folyamodványok átvizsgálása és az okmányok kiállitása. Mellette ideiglenesen egy titkár alkalmaztatnék Schlossnigg udvari tanácsos és kabinettitkár személyében, a szükséges irodai személyzettel, kik a helvét és ágostai vallásbeliek közül veendők.
A rend személyzete közöl a kanczellár, alkanczellár és az előadó titkár a rend jelvényének viselésére szintén fel vannak jogositva. És pedig a kanczellár a rendjelvényt és csillagot úgy mint a nagymesternő, illetve az I. osztályosok, az alkanczellár úgy mint a II. osztályosok, az előadótitkár úgy, mint a többi rendtagok viselik.
A rendért bizonyos dijak járnak és pedig az I. osztály dija 6000 frt, a II. osztályé 4000 frt, a többi rendtagok 1000 frtot fizetnek. Az I. osztályu assistensnőket azonkivül az excellentiás czim illeti meg, a mennyiben e czim esetleg már férjük állásából kifolyólag őket meg nem illetné. Ezt a pontot azonban Balassa gróf a fogalmazványban szintén törölte, miért is nem tudjuk vajjon a császár elé terjesztett szövegben e pont benn maradt-e vagy sem?

II.

A fent ismertetett tervezet kidolgozásánál Balassa gróf számolt mindazokkal a nehézségekkel, melyek a csillagkeresztes rendnek nem katholikusokra való kiterjesztésénél fölmerülhettek. Számolt különösen a nem katholikus vallásnak érzékenységével, nehogy olybá tünjék fel, mintha az uj rendosztály bizonyos lelki kényszert foglalna magában. Tisztában volt azonban azzal, hogy e nehézségeket egy egészen uj rendjel alapításával el lehet kerülni és a tulajdonképeni végczél mégis el volna érve. Azért egy másik tervezetet is dolgozott ki, mely egy egészen uj rendjel alapitását tárgyalja.
Ez az uj rendjel a Mária-Ferencz női rendjel nevet viselte volna. A rendjelvény alakjára nézve e tervezet nem ad közelebbi felvilágositást, csak annyit mond, hogy a jelvénybe az alapitók neveinek kezdőbetüi M. T. II. és F. II. fölveendők. Valószínü azonban, hogy az uj rend jelvényét Balassa gróf a fönt leirttal azonosnak tervezte, szalagja legalább ugyanaz volt, mint az előbb leirt, t, i. zöld, mindkét szélü vörös szegélylyel; a szalag szélessége az I. osztálynál a Szent István-rend nagy keresztjének, a II. osztálynál pedig a rend II. osztálya szalagjával volt egyenlő, a III. osztály szalagja a Szent István-rend kiskeresztjének szalagjával egyezik. A rendjelvény viselési módja ugyanaz, mint a hogy föntebb leirtuk, azzal a különbséggel, hogy az uj rendjelnél az I. és II. osztálynak mellcsillagja nincsen. E helyett a rendjelvényt drágakövekkel diszithették és pedig az uralkodóház tagjai minden további engedély nélkül, mig a többi rendszalagok csak akkor, ha ez nekik különös kitüntetésképen külön megengedtetett.
A czél az uj rendnél az előző tervezetben emlitett általános politikai czélokon kivül még az ifjuság nevelésének javitása és azokba tiszta erkölcsi alapelvek plántálása volt, hogy az akkori modernebb eszmék káros befolyása az ifjúságra ellensulyoztassék.
A rendbe való fölvételre a tervezet általános és részleges határozatokat állapit meg. Az általános határozatok a következők:
Minden egyes rendtag esküvel fogadja, hogy jó cselekedetek és tettekkel igyekszik kimutatni arra való érdemét, hogy a rendnek tagja lehet. Kötelességeit mint hitves és anya pontosan, lelkiismeretesen és hiven teljesiti. Gyermekeit, esetleg idegen árva gyermekeket valódi keresztény nevelésben részesiti. Mindkét nembeli gyermekeit kora ifjuságuktól fogva Isten és a keresztény vallás tiszteletében, szeretetében, az uralkodó személye iránti köteles hüségben neveli és gondosan megőrzi azok lelkét a szabadság és egyenlőség kárhozatos tanaitól. Végül jótékonyságot gyakorol önkéntes adományok teljesitésével.
Ezeket az általános elveket, valamint a rendnek egész szervezetére vonatkozó határozatokat és a leteendő eskü szövegét egy külön könyvbe kell összefoglalni, melynek egy példányát mindegyik rendtag fölvétele alkalmával megkapja.
A rend elnyerése végett az uj rendért folyamodóknak is ép ugy, mint a kibővitett csillagkeresztes rend jelöltjeinek őspróbát kell letenniök. Ez az őspróba azonban csakis az I. és II. osztályu assistensnő, a rendi kanczellár, alkanczellár és a két rendi tanácsosra nézve kötelező, a többi rendtagok csak azt kötelesek kimutatni, hogy férjük, illetve atyjuk nemesi rangu. A nagymesternőnek azonban jogában áll oly polgári származásu nőket, kik a jótékonyság terén egy egész tartományra kiterjedő érdemeket szereztek maguknak, vagy az ifjuság nevelése körül kiváló érdemeket tudnak felmutatni, a rendi káptalan hozzájárulásával a rend tagjai sorába felvenni, mely esetben az illető nem nemes nő saját személyére nézve nemessé válik és a nemesi nőt megillető összes jogok és kiváltságok élvezetébe lép.
A rendjelt kétféle módon lehet elnyerni, vagy ő felsége maga, sua sponte adományozza azt, vagy az illető folyamodik érte. Utóbbi esetben az őspróbán, illetve nemességigazoláson kivül köteles, kimutatni, hogy a következő feltételeknek megfelel és pedig:
Mindegyik jelölt kivétel nélkül tartozik kimutatni a gyermeknevelés körül szerzett érdemeit, akár saját, akár idegen gyermekek nevelésénél ugy a hogy arról fentebb volt szó.
A ki az I. osztályu assistensnői méltóságért folyamodik, tartozik kimutatni, hogy
1. husz szegény családot támogatott és a nyomortól megmentett, 2. hogy soha a jó erkölcs és a tisztesség ellen nem vétett, hanem mindig példás életet élt, 3. hogy 50 szegény leányt tanittatott, 4. hogy betegekkel szemben jótékony volt, 5. hogy tiz oly esetben, midőn a nagy közönség jótékonysága igénybe vétetett, hathatós támogatást nyujtott, 6. hogy hat szegény de erkölcsös leányról gondoskodott és azokat kiházasitotta.
A II. osztályu assistensnői méltóságért folyamodók ugyanezt tartoznak kimutatni, de az 1., 3. és 6. alatti pontokban foglaltak felének kimutatása is elegendő.
A többi jelöltek kötelesek kimutatni, 1. hogy házi kötelezettségeiknek mindig eleget tettek és az erkölcsösség ellen soha sem vétettek, 2, hogy öt oly esetben, midőn szükséget szenvedők részére adományokat gyüjtöttek, vagyonuk arányában adakoztak, 3. hogy magukat három nagylelkü és jótékony cselekedet által kitüntették.
Mind a három osztályba tartozó jelöltek azonkivül kötelesek még egyházi és világi hatóságok bizonyitványaival bizonyitani, hogy kötelességeiket teljesitő, szorgos anyák, hü feleségek, illetve erkölcsös leányok.
A rend ügyeinek vezetésére egy külön hivatal szervezendő, melynek tagjai a kanczellár, az alkanczellár, kit udvari tanácsos, egy előadó titkár, egy kincstárnok, egy irattárnok, egy kanczellista és egy dijnok.
A rendi kanczellár a magyarországi róm. katholikus vallásu mágnások sorából nevezendő ki és pedig olyan, ki már kiválóbb hivatali állásokat töltött be és a kit egyuttal a királynői kanczellár méltóságával is föl lehetne ruházni. Ennek feladata volna a beérkezett fölvételi folyamodványokat, a mellékelt őspróbákat és egyéb iratokat a két udvari tanácsos és a titkár segitségével felülvizsgálni és a nagymesternőnek azokról jelentést tenni. A rendi káptalanoknál és a fölvételnél a funktiókat végzi, a rendi okleveleket az alkanczellárral és a titkárral együtt aláirja, azonkivül a rend összes ügyei felett a főfelügyeletet gyakorolja.
Az alkanczellár a rend kanczellárját távollét vagy betegség esetén helyettesiti.
A két udvari tanácsos feladata bécsi tartózkodásuk idején a rend ügyeinek elintézésében részt venni, egyébként pedig a rendért folyamodó hölgyekről a kanczellárnak irásbeli jelentéssel szolgálni. A két állás egyikét protestáns vallásuval lehetne betölteni.
A rendi előadó és titkár hatásköre már fentebb volt emlitve. Erre az állásra Balassa gróf Schlossnigg udvari tanácsost és kabinettitkárt hozta javaslatba.
A rend kincstárnokának hatáskörébe tartozik a rend számadásainak vitele, azonkivül a rendjelvények elkészittetése.
Végül az emlitett irodai személyzet a rendes irodai munkát végzi.
A rendi személyzet közül csakis az irattárnok, a kanczellista és a dijnok huznak fizetést, a többi állás tiszteletbeli és ezért olyanokkal töltendők be, kik már más hivatali állást töltöttek be. Különös kegyelemből a felség megengedhetné, hogy a két udvari tanácsos, az előadó és a kincstárnok a rendjelvényt szintén viselhesse.
A fölvételre vonatkozó kérvények a rendi káptalanon intéztetnek el, a mely néhány nappal Szeráfi Szent Ferencz ünnepe előtt (okt. 4.) a bécsi burg tükörtermében tartatik meg. Ezt megelőzőleg nehány nappal a kanczellár, az alkanczellár, az udvari tanácsosok és az előadótitkár bevonásával ülést tart, melyen a beérkezett folyamodványok, őspróbák és egyéb ügyiratok formaszerint előzetesen átvizsgáltatnak és róluk jelentés készittetik, melyet a káptalani ülésben olvasnak fel.
A rendi káptalan a császárné-királyné elnöklete alatt tartatik meg, ki egy három lépcsőfokos trónon baldachin alatt, karosszéken ül. A második lépcsőfokon a főherczegnők, a harmadik lépcsőfokon a rend kötelékébe tartozó külföldi fejedelmi asszonyok foglalnak helyet.
A trón előtt felállitott asztal körül támlásszékeken foglalnak helyet a rendi kanczellár és az I. osztályu assistens nők. Tőlük pár lépésnyire egy második asztalnál az alkanczellár és a II. osztályu assistensnők ülnek közönséges székeken, mig a többi rendtagok, az udvari tanácsosok és a titkár padokon foglalnak helyet.
A rend titkára a káptalanban előterjeszti a beérkezett fölvételi kérvényekről készitett jelentéseket, mire a szavazás megejtetik. A szavazás golyók utján történik és pedig az I. osztályu szavazatokat a kanczellár, a II. osztályuakat az alkanczellár, a harmadik osztályuakat az első udvari tarácsos veszi át. A szavazás eredménye a káptalan után következő második napon ő felsége elé terjesztetik végleges döntés végett.
A káptalanban megválasztott uj rendtagok ünnepélyes fölvétele a rendben egy külön ünnepély keretében történik, melyre a jelöltek a kanczellár által irásban hivatnak meg. Ugyancsak irásban hivatnak meg a rend tagjai is, kik esetleges távolmaradásukat annak okadatolásával együtt bejelenteni kötelesek.
Az ünnepélyes fölvétel a rendi ünnep napján történik a tükörteremben, hol a nagymesternő részére mennyezetes trón állittatik fel. Az összes rendtagok a rendi diszruhában kötelesek megjelenni. Hogy az milyen, azt a konvent nem mondja meg, csak annyit mond, hogy a nagymesternő, a főherczegnők és a négy első osztályu assistensnő ruháikhoz aranyhimzésü, a négy II. osztályu assistensnő ezüst himzésü bibor uszályt visel. A jelöltek arczukat elfedő fehér fátyollal fejükön jelennek meg. Megjelennek továbbá a felség udvarának tagjai és a Bécsben időző magyar zászlósurak is. Ezekre nézve Balassa gróf megjegyzi, hogy a rend alapitása a legjobb alkalom volna arra, hogy a királyné saját országzászlósokat nevezzen ki, mint ez régen is szokásban volt, miáltal nagyon soknak ambitiója nyerne kielégitést.
Mihelyt ő felsége a trónon helyet foglalt, a rend kanczellárja a trón legalsó lépcsőfokán térdenállva fogadja a felség rendelkezéseit, mire a jelenlevőkhöz rövid német beszédet intéz, melyben a jelölteket ért királyi kitüntetés jelentőségét hangsulyozza és a rend czélját röviden kifejti. Utána a rend titkárja a rend szabályait olvassa fel. Ennek megtörténte után az I. osztály két rangidősb tagja a jelölteket egyenként a trón elé vezeti. A jelölt a trón második lépcsőfokára térdel. A nagymesternő ekkor átadja a rendjelvényt az egyik főherczegnpnek, ki azt az egyik első osztályu assistensnőnek, az pedig egy II. osztályu assistensnőnek nyujtja át, a ki azt a jelöltre ráadja. Erre az uj rendtag háromszori térdhajtás után a trón legfelsőbb fokára lép, a nagymesternőnek kezet csókol, mire az assistensnők sorban átölelik az uj tagot. A négy első osztályu assistensnő a jelvényt magától a felségtől veszik át, ki őket megöleli, a II. osztálynak a jelvényt az egyik főherczegnő kezéből veszik át, ki őket hasonlókép átöleleli.
Ezután következik az eskü letétele._{A Balassa-levéltár iratai között meg van az eskü mintája is; ez a következő: Ich N. N. schwöre bey Gott den Allmächtigen, Schöpfer Himmels und der Erde, im Nahmen der heiligen Dreifaltigkeit, dass ich nach allen meinen Kräften und Vermögen trachten will die wohlthätigen Absichten und mir vorgelesenen Gesetze dieses hochlöblichen Instituts nach der Vorschrift der christlichen Religion zu erfüllen, allen meinen Mitbürgerinen ein nachahmungswürdiges auch öffentliches Beyspiel einer wohlthätigen Christin, einer sorgfältigen und guten Mutter und einer treuen Gattin zu geben, vorzüglich aber meinen Kindern von ihrer ersten Jugend an nebst Liebe für Gott und ihre christliche Religions-Liebe, Treue und Unterwürfigkeit gegen unsern vielgeliebtesten Landesfűrsten den allerdurchlauchtigsten, grossmächtigsten und unüberwindlichsten Kaiser und König Franz den 2-ten, meinen Allergnädigsten Herrn einzuprägen und auch vor allen andern durch gute Werke und Handlungen auszuzeichnen. Sollte ich hingegen vorsezlich und wissentlich diesen Vorschriften nicht gemäss meinen Lebenswandel einrichten, und zum bösen Beispiel für andern sein, so unterwerffe ich mich willig und im voraus der gerechten Straffe, nicht nur aus diesen hochlöblichen Orden verstossen, sondern auch aller meiner adeligen Vorzűge beraubt zu werden, und nach allergnädigst Entschluss seitens meines allergnädigsten Herrns bestraft zu werden. So wahr mir Gott und sein heiliges Evangelium helffe.}* E czélra a teremben egy vörös bársonynyal beteritett asztal állittatik fel, melyen feszület, evangeliumos könyv és gyertyák vannak elhelyezve. Az I. osztályu tagokat a kanczellár két I. osztályu tag kiséretében kézen fogva vezeti az asztalhoz és ott tőlük az esküt átveszi. A II. osztályuak az esküt az alkanczellár, a többi rendtagok pedig a rangidősb udvari tanácsos kezébe teszik le.
Az ünnepélyt lakoma fejezi be, melyet a nagymesternő és főherczegnők, kik a rendnek tagjai, a baldachin alatt felállitott asztalnál ülve költenek el. Az I. osztályu assistensnők és a rend kanczellárja egy a trón lábánál felállitott asztalnál foglalnak helyet. Külön asztalnál ülnek az alkanczellár és a II. osztályuak, külön asztalnál az udvari tanácsosok, a rend titkára és a többi rendtagok.
A felséges nagymesternő, valamint a kanczellár által tartott beszédek a rend könyvébe beiktattatnak. A rendbe való felvételért, tekintettel, hogy a rend elnyerése amugy is nagy pénzáldozatoktól függ, külön dijak nem szedetnek, a rendtagok azonban kötelesek a rend pénztárába a fölvétel alkalmából önkéntes adományt befizetni, valamint a rendi titkárnak vagyonukhoz mért ajándékot adni. Az oklevélért a többi rendeknél szokásos dijak fizetendők.
Elhalt tagokért a rendtagok gyászt viselnek és pedig egy I. osztályu assistensnőért 14 napi, egy II. osztályuért nyolcz napi, egy III. osztályu rendtagokért 3 napi gyász viselendő. Magasabb osztályu tagok alacsonyabb osztályu elhalt tagért gyászt nem viselnek, de megforditva igen.
Haláleset után a rendjelvény a kanczellárnak visszaküldendő, a ki a bekövetkezett halálesetekről a felségnek jelöntést tesz.
Hogy az uj rendjel mindjárt kezdetben nagyobb tekintélylyel birjon, Balassa gróf azt javasolja, hogy I. osztályu első assistensnőül Batthyány herczegnő vagy Vasquez grófné, az elhunyt Mária Terézia császárné-királyné főudvarmesternője neveztessék ki, a II. osztályu első assistensnőnek Wradislaw grófné főudvarmesternőt, vagy Kollovrat esetleg özv. Pálffy szül. Colloredo grófnét ajánlja. A III. osztályba mint első rendtagot Esterházy Antalné szül. Hohenfeld herczegnét és Schönborn grófnét hozta javaslatba.
Szükségesnek tartotta továbbá Balassa gróf azt is, hogy a rend alapitásáról minél szélesebb körben történjék tudomás. E tekintetben ugyanazt javasolta, a mit föntebb a csillagkeresztes rend kibővitését czélzó tervénél javasolt.
Ezeket az emlékiratokat Balassa gróf felterjesztette az uralkodóhoz, azonban, mint azt a felterjesztés fogalmazványán látható följegyzés mutatja, a fölterjesztés 1793 junius 21-én megjegyzés nélkül érkezett vissza az uralkodótól, a mi arra mutat, hogy az uralkodó Balassa előterjesztéseit nem fogadta el. Ugy látszik, hogy e kérdéssel az udvar és a kormányzat illetékes forumai nem foglalkoztak. A csillagkeresztes rend kanczelláriájához intézett tudakozódásunkra azt a választ nyertük, hogy a rend irattárában e kérdésre vonatkozólag az iratok között semmi felvilágositás nem található. A cs. és kir. házi-, udvar- és állami levéltárban a Staatsrath és a Vorträge osztályok iratai, mint arról az indexek alapján magunk meggyőződtünk, e tárgyról szintén nem adnak felvilágositást, már pedig a dolog természeténél fogva, ha ez az ügy érdemleges tárgyalás alá került volna, e két osztály irataiban kellene erről bővebb adatokat találnunk. Ily módon be kell érnünk azokkal az adatokkal, melyeket erre nézve nekünk a Balassa család levéltárában megmaradt nehány irat nyujt.
ÁLDÁSY ANTAL.

A KARCSAYAK.

I.

Bartal Béla urnak a Turul 1904. évfolyamában megjelent, a Karcsayakról szóló czikkéhez néhány megjegyzést óhajtok füzni, melyek czélja a bonyolult Karcsay leszármazást és a különböző Karcsa faluk eredetét némileg tisztázni.
Pesty Frigyes: A magyar várispánságok történetében a következőket mondja a várjobbágyokról és azok birtokairól: «a várjobbágyok nemzetségről nemzetségre folyvást bizonyos vár szolgálatában álltak és e szerint költözködési szabadsággal nem birtak» (71.l.) «a várbirtokból annyi hübéres földet kaphattak, hogy hübéres zsoldra nem volt szükségük és ezen birtokok csak fiutódra szállhattak» (22. l.), kik azonban a birtokokat a fenntartás lehetősége mérvéhez képest (374. l.) oszthatták csak fel.» (72. l.)
Ezen a birtokokra és birtokosokra vonatkozó alaptételekből kiindulva, összevetve ezeket több okmányilag igazolt esettel, mondhatjuk, hogy a várjobbágy, saját várispánságának területén belül a költözködési szabadság bizonyos nemét élvezte. Ámbár igaz, hogy a várispánság birtokai csak királyi engedélylyel voltak eladhatók, vagyis a személyhez kötött birtok vagy viszont, egy egészet képezett is; bárha ezen egység csak a legfelsőbb hatalom beleegyezése által volt megbontható; mégis a várjobbágy egyénisége saját ispánságának területén nem volt, de nem is lehetett annyira kötött, hogy birtokait ne változtathassa, annál kevésbbé, mivel a várispánságok fennállhatásának alapját az egyéni fenntartás és az egyénnél járó kötelezettségek teljesithetése képezte. Azt állitom tehát, hogy a várispánság területén belül a várjobbágyok egymás közötti birtok cseréjéhez külön királyi beleegyezés nem volt szükséges, mit az alábbi adatok igazolnak:
1277. A csázmai káptalan bizonyitja, hogy Vynch, Zagachk fia, Tymennicha nevü földjét (Garig m.) Siepk fiainak eladta._{Wenzel: Árp. uj okm. XII. 175. okl.}*
1277. Dragun, Kylch és Vulkudrig fiai, garicsi várjobbágyok Mortun fiainak Garicsban lévő örökös földjüket eladták._{Pesty: Magyar várispánságok tört. 230. l.}*
1278. A csázmai káptalan bizonyitja, hogy Zonan fiai Garigi örökölt birtokukat Stepk fiának, kik valamennyien garigi várjobbágyok, eladják._{U. o.}*
1294. A pozsonyi káptalan előtt «Thama filio Ehun et Thama filio Cizk jobagionibus Castri» et «Paulius filius Pink et Stephanus filius Bülchu Jacobus filius Georgij et Felten filius Demes de generacione Thome» szegénységük miatt kényszerittetve, zálogba adják László comesnek (nincs megnevezve, hogy a várispánság kötelékébe tartozott volna) Heet nevü örökségi birtokukat._{Wenzel: i. m. XI1. 520. okl.}*
1300. A nyitrai káptalan bizonyitja, hogy comes Mert et Nicolaus ac Johannes filij sui, item comes Konch frater eiusdem Mert et Paulus filius suus» eladják a Pozsonymegyében fekvő Magyar-Zerenchet «Budá»-nak, kik valamennyien «nobiles jobagiones castri Posoniensis» voltak._{U. o. XII. 453. okl.}*
Ezen adatok világos bizonyitékai annak, hogy az egyéni szabadság és birtok forgalom csak bizonyos határokon belül volt korlátolva.
A másik érdekes körülmény a várispánságok történetében, a birtok adományozás. A nemességi donátiok a XIII. és XIV. században nagyrészt egész községekre, birtoktestekre és csak kivételes esetekben szóllottak részbirtokokra; mig ellenben a várjobbágyok nagyrészt egy község vagy birtok határában csak több ekényi földet kapnak adományul, mit abból magyarázok, hogy a várjobbágyi földek kötött számuak lévén, az adomány csak annyira szólhatott, mint a mennyi a jobbágy egyéni fenntartásához szükséges volt. Igy látjuk,
1215. hogy négy pozsonyi várszolgát II. András király az esztergomi érsek egyházi jobbágyai sorába átbocsájt, megengedvén, hogy a várszolgák Karcsa faluban lévő földjeik a nyert szabadságban részesittessenek._{Pesty: i. m. 365. l.}*
1248. Ethuruh és fiai pozsonyi várjobbágyok Karcsa nevü földből két ekényi területet kapnak.
1269. IV. Béla a pozsonyi várhoz tartozó Baas földet Bodó comesnek adja, oly kikötéssel, hogy 6 jobbágytelepnek (mansio) annyi földet adjon át, a mennyi azok fenntartására szükséges.
A fent felsorolt és számtalan más okmányból világosan kitünik, hogy a várjobbágyok, a várispánság területén belül más és más birtokra helyeztetnek át, mely esetek világos bizonyitékai annak, hogy a községek elnevezése után az egy törzsből való leszármazást nem igazolhatjuk.

II.

Bartal ur okmánykivonatait törzsek szerint csoportositva, a következő családokat kapjuk:
1. 1215. Zida, Alg, Bucha, Pál – leszármazóik ismeretlenek;
2. Eteruh nemzetség vagy Ettre Karcsay-törzs:
1248. Ethuruh és fiai Simon, Serafin, Péter Karcsán két ekényi földet kapnak.
1253. Ethuruh és fia Serafin rokonai: Silvester fia Arasag, Ország fia Ebed, Othmar fiai János és Joachim, Zolunta fia Inek, Kelemen fiai Dobech és Othk, Chobye fia Cheka, Mamley fia Moramus fia János és végre Jakab fia Bodó.
1254. Ethuruh nemzetség tagjai: Sebee, Othus, Mortunus, Jakab, Elias, Orsag, Othmar, Ethuruh, Kelemen, Texe.
1287. Igrich (Etre) Karchay Miklós fia János fiai Péter és Miklós, anyjuknak Királyfia-Karcsay Dominikának leányrészét kikapják.
3. Guta-Karcsay törzs:
1255. Ombud fia Tamás, Gutha, Heyder, Coudja, Demen, Vega fia Zoyzlo, Milóán fia Tamás.
4. Damasa-Egyházas-Bartah László-Deák-Karcsayak.
1253. Atanas fia Iván, Bodó fia Heym, Remig fia Bartholomeus, Zolongus fia Damasa.
1247. Beretszeg, Lucas comes, Dobor rokonok örökségéből egy részt Karcsay Buzad comes tanácsára, Remig comes fiának Bartholomeusnak eladnak.
1262. Karachay Jouan fiai Mark és Boudou, Karachay Römig fiaival Langrab és Bartholomeussal egyezséget kötnek. Emlitve Buzád fia Barleus.
1282. Emlittetik Buzád fia Belud.
1299. Damasa fia János, Iván fia Lukécs comes, ennek bátyja Conch.
1307. Belyud fiai Bele, Péter és Mihály, kik Bele Dobor örökségéből Benedek fiától Eustachtól 40 holdat visszatartottak, kikkel harmadizigleni rokonságban voltak.
1308. Karchay Luce comes. – (W. Anj. I. 141. okl.)
1311. Karchay Luka pozsonym. sz.-biró. (U. o. I. 201.)
1347–1352. Benedek fia Eustah fia László – Bele Dénes és fivére Mihály – István fia János és Péter fia Bele.
1341. Bertalan fia Elias fiai Rafael és Bertalan.
1373. Beled Karchay István fia János, Karchay Miklós fia János nejének Erzsébetnek a hozományt kiadja.
1377. Karchay Pál fia Miklós, János fia András, János fia István, László fia Jakab (de Egyházas Karcha) perelnek Egyházas Bartal-László és Deák-Karcsa részekért.
1400. Egyház-Karchay Pál fia Miklós.
1455. Egyházas-Karchay István fia Mátyás és Mihály fia János.
1564. Karchay Mihály és Mátyás birtokait Karcsay Mátyás leánya Borbála s férje Amade László, Karcsay Mihály leánya Erzsébet férje Rahocsay László kapják meg.
1455. Egyházas-Karcsay Jakab fia Mihály és István – Mátyás és János.
1418. Lászlokarcsay Balázs fia Török Pál és fivérei Miklós fia István, András fia Mihály, László fia Jakab czimeres nemeslevelet kapnak.
5. Királyfia-Karcsay törzs:
1287. Királyfia Karcsay Pethen fia Osvald fia Péter egy karcsai birtokrészét az Ettre-Karcsayaknak eladta.
1396. Királyfia Karchay István fia Miklós. (Z. O. V. 11. okl.)
Az elmondottak alapján az egyes törzsek leszármazása a következő:

1771. Ettre-Karcsay-törzs.

Ethuruh 1348–1254; Simon 1248; Serafin 1248; Péter 1248; Isván 1329 (W. II. 393. okl.); Salamon 1329 (W. II. 393. ok.); István 1356; Ethuruh cognatussai: Silvester; Arazag 1253 vagy Orsag 1254; Ebed 1253; Othmar 1253–1254; János 1253; Joachim 1253; Zolunta; Yurk 1253; Dobech 1253; Kelemen 1253–1254; Othk 1253 vagy Othus 1254; Chobye 1253 vagy Sebe 1254; Cheka 1253; Mamley Moramus 1253 vagy Mortunus 1254; János 1253; Jakab 1253–1254; Bodo 1253; Elias 1254; Texe 1254; Ettre-Karcsay-Miklós; János ~ Királyfia Karcsay Dominika 1287; Péter 1287; Miklós 1287.

2. Damasa-Egyházas-Bartal-László-Deák-Karcsayak törzse.

Buzád 1243–1262; Barleus 1262; Betud 1282; Bodor † m. n.; Benedek; Bele 1307; Péter 1307; Mihály 1307; István 1276–1315; Eustach 1307; Beleházy-ág; Beled-Karcsay-ág; per eum fratribus et consanguineis suis; Dénes 1338–1347 (W. III. 344.); Mihály 1347 beleházi Bartal család őse; Péter; János 1373; Pál; János; András; László 1347, † 1352 el.; Egyházas- vagy László-Karcsay ág; Bele; Erzsébet ~ Miklós fia János; Miklós 1377–1400; András 1377; Balázs; Egyházas Karcsay Jakab 1377–1418; István; Mihály; Karcsay Péter 1434-ben cz. ns. l. kap; lászlókarcsay Török Pál család őse; 1418-ban czim. ns. lev. kapnak; Mátyás 1455; János 1455; Mihály 1455; István 1455; Zolougus; Damasa 1253 Damasa-Karcsay-ág; Jnos 1299; Atanas vagy Aranas; Iván 1243–1253 vagy Jouan 1262; Márk 1262?; Boudou 1262; Lukács 1282–1311 1299 comes (W. I. 141., 201.); Conek 1299; Mátyás 1299; János 1352 Pozsonym. sz. biró (W. V. 626.) Ilia 1310; János; Petheu 1331 (W. II. 450.); Mihály; Bodó (talán a fenti Boudouval azonos); Heym 1253 vagy Hegun; Benedek 1329 (W. II. 393. okl.); Miklós 1347 (Z. O. II. 187.); Remig (leszármazóit l. Turul XXII. k., 163. l.)

3. Királyfia Karcsay-törzs.

Királyfia Karcsay Petheu; Osvald; Péter 1287?; Dominika ~ Ettre-Karcsay János 1287 Királyfia Karcsay István; Miklós 1396 (Z. O. V. II. okl.)

178III.

A «Zichy-család okmánytárában egy okmány közöltetett, mely szerint 1396 márczius 7-én Kővágóőrsy György, mint az esztergomi érsek birája a Csallóközben fekvő Középteleket, Vagyakarcsa helységhez visszacsatolja._{Zichy cs. okm. V. 11. okl.}* Az okmányban több Karcsay törzszsel ismerkedünk meg, melyek Bartal ur czikkében nem emlittetnek:
1. Kuncelkarchay János fia György és neje Margit, gyermekeik János, Tamás, György.
2. Moroch-Jánoskarchay László fia Moroch; « « István fia Miklós fia Márton;
Moroch-Jánoskarchay János fiai László és Mihály;
Moroch-Jánoskarchay László fia Domokos fia János.
3. Pynkekarchay Lőrincz fia Domokos fia Sixtus;
Pynkekarchay András fia János fia Péter;
« « Iván fiai István és Tamás,
ugyanezen István fia János.
4. Karchay László fia Mauricius és neje;
« Dénes leánya Audich.
5. Királyfiakarcsay János fia Miklós.
6. Erdeuhatikarcsay István fia Mátyás.
Bartal Béla ur többször emlitett czikkében egyedül a Királyfiakarcsay törzset ismeri a felsoroltak közül, mig a többieket nem s igy én ezen törzsek eredetének kérdését óhajtom az alábbiakban tisztázni.
Czikkem első részében azon eredményre jutottam, hogy a várjobbágyok saját várispánságuk területén belül királyi beleegyezés nélkül is cserélhettek birtokot, tehát a költözködési szabadság bizonyos nemét élvezték és hogy a várjobbágyoknak adott donátiok a legtöbb esetben, csak részbirtokokra szóllottak és hogy a várjobbágy a királytól más község határában fekvő birtokot is kaphatott.
Ezen tételekből kiindulva első sorban is azon időszakot kellett megállapitanom, hogy az okmányban felsorolt első nemzedék mikor, másodsodsorban pedig keresnem kellett az őst, ki a megállapitott korban élhetett.
Az emlitett okmányban az egyes törzseknél a legtöbb esetben három nemzedéket találunk, az okmány pedig 1396-ban kelt s igy ha egy századot számolunk három ember életére, úgy a legrégibb nemzedék tagjainak élete a XIII. század végére, illetve a XIV. század elejére esik.
Bartal Béla ur czikkében egy töredék leszármazást közöli mely szerint:

Clemens; Móricz 124; Dobech; Othk; János 1291; Jakab 1320; Alus 1358; Miklós 1358

A leszármazási táblán megtaláljuk Móricz fia Jánost, kinek fia Jakab 1320 körül élt. Tekintve a nevek és kor egyezését, határozottan Móriczot tekintem a Móricz-János-Karcsay törzs ősének, az okmányban szereplő ősöket pedig részben János fiainak, részben pedig unokáinak tartom s igy a Moroch-János-Karcsay törzs leszármazása a következő:

Móricz; János a Moroch-János-Karcsayak őse; Jakab 1320; László; István; János; N.; Alus; Miklós 1358; Domonkos; Miklós; László 1396; Mihály 1396; László; János 1396; Márton 1396; Moroch 1396

Ha elfogadjuk, hogy Móricz, Dobech és Othk testvérek voltak, úgy a Moroch-János-Karcsayak az Ettre-Karcsayakkal, mint ezeknek rokonai, egy ágat képeznének, minthogy azonban ezen állitásnak sem Bartal Béla ur czikkében, sem pedig más általam ismert okmányokban a névhasonlóságon kivül, másban bizonyitékát nem látom, kénytelen voltam ősnek nem Kelement, hanem Móriczot tekinteni.
A sok, de különböző törzsökből származó Karosai birtokos családok, magukat ugyan mind Karcsáról nevezték, de hogy egymástól még is megkülönböztethetők legyenek, legnagyobbrészt a Karcsa névhez az ős nevét csatolták, így pld. Ettre-Karcsa Eturuhról, Guta-Karcsa Guthról, Damasa-Karcsa Damasáról, László-Karcsa Lászlóról, Beled-Karcsa Beludról neveztetett el.
A Zichy-család okmánytárában közölt okmányban Pinke-Karcsarakkal és Kuncel-Karcsayakkal is találkozunk. Pink és Kunczel szintén személynevek lévén, ezeket kell a két törzs ősének tekintenünk.
A Karcsayak között Pink nevére nem akadtam, hanem a pozsonyi várjobbágyok névsorában igen.
A már emlitett adatok között látjuk, hogy 1294-ben a pozsonyi várjobbágyok között élt Pink fia Pál, Ehun fia Tamás nemzetségéből. Érdekes ezen adat már azért is, mert megtudjuk belőle, hogy Heet nevü örökégi földjüket nagy szükségük és szegénységük miatt kénytelenek zálogba tenni.
Hasonló esettel találkozunk 1269-ben, «midőn a királytól Bodo comesnek a pozsonyi várhoz tartozó Bár földet, a melyen csak hat várjobbágytelep létezett, a királytól adományul kérte, a király meghagyja István pozsonyi főispánnak, hogy a nevezett hat várjobbágytelepnek annyi földet utalványozzon, a mennyire szükségük van fenntartásukra.»_{Pesty: Magyar várispánságok tört. h.}* Ugyancsak 1269-ben a király Lék fiainak István és Ivánka pozsonyi várjobbágyoknak, midőn ezek kérve előadták, hogy fenntartásukra elegendő földjük nincs, Taksony pozsonyi várföldből öt ekényit adományozott._{Pesty: Magyar várispánságok tört. h.}*
A Tamás nemzetség tagjai nagy szegénységük és szükségük miatt kénytelenek, mint várjobbágyok, birtokukat zálogba tenni s igy teljes joggal következtethetjük, hogy segélyért, úgy mint a többi pozsonyi várjobbágyok, a királyhoz fordultak s hihető, hogy Karcsa pozsonyi várföldből kaptak több ekényi részt.
A Moroch-Jánoskarcsay törzsnél láttuk, hogy a törzs őse Moroch a XIII. század végén és a XIV. század elején élt, úgyszintén Pink fia Pál is s igy hihető, hogy az 1396-ban emlitett Pinkekarcsayak ősei Pál fiai voltak s ezek szerint a következő leszármazást kapjuk:
Pinkekarcsay-törzs.

Ehusz; Tamás 1294; Pink ettől a Pinkekarcsayak; Bulchu; György; Demes; Pál 1294; István 1294; Jakab 1294; Telten 1294; Iván; Lőrincz; András; István 1396; Tamás 1396; Domokos; János; János 1396; Sixtus 1396; Péter 1396

1300-ban Mert comes és fiai Miklós és János, úgyszintén Mert comes testvére Konch comes és fia Pál pozsonyi várjobbágyok eladják a Pozsonymegyében fekvő Magyar-Zerenchet Bodónak. A fent elmondottak alapján ezen Konch (Kunche, Kunchiin, Kunclin) személyében vélem feltalálni a Kuncelkarcsayak ősét.

N.; Mert comes; Konch comes; Miklós 1300; János 1300; Pál 1300; János; György ~ Margit; János 1396; Tamás 1396; György 1396

Végül felsorolom azon Karcsayakat, kik sem Bartal Béla ur czikkében, sem pedig jelen közleményemben emlitve nincsenek:
1318. Karchay Chetk: fia Pál leánya Erzsébet, özvegy Zazy Miklósné. (W. I. 421.)
1328. Karchay Bolda fiai Loránd és Mog Nepe-Karcsa helyett Lakpakát kapják. (W. II. 321.)
1343 Karchay János fia Omode. (W. IV. 217.)

KIRÁLYDARÓCZI DARÓCZY ZOLTÁN.

180A HIMELREICH S EZZEL ROKON CSALÁDOK CZIMERES LEVELE.

Scharffenbergi Himelreich György ősei, olvassuk a pannonhalmi Szent-Benedek-rend története IV. 75. L., körmöczbányai polgárok voltak, kiknek egyike, Jakab, örökbefogadás utján szerzett magának házat e városban. Mikor nyert e család nemességet, nem tudjuk; de Jakab egyik utóda, Himelreich Tibor, Miksa és Rudolf császárok kedvelt titkára, már örökli czimerlevelét, a melyet 1588-ban Rudolf király helyesbitve átirat.
A Himelreichek nemesitésével érdemes kissé behatóbban foglalkozni, mert a számukra adományozott nemeslevél más családokra is kiterjesztetett s rövid egymásutánban ujabb és ujabb bővitéssel, változtatással adták ki, korábbi nemeslevelek helyébe lépett, mint czimeradományozás pedig más család czimeréből vett képekkel bővült.
A XVI–XVII. században nagyon ismertté lett Himelreich névnek lehetett ugyan nemes viselője is, legalább 1542 augusztus havában egy Himelreich Boldizsár nevü ur nemes embernek látszik,_{Történelmi Tár, 1901. 440., 442. ll.}* azonban nem ettől erednek az itt szóba kerülő Himelreichek, sőt minden látszat arra vall, hogy vérségi összeköttetésben sincsenek. A család őse, nemességének megszerzője a tanult és gondos «eruditus et providus» Himelreich Jakab, ki az okos és körültekintő, «prudens et circumspectus» Tiborcz özvegyének, Annának neveltleányát, Thonheuser Margitot vette feleségül. Jakab annyira megkedveltette magát Anna asszonnyal, hogy ez fiának fogadta s neki meg feleségének adta körmöczbányai házait. Ezt az örökbefogadást 1542 márczius 6-án Beszterczebányán I. Ferdinánd király is megerősitette; három évvel később, 1545 január 26-án pedig Körmöczbánya városa fejezi ki az örökbefogadáshoz való hozzájárulását._{Pannonhalmi hiteleshelyi levéltár 192. sz.}*
Ez a két megerősités főleg azért érdekel bennünket, mert ezekben Himelreich Jakab még mindig nem nemes, hanem csak a városi polgárok szokásos czimével van emlitve. Hogy mikor emelkedett ki a polgárok sorából, pontosan nem tudjuk, de még I. Ferdinánd uralkodása alatt történt, hogy nemességet kapott._{Erről Miksának 1576-iki okleveléből értesülünk, mely Tiborczról ezt mondja: «Cum ... tu ... ex parentibus per serenissimum quondam principem imperatorem Ferdinandum ... munifica nobilitate dotatis ortum ducas.» V. ö. az 1588-iki czimerbővitést, melyet alább közlünk.}*
Himelreich Jakab, úgy látszik, a saját szorgalmával öregbiteni tudta a vagyont, a melyet felesége nevelőanyjától kapott; módja volt hozzá, hogy fiát, Tiborczot, ki azután ismertté, emlegetetté tette a Himelreich nevet, gondos nevelésben részesithesse. Himelrevch Tiborcz otthon, szülővárosában kezdte meg tanulmányait, majd a bécsi gymnasiumban öregbitette ismereteit, melyeket külföldi utazásokban szerzett tapasztalatokkal, idegen nyelvek tanulásával egészitett ki._{Rudolfnak 1588-iki oklevelében van róla emlités «... iacto in patrio solo non contemnendo literarum fundamento, ad politioris literaturć gymnasium urbis nostrć Viennensis adhuc puer existens se contulisse, ibigue in studiis et moribus gropter aulć prćsentiam insigni operć pretio facto, tractum desiderio videndorum, addiscendarumque morum et linguarum diversarum nationum certas regiones et provincias peragrasse...»}* Kellő tudományt szerzett, megvolt benne a «sufficiens honestarum literarum scientia», melyek alapján fiatalon, még I. Ferdinánd királysága idején kanczelláriai hivatalnok lett. Hivatalában hűséges munkásságával, szorgalmával előljárói megelégedésére müködött._{Hogy szolgálatát már I. Ferdinánd alatt megkezdette, arról úgy Miksának, mint Rudolfnak oklevelei megemlékeznek. Müködésének kiválóságáról (ut pauci tuć condicionis in eo genere servitii tibi iure comparari queant) Miksa levele szól.}*
Miksának uralkodása alatt a nagyobb kanczellária jegyzője lett s mint ilyen a király figyelmét különösebben magára vonta. Miksa személyesen is jól ismerte Himelreich Tiborczot, a ki elkisérte őt a speyeri (1570 julius 13-án megnyitott) birodalmi gyülésre és több más utján is mellette volt. Kanczelláriai jegyzősége idejében az a szerencsétlenség érte, hogy 1573 táján a szakolczai tüzvész alkalmával_{«Superioribus annis in conflagratione civitatis nostrć Zakolcensis», mondja Miksa 1576-iki oklevelében.}* nemesilevele elpusztult. A veszteség pótlásáért a királyhoz fordult és Miksa 1576 február 22-én Bécsben kelt adománylevelével nemcsak a nemesség adományozását ujitotta meg, hanem Himelreichnek a nagyobb kanczelláriában végzett kilencz éves munkásságát azzal is jutalmazta, hogy a régi czimert megjavittatta.
Az adományozott uj czimer a következő: hasitott, hátul vágott pajzsban, jobbról aranymezőben hármas sziklán ugrásnak készülő zerge, balról a felső kék mezőben koronából növekvő oroszlán (úgy látszik, ez a régi czimerrel szemben az ujitás)_{V. ö. alább az 1588-iki czimerbővitést.}*, az alsó vörös mezőben két jobb haránt fehér pólya; a pajzs fölött rostélyos torna sisak, ezen koronán álló oroszlán; a sisaktakaró fekete és arany, illetve fehér, piros, kék. A czimer le volt rajzolva a királyi adománylevél elejére, de Miksának ez az adománya csak fiának 1580-iki átiratában maradt ránk, tehát be kell érnünk az ebben levő leirással, melynek szövege igy hangzik: « ..Tibi ... reformanda et denuo conferenda duximus scutum ... militare linea perpendiculari per medium partitum, in cuius dextro aurei coloris latere caprea supra triiugem scopulum erecta, salientique similis stare, in sinistro vero subtus lineam diametraliter ductam in area rubei campi duć lineć albć ad instar laminarum dextrum versus leviter assurgere, porro desuper ex corona supra lineam posita leo dimidiatus in superficie cćsei coloris capreć ipsi oppositus cernitur. Et haec quidem sunt vetera tuae nobilitatis stemmata, quć, si altius inspiciuntur, prćbebunt, hercle, nucleum tuis quoque virtutibus appositissimum. Nam caprea montium prćrupta inhabitans laboriosum et ab ignavia longe alienum vitć tuć cursum; leo infractum in sinistra quaque fortuna pectus et animum tuum referunt, ex quibus, si in finem usque, prouti de te persuasum habemus, perduraveris, sub simulachro coronć a nohis quidem ulteriorem laudem, a Deo vero optimo maximo coronam illam immarcescibilem, nulloque ćvo intermorituram promereberis. Scuto incombit galea toreamentalis hinc nigri et aurei, illinc albi, rubei et cćsii colorum lacinias mixtim ad utramque scuti ambagem a cono et superficie demittens et desuper altero diademate regio exornata, super quam leo integer ad, dextrum conversus erectus stare cernitur; prouti hćc omnia artificiosa pictoris manu in capite huius privilegii nostri effigiata sunt et expressa.»
A királyi kegyelem a nemességet, illetőleg a Himelreich Tiborcznak adományozott czimer használatának jogát_{A Baksayaknak, úgy látszik, már korábban is volt nemességök. V. ö. Nagy Iván: Magyarország családai, I. k. 107–108. l.}* kiterjesztette az ennek a nagynénjétől született Baksay Mózesre és Andrásra_{Himelreich anyjának, Tonheuser Margitnak Anna nevü testvérje Baksay Barnabáshoz ment férjhez s ebből a házasságból két leány született, nevezet szerint Mária és Anna. Baksay Mózesnek pedig Noé, Ábrahám és Mózes nevü fia születtek. Később úgy Baksay Barnabásnak, mint Baksay Mózesnek gyermekei előkerülnek egy ujabb czimeradományozással kapcsolatban.}* s a vele ugyancsak anyai ágon rokon (affinis) Janchik Jánosra is.
Miksa halálakor Himelreich megmaradt a kanczelláriai jegyzőségben s igy kezdte Rudolf királyt szolgálni; utóbb a felsőmagyarországi részek katonai titkára tisztét töltötte be, majd két év mulva a nagyobb kanczellária levéltárosa és titkára (conservater et secretarius) lett. Ebben az állásában 1580-ban a királyhoz fordult s tőle nemességének ujabb megerősitését, czimerének bővitését és (bizonyára tervbe vett házasságát is szem előtt tartva) több rokonára való kiterjesztését kérte. Rudolf 1580 márczius 20-án Prágában kelt elhatározásával Himelreich valamennyi kérését teljesitette.
A királyi okirat először egész terjedelmében átirja Miksának oklevelét, ezt meg is erősiti és csak azután tér át az 1576-ban adományozott czimer bővitésére s használása jogának Himelreich Tiborcznak korábban még nem emlitett rokonai számára való engedélyezésére. Ennek az uj királyi adománynak következtében Himelreich maga s alább fölsorolt rokonai a következő czimert használhatták: négyelt csücskös talpu egyenes pajzsban 1. fekete mezőben ágaskodó, első lábát prédára emelő (kettős farku)_{A zárójelben levő szavak a czimerleirásban ugyan nincsenek meg, de a czimer kettősfarkunak tünteti föl az oroszlánt.}* koronás, nyelvét kinyujtó oroszlán, 2. kék mezőben hármas szikla, melyet a mező bal sarkában ragyogó csillag sugarai ragyognak (arányoznak)_{Igy fogta föl a rajzoló az «irradiare cernuntur» kifejezést s a sziklát úgy festette, hogy a sugarak megaranyozzák.}* be, 3. vörös mezőben két jobb haránt fehér pólya, 4. arany mezőben ágaskodó zergebak, mely a 2-ben levő szikla felé készül ugrani; a pajzson rostélyos, monilés lánczczal körülvett tornasisak, rajta korona s ezen alól vörös, fehérrel osztott, fölötte fekete sasszárny előtt az 1-ben levő oroszlán; a sisaktakaró fekete-arany, illetve vörös-fehér-kék. Egyébként az adománylevélnek a czimert leiró része a következő: «... Prćdicta ipsius antiqua arma sen nobilitatis insignia ex uberiore nostra gratia et clementia benigne illustranda et augenda ac ... denuo danda duximus et conferenda, scutum videlicet militare erectum et quadripartitum, in cuius superiori dextra scuti parte nigro colore tincta integer aurei coloris leo ore patulo, lingua exerta, cauda elevata, posterioribus pedibus dispositis, anterioribus vero ad rapiendum protensis, regia corona insignis in dextram scuti partem progredi, in inferiori vero ćreo seu cćlestini coloris campo trifida rupes ex fundo in altum exurgere, quam ex sinistro scuti angulo stella lucida irradiare cernuntur, in sinistra porro superiore scuti area rubra duć albć laminć instar fluminum in dextrum scuti latus oblique assurgere, in inferiori vero aureo scuti campo capra sylvestris naturali suo colore depicta, pesterioribus pedibus innixa, cornibus flexis, anterioribus pedibus elevatis ad oppositam sibi rupem prosilire conspiciuntur; scuto superpositam galeam militarem clatratam sive apertam, nobilitatis virtute illustratć syncerum decus, aurea torque cum monili dependente, regioque diademate insignem, ex quo duć alć aquilinć compositć, inferior quidem rubra duabus candidis laminis distincta, superior vero nigra leonem integrum aurei similiter coloris, priorisque per omnia conformem ac regia corona conspicium continens exurgunt, a summitate vero sive cono cassidis laciniis sive lemniscis hinc nigri et aurei, illinc rubri, albei et cćlestini colorum in scuti utrumque latus sese diffundentibus, illudque apprime exornantibus, prout hćc omnia et singula in capite seu principio prćsentis nostri privilegii pictoris manu et industria artificiose ac ornate suis propriis coloribus depicta esse cernuntur.»
A nemesség és a vele együtt adományozott uj czimer kiterjesztetett Himelreich Tiborcz rokonságára is. Az első helyen Pachmair Anna van emlitve. Ekkor még leány (puella), kevéssel utóbb azonban már Himelreich Tiborcz felesége lett. 1588-ban úgy beszélnek róla, hogy volt családi czimere és pedig nem ez, az 1580-iki Himelreich-féle, tehát különben is nemes család sarja. Második helyen, mondhatnók egyenlő helyen, a Baksay és a Tonheuser rokonság van emlitve s ez az elhelyezés meg is felel a rokonság természetének. A Baksayak Himelreich anyjának Anna nevü testvérétől, a Tonheuserek pedig ugyancsak annak Katalin nevü testvérétől, házasságában Tonheuser Antalnak feleségétől származtak. A Baksayak közül Noé, Ábrahám, Mózes, Mária és Anna nyertek jogot az uj czimer használatához; a Tonheuserek közül pedig Antalnak gyermekei, András, Anna és Margit vannak fölemlitve. Kiterjesztetett a czimer használásának joga Himelreich anyai ágon való más rokonaira, nevezet szerint Staub Lukácsra, Lenk Mihály, Károly és Jánosra is.
A királyi okirat fölötte diszesen állittatott ki. Nagy, folio alaku pergamenlevelekre van irva, rajzolva. Az első levél belső oldalán van diszes keretben maga a czimer; a keret változatos, gyümölcsfüzérekből, lombdiszből, különböző fegyverekből van alakitva, mellette angyalok vannak, fölötte pedig külön keretben, két lebegő angyaltól tartva a kétfejü sas. A czimer két oldalán 1580–DI jelzéssel a rajzoló is megörökitette a nevét. A második levél első lapján nagyon izléses tollrajzzal alkotott pántok közt aranynyal, kékkel rajzolva Rudolf neve következik, czimei közül az imperator, augustus, Germanić szavak első betüje piros, a további lapok irása fekete, rendes irás, de az adományos neve, a főpapok, főurak fölsorolását bevezető czimek, miként különben az első lapon Rudolf folytatólagos czimei is, aranynyal vannak rajzolva s ugyanilyen a legutolsó sorhoz alkalmazott záró diszités. A lapok arany, ezüst; mandolazöld, barna fonattal vannak összefüzve s a fonadék végén Rudolfnak teljesen ép pecsétje függ._{Eredetije a pannonhalmi hiteleshelyi levéltárban 202. szám alatt van meg – Megvan a Liber Regius IV. k., 68. s köv. l. is.}*
Az 1580-iki czimert használják további időkben is a Baksayak. Legalább Baksay István győri kanonok, lebényi és bakonybéli apát pecsétje az emlitett czimert mutatja._{Kiadtam A pannonh. Sz.-Benedek-R. tört. IX. k. 15. l.}* Himelreich azonban, a ki időközben megnősült, elvette Pachmair Annát, kitől 1588 augusztus végére már két fia, György és Márton s egy leánya, Anna született, királyi adományozásból birtokaiban is gyarapodott,_{L. Századok, 1873. 253. l.}* nem maradt meg az 1580-iki czimer mellett, hanem, talán azért is, hogy a felesége czimerével hasonlatosságba jusson, ujabb czimerváltoztatást kért, a mit azután Rudolf 1588. augusztus 28-án neki és családjának, valamint sógorának, Pachmair Farkasnak meg is adott.
Ez az uj czimer nagyon eltér az előzőtől: négyelt, csücskös talpu egyenes pajzsban_{Eredetije a pannonhalmi hiteleshelyi levéltárban 202. szám alatt van meg – Megvan a Liber Regius IV. k., 68. s köv. l. is.}* fekete mezőben karmait prédára tartó, koronás aranyos oroszlán kilógó nyelvvel, kettős farkkal, 2–3. vörös mezőben kettős jobb haránt hullámos (fehér?) pólya, köztük a vörös alapon arany liliom, 4. az égen ragyogó csillagtól megvilágitott arany mezőben hármas szikla s ezek alacsonyabb elsején és harmadikán teljes erővel ugrásban levő zergebak; a pajzson monilis lánczczal ékitett tornasisak, rajta korona s ezen alól vörös, fehér, kékkel osztott, fölötte fekete sasszárny előtt jobb lábával arany liliomot tartva az 1-ben levő oroszlán; a sisaktakaró fekete-arany, illetve vörös-fehér-kék. A királyi oklevél megfelelő szövege igy szól: «Scutum videlicet militare erectum, linea in formam crucis ducta quadripartitum, in cuius dextra superiore scuti nigra area integer aurei coloris leo regio diademate ornatus ore patulo, lingua rubicunda exerta, caudaque bifurcata elevata, posterioribus utriusque pedibus dispositis in dextrum scuti latus progredi, anteriores vero pedes ad rapiendum extendere cernitur. Qui quidem leo, tametsi per ... imperatores Ferdinandum et Maximilianum paternis et avitis eius insigniis additus est, non inepte tamen coniugis quoque suae paterna insignia, repraesentat eo solo dempto, quod ex fluvio illo exurgere visus fuerit, qui nunc a latere ha betur. In scuti vero inferiori sinistro aurei coloris campo, quem superne coelum cum radiante in scuti ungulo lucido sidere seu stella illustrat, ab imo seu fundo scuti tres naturales prćruptć petrć exurgere, quas integer niger capricornus silvestris cornibus reflexis, ore hianti, cauda erecta, veloci cursu in dextrum scuti latus transsilire ac pedibus posterioribus et anterioribus duas depressiores petras tota corporis mole protensa premere visitur, at que hćc vetusta familić eius stemmata existunt. In scuti porro superiori sinistra et inferiore dextra partibus rubro, colore tinctis in singula earum duo fluvii oblique decurrunt, campos ipsos ad instar laminarum ornate secant, quibus nos aureum lilium, quod in intermedia rubra lamina conspicitur, ornamenti gratia benigne adiecimus. Scuto incumbit galea clatrata sive aperta, solidae nobilitatus decus, cui monile cum torque aurea est appensum, quam superpositum regium diadema exornat, ex quo alter integer aurei coloris, erectus leo, corona regia similiter conspicuus dupplici ala aquilina complicate assurgente, inferioreque rubro albo et cćseo, superioraque nigro coloribus distincta illum adumbrante, priorique per omnia conformis exurgit et in dextrum scuti latus conversus posteriori sinistro pede in corona, dextro vero anteriorem diadematis partem premendo stare atque anteriore dextro, triumphanti similis, florem aurei lilii tenere conspicitur. A summitate vero, sive cono galeć lacinii seu lemnisci hinc nigri et aurei, illinc rubri, albi et cćlestini colorum in scuti extremitates sese diffundunt, illudque placide ambientes mirifice exornant.»_{Országos levéltár: Liber Regius, IV. k., 78. s köv. l. Utal rá Illésy-Pettkó: A királyi könyvek, 88. l.}*
Himelreich Tiborcz ennek a bővitett czimernek megnyerése után nem valami sok időre királyi tanácsos lett,_{Károlyi Oklt., III. k., 471. l. Tört. Tár, 1883. és 312. l.}* majd 1594 julius 20-án német birodalmi lovag,_{L. az alább emlitendő 1754-iki okiratot.}* de azért a következő években is mint királyi titkár müködik a kanczelláriának az uralkodó mellett, Prágában levő osztályában. Itt lassanként egész oraculum lett. Már az 1603-iki országgyülési végzeményeken is meglátszik Himelreich keze, ki a királyi szentesités előtt sok változtatást tett az egyes pontokon. Az 1604-iki 22. articulus létrejöttének történetében sokkal ismertebb Himelreich szerepe, hogysem külön kellene megemliteni. Általában ezek s a következő évek az az idő, melyben Himelreich sokszor igen mérvadó befolyást gyakorolt a magyar ügyekre._{V. ö. Károlyi Árpád ép oly beható, mint érdekes fejtegetéseit, Magy. Országgy. Eml. X–XI. k.}* Politikai szereplése mellett azt a kevésbbé ismert elfoglaltságát emlitjük, hogy jogi tanulmányokkal is foglalkozott. A XVII. század közepe táján a pannonhalmi főapátság könyvtára két kéziratos müvét őrizte: Commentaria in 3 titulum lib. 1. Decretalium és Libri 3 Decretalium de iure patronátus._{L. A Récseitől kiadott Catalogus librorum omnium conventus Sancti Martini de Sacro Monte Pannonić anno 1658. 44. l.}* 1610-ben még ő iparkodott mint kanczelláriai titkár a püspöki kinevezéseknél az udvar s a római szentszék közt felmerült nehézségekben a pápa kivánságának megfelelő formulát alkalmazni,_{Fraknói: Oklevéltár a magy. kir. kegyuri jog tört. 149. l.}* de nem sokkal később, alighanem 1611-ben, meghalt._{U. o. 151. l.: «Perioche essendo morto poco dopo quella expeditione il segretario Tiburtio ... «Kétségtelen, hogy ebben az 1613-iki bécsi nuntiusi jelentésben az 1610 junius folyamán történt változtatásra történik reflexio, arra t. i., hogy a püspökök kinevezésénél Himelreich elhagyta az «eligimus, conferimus et donamus» kifejezést.}*
Családja későbben az 1588-iki czimert használta. Igy tett idősebb fia György, a ki 1596-ban a pozsonyi Szent László-kápolna javadalmasa,_{Rupp: Magyarország helyr. tört., I. k. 80. l.}* majd zágrábi kanonok lett, 1601 szept. 20-án Nádasdy Ferencztől tanulmányi czélokra megkapta a pápóczi prépostságot_{Pannonhalmi hiteleshelyi levéltár, 210. sz.}*, a következő évben pedig a pannonhalmi főapátság birtokosa lett,_{Életrajzát tüzetesen adja Molnár Szulpicz: A pannonhalmi Sz.-Benedek-R. tört., IV. k., 75–85. l.}* mely állásában azután 1611-ben rokonát, Baksay Istvánt a bakonybéli apátsággal gazdagitotta,_{V. ö. A pannonh. Sz.-Benedek-R. tört., IX. k. 14. l.}* Pecsétjén a harmadik változtatással megállapitott Himelreich-czimer látható azzal az eltéréssel, hogy az oromdisz helyébe az egyházi méltóságának megfelelő főpapi süveget tétette._{Képét l. ugyanott, IV. k., 82. l.}* Himelreich György mint főapát,atyjának kéziratos műveit, családi okleveleit is Pannonhalmára vitte s holta után még több mint egy századon át ott voltak. Csak 1753 augusztus 30-án történt, hogy Mária Terézia királyné levélkereső parancsot küldött a pannonhalmi konventhez azon czélból, hogy Himelreich Fülöp Jakab a neki szükséges családi iratokat a konvent levéltárából megkaphassa._{Pannonhalmi hiteleshelyi levéltár: Mandata requisitoria cet., 242. sz.}* A konvent szeptember 12-én megkapta a rendeletet; maga Himelreich Fülöp Jakab azonban csak a következő év nyarán jelent meg Pannonhalmán, a hol azután, miként ugyanott német nyelven megirt sajátkezü elismervénye mutatja, 1754 julius 12-én átvette a konventtől Miksa 1576 február 22-én kelt levelét eredetiben, Rudolf 1580 márczius 20-iki czimerbővitő iratát – bizonyára azért, mert ez az okirat most már első sorban a Baksayakat érdekelte – másolatban, az ugyancsak Rudolftól kiadott 1588 augusztus 28-iki czimereslevelet eredetiben, miként igy annak 1594 julius 20-iki iratát is, melylyel Himelreich Tiborczot birodalmi lovaggá tette._{U. o. 512. sz.}*
Himelreich Fülöp Jakabnak nyugtatója anynyiban érdekes, hogy a rajta levő pecsét teljesen azonos czimerképet mutat, mint a melyről Rudolf 1588-iki adományozása szól.
SÖRÖS PONGRÁCZ.

185VEGYES.

Négy gyanus garamszentbenedeki oklevélről.

Ösmerjük V. István egy oklevelét, melyben meghagyja Dénesnek, Bars vármegye főispánjának, hogy egy barsi kuriát és egy malmot a Garam vize mellett a garamszentbenedeki apátságnak birtokába bocsásson vissza. Kelt év nélkül, Szentbenedek mellett, julius 13-ikán._{Cod. Strig. II. 231. l. – Knauz I. 602. l. 776. sz.}*
Ezen oklevél biztosan 1270-ben kelt, mert V. István utiránya 1270-ben a következő:
jun. 2. Esztergom,
jul. 6. Nyitra,
jul. 27. Helemba.
s így ez adatok közé pompásan beillik julius 13. Garamszentbenedek; ellenben 1271 julius 1–7. Pozsonynál táborozott és 1272-ben sem tartózkodhatott julius 13-ika körül Szentbenedek mellett._{L. Pauler M. nemz. t. II. 2. kiad. 301. l.}*
Ugy látszik, mintha ezen oklevél anteaktája volna a Knauz, Mon. Str. II. 54–55. l.-on közöltnek, bár meg kell jegyeznünk, hogy vagy külön parancsot állittatott ki V. István «Scevlen» és «Zengeu» birtokokról, vagy az első paracsnak nem lévén foganatja, az (1270.) julius 13-iki parancsot még egy parancs követte. (Lásd az illető oklevél szövegét.)
Ezen parancsot, vagy parancsokat Dénes, Bars vármegye főispánja állitólag 1272-ben (az oklevél ugyan 1275-öt ir, de l. Karácsonyi Hamis stb. okl. 62–63. l. 128. sz. alatt) foganatositotta._{W. IX. 131. – Cod. Strig, II. 119. – Kn. II. 54–55. l. nro. 40.}*
E két oklevéllel, ugy látszik, összefügg még két más oklevél is. Az egyikben a garamszentbenedeki apát tiltakozik Fülöp esztergomi érsek ellen a sági konvent előtt, hogy az apátág Kakat, Udvard, Németi, «Sewlus», «Chewku» és Berzencze birtokait elfoglalva tartja. (1276-iki kelttel.)_{Cod. Strig. II. 120. – Kn. I. 612–13. l. 790. sz. Reg. F. V/2 374.}* A másikban ugyanez az apát ugyancsak az érsek ellen, de a zobori konvent előtt tiltakozik, ahogy Kakat, Udvard, Németi, «Zeules», «Cheuke» és Berzericze birtokokat elfoglalva tartja. (1277-iki kelttel.)_{Cod Strig. II. 125. – Kn. I. 613–14. l. 791. sz.}*
Már Knauz kifejtette, hogy ez oklevelek 1276 és 1277-ben nem kelhettek, mert Fülöp érsek 1272. deczember végén meghalt._{I. h. 613. l. jegyzet a 790. számú oklevélhez.}* Ő mindkét oklevelet 1268–72-re teszi._{I. h. 613. l. jegyzet a 790. számú oklevélhez.}*
Ha nem csalódunk és Dénes barsi főispán oklevélének Scevlen és Zengeu nevü helységei nem másak, mint e két oklevél Sewlus és Zeules, illetve Chewku és Cheuke birtokai, akkor időrendileg megoldhatjuk a kérdést, ha felteszszük, hogy mind a két oklevélben egy tizessel több csuszott az irnok pennája alá és akkor e két oklevél 1266-ban, illetőleg 1267-ben kelt volna.
De! ..... Bár jól emlékezetembe véstem Bernheim szavait,_{Lehrbuch der historischen Methode 274. l.}* hogy «den bedeutendsten Anstoss zur Vertiefung der diplomatischen Kritik hat neuerdings Julius Ficker in seinem Buche «Beiträge zur Urkundenlehre» gegeben, indem er darin nachwies, dass zahlreiche Unregelmässigkeiten und scheinbare Wiedersprüche im Formenwesen der Urkunden, namentlich in der Datierung, welche man entweder nicht zu erklären wusste, oder für Kriterien von Fälschung hielt, durch den Gang der Ausfertigung und durch gewisse Kanzleieigenthümlichkeiten bedingt und zu erklären sind» .... mégis tessék elképzelni három oklevelet, mely ugyanazon birtokokról szól s melyek közül:
az 1.-t kiállitá a sági konvent 1276-iki kelttel, kelt pedig 1266-ban, vagy bármikor, csak 1276-ban nem;
a 2.-at a zobori konvent 1277-iki kelttel, kelt pedig 1267- ben, vagy bármikor, csak 1277-ben nem; a 3.-at Dénes barsi főispán 1275-iki kelttel, kelt pedig 1272-ben, vagy bármikor, csak 1275-ben nem. És még egy körülményt kell, hogy ugy mondjam, ábrázatilag feltüntetnem:

I.	II.
Az állítólagos 1276-iki oklevél kelt:	Az állítólagos 1277-iki oklevél kelt:
Datum feria sexta proxima ante festum beati Bernabe Apostoli.	Datum Feria sexta proxima ante festum beate Barbarć virginis martiris.

Az elmondottak és e föltünő egyezés alapján én az utóbbi három oklevelet hamisnak tartom és még ha a legóvatosabb álláspontot foglaljuk is el, még akkor is legalább is gyanusak! Minden esetre csakis az illető oklevelek beható vizsgálata dönthetné el e kérdést, mert például az is lehetséges, hogy nem eredeti oklevelek, csak egy és ugyanazon kéz másolatai, bár mind a kettő pecséttel volt felszerelve. (L. Kn. I. 613., 614. l.) Az állitólagos 1276-iki oklevélről maga Knauz irja: Orig. negligenter exaratum._{Kn. l. 613.}*
KÁLLAY UBUL.

Adalékok három középkori czimereslevél ismeretéhez.

1. Hideghéti.

Dr. Fejérpataky László úr a Hideghéti-család czumereslevelének ismertetése alkalmával_{Turul 1908. évf. 27. l.}* azt mondja, hogy a Hideghéti-család multjáról keveset tudunk és hogy minden valószinüség szerint a család már az 1411. évi nemesités előtt is élvezett nemesi jogokat. Abban a helyzetben vagyok, hogy a Hideghéti-család multjára néhány, részben kiadatlan okleveleken alapuló adatot rövid regestákban közölhetek. Ezek a következők:
a) 1294 nov. 11. A pozsonyi káptalan tanusitja, hogy Chun (az oklevélben Ehun) fia Tamás és Cizk fia Thamaaz Alistál (az oklevélben Wolstar) és Kengyeles között fekvő, Heet nevü ősi birtokukat István fiainak: (Homorói) László és Jakabnak zálogba adták. Beleegyeznek a következő nemzetségi rokonaik: 1. Pitik_{A Pink személynév emlékét a még most is létező Pinke Karcsa nevü alsó-csallóközi helység őrzi.}* fia Pál. 2. Bulchu fia István. 3. György fia Jakab. 4. Dömős fia Feltő._{Wenzel, Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 560. l.}*
b) 1303 decz. 8. Ugyanazon káptalan tanusitja, hogy Chun fiai Tamás és Móricz, valamint rokonuk Chizk fia Tamás az atyjukról elnevezett Chun földet a fenti Homoróiaknak elörökitették._{Anjoukori okmánytár, I. k. 66. l.}*
c) 1308. febr. 22. A pozsonyi káptalan előtt a következő felek jelennek meg: 1. István fiai Sebestyén és Máté, 2. Pál fia Tamás, 3. István fiai Gergely, Bekő és Jakab, 4. Pál fiai Miklós, János és Domonkos, mindnyájan nobiles jobagiones castri Posoniensis de Hydeghet de Chollokus és előadják, hogy rokonuk: Hideghéti András fia Fülpös a Héten lévő curiáját valamikor Dezső nevü vejének eladta s hogy ők most ezen eladást jóváhagyják._{Knauz, Mon. eccl. Strigon. II. k. 582. l.}*
d) 1317 jan. 18. Ugyanazon káptalan tanusitja, hogy Hydegheeti György fia Jakab birtokának felerészét Hydegheeti Locur fia Jánosnak eladta. Beleegyeznek a következő rokonok: 1. Máté, 2. Falkos, 3. Feltő, 4. Pál, 5. Gergely, 6. Jakab, 7. Sebestyén._{Ugyanott 728.}*
e) 1329. márcz. 19. A pozsonyi káptalan tanusitja, hogy Felistáli Taró István (Homorói László fia) azon birtokra nézve, melyet Chun fia Tamás és Chychk fia Thama valamikor Homorói Lászlónak átengedtek, Chun leányainak utódait kielégitette. Chunnak három leánya volt: Róza, Féli Ernő fia Miklós neje, Margit, bizonyos Pál neje, Erzsébet, Szakada József neje._{Eredetije a pozsonyi káptalan országos leveltárában Capsa 14. fasc. 3. Nr. 14.}*
f) 1330 aug. 17. A pozsonyi káptalan tanusitja, hogy Chun fia Tamás leányai, Kala és Liliom Felistáli Istvántól leánynegyedüket megkapták._{Ugyanott. Capsa 14. fasc. 3. Nr. 13.}*
g) 1342. Az esztergami káptalan előtt Vaszér fia Ábrahám neje Margit saját, ugymint nővérei nevében elismeri, hogy Morovcsok, Hontmegye főispánja, anyjuk hozományi járandóságát Dudvágszeg birtokból készpénzzel megadta. Nővérei: Ilona, Hegyi András fia Pető neje és Katalin, Heeti Péter neje._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 295. l. (v. ö. ugyanott V. k. 205. l.)}*
h) 1345 jun. 23. Nagymartoni Pál országbiró felhivja a pozsonyi káptalant, hogy az alábbi Hydeghethieknek vitás ügyében vizsgálatot tartson: 1. Falkos fia Tamás, 2. István fia Jakab, 3. Dömös fia Péter, 4. Bodor fia Lukács._{Pozsonyi káptalan országos levéltára. Capse 36. fasc. l. Nr. 5.}*
i) 1347. jan. 14. A nyitrai káptalan jelenti a királynak, hogy a pozsonyi káptalannak Vereknye nevü birtokán történt háborgatást megvizsgálta. A vizsgálatnál Farkasius de Hethy volt a királyi kiküldött, 1347 aug. 6-án ugyanez már Farkasius de Hydegheth._{Pozsonyi káptalan országos levéltára. Capsa 10. fasc. l. Nr. 21.}*
j) 1353 jan. 31. Héti (de Hech) Péter nádori kiküldött a Szentgyörgyi-Bazini fivérek ügyében._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 33. l.}*
k) 1369 nov. 13. A győri káptalan jelenti a nádornak, hogy a két Vök nevü helységben határjárást tartott. A szomszédos birtokosok sorában szerepelnek: 1. Tamás fia Miklós, 2. János fia Lesták, 3. Tamás fia János, 4. János fia Miklós nobiles de Hidegheth._{Pozsonyi káptalan házi levéltára, Capsa D. fasc. 9. Nr. 79.}*
l) 1383. éti Feltő fia Jakab leánya Erzsébet, Bánvöki Jakab fia Tamás neje elismeri, hogy a Felső-Sápi-családbeliek őt anyai és nagyanyai követeléseire nézve kielégitették._{Fejér Cod. dipl. X. k. 3., 10. l.}*
m) 1418 dec. 5. A pozsonyi káptalan Bazini Miklós fiait a pozsonymegyei Magyarbél nevü birtok felerészébe iktatja be. Kiküldöttjei közül van Hydeghethi László fia Pál és Hydeghethy Miklós fia Jakab._{Károlyi oklevéltár II. k. 48. l.}*
n) 1438 nov. 21. Albert király tanusitja, hogy Hydeghethy Miklós fia Jakab visegrádi várnagy ügyvédeit vallotta. Ezek közül van Hideghéti Péter fia Mihály is._{Eredetije saját gyüjteményemben.}*
o) 1447 nov. 19. A nyitrai káptalan jelentése, hogy Körtvélyesi Fodor Miklósnak Hydeghethy Miklós és czimborái ellen garázdálkodás miatt inditott perében a vizsgálatot teljesitette._{Károlyi oklevéltár II. k. 261. 1.}*
p) 1439 jan. 27. A pozsonyi káptalan előtt Hydeghethy Dezső Tamás fia Péter és érdektársai Szentandrássuri Illés fiait Gálházai Tamásné értékeinek elidegenitésétől tilalmazzák. Érdektársai a következők: 1. István fia Hydeghethy Dezső Miklós, 2. fenti néhai Dezső Tamás neptise Ilona._{Zichy-oklevéltár VIII. k. 647. l.}* – A Hideghétiek ezen ága kétségkivül az 1308-ban felmerülő Dezsőtől veszi eredetét. A mi pedig «Hettendorf»-t illeti, nem szenvedhet kétséget, hogy ez nem más, mint a magyar «Hét»(-falu) erőszakolt németesitése.

2. Kistárkányi.

A «Magyar czimeres emlékek» II. füzetének 50-ik oldalán olvassuk, hogy Kistárkányi Dénes érdemeiért a rokonai is részesek a czimeradományban; ezekről – egy családtag hiján, kinek rokonsági fokát megállapitani nem tudjuk, az oklevél adatai nyomán a következő kis táblázat állitható össze stb. » Módomban van, hogy ezen családtag rokonsági fokát a következő nemzedékrendi táblán megállapitsam:

Boda; Konrád 1282; Tamás 1297–1329 de Maráza; Boda 1297–1312; Máté 1297–1298; Marázai Domonkos 1337–1357; Zebegnyő 1324–1339; Fülöp 1324 nagyváradi prépost; Miklós 1324–1344; Mihály 1324; Bertalan 1324; László 1350–1369; Máté 1359; András 1351–1359; Miklós deák; Benedek deák;Miklós 1434; Dénes 1434–43; János 1434; Benedek 1434–43; Ozsvát 1434–43; András 1434–37; Bereczk 1437; László 1337_{Anjoukori okmánytár I. k. 115., 239., 254., 411. l. II. k. 163. l. III. k. 379., 575., 580. l. IV. k. 264., 278., 426., 535. l. Fejér, VI. k. 2., 342. l. Magyar-szerb összeköttetések oklevéltára 108., 109., 110., 143. l. Sztáray-oklevéltár, I. k. 48., 103., 194. l. Wenzel, V. k. 59. l. X. k. 283., 314. l. XII. k. 630. l. Zichy-oklevéltár, I. k. 50. l. II. k. 454., 464, 480., 485. l. III. k. 72., 115., 141., 259., 265., 381., 386. l. Ezen források egy része a hütlen Petenye-re vonatkozik.}*

A Holy-család czimeresleveléről ugyancsak a magyar czimeres emlékek I. füzetének 82-ik oldalán olvassuk: «A czimereslevél sem Hradnai Holy Pál atyját, sem fiait, sem rokonait nem nevezi meg. Egyéb forrásokban sem találtunk róluk emlitést s igy nem tudjuk, sokáig élvezhette-e a család ujonnan szerzett czimeres nemességét.» Erről a Holy Pálról a következő adatok szólnak:
a) A budai káptalan tanusitja 1502 jul. 14-én, hogy Verebélyi György és Pál a Barsmegyében fekvő Hrussó nevü várukat a hozzátartozó Szkiczó, Ebedecz, Baroch, Lewes és Lomathyncz nevü helységekkel «egregiis Paulo Holy de Radna nunc in civitate Thyrnauensi commoranti ac Ambrosio Sarkan de Akoshaza comitibus posoniensibus» eladták._{Botka: Barsmegyei oklevelek 110.}*
b) A pozsonyi káptalan tanusitja 1504 április 25-én, hogy «magnificus Ambrosius Sarkan de Akoshaza comes posoniensis ac egregius Paulus Holy de Thernauia hrussói várukat és tartozékait apósuknak: zábláthi Salzer Lőrincz trencséni és bajmóczi várnagynak eladták._{Ugyanott 112–113.}*
Hogy Ákosházi Sárkány Ambrus Pozsonymegye főispánja volt, azt más források is tanusitják; arról pedig, hogy Hradnai (Hradna trencsénmegyei helység) Holy Pál is az lett volna, nincs tudomásunk,_{Pozsonymegyének legujabban megjelent monographiájának 539-ik oldalán olvasható, hogy 1507-ben Holy Pál és Sárkány Ambrus lettek volna a csallóközi szolgabirák; de ezt el nem fogadhatjuk. Teljesen kizárandó, hogy Sárkány Ambrus, ki már 1502-ben főispán volt, öt évvel később szolgabiró lett légyen. Az 1507. évi hivataloskodás csak főispánsággal kapcsolható össze.}* bár nagyon hihető, hogy sógora vele a főispánságot osztotta.
(Kis- és Nagy-)Záblat trencsénmegyei helységek. Salzer Lőrincz, ki valószinüleg német származásu,_{Lásd Monatsblatt des «Adler» 1908. évf. 277–278.}* 1501. és 1519-ben Trencsénmegye alispánja. Utódai a záblati Hrussói nevet vették fel. Holy Pálné nevét nem ismerjük.
Dr. WERTNER MÓR.

Ujabb czimeres levelek a M. N. Múzeum levéltárában.

A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi országos könyvtárában őrzött czimeres nemeslevelek leiró jegyzéke 1902-ben látott napvilágot. Azóta a könyvtárnak e gyüjteménye tetemesen gyarapodott ujabb szerzeményekkel, úgy hogy nemsokára el fog érkezni annak ideje, hogy ez ujabb szaporulat az előbbihez hasonló módon közrehocsáttassék. A Széchényi országos könyvtár állapotáról szóló, a Magyar Könyvszemlében megjelenő évnegyedes jelentések rendszeresen közlik a czimereslevelek és nemesi iratok gyüjteményének ujabb gyarapodási jegyzékét. Tagtársainknak vélünk szolgálatot tenni, ha e negyedévi jelentések alapján a Széchényi országos könyvtár gyüjteményének ujabb gyarapodását folyóiratunkban is időről-időre közöljük.
Jelen közleményünk az l908. évi első három évnegyedes igazgatói jelentésben foglalt gyarapodást tünteti fel, összesen 96 darabot. Folytatását időről-időre fogjuk adni. A 96 darab jegyzéke a következő:
1. 1411 október 14. Pozsony. Zsigmond király czimereslevele a Hideghéthy-család részére. Szöveg és czimerkép egyszerü, XX. századi másolata. 2. 1415 május 19. Konstancz. Zsigmond király czimereslevele Tamásfalvi Gergely fia György részére. Eredeti. 3. 1417 szeptember 29. Konstancz. Zsigmond király czimereslevele Kispalugyai Boda Timót részére. Szöveg és czimerkép egyszerü, XX. századi másolata. 4. 1421 márczius 28. Znaiin. Zsigmond király czimereslevele Pérchy Mihály fia Benedek és társai részére. Eredeti. 5. 1422 szeptember 17. Nürnberg. Zsigmond király czimereslevele Leszteméri Imre részére. Eredeti. 6. 1430 julius 11. Konstancz. Zsigmond király czimereslevele a Jablonovai Buthor-család részére. Szöveg és czimerkép egyszerü, XX. századi másolata. 7. 1506 október 28. Buda. II. Ulászló király czimereslevele Baasi György részére. Eredeti 8. 1547 május 14. Gyulafejérvár. Izabella királyné czimereslevele Somosdi Székely Balázs részére. Eredeti. 9. 1549 jan. 5. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Szentmártoni Márton és Körmendi János deák részére. Eredeti. 10. 1549 deczember 28. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Sámboky Péter részére. Eredeti. 11. 1559 szeptember 28. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Fejéregyházi Tóth Tamás részére. Eredeti. 12. 1569 április 25. Bécs. Miksa császár birodalmi czimereslevele Gebhardt Keresztély és Konrád részére. Eredeti. 13. 1573 junius 26. Gyulafejérvár. Báthory István czimereslevele Nagy András és társai részére. Eredeti. 14. 1592 április 3. Prága. II. Rudolf czimereslevele Iwchych Mátyás és testvérei Péter, Márton és Ilona részére. Eredeti. 15. 1594 augusztus 30. Regensburg. II. Rudolf czimereslevele Felsőgyőri Nagy János részére. Nógrád vármegyének 1843 január 18-án kelt hiteles másolatában. Ugy a szöveg, mint a hitelesitési záradék hamisitott. 16. 1598 február 18. Gyulafejérvár. Báthory Zsigmond czimereslevele Kőrösbányai Bailla Péter részére. Eredeti. 17. 1602 szeptember 9. Prága. II. Rudolf czimereslevele Szőlősy Mihály és Kovács János részére. Eredeti. 18. 1605 junius 24. Kassa. Bocskai István czimereslevele Bélteki Vadas István és Bélteki Jósa András részére. Eredeti. 19. 1608 deczember 18. Bécs. II. Mátyás czimereslevele Gesztherédy Zsigmond részére. Eredeti. 20. 1609 január 31. Bécs. II. Mátyás czimereslevele Pápay János és testvérei részére. Eredeti. 21. 1621 május 28. Bécs. II. Ferdinánd czimereslevele Bácsy Boldizsár részére. Eredeti. 22. 1621 november 30. Magyar-Bród. Bethlen Gábor czimereslevele Pálffy János és fiai részére. Eredeti. 23. 1621 deczember 15. Magyar-Bród. Bethlen Gábor czimereslevele Baranyay máskép Horváth János részére. Eredeti. 24. 1623 márczius 14. Pozsony. Rudinszky Márton czimerkérő folyamodványa maga, testvérei Przebna Pál és János és unokanővérei Rudinszky Magdolna és Anasztázia részére Eredeti, de a Rudinszky név bele van hamisitva. 25. 1623 augusztus ... Gyulafejérvár. Bethlen Gábor czimereslevele Mindszenti István részére. Eredeti. 26. 1623 szeptember 11. Ebersdorf vára. II. Ferdinánd czimereslevele Gönczy Szabó György és testvérei részére. Eredeti. 27. 1624. A Cheősy-család czimereslevelének kivágott czimerképe. 28. 1625 október 30. Sopron. II. Ferdinánd czimereslevele Jakoss Péter, felesége Katalin, fia János és unokatestvérei Baranyay Péter és Orsolya részére. Eredeti. 29. 1627 márczius 28. Bécs. Liebenthal Keresztély palotagróf czimereslevele Proy János részére. Eredeti. 30. 1630 február 9. Gyulafejérvár. Brandenburgi Katalin czimereslevele Liscovai Liszkói János deák részére. Eredeti. 31. 1639 február 6. Segesvár. I. Rákóczy György czimereslevele Kőrösfői Márton deák részére. Eredeti. 32. 1643 november 22. Gyulafejérvár. I. Rákóczy György czimereslevele Miklós, máskép Kissólymosi Ferencz részére. Eredeti. 33. 1646 márczius 21. Gyulafejérvár. I. Rákóczy György czimereslevele Mátéffy Balázs részére. Eredeti. 34. 1647 január 2. Váradvára. I. Rákóczy György czimereslevele Kálmán Miklós, Gábor és Péter részére. Eredeti. 35. 1647 szeptember 28. Gyalu. I. Rákóczy György czimereslevele Pászkota Márton részére. Eredeti. 36. 1648. márczius 25. Gyulafejérvár. I. Rákóczy György czimereslevele Dekuczián László részére. Eredeti. 37. 1648 deczember 10. Gyulafejérvár. II. Rákóczy György czimereslevele Marussi András részére. Eredeti. 38, 1649 február 6. Szempcz. Pozsony vármegye nemesi bizonyitványa Egyházasfalvi Nagy István részére. XVIII. századi egyszerü másolat. 39. 1649 junius 26. Déva. II. Rákóczy György czimereslevele Bálványosváraljai György részére. Eredeti. 40. 1650 április 7. Gyulafejérvár. II. Rákóczy György czimereslevele Kis János részére. Eredeti. 41. 1655 január 23. Bécs. III. Ferdinánd czimereslevele Zanchi Antal részére. XIX. századi hiteles másolat. 42. 1657 május 29. Losoncz. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Szabó, máskép Horváth Mihály részére. Eredeti. 43. 1659 augusztus 8. Gyulafejérvár. Barcsai Ákos czimereslevele Ferencz Tamás részére. Eredeti. 44. 1661 május 31. Vécsvára. Kemény János czimereslevele Bojér János és László részére. Eredeti. 45. 1662 julius 29. Pozsony, I. Lipót czimereslevele Gaal, máskép Szabó György részére. Eredeti. 46. 1664 május 16. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Thordai Pálffy János részére. Eredeti, de a név későbbi beirásu. 47. 1664 május 20. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Zoba, máskép Pap János és Zoba Opra részére. Eredeti. 48. 1655 julius 20. Radnóth vára. Apaffy Mihály czimereslevele Boge Péter részére. Eredeti. 49. 1666 junius 27. Bécs. I. Lipót czimereslevele Fügei Andrássi, máskép Gecze János részére. Hont vármegye 1774 november 26 -iki hiteles másolatában. 50. 1667 julius 1. Fülek. Heves és Külső-Szolnok vármegyék nemesi bizonyitványa Helle György és fiai részére. Eredeti. 51. 1667 augusztus 24. Radnóth vára. Apaffy Mihály czimereslevele Nagy Jakab részére. Eredeti. 52. 1672 junius 7. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Pál Ferencz részére. Eredeti. 53. 1673 január 2. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Vállya Miklós részére. Eredeti. 54. 1675 deczember 21. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Kovács Mihály részére. Eredeti. 55. 1676 május 19. Fülek. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Benkó Mihály részére. Eredeti. 56. 1676 szeptember 25. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Kovács, máskép Régeni János részére. Eredeti. 57. 1677 május 31. Fülek. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Báttaszéki Szabó Lukács fia András és veje Győri Nagy János részére. Eredeti, másolat; hitelességére nézve gyanus. 58. 1679 április 19. Fogaras. Apaffy Mihály czimereslevele Kobozi Demeter János, Pál és András részére. Eredeti. 59. 1680 szeptember 15. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Nánási Kovács Gáspár részére. Eredeti. 60. 1682 február 10. Fülek. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa a Felsőgyőri Nagy-család részére. Hamisitott. 61. 1684 május 5. Linz. I. Lipót czimereslevele Pavkovics Mátyás részére. Eredeti. 62. 1684 szeptember 25. Gyulafejérvár. Apaffy Mihály czimereslevele Barabás János részére. Eredeti. 63. 1685 április 4. Fogaras. Apaffy Mihály czimereslevele Szabó, máskép Somlyai Mihály részére. Eredeti. 64. 1694 julius 18. Bécs. I. Lipót czimereslevele Gebhard Márton részére. Sopron vármegyének 1718 január 23-iki hiteles átiratában. Hitelességére nézve gyanus. 65. 1694 szeptember 22. Nemeskér. Sopron vármegye nemesi bizonyitványa a Gebhard-család részére. Hitelességére nézve gyanus. 66. 1698 márczius 20. Bécs. I. Lipót czimereslevele Rődl János részére. Eredeti. 67. 1700 julius 10. Bécs. I. Lipót czimereslevele Gálfalvi, máskép Harcsói Iszlai János részére. Eredeti. 68. 1700 julius 10. I. Lipót czimereslevele Gálfalvi, máskép Siketfalvi Iszlai Gergely részére. Eredeti. 69. XVII. századi évnélküli. Dienes Gergely czimerkérő folyamodványa. Eredeti. 70. XVII. századi évnélküli. Szentmiklóssy Benedek czimerkérő folyamodványa. Eredeti. 71. 1701 február 20. Bécs. I. Lipót czimereslevele Urbányi András részére. Zólyomvármegye XVIII. századi évnélküli hiteles másolatában, megvan az eredeti czimerkérő folyamodvány is. 72. 1701 május 20. Beszterczebánya. Zólyom vármegye nemesi bizonyitványa az Urbányi család czimereslevelének kihirdetéséről. Eredeti. 73. 1705 szeptember 12. Millnits Vitus czimerkérő folyamodványa. Eredeti. 74. 1715 augusztus 29. Bécs. III. Károly czimereslevele Szentsimoni, máskép Csatószegi id. Csató János részére. Kolos vármegyének 1770 január 20-án kelt hiteles átiratában. 75. 1716 április 30. Losoncz. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Nagy György részére. Hitelességére nézve gyanus. 76. 1716 április 30. Losoncz. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Nagy János részére. Hitelességére nézve gyanus. 77. 1717 márczius 8. Bécs. III. Károly czimereslevele Laich János György részére. Eredeti. 78. 1719 szeptember 18. Bécs. Gelle Ferencz és János czimerkérő folyamodványa. Eredeti. 79. 1722 szeptember 23. Szécsény. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Nagy János, László és Ferencz részére. Nógrád vármegyének 1843 január 13-iki hiteles átiratában. Hitelességére nézve gyanus. 80. 1728 julius 5. Grácz. Mátyás Antal udvari kanczelláriai expeditor bizonyitványa a Gebhard-család nemességéről. Hamisitvány. 81. 1733 julius 6. Bécs. III. Károly bizonyságlevele az Eitlperg János Henrik által letett indigenatusi esküről. Eredeti. 82. 1737 május 8. Pest. Pest vármegye nemesi bizonyitványa a Stettner-család részére. Egyszerü másolat. 83. 1741 október 28. Pozsony. Mária Terézia czimereslevele Folly Gábor részére. Egyszerü másolat. 84. 1744. augusztus 18. Székesfejérvár. Fejér vármegye nemesi bizonyitványa a Szalay-család részér. Fejér vármegyének 1760 junius 25-én kelt hiteles átiratában. 85. 1752 április 10. Horvát-Szlavon-Dalmátországok nemesi bizonyitványa a Segroich-család nemességéről. 86. 1763 május 31. Bécs. Mária Terézia czimereslevele Vinárszky János és Polster Károly részére. Eredeti. 87. 1764 márczius 18. Zalaegerszeg. Zala vármegye nemesi bizonyitványa Szabó János részére. Zala vármegyének 1881 augusztus 4-én kelt hiteles átiratában. 88. 1772 julius 28. Beszterczebánya. Zólyom vármegye nemesi bizonyitványa Urbányi Ferencz részére. Eredeti. 89. 1772 deczember 2. Bécs. Mária Terézia bárói diplomája Dávid Károly részére. Eredeti. 90. 1790 november 18. Pozsony. II. Lipót czimereslevele Sala Mihály részére. Eredeti. 91. 1806 szeptember 20. Balassagyarmat. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa a Nagy-család nemességről. Eredeti, de hitelességére nézve gyanus. 92. 1812 deczember 9. Várad-Olaszi. Bihar vármegye nemesi bizonyitványa Csató Mihály részére. Bihar vármegyének 1821 november 20-án kelt hiteles másolatában. 93. 1819 november 20. Balassagyarmat. Nógrád vármegye nemesi bizonyitványa Nagy József részére. Eredeti, de hitelességére nézve gyanus. 94. 1831 október 27. Bécs. I. Ferencz császár osztrák nemesi oklevele Gyurkovich József részére. Eredeti. 95. 1846 augusztus 19. Jászapáti város nemesi bizonyságlevele Nagy József részére. Eredeti. 96. XIX. század évnélküli. Vivenot Rudolf és Eduard folyamodványa a magyar országgyüléshez indigenatusért. Nyomtatvány.
* * *

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmányának f. évi november hó 26-án Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt tartott ülésén jelen voltak id. Bánó József, Békefi Remig, Boncz Ödön, id. Daniel Gábor, Dőry Ferencz, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, Nagy Géza, Pettkó Béla, Soós Elemér, id. Szinnyei József, ig. választm. tagok, Tóth Árpád társ. pénztárnok, Áldásy Antal titkári teendőkkel megbizott jegyző és Szabó László jegyzői teendőkkel megbizott évdijas tag.
Elnök az ülést megnyitva Áldásy Antal jegyző felolvassa Pór Antal ig. vál. tagnak «Pecséttani apróságok» cz. értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
Uj tagokul megválasztattak 200 koronás alapitó tagul Daróczy Zoltán eddig évdijas tag, pártoló tagul gróf Zichy Tivadar v. b. t. t. Budapest, aj. Thallóczy Lajos, évdijas tagokul báró Forster Gyula, Budapest, aj. Thallóczy Lajos, Hertelendy László cs. és kir. huszárhadnagy, Medgyes, aj. Sárközy Imre, dr. Kovács-Sebestyén Gyula megyei aljegyző, Kaposvár, aj. Sárközy Imre, gróf Széchényi Viktor, Sárpentele, aj. Szabó László, Szennyei-Merse Jenő, Budapest, aj. Marsovszky Ivor, dr. Vargha Zoltán főgymn. tanár, Budapest, aj. a jegyző.
Az üresedésben lévő három ig. vál. tagsági helyre, valamint levelező tagságra az alapszabályokban kitüzött időben öt ajánlás érkezett be a titkári hivatalhoz. Az ajánlólevelek felbontatván, felolvastattak. E szerint az ig. vál. tagságra ajánltattak Kollányi Ferencz és Áldásy Antal által dr. Tóth-Szabó Pál egyetemi magántanár évdijas tag; Csoma József és Borovszky Samu által ifj. Lossonczy István földbirtokos, évdijas tag, id. Szinnyei József és Áldásy Antal által Bártfai Szabó László m. n. múzeumi segédőr, évdijas tag, Kollányi Ferencz és Áldásy Antal által Horváth Sándor orsz. levéltári fogalmazó évdijas tag. Levelező tagul ajánltatott Benkó Imre főgymn. tanár évdijas tag dr. Komáromy András, dr. Reissig Ede és Pettkó Béla által. Az ajánlatok felolvasása után elnök az alapszabályok értelmében a titkos szavazást elrendelvén, összesen 14 szavazat adatott be, melyből dr. Tóth-Szabó Pálra 14, Bánfai Szabó Lászlóra 14, Horváth Sándorra 12, ifj. Lossonczy Istvánra két szavazat esett, minélfogva elnök dr. Tóth-Szabó Pált, Bártfai Szabó Lászlót és Horváth Sándort megválasztott ig. vál. tagoknak jelenti ki. Levelező tagnak 14 szavazattal Benkó Imre választatott meg.
Ezután elnök jelenti, hogy napirend szerint a Schönherr Gyula titkár elhalálozása folytán megüresedett titkári állás, melynek ideiglenes ellátásával a februári ig. vál. ülés Áldásy Antal jegyzőt bizta meg, betöltendő és felhivja az ig. vál. tagjait, hogy szavazataikat a titkári állásra adják le. A szavazás megtörténvén, összesen 15 szavazat adatott le, melyből 14 szavazat Áldásy Antal jegyzőre esett, egy szavazólap üres volt, minélfogva elnök Áldásy Antalt a következő öt év tartamára megválasztott titkárnak jelenti ki.
Elnök ezután felhivja az ig. vál. tagjait, hogy a választás folytán megüresedett jegyzői állásra szavazataikat adják le, a mi megtörténvén összesen 15 szavazat adatott be, melyből Bártfai Szabó László ig. vál. tagra 14, id. Szinnyei József ig. vál. tagra egy szavazat esett, minek értelmében elnök Bártfai Szabó Lászlót a következő öt év tartamára megválasztott jegyzőnek jelenti ki, üdvözli a megválasztott titkárt és jegyzőt, mire a megválasztottak köszönetüknek adnak kifejezést.
A folyó évi nagygyülés napját a titkár javaslatára az ig. vál. deczember 17-re tüzi ki a következő napirenddel: 1. Elnöki megnyitó. Fejérpataky László másodelnöktől. 2. A gróf Forgách-család czimere. Csoma József másodelnöktől. 3. Elnök, illetve másodelnök választása. 4. Titkári jelentés. 5. Pénztárnoki jelentés. 6. Esetleges inditványok.
Titkár felolvassa Pettkó Béla és dr. Reissig Ede ig. vál. tagok beadványát, mely szerint a Magyar Nemzetségi zsebkönyv II. rész I. kötetének terjesztését és árusitását a köztük történt megállapodás értelmében a jövőben kizárólag Pettkó Béla fogja eszközölni, épségben maradván az ig. vál. által a nevezetekkel kötött egyezségnek minden egyes pontja a jövőben is, a mit az ig. választmány tudomásul vesz.
A folyó évi számadások felülvizsgálására titkár javaslatára Soós Elemér elnöklete alatt Kollányi Ferencz és dr. Dőry Ferencz ig. vál. tagok küldettek ki.
Tóth Árpád pénztárnok előterjeszti a pénztárnoki jelentést, mely szerint az ülés napjáig a bevételek összege volt 6010 K 56 fillér, a kiadások összege 5424 K 79 fillér, egyenleg 585 K 77 fillér. A Nemzetségi Zsebkönyv II. része I. köteténél a bevétel volt 360 K, kiadás 300 K, egyenleg 60 K. Vagyonállás összes vagyonban 35,300 K 77 fillér, összes teher 2700 K, tiszta vagyon 32,600 K 77 fillér. A Nemzetségi Zsebkönyv II. rész I. kötetének tartozása 1583 K 66 fillér.
Több tárgy nem lévén, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Szinnyei József és Nagy Gézaig. vál. tagokat kérve fel, az ülést bezárja.

SZAKIRODALOM.

Késmárk szabad királyi várós műemlékei. Irta: Dr. Bruckner Győző. Eperjes, 1908.

Henszlmann Imre, Myskovszky Viktor és Divald Kornél Szepesmegye müemlékeit tárgyaló jeles müveihez méltó kiegészités gyanánt járul a jelen 80 oldalas, számos képpel és egy mümelléklettel diszitett füzet, melyben szerzőnk Késmárk város támogatásával összegyüjti a város müemlékeiről részint önállóan, részint folyóiratokban megjelent dolgozatait, gyarapitva azt néhány ujabb tanulmányával és a város vázlatos, de úgy a kiadott források, mint önálló levéltári kutatások felhasználásával megirt történetével. E levéltári kutatásoknak köszönhetjük a münek heraldikánkat leginkább érdeklő részét, a városnak Mátyás királytól kapott czimereslevelét. Mátyás, hogy orvosolja azon nagy csapásokat, melyek a magyar-lengyel nagy kereskedelmi út mellett fekvő, s igy gyors fejlődésnek indult várost a huszita betörések alatt érték, 1463-ban megerősiti a városnak még IV. Bélától kapott kiváltságlevelét, vásártartó-, árumegállitó-, vámmentességi- stb. jogait és hogy a polgárságot szebb jövővel kecsegtesse, még ugyanezen év julius 13-án Budán czimereslevelet állit ki számukra. A czimereslevél fő érdekességét az képezi, hogy festett czimerképe nem a magyarországi gyakorlat szerint az oklevél felső balsarkán, hanem a német birodalmi szokás szerint az oklevél közepén foglal helyet.
A czimerkép ilyetén elhelyezésével középkori heraldikánkban nagyon ritkán találkozunk. Zsigmond királynak 1405-i a Tétényi- és Haraszti-család részére adott armálisa, az első festett hazai armális, a czimerképet ily helyzetben mutatja. A Bossányi-féle 1415. évi armális, birodalmi jellegének megfelelőleg, a czimerképet szintén az oklevél közepére tervezte, helye tudvalevőleg üresen maradt. II. Lajostól is ismerünk egy birodalmi formára kiállitott czimereslevelet, a Sapharych-családét 1517-ből, de Mátyás király idejéből birodalmi mintára kiállitott armálist még nem ismertünk. A czimer a következő: álló vágott pajzs felső kék mezejében két egymást keresztező, arany gombos és arany keresztvasu, vörös markolatu hosszu egyenes kard, a keresztezés felett lebegő vörös bélésü, ötágu leveles koronával, a keresztezés alatt pedig arany kelyhü vörös rózsával. A pajzs alsó mezeje ezűst, benne két vörös pólya. A pajzs mögött két, fehér talapzatu vörös márvány oszlopon nyugvó kettős fehér márvány iv alatt mint czimertartó egy angyal áll, vörös galléru, bő redőzetü fehér ruhában, mellén két egymást keresztező zöld szalag látható. Az angyal vállait vörös bélésü, virágokkal ékitett zöldes szinü palást boritja, melyet elől nyolcz gyöngygyel körülvett rubintköves csatt tart össze. Dús szőke fürtökben vállaira omló haját fején kereszttel ékitett arany diadém szoritja le, kiterjesztett szárnyai rózsaszin, vörös, sárga, narancssárga, zöld és kék szinekben játszanak. A czimerpajzsot fönt két oldalt fogva maga előtt tartja, palástbélése a pajzs két oldala mellett, hosszu fehér ruhája pedig a pajzs alatt kilátszik. Az angyal háta mögött zöld falkárpit látható. Az egész képet széles arany keret veszi körül. A nagyságánál fogva is kiváló czimerkép a kései gót miniature-festészet remeke, középkori czimeresleveleink képei közül szépségre nézve talán csak a II. Lajos által 1521-ben adományozott Armbruster armális képe vetekedhetik vele. A pajzstartó angyal élénken emlékeztet a szintén Mátyás által 1462-ben adományozott Császár-Petneházy-armálison láthatóra, de sokkal müvésziesebb, finomabb kidolgozásu. A czimereslevél Csoma Józsefnek folyóiratunk 1906. évi folyamában közzétett czikkéből hiányzik, szakköreink előtt ismeretlen volt, jóllehet a Történelmi Társulat 1872-i szepesmegyei kirándulásának iratai között emlités történik róla. (Századok, 1872. évf. 683. l.) Hálával tartozunk ezért a szerzőnek, hogy az egész czimereslevelet igen jól sikerült, szines mümellékletben mutatja be. A város történetében később a Szapolyaik, Laszkyak, Thurzók és Thökölyek viszik a vezérlő szerepet. A mü további részeit a város müemlékeinek részletes leirása, és azok rövid története foglalja el. Külön fejezetben számol be a hires Thököly-várkastélyról, annak sgrafittókkal diszes bástyaoromfalairól, a Thökölyek, Thurzók czimereivel diszitett várkapukról, a várkápolnáról stb. a számos ujraépítés folytán müvészi becsét nagyrészt elvesztett városházról, melyben a város müvelődés-, ipar- és kereskedelemtörténeti szempontból igen nagybecsü levéltára is helyet foglal. Egyházi műemlékei közül részletes méltatásra találnak a plébánia-templom és a melléje épitett müvészettörténelmileg páratlan becsü harangtorony, a Szent Kereszt-templom érdekes szárnyas főoltárával, XV. századi dombormüves oltártöredékeivel, Thököly Sebestyén felesége, Dóczy Zsuzsanna és Warkócz Kristóf várkapitány 1520-ból való czimeres, viselettörténeti szempontból is nagyon érdekes siremlékeivel, továbbá a régi evangelicus fatemplom és a monumentális uj ág. ev. templom, melyben immár 0906. okt. 30. óta megtalálta örök pihenőhelyét a hányt-vetett életü kuruczkirály, Késmárki gróf Thököly Imre, «nemzete körében, egy lutheránus, keritett, kulcsos városban, mint azt végrendeletében több mint 200 évvel ezelőtt óhajtotta.
J. E.

Wappenfibel. Von ad. M. Hildebrandt. Frankfurt a/M.

Heinrich Keller, 1909.
E kis heraldikai katekismusnak immár hetedik kiadása fekszik előttünk, a mi használhatóságának és elterjedésének legjobb bizonyitéka. Az uj kiadás beosztása a réginek megfelelő, czikkei is nagyrészt ugyanazok maradtak változás nélkül, csak itt-ott tett szerzője kisebb változtatásokat, kiegészitéseket. Több uj czikket is találunk e kiadásban, melyek a régi kiadásokból hiányoztak. Igy az Adelslexika czikkel, melyben csak három ily lexikális munkát sorol fel, Ledebus, Hefner és Kneschke ismert munkáit. Az Ahnenbezifferungsmethode a leszármazási táblán minden egyes tagnak folyószámmal való megjelölését ajánlja, az Ahnentafelatlas Kekule von Stradonitz munkájára utal, mely az európai uralkodók és hitveseiknek 32 ősre terjedő ősfáit tartalmazza. Az Ausserdeutsche Wappen czikk a nem német heraldika sajátságairól szól. A Bürgerliches Genealogisches Handbuch a dr. Koerner által szerkesztett, Görlitzben Starke kiadásában megjelenő polgári czimerkönyvre hivja fel a figyelmet, melynek feladata a polgári családok czimereit lehetőleg összegyüjteni. Ugyancsak a polgári czimerek nyilvántartására ajánlja egy másik czikk (Eintragung von Wappen) a Siebmacher-féle czimereskönyv polgári részét. Bővült a kis füzet még a következő czikkekkel: Genealogische Taschenbücher melyben a góthai almanachot sorolja fel, Heroldsamt, mely a porosz kir. heroldhivatal müködéséről szól. E hivatal jogi kérdésekben maga határoz, kegyelmi kérdésekben, melyek a király döntése alá tartoznak, előkészitő fórumul szolgál. Fölvilágositást heraldikai és genealogiai kérdésekben nem ad. Ujak még a Heroldstücke, Hoflieferanten, Namensänderung, Register czikkek. A régi czikkek közül többek között bővült a Grabdenkmäler czikk, mely utasitást ad, hogy siremlékeken nyolcz czimert minő módon kell elhelyezni. A könyv csinos kiállitása a régi maradt.
–y.

Aus der Zeit Maria Theresias. Tagebuch der Fürsten Johann Josef Khevenhüller Metsch, kaiserliehen Obersthofmeisters.

Wien-Leipzig, Holzhausen-Engelsmann, 1907–1908.
Genealogiával foglalkozó tagtársaink figyelmét hivjuk föl erre a nagybecsü történelmi publikáczióra, melyből eddig két kötet jelent meg. E két kötet, mely az 1742–1744. és 1745–1749 éveket öleli fel, telve van a Mária Terézia korabeli magyar és osztrák főnemesség és nemességre vonatkozó családtörténeti adatokkal, melyekből a genealogus munkájához számtalan becses adatot merithet. A II. kötet jegyzeteiben a heraldikus is érdekes dolgot találhat, az 530–532. oldalon ugyanis az emlékiratok kiadója, Hanns Schlitten közli az 1748 deczember 4-én kelt jelentést arról a tanácskozásról, mely november 28-án tartatott a József főherczeget megillető czim és czimernek megállapitása ügyében. Ezen a tanácskozáson részt vettek az összes miniszterek, továbbá Königsegg József gróf, első főudvarmester és Batthyány Károly gróf, a fiatal főherczeg nevelője. A tanácskozás úgy a nagy, mint a kis czimre nézve tett javaslatot, a mit Mária Terézia helybenhagyott. Megszerkesztette továbbá a tanácskozás a nagy és kis czimert, melynek szines hasonmása a könyvhöz mellékelve van. E czimer alapján voltak a pecsétek is készitendők. A nagy czimer 52 mezőt mutat, a pajzs körül az aranygyapjas rend lánczával, a pajzs fölött a hermelinbélésü főherczegi kalap, a pajzsot jobbról sas, balról oroszlán tartja. Az 52 mezőben foglalt czimerek a következők: 1. Magyarország. 2. Csehország, 3. Kastilia. 4. Leons. Aragonia. 6. Katalonia. 7. Dalmáczia. 8. Horvátország. 9. Szlavonia. 10. Nápoly. 11. Sziczilia. 12. Jeruzsálem. 13. Ausztria. 14. Lotharingia. 15. Burgund. 16. Toskána. 17. Brabant. 18. Milano. 19. Stájerország. 20. Karinthia. 21. Krajna. 22. Limburg. 23. Lützenburg. 24. Geldern. 25. ifj. Anjou-ház. 26. Jülich. 27. Bar. 28. Württemberg. 29. Szilézia. 30. Mantua. 31. Parma. 32. Enns. 33. Svábország. 34. Erdély. 35. Habsburg. 36. Burgau. 37. Morvaország. 38. Felső- és Alsó-Lusátia. 39. Tirol. 40. Pfirdt. 41. Kiburg. 42. Görtz. 43. Flandria. 44. Hennegau. 43. Namur. 46. Antwerpen. 47. Cilli és Ortenburg. 48. Vend grófság. 49. Pordenone. 50. Gradiska. 51. Salinarum. 52. Mecheln czimerei. Ezek közül a 13., 14., 15., 16. mint szivpajzsok vannak a czimer közepére helyezve. A kis czimer a főherczegi kalappal ékitett négyelt pajzs, melynek első mezejében a magyar, a 2-ban a cseh, a 3-ban a burgund, a 4-ben a toskánai czimer látható szivpajzsában pedig a Habsburg-Lothringeni czimer. A családtörténeti kutatás ez emlékiratokat mindenesetre nagy haszonnal fogja forgathatni.

* * *

1909

1909-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

TITKÁR.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMIX.

1A SZENT-ISTVÁN ANYJÁRÓL SZÓLÓ ADATOK UJ MEGROSTÁLÁSA.

Nem hangulatkeltésre volt szánva Nagy Géza azon tévedésének megállapitása, hogy ő «Szent István családi összeköttetései» dolgozatának megirásakor a lengyel kutforrásokat figyelmen kivül hagyta! Arra volt az szánva, hogy Nagy Géza ur Deák Ferencz ismert hasonlata szerint, ha elhibázta az atilla begombolását, kezdje ujból, mert máskülönben rajta lehet ugyan az atilla, de mindig rosszul áll.
Nagy Géza azonban ehelyett úgy tesz, mint a ki megbotlik valami kőbe és akkor nem magát, hanem azt a követ okolja és azt veregeti.
Tagadja Nagy Géza a lengyel kutforrások azon állitását, hogy Szent István anyja lengyel fejedelemleány volt, mert a) a lengyel kutforrások, nem régiebbek Béla király Névtelen jegyzőjénél, b) mert a magyar nemzeti hagyományok nagyobb biztositékokat nyujtanak Szent István anyja eredetéről; s mert c) az egykorú irók semmit sem tudnak ezen lengyel rokonságról.
A) Nagyon téved azonban bár ki is, ha azt hiszi, hogy én a lengyel kutforrások tudósitásának azért adtam hitelt, mert régibb a Névtelen jegyzőnél. Semmi esetre sem! Mert kortársak-e a 973–997-iki eseményekre akár a Névtelen jegyző, akár a kamenczi és a heinrichowi évkönyvek irói? Dehogy! Három századdal később éltek. Mihelyt nem voltak kortársak, akkor hitelük nem attól függ, 1–2 századdal több vagy kevesebb választja el őket az esemény idejétől, hanem attól, minő kutforrásokat használtak. Budai Ferencz egy századdal régibb iró mint Pauler Gyula és mégis tévedett azon állitásával, hogy Predszlava volt Kálmán király második felesége; ellenben Pauler nem tévedett, mert jobb, biztosabb kutforrásokat használt, mint Budai. Még nagyobb korkülönbség van Verbőczy István és Fraknói Vilmos között. Verbőczy három századdal előbb élt és mégis a magyar királyok főpapi kinevezőjogának történetét Fraknói jobban tudja, mert hisz ő eredeti oklevelekből dolgozott, Verbőczy pedig hallomásból, félszázadra is alig emlékező tanuktól.
Száz meg száz ilyen esetet lehetne felhozni, de teljesen fölösleges. Fölösleges pedig azért, mert az ilyen jóhiszemü történetirók hasonlata nem illik a Névtelen jegyző és a lengyel kutforrások viszonyára.
A Névtelen jegyző ugyanis nen történetiró, hanem költő. A lengyel évkönyv-iró pedig egyszerü tudósitó. Olyan körülbelül a viszony köztük, mint Jókai Móré és Szeremlei Sámuelé. Mind a ketten éltek az 1848–49-iki szabadságharcz idején, de Jókai idősebb volt, tevékenyebb, részt vett a mozgalmakban, irt is eleget a Csataképekben, vagy a Kőszivü ember fiaiban és más regényeiben a szabadságharcz mozgalmairól. Szeremlei pedig összeállitotta «Magyarország krónikáját az 1848–49-iki forradalom idejéről» lehetőleg hivatalos adatokból és szemtanúk vallomásaiból. (Pest 1867). Már most nem furcsa volna, ha valaki Jókai regényének, vagy fellengző leirásának több hitelt adna, mint Szeremlei egyszerü krónikájának?!
Mi egykorú érdektelen tudósitók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a Névtelen jegyzőnek mindjárt kiinduló pontja óriási tévedés. Nem azért jöttek ki a magyarok ősi hazájukból, mert ott már a nép sokasága miatt el nem fértek, hanem mert kiűzték őket. Vegyük ehhez a Szerencs, Munkács, Szekcső, Lapincs stb. szerencsétlen névmagyarázatokat, vegyük hozzá, hogy Szventepolk birodalmáról semmit sem tud, hanem Nyitra környékét a cseh herczeg birtokánák mond a s mindjárt tisztában lehetünk arról, hogy költővel állunk szemben, a ki a történeti igazsággal épen nem törődik. Nem hangoztathatjuk tehát eléggé Pauler Gyula figyelmeztetését: «A Névtelen jegyző műve 9/10 részének nem hihetünk». 1/10-nek is csak kötve higyjünk, csupán akkor, ha máshonnan is igazolható.
De még az sem bizonyos, hogy a Névtelen jegyző régibb volna azon feljegyzéseknél, a melyekből a kamenczi és heinrichowi évkönyvirók meritettek.
1873-ban egyszerre két mű jelent meg a lengyel évkönyvekről. Az egyiket német, a másikat lengyel tudós irta. A német Zeissberg: «Die polnische Geschichtschreibung des Mittelalters» (Leipzig 1873.) azt állitja a kamenczi évkönyvekről: «Die Annalen sind von einer Hand aus dem Anfang des 13. Jahrhunderts eingetragen». Majd alább «Da er (der Verfasser unserer Annalen) Kaiser Heinrich und dessen Gemahlin Heilige nannt, so sind die Annalen, wofern die letzte Notiz nicht auf Rechnung des Schreibers von Kamenz zu stehen kommt, erst nach 1204 geschrieben»_{i. m. 38.}* Tehát maga az évkönyvek szerkesztője 1204 előtt élhetett, csak a másoló irta 1204 után, de mindenesetre a XIII. század elején.
Smolka Szaniszló, a jeles lengyel történetiró ugyanezen eredményre jutott: «Die Handschrift stamt aus dem Anfange des XIII. Jahrhunderts; abgesehen aber von zwei am Ende verzeichneten auf Bischofswechsel in Krakau in den Jahren 1142 und 1165 bezüglichen Nachrichten, hören die mit einander zusammenhängender Notizen mit dem Jahre 1104 auf.»_{Polnische Annalen bis zum Anfange des vierzehnten Jahrhunderts. Lemberg 1873. 10.}* Másutt azt irja Smolka «Das zeitälteste polnische Annalenfragment, die Ann. Camenzes, enthält eine Andenkung darauf, dass es spätestens gegen das Ende des XII. Jahrhunderts in Polen eine annalenartige Aufzeichnung gegeben hat. Da aber die Ann. Camenzenses schon gleich am Anfange des XIII. Jahrhunderts geschrieben wurden, so muss die Vorlage wenigstens um einigen Jahren jünger gewesen sein»._{U. o. 61–62. ll.}*
Itt van tehát két olyan avatott tudós, a kiknek a mi vitánkról nem is lehetett tudomása és mégis magáról a kamenzi évkönyvek kéziratáról világosan bizonyitják, hogy az a XIII. század elején iratott. Tehát ha már e kézirat megvolt a XIII. század elején, a benne foglalt eseményeket a XIII. század elején, vagy még előbb kellett feljegyezni.
Felfedez ugyan Nagy Géza olyan jelet, a mely szerint a kamenczi évkönyvek csak 1253 után irathattak volna, de a két tudós megállapitását ez sem rontja le. Nagy Géza szerint 1253 után irták volna e könyveket, mert az 1079-ben megölt krakai püspököt «sanctus Stanislaus»-nak irja, már pedig Szaniszlót csak 1253-ban iktatta IV. Incze pápa a szentek sorába. Csakhogy a középkorban 1161 előtt volt úgynevezett egyszerű, csupán egy országra szóló szentté avatás is, s az illető ország oklevelei, évkönyvei sok olyan embert szentnek irnak, a kit az apostoli szék csak nagyon későn jelentett ki az egész keresztény világon tisztelendő szentnek._{Mátyás Fl. H. H. Fontes D. I. 215–17.}* Furcsa volna, ha Nagy Géza minden magyar oklevelet, évkönyvet, történeti müvet 1686 után keltezettnek irna, mert a pápai szék csak ekkor iktatta Szent-Istvánt a szentek sorába. A lengyelek már a XII. században szentnek nevezték Szaniszlót s csak később 1253-ban kérték ehhez az apostoli szék jóváhagyasát. Ettől tehát a kamenczi évkönyveket bátran irhatták és irták is a XIII. század elején.
Ellenben mit mond a palaeographiai tudomány a Névtelen jegyző kéziratáról? Elég lesz erre nézve Fejérpataky László, legjelesebb palaeographusunk nyilatkozatát idézni: «Az irás határozottan a XIII. század második feléé, a betük a minuta erecta irásnak e században szokásos törött formáit mutatják;» «a codex nem mondható gondos másoló munkájának, mert hogy másolat, azt mutatja az irás kora és a benne, kivált a tulajdonnevekben előjövő számos hiba; legkétségtelenebbül pedig a kézirat 23a. levelének 17-ik sora, hol a másoló szeme közvetlenül az előtte levő sornak ceperunt szavára tévedt és ezt irta le még egyszer az expugnaverunt helyett», «a mi kéziratunk korát palaeographiai okokból nem lehet korábbra tenni a XIII. század második felénél»._{A magyar honfoglalás kutfői. 382. l.}*
Mihelyt pedig a napjainkra maradt kézirat már csak a XIII. század második feléből származik, mindjárt nem lehet teljes bizonyossággal megállapitani azt, hogy annak minden egyes tudósitása, a XIII. század elejéről való, mert hiszen a mű szerzője akkor élt. A középkori másolók ugyanis nem sokat adtak a szerzői jogra, nem nagyon törték a fejüket az eredeti kézirat hüséges, pontos lemásolásán, hanem, ha nekik úgy tetszett, könnyen kihagytak vagy beletoldottak egyes részeket. E közbetoldások, interpolatiók nagy bajai kivált a történeti műveknek, mert ha valamelyik másoló ugyanazon tárgyról talán tudott vagy hallott még valamit, mindjárt beszurta valahol a régibb szerző művébe, nem törődvén azzal, hogy igy ebben esetleg ellentmondást vagy ismétlést okoz. Bőven ismertettem az ilyen közbetoldásokat, bővitéseket «Hol bővitették ki a Hartvik-legendát először és másodszor» czimű értekezésemben._{Századok 1901. 991–108. ll.}*
Anonymus műve sem kerülte ki e sorsot és másolója itt-ott kibővitette. Igy mindjárt az előszóban ez a kis vers áll:

Felix igitur Hungaria
Cui sunt dona data varia
Omnibus enim honis
Gaudeat de munere sui lireratoris.
Ez már a másoló közbetoldása.
Előzőleg ugyanis a Névtelen jegyző olyan józanul, higgadtan nyilatkozik diákkori munkásságáról, elfoglaltságáról, hogy ilyen ember nem mondhatta már előre boldognak Magyarországot azon ajándékért, melyet neki nyujtani készül.
Világosan látható a betoldás nyoma a IV. fejezetben is. Itt azt olvassuk Álmosról: «Cum autem ipse Almus pervenisset ad maturam etatem, tunc dudum spiritus sancti erat in eo, licet paganus tamen potentior fuit et sapientior ducibus Scithie. Et omnia negotia regni eo tempore faciebant consilio et auxilio ipsius. Dux autem Almus, dum ad maturam etatem iuventutis pervenisset duxit sibi uxorem in eadem terra».
Az, hogy egymásután, csupán 11 szóval elválasztva, kétszer fordul elő ugyanazon mondat «dum autem ad maturam etatem pervenisset.» kézzel foghatólag elárulja, hogy itt nem egyetlen szerzőnek egységes művével van dolgunk, hanem az első mondat tulajdonképen a másoló közbetoldása, a ki nem törődött vele, hogy igy a műben ismétlések fordulnak elő, hogy a mű egysége megbomlik, hanem csak a maga tudományát akarta fitogtatni és a maga, már olyan a milyen tudását is az előtte levő műbe bele szoritani.
Ezt tudván, vizsgáljuk meg Anonymus 24–27. fejezetének viszonyát a többi fejezetekhez! E 24–27. fejezetek szólnak Tuhutum erdélyi kirándulásáról, Gyalu oláh vezér leveréséről és Erdély elfoglalásáról.
Előzőleg a mű 11. fejezetében a szerző azt mesélteti a gácsi és ladoméri herczegekkel Álmosnak és vezérének, hogy Magyarország dunántúli része a rómaiaké, a Duna-Tisza köze egész a lengyel és orosz határig Saláné, a Szamos és Maros közt Marót uralkodik, a Maros és Orsova vára közt eső terület pedig Galád bolgár fejedelemé. Nemde feltünő, hogy itt nem szól a mű szerzője Gyaluról, s Gyalunak erdélyi fejedelemségéről, pedig hát a gácsi és ladoméri fejedelemhez ez lakott volna leközelebb?!
Továbbá a mű 22-ik fejezetében azt mondja a szerző, hogy «Zobulsu, Thosu et Tuhutum inito consilio constituerunt, ut meta regni ducis Arpad esset in porta Mezesina. Tunc incole terre iussu eorum portas edificarunt et clausuram magnam de arboribus per confinium regni fecerunt».
Ezen józan és az ország történetével, történeti fejlődésével annyira megegyező előadással éles ellentétben áll az egész 24–27. fejezet. Mert ha Szilágyság elfoglalása után mindjárt bement Tuhutum Erdélybe és azt elfoglalta és békésen birta, akkor minek jelentették volna ki oly ünnepiesen, hogy Árpád országa csak a meszesi kapuig terjed, akkor minek épitettek ott mesterséges gyepüket.
De meg maga a mű szerkezete is mutatja, hogy a 24–27. fejezetek az elbeszélés világos, eredeti sorát megbontó közbetoldások. Mert a 23. fejezet igy szól: «Thosu et Zobolsu (necnon Tuhutum) cum vidissent, quio deus delit eis victoriam magnam et subiugaverunt domino suo fere plures nationes illius terre, tunc exaltati sunt nimis super habitatores illius terre, et dum ibi nullus inventus esset inimicus, plure die sibi manserunt, donec confinia regni firmaverunt obstaculis firmissimis».
Csatoljuk most ehhez a 28-ik fejezet kezdő szavait. «Tosu vero et Zobolsu adepta victoria reversi sunt ad ducem Arpad subiugando totum populum a fluvio Zomus usque ad Crisium.» Ez teljesen odaillik a 23-ik fejezethez! Szemmel látható tehát, hogy a 23. és 28. fejezetek eredetileg összetartoztak, szorosan egymásután következtek és csak utólag szakitotta el ezeket erőszakosana későbbi, 24–27. fejezetekből álló toldás.
Maga Szabolcs és Tas hadjárata is sokkal érthetőbb, logikusabb lesz, ha Tuhutumot belőle kihagyjuk, mert akkor nem járnak kétszer a magyar seregek az Omsóérnél.
E három jel együttvéve teljes biztositékot nyujt és nem csalhat.
Nyilvánvaló tehát, hogy a 24–27. fejezetek csak a XIII. század végén élő másolónak közbetoldásai és korántsem a XIII. század elejéről szóló tudósitás. A Tuhutum szó ma Tétenynek vagy Téténynek ejtendő ki, s a XIII. század végén még erősen virágzott a Dunamellékén az ő nemzetsége s ennek egy udvari káplánja lehetett az, a ki a honfoglalásról szóló hőskölteményeiben a többi közé ezt is bele szőtte. Arról azonban elfelejtkezett, hogy a meseszövést már a 11. fejezetben meg kellett volna kezdenie s a 22. fejezetet is átalakitania!
Azonban épen a 24–27. fejezetek azok, a melyek Szent-István anyjáról beszélnek! Megdől tehát Nagy Gézának azon állitása, hogy a lengyel tudósitások nem régibbek Béla király Névtelen jegyzőjénél, mert kisül, hogy a Sarolt-féle mese nem is Béla király Névtelen jegyzőjénél, hanem csak annak egyik kései bővitőjénél a XIII. század végén fordul elő. Véleményem szerint e Sarolt-féle mese magva III. Istvánnak Szent Istvánnal való egykori összecseréléséből keletkezett. III. Istvánnak atyja épen úgy (II.) Gyécse volt, mint Szent Istvánnak és a trónért folyt rettentő harczokban nagyon könynyen megtörténhetett, hogy a Tétény – másként Gyula – Zsombor nemzetséget III. István megfosztotta erdélyi birtokától.
Rengeteg sokat fáradozik Nagy Géza annak kimutatásán, hogy Lengyelországban tulajdonképen csak a XIII. század közepe táján kezdtek a magyar nemzet iránt érdeklődni és a Szent Istvánra vonatkozó adatok csak akkor kerültek a lengyel évkönyvekbe, a midőn Krakóban és Kalisban három magyar herczegnőnek volt udvara.
De hát ez mind hiába való fáradozás! Egy tekintet Magyarország és Lengyelország XI– XII. századbeli összeköttetéseire mutatja, hogy meg kellett lennie az érdeklődésnek Magyarország iránt az előbbi századokban is, mert hiszen a két nemzet szoros barátságban, uralkodóik pedig családi összeköttetésben állottak. Vagy nem a lengyel fejedelmekhez fordultak segitségért I. Béla és fiai a XI. században? Nem hazánkba menekült 1082-ben II. Bogyoszló lengyel király? Nem harczolt-e Szent-László 1094-ben Krakónál a lengyel király és a felkelők kibékitése végett? Nem magyar hadak segitették-e 1107-ben III. Bogyoszló lengyel királyt lázadó testvére ellen? Nem lengyelek avatkoztak-e bele évek hosszu során át a II. Béla és Borisz közt folyt versengésbe? Hogyan lehet tehát állitani, hogy a XI– XII. századbeli lengyel krónikásnak nem volt oka erősen érdeklődni a magyar nemzet iránt?
De meg a kamenczi évkönyviró egyházi férfiu, szerzetes volt! Hogyan ne érdeklődött volna Szent-István iránt, mikor az nem csupán magyar király, hanem Magyarország egyik szentje is volt? Mikor annak csodatévő hire annyira elterjedt, hogy 1113-ban maga a lengyel király, III. Bogyoszló, is sirjához zarándokolt?!
Jusson eszünke, hogy ha nem is ülték meg Lengyelországban Szent-István ünnepét, az ő életirata, mint kegyes olvasmány a lengyel monostorokban is elterjedt. Már most az ilyen szerzetes, a ki a szentek életéből, egy-egy legendagyüjteményből tudott valamit Szent-István érdemeiről, bizonyára még szivesen átveszi az előttelevő régi feljegyzésből az ő születésére vonatkozó adatokat, mert hisz lelki ismerősére vonatkozó ismereteit bővitette azzal!
Nem kell tehát olyan messzire elkalandoznunk. A XIII. század elején élt kamenczi évkönyv-irónak kettős oka is volt, hogy Szent-István édesanyját és születési évét megörökitse.
Hogyan örökitette meg és honnan vette adatait, azt is ki lehet mutatni.
Nagyon jól tette Nagy Géza, hogy a Turul 1907. 136-ban ezen tudósitás mellé oda állitotta a heinrichowi, a sziléziai évkönyvek, továbbá a lengyel fejedelmek krónikája és a Krasinszki-évkönyv adatait. Látható ebből, hogyan alakul az egyszerü évkönyvi feljegyzésekből lassan-lassan összefüggő elbeszélés. A heinrichowi évkönyv készitője már beleolvasztotta a szövegbe a kamenczi évkönyvek végén álló, évhez kötött száraz adatokat. Vagyis nála az utolsó mondat így hangzik: «genuit Stephanum regem Ungarie anno Domini 975». A sziléziai évkönyvek s a lengyel fejedelmek krónikájának készitője már Szent-Henrik életiratát is olvasta, tehát annak adataival is kibővitik elbeszélésüket és az ellentmondó adatokat összeegyeztetni kisérlik. A Krasinszki évkönyv irója már Szent-Cirill és Metód történetét is belekeveri s azonkivül Szent-Adalbert életének ismeretét is fitogtatja.
Világos tehát, hogy a legrövidebb és legegyszerübb tudósitásnak, a kamenczi évkönyveknek készitője is eredetileg évhez kötött, száraz feljegyzéseknek más adatokkal való egybevetéséből és összeolvasztásából dolgozott. Azt már kimutattam másutt, hogy azon száraz, évhez kötött adatokat a lengyel évkönyvekből, illetőleg azok közvetitésével a prágai évkönyvekből irta ki. A többi adatokra nézve pedig ki kell indulnunk az ő szerzetesi állapotából. Neki ugyanis mint szerzetesnek hivatásánál fogva kellett ismernie a szentek életét, különösen pedig a lengyel vagy a szomszédságokban élt szenteknek életrajzait.
S valóban, ha összehasonlitjuk Szent-Adalbertnek Querfurti Brunótól irt életrajzát, továbbá Hartvik kibővitett művét a kamenczi évkönyv tudósitásával ilyen eredményre jutunk.

Kamenczi évkönyv.	Querfurti Brunó.
Quć cum erat Christiana, virum suum convertit ad fidem Christi.	Miserat ad Ungarorum seniorem magnum, imo ad uxorem eius, que totum regnum viri manu tenuit, qua duce erat Christianas coepta. (Pertz: Mon. Germ. S. S. IV. 601. l.)
Kamenczi évköny.	Hartvik bővebb műve.
Post Visionem per beatum Stehanum protomartyrem sibi factam concepit et genuit Stehanum regem Ungarić.	«Uxorem eius (Geysć) iam propinquantem partui tali voluit visione divina gratia consolari. Apparuit namque illi beatus levita et prothomartyr Stephanus, qui eam alloqui taliter cśpit: confide in Domino mulier, et certa esto, quia filium paries meumque nomen illi imponas.» H. H. Fontes Dom. I. 37.)

Ezekből éppen nem következik, hogy a kamenczi évkönyviró a XIII. század második felében élt volna, mert hiszen Szent-Adalbert életiratai 1012-re már mind készen voltak. Hartvik müvének kibővitése is megvolt már a XII. század végén, mint kimutattuk s még látni fogjuk.
Egy másik tudósitás egymás mellé állitva így mutat.

Kamenczi évkönyv.

Hartvik bővített műve.

«Anno 1000 presidente Sylvestro secundo sedi apostolicć Stehanus rex Ungarić post obitum partis sui Jesse anno quarto misit adstricum episcopum ad ipsum Sylvestrum pro corona regni petenda. Eodem tempore pro simili negotio premiserat dux Mesco Lampertum, episcopum Cracovien sem, sed dominus papa visione monitus angelica, coronam, quam duci Mesconi preparaverat, transmisit Stephano regi Ungarie.» (petz. Mon. Germ. S. S. XIX. 581. l.)

«Quarto post partis obitum anno Ascricum pertulem misit ut regio dignaretur ipsum diademate roboratre. Eodem forte tempore Misca Poloniorum dux missis nuntiis ad Romanć sedis antistitem regio postulaverat diademate redimiri ... Nocte, qua precedebat, pape per visionem domini nuntius astitit ... qui et dixit, coronam, quam preparaii fecisti, eorum duci cures largiri.» (H. H. Fortes. Dom. 44–45. ll.

Kézzel fogható tehát, hogy a kamenczi évkönyvek készitője Szent-István életiratát használta. De melyiket?
Már 1901-ben kimutattam, hogy Szent-István életiratai közül a másodikat, Hartvik győri püspöknek 1000 táján irt művét kétszer bővitették ki, még pedig először Székesfehérvárott, másodszor Pannonhalmán s végre a XIII. században a pannonhalmi bővitést némely részek kihagyásával magyarosabbá tették. Ezáltal Szent Istvánnak öt életirata állott elő, ámde a pannonhalmi bővitésben tulajdonképen az előző három javarésze bele van foglalva.
Szemléltetőleg is mutatja ezt a következő összeállitás:

Kis legenda. ... hic Strigoniensi oppido natiuitatis exordium habuit, et puer adhuc sententia grammatiçe artis ad plene imbutus est. Pater eius rex quidem sed primum gentilis fuit, postea illustrante spiritus sancti gloria, uitę et uię lumen agnouit, euangelicam institutionem sacutus ad imaginem ueritatis peruenit. Interim autem diuinis conspectibus se probabilem reddidit, ut omnes militię suę comites ad ueri dei culturam conuerteret, quos vero alienę uię sectatores reperit minis terroribusque subiugauit. Qui cum iam senesceret resolutionemque sui corporis imminere sentiret, filio arce regni sublimando uxorem nobilissimam, ex latissima Romanorum imperatorum prosapiaderiuatam duxit. Interea rex christiani nominis amator, debitum soluens naturę, concessit, qui, ut credimus, per confessionem deitatis gloriam ęternę felicitatis consecutus est. Post cuius obitum Stephanus ad huc puer fauore principum et plebis in regni solium laudabiliter prouectus ardentiori animo ueritatis cepit propagator existere, quia quamuis pueritig anins flereret, non tamen cor in ore, sed os habebat in corde. Scripturarum diuinarum, quibus ad primum flagrabat, non immemor, iudicium et iustitiam ante oculos proponebat, iuxta illud Salamonis, audiens sapiens sapientior erit, et intelligens gubernacula possidebit. Non proponebat ante oculos rem innstam facientes et consentientes, sed in omnibus mandatis dei fidelis dispensator existens apud se cepit meditari, ut si populum iam pridem baptismatis consecratione renatum absque disciplina dimitteret, facile post errorem uanitatis suę iterum conuerteretur, hunc secundum ecclesiasticam doctrinam instituens, iugum et legem discipling snbpositis ceruicibus adhibuit, omnesqué immunditias malorum prorsus destruxit. (H. H. Fontes Dom I. 2–3.)

Hartvik műve ...nunciatur ei Adalbertus bśmiensis ecclesię pontifex ad se uenturus propter conuersionen ipsius et fidei non fietę profectum domino deo hostiam laudis oblaturus. Oritur leticia nouis christi militibus ineffabilis, dux obuiam tyroni christi cum fidelibus quibusque procedit, honorabiliter surcepit, et ut per usum monitus est, propter timorem et amorem dei modis omnibus obedientie filium ei se fore demonstrauit. Igitur iubente principe fit ubique congregatio gentis indomite, per sanctum episcopum finnt exhortationes continng, conuertantur et baptisantur alumni patrię, statuuntur multis in locis ecclesię. 5. Nascitur interea predictus a domino principis filius, quem secundum prophetam: antequam in utero conciperetur dominus nouit. Hunc deo dilectus Adalbertus episcopus crismali baptismate secundum credulitatis suę ueritatem intinxit, et susceptor eius fuit, nomen sibi impositum est Stephanus, quod alienun a consilio dei noncredimus. Stephanus quippe grace coronatus sonat latina, ipsum quippe in hoc seculo deus voluit ad regni potentiam, et in futuro corona beatitudinis semper permanentis redimere decreuit, ad percipiendum uitę iugis indeficientem gloriam, creuit infans regali nutritus educatu, qui transsuadata pueritia, postequam primum adolescentić gradum transcendit, conuocatis pater suus hungarie primatibus, cum ordine sequenti, per communis consilium colloqui filium Steplianum suum post se sequaturum populo prefecit, et ad hoc corroborandum a singulis sacramentum exegit, post hęc plenus dieram anno dominicę incarnationis DCCCCXCVII. sevuli nequam erumpnas celesti mutauit gaudio et eodem anno beatus adalbertus episcopus causa predicandi uerbum dei ruziam ingressus est et ibidem cum palma martyrii coronatus est (U. o. I. 13–15. ll.)

Székesfejérvári bővités. ... nunciatur ei beatum adalbertum bśmiensis ęcclesie pontificem ad se uenturum, propter conuersionem ipsius, et fidei non ficte profectum domino deo laudis hostiam oblaturum. Oritur leticia nouis christi militibus inenarrabilis. Dux obuiam tyroni christi cum fidelibus quibusque procedit, et honorabiliter suscepit, et ut per uirum monitus est, propter timorem et amorem dei, modis omnibns obedientię filium ei se fore demonstranit, igitur iubente principe fit, ubique congregatio gentis indomite, per sanctum episcopum fiunt et per suos exortationes continue, conuertuntur, et baptisantur alumni patrie, statuuntur multis in locis ecclesie, Nec hoc silentio pretereundum est, quod ut omnis ambiguitas tolleretur de medio, ne forte predicte uisioni solius uiri parum uideretur inesse fidei, uxorem eius iam propinquantem pattui tali uoluit uisione diuina gratia consolari apparuit namque illi beatus leuita et prothomartyr stephanus, leuitici habitus ornatus insigntbus, qui eam alloqui taliter cepit: confide in domino mulier, et carta esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum meumque nomen illi imponas, cui cum admirans mulier responderet: quis es domine, uel quo nomine nuncuparis? ego sum inquit stephanus prothomartyr: qui primus pro christi nomine martyrium pertuli. Quo dicto disparuit. 5 Nascitur interć predictus a domino filius principi, quem secundum prophetam, antequam in utero conciperetur dominus nouit, et cui antequam nasceretur per prothomartyrem suum nomen indidit huinc domino dilectus Adalbertus episcopus crismali baptismate secundum credulitatis sue ueritatem intinxit, et susceptor eius ipse fuit nomen sibi impositum est stephanus quod alienum a consilio dei fuisse non credimus, stephanus quippe grace coronatus sonat latinę ipsum quidem in hoc seculo coronare deus uoluit ad regei potentiam, et in futuro corona beatitudinis semper manentis redimire decreuit, ad percipiendam nite ingis indeficienttm gloriam Creuit infans diligenti et regali nutritus educatu, qui transacta pueritia, postquam gradum adolescentie primum ascendit, conuocatis pater suus hunganę primatibus cum ordine sequenti, per communis consilium colloqui, filium suum steohanum, post se regnaturum populo prefecit, et ad hoc corroborandum a singulis sacramentum exegit post hęc plenus dierum anno dominicę DCCCC-mo XC-mo VII-mo cevuli neqnam erumpnas celesti mutauit gaudio, et eodem anno beatus episcopus adalbertus causa predicaudi uerbi dei prusciam ingressus, ibi palma martyry coronatus est.

Pannonhalmi bővítés ... nunciatur ei beatum adalbertum bśmiensis ecclesie pontificem ad se uenturum, propter conuersionem ipsius, et fidei non ficte profectum domino deo laudis hostiam oblaturum oritur leticia nouis christi militibus ineuarrabilis dux obuiam tyroni christi cum fidelibus, quibusque procedit, et honorabiliter suscepit, et ut per uisum monitus est, propter timorem et amorem dei, modis omnibus obedentię filium ei se fore demonstrauit igitur iubente principe fit ubique congregatio gentis indomite, per sanctum episcopnm fiunt et per suos exortationes continue, conuertuntur, et baptisantur alumni patrie, statuuntur multis in locis ecclesie nec hoc silentio pretereundum est, quod ut omnis ambiguitas tolleretur de medio, ne forte predicte uisioni solius uiri parum uidiretur inesse fidei, uxorem eius iam propinquantem partui tali uoluit uisione diuina grata consolari apparuit namque illi beatus leuita et prothomartyr stephanus, leuitici habitus ornatus insignibus, qni eam alloqui talíter cepit. confide in domino muliar, et certa esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum meumque nomen illi imponas, cui cum admirans mulier responderet: quis es domine, uel quo nomine nuncuparis? ego sum inquit stephanus prothomartyr, qui primus pro cristi nomine 'martyrium pertuli. Qno dicto disparuit. 5. Nascitur interea predictus a domino filius principi, quem secundum prophetam, antequam in utero conciperetur dominus nouit, et cui antequam nasceretur per prothomartyrem suum nomen indidit hunc domino dilectus adalbertus episcopus crismati baptismate secundum crudelitatis sue ueritatem intinxit, et susceptor suus ipse fuit nomen sibi impositum est stephanus quod alieuum a consilio dei fuisse non credimus. Stephanus quippe grace coronatus sonat latine ipsum quidem in hoc secula coronare deus uoluit ad regni potentiam, et in futuro corona beatitudinis semper manentis redimire decreuit ad percipiendam uite iugis indeficientem gloriam. Strigonsensi uero oppido natiuitatis exordium habuit, et puer adhuc scientia grammaticę artis ad plene imbutus est. creuit infans diligenti et regali nutritus educatu, qui transacta puericia, postquam gradum adolescentie primum ascendit, conuocatis pater suus hungarię primatibus cum ordine sequenti, per commums consilium colloquii, filium suum stephanum, post se regnaturum populo prefecit, et ad hoc corroborandum a singulis sacramentum exegit. post hęc plenus dierum anno dominicę incarnationis DCCCC-mo XC-mo VII-mo seculi nequam erumpnas celesti mutauit gaudio, et eodem anno beatus episcopus adalbertus causa predicandi uerbi dei prusciam ingressus, ibi palma martyry coronatuest post obitum uero patris stephanus adhuc adolescens, fauore principum et plebis, in patris solium laudabiliter prouectus, ardentiori animo cepit veritatis propagator existere, quia quamuis adolescentić annis floreret non tamen cor in ore, sed os in corde habebat. scripturarum divinarum, quibus adprime flagrabat non immemor, iudicium et iusticiam in oculis proponebat iuxta illud Salomonis: audiens sapiens disciplinam sapientior erit, et intelligens gubernacula possidebit in omnibus itaque mandatis dei fidelis dispensator existens, apud se cepit meditari, quahter subiectum sibi populum unius dei cultui manciparet, sed quia perpendebat id absque uicinarum gentium confederatione fieri minime posse, 6. Regnoque pannonico ipsius beati iunems nutum attendente, pacem cum exterarum prouinciarum populis fideliter statutam roborauit.

Láthatjuk ebből, hogy a pannonhalmi bővités főleg a kis legenda adatainak Hartvik művébe való beillesztéséből és néhány a benedekrendüeket érdeklő adat hozzáadásából készült. Ámde ezen pannonhalmi bővités fogalmazványa napjainkra is fennmaradt s a Nemzeti Muzeum kéziratai között pesti kodex néven őriztetik. E kézirat betüinek és röviditéseinek alakja világosan mutatja, hogy a pannonhalmi bővités 1180 vagy legalább is 1200 táján kész volt. Ha már most a pannonhalmi bővités megvolt 1200-ban? a székesfehérvárinak még előbb kész kellett lennie, mert különben nem használhatta volna azt a pannonhalmi bővitő.
A kamenczi évkönyvekben nincsen nyoma annak, hogy összeállitója a pannonhalmi bővitést ismerte volna; ő csak a székesfejérvári bővitésből idéz. Kérdés tehát, vehette-e ő a Szent István anyjáról szóló tudósitást egészen a székesfejérvári bővitésből?
Régen volt az már, több mint egy évtizede, hogy Atleyda mellett csupán az úgynevezett magyar-lengyel, másként varsói krónikát lehetett volná második tanunak idézni! Könnyü volt azután e varsói krónikáról kisütni, hogy az sületlen, XIV. századbeli tákolmány és semmiféle hitelt nem érdemel!
Azonban 1895 táján Keţrzyński Woyciech lengyel tudós a lembergi Ossolinski-könyvtárban felfedezett egy Szent-Istvánról szóló kéziratot s azt 1897-ben ki is adta.
Ha ezen, nevezzük Ossolinski-krónikát vagy Szent-István életiratát összehasonlitjuk a varsói, vagy másként magyar-lengyel krónikával, kitünik, hogy az Ossolinski-féle krónikában hiányzanak a varsói krónika hirhedt 12–13. fejezetei, hanem azok helyett Szent-István felmagasztalása és szenttéavatása van ott leirva, még pedig kétségbevonhatatlan hüséggel. Már pedig a varsói krónika 12–13. fejezeteiben fordulnak elő azon rettenetes baklövések, a melyek miatt a varsói krónika komoly ember előtt igaz történeti kutfő számba nem jöhetett. Az Ossolinski-krónika ellen tehát nem emelhetők azon kifogások, a melyekből eddig a varsói krónika ellen oly könnyen és oly szembeszökő igazsággal emeltek, hanem méltó és helyes dolog azt vizsgálat alá vetni és megrostálni.
Ha ez Ossolinski-krónikát figyelmesen végig olvassuk, először is azt látjuk, hogy azt nem lengyel ember irta, mert nemcsak hiányzik belőle a lengyel nemzet szeretete, hanem még gyalázza is őket (Generatio de ipso Mezrzone exibit, que plus canes, quam homines diligit, eruntque quasi belue ...)_{Keţrzyńsk i m. 13.}*
Nem volt továbbá horvát pap sem, mert a horvátokat is feddi, a miért Kresimir nevü királyukat elárulták és rutul megölték._{U. o. 11. l.}* Ellenben a magyarokat a Rómát rettegtető, Atylától származtatja, s azt állitja, hogy hazánk dunántuli részét «ad laudem et gloriam exercitus sui Ungariam apellavit». S dicséri, hogy a magyar nemzet «ogentilitatis abiecta ferocitate humiliter prostrati duci suo coronam flagitabunt»_{U. o. 11. 13. ll.}* Jó okkal állithatjuk tehát, hogy e krónika szerzője magyar volt.
Még tovább vizsgálgatván az Ossolinski-krónikát, látjuk, hogy 4–12. fejezete, tehát 3/4 része tulnyomó részében szóról-szóra egyezik Hartvik eredeti művével, a később ugynevezett nagy legendával. Kibőviti azonban a 4-ik pontot Szent-István vértanu megjelenésének elbeszélésével; az 5–6. pontban jóformán csupán a szent korona megszerzéséről és Szent-István megkoronázásáról szól; a 7-ik pontban a székesfejérvári káptalan bizonyitványát Szent-István haláláról szövi bele s végül a szenttéavatást és az az azzal együttes csodákat mondja el. Magától értetődik, hogy a szenttéavatás és az együttes csodák is a székesfejérvári egyházban történtek.
Világos tehát a bővitésekből, hogy ez Ossolinski-krónikát eredetileg valamelyik székesfejérvári kanonok készitette.
Hogy mikor? arra jóformán kézzelfogható utasitás fordul elő mindjárt a 3-dik pontban. Itt ugyanis azt olvassuk: «Atyla distribuit principibus et baronibus terram et decrevit hoc omnium consensu, ut si uxor eius multos pareret filios, primogenitus regnaret super omnes»._{U. o. 11–12.}* Már pedig nagyon jól tudjuk, hogy épen az 1161–63. években folyt erről véres, pártos tusakodás, mert II. László és IV. István párthivei azt állitották, hogy a trón nem száll a meghalt király első szülöttére, hanem nagybátyjára. Ellenben III. István hivei az elsőszülött jogáért harczoltak. A ki tehát e törvényt egész Atylára viszi vissza, csakis III. István tulbuzgó hive lehetett és igy az 1161–1173. években élt. Azért is esik meg rajta az is, hogy Szent-István elődeinek, szerinte Atylának, Kálmánnak és Bélának oly cselekedeteket tulajdonit, a melyeket tulajdonképen Szent-László, Kálmán és II. Béla vittek végbe.
Ezen Ossolinski-krónika tehát tulajdonkép Hartvik művének székesfejérvári bővitése s ez irja 1161–73 táján Szent István anyjáról: «Jesse accepit uxorem de regione Polonie, de civitate regis Cracovie, sororem regis Mezkonis nomine Adelheydam. Haec coepit virum suum ad Christum convertere et fidem catholicam tenere»._{Keţrzyńszkynél 12. l.}*
Ezen tudósitás nagyon jól megfelel az 1161–73-ban élő iró korának. Ugyanis 1139-ben III. Bogyoszló lengyel fejedelem országát négy részre osztotta négy fia között s egyuttal elrendelte, hogy mindig a legidősebb birja Krakót Sziléziával együtt. Ez állapot tartott 1206-ig. Külföldi ember szemében tehát Krakó valóban külön országnak tünt fel s mivel fejedelme a többi lengyel herczegek felett némi elsőbbséggel birt, s igy a külföldi ember joggal nevezhette azt «Krakó királyának». Annyira nem illik össze e tudósitás fogalmazása a későbbi korral, hogy a XIV. századbeli varsói krónika már így változtatja meg: «Jesse accepit uxorem de regione Polonia, de civitate Cracovia sororem Meschonis ducis nomine Ethlegidam». Három változtatást tett tehát. Kihagyta, mert nem értette meg, regis Cracovieból a regist, Meskó méltóságát «dux»-ra kisebbitette, és Adylheida nevét a lengyeles, csehes Ethlegidara (utóbb Athleidara) alakitotta.
A székesfejérvári bővités ezen tudósitását tehát semmi esetre sem lehet a későbbi századoknak tulajdonitani, hanem el kell fogadni, hogy az 1165 tájáról származik.
S ha kérdezzük, honnan tudta ezen bővitő, hogy Szent-István anyját Adylhaidnak hivták? nagyon könnyü rá a felelet. Saját egyházának necrologiumából. Szent-István a tőle oly fényesen felépitett és feldiszitett, s oly dusan javadalmazott fejérvári egyházban bizonyosan tett alapitványt az ő édes anyjáért. Maga a háladatosság is kötelezte a székesfejérvári egyház papjait, hogy alapitójukért és annak szüleiért miséket mondjanak. Fel kellett tehát mindjárt 1031-ben az egyház elkészültekor jegyezniök Szent-István szülőinek nevét, s e feljegyzés közkincse volt minden kanonoknak, a kire a misemondás sora következett, olvasnia kellett, mert tudnia kellett, kiért kell a misét felajánlania!
Végső eredményében tehát mind a kamenczi évkönyvek, mind az Ossolinski-krónikának tudósitása a székesfejérvári hivatalos feljegyzésre, a necrologiumra megy vissza, s azért az teljesen megbizható.
Egy 1031-ig visszavezethető feljegyzéssel szemben a Névtelen jegyző művébe a XIII. század végén beletoldott koholmányt védelmezni vagy elfogadni szerintem sulyos hiba a történetirói érzék s a komoly történetirás ellen.
B) Áttérhetünk már most Nagy Géza ur azon állitásának megvizsgálására, nagyobb biztositékot nyujtanak-e a magyar nemzeti hagyományok Szent-István anyjáról?
Hát hiszen én nagyon szivesen elfogadom és megbecsülöm azokat a nemzeti hagyományokat, ha vannak! De hol vannak?
Szent-István kis életiratának szerzője 1096-ban még a hagyományokból dolgozott: «Tunc temporis viventium verax relatio»-ra hivatkozik és mégis műve mily szintelen, mily kevés valóságos eseményt tartalmaz munkácskája! Nem tud egy országos urat megnevezni, Szent-István halála évén kivül nem tud egy évszámot felsorolni!
Még később ki emlékezett volna Szent-Istvánra, mit hagyományozott volna fiára, unokájára?
Azonban Nagy Géza szerint mégis vannak nemzeti hagyományok s Anonymus s Kézai Simon művében, továbbá a pozsonyi és budai krónikának nevezett XIV. század elején keletkezett történeti művekben foglaltatnak.
Ezek szerzői azonban maguk «ex diversis scartabellis» dolgozó, életiratokra hivatkozó történetirók s nem élő hagyományok feljegyzői!
De még igy is szivesen elfogadnám a tőlük mondottakat, csak megegyeznének! Csak ne mondanának ellent egymásnak mind Szent-István anyjára, mind születésére vonatkozólag! Kezdjük az utóbbin.
Kézai Szent István születéséről ezt irja: «Anno vero Dominice incarnationis DCCCCLXVII. Geicha dux divino premonitus oraculo genuit sanctum regem Stephanum»._{H. H. Fontes Dom. II. 77.}* Kézai tehát idézi értelem szerint Hartvik művét, de nem mondja, hogy a 967 évszámot abból vette volna.
A pozsonyi krónika már ezt irja:
«Geycha divino premonitus oraculo genuit sanctum Stephanum ex Sarolt filia Gyula anno Dominice incarnationis DCCCCLXIX.»_{H. H. Fontes D. IV. 29.}* Ez már megtoldja Kézai szavait, születési évül mást mond, de nem állitja, hogy azt Szent-István életiratából vette át.
A budai és a bécsi képes krónika irják először: «Geycha vero divino premonitus oraculo anno Dominice incarnationis DCCCCLX nono, quemadmodum in legenda s. Stephani scriptum est, genuit sanctum Stophanum ex Sarolth, filia Gyule»._{H. H. Fontes D. III. 42. II. 138.}* De még itt is kétséges, vajjon a Szent István legendájára való hivatkozás az évszámra, vagy a születés bejelentésére vonatkozik-e ?
Az összehasonlitás eredménye az, hogy Kézai szerint Szent István 967-ben a krónika szerint 969-ben született. A valót azonban egyik sem találja el, mert Szent István mind a kamenczi évkönyvek, mind a XV. században Ranzanból még használt életirat szerint 975-ben született s ezzel egyeznek a Hartvik és a kis életirat, mert trónraléptekor Szent Istvánt még «puer»-nek «iuvenis beatus»-nak nevezik.
Szent-István anyjára nézve Anonymusnak a XIII. század végén élt bővitője az ismert mesét tálalja fel. Szerinte Tétény nevü főurtól ily nemzedék sarjadott volna le:

Tétény; Harka; öreg Gyula; Zsombor; Karold; Sarolt ~ Gyécse; ifjú Gyula; István; Boja; Bonyha

Ellenben a pozsonyi krónika szerint Szent István igy volna rokona az állitólagos erdélyi Gyulának.
A budai krónika szerint pedig igy:

Gyula; Sarolt ~ Gyécse; II. Gyula; István; III. Gyula 1003

Világos tehát az ellentmondás, mert a Névtelen bővitője szerint az állitólag erdélyi, legyőzött Gyula semmikép sem volt nagybátyja Szent Istvánnak, sőt még csak unokatestvére sem vala, ellenben a pozsonyi krónika szerint valóságos nagybátyja vala. A budai és a képes krónika szerint pedig a legyőzött Gyula tulajdonképen nem is nagybátyja, hanem unokatestvére lett volna.
Az ellentmondásokon kivül teljesen megbizhatatlanokká teszi az úgynevezett magyar nemzeti hagyományokat az, hogy tulajdonképen Saroltra vonatkozó hagyományok, mint azt kimutattuk, az egyetlenegyre, a Névtelen jegyző XIII. század végén élt kibővitőjére vezethetők vissza.
Saroltra nézve «Szent István anyja, I. András atyja, uj eredmények» czimü értekezésemben egymás mellé raktam az egyes krónikák szavait, itt csak még arra akarok rámutatni, hogy a pozsonyi és a budai krónikák még azon megokolást is, hogy miért támadt rá Szent István az ő nagybátyjára? a Névtelen bővitőjétől vették. Lássuk csak egymásmellett Kézai, a Névtelen és a budai krónikák szavait.

Kézai még csak ennyit tud: Jula avunculo suo cum uxore et duobus filiis suis de septem castris in Hungariam ad ducto et adiuncto septem castra Pannonie. (H. H. Fontes D. 77.)

A Névtelen bővítője: Et ipsum Geulam vinctum in Hungariam duxit, et per omnes dies vite sue carceratum tenuit eo, quid in fide esset vanus et noluit esse Christianus et multa contrarie faciebat sancto regis Stephano quamvis fuisset ex cognatione matris sue (H. H. Fontes D. II. 5.)

Budai krónika. Cepit Gyulam ducem cum uxore et duobus filiis suis et in Hungariam transmisit. Hoc autem idea sepissime fuit ammonitus a beato rege Stephano nec ad fidem conversus, nec ab inferenda Hungars iniuria conquiveit. (H. H. Fontes D. III. 44. V. ö. u. o. II. 140.)

Ime tehát Kézai még semmi okot sem ad, a Névtelen kibővitője versben sorol fel két okot, a budai krónika pedig ha nem is szóról-szóra ugyanezt a két okot mondja el.
Ne beszéljünk tehát nemzeti hagyományokról többes számban, mert azok nincsenek. De strigis quae non sunt, nulla quaestio fiat! A Névtelen jegyző bővitője koholta egyedül a Sarolt-féle mesét, s ő vezette félre a későbbi történetirókat.
Az egyszer elkövetett tévedés azután uj tévedéseket szült. A budai krónika készitője már ekként adja elő Sarolt házasságát: «Tertius vero capitaneus Gyula fuit, unde Gyula filius Ladislai derivatur. Eratque iste Gyula dux magnus pet otens, qui civitatem Albam in Erdeel in venatione sua invenerat, que iam pridem a Romanis constructa fuerat. Habebatque filiam pulcherrimam nomine Zarolth, de cuius pulchritudine duces provinciales diutius loquebantur. Quam Geysa dux consilio et auxilio Beliud, qui terram Kulan possederat, transduxit in uxorem legitimam. Isti Beliud Kulan dedit filiam suam, ut contra fratrem suum Kean debellaret, et post obitum suum terram eiusdem Kulan (tollhibából: terram suam idem Kulan) Beliud hereditavit.»_{H. H. Fontes D. III. 30–31.}*
E Beliud és Kulam nevek veszedelmesen hasonlitanak a XII. századbeli Belus és Kulin bosnyák bánok neveihez. Hozzájárul még ehhez, hogy Relus volt II. Gyécse királynak gyámja, mestere, s az ország kormányzásában jobb keze! Az a Gyécse tehát, a ki «consilio et auxilio Beliud» nyert feleséget, nem Gyécse fejedelem, nem is I. Gyécse, hanem II. Gyécse király. Ennek házasságát zavarták össze Gyécse fejedelmével, s a XII. században élő személyeket áthelyezett a X. századba.
Hogyan hihetnénk tehát ilyen irónak, a kinek emlékezetében annyira összezavarodnak a történeti személyek, s kiben így hiányzott a történetiráshoz az első kellék: a kellő tudomány.
S hogyan hihetnénk továbbá ilyen mendemondának, mikor ő még azt sem tudja, hogy Erdély Szent-István előtt még teljesen lakatlan pusztaság volt!? Ő azt képzeli, hogy Erdély 893–1000 között ép úgy önálló herczegség volt, mint pl. 1226–35-ben vagy 1259–70-ben! Holott a valóságban Konstantin Porphyrogeneta tanusága, maga a meszesi kapu, továbbá a mellette 1068-ban még meglévő gyepük, az öszszes helynevek mind-mind elvitázhatatlanná teszik, hogy Erdély a X. században, mikor Sarolta és atyja éltek volna, országokat elválasztó üres lakatlan köz volt. Az sem volt tehát, ahol Sarolta és atyja fejedelemséget birhattak volna, nemhogy valóságban ők ott éltek volna!
A ki tehát az úgynevezett nemzeti hagyományoknak ellentmondásait, balgaságait a X-ik század állapotaiban való teljes járatlanságát tekintetbe veszi, az bizonyára nem fog rájuk támaszkodni, mert lehet akármilyen jóhiszemü, akármilyen jóakaratu, akármilyen tüzes magyar, az a ki ezek után jár, mégis vakot követ és verembe esik.
C) Megállapitottam fentebb, hogy a Szent-István anyjáról szóló lengyel tudósitások, tulajdonképen nem lengyel szerzőktől származnak, hanem csak lengyelországi iratokban maradtak reánk. A mint a Szent-Gellért legenda nem német szerző műve, pedig csak a mondsee-i kéziratban maradt reánk, épenúgy az Ossolinski-krónikában fennmaradt és kivonatosan már a kamenczi évkönyvbe is bejegyzett értesités nem lengyel, hanem magyar eredetü. Eredt pedig a székesfejérvári egyház egyik 1165 táján élt papjától és ennek mind koránál, mind állásánál fogva sokkal több módja volt tudni és leirni a valót, mint a Névtelen jegyző műve bővitőjének, a ki csak a XIII-ik század végén élt.
Nem beszélhetünk tehát magyar és lengyel tudósitásról, hanem csak régibb és ujabb tudósitásról. Mind a kettő magyar, csakhogy az egyik biztos, hazánk X. századbeli állapotaival megegyező, a másik három századdal későbbi fejleményekből kiinduló és azért a valóságot meg sem közelitő.
Ezek után jóformán semmi jelentősége nincs azon harmadik ellenvetésnek, hogy az egykoru irók semmit sem tudnak a lengyel rokonságról, (azaz a magyar fejedelmi családnak a X. század végén a lengyel fejedelmi családdal való rokoni összeköttetéseiről) sőt még a későbbi lengyel krónikások is hallgatnak róla.
De hogy minden aggodalmat megszüntessünk, vizsgáljuk meg ezen ellenvetést is!
Általában azt felelhetnők az ellenvetésre: «O infelix astutia: dormientes testes adhibes!?» De én megbocsátom a Sarolt-féle mese nagy szorultságban vergődő ügyvédőjének azt is, hogy hallgató tanukra hivatkozik. Inkább arra hivom fel türelmes olvasóm figyelmét, hogy talán az egykoru irók még sem olyan nagyon hallgatnak e lengyel rokonságról, hanem beszélnek róla, ámde a maguk nyelvén s nem úgy, mint a hogy ellenfelük, megengedem nemes érdektől sarkalt ellenfelük, kivánná!
A kezdő, tapogatódzó történetiróknál fordul elő azon gyermekes felfogás, hogy egy-egy nemzetet kiszakitsanak a többi nemzetek közül, azt mintegy önállóvá, teljesen függetlenné teszik. Szerintük egészen saját tetszése szerint, fenkölt czéloktól vezettetve megy egy-egy nemzet uj hazát szerezni és abban egészen kényelmesen, akadálytalanul berendezkedni!
A kezdő magyar történetirók, tehát Béla király Névtelen jegyzője, vagy Kézai és követői sem kivételek ez alól.
Hát az ilyen regének megjárja. Az életben, a valóságban azonban egészen másként van. Mióta csak nemzetek vannak, azok érintkeznek, barátkoznak, vagy veszekednek és foglalkoznak egymással.
A magyar nemzet sem volt kivétel. Őt is folyton arra kényszeritette a szükség, hogy helyről-helyre vándoroljon és ha valahol egy darab földet meg akart tartani magának, mindjárt barátokat, szövetségeseket kellett keresni, mert a tapasztalat nagyon is hamar megtanitotta őket arra, hogy egymagukban meg nem állhatnak a nemzetek rettentő versenyében, küzdelmeiben. Ismeretes szövetségük a kazirokkal (chazarokkal), görögökkel. Mint a német császár szövetségesei jöttek először hazánkba s ellenségtől üzetve kényszerüségből telepedtek át ide.
Hogy a görögökkel továbbra is szövetségben vagy barátságban maradtak, az Porphyrogeneta Konstantin tanuságából nyilvánvaló.
De ugyancsak e Konstantin irja 951-ben, hogy az Odera és Visztula folyók felső folyásánál, tehát a mai Sziléziában és Krakó környékén lakó fejér horvátoknak «külön fejedelmük van. Ottótól, Frankország és Szászország nagy királyától függnek, pogányok és jó barátságban, atyafiságban élnek a turkokkal
» «_{A magyar honfoglalás kutfői 114. Rački: Documenta historiae Chroaticć 417. A Byzanti irók bonni kiadása után. Latinra forditva: Chrobati albi proprio principi subiecti sunt. Parent autem Ottoni magno Francić, que et Saxonia, baptismique expertes affinitatem cum Turcis et amicitiam contrahunt.}*
E Fejérhorvátországot később a lengyel fejedelmek foglalták el. Melyik évben? nem tudjuk, de az 1000. évben már a német császár is lengyel területnek ismerte el.
988 táján Thietmár tudósitása szerint a lengyel fejedelmi család lépett rokoni összeköttetésbe a magyarral, mert I. Meskó lengyel herczeg fiának, I. Chrabry Bogyoszlónak második feleségül egy magyar nőt választott_{«tunc ab Ungaria sumpsit uxorem, de qua habuit filium Bezprin nomine similiter expellens eam» Liber IV. Nr. 37.}* s ettől született Bogyoszló első fia Veszprém, keresztény néven Ottó._{Migne: Patrologia Lat. CLI. 1352–53.}*
Mennyire belemerült a magyar nemzet a X. században az európai nemzetek versenyébe, a 973-iki quedlinburgi fogadtatás is mutatja. Ez év husvétján_{Márcz. 19. ápr. 14. között.}* I. Ottó császár a cseh, lengyel, orosz, bolgár és görög követeken kivül 12 magyar főembert is ünnepiesen fogadott, mint a fejedelem követeit és velük békekötésről tárgyalt._{Pauler: A magyar nemzet története Szent Istvánig 101–102.}*
Világos tehát, hogy az egykoru irók tanusága szerint a X. században a magyarok az északi szlávokkal, politikai és rokoni összeköttetésben állottak.
E kétségtelen külföldi összeköttetések történetébe mily pompásan beleillik az, hogy 973-ban a magyar fejedelem a lengyel herczeggel lépett szövetségre s azt házassággal is megerősitette! Hisz az I. Ottó alatt annyira megerősödött német birodalom mind a két ország függetlenségét fenyegette.
De nemcsak valószinü, hanem bizonyos is, hogy ezen szövetség létrejött és rokoni kötelékkel is megerősittetett. Bizonyos ez abból, hogy Szent-Istvánnak anyai nagybátyja Prokuj, szláv ember volt, hogy anyjának szláv neve volt Beleknegina s hogy ő maga is egyideig Vojk Vajk nevet viselt.
Ez, egybevetve a székesfejérvári bővitő adatával, teljes bizonyságot nyujt arra, hogy Szent István anyja Beleknegina-Adelhaid a lengyel fejedelem unokatestvére volt!
Hiába igyekszik Nagy Géza e hármas bizonyitékot félremagyarázni; hiába mondja ezeket egyszerü forditásoknak, mert maga a főtanu Thietmár mindig ellene vall!
Kimutattam már, hogy Thietmár a magyar dolgokról nem csupán cseh közvetités révén értesülhetett, s különben az sem lett volna tiszta szláv közvetités, mert az ő korában a csehországi papok is legnagyobb részt még német származásuak voltak. De maga Querfurti Szent-Brunó, a ki éveket töltött hazánkban, világosan mondja, hogy ő Magyarországból Merseburgba ment és ott szenteltette fel magát püspökké. Mivel pedig az időtájt az ilyen idegen országból érkező embert nagyon ki szokták kérdezni, s Thietmár épen merseburgi pap s utóbb püspök volt, nagyon természetes, hogy Querfurti Brunótól tudott meg sok dolgot, kivált az olyat, a mi a fejedelmi család belső életére vonatkozott s a mit a távolban lakó csehországi pap nem is tudhatott._{Neues Archiv für ältere deutsche Geschichtkunde XXVII. k. 61. Szent Adalbert védelme czimü művem 28. l.}*
Kimutattam, hogy Thietmár tudott szlávul és tudatosan forditja le Beleknegini nevét Szépasszonyra. A Bele kezdetü nevet máskor is igy értelmezi; nevezetesen az Elbe mellett eső Belgern városnak nevét Belegorinak írja és az «pulcher mons»-nak fordítja._{Turul 1906. 100–101. ll.}* S ha a Vojteg névnél ki tudta ejteni és irni a v hangot a nélkül, hogy azt b-re változtatta volna, a velka névnél miért ne tudta volna, ha velkakneginát s nem Belekneginát akart irni?
Fenntartom azon állitásomat is, hogy Szent István pogány neve legkönnyebben a Vajk-Vojk szláv névvel egyeztethető.
Nagy Géza erre ugyan azt mondja, hogy a Vojk-Vajk inkább délszláv név mint lengyel, de vajjon azon Vojk-Vajk, a ki nyitramegyei Vajk (a XIII. században még mindig Vojknak irt) falut alapitotta, délszláv volt-e? Vagy délszláv volt-e azon Vajk, a ki 1270 előtt Abauj megye északi részén most Vajkócznak, akkor Szokolának hivott falut birta? Vagy azt, aki 1301 előtt a Szepes-Olaszi mellett levő Vojkóczot, hajdan Vojkfalvát megülte?_{Hazai Okm. VIII, 144, Wenzel. Arp. Okmt. IX. 450., 456., XII. 13. l. Csánki: Magyarország tört. földrajza I. 269.}*
Divatozott tehát az északi szlávok között is hajdanában a Vojk-Vajk név, s annak vitéz, bátor értelme nagyon is illett olyan asszony fiának, a ki egész Magyarországot markában tartotta. Az, hogy Waic a Venceslav névnek változata, s igy tulajdonképen a Stephanus forditása lenne, nem hihető, mert a régi szlávban a Venceslav hosszu magánhangzóval kezdődött;_{Melich: Szláv jövevényszavaink. II. 130.}* s azonkivül az első szótagban levő nasalis n hang a magyarban a kicsinyitéskor sem tünt volna el.
Szomoru felfedezése Nagy Géza urnak az, hogy Thietmár a magyar Gyulának horkai hivatalát értette félre és így irt Procui-t.
Hát már ennyire jutottunk?
Már magában véve is furcsa és ellentmondás, hogy valaki a Gyula nevet viselje és mégis az állitólagos horkai hivatalt birja.
Teljes lehetetlen továbbá, hogy a szlávul jól értő Thietmár a Horca szóból Procui-t csináljon. Mind a kettő szláv szó, mind a kettőnek egymástól teljesen elütő értelme (hegyecske és maradék) van, lehetetlen tehát összezavarni. A Béla meg Boleszló nevek összetévesztése ezekkel párhuzamba sem hozható. Mert a két utóbbi névnél az első szótagot csak a magánhangzó különbözteti meg egymástól, a Horca és Procui nevekben pedig épen a szó kezdete annyira más, hogy össze nem téveszthető.
Végül pedig micsoda rettentő petitio principii az, hogy a Porphyrogeneta Konstantintól meritett
hivatal csakis horka-nak volna kiejtendő! Hátha kárkán-nak vagy tárkány-nak ejtendő ki? Ez utóbbiak mellett mindenesetre sokkal több valószinüségi okot lehetne felvetni, mint a horka mellett, mert Konstantin a magyar o hangot ou-val és nem α-val irta! A α betüvel ő mind χαλη mind Κουρτυγερματου névnél a k és nem a h hangot jelölte! Micsoda vakmerőség tehát egyszerüen ráfogni, hogy a χαρχανnévben ? betü h hangot jelöl!
Hát, én legalább azt vélem, ilyen eszközökkel Nagy Gézának nem szabad dolgoznia! Sem állását, sem tudását nem szabad ilyen nemcsak bizonytalan, hanem tarthatatlan állitásokra pazarolni. Elmult az ideje az ilyen szófejtéseknek Eufrat=jóforrat, Nabukodonozor=ne bolondozzon az ur, s nagyon elég volt az ily sületlenségből egy lepény!
A Szent-István anyjáról szóló tudósitások uj megrostálásnak eredménye, tehát röviden a következő. A Sarolt-féle mese tulajdonképen nem III. Béla király Névtelen jegyzőjétől származik, hanem az ő művének a XIII. század végén élt bővitőjétől. Ellenben a kamenczi évkönyvek és az Ossolinski-krónikában fennmaradt tudósitás tulajdonképen magyar eredetü és azt Szent-István életrajzának 1165 táján élt székesfejérvári bővitője irta. Ez tehát nemcsak sokkal régribb, hanem a székesfejérvári egyház nocrologiumából biztosan tudhatta is, ki volt Szent István anyja. Az ugynevezett nemzeti hagyományok egymásnak ellentmondanak, és világosan a XIII. század végének termékei, mert Erdélyt mára X. században egészen olyan kis külön országnak képzelik, mint a minő először 1226-ban lett, holott a X. században Erdélyt még nem is birták a magyarok, nemhogy ott erdélyi fejedelem, vagy csak vajda is lett volna! A székesfejérvári bővitő tudósitását a Szent-Istvánnal egykoru irók teljesen kétségtelenné teszik, mert azok világosan hirdetik a magyar nemzet politikai összeköttetéseit az északi szláv népekkel, nevezetesen a lengyelekkel és Szent-István anyjának s anyai nagybátyjának neve, politikai és egyházi érintkezései oly kézzelfogható bizonyitékot nyujtanak Szent István anyjának lengyel eredete mellett, hogy arról józanul kételkedni nem lehet. Az pedig, hogy Szent-István anyja Beleknegina, másként Adelhaidis nevet is viselt, a lengyeleknél nagyon közönséges s azon korban természetes volt, mert hiszen például II. Meskót, a királyt másként Lampertnek, a testvérét Veszprémet másként Ottónak, vagy hogy a csehekről vegyünk példát 967 táján Bogyoszló cseh herczeg egyik unokatestvérét Mlada-nak, másként Máriának hivták.
Nem akarom szives olvasóimat Nagy Géza egyéb állitásának bonczolásával untatni. Csak megnyugtatásukra és magam igazolására felelni akarok azon vádra, hogy csaknem a gyülölet hangján beszélek a magyar krónikáról s mindjárt kevesebb gyanuval fogadok valamely adatot, a mint egyszer azt idegennél találom._{Turul 1908. 21., 14. ll.}*
Hát «Árpád birtokai» és «Szent István anyja I. András atyja s uj eredmények» értekezésemben mindenki megláthatja, hogy felhasználom az úgynevezett nemzeti krónikák értesitéseit is, ahol lehet, ahol csak egy kis történeti igazság is felfedezhető benne. De az igaz, hogy engem nem csupán nemzeti szempont vezérel.
Ha én nemzeti szempontból indulnék ki például e vitában, akkor Nagy Gézát egyenesen hazaárulónak nyilvánitanám, mert védelmezni meri a Névtelen jegyző XXV. fejezetét. Nem tudja-e, hogy e fejezetben áll, azon rettentő hazugság, hogy az oláhok már 889-ben Erdélyben laktak és így a magyarok később jöttek oda?! Nem tudja-e, hogy e történeti hazugság menynyire elősegitette az oláhok (románok) őslakóságáról szóló mesét? Nem tudja-e, hogy ebből mennyi szerencsétlenség eredt a magyar nemzetre? Nem tudja-e, ezen történeti meséből keletkezett balvélemény vezérelte. Jankut. és társait az ő mértéktelen követeléseikre majd a felkelésre és annyi magyar megölésére?! Ilyen irót mer védelmezni magyar ember, a ki annyi balvéleménynek, annyi rettentő bajnak és viszálynak, sőt közvetve annyi vérontásnak oka volt?!
De nekem eszemágában sincs Nagy Géza hazafiságát kétségbe vonni, mert tudom, hogy ellenkezőleg, nagyon is a magyar nemzet javáért, dicsőségéért törekszik, csakhogy szerintem nagyon helytelen uton.
Mert az igazi nemzeti szempont a történeti igazság s ez felette áll minden kicsinyes, látszólag nagyon is magyar szempontoknak. Engem egyedül ez vezérel. Egyházi állásom nem akadályozott meg abban, hogy a Szent-István nevére költött okleveleket, vagy a Szilveszter-bullaféle hamisitásokat ki ne mutassam, magyar voltom és a magyar nemzet iránti köteles szeretetem nem akadályoz abban, hogy a magyar történeti művekbe és krónikákba becsuszott tévedések ellen ne harczoljak.
A különbség köztem és Nagy Géza között az, hogy én előbb megvizsgálom a Névtelen jegyző művét s mivel látom, hogy a magyarok beköltözésének, Gács és Lodoméria fennállásának és az oláhok Erdélyben való lakozásának elbeszélésénél rettenetes hibákat követ el, azt mo?dom, nem megyek ily világtalan vezető után! A ki nem tudja a fő eseményeket, még kevésbé tudja a részleteket! Nagy Géza ellenben csak azt nézi, hogy e művet magyar ember, a magyar nemzet dicsőségére irta s azért ő utána megy.
Ez azonban már nem történetirás, hanem ábrándozás, s ha minden magyar így tenne, akkor nemsokára Somogyi Antal hóbortjai és a csiki krónika ostobaságai lepnék el a magyar nemzet dicsőséges multjának mezejét.
Hogy ez ne történjék, inkább elviselem azon gyanusitást, hogy nem vagyok eléggé magyar s mig Isten erőt, ép észt és józan belátást ad, épen a magyar nemzet jövőjéért, szeretetéért mindig küzdeni fogok a Sarolta-féle otromba mesék ellen.
KARÁCSONYI JÁNOS.

ADATOK A PAJZSKORONA ÉS A RANGJELZŐ KORONA FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETÉHEZ.

Shakespeare VIII. Henrikjében a Bullen Anna koronázási menetét nézők szájába a következő szavakat adja:
2. uri ember: Az a ki az uszályt viszi, amaz öreg nemes hölgy, a norfolki herczegné.
1. uri ember: Ő az; a többi pedig csupa grófné.
2. uri ember: Koronájuk arra vall._{2-nd Gentleman.... she that carries up the train Is that old noble lady, duchess of Norfolk.
1-st Gent. It is; and all the rest are countesses.
2-nd Gent. Their coronets say so.
(Henry VIII. Act IV. Seene I.)}*
Feltehető tehát, hogy Angliában a darab keletkezésekor, 1603-ban, már bizonyára a közönség szélesebb köreiben is meg volt a tudata annak, miként a különféle alaku korona: viselőjének nemesi czimét, rangját jelöli. A szinpad számára irt utasitás pedig mindenesetre a koronázással egykoru, hetven esztendővel a darab előadása előtti adatok alapján állapitja meg, hogy a menetben résztvevő történelmi alakokat személyesitő szinészek milyen koronát viseljenek. Igy például világos – fleuronos – arany korona (a coronal of gold, wrought with flowers) disziti a norfolki herczegné fejét; a grófnék koronája egyszerü arany pártakarika, minden levéldisz nélkül (plain circlet of gold without flowers).
Shakespeare korában különben még nem voltak teljesen kifejlődve és megállapodva a különböző nemesi rangczimeknek megfelelő koronatypusok; ez csak a tizenhetedik század folyamán történt meg. Ismeretes, hogy Nagy-Británniában az uralkodó koronázásánál a peerek és peeress-ek fejükön koronával jelennek meg. A most uralkodó király koronázása alkalmával is, régi szokás szerint, a norfolki herczeg mint örökös főmarsal (Earl Marshal) rendeletet bocsátott ki, melyben a katonai egyenruházati szabályzatokra emlékeztető módon irja elő, hogy a koronák aranyozott ezüstből legyenek és ne merő aranyból; szigoruan tilos a koronát drágakővel vagy gyöngygyel disziteni; gyöngy helyett ezüst golyó használandó; a Duke, Marquess és Earl koronáján a szokásos drágakődisz en relief, aranyozva ábrázolandó; a Viscount és Baron pedig egyszerü, sima koronapártát viseljen stb._{Lásd Turul 1900. 107. lap. Ez alkalommal helyreigazitom ama ugyanott olvasható téves állitást is, mintha a peer elsőszülött fia, ki courtesy title-t visel, az ezen czimmel járó koronát használhatná; ezt meg nem engedett visszaélésnek tekintik.}*
Ha Angliában is, hol pedig a rangjelző korona a diszöltözet kiegészitő részét képező, valósággal viselt fejdisz, csak fokozatosan fejlődhetett ki a koronaskála: természetes, hogy másutt – igy hazánkban is – lassubb és ingadozóbb volt e processus menete, mely tetőpontját és befejezését a tizenkilenczedik században érte el. Az ujabb iskola heraldikusai elitélik a rangjelző korona használatát és azt mintegy beteges kinövésnek tartják. Németországban, különösen az ősi nemesség czimerében mindig ritkább lesz a rangjelző korona, melynek alkalmazása némely állam, például Poroszország hivatalos gyakorlatában is szükebb körre szoritkozik. Mindamellett nem mondható teljesen érdek nélkül valónak a rangjelző koronák fejlődését figyelemmel kisérni, különösen a mennyiben ez hazánk heraldikájának történetét érinti.
A bécsi cs. kir. heraldikai és genealogiai társaság «Adler» 1907-i évkönyve dr. br. Mitis Oscar tollából érdekes czikket közöl a rangjelző koronákról: Zur Geschichte der Rangkronen, mely sok tekintetben a magyar heraldikára is vonatkozó, értékes adatokkal szolgál. Felemliti a Károlyi-családnak 1712 április 5-én kelt grófsági diplomáját, melynek szövege a bővitett czimer pajzsát fedő, tizenegy gyöngyöt mutató koronát: imperiale diadema nevezettel illeti. A szerző felveti a kérdést, vajjon nem volna-e helyes, ennek alapján a Károlyiak pajzsa felett császári koronát ábrázolni?
Ugyancsak császári korona elnevezéssel találkozunk a Széchényi-családnak 1697 márczius 30-án kelt grófsági diplomájában is:
«Scutum videlicet militare erectum, imperatorio diademate pretiosissimis unionibus ornato redimitum ...»_{Dr. Áldásy Antal: Czimeres levelek Nro CDXXXIV. 265. lap.}*

1.

A czimerfestmény cartouche-os pajzson leveles koronát mutat, váltakozó, nagyobb és kisebb, diszesen stylizált fleuronokkal (1. ábra). Tehát tizenöt évi időközben, a cancellaria egyszer a leveles, egyszer pedig a gyöngyös, nyilt pajzskoronát illeti a császári jelzővel.

2.

A Széchényiek emlitett koronája lényegében nem különbözik a tizenhetedik században használatos pajzskoronáktól, melyek graphicai ábrázolásban rendszerint három levél között gyön gyös ágakat – vagy kisebb leveleket, vagy ritkábban öt levél között gyöngyöket szoktak mutatni. A 2. ábra azon koronát adja, mely a Zichy-czimeralbumban a Homonnai Drugeth czimer pajzsán szerepel (Turul 1888. 23. lap) 1649. év táján. Ehhez ugyancsak hasonlit a Szomszédvári Cikulini (Chikulini) családnak 1706 augusztus 20-án adományozott grófi czimer pajzsát fedő korona. (3. ábra v. ö. Turul 1886. 101. lap.)

3.

A Cikulini-család ezen bővitett grófi czimerében, zárt, pántos – és nyilt, leveles korona mint czimerkép jön elő. Érdekes volna ezen diploma szövegét ismerni, valamint az 1700 deczember 20. kelt, Petki családot illető grófi diploma eredeti czimer leirását is (Turul 1895. 109., 110. l.) itt a pajzsot gyöngyös és ives, zárt korona fedi. Talán akadna olvasóink között, kinek ezen két diploma – a Petki és a Cikulini-féle eredetiben vagy másolatban hozzáférhető volna; a czimerleirás közlése e sorok iróját nagy hálára kötelezné.
Feltehető, hogy a czimerfestő önkénye adta sok esetben a koronának alakját, mely még későbbi időkben is gyakran ingadozó. Igy például a Divékujfalusi Ujfalussy-család grófsági diplomájában_{A Rudnay-család birtokában.}* 1745. évből a pajzsot korona fedi, mely az ábrázolásban öt magas ágon ugyanannyi nagy gyöngyöt, közöttük pedig alacsonyabb ágakon négy kisebb gyöngyöt mutat, ugy mint jelenleg az orosz grófi koronánál.
Némely esetben a pajzskoronát a sisaknak mintegy pótlója vagy helyettesitőjének tekintették; olykor az adományos tetszésére bizatott, koronát avagy sisakot akar-e használni czimerpajzsa felett? A Széchényi, Petki és Cikulini családok grófi czimerében sisak nem szerepel; ellenben a gróf Károlyiékében a pajzskorona felett három czimeres sisak áll; e divat a nyugati heraldika ususából származik és a grófi, bárói czimeradományozásoknál napjainkig fenntartotta magát. A császári cancellária gyakorlatában ezen elrendezésnek egyik legrégebbi példáját az utóbb magyarrá vált Reckheimi Lynden (Aspremont-Lynden) család czimerében leljük fel. Ugyanis a Maastrichttól egy mérföldre északnak fekvő Reckheim – a mostani belga Limburg tartományban – császári elhatározás folytán 1620. évben a római szent birodalom grófságává emeltetett és erről II. Ferdinánd császár Regensburgban, 1623 márczius 30-án kelt aranybullát bocsátott ki, melyben Lynden Ernőnek és utódjainak a római szent birodalmi grófi rangot adományozza az «Illustris et generosus» – Hoch- und Wohlgeboren czimzéssel: «Illustri et generoso ... Ernesto Comiti de Lynden et Reckheim, Baroni de Thienes, Steenbecq, Borsheim etc. Domino de Houttain, Once, Blaringen et Calonne etc. Cubiculario et Colonello nostro ... «czimerének megerősitésével és megbővitésével. A czimert a diploma következőképen irja le:

«Scutum videlicet lineola perpendiculari, et transversim interiecta quadripartitum, cuius inferior dextra, et superior sinistra flavć sive croceć, leonem rubicundum, posterioribus pedibus insistentem, et anterioribus extensis velut ad saltum compositum, cauda retrorsum retorta, rictu hiante, et lingua cćrulea exerta, conspicuum dextrorsum spectantem exhibeant; reliquos duos arculos rubicundos crux flava, sive aurea, a summo ad imum, et a dextra ad lćvam, determinet; centrum autem huius scuti maioris aliud minusculum occupet azureum, sive cćruleum, et in eo aquila velut argentea, alis utrimque expansis volaturienti similis, scuto coronato immineant galeć tres apertć, sive clathratć, coronis aureis super impositis decorć, quarum media aliquanto sublimior reliquis, aguilam argenteam alis, ut supra expansis, mediotenus prominentem, dextra canem venaticum nigrum, collari aurato ornatum, leva leonem rubicundum, quemadmodum in scuto descriptus fuit, inquinetenus conspicuum reprćsentent; ab utraque parte phalerć, sive tenić, aureo et rubicundo colore variegatć, defluant, et ut rimque ab exteriore scuti parte, canis venaticus niger, scutum velut sustinens, cassides, sive galeas laterales gestare videatur. Quemadmodum hćc omnia pictoris industria elaborata, et coloribus suis eleganter distincta in medio huius nostri diplomatis videre licet.»
A czimer leirása és ábrája rézmetszetben egy az (Aspremont) Linden-család történetét tárgyaló könyvben található, melynek czime Diplomatum libri duo ..... anno 1634. per Laur. Fred. ab Inguelberg in lucem editi, in quibus plurimć Litterae Fundationum ... Infeudationum ... Comitem et Comitatum de Reckeim ... concernentia ... continentur, notisque nounullis illustrantur. Editio Secunda. Colonić Agrippinć, Typis Viduć Hartgeri Woringen Anno MDCLVII._{Az Aspremont-Lynden-Reckheim-ház egy magyarországi leányági utódjának birtokában.}*
Mint az itt közölt rajz mutatja, a leirás egyes csekély részletekben nem egyezik a rajzzal. A szinjelzés az Aegidius Gelenius rendszeréé, azonban a szivpajzs tévesen kék helyett veres jelzést mutat.
A pajzs felett levő korona az ábrázolásban három nagy fleuront mutat, két kisebb levéllel váltakozva; közöttük, közvetlenül a koronapártán, egy-egy gyöngy. E koronáról a diploma szövege minden közelebbi megjelölés nélkül, csak általánosságban emlékezik meg: scuto coronato ... A pajzs felett három gazdagon diszitett sisak; a középső, mely szembe fordulva a koronán áll, németalföldi divat szerint a pajzsszijhoz van csatolva. A család czimerét később fekete kétfejü sasokkal beszórt biborszinü, aranyrojtos hermelinnel bélelt palásttal toldotta meg, melyet nyolczleveles – rajzban öt levelet mutató – korona tetőz._{Az itt ábrázolt czimer Aspremont Lynden Recheim (sic) jelzéssel az 1. és 4. mezőben a Geldernből származó Lynden-család czimerét tartalmazza; a 2. és 3. mező Reckheim czimere; a szivpajzs: kékben ezüst sas a régi lotharingiai Aspremont háznak állitólagos ősi czimere, mások szerint a pajzs kékkel és vörössel hasitott. Utóbbi ősi nemes család különben a XIII. század óta vörösben ezüst keresztet viselt, mely később örökség által a Leiningen-ház czimerébe került.
A gelderni Lynden-család azon ága, mely a reckheimi grófságot birta – a fejedelmi Rákóczi-házzal rokon magyar ág – Károly Gobert grófban (sz. 1790. october 20. † 1819. september 20.) és nővérében, Mária Otholina Gobertina grófnőben (sz. 1787. martius 31. † 1866 január 26.) gróf Erdődy Györgynében halt ki. A belga ág: Aspremont-Lynden-Barvaux néven most is virágzik; jelenleg használt czimere: kékben ezüst sas, mellén veres pajzsban arany kereszt.
A tizenhetedik század genealogusai a gelderni Lynden-családot, hihetőleg a keresztes czimer hasonlatossága alapján kötötték össze a lotharingiai Aspremont-házzal; utóbb pedig az ezüst sas révén a ferrarai Este-családdal igyekeztek kapcsolatot találni. E genealogiai zavarodást még fokozza azon körülmény, hogy ugy Lynden, mint Aspremont néven több, külön eredetü család élt. Néhai I.-Th. de Raaelt ismert szakiró közlése.}*
GHYCZY PÁL.

A HOMORÓDSZENTANPÁLI KORNIS-CSALÁD.

Ez a család Erdély, közelebbről pedig a Székelyföld kihalt családai közé tartozik. Előnevét Homoródszentpálról vette, a hol az ősi kastély állott, melynek romjait Orbán Balázs még látta,_{Orbán Balázs; Székelyföld I., 166. l. A romoknak képe is megvan Orbánnál. A Kornisok eredeti birtoka most Gyarmathy Ferencz székelyudvarhelyi ügyvéd tulajdona. A rajta levő kuria a XVII. sz -ból való, mig az ősi kastély sokkal előbb épült.}* de ma már azok sincsenek meg. Birtokainak legnagyobb része Udvarhelyszéken volt, de részint házasság, részint vásárlás, leginkább pedig fejedelmi adományozás után nagyterjedelmü birtokokba jutottak Marosszékben, Küküllő-, Torda- és Kolozsmegyékben is, úgy, hogy a XVI. és XVII. században bizvást Erdély egyik leggazdagabb családjának tarthatjuk. Az Erdőszentgyörgyön, Marosszékben levő kastélyok után irták magokat Szentgyörgyi Kornisoknak is.
A család fénykora és szereplése a XVI. század második és a XVII. első felére esik. Tagjai nemcsak a Székelyföldön töltöttek be jelentősebb állásokat, hanem egész Erdélyben is. Udvarhelyszék főkiralybirói tisztét egymásután három Kornis viselte: apa (Miklós), fiu (Farkas), unoka (Ferencz). Volt közöttök még fejedelmi tanácsos, székelyek főkapitánya, székely sókamara főtiszttartója, követ stb.
Genealogiai irodalmunkban a Homoródszentpáli Kornis-családról nagyon kevés van. Csak annyit tudunk róla, a mit Kőváry László,_{Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár 1854. 159–163. l.}* Nagy Iván_{Magyarország családai. Budapest 1860. és 1866. VI. 357–363. és XIII. k. 318–320. l.}* és ezek nyomán Pálmay József_{Udvarhelymegye nemes családai. Székelyudvarhely.}* irtak; pedig nálok sok a téves és az ujabb kutatásokkal meg nem egyezhető állitás. E czikkben czélunk e helytelen állitásokat, tévedéseket helyreigazitani és ha a rendelkezésünkre álló adatok hiánya miatt a család eredetének kérdését nem is tehetjük vizsgálódás tárgyává, hanem elfogadjuk az eddigi nézeteket, habár arra kételyeink vannak, de a családfát okleveles bizonyitékok alapján teljesen pontosan összeállitjuk.
Genealogusaink között a Homoródszentpáli Kornisókról legelőször Mikola László irt,_{Historia genealogico-Transilvanica. 1732. 8. l.}* a kinek a munkájában foglaltakat azért tartjuk fontosaknak, mert teljesen az ő nyomán dolgoztak Kőváry és Nagy Iván.
Mikola szerint a Homoródszentpáli Kornis-család a felsőmagyarországi abaujmegyei Gönczruszkai Kornis-családnak egyik hajtása. Erdélybe a Kornisok közül Kornis János jutott, a ki II. Lajos uralkodása alatt Zápolya János vajdasága idejében származott be. Az Erdélybe származott Kornisok a Székelyföldön nyertek birtokokat, a miért székely Kornisoknak nevezték őket._{Mikola id. m. 8. l.}* Ezt az állitást elfogadják Kőváry és Nagy Iván is,_{Kőváry id. m. 154. l.; Magy Iván id. m. VI. k. 359. l.}* azzal a módositással, hogy nemcsak Kornis Jánost, hanem testérét Miklóst is szerepeltetik az első székely Kornisok között: Szerintök Kornis Miklós már 1523-ban szerez birtokokat Homoródszentpálon és ő az a Kornis, a kit Báthori István vajda 1529-ben megfogat és megölet. A családfa összeállitásában azonban nem követik Mikolát és az Erdélyben élő Kornisokat, akár Göncz-ruszkaiaknak, akár Szentpáliaknak irták magukat, mind Jánostól, illetve annak fiától Miklóstól vezetik le. Nem tudjuk Kővágy milyen források után dolgozott, mert nem irja, de kár volt eltérnie Mikolától, mert az ő állitása a helyesebb.
De lássuk a Kőváry és Nagy Iván által összeállitott családfa minket érdeklő részét:

I. Miklós 1480; I. János † 1537; II. Miklós † 1524; III. Miklós tanácsúr 1556 ~ Bikli Bora; II. János tokaji kapitány 1540; I. György; Ferencz ~ Futó Dóra; I. Gáspár; I. Boldizsár; Péter; Mihály 1562 ~ Erdélyi Sára; II. Gáspár † 1601 huszti kapitány ~ 1. Dóczy Erzse ~ 2. Horváth Anna; Margit ~ 1. Kacza Tamás ~ 2. Bogáthy Boldizsár; Ilona ~ Mikó F.; Farkas udv. főkap., biró ~ 1. Petky Kata ~ 2. Betheln Krisztina; Ferencz; György; III. János; Utódai a Gönczruszkai Kornisok; Miklós † 1603; Zsigmond; Ferencz ~ Kápolnai Bornemissza Judit; Anna ~ Székely Mózes; Judit ~ Pécsy Simon; Kata ~ Petky János

Azért tartottam szükségesnek ezeket itt közölni, hogy értekezésem további menetében könnyebben hivatkozhassam rá.
Vizsgáljuk meg most az eddig elmondottak valódiságát. Előbb azonban még két dolgot kell felemlitenem: 1. hogy a Kornisokat némelyek franczia, mások orosz eredetüeknek tartják, sőt vannak olyanok is, a kik a Szentpáli Kornisokat egészen önálló, ős székely családnak mondják;_{Orbán. Balázs id. m. I. 166. l.; e szerint a Szentpáli Kornisok egy Tivatulus nevü embertől származtak, eredetileg Homoródszentmártonban laktak és onnan költöztek Szentpálra.}* 2. hogy az itt közölt családfán kivül, még nagyon sok családfa van az Erdélyi Muzeum és székelykereszturi unitárius gimnázium könyvtárában a Gyulai Rikhárd, Kemény János és Mike Sándor összeállitásaiban, a melyek többé-kevésbé mind hibásak._{Van köztük olyan is, a melyik Gáspár huszti főkapitány kortársa, Farkas unokájának mondja; (gr. Kemény F.-Laterculi geneologici ad Stemm. Transilv. Vol. III. fasc. XXVI. Erd. Muzeum).}* El is hagyom tehát, csak Mikének egy feljegyzését adom:_{Mike: Collectio genealogica nob. Transilvanić. Tomus D. pag. 40. A székelykeresztúri unitárius gimnázium könyvtárában.}*

Homoródszentpáli Korais Gergely; Miklós; Farkas; Kata; Dersy Petky Mihály; János; Petky Ferencz 1632–1643; Zsuzsánna ~ G. Péter; Borbála ~ Apafi György

Vizsgáljuk meg most az állításokat és válaszszuk külön azt, a mi igaz a hamistól. Nézzük mi elfogadható és mi nem.
A mit Mikola és az ő nyomain Kőváry és Nagy Iván irtak, abból igaznak csak a család eredetének kérdését fogadjuk el; tehát csak annyit, hogy a Homoródszentpáli Kornis-család a felsőmagyarországi Kornis-családnak egyik ágazata, a többi, a beköltözés ideje, a családfa, sőt a családtagok életrajzai, mind tele vannak hibákkal, a miért azok elvetendők.
A beköltözés és a Székelyföldre való letelepülés idejét legalábbis egy félszázaddal előbbre kell, hogy tegyük, mint azt Mikola és követői irták. Fennebb elmondottuk, hogy Mikola szerint a Kornisok lI. Lajos uralkodása alatt Zápolya János vajdasága idejében telepedtek le Erdélybe, közülök Kornis János Homoródszentpálon nyer birtokokat, utódai a székely Kornisok. Kőváry és Nagy Iván szerint Kornis János testvére Miklós már 1523-ban szerez birtokokat Szentpálon Udvarhelyszékben. A beköltözés idejét tehát mind a hárman a XVI. század elejére teszik, pedig a Kornisok már a XV. század második felében előfordulnak a Székelyföldön.
A Székely Oklevéltár I. k. két oklevél van, a melyekben emlitve van Szentpáli Kornis Gergely, a ki többed magával kiegyezik Teremii Sikesd Jánossal és Miklóssal a Szentpáli Becze András megöléséért, valamint bizonyos szántóföldek felett. Az egyik oklevél kelt 1486. szept. 8-án, a másik 1487. febr. 7-én._{Székely Oklevéltár I. 256. és 263. l.}* E két oklevél tehát megdönti azt, hogy a Kornisok csak a XVI. század elején lettek volna Erdély lakósai. Megjegyzem, hogy arról, a mit Mikola és követői állitottak, semmiféle okleveles adatunk nincsen és én nem ismerek egyetlen egykoru oklevelet vagy följegyzést, a mely az ő állitásukat megerősitené, sőt nem ismerek olyan oklevelet, a melyekben a Kornis János neve is előfordulna.
A családfa is hibás és hiányos.
Az eddig elmondottakból kitünt, hogy a Homoródszentpáli Kornis-család első ismert tagja Kornis Gergely, a ki az eddig ismert családfákon hiányzik, de a kit azért a család tagjának kell tartanunk.
Kornis Gergelytől kezdve a leszármazásban hézag áll be. E hézagot betölthetnők, ha elfogadnók Mikének fennebb közölt feljegyzését, hogy Kornis Gergely fia volt Miklós, kinek a fia volt Farkas. Ezt azonban nem tehetjük, mert Mike nem hivatkozik forrásra és igy adatát nem tudjuk ellenőrizni. Kornis Gergely és az itt emlitett Miklós között különben is akkora időköz van, hogy Miklós semmi estre sem lehetett a fia, legfeljebb unokája.
Megjegyzendő, hogy ez időben két Kornis Miklós szerepelt valójában, az elsőt Báthori István vajda 1529-ben öleti meg, második Szapolyai János és János Zsigmond uralkodása alatt szerepel. Amazt Kőváry és Nagy I. a Kornis János testvérének, ezt pedig a fiának nevezik. A nélkül, hogy azt teljesen bebizonyitottnak tartanám, – mert döntő bizonyitékaim nincsenek, – de valószinünek tartom, hogy a második Miklós nem a János, hanem az első Miklós fia volt, a kinek az apja talán Gergely volt; ez azonban csak feltevés, a mi még bebizonyitásra vár. E föltételt elfogadva a családfát tovább minden akadály nélkül levezetjük.
I. Miklósról nagyon kevés adatunk van. 1523-ban 16 frtért zálogba veszi Lővétei Nagy Farkastól házát és székely örökségét._{Székely, Oklevéltár. III. 228. l.}* Kőváry és Nagy I. mondják, hogy Homoródszentpálon ez évben birtokokat szerzett, ez nem lehetetlen, de az bizonyos, hogy nem akkor telepedett be, hanem régi lakosa volt annak a falunak. 1525-ben Vargyasi Dane (igy! Daniel helyett) Pétertől zálogba veszi a szentpáli határon fekvő halastóban levő részét 10 forintért, melyet azután II. Miklós 1535-ben kétszáz arany forintért megvett Vargyasi Daniel Ferencztől és Dorottyától, a Daniel Miklós gyerekeitől._{Mindkét okmány a Nemzeti Muzeumban levő gróf Rhédey-család levéltárában. Az itt előforduló Dániel Miklós és gyerekei Ferencz és Dorottya hiányoznak azon a geneologiai táblázaton, mely «A Vargyasi Daniel-család eredete stb.» munkában van.}* Bizonyosnak tarthatjuk, hogy ő az a Kornis, a kit Báthori István vajda a Székelyföldön 1529-ben megfogat és megölet._{Más Homoródszentpáli Kornisról nem tudunk, de hogy a megfogatás és megöletés tényleg megtörtént, azt a Tört. Tár. 1880. kiadott Székely Krónika is állitja. Habár ott csak egyszerüen Kornis van emlitve, de nem lehetett más mint Kornis Miklós.}* Feltevésünk szerint az ő fia II. Miklós.
II. Kornis Miklós élete Zápolya János uralkodására és I. Ferdinándnak János Zsigmonddal Erdély feletti küzdelmének idejére esik. Azokban a küzdelmekben, ha eleinte hű embere is volt Zápolyának, de a halála után határozottan Ferdinándpárti lett. De lássuk a közpályán való szereplésének egyes fázisait.
Mikor a Czibak püspök megöléséért az erdélyiek Grittit Medgyesen ostrom alá vették Andrássy Mártont és őt küldötték Péter moldvai és Radul havaselvi vajdákhoz, hogy tőlük segitséget hozzanak._{Istvánfi. Hist. XIII. k. 137. l.}* (1534).
Maylád István és társai szövetség levelét aláirta ugyan,_{Tört. Tár. 1892. 89. l.}* (1540.) de a mikor Zápolya János a lázadás leverésére beküldötte Petrovicsot és Török Bálintot, az elsők közé tartozott, a ki a királyi sergekhez csatlakozott egy székely csapattal._{Istvánfi. Hist. XIII. k. 139. l.}*
Zápolya János halála után mindjárt Ferdinándhoz állott, a ki őt szemelte ki arra, hogy a székelyeket pártjának megnyerje._{Erd. Orsz. Eml. I. 52. l.}* Mint Ferdinánd hive természetesen örömmel üdvözölte Erdélynek a magyar király uralma alá jutását és sem Frater György orvul való megöletése sem Castaldo zsoldosainak féktelenkedései nem birták arra, hogy ahhoz a párthoz csatlakozzék, a melyik Izabellának és János Zsigmondnak visszahozatalát czélozta. Kornis Miklós nemcsak hogy nem értett egyet ez áramlattal, hanem amazok készületeiről tudósitásokat küldött Ferdinándriak és Castaldonak._{Tört. Tár. 1892. 651. és köv. l.}* Mikor a székelyek között is terjedni kezdett a János Zsigmond pártja; azt ajánlotta, hogy siessenek és vágják le a székelyek fejeit, mert a farkok nem fog vagdalkozni_{Erd. Orsz. Eml. I. 453. l.}*. E tanácsából itélve erélyes és határozott férfiunak ismerjük. Végre azonban a viszonyokkal ő is kénytelen volt megalkudni, s a mikor egész Erdély követelte, hogy János Zsigmondot ültessék vissza a fejedelmi székbe, Kornis Miklós is a nemzeti párt mellé állott. Próbálták ugyan ujból megnyerni Ferdinándnak és Kendy és Dobó 300 aranyat és 100 ház jobbágyot igértek neki,_{Erd. Orsz. Eml. I. 477. l.}* de úgy látszik hasztalanul, mert a megyeri országgyülésen (1556. márcz. 8.) János Zsigmond mellé a székelyek részéről tanácsosnak választották._{U. o. 487. l.}*
Többször viselt magas közhivatalokat, töltött be jelentékenyebb állásokat, a mi arra mutat, hogy korának tekintélyei közé tartozott. 1538. Udvarhelyszék főkapitánya volt,_{Székely Oklevéltár II. 41. l.}* 1548. a tordai országgyülés Frater György mellé tanácsosnak tette._{Erd. Orsz. Eml. I. 238. l.}* 1555. Udvarhelyszék főkirálybirója volt._{Székely Oklevéltár III. 309. l.}* Királybirósága alatt történt az utolsó ökörsütés.
Számtalanszor volt megbizva magánjogi dolgokkal: határkijárás, végrendelet végrehajtása stb. Birtokviszonyairól, szerzeményeiről nem sokat tudunk. 1535-ben 100 arany frtért megvette Vargyasi Daniel Ferencznek a homoródszentpáli határon fekvő «Telke» nevű halastóban levő részét._{Nemzeti Muzeum; gr. Rhédey levéltár 1535. évi fasciculus.}* Kendy Ferencz és Dobó István vajdák neki adják 1554. szept. 16-án a fiágon kihalt Barcsay Boldizsárnak Fületelkén és Bazédon levő birtokait._{Nemz. Muzeum; Rhédey Itár 1554. évi fasciculus.}*
Halálának éve ismeretlen. Utolsó adatunk róla 1556. aug. 10-ről van. Petrovics Péter nyugtája 1180 frtról, a melyet Kornis Miklós és Erdélyi István Maros és Udvarhelyszéknek azon évre szóló hátralékos adójából lefizettek._{U. o. 1556. évi fasciculus.}*
Nejének neve az egykoru oklevelekben nem fordul elő. Kőváry és Nagy Iván Bikli Borbálának nevezik. Mike egy feljegyzése szerint a Bikli János és Harinai Farkas Margit leánya._{Mike S.: Collectio gen. nob. Trans. Tom. D. pag. 190–91. Székelykereszturi unitárius gimn. könyvtára.}* Testvéreiről semmi adatunk.
Gyerekei közül Mikola csak kettőt emlit Farkast és Mihályt._{Mikola id. m. 9. l.}* Kőváry és Nagy Iván pedig hat fiát és két leányát sorolják fel: Mihályt, Gáspárt, Farkast, Ferenczet, Györgyöt, Jánost; Ilonát a Mikó Ferencz, Margitot előbb a Kacsay Tamás, majd a Bogáthy Boldizsár nejét._{Kőváry id. m. 166. l.; Nagy Iván id. m. VI. k. 359. l.}* Mikolának igaza van, mert Farkas és Mihály valóban a Kornis Miklós gyermekei voltak, de Kőváry és Nagy Iván tévednek, mert az egykoru oklevelek bizonyitékai alapján nem hat, hanem három fiát állapithatjuk meg Kornis Miklósnak, u. m. Mihályt, Ferenczet és Farkast és három leányát: Katát, Lázár István;_{Nemz. Muzeum; Rhédey levéltár 1554. fasciculus «Ego Barbara Barchay vivo voce tale facio et condo testamentum ob amorem; quo erga dominum et maritum meum egregium Michaelem Kornis afficior. Lego eidem domum meom nobilitarem in possessione Erdew Zenthgyergy» stb.; alább «Si verum dictum dominum et maritum meum mori contegerit eodem domo omnia prćdicta genitori domini mei majori domino meo videlicet egregio Nicolao Kornis lego et relanquo.»}* Ilonát, Mikó Ferencz és Margitot először Kacsay Tamás, azután Bogathy Boldizsár feleségét. Lássuk e bizonyitékokat.
Barcsay Borbála 1554. szept. 21-én végrendelkezik. Végrendeletében Erdőszentgyörgyön levő házát minden hozzátartozókkal férjének Kornis Mihálynak, annak esetleges halála után pedig apjának Kornis Miklósnak hagyományozta. Mivel pedig ekkor más Kornis Miklóst nem ismerünk: világos, hogy Kornis Miklósnak Mihály a fia volt.
Kornis Mihálynak és Farkasnak testvéri volta annyira ismeretes, hogy annak bebizonyitása alól felmentve érezzük magunkat. Csak egy-két oklevelet emlitünk, a melyek ezt még jobban megerősitik. János Zsigmond 1567. julius 4. Szentpáli Kornis Mihálynak és Farkasnak Homoródszentpálon, Recsenyéden és Szentpéteren 32 jobbágytelket adományoz;_{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár. 1567. évi fasciculus.}* 1579. május 14. Báthori Kristóf Kornis Mihálynak uj adományt ad a kisszőlősi, vámosudvarhelyi, fületelki, egrestői, árapataki, hidvégi és erösdi rész jószágaira és általa öccsének Farkasnak._{U. o. 1579. évi fasciculus: «... memorato Michaeli Kornis et per eum egregio agili Volphango similiter Kornis de divta Zentpal fratri iprius carnali ... dedimus» stb.} *
Hogy Kornis Farkas a Miklós fia volt, azt ezek után ugy hiszem, nem kell bizonyitanunk. Kevésbé ismeretes azonban az, hogy Kornis Mihálynak és Farkasnak volt egy Ferencz nevü testvérök.
A Nemzeti Muzeum Rhédey levéltárában az 1560. évről van két hosszas pörirat. Az egyik némely egrestői, kelementelki nemes jószágok felett folyt, a melyet Kornis Mihályné Barcsai Borbála hagyott Szigethy Pál deáknak, a fejedelmi nagyobb cancellaria iródeákjának, de a mit Kornis Mihály nem akart átadni. A pör iratokban többször előfordul Szentpáli Kornis Ferencz neve, mint alperesé; de az is meg van mondva, hogy a Kornis Mihály neje volt Barcsay Borbála._{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár. 1560. évi fasciculus: «... ac nobilem Franciscum Kornis de Zentpal, veluti in causam attractum; ... contra nobilem Franciscum Kornis de Zentpal; ... Barbara Barcsay consorte egregy et agilis Michaelis Kornis de Zentpal.»}* A pörös birtokokat végre is 1576-ban Kornis Mihály kénytelen volt kiadni Szigethy Pál deáknak._{Az átadási jegyzék kelt 1576. febr. 19. Nemzeti Muz. Rhédey ltár.}*
A másik pörirat a fületelki dézsma negyede felett folyt. Egy 1560. nov. 29-én kiállitott oklevélben, a melyben II. János átirja Mosdosy Ambrus fődézsmaszedőnek nyugtáját, a melyet Koronkai Mihályfi Tamásnak adott azért az összegért, a mit az a fületelki dézsma negyedéért haszonbérbe fizetett; mint felperesek Szentpáli Kornis Mihály és Ferencz vannak megnevezve._{Nemzeti Muzeum; Rhédey ltár. 1561. fasciculus. «... Joannes Hogerjay pro egregiis et agilibus Miachele et Francisco Kornis de Zentpal ... veluti actoribus ab una». (1560. szept. 29.).}*
Ez ugy hisszük elég bizonyitéka annak, hogy Kornis Ferencz és Mihály testvérek voltak. Különben nem pörösködtek volna együtt.
Kornis Miklós többi fiának a neve egykoru oklevelekben nem fordul elő, tehát valószinüleg nem is volt több fia. Minket annak a kérdésnek a tisztázása érdekel, hogy Kornis Gáspár az ő fia volt-e vagy sem, mint azt Kőváry és Nagy Iván irják.
Ha a kérdést kissé közelebbről nézzük és keresünk adatokat: a felelet mindjárt tagadó lesz. Egykoru oklevelekben vagy másféle forrásokban semmi nyomát nem találjuk. Már ez kételkedővé tehetne, ha nem volnának döntő bizonyitékaink.
Mikola világosan irja, hogy Kornis Mihály és Farkas Miklósnak voltak fiai, Gáspár pedig Ferencznek volt az utóda._{Ezt Nagy Iván meg is jegyzi; (304. l. 7. jegyzet) mégis változtatás nélkül átveszi Kőváryt, sőt a Pótkötetben sem igazitja ki.}*
Bethlen Farkas pedig azt irja Kornis Gáspárról, hogy mikor Magyarországból Erdélybe ment, mindjárt a Báthoriak szolgálatába lépett._{Bethlen F. IV. 44. l. «... Casparo Kornisio (qui Bathoreorum principum ab initio statim, postquam ex Hungaria in Transsilvaniam ingressusfuisset).»}* Ha Kornis Gáspár a Szentpáti Kornis Miklós fia lett volna, akkor nem irta volna róla Bethlen Farkas, hogy Magyarországból ment lakni Erdélybe. Bethlen különben állandóan megkülönbözteti a két Kornist, Farkast és Gáspárt, és mindenütt jelzi, hogy nem testvérek._{U. o. 136. l. A mikor elmondja, hogyan nyeri meg Bocskay az erdélyieket Báthori Zsigmond visszahozatalának 1548-ban; «Quem (Náprágyt) cum animadvertisset non esse alieno a recipiendo Sigismundo animo, Casparum quoque Kornisium nec non e proceribus siculorum Wolfgangum Kornis sibi assentientes haberet».}*
Leánya is három volt és nem kettő: Ilona Oltszemi Mikó Ferencz;_{Meghalt 1592. elején. «... talán ugyan nem annyira bánom a boldog emlékezetü szerelmes asszonyom nénénknek Mikó Ferenczné asszonyomnak ez világból való kimulását, mint akarom ...» Kornis György levele apjához, Padua 1592. márczius 13. (Erd. Muzeum levéltárában.)}* Katalin Szárhegyi Lázár István és Margit előbb Kacsay Tamás, azután Bogáthy Boldizsár felesége.
A három Kornis fiú közül Ferenczről csak annyit tudunk, a mennyit fennebb emlitettünk, valószinüleg korán elhalt.
Sokkal ismeretesebb Kornis Mihálynak és Farkasnak szereplése. Mihály lévén az idősebb, kezdjük vele.
Neve legelőször 1554. szept. 13-án emlittetik, egy tanuvallatásban,_{Gen. Füz. 1905. évf. okt. füzet. Kelemen Lajos közlése.}* ugyanazon évben hagyományozta neki neje Barcsay Borbála végrendeletileg Erdőszentgyörgyön, Fületelkén, Egrestőn levő birtokait és Bándon levő nemesi házát._{Nemzeti Muzeum; Rhédey ltár. 1554. évi fasciculus.}*
A hitujitás korában élvén, több izben volt kiküldve a különböző felekezet között levő viszályok elintézésére._{1558. és 1560. Erdélyi Orsz. Eml. II. 105. és 137. l.}* Részt vett az 1562. székely fölkelésben, a miért fogságba is került,_{Erd. Orsz. Eml. II. 151. l.}* a honnan 1564-ben szabadult ki._{Székely Oklevéltár II. 173. l.}* Ettől kezdve azonban hűséges embere volt úgy János Zsigmondnak, mint Báthori Istvánnak. Ragaszkodásának meg is lett a jutalma, mert vagyonát nagy birtokokkal gyarapitotta. Résztvett az 1566. hadjáratban. Az 1566. nov. 30. szebeni országgyülés őt bizta meg azon összeg beszedésével, a melyet a székely főemberek és lófők_{Székely Oklevéltár II. 194. l.}* Szász-Sebesvára felépitésére felajánlottak._{Erd. Orsz. Eml. II. 327. l.}* 1574-ben a székely sókamara ispánja,_{Székely Oklevéltár V. 95. l.}* a mely állást 1576-ban is ő töltötte be._{Szádeczky L. Báthori István lengyel kir. vál. 378. l.}* A Báthori és Békes közötti küzdelemben öcscsével Farkassal Báthori István pártján harczolt és részt vett azon országgyülésen, a mely a bukott trónkereső hiveit elitélte._{Erd. Orsz. Eml. II. 565. l.}*
Élete végén egy kellemetlen ügybe keveredett, a melyről birtokai felsorolásánál szólunk. Meghalt 1582. márczius 31-én,_{Keresztény Magvető 1902. évf. 265. l. 1582. márcz. 31. Michael Kornis vir authoritate precipua apud Scythulos moritur St. Georgii 1582. (Bog. Faz. Miklós följegyzései.) Tévedett tehát Nagy Iván, a mikor azt irta róla, hogy 1601. Mihály vajda ölette meg; (362. l.) de Szabó Károly is, a mikor azt irja, hogy «Kprnis Mihályról hiteles adat van, hogy 1577-ben halt meg».}* és már április 3-án özvegye Erdélyi Sára és öcscse Farkas megosztoznak birtokain._{Nemz. Muzeum; Rhédey levéltár 1582. évi fasciculus.}*
Kornis Mihály vagyon-szerző ember volt. Az apai birtokot nagyban megnövelte, úgy hogy egyike volt kora leggazdagabb embereinek. Háromszor nősült, s a két első neje után való örökségek mellé még sokat szerzett vásárlás utján is, de a legnagyobb birtokait fejedelmi adomány utján nyerte. Birtokai Maros, Udvarhelyszékben, Küküllő- és Fehérmegyében voltak. Azokat a birtokokat, melyeket első neje Barcsai Borbála adott neki, már emlitettük.
1566. julius 11. János Zsigmondtól Homoródszentpálon és Recsenyéden 22 ház jobbágyot nyer;_{Székely Okl. II. 209. l.}* 1567. julius 4. szintén János Zsigmond ad neki és öcscsének Farkasnak Homoródszentpálon, Szentpéteren és Recsenyéden 32 jobbágytelket;_{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár, 1567. évi fasciculus.}* 1569. junius 2. uj adományt nyer Erdőszentgyörgyön, «Erdeössy és Barcsay rez»-nek nevezett részjószágaira, ugyanott levő valamint Borzond nevü pusztáira Marosszéken, továbbá «Olahmezeo, Horgasfeeld, Kökénykerek, Chypécs» nevü pusztáira Udvarhelyszéken, valamint a marosszéki Csókfalva és Makkfalva nevü helységekben levő birtokaira;_{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár, 1569. évi fasciculus.}* 1569. nov. 25. Havadtőn és Vadasdon nyer birtokokat._{Nemz. Múzeum; Rhédey ltár, 1569. évi fasciculus.}* Az oláhmezei prćdiumhoz tartozó földeket azonban a ravaiak úgy használták, mint sajátjokat; most tehát ki voltak téve annak, hogy elesnek tőlök; végre is Köröspataki Kálnoki Balázs és mások közbenjárására ugy egyeztek ki, hogy a ravaiak tovább is használják a földeket, de elismerik, hogy azok a Kornis Mihály tulajdonai és tizedet fizetnek rólok; ez egyezséget Báthori István előbb 1573 junius 29-én, majd 1575. junius 4-én erősitette meg és másnap ismét uj adománylevelet adott az oláhmezei prćdiumra._{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár, 1575. évi fasciculus.}*
Az 1576-iki összeirás alkalmából Udvarhelyszéken következő falvakban levő birtokai után fizeti az 50 dénáros adót: Rava, Bordos, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Lokod, Lövéte, Homoródujfalu, Bágy; fizetett 40 fl. 50 dénárt._{Székely Oklevéltár IV. k. 37–43. l.}* 1578. január 11. Báthori Kristóf neki és öcscsének adományozza a magtalanul elhalt Szentannai Lázár Ferencznek Szentanna, Andrásfalva, Szentimre, Torboszló, Füle, marosszéki falukban levő birtokait;_{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár, 1578. évi fasciculus,}* márczius 24. Bordoson és Bözödujfaluban (Udvarhelysz.) kap jószágokat._{U. o.}* 1579. május 13-án uj adományt kap öcscsével az Erdőszentgyörgyön, Havadtőn, Vadasdon, Csókfalván, Szentistvánon (Marossz.) és Raván (Udvarhelysz.) levő birtokaira._{U. o. 1579. évi fasciculus.}* A Békes pártján küzdött és jószágaikat vesztett Alárd Ferencznek és Andrássy Péternek birtokaik közül kétezer magyar forintért zálogba vette Fületelkét, Egrestőt, Kisszőlőst, Vámosudvarhelyt (Küküllőm.), Hidvéget, Árapatakot, Erősdöt (Fehérm.), mely jószágokat Báthori Kristóf 1579. május 14. végleg neki és öcscsének adományozza._{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár, 1579. évi fasciculus.}*
Az eddig elmondottakból is kitünik, hogy Kornis Mihály birtokszerző ember volt, mely hajlama többféle kellemetlenségbe keverte. Szeretett erőszakoskodni, hatalmaskodni, igy például erővel foglalta el a ravaiáktól erdejök egy részét._{Ez erdőt a ravaiak csak Bethlen Gábor idejében perelték vissza Kornis Ferencztől. Udvarhelysz. ltára.}* Ezen erőszakos hatalmaskodási hajlama élete végén aztán keményebb összeütközésbe hozta a törvénynyel. Az eset röviden a következő: Báthori István fejedelem 1574-ben Kornis Mihályt a sófalvi sókamara ispánjává tette, a mely állását később Váradi Kis Pál deák nyerte el, a kinek Kornis Mihály «jól tött embere» volt, de a ki jóságát nem hálálta meg. A sóaknához tartozó mezőknek, erdőknek egy részét «Zowatha mezejé»-nek nevezték, a melyet a környék falvainak lakossága már több évtized óta használt. Váradi Kis Pál deák megakarta fosztani a lakosságot attól a területtől és oda embereket telepitett. A szegény székelység, kik jövedelmök legnagyobb részét onnan nyerték, fühöz-fához szaladtak, végre Kornis Mihály közbenjárását kérték ki, hogy az odatelepitett embereket elvigyék.
Kornis ekkor betegeskedett, azért azt tanácsolta nekik, hogy forduljanak a fejedelemhez. Báthori Kristóf el is rendelte, hogy Bánffy Farkas udvarhelyszéki királybiró a dolgot megvizsgálja. A vizsgálatot Kornis Mihály azonban nem várta meg, hanem szolgáival, jobbágyival váratlanúl ott termett és az odatelepitett 16 embernek házát összeromboltatta, őket és marhájokat pedig hazaköltöztette. Eljárásáról másnap jelentést tett a tanácsuraknak, – ekkor már Báthori Zsigmond volt a fejedelem, – a kik Fejérvárra idézték testvérével Farkassal és ott őt fogságba vetették. Fejérvárról 1581. julius 13-án irt egy hosszas könyörgő levelet a lengyel királyhoz, melybe kiszabadulásáért könyörög._{A levél eredetije az Erd. Muzeum levéltárában van, a hová a Rhédey ltból jutott.}* Meddig volt fogságban nem tudjuk. Ezután már nem sokáig élt. Régen betegeskedett, ő maga irja folyamodásában: «sok üdőtől fogva nagy betegségben és nyavalyában feküdtem, nyomorogtam.» Meghalt 1582. márczius 31-én.
Kornis Mihályné Erdélyi Sára 1582. április 3-án osztozik meg Kornis Farkassal férje birtokain Petrichevich Horvát Kozma, Czegei Vass György, Háportczi Forró János és Bogáthy Boldizsár előtt. Az egyezség szerint kapja az özvegy a marosszéki, küküllőmegyei és fejérmegyei jószágokat mind, az udvarhelyszékiek közül a ravaiakat, bözödujfalviakat, bordosiakat, bözödieket egy évig birhatja, akkor azokat is engedje át Kornis Farkasnak, mint törvényes örökösnek; kivéve a marosszéki Szent-Istvánon levő jószágokat, melyeket «pro dote» megtarthat. Az ingók elosztását a legközelebbi törvénykezési terminusra halasztották._{Nemz. Muzeum; Rhédey ltár, 1582. évi fasciculus.}*
Kornis Mihály háromszor nősült. Első felesége volt Barcsay Borbála, a Boldizsár leánya, a ki 1554-ben halt meg. Még ugyanazon évben másodszor is megnősült: elvette Drakulya László leányát Borbálát, a kivel szintén nem élt sokáig együtt, mert 1562-ben már Erdélyi Sára volt a felesége. Gyermeke egyik házasságából sem született, vagy ha voltak is, kicsiny korukban elhaltak.
II. Kornis Miklósnak harmadik fia volt Kornis Farkas, a ki még nagyobb szerepet játszott, mint a bátyja. Kornis Farkas egyike volt kora legkiválóbb férfiainak, a kit kortársai «Nagy Kornis Farkas»-nak neveztek. A Báthori István, Kristóf és Zsigmond uralkodása alatt meglehetős élénk részt vett a közügyek intézésében. Erényei nemcsak az életében emelték kortársai felé és szerezték meg számára azok nagyrabecsülését, hanem az utódok, a későbbi nemzedék előtt is. Közéleti működésének legfőbb mozzanatai a következők:
Résztvett az 1566. hadjáratban;_{Székely Oklevéltár, II. 194. l.}* 1571-ben Petky Mihálylyal együtt elnyeri Udvarhelyszék királybiróságát,_{Székely Oklevéltár, II. 337. l.}* a melyet haláláig viselt. Mint atyja, ő is a Báthori és Békes közötti küzdelemben a győztes Báthori mellett harczolt, sőt Báthori Istvánt Lengyelországba is elkisérte._{Bethlen F. II. 425. l.}*
A kiskoru Zsigmond uralkodása alatt a triumvirátussal elégedetlenkedő erdélyiek Apafi Istvánnal és Lukács deákkal együtt Kornis Farkast is elküldötték Krakkóba a lengyel királyhoz, hogy nekik egy kormányzót adjon._{1584-ben. Bethlen F. II. 478. l. Tört. Tár. 1880. évf. 646. l.}* Általában több izben vett részt követküldetésben. Igy a mikor Báthori Zsigmond másodszor foglalja el a fejedelmi trónt, a székelyek részéről Kornis Farkast küldötték Mehemet nagyvezérhez, hogy vele békét kössenek._{Betlen F. IV. k. 169. l.}* A mikor Mihály vajda elfoglalta Erdélyt, szintén Kornis Farkast akarták Prágába küldeni, a miből azonban nem lett semmi._{Tört. Tár. 1883. évf. 733. l.}*
Minta Báthoriak rendithetetlen hive, helyeselte Zsigmond politikáját. A Sinan ellen menő sereghez 16 ezer székelyt vezetett, mint a székelyek főkapitánya._{Erd. Tört. Adatok, I. 44. l.}* Része volt Báthori Zsigmond másodszori fejedelemségre jutásában. is._{Szamoskövy, IV. 82. l. Hurmuzaki, III. 418. 1.}*
Hűségét Báthori Endre iránt is megtartotta. A sellenberki csatából csak nehezen tudott Görgénybe menekülni._{H. Mikó F. 143. l.}* Azonban csakhamar meghódolt Mihály vajdánák, a ki mégis mindig gyanus szemmel nézte őt. Mikor pedig veje Székely Mózes kiszökött Erdélyből, elfogatta, Gyulafejérvárra vitette, a hol a miriszlói csatából menekülve, szemei előtt levágatta._{Bethen F. IV. 591. l. Hurmuzaki, IV. k. I-r. 137. l.}* Birtokviszonyairól röviden a következőkben emlékezhetünk meg:
Birtokai eredetileg mind Udvarhelyszéken voltak, csak bátyjának Mihálynak halála után, mint annak örököse lett birtokos Marosszékén, Küküllő- és Fejérmegyékben. Az ő tulajdonába mentek át az ősi kastély Homoródszentpálon és a hozzátartozó birtokok. Kornis Farkas uj kastélyt épittetett 1579-ben, a mely azonban ma már teljesen elpusztult._{A Kornis Farkas által épittetett kastély romjainak a képe látható Orbán, Székelyföld, I. k. 166. l. Orbán szerint a kastélyon ez a felirás volt: Rara quidem virtus, quam non fortuna gubernat. Quć manet stabili quum fugit illa pede. Alatta: Sculpsit Benedictus Magyari. 1579. Ez alatt volt a Kornis czimer és a K. F. betűk. Az ablakon 1578. évszám és egy ablak szemöldökfán: Timor domini expellit peccatum.}*
Azokat a birtokokat, melyeket testvérével Mihálylyal nyert, már felsoroltuk. 1575. márcz. 29. Marosszéken, Udvarfalván nyer egy részjószágot;_{Nemzeti Muzeum; Rhédey levéltár, 1575. évi fasciculus.}* okt. 4. pedig Homoródvárosfalván (Udvarhelyszék) egy egész telket._{U. o.; valamint a beiktatási rendelet is, a mely Dersi Petky Mihálynak és társainak szólt.}* Az 1577-iki adóösszeiráskor a következő faluk után fizet: Szentpál, Szentpéter, Városfalva, Karácsonfalva, Oklánd, Jánosfalva, Musna, Ujfalu, Remete, Gyepes, melyek után 80 f. 51 d. fizetett._{Székely Oklevéltár, 37–43. l.}* 1589. május 5-én Dályában (Udvarhelyszék) kap egy kuriát._{Országos levéltár, Liber Regius 1589. II. 480.; ezt K. F. a Kovacsóczy Farkas közbenjárása által nyerte el. Kovacsóczy levele május 5. a Rhédey levéltárban.}* 1591. márczius 1-én pedig Báthori Zsigmondtól nova donatiot kap a homoródjánosfalvai, ujfalvai, oklándi, oláhfalvai, karácsonfalvai, almási, szentmártoni, lokodi, bágyi és vargyasi részjószágaira._{Országos Levéltár, Liber Regius 1591. 201. l.}*
Kornis Farkas kétszer nősült. Első neje volt Petky Katalin, a Dersi Petky János leánya, a kiről azonban egykoru oklevelek nem tudnak semmit, valószinüleg korán elhalt; második neje volt Bethlen Krisztina, ki jóval tulélte férjét._{Igy mondja Mikola, utánna Nagy és Kőváry; Mikola szerint Kornis Judit, Péchy Simon neje az ő lánya lett volna, a mi nem igaz. Egyáltalában az, hogy Petky Katalin a Kornis Farkas felesége volt, csak feltevés, de nincs hitelesen bebizonyitva.}*
Kornis Farkasnak nagy családja volt, nyolcz fia és négy leánya. Fiai közül a legidősebb volt György, a ki mint egyetemi tanuló halt el 1594- vagy 1595-ben Páduában; a többieknek neveit leghitelesebben azon oklevél tartotta fenn, a mely szerint nekik Báthori Zsigmond 1601. junius 12-én Homoródalmáson egy birtokot adományoz. Ez oklevél a következőket emliti: Miklóst, Jánost, Mihályt, Gergelyt, Ferenczet, Farkast és ismét Györgyöt._{Nemzeti Muzeum; Rhédey ltár, 1601. évi fasciculus.}* Kőváry csak három fiát ismeri: Miklóst, Zsigmondot és Ferenczet Nagy Iván szintén._{Kőváry, 160, l.; Nagy I. VI. 359. l.}* Ezt a Zsigmondot emlitik Szamoskövy és Bethlen Farkas is és azt irják róla, hogy a brassói csatában esett el 1603. julius 17-én,_{Szamoskövy. III. Bethlen F.}* mivel azonban Báthori Zsigmond fennebbi oklevele nem tud róla, nem tartom a Kornis Farkas fiának.
Kornis Farkasnak négy leánya volt: Anna, Siményfalvi Székely Mózes; Katalin, Dersi Petky János; Borbála, a Zalasdy Miklós és Judit, Péchy Simon neje._{Nemz. Muzeum; Rhédey ltban, az Erdélyi Orsz. Muzeumban levő oklevelek szerint.}*
Kornis Farkas fiai közül bővebb tudomásunk csak első Györgyről, Miklósról, leginkább pedig Ferenczről van; Jánosról és Gergelyről csak annyit tudunk, hogy 1603-ban haltak el; utóbbi valószinüleg a brassói csatában, de az előbbi nem;_{Petky János ezt irja 1603. decz. 12. Sennyey Pongrácznak: «Minthogy Kornis János, (kinek Basta uram Ngia által gratiat és jószágát is részszerint megadta volt) meghala.» Erd. Muzeum levéltára.}* Farkasnak és a második Györgynek nevét csak a Báthory Zsigmond oklevele után ismerjük, Kornis György, Kornis Farkas legnagyobb fia és valószinüleg legidősebb gyermeke volt. Szülői Német- és Olaszországban neveltették; amott Heidelbergában, itt pedig Páduában tanult unokatestvérével Bogáthi Miklóssal. Mindkét helyről igen sok levelet küldött haza, melyek az Erdélyi Muzeum Egylet levéltárában vannak._{E levelek élénk világot vetnek a külföldön levő magyar tanulók életviszonyaira. Az Erdélyi Muzeum levéltárában Kornis Györgytől összesen 16 levél van, melyből 9-et Kornis Farkashoz, 4-et anyjához, 1-et Eörri Andráshoz, 1-et Kovacsóczy Farkashoz, 1-et Bodoni Istvánhoz irt. Legelső levelét Heidelbergából 1587. nov. 3. irta, utolsót pedig 1591. aug. 28. Heidelbergából 1591. szept. 8-án indultak utnak Bogáthi Miklóssal és Páduába okt. 14-én érkeztek meg; innen első levelét 1591. nov. 7. irja, utolsót 1592. julius 25. Páduából Rómába akart menni, de halála ebben meggátolta.}* Meghalt Páduában 1594- vagy 1595-ben._{Bogáthi Miklós irja K. Farkasnak: «ha Paduában viszen Isten koporsójára is gondot viselhetek szegény atyámfiának.» Róma 1595. febr. 10. Bogáthi Miklósnak szintén több levele van az Erdélyi Muzeumban, melyeket Kornis Farkashoz és nejéhez irt.}*
Kornis Miklós szintén Heidelbergában volt akkor, a mikor bátyja, mint fejedelmi apród._{Levelei szintén az Erdélyi Muzeumban.}* Mikor jött haza, nem tudjuk. Mikor Székely Mózes 1603 elején az Erdélybe való beütését tervezte, őt küldötte a tatár kánhoz, hogy segélycsapatokat hozzon._{Bethlen F. V. 206. l.}* Elesett a brassói csatában 1603. julius 17._{Bethlen F. V. 408. l.}*
Kornis Mihály, Farkasnak negyedik fia 1600-ban sógorával Székely Mózessel, Mihály vajda elől Lengyelországba menekül._{Bethlen F. IV. 510. l.}* Mikor Báthori Zsigmond harmadizben való fejedelemsége után végleg itthagyta Erdélyt; a kiséretében volt, mint apródja._{Bethlen F. V. 165. l.}* Szintén a brassói csatában esik el.
Kornis Ferenczről alább lesz szó. Emlékezzünk meg röviden leányairól is, a kik ilyen sorrendben következtek: Anna, Katalin, Borbála és Judit. Anna Siménfalvi Székely Mózes neje volt, kihez 1592. évben ment. Némely szász történetiró azt állitja róla, hogy másodszor Bethlen Gábor neje lett, a mi nem igaz, mert férje halála után nemsokára (1603.) meghalt pestisben Temesvárt._{Szamoskövy. III. 237. l.}* Több családfán, a melyek az Erdélyi Muzeumban vannak, második férje gyanánt Petky János emlittetik, a mi szintén tévedés._{Ilyenek vannak Gyulai Rikárd és Mike Sándor összeállitásában.}*
Daniel Gábornak a «Vargyasi Daniel család eredete stb.» czimü munkájában szintén emlittetik egy Homoródszentpáli Kornis Anna, a ki Daniel Péter neje lett volna._{20. l.}*
Köblös Zoltán szerint az itt emlitett Kornis Anna férje Daniel Péter 1590 körül élt, mert fia Péter 1590–1632-ig élt._{Genealogiai Füzetek 1905. évf. okt. füzete.}* Ha tehát valóban Homoródszentpáli Kornis Anna volt a Vargyasi Daniel Péter neje, az csak is az itt előforduló Kornis Anna lehetett. Ez azonban valószinüleg tévedés.
Kornis Anna fia Székely Mózes volt, a ki 1633-ban I. Rákóczy György elől Törökországba menekült.
Kornis Katalin férje Dersi Petky János volt, Bocskai idejében Udvarhelyszék főkapitánya. Kornis Katalin 1637. október 21-én halt meg 56 éves korában. Legtovább élt a Kornis Farkas gyermekei között. Sirja fölé leánya Borbála szép czimeres sirkövet csináltatott a dersi (Udvarhelysz.) temetőbe, a mely később megsemmisült._{Orbán Balázs. Székelyföld I. 170. l.}* Fia Petky Ferencz, a ki Székely Mózessel szintén elmenekült. Borbála, Kornis Farkas harmadik leánya, korán elhalt Temesvárt, a hová Székely Mózes bukása után anyjával menekült. Férje volt Zalasdy Miklós._{Ezt a Kornis Borbálát sem Kőváry, sem Nagy Iván nem emlitik. Némelyek Ilonának nevezik. Hogy Borbálának hivták, azt több oklevél bizonyitja, melyek az Erd. Muzeumban és a Nemz. Muzeumban vannak. Pl. Bethlen Krisztina 1609. menlevelet ad Barcsay Sándornak és Györgynek, azokról a javakról, melyeket néhai Zalasdy Miklós szerelmes leányának Kornis Borbálának mint feleségének hagyott.}*
Végre Judit, a ki 1603. után lett a Péchy Simon felesége._{« ... az mikor az szegény öreg asszonyom Temesvárra lakott és Nádorfejérvárra ... Zalasdj Miklósnak adta volt egy leányát; Zálasdj Miklós meghalván, hadta az jószágát ... az szegény öreg asszonyom leányának, az is ott meghalván, maradott öreg asszonyomra, annak utánna, hogy Péchi urnak adta az leányát, Kornis Judit asszonyt és avval őt az Szalasdjtól maradt jószággal contentálta.» Forró Ferencz levele Hajdu Péternek, 1632. martius 18. Nemzeti Muzeum; Rhédey ltár.}* Meghalt 1621-ben._{Koporsója fölött mondott gyászvers megvan a székelykereszturi unitárius gimn. kvtban.}* Három leánya volt: Krisztina, Bögöni Farkas Ferencz, Zsuzsánna, Kénori Ferencz és Erzsébet előbb Mindszenti Gábor, utóbb Haller Pál neje és egy fia Simon.
Térjünk vissza most Kornis Ferenczhez, a ki fivérei elhalta után egyedüli örököse lett atyja és nagybátyja minden javaiknak.
Kornis Ferencz volt a Homoródszentpáli Kornis-család utolsó férfi tagja. Erőszakos, perlekedő ember, a kinek sok kellemetlensége volt. Különösen a bünösökért szeretett közbelépni, hogy azután azok jobbágyaivá lehessenek. Mindamellett családjának fénye és különösen Bethlen Gáborral való rokonsága, meglehetős szerepet biztositottak neki a közéletben.
1614. Udvarhelyszék főkirálybirója lett és az maradt haláláig._{Udvarhelymegye ltára.}* 1614-ben Bethlen Gábor bizonyos dolgok elintézésére Telegdy Mártonnal Segesvárra küldi._{Nemzeti Muzeum; Rhédei ltár.}* 1621. május 16-án Bethlen Gábor zálogba adta neki az udvarhelyi «Csonka» várat,_{Székely Oklevéltár. IV. 211. l.}* melyet annyira renováltatott, hogy halála után a fejedelem özvegyének és gyerekeinek szabad lakást adhatott a várban._{Nemzeti Muzeum; Rhédey ltár, 1625. április 7.}* Mikor sógora Péchy Simon fogságba jutott 1621. sokat fáradozott a kiszabaditásában.
Meghalt 1625. április 7. előtt._{L. Bethlen Gábornak idézett oklevelét.}*
Minta homoródszentpáli Kornis-család utolsó férfi tagja, örökölte apja és nagybátyja minden birtokát, melyeket ő maga is gyarapitott. Mivel felváltva Homoródszentpálon és Erdőszentgyörgyön lakott, nevezték szentpálinak és szent györgyinek is. Még gyermekkorában Ruszkai Kornis Boldizsár elfoglalta a Homoródszentpáli Kornis javakat, csak Petky János közbenjárására nyerte vissza azokat 1603-ban. 1605-ben pedig Rácz György az erdőszentgyörgyi jószágát dulja fel._{Erdélyi Muzeum ltára.}*
Birtokviszonyairól leginkább az udvarhelymegyei levéltárban őrzött «lustra» könyvek és azon pörnek iratai tájékoztattak, melyeket örökösei ellen a Daniel, Lázár, Mikó, Péchy, Petky, Székely és más családok tagjai támasztattak, mint a Kornis Miklós, illetve a Kornis Farkas leányágon való utódaik._{Udvarhelymegyei ltár és Nemzeti Muzeum Rhédei cs. ltára.}* Ezek szerint a következő helyeken voltak birtokai: Székelyudvarhely, kuria; Homoródszentpál, kuria; Remete, Szentpéter, Városfalva, Jánosfalva, Recsenyéd, Szentmárton, Lövéte, Gyepes, Lókod, Tálya, Ége, Almás, Karácsonyfalva, Oklánd, Ujfalu, Vargyas, Bözöd, Bözödujfalu, Rava, Köröspatak, Szentegyháza, Oláhfalú, «cum molendino forrasio», Ülke, Oroszhegy és az oláhmezei prćdium (Udvarhelysz.); Erdőszentgyörgy, kuria, Havad, Havadtő, Rigmány, Vadasd, Gegos, Csókfalva, Szentistván, Makkfalva, Kibéd, Várad (Marossz.), Fületelke és Kis-Szőlős (Küküllőm.).
Neje volt Kápolnai Bornemissza Judit, a Boldizsár és Patócsi Anna leánya, a ki előbb Haller Gábor neje volt és csak annak 1608-ban történt halála után lett a Kornis Ferencz felesége; férjét jóval túlélte; 1636-ban hal meg._{Tört. Tár, 1893. évf.}*
Egy fia volt Samu, a ki csecsemőkorában halt el és két leánya, Margit, a ki 1627-ben és Borbála, a ki 1632- vagy 1633-ban ment férjhez; amaz Rhédey Jánoshoz, ez Paczolaj Péterhez._{Paczolai Péter és Kornis Borbála házasságára vonatkozó levelek a Rhédey cs. ltban. Nemz. Muz.}* Borbála apja halálakor még gyermek volt; anyja a szombatos vallásban nevelte, a miért I. Rákóczy György 1638. pörbe fogta és összes javai elvesztésére itélte._{E pörre vonatkozólag adatokat közölt a Tört. Tár. 1884, évf. Komáromy András, a Nemzeti Muzeumban elhelyezett Rhédey ltban levő eredeti iratokból; vannak azonban még kiadatlanok is. Az itéletlevél az Erd. Orsz. Eml.-ben van közölve. Ld. «Kornis Borbála és szombatos pöre» cz. értekezésemet a Keresztény Magvető 1906. évf.}*
Dolgozatunknak végére érkeztünk, állitsuk össze a családfát. Mivel dolgozatunkban már emlitettük, hogy a Mikola által emlitett Kornis Jánosról nincs okleveles bizonyitékunk, hogy tényleg ezen családhoz tartozott: őt e családfára nem vettük fel. A leszármaztatást az 1486-ban élt Szentpáli Kornis Gergelylyel kezdjük, azonban ujból hangsulyozzuk, hogy az csak föltétel, hogy I. Miklós a fia volt. Ennek a kifejezésére, valamint azon nőtagjai után a családnak, a kikről teljes hiteles okleveles bizonyitékokat nem találtam, de a kiket az eddigi táblázat úgy tüntet fel, mint egyik-másik Kornis nejét kérdőjeleket tettem. Ettől eltekintve II. Miklóstól kezdve a családfa egészen hiteles okleveles bizonyitékok alapján van összeállitva.
(Családfát lásd a 28. oldalon.)
A Homoródszentpáli Kornis-család nemzedékrende. (1486–1654.)

I. Gergely 1486, 87; I. Miklós 1523, 25, † 1529; II. Miklós 1534, 35, 38, 40, 45, 48, 51, 56 udvarhelyszéki főkapitány és főkirálybiró, fejedelmi tanácsos ~ Bikli Bora (?); János és Harinai Farkas Margit leánya; I. Mihály 1554, 57, 58, 60, 62, 64, 66, 67, 69, 71, 74, 76, 77, 79, 81, † 1582 a székely sókamara főtiszttartója ~ 1. Barcsai Borbála, † 1554 Boldizsár leánya ~ 2. Drakulya Borbála, László és Anna leánya ~ 3. Erdélyi Sára; I.Ferencz † 1560; I. Farkas 1566, 67, 71, 75, 76, 77, 84, 87, 91, 92, 95, 98, 99, † 1600 udvarhelyszéki főkirálybiró ~ 1. Dersi Petky Katalin_{Több helyen Druzsiánna.}* (?), János leánya ~ 2. Bethleni Bethlen Krisztina, Gergely és Kállói Leukős Anna leánya; Margit ~ 1. Galambfalvi Kaczai Tamás_{Leánya Petronella, Háportoni Forró János neje.}* ~ 2. Bogáthy Boldizsár_{Gyermekei Menyhért, Miklós és Druzsiánna.}*; Ilona † 1592 ~ Oltszemi Mikó Ferencz, János fia; Katalin ~ Szárhegyi Lázár István, István és Bogáthy N. leánya_{Fia András, Bethlen Gábor nagyapja.}*; I. György 1587, 88, 91, 92, 93, † 1594 vagy 95 Páduában; III. Miklós 1591, 92, 93, 1601, † 1603; János 1601, † 1603; II. Mihály 1591, 93, 1600, 01, † 1603; II. Gergely 1601, † 1603; II. Ferencz 1601, 03, 05, 84, 16, 21, † 1625 udvarhelyszéki főkirálybiró ~ Kápolnai Bornemissza Judit, † 1636, Boldizsár és Patócsi Anna leánya, kinek első férje Haller Gábor volt; II. Farkas 1601; II.György 1601; Anna † 1603 ~ 1. Vargyasi Dániel Péter (?) ~ 2. Simonfalvi Székely Mózes, János fia; Katalin † 1637 ~ Dersi Petky János, Mihály és Daár Margit fia; Borbála † 1603, ~Zalasdy Miklós; Judit † 1621 ~ Szenterzsébeti Péchy Simon, kinek 2. neje Barabási Katalin; Margit † ~ Kisrédei Rhédey János, † 1654, Pál és Suta Anna fia; Sámuel ?; Borbála ~ Szentbenedeki Paczalay Péter, † 1639, Kristóf és Horváth Kata v. Veres Anna fia

Utóirat. Mikor e dolgozatot irtam, nem volt tudomásom Nyujtódi Donáth Jánosnak a kolozsvári ev. ref. kollegium levéltárában levő Emlékiratáról, mely Erdély régi családairól szól, melyet a feljegyző 1618. junius 7. 1619. január 23. közt állitott össze. Ezen emlékiratban, melyet Köblös Zoltán a «Genealogiai Füzetek» legutóbbi (okt.) számában közölt, emlités van a Kornis-családról is. E feljegyzésben foglalt leszármaztatás megegyezik azzal a családfával, a melyet én oklevelek alapján dolgozatom végére összeállitottam. E feljegyzés igy szól: «Bernala és Korniz Kézdi Bernalan Korniz Gergely egyek voltak anyjával ... Korniz Gergely fia volt Korniz Miklós; Korniz Miklós gyermekei Korniz Mihály, Korniz Ferencz, Korniz Farkas, Korniz Katalin és Lázár Istvánné, Margit asszony Bogáti Boldizsárné és Ilona asszony Mikó Ferenczné.» Megemlitem azt is, hogy a Bethlenekről közölt leszármaztatás szerint Kornis Farkas neje Bethlen Krisztina buri Bethlen Gergely leánya volt, testvérei voltak: B. János, György és Anna, Osztopani Perneszi Istvánné.
Dr. Vass Miklós.

VEGYES.

A Kisjeszeni Jeszenszky család czimereslevele.

(Szines czimerképpel.)

A JESZENSZKY-CSALÁD CZIMERE 1521-BŐL.

A Turóczi Registrum-ban Járdán birtokról olvassuk,_{68. §. Super possessione Jardan (Horváth Sándor: A Liptói és Turóczi registrum. 94. l.)}* hogy Miklós fiai Bertalan, Lőrincz és István, Mihály fia Márton, István fiai Jakab és Tamás s végül Péter fia András az «átkos emlékü János deák» oklevélhamisitásai ügyében kiküldött bizottság előtt IV. Béla király 1255. évi oklevelét mutatták fel, melyben Járdáni András és fia Achilles, «turóczi jobbágyfiak» részére két és fél ekényi földről szóló saját adományát megerősitette. Ezt a Járdáni Andrást tekintheti ősének a ma is virágzó Kisjeszeni Jeszenszky család. A Registrumban emlitett Járdán ugyanis azonos a mai Kisjeszennel, s az oklevél felmutatói a Kisjeszeni (szláv végzettel: Jeszenszki) család tagjai voltak.
Állitásunkat igazolja a turóczi conventnak 1374 okt. 13-án (in die festi beati Colomanny martiris) kelt oklevele,_{Eredetije Jeszenszky Ferencz birtokában Kisjeszenben. Fényképmásolatát, valamint az alább idézendő oklevelekét s a czimer szines rajzát Kisjeszeni Jeszenszky Lajos, cs. és kir. konzul szivességének köszönöm.}* mely szerint Kisjeszeni (de Parva Jezen) Mihály fiai András és Márton, másrészről Kisjeszeni (de dicta Parva Jezen, que alio nomine Jardan nominatur) Miklós fiai Bertalan, Lőrincz és István, továbbá Endre fia István Jakab és Tamás nevü fiaival, Péter fia András és András fia Miklós utódok nélkül elhunyt rokonuknak, Karácson fia Mártonnak birtoka felett a convent előtt megosztoztak, és pedig olyképen, hogy nyolcz hold szántóföldet s a Gyous-patak fejénél és Kálnok felől fekvő kaszáló 1/6-át kivéve – mely teljesen Mihály fiaié, Andrásé és Mártoné lett – a birtokot három egyenlő részre osztották, melyek egyike szintén a most megnevezett Andrásnak és Mártonnak, másika Bertalannak és fivéreinek, harmadika pedig a többi, fent megemlitett családtagoknak jutott. Az osztályos atyafiak közül a Registrum készitésekor, 1391-ben Mihály fia András, Endre fia István, továbbá András fia Miklós, úgy látszik, már nem voltak életben, a többiek azonban mind megjelentek a bizottság előtt s felmutatták a birtokuk közös alapját képező királyi oklevelet._{Kisjeszeni Mihály fiáról Mártonról a közbeeső időből is van adatunk. I. Lajos királynak 1381. aug. 24-én a turóczi conventhoz intézett tiltó parancsában mint királyi ember emlittetik. Fejér IX/5. 519. l.}*
A turóczi convent 1374-iki osztálylevele valószinüleg több példányban lett kiállitva, s alkalmasint ennek köszönhetjük, hogy korunkra eredetiben fennmaradt; holott a család többi oklevele Zsigmond király halála körül Szklabinya várában, a hol Kisjeszeni Mátyás atyja György biztosabb megőrzés végett elhelyezte, nagyrészt a tűz martaléka lett. Legalább igy vallotta ezt Turócz vármegyének csaknem egész nemesi közönsége – élén Nagyjeszeni Miklós alispánnal – a Kisjeszeni Mátyás kérelmére I. Mátyás király által elrendelt s a turóczi convent által 1488. jul. 24. Szent-Mártonban megtartott vizsgálat alkalmával. Dolinai Boocz György hozzátette, hogy Kisjeszeni György kisjeszeni birtokát illető okleveleit, melyeket később Szklabinyára vitt, a vármegye közgyülésén fel is mutatta; a halálos ágyán fekvő Jezerniczei Péter, vallomása szerint saját szemeivel is látta a kérdéses okleveleket; Ternovi Péter pedig megjegyezte, hogy atyjától tudja a dolgot, a ki kilencz évig kulcsár volt Szklabinyán s jelen volt a vár égésénél is, a mikor a turóczmegyei nemeseknek sok privilegiumuk odaveszett._{A conventnak 1488. jul. 26-án kelt oklevele szintén Jeszenszky Ferencz birtokában.}* E vizsgálat alapján sikerült Kisjeszeni Mátyásnak és fivérének, Jánosnak és Györgynek I. Mátyás királytól 1489. jun. 15-én Kisjeszenre uj adományt kieszközölni. A beiktatást a turóczi convent jun. 28-án ellentmondás nélkül végezte._{Az adomány- és iktatólevél eredetije u. ott. Kisjeszeni Mátyás 1487. és 1488-ban mint választott nemes (electus nobilis, Révay-ltár Blatnicza II. 6. és II. 9.) 1490-ben pedig fivérével, Jánossal együtt mint királyi ember emlittetik. (U. ott Blatnicza III. 13.); János 1495-ben mint szolgabiró (u. ott Szklabinya I. 10. és Telon. I. 1) s Mátyás 1497-ben ismét mint királyi ember működik. (U. ott Blatnicza IV. 16.) Dr. Csánki Dezső szives közlése.}*
Bővebb adatok hiányában a család összefüggő, középkori genealogiáját, legalább ez idő szerint, nem tudjuk összeállitani, sőt azt sem határozhatjuk meg pontosan, hogy a családnak ma is élő két főága, a Paulovics és Simkovics mikor vált el egymástól. A XVI. század elején már megtörtént az elágazás. Bizonyitja ezt II. Lajos királynak 1521. máj. 31-én kelt oklevele, melyben Kisjeszeni Paulovics Miklósnak és fivérének, Jámbor Ádámnak Kisjeszen birtok fele részére uj adományt s egyuttal czimert ad. Az oklevél teljes szövege a következő:

Commissiu propria domini regis.

Nos Ludovicus, dei gratia Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie et Sclavonie etc. rex, memorie commendamus tenore presentium significantes, quibus expedit universis, quod nos attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelis nostri nobilis Nicolai Paulowycz de Minori Yassen per eum pro locorum temporumque qualitate sacre imprimis huius regni nostri Hungarie corone et deinde maiestati nostre cum omni fidelitatis constatia exhibitis et impensis, integram medietatem possessionis Minoris Yassen predicte in comitatu de Thurocz habite, in cuius quidem medietatis pacifico et quieto dominio idem Nicolaus progenitores quoque suos ab antiquo perstitisse, seque ipsum unacum fratre suo Adamo Jambor persistere asserit etiam de presenti, item totum et omne ius nostrum regium, si quod in eadem possessione qualitercumque haberemus, aut eadem nostram ex quibuscumque causis, viis, modis et rationibus concerneret maiestatem, simul cum cunctis suis utilitatibus et pertinentiis quibuslibet, terris scilicet arabilibus cunctis et incultis, agris, pratis, pascuis, campis, fenetis, silvis, nemoribus, rubetis, hortis, arundinetis, montibus, vallibus, vineis, vinearumque promontoriis, aquis, fluviis, piscinis, piscaturis, aquarum decursibus, paludibus, stagnis, molendinis et eorundem locis, generaliter vero quarumlibet utilitatum et pertinentiarum suarum integritatibus, quovis nomine vocatis et appellatis sub suis veris et antiquis metis existentibus, premissis sic ut premittitur stantibus, memoratis Nicolao Paulowycz et Adamo Jambor fratri eiusdem ipsorumque heredibus et posteritatibus universis dedimus, donavimus et contuhmus, immo damus, donamus et conferimus iure perpetuo et irrevocabiliter tenenda, possidenda panter et habenda, salvo iure alieno. Preterea, ut iidem Nicolaus Paulowycz et Adamus Jambor ad exhbenda nobis et sacre corone nostre servicia promptiores alacrioresque nostra in eos speciali gracia et munificentia regia reddantur, hec arma seu nobilitatis ac honoris insignia, videlicet scutum triangulare coloris saphirei, cuius imam partem vestit campus gramineus, in quo homo opere actinctus (igy) dextra tenet securim supra caput ad ductam percussurus ea dammam, quam currentem in ipso campo apprehendisse et apprensam sinistra tenere visitur; que omnia in fronte presentium litterarum nostrarum docta artificis manu clarius depicta et effigiata sunt, animo deliberato et ex certa nostra scientia memoratis Nicolao Paulowycz et Adamo Jambor ipsorumque heredibus et posteris universis dedimus, donavimus et contulimus, immo damus, donamus et conferimus, annuimusque et concedimus; ut ipsi eorumque heredes et posteri universi prescripta arma seu nobilitatis insigma ubique in preliis, hastiludiis, duellis, velis, sigillis, cortinis, tapetis, papilionibus, domibus, mensis, tabulis, libris et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus et exercitiis nobilitaribus et militaribus ferre, gestare, fingi, pingi et insculpi facere, omnibusque illis honoribus, prerogativis et libertatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri armis utentes quolibet iure aut consuetudine utuntur et gaudent, uti, frui et gaudere possint et valeant perpetuo. In quorum omnium premissorum memoriam firmitatemque perpetuam precentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas duximus concedendas. Datum Bude, sabbato proximo post festum sacratissimi corporis Christi, anno eiusdem millesimo quingentesimo vigesimo primo, regnorum nostrorum Hungarie et Bohemie predictorum etc. anno sexto.
A kései renaissance stilusban festett czimer kék pajzsa zöld pázsiton álló favágót tüntet fel, a mint baljával az előtte balra elfutó őzet nyakánál fogva megragadja, jobbjával pedig baltáját ütésre emeli. Sisak és sisaktakaró nincsenek, helyettük a czimer keretét (11 x 13 cm.) aranynyal futtatott bibor alapra festett virágdisz tölti ki.
Függő pecséttel ellátott eredetije Jeszenszky Gyula birtokában Kisjeszenben őriztetik._{Érdekes jelenség, hogy a gyakorlatban, mint azt a Baranyamegyébe elszakadt, szintén a Paulovics-ághoz tartozó Kisjeszeni Jeszenszkyek czimerében látjuk – a tót favágóból vörösruhás, sárgaöves, sárgacsizmás, süveges magyar ember lett, a ki jobbjával baltát emel, baljával pedig dámvadat tart szarvánál fogva. (Nagy Iván Családtört, értesitő 1899. évf. 65–69. l.) Értesülésünk szerint a Kisjeszenben lakó Paulovicsok is ilyen czimert használnak. A Simkovics-ághoz tartozó Kisjeszeni Jeszenszkyek pecsétjei lombos fa alatt jobbra futó, nyakán hátulról nyillal átlőtt szarvast (dámvad) s a fa mellett jobbról csillagot, balról növő félholdat tüntetnek fel.}*
Dr. DŐRY FERENCZ.

A Himfi, Aracsai és Neszelei családok.

I. Himfi._{Vasvármegye levéltára. Vegyes kötetek. 215. C. 89. E. 45. és a vasvár-szombathelyi káptalan levéltárának oklevelei alapján.}*

Erről a családról eddig keveset tud a magyar genealogia.
Himfinek, első Mátyás királyunk udvarnokának volt egy Ilona nevü leánya, a kit Esseghvári Ferencz vett nőül. Ez az Esseghvári 1505-ben a rákosi országgyülésen Veszprémvármegyének követe volt. Ennyit találunk róla Nagy Iván munkájában. Azonban Esseghvári Ferencz nejének a keresztnevében alighanem téved, mert őt levéltári okmányaink Annának nevezik.
Atyjának keresztneve valószinüleg Imre volt és Veszprém vármegyében Döbröntén birt. Kisfaludy Sándor legalább így adja elő, kiről pedig tudjuk, hogy regéihez az anyagot szorgos levéltári kutatások utján gyüjtötte össze.
A család nevét különféle módon találjuk irva okmányainkban. Himfi, Himffi, Himfy és Hymffy váltakozva fordul elő.
Himfinek, Mátyás udvarnokának három leánya volt: Adviga, Anna és Katalin. Ezek közül Annát, amint már emlitettem, Esseghvári Esseghvári Ferencz birta nőül.
Ezeknek egyik leánya, ugyancsak Anna, Kemendi Kemendi Péternek, Kemendvár urának volt a házastársa.
Himfi Imre vére, nőági leszármazás utján, a következő családok ereiben csergedezett és csergedez még ma is: Esseghvári, Ostffy, Kemendi, Sitkey, Virginás, Dömölky, Rajky, Kisfaludy, Uky, Vésey, Káldy, Niczky, Rumy, Sennyey, Szelestey, Tompa, Kancsor, Wittnyédy, Szegedy, Felsőbüki Nagy István, Karácsony, Sebestyén, Döbrösy, Hajas, Handlein, Szentgyörgyi Horváth, Jákfalvai Horváth, Eördög, Fekete, Vajda, Árosy, Guáry, Huszár, Kiss, Festetics, Nedeczky, Lőke, Bereczky, Tallián, Lengyel stb.
A Himfi névvel Mátyás kora után több mint félszáz év elmultával – 1555-ben – találkozunk ismét.
De hogy ezek a Hymffyek voltak e, és minő összeköttetésben Himfi Anna, Esseghváry Ferenczné családjával, mindeddig kiderithető nem volt, de több mint valószínü, hogy Veszprém vármegye s a veszprémi káptalan levéltára jelentékenyen hozzá járulhatnának ennek a kérdésnek a tisztázásához.
Ezekről a Himfiekről a következő adataim szólanak.
1555. Himffy Katalin, Tőtős-byri Hymffy János leánya, Bögöthey másként Tőtős-byry Kys Pál özvegye, a tőtős-byri (Tőttős-Bér, ma Tőttős) határban fekvő «Viederföld» nevü curiális fél telkét egy szőllővel nemes Himffy másként Kys Antal és Máténak néhai Tőtős-byri Kys Simon fiainak ajándékozza.
1565. Büki Veronika, néhai Marton Mihály özvegye, eladja tőtös-byri, vasvármegyei földjeit Hymffy Gergelynek és Pál, Benedek, Péter, Imre, Ambrus, Mihály, Gáspár és János nevü fiainak.
1565. Tőtős-byri Hymffy Gergely és Péter a saját, ugy Pál, Benedek, Péter, Imre, Ambrus, Mihály, János és Gáspár, néhai Hymffy Gergely fiai, továbbá Mihály és Zsófia, emlitett Hymffy Péter fia és leánya nevében is tiltakoznak a tőtős-byri összes nemesség ellen, hogy ezek az őket illető tiz hold földet elfoglalják és birtokolják.
1579. Nemesbyri Hymffy Péter és Meggyesi Mihály – Sebestyén fia – a saját nevükben és Hymffy Anna, Zakách Györgyné nevében is tiltakoznak az ellen, hogy Pesthy Pál diák bizonyos medgyesi részbirtokot birásába vehessen.
1579. Tamási Zakách György, Nádasdy Ferencz grófnak, Vasvármegye főispánjának sárvári szakácsa, eladja medgyesi részbirtokát Himffy Péternek s fiának Mihálynak.
1583. Tőtős-Byri (Thewtews-Byr) Hymffy Péter, Tamási Zakách Gergely Nádasdy Ferencz, gróf főispán sárvári szakácsa, továbbá Medgyesi Mihály, néhai Medgyesi Sebestyén fia, feleségükkel és gyermekeikkel együtt, megtagadják Krisztust és törökké lesznek, a törökökhöz állanak. Ennek szerzéséért Hymffy Pétert vádolják, mert bebizonyult, hogy Zakáchcsal levelezett. A főispán emberei elfogják és átadják Nádasdynak. Ez fogva tartja mindaddig, mig magát az 1583. «feria secunda proxima post dominicam invocavit» Szombathelyen összeülő törvényszék előtt 25 nemes tanuval nem tisztázza. Tisztázta is magát. Azonban mielőtt eleresztették volna, irást kellett magáról adni, hogy sem a gróf, sem annak szolgái ellen sem pörrel, sem másként föl nem lép, boszut nem áll. Máskülönben ezen nyilatkozatának erejénél fogva jogot ad Nádasdynak, hogy nemesi szabadalmait nem tekintvén, őt elfogathassa, s fogva tarthassa, mig ügye végelintézést nem nyer.
1586. Thewtews-Byri Hymffy Pál és Imre tiltatják Zábothkai Jánost azon bögöthei birtok elfoglalásától, mely birtok korábban Bögöthey Benedek és Balogh Gergely tulajdona volt.
1591. Özvegy Patthy Pálné, sárvári lakós, eladja Tőtős-Byrben levő javainak egy részét Tőtős-byri Hymffy Pálnak.
A mikor Kisfaludy «Himfi szerelmei» először megjelentek, a nagy közönség a Himfi nevet sokáig költött névnek tartotta és kevesen tudták csak, hogy koszorus lantosunk Kisfaludy Sándor, álnevét egy ősi magyar családtól kölcsönözte!

II. Aracsai és Neszelei._{Vasvármegye levéltára. Vegyes kötetek. 100. VII. 20-a. iratok alapján.}*

Mindakettő kevésbé ismert régi, s fiágon valószinüleg már kihalt családjaink közül való. Pedig valamikor mind a kettő a jelentékenyebb birtokos családok közé tartozott.
1211-ben él Aracsai Fábián, kitől a leszármazás néhány izen így következik le:

Aracsai Fábián 1211; Andornék; Creynék comes, nobiles de Kuthas; Vincze; Benchench; László; Benedek de Kutas et Aracsa; Balázs; Benkeo ~ Neszelei Klára; Tamás; István; Fábián; Zsuzsánna (Suska) ~ Sárkán Benedek; Zsuzsánna ~ Zarka Domonkos; Katalin ~ Zele Balázs de Szent Balás et Kökényes

Aracsa község, melytől ezen család a nevét kölcsönözte, Zalavármegyében fekszik, ugyanott van az egykor Neszele, most Neszelej is, mely község a következő táblán föltüntetett Neszelei családnak adott nevet.

Neszelei Gergely 1211; Demeter; Abrank; Beze; János; Pál; Kozma; György †; Silveszter †; Máté; Klára ~ Aracsai Bekeő

E két család történetére és birtokviszonyaira vonatkozó adatokat a következő okmányokban találunk.
1211. II. András király a Zalai vár tartozékát képező Gebarth földjéből két ekényit elszakit, s azt Aracsai Vinczének és Fábiánnak adományozza, ama hűséges szolgálatokért, melyeket a táborozások alkalmával teljesitettek. Ezen birtok határai nyugot és észak felől Kuthas és Lovászi községek voltak.
1231. András a föntebbi adomány birtokában Fábián fiait: Andornéket és Creynéket továbbá Vincze fia Istvánt megerősiti.
1264. Andornék és Creynék osztályos egyezséget kötnek a vasvári káptalan előtt, mely szerint a kuthasi másként tewthewsi (Tőttős) részbirtok Creynék comesnek, Lovászi pedig Andornéknek jut. Az aracsai javakat egyenlően megosztják. A szervezett birtokok közül a Horváth családtól vett birtok Andornék, s az Aracsai Iziptől vásárolt rész, mely egyfelül a zalai vár birtokával, másfelül pedig a Zala vizével határos, Creynék comes birtokába megy át.
1382. Neszelei Kozma fia: Máté az unokatestvérétől Silvesztertől rámaradt, továbbá összes neszelei és mathyánczi birtokaiban Klára nevü nővérét, Aracsai Bekeő feleségét, Lajos király jóváhagyásával fiusitja és örökbefogadja.
1399. Pelsőczi Bubek Detre nádor azon perben, melyet Rajki György fiai: István és Benedek Aracsai Bekeő fiai: Tamás és István ellen támasztottak, Neszele és Mathyáncz községeket egészen Aracsai Tamásnak és Istvánnak itélte oda.
1437-ben Aracsai Péter fia Péter perrel támadta meg Aracsai Katalint, Zele Balázs feleségét és Aracsai Zsuzsannát, utóbb Sárkán Benedek feleségét az ősi javak kiadása miatt. Ezen perben Neszele és Mathyáncz községek egészen Aracsai Katalin és Zsuzsánna illetőleg az ő fiági örököseik részére itéltettek oda. Gebárth, Thewthős, Lovászi községek, továbbá a kuthasi és aracsai úgy ősi, mint szerzett részbirtokok a perlekedő felek között pedig két részre osztattak.
BALOGH GYULA.

Ki volt Szécsényi Tamás első felesége?

Karácsonyi János alapvető munkája nyomán közismertté vált, hogy a XIV. század egyik legtekintélyesebb embere, Szécsényi Tamás erdélyi vajda, tárnokmester második felesége, Auschwitz Anna herczegnő által a királyi családdal is rokonságba jutott. Az alábbiakból kitünik, hogy Szécsényi első felesége megválasztásában sem járt el kisebb körültekintéssel.
A Nemzeti Muzeum törzsanyagának évnélküli középkori iratai között_{Beosztva a XV. század évnélküli iratai közé. Az iratot kiállitásának külső formája és belső tartalma azonban véleményem szerint, kétségtelenül egy századdal előbbi időbe helyezik.}* egy évszám és hely megnevezéssel nem biró kis feljegyzés található, a melynek irója néhány sorban szól a Nagymihályi család történetéről, a mely család egyik leánytagját (Katalint) elvette Miklós vajda (a Pók nemzetségbeli Miklós erdélyi vajda, 1270–1319)_{Lásd Karácsonyi: Magyar Nemzetiségek, II. 436. l.}* a ki férjének vagyonát Móroczhydával gyarapitotta. Azután felsorolja e birtok részeit.
Az irónak, úgy látszik, nem volt semmi különös czélja a feljegyzéssel, mert minden átmenet nélkül így folytatja jegyzetét! «Item nota, quod Paulus filius Compoldi de Conpold quinque habuit filias, quarum unam duxit in uxorem Thomas voyovoda, secundam vero duxit Kakas palatinus de Kaza, tertiam autem duxit Mikch banus de Peleske, quartam vero duxit Laurencius de Peker, quintam autem duxit pater Oliverii de Pakos.»
Kompolthy Pál leányai közül eddig egyet ismertünk: Miczk bán feleségét, bár a nevét ennek se tudjuk megállapitani. Sajnos a fentebbi feljegyzés se nevezi meg a leányokat. Az Ákos nemzetségbeli Miczk, 1323-ban a királyné tárnokmestere, Sáros és Zemplén megyék főispánja, később tótországi bán, I. Károly királytól érdemei elismeréséül és a Trencséni Csák Máté hivei által Györke faluban megölt Kompolthy László haláláért kárpótlásul kapja Helmecz birtokot. Az oklevélben nincs megállapiva a viszony, mely Miczk és a megölt Kompolthy között van._{Anjouk. Okmt. II. 908. 101. l.}* De kitünik a sógorság I. Lajos 1342 szeptember 23-án kelt okleveléből, a ki főleg Miczk felesége testvérének Kompolthy Lászlónak megöletése miatt engedi meg, hogy Sáros megyében a régi favár helyébe kőből épitsenek erősséget._{Anjouk. Okmt. IV. 263.}*
A leányok egyikének férje tehát Szécsényi Tamás. Vajjon gyermekei első vagy második feleségétől valók-e, nem állapitható meg.
Pekeri Lőrincz alatt kétségtelenül a Tétény nemzetségbeli Túz Lőrincz értendő (1286–1304) Péter tótországi bán fia. A nemzetség birtokai között van már 1228-ban Peker és Topolcza (ma Biela és Toplicza)._{Karácsonyi: Magyar Nemzetségek, III/1 94. l.}*
Semmi kétség sem foroghat fenn az ötödik leány férjének személye felől sem, a ki nem lehet más, mint a Rátót nemzetségből származó Paksi Olivér atyja, Mátyás (1278–1296.)
A mint Kompolthy vejei életének idejét összehasonlitjuk, kitünik, hogy az adatok ellen a kor megegyezése szempontjából se emelhetünk kifogásokat.
Névtelen XIV. századi genealogusunk ismertetett feljegyzései alapján Kompolthy Pál utódainak leszármazási táblája tehát így bővül ki:

Kompolthy Pál 1271–1298; Imre 1324–89; László 1372 megöletett Győrkénél; N. férje: Szécsényi Tamás erd. vajda 1294–1354; N. férje: Rátót nb. Kakas főlovászmester 1290–1312; n. férje: Ákos nb. Miczk tótországi bán 1312–1342; N. férje: Tétény nb. Lőrincz 1286–1304; N. férje: Rátót nb. Mátyás 1278–96.

B. Sz. L.

Várday Aladár és a Barla-fiak pörének időpontja.

(Adalék a «Damus pro memoria» kezdetü oklevelek történetéhez._{Fejérpataky László tisztelt barátom szives megjegyzése szerint.}*)

A Zichy oklevéltár I. kötetében közölt, a Várday Aladár és a Barla-fiak pörére vonatkozó két oklevél_{65. l. 69. sz. és 66–67. el. 71. sz.}* keltét megközelitőleg már Karácsonyi János is meghatározta, bámulatos szorgalmát és munkabirását igazoló, nélkülözhetetlen munkájában: A hamis stb. oklevelek jegyzéke._{112–13. l. 139. és 140. sz. alatt.}* Mindkettő szerinte 1280 körül kelt.
Az egyik, a leleszi konvent által kiállított bizonyitvány (Szentemágócs nb.) Barla birtokának lerombolása miatt Várday Aladártól kifizetendő kárpótlás felének kifizetéséről szól. Karácsonyi szerint január 6-án kelt, de 1284 január 6-án Várday Aladár nem jelenhetett meg a leleszi konvent előtt, mert akkor Borostyánkő alatt harczolt (Z. I. 54–55. l.), 1284 után pedig azért nem lehetett jelen ott, mert már 1284-ben meghalt.
A másiknak kibocsátója idáig ömeretlen volt – (Damus pro memoria ...) – és Barla birtokának elpusztitásáért fizetendő kárpótlás megállapitásáról szól. Karácsonyi szerint «a fentebbi 139. sz. s mint kimutattuk, legelébb is_{Helyesebben: legkésőbb.}* 1283-ban jan. 6-án kelt levél ezen megállapitás teljesitéséről szól s igy ennek előbb kellett keletkeznie.» Tehát a Karácsonyinál 140. sz. alatt birált oklevél a 139. sz.-nak anteaktája.
Kiséreljük meg a 139. számunak kibocsátóját megállapitani, hát ha a pontos keltre nézve is utbaigazitást nyerhetünk. Ezen oklevél kibocsátója Olasziban (Szépes vm.) «feria sexta post festum Omnium sanctorum» keltezi levelét. Tartalma: November 1-én Várday Aladár és (Szentemágócs nb.) Barla fiainak, Bélusnak és Domokosnak megbizottja úgy egyezett ki az alországbiró előtt, hogy Aladár a Barlának okozott károkért 10 márkát fog a leleszi konvent előtt fizetni, ötöt jan. 6-án, ötöt február 2-án. Majd «feria sexta» november 1. után Olasziban (a, mondjuk, ösmeretlen) kibocsátó előtt megjelenvén Aladár önként vállalkozott az egyezség teljesitésére. Zárlatán pecsét maradványával, melyen a kettős kereszt tisztán kivehető.
A leleszi konvent oklevele arról szól, hogy január 6-án Aladár az öt márkát lefizette, és hogy ötöt február 2-án fog lefizetni: «secundum continenciam littere domine Regis secretum.» Világos, hogy a domine csak iráshiba domini helyett, mert nem volna értelme, miért vitték volna ez ügyet a felek a király anyja elé, mert legfeljebb is csak igy egészithetnők ki az oklevelet: «domine E. matris Regis.» Tehát az első oklevél kibocsátója maga a király.
IV. László király 1278-ban november 14-én Szépesben keltez,_{H. o. V. 60.}* 1279 november 3o-án Somlyón,_{Karácsonyi i. h. 108–109. l. 119. sz. F. V/3. 57.}* 1280 november 11-én Szalán-Keményben,_{H. o. VI. 317.}* 1282 november 2-án Budán._{H. okl. 95. l.}*
Tehát az első oklevelet 1278 nov. 4-ikére, a másodikat 1279 január 6-ikára tehetjük. Ha pedig – amit nem hiszek – az első oklevelet mégis az anyakirályné állitotta volna ki, akkor – tekintetbe véve, hogy IV. László 1278-ban vette vissza feleségétől a Szépességet és adományozta anyjának,_{Szabó: Kún László 91. l.}* az első oklevél 1279–82. november havában, a második 1280–83. január 6-án kelt s e kettő előtt a Zichy oklevéltár I. 62. lapon 64. sz. alatt közölt oklevél.
Mindenesetre pecséttani szempontból is érdekes volna megtudni, minő pecséttel zárta le – akár a király, akár az anyakirályné – a «secretum»-nak jelzett oklevelet. S ez oklevél «secretum» volta miatt hallgatta volna el kibocsátói voltát?
Háládatlan és pepecselő munka az ilyen apróságok megállapitása, de ez alapozza meg a nagy méretekben, magasabb szempontokból dolgozó történetirást!
KÁLLAY UBUL.

Gutkeled nembeli Kozma utódjai.

A Gutkeled nembeli Kozma utódairól, az eddigi családtörténeti kutatások alapján, a következő adatokat állithatjuk össze:
1265-ben ismerkedünk meg Cosmas comes fiával Cosmassal, a ki ekkor kapja meg V. István királytól Nyéket (Bihar m.), Harang-nak (Szabolcs m.) egy részét és Ragáld-ot (Szatmár m.), az okmány megemliti, hogy ezen Harag a hasonnevü ősi birtoka mellett fekszik._{F. VI/2. 389.}*
1280-ban Cosmas fia Kis Cosmas zálogba birja, több Gutkeled nembeliektől Pelbárthidát._{Z. O. I. 45.}* 1282-ben Gutkeled nb. Cosmas fia Cosma Harang, Nyék és Ragáld birtokosa._{F. VI/2. 405., 406.}*
1291-ben veszi meg a nevezett Cosmas Leta-t, 25 márkáért._{H. O. VI. 360.}*
1297-ben Aladár fiai Prebarthyda miatt perrel támadják meg Kis Cosmá-t._{H. O. VII. 258.}*
1299-ben Gutkeled nb. Cosmas fia Cosmas igazolja, hogy Kyngus-t V. István királytól kapta._{H. O. VII. 281.}*
1307-ben Kis Cosma fia Ivánka több rokonaival megosztozik, mikor is ez kapja Kőhidpordányt és Harangot (Szabolcs m.)_{Sop. O. l. 67.}*
1310-ben Kis Cosmás tiltakozik fia Ivánka és több nemzetségi rokona ellen, Pelbárthida elidegenitése miatt, mivel ez neki szerzett birtoka volt._{A. I. 215.}*
1313 jun. 20-án Károly király megengedi, hogy Kis Cosma birtokai felett szabadon rendelkezzék, mivel fia Iwanka 1312-ben elesett._{A. I. 312.}*
1323-ban Cosma fia Iwanka, fia János birja Pelbárthidát._{A. II. 94.}*
1327-ben Cosma fia Iwanka pelbárthidai János és rokonai birtokai: Kőhidpordány, Zorogh, Harangud, Ragald, Pelbárthida, Tevekzorm, Cozmaháza és Guingesd._{Sopr. O. I. 117.}*
1337-ben Gutkeled nb. Cosmas fia Ivanka fia János Kődhidpordányt (Sopron m.) Nagymártoni Pálnak elzálogositja._{F. VIII/4. 225.}*
1338-ban pedig ugyanezen birtokot 250 márkáért eladja, a mi ellen 1342-ben több nemzetségbeli rokona tiltakozik._{F. VIII/4. 314.}*
1365-ben Lajos király megengedi Pelbárthidai Ivánka fia Jánosnak, hogy birtokait, miután fiu utódja nincsen, leányaira átruházhassa._{Z. O. III. 278.}*
Ezen adatok azok, melyek ez ideig családtörténeti iróink előtt ismeretesek voltak; azonban az 1907-ben közzétett alsófejérmegyei regestákban, három okmánykivonatot találunk, melyek érdekes és fontos adatokat tartalmaznak ezen ág történelmére vonatkozólag. 1308 április 18-án a váradi káptalan előtt megjelenik a Gutkeled nembeli Kozma ispán és kijelenti, hogy a vásár utján szerzett birtokait, azon esetre, ha fia Ivánka magnélkül halna el, leányának Erzsébet-nek, Pord fia, Arcalf nejének, Ágnes-nek, Visi István feleségének, és Klárá-nak hagyományozza._{Tört. tár 1907. évf.}*
Birtokai:
Kűhid Panodan-ban lévő Albiztriey, Percel és Poehman nevü földek.
Lunz
Perezthhegh (Sopron m.-ben az Ikna mellett.)
Kingus (Veszprém m.-ben a Balaton mellett.)
Ragald (Szatmár m.-ben a Nyir mellett Salouth-hoz közel).
Harang (Szabolcs m.-ben, Harang nevü örökös birtoka mellett).
Leta (a Verekyo=Berettyo mellett).
Walimduch vára földe
Prinardhida mellett János fia András földét.
Prinardhida
Zalach uelese
Posathuisze (Bihar m.)
Trensa (a Verekyo mellett)
Ivanka azonban mint fentebb láttuk 1312-ben a Csák nb. Máté elleni harczokban elesett, s ennek következtében atyja Kozma comes 1313 márcz. 29-én Ivanka fia János részére a fentihez hasonló tartalmu ajándékvalló levelet állit ki ... Ekkor leányai közül Erzsébet már mint Arcalf mester özvegye, Klára pedig mint Ivánka fia Imre neje fordul elő. Ugyancsak ezen év november 22-én Pasathuisze birtokát és e mellett fekvő Körtvélyes sziget felét Klára leányának Ivantho fia Imre mester feleségének ajándékozza. Imre ekkor mint Neke mester Kerekszegh-i (Kőrösszeg) várnagya emlittetik. Ezen adatok szerint a következő leszármazást kapjuk:

Kozma; Kis Kozma comes 1265–1317; Ivánka 1302–1311 † 1312; János 1310; Erzsébet ~ Prod fia Arcalf 1308 † 1313 előtt; Ágnes ~ Visi István 1308–1313; Klára ~ Ivánka fia Imre mester 1313; János 1313–1353; Margit 1365 ~ Gyapoly Miklós; Ilona 1365 ~ Oszláry Pál

A helynevek szempontjából is fontosak ezen okmánykivonatok, ugyanis
Albiztriey és Poehman eddig ismeretlen helynevek voltak, mig Percel-ről (Percel-Keresztur) sem tudtuk, hogy Kőhid-Porlány tartozéka volt._{Csánki: Magy. orsz. földrajza}*
Lunz hihetőleg olvasási hiba Luuz helyett a mai sopronmegyei Lózsnak felel meg. Csánki először 1350-ben emliti,_{U. o.}* mig
Harang-ot 1352-ben,_{U. o.}* Ragald-ot 1338-ban,_{U. o.}* Leta-t 1452-ben._{U. o.}*
Walimduch vára földe ismeretlen helynév, talán a biharmegyei Wanchud-nak felel meg.
Prinardhyda (Pelbárthida) mellett János fia András földe. Ezen János, hihetőleg egy személy Mihály (a Várday cs. ősé) fivérével Jánossal, kinek fia András 1250–1281-ig szerepelt és mag nélkül halt el.
Zalach uelese, Pasathnisze és Trensa szintén ismeretlen helynevek, hihetőleg mind Biharmegyében feküdtek.
Végül a kőrösszegi várnagyok névsorát is kiegészithetjük Imrével, Ivanka fiával, ugyanis eddig a kőrösszegi várnagyok névsorában elsőnek az Aba nb. Nekesei Sándort ismertük 1321 febr. 20-áról._{Tört. tár 1907. 193.}*
DARÓCZY ZOLTÁN.

Oklevéltani apróságok.

A jászóvári hiteleshelyi levéltárban végzett kutatásom alkalmával néhány érdekes oklevéltani apróságra találtam, melyeket a Turul előbbi évfolyamaiban már megjelent hasonló természetü adatok folytatásaként óhajtok közölni.
1. 1294 deczemberben kelt oklevelében Bald szepesi ispán elmondja, hogy őt V. László király megbizta avval, hogy a szepesmegyei birtokokat vizsgálja meg, kié, mekkora és milyen jogon birja. Utjában elment Szent-László földjére, a hol László nevü ember kérte, engedje meg, hogy ezután minden adótól ment legyen, csupán öt aranyat fizessen Szent-Márton-napkor Szepesen. Bald ispán a kérésnek eleget tett, a birtok határait is megjáratta és oklevelet állított ki róla a fent emlitett Lászlónak._{Az oklevélen függő, még mindig kiadatlan, érdekes pecsétről megemlékezik az 1878-ik évi kassai kirándulás jegyzőkönyve, 132. l. Eredetije Acta, 1294, 22. sz. alatt.}*
Az 1273-tól Zólyom megyében folytatott birtokvizsgálathoz hasonló_{Lásd a Turul, 1907. évf. 64. l.}* folyik tehát 1294-ben Szepesben is.
2. A pecséthasználatra érdekes adat Miklós nádor 1342 október 6-án kelt oklevele, a melyben a hevesmegyei Ibrány birtok ügyében mond itéletet. Az oklevél pecsételési záradéka igy szól: «Et quia sigillum palatinatus nunc adhuc non habebamus, ideo prćsentes sigillo nostro priori fecimus consignári «A. Metales, fasc. 2. no. 15 jelzet alatt őrzött oklevélről, sajnos a pecsét leszakadt.
3. Az Anjou-kori kanczellária történetéhez adatot tartalmaz Nagy Lajos 1345 január 25-én Visegrádon kelt oklevele. A király előtt Gegeni Mikus fia Dénes kijelenti, hogy ő István mester a király pecsétgyűrűjének őre (ad ipsum Stephanum anularem) ellen nem adott ki oklevelet. Ha rokonai az ő nevében is adtak volna ki, semmiseknek tekintendők._{Acta, fasc. 3. no. 24.}*
4. Végül az oklevelek kiállitásának ára felől tájékoztat az Ugrin fia Miklós országbiró 1359 május 20-án kelt itéletlevele Sadan- (Heves m.) birtok ügyében. A hártyaoklevél felhajtásán, mindjárt a szöveg alatt olvasható ez a megjegyzés: «Siquidem Matheus vel Thomas procurator Petri dicti Poharus aut Pochou dictus de Lezeemer quatuor florenos portaverit, tunc prćsens scriptum ei detur.»
A megjegyzésben emlitett négy forintnyi taksa elég tekintélyes a királyi kanczelláriára 1435-ben megállapitotthoz képest.
B. Sz. L.

Barloc nem Barcz!

(«A Margit-legenda genealogiai és földrajzi adatai-hoz.)

«A Margit-legenda genealogia és földrajzi adatai» czim alatt néhány év előtt folyóiratunk_{Turul 1903. 33–38. l.}* dr. Wertner Mór tollából közölt egy értekezést. Igaz, hogy a későbbi másolat «a kétségkivül már eredetileg elferditett hely- és személynevek»-et «ujabb latinizálás és olaszositás által némely esetben a felismerhetetlenségig» elferditette, de az is igaz, hogy «némely esetben» Wertner magyarázata is nagyon önkényesnek látszik, mint azt egy esetben be is bizonyithatom.
Többek között előfordul a «Barloc» helynév is; erről ezt irja Wertner:
«Barloc. Barloci Bethe (= Beche = Becha Véty). A veszprémi egyházmegyéből való, a királynéi szakácsnépek nemzetségéből származó szabad ember; neje Gunig (= Kunigund, vagy Gyöngy = Gung); fia István.»
«Miután a fejérmegyei Barcz 1460-ban Barocznak_{De nem Barlocznak, vagy Barnocznak!}* is mondatik,_{Csánki III. k. 319. l.}* azt hisszük, hogy Barloc e Barcz-czal azonos; megjegyzendő azonban, hogy a Veszprémmegyében fekvő Vöröstó plébánosa fentebbi Bethe parochusának vallja magát.»_{U. o. 34. l.}*
Hát nagyon is rosszul hiszi, pedig a vöröstavi plébános bizonyságtétele megóvhatta volna e tévedéstől. Csak közbevetve jegyzem meg, hogy azt sem értem, mikor a «Bethe» nevet helyesen magyarázza «Beche»-re, mi szüksége volt a Véty névre is, mikor a Becse név is elég kelendő volt a régi magyarok között, és hogy minek a német Kunigundot is előrántani, mikor a becsületes magyar Gyöngy is megteszi a maga szolgálatát.
De visszatérve a helynévre: «wozu in die Ferne schweifen, sieh das gute liegt so nah!» Minden térképen megtalálhatjuk, hogy Vöröstóval barázdás szomszéd a két Barnag község. De lássuk a történelmi adatokat. Nem is veszek más könyvet a kezembe, mint a Hazai Okmánytár negyedik kötetét s már is ezeket az adatokat jegyezhetem ki: «In villa Burlog_{Az átiratokban: Borlog.}* habet ecclesia terram ad II. aratra, IV. prata, siluam communem (sex pulsatores).»_{H. o. IV. 5. l.}* Majd az 1233-ik évből, Seg, Billege és Vázsony határjárásánál: «ma Barlag»;_{U. o. 18. l.}* végre – et nunc venio ad fortissimum –: 1284-ben Erzsébet királyné Barnag birtokot Vázsony nembeli Mencseli Móricznak adományozza, s ekkor világosan mondja: «quandam terram Cocorum nostrorum Barlag vocatam» s alább: «siluam ville Monasterij de Almad verus tonvocate.»_{U. o. 67. l.}* Tehát megtaláljuk nemcsak Verestót, hanem a «királynéi szakácsnépeket» is, s nem kell Fejér vármegyébe rándulnunk, mert Barloc nem más, mint a Verestó mellett ma is még meglévő Veszprém vármegyei (Magyar- és Német-) Barnag. Bár minden oklevél helyneve csak ennyire volna elferditve!
Már másképen állunk Badoborával._{Turul i. h. 33. l.}* Hogy nem Latobár (az oklevél épen Latibar-t emlit) az bizonyos. Miért nem inkább Bodóbár, a nagy lucsei Dóczy-család fészke?! Latobárnál még Babaduri-t, másként Magashegyet is inkább gyanuba vehetjük!_{W. XI. 57.}*
KÁLLAY UBUL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak 1908. évi deczember hó 14-ikén tartott nagygyülésén Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: gróf Apponyi Sándor, Barabás Samu, id. Bánó József, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id. Daniel Gábor, Dőry Ferencz, Emich Gusztáv, Horváth Sándor, Kollányi Ferencz, id. Szinnyei József, Soós Elemér, Tóth-Szabó Pál ig. vál. tagok, Gyarmathy Sándor, Halász Bálint, Herczegh Mihály, Jakubovich Emil, Kolosy István, Relkovič Néda évdijas tagok, Relkovič Davorka mint vendég, Áldásy Antal titkár, Szabó László jegyző és Tóth Árpád pénztárnok.
Fejérpataky László másodelnök a nagygyülést a következő beszéddel nyitotta meg:
Évről-évre összegyülünk egyszer, hogy beszámoljunk egy esztendő munkásságáról, hogy számot adjunk arról, miként értékesitettük szellemileg azokat az anyagi eszközöket, melyeket szaktudományaink fejlesztésére egyesült szaktudósok s a társadalom különböző rétegeit képviselő tagtársaink szük köre bocsájt rendelkezésünkre. Az a sok titkári jelentés, mely huszonhat esztendő tudományos eredményeit sorolja föl, hü képe annak a fáradozásnak, melyet a hazai czimertan, nemzedékrend s a rokon történelmi segéddiszcziplinák terén kifejtettünk. A rendelkezésünkre álló anyagi eszközök korlátolt volta nem engedte meg, hogy müködésünket szélesebb alapokra fektessük, hogy oly vállalatokba bocsájtkozzunk, melyek nemzeti multunk jobb és teljesebb megvilágitásához felettébb szükségesek volnának, de a melyek megvalósitásához jó szándék mellett egyébre is van szükség.
Az évi nagygyülés a legjobb alkalom arra, hogy magunkba szállva, a mig egyrészt végigpillantunk társaságunk több mint negyedszázados munkásságának eredményein, addig másrészt megállapitsuk azt, hogy a megoldott feladatoknál sokkal nagyobb a még megoldásra váróknak száma s hogy társaságunknak arra kell törekednie, hogy heraldikánk, családtörténelmünk, pecséttanunk s egyéb rokon diszcziplinák terén az ő közremüködésével vagy legalább is az ő kezdeményezésére és az ő irányitásával lásson napvilágot az, a mire még okvetetlenül szükségünk van.
Az elnöki megnyitó szükreszabott kerete nem ölelheti fel a még megoldandó feladatok egész sorát, de legyen szabad néhányra reá mutatnom, a melyekkel való beható foglalkozás hoss?u időre immár el nem odázható.
Az elfogulatlanul itélő kétségtelenül elismeréssel adózik nekünk azért a buzgó fáradozásért, a melyet heraldikánk legbecsesebb középkori emlékei egyikének, a mohácsi vész előtti korból való czimeres leveleinknek felkutatása és közzététele körül kifejtettünk. Az az értékes anyag azonban, a melyet folyóiratunk lapjain és a Magyar Czimeres Emlékekben a tudomány közkincsévé tettünk, a teljességtől még igen távol áll; még a felénél is jóval több azon középkori czimeradományok száma, melyeknek szakszerü megismertetése reánk vár. Ha megvolnának erre anyagi eszközeink, a közzététel sem késnék soká.
A középkor tanulságos pecsétanyagának rendszeres felkutatása és különösen heraldikai szempontból való méltatása s egy Corpus Sigillorumban leendő összegyüjtése oly feladat, melynek megoldása sokára el nem halasztható. Régi sphragistikánk nagybecsü, emlékei nem is külső behatások vagy gondatlanság, hanem magának a viaszanyagnak természetes szétmállása következtében napról-napra pusztulnak, nem egy elsőrangu czimertani unikum vált ily módon semmivé, mielőtt azt a tudomány számára megmenteni sikerült volna. Hálával kell megemlékeznünk a M. Tud. Akadémiáról, mely királyi pecséteink teljes sorozatának összegyüjtését és kiadását elvben elhatározván, költséget és fáradságot nem kimélve igyekszik szándékát megvalósitani. Pedig a sokszor csak egyetlenegy példányban fennmaradt magánpecsétek heraldikai tekintetben tanulságosabbak a királyiaknál; ezeknek felkutatása és közzététele eddigelé csak esetlegesen és ötletszerüleg történt. Szisztematikus, nagy költséget és fáradságot igénylő munkára van szükség, hogy megmenthessük azt, a mi még megmenthető; s a fáradozás jutalma az lesz, hogy a szaktudomány meg fog győződni arról, hogy hazai sphragistikánk régi emlékei sem szépség, sem tanulság tekintetében nem állanak a külföld legszebb termékei mögött.
Hogy ujabb XVI–XVIII. századi heraldikánk ismerete mily távol áll a teljességtől, ezt itt, a Nemzeti Muzeumban napról napra tapasztaljuk. Habár a királyi könyvek s a magyar Siebmacher füzetei ezer meg ezer magyar család czimeréről adnak legtöbbször teljesen megbizható felvilágositást, minduntalan felfelmerül oly armális, melyről sem egyik, sem másik forrásmü semmit sem tud; ha még ehhez hozzáveszszük az országos levéltár és a vármegyei levéltárak rengeteg anyagát, melynek közzétételére ép most tesznek, reméljük, sikerrel biztató kisérleteket, felmerül mindnyájunkban a vágy, bár módunkban volna egy «Corpus armorum familiarum Hungarić» nagy vállalatához hozzá fognunk, hogy ezzel szaktudományunk terén el nem muló emléket állitsunk magunknak.
Ime, csak ugy hirtelenében három nagy feladat, melyeket a heraldika tudományos müvelése terén felmerülő szükségletek rónak reánk. Hosszu volna a sorozat, ha a hazai genealogia körében szükséges tennivalókra is részletesen kiterjeszkedném.
A régi magyar nemzetségek leszármazási bonyodalmainak felderitése még Wertner Mór és Karácsonyi János alapvető munkássága után sincs befejezve; hiányát érezzük különösen annak, hogy a XVI. század közepén tul megszünik biztos tudásunk a nemzetségek elágazásaira nézve. Habár örömmel kell konstatálnom, hogy egyes kiváló, nagy történelmi multtal biró családaink, mint az Apponyiak, Bánffyak, Forgáchok, Széchényiek, Festetichek stb. elismerésre méltó áldozatkészséggel gondoskodtak arról, hogy történetük a fényes multnak megfelelő müben nyerjen az igazsággal egyező méltatást, de a nemzet zömének, a köznemességnek leszármazási viszonyait legnagyobb részt még ma is a korában igazán nagy érdemü, de azóta a levéltárak hozzáférhetősége, ujabb kutatások és számos részlet felderitése által elavult Nagy Ivánból tudjuk meg. Egy hasonló czélu, uj kutatási eredmények alapján egybeállitott nemesi repertorium nem késhetik soká, mert az érdeklődő s a történelmi nyomozásokkal foglalkozó lépten-nyomon reászorul. Mily szükség volna arra, hogy Nemzetségi Zsebkönyvünk, családjaink legujabb nemzedékeinek nyilvántartója, minél sürűbb egymásutánban lásson napvilágot, bővebben fejtegetni fölösleges.
Ha még ehhez hozzáveszszük a hazai diplomatika s müködésünk körébe tartozó egyéb történelmi segédtudományok terén megoldandó problémák sorozatát gazdag munkaprogramm áll előttünk, melynek megvalósitásához szellemi tőkén kivül tetemes anyagi eszközökre van szükségünk.
Az előbbit szaktársainktól várjuk, az utróbbihoz társaságunk minden tagja, a nemzeti mult felderitésének minden lelkes hive hozzájárulhat, ha társaságunkat tudományos czéljai elérésében tagok szerzésével, anyagi eszközeink gyarapitásával támogatja.
Azzal a reménynyel, hogy e gyarapodás be is fog következni s társaságunk minden egyes tagjához intézett azon kérelemmel, hogy ehhez a maguk társadalmi és hatáskörében mennél hathatósabban hozzájárulni sziveskedjenek, a nagygyülést megnyitom.
A zajos éljenzéssel fogadott elnöki megnyitó után Szabó László jegyző felolvasta Csoma József másodelnöknek a gróf Forgách-család czimeréről szóló tanulmányát, melyet a nagygyülés nagy tetszéssel fogadott.
A napirend harmadik pontja a másodelnök-választás lévén, Fejérpataky László másodelnök jelenti a nagygyülésnek, hogy öt évi megbizatása lejárt, a miért is a másodelnöki székből távozik és a nagygyülés vezetésére a választás tartamára id. Bánó Józsefet mint korelnököt kéri fel.
Id. Bánó József az elnöki széket elfoglalva, felhivja a jelenlevőket, hogy a megüresedett másodelnöki tisztségre szavazataikat adják le és megbizza Szabó László társ. jegyzőt a szavazatok beszedésével.
A szavazatok beadatván és összeolvastatván, korelnök kihirdeti az eredményt. Beadatott összesen 23 szavazat, ebből Fejérpataky Lászlóra esett 22, Csánki Dezsőre 1 szavazat, és igy korelnök Fejérpataky Lászlót következő öt év tartamára ujból megválasztott másodelnöknek jelenti ki, mire Fejérpataky elfoglalva az elnöki széket, nehány szóban köszönetet mond megválasztatásáért.
Ezután Áldásy Antal titkár felolvassa az elmult évről szóló titkári jelentést, melyet a nagygyülés tudomásul vesz.
Tóth Árpád pénztárnok előterjeszti a pénztárnoki kimutatást. E szerint a társaság bevétele az ülés napjáig volt 7640 kor. 06 fillér, kiadása 6677 kor. 42 fillér, egyenleg 962 kor. 64 fillér. A Nemzetségi Zsebkönyv II. rész I. kötetének bevétele volt 360 kotona, kiadása 360 kor. Vagyonállás összes vagyonban 35,687 kor. 67 fillér, teher 2700 kor., tiszta vagyon 32,987 kor. 64 fillér.
Minthogy az ig. választmány a számadások megvizsgálásáról időközben már intézkedett, a nagygyülés a pénztárnoki jelentést tudomásul veszi.
A napirend ezzel ki lévén meritve, minthogy inditványok nem tétettek, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Daniel Gábor ig. vál. és Relkovič Néda évd. tagokat kéri fel és ezzel a nagygyülést bezárja.

Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság müködéséről az 1908. évben.

Mélyen Tisztelt Nagygyülés!
Midőn ma első izben lépek a mélyen tisztelt nagygyülés elé, mint társaságunknak megválasztott titkára, hogy beszámoljak az elmult esztendőben kifejtett tudományos munkásságunkról, annak eredményéről és társaságunk belső életéről, szomoru kötelességet kell teljesitenem, midőn előljáróban megemlékezek arról a súlyos veszteségről, mely társaságunkat Schönherr Gyula, titkárnak és folyóiratunk egyik szerkesztőjének elhunytával érte, ki hosszas szenvedés után f. évi márczius hó 24-én költözött el az élők sorából. Halála, mely tudományos pályájának közepét törte ketté, sulyos veszteséget jelent a hazai történelmi segédtudományokra, főleg a heraldikai és pecséttani tudományokra és érzékeny veszteséget jelent társaságunkra, melynek 1891-ik igazgató választmányi tagja, 1898-ig jegyzője, ettől kezdve haláláig titkárja és 1897 óta folyóiratának egyik szerkesztője volt. Társaságunk kebeléből indult ki az elhunytnak tudományos pályája s folyóiratunk hasábjain látott napvilágot utolsó tudományos dolgozata, tudományos hattyudala. E titkári jelentés keretén belül nincs hely arra, hogy az elhunytnak érdemeit a társaságunk művelté tudományszakok terén behatóbban méltassuk, külön fogjuk azokat az érdemeket méltatni, melyeket elhunyt tagtársunk a hazai történelmi segédtudományok terén magának szerzett, de a kegyelet adóját rójjuk le elhunyt barátunk emléke iránt, midőn kifejezést adunk elhunyta fölötti részvétünknek e helyt is, melyről majd egy évtizeden át ő számolt be a társaságunk életében letünt esztendők munkájáról, azok eredményeiről, tudományos nyereség és veszteség számlájáról. Áldás és béke emlékére.
Még egy szomoru vesztéségről kell beszámolóm elején megemlékeznem. Január 24-én hunyt el a hazai genealogiai irók nestora, Feöldi Doby Antal, a hazai családtörténet buzgó kutatója, életének 82. évében. Egyike volt azoknak, a kik társaságunknak kezdettől fogva tagjai sorába tartozott, s a kit a hazai genealogiai kutatás terén kifejtett működésének elismeréséül társaságunk már 1884-ben levelező tagjai sorába választott. Teljes negyedszázadon át működött velünk a régi magyar családi történet szövevényes utjainak földeritésében, melynek köréből vett dolgozataival nem egyszer kereste fel folyóiratunkat. És ha életének utolsó éveiben már nme is tartozott mint munkatárs sorainkba, társaságunk ügyes-bajos dolgai iránt halála napjáig nem szünt meg érdeklődni. A hágai genealogiai tudomány érdemdus, buzgó munkását vesztette el benne, kinek emlékét társaságunk mindenkor kegyelettel fogja megőrizni.
Áttérve társaságunknak működésére az elmult évben, be kell számolnunk először is az általunk művelt tudományszakok terén kifejtett működésünkről és annak eredményeiről. Tudományos téren kifejtett munkálkodásának eredménye folyóiratunk ez évi évfolyamában van letéve, melynek mind a négy füzete, a mult évi IV. füzettel együtt a jelen esztendőben napvilágot látott. A társaságunk által művelt tudományszakok mindegyike képviselve van e füzetek közleményeiben, melyek mindegyike igyekezett a régi családi multra, történelmünk különböző segédtudományaira vonatkozó ismereteinket gyarapitani, egy lépéssel előrevinni.
Közleményeink sorában a régi családi mult történetének szerzett közlemények állanak első helyen. A genealogiai tudomány terén fejtették ki munkatársaink ez évben is a legnagyobb szorgalmat. Thallóczy Lajos ig. vál. tagtársunk befejezte «Bosnyák és szerb élet- és nemzedékrendi tanulmányok» cz. nagyszabásu tanulmányát, melyről már az elmult évi jelentésben is megemlékeztem. A tanulmánynak az idén megjelent befejező része a Kosaća családról és annak szerepléséről Herczegovinában Mátyás király idejében szól, továbbá István bosnyák herczeg életéről, viszonyáról Mátyás királyhoz, valamint utódainak sorsáról, történetéről. Bosznia és Herczegovina közjogi viszonyához Magyarországgal e tudományok elsőrángu fontossága adalékot nyujtanak, mely külön lenyomatban is közzététetett. Thallóczy tudománya, melyben az évtizedeken keresztül folytatott történelmi kutatásai folytán összegyült anyagnak genealogiai eredményét foglalja össze, Bosznia és Herczegovinának a közelmultban történt annexiója miatt társaságunk körén is tulterjedő fontosságra és jelentőségre számithat.
Nagy Géza ig. vál. tagtársunk folytatta és befejezte Szent István vérsége és a magyar kutforrások kérdésének szentelt terjedelmes tanulmányát, a melyben megállapitja vizsgálódásai során azt, hogy a magyar forrásokban semmiféle egyenes adatot nem találunk Szent István anyja származásáról, de a hildesheimi évkönyvek alapján megállapitható az, hogy Szent István anyja a X. századbeli három magyar társfejedelem egyikének nemzetségéből származott. A lengyel krónikáknak azt az állitását, hogy Szent István anyja lengyel herczegnő volt, Nagy Géza kutatásai alapján kizártnak tekinti. Abból, hogy Sarolt az egyik magyar társfejedelem leánya volt, magyarázza meg szerzőnk, hogy Szent Istvánra, ki anyja révén a karchasok fejedelmi méltóságára jogczimet nyert, és az atyja és Mén-Marót lánya közti házasság folytán nagyanyja után egy másik fejedelmi méltóságnak is birtokába jutott mind a három régi fejedelemségnek joga reászállt és e jog tette őt meg az egész magyarság királyának. A lengyel és sziléziai évkönyveknek az az adata, hogy Géza fejedelem neje Athleyda volt, csak a XIII. században keletkezett, midőn IV. Béla két leánya és egy unokája lengyel herczegekhez menvén nőül, a lengyel évkönyvek a genealogiai kapcsot a két fejedelmi ház között régebbi időkre is visszavitték és az Athleyda eredetileg ismeretlen nevü férjéül Gézát, Szent István atyját tették meg, noha valószinü, hogy Athleyda férje Géza öcscse, Mihály volt.
Régi magyar családtörténetünk nagyérdemü kutatójától Wertner Mór-tól két nagyobb terjedelmü közlemény látott napvilágot folyóiratunkban. Az egyikben befejezi a régi magyar nemzetségekről szóló ujabb kutatásait, a Kán nemzetség erdélyi vagy vajdai ágáról, mely Gyula bánnak László nevü fiától származik le, mig ennek testvérétől II. Gyulától az ifjabb Siklósiak ága vezethető le. Megemlékszik továbbá e tanulmányában a Katisz nemzetségbeli Szörösiek, később Bejeiekről, kik a Katisz nemzetségnek egy eddig ismeretlen ágát képezik, s a kik a Katisz nemzetségbeli Tóbiás fiától, Simontól származnak. Tisztázza továbbá a Negol nemzetségbeli Batisz országbiró nemzetségének úgy leszármazási, mint pedig birtokviszonyait és végül a Pécz nemzetségről értekezik. Ez utóbbi tanulmánya két részre osztható, az egyikben az öregebb Devecseriekről szól, mig a második részben kimutatja, hogy az ifjabb Ludbregiek nemzetségének neve eddigelé még ismeretlen előttünk. Másik nagyóbb tanulmányában Wertner Mór az Oszlári és Pelbárthidai Majsfi családnak XIV. és XV. századbeli történetét világositja meg.
Somosdi Székely Lajos a Somosdi Székely család történetét világitja meg dolgozatában. E család nem tartozott ugyan a történelmi nevezetességű családok közé, de azért mindig hiven szolgálta királyát és hazáját. Történte: a XVI. szazadban veszi kezdetét, a midőn Székely Balázs Izabella királynétól nyer a maga és utódai részére czimeres levelet. E czimeres levél, a mely egyike azoknak a keveseknek, miket Izabella királynétól ismerünk, képezi a tanulmány kiinduló pontját, a melyhez füzi szerzőnk a család történetét, levezetve annak leszármazását úgy a fő, mint a csikszentiváni mellékágon egész napjainkig. Közleményéhez mellékeltük a családi armális hasonmását is, hazai heraldikánknak e ritka és érdekes emlékét.
Kisebb terjedelmü genealogiai tartalmu czikkeink között Pór Antal ig. vál. tagtársunk három rendbeli közleménynyel szerepel. Az egyikben megállapitja, hogy az esztergomi érsekek sorában 1384-től visszamenőleg a tatárjárásig nem találunk olyat, ki a Rátót nemzetségből származik és igy az a föltevés, hogy a Mária királynőnek egy 1384-iki adománylevelében névleg meg nem nevezett esztergomi érek alatt a Rátót nembeli Tamás értendő, tarthatatlana Egy másik értelezésében Opuliai László nádornak leszármazásával és nemzedékrendjével foglalkozik, mely tanulmány egy részét képezi nagyérdemü tagtársunknak Opuli László életéről szóló nagyobb munkájának. Végül harmadik közleményében röviden reflektál Sufflay Milánnak a Nelipicsek hagyatékáról szóló tanulmányaira, arra a kevéssé ismert körülményre híva fel a figyelmet, hogy Nelipics fia István 1369-ben Bars vármegye főispáni méltóságát is viselte. Itt emlitjük meg mindjárt, hogy a Nelipicsek származásának kérdését Kállay Ubul ig. vál. tagtársunk is érinti egy rövid közleményében.
Sörös Pongrácz tagtársunk a XVII. században nemesi levelet nyert Turos familiáról közöl egy rövid tanulmányt, mely jórészt a pannonhalmi levéltárban őrzött Guáry levéltárban található iratokból meriti anyagát. A család 1634-ben kapta nemesi levelét, a mely azonban nem maradt reánk, czimerét csak a családi iratokon fennmaradt pecsétekről lemerjük.
Daróczy Zoltán tagtársunk az elmult évben több izben felkereste folyóiratunkat tanulmányaival. Wertner Mórnak a Földvári és Patai Zuborokról szóló tanulmányához közölt érdekes megjegyzéseket, a mire Wertner Mór rövid helyreigazitást és néhány megjegyzést füzött viszonválaszában. A dunántuli családok egynehányának eredetéről és leszármazásáról szóló tanulmányában Daróczy Zoltán a Kovásznay, Almamelléky, Szigethy és Thapsony és az Enyingi Török családok történetéről értekezett. Külön tanulmányt szentelt a Suky családnak, melyről, Nagy Ivánnal szemben kimutatja, hogy annak tagjait a XVII. század előtti időkből is ismerjük, a XIII. század végén élt Zalachtól kezdve, kitől a család nemzedékrendje a XVI. század közepéig fennakadás nélkül levezethető. A Karcsayakról szóló tanulmányában pedig e nagy családnak különböző ágakra való oszlását teszi beható tanulmány tárgyává.
Wertner Mór tagtársunk már idézett tanulmányain kivül még néhány apróbb közleménynyel gazdagitotta folyóiratunk tartalmát. Ladamér esztergomi érsek leszármazásáról szóló czikkében kimutatja, hogy Ladamér a Hennyei családból származott és fia volt valószinüleg az 1237 körül élt Hennyei Lőrincznek. Adalékok három középkori czimerlevél ismeretéhez czimü közleményében pedig genealogiai tartalmu regestákat közöl a Hideghéthy család történetéhez a XIV– XV. századból, megállapitja továbbá a Kistárkányi család egyik tagjának eddig ismeretlen rokonsági fokát, végül Hrádnai Holy Pál életéhez közöl egyes adatokat.
Heraldikai tárgyu közleményeink sorában elsősorban a középkori czimerleveleket tárgyaló közleményekről kell megemlékeznem. Ezek között is első helyen áll az a nagybecsü közlemény, melyben Fejérpataky László másodelnökünk a harmadik festett armálisról, a Zsigmond király által 1411-ben a Hideghéthy-család részére adományozott armálisról szól. Középkori heraldikánknak ez a becses kincse hosszu ideig ismeretlen volt előttünk, tudtuk róla, hogy létezik, de hogy hol, kinél, arról tudomásunk nem volt. A szerencsés véletlen az elmult év végén napfényre hozván e ritka kincset, siettünk azzal tagjainkat és szakköreinket megismertetni. Bemutattuk azonkivül még szines hasonmásban a Pérchy család czimereslevelét 1421-ből, mely eddig teljesen ismeretlen volt, és a mely néhai Nagy Iván gyüjteményével került a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába, és a Marsovszky család 1430-iki czimereslevelét, melyet ismertünk ugyan, de eredetijéről szintén nem tudtuk eddig, hogy hol van. E két utóbbi czimereslevelet alulirott volt szerencsés ismertethetni.
Középkori czimeresleveleink száma a lefolyt esztendőben szépen gyarapodott. Horváth Sándor tagtársunk nem kevesebb, mint hat eddig ismeretlen czimereslevélre hivja fel közleményében szakköreink figyelmét. Ezek a Pókatelki Fekete Lászlóé 1434-ből, Puczki Flins Miklósé 1454-ből V. Lászlótól, a Dely névre hamisitott, eredetileg Gargel névre szóló 1477-ből, a Farkasfalvi Farkas családé 1499-ből, a Brixianus Lőrinczé 1509-ből, a Mezőkövesdy Deák Pálé 1515-ből. E sorozatot kiegésziti még Késmárk város czimereslevele 1463-ból, melynek eredetije a városi levéltárban őriztetik és noha már a Századok 1872-i évfolyamában emlités tétetik róla, szakköreink figyelmét kikerülte. E czimereslevélről folyóiratunk szakirodalmi rovatában Jakubovich Emil tagtársunk emlékszik meg bővebben, a késmárki műemlékekről szóló mű ismertetésében.
Csoma József másodelnökünk a mult évi nagygyülésen tartott felolvasása a magyar heraldika első két századáról folyóiratunk ez idei évfolyamában látott napvilágot, melyben a XIII. és XIV. századi magyar heraldikának sajátságait, czimerképeit és emblémáit teszi vizsgálat tárgyává, abból a korból, midőn a heraldika kutforrásait majdnem kizárólag csak pecsétbeli emlékeinkben találhatjuk meg.
II. Rákóczi Ferencz korából két érdekes heraldikai közlemény jelent meg folyóiratunkban. Thaly Kálmán ig. vál. tag, a Rákóczi-kor historikusa Rodostói nemeslevél Rákóczitól 1728-ból cz. czikkében a nagy fejedelem által 1728 ápril 7-én Vigouroux János báró részére adott magyar nemeslevelet ismerteti. A franczia származásu Vigouroux báró 1726-ban lépett az akkor már Rodostóban élő fejedelem szolgálatába, ki őt fontos diplomácziái missiókra alkalmazta és hű szolgálatai jutalmául 1728-ban magyar nemességgel, utóbb vezérőrnagyi ranggal tüntette ki. Az apa iránti kegyét és jóindulatát a fejedelem Vigouroux fiaira is kiterjesztette, kik közül a fiatalabbik valóságos dédelgetett kedvencze lett a fejedelemnek és rodostói udvarának. A czikk keretében Thaly Kálmán kiterjeszkedik Vigouroux báró és fiainak élettörténetére is; a nemes levél eredetijét sajnos, nem ismerjük, csak másolatát, mely a Naxos szigetén honos Lastics-Vigouroux család levéltárában őriztetik. Ugyancsak II. Rákóczi Ferencztől származó nemeslevelet ismertet R. Kiss István tagtársunk, a philosophus Kiss Istvánnak 1725 január 14-én Rodostóban kelt nemeslevelét, melynek eredetije Győr vármegye levéltárában őriztetik s a melynek hasonmását közöltük is folyóiratunkban.
Calamus dr. néven iró tagtársunk befejezte Bocskay hadi népéről szóló tanulmányát, melyben szól a Bocskay István adományozta czimereslevelek czimeralakjairól, szól a Bocskay armálisok sajátságairól, Bocskay udvartartásáról és kanczelláriai személyzetéről. Szól továbbá a hajduságnak Bocskay halála utáni helyzetéről és sorsáról. Közli továbbá az 1702. évben eszközölt hajduvárosi összeirást. Ebből látjuk, hogy Bocskay fölkelése után száz esztendővel a letelepített hajduk száma 9254-ről leszállt nem is egy ezerre. A hajduság XIX. századbeli viszonyainak rövid ismertetése egésziti ki tagtársunk becses közleményét.
Thallóczy Lajos tagtársunk délszláv történelmi és genealogiai tanulmányainak kiegészitésekép egy nagyoba terjedelmü pecséttani és heraldikai tanulmányt tett közzé, melyben az összes délszláv pecsétek és czimeres emlékek anyagát alapos vizsgálat tárgyává tette. Tanulmánya különböző fejezetekre oszlik, szól a bosnyák báni pecsétekről, a bosnyák királyi pecsétek és czimeres emlékek és a bosnyák heraldika tanuságairól, Hervoja herczeg czimeres és pecsétbeli emlékeiről, a Kosača család czimeréről és pecsétjeiről, a szerb (rácz) czimerek és pecsétekről, végül Grünenberg és Reichenthal czimeres gyüjteményeinek magyar vonatkozásu czimereiről. Tanulmányában különösen érdekes az a rész, a mely a bosnyák királyi pecsétekkel foglalkozik, a mely megállapitja, hogy a Kotrománok dynastiájának nemzetségi czimere a jobb haránt pólya, mely néha keresztekkel oldalazva is előfordul. A bosnyák királyság idejében czimeralakká lesz a liliomos nyilt korona, a mely alatt a király nevének kezdőbetüje a T betü jelentkezik. Bővebben szól a vadkanfős szerb czimerről is, a melynek eredetére nézve azonban végleges döntést kutatásai nem hoznak. Annyi bizonyos, ezt a XV. századbeli szerb pecsétek is igazolják, hogy 1389 után Szerbia, illetve Ráczország deszpotái a saját családi czimerükkel kapcsolatban a deszpotasági régi czimert, a kétfejü sast használták, a mit a mai Szerbia is adoptált. A vadkanfős czimert illetőleg tagtársunk annyit konstatál, hogy e czimer a XV. században már ismeretes, a konstanczi zsinaton is szerepel, mint Szerbia czimere, de alkalmasint valamelyik, a magyar koronával összeköttetésben álló szerb család czimere lehet. Végül hosszasabban szól a Grünenberg Konrád és Reichenthal Ulrik czimereskönyveiben található magyar vonatkozásu czimerekröl is, a mely része munkájának összefoglalja az e két czimereskönyvben található magyar czimerekre vonatkozó ismereteinket.
Vértesy Jenő Arany János heraldikájával foglalkozik a Toldi trilogiai alapján, igyekszik megállapitani, hogy a nagy költő e munkájában, főleg annak második részében, Toldi szerelmében, melyben a legbővebben fordulnak elő heraldikai motivumok, minő forrásokat használhatott.
Sörös Pongrácz tagtársunk a Himelreich és ezzel rokon családok czimeresleveléről értekezve ismerteti a Himelreich családnak különböző időben nyert czimeresleveleit. E családból származik Miksa király kanczelláriai titkára Himelreich Tiborcz, a kinek kértére ujitotta meg Miksa 1576 február 27-én a család régi czimereslevelét, melyet aztán 1588-ban Rudolf király is ujból megerősitett.
Kisebb heraldikai közleményeink között találjuk még a kassai nemes lakosok 1708-iki jegyzékét, melyet Kemény Lajos tagtársunk tett közzé, továbbá Orosz Ernő-nek némely közlevéltárakban elhelyezett czimeres nemes levelekről szóló jegyzékét, melyben két középkori czimereslevelet is találunk emlitve, a Bueldre családét 1514-ből és a Teutsch családét 1500-ból, melyre nézve azonban még kell jegyeznünk, hogy alighanem tévedés lesz az évszámban.
Heraldikusainknak véltünk szolgálatot tenni avval, hogy megkezdtük a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára czimeresleveleinek ujabb gyarapodását idöközönként közölni, a Széchenyi Országos Könyvtár évnegyedes jelentései alapján. E gyarapodást időről-időre fogjuk közzétenni, hogy tagtársaink a múzeumi levéltár ujabb armális szerzeményeiről röviden tájékozást nyerhessenek.
A heraldikának kiegészitő részét képező rendjeltan körébe tartozik alulirottnak értekezése, melyben egy női rendjel alapitásának tervét II. Ferencz korában tárgyalja. E rendjel alapitását Balassa Ferencz gr. javasolta és pedig a nem római katholikus nemes asszonyok részére.
Pecséttani tudományunk Thallóczy Lajos idézett tanulmányában nyert gazdag anyagot, a déli szláv pecsétek ismeretét illetőleg, Kállay Ubul tagtársunk pedig a nagyváradi káptalannak 1291 előtti pecsétjéről irt egy rövidebb közleményt, mely okleveles bizonyitékot ad a nagyváradi káptalannak e pecsétjéről.
Mint diplomatikai tanulmányt emlitjük meg Schiller Bódog értekezését a Blagayak hamis grófsági oklevelének keltéről, melyben Sufflay Milánnak a Nelipicsek hagyatékáról szóló tanulmányával polemizálva fenntartja abbéli véleményét, hogy az oklevél Mátyás korában keletkezett, nem pedig Zsigmond korában, a mint ezt Sufflay vitatja. Ugyancsak az oklevéltan körébe sorolható Kállay Ubul-nak egy kis közleménye, mely Knauz kortanának egyik hibájára hivja fel a figyelmet és közleménye négy garamszentbenedeki oklevélről, melyek közül szerző a sági konventek 1276-iki, a zobori konventnek 1277. és Dénes barsi főispánnak 1275-iki oklevelét hamisaknak tartja.
Szakirodalmi rovatunkban végül igyekeztünk a fontosabb hazai és idegen heraldikai és genealogiai munkákkal és folyóiratokkal olvasóinkat megismertetni. E rovatunkra, a mennyire a tér engedi, jövőben fokozottabb figyelmet óhajtunk forditani.
* * *
Áttérve már most társaságunk belső ügyeinek állapotára, jelenthetem, hogy utolsó nagygyülésünk óta, melyet 1907. évi deczember 14-én tartottunk meg, a folyó évben négy rendes ig. vál. ülést tartottunk és pedig február 27, május 27, szeptember 24. és november 26-án, melyeken a társaság ügyeit alapszabály és ügyrendszerüleg intéztük el. E négy ülésen ugyanannyi felolvasás tartatott és pedig Vértesy Jenőnek Arany János heraldikája, Áldásy Antalnak egy ismeretlen magyar női rendjel, Karácsonyi Jánosnak a Szent István anyjáról szóló adatok uj megrostálása és Pór Antalnak Pecséttani apróságok czimü értekezései kerültek felolvasásra. A február havi ig. vál. ülés az akkor még sulyos beteg Schönherr Gyula társ. titkár helyettesitésével a jegyzőt bizta meg, mig a jegyzői teendők ellátásával az elnökség az ig. választmánytól nyert felhatalmazás alapján Szabó László évdijas tagot bizta meg. A novemberi ig. vál. ülés azután az időközben megüresedett titkári állásra Áldásy Antal jegyzőt, a jegyzőire pedig Szabó Lászlót választotta meg.
Folyóiratunk eddigi szerkesztője Varju Elemér ig. vál. tagtársunk a folyó év elején a kassai múzeum vezetésével megbizatván, a fővárosból távozott és a szerkesztői állásról lemondott. Helyébe a februári ig. vál. ülés a titkárt bizta meg a szerkesztői teendőkkel.
A novemberi ig. vál. ülésén töltetett be az ig. választmányban megüresedett három tagsági hely is, Tóth-Szabó Pál, Horváth Sándor és Bártfai Szabó László tagtársainkkal, kik a társaságunk művelte tudományszakoknak már régóta buzgó művelői közé tartoztak és a kiktől a történeti segédtudományok terén még számos becses munkát várhatunk. Levelező taggá ugyanakkor Benkó József tagtársunk választatott meg, ki a nagykőrösi nemes családokról szóló munkájával szolgált rá a kitüntetésre.
Társaságunk pénzügyi helyzetéről pénztárnokunk fog a mélyen tisztelt nagygyülésnek beszámolni. A tagjaink sorában évközben beállott változásról a következőket jelenthetem.
Utolsó nagygyülésünk óta egy ezer koronás és három kétszázkoronás alapitó taggal, egy pártoló taggal és 22 évdijas taggal gyarapodott tagjaink száma. Alapitó tagjaink sorában halálozás nem fordult elő, ellenben elhalálozás és törlés által az elmult évben négy pártoló és hét évdijas tagot vesztettünk, úgy, hogy élő tagjaink száma jelenleg a következő: ezerkoronás alapitó tag három, négyszázkoronás alapitó tag 22, kétszázkoronás alapitó tag 26, pártoló tag 97, évdijas tag 320, összesen tehát 479, a mihez számitva négy elhunyt ezerkoronás, 15 elhunyt négyszázkoronás és 12 elhunyt kétszázkoronás alapitót, tagjaink száma a mai napon 499.
Ezzel beszámoltunk mélyen tisztelt nagygyülés társaságunknak az elmult esztendőbeni történetéről, belső ügyeiről, az általunk kifejtett tudományos munkásságról és annak eredményéről. Anyagi erőinkhez mérten igyekeztünk az elmult esztendőben is munkálkodni a társaságunk elé tüzött czélok megvalósitásán, a hazai történelem segédtudományainak elővitelén, ezekre vonatkozó ismereteink kiépitésén. A mélyen tisztelt nagygyülés van hivatva itéletet mondani arról, vajjon munkálkodásunk az elmult évben megfelelt-e azoknak a várakozásoknak, reményeknek, melyek társaságunkkal szemben, a mögöttünk álló negyedszázados multra való tekintettel, méltán támaszthatók.
Kérem a mélyen tisztelt nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Budapest, 1908 deczember hó 14-én.
Dr. Áldásy Antal titkár.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi február hó 25-én tartotta Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt ez évi első ülését, melyen jelen voltak: id. Bánó József, Békefi Remig, Boncz Ödön, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id. Dániel Gábor, Dőry Ferencz, Horváth Sándor, Kollányi Ferencz, Nagy Géza, Ortvay Tivadar, Soós Elemér, id Szinnyei József, Tóth-Szabó Pál ig.-vál. tagok, Álldásy Antal titkár, Tóth Árpád pénztárnok és Szabó László jegyző.
Elnök az ülést megnyitva, Áldásy Antal titkár felolvasta dr. Wertner Mór ig.-vál. tagnak: «Szigethy István kalocsai érsek származása» czimü tanulmányát, mely a Turulban fog megjelenni.
A folyó ügyek élén titkár jelentette, hogy Tóth-Szabó Pál és Horváth Sándor ig. vál. tagok és Benkó Imre lev. tag megválasztatásukért levélben köszönetet mondtak.
Uj tagokul jelentkeztek és pedig alapitó tagul 200 koronával ifj. gróf Zichy Nándor, Budapest, pártoló tagokul: Bebenburgi b. Karg János tábornok Budapest, aj. a titkár, Lázár Farkas főszolgabiró Kőrösbánya, aj. a pénztárnok. Évdijas tagokul: Lukcsics József dr. egyetemi tanár, Budapest, aj. a titkár, Szmrecsányi Imre Budapest, ajánlja Ghyczy Pál, Nádas Tersztyánszky Dezső esperes-plébános Fényes-Litke, a Petrovay György Eckhardt Ferencz tanárjelölt Budapest, aj. a jegyző, Holub József m. n. muz. gyakornok Budapest, aj. a jegyző, kik a társaság tagjaiul megválasztatnak.
A pénztárnok kimutatása az 1908. év számadásairól a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásáról a következőkben terjesztetett elő:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1908. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

		Előirányzat		Eredmény		Különbözet
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
1.	Pénztári maradvány 1907-ről	24	61	24	61	–	–
2.	Értékpapírok kamatai (28,000 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyeremény kölcs. kötv. után 4%	1136	–	1136	–	–	–
3.	Be nem fizetett alapítványok után kamatok 5%	200	–	170	–	–30	–
4.	Tagdíjakból:
	a) pártoló tagok után	2000	–	1959	80	– 40	20
	b) évdíjak után	3000	–	3055		+ 55	–
5.	A társulati kiadványok eladásából:
	a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	42	–	72	–	+ 30	–
	b) Egyéb kiadványokból	250	–	362	10	+ 112	10
6.	Alapítvány-befizetés	1200	–	1448	–	+ 248	–
7.	Postai költségekből megtérülés	10	–	8	80	– 1	20
8.	Rendkívüli bevétel	20	–	12	85	– 7	15
	Öszesen	7882	61	8249	16	+ 366	55

A tényleges bevétel e szerint 366 kor. 55 fillérrel több az előirányztnál.
Kiadás.

		Előirányzat		Eredmény		Különbözet
		K.	f.	K.	f.	K.	f.
1.	Személyi járandóságokra	1600	–	1383	12	– 216	88
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijaira	1392	–	1132	50	– 259	50
3.	Nyomai költségek	2360	–	2598	20	+ 238	20
4.	Szinnyomatok készítése	300	–	638	80	+ 338	80
5.	Metszetek és rajzok készítése	300	–	326	38	+ 26	38
6.	Irodai átalány	120	–	100	–	– 20	–
7.	Társulati szolga díjazása	120	–	120	–	–	–
8.	Ujévi ajándékok, tagdijbeszedési költségek, másolatok stb.	230	–	238	80	+ 8	80
9.	Lombard-kölcsön után kamatok és költségek, továbbá letétdijak	220	–	182	–	– 38	–
10.	Alapítvány-tőkésités	1200	–	1343	–	+ 143	–
11.	Rendkívüli kiadás (kosozorú Schönherr dr. ravatalára)	20	–	84	46	+ 64	46
	Összesen	7862	–	8147	26	+ 285	26

A tényleges kiadások tehát 285 kor. 26 fillérrel többet tesznek ki, mint az előirányzatban.

Előirányzott maradvány	20 kor.	61 fill.
Tényleges maradvány	101 kor.	90 fill.
Több tehát	81 kor.	29 fill.

Vagyonállás 1908 decz. 31-ikén:
A) Cselekvő vagyon.

I.	Tényleges vagyon:
a)	Alapítványi tőke:	K	f.	K.	f.
	1. értékpapírokban	25,200	–
	2. Készpénzben (Daróczy Zoltán 200 k. alapítványból befizetett összeg, a takarékban)	48	–
	3. kötelezvényekben	3400	–
	3. kötelezvény nélküli alapítványok	752	–	29.400	–
II.	Alapítványi jelleggel nem biró tőke értékpapirokban			3.400	–
III.	A Nemzetiségi Zsebkönyv II. rész 2. kötet színes mellékleteire			410	–
IV.	A decz. 31-iki egyenleg			101	90
	Összes tényleges vagyon			33.311	90
	b) Követelés:
	88 tag után alapítványi kamatok és tagdíjakban			2.535	–
	Összes cselekvő vagyon			35.846	90

B) Szenvedő vagyon.

I.	A magy. kereskedlemi banknál levő lombard-kölcsön			2700	–
II.	Nyomdai tartozás (1908/1. füz. után 365 –, 3. füz. és meghivók nyomása			1025	93
III.	Két színes tábláért			580	–
IV.	Clichékért			159	–
V.	Lombard-kölcsön kamatai és költségek			42	–
	Összes szenvedő vagyon			4506	93
	Tényleges vagyon	33,311 K.	90 f.
	Szenvedő vagyon	4,506 K.	93 f.
	Tiszta vagyon	28,804 K.	97 f.

A pénztári kimutatással kapcsolatban a számvizsgáló bizottság elnöke, Soós Elemér ig.-vál tag felolvassa a bizottság jelentését az 1908. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén az 1909. évi költségvetési tervezetről.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1908. évi pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 10-ikén teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddigi szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1908. évi minden tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s az 1908 december 31-ikével 8249 korona 16 fillér bevétellel, 8147 korona 26 fillér kiadással és a folyó 1909. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 101 korona 90 fillér pénztármaradvánnyal lezártuk.
Ezután a kézipénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1909. évi tételeit, kezdve a mult évről áthozott és fentebb kimutatott 101 korona 90 fillér pénzmaradványnyal bezárólag február 10-ig összegeztük és 1824 korona 90 fillér bevételt, 774 korona 58 fillér kiadást, vagyis 1050 korona 32 fillér pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézi pénztárban fedezetül 600 koronát a takarékpénztárban elhelyezve és 450 korona 32 fillért készpénzben, minélfogva a kézi pénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
A kézi pénztár megvizsgálása után áttértünk a Nemzetségi Zsebkönyv számadásainak megvizsgálására s azt találtuk, hogy az 1908 deczember 31-ig befolyt 360 korona, kiadatott 360 korona; e szerint a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész első kötetének céljaira az 1909. évre nem volt áthozat. Az 1909. évben a mai napig bevétel nem volt. Megemlítendőnek tartjuk még, hogy az I. kötet nyomda-számlájából még 1583 korona 06 fillér tartozás áll fenn.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzskönyvet. E szerint a társaságnak az 1000 és 200-as alapitványoknak az elóbbiből egygyel, az utóbbiból hárommal való növekedése folytán a mai napon hét ezerkoronás (7000 korona), 37 négyszázkoronás (14,800 korona) és 38 kétszázkoronás (7600 korona) alapitó tagja van. A felsorolt, összesen 29,400 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 25,248 korona és fizetetlen még 4152 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben (számszerint 7 darabban) biztositva van 3400 korona, a miről közvetlen szemlélet és számbavétel alapján győződtünk meg, ellenben 752 korona kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 korona öszszeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (29,400+3400) 32800 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 25,248 korona befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 korona, összesen 28648 koronából 28400 korona a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál, 200 korona koronajáradékban és 48 korona pedig takarékpénztári könyvben a pénztárban van elhelyezve, a bank 1908 deczember 27-én kelt letéti kivonatának, továbbá a 200 koronás koronajáradék és takarékpénztári könyvecske megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a teljes vagyom állása a föntebb emlitett 32800 korona törzsvagyon, a Nemzetségi Zsebkönyv II. rész 2. kötet szines mellékleteire a takarékpénztárban elhelyezett 410 korona, továbbá a fent kimutatott 1908. évi pénztári maradvány 101 korona 90 fillér, végre a hátralékos alapitványi kamatok és tagdijak 2535 korona, az összes vagyon 1908 deczember 31-én 35846 korona 90 fillér. Ezen vagyonnal szemben a következő terhek állanak fenn: a Pesti Magyar kereskedelmi Banknál az alapitványi jelleggel nem biró tőkésités terhére felvett 2700 korona lombard kölcsön és kamatok stb., e kölcsön után 1908 deczember 31-ig 42 korona kamatok; nyomdai tartozás 1025 korona 93 fillér; szines táblákért 580 korona; clichékért 159 korona; összesen 4506 korona 93 fill. E szerint a hátralékos alapitványi kamatokat és tagdijakat figyelmen kivül hagyva, a tiszta vagyon 28,804 korona 97 fillér.
A mi az 1908-iki zárószámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárószámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 366 korona 55 fillérrel több volt; ezzel szemben a kiadás is 285 korona 26 fillérrel tett ki többet, úgy hogy az előirányzott 20 korona 61 fillér maradvány helyett a tényleges maradvány 101 korona 90 fillért tesz ki.
A számadásnak e kedvező eredménynyel való lezárását többek között az a körülmény tevé lehetővé, hogy dr. Áldásy Antal ur, társulatunk titkára, egy negyedévi titkári és szerkesztői dijról s irodaátalányáról lemondott. Kötelességünknek tartjuk a tisztelt választmánynak javasolni, hogy dr. Áldásy Antal urnak nagylelkü áldozatáért jegyzőkönyvileg köszönetét fejezze ki.
A hátralékos tagdijak behajtását illetőleg a mult évi számvizsgálóbizottság jelentésében javasoltatott a tek. választmánynak, hogy a teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralékok behajtása iránt folytatólagosan intézkedni méltóztassék. E tárgyban szerencsénk van jelenteni, hogy a pénztárnok adatai szerint kilépés folytán töröltetett 40 korona, alapitványi kamatokból nem folyt be semmi, pártoló tagdijakból 180 korona, évdijakból 545 korona, összesen 765 korona, e szerint a 2260 korona hátralék az év végéig leapadt 1495 koronára; véleményünk szerint ezen elért eredmény elég kedvezőnek tekinthető. Az 1908. év végével, illetve a folyó év elejével fennálló és a vagyonállásban feltüntetett 2535 korona hátralékra nézve javaslatunk ugyanaz, mint tavaly volt, t. i. hogy a pénztárnok által jegyzékbe foglalt és teljesen behajthatatlan követelések törlése után a még fenmaradó hátralék behajtása iránt intézkedni méltóztassék.
A Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál fennálló lombard kölcsönt illetőleg, tekintettel arra, hogy a jelenlegi körülmények között a kölcsön törlesztését belátható időn belül nem remélhetjük, továbbá, hogy a kölcsönért fizetendő kamatok és költségek az értékpapirok kamatait lényegesen túlszárnyalják, kivánatosnak találjuk, hogy mihelyt a pénzpiacz kedvező alakulása az értékpapiraknak a társulat lényeges károsodása nélkül való értékesitését megengedné, azok – az egy darab jelzáloghitelbanki nyereménykölcsön-kötvény kivételével – az elnökség által eladatván, a lombard kölcsön törlesztessék, és a fenmaradó összeg a fennálló nyomdatartozás törlesztésére fordittassék.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társ. pénztárnok urat a mult 1908. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1909. évi költségvetési előirányzatra, annak tételeit 7463 korona 90 fillér bevétellel, 7442 korona kiadással és igy 21 korona 90 fillérnyi előirányzott maradványnyal van szerencsénk javaslatba hozni.
Budapest, 1909. február hó 10-én.
Soós Elemér,
a számv. b. elnöke.
Kollányi Ferencz
számv. b. tag.
Dr. Dőry Ferencz,
számv. b. tag.
A számvizsgáló bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásul vétetvén, az ig.-választmány Tóth Árpád társ. pénztárnoknak a felmentvényt a szokásos fentartással az 1908. évre megadta. A lombard kölcsön törlesztésére nézve a számvizsgáló bizottság javaslatában foglaltakhoz képest utasitotta az elnökséget, hogy a mihelyest a pénzügyi helyzet kedvezőbb alakulása folytán a lombard kölcsön által lekötött értékpapirok értékesitése a társaság nagyobbmérvü károsodása nélkül eszközölhető, a papirok, az 1 db. jelzáloghitelbanki nyereménykölcsönkötvény kivételével, eladassanak, a lombard kölcsön törlesztessék, és a fenmaradó összeg a fennálló nyomdatartozás törlesztésére fordittassék. A számvizsgáló bizottság jelentésében foglalt többi inditványokhoz az ig. választmány hozzájárult, a pénztárnok által bemutatott jegyzék alapján a behajthatatlanoknak bizonyult tagdijakat törölte és az illető tagok törlését a társasági tagok sorából elrendelte, a számvizsgáló bizottságnak pedig buzgó és fáradságos munkájáért köszönetet szavazott.
A társaság 1909. évi költségvetését a számvizsgáló bizottság előterjesztése alapján az igazgató-választmány a következőkép állapitja meg:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetési előirányzata az 1909. évre.

Bevétel.

1.	Pénztári maradvány 1908-ról	101 kor.	90 fill.
2.	Értékpapírok kamatai (28,800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%)	1160 kor.	– fill.
3.	3600 kor. be nem fizetett alapitvány után 5%	180 kor.	– fill.
4.	Tagdíjakból:
	a) pártoló tagok után 2000 K	5100 kor.	– fill.
	b) évdíjak után 3100 K.
5.	A társulati kiadványok eladásából:
	a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből	42 kor.	– fill.
	b) egyéb kiadványokból	250 kor.	– fill.
6.	Alapítvány-befizetés	600 kor.	– fill.
7.	Postai költségekből megtérülés	10 kor.	– fill.
8.	Rendkivüli bevétel	20 kor.	– fill.
	Összesen	7463 kor.	90 fill.

Kiadás.

1.	Személyi járandóságok (titkár 600 korona, jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 kor.	– fill.
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdíjai:
	a) 24 iv irói díja, ivenként 48 kor. 1152 kor.;
	b) szerkesztés ivenként 10 kor., 240 kor.	1392 kor.	– fill.
3.	Nyomdai költségek (1908/1. füzet maradéka, 365 k., 3. és 4. füz., 1909/1. füz. és egyéb nyomtatások)	2250 kor.	– fill.
4.	Szinnyomatok készítése	600 kor.	– fill.
5.	Metszetek, rajzok készítése	300 kor.	– fill.
6.	Irodai átalány	120 kor.	– fill.
7.	Társulati szolga díjazása	120 kor.	– fill.
8.	Ujévi ajándékok, tagdijbeszedési költségek, stb.	250 kor.	– fill.
9.	Lombard-kölcsön után kamatok és költségek	190 kor.	– fill.
10.	Alapitvány-tőkésítés	600 kor.	– fill.
11.	Rendkívüli kiadás	20 kor.	– fill.
	Összesen	7442 kor.	– fill.
	Bevétel	7463 kor.	90 fill.
	Kidás	7442 kor.	– fill.
	Előirányzott maradvány	21 kor.	90 fill.

Ezután Tóth Árpád társ. pénztárnok terjesztette elő jelentését a pénztár állapotáról, mely szerint az ülés napjáig befolyt 2070 kor. 50 fillér, kiadatott 925 kor. 34 fillér, egyenleg 1145 kor. 16 fillér. – Vagyonállás összes vagyonban 36,830 kora 16 fillér, teherben 4464 kor. 93 fillér, tiszta vagyon 32,365 kor. 23 fillér.
A jegyzőkönyv hitelesitésére elnök Soós Elemér és Nagy Géza igazgató-választmányi tagokat kérte fel és ezzel az ülést bezárta.

SZAKIRODALOM.

A topporci és görgői Görgey nemzetség történetéből. – Irta Görgey Albert 1908.

(Nyomatott a «Szepesi Lapok nyomdavállalat müintézetében Iglón. – Negyedrét 144 lap. Kapható a szerzőnél Toporczon.
Tudományos szempontból az volna kivánatos, vajha lehetőleg minden régibb családunk alaposan kidolgozott monografiával dicsekedhetne és ezért minden erre vonatkozó törekvést csak örömmel üdvözölhetünk. Természetes, hogy az ilyen családi monografiák összeállitására első sorban az illető családok tagjai hivatvák és úgy látszik, a Görgey-család tagjaiban is élénken él ez a tudat. Hiszen csak nem régiben jelent meg Görgey Istvántól «A Görgey-nemzetség története» (Századok 1904. évf. 25–46., 136–161. lap) czimü magvas értekezés. Legujabban pedig Görgey Albert külön könyv alakjában adta ki a fentebbi czimen családja multjának ismertetését, a mely annak első ősétől, az 1050–1130. között élt és Szászországból beköltözött Arnoldtól a legujabb időkig terjed. Maga a család leszármazásának ismertetése 60 lapot foglal el, mig a 61–144. lapokat okiratok és egyéb mellékletek töltik ki. Mind a két rész összeállitása nagy szorgalomra, ügybuzgalomra és tárgyszeretetre vall. Éppen ezért a legnagyobb mértékben sajnálhatjuk, hogy az előadás formáját olyan botlások zavarják, a miket kellő körültekintéssel igen könnyen ki lehetett volna kerülni. Igy csak nagyjában emlitjük a következőket: Szerző a csaléd történetét nem izről-izre tárgyalja, hanem nemzedékek szerint, a mi azután természetesen kuszálttá teszi az egész előadást; a felsorolt adatok forrását többnyire nem emliti fel, holott a hitelességnek ez a legfőbb támasza; nem ad egy összefüggő és áttekinthető nemzedékrendet (leszármazási táblát) és igy a legnagyobb figyelem mellett sem képes az olvasó magának áttekintést szerezni és végre legnagyobb botlásának tekinthető, hogy a függelékben közölt okleveleket nem eredetében, hanem magyar forditásban közli és egynél sem jelöli, hogy hol van az oklevél eredetije. XIII. századbeli oklevelet ilyen dolgozatban feltétlenül eredeti latin szövegben kellett volna bemutatni, legfeljebb mellékesen lehetett volna a magyar fordítást csatolni!
Nagy Iván annak idején igen rövid szöveggel csupán a család leszármazását közölte 11 táblán és megjegyezte, hogy sajnos azt mostanig lehozva nem kaphattam» (Magyarország családai IV. 437–445.). Kár, hogy az általa közölt táblákon is igen kevés az évszám. Szerzőnk egyik feladata lett volna, hogy ezt mulasztást pótolja. De ő leszármazási táblát egyáltalán nem is csatolt könyvéhez és igy a nagy kiterjedésü Görgey-család leszármazásáról és vérségi összeköttetéséről ez a munka nem nyujt olyan közvetlen képet, a milyent egy ilyen könyv keretében méltán megkivánhatunk. Végre nem lehet emlités nélkül hagyni azt a körülményt, hogy néhol a szerzőt elragadja heve és komoly munkához nem méltó hangot is használ. Ez csakis annyiban menthető, mert szerző eredetileg nem szánta müvét a nyilvánosságnak és csak mások biztatására határozta erre el magát.
Szépen és érzékkel vannak megválogatva a könyv illusztrácziói, a melyek a család reliquiáit és épitészeti emlékeit mutatják be. Jól esne, ha ezeken kivül egy sikerültebb czimerképet és ismertetést, esetleg czimerlevelet és egy-két régebbi arczképet is láthatnánk a könyvben!
Mindent egybevetve, a kérdéses műben felhalmozott adatok kellő csoportositással és átigazitással igen sikerült monografiává volnának átgyurhatók és remélhetőleg szerző fog magában kedvet és erőt érezni arra, hogy családját egy ujabb kiadásban olyan monografiával ajándékozza meg, a milyen azt méltán meg is illeti.
Sárközy Imre.

Adatok az egri egyházmegye történelméhez. Az egri egyházmegyei irodalmi egyesület választmányának megbizásából szerkeszti Leskó József.

IV. kötet, Eger, 1908, érseki Iyczeumi nyomda 551 lap, ára 7 korona.
Az egri egyházirodalmi iskola kiadványainak immár a IV. kötete fekszik előttünk. A szerkesztő szakitott elődei eljárásmódjával, nem füzetekben adta a megelőző három kötet folytatását, hanem egyszerre jelentette meg a vaskos kötetet. Nagyjából négy részre oszlanak a forrásmunka számba jövő közlemények bevezetésként a szerkesztő a részletes történeti kutatás feladatainak azon szempontjaival foglalkozik, a melyeket a történetiróknak az egri egyházmegye multjának felkutatásával figyelembe kell venniök. Még temérdek e téren a tennivaló, a plébániák, iskolák történetéből és a püspökök életrajzaiból igen kevés látott napvilágot, az egyházmegye területén volt szerzetesházakról alig tudunk valamit; ilyen körülmények közt bizony sajnosan nélkülözzük az előző kötetek rövid történeti összefoglalásait egyes plébániák multjáról. Valóban olyan nagy volna a közönyösség e kérdések iránt az egyházmegye papjaiban, a hogy a szerkesztő irja?
A mű második részében a Memoria Dignitatum cz. kézirat szerzőjének, Nováky József kanonoknak életével, az 1819 körül irt kézirat létrejövésének körülményeivel foglalkozik (19–4o. l.).
Némileg megszakitva az anyag folytonosságát, közbeszurva ezután az egri káptalan keletkezése, birtokviszonyai és XIII. és XIV. századi történetének vázlatos ismertetésével foglalkozik (40–53. l.).
Ezen betoldást követi a kötet harmadik, egyszersmind főrésze, Nováky kéziratának szószerinti közlése (55–265. l.).
A «Memoria Dignitatum» elejee az egyházmegye 1804 előtti beosztását adja. Leskó e részhez elég bő bevezetést csatolt, a melyben szól az egyes kérdésekről keletkezett történetirodalmi vitákról is. (Volt-e Szerencs vármegye, zempléni főesperesség, stb. Kandra és Balássy közt.)
Valami nagy tartalmi értéke a kéziratnak ma már nincsen. Ha valaki csupán a kiadott forrásmüvekre támaszkodva állitaná össze az egri egyházmegye püspökeinek, kanonokjainak és más egyházi hivatalt betöltő egyéneinek névsorát, a Nováky-féle lajstromnál jóval részletesebbet nyerne. A jegyzéknek ilyenféle kibővitése nagyban emelte volna a közlemény irodalmi szinvonalát, az általa használt forrásművek kimeritő megjelölése pedig tartalmát tették volna becsesebbé. Nováky 1216–1699-ig irta össze az egyházmegyében élt dignitariusokat. 1241-ig pedig csak Katapán püspököt ismeri 1216 és 1217-ből, (holott már 1198-ban az volt), Kilét prépostot 1219-ból, mint püspököt 1225-től, azonkivül 1224-ben Tamás, 1231-ben pedig Paskál prépostot. Pedig a káptalanról jóval részletesebb képet nyerhetünk már ebből az időből az 1234. és 1238-ik évekből. A későbbi időben természetesen még nagyobb bőséggel állanak adatok a kutató rendelkezésére, mig a Nováky-félék csak 1330 körül bővülnek ki jobban. A szerző által a közleményekhez adott pótlék nagyon kevés, a XIII. századhoz pl. csak a fenti két év adatait sorolja fel (88. l.); a XIV. századi részhez is csak a vatikáni okirattárban megjelent tizedjegyzék adatait csatolja (113–135. l.), noha ezen korbeli oklevél-kiadásaink elég szép számmal vannak. Derekas munkát végzett mégis az ujabb korbeli altaristák, kisprépostok névsorának és az egyházmegye területén volt apátságok irodalmának összeállitásával (265. l.). Alig hiszem, hogy Bunyitay értékes munkáját (Ismeretlen apátságok, Esztergom, 1880) nem tévedésből hagyta ki a sorozatból.
A munka negyedik része «Adatok Telekesy István egri püspök korához» czimen az 1700–1716 közti időből közöl száznál több okiratot, többnyire az érseki levéltárból, Hevenesy kézirataiból. De közülök több már nyomtatásban is megjelent a Bartakovich-féle Emlékkönyvben, Thaly Archivum Rákoczianum jában stb. Forrásmunkának lévén a könyv szánva, épen nem helyeselhetjük, hogy pld. a Történelmi Tárból átvett olasz szövegü okiratokat magyarra forditva közli a szerkesztő. Az okiratok érdekes tartalmuknál fogva méltán számithatnak mindenki figyelmére, a ki a kurucz kor története iránt érdeklődik (267–519. l.). Telekesy 1700 február 18-án a primáshoz irt levelében például bőven leirja egyházmegyéje szomoru állapotát, egyenként sorolva fel a lelki igazgatása alá tartozó községeket.
Az egyházmegyére vonatkozó adatok ezen negyedik kötetének különös becset kölcsönöz a káptalan hat pecsétváltozatának közlése. Sajátságos ugyanis, hogy éppen ez a káptalan, a melynek Kilét kanczellár prépost idejében jóformán a legfejlettebb oklevél-formuláriumai vannak, eljárása az oklevelek kiadásánál igen szabatos, főleg a XIII. század második felében, késgőb pecséteiben annál kevésbbé ragaszkodik annak az eredeti formájához, úgy hogy az eddig ismert hat, illetve nyolcz pecsét egyike se hasonlit a másikhoz.
Megérdemelné ez a kérdés, hogy oklevéltani szempontból is bővebben foglalkozzék valaki vele.
Ez alkalommal röviden mégis felemlitendőnek vélem, hogy:
1. A káptalan tatárjárás előtti pecséte ismeretes, egyik a káptalan 1234-ik évi oklevelén az országos levéltárban, a másik egy 1238-ik évi oklevélen a Zichy-család levéltárában.
2. A tatárjárás utáni első pecsétetközli a szerző a 78. l.
3. A «Post plagam» feliratu pecsétet 1280-ban véseti a káptalan (a szerző 1411-ik évnél közli 135. l.)._{A káptalan által kiadott oklevelek záradékában csak ezen évben olvasható először; az 1275. évi okl. (Wenzel, XII. 159. l.) 1285-ből való (Karácsonyi).}*
4. A káptalan uj kispecsétjét – mert kétségtelen, hogy előbb is volt neki – 1424-ben látom az okleveleken S. MINUS CAPITLI SANCTI JOHAIS AGRIEN AD CAS (causas) felirással. Rajta az üdvözitő képe szétterjesztett karokkal, ellenpecséttel. Ettől merőben eltér a szerző által az 1511-ik évnél (167. l.) közölt kis pecsét, a melyet – úgy vélem – Nováky hibás rajza után adott. Ezen pecsétrajzot a káptalan oklevelein sehol se láttam.
5.1526-ban ujabb nagy pecsétet véset a káptalan (170. l.)
6. 1597-ben nagy és kis pecsétje változik (55. és 188. l.)
7. 1699 körül megint uj nagy pecsétet látunk az okleveleken.
Ime milyen érdekes tárgy a további kutatásra! Az 1522-ben elhunyt Hám Achatius nikomediai püspök és Hypolit egri püspök helytartójának sirfelirata, a melyet Nováky a káptalan által 1802-ben állitott siremlékről rajzolt le, se nem hű, se nem művészi, felesleges volt közölni.
Nagy hiányát éreztem a mű átolvasásánál a név- és tárgymutatónak, miként a megelőző köteteknél is. A forrásmunka használhatóságát ez mindenesetre növelné. Ajánlom az egri egyházmegye történetével foglalkozó irók, vagy az iránt érdeklődők figyelmébe.
B. Sz. L.

Museumskunde

Zeitschrift fűr Verwaltung und Technik öffentliche und privater Sammlungen. Herausgegeben von Karl Koetschau. Berlin, 1908.
E nagyfontosságu folyóirat mult évi folyamában Stephan Kekule von Stradonitz tollából egy érdekes czikk jelent meg, mely a heraldika fontosságát a műtörténeti kutatás terén tárgyalja. A czikk czime «Die Wappenkunde an den Museen als Hilfsmittel kunstgeschichtlicher Forschung». Szerzője, kinek neve a heraldikai szakkörökben nagyon jó hangzásu, behatóan fejtegeti, hogy a műemlékek meghatározásánál mily fontos szerepet játszik a heraldika és mennyire nélkülözhetetlen a heraldikában való jártasság mindazoknak, kik mütörténettel foglalkoznak. Ismeretes, hogy műtárgyakon mily gyakran találkozunk czimerekkel, melyek alkalmazása különböző czélból történhetik, vagy egyidejüleg történt alkalmazásuk, vagy közvetlenül az illető tárgy elkészülte után, vagy jóval későbbi időben. Utóbbi esetben a czimer alkalmazása mindig a tulajdonjog feltüntetésére szolgált, ez esetben tehát csak annyiban fontos, hogy az egyes műtárgyak tulajdonosáról nyujt felvilágositást. A többi esetekben többféle kombináczió lehetséges, a czimer lehet első sorban az illető művész czimere, továbbá az első tulajdonos czimere és pedig kétféle értelemben véve ezt, t. i. vagy a megrendelőé, vagy pedig azé, kinek az illető tárgy ajándékoztatott. Függ továbbá a czimer alkalmazása a czéltól is, melyre az illető tárgy készült. Igy pl. valamely arczképre alkalmazott czimer az illető egyén családi czimerét jelképezi. A műtárgyakon található czimerek meghatározásánál tehát mindig tekintetbe veendő, vajjon a czimer a művészszel, a megrendelővel vagy az első tulajdonossal áll-e összefüggésben, valamint vizsgálat tárgyává teendő az is, vajjon a czél, melyet az illető tárgy szolgál, összeköttetésbe hozható-e a czimerrel vagy sem? Ép igy fontos szerepet játszik a czimerek száma is, igy pl. a 4, 8, 16, 32 stb. czimer rendesen ősi, nemesi próbára mutat, a genealógiai leszármazás feltüntetésére szolgál. Hogy mily fontos szerepet játszik a heraldika műtárgyak meghatározásánál, azt Kekule több csattanós példával bizonyitja, igy pl. a tournaii muzeumban őrzött vörös bársony diszpaláston látható czimeralakokból, egy a berlini Frigyes császár-muzeumban őrzött képen látható czimer alapján a tulajdonos kiléte teljes pontossággal megállapitható, a ki nem más, mint Guillaume Fillastre tournaii püspök, az aranygyapjas-rend kanczellárja Merész Károly idejében. Különösen részletesen szól a szerző a családi, házassági czimerek meghatározásánál követendő eljárásról. E czimerek fontosságát legjobban bizonyitja az, hogy a flórenczi Uffizi képtárban őrzött Dürer Albert atyját ábrázoló képen található czimerek alapján sikerült csak Dürer anyjának nevét és kilétét megállapitani.
Fejtegetéseit Kekule azzal végzi, hogy műtörténettel foglalkozók, muzeumi alkalmazottak a heraldika ismeretét nem nélkülözhetik. A czimerek fontosságát szem előtt tartva Kekule több pontban foglalja össze fejtegetéseit, melyeket a múzeumi katalogusok és leltárak készitésénél szem előtt kiván tartani. Ezek szerint minden egyes műtárgyon látható czimer a heraldikai terminologia segitségével pontosan leirandó. Minden egyes czimer a lehetőség határain belül meghatározandó, mely családé, sőt ha lehet, a család melyik tagjáé. Ha valamely tárgyon több czimer fordul elő, azoknak egymáshozi viszonya is meghatározandó. A czimerek leirása és meghatározása a gyüjtemény egész állagára terjedjen ki, az összes czimerekről külön jegyzék készitendő, mely a nyilvánosság részére is hozzáférhetővé tétessék.
Hogy miként lehet a czimerek alapján valamely műtárgy keletkezésének idejét meghatározni, arra Kekule szembeszökő példát hoz fel, az aranygyapjasrend főheroldjának nyaklánczát, az ú. n. «Potence»-t, a mely 52 zománczolt czimerpajzsból áll és a mely Bécsben őriztetik. Leirását már az «Adler» 1883-iki évkönyve adta. A czimerek alapján megállapitható, hogy a nyakláncz 1516 és 1519 között készült.
Felhivjuk olvasóink figyelmét még egy körülményre. A czimerek meghatározásánál a czimeralakokból kell kiindulnunk. E czélra Renesse: «Dictionnaire des figures heraldiques» cz. munkája jő első sorban tekintetbe. Kekule még két ily munkára hivja fel a figyelmet, mindkettő a berlini «Herold» könyvtárában. Az egyik a Dielitzsch-féle czimergyüjtemény, mely a czimeralakok szerint rendezve tünteti fel a czimereket, a másik az egyesület a «Wappenbilderlexikon» kéziratgyüjteménye, a mely 1884-ben keletkezett és azóta folyton kiegészül. Felhivja továbbá a figyelmet Báró Ledebur Henrik vezérőrnagy (Berlin-Charlottenburg) gyürügyüjteményére, mely szintén czimeralakok szerint van rendezve, s a melynek tulajdonosa hozzáintézett kérdésekre szivesen ad felvilágositást.
–y

Kérelem a «Turul» olvasóihoz.

Báró Pilar A. livlandi tartományi marsall, családja nemzedékrendjének kiegészitése czéljából adatokat keres családjának azon tagjairól, kik Magyarországon laktak vagy tartózkodtak, valamint ezeknek leányági utódairól is. A Pilar-család czimere kékben zöld dombon pelikán. Esetleges felvilágositások Ghyczy Pál ig. vál. taghoz (Puszta Csendes u. p. Nagy-Lapás) intézendők.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1908-ben.

ALAPSZABÁLYOK.

I. A társaság neve és czélja.
1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság». – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.
3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal; b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak; c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmez, jóhitelű értékpapírosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdijat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7 §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői.
8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és üléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli üléseket is hirdetni. A rendkívüli ülések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az üléseken és gyűléseken eladói tisztet végez, a határozatokat végrehajtja, a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az üléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkivüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátralékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.
17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számat hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való ülés meg előző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmanyi ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi ülésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi ülést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi űléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden ülésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden ülésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi üléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. § A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a Magyar Heraldikai és Genealogiai Tarsaság – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.
27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi ülést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az ülések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány ülésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az ülésekre eljárni; az ügyek vitelében az üléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az üléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bíralatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetne részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társasának a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. § Hogy a választmány űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb husz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.
33. §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A Folyóirat irányát, ívszámát és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot bíz meg az igazgató választmány.
38. § A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.
39. §. A társaság vagyonát képezik a 3. § és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyeben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. § A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia- vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.
43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alakszabályok változtatása.
44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügymimszteriumhoz terjesztendők fel jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.
45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügymmiszteriumhoz felterjesztendők.
47 §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul függesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.
IGAZGATÓSÁG.
I. Elnökség és tisztviselők.
TISZTELETBELI ELNÖK
Gróf ANDRÁSSY DÉNES.
Megválasztatott 1907 deczember 12-én.
ELNÖK:
(Üresedésben.)
MÁSODELNÖKÖK:
Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
Harmadizben megválasztatott 1908 deczember 14-én.
CSOMA JÓZSEF.
Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
TITKÁR:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Megválasztatott 1908 november 26-án.
JEGYZŐ:
Dr. SZABÓ LÁSZLÓ.
Megválasztatott 1908 november 26-án.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐJE:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Megválasztatott 1908 február 27-én.
II. Igazgató választmány.
Gróf Andrássy Géza. Megválaszatott 1906 november 29-én.
Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
5 Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
10 Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
15 Dr. Dőry Ferencz. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Fejérpataky László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Horváth Sándor. Megválasztatott 1908 november 26-án.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
25 Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30
. Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
30 Ifj. Kubinyi Miklós. Megválasztatott 1903. november 26-án.
Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Géza. Megválasztatott 1905 deczember 14-én.
35 Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. M.egválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27 én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
45 Dr. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Dr. Szabó László. Megválasztatott 1908 november 26-án.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
50 Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
55 Dr.Thaly Kálmán. Megválasztatatt 1885 april 30-án.
Dr. Tóth Szabó Pál. Megválasztatott 1908 november 26-án.
Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr.Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr.gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
60 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 apral 30-án.
Levelező tagok.
Benkó Imre. Megválasztatott 1908 november 25-én.
Királydaróczy Daróczy Zoltán. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Rugonfalvi Kiss István. Megválasztatott 1906. november 29-én.
Magyary Kossa Sámuel. Megválasztatott 1904 november 24-én.
10 Sárközy Imre. Megválasztatott 1904 november 24-én.
A TÁRSASÁG TAGJAI.
a) Alapító tagok.
I. 500 forintos alapítványnyal:
Gróf Andrássy Dénes. Krasznahorkaváralja.
† Gróf Andrássy Manó.
† Gróf Batthyány Géza. Budapest.
† Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
5 Báró Prónay Dezső. Budapest.
Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
10 Gróf Bánffy György. Budapest.
† Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
15 Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
20 Báró Inkey Imre. Budapest.
Ipolyi Arnold.
Gróf Károlyi Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
† Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
25 † Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
† Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
30 † Báró Nyáry Béla. Pozsony.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Körmöczbánya.
Szerémi hg Odescalchi Gyuláné sz. gr. Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
35 Báró Révay Gyula. Budapest.
Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
Szemere Miklós. Budapest.
† Gróf Sztáray Antal.
40 † Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
45 Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Báró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
50 Bay Ilona. Debreczen.
† Beöthy Ákos. Budapest.
† Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
55 Budapest székesfőváros könyvtára. Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
60 † Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Magyar-Egres.
Komlóssy Arthur. Debreczen.
† Gróf Kuún Géza. Maros-Németi. u. p. Déva.
65 Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
† Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
† Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
70 † Ormós Zsigmond.
† Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
Pór Antal. Esztergom.
Báró Radvánszky Kálmán. Sajó-Kaza.
75 Sopron vármegye közönsége.
Szépművészeti Múzeum. Budapest.
Szilassy Aladár. Budapest.
† Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
80 Tisza Kálmánné, sz. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
Báró Waldbott Bassenheim Frigyes. Tolcsva.
Gróf Zichy N. János. Budapest.
b) Pártoló és évdíjas tagok.
(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja- Ujhely.
Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
5 *Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
Antal János. Budapest.
Dr. Áldásy Antal. Budapest.
10 Baán Elemér. Selmeczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
Dr. Baghy Béla. Kengyel.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Balogh Tihamér. Puszta-Szent-Kozma, u. p. Berettyó-Ujfalu.
15 Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
Baranski Emil László. Pozsony.
Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
20 Dr. Bán Ágoston. Budapest.
*Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Puszta-Szárazbeö, u. p. Átány.
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
25 *Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Géza. Homok, u. p.Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Benkb Imre. Nagy-Kőrös.
30 Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
*Berczik Árpád. Budapest.
Berseny Béla. Arad.
Berwalszky Kálmán. Igló.
Berzeviczy Béla. Ipolyság.
35 Bessenyei Ferencz. Budapest.
Bessenyei Ferenczné. Budapest.
Beszterczebányai városi múzeum.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
Bevilaqua Béla. Budapest.
40 *Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
Ifj. Bobula János. Budapest.
Dr. Boldizsár Kálmán. Debreczen.
Dr. Boncz Ödön. Budapest.
45 Boronkay Jenő. Köbölkut.
Dr. Borovszky Samu. Budapest.
Borsay Jenő. Báthmonostor.
Borsodmiskolczi közművelődési és muzeumegyesület. Miskolcz.
Bosnyák László. Kaposvár.
50 Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
*Botka Béla. Bánlak.
Bouly de Lesdain, Louis. Dunkerque.
*Bronts Viktor. Susa.
Veskóczi Budaházy Béla. Nyiregyháza.
55 Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Felsőpulyai Bük Géza. Magyar-Valkó.
Dr. Cholnoky Jenő. Kolozsvár.
60 Csanády Béla. Kraszna.
Csatay Gyula. Pozsony.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Gróf Csáky Vidor. Szepes-Görgő.
65 Dr. Csánki Dezső. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
Csernovics Diodor. Arad.
Csizmadia János. Késmárk.
*Báró Csollich Géza. Budapest.
70 *Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Dr. Czobor Alfréd. Kassa.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
75 Debreczen város könyvtára.
Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
80 Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dévai főreáliskola.
Dr. Dézsi Lajos. Kolozsvár.
85 Doby István. Rózsahegy.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujhely.
Dr. Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Érmihályfalva.
Dudás Gyula. Budapest.
90 *Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
95 Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Eble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
*Fáy István. Serke, u. p. Feled.
*Fáy László. Budapest.
100 Dr.Fejérpataky Kálmán. Budapest.
*Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
Fest Lajos. Epejes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
105 Dr. Fialka Gusztáv. Budapest.
Fiáth István. Nagyhantos.
Gróf Forgách László. Mándok.
Forgon Mihály. Budapest.
Báró Forster Gyula. Budapest.
110 Dr. Förster Jenő. Löcse.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
Frater Zoltánné. Császlócz, u. p. Ungvár.
Freyseysen Virgil. Sopron.
Fuhrmann Andor. Csacza.
115 *Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
Dr. Gábor Gyula. Budapest.
Gálos Rezső. Szárosajta. u. p. Nagybocson.
Dr. Gárdonyi Albert. Budapest.
120 Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
Dr. Goszthony Mihály. Bárdi-Bükk.
125 Gömörmegyei múzeum. Rimaszombat.
Graenzenstein Béla. Budapest.
Gyarmathy Sándor. Budapest.
Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Gyömörey Vincze. Ukk.
130 Báró Győrffy Samu. Budapest.
Győrvárosi könyvtár.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
*Hajós József. Budapest.
135 Halász Bálint. Budapest.
Hanny Gábor. Pécs.
Hanny Tódor. Kismarton.
Harmos István. Sopron.
Hattyúfy Dezső. Székesfejérvár.
140 Haus- Hof-, u. Staatsarchiv. Wien.
Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz., Kassa.
Ifj. Hellebronth Kálmán. Budapest.
Dr. Herczeg Mihály. Budapest.
145 Hertelendy László. Medgyes.
Hevesvármegye közönsége. Eger.
Hodinka Antal. Pozsony.
Horthy István. Bécs.
Horváth Emil. Budapest.
150 Horváth Sándor. Budapest.
Huszár Dezső. Duna-Adony.
Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nagy-Váth.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
155 *Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
*Ivády Tihamér. Budapest.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Dr. Iványi Béla. Budapest.
Jakubovich Emil. Budapest.
160 Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
Jankovics József Mihály. Munkács.
Jédlicska Pál. Nagyszombat.
Jeszenszky Alajos. Nyitra.
*Jeszenszky Imre. Gödre.
165 Jeszenszky Lajos. Csejthe.
Jékey Zoltán. Géberjén, u. p. Győrtelek.
*Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Junkovich Gyula. Samobor.
Kalocsai érseki könyvtár.
170 Kammerer Ernő. Budapest.
Karakas Károly. Nagyvárad.
Dr. Karácsonyi János. Budpeest.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Dr. Kardos Samu. Debreczen.
175 Kassai Múzeum. Kassa.
*Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Budapest.
Kállay Ubul. Nagy-Kálló.
180 Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Kecskeméti kaszinó.
*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
*Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
Kemény Lajos. Kassa.
185 *Kölcsei Kende Péter. Budaháza.
Kenessey László. Székesfejérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Budapest.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Hédervár.
190 Kilián Frigyes. Budapest.
Baczkamadárási Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy László. Budapest.
Dr. Kiss Emil. Kaposvár.
Kiss Emil Károly. Baltavár.
195 Kiss István. Győr.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
*Kollányi Ferencz. Budapest.
Kolosy Béla. Debreczen.
Kolosy István. Budapest.
200 Dr. Komáromy András. Budapest.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Dr. Koós Jenő. Budapest.
Korizmics Antal. Alexandria.
Dr. Kormos Béla. Budapest.
205 *Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
Lovag Kotz József. Arad.
Kováts László. Budapest.
Dr. Kovács-Sebestyén Gyula. Kaposvár.
Kőszeghy Antal. Budapest.
210 Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
Krahl Ernő. Bécs.
Ifj. Kubiny Miklós. Árva-Váralja.
Dr. Küffer Béla. Budapest.
215 Kürthy Lajos. Budapest.
Láng Mihály. Budapest.
Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
Leövey Sándor. Budapest.
220 Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Losonczy István. Miskolcz.
*Magyary - Kossa Sámuel. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
Makkay József. Nagyvárad.
225 Malatinszky György. Budapest.
Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
Marsovszky Izor. Budapest.
Dr. Mauks Ernő. Pozsony.
Máriássy Ödön. Márkusfalava.
230 Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
*Meszleny Bencze. Velencze.
Dr. Mérey Béla. Trencsén.
Mészáros Dániel. Nagy-Szénás.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
235 Miskolczy Imre. Vőnöczk.
Miskolezy Jenő. Debreczen.
*Bocsári Mocsáry István. Budapest.
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest.
240 Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas; u. p. Böős.
Sz. Nagy Lajos. Budapest
Dr. Borzovai Nagy Ottó. Szolnok.
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
245 Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Hátszeg.
Nedeczky Tibor. Budapest.
250 *Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Grácz.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
255 Orczy Zoltán. Budapest.
Orosz Ernő. Eger.
Orosz György. Nyiregyháza.
*Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
260 Országos levéltár. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Budapest.
Ostffy Miklós, Ostffy-Asszonyfa.
Osváth Lajos. Nagyvárad.
Lovai Óváry Lipót. Budapest.
265 *Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
*Pálffy Imre. Budapest.
*Gróf Pálffy Sándor. Marchegg.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
270 *Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
Peőcz Elek. Budapest.
Pérchy Zoltán. Jászkisér.
Peszeki Ferencz. Nagyvárad.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Mármarossziget.
275 Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Marmarossziget.
Péchy György. Bécs.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
Gróf Pongrácz Frigyes. Pozsony.
280 Gróf Pongrácz Jenő. Bashalom.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
285 Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky Gyula. Budapest.
Puky József. Tömör.
Radócza János. Budapest.
*Báró Radvánszky Géza. Saljó-Kaza.
290 *Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Báró Ragályi-Balassa Ferencz. Ragály.
Lublóvári Raisz Aladár. Budapest.
Rakovszky Endre. Kassa.
295 Rakovszky György. Budapest.
Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
Relkovič Néda. Budapest.
*Reviczky Ambró. Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
300 Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
Dr. Réthy László. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
305 Rudnay Béla.
Sarlay Sámuel. Budapest.
Sárközy Aurél. Peterd.
Sárközy Imre. Nagy-Bajom.
Schiller Bódog. Budapest.
310 Sebestyén József. Kolozsvár.
Kissolymosi Simó Ferencz. Budapest.
Simonffy Imre. Debreczen.
Simonyi Béla. Aranyos-Maróth
Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p Nemsova.
315 *Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
Somogymegyei Könyvtár. Kaposvár.
Soproni kaszinó-egyesület.
320 Sóvári Soós Elemér. Budapest.
Sörös Pongrácz. Pannonhalma.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Dr. Sussieh Károly. Karán-Sebes
Szabadkai közs. főgimnázium.
325 *Nemestóthi Szabó Béla. Budapest
Dr. Bártfai Szabó László. Budapest.
*Bessenyői Szabó Mihály. Úny.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
330 *Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
*özv.Gróf Szápáry Gyuláné. Taskony.
Szegedi Somogyi könyvtár.
335 Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
340 *Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt.-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Szentmihályi Dezső. Andorháza u. p. Pacsa.
345 Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz
Gróf Széchényi Sándorné. Nagy-Dorogh.
Gróf Széchenyi Viktor. Sárpentele.
Széky Péter. Tisza-Igar.
350 Széll Farkas. Budapest.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
Idősb Szinnyei József. Budapest
Szinnyei Merse Jenő. Budapest.
355 Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Alvincz.
Szőke Endre. Kiskúnfélegyháza
Szőllőssy Kálmán. Nagybecskerek.
*Sztankovánszky János. Kajdacs.
360 Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
Tabódy Tibor. Ungvár.
Tagányi Károly. Budapest.
*Takács Ferenc. Duka.
Tallián Andor. Kaposvár.
365 *Széki gróf Teleki József. Tetétlen via Solt.
Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
Temesvári állami főgymnasium.
370 Terray István. Rimaszombat.
Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Thaly István. Budapest.
Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
Dr. Timon Ákos. Budapest.
375 *Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
Dr. Tóth-Szabó Pál. Budapest.
380 Török Sándor. Ipolyság.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
*Ugron István. Varsó.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
Újhelyi Hugó. Nagybánya.
385 Ujj György. Hejcze.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
Uray Gyula. Budapest.
*Dr. Gróf Üchtritz - Amadé Emil. Budapest.
Dr. Vargha Zoltán. Budapest.
390 Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasvármegyei kultur - egyesület. Szombathely.
*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadás
Várnay Ernő. Ujvidék.
395 Városy Gyula. Kalocsa.
Vende Aladár. Budapest.
Veress Endre. Kolozsvár.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
Viczián Antal. Budapest.
400 *Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Dr. Vincze Aurél. Csacza.
Virter Ferencz. Budapest.
Visolyi Ákos. Alsó-Pél, u. p. Kölesd.
Vojth Gergely. Deés.
405 Dr. Wass Miklós. Kaposvár.
Báró Weissenbach Iván. Kaposvár.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
*Báró Wodianer Albert. Budapest.
Závody Albin. Rózsahegy.
410 *Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Gróf Zichy Tivadar. Budapest.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Pécs.
Dr. Zubriczky József. Budapest.
415 Zsilinszky Mihály. Budapest.
Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.
Az alapító tagok száma

(1000 koronás alapitványnyal élő 3, elhunyt 4, = 7 –

400 koronás alapitványnyal élő 22, elhunyt 15, = 37 –

200 koronás alapitványnyal élő 26, elhunyt 12, = 38) 82

A pártoló tagok száma 97

Az évdijas tagok száma 320

Az összes tagok száma 499
1908. év folyamán elhaltak:
Évdijas és pártoló tagok:
Doby Antal.
Kégl György.
*Gróf Laszberg Rudolf.
Dr.Schönherr Gyula.
*Tahy István.

1909-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

TITKÁR.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMIX.

49PECSÉTTANI APRÓSÁGOK.

(Tiz pecsétképpel.)

Opuli László herczeg, Magyarország nádorispánja életrajzával foglalkozom. Munka közben pecsétjei is előkerülnek, még pedig szép számmal. Ugy tetszik, László herczeg örömét lelte a szép pecsétekben és gondja volt, hogy neki is legyenek szép pecsétjei. Egyébiránt szüksége is volt különböző pecsétekre méltóságainak változó sokféleségéhez képest. Volt ő Opul herczege, Magyarország nádorispánja, vieluni herczeg, Oroszország fejedelme, Kujávia, Dobrzyn, Jägerndorf és sok más birtok ura, mihez képest külön-külön hiteles pecséteket kellett használnia.
Eleddig vagy kilencz pecsétjét ismerem, de azt vélem, ez még nem mind. Egyelőre azonban ennyi elég lesz, hogy tisztelt barátom, a szerkesztő ösztönzésének engedve, Pecséttani Apróságaim jelen, negyedik sorozatában egybefoglaljam.
Az opuli herczegek a lengyel fejedelmektől, a Piasztoktól származván, természetes, hogy azok czimerével, a kiterjesztett szárnyu, vagyis repülő sassal, melynek hol koronás, hol korona nélkül szükölködő feje egyszer jobbra, másszor balra néz, éltek.
Idzikovszki Ferencz megirta Opul városa történetét,_{Geschichte der Stadt Oppeln. (Oppeln, 1863. 8-r. XV. és 388. lap.)}* melyben a város és társas káptalana pecsétjeit, összesen tizennégyet, közli. A legrégibb czimert egy XIII. századbeli denáron látjuk s ez is a piaszt sas. Az Opul városi pecsétek kivétel nélkül egy fél sas s egy fél kereszt összetételei_{Igy találom ezt följegyezve a Cod. dipl. Silesiae, I., 46. lapján is: Das Siegel zeigt rechts den halben Adler, links das halbe Kreutz. Umschrift: S. Novum Minus Civitatis Opoliensis.}*: a sas a Piasztoktól ered, a keresztet állitólag a Kelemen püspöktől (1005–1025) kapott keresztpartikula végett fogadták el, ugyanezért a főtemplom és társas káptalana is a szent keresztről czimezte magát.
Idzikovszki szerint szine e czimereknek kék alapon arany, úgy a kereszté, mint a sasé. Az opuli herczegek czimere ellenben kék mezőben szürke (természetes szinü) sas; így irja ezt Dlugoss, állitván, hogy VI. Orbán pápa Kropidlo János opuli herczeget és szepesi prépostot főleg azért nevezte ki Poznan (Posen) püspökének, minthogy az opuli herczegek az övéhez hasonló czimert használnak, t. i. kék mezőben szürke sast._{Hist. Polon. Krakói, 1876. kiadás III. k. 402. lap: eo maxime promotus, quod duces Opolienses pari guo et ipse, glauca videlicet aquita in campo coelestino uterentur pro insigni.}*
Az általunk közlendő pecsétek közül korra a legrégibb azon zöld viaszba nyomott kis pecsét, mely a magyar nemzeti Múzeum törzsanyagában, Damas, 1367. januárius 15, keletü oklevélen függ. Ugyanezen pecsét meg van az országos levéltárban is Dl. 5678. jelzettel. E pecséttel megerősitett oklevél kelte: datum in ciuitate Kwnsberg, 1368. augusztus 10. Kiadta e pecsétet az országos levéltár a dipl. osztályában őrzött pecsétek Mutatójában (III. tábla. 10. szám), de a fölvétel oly hiányosan sikerült, hogy a mondott két példány kombinácziójából kellett elkészittetnünk a mellékelt pecsétrajzot, mert csak később értesültünk, hogy a cs. és kir. udvari, házi és állami levéltárban még két ily pecsét található (Rep. XII.), az egyik Prága, 1366. márczius. 25., a másik Boroszló, 1372. márczius 15. kelettel.
A pecsét körkerek, 3,1 milliméter átmérőjü.
A pecsétmezőben zárt sisak a tarkónál fölkanyarodó rövid sisakfoszlánynyal. A sisakból kinövő, kiterjesztett szárnyu, jobbranéző sas hátterét legyező-alaku, félkörnél terjedelmesebb sisakdisz képezi. A sisak mellett nefelejcsszerü virágszálak diszitik a pecsétmezőt. Körirata:

Sigillum Ladislai Ducis Opoliensis.

Ezen pecsétjét László herczeg még nádorsága előtt (nádorrá 1367. május 1-e körül nevezte ki a király) használta, használta azonban nádor korában is; úgy látszik, már Magyarországban készült, minthogy a pecsétnyomón nem Wladislawnak, minek kezdetben Nagy Lajos király is hitta, hanem Ladislausnak iratik.
Nem érdektelen a levelek tartalmát ismernünk, melyeket Opuli László herczeg e pecsétje alatt kiadott.
Ezek: Prága, 1366. márczius 25. Wladislaus opuli herczeg bemutatja IV. Károly császárnak Nagy Lajos király és özvegy Erzsébet anyakirálynő Visegrádon, 1365. deczember 20. és 1366. februárius 27-én kelt megbizó leveleit arra nézve, hogy Nagy Lajos öcscse, István ur Erzsébet leányát a császár fiának, Venczel cseh királynak feleségül eljegyezze. (Kiadta Fejér, CD. IX/III., 535.)
Damas (ma Ipoly-Damásd), 1367. januárius 15 László opuli herczeg és Móricfia Simon (de genere Pok) bizonyitják, hogy Nagy Lajos király gyürüs pecsétjével ellátott levele értelmében Fraknói Lőrinc fia Német Miklós mesternek Asszonyfalvi Oslfia János mester részére Móriczhidán 1367 ujév napján huszönöt márkát – márkáját tiz pensával számitva – kellett volna fizetnie, de a mondott napon az emlitett Német Miklós mester se maga nem jött, se mást nem küldött a pénzzel. (Papiron, hátán a pecséttel; kiadatlan.)
Kwnsberg,_{Ma: Königsberg, Ujbánya.}* 1368. augusztus 10. Opuli László herczeg, nádorispán bizonyitja, hogy Jakab germanu, abbatis, frater videlicet domini Nicolai (Keszei?) condam archiepiscopi Strigoniensis ecclesie előtte megjelent és a kezén levő Oszkó nevü birtokot s egyéb birtokait, valamint az azokra vonatkozó leveleket merő szeretetből átadta Erzsébet asszonynak, sorori sue patrueli, consorti Nikus comitis de Kwnsberg és fiaiknak. (Kiadatlan.)
Boroszló, 1372. márczius 15 Opuli és Veluni László herczeg, Magyarország nádorispánja fogadja IV. Károly császárnak mint cseh királynak, hogy Bunzlau vidékén, Sziléziában fekvő birtokait jelenlegi határaik közt meghagyja. (Kiadatlan.)
* * *
Nádori hivatalos pecsétet hármat ismerünk eddigelé és úgy látszik, több aligha fog előkerülni. Ezek egyike a kisebb, másika a nagyobb pecsét. Mindkettő körkerek; az elsőnek átmérője –, a másiké – milliméter, középen az opuli, immár koronás, repülő, egyszer jobbra, másszor balra néző sas gyöngyfüzér közt ábrázolva.
A kisebbik körirata:
= Sigillum Minus Ladislai Ducis Opulie._{Legelőbb figyelmessé lettem e pecsétre tisztelt emlékü Páur Iván közleményéből. (Hazai Okmánytár, IV., 209.) Meg van az országos levéltárban kétszer: 1372. Dl. 6018., 6045; a Nemzeti Múzeumlevéltárában is többször, a honnét úgy a kisebb, mint a nagyobb pecsét rajzai vétettek.}*

A nagyobbiké:
azaz Ladislaus Dux Opuliensis, Palatinus, Hungarie, Judex Comonarum.
Ezen pecsétek a nádor hiteles kiadványain elég sürün előfordulnak.
A harmadik, többnyire privilegiális levelek megerősitésére használt szintén körkerek lovaspecsét átmérője 75 milliméter; kétsoros körirata pedig így szólt:

= Ladislaus, Dei Gracia Dux Opulie, Palatinus Et Iudex Comanorum Regni Hungarie.

Ezen pecsét rajza nem éppen ismeretlen. Megjelent az országos levéltár Mutatójában (IV. tábla, 13.), innét került Nagy Lajos czimü könyvem 449 lapjára és a nemzet története millennáris kiadásába (III. kötet, 300 lap). – Nem tudom, az eredeti volt-e hiányos, vagy a reprodukczió fogyatékos, de a kép sehogy sem elégített ki és azon voltam, hogy László herczeg e szép pecsétjének jobb rajzához juthassak. Csánki Dezső országos levéltárnok és Jakubovich Emil nemzeti muzemi gyakornok tisztelt barátaim szivesen fáradtak a körül, hogy mentül jobb lenyomatot kapjak róla. Az országos levéltárban 1369:D1. 5787; 1370:D1. 5896; 1371:D1. 5964; 1372: Dl. 6001. években és számok alatt található e pecsét, de nem mindegyiken vehetők ki szabatosan ábrázolatai: a lovas sisakján kiterjesztett szárnyu, bal felé néző sas, mely a ló takaróján és a czimerpajzsban ismétlődik.
A Nemzeti Múreum törzsanyagában őrzött, 1369. február 28-án Visegrádon kelt oklevélről is kaptam egy meglehetősen ép és tiszta nyomásu pecsétmást föszlenyomatban.
A pannonhalmi rendi levéltárban egy Visegrádon, 1367. október 9-én kelt, kártyára irt oklevelen ugyanezen, szépen konzervált, 70 milliméteres pecsét függ selyem fonadékon. Leirása a pecsét közepén a herczeg vágtató lovon ülő alakja, jobbjában kivont karddal; sisakjának oromdisze kiterjesztett szárnyu sas, ugyanez van a herczegnek kantárát tartó balkarján, a lova szügyén és farán levő pajzsokon. De teljesen ez sem ép.
Elvégre a mit a távolban kerestem, itthon, az esztergomi főkáptalan hiteles levéltárában (capsa 18, fasc. 5. nr. 10.) találtam meg a legépebb lenyomatot, melynek rajzát bemutatni van szerencsém.
Privilegiális okiratában László Isten kedvező kegyelméből opuli herczeg, Magyarország nádora és a kunok birája bizonyitja, hogy nemes és tudós (litteratus) Kürti Miklós mester a kezénél levő Kürt és Besenyő nevü birtokai felét Leukus édes testvérének, Gergelyfia Miklós, Jánosfia Miklós, Istvánfia János unokatestvérének (consobrinis) és Istvánfia János vérrokonának ajándékozta, megtartván magának e birtokok másik felét olyképpen, hogy ha egyenes örökösök nélkül halna meg, ezen félbirtokok is a föntebbiekre szálljanak. (De dato Visegrád, 1371. januárius 27-én.)
Volt László herczegnek egy másik, nagyobb, 87 milliméter átmérőjü, szintén körkerek, lovaspecsétje, melyet azon alkalomból készittethetett, midőn Nagy Lajos király őt 1370. november 17-én, lengyel királylyá történt megkoronáztatásakor az ujonnan alkotott vieluni hűbéres herczegséggel megadományozta a lengyel korona békés elnyerése körül szerzett érdemei jutalmául. Állott pedig e herczegség az opuli herczegségnek a Wartha felső folyása által meghatárolt szomszédságában, melyhez tartozának Wielun, Boleslaviec, Brzeznica, Krzepice, Olsztyn és Bololice nevü erősségek._{E hajdani herczegség a mai porosz kalisi kerületben fekszik.}*
A barnássárga viaszba nyomott pecsét négy körszelvényből kombinált, kis keresztekkel és virággatyakkal ékitett keretben, illetve mezőben bal felé vágtató lovas alaknak tünteti föl a magas nyeregben ülő, teljesen vértezett herczeget. Fején zárt sisak, melynek félköralaku, legyezőforma, kilencz pávatollal ékes disze áttöri az emlitett kombinált keretet, belenyúlván a köriratba. A félköralaku sisakdisz négy czimermezőt mutat; az első és negyedik mezőn a piaszt sas az opuli herczegséget jelzi, a második és harmadik mezőn az osztott pajzs – úgy vélem – a wieluni herczegség uj czimere. Jobbjában a herczeg egyenes kardot tart; mögötte a hűség jeléül egy kis kutyuka a nyeregre kapaszkodik. A lovon hosszu uszálya, lebegő teritő, melyben úgy elül, a ló szügye és marja táján, valamint a ló farán a jobbra néző, kiterjesztett szárnyu opuli sas alakja, fölváltva látható az általam wieluninak vélelmezett czimerpajzszsal. Körirata a jelzett kereten kivül, megszakitva a ló mancsai és uszálya által, a következő:

vagyis Ladislaus dei gracia dux et dominus opoliensis et welunensis et cetera.
A német oklevél, melyről e pecsét pergament szalagról függ, 1387 április 17-én «zu Perne» kelt, a bécsi cs. és kir. házi, udvari és állami levéltárban (Rep. XII.) őriztetik és ki van adva Fejérnél, Cod. dipl. X/I, 392. Van e pecsét hátsó lapján ellenpecsét is, melyet utóbb még érinteni fogunk. Ellenben már itt meg kell jegyeznünk, miszerint valószinünek tartjuk, hogy ezen leirt lovaspecséthez két pecsétnyomó, typarion készült, melyek, kevésben ugyan, eltérnek egymástól. Az eltérés abban áll, hogy a kard, melyet a herczeg jobbjában tart, e másik pecsétnyomón lánczon van megerősitve mellvértjéhez, valaminthogy a herczegnek még egy fegyvere, a bicellas, gyilok ugyancsak mellvértjéről lánczon lóg. Eltérés mutatkozik abban is, hogy a lóteritőn több opuli és wieluni czimer szemlélhető._{V. ö. Vossberg 1. műve 32. lap, 19. tábla.}* De nem lehetetlen az sem, hogy a mi rajzunk eredetije nem annyira kinyomott, mint az volt, melyek mását Vossberg vétette.

Fölöttébb érdekes Opuli László herczeg, szintén 87 milliméter átméröjü fejedelmi pecsétje 1373-ból, midőn Nagy Lajos király neki adta hűbérül Oroszországot a Magyarországon birt jószágai ellenértékeül és reá bizta kormányát. E pecsét piros és zöld selyemsodraton függ fészke sárga viasz. Leirása a következő: Négy féliv és négy derékszög által képzett, a külső galyakkal diszitett mezőben egyszerü párnázott széken trónol László herczeg bajuszosan, szakállasan, testhez feszülő öltözetben, panyókára vetett mentében; fejét magas karimáju kún süveg födi, mely alól fürtjei lelógnak; jobbjában vállát érintő egyenes kardot tart; bal keze czombja mellett az ülés párnáján nyugszik. Mellette két háromszögü pajzs látható: a bal pajzsot jobbra ágaskodó oroszlán, Oroszország czimere, a jobb pajzsot a Piasztok sasa, Opul czimere disziti. Legendája minuskulákban:

szögletekben négylevelü rózsákkal, belül virág; magarul: László Isten kegyelméből opuli és veluni herczeg és Oroszország ura és örököse.
Nem lehet kétség a felől, hogy e pecsétkép magát a herczeget ábrázolja, a miért azt, ha nem is az eredetiről, adnunk kellett.

* * *

Brünnben, 1370. április derekán fényes társaság gyült össze. Ott valának együtt az összes császári, cseh és magyar királyi családok együtt válogatott főpapjaikkal és főuraikkal egyetemben a végett, hogy IV. Károly császár Zsigmond fia és Lajos magyar király Mária leánya közt kötendő házasságra nézve tisztába jöjjenek, hisz a pápa már megadta hozzá a fölmentést. Mint az akkortájt divatban volt, a főurak is kezességet vállaltak uralkodóikért. A cseh urak kezeslevele ugyan nincs meg, az a magyar királyi levéltárral együtt valószinüleg elveszett; ellenben Magyar- és Lengyelország főméltóságai, köztük László, opuli herczegnek 1375. április 14-én kelt levele megvan. Hét pecsét függ róla és természetesen László herczeg körkerek, tizenkét milliméter átmérőjü pecsétje is, zöld viaszba nyomva. Nyilván gyürü-pecsét, melynek mezejében domboroldalu, háromszögpajzs függőlegesen áll.

A pajzsban jobbra ágaskodó oroszlán, Oroszország czimere látható, miből joggal következtethetjük, hogy e pecsét László herczeg oroszországi helytartó korában és alighanem Krakóban készült. Minuskulás körirata igy szól:

azaz Sigillum Ladislai ducis Opoliensis etc.

* * *

A Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae czimü, gondosan összeállitott oklevéltár XI. kötete 511. lapján Opuli László herczegnek Jägerndorfban, 1390. február 28-án kelt német oklevele foglaltatik, melyben ő maga «Wir Ladisla von gotes gnaden herczog zu Opul, zu Wielun, zur Cuija, zu Dobrin » megismeri, hogy Jodok morva markolábnak Jägerndorf városát és uradalmát 11,200 hatvanad prágai garasért eladta.
Minthogy pedig a herczeg e levele a bécsi cs. és kir. házi, udvari és állami levéltárban (Rep. XII.) föltalálható, tisztelt barátom, dr. Károlyi Árpád, a nevezett levéltár aligazgatója, megbecsülhetetlen szivességével legott lerajzoltatta, számomra, illetve a Turul részére.
E pecsét nem egészen ismeretlen a Turul olvasói előtt. Varjú Elemér jeles tudósunk egy gypsz lenyomatról, melyet ugyancsak Károlyi Árpád osztálytanácsos ur küldött 1896-ban a millennáris kiállitáshoz, ismertette azt a Turul XIV. évfolyama 149. lapján és a hozzá tartozó tábla VI. száma alatt kevésbbé sikerült mását adta, a miről ő természetesen nem tehet, hogy a kép nem sikerült. A mit róla ir, ennyi: «Különös László oppelni herczeg pecsétje. A mezőn hatkarélyu keretben a tulajdonos (?) dombormű mellképe van; a köriratot megszakitja a négy czimerpajzs, a herczeg czimerével.»
Azt hiszszük, hogy e közlemény mellett is szolgálatot teszünk a pecséttannal foglalkozóknak, elsősorban Varju Elemér tisztelt barátunknak, ha a mondott pecsét szép rajzát képben és irásban közöljük.
A pecsét fészke világosbarna viasz; mezeje sötétbarna; a körkerek pecsétmező átmérője 38 milliméter; pergamen-szalagról függ. A pecsétmező közepét hat egyenlő körszalagból képzett keret foglalja el, melyen belül ovál-keretben, erős kidomborodással pufók, galléros nyakon nyugvó, kurtára nyirt haju gyermekfő nyugszik. E gyermekfő alighanem antik gemma kinyomata. A körszelvényekből álló keretet kivülről, keresztalakban, fölül, alul, jobbról és balról egyegy kis pajzs szakitja meg, melyek közül a felső, az egyfejü, jobbra néző kiterjesztett szárnyu sas Opul czimerét ábrázolja; az alsó: két egybekötött vadászkürt Jägerndorf czimere; jobbról koronás koronából kinövő, szakállas királyfő, Dobrzyn czimere; balról: fél fehér sas, fél fekete oroszlán háttal egymáshoz támaszkodva, Kujávia czimere.

A pecsét körirata, mely a pecsétmezőt szegélyzi, de a négy kispajzs által meg van szakitva, barátminuskulákkal a következő:

azaz (Sigillum) Ladislai dei gracia Opoliensis, Weluniensis (et) Dobrinensis (ducis).
Minthogy e pecsét körirata a dobrzyni herczegséget is emliti László herczeg czimei közt, melyet Nagy Lajos király 1377-ben csereképen adott neki Oroszországért: e czimer a mondott év előtt nem készülhetett.
Ugyanezen typarionnal nyomott pecsét függ az 1385. julius 28-án kelt oklevélről is. A különbség e két pecsét közt csak az, hogy az 1385-i oklevélen függő pecsétnél a pecsét mezejében kétféle szinü viaszt alkalmaztak; t. i. a pecsétmező talaja sárga viasz, de a négy pajzs, a gyermekfej s az azt körülfogó körszelvényes keret, mint kiemelkedő részek zöld viaszba nyomattak. Ezen szinkülönbség az 1390-i pecsétnél nem konstatálható, mert annak barna viaszát nagyon megsötétitette az idő.

Itt jegyzem meg, hogy a «zu Perne» 1387 április 17-én kelt oklevélről függő nagyobb lovaspecsét hátsó lapján ellenpecsétül ugyanezen, gyermekfejes pecsét látható.
Vossberg ismer még egy ilyen gyermekfővel ékitett, szintén 38 milliméter átmérőjü körkerek pecsétet, melynek köriratában azonban csak három kis pajzs nyert alkalmazást: fölül az opuli sassal, balról az orosz oroszlánnal, jobbról Jägerndorf vadászkürtjeivel. Legendája minuskulákban:

= Ladislaus dux Opoliensis, dominus Russie et Weluniensis.
Minthogy e köriratban még Oroszország urának czimezi magát Lásztó herczeg, kétségtelen, hogy e pecsét nyomója az előbbinek előtte, vagyis 1377 előtt készült.

* * *

Jó magyar szokás szerint ráadásul még egy pecséttel van szerencsém szolgálni, mely ugyan László opuli herczeggel legfölebb névrokoni összefüggésben van, de szülővárosomnak, Esztergom érseki vizi városnak, melyhez Esztergom vára, a hol voltaképen születtem, tartozik, úgy tetszik, legrégibb pecsétje. Találtam pedig e pecsétet az esztergomi főkáptalan házi levéltárában (53. fiók, 3. nyaláb, 13. szám).

A hártyára, melyről piros és zöld szinü selyemsodraton a szóban forgó pecsét függ, 1474. deczember 6-i kelettel a következő tartalmu latin oklevelet irták dicséretes gonddal: Mi Kezthewlczy Kelemen, Esztergom uj városa birája, meg Halal Ambrus, Pinther Lukács, Pispek Benedek és Sütő (pistor) Mihály, ugyanezen város esküttjei, valamint a többi polgárok jelen levelünk rendén adjuk tudtára mindeneknek, kiket illet, hogy a tisztességes asszonyok: Borbála, a körültekintett (circumspectus) Cser Péter Esztergom királyi városi polgár felesége; Dorottya, nemes Béli Péter hites társa és Zsófia, a szintén körültekintett Földes János királyi városi polgár élete párja, mindhármójok néhai Baznay János mester, egykoron ezen Esztergom-Ujváros lakosa leányai előttünk személyesen megjelenvén és a felelősséget a következőkre nézve öszszes fiaik, leányaik és mindennemü atyjokfia nevében magukra vállalván, a következő vallomást tették: miszerint ők, a nevezett asszonyok házokat, mely ezen Esztergom-Ujvárosnak a Dunához vezető közén egyrészről özvegy Pontyos Imréné háza szomszédságában fekszik, elülről pedig a város házával szomszédos, a mely házban tudniillik a mondott János mester, a mig élt, lakott, elhunytával pedig ugyanezen asszony leányaira, köztudomás szerint örökségül átszármazott, mindennemü hasznával, épületekkel és tartozékaikkal egyetemben tiszteletes Ambrus urnak, az esztergom-várbeli szent István első vértanuról nevezett egyház prépostjának, bizonyos, általuk kézhez vett összegen eladták sat.
A körkerek, 52 milliméter átmérőjü pecsét hatkarélyos virágokkal kárpitozott, közepén szent Lászlónak párnáról vagy felhőből kiemelkedő térdszobrát tünteti föl. A szent fejét kereszttel diszitett háromszirmu nyilt korona, testét palástos bő ruha födi; jobbjában hadi szekerczéjét, baljában az ország almáját tartja, melybe mankós kereszt van eresztve. Körirata:

azaz: Sigillum nove civitatis Strigoniensis.
Tudni való, hogy e váralját Telegdi Csanád, 1330-tól 1349-ig esztergomi érsek alapitotta valószinüleg német telepesekkel, a miért akkor Németvárosnak nevezték. Mint látjuk, a XV. században Újvárosnak hitták megmagyarosodott polgárai. A török időben hadi czélokra szolgált e falakkal keritett város, aztán érseki viziváros volt a neve. Napjainkban Esztergom szabad királyi várossal egyesült. Ma templomának védőszentje Loyolai szent Ignácz, de a XV. században szent László király vala, kinek utóbb fölhagyott szentegyházát plebános-lakká alakitották át. E körülmény magyarázza meg, miért diszítette Esztergom-Ujváros pecsétjét szent László képe.
PÓR ANTAL.

A BORZOVAI NAGY CSALÁD.

(Egy czimerképpel.)

A Borzovai Nagy család eredetére, illetőleg legrégibb multjára vonatkozólag két forrás áll rendelkezésünkre. Ezen források egyike: családi hagyomány, másika azon bár csekély, de hiteles adat, melyet Fe˙érkeöv˙ István nádori helytartónak 1592-ben kiadott beiktató parancsa tartalmaz, mely beiktató parancs szerint Nagy István, a Borzovai Nagy család első ismert őse, többekkel együtt Borzova helység egész birtokába uj adományozás czimén bevezetendő.
E két közvetlen forrás, valamint egyéb közvetett s az illető helyeken idézendő források alapján, megkisérlem a Borzovai Nagy család történetének előadását akként, hogy ezen munka első részében ismertetem a család eredetét s az 1592. évet megelőző multját, kapcsolatban az ország azon vidékének s a régi birtokviszonyoknak vázlatos ismertetésével, hol Borzova, a Borzovai Nagy család ősi birtoka fekszik; a második részben pedig közlöm a család multjára vonatkozó emlékeket az 1592. évtől kezdődőleg s ismertetem a leszármazást az előbb emlitett első ismert őstől: Nagy Istvántól.
I.
Borzova (ma Nemesborzova) kisközség Szatmár vármegyében Nagykárolytól északkeletre a Szamos és a Tur folyók között fekszik. Észak felől Mánd, keletről Vámosoroszi, délről Kis- és Nagyszekeres és Zsarolyán, nyugatról Penyige községek határolják.
A kisközség elnevezés nagyon ráillik erre a parányi fészekre, melynek határa alig 379 hold, lakosainak száma pedig, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint: 40 házban 146 lélek. Lakosai magyarok, egy pár kivétellel református vallásuak. Foglalkozásukra nézve földmivesek. Büszkeségük méltán az, hogy ez a csekély számu lakosság református anyaegyházat tart fenn csinos templommal, jó karban levő iskolával s elég jól fizetett lelkészszel.
A községnek s a környező vidéknek legrégibb multjáról édeskeveset szólhatunk. Ismeretes dolog, hogy az ország ezen vidékét, mely Szent István király korában az ország határain kivül eső praedium volt,_{Dr. Karácsonyi János: Hazánk Szent István korabeli határairól. Századok XXXV. évf. 1052. l.}* mocsarakkal, patakokkal tarkitott ősrengetegek fedték, mely őserdők zohonjaiba_{Zohon = az erdői legsürübb, legsötétebb, legárnyasabb része. Szatmár megyében általánosan ismert, használt szó.}* csak a XIII. században kezd bevilágitani a történelem.
Ekkor bontakozik ki a sötétségből egy pár lakott hely: Czégény, Cseke, mint a Szente-Mágócs nemzetség uradalmához tartozó birtokok,_{Dr. Karácsonyi János id. m. 1052. l.}* és Penyige, mely 1280-ban a Balog Semjén nemzetség tulajdona._{Dr. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I. k. 186. l.}* A XIV. század már valamivel bővebb adatokat nyujt, amennyiben ekkor a Szente Mágócs nemzetségbeliek megosztoznak azon az uradalmon, mely Czégénytől Csekéig terjedt. Ezen osztozkodás 1345-ben történt a következőképen:
«János, Jakab és András» (Dénes fiai) «kapták: Kölcse, Csécse, Cseke az azzal határos, de már eltünt Petlend és Orbánd, továbbá Ököritó, Mácsa (ma puszta Óköritó mellett), Ete Tyukod falvakat» (e három utóbbi birtok a Szamos balpartján fekszik) «és Kápolnás Szekeresnek Mánd felé eső részét. Ellenben Mihályéi és Miklóséi lettek: Istvándi, Kórod, Kömörő és Milota falvak. Őseik nyugvóhelye: Czégénymonostora, közös jószág maradt»._{U. o. III. k. 70. l.}* Birtokaik voltak még ezen vidéken a Gut Keled és Káta nemzetségbelieknek is; igy Ricsét (akkor Receh) a Káta nemzetségbeli Ábrahám_{U. o. II. k. 315. l.}* Ponith gróf fia kapja V. Istvántól,_{Szirmay: Szatmármegye II. k. 251., 252. l.}* Csaholcz s talán Vámosoroszi a Gut Keledek birtoka._{U. o. II. k. 249. l.}*
A Szente-Mágócs, Balog-Semjén, Káta és Gut-Keled nemzetségbeliek most elősorolt birtokai között, egy kis szigetként tünik fel az a földterület, melyen a XIV. században Zsarolyán és Szekeres már mint helységek szerepelnek, a mely területen később még Mánd és Borzova települt. Akaratlanul felmerül itt az a kérdés, hogy az emlitett helységek a hozzájuk tartozó földekkel együtt csakugyan egy összefüggő jószágtestet képeztek-e s ha igen, ezen jószágtest mely nemzetség birtoka volt?
Maga az a körülmény, hogy forrásaink szerint ezen helységek közül az 1345. évet megelőző időkben, Zsarolyán, Mánd s talán az akkor települőben lévő Borzova egyátalában nem, sőt az 1300-as években Kápolnás- (Kis-) Szekeres sem tartozott a fentebb elősorolt nemzetségek birtokához: azt a sejtelmet ébreszti, hogy ezen helységek a hozzájuk tartozó földekkel együtt, egy összefüggő jószágtestet képeztek, egy nemzetség birtokában. Erre mutat továbbá. azon körülmény is, hogy ezen községek egy bokorban vannak, amennyiben Zsarolyánhoz Mánd és Borzova körülbelül 6 km., Borzova Mándhoz alig 2 km., Zsarolyánhoz Nagyszekeres 3 km., Nagyszekereshez Kis-, a régi Kápolnás-Szekeres 3 km., s ez Borzovához ugyancsak 3 km. távolságra fekszik. Sőt forrásaink egy Puszta-Mándról is beszélnek, mely Szirmay szerint,_{U. o. II. k. 243. l.}* Kis-Szekeres, Darnó, Borzova és Oroszi helységek között feküdt. Már most bizonyos, mert csak igy természetszerü, hogy Puszta-Mánd előbb volt lakott hely, mint a mai Mánd. Ez időben tehát mint Mándról, csak erről a Puszta-Mándról lehet szó. Igy aztán ha látjuk, hogy a régi Mánd jóval közelebb feküdt az előbb felsorolt falvakhoz mint a mai Mánd: méginkább szembeötlik e helységek s a hozzájuk tartozó földek összetartozandósága egy jószágtestben, mely hajdani összetartozás érzete, tudata különben, különösen Zsarolyán, Mánd és Borzova lakosai között, még ma is él. Ez az összetartozás tudata Szekerest illetőleg bizonyára csak azért veszhetett ki, mert ezen jószágtestből Szekeres (Kis-) került legkorábban idegen kézre.
Ha napjainktól visszafelé forgatjuk a történelem lapjait, olyan bizonyitékok birtokába jutunk, melyek valóra váltják abbeli sejtelmünket, hogy ezen helységek a hozzájuk tartozó földekkel együtt hajdan egy összefüggő jószágtestet képeztek. Önként kinálkozik itt bizonyitékul ezen helységek hajdani egyházi hovatartozandósága. S mit látunk? Azt, hogy Borzova egészen 1763-ig Mándnak leányegyháza s a reformáczió előtt, mely szintén Mándról hóditotta meg, Mánddal együtt alkot egy plébániát._{Kiss Kálmán: A szatmári református egyházmegye története. 378. l.}* Ős katholikus egyház a dr. Haas Mihály által szerkesztett Schematismus cleri szerint (154–155. l.)_{Idézi Kiss K. id. munkájában a 71. l.}* – legközelebb Szekeresen és Zsarolyánban volt s talán mondhatjuk, hogy Mánd és Borzova lakosai előbb a szekeresi s később, miután ezen helység e jószágtestből idegen kézre került, a bár távolabb eső, de ugyanazon nemzetségbeliek tulajdonát képező Zsarolyánhoz tartoztak.
Ezen egyházi összetartozáson kivül van még a világira nézve is egy igen fontos bizonyitékunk. Nevezetesen a XVI. században elágazott s ez időben természetesen már külön családi nevekkel biró ágak közül többen azon a czimen nyernek just úgyszólván mind a három birtokban (Zsarolyán, Mánd, Borzova), hogy úgy ők, mint őseik rég időktől fogva birják azt a birtokot, melyre az uj adomány szól. Igy 1590-ben Soldos Bálint és Miklós uj adománynyal Zsarolván és Sámely puszta birtokában erősittetnek meg,_{Szirmay: id. munka II. k. 218., 219. l.}* 1592-ben pedig Soldos Bálint (ki hihetőleg egy személy az 1590-ben Zsarolyánban megerősitett Bálinttal) Borzova birtokában erősittetik meg uj adomány mellett._{L. 61. oldal 2. jegyzet.}* 1590-ben Zsarolyánban és a Sámelypusztán Almásy Gáspár,_{Szirmay: id. m. 218., 219. l.}* 1582-ben Mándon Almásy Ádám,_{U. o. II. k. 243. l.}* 1592-ben Almásy János, néhai Almásy Ádám fia Borzován,_{Lásd 61. oldal 2. jegyzet.}* 1590-ben Nagy Gáspár Zsarolyánban és a Sámelypusztán,_{Szirmay id. m. II. k. 218., 219. l.}* 1592-ben Nagy István Borzován nyer adományt;_{Lásd 61. oldal 2. jegyzet. Hogy Nagy Gáspár és Nagy István vérszerinti atyafiak voltak, ezt a családi név azonosságán kivül még azon körülmény is valószinüvé teszi, hogy a Borzován még ma is birtokos Borzovai Nagy családbeliek azt beszélik, hogy nagyon régen egyik atyafink Zsarolyánban és a Sámelypusztán birtokot nyert, még pedig a királytól, mely birtokot még ma is meg tudnak mutatni. A birtok – mint mondják –, a kurucz világban még megvolt, de azt valamelyik ős elzálogositotta; kiváltani nem tudták s igy a család kezéből végkép kiment.}* illetőleg megerősittetik a birtokban a fentemlitett jogczimen.
Ez indokok azok, melyek azt a meggyőződést keltik bennem, hogy az emlitett községek a hozzájuk tartozó földekkel együtt egy összefüggő jószágtestet képeztek. Kérdés most, melyik nemzetség birtokában volt ezen jószágtest? Erre nézve forrásaink a következőket mondják:
«Kopasz Palatinus auctoritate Caroli Roberti, possessiones Zekeres et Sorolan Comitatus Zathmár C. Petro, filio Jurk, adiudicat»._{Fejér: Cod. Diplom. VIII. I. 252. l.}* Ezen okmányt Fejér az idézett helyen egész terjedelmében, Szirmay (id. m. I. k. 88. l.) és dr. Wertner_{Dr. Wertner: Magyar nemzetségek I. k. 251. és 252. l.}* kivonatosan közli. Miután a régi birtokviszonyokra nézve ez okmány ad legbővebb felvilágositást, azt dr. Wertner kivonatos forditásában szóról-szóra ideiktatom:
«...1307 (Fejérnél 1308) Jurk fia Péter előadja (Borsa nb.) Kopasz nádor előtt, hogy Ruphoim fia Sándor szatmármegyei Szekeres és Sorolán nevü birtokait elfoglalta, azt állitván, hogy az övéi. Sándor erre mondja, hogy e birtokokat G. K. nb. András fia Györgytől cserébe kapta. Az e felett kihallgatott György kivallja, hogy a váradi káptalan egyik oklevelének tanusága szerint a nevezett birtokokat Szente Mágocs nb. Máté fia Dénestől kapta. Dénes állitja, hogy rokonának, ugyanazon nembeli Etheus fia Mikov mester birtokaihoz tartoztak, mely állitását azzal bizonyitja, hogy Mikov a váradi káptalan tanusága szerint Kadarch nevü birtokát Chazary Márton fia Jánosnak Szekerés és Sorolanért adta. Ugyanazon János átadta annak idején Mikov kezébe a váradi káptalan egy okiratát, melyből kitűnik, hogy Makkabeus fiai Albert és Barnabás a nevezett káptalan előtt Chazary Márton fiai Benedek és Jánosnak 15 márkáért Szekerest és Sorolánt eladták. Ez okirat Milov után annak rokonára Dénesre szállt, de ez nem vállal szavatosságot annak tartalmáért: Jurk fia Péter mindezekre saját okiratait bemutatja, melyekből kiderül, hogy Jurk édes testvére Nymtii Makkabeus V. István és IV. László által a vitás birtokokat adományként kapta s hogy Péter fivére Ipoch az ellen tiltakozott, hogy Albert és Barnabás e birtokokat eladják és Chazáry Márton fia Benedek vagy mások megvegyék, maga Péter pedig Márton fia Jánost és Ethees fia Mikót annak eladásától illetőleg megvevésétől tilalmazta. Ezek alapján megnyeri Péter a pört.»
Ezen most idézett oklevél szerint tehát Szekeres és Zsarolyánnak, valamint a hozzájuk tartozó földeknek (sub antiquis metis), melyeken később Mánd és Borzova községek települtek első ismert birtokosa a Borsa nemzetségbeli Jurk fia Péter és illetőleg ennek testvére Nymti Makkabeus. Ezen most emlitett Borsák nemzedékrendje, részint az idézett oklevélből, részint a dr. Karácsonyi János_{Dr. Karácsonyi id. m. I. k. 268. l.}* és dr. Wertner Mór_{Dr. Wertner id. m. I. k. 125. l.}* által közlöttek alapján a következőkben állitható össze:

?; György; Szentpáti Rudolf; Péter; Jurk.; Makkabus, ki Szekerest és Zsarolyánt adományban kapja; Gyula; Tamás; Miklós; Albert; Barnabás; István 1295-ben él; Ipoch; Péter 1308-ban él, pernyertes

A Borsa nemzetség e helyen való szereplésének emlékét különben nemcsak a most idézett oklevél örizte meg, hanem szerény nézetem szerint megőrizte azt a Borsa nemzetségbeliek régi birtokán a XV. században feltünő Borzovának, a Borzovai Nagy család ősi fészkének, valamint az 1592. évben már férfiágon kihalt Borzovay család neve is. Vegyük csak szemügyre ezen község nevét, melyről Kiss Kálmán (id. m. 377. l.) a következőket mondja: «Borzova hajdan erdőség közepén feküdt, melyben borzok tanyáztak s nevét is – Borzodva, aztán Borzova – hihetőleg innen vehette».
Ezen okoskodásból készséggel elfogadok anynyit, hogy a község neve az «odu» , «odv», «odva» szónak hozzáragasztásából keletkezett, de azt, hogy a fő, az alapszó «borz» lett volna, alig hiszem s hajlandóbb vagyok a község nevének származtatását akként megkoczkáztatni, hogy Borsa odva volt az első elnevezés s ebből származott idők folytán a Borzova helység s a Borzovay családnév. Hajlandóbb vagyok ezt annyival is inkább hinni, mert mint a fentebbiekben kimutatni megkiséreltem, ez a birtok a Borsa nemzetségbelieké volt s még azért is, mert Vályi szerint,_{Vályi András: Magyarország leirása,. Buda 1796. 254. l.}* 1796-ban Borzovát Borzsának is hivták, a Borzsa név pedig első tekintetre is sokkal közelebb áll a Borsa szóhoz, mint a borz szóhoz._{V. ö. dr. Karácsonyi János érdekes fejtegetéseivel a «Genus Brucsa»-ról. Turul VI. k. 133–135 l.}*
Szükségesnek tartom itt megindokolni még azt is, hogy miért fogadom el Kiss Kálmán azon okoskodását, hogy az általam «Borsá»-nak tartott főszóhoz az «odv,» «odva» szó ragasztatott. Erre nézve maga Kiss Kálmán adja meg a helyes feleletet, de más vonatkozásban.
Emlitettük, hogy Borzova erdőség között, «erdőség közepén» feküdt «s az ellenség szemei elől lehetőleg rejtve s védve volt, patkóalakra lévén épitve, kijárása csak az északkeleti végén levő hidon volt, mig a környező sánczárokba, melynek nyomai még most is látszanak, a Nóborda pataka bele volt vezetve»,_{Kiss Kálmán id. m. 378. lap. – Érdekes, hogy Heves vármegyében Tiszaszőllősön is van egy patak, melyet «Nóborda» patakának neveznek, mely mint a még ma is látható nyomok mutatják, a községet körülfogta s védelmi szempontokból áshatták. – Jásznagykunszolnok vármegyében, Tiszaszőllőshöz közel, Abádszalók községben is van egy hasonló, s nevére is hasonló patak, ez azonban nem «Nóborda» hanem «Lóborda» pataka. Valószinü, hogy a patak folyása a lóborda görbe alakjához lévén hasonlatos, nevét is innen vehette s idők folytán a «lóbordából» nóborda: «Nóborda» lett.}* Kiss Kálmán ezen most idézett leirásából világos, hogy ez a parányi fészek védett, búvóhely lehetett, melyre nagyon is ráillik az «odu», «odv», «odva», szerény nézetem szerint első birtokosáról: a «Borsa odva» elnevezés.
Talán sokáig is időztem a régi birtokviszonyok vázolásánál, de ezekkel hosszasabban kellett foglalkoznom azért, mert a Szamos és a Tur folyók közötti terület azon részének birtokviszonyait, mely területen Szekeres és Zsarolyán s a később települt Mánd és Borzova feküsznek iróink eddig apróbb részleteiben nem ismertették.
Dr. Karácsonyi János többször idézett munkájában (Magyar nemzetségek)_{L. o I. k. 268. l. L. még a Borsákról és Barsákról szóló vitát a Turul VI., VII, IX., X. évfolyamaiban.}* nem szól ezen terület birtokviszonyairól, nem mintha kikerülte volna figyelmét, hanem azért, mert a Borsák azon ágával, melyből a Kopasz nádor előtt 1308-ban Szekeres és Zsarolyán birtokáért lefolytatott perből nyertesként kikerült Jurk fia Péter származott, részletesen, ezen ág birtokainak feltüntetésével, nem foglalkozik. Szerény nézetem szerint azonban Bagossy Bertalan és ifj. Reiszig Ede, kik Szatmár vmegye monografiájában_{L. o. 413. s. k. és 566. s. k. lapokon.}* részletesebben irnak az itteni birtokviszonyokról, megemlékezhettek volna a Borsa nemzetségbeliek birtokairól is, mert mint az a fentebbiekből kitünik a Szamos és a Tur folyók között a XIII. és XIV. században, a Szente Mágócs, Gut Keled, Káta és Balog-Semjén nemzetség birtokai közepén a Borsa nemzetségbelieknek is volt egy összefüggő jószágtestet képezett elég tekintélyes birtokuk, mely birtok Szekeres Zsarolyán helységekből s azon földterületből állott, melyen Sámelypuszta s a később települt Mánd, illetőleg Puszta-Mánd és Borzova feküdt.
A Borsa nemzetség nevét először és utoljára 1308-ban halljuk emliteni ezen a vidéken, később nem; mintha teljesen kipusztultak volna innen! Hova lettek? Kihalt-e a Borsa nemzetség itt lakó ága, vagy a XIV. század derekán birtokuktól átvett családi néven feltünő s a Borsa nemzetség régi possessioinak egy részét kezükben tartó Sarollyáni, Sámé, Mándy családokban élt-e tovább? az források hiányában meg nem állapitható. Ezekből csak az következtethető, hogy a Borsa nemzetség birtoka feltünése után rövidesen már kevesbedik, szükül. Mint láttuk, Kápolnás-Szekeres egyrészén 1345-ben (l. 57. l.) már a Szente-Mágócs nemzetségbeliek osztoznak. Zsarolyánban és Szekeresen feltünik a Zekeres család, mely a Kaplyon nemzetséggel rokon._{L. Karácsonyi: Magyar nemzetiségek II. k. 296. l. Gróf Károlyi cs. O. T. II. k. 228. l. 1550-ben Kisszekeresen birtokos a Rozsályi Kun család is. L. Károlyi O. T. III. 256. l.}* A birtokok idegen kézre kerülésével természetesen együtt jár a nemzetség elszegényedése is. Önként felmerül itt az a kérdés, vajjon mi oka lehet a Borsa nemzetség ily hirtelen alig egy fél század alatt történt elszegényedésének?
Nagyon valószinünek látszik, hogy ez az elszegényedés összefüggésben van azzal a nagy csapással, mely a Borsáknak Erdélyben lakó ágát: Csonka László fiait, a Kopasz-féle lázadásban való részvétel miatt 1319-ben érte, mikor is mint hütleneket megfosztotta a király majdnem összes javaiktól s a nemzetség a lázadás leverése után ugyszólván földönfutóvá vált. Nem lehetetlen, hogy ott harczoltak a Szatmármegyében lakó Borsák is s a lázadás elfojtása után részint a királyi hatalomtól, részint a hatalmas Szente-Mágócs, Káta, Gut-Keled s Kaplyon nemzetségtől való féltükben azon, az ellenség szemeitől elrejtett, irtatlan erdőterületen huzhatták meg magukat, melyen 1436-ban Borzovát, mint Borzovay László birtokát feltünni látjuk._{Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza I. k. 472. l.}* Ez a természettől is védett hely volt az ezen vidéken lakó utolsó Borsák odva, honnan a község – mint emlitettem – nevét nyerhette s az a Borzova˙ Anna a Borsa nemzetség itt szerepelt ágának valószinüleg legutolsó ivadéka, ki 1592-ben, ősrégi birtoklás czimén többekkel együtt nádori adományt visz Borzovára. (Lásd 61. oldal 2. jegyzet.)
Mint emlitettük, Borzova 1436-ban tünik fel. E legelső adatunk is lakosainak szegénységét és elhagyatottságát juttatja eszünkbe. Ekkor történt ugyanis, hogy Borzovay László, Dénesnek fia, ki ekkor Borzovát birta, törvény elé hivatja Veronikát, Demjénnek feleségét, ki Kewlcsei Farkas fiának Jakabnak megbizásából jogtalanul elfoglalta Borzova helység fele részét._{Leleszi levéltár: Actor. ann. 1436. No. 6.}* Valószinü, hogy a foglalás az erősebb jogán történt s bizonyos, hogy a pert a Borzova˙ család nyerte meg, miután azt, hogy a Kölcseyeknek Borzován ez időtájt birtokuk lett volna, forrásaink nem emlitik, azt azonban igen, hogy a Borzova˙ családnak itt még 1592-ben is volt birtoka._{Szirmay: Szatmár m. II. k. 243. l.}*
Az 1476. évből is van egy sovány adatunk, mely szerint Borzova határai Puszta-Mánd felől megjárattak._{U. o.}* 1476-tól egész 1592-ig, tehát több mint száz évig semmit sem hallunk sem Borzováról sem birtokosairól. Az 1592. év azonban már bővebb adatokat nyújt. Ekkor kelt ugyanis az a beiktató parancs,_{Leleszi levéltár: Statutor. No. 7. Lit. T. fascic. l. Prot. Stat. 18. pag. 219 et subs. jelzésü oklevél.}* melyről jelen munka elején megemlékeztünk s melyet fontosságánál fogva a függelékben egész terjedelmében közre adunk. E beiktató parancs szerint Károlyi, másként borzovai Téglás István,_{Téglás István a jelenleg Abauj vármegyében lakó Borzovai Téglássy család őse. A család történetét megirta Csoma József: «Abauj vármegye nemes családai» cz. művében. L. o. 581. s. k. l. Valószinü, hogy az adománylevélben emlitett Téglás István egy személy azon Téglás Istvánnal, ki Károlyi Mihály tisztartója volt s talán ennek atyja vagy testvére az a Téglás Jakab, ki 1566-ban károlyi prćdikator volt s ki Károlyi János végrendeleténél mint tanu szerepel. Lásd Károlyi cs. O. T. III. k. 368. és 594. lapján. Megemlitendőnek tartom itt, hogy bár a Téglássy család körülbelül kétszáz évvel ezelőtt költözött el Borzováról, emléke itt maig is fennmaradt, a mennyiben azt a telket, hol a templomot felépitették, ma is «Téglás» portának nevezik.}* néhai nemes Dancz Erzsébet úrnő fia, továbbá: Judi Tamás, Hegedős János, Baku Miklós, Tarczali János, Soldos Bálint, Nagy István, Kalos István,_{Érdekes a család nevére vonatkozólag a Szirmai Kalos Bertalan levele. Lásd Turul XV. k. 36. és 37. l.}* Róka János, végül szánalomból és kegyeletből: Nagy Péterné született Mathe Anna, Hegedős Mihályné született Borzova˙ Anna, Literáti Péterné született Hegedős Borbála úrnők, valamint azok minden rokonai és örökösei és összes utódai Borzova helység egész birtokába uj adományozás czimén beiktatandók. A beiktatás, senki ellent nem mondván, ugyanazon évben, boldog Margit szűz ünnepét követő legközelebbi keddi napon (1592. jul. 14.) megtörténik._{A Statutor. No. 7. Lit. T. fascic. l. Prot. Stat. 18 pag. 219. et subs. jelzésű oklevél a leleszi konvent orsz. levéltárából.
«Omnibus Christi fidelibus, praesentibus pariter, et futuris, praesentium notiaiam habituris, Paulus. Zegede˙ episcopus Chanadiensis ac consiliarius scrmae caesar et regiae maiestatis, nec non praepositus et conventus ecclesiae sanetae Crucis de Lelez, salutem in omnium Salvatore. Ad universorum notitiam harum serie volumus pervenire. Quod nos literas reverendissimi in Christo patris et domini, Stephani Fe˙érkeöv˙, Dei et Apostolicae Sedis gratia episcopi ecclesiae Nitriensis, locique eiusdem perpetui, et comitatus Zaladiensis comitis, nec non sacratissimi principis et domini, domini Rudolphi secundi, Dei gratia electi Romanorum imperatoris semper augusti, ac Germaniae, Hungariae, Bohemiae etc. regin, archiducis Austriae, ducis Burgundiae etc. consiliarii, et per Hungariam locumtenentis etc. domini nostri colendissimi introductorias et statutorias pro parte nobilium: Stephani Literati Téglás de Karolj alias de Borzova; et Thomae Judi, aliorumque subscriptorum, clause confectas et emanatas, nobis favorabiliter sonantes et datas, honore et reverentia, quibus decuit, recepimus in haec verba: Stephanus Fe˙érkeöv˙ Dei et Apostolicae Sedis gratia episcopus ecclesiae Nitriensis, Iocique eiusdem perpetuus et comitatus Zaladiensis comes, nec non sacratissimi principis et domini domini Rudolphi secundi, Dei gratia electi Romanorum imperatoris nemper augusti, ac Germaniae, Hungariae, Bohemiae etc. regis, archiducis Ausriae, ducis Burgundiae etc. consiliarius, et per Hungariam locumtenens etc. Honorabilibus conventui ecclesiae S. Crucis de Lelsz salutem cum favore. Quum nos cum ad nonnullorum instantem petitionem apud nos propterea factam, tum vero attentis et consideratis. fidelitate et fidelibus servitiis nobilium: Stephani Literati Téglás de Károlj, alias de Borzova, filii nobilis duondam dominae Elisabeth Dancz, Thomae Judi, Joannis Hegedős, Nicolai Baku, Ioannis Tarczali, Valentini Soldos, Stephani Nagy, alterius Stephan Kalos et Joannis Róka, omnium de praedicta Borzova, item alterius Joannis Almási, filii quondam Adami Literati de Almás, quć ipsi sacrćprimum regni coronć ac deinde prćfatć quoque sacratissimae caesar. regićque maiestati, domino nostro clementissimo pro locorum et temporum varietate iuxta suć possibilitatis exigentiam fideliter exhibuisse et impendisse dicuntur, ac imposterum quoque sese exhibere et impendere velle pollicentur. Moti etiam pietate et misericordia, qua erga nobiles dominas: Annam Matthe Petri Nagy de dicta Borzova, alteram Annam Borzovay Michaelis Hegedős, Barbaram Hegedős Petri Literati, nobilium consortes afficimur. Totalem prćdeclaratam eorundem possessionem Borzova vocatam in comitatu Zathmariensi existentem habitam, quae numerum triginta duorum colonorum non, excedere, ac in cuius quieto et pacifico dominio iidem maiores et progenitores suos utriusque sexus universos ab antiquo perstitisse, se seque etiam de prćsenti pacifice persistere, literasque et literalia instrumenta superinde sufficientia habuisse, sed ea iniquitate fortunae per disturbiorum in hoc aflictissimo regno grassantium tempora a se deperdita et abalienata esse asserunt. Totum item, et omne jus prćfatć scrmć cćsar. regiaeque mattis regium, si quod sua maiestas iri prćfata totali possessione Borzova vocata, et annotato comitatu Zathmariensi existente, habita, etiam aliter qualitercunque haberet, aut eadem suam ex quibuscunque causis, viis, modis et rationibus concerneret maiestatem, simul cum cunctis eiusdem utilitatibus et pertinentiis quibuslibet, memoratis: Stephano Literato Téglás, Thomae Judi, Joanni Hegedős, et Nicolao Baku, Joanni Tarczali, Valentino Soldos, Stephano Nagy, alteri Stephano Kálos; et Joanni Róka, omnibus de prćdicta Borzova, nec non dominabus Annae Máté, alteri Annae Borzova˙ et Barbarae Hegedős, reliquisque consangvineis ipsorum de dicta Borzova, cum iis, quibus congruit, ipsorumque hćredibus et posteritatibus universis, authoritate prćfatć sacr, caesar. regićque maiestatis, qua in praesenti suae maiestatis ab hoc regno absentia, de gratiosa eiusdem annuentia pleno jure fungimur (si et in quantum ad aliquam ecclesiam, vel ad aliquam suae mattis arcem non pertinet) vigore aliarum literarum nostrarum donationalium superinde emanatarum, prćmissis, sicut prćfertur, stantibus seque habentibus, jure perpetuo et irrevocabiliter, salvo tamen jure alieno, novae donationis titulo dederimus, donaverimus et contulerimus, velimusque eosdem, ipsorumque hćredes et posteritates universos in dominium eiusdem, dictique juris regii ibidem habiti, per regium et vestrum homines legitime introduci facere. Super quo vos harum serie hortamur et requirimus, ac nihilominus authoritate prćfatae scrmć caesareae regićque maiestatis, qua fungimur, vobis committimus et mandamus: Quatenus vestrum mittatis hominem, vestro protestimonio fidedignum. Quo prćsente egregii et nobiles s Demetrius Kende, aut Joannes Araclia˙, sive Thoma Nagy Kende, vel Joannes Páztoh˙, seu Paulus Halabo˙, neve Nicolaus Kazanev Joannes Gencz˙, nec non Balthasar Bagoss˙ de eadem Bagos, nisi Demetrius Horváth et Blasius Kerek˙ ac Bartholomćus Soldos, aut Michael Zek˙ et Joannes Mánd˙ de eadem Mánd, aliis absentibus homo regiun per nos ad id specialiter transmissus, ad faciem prćdictć possessionis Borzova, si id propter metum et t˙rannidem Turcicam commode fieri poterit, alioquin iuxta publicas dominorum regnicolarum constitutiones, ad locum aliquem vicinum et securum, vice comite et judice nobilium eiusdem comitatus, vicinis item et commetaneis eiusdem universis inibi lepitime convocatis et prćsentibus, accedendo, introducat prćfatos: Stephanum Literatum Téglás, Thomam Judi, Joannem Hegedős, et Nicolaum Baku, Joannem Tarczali, Valentinum Soldos, Stephanum Nagy, alterum Stephanum Kálos, et Joannem Róka, nec non dominas Annam Máté, alteram Annam Borzova˙ et Barbaram Hegedős, reliquosque omnes consangvineos ipsorum in dominium eiusdem, dictique juris regii in eadem habiti, statuatque eandem, et idem eisdem, ipsorumque hćredibus et posteritatibus universis, cum iis, quibus congruit omnibus, simul cum cunctis eiusdem utilitatibus et pertinentiis quibuslibet, prćmissć novć nostrć donationis et juris regii titulis ipsi incumbentem, perpetuo possidendam, si non fuerit cuntradictum. Contradictores vero, si qui fuerint, evocet eos contra prćnotatos: Stephanum Literatum Téglás, Thomam Judi ac reliquos omnes suprascriptos nobiles de prćdicta Borzova in curiam regiam, nostram scilicet in prćsentiam, ad decimum quintum diem diei huiusmodi evocationis rationem contradictionis eorum reddituros efficacem. Et post haec huiusmodi introductioni et statutionis seriem, simul cum contradictorum et evocatorum, vicecomitis et judicis nobilium, vicinorumque et commetaneorum, qui prćmissae statutioni intererunt, nominibus, terminoque assignato, ut fuerit expediens, nobis fideliter rescribatis, secus non facturi. Datum in civitate Eperies, die tertia mensis Junii, anno domini millesirno quingentesimo nonagesimo secundo. Correcta, mp. Lecta (L. S.) Honorabilibus conventui ecclesiae S. Crucis de Lelesz. Pro parte nobilium Stephani Literati Téglás de Károlj alias de Borzova, filii nobilis quondam dominć Elisabeth Dancz ac cćterorum omnium infrascriptorum de dicta Borzova. Introductorić et statutorić. Unde nos prćinsertis favorabilibus hortatibus, requisitionibusque, sed et commissionibus ac mandatis prćfati domini locumtenentis regni Hungarić, authoritate dictć sacratissimć caesareae et regiae maiestatis, qua fungitur, nobis factis; obtemperare volentes, sicut decet, tenemurque, una cum praefato nobili Balthasare Bagoss˙ de eadem Bagos homine regio, inter alios homimes regios, in prćtactis verbo tenus intersertis dicti domini locumtenentis regić maiestatis literis intraductoriis et statutoriis no minatim conscriptos, expresso et per eundem ad id specialiter transmisso, nostrum hominem venerabilem videlicet Mojsen presbyterum Wania˙, fratrem et socium huius ecclesić, nostrć conventualem, ad prćmissam bonorum introductionem et statutionem suo modo rite et legitime peragendam et exequendam, nobisque fideliter referandam, nostro pro testimonio fidedignum, duxeramus esse transmittendum. Qui postea abinde erga nos insimul reversi nobis sub debito, ipsorum juramento in generali decreto superinde expresso uniformiter per omnia retulerunt hunc in modum: Quomodo ipsi feria tertia. proxima post festum beatć Margarethae virginis, proxime et immediate transactum, prćterita, ad faciem prćnotate possessionis Borzova in comitatu Zathmariensi existentis, inque tenore et contextu prćtactarum verbo tenus intersertarum literarum introductoriarum et statutoriarum, supra clarius limpidiusque denotatć et specificatć, vicinis et commetaneis eiusdem universis, signanter autem et potissimum egregiis et nobilibus: Ambrosio et Clemente Mándy; Albertoque Márthon, omnibus tribus de Mánd Thoma deinde Márthon, Balthasare Sámuel, Matheo Cheke et Georgio Bereczk, omnibus quatuor de Sarolyán, in ipsorum; item providis ét ignobilibus: Benedicto Kondor Nicolai Kun de Rosal, Antonioque Fe˙ér et Paulo Kochis ambobus dnć relictć viduć egrégii quondam Ladislai: Kun de dicta Rosal, et omnibus tribus in K˙s Zekeres; nec non Thoma Tóth et Antonio Balkó ambobus Stephani Ispán de Kóród, ac Alberto Sebesthyén magnifici Dni Georgii Zékel de Kevendth liberi baronis in Ormosd, et omnibus tribun in Nagy Zekeres, egregiorumque et nobilium subditis, possessionibus vocatis, omnino in prćfato comitatu Zathmariensi existentibus et habitis, commorantibus in eorundem dominorum suorum terrestrium personis atque nominibus, inibi legitime convocatis et prćsentibus, accessissent; prćfatusque Balthasar Bagoss˙, homo uti prćmittitur regius, dicto Testimonio nostro sibi adhćrente et assistente, die et loco in prćdictis, coram vicinis et commetaneis, nobilibus scilicet et ignobilibus immediate prćnominatis, intraduxisset prćfatos: Stephanum Literatom Téglás de Károlj, Thomam Judi, Joannem Hegedős, Nicolaum Baku, Joannem Tarczali, Valentinum Soldos, Stephanum Nagy, alterum Stephanum Kálos. et Joannem Róka, nec non dominas Annam Máté, alteram Annam Borzova˙ et Barbaram Hegedős, reliquosque omues consangvineos ipsorum in dominium prćfatć totalis possessionis Borzova, dictique juris regii in eadem habiti, statuissetque eandem et idem eisdem, ipsorumque hćredibus et posteritatibus universis, cum iis, quibus congruit, omnibus, simul cum cunctis eiusdem utilitatibus et pertinentiis quibuslibet, prćmissć novć donationis prćnotati dni locumtenentis regić maiestatis, et dicti juris regii titulis ipsis incumbentem, perpetuo possidendam, nullo penitus attunc inibi, loco scilicet, et in facie introductionis et statutionis prćmissć, sed nec ullo vel expost etiam hic in conventu nostro coram nobis intra emanationem et extradationem prćsentium literarum nostrarum contradictore apparente, aut alio quocunque legitimo obstaculo, impedimentove occurrente, legitimis etiam et consvetis tribus diebus, juxta regni consvetudinem, prćfatis regio et nostro hominibus ibidem perseverantibus, continuamque moram ac residentiam facientibus et protrahentibus. In cuius rei fidem, memoriam et testimoniurn, efficaxque robur et stabilimentum perpetuum prćsentes hasce literas nostras privilegiales, pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas iis omnibus, quibus supra, nobilibus, jurium eorundem, sed et hćredum ac posteritatum ipsorum universarum, futura ac perenni pro cautela merito dandas esse duximus et emanari faciendas. Communi requirente justitia. Datum in festo ad vincula beati Petri Apostoli, anno domini millesimo qungentesimo nonagesimo secundo supradicto.}*
E munka elején igértük, hogy amennyire forrásaink engedik, meg fogunk emlékezni a Borzovai Nagy családnak az 1592. évet megelőző multjáról is. Emlitettük, hogy erre vonatkozólag két forrásunk van, melyek egyike egy családi hagyomány, másika az emlitett 1592-ben kelt birtokba iktató parancs.
Bár készséggel elismerem a családi hagyományok csekély, kétes történelmi értékét, mégis az események összetalálkozása egy oly hagyománynak felemlitésére indit, mely a családban erősen gyökeres s melyet gyermekkoromban szüleimtől és Szatmármegyében lakó rokonaimtól gyakran hallottam, sőt melyet az utóbbi időben egy a család levelesládájában őrzött naplóban feljegyezve is találtam. A feljegyzett hagyomány szóról szóra a következő:
«a Borzovai Nagy család mint székely eredetü Királya és Hazája iránti hűségéért nyerte Donatioval Borzovát. Már Eger váránál kilencz egytestvér küzdött hősileg a Török ellen. Itt lett hitszegő Nagy Gábor, kit Tordán nyakaztak le nemtelen tetteért.»_{Napló a Nagy cs. levelesládájában.}*
E hagyomány oly erős s annyira el van terjedve a családban, hogy akárhány változatban, akármily szinezéssel adták is elő az atyafiak, három körülmény:
1. a család székely eredete,
2. Nagy Gábor hitszegő tette s ennek folytan Tordán lenyakaztatása s végül
3. a részvevés Eger védelmében: mindig kidomborodott az előadásból.
Egyik atyafi p. o. ki palástolni akarta Nagy Gábor viselt dolgait, a következőképen adta elő a hagyományt:
«nagy veszedelem volt Erdélyben a székelyek földjén. Nagy Gábor fellázadt a király ellen, mert a király elvette birtokait. Le is nyakazták őt Tordán mint lázadót s földönfutóvá lett a nemzetsége. Akkor futott ki Erdélyből a Borzovai Nagy család őse is, ki itt telepedett meg Borzován s kinek utódai Egernél tanujelét adván vitézségüknek, a király iránti hűségüknek, donátiót kaptak Borzovára».
Lássuk a hagyomány főbb pontjait.
Mindenekelőtt a család székely eredetének hagyományával találkozunk. Erre vonatkozólag a hagyományon kivül más forrásunk nincs. Való-e ez, vagy mese: eldönteni nem lehet. Talán valószinübb, hogy koholmány, melyet hiuságból költöttek, annak udatában, hogy a székely vérből való származás s a régi törzsökös nemesség együtt járnak. A hagyomány ezen része tehát elvetendő, mert a hagyományok csak akkor emelkednek értékre, ha azok történelmi, hiteles adatoktól támogatva, ha nem is kétségtelenné, de legalább valószinüvé tehetők, a mi pedig a hagyomány ezen részénél teljesen kizárt dolog.
A mi Nagy Gábor hitszegő tettét s ebből folyó lenyakaztatását illeti, erre a hagyományra nem merem rásütni a mese bélyegét, mert alig tehető fel, hogy egy család, a családi szenynyest ok, alap nélkül kirázza. A nélkül, hogy szépiteni akarnám a dolgot, azon nézetben vagyok, a mi különben igen valószinü is, hogy Nagy Gábor nem közönséges bünös volt, illetve nem magánosok ellen követett el delictumot, hanem a köz ellen, mert nem hihető, hogy a család egy közönséges gyilkos vagy tolvaj emlékét századokon keresztül megőrizte volna. A lázadó emlékét, különösen akkor, ha a lázadás jogos voltáról a család meg van győződve: megőrizzük, martyrt csinálunk belőle, a közönséges büntettest lehetőleg elfelejtjük és elfelejtetjük. Ha ez a tapasztalat által is igazolható állitás igaz, akkor azt is igaznak kell tartanunk, hogy ha csakugyan lenyakazták Nagy Gábort Tordán, nem mint közönséges büntettest, hanem mint politikai bünöst nyakazták le, miért is azt hiszszük, hogy az atyafiak által elbeszélt s ismertetett hagyomány közelebb áll a valósághoz, mint az, melyet feljegyeztek.
A feljegyzett hagyomány Nagy Gábor hitszegő tettét Eger védelmének idejére (1552.) teszi, a hagyomány másik változata előbbre. Lássuk tehát legelsősorban hogy a Borzovai Nagy családbeliek részt vettek-e Eger védelmében, s követett-e el történelmi forrásaink szerint Eger védelménél vagy más helyen Nagy Gábor nevü egyén olyan tettet, melyért lenyakaztatott legyen?
A hagyomány szerint kilencz Borzovai Nagy vett részt a védelemben, kik mindnyájan egytestvérek voltak. Igaz, hogy sok Nagy nevü egyén harczolt Egernél, kikről forrásaink is megemlékeznek, de sem egyik sem másik Nagy családbelivel sem mutatható ki az atyafiság, már csak azért sem, mert a legtöbb Nagy előnév nélkül fordul elő.
Ott harczoltak: Nagy Antal, Nagy Benedek, Nagy Balázs stb. «erényre és bölcseségre kiváló férfiak»;_{Magyar levelestár I. 98., 105., 107., 112., 135. stb. l.}* Nagy Albert de Siklios és Nagy Antal;_{Reusner: Rer. mem. Pannon. 89. l.}* Nagy Balázst az ágyugolyó,_{U. o. 91. l.}* Nagy Pált az okt. 4-iki robbanás öli meg._{U. o. 94. l.}* Van közöttük egy Nagy István is, kire október 22-én a vár zászlaját bizza Dobó, de ez mindjárt elesik sclopetumtól; Dobó temetetteti el._{U. o. 99. l.}* Nem mutatható ki a rokonság azon Nagyokkal sem, kiket Barabás Samu, mint Eger védelmében résztvevő egyéneket felsorol._{Tört. tár. 1888. Barabás Samu. Eger 1552-iki ostromához. 388. I. 1553. jan. 8. jegyzékben.}*
Való, igaz, harczol Egernél egy Nagy Gábor nevü egyén is, kihez és társaihoz a törökök levelet irnak. A levél tartalmának ismerete nélkül, tudva különösen azt, hogy Dobó megbotoztatta volt azt a katonát is, ki neki a töröktől levelet mert hozni, méltán támadhat azon gyanu, hogy talán ez a Nagy Gábor volt azon hitszegő, kit a hagyomány szerint Tordán nyakaztak le «nemtelen tetteért».
A levél tartalma azonban teljesen eloszlatja ezen gyanut. Szól ezen levél a következöképen: «Ez levél adassék az leway vytezeknek Fiychor Myhalynak, Sztankayt Györgynek, Nagy Gábornak, Rach Farkasnak, Balog Myhalynak kezekben.» Aláirva: Hazzan Oda bassa, Kiort Oda bassa, Dely Omar, Ferhat és Haydar Datum Wach (Vácz) 1554. Mindszentek előtti vasárnap.
Zamatos bőbeszédü magyar nyelven kérik, hogy a mely kopját ott hagytak, visszaadják s jelentsék meg a napot, mikor vivhatnak meg. Ők már elvégezték minden dolgukat. «Nem csak most történt efféle dolog köztetek és mi köztünk, mert igen szép dolog, a hol két szép sereg szembe áll és csak ketten-ketten vivnak, mint két kos vína egymással ...» Jertek el, ennél több levelet nem irunk. Tudassátok ki jöttök-e? Tegyetek félre minden gyerekséget. «Isten tartson meg benneteket.»_{Magyar levelestár I. 140–141. l.}*
Az Eger védelmében való részvételre s Nagy Gábor Egernél viselt dolgaira vonatkozólag, a felsoroltakon kivül más forrásunk nincs. Hogy részt vettek-e csakugyan a Borzovai Nagy családbeliek a harczban, eldöntetlen kérdés marad, csak egy látszik valószinünek, az nevezetesen, hogy Nagy Gábor nem Egernél, hanem mint a hagyomány másik változatából kitünik előbb s Erdélyben követte el, a hagyomány szavaival élve «nemtelen tettét». Maga azon körülmény, hogy a hagyomány szerint Tordán nyakazták le Nagy Gábort, a mellett szól, hogy Erdélyben követte el «nemteled tettét», mert ha Egernél esett volna valamely bünbe, mi szükség lett volna arra, hogy őt épen az Egerhez igen távoleső Tordán végezzék ki?
Én azt hiszem, hogy Nagy Gábor Tordán történt lenyakaztatásának hagyományában azon szomoru igazságszolgáltatás emléke él, melyet Mátyás király szolgáltatott Tordán 1467-ben, mikor is az igazságtalannak tartott adó miatt fellázadt s a Szentgyörgyi János gróf pártján álló erdélyiek közül többeket kerékbe töretett s tüzzel-vassal kinoztatva kivégeztetett._{Századok XXII. évf. 149. l. Bonfin, Dec. IV. Lib. I 543. Ranzan Schwandtnernél. I. 397 Pray: Annal. IV. 34.}* A vonatkozó történelmi emlékekben ugyan nem találtam Nagy Gábort a kivégzettek között, de ez a hagyomány oly erős, hogy itt kellett keresnünk a hagyomány által emlitett nagy veszedelmet, Nagy Gábor lázadását s lenyakasztatását s ennek következtében a Borzovai Nagy család ősének Erdélyből való kivándorlásának okát.
Feltéve, hogy a most emlitett hagyomány való, mondhatjuk, hogy a borzovai Nagy család az 1467-ik év után Erdélyből származott át Szatmár vármegyébe, illetőleg az ez időtájt a Borzova˙ család által birt Borzovára s talán azon hagyomány, hogy a család magát székely eredetünek tartja arra vezethető vissza, hogy Erdélyből, talán épen a székelyek földjéről jöttek Szatmár vármegyébe (L. 61. old. 2. jegyzet).
Lássuk most, hogy mit mond az 1592-ben kelt beiktató parancs (lásd 61. old. 2. jegyzet) a Borzovai Nagy családnak az 1592. évet megelőző multjáról. Az oklevél vonatkozó szakasza következő: «ac in cuius quieto et pacifico dominio iidem maiores et progenitores suos utriusque sexus universos ab antiquo perstitisse, Literasque et literalia Instrumenta superinde sufficientia habuisse...» hogy az ő (t. i. Nagy István és adományos társai) összes mindkét nembeli elődei és ősei annak (t. i. Borzovának) nyugodt és békés birtokában voltak rég időktől fogva s arról elegendő leveleik és irásbeli bizonyitékaik voltak légyen...)
Ezen okiratból tehát, eltekintve az uj adományozás tényétől is, minden kétséget kizárólag megállapitható, hogy a Borzovai Nagy család már az 1592. évet megelőzőleg is birtokos volt Borzován. A birtokszerzésnek idejét, miután az okmány az ősök ősrégi birtoklásáról beszél, azt hiszem, hogy bátran tehetjük az 1400-as évek végére, vagyis azon időre, mikor Tordán a nagy veszedelem történt.
A Borzovai Nagy családnak Borzován való régi birtokos volta: tény; azonban azon körülmény, hogy ki volt a birtokszerző és mily érdem jutalmazásául kapta Borzovát, nem állapitható meg, nem pedig azért, mert erre vonatkozólag semmi féle adat nem áll rendelkezésünkre, sőt nem volt okmány már 1592-ben sem, miután az idézett oklevél a birtokjog bizonyitására vonatkozó okiratokról azt mondja, hogy azokat a családtól az országban duló zavaros időkben részint elrabolták, részint pedig elvesztek, megsemmisültek. Az 1592. évben kelt beiktató parancs különben azt a benyomást teszi reánk, hogy az ott felsorolt adományos családok az 1592. évben fiuágon már kifogyott Borzovay család révén jutottak együvé, mint sógorok és unokatestvérek, s az uj adománynyal a Borzovayak birtokát leányágon saját családjuk részére is biztositani akarták, sőt, mint a beiktató parancsra vezetett záradékból kitünik, biztositották is. Valószinünek látszik tehát, hogy a borzovai Nagy család házasság révén jutott Borzova birtokába már akkor is, mikor az 1467. év utáni időkben – ha ugyan a hagyomány való – Erdélyből kivándorolt. Az idézett beiktató parancs ugyan azt mondja, hogy tekintettel Nagy István és társai «hűségére és hű szolgálataira, melyeket ők első sorban a királyi koronának, továbbá a nevezett Császár és Király Ő Felsége legkegyelmesebb Urunk érdekében a legkülönbözőbb időkben és helyeken tettek és magukat erre jövőben is kötelezik...» ebből azonban az a tény, hogy a borzovai Nagy család első ismert őse Nagy István, valami különös szolgálatott tett volna az országnak és koronának, vagy valamely fényes hadi tettet vitt volna véghez: nem következtethető, mert ezen kitétel – mint jogczim – szokásos és természetes, szinte frázis az ilyen hasonló adomány levelekben.
Hasztalan keressük a vitéz, hadverő őst, meg kell elégednünk egy szürke, hétköznapi őssel, a lovagkor képzelt hőse helyett egy egyszerü, becsületes, nyugodalmas családapával, ki mint láttuk, ha leányágon is, de birtokos lett Borzován.
Ennyi az, mit a Borzovai Nagy családnak az 1592. évet megelőző multjáról mondhatunk. Talán sokáig is időztünk a régi birtokviszonyok fejtegetésénél, de szükségesnek tartottuk azt azért, hogy hivatott történetiróink figyelmét felhivjuk a Tur és Szamos közti vidékre, melyről alig-alig vannak közzétett s a történelmi kritika tüzpróbáján keresztül ment adataink.
Meg kell még itt emlitenünk, hogy jeles családtörténetirónk Nagy Iván, ha bár fenntartással is, azon Nagy Gáspárt, kiről jelen munka 7-ik lapján emlitést tettünk és azt a Nagy Istvánt, ki 1592-ben Borzován kapott részt királyi, helyesen «nádori» adományban, a Rápolthi Nagy család tagjaként tünteti fel,_{Nagy Iván: Magyarország családai. VIII. k. 45. l.}* holott arra, hogy Nagy István és Nagy Gáspár a Rápolthi Nagy családból származott volna, épenséggel semmi adatunk sincs.
Nem tudjuk, mi vezette erre a feltevésre Nagy Ivánt? Talán az a körülmény, hogy a Rápolthi Nagy család a Borsa nemzetség birtokán a XVIII. és XIX. században birtokosként fordul elő, vagy talán az, hogy Rápolt és Borzova nem messze feküsznek egymástól s az átszármazás lehetősége könnyen feltehető: nem tudjuk. Ellene szól ennek a feltevésnek az a körülmény is, hogy a Borzovai Nagy család ősi czimere, mely a családi traditio szükszavu meghatározása szerint egy kardos kar virággal, a Rápolthi Nagy családbeliek által használt czimertől, mely kék mezőben, zöld dombon álló, jobbjában kardot, baljában vörös zászlót tartó vitézt ábrázol: merőben eltér.
II.
Mint emlitettük, a Borzovai Nagy család első ismert őse Nagy István, az 1592. évben többekkel együtt nádori adományt – uj adományt – visz Borzova helység egész birtokára. A beiktató parancsot s a leleszi káptalan által arra vezetett záradékot a függelékben egész terjedelemben közöljük. Ennek folytán az oklevél részletes ismertetése felesleges, annyival is inkább, mert annak egyes pontjait az 1-ső részben már ismertettük volt. E helyen inkább az oklevél főbb pontjait csoportositjuk.
Az adomány jogczime: Nagy István és társainak hűsége és hű szolgálataik, melyeket ők a királyi koronának tettek (mint mondottuk, szokásos frázisok az e fajta oklevelekben), a nőadományosokat illetőleg pedig azon kegyelet és szánalom, melylyel irántuk az adományozó helytartó viseltetik.
A birtokba iktatást Waniay Mózes leleszi áldozár teljesiti, Bagosi Bagossy Boldizsárral, mint kiküldött királyi emberrel. Megjelennek a beiktatáson a szomszédok és birtokszomszédok részéről: nemes és nemzetes Mándy Ambrus és Kelemen és Márton Albert, mindhárman Mándról; továbbá Márton Tamás, Sámuel, Boldizsár, Cheke Máté és Bereczk György mind az öten Zsarolyásról, maguk személyében; ugyancsak mint alkalmazottak és nemtelenek; nemes és nemzetes uraik nevében és képviseletében: Kondor Benedek; Rozsályi Kun Miklós; Fe˙ér Antal és Kochis Pál, mindketten néhai nemzetes rozsályi Kun László hátramaradt özvegyének képviseletében, mindhárman Kisszekeresről, valamint Tóth Tamás és Balkó Antal, mindketten Kóródi Ispán István nevében és Sebestyén Albert, Ormosdon lakó, nagyságos báró Kevendthi Székely György képviseletében: mindhárman Nagyszekeresről. A beiktatás, mint emlitettük 1592-ben julius hó 14-én megtörténik.
Ezen időtől kezdve 1632-ig semmit sem tudunk a borzovai Nagyokról. Az 1632-ik évben, Márton Péter, Soldos György s több zsarolyáni lakos kérelmére vizsgálatot tartanak a Zsarolyán és Nagyszekeres helységek között vitássá lett területek tárgyában, mely vizsgálat során kihallgatott tanuk közt egy nemes Nagy István nevü egyén szerepel Borzováról._{Leleszi leveltár: 1632 Metal. Comit. Zathmár No. 49. Kivonat a leleszi konvent országos levéltárában Metal. Comit. Zathmár No 49. őrzött oklevélből, mely szerint 1632. évben Márton Péter, Soldos György s több sarolyáni lakos kérelmére vizsgálat tartatott a Sarolyán és Nagy-Szekeres helységek közt vitás területek tárgyában, mely vizsgálat során:
«Decimus testis nobilis Stephanus Nagy de Borzova prćdictar vir quadragenarius juratus et examinatus fuisset se antea nescivisse, quod ipsi Nagyszekeresienses possideant illas terras, sed eas semper Sarolaniensium esse sciebat ob proximam earum existentiam ipsi pago.»}* Hogy azonban ez a nemes Nagy István egy személy-e az adományos Nagy Istvánnal, vagy annak fia-e, vagy annak a Borzovai Nagy Péternek fia-e, ki 1592-ben az adományos társak között szerepel: megállapitani nem tudjuk s épen ezért a leszármazási táblán sem tüntetjük fel.
Az 1632. évtől kezdődőleg 1745-ig a következő «Borzovai Nagy»-ok éltek Szatmár vármegyében:
1. Borzovai Nagy Jakab, ki lakóhelyének feltüntetése nélkül az 1655-iki taxás armalisták összeirásában fordul elő._{Szatmár vm. levéltár Consc. Nob. Fasc. 2. Actor. No.I.. Ann. 1655.}*
2. 1660-ban, ugyancsak az armalisták közt találjuk, lakóhelyük megemlitése nélkül: Borzovai Nagy Istvánt és Borzovai Nagy Jakabot._{Szatmár vm. levéltár: Nobiles Armales Fasc. 2. Actor. No. 3 Anr. 1660.}* (Utóbbi valószinüleg egy személy az l. alatt emlitett Borzovai Nagy Jakabbal.)
3. A taxás armalisták 1669-iki összeirásában találjuk Borzova községben a következőket: Nagy Istvánt, Nagy Györgyöt s egy másik Nagy Istvánt._{Szatmár vm. levélt: Nobilit. Fasc. 2. Actor. No. I. 1669.}* (Mindhárom előnév nélkül).
4. Egy 1660-iki nemesi összeirás szerint «borzovai nemesek: Nagy István, Nagy János»._{Szatmár vm. levéltár: Ann. 1660. Fasc, 2. Actor. No. 6.}*
5. 1706-ban Nagy János strázsamester Csaholczról, a Kajdy István nemes ezredében szolgál;_{Károlyi család O. T. V. kötet. 432. l.}* Nagy Pál, Nagy István fő, illetőleg viczehadnagy Kispaládról._{U. o.}*
6. 1709-ben Csaholcz községben találjuk Borzovai Nagy Miklóst és borzovai Nagy Istvánt. Előbbi az 1709-ik évben Csaholczon főbiró._{Szatmár vmegye levéltára: Fasc. 2. Actor. No. 37. Ann. 1709.}*
7. 1709-ben Kispaládon lakik: Borzovai Nagy Gergely János; Fehérgyarmaton pedig: Borzovai Nagy János.
8. «az insurgáló Lovas és gyalog nemesség Regestrumá»-ban_{U. o. Fasc. 2. No. 29. 1707.}* 1707-ben találjuk a következőket:
«Borzovai Nagy Pál úr két fiaival (e Pál valószinüleg egy személy az 5. pontban emlitett Pállal) Méltóságos Generális úr mellett vannak».
«Borzovai Nagy János és Borzovai Nagy László Borzováról, Bikk László ezredében szolgálnak. Előbbi adjutáns.»
9. Az 1745-ben szervezett nemesi katonaságnál hadnagy: Borzovai Nagy Sándor._{U. o. Az 1745-ben szervezett nemesi katonaság c. ügycsomó.}*
Kérdés most, hogy a felsorolt s Szatmármegye levéltárában fekvő (66. lapon 2., 3., 4. jegyzet alatt idézett) iratok szerint borzovai előnévvel élő armalisták, valamint a többi, borzovai előnévvel biró és illetőleg előnév nélkül előforduló de Borzován lakó «Nagy»-ok, annak a Nagy Istvánnak leszármazottjai-e, ki 1592-ben nádori adományt vitt Borzovára, vagy pedig más, idegen családból valók-e, kiket Borzovai Nagy Istvánhoz vérségi kötelék nem fűz?
A mi az 1–3. pont alatt felsorolt s tényleg «borzovai» előnévvel előforduló «Nagy»-okat illeti, ezek szerény nézetem szerint nem tekinthetők Nagy István leszármazottjainak, mert alig képzelhető, hogy abban az esetben, ha a donationalista Nagy István leszármazottjai lettek volna, az 1655., 1660. és 1669. években megejtett összeirások alkalmával, mikor t. i. nemességük alapját igazolniok kellett, az 1592-ben kelt donationalis levél helyett armalisra hivatkoztak volna. Nem képzelhető ez annyival is inkább, mert ha el is tekintünk azon előkelőbbségtől, melyet a jószágos nemesség biztositott, tekintetbe kell vennünk azt is, hogy épen ezen időre esik az 1630: 30., az 1647. évi 26., t.-cz.-ek meghozatala, mely törvények rendelkezése szerint az armalisták a megyék házipénztárába taxák fizetésére köteleztettek, már pedig olyan magyar nemes, ki taxát fizessen akkor, ha a legcsekélyebb jogi alapja van a fizetés alul való kibuvhatásra: nincsen. Szerény nézetem szerint tehát, ha Nagy Jakab és a többi felsorolt armalisták csakugyan a jószágos nemességgel biró Nagy István leszármazottjai lettek volna, bizonyára nem mint armalisták, hanem mint jószágos nemesek vétettek volna fel.
Felmerül most azon kérdés eldöntése, hogy a 4–9. p. alatt felsorolt «Nagy»-ok, ezen, vagy más idegen családhoz tartoznak-e ?
Eddigi kutatásaim azt igazolják, hogy Borzován, Csaholczon és Kispaládon ezen időben csak egy «Nagy» családnevü család lakott. Ha ezen községekben csak egy «Nagy» családnevü családot találunk s okmányaink csak ezen «Nagy» családbelieket emlitik mint jószágos nemességgel biró «Nagy»-okat, emlitik pedig mint láttuk ősi jószágok után jogosan használt borzovai előnévvel: kétségtelen, hogy a 4–9 pont alatt feltüntetett, Borzován, Csaholczon és Kispaládon lakó «Nagy»-oknak közös ősük volt, ezen közös ős pedig nem lehet más mint az a Nagy István, ki 1592-ben Borzovára nádori adományt nyert. Más kérdés aztán az, hogy a 4–9. pont alatti «Nagy»-okat be tudjuk-e állitani a családfába? Ezen kérdésre határozott «nem»-mel kell felelnem, mert olyan okmányokkal, melyek alapján 1777-től felfelé 1592-ig az összefüggő, hiteles nemzedékrend összeállitható volna: nem rendelkezem, feltevések utján pedig nem akarom a 1592-ig felmenő összefüggő családfát kierőszakolni.
A birtokomban levő okmányok alapján a leszármazást a következőkben állitottam össze:
I. Tábla.

Nagy István 1592-ben többekkel együtt uj adományt nyer Borzovára.; II. István 1777-ben már nem él; I. Miklós 1777-ben már nem él; I. György 1777-ben nemesi bizonyítványt kér; I. Pál 1777-ben él; I. Ferencz ~ Jeszenszky Mária; II. György; I. Sándor; I. Zsigmond 1777-ben már él; II. László; II. Miklós; II. Sándor; I. Ignácz; II. Pál; I. Gábor (magtalan); I. József szül. 1773 körül ~ Szabó Mária; I. László szül. 1776-ban † 1823 február 13. ~ Ércsey Mária; III. István szül. 1780; I. Antal ~ Hetey Katalin; III. György szül. 1784; III. Sándor; III. József; II. József szül. 1797 márcz. 19.; I. Bnjámin szül. 1802 márcz.; II. Ferencz szül. 1804 julius; II. Zsigmond szül. 1807 julius; I. Áron szül. 1810 ápr.; Paula szül. 1841 okt. 8. † 1850 decz. 6.; Ágnes szül. 1845 jan. 31. ~ Király Károly; I. Gerzson szül. 1850 febr. 17. ~ Halász Julianna; Erzsébet szül. 1858 ~ Homoky Antal; Klára 1865 máj. 3. ~ Szabó Bálint; II. Gábor szül. 1806 nov. 11. † 1863 márcz. 5. ~ Siposs Anna Folytatása a II-ik táblán.; I. Sámuel szül. 1812. jul. † 1850 ~ Székely Veronika; I. Gedeon szü. 1817. † 1870 ~ Bányay Amália Folytatása a III-ik táblán.; Mária ~ Várady Gábor (Galbolcz); Erzsébet ~ Tóth József (Dabolcz); Johanna szül. 1883 jan. 21.; II. Antal szül. 1887 ápr. 6.; Klára 1889. decz. 7.

II. Tábla.

II. Gábor (ki az I. táblán); III. Gábor szül. 1829 márcz. 3. † 1873 márcz. 28. ~ 1. Biró Jusztina ~ 2. Debreczeni Zsuzsanna; I. Elek szül. 1832 febr. 10. † 1900 jan. 6. ~ Taar Petronella Taar Sándor és kölcsei Kölcsey Mária leánya; I. Imre (elhalt fiatal korában); I. Lajos szül. 1838 decz. 21. † 1905 jan. 28. ~ 1. Kézdivásárhelyi Papp Klára ~ 2. Sütő Róza; III. László (elhalt fiatal korában); I. Ottó szül. 1844 aug. 26. † szept. 7. ~ Kézy Erzsébet; IV. László szül. 1870 okt. 15. ~ Ágoston Ilona; II. Ottó szül. 1876. aug. 15. ~ alsó és felső ruttkai és nedeczei Ruttkay Irén; 1-től I. Gyula szül. 1854 márcz.; 2-től I. Árpád szül. 1859. máj.; IV. Sándor szül. 1860 jan. † 1893 aug. ~ Oravetz Ilona; Erzsébet szül. 1898 nov. 26.; Sára szül. 1904 márcz. 6.; IV. Pál szül. 1903 aug. 30.; Katalin szül. 1905 jul. 10.; Jolán szül. 1858 okt. 29. Baka Mihályné; II. Elek szül. 1860 szept. 29. † 1905 febr. 28. ~ Fiók Teréz; Piroska szül. 1862 aug. 22. Lázári Nagy Bertalanné; I. Bertalan szül. 1854. máj. 24.; Vilma szül. 1866 jul. 21. Gyarmathy Zsigmondné; Nelly szül. 1877 ápr. 24. Mező Sándorné; Margit szül. 1890 jan. 7.; Jolán szül. 1892 ápr. 13.; IV. Gábor szül. 1894 márcz. 17.; Piroska, Irma ikrek szül. 1900 jan. 15.; I. Zoltán Ottó szül. 1903 jun. 25.; I-től Etelka szül. 1861 szept. 2. Szikszay Kálmánné; I. Géza szül. 1864 jan. 27. ~ Uray Biri; I. Béla szül. 1866 febr. 19. ~ Rajnits Erzsébet; II. Lajos szül. 1869 jan. 12. ~ Libáld Gizella; Ida szül. 1871 febr. 22.; I. Károly szül. 1873 okt. 2. ~ Berenczky Eszter; III. Miklós szül. 1879 decz. 2. nőtlen; Juliska szül. 1883 aug. 28. Szabó Ernőné; III. Pál szül. 1885 jan. 19.; I. Vincze szül. 1888 jan. 16.; Lilla szül. 1892 márcz. 22.; II. Géza szül. 1899 aug. 6.; Vilma szül. 1904 máj. 10.; I. Nándor szül. 1891 ápr. 24.; Irma szül. 1892 nov. 12.; Gizella szül. 1902 aug.; III. Lajos szül. 1904 szept.

II. Tábla.

I. Gedeon (ki az I. táblán) szül. 1817. jan. ~ Bányay Amália; V. Gábor szül. 1850 jan. 25. ~ Mándi Mándy Zsuzsánna; Erzsébet szül. 1850 ápr. Berky Istvánné; Emilia szül. 1853 aug. (világtalan); II. Benjamin szül. 1856 jul. 5. ~ Nagy Zsófia; II. Sámuel szül. 1858 aug. 28. ~ Katócz Borbála; I. Bálint szül. 1861. okt. 13. ~ Pápay Ilona; Rozália szül. 1871 jun. 8.; VI. Gábor szül. 1874 aug. 11.; IV. György szül. 1880 márcz. 7.; V. László szül. 1883 jul. 22.; V. Sándor szül. 1887 jun. 19.; Mária szül. 1890 jun. 21.; Róza szül. 1892 márcz. 26.; II. Béla szül. 1870 febr. 2.; II. Károly szül. 1892 máj. 2.; Ida szül. 1894 szept. 27.; II. Bertalan szül. 1892 aug. 29.; II. Gedeon szül. 1893 máj. 19.; II. Géza szül. 1895 ápr. 7.; I. Gergely szül. 1900 jul. 17.

Az I. táblán feltüntetett I. Istvánról, a család első ismert őséről már szólottam.
Mint az eddig előadattokból is kitünik, a családfán I. István és II. István között hézag van.
II. István 1777-ben már nem él. Feltehetjük azonban, hogy az 1755-iki nemesi összeirás alkalmával még él s hogy egy személy azzal a b. (igy) Nagy Istvánnal, ki az 1755-iki nemesi összeirásban, lakóhelyének feltüntetése nélkül szerepel,_{Szatmár vm. levéltára: Fasc. 32. Act. No, 141. Ann. 1755.}* s talán azzal a Borzovai Nagy Istvánnal, ki 1709-ben Csaholczon a birói tisztséget töltötte be. (Lásd 28. l.)
II. Istvánnak két fia volt, I. Miklós és I. György, kik Csaholczon laktak. Utóbbi 1777-ben nemesi bizonylatot kér Szatmár vármegyétől, ugy maga és fiai: I. Ferencz, II. György, I. Sándor, úgyszintén már elhalt vérbeli testvératyafiainak, I. Miklósnak fia: I. Pál és ennek fia I. Zsigmond részére.
Kérvényében előadja, hogy ő elhunyt István fia, az ő nemességét illető okleveleket az arra rendelt küldöttségnek már bemutatta és a nem bizalmatlankodik e felszerelvényeknek (okmányoknak) a vármegye levéltárában való jó megőrzésében, mindazonáltal, miután saját maga és övéinek határozottabb biztonsága végett rászorul a nemesi bizonyságlevél kibocsáttatására»... kéri annak kiadatását.
A vármegye, miután ujból átnézte a folyamodók bizonyságleveleit, Fe˙érkeöv˙ István helytartónak 1592-iki birtokba iktató parancsa alapján s folyamodók lankadatlan nemesi joggyakorlására s az emlitett adományozás alapján szerzett nemesi jószágok tényleges birására tekintettel, részükre a nemesi bizonyságlevelet kiadja._{Szatmár vm. levéltára: Nobilit. Ann. 1813. Fasc. 28. Actor. No. 8. I. alább a jegyzetben.}*
A folyamodvány mellékleteit képező okmányokból azonban nem tünik ki, hogy nemzedékről nemzedékre filiálva össze tudta volna magát kötni I. György az 1592-ben nádori adományt nyerő I. Istvánnal. A vármegye, mint láttuk, megelégedett a nemesi jószág tényleges birásának bizonyitásával.
1813-ban a család ujból nemesi bizonylatot kér. Kérik azt Csaholczon lakó Nemes Nagy Gábor (I. Gábor), József (I.), László (I.), István (III.) és György (III.) testvératyafiak, néhai Nemes Nagy Ferencznek (I.) gyermekei magok és emlitett néhai atyjuk Nagy Ferencz életben levő Nagy Sándor (I.) nevü testvérjének, hasonlóképen Csaholczon lakó és élő gyermekei, Nemes Nagy László (II.), Miklós (II.), Sándor (II.) és Ignácz (I.) részére.
Folyamodványukhoz egy bizonyitványt csatolnak, melyet 1785 junius 10-én Borzova község előljárósága adott ki,_{A család leveles ládájában.}* melyben igazolva van, hogy Nagy György és ennek Ferencz nevü fia az igaz impetráns örökös Nagy Istvánnak legitimus successora, ki is mostan is helységünkben (Borzován) örökös jószágot bir s nemes Vármegyénktől personalista nemes ember számban tartatott mindez ideig...»
A felhozott bizonyitékok alapján a vármegye a család jószágos nemességéről szóló bizonyságlevelet úgy folyamodóknak, mint anyakönyvi «kiirások» által bizonyitott gyermekeiknek kiadja._{* Szatmár vármegye levéltárában a Nobilit. Ann. 1813 Fasc. 28. Actor. No 8. alatt őrzött oklevél. «A Borzovai Nagy család nemességét tanusitó hiteles okmány. Mi Szatthmár vármegye Egyházi V. Feő-Rendeinek, Órszág Fő-Zászlóssainak, Nagyjainak és Nemesseinek Közönsége adjuk túdtokra e jelen való levelünknek rendeiben, mindeneknek akiknek illik, hogy minekutánna ditsősségesen órszágló kegyelmes koronás fejedelmünknek szólgálatját a köz-jót, és ezen vármegye egyébb dólgait érdeklő tárgyaknak fólytatások és elintézések végett a mai alól megiratott napon ‘s hellyen egybe gyülekezvén kőz-gyűlésünket tartottuk volna: Akkoron Csaholcz nevezetü megyebéli helységünkben lakozó nemes Nagy Gábor, Jósef, László, István és György testvér atyafiak, néhai nemes Nagy Ferentznek élő gyermekei magok, és most emlitett néhai attyok, Nagy Ferentz, most is életben lévő Nagy Sándor nevezetü testvérjének, hasonlóképpen Csaholczon lakó, és élő gyermekei, ugymint nemes Nagy László, Miklós, Sándor és Ignátz nevekben és képekben is illendő alázatos esedezéssel hozzánk járulván, azon kértek bennünket, hogy az esedező levelekhez csatolt, és ezen vármegye által 1777-ik esztben a’ most emlitett Nagy Ferencz és Sándor nevekre jószágos nemességekről ki adott nemesi bizonyság levelet az esedezők, mint ugyanazok gyermekeiknek, ‘s nem külömben az ő tőllök született gyermekeiknek neveikre is, kiket a bé adott anyakönyvbéli ki-irásokkal válóságos gyermekeiknek lenni bizonyítanak, hasonló hiteles által irásba le másoltatva ki-adatni méltóztatnók: Mely fent említett nemességet bizonyitó hiteles levelünk szóról-szóra ‘e ként következik: Nos universitas Prćlatorum, Baronum, Magnatum et Nobilium Comitatus Szathmariensis memorige commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis Quod cum nos anno, die locove datarum prćsentium, termino videlicet congregationis et sedis nostrć judrić pro tractandis concludendisque arduis altum suć sac cćs. regić, et aplicć mattis servitium et communem cottus hujus permansionem respicientibus publicis frequenti numero convenissemus re una constituti proferendis etiam moderativis inter litigantes judiciis ad tribunć consedissemus: Eotum egregius Georgius, Filius Stephani Nagy in possessione Csahólcz cottui huic ingremiata residens medio suplicis sui nobis exhibiti detexerit coram nobis; Quod licet idem instrumenta literalia factum nobilitatis suć tangentia, coram ad, id ordinata deputatione nostra jam produxerit, eorundemque instrumentorum in tabulario cottus hujus bonam conservationem haud diffidat, fine nihilominus certioris sui, suorumque securitatis literis nostris testimonialibus super satis modi productione sua per nos elargiendis indigeat ut plurimum, sintque sibi per quam necessarić petendo nos humillime, testim nostras literas expediri, sibique sub authentico cottus sigillo elargiri facere vellemus. Cujus justa petitione permoti acta per factam deputationem nostram in materia investigationis nubilium congesta, nobisque relata et revisa, nobis, denuo referri, et prćlegi fecimus; Quoniam vero inter acta ejusdem deputationis in processu Szamosköz ad possessionem Borzova: sub Nro. 500 congesta repererimus antelatum Georgium Nagy demortui Stephani filium, pro se et filiis suis Francisco, Georgio, et Alexandro, carnalis item fratris sui Nicolai Astjam denoti filio Paulo, hujusqué filio Sigismundo, certas literas introductorio statutorias Stephani copdam Fejérkői, in absentia serenissimi condam imperatoris et Hungarić regis Rudolphi secundi, anno 1592 die 3-a mensis Junii pro nobilibus Stephano Literato Téglás de Károly alias de Bórzova, Thoma Judii, Joanne Hegedűs, Nikolao Bakó, Joanne Tartzali, Valentino Sóldos, Stephano Nagy, altero Stephano Kallós, et Joanne Róka omnibus omnino de prćdicta Borzova, nec non Joanne Almásy, filio condam Adami literati de Almás, ac denique Annae Máthé, altera itidem Annć Borzovay et Borbála Hegedüs, cum clausula «cum Nos» emanatas, quibus mediantibus memoratis. impetrantibus, totalis possessio Bórzova huic cottui Szathmariensi adjacens, novć donationis titulo collata dignoscitur, re super feria tertia proxima, post festum beatć Margarethć Virginis, anno eodem, nemine contradicente peracta introductione et statutione, sub authentico V. Conventus Sanctć Crucis de Lelesz 15a Maji 1753. emanatas relatorio testimoniales, per nobilem prćfatge possessionis Bórzova communitatem jam prćvie productas exhibuisse, simulque ad indesinentem usum nobilitarem et bonorum prćfata donatione mediante partorum actuale possessorium provocavisse; prćmissisque ex rationibus et argumentis deputationem nostram productionem prćfatć familić Nagyianć, pro valida et súfficienti fisco etiam aquiescente acceptavisse. Unde et nos prćmemoratum et Nobis relatum deputationis laborem revidentes, et productionem antelatć Nagyianć prossapić discutientes, atque eandem nobilitatem suam ad prćscriptum benignć ideć sufficienter probavisse comperientes, opinionem repetitć deputationis nostrć aprobavimus, et rati habuimus, totiesque fatum producentem cum suis cointeressatis, in ulteriori nobilitari usu relinquendum, et asservandos censuimus: Quemadmodum etiam pro veris et indubitatis nobilibus agnoscentes, et in numerum indubitatorum nobilium annumerantes, agregantesque et cooptantes; hasce nostras ad futuram reiterati Georgii Nagy et successorum ejus cautelam deservituras, authentici cottus hujus sigilli apressione roboratas extradandas esse duximus, et concedendas literas testimoniales. E congregatione et sede nostra judria 28-a et subsequis mensis Aprilis, unni 1777. diebus in oppido Nagy Károly celebrata. Lecta et extradata per ord. prćfati i. cottus jur. notarium Josephum Zanathy m. pr. (L. S. authentici) Pagina 1-a Linea 25-a correctum, et loco Ferdinandi positum Rudolphi sub G. Congregatione anno 1813 die 17-a Mar. in Oppido Nagy Károly celebrata per jur. prćlibati i. cottus Szatmár. vice notarium Petrum Mánd˙ m. pr. de eadem. Mivel pedig a fentnevezett esedezők edgyik ága tulajdon az a’ Nagy Sándor volna, a’ ki még mostan is életben lévén, a’ fent bé irt nemesi bizonyság levelünkbe név szerént bé foglalva vagyon; kinek ismét hogy Nagy László, Miklós, Sándor és Ignátz, valóságos és törvényes életben lévő gyermekei légyenek, két rendbéli bizonyság levelekkel bizonyittatnék; Továbbá a’ másik ágon lévő néhai Nagy Ferentznek, kinek neve a’ fent irt nemesi bizonyság levélbe hasonlóképpen bé iktattatott, és élő Nagy Sándorral egy testvér vólt, élő gyermekei a’ most esedező Nagy Gábor, József, László, István és György légyenek, mellyet ök hasonló módon rész szerént bizonyság levelekkel, rész szerént pedig hiteles anyakönyvbéli ki-irásokkal nyilván megpróbálnak; továbbá, hogy most emlitett élő nemes Nagy Jósefnek, Jósef, Béniámin, Ferentz, Sigmond és Áron nevezetü öt élő fiu magzati légyenek, az anyakönyvbéli ki irásból tsalhatatlanul ki jönne; valamint szinte nemes Nagy Lászlónak is Nagy Gábor ‘és Sámuel két Fiai hasonló hiteles ki irással ellene mondhatatlanul ki- világosittatnék. Melynélfogva valamint egyrészről, a bé adott nemesi bizonyság levelünk erejénél fogva valóságos nemesi szabadsággal élését és törsökös nemesi jószágnak birását nemes Nagy Sándor, és néhai testvérje, nemes Nagy Ferentz, már ezelőtt elegedendő képpen bé bizonyitották; ugy szinte más részről az ő fent irt élő gyermekeik részekről, a’ kegyelmes királlyi rendelések értelmében is elegedendőképen meglévén bizonyitva elüttünk az ő származások, most ez óráig is nemesi szabadságban való megmaradások, adományos jószágnak bírása és használása; tehát a folyamodóknak ebbéli kérelmeket, hellyesnek és igazságosnak lenni találván, részekre a’ kivánt nemesi bizonyság levélnek ki adattatását, mellyben megyénk tiszt ügyéssze is megnyugovék, illendőnek itéltük; a’ mint hogy nemes Nagy Gábort, Nagy Jósefet, Jósef Béniámin Ferentz, Sigmond és Áron öt élő gyermekeivel; továbbá Nagy Lászlót, két élő, Gábor és Sámuel nevezetü fiaival, ismét Nagy Istvánt és Nagy Györgyöt, öt testvér atyafiakat, mint néhai nemes Nagy Ferentz valóságos és törvényes fiait, továbbá az élő testvérjének Nagy Sándornak, Nagy László, Miklós, Sándor és Ignátz nevü négy élő fiait, a’ már fent elő adott nemesi bizonyság levelűnknek erejével hazánk valóságos nemesseinek meg esmérvén, a’ többi megyénkbéli nemes urak rendjei közzé bé számláltatni ezennel rendeljük, és hitelesen meg esmérjük. Mellynek hiteléül kiadtuk é jelen való vármegyénk hiteles pecsétjével megerősittetett levelünket a köz-igazság azt hozván magával. Költ a’ mi Nagy Károlly mező-városunkban folyó 1813-ik esztendei Mártius hava 17-ik ‘s több következő napjain tartatott közgyülésünkből. (P. H.) Megolvasván, egyeztetve kiadta tettes nemes Szatthmár vgynek hites vice notariussa és tábla birája Mándi Mándy Péter s. k. Vásáros Naményi Eötvös Sándor cs. kir. tanátsos, és t. Szatthmár vármegye ord. v. ispánya s. k. Kis Dobronyi Isaak Sámuel s. k. v. ispány. Szentléleky Antal s. k. tábla biró és számvevő. Tolnay Imre s. k. tábla-biró. Szirmai Szirmay Lajos s. k. első alszolga-biró. Benedekfalvi Luby Károly s. k. alszolga-biró. Klobuszi Klobuszky Ignátz s. k. tábla biró, Boros-Jenői Korda István s. k. tábla-biró, Szerdahelyi Sigmond s. k. feő sz. biró, Péchy Jósef s. k. fő szolga biró. Riskó Jósef s. k. rend szerént való eskütt. Ifiabb Kanisa˙ Ádám s. k. eskütt.»}*
Most áttérek azon, fájdalom, nagyon csekély adat közlésére, melyeket az egyes családtagok családi, vagyoni s egyéb viszonyairól tudunk.
I. István (lásd I. tábla) családi, vagyoni s egyéb viszonyait, kivéve azokat, melyeket már emlitettem: homály fedi.
II. Istvánnak két fia volt: I. Miklós, ki 1777-ben már nem él s I. György. Mindhárman Csaholczon laktak s mint kisbirtoku nemesemberek, egyszerü életet éltek. Közügyekben való szereplésüknek, kivéve II. István biráskodását, semmi nyoma.
I. Miklósnak egy fia volt: I. Pál s ennek ismét egy fia: I. Zsigmond, ki 1777-ben már él.
I. Zsigmondról és ennek utódairól semmi tudósitásunk nincs. Úgy látszik, hogy I. Miklós ága I. Zsigmondban kihalt.
I. Györgynek három fia volt: I. Ferencz, kitől a ma élő ismert ágak származnak; II. György és I. Sándor.
I. Ferencznek György nevü testvére valószinüleg fiatalon, nőtlen korában halhatott el, mert a későbbi okmányokban sem róla, sem utódairól emlités téve nincs.
A legkisebb fiunak, I. Sándornak csak a származási táblán feltüntetett utódjait ismerjük. Sajnos, hogy ezeknek sem közölhetem születési és halálozási adatait, mert a csaholczi anyakönyvek elégtek.
A I. táblán álló I. Ferencz, kitől, mint mondottuk, a ma is élő, ismert ágak származnak, születési évét és helyét, vagyoni és egyéb viszonyait nem ismerjük. Ő is Csaholczon lakott; a nemesi bizonyságlevelet kérő folyamodvány szavai szerint azonban «Borzova nevezetü Curiális helységbe actuális birtokos».
Családjára vonatkozólag a következő lelkészi bizonyitvány ad felvilágositást:
«1813-ik esztendőben márczius hónapnak 5-ik napján a csaholczi matrikulából kiiródott keresztséglevél. Nemes Szatmár vármegyében Csaholcz nevezetü helységben lakozott néhai megboldogult Nemes és Nemzetes még élt Nagy Ferencz úr maradékainak (a kiknek neveik az uj matrikulában találtatnak, mert a régi a házzal együtt megégett, ezelőtt mintegy negyven esztendőkkel) születéseknek, megkereszteltetéseknek s neveiknek leirása. Nemes Nagy Ferencz urtól és Jeszenszky Mária asszonytól született gyermekei ezek: Nemes és Nemzetes Nagy Gábor (a ki magtalan), Nagy József, Nagy László, Nagy István, Nagy György, a két elsőnek a kik meghaladják a negyven esztendőt, nevök az ujj matrikulában nem találtatik, a kik itt találtatnak azok e szerint vagynak: Nemes és Nemzetes Nagy László (lásd I. tábla I. László) megkereszteltetett 1776 augusztusnak 24-ik napján, keresztatyja volt Besey László, keresetanyja Csathó Mária. Nemes Nagy István (lásd I. tábla III. István) megkereszteltetett juliusnak 29-én 1780, keresztatyja volt Végh Zsigmond, keresztanyja Kállay Ferenczné. Nemes Nagy György (lásd I. tábla III. György) kereszteltetett 28. juli 1784, keresztapja volt Szabó János akkori preldikátor, keresztanyja Görgényi Mihályné»...
I. Józsefnek őt fia volt:
II. József, szül. Csaholczon 1797. márcz. 19.
I. Béniamin, szül. Csaholczon 1802. márcz.
II. Ferencz, szül. Csaholczon 1804. juli.
II. Zsigmond, szül. Csaholczon 1807. juli.
I. Aron, szül. Csaholczon 1810. ápr.
Valószinü, hogy Csaholcz községben ez idő szerint is élő s magukat «borzovai Nagy»-oknak tartó «Nagy» családnevüek közül többen ezen I-ső Józsefnek leszármazottjai, de miután az öszszeköttetés hiteles anyakönyvi bizonylatokkal (miután mint emlitettük, az anyakönyvek elégtek) sem más okiratokkal be nem igazolható: felsorolásukat mellőztem, s a Csaholczon lakó «borzovai Nagy»-ok közül csak azokat soroltam fel (l. 49–0. l.), kiknek leszármazására hiteles adataim vannak, ezek pedig mint látni fogjuk, nem I. József, hanem III. István leszármazottjai.
Mint emlitettem, a borzovai Nagy család ismert tagjai I. Ferencztől és illetőleg I. Ferencznek I. László és III. István nevü fiaitól származnak.
Lássuk most ezeket az ágakat:

1. I. László ága.

I. László született Csaholczon 1776-ban. Iskoláit Debreczenben végezte. Mint szerény anyagi viszonyok közt élő szülék gyermeke iskoláinak végeztével, az akkori idők szokása szerint, 1798-ban Fülpösdaróczra ment rektoriára. Mint fülpösdaróczi tanitó nősült; felesége Ertse˙ József garbolczi, később komlódtótfalui református lelkész és Boross Mária leánya: Mária. Az esküvő Garbolczon volt 1798-ban. Nemsokára Kisnaményban választották meg tanitónak, hol 1803-tól 1811-ig lakott. Innen Darára hivták meg lelkésznek. Darán 1811-től 1822-ig lelkészkedett. 1822-ben Géberjén választotta meg lelkésznek s mint ilyen halt el Géberjénben 1823 február 13 án._{Életrajzi adatokat lásd: Kiss Kálmán «A szatmári ref. egyházmegye története» czimü munkájában.}* Halálesete a géberjéni halotti anyakönyvben következőleg van bejegyezve:
«néhai boldog emlékezetü Nagy László prćdikátor e világra nézve pályafutását végezte; temettetett számos honpolgárok jelenlétében 15. febr. prćdikálván felette T. Inczédy József porcsalmai praedikator úr. Nincsen a koporsóban békesség! és T. Kiss Áron úr Naményi prćdikátor úr.»
Neje: Ertsey Mária Garbolczon halt el 1850. október 2-án, 68 éves korában.
I. Lászlónak 5 gyermeke volt. Három fiu: II. Gábor, I. Sámuel, I. Gedeon, és két leány Mária és Erzsébet.

A) II. Gábor (ki az I. táblán).
II. Gábor 1806 november hó 11-én született Kisnaményban. – Tanulmányait Debreczenben elvégezvén, 1827-ben Nagyszekeresre ment rektoriára. – Ott ismerkedett meg nemes Siposs Annával, kivel 1827. évi aug. hó 3-án Nagyszekeresen házasságot kötött.
Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek sok szép és érdekes dolgot jegyeznek fel tanitói működéséről._{Kiss Kálmán id. m. 643. l.}* A többek közül idejegyzem a következőket:
«Nagy Gábort Nagyszekeresen már 1827-ben dicsérik; 1829-ben pedig nemcsak a magyar irást, olvasást, számvetést adta elő, hanem extraneus tanitványaival egész a rhetorikáig felment és a rhetorokkal és sintaxistákkal is jól produkálta magát, értvén Ciceróból, Cornéliusból és Schützből a feladott káputokat. Ezután is dicsérik.» Nagyszekeresről Tunyogra, innen Darára választották meg papnak, hol 1834-ig lelkészkedett. 1834–1839-ig Tatárfalván, 1839–1841-ig Rápolton, 1841-től 1854-ig Fülpösön; Fülpösön laktában megirta a fülpösi egyház történetét._{U. o. 31–32. lap.}* 1854-től 1863 márczius hó 5-én bekövetkezett haláláig Fülpösdaróczon lelkészkedett.
Felesége, nemes Siposs Anna áldott galambszelid lelkü asszony volt; ő maga kemény, szigoru ember, de jószivü, a szépért, nemesért mindig lelkesedni tudó.
Sok gyermeke volt, kiket más vagyon hiányában csak nagynehezen iskoláztathatott szerény lelkészi jövedelméből.
A szabadságharcz kitörésekor a két legidősebb fiu: III. Gábor és I. Elek a sárospataki főiskola növendékei voltak: A háborus idő szétkergette az iskolák növendékeit s a két fiut is hazaüzte a vihar a fülpösi szerény paplakba.
«Zimankós téli éjjelen, per pedes apostolorum, érkeztünk haza,» beszélte megboldogult Elek bátyám. «Zörgettünk. Nagysokára kinyilt az ablak, kinézett rajta valaki s majd hirtelen becsapódott. Ujból zörgettünk, kiabálva hogy mi vagyunk! ... Az ablak ujból kinyilt, egy mély bariton, apánk jól ismert érces hangja dörgött ki hozzánk: Van-e honvéd atilla?»
«Még nincs, de ha meg tetszik engedni lesz», feleltünk hirtelen, hisz’ bucsuzni jöttünk! S bucsuztunk is. Hasztalan sirt szegény jó anyánk, apánk még az éjjel kocsira pakolt bennünket s bevitt Debreczenbe. Három nap mulva, már ő is megsiratott, de honvéd atillában» ...
E tettéről szól a következő okmány: «E. 2206. sz. h. ü. m. 1849. Febr. 7. A hadügyministerium kedves kötelességének ismeri a haza egy lelkes fiát, Nagy Gábor Szatmármegyében fekvő Fülpös helysége ref. v. lelkészét a közönséggel megismertetni, ki áthatva a honszeretet magasztos érzelmétől, két fiát, Gábort és Eleket azon utánzásra méltó igérettel adá át a haza rendelkezésének, hogy mihelyt a még honmaradt három fia (Imre, Lajos, Ottó) oly kort érend el, hogy képes lesz szabadsági harczunkban tettleges részt venni, azokat nem késendik a haza oltárára felajánlani, kijelentvén egyszersmind, hogy ha kora és családatyai állása engedné, már régen maga is fegyvert emelendett szorongatott hazánk függetlenségeért. Fogadja emlitett lelkész e nemes tetteért a haza köszönetét. Mészáros Lázár hadügyminister._{Megjelent az 1849-iki hivatalos közlönyben. Eredetije a család levelesládájában.}*
II. Gábor felesége: nemes Siposs Anna 1881 január 9-én halt el Győrtelken Szatmármegyében.
II. Gábornak mint emlitettük, sok gyermeke volt: III. Gábor, I. Elek, I. Imre, I. Lajos, III. László, I. Ottó.

a) III. Gábor.
III. Gábor 1829 márczius 3-án született Nagyszekeresen. Mint láttuk, 1848-ben felcsapott honvédnek. Előbb mint közhuszár, később mint hadnagy szolgált a Bocskay-huszároknál. A szabadságharcz leverése után sokáig bujdosott. Később a honvédség szervezésekor ujból huszár lett. Szatmáron halt meg 1873 márcz. 28-án mint honvédhuszárhadnagy.
III. Gábor kétszer nősült. Első félesége Biró Jusztin volt, kivel Csobalyon 1853-ban lépett házasságra. Első házasságából egy fia származott I. Gyula, ki 1854-ben született. Második felesége: Debreczeni Zsuzsánna. Esküdtek Szatmárt 1858-ban. Második házasságából két fiu származott: I. Árpád született 1859 május hóban Szatmárt és IV. Sándor: szül. 1860 junius havában Szatmárt. A két első fiu: I. Gyula és I. Árpád Amerikába vándoroltak. IV. Sándor, kinek felesége Oravetz Ilona volt, mint vasuti állomásfőnök halt el Nagybányán 1893 augusztus havában. Özvegye Lakatos Dániel, szatmári forgalmi főnökhöz ment nőül.
Térjünk vissza most II. Gábor másodszülött fiához I. Elekhez s lássuk az ő leszármazottjait.

b) I. Elek.
I. Elek született Tunyogon 1832 febr. 10-én. Tanulmányait Sárospatakon végezte. Ő is mint bátyja III. Gábor, végig küzdötte a szabadságharczot; tiszti rangot azonban nem nyert. A szabadságharcz letörése után visszament Patakra s midőn iskoláit elvégezte, Tiszakeresztur lelkésze lett. Onnan Tiszaujlakra ment lelkésznek. A 90-es években nyugalomba vonult. Öreg napjait Milotán élte le, hol szép vagyont szerzett. Meghalt Milotán 1900 január 6-án.
Felesége: Taar Sándor és kölcsei Kölcsey Mária leánya: Petronella. Az esküvő Milotán volt: 1856 ápr. 6-án. Neje 1899 decz. 26-án halt el Milotán.
I. Elek szerző ember volt s gyermekeire tekintélyes vagyont hagyott.
Gyermekei:
1. Jolán; született 1858 okt. 29.-én Fülpösdaróczon. Férje: Baka Mihály fölesdi földbirtokos.
2. II. Elek; született 1860 szept. 29-én Fülpösdaróczon.
3. Piroska; született 1862 aug. 22-én. Férje: lázári és mezőkölpényi Nagy Bertalan, szinyérváraljai kir. közjegyző.
4. Bertalan; született 1864 máj. 24-én Tiszaujlakon. Amerikában lakik. – Utódait nem ismerjük.
5. Vilma; született 1866 julius 21-én Tiszaujlakon. Férje: Gyarmathy Zsigmond ref. lelkész Kisnamény.
6. Nelly, született 1877 ápr. 24-én Tiszaujlakon. Férje: Mező Sándor kereskedő: Szatmár. Mielőtt II. Gábor többi fiának leszármazóit ismertetnénk, lássuk I. Elek fiának II. Eleknek leszármazóit.
II. Elek 1860 szept. 29-én született Fülpösdaróczon. Meghalt mint vármegyei irnok 1905 febr. 28-án Nagykárolyban.
Felesége: Fiók Teréz. Gyermekei következők:
1. Margit; született Nagykárolyban 1890 január 7-én.
2. Jolán; született Nagykárolyban 1892 ápr. 13-án. 3. IV. Gábor; született 1894 márcz. 17-én Nagykárolyban.
4. Piroska Irma; született 1900 jan. 15-én Nagykárolyban.
5. I. Zoltán Ottó; született 1903 junius 25-én Nagykárolyban.
Most áttérünk II. Gábor negyedik fiára I. Lajosra; miután I. Imrének, ki fiatalon halt el, utódai nem maradtak.

c) I. Lajos.
I. Lajos 1838 deczember 21-én született Fülpösön. Meghalt Beregszászban mint takarékpénztári könyvelő 1905 január 28-án.
Kétszer nősült. Első. Feleségétől, kézdivásárhelyi Papp Klárától, kivel 1859-ben Csomajon (Bereg m.) lépett házasságra, a következő gyermekek származtak:
1. Etelka; született 1861 szept. 2-án Fornoson (Bereg m.). Férje: Szikszay Kálmán ref. lelkész, Rafajnaujfalu.
Géza; született 1864 január 27-én Fornoson. Gépész. Lakik: Csekében (Szatmár m). Felesége: Uray Biri. Gyermekeik következők:
a) Lilla; született 1892 márcz. 22-én Csekében.
b) II. Géza; született 1899 aug. 6-án Csekében.
c) Vilma; született 1904 máj. 10-én Csekében.
3. I. Béla; született 1866 február 19-én Fornoson. Butorraktáros; lakik Egerben. Felesége Rajnits Erzsébet: Gyermekei következők:
a) I. Nándor született 1891 ápr. 24-én VIII. gymnasista;
b) Irma; születetett Egerben 1892 nov. 12-én.
4. II. Lajos; született 1869 január 12-én Fornoson. Lakik Kisgeőczön (Bereg m.). Iparos. Felesége, kivel Nagybereznán 1894-ben kötött házasságot: Libáld Gizella.
Gyermekök:
Gizella; született 1902 augusztusban Perecsenyben (Bereg m.).
I. Lajos második felésége Sütő Róza volt, kivel 1870-ben Barkaszón lépett házasságra. Második házasságából a következő gyermekek származták:
5. Ida; született 1871 február 22-én Rafajnaujfaluban. Óvónő. Lakik Nagyguton (Bereg m.).
6. Károly; született 1873 okt. 2-án Nagymuzsalyban. Gépész. Lakik Ajkán (Veszprém m). Felesége: Bereczky Eszter. Esküvő: Győrben 1902 okt. havában.
Gyermekök:
III. Lajos; született 1904 szeptember havában Ajkán.
7. III. Miklós; szül. 1879 deczember 2-án Dédán. Nőtlen.
8. Juliska; született 1883 aug. 28-án Rafajnaujfaluban. Férje Szabó Ernő tanitó. Esküvő: 1903 junius 3. Beregszász. Lakás: Gégény (Szabolcs m.).
9. III. Pál; született 1885 január 19-én Rafajnaujfaluban. Ref. tanitó. Lakik: Sonkádon (Szatmár m.). Nőtlen.
10. Vincze; született 1888 január 16-án Rafajnaujfaluban. Tanuló Debreczenben.
Lássuk most II. Gábor legkisebb fiának I. Ottónak leszármazóit, miután III. Lászlónak, ki fiatalon halt el, utódai nem maradtak.
d) I. Ottó.
I. Ottó; született 1844. aug. 26-án Fülpösön. Földbirtokos s Fehérgyarmat községnek hosszu időn keresztül, 1905 szept. hó 7-én bekövetkezett haláláig főbirája. Felesége: nemes Kéz˙ Erzsébet, nemes Kéz˙ László és berczeli Bakó Zsuzsánna leánya, ki 1897 febr. 7-én Fehérgyarmaton halt el. Esküvő: Fehérgyarmaton 1864. január 6.
Gyermekeik:
1. IV. László; született 1870 október 15-én Vámosorosziban. Kir. járásbiró. Lakik: Jászberényben. Felesége: Ágoston Ilona. Esküvő: Jászberényben 1897 junius 5-én.
IV. László gyermekei:
a) Erzsébet; született 1898 november 26-án Mezőcsáton.
b) Sára; született 1904 márcz. 6-án Jászberényben.
2. II. Ottó; született 1876 aug. 15-én Vámosorosziban. Jásznagykunszolnok vmegye aljegyzője, jog és államtudományok tudora. Lakik: Szolnokon. Felesége: Alsó- és felsőruttkai és Nedeczei Ruttkay Irén. Esküvő: Tiszaroffon 1902 aug. 26.
II. Ottó gyermekei:
a) IV. Pál; született Szolnokon 1903 augusztus 30-án.
b) Katalin; született Szolnokon 1905 julius 10-én.

B) I. Sámuel.

I. Sámuel született 1812 julius havában Darán. Ő is végigküzdötte a szabadságharczot s ott kapott sebei következtében halt el 1850-ben Darán. Felesége: Székely Veronika. Gyermekük nem volt.
C) I. Gedeon (ki a III. táblán).
I. Gedeon született Hérmánszegen 1817-ben. Borzován lakott, hol a kis nemesi birtokon gazdálkodott. Meghalt Borzován 1870-ben. Felesége, kitől alábbi gyermekei származtak: Bányai Amália.
Gyermekeik:
1. V. Gábor; született 1850 január 25-én Borzován. Földmives. Felesége: mándi Mándy Zsuzsánna.
Gyermekeik:
a) Rozália; született 1871 junius 8-án Borzován.
b) VI. Gábor született 1874. aug. 11-én Borzován. Nőtlen.
c) IV. György született 1880 márcz. 7-én Borzován. Nőtlen; földmives.
d) V. Sándor; született 1887 junius 19-én Borzován. Nőtlen.
e) Mária; született 1890 junius 21-én Borzován.
2. Erzsébet; született 1850 április havában Borzován. Férje: Berky István. Laknak: Kisszekeresen.
3. Emilia; született 1853 aug. havában Borzován. (Világtalan.)
4. II. Béniámin; született 1856 julius 5-én Borzován. Elhalt ugyanott 1902 aug. 4-én. Földmíves. Felesége: Nagy Zsófia.
Gyermekeik:
a) II. Béla; szül. 1890 febr. 2-án Borzován.
b) II. Károly; szül. 1892 május 2-án Borzován.
c) Ida; szül. 1894 szept. 27-én Borzován.
5. II. Sámuel; szül. 1858 aug. 28-án Borzován. Földmives. Felesége: Katócz Borbála.
Gyermekeik:
a) Róza; szül. 1892 márcz. 26-án Borzován.
b) I. Bálint; született 1861 okt. 13-án Borzován Földmives. Felesége: Pápay Ilona.
Gyermekeik:
a) II. Bertalan; szül. 1892 aug. 24-én Borzován.
b) II. Gedeon; szül. 1893 máj. 19-én Borzován.
c) II. Géza; szül. 1895 ápr. 7-én Borzován.
d) I. Gergely; szül. 1900 jul. 17-én Borzován.
D) Mária (születési évét nem tudjuk). Férje: Várady Gábor ref. lelkész volt. Laktak: Garbolczon.
E) Erzsébet (születési évét nem tudjuk). Férje: Tóth József ref. lelkész volt. Laktak: Dabolczon.

2. III. István ága (I. tábla).

III. István 1780 julius havában született Csaholczon. Lakott: Csaholczon. Nejétől nemes Bihary Máriától, ki később nemes Bernáth György felesége lett, egy fiu származott. I. Antal, ki 1847-ben m ég él. Ő 1847 decz. 28-án a szatmári káptalan előtt kötött szerződés szerint_{Családi levelesládában.}* eladja azon ősi telket, mely Csaholczon, az általa lakott telek és a Kállay László telke között fekszik, valamint az oroszi, naményi és ricsei részeit, az Éger nevü kaszálókból egy anya telki illetőségét, egy foglárt, (igy hivják Szatmárban a falu végén fekvő bekeritett kerteket) a Lanka és Rekesz erdőbeli illetőségek kivételével, T. Szabó Karolina özv. Harmos Ignácznénak 640 ezüst forintért.
Felesége: Hete˙ Klára, kitől a következő gyermekek születtek.
1. Paula; szül. 1841 okt. 8-án Csaholczon. Meghalt ugyanott 1850 deczember 6-án.
2. Ágnes; született 1845 január 31 -én Csaholczon. Férje Király Károly földmives. Laknak: Méhtelken.
3. I. Gerzson, született 1850 febr, 17-én Csaholczon. Földmives. Neje: Halász Juliánna. Esküvő Csaholczon 1882. márcz. 28-án.
Gyermekeik:
a) Johanna; született Csaholczon 1883 január 21-én.
b) Antal; született Csaholczon 1887. ápr. 6-án.
c) Klára; született 1889. dec. 7-én Csaholczon.
4. Erzsébet; született 1858-ban Csaholczon. Férje: Homoky Antal földmíves. Laknak Csaholczon.
5. Klára; született 1865 máj. 3-án Csaholczon. Férje: Szabó Bálint főldmives. Laknak Csaholczon.
Meg kell még emlékeznem a család czimeréről.
Tudtommal a Borzovai Nagy családnak a legutóbbi időkig nem volt uralkodó által adományozott czimere. A családi traditio szerint a család által a legrégibb időtől fogva használt czimerben «kardos kar virággal» volt s ezen czimeralak nyoma mutatkozik is egyes eltöredezett, megrongált pecsétlenyomaton, de ma már alig felismerhető s inkább a hagyomány által befolyásolt képzelet látja bennök a «kardos kart virággal». Találunk olyan czimerpecsét lenyomatot is, melyben madár s másikban melyben állat, talán oroszlán alakjai ismerhetők fel. Mindebből az látszik, hogy a czimerre édeskeveset adhattak s ha szabad mondanom olyat használtak a milyen épen tetszett vagy kéznél volt.
E sorok irójának megboldogult atyja (I. Ottó) az emlitett czimeralakokat egy czimerbe foglaltatta s annak mint uj czimernek, maga valamint utódai számára való adományozását kérte, mely kérelmét Ő Felsége, 1904. évi április hó 22-én kelt elhatározásával, a család régi nemességének és Borzovai előnevének épségben tartása mellett teljesitette is.

A czimer leirása következő: vörössel és kékkel hasitott paizs, háromszegü arany paizsfővel, melyben jobbra fordult kiterjesztett szárnyu repülő kék sas csőrében babérágat tart. A jobb vörös mezőben aranykoronás dombon könyöklő balra fordult pánczélos jobb kar markában aranymarkolatu görbe kardot és természetes liliomágat tart; a jobb felső sarokban ötágú arany csillag; a bal kék mezőben pedig, zöld dombon álló, jobbra fordult oroszlán felemelt jobb lábában törökfejes aranymarkolatu pallost tart, balját ragadozásra nyujtja. A koronás nyilt lovagsisak disze: a kiterjesztett szárnyu, jobbra fordult, csőrében babérágat tartó kék sas, fején koronával. Foszlányok: jobbról kék arany, balról vörös ezüst.
Munkám első része akaratlanul is hosszura nyult s bár a vonatkozó forrásokat a leglelkiismeretesebben is igyekeztem felhasználni, lehetnek és lesznek is benne botlások, helytelen következtetések, melyek a birálatot kihivják s pótlásokra, felvilágositásokra és helyesbitésekre szorulnak, de ezzel az eddiginél nagyobb fény fog derülni szülőföldemnek a Szamos és a Tur közének történelmére s birtokviszonyaira.
A mi munkám második részét illeti, érzem, hogy sok helyen hiányos, hézagos, bár sok évi adatgyüjtés eredménye. Szolgáljon e tekintetben mentségemre, hogy a mi benne van, saját munkám fáradságos gyümölcse, mert a Borzovai Nagy családról, kivéve azon két sort, melyet Nagy Iván családtörténeti munkájának VIII. k. 45. lapján feljegyzett, továbbá azon egy pár adatot melyeket Kiss Kálmán az idézett helyeken közölt, más közzétett közvetlen forrás nem állt rendelkezésre.
BORZOVAI Dr. NAGY OTTÓ.

VEGYES

Tarpa város czimeres- és kiváltságlevele II. Rákóczi Ferencz fejedelemtől.

(Egy melléklettel.)

TARPA VÁROS CZIacute;MERE II. RÁKÓCZI FERENCZTŐL 1708-BÓL.

Középkori czimeres, illetve czimeres nemesleveleinkről folyóiratunk, fennállása óta, oly tekintélyes sorozatot közölt már eddigelé is – és alapos a reményünk, miszerint ezen sorozat egyhamar nem is fejeződik be – hogy ezen a téren bármely külföldi nemzet ily nembeli emlékeivel szemben elsőbbségben vagyunk.
Annál különösebb azon jelenség, mely szerint egyes, hozzánk korra nézve sokkalta közelebb álló fejedelmeinktől, királynénktól, alig-alig maradt fenn czimeres emlék. Igy Izabella királyné, Brandenburgi Katalin, Báthory András, vagy a dicső emlékü II. Rákóczi Ferencz fejedelmünk czimeres nemeslevelei valósággal ritkaság számba mennek, vagy eredetiben egyáltalában ismeretlenek.
Thaly Kálmán, a Rákóczi-kornak közel félszázad óta kutatója és méltán állithatni, legalaposabb ismerője, eddigelé közölt ugyan egynéhány II. Rákóczi Ferencz fejedelem által adományozott czimeres nemeslevelet, illetőleg nemesitőlevelet (Nyúzó, Szerencs, 1707. május 20., TuruI, XIII. évf. 49–54. l., Almásy, Szerencs, 1707. okt. 28., Turul, XXIII. évf. 49–52. l., Vigouroux, Rodostó, 1728. ápr. 7., Turul, XXVI. évf. 11–14. l.), továbbá Kiss István, egy eredeti nemesitőlevelet (Kiss István, Rodostó, 1725. márczius 14., Turul, XXV. évf. 193–195. l.), de ezek közül a Nyúzó és az Almásy család részére adott czimeres nemeslevelek nem eredetiek, hanem csak azok másolataiból ismeretesek.
De ezeken kivül Thaly Kálmán, a folyóiratunk XIII. évf. 49–54. lapjain adott czikkében megemliti, miszerint a dicső II. Rákóczi Ferencz fejedelem egyetlen eredeti czimeres leveléről van tudomása, és ez: Tarpa szabad hajdu városáé. A minden tekintetben érdekes czimeres levél holléte felől azonban hirt nem adott, úgy, hogy annak felszinre jutásához egyelőre kevés remény kinálkozott.
Lehóczky Tivadar munkájában_{Bereg vármegye monografiája, III. köt. 752–761. l.}* szintén megemlékszik ugyan (760. l.) a város részére adott kiváltság- és czimereslevélről, de azzal, hogy az hol, kinél őriztetik, adós maradt.
Most azonban, a Bereg vármegye levéltárában őrizett czimeres nemeslevelek felülvizsgálása közben, előkerült Tarpa szabad hajdu-városnak, a dicső emlékü II. Rákóczi Ferencz fejedelem által Egerben, 1708. szeptember 8-án adott eredeti czimeres levele, a melynek élén az adományozott czimer a rendes szokáshoz hiven ki is van festve.
A czimereslevél szövege elmondja, hogy Tarpa város, a melynek a fejedelem egyébként örökös ura volt, olyan, az utókor megemlékezésére is méltó hivséggel és állhatatossággal tüntette ki magát nemcsak vele szemben, hanem a zsarnokság idején egyuttal az édes haza s a dicső magyar nemzettel szemben is – a mely századokon át virult szabadságban – hogy elismerése jeléül lakosságát házának hajduivá tette és ezzel kapcsolatban mindennemü kiváltságokkal ruházva fel, őket a jobbágy-munka alól mentesitette.
De ezenkivül czimert és papirral fedett zöld pecséttel való pecsételési jogot is nyert.
Az adományozott czimer a következő:
Fölfelé szálló, herczegi koronával koronázott fekete sas, a Rákóczi-háznak sasa, jobbjában kardot, baljában pedig keresztbe fektetett, másik kardot és hosszu puskát, az ú. n. polhákot tartva, a mely a szabad hajduk kedvelt és megszokott fegyvere, a melyek alatt a földje termékenységét jelképező, a földből növő három búzakalász emelkedik. Az egészet egy zöldelő tölgykoszoru övezi (alul piros szalaggal megerősitve), a melyet régente a római nép és szenátus meg sokan mások, a haza érdemeseinek és a szabadság előharczosainak szoktak volt ajándékozni; köriratképen. A kiváltságos Tarpa, hajduváros pecsétje.
Sőt ezenfelül, a fenti czimert egy lengyel tympha_Pénznem.* nagyságu ezüst pecsétnyomóba is vésette és azt a nevezett szabad hajduvárosnak általadta.
A czimereslevél teljes szövege igy szól:

Nos Franciscus dei gratia sacri romani imperii princeps Rakoczi, pro libertate confśderati regni Hungarić statuum et ordinum dux, etc. damus pro memoria tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis, quod nos in perpetuam fidelitatis ac fidelium servitiorum, tam erga serenitatem nostram, quam attunc dominum terrestrem, rara et posterorum quoque reminiscentić transcribi digna fide et constantia, quam et dulcissimam patriam, ac inclyitam (igy) gentem nostram Hungaram, gloriosa longis sćculorum sub decursibus libertate florescentem, sed ea per tyrannicum domus Austriacć dominium, ruptis sanctarum legum diplomatumque regiorum repagulis, retroactis temporibus spoliatam atque exutam, in spontanea animorum viriumque et armorum pro vindicanda tanta tyrannide, asserendaque ac post liminio, auspiciis supremi regnorum moderatoris, cuius arbitrio mutantur potestates, restabilienda libertate sumptorum, accomodatione et ultroneo obsequio impensorum recognitionem, posteaquam oppidum nostrum Tarpa, ea lege, ut futuris semper temporibus eiusdem inhabitatores militarium muniorum_{Igy, muniarum h.}* capaces, domus nostrć principalis Hajdones existant, specialibus privilegiis, ex singulari munificentia nostra dotaverimus, ac rusticano, quo modo dictć domui nostrć principali ab antiquo servire, colonicaliaque seu jobbagyonalia servitia obire universi eiusdem incolć tenebantur, e statu benigne eximentes, in numerum cćterorum privilegiatorum oppidorum Hajdonicaliuin iisdem, quibus eorum quodlibet, utitur, fruitur atque gaudet, prćrogativis, libertatibus et immunitatibus donantes assciverimus atque annumeraverimus, in speciale prćmisso inodo exhibitć atque indultć gratić nostrć testimonium, haec quoque pro communi eiusdem oppidi nostri Hajdonicalis sigillo, insignia: Aquilam nempe ducali corona seu diademate verticetenus insignitam, e gentilitiis domus nostrć principalis propriis, in libero ćre erecto corpore, alisque expansis, dextro evaginatum acinacem stringentem, synistro vero pedibus mucronem nudum, et longum, quo Hajdones ab antiquo uti solebant sclopetum, polhák, vulgo nominatum, quibus scilicet modernć nostrć nationali exercituationi plerique oppidi huius incolć, fere prć cćteris aliis sese ultro, ut prćmissum est, applicantes, munia fidelitatis exhibuerunt, ac ex post etiam exhibituri sunt, transverim crucis ad formam positos, tenentem, subterque ea tres, fertilitatem soli redolentes aristas triticeas e terra surgentes, coronam denique quercinam, qua antiquitus senatus populusque Romanus et multi alii priscarum rerum publicarum fundatores, de patria benemeritos, libertatisque propugnatores cives donare consueverant, circum in ambitu, seu periphćria sigilli, naturali virore diffusam, cum inscriptione marginali: SIGILLUM OPPIDI PRIVILEGIATI HAIDONICALIS TARPA, quemadmodum hćc omnia a frontispicio manu pictoris, coloribus suis depicta visuntur, danda esse duximus et conferenda, benigne pariter concedentes, ut a modo imposterum, futuris semper temporibus eadem insignia sub iis iuribus, prćrogativis, authentia denique et indultis, quibus alia, qućquć oppida privilegialiter concessa tenent sigilla, teneant et habeant, iis denique uti et gaudere possint atque valeant. In cuius specialius symbolum argento circumferentiam unius tymphć Polonicć habenti insignia prćspecificata incidi facientes sigillum verum genuinumque eidem oppido nostro Haidonicali damus atque donamus. Ad extremum denique clementer id quoque attribuimus, ut idem oppidum Hajdonicale, dum et quando necessitas rei postulaverit, toties repetita insignia itidem ad circumferentiam prćnotatam argento seu calybi denuo reinsculpi curandi, illoque modo confecto sigillo, sub iis quibus supra prćrogativis, utendi habeat facultatem, et quidquid seu militaribus, seu politicis, iuridicisque et oeconomicis in negotiis, suis viis et modis legitime emanatum, aut expeditum, hocce pro nunc ex benigna munificentia nostra dato atque donato sigillo, seu ne fors ex post inciso intus aut extus, super cera ductili viridi charta papyracea superne tecta munitum fuerit, ubique pro reali eiusdem oppidi scripto reputetur, habeatur atque servetur in perpetuum. Harum nostrarum vigore et authoritate, chyrographo nostro, ac pendentis authenticique sigilli nostri muninime roboratarum literarum mediante. Datum per manus fidelis nostri magnifici baronis Stephani Sennyei de Kis Sennye, nostri et prćfati confśderati regni Hungarić statuum et ordinum cancellarii et senatoris, ac comitatus de Szabolcs officii supremi comitis administratoris, in civitate Agriensi, die octava mensis Septembris, anno Domini millesimo septingentesimo octavo. Reverendissimis Stephano Telekessi Agriensi, et Andrea Petes electo Ansariensi, ac episcopatus Vaciensis administratore, episcopis ecclesias dei feliciter gubernantibus. Necnon illustrissimis comitibus Nicolao Bercsenyi de Székes, supremo confoederati regni, exercituumque nostrorum generali et locumtenente nostro, Ungvariensis, Francisco seniore Barkóczi de Szala, generali campi marschallo Zempliniensis, Alexandro Károly de Nagy Károly, partium regni superiorum generali campi marschallo, Szatmariensis, Daniel Eszterházi de Galantha, partium regni Transdanubianarum generalis campi marschalli locumtenente, Francisco Galambos, partium regni Trans-Tybiscanarum vice generali commendante, Adamo Vay, aulćnostrć et prćtorianć militić marschallo, administratore officii supremi comitis comitatus nostri Maramaros et de Békés sic dictorum comitatuum supremis comitibus, Stephano Kalmanczai, Sigismundo Jánoki, Georgio Gerhárt, Francisco Berthoti, districtus Cassoviensis vice generali commendante, et officii comitatus nostri de Saáros administratore, Ladislao Benyiczki, Stephano Soós, Paulo Kajali, generali causarum bellicarum auditore, et Joanne Labsánszki, cancellarić nostrć senatorialis directore, cśterisque senatoriam dignitatem tenentibus et honores.
Franciscus princeps m. p.
Stephanus Senney m. p.
Franciscus Aszalay m. p.
A czimereslevél teljesen ép állapotban maradt reánk; a piros-sárga kék selyemsodraton függő pecsét tudtommal eddig szintén ismeretlen. A tojásdad, vágott pajzs felső mezejében, a kiterjesztett szárnyu, koronás, jobbjában kardot tartó sas látható; az alsóban pedig a hármas halmon álló kerék. Mögötte herczegi koronával fedett, herczegi köpeny. Körirata: FRAN(ciscus). D(ei) • G(ratia) • S(acri) • R(omani) • I(mperii) • PRIN(ceps) • RAKOCZI • CONFOE(derati) • REG(ni) • HVN(garić) • STAT(uum) • DVX •
Tarpa, az igy kitüntetett szabad hajduváros nem sokáig élvezte ezen kiváltságait. Mária Terézia alatt elveszitette azokat. De elfeledte ezen, II. Rákóczi Ferencz fejedelem, örökös ura által adományozott czimerét is, a melyhez azonban a mai nagyközségnek – kétségtelenül – ma is joga van.
HORVÁTH SÁNDOR.

Ujabb adatok a Zichy-család őseiről.

A Zichy-család első őseivel behatóan és a korábbi téves adatok mellőzésével utoljára dr. Wertner Mór foglalkozott a «Századok» 1900. évfolyama VIII. füzetében. Hogy ismétlésekbe ne bocsátkozzam, egyszerüen Wertner ott kifejtett szakavatott itéletére hivatkozom és csak a – nézetem szerint – szükséges bővitésekre vagy módositásokra szoritkozom.
A dr. Wertner által is bizonyosan ismert, de a Zichy-családra nem vonatkoztatott, adatok a család XIV. századbeli történetére a következőket tartalmazzák:
1335. november 5. Az erdélyrészi nemesség, hogy Endre erdélyi püspökkel fennforgó, a dézsmákra vonatkozó, vitás ügyét barátságos egyezséggel elintézze, kebeléből két küldöttet választ, kiknek a püspök az egyezség pontozatait okmány alakban kiadja. Ezen két kiküldött, «nuncii speciales» egyike «Comes Pascha de Jara»._{Zimmermann u. Werner. Urkundenbuch I. 518. sz.}*
1337. junius 24 – A Csanád nemzetség tagjai Csanád, Arad, Temes, Krassó megyékben és Erdélyben fekvő birtokaikon osztozkodván Csanád esztergomi érsek egyik felkért tanuja «Ladislaus dev Jaara»._{Anjoukori o. t. III. 260. sz.}* Ezen László nézetem szerint Paszka fia és a későbbi Zichy Lászlóval azonos.
1338. szeptember 2. Péter szerémi püspök királyi korlátnok előtt_{Anjoukori o. t. III. 327.}* «magister Ladislaus filius Pasca» Erney nevü serviense – fegyverhordozója – megsebesitéséért Nagysemjéni István szolgája részéről való kielégittetését elismeri. Az esemény úgy látszik Visegrádon, a királyi udvarnál történt._{Fej. C. d. VIII. 4. 310. l.}* Nagysemjéni István ekkor 1338-ban – aule regie juvenis – volt._{Anjoukori o. t. IV. 630. l. Z. cs. o. t. II. 238., 285., 46b. l. Anjoukori o. t. VI. 134. l.}* László alkalmasint ugyanazon állásban szolgált. Utóbb, 1346-ban Nagysemjéni István és unokatestvére Kállai András, 1347-től 51-ig László és testvére Jakab «aule regie milites»._{Zalamegye története. I. 250. sz. után jegyzet.}*
1340. november 10. Károly király a hütlen (Igmánd nemzetségből való) Pankotai Miklós, Lőrincz vajda fia, Tótvázsony birtokát adományozza Dörögdi András tárnokmester helyettesnek._{Z. cs. o. t. okl. I. 567. sz.}* Zich Somogymegyében ugyanezen Pankotai Miklós birtoka volt, ezért hihető, hogy ugyanezen időtájban lett az királyi adományból, – mint hűtlenség miatt elkobozott birtok, – Paszka Comesé vagy Lászlóé.
1341. május 6-án. Károly király az erdélyi káptalant a kolosmonostori apát és conventje jogügyleteiben való eljárásra utasitja és ezen ügyekben királyi kiküldötteket jelöl a káptalan megbizottjai mellé. A királyi kiküldött-jelöltek «Paska de Jara vel Gallus filius ejusdem.»_{Z. cs. o. t. II. 163. sz. v. ö. Anjoukori o. t. V. 11. sz. és Z. cs. o. t. I. 190.}*
1347. április 2-án. Lajos király «Ladislaus et Jacobus filli Paska, aule regie milites» és a Gunyafi testvérek közt az örökösök nélkül elhalt Kéri János deák Kér Szőllős Lulla és Zala birtokai fölött osztályt intéz. Zala a Gunyafiak része lesz. László és Jakab procuratora «Nicolaus filius Dominici de Kapwl», kinek nemcsak Kapolyon, hanem Orbolczon – Kapoly és Z. cs közt – is volt birtoka. Zics szomszédja volt, mi megerősiti azon állitásomat, hogy László és Jakab ekkor már birták Zicset._{Z. cs. o. t. II. 170. sz.}* Gunya fiai a Zalai birtokot előbb Zarka Lászlónak, ez ismét Becsei (Zselizi) Vesszősnek, a Gunyafiak nővére férjének elzálogositják._{Z. cs. o. t. II. 205. sz.}*
1347. november 28-án a somogyi convent előtt «Ladislaus filius Paska aule regie miles» és «magster Jacobus frater suus uterinus», a Kéri János deák nővéreit leánynegyedi illetőségükre nézve. Kér és Szőllős birtokokban – «per regiam excellenciam (eis) collatarum» – kielégitik._{Anjoukori o. t. VI. 87. sz.}*
1349. november 26-án Kont Miklós és testvérei Galgócz és egyéb nyitramegyei birtokokba való beiktatására a király részéről kiküldetnek «magistri Ladislaus vel Jacobus filii Paska aut Johannes filius Bonch aule nostre milites»._{Z. cs. o. t. VI. 330. sz.}* 1417-ben Jakab unokái birtokát felsorolván a temesmegyei Tivántelke, Megyer, Ujfalu – alio nomine Beneche apellatum – részekre nézve megjegyzik, hogy ezek «Johannis Bench prefuissent»._{Kismartoni levéltár H. 516–32.}* Boncz fia János tehát oldalági osztályos rokon volt.
1351. márczius 9. «Magistri Ladislaus et Jacobus filii Pascha nobiles de Zych» birtokot cserélnek a Gunyafi testvérekkel. A Zichyek megkapják Somogyban a fentemlitett Zalát, ezért odaadják Hontmegyében Alsó-Peszeget, Veszős mester Tergenye nevü honti (és Bars megyei Zseliz) birtoka mellett._{Z. cs. o. t. II. 341. sz.}*
1351. november 1. «Magistri Ladislaus et Jacobus filii Paska, nobiles de Zich, aule regie incliti, milites» megveszik Kázmér fia Péter testvére János és fia Miklós gyaludi birtokát._{Z. cs. o. t. I. 126. sz.}* Ez keletről közvetlenül Zich mellett fekszik. Ezerikivül birta még Kázmér fia Péter Nágocsot Zichtől nyugatra és Ketyét, mely Zich és Miklósi közt még a XVIII. században is ismert puszta volt és melyekre Péter 1306-ban királyi adományt vitt._{Anjoukori o. t. V. 278. sz.}* Ketye később szinte László és Jakabé lett.
1351. április 14. Bonch testvére Petlendi Mihály és Berkesi Pál, berkesi és szentmihályremetei birtoka egy része már régebben Járai György, Jakab fiánál, vannak zálogban. Ekkor Petlendi Mihály árva leányai Klára és Erzsébet, Berkesi Pál árvaleánya Margit, kiskoruak, berkesi és szentmihályremetei másik részeiket szinte Járai György gondozására bizzák._{Zalamegye története. I. 333. sz.}* Kétségtelen, hogy ezek egymás közt rokonok voltak. De láttuk, hogy Boncz fia János után László és Jakab örökösödtek, miért is ezen Járaiakat közel rokonoknak, Járai Jakabot talán a Járai Pascha testvérének tartom. Berkes ma Tordaaranyos megyében, közel Alsó-Járához, még megvan. Szentmihályremete eltünt.
1352. október 22. Alsó Lendvai Miklós bán zalamegyei Tolmács birtoka határát megjáratván, ennek «Zoweyk» Zajk felől «magister Passca» ellentmond._{Zalamegye története. I. 54. sz.}* Paszka mester másik birtoka e tájon Vörcsök volt.
Azon birtok alatt, mely 1274-ben Dabrun (ma Dobri) birtok határjárásánál, a Kerka patak közelében, attól keletre, Dabrunnal és Karkatuval volt határos (Kerkatő, ma Kerka-Szentkirály) és melyet laktak, «populi ducales que nunc sunt Dionysii palatini», a Pécz nemzetségből, kétségtelenül Vörcsök értendő._{Zalamegye története. I. 73. sz.}* Egy régibb, 1292. évi tolmácsi határjárásnál pedig látjuk, hogy ennek nyugati szomszédja, Zajk helyén «Zeck» és «Scetek», «terra magistri Johannis filii Dionysii palatini»._{Zalamegye története. I. 387. sz.}* Látjuk tehát, hogy mindkét helyen Paska fiai oly helységek birtokába léptek, melyek előbb a Pécz nemzetség, – Dénes nádor († 1284), ennek fia János, veszprémi ispán († 1295. után) és unokaöccse Ludbrégi Miklós († örökösök nélkül 1353 után, 55-ben), birtokai voltak. A Pascha-fiak felmerülése e tájon annyira összeesik azon időponttal (1352–4), melyben Ludbrégi Miklós Alsó Lendvai Miklós, volt bánnak († 1356), Kis-Cserneczet és Csörneföldét adta;_{Gr. Teleki o. t. I. 60. sz.}* Vörcsök és Zajk méretei, értékük oly hasonló Kis-Csernecz és Csörneföldéhez, hogy önkénytelenül is az Alsó Lendvaiakéhoz hasonló beházasodás általi szerzésre kell gondolnunk.
1353. szeptember 25-én. Okmánykiállitó «Magister Gallus filius Pascha Comes de Kolus» – Kolozsmegye ispánja._{Z. cs. o. t. VI. 4. sz.}*
1354. április 25-én. Ujabb Tolmácsi határjárásnál szerepel «Pasca de Zayk»._{Z. cs. o. t. II. 684. sz.}* Az ifjabb Paska – Gáll fia – értendő.
1354. május 31-én. «Georgius filius Jacobi unus ex arbitris in literis regis inclusis» a Vas-család peres ügyében a fejérvári káptalan előtt._{Z cs. o. t. II. 474. sz.}*
1355. november 18-án emlittetnek «Ladyslaus et Jacobus filii Paska de Zych», tehát ekkor már nem testőrök._{Z. cs. b. t. VI. 5. sz.}*
1356. február 5. A somogyi konvent «magister Jacobus et Ladislaus filii Pascha» Somogyban Atád Ecséry és Kéri szomszédjaik kárára elkövetett hatalmaskodását vizsgálta meg._{Anjoukori o. t. VI. 309. sz.}*
1356. junius 21. Az erdélyi Domonkos alvajda kiküldötte a Récsei-Kamarási osztály ügyében «Georgius filius Jacobi de Jara»._{Gr. Teleki o. t. I. 71. sz.}*
1358. augusztus 1. «Magister Georgius filius Jakobi.» Kolosmegye főispánja kétségtelenül Járai György értendő._{Gr. Teleki o. t. I. 72. sz.}*
1359. január 16. Ugyanazon « magister Georgius filius Jakobi» – de Jára – Kolosmegye főispánja._{H. O. T. III. 153. sz.}*
László és Jakab mesterek azután még 1371-ig bizonyosan szerepelnek. 1371 április 14-én ellentmondanak Lőrincz tárnokmesteri főjegyző somogymegyei Csege birtokba iktatásánál._{Z. cs. o. t. VI. 9. sz.}* Az 1372 május 28-án emlitett Zajki Miklós, Paszka fia is alighanem tollhiba és ott Nicolaus helyett Ladislausnak kellene állani._{Z. cs. o. t. IV. 58. és VI. 8. sz.}* Még 1378-ban is eme kitétele «Paska filius Galli de Zajk et fratres suos de eadem», ha összevetjük azt az 1364-iki okmány kitételével «Pasca – ex juvamine et consilio Ladislai et Jacobi fratrum suorum patruelium», alig vonatkoztatható másra, mint László és Jakabra._{O. Lt. D. L. 6624. sz.}*
Ezen 1378. év volna azonban László és Jakab utolsó életéve, minthogy 1380-ban, hátrahagyott pereikben helyükbe Elek, Jakab fia, lépett,_{Z. cs. o. t. VI. 12. sz.}* ki 1379-ben Zalamegye alispánja volt, II. Paska fia István is már 1390-ben kezd szerepelni._{O. Lt. D. L. 7628.}*
A «Századok»-ban közzétett nemzekrend első izei tehát a következőképen volnának módositandók:

I. Paska Comes de Jára 1335–1341 .... ? ... Jakab; Gál de Jára 1341–53 Kolosmegye főispánja 53-ban;
László 1337–78 aule miles de Jára, de Zich, de Zajk; Jakab 1347–78 aule miles de Zich, de Zajk;
György de Jára, Comes, 1351–1355–1359, 1358–1359 Kolosmegye főispánja;
II. Paska 1352–83 de Zajk; István 1390–79, † de Zajk; Elek 1379–97. † Zalamegye alispánja de Zajk, de Zich;
N. ~ László dictus Fánch de Gordova szlavoniai bán 1404-ben † 1412-ben; Zsigmond 1398–1416, † de Zich

A rokon Petlendiek nemzekrendje pedig következőkép állana:

Ismeretlen; Bonch vagy Bench (Bence); Petlendi Mihály; János 1349; Klára 1351; Erzsébet 1351; kiskoruak

Megjegyzem még, hogy László, Jakab, Elek, ifjabb Paszka és István úgy élnek a Zajki névvel, mint a Zichy névvel – és ha egyáltalán lehet szabályt találni arra, hogy melyik nevet használják, úgy az az volna; hogy a vasvári káptalan, a zalai convent, leginkább «de Zajkot», a fejérvári káptalan, a somogyi convent, a fejérvári keresztesek conventje, leginkább «de Zych»-e ir. Különben Zsigmond fiait, Benedeket és Balázst a zalai convent még 1433-ban is Zajkinak irja._{O. Lt. D. L. 12507. sz.}*
Az alsó-járai birtokrész, melyről I. Paszka és Gáll fia Járaiaknak irattak; László és Jakabra is átszállott. Emliti azt mint László és Jakabét az 1417. évi osztályos egyezség._{Z. cs. o. t. VI. 330. sz.}* Ebből az is következik, hogy e birtok utóbb Eleké, majd Zsigmondé, végül Zsigmond fiaié, Benedek, Balás és Istváné lett; Benedek és Balázs még 1450. a Járához tartozó Akloson birnak, 1490-ben pedig mindkét Járán és mindkét Akloson a Zichy Benedek-féle részről történik emlités._{O. Lt. D. L. 30449. és 28446. sz.}*
Végül azon kérdést kell felvetnem: rokonjai, minő foku rokonai, voltak-e az itt felsoroltak a Sárai Mihály fia Péter erdélyi alvajda családjának? (v. ö. Turul II. kötet) rokonai voltak-e a Gerendiekkel rokon, Dénestől származó, Járaikkal, kiket Dr. Karácsonyi János a magyar nemzetségekről irt munkájában a Tykod nemzetségnél felemlit? (A. o. t. VI. 604.)
Ha rokonok voltak e családok, akkor az elágazásnak minden esetre az ott emlitett Dénes ideje (1303.) előtt kellett történnie.
A kérdés megoldását azonban további kutatások tárgyául kell szükségkép fentartanunk.
Ifj. gr. Z. N.

Zermegh János bővitett czimeres levele.

Meglehetős régen tudjuk, hogy Zermegh János családi czimerét, vágott pajzs felső mezejében három liliom, az alsóban három rózsa s az oromdiszt is az utóbbiak alkotják._{Tudománytár, 1839. 242. l.}* A XVI. század harmadik negyedében azt mondják erről a czimerről, hogy még Zsigmond adományozta a Zermegheknek s közelebbről, pontosabban szólnak róla, milyen volt és hogyan volt elhelyezve az alsó mező három rózsája, a mennyiben a czimert úgy ismertetik, hogy a középső rózsa piros, a két szélső fehér volt._{L. az alábbi oklevél szövegét.}*
Ezt a czimert használta a hivatalnokoskodó, öregségében történetiró Zermegh János is egészen 1572-ig._{Életét és munkásságát bővebben ismertettem a Századok 1907-iki évfolyamában.}* Ekkor szolgálatai jutalmául uj, bővebb czimert kapott Miksa királytól. A bővitésről szóló királyi okirat Nyitramegye levéltárában van meg, de nem eredetiben, hanem csak másolatban._{A nyitrai levéltár ezen oklevelére Romhányi János, Nyitra megye főlevéltárnoka volt szives a figyelmemet fölhivni, ki korábban is érdeklődött már Zermeghről irt dolgozatom iránt és több értékes adatot szolgáltatott.}* Kissé hibás is a másolat,_{Kisérletet tettem, nem lehetne-e esetleg a Liber Regius-ban is megtalálni a másolatát, de nincs bevezetve. Különben csak egy kis latin tudás, meg magának a szövegnek figyelembevétele kell hozzá, hogy a másolat két hibáját kiigazithassuk.}* de könnyen meg lehet igazitani. Szövegének életrajzi adatai,_{E tekintetben legértékesebb a Horváth Márknak a szigetvári kapitányságba való bevezetését leiró részlet.}* lehet mondani, mind ismeretesek, de azért Zermegh egyéniségének közelebbi megismerésére is nyujtanak néhány uj fölvilágositást. Érdekes még maga az a feltünően meleg hang, melylyel a felség Zermeghről megemlékezik.
Miksa király czimerbővitő oklevele 1572 május 3-án az ausztriai Ebersdorfban, a mai Kaiser-Ebersdorfban kelt és Liszty János, választott veszprémi püspök, királyi alkanczellár ellenjegyzésével van ellátva. Bevezetőleg azokról a tulajdonságokról szól, melyeknek a királyokat ékesiteniök kell, a bátorságról, az igazságosságról, a bőkezüségről. Ezekben, mondja Miksa, királyi elődjei neki követendő utat mutattak s nyomaikon halad, midőn Zermegh érdemeit megjutalmazza. Folytatólagos szövege szerint az okirat a következő:
«Revocantes .... in memoriam servitia tua fidelia per te imprimis divo Ferdinando .... parenti nostro ...., qui te in consiliarium .... camerć nostrć Hungaricć propter prćclaras tuas virtutes, quć inter sese mutuo quodammodo concatenatć sunt, cooptare et adscire voluit, deinde nobis fide integra, solerti diligentia et indefesso studio per multos annos exantlata et prćstita, decrevimus te, tuamque prosapiam, alioquin antiquissimam et per se sati illuscrem, auctione insigniorum nobilitarium, quibus maiores tui tamquam veri nobiles inde iam a temporibus serenissimi quondam domini Sigismundi imperatoris et regin usi fuisse perhibentur, decorare. Hoc enim tua, ut prćfati sumus, prćclara merita, coniunctaque cum rara quadam gerendarum rerum intregritate dexteritas exigunt.
Ex quorucn multis, ut pauca qućdam attingamus, tu aliquoties designatus per supradictum .... genitorem nostrum ad arcem Zigeth commissarius, ad quam propter vicinos circumquaque hostes difficilis eotum patebat aditus, contempto vitć et libertatis periculo arcem ipsam ingressus, demandata tibi negotia gnaviter peregisti ac vice primo reperto ibi mortuo loci illius capitaneo Wolffgango Dersffy,_{Ez közelebbről meghatározza Dersffy halálát, illetve helyét, mint eddig tudtuk. V. ö. Németh Béla: Szigetvár története, 117–119. l.}* militumque tumultu, quem propter non soluta stipendia concitaverant, sedato, omnem statum tam arcin, quam oppidi paratum, tranquillumque reddidisti ac ibi ex mandato eiusdem domini parentis nostri plus quam duos menses sćviente peste, hostibusque obsidionem minantibus adventum novi capitanei Ladislai Kerecheny exspectasti;_{Kerechényi 1554 augusztus 12-én kapott megbizást a szigetvári kapitányság elvállalására. U. o. 135. l.}* quo in officium rite substituto, simulque aliis rebus bene compositis, sic demum ad dictam .... maiestatem fuisti reversus. Vice vero altera, dum Twighon passa Budensis arces Kaposwywar, Korothna et Baboscha expugnasset ac. Zigeth etiam ipsa tentata omnem fere ad arcem ipsam aditum, locatis circumquaque crebris prćsidiis prćclusisset, capitaneusque Ladislaus Kerecheny, cuius in locum Marcus Horvat alias Ztanssich, vir bello strenuus, pro capitaneo fuit electus, officio sese abdicasset,_{1555 végén, Horváth Márk kinevezése deczember 9-én történt. U. o. 135. l., v. ö. Salamon Ferencz: Az első Zrinyiek, 393. l.}* tu similiter iussu .... parentis nostri pro commissario missus, exercitu nostro te quasi per media hostium castra, concomitante divino auxilio, auspitiisque patris nostri fretus, eiusdem Marcum Horvat in arcem ipse induxisti, traditoque illi iuxta datam tibi instructionem capitaneatus officio ac collaudatis et remuneratis propter toleratam sub Kerecsinio fortiter obsidionem militibus, incolumis inde una cum exercitu rediisti. Sćpius deinde ad Lewam et Carponam pro recensendis militibus, numerandoque illis stipendio missus, haud minori vitć cum discrimine iniunctam tibi provinciam pro utriusque maiestatis nostrć voto peregisti. Porro in rebus ad tuum penes cameram officium pertinentibus salubri consilio, immensisque vigiliis et laboribus dexterrimam sane ab initio et laudabilem prćbuisti operam adeo, quod fides, diligentia, inque rebus nostris sollertia grata semper maiestatibus nostris exstitit, penitusque pro voto cessit.
Pro quibus et aliis tuis nobis per multos annos prćstitis servitiis ut et nostrć in te munificentić et meritorum tuorum memoria ad posteros transmittatur, hoc typo, qui in capite huius diplomatis depictus conspicitur, arma tua et maiorum tuorum augenda, tibique et fratribus tuis patruelibus Sigismundi et Marco Zermegh, qui etiam nunc in confiniis Sclavonić militare perhibentur, vestrisque hćreditatibus et posteritatibus utriusque sexus danda et concedenda benigne duximus: imagine nimirum regia umbilicotenus sub linea per dimidium scuti transversim ducta prostante, quć quidem linea inferiorem scuti, vetera vestra continentem insignia, in croceum, superiorem vero in fulvum colores distinguit. Quć quidem imago regia testatur te cćsaribus et regibus servivisse, ab hisque beneficia et honores acquisivisse; in cuius dextra manu caduceus speciem tuć prudentić ac in peragendis rebus nostris tibi commissis dexteritatis, in lćva vero lilium album fidei tuć erga nos candorem designans effigiata conspiciuntur. Porro supra scutum est galea aperta cum defluentibus ab illius vertice circum scuti utrumque latus laciniis flavei et crocei coloris, quales colores scutum etiam ipsum, ut dictum est, bifarium distinguunt, diademate regio insignis, assurentibus ex eius vertice veterorum armorum tuorum insignis, tribus nimirum rosis, media rubra, duabus vero extremis albis, prout hćc singula arte et industria pictoris peculiaribus suis coloribus .... depicta esse cernuntur.
E leirás szerint tehát Zermegh János és két Szlavóniában hadakozó unokatestvére, Zsigmond és Márk, valamint leszármazóik a jövőben a következő czimert használhatták: vágással osztott paizs felső, arany mezejében növekvő királyalak, mely jobbjában heroldpálczát, baljában pedig fehér liliomot tart, alsó, narancs-sárga mezejében három rózsa, melyekből a középső piros, a két szélső fehér; a paizson nyilt sisak, rajta koronából növekvőleg az alsó mezőben levő három rózsa; a sisakfoszlány sárga és kék.
A czimeres levél későbbi sorsáról azt olvassuk, hogy 1725-ben a Körmöczbányán lakó Zermegh Gáspár fiánál, Andrásnál volt. Mikor ugyanis a mondott évben Trencsénmegyében nemesi összeirást tartottak, Zermegh János és Gáspár, ugyancsak az emlitett Zermegh Gáspár fiai, hitelesitetlen másolatban bemutatott nemeslevelök alapján azt kérték, hogy, mivel mostanság az eredeti biztosabb őrizet végett harmadik testvérjöknél, Andrásnál van Körmöczbányán, legalább ideiglenesen vegyék föl őket a nemesek jegyzékébe. Mivel azonban kivánságukkal elutasittattak, csakhamar megszerezték nemesi levelöknek a körmöczbányai birótól és tanácstól láttamazott és a város pecsétjével megerősitett másolatát s ezt mutatták be. A megye ebben a formában elfogadta az okiratot s a hátára 1725 junius 7-én rávezették, hogy Zermegh János és Gáspár Trencsénmegye nemesi sorába beirattak._{Nyitramegye levéltára: Nobil. Fasc. XIV. nr. 897.}* Hogy Nyitramegye levéltárába hogyan jutott, csak sejthetjük. A Zermeghek Nyitrában is birtokos család voltak, sokat perlekednek, például 1746-ban Emericus filius Johannis filii Gasparis filii alterius Johannis (de nem a történetiróé) Zermegh_{U. o.: Processus iuridici B. Fasc. 29896. Brogyányi Joannes contra Szörényi Franciscam 1746. Productum Majthenyianum sub. nr. 27. czimü és jelzetlen periratban őrzött melléklet.}* s talán ily perben csatolták mellékletül az iratokhoz.
SÖRÖS PONGRÁCZ.

Néhány ujabb adata Karcsayak leszármazásához.

A Turul ugyanazon számában, melyben a Karcsayak leszármazását tárgyaltam, Wertner Mór úr a Hideghéty-család ősei között ugyanazon Ehunt (helyesebben Chunt-t) emliti, kit én mint a Pinkekarcsayak ősét tüntettem fel. Tekintve azt, hogy Wertner adatai több eddig ismeretlen okmányon alapulnak és kézzelfoghatólag igazolják Pinknek a Hideghétyekhez való tartozását, kutatni kezdettem újból a Pinkekarcsayak őse után és nem eredménytelenül.
Knauz: Mon. eccl. Strig. czimü munkájának II. k., 882. számu okmánya szerint Karchay Móricz fia János fia Jakab comes a maga és Karchay Zyda fia Gergely fiai Miklós és Lőrincz és Karchay Alus unokája Pynk személyében megjelenik 1320 február 25-én Tamás esztergomi érsek előtt és kéri, a Lodomér esztergomi érsek által 1291 szeptember 8-án kiadott okmány átirását, melyben Karchay Móricz fia János, Mihály fia Bodo, Pál fia Jakab és Alus fia Albeus, érseki nemességre emeltetnek._{Knauz: II. 295. okl.}*
A Karcsayakról szóló czikkemben azt irtam, hogy Zida, Alg, Bucha és Pál leszármazóik ismeretlenek, de mint látjuk, Zidanak és Algnak maradtak utódaik, de engem a Wenzel által közölt 1320 február 25-iki okmány közlése vezetett félre, a mennyiben «Albeus filius Alus» helyett ő «alterum Joannem»-et olvas._{Wenzel: Árp. uj okm., V., 31. okl.}* Ugyancsak Knauz kijavítva közli az 1215. oklevelet is,_{Knauz: I., 209. okl.}* melyben Alg helyett Alus olvasandó. Ezek szerint a családfa a következőleg alakult:

Zida 1215; Alus 1215; Bucha 1215?; Pál 1215; Móricz; Gergely; Albeus 1291; Jakab 1291; János 1291; Miklós 1308, 1320; Lőrincz 1320; Pynk 1320 a Pynke-Karcsay cs. őse; Mihály; Bodó 1291; Jakab comes 1320 a Móricz-János-Karcsay cs. őse

1308. január 20-án Tamás esztergomi érsek elé járulnak Salamon, Benedek, Tamás fia Saul, Chub, Gergely fia Miklós, István, Bálint fia Péter, Lothard fia János, Dénes és Kylian Karcsay nemesek és kérik Karcsán egy kápolna építésének engedélyezését._{Knauz: II., 632.}*
1310. október 4., előfordul Karchay Luka comes,_{U. o.: II., 679., 731.}* ki már 1319. szeptember 12-én néhai, mert ekkor már özvegye és gyermekei Pető, Iván, Miklós, János és Mihály szerepelnek és továbbá Lothárd fia János comes._{U. o.: II., 873.}*
1311. május 8-án előfordulnak «Stephano Theutonico, Egedio filio Iva(chini?) de villa Karcha._{U. o.: II., 710.}*
DARÓCZY ZOLTÁN.

Ádám lengyel jövevény és királyi tisztviselő utódai.

Mikor IV. Béla a tatárok elől Dalmácziába menekült,_{Az oklevél e szavai «quum fuimus in fuga ante inimicos nostros» csakis az 1242-ik év elejének eseményeire illenek. Igy Ádámnak minden esetre 1228 előtt kellett születnie.}* bizonyos Ádám lengyel jövevény is kiséretében volt és menekülés közben meg is sebesült, sőt egyik tagját le is vágták. De Béla király nem volt hálátlan. 1259-ben Patakon időzvén – ekkor már Ádám királyi tisztviselő (serviens) – az országnagyok beleegyezésével Ternye földet, mely azelőtt Sáros várához tartozott, adományozza neki és utódainak, mindenkit, ki őt vagy utódait e birtokban háborgatná, sőt a háborgatók fiait is, Szent István törvényével fenyegetvén meg._{Wagner Dipl. Sár. 284. – Katona VI. 279. – Fejér IV/2 489–490. Karácsony szerint (Történ. Tár 1908. 28–29. l. 15. sz.) hamis! De a Melczer-oklevéltár idézett darabja bizonyitja, hogy Ádám tényleg élt és hogy unokái Ternyét tényleg birták. Talán csak interpolált oklevél?!}*
De Ádám utódai nem igen ragaszkodtak e birtokhoz. 1310 előtt Ádám fia Jakab ispán egy részét hét márkáért eladta Tekele nembeli Demeter ispán fiainak: Simon mesternek, Imrének, Endrének, Mihálynak és Gergelynek._{Melczer okl. 13. l.}*
Majd 1310 márczius 10-én megjelenvén a jászai konvent előtt fiával Lászlóval, fiainak Borandnak és Ádámnak nevében is, Ternyeszilvapatakközi nevü birtokát elcseréli a Tekele nembeli Salamon fiai László és Fábián, Demeter ispán fiai Simon mester, Imre, Endre, Mihály és Gergely, István fia László, sárosvármegyei nemesek Ternyebábapatakközi, abaujvármegyei birtokával és decsehalmi birtokrészével, kölcsönösen szavatosságot vállalván._{U. ott, 13–14. l.}*
Talán II. Ádámtól kapta Ádámfölde helység nevét.
Ezen adatok alapján Ádám utódairól e rövid nemzedékrendi töredék állapitható meg:

I. Ádám lengyel jövevény 1227–59 1259 király tisztviselő; Jakab ispán 1290–1310; László 1308–10; Borand 1310; II. Ádám 1310

KÁLLAY UBUL.

Aborgáta.

(Névmagyarázat.)

E helynév magyarázatát talán a következő adatok alapján kisérelhetjük meg.
«Aborgáta. Aborgata poss. (1443: Kismart. lltár repos. 35. fasc. B. n. 41.) Részeit a Héderváriak birták Gönyő várukhoz.» (Csánki, III. 218. Veszprém vármegye.)
Tudjuk, hogy a Héderváryak a Héder nemzetségből eredtek. E nemzetség birtokairól szól egy 1339-iki oklevél, mely szerint Héder nemzetségbeli Miklós a két Laak, Dybuz ..... Alberthgatha nevü birtokok elpusztitásáért rokona, Héder ellen föntállott követeléseit elengedi. (Anjouk. Okmánytár III. 592.)
Ezen adatok szerint aligha csalódunk, ha azt állitjuk, hogy az 1443-iki Aborgáta eredetileg, igy még 1339-ben is, Albertgáta volt.
KÁLLAY UBUL.

Szécsenyi Tamás gyermekei.

Örvendezéssel olvastam a Turul jelen évfolyama 32. lapján B. Sz. L. (Bártfai Szabó László?) czikkelyét, melyben nagy valószinüséggel megmutatnia sikerült, hogy Szécsenyi Tamás első felesége Kompolti Pál leányai egyike.
Engem, ugyanis, már vagy husz esztendeje érdekel ez a kérdés is, még inkább az: mily alapon nevezte Károly Róbert királyunk Szécsenyi Tamást rokonának?
Eleinte azon véleményben valék, hogy e rokonság talán csak lelki atyafiságra, komaságra vonatkozik; de miután e fölvéthez bizonyitékot nem találtam, azon nézetet vallám, hogy ez afféle vad rokonság és azon viszonynyal érintkezik, melyből Károly Róbert király törvénytelen gyermekei születtek. Mióta azonban annak ismeretére jutottam, hogy Nagy Lajos király is, édesanyja is Tamás vajdát proximusának nevezte, beláttam, hogy ismét tévedek és leginkább valószinünek tartottam, hogy Tamás vajda második felesége a Piasztoktól eredt. Végre az Anjoukori Okmánytár VI. kötete 234. lapján megjelent Nagy Lajos király 1354. szeptember 19-én kelt levelével dülőre vittem e kérdést, megállapitván, hogy Tamás vajda második, Anna nevü felesége László, ossvéczi (Auschwitz) herczeg leánya, kit Nagy Lajos király vérrokonának, consanguinea nostra czimez._{Olv. a Századok 1892. évfolyamában ily czimü értekezésemet: A Piásztok és a magyar Anjouk közötti rokonság.}*
Köttetett pedig e házasság valamivel 1333. előtt, minthogy Károly Róbert király a szóban forgó Kachich nembeli Tamás vajdát 1333. jan. 2-a előtt – úgy tudom – sógorának nem nevezte._{L. Zimmermann: Urkundenbuch, I, 458.}*
Viszonzással a tisztelt czikkiró azon kérdésére: Vajjon Tamás vajda gyermekei első vagy második házasságából valók-e? van szerencsém némi útmutatásul a következőkkel szolgálni:
Szécsenyi Tamásnak öt gyermekét ismerjük; ezek: Miklós dictus, Konya, ki már 1334-ben mint a királyné tálnokmestere előfordul._{Anjouk. Okmánytár, III, 79.}* Aztán Mihály, a ki 1333-tól 1342-ig pozsonyi prépost, 1342. julius 8-tól váczi püspök, 1362. november 28-tól egri püspök._{Eubel: Hierarchia. Cath., I, 77., 541.}* A harmadik, Gáspár, 1338-ban –, a negyedik, László, 1339-ben kerül elénk először, de mindketten 1340-ben is még mint benelluli, kisdedek említtetnek._{Anjouk. Okmánytár, III. 470., 611.}* Az ötödik, Anna, atyját – úgy látszik – túlélte ugyan, de Nagy Lajos király tanusága szerint 1354. szeptember 19-én már nem élt. Ugyanekkor Gáspár és László sem említtetik, ők nem részesek atyjok örökségében, következőleg atyjok előtt kellett meghalniok.
Ha rátekintünk a korkülömbségre, mely a két első és három utóbbi gyermek közt mutatkozik, azonnal rájövünk, hogy Miklós és Mihály az első asszonytól született, a három utóbbi pedig a másodiktól. Egyébiránt Nagy Lajos király idézett levelében világosan benne foglaltatik, hogy Mihály, a váczi püspök, meg Konya mester, gömör vármegyei ispán és füleki várnagy néhai Tamás országbiró más feleségétől és nem Ossvéczi Anna herczegnőtől születtek._{Anjouk. Okmánytár, VI. 234.}*
PÓR ANTAL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi május hó 19-ikén tartott választmányi ülésén Féjérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Dőry Ferencz, Horváth Sándor, Nagy Géza, Pettkó Béla, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Tóth-Szabó Pál ig. vál. tagok, Áldásy Antal titkár, Tóth Árpád pénztárnok, Benkó Imre lev. tag és Jalsoviczky Sándor évd. tag mint vendég.
Elnök az ülést megnyitva, Benkó Imre lev. tag felolvasta az Inárcsi Farkas család Árpád-kori őseiről szóló értekezését, mely a Turulban fog megjelenni.
Ezután Horváth Sándor ig. vál. tag bemutatta a Szarvasdy családnak 1431., a Fekete családnak 1434., Flins Miklósnak 1454., a Dely névre hamisitott 1477. évi, a Farkas családnak 1499., Brixianus Lőrincznek 1509., mezőkövesdi Deák Pálnak 1515. és a Bornemissza családnak 1555. évi czimeresleveleit.
A nagy tetszéssel fogadott felolvasás és bemutatás után Áldásy Antal titkár a következő uj évdijas tagokat jelentette be: Dr. Draxler Brunó nagybirtokos, Nagykikinda, aj. Horváth Sándor; dr. Gúthy János Técső, aj. Petrovay György; dr. Herzog József orsz. levéltári tiszt Budapest, aj. Horváth Sándor; dr. Hóman Bálint egyet. könyvtártiszt Budapest, aj. Holub József; Inárcsi Farkas Ferencz földbirtokos, Debreczen, aj. Benkó Imre ; Matheidesz Sándor Budapest, aj. a titkár; dr. Mészöly Gedeon főgymn. tanár Kunszentmiklós, aj. Holub József; Németh Antal nyugalm. táblabitó Nagykikinda, aj. Horváth Sándor.
Tóth Árpád pénztárnok jelentése szerint a társaság bevételei május 19-ig 2762 kor. 50 fillért, kiadásai 2092 kor. 30 fillért tettek ki, egyenleg 670 kor. 20 filfér. Vagyonállás összes vagyonban 35415 kor. 20 fillér teher 4464 kor. 93 fillér, tiszta vagyon 30950 kor. 27 fillér. A Nemz. Zsebkönyv II. rész I. kötete nyomdatartozása 1583 kor. 06 fillér.
Több tárgy nem lévén, elnök a tagoknak kellemes nyaralást és a szünidőre jó munkaeredményt kivánva, a jegyzőkönyv hitelesitésére Soós Elemér és Horváth Sándor ig. vál. tagokat kéri fel és ezzel az ülést bezárja.

SZAKIRODALOM.

A Zsámbokréthyak, családtörténelmi tanulmány, irta Rudnay Béla.

Budapest 1908.
A Divék nemzetség, midőn pár évvel a tatárjárás után először feltünik, már közös ősre visszavezethetetlen három ágra van oszolva. Ezen három ágból 100–150 év alatt mintegy 15, külön nevet viselő család válik ki. E családokról irandó tanulmányainak sorát nyitja meg szerzőnk jelen füzetben a Zsámbokréthy családokkal, mely néven különböző előnevekkel három család szerepelt. Kettő az ősi települő helyen Nyitravármegyében: a Nyitrazsámbokréti és Divékujfalusi Zsámbokréthyek; egy pedig a szomszédos Trencsénvármegyében: a Kiszsámbokréti Zsámbokréthy család. Ez utóbbi, ma is virágzó család történetével e füzetben a szerző nem foglalkozik. A két előbbi nyitravármegyei család fiágon kihalván, nevüket leányági utódaik tartották fenn még néhány századon át. A Nagy Lajos király által fiusitott Zsámbokréthy Ilonát 1364 táján nőül vette Kisfaludi Olasz János. Ő maga ezután még csak előnévül használja a Zsámtokréti nevet, de fia elhagyván atyja régi nevét, már egyedül e néven szerepel és megalapitójává lesz az uj Nyitrazsámbokréti Zsámbokréthy családnak. Épp egy századdal később 1462 táján vette nőül Zs. Orsolyát a szintén Divék nemzetségből származó Divékujfalusi Ujfalussy Boldizsár. Az ő utódaik a Divékujfalusi Zsámbokréthyek. Azonban a leányágon tovább folytatott két család is rég kihalt már.
Miként e családok eredete teljesen különböző, ugy czimereik sem mutatnak közös vonást.
A Kiszsámbokréti Zsámbokréthyek czimere: jobbra néző növő szarvas nyillal átlőtt nyakkal.
A Divékujfalusi Zsámbokréthyek a Divék nemzetség ősi czimerét használták: kékben gyökereit mutató fa alatt jobbra ballagó medvét; sisakdisz arany koronából növő medve; takaró kék-arany.
Legérdekesebb a Nyitrazsámbokréti Zsámbokréthyek czimere, mely a legtisztább alakjában a család legrégibb czimeres emlékén, az 1583 decz. 23-án elhalt Zsámbokréthy I. Györgynek a nyitrazsámbokréti róm. kath. templomban lévő sirkövén látható. A sirkövet, mint latin felirata mutatja, az elhunyt fia Kristóf emeltette 1596-ban. Feliratos táblája felett, kerek boltiv alatt foglal helyet a czimer, melylyel e helyütt is érdemes egy kissé bővebben foglalkoznunk. Leirása a következő: reneszánsz keretü pajzsban tojásdad alaku mélyitett mezőben álló farkashorog, keresztbe tett hegyei között makk; a pajzs felső jobb sarkában hatágu csillag, bal sarkában növő félhold; leveles koronával ékesitett sisakjának disze: czölöpösen álló tölgyág, fent három makkal, alul két levéllel.
E czimer főérdekessége abban áll, hogy egy uj czimeralakot vezet be a magyar heraldikába, a farkashorgot vagy farkaskaszát (ném. Wolfsangel; holl. Wolfshengsel; francz. corničre ; lat. hamus luporum). A farkashorog két éllel egymásfelé forditott sarlóhoz, vagy birkanyiró ollóhoz hasonló ruganyos vas eszköz, melynek összeszoritott hegyei közé csiptették a farkasfogásra alkalmas csalétket, érintésre szétugró hegyei a farkas szájába akadva megfogták azt. Külföldön elég gyakori e czimeralak. Siebmacher több példáját közli. Igy az alsórajnamelléki Loë vagy Lohe család 1438-ból eredő czimere: ezüstben fekete farkashorog, de ennek czimeralakja némileg különbözik a fenti sirkövön láthatótól. Jobban hasonlit hozzá a lengyel Prus czimerközösség czimere. Ez régebbi alakjában vörösben bal alsó karjára csonka ezüst kettős keresztet mutatott, azonban később farkashoroggal bővült olyképen, hogy a régi csonka kettős keresztet a farkashorog hegyei közé csiptették, mint a Zsámbokréthy czimernél a makkot.
Ezen bővült czimer Wilcze-Kosy néven ismeretes (Wilk=farkas, Kosy=kaszák). Siebmacher öt változatát közli. A Wilcze-Kosy czimerközösséghez tartoztak többek között a hg. Jablonowski és gr. Bawarowsky családok. A kelet tengermelléki Sonnenberg család czimerképe is valószinüleg farkashorog volt, mely idők folyamán erős változáson ment át. 1437 évi alakjában már jobban hasonlit két egymáson áthajlitott szarvhoz.

Habár nyomtatásban megjelent hazai czimeres könyveink nem ismerik a farkashorgot, némi nyomára mégis akadunk régebbi czimeres emlékeink közt. Trencsénvármegye hatóságának egy (az Országos levéltárban Dl. 21993. sz. alatt őrzött) 1510 évi kiadványán lévő 3 gyürüspecsét középsőjén pajzsban nyitott farkashorog látható, a farkashorogban farkas áll mellső lábaival a horog jobboldali ágába kapaszkodva. Nehéz eldönteni, melyik család viselte e czimert? Az oklevélben csak Roson László alispán van megnevezve, a vele együtt müködő két szolgabiró nincs. De Roson László-é nem lehet e pecsét, az ő gyürüs pecsétjét ismerjük egy 1495 évi kiadványából, melyen czimére mezes kar kardot tart, kardradülő holdtól és a karhajlásban lévő csillagtól kisérve. Utódai is e czimert használták, mellső lábaival fára kapaszkodó kecskével bővitve. Ily bővitett alakban látható a Roson czimer Roson Pál és Kristóf 1549. évi és az előbb emlitett László unokája Roson László 1590. évi pecsétjén is. Elfogadhatónak tartjuk azonban a szerző azon vélekedését, hogy a kérdéses farkashorgos czimer a Vilcsiczky család beszélő czimere (vilk=farkas). E felfogást megerősitik a pecsétben a pajzs felett homályosan láthátó V. T. kezdőbetük, továbbá, hogy Trencsénvármegyében e család tagjai a XVI– XVII. századokban folyton viseltek hivatalt.

Használják czimerükben a farkashorgot még a Zsámbokréthy család későbbi tagjai is; de e czimeralaknak az 1596-i sirkövön látható, azon jellegzetes formája, mely még a Siebmacher emlitette külföldi példát is messze fölülmulja, nem tér vissza többé a maga eredetiségében; Zsámbokréthy György 1686 és 1695-ből való gyürüspecsétein már alig kivehető ábrázolásokká fajul.

Lássuk most már a mü családtörténeti részét. Szerzőnk a fentebb érintett felosztás szerint először a régi (nyitrazsámbokréti) Zsámbokréthy családról szól.
Ennek első ismert tagja Márton 1291-ben «de Sabakerek˙» név alatt tünik fel. 1294-ben már comesnak czimzik. Ága elég rövid lélegzetü. Az alig egy emberöltővel utána emlitett «de Sabokreki» Mihály fia Jánosnak már csak fiusitott leány utóda van, Ilona, ki, mint már emlitettük – Kisfaludi Olasz János felesége lett; ők folytatták tovább a családot. Mihály második fiának Ipolynak utódai is csak három nemzedéken át virágzanak. Péter deáknak egyetlen leányát Orsolyát Ujfalussy Boldizsár veszi nőül, ő a divékujfalusi ág megalápitója.
E két család története foglalja el a mü hátralévő részét.
A Zsámbokréthy nevet felvett Kisfaludi Olasz utódokról körülbelül egy századon át kevés emlités esik; később eladván barsmegyei kisfaludi birtokukat, állandóan Nyitramegyében kezdenek szerepelni. II. Mihály 1480-ban már nagytapolcsányi várkapitány, de neki utódai nincsenek, bátyja I. Pál viszi tovább a családfát. Fia. I. László jó birtokszerző, féleségével Ilméry (Ürményi) Annával is kapott birtokokat. Utódai kezdettől fogva a Ferdinánd-párti Thurzókhoz csatlakozva csakhamar élénk összeütközésbe kerülnek a Szapolyay-hoz huzó Podmaniczkyakkal rokonságban álló Divékujfalusi Zsámbokréthy családdal. Ez ellenségeskedés következménye lett azután az, hogy Podmaniczky János 1536-ban erős haddal megszállta Zsámbokrétet, a nyitrazsámbokréti ág kőházát feldulta, levéltárukat magával vitte s kiszolgáltatta a divékujfalusi ágból származó Ambrus övegyének Borbálának, ki az okléveleket nagyrészt elégette. Ebből évtizedekre nyuló per származott a két ág között.
A Thurzó Ferencz volt nyitrai püspökkel protestáns hitre tért I. György nagyban emeli a család tekintélyét. Thurzó Ferencz őt teszi a nyitrai vár és tartozékainak prefektusává, majd Nyitramegye alispánja és 1559-ben országgyülési követe lesz s mint ilyent az országgyülés a királyi kuriába nemesi birónak választotta. Tetemei fölé állitott diszes sirkövéről már megemlékeztünk. Fia III. János nőül vévén a divékujfalusi ágból származó Zsámbokréthy Magdolnát, megszüntette a két család közt folyó hosszas ellenségeskedést. I. György testvérének II. Pálnak fia III. Pál hosszu időn át Nyitra vármegye alispánja. Magtalanul halván el, vagyona nővérének gyermekeire a Hrussóy családra szállt. III. János fia II. György Zermegh János kamarai tanácsos és történetiró leányát Magdolnát birta nőül. Testvérében III. Györgyben halt ki 1701-ben fiágon a család, épp akkor, midőn a leányági Ghyczyektől a fiágot illető birtokokat visszaszerezte.
A Divékujfalusi Zsámbokréthy család megalapitójáról, Boldizsárról már előbb is szólottunk. Atyja János sógorával Majthényi Gergelylyel Csejte vár várnagya volt. A várra forditott áldozataik fejében Zsigmond király 1435 junius 10-én zálogba adja nekik a pozsonymegyei Zavar várost Zuk birtokkal egyetemben. De ugyanezen kelettel egy hasonló tárgyu záloglevél van a Majthényi család levéltárában, csakhogy Ujfalusy János kihagyásával Majthényi Gergely, Miklós és Baskafalvai Dénes javára. Ez utóbbi oklevél hamis voltát szerzőnk meggyőzően bebizonyitja, közölvén egyuttal jól sikerült fénynyomatokban a két oklevél facsimiléjét is. A zálogba kapott Zavar birtok felett Boldizsár, ki most már a Zavari nevet használja, és a Majthényiak közt hosszas per keletkezett. A perrel együtt Boldizsár halála után özvegye és még kiskoru fiai, I. János és Ambrus a birtokot is elvesztették. I. János felserdülvén Korvin János szolgálatába állott s alig lehetett még 30 éves, midőn a herczeg tárnokmesterévé és kincseinek gondozójává lett. Azonban e gyors emelkedéstől elkápráztatva a bün lejtőjére tévedt s a rábizott kincseket megdézsmálta. Büne kitutódván csak Móré Péter kir. tárnokmester és testvére Ambrus közbenjárására menthették ki börtönéből s a fej- és jószágvesztés büntetése alól; fele vagyonát azonban kénytelen volt Móré Péter kezébe adói. De ez ellen meg az Ujfalussy atyafiak tiltakoztak s köztük és a Móré család közt 1525-ig huzódó per keletkezett Ambrus özvegyének szerepléséről a nyirazsámbokréti ág levéltárának elpusztitásakor már megemlékeztünk. Fia II. Boldizsár 1548–58-ig Guthi Országh Kristóf csejtei, később pedig tapolcsányi várának prefektusa, 1567-ben Trencsénmegye alispánja, ekkor már Zsámbokréthynek nevezi magát. Testvére II. György, ki 1563–67-ig Nyitramegye alispánja, a család elvesztett birtokainak visszaszerzésén fáradozott, de vétel- és adománybirtokok révén is növelte vagyonát. A legifjabb testvér I. Miklós a törökök ellen vitézkedett, ebbeli érdemeiért ő is kap adománybirtokokat. Valószinűleg az 1552-ki török hadjáratban esett el, vagy talán Erdélybe került; ez esetben az ő utódai az 1581-ben feltünt Székelyudvarhelyi Zsámbokréthyek. II. Boldizsár fiai a Rudnay-akkal pereskednek. Közülök csak Tamás alapitott családot.
II. György unokája III. György a Thurzók szolgálatában állott, Galgócz, Sempte, Bajmócz váraknak, majd az összes Thurzó uradalmak prefektusa, a Thurzókkal együtt Bethlen Gábornak lelkes hive; 1630-i országgyülésen Nyitramegye követe. Egy-két évre ezután utódok nélkül halt meg. A családot Tamás fiai vitték tovább. Ezek közül II. Andrást tébolyodottnak mondják az oklevelek. II. Ferencznek fia Mihály csak leányutódokat hagyott hátra, ugyszintén a legifjabb testvér István is, kiben 1677-ben a Divékujfalusi Zsámbokréthy család fiága is kihalt.
A müvet számos családfa, a már emlitett két facsimilével kisért 11 darabból álló oklevéltár és bőséges tárgymutató egésziti ki. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a szerző az oklevelek közlésében még most is a paleographicus módszerhez ragaszkodik.
Még csak a könyv cziméhez volna egy-két szavunk. Zsámbokrét helynév eredetével a szerző is foglalkozik a 15. lapon; felemliti, hogy némelyek žaba kreči tót szóból származtatják, de ő valószinübbnek hiszi, hogy a magyar zsámbékosrét-ből származik. Mindkét vélemény közel áll az igazsághoz. A név mindenesetre tót eredetü s régi formáiban (1291. Sabakereky, 1294. Sabakrep, 1334 Sabakerek, 1448. Sabokrzek (kétszer is így!) csakis e nyelvből magyarázható, azonban a magyar népies etymologia támaszkodva a vidék talaj-minőségére zsámbékos rétet, zsámbokrétet csinált belőle, a helység mai neve tehát oly összetett magyarszó, melynek jelzett szava «rét» magashangu és e szerint ragozandó, igy tehát a könyv czime helyesen «Zsámbokréthyek» ezért irtuk jelen sorainkban a könyv czimétől eltérőleg mi is mindig igy.
Jakzsbovich Emil.

Genealogiai Füzetek.

Családtörténeti folyóirat czimerekkel és leszármazási táblákkal. Szerkesztik: Sándor Imre és Sebestyén József. VI. évfolyam. Kolozsvár, 1908.
A családtörténeti kutatások általános történeti értékét mindig az adja meg, hogy a család történetének milyen általános vonatkozásai vannak az illető nemzet történetével. Ez az általános történeti vonatkozás abban a mértékben fogy, a mely mértékben közeledünk a modernebb időkhöz. Mig egy középkori menunek müvelődéstörténeti fontossága van_{Bernheim. Lehrbuch der hist. Methode und der Geschichtsphilosophie. Einleitung.}* s a magyar genusokra vonatkozó kutatások középkori történelmünk legértékesebb dokumentumait tárják fel, addig egy-egy család ujabbkori története, mely csak leszármazási és birtoklási adatok közlésére szoritkozik, csak az illető családok szubjektiv érdeklődésére tarthat számot, nem szolgálva egyebet, mint a család arisztokratikus hajlandóságainak és tradiczióinak kultuszát. Az általános történelmi fejlődés különben is egységes és egyenes vonalban haladó kontinuum, objectuma egy pszichikai, nyelvi és geografiai közösség a maga egészében, nem pedig egy kiváltságos rend. Kultura, politikai fejlődés, társadalmi berendezkedés, nyelv, mithosz és erkölcs egy pszichikai közösség genuin termékei,_{Wundt. Völkerpsychologie I. Einleitung.}* melynek kialakitásában rendi különbség nélkül részt vesz az egész közösség. Ebből a szempontból talán «anti szocziális»-nak látszik minden genealogiai kutatás, mely az egységes fejlődésből egy család történetét emeli ki. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a rendi alkotmány idejében a nemesség volt a tulajdonképeni történelmi élet letéteményese, a nemesség s a családok története egy nemzet történetével jelentenek egyet. Ha tehát egy genealogiai kutatás ujabb idők történetét vizsgálja is, feltétlenül értékesnek kell tartanunk, ha egyébként kellő forrástanulmányokon alapul.
A «Genealogiai Füzetek»-ről elmondhatjuk, hogy történelmileg értékes munkát végeztek, noha Erdélynek inkább csak újabb történelmével foglalkoznak. Adattára, oklevéltára, czimertára, – mely Erdélynek önállóbban s egyénibben fejlődött heraldikájára vonatkozólag nyujt értékes adatokat – Erdély általános történelmére vonatkozólag történelmi értéket jelent. Az 1908-iki VI. évfolyam szükebb terjedelmü, mint az előző évfolyamok. Általánosabb vonatkozásu czikkei Fejér, Kolozs, Középszolnok, Kraszna, Kükülló, Torda és Belsőszolnok vármegyék XVII. sz.-beli lustrái; irodalomtörténeti vonatkozásu Gazdag Lajos czikke Tóth Kálmán családjáról; «Adattár»-a 15 drb. XVII., 1 drb XVIII. és 1 drb XIX. századbeli oklevelet közöl, melyek Erdély intimebb életébe engednek bepillamtást. Lukinich Imre a Nyujtódi-család XV– XVI. századi genealogiáját és Rhédey László halála napját tisztázza. Barabási Miklós czikke az Oroszfái Mikó-család történetéről, Sándor Imre czikkei a Dellőapáthi Somi, Harasztosi Barta-családról, valamint a csikszentsimoni Endes-család XVIII. századi okleveleinek szükszavu regestrumai inkább ujabb vonatkozásuak.
Az évfolyamban két kitünően megirt nagyobb tanulmányt találunk. Az egyik Köblös Zoltántól a Borbereki Alvinczi-család története, a másik Sándor Imrétől a Széplaki Petrichevich-Horvát-család története. Mind a kettő a pontos, lelkiismeretes és kritikai munka mintaképe s az «ex uno disce omnes» elvén kicsiben visszatükrözője Erdély mozgalmas utolsó idejének. Mind a két család szerepelt a történelemben, történetük nem a családi hiuság kultusza. Az Alvinczi-család őse Péter, ki Bocskainak meghitt embere, később Bethlen Gábornak lett tanácsadója. II. Mátyástól 1612-ben nemesi levelet kapott, melyet 1613. ápr. 29-én Gönczön hirdettek ki. Alvinczi Péter nevezetes alakja a protestáns küzdelmeknek. A család III. Péterben emelkedik fel, ki 1673-ban az erdélyi fejedelmi birtokok és fiskusi jövedelmek főfelügyelője, 1681-ben itélőmester lesz. Az általa szerkesztett s «Resolutiobes Alvinczianć» név alatt ismeretes királyi határozatok Erdély közjogi történetében igen nevezetes momentumot jelentenek. Unokája volt József, ki 1735 febr. 1-én született Alvinczen, a bajor örökösödési háboruban szerzett érdemeiért 1863 jun. 23-án bárói rangot nyert. Vele a család férfiágon kihalt.
A Petrichevich-Horváth-család horvát eredetü. Első őse Miklós, kit 1547-ben igtatnak be a középszolnoki Oláh-, Magyar-, és Közép-Csatoly továbbá Panit részbirtokaiba. A kolozsvári országgyülés 1555 nov. 28-án János Zsigmond behozatala érdekében őt küldi követül Ferdinándhoz. II. Kozma (sz. 1634. ápr. 1-én Koronkán) részt vett II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjáratában. Erre, valamint Rákóczi és Barcsai küzdelmeire vonatkozólag naplója érdekes kútfőnek tekinthető. II. Dánielnek jelentékeny szerepe volt a kolozsvári «magyar theatrum» történetében. IV. Kozma a török háborukban szerzett érdemeiért 1778-ban bárói rangemelést nyert. A tanulmány külön lenyomatban is megjelent. (Kolozsvár, 1908. Gámán János örököse. 8° 41 lap.)
A «Turul» évenként ismertette a «Genealogiai Füzetek» évfolyamait s mindig elismeréssel emlékezett meg e kitünően szerkesztett folyóiratról, mindig kifejezést adva sajnálkozásának, hogy e kitünő folyóirat a magyar családtörténet nagy kárára nem részesül a megérdemlett támogatásban. Ez éppen a Királyhágón tul különös dolog, a hol az arisztokratikus hajlandóságok s ebből kifolyólag a családi tradicziók kultusza mindig erősebb volt.
Bevilaqua Béla.

Nemes családok Nagykőrösön 1848 előtt.

Leszármazási táblákkal és czimerekkel. Irta: Benkó Imre. Nyomatott az első nagykőrösi Ottinger E. könyvnyomdájában. 1908.
A genealogiai irodalom gyarapodásának fontosságát fölösleges már bármily szempontból is kiemelni. A viszonyokra, az irodalom fejlődésének függetlenségére jellemző azonban, hogy szerző szükségesnek látja munkáját a következő sorokkal kezdeni: «Talán időszerütlennek tünik föl némelyek előtt, hogy a demokrata huszadik században egy város nemes családjainak történetével foglalkozom: de meggyőződésem szerint a demokráczia nem zárja ki az ősök tiszteletét, a családunk multja iránti érdeklődést (n. 1.). Nem a jelennek demokratikus, hanem a multnak annyi előjogot biztositó szelleme, specziálisan a nemesség és városaink privilégiumai és egymáshoz való viszonya 1848 előtt jutott eszünkbe, midőn a vastag, 400 oldalas könyvet kézhez kaptuk. A nemesség helyzete a történet által privilégiumokkal erősen körülbástyázott városokkal szemben inkább kelti föl az olvasó érdeklődését, kiváncsiságát oly munka irányában, a mely egy városban szereplő 250 nemes család multjával foglalkozik.
A szerző által tárgyalt családoknak csak tized részét képezik a nagykőrösi tősgyökeres családok, azon családok, a melyek Nagykőrösön lakva szerezték nemességüket – részben a jobbágyságból való felszabaditás folytán – és a nemességgel együtt sokszor igen jelentékeny birtokukat is. Igy 1629-ben az Oláh család; 1666-ban a Csete; 1667-ben Beretvás, Szivos és Vass; 1668-ban Baracsy és Erdőssy; 1670-ben Búz; 1671-ben Joó és Sepsei Szabó; 1690-ben Körősi Szabó és Ványi; 1691-ben Pálfy; 1695-ben Jeney; 1697-ben Berkes; 1701-ben Szemere és Vajkó; 1702-ben Sánta; 1712-ben Cseplész; 1718-ban Czira (Szira Nagy); 1741-ben Pataky; 1758-ban Molnár; 1759-ben Balla; 1796-ban Thenke Nagy családok kapják Nagykőrösön nemességüket. Tehát a legtöbb e munkában emlitett nemes család Nagykőrösre nézve idegen és a városba való letelepülésük különböző okokra vezethető vissza. Igen sokan természetesen házassági összeköttetésük révén kerültek Nagykőrösre, a mennyiben több mint 50 család őse e városból nősülvén, nejük ingatlanaira, Nagykőrösre költözött. Annál kisebb oly nemes családoknak a száma, a melyek a város falait a török pusztitások elleni védekezésből keresték fel, pl. az előnevét kölcsönző és pusztává lett Inárcsról származó Farkas család, vagy a török elől az északi végvárakba, a 18-ik század elején pedig Nagykőrösre menekülő Nyáregyházi Nyáry és Jakabházy (alias Eötvös) családok. A kultura és ipar szolgálatában állóknak, tehát a város lelkészei, tanárai, jegyzői, tanitói és iparosainak egy része szintén idegen származásu nemes családok ivadékai. Mint lelkészek vagy tanárok jöttek Nagykőrösre a következő nemes családok elődei Balogh, Báthory, Budai Török, Csáthy, Dabi, Ráczkevi Eötvös, Nánási Fodor, Kecskeméthy, Medgyessy, Mészáros, Mocsy, Pathy, Bátori ‘Sigray, Szélessy, Várady, Szigethi Warga. A város jegyzői között találjuk a Baráth, Becze, Bensits, Cseh, Dobrossy, Gubody, Pázmány, Kisjáczi Szeles, Szobonya és Veresegyházy Nagykőrösre költözött családok őseit. Tanitók voltak Bartók, Kelecsényi Nagy és Szondy családok ősei. Végre mint egyszerü iparosok települtek le – ámbár nem egy esetben ősrégi kisbirtokos nemes családok ivadékai voltak – a Bikkfalvy, Geréb, egyik Halász, Illés, egyik Sipos, Szarvas, Tasi Végh és Vladár családok.
Az egyes családok tárgyalásánál a genealogiai adatokat, esetleg a család birtokviszonyait és foglalkozását adja elő a szerző. A mennyiben a város gimnáziumában alkalmazott nemes származásu tanárok valami irodalmi müködést is kifejtettek, röviden ezt is érinti. Nagyobb, országos esemény, a melyben valamelyik nemes család tagja történetesen részt vett, rendesen kettő fordul elő: a «Péro-féle lázadás» és az 1848-iki szabadságharcz. Egy család ivadékáról (Jalsoviczky) emliti, hogy katona kvalitásait külföldi hadur szolgálatában is fejlesztette. 200 év az az időköz, a melynek határai között mozognak a műben előforduló adatok: t. i. 17. és 19. század, illetőleg 17. század közepe és 19. század közepe. A 17-ik század adatai gyérebbek. A hol lehetséges, a legujabb időkig terjed szerző tárgyalása. Az emlitett időköznél régibb adat igen kevés van, a minek nem az az oka, hogy ily régebbi adatok az illető családokról egyáltalában nem ismeretesek vagy nem találhatók, hanem az, hogy szerző csakis a nagykőrösi szereplésüktől kezdve kutatja részletesebben e családok multját. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy jó egy pár családnál alig emlit egy-két adatot, esetleg épen csak a család nevét. Általában véve azonban művelődéstörténeti, valamint a város történetére vonatkozó adatokat – ámbár a szerző inkább ir genealogiát mint történetet, – eleget találunk e könyvben.
Az előszóban a szerző felsorolja a művéhez használt kézirati forrásokat: a nagykőrösi városi és ref. egyházi levéltárt, a Beretvás, Inárcsi Farkas, Nyáregyházi Nyáry és Jakabházy családok, továbbá Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun és Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyék levéltárait és az országos levéltárt. Nyomtatott forrásokként a következőket megnevezi: Dalla Gergely, Nagykőrösi krónika; Szilády és Szilágyi: Törökmagyarkori okmánytár; Galgóczy, Nagykőrös város monografiája; Köszeghy, Nemes családok Pest vármegyében; Nagy Iván, Magyarország családjai; Nagy Iván, Családtörténeti Értesitő I–III.; Orosz Ernő, Heves és a volt külső Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai; Turul.
Előadásában sokszor találjuk az emlitett források valamelyikének megemlitését. De szerző eljárását itt már teljesen helytelenitjük. A dolog természeténél fogva is, ezen mű alapjában véve nem sokkal több, mint adatgyüjtemény. Tehát nagyon jó és szükséges lett volna az egyes családok feldolgozásánál az egyes adatoknak forrásait külön is mindig megemliteni. Bár ritkábban, de előfordul, hogy valamelyik család tárgyalásánál egyáltalában semmiféle forrás sincs emlitve.
Az egész könyvben egyetlen jegyzet sincs és ámbár sokszor abból az egy vagy két hivatkozásból is, a mi történik, fölteheti az ember – és esetleg határozott biztossággal is, – hogy az illető fejezetben előforduló többi adat is ugyanabból vagy ugyanazokból a forrásokból – és nem máshonnan – merittettek, alapjában véve az egész munka többé-kevésbé mégis ellenőrizhetetlenné válik, mert nem lehet mindenütt megállapitani, hogy az illető szakaszban emlitett összes adatok éppen csak az érintett forrásokból származnak-e, és melyik adat melyik forrás alapján lett közölve. Előáll tehát az a helyzet, hogy a szerző állit olyan dolgokat, a melyek az eddig ismert adatokkal nem egyeznek meg, ezeknek helytelenségét ki nem emeli, saját állitásainak hitelességét pedig nem erősiti meg emlitett eljárási módja a források használatában. Itt nem azt a pár helyet értjük, a hol szerző maga hangsulyozza külön, hogy valami más műnek rá vonatkozó adatai tévesek, mert saját kutatásai más eredményt mutatnak, hanem eljárásának teljes helytelensége akkor domborodik ki különösen, mikor eltérő véleményt mond valamiről, az eddigi arra vonatkozó felfogást egyáltalában nem emliti, állitásának forrását pedig tisztán nem láthatjuk. Felsorolunk pár ily esetet. A Czira (Szira) Nagy családról a következőket állitja a szerző: «Ugy látszik kőrösi eredetü család, a melyből Gergely tüntette ki magát a 18-ik század elején ... 1718-ban nemeslevelet kapott, a mely a Királyi könyvek XXXII-ik kötetének 238-ik lapján van bejegyezve, s melyben a család a következő czimert kapta ....» (70. l.). Ezzel szemben a Királyi könyvek jegyzékében a következőket olvassuk: «Szira György n. l. c. i. Bécs 1718 aug. 24. XXXII. 238.» (Dr. Illésy János és Pettkó Béla: A királyi könyvek 1895. 210. l.). Benkó úgy ir, mintha a nemeslevelet látta volna, de hogy hol látta, hol van az armális, szóval se emliti. Hivatkozik a királyi könyvekre is; a hely, a melyre hivatkozik, pontosan és helyesen van megjelölve. Az adat a két könyvben azonban nem egyezik meg. Az egyikben Gergely, a másikban György van feltüntetve nemességszerzőnek. És azt sem emliti Benkó, hogy az Illésy és Pettkó által kiadott könyvben máskép, esetleg tévesen van közölve az illető adat, az se világos, hogy a szerző a királyi könyvek eredetijéből meritett vagy pedig Illésy és Pettkó könyvéből, és végre az se bizonyos, hogy magát az armálist látta-e a szerző. Éppen csak az bizonyos, hogy mind a két állitás nem lehet igaz. – A Balázsfalvi Kiss családról ezeket irja: «Az itt emlitett kecskeméti nemes Kiss család tagjai közül Pál és Mihály 1806-ban királyi adománynyal «balázsfalvi» előnevet és czimerbővitést kaptak és ezen alkalommal kapott bővitett czimer a következő» (203. l.). Illésy és Pettkó azonban a czimerbővités és előnév adományozásának idejét 1802-re teszik: «Kiss Pál és Mihály kecskeméti szenátorok régi czimere megbővittetik c. i. f. Bécs. 1802. okt. 8. Ugyanazoknak «balázsfalvi» előneve. LX. 790; 797.» (109. l.). Itt is az előbbi eset; nem hivatkozik a szerző semmiféle forrásra, hanem ismert források adataival ellenkező dolgot mond. – A Fitos család armálisának keltjében szintén van eltérés szerző és az idézett forrás között. Benkó szerint Fitos János feleségével és fiaival 1793 decz. 15-én szerezte a czimerlevelet (89. l.), Illésy és Pettkó szerint pedig 1793 decz. 19-én (66. l.). A nemességszerzők felsorolása teljesen megegyezik a két könyvben; szerzőnk pedig a czimereslevél tartalmából egyebet is emlit, mintha az a kezében lett volna, de azt se mondja, hogy annak az alapján állitja, azt se, hogy az idézett műben eltérő a dátum. – Dátumeltérés van még a Molnár családnál is. Benkó szerint ez a család 1758 junius 3-án nyerte czimereslevelét (239. l.), Illésy és Pettkó szerint pedig 1758 jun. 5-én. Itt azonban megjegyzendő, hogy Benkó e család leirásának végén utal a Nagy Iván Családtörténeti értesitő I. évfolyam 4. füzetében, ugyanezen családról irt czikkére, melyben az armális kelte szintén 1758 jun. 3-áról való, de itt már azt is kiemeli, hogy az eredeti nemeslevél megvan a család birtokában s be van jegyezve a K. K. XLV. k. 574. lapján (116. l.). Tehát valószinü, hogy a czimereslevelet látta és használta, csakhogy ha már a királyi könyvekre is hivatkozik, Illésy és Pettkó esetleges tévedését megemlithette volna, ha valóban neki van igaza. De ezt nem teszi.
A munka ellenőrizhetősége megbizhatósága és kritikai apparatusa szempontjából megemlitjük még a következőket:
Körülbelül 120 családnak a czimerét irja le a szerző és 99-nek emliti az armálisát. A czimereket nagyrészt a nemeslevelek alapján irja le. 35 czimert azonban különböző iratokon levő, aláirások melletti pecsétekről ismer. A Szarka család czimerét az ujitó nemeslevelet kérő folyamodványból ismeri, a melyben az le van festve. A Sáry család czimere a szerző kezei közt levő 1824. nemesi bizonyitványban van lefestve. A Sypos család czimere a családi palota kapuja fölött, valamint a család egyik tagja sírkövén látható. A Végh család czimerével kapcsolatban a nemeslevél másolatáról beszél a szerző, tehát úgy látszik ennek az alapján irja le. 3o eset fordul elő, a hol a szerző megemliti az illető család armálisát, de ennek alapján a czimerét nem, még pedig 25 esetben a czimert egyáltalában nem ismeri, 5 esetben azonban nem a nemeslevélből, hanem szintén csak aláírások mellett levő pecsétekről irja le, t. i. Csontos, Fülöp, Mészáros, Szivos és Török családok czimereit. Több mint 10 családnak emliti a czimerét, a nélkül, hogy akár az armálisra, akár valami pecsétre vagy egyébre hivatkoznék, minden forrás megjelölése nélkül. Ott pedig, a hol a czimert az armális alapján ismerteti, legtöbb esetben egyáltalában nem jelzi, hol található az armális, pedig legtöbbször úgy beszél, mintha az armálist tényleg látta volna. Legföljebb sejteni lehet, hogy az armális hollétét valamelyik, az előszóban felsorolt vagy előadásközben is valahol emlitett forrásban kell keresni. Csak egy pár családnál történik ez alól kivétel: a Galgóczy, Keszey, Ladány és Papp alias Bodó családok armálisai ma is a család valamelyik tagjának birtokában vannak, az Oláh család czimereslevele a szerzőnél van, a Virágh családé a kunszentmiklósi gimnázium könyvtárában található. – A ‘Síros családról a következőképp ir: «A család 1635-ben kapott nemeslevelet ‘Siros János és felesége Tallós Katalin, továbbá fiai János és István személyében, s az armális Esztergom vármegyének 1636-ik évi közgyülésén hirdettetett ki. E szerint a család Esztergom vármegyei eredetü volna. Azonban a nemességszerző felesége – az armálisban Tallós Katalinnak irva – valószinüleg városunkban már a 17-ik század elején virágzott Tollas – sok helyen Tallasnak irt – család sarja stb.» (295. l.). Ha következtetni akarunk, akkor természetesnek kellene venni azt, hogy szerző ezen család armálisát látta. De nem közli sem a czimerét, sem azt, hogy hol van az illető czimereslevél, ami kissé megneheziti az ellenőrzést, pedig e családról nem találunk közelebbi adatokat sem Nagy-Ivánban (Magyarország családjai) sem a Siebmacher-ben (Grosses und allgemeines Wappenbuch) sem Adami-ban (Scuta gentilitia Hungariać). Viszont előfordul az is, hogy nem közli valamely család czimerét, pedig az emlitett művek valamelyikében megtalálhatta volna; pl. a Pintér család 1747-iki nemes levelét megemliti, de a czimerét nem, ámbár Siebmacher (IV. 15. 505. l.) ezt ismerteti. Mindez az adatoknak nem épp a legtökéletesebb apparatussal való feldolgozását tünteti fel. Az a körülmény, hogy szerző éppen csak egy pár armális hollétét jelöli meg, a többiét azonban nem, hanem igen számosról oly előadást folytat, mint valami, legalább a szerző előtt föltétlenül ismert dologról, de forrást nem emlit, a szerző eljárásának következetlenségét és helytelenségét mutatja. Mind ennek a fontossága pedig különösen akkor tünik ki, ha tekintetbe vesszük, hogy a szerzőnek, a forrás szorosan vett megemlitése nélkül előadott czimerleirásai nem egyeznek meg mindig a tudományos munkák megfelelő helyeivel, a melyeknek eltéréseiről szerző nem vesz semmiféle tudomást. Erre vonatkozólag a következő példákat hozzuk fel. A már emlitett Balázsfalvi Kiss család czimeréről mondja a szerző: Takarók: kék-ezüst, fekete-arany» (203. l.). Ez megegyezik Adami czimerrajzával (Scuta gentilitia V. k.), a melyen a megfelelő szinek: kék-fehér, fekete-arany. Siebmacher szerint azonban a takarók szine: kék-arany és fekete-ezüst (IV. 15. 312. l.). Szerző a czimert az armális alapján irja le, de sem az armális hollétét, sem Siebmacher eltérését nem emeli ki, a mi állitása helyességének semmikép se kölcsönözhet szilárd alapot. Megforditva áll a dolog a Cseplész családnál, a mennyiben itt a szerző állitása a czimer takaróira vonatkozólag (63. l.) Siebmacher adatával (IV. B. 15. Abt. 110. l.) egyezik meg és Adamiéval (II. k.) nem.
Ugyanily természetü különbség van Benkó (117. l.) és Siebmacher (IV. 15. 335. l.) között a Kovásznay (előbb Kovásznai Kovács) család czimerének leirásánál. – A Benedicty család czimerénél szerző szerint a takarók: kék-ezüst, vörös-arany» (43. l.) szinüek, Siebmacher szerint pedig kék-arany, vörös-ezüst a takarók szine (IV. 15. 53. l.). Itt már azonban meg kell jegyeznünk, hogy az előbbi példák szempontjából csak azért következetes a szerző, mert Siebmacherrel nem törődik, különben utal a Nagy Iván Családtörténeti Értesitő» 1900 II. évf. 4-ik füzetében ugyanezen családról irt czikkére, a melynek elején igy ir: «Az eredeti nemeslevél 1820-ban a borsodmegyei Sajó-Szent-Péteren lakó Benedicty József ügyvédnél volt, s valószinüleg az ő leányági leszármazóihoz került; hitelesitett másolata a család több ágánál megvan » (93. l.). Minthogy föltehetjük, hogy egy ilyen armális másolatot a szerzőnek alkalma lehetett látnia, a hitelesség, szigorubban felfogott alakjában is itt már sokkal inkább lehet a szerző részén mint Siebmacherén. – A Tóthfalusy család czimerénél, a melyet Adami és Siebmacher nem ismer, Nagy I. (X. 283. l.) és szerző (352. l.) közt van eltérés; nem különben a Jeszenszky czimernél (Benkó: 166. l., Nagy I. V. 34. 1.), a mely azonban teljesen megfelel Siebmacher leirásának (IV. 15. II. 206. l.) – Körülbelül igy vagyunk a gelecsényi (Csúzi) család czimerével is. A czimeren levő csillagok szerző (194. l.) és Siebmacher (IV. 15. 297. l.) szerint 6 águak, Nagy I. szerint 8 ágnak. Szerző az armális alapján látszik ismertetni a czimert, de az armális helyét nem jelöli meg; a család régi adatait teljesen Nagy Iván alapján (VI. 165–166. ll.) közli, olykor szóról-szóra, de forrásra nem hivatkozik. Adami munkájában e családról nincs szó.
Mindezen példákkal semmiesetre sem lehetett a czélunk az, hogy egy ilyen természetü munkában előfordulható esetleges tévedéseket keressünk és mutassunk ki, hanem csakis az, hogy az adatok feldolgozásának, a források használatának módjáról némi fogalmat alkothassunk magunknak, a minek eredménye, hogy igazi kritikai módszert e tekintetben nem tapasztalunk. Ezt még csak egy körülménynyel fogjuk igazolni. Vagyis az utolsó kérdés: hogyan használja szerző a kiadott forrásokat? Azért vetjük fel külön ezt a kérdést, mert az eddigi tárgyalásunk bizonyitékait, példáit képező anyagot szerzőnek mégis inkább kiadatlan források, levéltári kutatások alapján készitett eredményeiként tekinthetjük.
Szerző müve megirásánál használt munkák legnagyobb részét az előszóban sorolja fel. Előadás közben hivatkozik egy párszor Nagy Iván Magyarország családjaira (199. l. [Keszey cs.], 216. l. [Kovásznay cs.], 237. l. [Mokcsay cs.], 328. l. [Kisjáczi Szeles cs.], 359. l. [Uzapanyiti Uza cs.], 365. l. [Valaszky cs.], 385. l. [Fejes Zombory .cs.]), és Nagy Iván családtörténeti Értesitőre (239. l. [Molnár cs.], 251. l. (Nyáregyházi Nyáry cs.], 292. l. [Bátori ‘Sigray]), megemliti Balla Gergely Nagykőrösi krónikáját (213. l. [Onodi Kovács cs.], 373. l. [Veres cs.]) és a Törökkori okmánytárt (324. l. Szánthó cs.) és hivatkozik egyszer Orosz E. művére (193. l. Kecse cs.l és Dalmady Ödönnek a Dömösdi Hajós családról irt munkájára (120. l.). Itt is konstatálhatjuk azonban, hogy a kiadott forrásokra is kevesebbszer hivatkozik, mint a hányszor azokat használja. Pl. a következő családok leirásánál használja Nagy I. Magyarország családjait, a nélkül, hogy a szövegben ezt bármikép is jelezné: Gellénfalvi Gellén (110. l. Nagy I.: IV. 359. l.), Alsódabasi Halász (123. l. Nagy I.: V. 24–25. l.), Csúzi Kelecsényi (194. l. Nagy I.: VI. 165–166. l.) Bátori ‘Sigray (281. l. Nagy I.: X. 177. l.), Szilasi és Pilisi Szilassy (335. l. Nagy I.: X. 719. l.), Nagyendrédi és Födémesi Szobonya (341. l. Nagy I.: X. 774 l.), Szondy (342. l. Nagy I.: X. 804. l.), Urházy (356–357. l. Nagy I.: XI. 413–414. l.). Pedig különösen e családok régi történeténél, a hol leginkább érezhető Nagy I. hatása, nem egyszer majdnem teljesen szóról-szóra való átvételekkel is találkozunk. Az Urházy család elejétől végig Nagy I.-ből van leirva. – A Bátori ‘Sigray családról szóló fejezetben a következő hivatkozást találjuk: «Megjegyzem, hogy a család történetének és leszármazásának összeállitásánál alapul és főforrásul Jalsoviczky Sándor barátomnak a Nagy Iván családtörténeti folyóirat 1899. évi I. évfolyamának első füzetében megjelent s e család történetét tárgyazó dolgozatát használtam» (292. l.). Ezt a következőképen kell érteni: a fejezetnek első 8 sora Nagy I. alapján készült, hátralévő része pedig nem egyéb mint Jalsoviczky emlitett czikkének második lenyomata, a melynek előadásába közbeszúr egy az Inárcsi Farkas család levéltárában talált s állitólag ‘Sigray Mihálytól irt költeményt. Jalsoviczky czikkét lapokon keresztül betüről-betüre másolja le. Éppen csak 5 datum-eltézés fordul elő, a melyeket – minthogy szerző semmi módon se találja szükségesnek jelezni – sajtó vagy tollhibának tekinthetünk, még pedig egy esetben a sajtóhiba Jalsoviczky czikkében van, különben Benkóéban. A leszármazási tábla is teljesen megegyezik a két könyvben, leszámitva azt az eltérést, a melyet következetesség okából nem csak előadás közben, hanem a családfán is megtart a szerző, t. i. a ‘Sigrai Mihály, Péter és József fiaira vonatkozó adatokat a két czikkben megforditva látjuk közölve, a nélkül, hogy szerző erre figyelmeztetne bennünket.
Az eddigieket összegezve konstatáljuk, hogy Benkó könyve igen szorgalmas munka benyomását teszi az olvasóra; sok adatot és sok új adatot tartalmaz; eddigi ismereteinket nem egy családnál kiegésziti vagy kiigazitja, de jobb szerettük volna, ha megjegyzéseinknek egy részét nem kellett volna megtennünk.
Sulica Szilárd.

A törvényhatósági levéltárak címeres levelei. (Literć armales.)

Összegyüjté Rexa Dezső. A gyüjtő kiadása. 1909. Eddig 2 füzet.
A vármegyei levéltárak felülvizsgált czimeres nemes leveleinek jegyzéke. Közli Horváth Sávdor. Első füzet. Budapest, szerző kiadása és tulajdona, 1909. – Ára két korona.
Két egy és ugyanazon tárgygyal foglalkozó munka megjelenéséről adhatunk hirt olvasóinknak, kik az egyik munka megjelenéséről már a folyóiratunk folyó évi I. füzetéhez mellékelt előfizetési felhivásból értesültek. Most, hogy a munkából immár két füzet megjelent, alkalomszerünek találjuk azokról megemlékezni.
Rexa könyve a Magyarország területén fekvő törvényhatóságok, vármegyék és városok levéltáraiban őrzött czimeres levelek jegyzékét kivánja összegyüjteni, hogy a családtörténettel foglalkozóknak és a nagy közönségnek utmutatást adjon arra nézve, hogy hol keressék egyik vagy másik család czimereslevelét. Az eddigi két füzet Abauj-Torna, Alsófehér, Árva, Arad, Bács-Bodrog, Baranya, Bars, Békés, Bereg, Bihar és Borsod vármegyéket öleli fel. Az egyes vármegyék levéltárának anyagát alfabetikus sorrendben dolgozza fel, az adatok közlésénél a legszükségesebb adatokra szoritkozik, közli a czimerszerzők neveit, feltüntetve a társczimerszerzőket is, kiknél utal a főczimerszerzőre, ez utóbbinak nevénél közölve az armális évi és napi keltét, feltüntetni igéri továbbá az előszóban a körülményt ha az armális koholt, valamint külön megjegyzi, mely czimereslevelek származnak erdélyi fejedelmektől.
A munka gyakorlati szempontokból készült, a családtörténeti kutató részére akar segédkönyvet nyujtani, tudományos szempontból a műnek csak annyiban van becse, hogy a törvényhatósági levéltáraknak heraldikai anyagára nézve a kutatót tájékoztatja. Ugy az utóbbi, mint a gyakorlati szempontból több kifogásunk van azonban a munka ellen, melyeket nem hallgathatunk el.
Első sorban kifogásoljuk azt, hogy szerző a czimeradományozó uralkodó nevét is nem tette ki egyuttal, mert pl. az általa követett eljárásnál honnan tudja meg a kutató, hogy egy 1530-ból, vagy 1531-ből származó armális Ferdinánd királyé, vagy pedig János királyé-e? Igaz, hogy az erdélyi fejedelmek adományozta armálisoknál odateszi, hogy «Erdély» és így tehát tudom, hogy egy ily jelzetü 1584-ból származó armálist pl. Báthory István és nem Rudolf király adta ki, csakhogy hamarjában nagyon kevesen fogják tudni kivülről, hogy melyik uralkodó melyik év hányadik napján lépett a trónra, hogy pl. egy 1611 augusztus havában kelt armális Báthory Gáboré vagy pedig Bethlen Gáboré-e? Az uralkodók nevét tehát nem lett volna szabad elhagynia, már a tájékozódás megkönyitése szempontjából sem.
A második kifogás, a mit a munka rendszere ellen felhozunk, az, hogy sehol nincs jelezve, vajjon az illető czimerlevél eredetiben, vagy pedig csak másolatban maradt-e reánk. Ennek a feltüntetése pedig a tudományos kutatás szempontjából feltétlenül szükséges lett volna, mert igy könnyen tévedések, félreértések származhatnak. Iacute;gy pl. Abauj vármegye jegyzékében szerepel a Bor család 1415. armálisa. Azt gondolhatná tehát valaki, hogy ez az eredeti armális, pedig ez a M. Nemzeti Múzeum könyvtárában van, az abauji csak másolat. E hiányt ugyan utólag még pótolni lehet az indexben, az eredetieket valami módon megkülönböztetve a másolatoktól, de kétségtelen, hogy ezt a szövegben inkább lehetett volna megtenni.
Rexát munkájában az egyes törvényhatósági levéltárnokok támogatták olyképen, hogy levéltáruk armális indexeit neki rendelkezésére bocsátották és ennek alapján készült munkája. Ő tehát maga az egyes levéltárak anyagát nem látta személyesen, meg kellett biznia e jegyzékekben. Innen van az, hogy jegyzéke nem teljes, a mi a Horváth Sándor-féle jegyzékkel váló összehasonlítás alapján konstatálható, noha mint látni fogjuk az utóbbi sem teljes. Igy hiányzik Rexa jegyzékéből Abauj-Torna vármegyénél Rudolfnak 1587 decz. 2-án a Jászay-család részére adott armálisa, Arad vármegyénél II. Ulászló armálisa 1515-ből a Mezőkövesdy-család részére. Hiányzik Árva vármegyének 1598-i armálisa, Arad vármegyének 1767 és 1837. czimereslevele, noha ezeknek benn kellene jegyzékében lenni; mert a törvényhatósági levéltárak czimeres leveleit foglalja magában, már pedig az emlitett armálisok is ott őriztetnek. Hiányzik pl. Árvánál a Nyizsnyay armális, melynek pedig 1602-i eredetije a levéltárban őriztetik. Nem akarunk még több példát felhozni, csak konstatálni akarjuk, hogy az igért teljességet a munka nem adja meg.
Az előszóban igéri szerző, hogy a hamisitott armálisoknál e körülményt meg fogja jegyezni. Erre nézve is több megjegyzést kell tennünk. A Malontai Balogh armális 1499-ből Abauj levéltárában kézzelfogható hamisitvány, e körülmény a jegyzékben nincs feltüntetve. A Riszy armális egyes részeiben van hamisitva, a jegyzékben e körülmény nincs megemlitve, ellenben hamisnak van feltüntetve a Thassy armális, mely viszont a Horváth-féle jegyzékben, mint nem hamisitott szerepel. A Vadászi armális 1642-ből hitelesnek van feltüntetve, holott e névre van hamisitva. Hiányzik továbbá a külföldi armálisok különválasztása a hazaiaktól, pl. a Prandtauer armális Arad vármegyében, a Milhardté Bács-Bodrogban, a Tschocki-é Barsban nem hazaiak, hanem külföldiek.
A gyakorlati családtörténettel foglalkozó Rexa munkáját, hiányai daczára haszonnal fogja forgathatni. A tudományos heraldikával foglalkozót legfölebb az anyag hollétére nézve fogja tájékoztatni, jóllehet hiányai lépten-nyomon elő fognak tünni.
Horváth Sándor munkája tartalmánál fogva azonos Rexa munkájával. Mégis különbség van a kettő között. A Mildenburgi Müller Alajos lovagféle okmány hamisitások ügyéből kifolyólag a m. k. belügyminiszterium 1906-ban körrendeletileg hivta fel a törvényhatóságokat, hogy a levéltáraikban őrzött czimeresnemesleveleket felülvizsgálat czéljából a m. k. Országos levéltárnak küldjék be, hogy azok megvizsgálhatók és jegyzékbe foglalhatók legyenek. Ennek a rendeletnek gyümölcse a most megjelent jegyzék, a mely 10 vármegyei levéltárban őrzött összesen 692 db. czimereslevélről számol be.
Az eljárás, melyet Horváth Sándor munkájában követ, megfelel nagyban a Rexa-féle jegyzéknek. Horváth Sándor is megtartja az alfabetikus sorrendet, de a czimerszerzőknek csak családi nevét adja, keresztnevét nem, noha ennek közlése a munkának javára szolgált volna. Ellenben kiteszi nagyon helyesen az adományozó király nevét, valamint a kelet helyét is, a társczimerszerzők nevénél pedig nemcsak utal a főczimerszerzőre, hanem az évszámot is közli. Azonkivül a mi munkájának nagy előnyére szolgál, jelzi mindenütt az armális eredeti voltát is, jelzi továbbá a hamisitásokat és a hol lehetséges volt, megállapitja kinek a nevére szólt eredetije. Feltünteti továbbá külön a hazai, külön a külföldi armálisokat.
A füzet, Abauj, Arad, Árva, Bács-Bodrog, Baranya, Bars, Békés, Besztercze-Naszód, Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Turócz vármegyéket, tehát az eddig felülvizsgáltakat foglalja magában, a két utóbbit azért, mert noha csak később került volna reájuk a sor soron kivül küldték be anyagukat. Az a körülmény, hogy némely vármegye csak az eredeti armálisokat küldte be, a másolatokat nem, okozza azt, hogy teljességről a munkánál sem lehet szó, igy pl. Abauj vármegyénél nagyon sok oly armális hiányzik, a mely Rexa jegyzékében benn van, de a melyeket, másolatok lévén, a megye nem küldött be. E hiányért a felelősség az illető vármegye levéltárát terheli.
Az a körülmény, hogy Horváth Sándor a jegyzékében foglalt czimereslevelek minden egyes darabját saját szemeivel látta, azokat személyesen megvizsgálta és igy azok hiteles vagy nem hiteles voltáról közvetlen szemlélet utján győződhetett meg, munkájának tudományos szempontból sokkalta nagyobb becset biztosit a másik munka felett. A heraldikus kezébe kritikailag megrostált anyag jut, a melyen persze neki magának kell tovább elindulni. A heraldikai tudomány szempontjából mindenesetre legideálisabb az lett volna, ha ez a jegyzék nem pusztán névjegyzéket, hanem tudományos alapokon készült catalogue raisonnét tartalmazna. Sajnos ez, pénz kérdés lévén, hosszu időre megvalósitatlan fog maradni, pedig hogy a tudományos heraldika szempontjából mily értékes anyagot tartalmaznak a felülvizsgált armálisok, azzal mindenki, a kinek alkalma volt csak egyes darabokat is látni, tisztában van.
Végezetül nem hallgathatunk el egy megjegyzést. Horváth Sándor a füzetet, a mint az a czimlapon olvasható, a saját kiadásában, saját költségére bocsátotta kézre. Köszönettel fog ezért neki mindenki adózni, ki füzeteit használja, de nem hallgathatjuk el azt, hogy e jegyzék közzététele, minthogy az hivatalos vizsgálat anyagát tartalmazza, a hivatalos forumoknak lett volna kötelessége. Az egész felülvizsgálati eljárás a m. kir. belügyminiszterium rendeletére történt és igy ennek a forumnak lett volna feladata gondoskodni arról, hogy a jegyzék, mint a hivatalosan megejtett vizsgálat eredménye, hivatalos kiadványképen lásson napvilágot.
y. –l.

Die Siegel der deutschen Kaiser und Könige von 751–1806.

Herausgegeben von Otto Posse. I. Band 751–1347 Dresden, Wilhelm Baensch, 1909.
Egy nagyszabásu pecséttani kiadvány első kötete fekszik előttünk, a mely a pecséttani tudományban egy rég érzett hiányt pótol, és a német sphragistikusoknak régi óhaját váltja valóra. A német királyok és császárok pecséteinek kritikai feldolgozása és közzététele régen foglalkoztatta a szakköröket. Tudva volt, hogy Posse Ottó, a szász állami levéltár levéltárnoka már régóta gyüjtötte a német uralkodók különböző pecsétjeit, a melyeket galván reproduktiókban gyüjtött össze. Ezt a nagyszabásu gyüjteményt a nürnbergi Germanisches National Museum 50 éves jubileuma alkalmából a német császár, megszerezve a gyüjtőtől, a múzeumnak ajándékozta, hol az külön szekrényben nyert felállitást. A szekrény alsó részében elhelyezett fiókokban chronologikus sorrendben vannak a pecsétek elhelyezve, mig a szekrény felső tárlószerü részében egy sorozata az érdekesebb pecséteknek nyert elhelyezést, mely a nagy közönség által megszemlélhető. A gyüjtő fenntartotta magának a jogot, hogy a gyüjteményt tudományos feldolgozásban közrebocsássa és e joga biztosittatott is neki, a német császár rendeletéből a kiadvány közrebocsátásával meg is bizatott.
A német császári pecsétekről még 1875-ben jelent meg egy munka, Heffner munkája: «Die Deutschen Kaiser- und Königsiegel», a mely azonban korántsem volt teljes. Mindössze 160 pecsétet közölt, mely szám a pecséteknek csak egy kis részét teszi. Néhány évvel ezelőtt a «Monumenta Germanić Historica» vállalat foglalkozott azzal a tervvel, hogy gyüjteményének Diplomataria osztályában a német császári és királyi pecséteket is közzéteszi, folytattak is ez irányban tárgyalásokat, de a terv abban maradt, miután a jelen kiadvány előmunkálatai akkor már tetemesen előhaladtak.
A Posse-féle munka öt kötetre van tervezve. Az I. kötet a Bajor Lajosig, a második a III. Frigyesig, a harmadik az I. Miksától I. Józsefig, a negyedik a VI. Károlytól 1806-ig terjedő időközt fogja felöldni, azonkivül a II. kötet még az összes eddig ismert hamisitásokat, a IV. pedig a Hohenzollern-házi császárok pecséteit fogja adni egészen a jelenkorig. Az V. kötet végül a tudományos feldolgozást fogja tartalmazni, a melyben, mint az I. kötet előszavából kitünik, a szerző ki fog terjeszkedni a hamis pecsétekre és a hamisitásoknál követett eljárásra is. A munka megjelenését illetőleg évenként egy kötetet szándékoznak közrebocsátani.
Az I. kötet összesen 53 táblát tartalmaz és mint emlitve volt 1347-ig, Bajor Lajos haláláig terjed. Feltünteti nemcsak az egyes uralkodók, hanem nejeik pecséteit is. A táblákot kisérő szöveg két részre oszlik, az első a pecsétek áttekintését, a második genealogiai táblákat ad. Az első rész az egyes pecsétekre nézve a legszükségesebb megjegyzésekre szoritkozik, közli, hogy a pecsét honnan vétetett, illetve, hogy a pecsét eredetije mely levéltárban őriztetik, utal Heffner munkájára, a mennyiben a pecsét ott is megjelent, közli a pecsét legendáját, megállapitja, hogy mely időben volt használatban és végül megállapitja a pecsét változatát, hányadik illetve milyen változata az illető uralkodó pecsétjének.
A pecsétek reproduktiója, talán mondanunk sem kell, a modern technika vivmányainak igénybevételével történt. Galvanoplastikai hasonmásokról történvén a reproduktió, ez a körülmény az éles konturokban szemmel látható és bizonyos éremszerü kinézést kölcsönöz a képeknek. Ez az éremszerüség a gyüjtemény eredeti darabjainak megtekintésekor még szembetünőbben nyilatkozik meg, a mit a vörös bársony alap, melylyel a tárlók és fiókok be vannak vonva csak fokoz, úgy, hogy a szemlélő azt a benyomást nyeri, mintha nem pecsétek másolatával, hanem érem gyüjteménynyel állna szemben.
Posse munkája korszakalkotó a német sphragistikában. Tudományos eredményeit csak az utolsó kötet megjelente után fogjuk a maguk teljességében megismerni, de a tudományos buvárlat már most is nagy hasznát fogja venni e munkának. Vajha a magyar királyi pecséteknek a magyar tudományos akadémia által régóta tervezett kiadványa is minél előbb napvilágot látna.
– y.

Verein zur Begründung und Erhaltung einer Zentralstelle für deutsche Personen- und Familiengeschichte

czimmel 1904-ben Lipcsében egy uj egyesület alakult, mely mint egy előttünk fekvő prospektusból látjuk, f. évi márczius havában már 700-nál több tagot számlált. Az uj egyesület feladatát képezi a genealogiai adatoknak és segédeszközöknek lehetőleg teljes összegyüjtése és hozzáférhetővé tétele. Egyrészt gyakorlati, másrészt tudományos czélt szolgál, a gyakorlati czélt azzal, hogy az érdeklődőknek genealogiai kérdésekben felvilágositást ád és mindazoknak, kik saját családjuk történetével foglalkoznak, a szükséges utbaigazitásokat megadja. Tudományos czélt szolgál azzal, hogy a genealogiát mint tudományt kivánja müvelni és az általa gyüjtött anyagot, u. m. leszármazási táblákat, ősfákat, nemesi próbákat, családtörténeteket stb. tudományos feldolgozás alá venni. Az uj egyesület a folyó évtől kezdve rendszeres hivatali müködését megkezdette, külön levéltárnoka van és irodai személyzete napi nyolcz órában van foglalkoztatva. Az egyesület évi tagdija öt márka és e csekély tagsági dij, tekintettel arra a nagy érdeklődésre, mely Németországban főleg ujabban a családtörténet iránt megnyilvánul, előreláthatólag csakhamar nagyban meg fogja növelni az egyesületi tagok számát. Az egyesület rendszeres folyóiratot is ad, ki «Mitteilungen der Zentralstelle für deutsche Personen- und Familiengeschichte» czimen, mely általáros tartalmu tudományos dolgozatokon kivül bibliografiát, továbbá kérdések és feleletek rovatát tartalmazza. E folyóiraton kivül egy nagyszabásu kiadvány látott az egyesület megbizásából ujabban napvilágot, dr. Eduard Heydenreich tollából «Familiengeschichtliche Quellenkunde» czimen, a melyre, valamint az egyesület folyóiratára még bővebben ki fogunk terjeszkedni. Genealogiai kutatásokkal foglalkozó tagtársainknak vélünk szolgálatot tenni, midőn az uj egyesületre figyelmüket felhivjuk. Közelebbi czime Leipzig, Neumarkt, 29.

Az «Europäische Wappensammlung»

czimü koholt heraldikai gyüjtemény heraldikával és genealogiával foglalkozó tagtársaink előtt eléggé ismeretes. Majdnem lépten-nyomon halljuk ezt a gyüjteményt emlegetni, és gyakran találkozunk e gyüjteményből vett czimerekkel, melyek sajátszerü ódon papirra festve e gyüjteménynek valamely kötetére és lapszámára való utalással vannak ellátva. Igen gyakran csak hitetlen fejrázogatással találkozunk, ha az illetőt, ki egy ily czimert felmutat, megkisértjük arról meggyőzni, hogy a czimer és a reávonatkozó adatok teljesen koholtak, légből kapottak. Az ujabb német heraldikai munkákban, sőt még a kis vezérfonalakban is, pl. a Hildebrand-féle Wappenfibel-ben röviden meg van emlitve e gyüjtemény koholt volta, a nélkül azonban, hogy róla bővebben szólanának. A bécsi cs. kir. heraldikai társulat «Adler» havi füzeteinek legujabb (junius havi) számában báró Mitis Oszkár röviden foglalkozik e gyüjteménynyel és pedig egy elég érdekes ténynyel kapcsolatban. Ez évben jubilál ugyanis a bécsi tagtársunk Krahl Ernő vezetése alatt álló heraldikai-genealogiai intézet, mely a legelső ilynemü intézet Európában és nemcsak a gyakorlati, hanem a tudományos heraldika terén is elsőrangu. Czimergyüjteménye és szakkönyvtára a szakemberek előtt régóta ismeretesek és különösen könyvtára Ausztriának egyik legnagyobb heraldikai szakkönyvtára. Az intézetet 1809-ben alapitotta Stein József, a ki 1809 óta a császári udvar részére a czimerfestményeket készitette. Ez a Stein volt az, a ki az «Europäische Wappensammlung» czimü gyüjteményt koholta, mely valóságban sohasem létezett és tisztán csak arra szolgált, hogy vele a hozzáforduló, nemesség és czimerek után vágyakozókat becsapja, a mennyiben egyszerüen koholt czimerekkel és genealogiai adatokkal látta el őket. Stein halála után 1843-ban Krahl Károly vette át az intézet vezetését, melybe rögtön más szellemet hozott be, szakitott az elődje által követett szédelgéssel és az intézetet tisztán tudományos és müvészi alapokra fektette. Sikerült neki az intézetet arra a fokra emelni, hogy Ausztriában és Németországban csakhamar szaktekintélylyé fejlődött. Krahl Károly 1891-ben halt meg, unokaöcscse Krahl Ernő, az intézet jelenlegi vezetője és tulajdonosa még magasabb fokra emelte az intézetet, a melynek a heraldikai müvészet ujjáteremtésében elsőrangu szerepe van.

1909-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

TITKÁR.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMIX.

A TORDAIAK.

Erdély előkelő családai közt felette számos van, mely ha nemzedékrendének felfelé kutatásában munkálkodik, ott elébb-utóbb Tordai nevet viselő ősökre akad.
S mégis daczára e messze kiterjedő leányági leszármazásnak a Tordai családdal is úgy vagyunk minta Sarmasághyakkal: helyes nemzedékrendét mindeddig sehol sem találjuk, csak össaekuszált töredékek fekszenek előttünk, a sok hiba és zavar közt eligazodnunk csaknem lehetetlen, s még a czimerről is, a hány adatot, pecsétlenyomatot vagy leirást látunk, annyi az ellentmondás.
Ennek oka leginkább az lehet, hogy a különböző előnév szerinti megkülönböztetések némelykor azonegy törzs ivadékára vonatkoznak; máskor pedig egyes régi genealogiák is össze nem tartozó s egy eredetünek be nem bizonyitható Tordaiakat kapcsolnak szándékosan vagy tévedésből egy családdá össze.
S hogy a zavar még teljesebb legyen, az oklevelekből rájöhetünk, hogy a legelterjedtebb Tordai családnak első ismert őseit nem is Tordainak, hanem Kolozsvárinak hivták (Colosuari); s csak azért ragadt rá a Tordai név, mert törzse, a tragikus véget ért Kolozsvári János, tordai kamaraispán volt.
Több mint 10 év óta gyüjtöm az adatokat a Tordai család – vagy családok – nemzedékrendének összeállithatása végett; megpróbálkoztam ismételten is e nehéz munkával, de ismét félretettem s elhalasztottam az összegyüjtöttek közlését, mert a kétségeket s ellentmondásokat egészen elháritani soha sem sikerült.
Most azonban mégis megkoczkáztatom tanulmányaim eredményének a genealogia iránt érdeklődő olvasóközönség elé bocsátását; nem mintha azt hinném, hogy valami tökéletest és hibátlant adhatok, de mert csak igy lehet remény, hogy ha szemünk előtt áll, a mit oklevelekből, régi genealogiák megegyező tételeiből stb. összeállitni lehetett, s ha pontosan beszámolok, hogy minő források támogatják tábláimat akkor talán más szakirók és érdeklődők ki fogják pótolhatni hézagaimat, megtalálják az itt-ott hiányzó kapcsolatokat s igy egyesült erővel talán mégis csak tisztázhatni fogjuk e sok erdélyrészi családot közelről érdeklő genealogiai szövevényt.
Kezdjük tehát (lucus a non lucendo) a Tordaiakat: Kalozsvári Jánossal s biztosan megállapithatott leszármazottjaival, kiket az I. táblán kivánok bemutatni.
Előrebocsátom itt is, a mit egy más munkámban már kifejtettem, hogy az erdélyi családok neveik leirásánál mindig az illető kor irásmódjához alkalmazkodtak, s igy náluk sem az «y» betünek, sem a T utáni «h» betünek jelentősége nincs; ezért tehát a Tordaiakat is minden ilyen megkülömböztetés nélkül mai irásmód szerint csak egyszerüen a kiejtés szerint irom, noha a régi oklevelekben többnyire «Thordai» alakban fordulnak elő.
Kolozsvári János, kit Nagy Iván is megemlit, 1585. augusztus 23-án mint tordai kamaraispán kapott Márton, Gáspár és Imre fiaival együtt czimeres levelet Báthori Istvántól,_{Siebmacher: Wappenb. a gr. Tholdalagi levéltár nyomán.}* kék paizsudvarban irótollat tartó karral és sólyom sisakdiszszel. 1599-ben M.- és O.-Rőd helységekbe beiktatják, utóbb fiskalis direktor lesz, s 1610-ben Báthori Gábor lefejezteti._{Nagy Iván: XI. 250.}*
Hogy hivatali székhelyének nevéről az ő gyermekei a Kolozsvári néven kivül Tordai néven is neveztetnek, azt a birtokomban levő Zeyk levéltár oklevelei a kiskükülldmegyei levéltáros által kiállitott s br. Radák Ádám levéltárában meglevő genealogiával egyezőleg teljesen bizonyitják. Sőt ez utóbbi, valamint a Zeyk levéltár egy 1672-iki esketése is már magát e Kolozsvári János tordai kamaraispánt is Johannes Literatus Kolosvári alias Thordai névvel jelzi.
A Cseszeliczki-Szilvássi levéltárban talált régi Tordai genealogiák megnevezés nélkül kétszeri nősülést jegyeznek fel róla; s erre mutat a Zeyk levéltárban meglevő fennidézett esketés némely tanuvallomása is. Hogy nejei egyike, és pedig legvalószinübb, hogy a második, Sombori Judith volt: azt a Sombori család adataiból tudjuk, s aligha tévedünk, ha első nejéül a Nagy Ivánnál egy másik Tordai János neje gyanánt szereplő Hosszuaszói Pónyikát sejtjük. Nagy Iván táblázatain ugyanis a különböző Tordai Jánosok egymás között alaposan össze vannak tévesztve.
Hogy a táblán látható gyermekei közül melyik melyik nejétől származik, arról semmi adat sincs. Az 1672-iki esketésben egyik tanu vallomása csak azt állapitja meg, hogy Imre és János apáról és anyáról testvérek voltak.
Különben Gáspár kivételével, kit csak az 1585-iki czimeres levélből ismerünk, s valószinüleg csakhamar elhalt, a Kolozsvári János kamaraispán gyermekeit, úgy a mint táblánkra felvettük, a br. Radák, Szilvássi és Zeyk levéltárakbeli genealogiák és az 1672-iki esketés teljesen megegyezőleg adják elő.
Egyedül Ferencznél támad hiba már a Radák és Zeyk levéltárbeli régi genealogiákban is; a mennyiben ezek ezen Kolozsvári alias Tordai Ferencz diákot összetévesztik azon Csapói Tordai Ferenczczel, ki Kolozsvári alias Tordai Katát birta nőül s ennek ivadékát, a Csapói Tordaikat vezetik le tőle, kiket mi II-ik tablánkon fogunk bemutatni. Pedig ezek csak anyai ágon, nem Tordai Ferenczről, hanem feleségéről Kolozsvári Katáról, leszármazottjai Kolozsvári János alias Tordai kamaraispánnak. A Szilvássi levéltárbeli genealogiák azonban helyesen adják a fiágon való utódokat, s levezetik Tordai Ferencz deák valódi leszármazóit, úgy mint azok I. táblánkon láthatók s miként ezt más oklevelekben is igazolva fogjuk találni.
Ezzel megtalálván a legtöbb tévedést okozó zavarból való kibontakozhatás utját, hogy ismételt forrásidézetekkel ne legyen terhelve az olvasó, a leszármazási táblákra nézve legyen elég megjegyeznem, hogy az évszámok azon éveket jelölik, a melyekben az illetők okmányszerüleg szerepelnek, a források tekintetében pedig a táblára helyezett számok közül 1. a Barcsai, 2. a br. Radák, 3. a Szilvássi, 4. a Zeyk levéltárban talált bizonyitó adatokra utal, 5. pedig azt jelöli, hogy csakis Nagy Iván munkája volt alapul vehető.

Táblázatot lásd a 99. oldalon).
I. TÁBLA.

Kolozsvári János deák 1585 tordai kamaraispán, miért gyermekei már Tordai néven is előfordulnak. Mint fiscalis director † vérpadon 1610-ben. 1-ső neje Hosszuaszói Pónyika de ead.? 2-ik neje Sombori Judith de ead.; Somogyi ág.; Mihályfalvi ág.; 1, 2 ? Márton deák^{2, 3, 4} 1585, 1627⁵ (Héderfái Barlabássi Erzse)⁵; 1, 2 ? Gáspár 1585 † korán; 1, 2? Imre deák^{2, 3, 4} 1636 tordamegyei alispán⁴; Kristóf² †; 1, 2? János deák^{2, 3, 4} † 1629⁵ (NN. «egy tót nő Magyarországból»); 1, 2? Erzsébet ^{2, 3, 4} (Csapói Tordai Ferencz)^{2, 4} Utódaikat l. a II. táblán; 2. Ferencz deák^{2, 3, 4} 1645–54 portai követ.⁵ 1659 a kővárvidéki Törökfalvát kapja inskripczióban és anyjáról Sombori előnévvel is neveztetik; nemkülömben de Mihályfalva előnévvel. (Szenttamási Szalánczi Kata 1668-ban özvegy)³; Tordai János ^{2, 3, 4} «de Somogyom»³ szül. 1615.⁵ 1635 † 1652 előtt³ 1-ső neje Ér-sz. királyi Szikszai Zsófia³ 2-ik neje Zabolai Mikes Ilona 1652 özvegy³; Borbála^{2, 3} 1635, 1652 (Cseszeliczki Szilvássi András 1635, 1652)^2,3; Margit⁴ (Hadrévi Trauzner István)⁴; Erzsébet^{2, 4} 1652, 1655 1-ső férje Nagyenyedi Ötves Sándor 1652⁴ 2-ik férje Nagyenyedi Samariai Péter deák 1655^{2, 3, 4}; I. Ferencz³ 1652. Szász-Nádason 1665 nős, † magtalanul; 1, 2? Zsigmond³ 1652, 1656 Somogyomban, 1665 (Lengyelfelvi Orbán Krisztina)⁵; 1, 2? János^{1, 3} 1652, 1656, 1665 (Bölsei Buday Mária, ki 1690-ben, mint özvegy még él) ^{1, 3}; Gábor³ 1690, 1694, 1700 (Bényei Radák Zsuzsánna)²; Sándor³ 1745; Ferencz³; Zsófia³ (Gyerőmonostori Kemény Boldizsár)⁵; Kata³ (Bikali Vitéz Ferencz)³, Margit³ (Sepsi-sz.-iványi Henter Pál)³; Mária³ (Losonczi Bánffi Boldizsár)³; Miklós^{1, 3} 1690 (Cseszeliczki Szilvási Zsuzsánna 1690)³; János^{1, 3} 1690, 1698 kir. hivatalos 1701, 1722, 1727, 1731 (Szalontai Toldi Anna)³; Mária^{1, 3} 1690 (Gógányváraljai Száva Péter 1725, 1726, 1727)^{1, 3}; Borbára^{1, 3} 1690, 1727 (Mákfalvi Dósa Mihály 1727, 1751)^{1, 3}; Ferencz^{1, 3} 1690, 1728, 1745, 1751 (Altorjai Apor Borbára)^{1, 3}; László³ 1763; Krisztina^{1, 3}1731, 1748, 1750, 1751, 1757, 1763, 1769, 1774, özvegy 1776, 1782 (br. Miske Imre 1728, 1731–1769 † 1774 előtt)³; Mária^{1, 3} 1731 hajadon; Anna^{1, 3} 1731 hajadon; Klára^{1, 3} 1731 hajadon, 1751 férjes, 1776 özvegy (Sellyei Tolnai János 1751 † 1776 előtt); Zsigmond³ (Désfalvi Simon Mária)³; Adam³; László³ dézmabérlő (1-ső neje Puji Puj Mária)³ (2-ik neje Szadicsfalvi Török Veronika)³ †; János³ †; Margit^{1, 3} 1776 hajadon; József^{1, 3} 1776, 1789; Borbára^{1, 3} 1789 (M. Csákodi Kovachich-Horváth Farkas 1789)^{1, 3}; Katalin³ (1-ső férje Cseszeliczki Szilvássi Farkas) (2-ik férje Őry Farkas)³; Anna³ (Lukács Gábor de – –)³; Károly³ (Mészáros Anna de – –)³; József³; János³ †; Karolin³ (Lukafalvi Szarka N.)³; János^{2, 3} 1668 † 1702 kör. (Suki Krisztina de ead. a Suki N. és Jancsó Zsuzsánna, utóbb Turi Lászlóné leánya)²; Anna sz. 1637 † 1699³ (Kolozsvári Flistik Péter³; Margit † 1728 előtt³; (Kis-búni Bethlen Pál)³; Erzsébet 1668³ (Borosjenői Korda Zsigmond³; Zsuzsánna^{2, 3} 1690-ben anyai nagyanyja, 1702-ben atyja után osztozik testvéreivel † 1728 előtt (Bényei Radák István 1683^{2, 3}; Klára² 1690, 1702 (Kövesadi Boér Pál)^{2, 3}; Ferencz^{2, 3} 1690 kiskorú 1702. (Csik-sz.-királyi Bors Margit)⁵ †; László^{2, 3} 1690 kiskorú 1702 1728 de Mihályfalva előnévvel fehérmegyei főbiró (Galaczi Bud Anna); Zsuzsánna³ (gr. Nemes Ádám)³

Az első táblán látható Tordaikra vonatkozólag megemlitendő, hogy azt általában kihalt családnak tartják, noha az iránt nem találtam még biztos adatot, hogy Tordai Károly és Mészáros Anna fia, Tordai József hagyott-e hátra utódokat vagy sem. Egyéb ágazatokon a család a tábla szerint is kihaltnak látszik.
A mihályfalvi ág e táblán közölt leszármazását az ott jelölt forrásokon kivül megerősiti a Keczeli Istvánné Korda Borbára felett Köpeczi István által tartott halotti beszéd is. (Erdélyi Muzeum könyvt.)
Ugyanezen ágra vonatkozik azon sirirat is, melyet a Szilvássi levéltár egy régi genealogiai tábláján lemásolva találtam, annak megjelölése nélkül, hogy hol található e sirkő. E siriratot sajátosságánál fogva ide iktatom:

«Néhai Thordai Anna Thordai Ferentz Leánya
Szalántzi Kata volt az Annya Flistik Péter házas Társa
e kő alá letétetett e szülte volt Flistik Katát,
Bánffi Zsigmond házas társát
Ágnes Gábor Imbre Annyát
Kiket látván unokákat még Földen élt életet,
élt ez hatvankét Esztendőt, kit örömmel s buval töltet
Ezerhétszáz azután let mikor az ide temettetett
és megdicsőűltetet menyben.»
Ugyanoda az is fel van jegyezve (valószinüleg azt is a sirkövön látta a genealogia irója), hogy a Tordai czimer: «egy leányfő, egy emberi félkéz abban 3 szál buzafő».
A mi – mellesleg mondva – épen nem egyezik meg az 1585-ben Kolozsvári Jánosnak, a családtörzsnek adományozott s fentebb ismertetett czimerrel.
Ez azonban nem az egyedüli varians a Thordaiak által használt czimerekre nézve. Kezeim közt van a Zeyk levéltárnak egy 1636-iki okiratán az I. táblán is látható Kolozsvári Imre deák tordamegyei alispán pecsétje, mely a czimerpaizsban egy daru-féle madáralakot ábrázol, mely csőrében kigyót vagy keresztet tart. (Tisztán nem lehet kivenni, hogy mi van a madár feje előtt s úgy egyiknek mint másiknak nézhető.) Sisakdiszül 3 pávatoll látszik.
Br. Radák Ádám közlése szerint az ő levéltárában egy 1695. jul. 17-én kelt okmányon Tordai Ferencz aláirása mellett a pecsét paizsában egy pánczélos kar volt, 3 buzakalászt vagy virágot tartva, ugyanilyen sisakdiszszel.
A már szintén elhunyt Béldi István, heraldikánk e fáradhatlan müvelője, viszont egy 1636. julius 6-án kelt okiratot küldött meg nekem, melyen a Kolozsvárt lakó Thordai Péter deák aláirásánál (ki ugyanaz lehet azzal, a ki II. táblánkon jön elő) egy követ tartó daru ugyanilyen sisakdiszszel fordul elő.
Fel kell még jegyeznem, hogy Siebmacher ismeretes heraldikai könyvében egy 1607. október 20-án Tordai János részére adott czimeres levelet közöl (Orsz. levélt. Gyfv. kápt. L. R. IV. alapján), mely szerint a czimer kék udvarában zöld mezőn lovagló pánczélos vitéz lándzsát szegezve látható. Sisakdisz egy jobbjában kardot tartó párducz. Hogy ki lehetett e czimer szerzője, azt meg nem állapithatom, nehezen lehetett az az I. tábla törzseként ismertetett Kolozsvári alias Tordai János (noha ő azon időben életben volt) vagy pedig szintén azon korbeli hasonnevü fia, mert e feltevés az 1585-ben már nyert czimeres levél mellett alig állhatna meg. Valamely más ugyanazon időben szintén már virágzó Tordai nemzetségre kell tehát hogy vonatkozzék, milyenek az I. táblán levőktől különbözőleg amaz időben kétségkivül léteztek is; bizonyiték rá a II. táblabeli eredetileg Csapói megkülönböztetéssel előjövő Tordai család s azon számos más Tordai, kiket Nagy Iván művében felsorolva látunk, a nélkül, hogy őket akár az I. akár a II. táblán levőkkel azonositani vagy e táblákhoz tartozókul elhelyezni tudnók.
Sőt az általam áttanulmányozott oklevelekben előfordulók közül is egy Tordai leányt, Zsófiát, ki 1782-ben Toroczkai Ferencz özvegye volt, szintén nem tudtam a táblákon elhelyezni. Ezt 1782. aug. 27-én br. Miske Imréné Tordai Zsófia inteti egy mészkői elfoglalt szőlőért, de hogy ki leánya lehetett, nem lehet kideriteni.
Egy másik, még eddig megfejtetlen problémát tár elénkbe egy 1750. november 20-iki esketés, melyben Miske Imre és neje Tordai Krisztina vallat az iránt, hogy néhai «idősb somogyomi Tordai Jánosnak» volt-e a tordamegyei Egerbegyen birtoka s mikép került az az idősb Balogh Ferencz kezére? A tanuvallomások, úgy látszik, nem a vallató Miskéné javára ütöttek ki, mert a tanuk közül egy sem szól néhai idősb Somogyomi Tordai Jánosról (ki alatt kétségkivül Miskéné atyját kell értenünk, az ifjabb ugyanis a Ferencz és Apor Borbára fia lehetett ama korban); hanem az egyik 66 éves tanu azt vallja, hogy az ő ipjának keresztfia, «néhai Tordai Pál Ferencz» birt Egerbegyen jószággal és sokat perlekedett idősb Balog Ferenczczel, még a kurucz világ előtt 9 évvel is; aztán pestisben magtalan elhalt, hanem volt egy testvér atyjafia a marosszéki Ernyében: Tordai Pál János. Egy másik tanu, jobbágyember, csak egy Tordai nevü nagy vörhenyes szakállu emberről tud, ki beretvált arczu s igen piros volt. A harmadik, 70 éves, egerbegyi tanu szintén csak úgy vall, mint az imént emlitett második, csakis azt tevén hozzá, hogy azon Tordai nevü embert Pál Jánosnak hivták.
Már most, a tanuk által emlitett Tordai Pál Ferenczet semmiesetre sem lehet a Miskéné nagybátyjának, Apor Borbára férjének tartanunk; noha ennek csakugyan volt egy János nevü testvére, épen a Miskéné atyja. – Ámde hogyan juthatott volna ezeknek a Pál névvel való megkülönböztetés, midőn oklevelekkel bebizonyitva áll, hogy atyjuk nem Pál, hanem János volt; sőt Pál keresztnév az egész I. táblán nem fordul elő.
Meg aztán az a Somogyomi Tordai Ferencz nem is halt el magtalanul, hanem miként oklevelekből teljesen bizonyos, négy gyermeket hagyott hátra, kiknek ivadékai I. táblánkból láthatólag még nemzedékeken át fennmaradtak s talán még maig sem haltak ki.
Végre, a mi fődolog, e Somogyomi Tordai Ferencz a tanukihallgatáskor, 1750-ben, nem is lett volna néhainak nevezhető; mert, miként okleveles bizonyitékunk van, még 1751-ben is élt.
Sokkal valószinübb, hogy azon Tordai Pál Ferenczet a II. táblán előforduló 1668-iki Kémeri Tordai Pál magtalan elhalt Ferencz nevü fiában kell keresnünk, ki mint a nemes őrség hadnagya (turmć prćtorianć nobilium locumtenens, deficiens) van jelölve a kisküküllőmegyei levéltárból br. Radák által beszerzett genealogiai táblán s annak alapján II. táblánkon is. E föltevés ellen csak az az egyetlen nehézség áll, hogy, e genealogiai táblákon Kémeri Tordai Pálnak csak József és Ferencz nevü fiait találjuk, de János nevű fiáról egy szó sincs emlitve; már pedig a tanuvallomás szerint a marosszéki Ernyében élt Tordai Pál János testvératyja fia lett volna Tordai Pál Ferencznek.
Ámde ki áll jót róla, hogy József és Ferenczen kivül, kikről a kisküküllőmegyei levéltárból meritett genealogia feljegyzi, hogy «A. 1714. his fratribus atribuitur prćdicatum de Csapó» nem volt-e azon Kémeri Tordai Pálnak még egy harmadik, János nevü fia is, kiről az 1750-iki tanu minta Nagyernyén lakóról megemlékezik?
Hiszen, miként a II. táblán a forrásjelzésekkel ki is tüntettem, a következő nemzedéknél a most emlitett br. Radák-féle kisküküllőmegyei levéltárbeli genealogia Tordai Ferencznek is csak 4 fiát sorolja fel «Thordai de eadem et Kémer producentes» megjegyzés kiséretében; holott Nagy Iván ezeken kivül még 2 fiu és 1 leányról bir tudomással, kiket nemzedékrendi töredékében meg is nevez, s kiket ez alapon a II. táblára én is felvettem.
Mindazáltal, noha azon Tordai Pál Jánosnak ide tartozása s Tordai Pál Ferencznek a nemes őrség hadnagyával azonossága még azzal is támogatva van, hogy az atyjuk gyanánt mutatkozó Kémeri Tordai Pálnak nagyatyjáról, a Csapói előnévvel nevezett Jánosról, föl van jegyezve, hogy épen a tanuvallatásban szereplő Egerbegyen javakat szerzett s azokra már 1626-ban királyi jóváhagyást nyert: óvatosság szempontjából mégis nyilt kérdésnek hagyom e két testvér ügyét, hogy tábláimon csak azok szerepeljenek, kikre nézve a tévedhetést kizártnak tekintem.
Sajnos, hogy a II. táblán, az 1626-iki Tordai János fiának Györgynek leszármazóit más adatok hiányában csak Nagy Ivánnak, különben aggálytalannak látszó táblázata alapján közölhetem.
Végül megemlitendő, hogy a II. táblán látható kémeri ágról, mely Kővár vidékén s Kraszna, Középszolnok, Torda és Doboka megyében volt elterjedve, de egyes tagjai Marosvásárhely közelében Csapón és Nagyernyén is éltek, bizonytalan, vajjon kihalt-e, miként Nagy Iván véli vagy pedig most is vannak élő ivadékai.
Annyi bizonyos, hogy Nagybányán ma is él egy Tordai család, mely tradicziói szerint Marosvásárhelyről vagy vidékéről származott oda, s igy nem valószinütlen; hogy a II. táblánkon feljegyzettektől veszi eredetét. Azon reményben, hogy további kutatások ezt tüzetesebben kiderithetnék III-al jelölt külön táblánkon e Nagybányán virágzó Tordayaknak nemzedékrendjét is közöljük.
II. TÁBLA

(Csapói utóbb Kémeri előnévvel ismert Tordaiak.); Csapói Tordai Ferencz² (Kolozsvári alias Tordai Kata^{2, 4}) Lásd az I. táblán.; János de Csapó^{2, 4} 1626-ban Egerbegyen birt Sombori-féle javaira kir. jóváhagyást nyer 1640²; Zsigmond 1655^{2, 4}; Erzsébet⁵ (Nagylaki Gerendi László)⁵; Frencz^{2, 4} előbb szintén Csapói, 1666-tól Kémeri előnévvel² (Besenyői Füzi Erzsébet a János leánya Csapói Baládffi Magdolnától a Mihály leányától. 1665)²; Péter^2,4 ; György^{2, 4} (Gúthi Borbára 1690)⁵; Pál² 1668 de Kémer (Fiát Anna de –)²; Zsuzsánna 1671² (Csapói Turóczi János)²; János⁵ (Balogh Mária)⁵; János⁵ (Balogh Mária)⁵; Rebekka⁵ (Nagy György)⁵; György⁵ (Décsei Judith); Sándor⁵; Zsigmond⁵; Boldizsár⁵ (Gúthi Mária)⁵; Zsigmond⁵; József 1697–1714² (Bocskai Borbára de utóbb Csapói Kun László neje)^{2, 4}; Ferencz 1714² a nemes őrség hadnagya.†; Pál⁵; György^{2, 4} (Gógányváraljai Száva Katalin)⁴ 1764; Ferencz^{2, 4} 1764; József⁵; Kata⁵; László 1764^{2, 4} (Nábrádi Julia de ead.)⁴ 1764; Karolina; István²; Zsuzsa⁵ (Szentmihályiné)⁵; Anna⁵ (Bulyka Péter)⁵; József⁵

III. TÁBLA.

(Nagybányára származott Torayak.); Torday György sz. 1736. január 18.; Márton sz. 1778 után † 1834 febr. 20. (1-ső neje: Ladányi Zsuzsánna, esk. 1802. febr. 4. † 1834. febr. 20. (2-ik neje: Szatmáry Juliánna a János leánya esk. 1825 okt. 31.); I. Erzsébet sz. 1802 nov. 17. † 1803 aug. 2.; I. Mária sz. 1804 máj. 17. † 1804 máj. 18.; I. N. leány sz. 1804 máj. 17. † 1804 máj. 18.; I. István sz. 1805 jul. 20. hites ügyvéd † 1851 ápr. 7. (Kossutányi Mária a Gergely kir. gazdasági tiszti ellenőr leánya esk. 1839. jun. 26.); I. Klára sz. 1807 † 1812 decz. 31.; I. János sz. 1811 máj. 16. † 1814 ápr. 10.; I. Klára sz. 1813 nov. 2. † 1814 ápr. 17.; I. János sz. 1815 árp. 1. † 1817 máj. 18.; I. Borbála sz. 1818 nov. 2.; Dezső sz. 1843 máj. 14. † 1854 aug. 8.; Jenő-Gábor szül. 1845. márcz. 24. † 1902 jul. 6.; Imre sz. 1848 (Vass Róza); I. Borbála sz. 1820 jul. 18. (Szilágyi István); I. Teréz sz. 1822 okt. 16. † 1823 szept. 24.; 2. Teréz sz. 1826 decz. 11. † 1830 nov. 30.; 2. Mihály sz. 1828 szept. 29.; 2. Eszter sz. 1830 szept. 11.; 2. Márton sz. 1833 okt. 11.; László; Margit; Gábor; István cs. és kir. huszárfőhadnagy; Margit †; László †; Mária (Boromisza Tibor); Lajos; Gizella (Ajtai Nagy Gábor); Dezső †;

KIS BÁLINT.

CZIMERES LEVELEK BRASSÓ VÁROS LEVÉLTÁRÁBAN.

(Első közlemény, egy szines czímerképpel és három szövegközti rajzzal.)

Nemcsak heraldikai, hanem történeti szempontból is fontosak és érdekesek a régi armalisok, czimerlevelek. Mikor azok még tulajdonosaiknak közjogi és más egyéb kiváltságokat biztositottak, féltékenyen, drága kincs gyanánt őrizték az egyes családok leveles ládáikban, az ujabb időkben, miután a nemesi kiváltságok jórészt megszüntek, a czimeres levelek egy része a különféle városi, megyei levéltárakba vagy más országos gyüjteményekbe került.
A brassói városi levéltárban is 16 drb ilyen nemesi oklevelet őriznek, melyek legnagyobbrészt eredetiek, festett czimerképpel vannak ellátva, s miután ezek az irodalomban nagyrészt ismeretlenek, azt hiszem, hogy nem végzek fölösleges munkát, mikor az alábbiakban azokat egyenkint bemutatom._{A czimeres levelek egy része már közölve volt Szádeczky Lajos, Erdélyi czimeres levelek czimü, folyóiratunk 1888. évfolyamában megjelent czikkében. Minthogy azonban rajzaik egynek kivételével sem Szádeczky czikkében, sem a Siebmacherben közzétéve nincsenek, a heraldikai tudománynak véltünk szolgálatot tenni, ha azokat pontos rajzaikkal együtt közöljük. Szerk.}*

I. Engel Péter czimereslevele 1517-ből.

II. Lajostól eddig körülbelül 20 czimeres levelet ismerünk; ezeknek számát most egy ujjal szaporitjuk, mely azonban sajnos, egyedüli czimereslevele a brassói levéltárnak, mely 1526 előttről származik.
Az oklevél Budán kelt 1517-ben, szent Mihály utáni kedden, vagyis október hó 6-án, s Lajos király benne Engel Péternek, Brassó város tanácsosának nemesi czimert adományoz. Az oklevél szövege simitott pergamenre, egyszerü, de jól olvasható irással van irva. Az első sor, mely a király nevét és czimeit foglalja magában, nagyobb és arany betükkel ékes, a többi végig egyforma, fekete irás. Az oklevél szövege a következő:

Commissio propria domini regis.

Ludovicus dei gratia rex Hungarie et Bohemie etc. tibi fideli nostro prudenti et circumspecto Petro Engel iurato civi civitatis nostre Brassoviensis salutem gratieque nostre regie augmentum. Decet principes provectioni et incremento honoris et insigniorum non solum domesticorum et aule sue internorum familiarium sed et eorum quorum provida circumspectione res et amplitudo civitatum moderantur opportune intendere et eos quoque iuxta qualitatem suorum meritorum regio munere prosequi, hinc est quod nos de tua fide et integritate ac servitiis quibus te nostra hac munificentia dignum prestitisti certa fidaque relatione nonnullorum fidelium nostrorum edocti te heredesque tuos universos gratia nostra regia prosequeridos et presentibus armorum insigniis illustrandos non inmerito arbitrati sumus. Que ut officio quoque calami explicasse vel in parte videamur, hec sunt puta scutum triangulare, celestino colore per totum extenso, in quo cervi effigies secundum collum sagitta transfixi, aureis cornibus sed reliquum corpus naturaliter colorati, venatoris insidiae propere fugientis cernitur. Supra scutum est galea argenteo colore insignis, e cuius vertice flos bicolor prominet. aureus videlicet et saphireus qui sensim demissus et intortus cassidem scutumque variatis vicibus et replicatis coloribus exornat, prout hec presentibus litteris nostris artificis manu distinctius sunt expressata. Ea igitur tibi heredibusque et posteritatibus tuis universis animo deliberato et ex certa nostra scientia dedimus donavimus et contulimus, immo damus et elargimur, presentium per vigorem, ut tu tuaque posteritas omnis prescripta arma et insignia ubique more aliorum armis utentium amodo imposterum in preliis, hastiludiis, sigillis, velis, cortinis, ceterisque omnibus exercitiis militaribus et generaliter in quarumlibet expeditionum generibus ferre gestare et eisdem pro libito uti frui et gaudere possitis et valeatis; tuaque posteritas valeat atque possit. In cuius rei memoriam presentes litteras nostras secreti sigilli nostri, quo ut rex Hungarie utimur munimine roboratas tibi et eisdem tuis posteritatibus duximus concedendas. Datum Bude feria tertia proxima post festum Beati Michćlis Archangeli anno domini millesimo quingentesimo decimo septimo, regnorum nostrorum Hungarie et Bohemie anno secundo.
Úgy a czimerkép, mint az egész okmány és a függő pecsét is jól konzervált. Aláirás, vagy kihirdetésre vonatkozó megjegyzés nincs rávezetve.
Mint a szövegből kitetszik; Engel Péter nem volt udvari embere a királynak, nem is a harcztéren szerzett érdemeiért kapta a kitűntetést, hanem mini Brassó városának egyik érdemes vezető embere. Hogy ezen úgy mondjuk, házi érdemein kivül tett-e a királynak valami személyes szolgálatot, arról a szükszavu oklevélben nincs szó, mely röviden leirva a czimert a szokásos formulával befejeződik.
A szépen megrajzolt czimer az oklevélnek jobb sarkában van elhelyezve, magassága 14, szélessége 12 cm. Arany keretben, arany vonalakkal damaszkolt biborvörös szőnyegen foglal helyet a kerektalpu pajzs, mely kissé balfelé dől, s baloldalán a szokásos kivágással bir. Feltünő az arabeszkeknél, hogy azok nemcsak az üres helyet töltik ki, hanem a rajz vonalait is nyomon követik. A pajzs mezeje kék, melyben egy balfelé ágaskodó szarvast látunk nyakán nyilvesszővel keresztüllőve. A szarvas természetes barnás szinü, szarvai aranyosak, a nyilvessző is arany, csak a hegye ezüst, a sebből piros vér folyik. Az aranyszegélyes ezüst sisak követi a pajzs kissé balra dülő helyzetét és annak megfelelően a jobb sarok felé közeledik, formája csőrös és heraldice jól van megszerkesztve. Az oromdiszt három liliomlevélszerü nyulvány alkotja, a takaró pedig a czimer két szinét – kék-arany – tünteti föl és kecsesen simul a pajzs két oldalára. A pajzs 6, a sisak diszével együtt szintén 6 cm.

ENGEL PÉTER CZIacute;MERE 1517-BŐL.

A szarvasra nézve a szöveg azt mondja, hogy az a vadász elől menekül, a rajzban pedig a szarvas a nyiltól találva ágaskodik, tehát inkább ugró, mint futó helyzetben van föltüntetve. Az egész ábrázolás különben igen sikerült, nemes és izléses, úgy hogy dicséretére válik mesterének.
A pecsét háromszinü – fehér, bronz és lila – fonott selyemzsinóron lóg; fehér viaszban, piros alapon látható Lajos király nagy pecsétje, középen a magyar, körülötte hat kisebb czimer. A pecsét átmérője 11, a tulajdonképpeni belső pecsété pedig 8 cm.
Az az Engel Péter, kinek Lajos király a fennebb leirt czimert adományozta, nem egészen ismeretlen ember előttünk. Nevét elég gyakran találjuk Brassó város régi számadáskönyveiben._{Kiadva: «Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt» I. és II. kötetében. Az itt közölt adatok innen vannak véve.}* Az akkori szokás szerint nevét németül, latinul és magyarul vegyesen irták, úgy hogy a Peter, Pitter, Petrus Engel, Angell, Angeli, Angelus és Angyal tulajdonképpen egy személy. 1514-ben találkozunk vele először a számadáskönyvekben, a hol is mint «civis iuratus» (a városi tanács tagja, szenátor) emlittetik s czime mindig «Herr» vagy «Dominus». Gazdag ember lehetett, mert több házát is emlitik (az egyik az apácza-utczában volt), pinczéjét a város bérelte, halastaváról is van tudomásunk. Többször is ad pénzt kölcsön a városnak, igy 1523-ban 10, 1527-ben 50, 1529-ben 200 frtot. Ugy látszik, kereskedéssel is foglalkozott, mert a huszadosok feljegyzése szerint egy alkalommal 173 frtért vesz árut a vámon. 1519–22-ig a városnak gazdája (villicus, qućstor, Stadthann) volt, s e fontos állást több éven át viselte. Ezen időkből fennmaradtak a számadáskönyvek, melyeket sajátkezüleg vezetett. 1527-ben elérte a legnagyobb kitüntetést, mely egy polgárembert érhetett, u. i. a város birájának (iudex civitatis) választották meg. Mint ilyen számos küldetésben vesz részt, úgy a szomszédos községekben és birtokosoknál (Béldy, Kálnoky), mint az országgyülésen (Zékel-Vásárhely), valamint az erdélyi és oláhországi vajdáknál. Meddig viselte ezen előkelő hivatalt, nem tudjuk, de 1530-ban ismét csak mint egyszerü «civis iuratus» szerepel. 1532-ben már nem élt, mert akkor felesége, Ursula mint özvegy (relicta Domini Petri Angeli) emlittetik, ugyanis a város tőle vásárolja azon ezüst kupákat, melyeket aztán ajándékba ad a hatalmasoknak. Igy a többi között 1531-ben 2 aranyos kupát vesznek meg tőle 85 frtért, melyet a királynak küldenek. Gyermekei is voltak, de névleg nem ismerjük őket, a számadások csak anynyit emlitenek róluk, hogy mikor 1523-ban lakodalmukat tartották, a város rendes szokás szerint egy szőnyeggel tisztelte meg őket (3 frt). Egyik leányát Hirscher Christián vette feleségül, a ki Brassó egyik legrégibb és legtekintélyesebb patriczius családjának sarja volt, a város ennek fizette meg 1541-ben azt a 200 frtot, melyet apósa adott volt még kölcsön a városnak évekkel azelőtt. A család úgy látszik, hamarosan kihalt, mert a későbbi iratokban nincs róluk emlités.
Végül eljutottam a legkényesebb kérdés tárgyalásához, melyet éppen ezért hagytam legutoljára. Az oklevél első sorában ugyanis ott, a hol a név van irva, a vakarásnak világos nyomai látszanak, s maga a név is «Petro Engel» más kézzel, más tintával van irva, mint az oklevél többi szövege. Az a kérdés már most, hamisitás forog-e itt fönn és ki követte el azt? Azt részemről egyenesen kizártnak tartom, hogy Engel Péter hamisitotta volna oda a nevét a következő okokból:
1. már a priori sem tételezhető fel olyan tekintélyes emberről, a milyen ő volt, hogy, ilyen kétes vállalkozásba bocsátkozott volna;
2. a körülmények, az idő, a személyes vonatkozások annyira találnak, hogy éppen nem valószinü, hogy ő egy egészen ilyen, az ő körülményeihez szabott czimeres levelet talált volna, melyet ilyenformán meghamisitott;
3. olyan kis városban a czimeradományozás olyan nagy eseményszámba ment, hogy annak mindenesetre hire futott mindenfelé, úgy hogy sem ő nem használhatta fel a másét, sem más az övét, mert nagyon hamar rajta vesztettek volna a hamisitáson;
4. fönnebb emlitettem már, hogy a városi levéltárban megvannak azon számadások, melyeket Engel Péter mint a város gazdája sajátkezüleg vezetett, itt egyhelyt neve is előfordul ilyenformán: «Ego Petrus Engel villicus dedi etc.»_{Kézirat a városi levéltárban III. C. I. jeggyel 92. V. ö. Quellen stb. I. k. 293. l.}* Ezen irás egészen más, mint az oklevél irása. Ez tehát azt bizonyitja, hogy nem ő javitott az oklevél szövegén.
Hogyan került tehát oda mégis a vakarás és a későbbi irás? Én három eshetőséget gondolok. Az első az, hogy már az udvari kanczelláriából igy került ki. Erre ugyan vannak esetek, de itt azért nem valószinü, mert a betoldás más kéz irása, mint az egész szövegé. A másik eshetőség, hogy valaki hamisitási szándékból kivakarta Engel Péter nevét, hogy oda esetleg a maga nevét irja, de később meggondolván a dolgot, különösen mikor látta, hogy arra a szük kis helyre más név alig irható, ujra visszairta az eredeti nevet. Vagy pedig feltéve, s ez nem is olyan lehetetlen, hogy ott eredetileg nem Engel, hanem Angyal vagy Angelus név volt, Engel Péter valamelyik utóda a neki jobban tetsző és ismertebb Engel névre javitotta ki. Ezek természetesen csak afféle hozzávetések, melyek éppenséggel sem akarnak tudományos igazság gyanánt szerepelni, egyet azonban ujólag szükségesnek tartok hangoztatni, hogy t. i. nézetem szerint ez a czimereslevél eredetileg is már Engel Péter számára készült._{A czikkiró ezen fejtegetéseire meg kell jegyeznünk, hogy a hamisitott helyről nagyitott fényképet készitettünk, gondolva, hogy talán a nagyitás segélyével megállapithatjuk az eredeti nevet. A vakarás azonban oly alapos, hogy az eredeti név semmiképen sem konstatálható. Fenti fejtegetéseihez még megjegyezzük, hogy a konklusiót, hogy a czimeres levél Angyal névre szólott, magunk részéről nem osztjuk. Véleményünk szerint több mint valószinü, hogy Engel Péter részére hamisittatott az armális, hogy a hamisitott hely nem az ő kezeirása, ez nem bizonyit semmit, nem kellett ő neki a hamisitást sajátkezüleg végezni, végezhette azt más valaki is. Szerk.}*
Ezen okmány 1888-ban Schnell Mária ajándékából került a városi levéltárba, száma: 763.
Az Engel családot sem Kővári,_{Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár, 1854.}* sem Nagy Iván_{Magyarország családai. Pest, 1858.}* nem emliti.

II. Vincze Márton czimereslevele 1580-ból.

XVII. századbeli gondos másolat szines czimerképpel, de nem lévén eredeti, csak röviden végzünk vele. II. Rudolf Prágában 1580 márczius 19-én nemességet és czimert adományoz agilis Vincze Mártonnak hü szolgálataiért, a nemességet Katalin nevü nejére, gyermekeire és György nevü testvérére is kiterjeszti. A czimer leirása a következő: «Scutum videlicet militare ducta transversa per medium linea bipartitum, cuius inferior pars ceruleo, superior flavo colore picta est. Ab imo scuti exurgit colliculus purpurei coloris, ex quo extenditur humanum brachium, cerulea veste indutum, manipulum frugum maturarum compressa manu attollens, et inferne corona ex floribus ramusculis viridibus contexta, superne autem rosis patulis cinctum. Scuto apposita est galea militaris aperta, corona seu diademate regio ornata, ex qua item manus priori similis, fruges maturas extohere cernitur, laciniis seu lemniscis, hinc cerulei et flavi, illinc vero rubei et albi coloris defluentibus scutumque ipsum decenter exornantibus.»
A czimer, mint emlitettem, rajzban is megvan. A karos czimerek közé tartozik, a milyen még több is van a brassói czimereslevelek között. Az inkább négyszögletes pajzs alsó fele kék, a felső sárga, a czimerpajzs aljából fehér (a leirásban bibor) dombból egy kékruhás emberi jobb kar emelkedik és nyulik át a másik mezőbe, világossárga buzakalász csomót szoritva markába. A kar aranyos tövét zöld koszoru övezi, melyet piros rózsák diszitenek. Ilyen két, szabadon álló piros rózsa van a felső mezőben is. A nyitott sisak fölött korona, ebből az alsóhoz hasonló kar emelkedik ki, de szinezése forditott: alul kék, felül arany. A takarók balra kék, visszája arany; jobbra: vörös, visszája ezüst. A czimer háttere sötétbarna szőnyeg arany damaszkolás nyomaival. A czimert övező belső keret ovális, a külső négyszögletes, a kettő közti sarkokban gyümölcs és levélkötés látszik. A czimer megszerkesztése sokkal jobb, mint a kivitel, de másolatról lévén szó, ennek tárgyalásába nem bocsátkozunk.
A Vincze-család Abauj vármegyében úgy látszik gazdálkodással foglalkozott, legalább erre mutat a buzakalász-csomó szimbolikus jelentése. A czimer kihirdetése Abauj megyében 1591-ben történt meg._{Anno Domini 1591. feria secunda proxima post festum sanctć Dorotheć virginis, praćsentatć sunt prćsentes litterć armorum sive insignia nobilitaria in sede iudiciaria comitatus Abavivariensis et publicata ibidem per me Thomam Vásárhelyi iuratum notarium. Idem Thom. Vásarhelyi notar. m. p. Coram me Lazaro Predics (?) vice comiti, coram me Joanne Lanczi Iud (?).}* E czimermásolat a brassói levéltárba a tudós Trauschenfels hagyatékából került 1886-ban, száma 767.
Nagy Iván több Vincze-családot emlit, de ezt nem. Az egyiknek czimere is rokon (karkarddal)._{I. m. XII. k. 195. l.}*

III. Rozsnay Dávid czimereslevele 1582-ből.

Báthori István, lengyel király, Rozsnay Dávidot, ki neki még erdélyi fejedelem korában hüséges embere volt, Lengyelországba is magával vitte s ott különféle dolgokban tanusitott készsége és hiv szolgálataiért 1582 deczember 3-án Varsóban kelt diplomájával nemessé tette gyermekeivel és utódaival együtt, valamint czimerrel is megajándékozta.
E család valószinüleg kihalt s úgy került ez okmány Brassó város levéltárába. Adatok hiányában azt sem tudom megállapitani, hogy milyen viszonyban volt e Rozsnay Dávid, ama másik Rozsnyay Dáviddal, ki mint történetiró_{Müveit kiadta Szilágyi a Monumentákban. Irók 8. k.}* és török deák szerzett magának maradandó érdemeket. Kővári_{I. m. 218. l.}* és utána Nagy Iván,_{I. m. IX. 768.}* ezt a Dávidot egy másik Rozsnyay-családból származtatják, mely Marosjárainak nevezi magát s czimerében pelikán van. De a közölt nemzedékrend hiányos, s maga Apafy fejedelem is két adománylevelében Rozsnyay Dávidot Marosvásárhelyinek irja._{Szilágyi i. m. 425. és 437. ll.}* Czimeréről ő maga sem önéletrajzában, sem más müveiben nem emlékezik meg.
A czimer leirása a következő:
«Scutum videlicet triangulare rubri coloris, in cuius campo depicta est anchora, quem delphinus marinus capite sursum, cauda vero deorsum reflexa sinuose complectitur; scuto galea est imposita militaris, ex cuius summitate tenić seu lacinić rubri et albi coloris ex utroque scuti latere ornatus caussa defluunt; galea corona regia exornatur ex qua priori modo delphinus cum anchora, quo in scuto apparet.»
Az okmány nagy pergamen lapra van irva, s eltekintve attól, hogy a behajtásnál néhány szó elmosódott, s hogy alul nedvesség érte, elég jó állapotban van. Csakis a bevezető «Nos Stephanus» szavak vannak nagy, arany betükkel irva, a többi mind egyforma kurziv irás.
A czimerkép a szokott helyen van, alakja szabályos négyszög, melynek egyik oldala 12 1/2 cm. Vékony pirosas keretben oszlopos kapu látszik félkörives boltozattal, a sarkokba fönt fehér vázákat helyezett a rajzoló, melyekben fehér és piros virágok vannak. A szőnyeg világoszöld arany damaszkolással. A czimerpaizs oldalain és tetején több behorpadást mutat, mezeje piros, mely sötétebb vörössel van damaszkolva, közepét egy aczélszürke horgony (vasmacska) foglalja el, mely köré S formában egy delfin csavarodik. A horgonyt mint a hüség szimbolumát ismerjük, de hogy a delfin itt jelvényes értelemmel bir-e, vagy talán éppen beszélő czimerrészül szolgál-e, nem tudom megmondani. Legvalószinübb, hogy a vasmacskához ezt találta legmegfelelőbb kiegészitésnek a czimerkészitő és azért tette oda. A hal szine szürkésfehér.
A sisak szembe néz, mig a delfin feje bal felé van fordulva, szine olyan, mint a horgonyé aczélszürke, de aranynyal van diszitve. A sisak fölött piros takaró látszik, majd arany korona következik, ezen ismét a czimerképet látjuk kisebbitett alakban: a vasmacskát a delfinnel. Az egész czimer különben elég arányos, mert a pajzs 5, a sisak a sisakisszel együtt 7 cm. A takarók piros és ezüst szinüek. A czimer rajza elég jó, de a keret gyarló, úgy látszik erre már nem forditott elég gondot a rajzoló.
A pecsét kék, fehér és sárga selyemzsinóron lóg s fehér viaszban piros alapon mutatja Báthori István ismeretes, jól konzervált czimerét. Külső átmérője 11, a tulajdonképpeni belső pecsété 4 1/2 cm.
Az oklevél külső felén a registrator neve van megörökitve: Georgius Csiakor: Levéltári száma 750. A czimerleirást közölte Szádeczky Lajos idézett értekezésében, Turul, 1888. évf. 27. l., rajzát l. Siebmacher, Ung. Adel 549. l. 393. t.

IV. More András nemeslevele 1584-ből.

Azon nemesitő oklevelek közé tartozik, melyekből a czimer hiányzik, vagyis midőn a fejedelem csak nemességet adományoz, de czimert nem. Báthori Zsigmond ugyanis 1584 szept. 24-én Gyulafehérvárt kelt ezen okmányával More Andrást (és utódait), a ki Brassó városnak volt szolgálatában, hüségének jutalmául, jobbágyi helyzetéből kiemeli és nemessé teszi.
Az oklevél alakjára nézve is a kisebbek közé tartozik, szövege is csak a legszükségesebbekre szoritkozik. Piros, fehér, zöld selyemzsinóron függ Báthori Zsigmond kisebb formáju pecsétje, fehér viasz tartóban vörös alapon, nagysága 8–3 1/2 cm.
Az okmány és pecsét is jó állapotban vannak, irása szép, de egészen egyszerü, csakis a név van arany betükkel feltünővé téve. Az esetleges kihirdetésről nincs feljegyzés.
Brassóban a More-család nyomát már a XV. században megtaláljuk, ugyanis More Bálintnak 1486-ban háza van a hosszu-utczában, More Jánosnak pedig 1497-ben az apácza-utczában._{Mindezen és következő adatok a «Quellen etc.» I. II. és III. kötetéből vannak véve.}* Ifjabb More János a XVI. század közepén, mint a város alkalmazottja szerepel a vigesimánál. Ugyanezen, vagy egy másik More János nevével igen sokszor találkozunk a számadáskönyvekben, majd a város vendégeit látja el, majd küldetésekben jár el – igy a többi között ő kiséri Szerémy Györgyöt a baráthoz 1550-ben – majd ismét mint szakács követi a város képviselőit az országgyülésekre: Tordára, Gyulafehérvárra, Szebenbe stb.
Ebből a családból származhatott az a More András, kit Báthori Zsigmond megnemesitett. A Kisbudaki előnév arra mutat, hogy a család Besztercze-Naszód megyéből származott Brassóba.
A More-családnak ezen jobbágyi, vagy ha úgy tetszik, köznemesi ágán kivűl, a főnemesi ágnak is több tagja emlittetik a brassói számadáskönyvekben. Igy More János a hatalmas Maylád Istvánnak, az erdélyi vajdának volt benső embere, kit «Egregius Dominusnak,» «frater Domini Ma˙ladnak» neveznek, a ki 1529-ben mint Fogaras várának várnagya (castellanus) szerepel; s mikor 1532-ben lakodalmát tartja, a város egy szép keleti szőnyeget küld neki ajándékba. More Péter mint a király embere (familiaris regis) emlittetik; More Tamás pedig, ki mint követ járt Konstantinápolyban visszajövet Brassóban pihen meg. Maga a hires More Fülöp; a későbbi pécsi püspök, egri prépost korában, mint «orator regius» többször is megfordult Brassóban 1515–20-ig terjedő időben._{Ezekre nézve l. Nagy Iván: Magyarország családai, VII. k. 560. l. és Szádeczky értekezését a Turul III. kötetében.}*
Az a kérdés már most, hogy milyen hivatalt viselt More András a városnál? A szükszavu oklevél nem mondja meg, hanem csak egyszerüen «servitor civitatis»-nak nevezi. Hogy e kérdésre megfelelhessünk, lássuk közelebbről a varos hivatalos személyiségeit. A XVI. század közepén Brassó városának a következő hivatalnokai és alkalmazottjai voltak: a város élén állott a biró (iudex primarius civitatis), neki segédkeztek a város gazdái (villicus, Honn és a procurator, Schaffner), a jegyző (notarius) és a tanács többi tagjai (iurati cives). Ezekből kerültek ki azután legtöbbnyire: a gabona felügyelő (frumentarius), Törcsvár kezelője (castellanus, Burggraf), a jobbágyfalvak birái (index, officialis, Gref, Geréb), a bor és a sör kezelői (Weinherrn, exactores cerevisić), a kórház igazgatója (provisor hospitalis), a huszadvám kezelője (vigesimator, Zwanziger) stb. Volt a városnak fizetett orvosa (chirurgus, physicus, doctor) és gyógyszerésze._{A papokról, tanitókról, karnagyról (organista), kiket szintén legtöbbnyire a város fizetett, itt nem szólunk.}* A város őrizetét állandó őrség végezte (vigiles, custodes, Thorhüter), néha zsoldos hadakat is fogadott fel, melyeknek kapitánya szintén a tanácsból került ki (capitaneus darabantorum). Azonkivül volt a városnak egy-két fegyverkovácsa, ágyuöntője stb. (pixidarii, ballistarius, bombardius). A huszadvámot ezen időkben a város bérbe tartotta évi 2000 frtért, itt is voltak állandóan fizetett emberei (körülbelül tiz), a kiket azonban sokszor más egyéb szolgálatokra is alkalmazott. Fölemlitjük végül a kémeket és azokat a szolgákat (famulus, servitor), a kiket a város folytonosan küldözgetett levelekkel, üzenetekkel stb., s a kik többször igen fontos dolgokban jártak el. Ez könnyen megérthető azon szerepből, melyet Brassó ezen időben, mint határváros a moldvai és oláh fejedelemségek és a török császárság közvetlen szomszédságában betölteni volt hivatva. Éppen ezért azt látjuk, hogy ezen «szolgák» folytonosan utban vannak, majd a szomszédos községekben és földesuraknál járnak a város dolgaiban, majd az oláh vajdák és nemesek udvarában tartózkodnak, majd ismét a török basák, az erdélyi főemberek és fejedelmek, sőt néha a királynak is üzenetét hozzák és viszik országos ügyekben.
Nem volt tehát utolsó állás az a «szolgaság». Ilyen lehetett az a More András is, kinek nemeslevelét a föntebbiekben közöltük. Az oklevél száma: 741. V. ö. Szádeczky i. h. 27. l.

V. Szotyori Nagy Elek nemeslevele 1585-ből.

Sok tekintetben megegyezik az előbbivel, ez is csak nemeslevél czimeradományozás nélkül, ugyancsak Bátkori Zsigmondtól származik, s az a Szotyori Nagy Elek, kinek számára ez a nemeslevél kiállittatott, szintén Brassó város «servitora» volt.
Külső kiállitásra nézve is sok megegyezést találunk; ez is kisebb pergamenre irt, s egyszerübben kiállitott okmány, függő pecsétje is ugyanaz, de az előbbinél jobban konzervált, s a selyemzsinór itt csak vörös és zöld szinü, a fehér szin hiányzik. Az okmányban az egér kisebbrendü kárt tett, de az könnyen pótolható.
A Szotyori Nagy-család háromszéki eredetü, előnevük is onnan van véve, s utódai ma is ott élnek. Nagy lván is megemlékezik róluk röviden, de a nemeslevelükről nem tesz emlitést._{Magyarország családai. VIII. k. 82. l.}*
Az oklevél Tordán kelt 1585. szeptember hó 27-én, a kihirdetésről nincs szó, levéltári száma. 745. V, ö. Szádeczky i. h. 28. l.
A Szotyori Nagy-család később czimert is szerzett magának, e czimer közölve van Siebmachernél a magyar részben (323. tábla).

VI. Vargyasi Kósa János Deák czimeres nemeslevele 1630-ból.

Eddig is tudtuk, hogy a fejedelmek, ha nemességet, czimert vagy más kitüntetést adtak valakinek, nagyon is elvárták, hogy az illetők azt maguk kérjék, vagy befolyásos közbenjárók által szorgalmazzák. Nagy szükség volt tehát arra a czimereslevelekben is emlitett «consiliáriusok intercessiójára», hogy a nehezen járó «principalis gratiát és benignitást» mozgásba hozzák. Érdekes példa erre János Deák esete, kinek miután hosszabb ideig volt Bethlen Gábor fejedelem szolgálatában, kérelmére ura megigérte volt, hogy megnemesiti, de ez közbejött akadályok miatt nem történt meg. Majd a fejedelem halála után az özvegy szolgálatába került, később pedig Iktári Bethlen Péter balázsfalvi uradalmainak volt a számtartója. Mint ilyen a fejedelem asszonytól ujból kérte az armálist. Különös véletlen folytán ez az irás a kezembe került, ugyanis mikor az armálist kiadták, a kis terjedelmü folyamodványt a czimereslevél felhajtott része alá csusztatták, a hol is, senkitől észre nem véve a mai napig elrejtve maradt. Szól pedig ezen érdekes levél eképpen:
«Ad Serenitatem Vestram Joannis Literati alias Kosa rationistć Balassfaluiensis servus humillimus.»
Kegyelmes Aszszonyom, immár teőb negy esztendejenel, hogy az felseghtek szolgalattyaban Balasfalvan continuus vagyok, melyhez kepest az Istenben idueözűlt kegyelmes Urunkat is, szemelyemnek Nobilitatioja feleől meghtalalvan alazatosan kegyelmesseghet igirte vala eő felseghe; De az eő felseghe hoszszu beteghsege miat abbeli alazatos kivansaghom szinten veghben nem mehetven;
Keőnyeőrgök alazatosan mint kegyelmes Aszszonyomnak felsegedhnek, meltosztassek felseghed ennekem kegyelmessegheből ennyi ideigh valo alazatosz szolgalatomat meghtekintuen in persona Armalist conferalni;
Eletem fottaigh szolgalok erette kegyelmes Aszszonyom Felseghednek alazatoson.
Eddig az érdekes levél. Datum ugyan nincs rajta, de a szövegből kivehető, hogy az az 10630. év első felében iródott. És János Deák kérése most végre meghallgattatásra talált, mert az indorsatio szerint: «Concessum 27. Julij 1630. Ex Consilio. Albć», a fejedelemasszony teljesitette kérelmét, s a czimereslevelet is csakhamar kiállitották számára, mert a fejedelemasszony azt szeptember 15-én Szamosujvárt aláirta.
A czimereslevél maga jól konzervált, de pecsétje, mely fehér, piros, zöld és sárga selyemzsinóron lóg, darabokra törött s a belső rovátkolt alapon az igazi pecsétnek csak nyomai láthatók. A czimer leirása a következő:
«Scutum videlicet militare cślestini coloris, in cuius campo seu fundo monticulus viridis herbis virentibus et fruticibus raris, hinc inde enatis redimitus, iacere, superque eo griphus naturali colore depictus, in ore calamum scriptorium aureum, inque altero pedum acinacem strictum tenere conspiciuntur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam centegit diadema regium gemmis et unionibus variegatum. Ex cono vero galeć tenić seu lemnisci variorum colorum hinc inde defluentibus utrasque oras seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant.»
A czimer négyszögü keretben a szokott helyen van, magassága 12, szélessége 11 cm. Az aranyos külső keret kissé kopott, a szőnyeg sötétvörös és a belső keretben aranycsillagokkal ékes. Ezután egy arannyal diszitett zöld levélkoszoru következik, s ebben foglal helyet az álló, majdnem négyszögletes pajzs. Alul lombos fákkal beültetett zöld hegyek látszanak, a pajzs többi része kék. A hegyek fölött két lábon álló aranyos, szárnyas griff emelkedik, szájában arany toll – ez János Deák mesterségére vonatkozik – jobbjában pedig kivont kardot tart. A griff jobb felé néz és a pajzs fölött középen elhelyezett csőrös ezüst sisak szintén jobb felé van fordulva. A sisak fölött arany korona foglal helyet, oromdisz nincsen. A foszlány a sisakból indul ki és jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék.

A czimer elég jól van megrajzolva, különösen a takarók, ellenben a keret, s ebben főleg a guirlande nagyon izléstelen és nem odavaló.
A kihirdetésről az oklevél felhajtott részén a következőket olvassuk:
«Anno 1631. die 28. Junii in generali congregatione dominorum regnicolarum trium nationum regni Transilvanić et partium Hungarić eidem annexarum ex edicto illustrissimi domini domini principis Transsilvanić ad 5. diem Junii in civitate Alba Julia indicta et celebrata exhibitć, publicatć et prćsentatć sunt prćsentes literć, contradicente generoso domino Michćle Daniel de Vargias iudice regio trium sedium Siculicalium Szepsi, Kézdj et Orbaj. Michćl Thorozkay Prothonotarius mp.»
Miért tiltakozott Dániel Mihály, s lett-e tiltakozásának valami eredménye, nem tudjuk; valamint azt sem, hogy a család kihalt-e, vagy most is virágzik? Nagy Iván ugyan több Kósa családról is megemlékezik, de ezt nem emliti. Föltünő az a rokonság, mely az általa emlitett egyik Kósa-család czimere és a fönnebb leirt czimer között van._{I. m. VI. k. 378. l.}* Kővárinál sincs meg.
Az oklevél száma 749. V. ö. Szádeczky i. h. 29. A Siebmacher által (l. t.) közölt czimer az eredetitől több tekintetben eltér._{Ugy ezen, mint a többi czimerek rajzait az eredeti nagyság felére kisebbitve közöljük.}*

VII. Váradi Keőreöséry Mihály czimereslevele 1632-ből.

Nem mindennapi jelenség a heraldika történetében, hogy egy családból egymásután hárman is kapjanak czimereslevelet az uralkodóktól, a mint az megtörtént a Kölesséry-családdal, a hol is egymásután az apa, fiu és unoka szerzett armálist. A Kölesséry_{A család később ezt a nevet vette fel.}* név nem ismeretlen az irodalomban, több nevezetes megyei és királyi hivatalnok, pap, orvos és iró került ki közülök, azt is tudtuk róluk, hogy nemesek voltak, de nemeslevelüket és czimerüket mindezideig nem ismertük. A jelen alkalommal mindjárt hármat is be fogok mutatni, még pedig lássuk először Váradi Keőreőséry Mihályét, kinek Rákóczy György fejedelem 1632 május hó 3-án Gyulafehérvárt kelt oklevelével nemességet és czimert adományozott.
Meglehetősen hosszú bevezetés után, melyben a törvények hasznáról szól, s ama hasonlattal él a fejedelem, hogy valamint háboru alkalmával a katonaság védi meg az országot a külső ellenségtől, úgy békében a törvények tartják fenn a rendet, miből következik, hogy a fejedelmeknek ezen a téren is jutalmazni kell az arra érdemeseket; rátér Keőreöséry enemü érdemeire és elmondja, hogy őt, mint a fejedelmi törvényszék irnokát és jegyzőjét Thoroczkay Mihály főjegyző ajánlatára az itéletek megszerkesztésében kifejtett buzgóságáért és más hiv szolgálataiért István és Pál nevü testvéreivel együtt eddigi szabad, de nem nemes állapotából kiemelve nemessé teszi és neki czimert adományoz:
«Scutum videlicet militare coelestini coloris, in cuius campo sive area Pegasus integer alis exentis volitans, posterioribus duobus pedibus dolium Diogenicum volutare, anteriorum, dextro nimirum, calamum scriptorium, altero ensem evaginatum sustinere conspicitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium gemmis ac unionibus variegatum, cuius spinis seu angulis tribus, tres stellć micantes super hćrent. Ex cono autem galeć, tenić seu lemnisci variorum, hinc albi et rubri, illinc vero flavi et cerulei colorum utrinque defluentes, oras seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant.»

Az oklevél nagy pergamen lapra van irva és egészen jó állapotban van, a pecsétnek azonban, mely valamikor négyszinü (piros, fehér, zöld és kék) selyemzsinóron függött; ma már csak kis töredékei vannak meg. Kiállitása és a czimerrajz is az egyszerübbek közül való, de azért a fejedelem nevét és czimeit, valamint a Keőreöséry nevet mindvégig aranynyal irták.
A czimerrajz – magassága 10, szélessége 9 cm, – kettős keretben foglal helyet, a külső négyszögletes sárga pánt, a belső pedig zöld levélkoszoru, de már nem ovális formáju, hanem a pajzs alakjához igazodik. A szegletekben fent zöld, alul pedig piros gyümölcs levélcsomó látszik. A szőnyeg barnás-lila arany csillagokkal. A pajzs mezeje alul zöld, a többi igen megkopott kék. Alul a zöld mezőn egy sárgavörös, aranyabroncsos hordót látunk, melynek feneke csak félig van bedongázva, úgy hogy jól látható a bennülő Diogenesnek szakállas feje. A hordó tetején két hátsó lábán áll az aranyszárnyas ezüstszinü pegazus, jobbjában irótoll (a mely azonban, minthogy a czimerképet a nedvesség kissé megrongálta, most már nem látható) volt,_{Ezért nem látható az irótoll rajzunkon sem.}* baljában pedig kivont kardot tart. A pegazus helyzete természetellenes, mert ilyen testtartással (t. i. vizszintes testtel) ló nem állhat meg két hátsó lábán, de hát nem jól osztotta be a rajzoló a pajzs terét s igy nem maradt neki hely, hogy a pegazust ágaskodva rajzolja.
Az ezüst sisak jobbra fordul, mig a ló és a hordó balfelé néz. A pántos korona közepén és sarkain egy-egy arany csillagot látunk. A jobb foszlány piros, visszája fehér (ezüst), a bal sárga (arany), visszája kék (elkopott). Érdekes jelenség, hogy a rajzoló nem értvén meg a takarók szerepét, azokból valósággal kettős palástot csinált.
A rajz egészben véve gyenge, a szinezés is erősen megkopott. A pajzs és a felső rész aránya 4 1/2: 3 cm. A görög bölcs és a pegazus tollal világosan Keöreöséry Mihály tudományos és literatus foglalkozására utal.
E nemeslevelet 1633-ban Nagyváradon ki is hirdették, miről a következő feljegyzés tanuskodik: Exhibitć sunt prćsentes literć privilegiales seu exceptionales in generali congregatione comitatus Bihoriensis fixa die proxima post festum Circumcisionis domini nostri Jesu Christi anno eiusdem 1633 Varadini celebrata lectć, publicatć, proclamatć, acceptatć (?) et extradatć sunt per me Joannem Torma juratum prćlati comitatus Bihoriensis notarium, contradicente nullo apparente. Joannes Torma juratus notarius prćscripti Comitatus Bihoriensis mp.
Az oklevél levéltári száma 746. V. ö. Szádeczky i. h. 29. l.

VIII. Váradi Keőreöséry Sámuel czimereslevele 1665-ből.

Piros bársonyba kötve nyolcz pergamen levélből áll ezen igen diszes kiállitásu armális, az első lap belső oldalán van a szépen megrajzolt czimer, a szöveg a 2. a) oldalon kezdődik és az uralkodó nevét és czimei közül nehányat ad aranyban, a 2. b) oldal a czimeket folytatja nagy, fekete gót betükkel, a 3. a) oldal ismét arany betükkel befejezi a czimeket és megkezdi a tulajdonképpeni lényeges szöveget, mely mindvégig a legnagyobb gonddal van kiállitva. A nagybetük és a nevek különösen diszesek. Lipót királynak nagy, fehérviaszba ütött pecsétje arany zsinóron lóg.
Ez a Keőreöséry Sámuel, Keőreöséry Mihály fia, nagyváradi ref. theologiai tanár, 1634-ben született, 1659-ben elvette a debreczeni származásu Domián Annát, mint szendrői pap szerezte e czimeres levelet. Később tokaji, majd 1672-ben debreczeni lelkész lett. Mint theologiai iró és szónok nevezetes._{V. ö. Szinnyei: Magyar irók VII. k. 23. l., hol a reá vonatkozó irodalom is közölve van.}*
Az oklevél különös szolgálatok és érdemekről nem szól, hanem a szokásos általános formulát használva mondja el, hogy Keőreöséry Sámuelt hüséges szolgálatai jutalmául – és vele együtt nejét Domián Annát, fiát Sámuelt és féltestvérét Czeglédy Istvánt – ujból a nemesek sorába iktatja és neki czimert adományoz, amint következik:

«Scutum nimirum militare erectum cślestini coloris, fundum illius viridi latepatenti campo interoccupante, super quo Vir ćtate iuvenis, facie rubicunda, capillo nigricante longiusculo, capite pileo maradurina pelle lata subducto coopertus, veste nigra Vngarica talari amictus, manuum sinistra latus fulcire, dextra vero librum apertum, aureis literis venustum, tenere visitur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam, sive apertam Angelum eleganter depictum, genuum tenus eminentem, itidem manuum dextra coronam auream, sinistra autem gladium ancipitem tenentem, regio diademate proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeć, laciniis seu lemniscis, hinc flavis et coeruleis, illinc autem candidis et rubeis, in scuti extremitates sese diffundentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus.»
A czimer (magassága 18, szélessége 13 cm.) kettős keretben foglal helyet, a külső négyszögletes aranysáv, a belső pedig zöld, ovális guirlande. A kettő közötti sárgás és aranyozott tért négy sarkczimer tölti ki, még pedig a magyar, cseh, dalmát és horvát koronás czimer, Ausztriáé pedig fönt, középen látható.
A szőnyeg lilaszinü, arany damaszkolással. Az egyenesen álló pajzs mezeje kék, mely finom aranyvonalakkal diszitett; alul a pajzsban zöld alapon jobb felé néző borotvált arczu (?), hosszú hajú fiatal embert látunk, öltözetét: fekete csizma, hosszú, térdig érő begombolt fekete dolmány és fekete, prémes kucsma képezi; jobb kezében nyitott könyvet tart. Ez a XVII. századbeli magyar papnak, tudósnak a viselete, tehát e czimer viselettörténeti szempontból is érdekes, A nyitott sisak jobb felé fordul, fölötte háromágu korona látszik, ebből ismét szembenéző, fehérruhás, szárnyas angyal emelkedik ki, jobbjában aranykorona, baljában kivont kard. A czimerpajzs és oromdisz aránya: 5 : 6 cm. A foszlányok jobbról: kék-sárga (arany); balról vörös-fehér (ezüst).

Az egész czimerrajz igen diszes és gondos munka, látszik, hogy nagy szorgalommal készült, izlés tekintetben is legfölebb a belső keret ellen lehet szót emelni.
A czimerlevelet 1665 julius 1-én Szendrőn (Borsodm.) hirdették ki, miről a következő feljegyzés tanuskodik:

«Anno domini millesimo sexcentesimo sexagesimo quinto die prima mensis Julii in sede iudiciaria inclyti comitatus Borsodiensis in confinio Szendrő celebrata prćsentes sacratissimć cćsareć regićque maiestatis domini domini nostri clementissimi litterć armales privilegiales generoso ac egrigio domino Andrea Zakany vice comitis, Stephano Szentpeteri, Valentino Biro, Mathia Szepesi et Izrael Pap iudicium nobilium officii pro tempore gerentibus presentatć similiter lectć ... et solemniter nemine contradicente sunt publicatć. Per iutatum eiusdem sedis iudiciarii notarium Matthiam Aszala˙ mp.»
Az oklevél száma: 748. V. ö. Szádeczky i. h. 29. l.
GYÁRFÁS TIHAMÉR.

A KISASSZONYFALVI ISTYÁNFFY-CSALÁD.

(Két pecsétrajzzal.)

Baranya vármegyének délnyugati, fekete homokos, erdő-berkes, sik vidékén, melyet valaha, mint török eredetü neve, Ormányság, is mutatja, rengeteg erdőség boritott,_{Révay S.: Ormányság. (A M. N. Múzeum néprajzi osztályának értesitője. 1907. 194. l., 1908. 174. l. 3. jegyzet.)}* fekszik Kisasszonyfa kisközség – hajdan Kisasszonyfalva – a Kisasszonyfalvi_{A «baranyavári» előnévvel csak egy alkalommal találkoztam: 1559.... «Nicolaus Istvanffy de Baranyawara» ... (Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 171. n. 24.)}* Istvánffy-család ősi fészke. A falu onnan nyerte nevét, hogy egyháza a Boldogságos Szüz tiszteletére épült_{1526. jun. 14. ... «in ecclesia Beatissime Virginis Marie fundata» ... (N. Múz. levt. Törzsanyag.) – A XIV. sz. elején már fennállt: ... « ....... us sacerdos ecclesie Beate Virginis solvit XVIII banales.» (Mon. Vat. I. l. 265. l.) – «Sancte Marie Virginis ecclesie prior.» (Ortvay T.: Magyarország egyházi földleirása a XIV. százád elején. I. k. 241. l.)}* s patrónájának a szeptember 8-i ünnepet, Mária születésnapját szentelte, melynek a magyar ember a Kisasszonynap elnevezést adta; ezen a napon, a mint az ma is szokás kisebb helyeken, bucsuk alkalmával nagy vásárt is tartottak._{Balázsffy Tamás, boszniai püspök, Istvánffyról irt kis életrajzában emliti. (Kiadta Pray: Annales. IV. k. 5. lap.)}* Itt álltak a templom mellett a kőből épült, megerősitett kastély s az egyes családtagok házai;_{1519. ... «domus lapidea in Kysazzonfalva» ... (Az Istvánffy- és Both-család oklevelei egy részének elenchusa a M. N. Múzeum kézirattárában. Fol. Lat. 32., számozatlan: Elenchi variorum instrumentorum literalium II, k.) – 1526. ... «curiam meam nobilitariam prope ecclesiam in Kysazzonffalwa.» ... (Magy. orsz. levt. Dl. 25022. sz.) – 1560. ... «castellum lapideum Kysazzonffalwa« ... (U. o. N. R. A. f. 1862. n. 18.)}* ezeknek nyomait azonban ma már hiába keressük, temető van a régi kastély helyén, s e temető árka az Istvánffyak régi castellumának árka, épületromok nem maradtak fenn, s csak a magasabb földhányás mutatja az ősi kastély helyét. Érdekes, hogy a nép közt még él az Istvánffyak emléke, s a Pécsi viz berkében látható őskori czölöpépitmények maradványait az Istvánffyak második kastélyának tartja._{Németh B. szerint (Történeti adatok Baranyamegye multjából. Pécs, 1900. 64. l.) «a temetőben az épület nyomai ma is láthatók.» Főt. Kain Ábel plébános ur szives közlése szerint azonban «falak s törmeléknek semmi nyoma.»}*
A később magas polczra emelkedett család ősei egyszerü kis nemesek voltak, s igy róluk sok emlék nem maradt. Balázsffy Tamás Istvánffy Miklósról irt rövidke életrajzában felemliti, hogy a propalatinus családja eredetét Ottótól, a Salamon korabeli nádortól származtatta le;_{... «quorum (t. i. szüleinek) nobilitatem ipse ab Ottone palatino regni Hungarić, qui tempore Salamonis regis Hungarić vixit, repetebat.» (Balázsffy: i. m. Pray Ann, IV. k. 5. l.)}* Balázsffy, a boszniai püspök, sokat érintkezett Istvánffyval s bizonyára tőle magától hallotta ezt. Hogy az Ottótól való leszármazásból mi az igaz, kiderithetjük rövidesen. Salamon korából tényleg ismerünk egy Ottó (Atha) nevü nádort, a ki 1066. körül viselte e tisztséget, s a ki 1068-ban a király jelenlétében szenteltette föl a tőle épitett zselicz-szent-jakabi monostort._{Karácsonyi J.: Magyar nemzetségek a XIV. sz. közepéig. II. k. 96. l. – Wertner M.: Az Árpádkori nádorok genealogiája. (Turul, 1898. 73. l.)}* Ez az Atha a Györ nemzetség őse, melyből az Óváry és Kéméndy ág származik. Ennek tagjait 1350-ig leginkább Óváry néven emlegetik, s csak később állapodott meg egyik hajtása a Gyulay névben._{Karácsonyi J.: i. m. II. 96. l.}* Már most ha tudjuk azt, hogy Istvánffy Miklósnak édesanyja Gyulay Hedvig volt, Istvánffy Pálnak második felesége, tisztán látjuk Istvánffy Miklósnak anyai ágon a Salamon korabeli Athától való leszármazását.
Hogy pedig miért fordult az anyai ághoz Istvánffy, annak az a magyarázata, hogy apai ágon nem tudta messzire felvinni családja eredetét, mert a kis köznemes család ősi tagjainak emlékét nem őrizte meg sem a történelem, sem a hagyomány. A XIV. századig családunk történetét teljes homály födi, annyi valószinü csak, hogy a «de Kisasszonyfalva» család első ismert tagjának születése a XIII. század végére esik. 1370-ben ugyanis Opuli László herczeg, nádor, előtt Siklósi Péter fia Lászlónak embere lefizet ura 100 márka tartozására 93 m árkát «Stephano et Anthonio filiis Nicolai filii Ectoris de Kysazzunfalva.»_{1370. jul. 5. – Magy. orsz. levt. Dl. 5855. sz.}* Hektor tehát, István és Antal nagyapja, Károly Róbert alatt élt. Károly idejéből a családnak még egy ősi tagjáról van tudomásunk, de nem egykoru oklevélből, csak arra való hivatkozásból. Midőn Rudolf 1582-ben Istvánffy Miklósnak és testvérének, Istvánnak bárói rangot adományoz, ezek jeles szolgálatainak elsorolása mellett megemlékszik az oklevélben az ősöknek érdemeiről is, s felemliti Domokost, kit Károly Róbert a tárnokmesterség hivatalával ruházott fel._{«Dominicum officio magisterii Tavernicorum, qui honos in iure liberis civitatibus dicundo summus est, et Albertum prćfectura Maromarusiensi, ubi laudatissimum sal effoditur, functos esse ex antiquis diplomatibus Caroli regis et Sigismundi imperatoris animadvertimus.» (Áldásy A.: A M. N. Múzeum könyvtárának czimjegyzéke. II. Czimeres levelek 68. l.)}* A Károly Róbert korabeli tárnokmestereket ismerjük, azonban Domokos nevüt nem találunk köztük; 1306-ban szerepel egy, aki Ottó embere, majd mint királynéi tárnokmester ismeretes Domokos 1313-ból, de mivel a család ekkor még nem volt oly fokon, hogy e diszes állást tagjai egyikére ruházták volna, valószinü, hogy az emlitett Domokos vám- vagy adószedő volt, esetleg valamelyik kamara főnöke, tehát nem tárnokmester, hanem csak ezen hivatal egy alsóbb foku tisztviselője._{Wertner M.: Adalékok a XIV. századbeli magyar világi archontologiához. (Tört. Tár. 1907. 164–165. l.)}* Ugyanezen forgásból ismerjük Albertet a kisasszonyfalviak közül, a ki Zsigmond korában élt, s az 1582-i oklevél szerint a mármarosi sóbányák felügyelője volt._{Lásd: 2. jegyzet.}*
A XV. század elejétől kezdve már sürübben találkozunk Istvánffyakkal, természetesen még nem ezen a néven, csak a szokásos «de Kisasszonyfalva» jelzővel a keresztnév mellett. Annyi adatunk azonban még sincs, hogy a teljes összefüggő családfát megalkothatnók, a csak egyes különálló tagokkal ismerkedhetünk meg. A már emlitett Hektor fia Miklós fia Istvánnal és Antallal körülbelül egy időben élt Pál, kinek fia, István, részt vett az 1402-i pozsonyi országgyülésen, a melyen a rendek elfogadták Albert trónöröklését azon esetre, ha Zsigmond fiuörökös nélkül halna el._{1402. szept. 21. – Fejér: C. D. X. 4. 139. l.}* Pálnak volt még egy fia, György, kivel 1413-ban találkozunk._{1413. aug. 6. – Magy. orsz. levt. Dl. 10089. sz.}*
László, István fia, Pál unokája, az első, kinek viselt dolgait jobban ismerjük, ezek azonban nem a legjobb fényt vetik jellemére. Nyugtalan vérü ember volt, kihágásai miatt sokan sokat panaszkodtak ellene, igy többek közt a pécsi püspök emberei is. Végre is megsokalta a püspök sok gonoszságát,_{... «multifariis eiusdem Ladislai excessibus et demeritis condigne exigentibus delictisque» ..... (L. alább.)}* elfogatta, börtönbe vettette s fogva tartotta, mig csak jó emberei ki nem szabaditották._{1427. jun. 9. – Magy. orsz. levt. Dl. 11916. sz.}*
Más oldalról érdekesén világitja őt meg a következő eset: Hazánk északnyugati határa az első mozgalmaktól kezdve igen sokat szenvedett a husziták fegyvereitől, különösen Trencsén vidéke volt a veszedelmes szomszédok betöréseinek kitéve. Zsigmond már 1421-ben zászlósurai egyikére, Perényi Miklós főlovászmesterre bizta Trencsén vár védelmét._{Schönherr Gy.: Az Anjou-ház örökösei. (M Tört. III. 570. l.)}* A huszita nyugtalankodások nem csillapodtak később sem, s 1425-ben midőn Perényi megfelelő seregről gondoskodott, átadott 500 forintot készpénzben kisasszonyfalvi István fia Lászlónak, hogy tiz lándzsással csatlakozzék vele együtt a királyi sereghez. László felvette a pénzt, de kötelessége teljesitésével nem gondolt, s nem jelent meg a királyi táborban; 1427-ben azután a király elé járult panaszával a megkárosult Perényi, mire Zsigmond meghagyta Koroghi bán fiának, Istvánnak, hogy a kezén levő László-féle birtokokból kárpótolja Perényit akár készpénzzel, akár ingatlannal._{1427. okt. 7. – Magy. orsz. levt. D1. 11932. sz. – Kiadta ez oklevelet Szendrei J.: Hadtört. Közl. 1888. 329–332. l.}*
I. Tábla.

Bizonytalan tagok.; a) Hektor; b) Domokos 1308–1342 körül; c) Albert 1387–1437 körül; Miklós; d) Pál; c) Imre; István 1402; György 1413; János 1467; László 1467; László 1425

Lászlóhoz időben legközelebb állnak István és Imre, kik rokonok voltak, de nem testvérek. Fiaikat, Jánost (István fia) és Jánost s Lászlót (Imre fiai) Ózd baranyamegyei birtokért Tapaszi Kasza Jakabbal folytatott pörükből ismerjük. 1467-ben megunva a pörösködést, megegyeznek abban Kasza Jakab s Kisasszonyfalvi István fia János, hogy hat nemest választanak, s a mit azok határoznak, abba mindketten bele nyugszanak._{1467. jan. 5. – Kisfaludy-család levt. a N. Múzeumban.}* Hogy mint döntöttek e választott birák, nem tudjuk, de két év mulva ismét előkerül a pörös birtok, s mikor a pécsi káptalan 1469. deczember 17-én a király parancsára beiktatja Ózd birtokba és Beltelek pusztába Nagyváthi Kelement és Gáspárt, Kisasszonyfalvi István fia János és Imre fia János és László tiltakoznak a beiktatás ellen._{Koller: Hist. ep. Quinqueeccl. VII. k. 317–318. l.}* István fia Jánossal egy hatalmaskodási ügyben mint Maróthi Lajos és Mátyus «familiarisával» találkozunk 1462-ben._{Magy. orsz. levt. Dl. 1515. sz.}* 1455-ben Baranya vármegye alispánja volt._{Csánki D.: Magyarorsz. történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. k. 549. l. – Zichy-Okmánytár, IX. k. 505. l.}* Tőle ered az Istvánffy név, a mely ezután a Kisasszonyfalvi előnévvel állandósul a családban._{1464-ben fordul elő először az Istvánffy név. (Barabás S.: A gróf széki Teleki-család oklevéltára. II. k. 85. l.)}* Felesége Anthimi János fia László egyik leánya, Borbála, volt, s ettől, született 1464 előtt fia, II. István._{U. o. – 1453. okt. 21-i oklevélben István fia Jánosról olvasunk, a ki Zákányi György egyik leányát vette nőül. (Zichy-Okmánytár IX. k. 376–378. l.) Vagy két külön személyről van itt szó, vagy pedig kétszer nősült Istvánffy János, s első neje Zákányi leány, a második pedig a fenntemlitett Borbála volt.}*
Istvánffy István szép pályát futott meg. Hamar kitünt kiváló tehetségével és vitézségével s már Mátyás alatt különféle tisztségeket viselt. Gazdag volt hadi erényekben is, s különösen fényes tanujelét adta harczratermettségének, és nagy bátorságának az 1477-i lengyel hadjáratban Boroszlónál._{«Stephanum Isthwanffium iam natu grandiorem, qui tempore Matthić regis variis officiis et magistratibus functus in bello Polonico Vratislavić insignem operam navaverat.» (Istvénffy Miklós Históriája, 1622-i kölni kiadás. IV. 58. l.)}* 1492-ben Baranya vármegye alispánja Kápolnay Miklóssal,_{1492. okt. 8. – Magy. orsz. levt. Dl. 19893. sz.}* ugyanavval, a kivel két évre rá, 1494-ben, sókamara ispán Tordán s királyi adószedő Erdélyben; ezt a tisztséget együtt viselik a következő évben is, a mint a fennmaradt királyi számadáskönyvek bizonyitják._{1494. aug. 24. – Tört. Tár. 1897. 512. l. – Jakab E.: Oklevéltár Kolozsvár tört.-hez I. k. 305. l. – Engel: Fortsetzung der allg. Welthistorie. XLIX. rész. I. k. 38., 126., 149., 160. l.}*
Hogy még 1496-ban is Erdélyhez kötötte hivatala, azt Kolozsvár város 1496-i számadásainak következő tétele mutatja: «Item Stephano Istwanff˙ vinum, pisces et panes dedimus pro XXXV. d. et unum cubulum avenć.»_{Szabó K.: Kolozsvár város 1496-diki számadása. (Tört. Tár. 1883. 578. l.)}*
Mint Baranya vármegye követe jelen volt 1505-ben a rákosi gyülésen, s ott találjuk nevét a végzésben is._{Magy. orsz. levt. Dl. 22559. sz. – Pray: Ann. IV. k. 314. l. – Kovachich: Suppl. II. k. 334. l.}* Meghitt embere volt Frangepán Beatrixnek, Corvin János özvegyének. Midőn 1505-ben megállapodás történt a Szapolyai György és Corvin Erzsébet közt kötendő házasság feltételeiről, azok közt, kik Corvinék részéről e feltételek megtartását biztositották, olvassuk Istvánffy nevét is._{Magy. orsz. levt. Dl. 37829. sz.}* Corvin János 12000 forinttal tartozott Török Imrének, gyulai várnagyának, azért ez Corvin halála után követelése fejében lefoglalta Gyula várát. Az özvegy, hogy ezt kiválthassa, pénz után nézett; 4900 forintot össze tudott szedni, de többet nem, a hiányzó 7000 forintot tehát ékszereivel s ezüstnemüivel pótolta._{Karácsonyi J.: Békésvármegye története. I. k. 59–60. l.}* Ezeket a pénzzel együtt átadta Istvánffynak, hogy Gyula vár megváltásáért juttassa el Törökhöz. Mikor a kitüzött időben (1506. máj. 25.) Török átadta Gyula várát, Istvánffy kifizette neki a 4900 forintot, a hátralék fejében pedig zálogul adta az ékszereket._{Magy. orsz. levt. Dl. 37828. sz.}* Ezeket csak a következő évben váltotta ki Dudics András, gyulai várnagy._{Karácsonyi J.: i. m. I. k. 60. l.}*
1508-ban a király bizalma folytán nagy kitüntetés érte. Ulászló Lajos fiának, miután megkoronázták, s leányának, Annának, külön udvartartást rendezett be; az ott szolgálatot teljesitők fejévé a már meglett koru, sokat tapasztalt Istvánffy Istvánt tette meg, az egész nevelés vezetőjéül pedig kedvelt hivét, Bornemisszát jelölte ki, kit később halálos ágyán Lajos egyik gyámjául is rendelt._{Istvánffy Miklós Históriája. IV. 58. l. – Békefi R. A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. 183. l. – Áldásy: i. m. 68. l.}*
1511. táján Antal ujfalvi plébános s többen – köztük Istvánffy István is – panaszt emeltek a zselicz-szent-jakabi apát és szövetségesei ellen. II. Gyula pápa birákat küldött ki, hogy döntsék el, jogos-e a panasz vagy nem._{Lukcsics J.: A veszprémi püspökség római oklevéltára. IV. k. 208–209. l.}*
Istvánffy Istvánnak, mint láttuk, nevezetes szerep jutott a család történetében; vitézségével, dicséretes munkásságával ő tette meg az első lépést az emelkedés lépcsőjén, melyen unokája már az ország egyik legelőkelőbb méltóságára s a bárók rendjébe küzdötte fel magát. Hozzá füződik a család baranyai birtokainak szaporodása is. Volt birtokrésze Berettőn, Zemplén vármegyében, nemesi kuriával, s ezt Rákóczy Zsigmond feleségének, Haraszthy Dorottyának baranyavármegyei birtokaival cserélte el. Igy jutottak az Istvánffyak kezére: Kőrös, Kiscsány, Oszró, Igrice, Cserdi, Tótfalu, Kistelek, Hidvég, Haraszti, Kakics, Kertenye, Ujfalu, Porosaháza._{1508. jul. 17. – Magy orsz. levt. Dl. 25298. sz. – 1509. jun. 16. U. o. Dl. 21922. sz.}*
Neje Dombay Margit, Pál leánya volt, s e házasságából hét gyermeke született, öt fiu és két leány: II. János, Imre, László, Ferencz és Pál,_{Elenchi etc. II. k.}* Katalin és Anna._{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 520. n. 35. – Istvánffy Miklós jegyzete Forgáchnál. (M. H. H. II. o. 16. k. 43. és 144. l.)}* Halála évét 1516–17-re tehetjük, mert 1515-ben végrendelkezett,_{1515. szept. 1. – N. Múzeum levt. törzsanyag.}* 1517-ben pedig már egyezkednek fiai a pécsi káptalan előtt «in bonis et rebus paternis.»_{Elenchi etc. II. k. (N. Múz. kéziratt. Fol. Lat. 32.)}*
Az örökségen való osztozkodás nem ment egész simán, mert az öregebbek, II. János és Imre, megröviditették öccseiket, Pált és Ferenczet._{1515. – N. Múzeum levt. Törzsanyag.}* Ezek természetesen nem hagyták annyiban a dolgot, hanem panasszal járultak a király elé, a ki meghagyta Pécs városának, hallgassa ki Vincze ötvöst, – ki valószinüleg mint becslő szerepelt az osztozkodásnál, – igaz-e, hogy II. János és Imre testvéreiket megkárositották._{Elenchi etc. II. k.}*
A vagyon felosztásánál csak négy fiu szerepel, az ötödik, László, már nem volt életben; ő még 1515 előtt meghalt, mert atyjuk 1515-i végrendeletében csak a többi négy fiuról rendelkezik.
A legidősebb fia, II. János, atyja példájára hadi téren kezdte meg pályáját, s ott is végezte be. 1518-ban a somogymegyei Berzencze várnagya volt._{Magy. orsz. levt. Dl. 23000. sz.}* Werbőczi kimutatásában, a hol az 1523 : 2. t.-czikkben elrendelt 100 dénár segély beszedéséről számol be, azt olvassuk, hogy Istvánffy János 600o forintot fizetett._{Kovachich: Suppl. II. k. 515–517. l.}* 1526-ban a királyi udvarban találjuk, mint udvarnokot; a király kiséretében részt vett a mohácsi csatában, s ott esett el hősi küzdelem után._{«Perierunt in proelio ... Ex nobilibus et potioribus regni Joannes Istwanffy ... (Brodarics: Clades in campo Mohacz.« Bonfini 1568-diki kiadásának függelékében 772. l.) – «Desiderati sunt ex prima nobilitate ... Joh. Isthuanffius regni cubicularius» ... (Istvánffy Históriája, 1622-ki kiadás. VIII.1t31. l.) – Áldásy: i. m. 68. l.}* Feleségül Mesztegnyői Szerecsen Katalint birta, Szerecsen Lajos alországbiró és Horváth Klára leányát; e házasságból három leány és egy fia született Borbála, Őry Boldizsár, II. Katalin, Zokoly István, majd Horváth Mihály, Magdolna, Lónyai Péter neje_{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 1862. n. 16. – Elenchi etc. II. k.}* és István.
Egyetlen fia, III. István, életének, ki a hadi pályára lépett, korai s erőszakos halál vetett véget. 1543-ban lovas hadnagy volt Székesfehérvárt, de az ostromban nem vett részt, mert mig ő és társai, Kápolnay Ferencz és Erdődy Péter, a Fehérvár körül portyázó tatárok ellen jártak, megérkezett Esztergom ostroma után Fehérvár alá Szulejmán s ők kintrekedtek a várból._{Istvánffy Históriája, XV. 267. l.}* Egy ily portyázása alkalmával, julius 30-án, Istvánffy egy törököt ejtett fogságba Mártonhegynél, a kit Pápára vittek s ott vallattak ki._{Hurmuzaki E.: Documente privitore la istoria Romanilor. XI. 39. l.}*
1544. április végén történt, hogy midőn István 100 lovassal Fels Lénárdhoz, a császári hadak főkapitányához volt vonulóban, s az utban elfáradva Jolka pozsonymegyei községben pihenőre tért embereivel, rátámadt egész váratlanul Nádasdy Tamás főkapitány s országbiró, nagyszámu csapatával, őt sulyosan megsebesitette és elfogta. Nádasdy parancsára megkötözték kezét, lábát s a közel folyó Dunába vetették; alig hagytak neki annyi időt, hogy meggyónhasson. De ez még nem hütötte le a főkapitány boszuját, hanem ezután szabad prédára bocsátotta Istvánffy ott levő ingóságait, elvitt magával egy ezüstös kopját, egy boncsokot, több kocsi- lovat s István egy szolgáját.
A dolgot természetesen nem lehetett egyszerüen elsimitani vagy elhallgatni; Istvánffy befolyásos rokonai: Werbőczi Imre, Macedoniay Péter, Batthyány Mihály, főleg pedig nagybátyja, Istvánffy Pál, vették kezükbe az ügyet, hogy megboszulják rokonuk méltatlan, igaztalan halálát. A nemesi jogoknak, szabadságnak ily vakmerő megsértése sulyos vétség volt, az 1486 : 15. t.-czikkben megállapitott hatalmaskodási esetek egyike: «vulneratio, verberatio vel interemptio nobilium.» Sulyosbitó volt még az a körülmény, hogy maga az országbiró volt a tettes. Mivel pedig az 1498 : 8. törvényczikk kimondotta, hogy a hatalmaskodások ügyében meginditott pereket a királyi felség a nyolczados és rövid törvényszakokon kivül is eldöntheti és elintézheti, úgy, hogy a káptalan vagy konvent a királyi felség parancslevelében kijelölt határidőre ő felsége előtt való megjelenésre inti az illetőt, megidézték Nádasdyt 1547-ben a birói intés kézhezvételétől számitott tizenötödik napra.
Hogy miért huzódott ily soká az ügy, nem tudjuk, valószinü azonban, hogy a rokonok rögtön a törvényes eljárás utjára léptek, de Nádasdy talált mindig kibuvót. Nem volt foganatja a fentemlitett birói intésnek sem, mert a következő évben ujra megidézik. Eredménnyel azonban ez sem járt. Az ügyet halasztgatták folyton, s végre is «corruptis iudicibus,» – mint Istvánffy irja, – kivitte Nádasdy, hogy pörét a rendes törvénykezési forum elé vigyék. A befejezést nem ismerjük, lehet, hogy elaludt az egész ügy; talán a későbbi kutatások fognak erre majd fényt deriteni.
Forrásaink_{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 29. n. 74. és f. 18. n. 13. – Istvánffy Históriája. XV. 256. l. – Forgách F. évkönyvei. (M. H. H. II. o, 16. k. 244. l.)}* – Forgách kivételével – nem emlitik, mi késztette Nádasdyt ilyen lépésre, mi fokozta igy a végsőkig dühét és boszúját, csak Istvánffy ártatlanságát hangoztatják._{... «nec ullius criminis convictum» ... (Istvánffy Históriája, XV. 256. l.) – «nescitur, quibus respectibus», «nescitur, quo spretu quave animi intemperantia.» (Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 29. n 74. és f. 18. n. 13.)}* Forgách a következő magyarázatot adja: egy alkalommal heves szóvita közben Istvánffy a fekete sirra (?) czélozva ezt a helyet idézte az evangéliumból: «Föltámadott, nincs itt,» – s ez lett volna az oka Nádasdy haragjának._{... «suffocari fecit eo, quod aliquando in quodam verborum contentione ad sepulcrum nigrum alludens evangelicum illud: «Surrexit, non est hic» protulisset.» (Forgách Évkönyvei i. h. 244. l.)}* Hogy pedig miért sértödött meg ezen annyira Nádasdy, azt megérthetjük, ha tudjuk, hogy a nádornak 1529-i budai szereplésére vonatkozott, mikor az ostromló törököknek fekete koporsót mutatott ki a vár falán._{Szabó L.: Forgách F. (Tört. Életr. 1904. 71. l.)}* Forgách még azt is emliti, hogy Istvánffy szerette a «prédát»,_{... «virum militia prćstantem, quanquam praedarum, ut tum bellis civilibus mos erat, studiosum» ... (Forgách: i. m. i. h. 244. l.)}* de ez nem igen tünhetett fel az akkori viszonyok között.
A gyászosan elhunyt rokon temetéséről Istvánffy Pál gondoskodott, jólelkü nagybátyja. Nyolcz rőf fekete tafotát vásárolt, s abból készittetett lobogós kopját a sirra, melynek mindkét oldalán az Istvánffy-czimer diszlett s a Pál készitette következő vers:

Stephanus Isthwanfy iacet hoc in pulvere parvus
Martis amor fuerat militićque decus
Perfida quem Thomas Nadasdy fraude necavit,
Dum ruit in patrie viscera latro sue,
Et Zalay votis nuge vult servire Joannis
Quam patriis legibus officio atque fide._{Thaly K.: Istvánffy István sirverse, temetése és hagyatékai. (Száz. 1875. 204–210. l.)}*
Istvánnal, az egyetlen fiuval, kihalt fiágon János családja.
Nem maradtak utódai a második fiunak, Ferencznek, sem. Felesége Őri Dachó Katalin, Lénárd leánya volt,_{1524. ápr. 4. – Magy. orsz. levt. Dl. 23915. sz.}* a ki 1525-ben halt meg, Ferencz ugyanis 1526. juniusában készitett végrendeletében a baranyavári Szent Péter kápolnának többek közt 16 sing tarka bársonyt és atlaszt hagy, a mely feleségének görcsöni sirján volt. Ferencz a török mozgolódásának hirére végrendelkezett s Pál testvérére hagyta ingóságai s ingatlanai nagy részét. Megkérte továbbá Pált, hogy ha elesik a harczban, s megtalálják testét, temettesse el, ha pedig nem találnák meg, mondasson szent misét lelki üdvéért._{1526. jun. 14. – N. Múzeum levt. Törzsanyag. – 1526. jul. 2. – Magy. orsz. levt. Dl. 25022. sz.}* Midőn e végrendeletét irta, Racsa erősség kapitánya volt: «Banus de Racha.» 1532-ben pótvégrendeletet tesz._{Elenchi ete. II. k.}* Az 1544–48-i számadásokban gyakran találkozunk vele, mint győr- és mosonymegyei adószedővel._{N. Múzeum levt. Fol. Lat. 1004. 6., 133. l.}* 1548-ban Mosonyi megyében kap birtokot Ferdinándtól._{1548. jun. 1. – Magy. orsz. levt. Lib. reg. ll. 261. l.}*
Istvánffy Ferencznek nem voltak gyermekei, s nem nyert folytatást a család Imrében sem. Feleségétől, Bika Dorottyától,_{Elenchi etc. II. k.}* született ugyan egy fia, III. János, de ennek utódairól nincs tudomásunk._{Lehotzky: Stemmat. 203, l. Imrének két fiáról beszél, Jánosról és Istvánról, de ez utóbbiról sehol másutt nem találtam emlitést.}* Ez a János az ötvenes években török fogságba került, s ott sinylődött sokáig; hogy a váltságdijat lefizethesse, birtokait 2000 forintért Horváth Márk, szigeti kapitánynak zálogositotta el, később azonban ezek ismét vissza kerültek a család kezére._{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 1862. n. 17. – Lib. reg. III. 460.l. – Koller: Hist. ep. Quinqueeccl. VI. k. 94–96. l.}*
A negyedik fiu, László, mint láttuk, még 1515 előtt meghalt.
Istvánffy István leányai közül Katalint, Batthyány Benedek vette nőül,_{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 520. n. 35. – Istvánffy jegyzete Forgáchnál i. h. 43. l.}* pedig Macedoniay Miklóstemesi alispán neje lett._{1524. jan. 8-án már mint felesége emlittetik. (Magy. orsz. levt. Dl. 2387. sz.) – 1543-ban özvegy. (U. o. N. R. A. f. 19. n. 85.)}* Ez utóbbiaknak egy gyermekük született: Péter, a ki Ferdinándnak kedves embere, udvarnoka volt, majd kassai kapitány lett._{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 428. n. 14.}* Fels Lénárd leányát, Felicitast, vette feleségül; gyermekeik Anna és Miklós, fiatalon haltak el._{Istvánffy Miklós jegyzete Forgáchnál i. h, 144. l. – Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 250. n. 35.}*
Pálnak, Istvánffy István ötödik fiának emlékét egyaránt őrzik úgy a történelem, mint az irodalomtörténet lapjai. Egyik helyen sem füződik nevéhez valami korszakos nagy alkotás, de helyet biztositott magának ott mint a Habsburgoknak fáradhatatlan, derék hive dicséretes munkásságával hazája szolgálatában, itt pedig mint az első magyar verses novella szerzője.
Nem feladatunk itt, hogy részletesen foglalkozzunk alakjával, csak nagy és főbb vonásokban fogjuk áttekinteni életét.
Ő volt az öt fiú közt a legfiatalabb s az édesapja felsőbb tanulmányokat akart vele végeztetni, mert papnak szánta. Mikor végrendelkezett 1515-ben, 200 forintot s egy 200 forintot érő lánczot hagy neki tanulmányai költségeinek fedezésére._{«Insuper torquem meum, que valet florenos ducentos, que in toto erunt quadringenti, dicto filio meo, Paulo, ad studendum bonarum artaium lateras dare et assignare velis» rendeli János fiának 1515. szept. 1. – N. Múzeum levt. Törzsanyag.)}* Pálban nem hiányzott sem a tehetség sem az akarat a tanuláshoz s nem sokkal édesapja halála után Paduába ment s annak hires egyetemén 12 esztendőt töltött; ebből öt évet a septem artes liberales tanulmányai vettek igénybe, a többit pedig jogi studiumokra forditotta az akkor már messze földön hires jogi iskolában._{Szentgyörgyi G. verse Istvánffy Pál halálára (Tőke F. Epitaphiumában. Bécs, 1553. – Hegedüs I.: Analecta nova. 306. l.)}*
Hazatérte után Ferdinánd hive lesz, de Perényi Péterrel együtt csakhamar János király mellé szegődik s kitart mellette egészen haláláig, 1540-ig. 1539-ben Bagothay György birtokaival ajándékozta őt meg János,_{1539. jul. 18. – N. Múzeum levt. Törzsanyag.}* 1540-ben pedig Pál és István somogymegyei birtokait felmentette a tizednek természetben való fizetésétől._{Elenchi etc. II. k.}* János halála után azonban a Habsburgok hű szolgája lett s maradt élete utolsó perczéig. 1543-ban Baranyavármegye alispánja_{1543. márcz. 21. – Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 541. n. 10.}* s ugyanezen évben a magvaszakadt. Baksa János birtokait kapja Ferdinándtól Baranyában._{Elenchi etc. II. k.}* Ez uj adománynak azonban nem sokáig örülhetett, mert jött a török, annak kezére kerültek az összes Istvánffy-birtokok s Pál fedél nélkül maradva, menekülni kénytelen nejével s kis gyermekeivel. Ferdinánd ez év végén Szigetvár átvételére küldte ki s őt bizta meg a vár gazdasági ügyeinek vezetésével is._{Németh B.: Szigetvár története 99–100. l.}* 1549 április elsejéig kezelte Istvánffy a várhoz tartozó nagy birtokokat, de e mellett számos kiküldetésben s más dologban is eljár a király megbizásából. Mint kiváló jogtudós sokat szerepelt ülnöki, assessori minőségben a helytartó mellett._{Magy. orsz. levt. Ben. resol. in orig. – N. Múzeum levt. Fol. Lat. 1004. 121. l.}* Mindezen megbizásokkal csak a költségek megtéritése járt; s mert oly hűen s pontosan végezte el a rábizott feladatokat, állandó hivatala vagy szolgálata (officium seu servitium) pedig nem volt, évi 300 forintot rendelt neki jutalmul a király._{1547. szept. 18. – Magy. orsz. levt. Ben. resol. I. 84. l.}* Mikor azonban 1549-ben királyi tanácsos, az «egregiusból» «magnificus» lett s kapta a tanácsosi fizetést, ezt a 300 forint «provisiót» beszüntette Ferdinánd._{1550. jun. 13. – U. o. 226. l.}* A királyi tanácsosság nemcsak egyszerü czim volt, hanem nagy gonddal, felelősséggel járó hivatal, de egyszersmind előkelő méltóság is. Munkásságának nyomaival lépten-nyomon találkozunk._{R. Kiss I.: A magyar helytartótanács I. Ferdinánd korában. Budapest, 1908.}*
Buzgó munkásságáért gyakran felkereste őt a királyi kegy s gondoskodott megjutalmazásáról. 1548-ban a Szerdahelyi-féle birtokokat kapja Zemplénben,_{Magy. orsz. levt. Lib. reg. II. 253. l. – 1551. máj. 15.: U. o. II. 45o. l.}* 1551-ben a Baksai birtokokat Baranyában,_{1551. máj. 15.: U. o. 450. l.}* 1552-ben megengedi a király, hogy az esztergomi érsek pozsonyi házában tarthasson lakást, mert szolgálata Pozsonyhoz kötötte s neki adta a csallóközi Szunyog falut is._{1551. aug. 1.: U. o. Ben. resol. III. 116. – IV. 46.}* 1552. elején a magvaszakadt Mesztegnyői János és Fanchy Ágoston birtokait kapta, Pázdánt és Aranyost, majd ez év augusztusában Szent Iványt._{Elenchi etc. II. k.}*
Utolsó éveiben sokat betegeskedett, mignem 1553 április 9-én véget vetett munkás életének a halál Németiben._{Tört. Tár. 1890. 370. l.}* Rudolf oklevele, melylyel fiainak báróságot adományozott 1582-ben, méltán hivatkozhatott Pál érdemeire, a ki «sacratissimum olim principem Ferdinandum ... secutus ... in prosperis pariter et adversis diversas legationes diligenter obeundo in servitiis et ministerio eius consenuit.»_{1582. okt. 12. – Áldásy: i. m. 68. l.}*
Nyilvános szereplésének vázolása után lássuk családi viszonyait.
Első neje Garay Petronella, Lőrincz leánya volt s így sógorságba jutott Ocsarevics Péterrel, Macedoniay Lászlóval és Zay Ferenczczel._{1534. Elenchi etc. II. k. – G. Zay K.: A Zay-család nemzedékrendje. (Uj M. Múzeum. 1855. I. 351. lap.) – Thallóczy L. (Zay F. – Tört. Életr. 26–27. l.) és Nagy Imre (A kisasszonyfalvi Istvánffyak. Turul, 1883.) szerint Erzsébetnek hivták első nejét.}* Hogy mikor halt meg Petronella, nem tudjuk, annyi biztos csak, hogy Miklós fiának, ki 1538-ban született, már Pál második felesége, Gyulay Hedvig volt az édesanyja. E két házasságából hét gyermeke született: IV. János, II. Pál, IV. István, Miklós, III. Katalin, Erzsébet és Theodora.
IV. Jánosnak csak nevét ismerjük._{1560. Nova donatio ... Nicolao et Paulo Istvánffy et per eos Joanni et Stephano pratribus eorum carnalibus. (Elenchi etc. II. k.)}* II. Pál 1566-ban Szigetvárt volt s vitézül harczolt mindjárt az első csatározásnál, mellyel a megérkező törököt fogadták. A szigetiek gyalogosan harczoltak, csak Istvánffy ült lovon, mert ő nem helyezte el az ostrom előtt lovait biztos helyen, mint a többiek. Kopjával vitézkedett s le is szúrta egy török lovas csapat vezetőjét. Hősiesen küzdött tovább is az egész ostrom folyamán s ott lelte halálát fiatalon a többi vitézzel a végső kirohanáskor._{Istvránffy Históriája XXIII. 478., 487. l. – Áldásy. i. m. 68. l.}*
IV. István szintén a hadi pályára lépett s mint kötelességtudó, bátor katona szerzett magának hirt s nevet. Az 1570-es évek táján török fogságba is került, honnan 5000 forinton Miklós testvére váltotta ki._{1575. decz. 16. – Magy. orsz. levt. Benignć resolutiones, n. 22. 295. l.}* 1573-ban Kanizsán lovas hadnagy; Alapy Gáspár volt a várparancsnok, ki e tisztségre nem jeles tulajdonságai, hanem befolyásos ajánlók közbenjárása utján jutott. Ennek a következménye azután a fegyelem hanyatlása lett. Tudta ezt a török is s midőn egy szökevény a vár viszonyairól kioktatta őket, 1573 február 5-re virradó éjjel nagy sereggel megtámadták Kanizsát. Hushagyó kedd február 4-re esett s a mulatozás a várban belenyult a késő éjszakába, az őrök pedig nem igen gondoltak feladatukkal. Istvánffy megsejtett valamit az ellenség készülődéseiről s négy lovast küldött ki kémszemlére. Ezek éjfél felé megunván a vigyázást, visszatértek avval a hirrel, hogy csendes minden. Ezalatt az áruló katona egy-két törökkel a városba lopózik, az őrt álló német katonákat megölik s gyorsan hirül viszik a táborba, hogy a nagy mulatozás után az egész város mély álomba van merülve. Erre a török csendesen a városba vonul s a piaczon hirtelen nagy zajt ütve megkezdi a rablást, gyilkolást. A mámoros álmukból felriadt várbeliek közt óriási zavar támad. Istvánffy azonban hamar felismeri a helyzetet, lóra kap s kardjával utat törve magának egy-két emberével a várba vágtat. Itt először ellenségnek tartják s puskatüzzel fogadják, de csakhamar felismerik s bebocsájtják őket._{Istvánffy Históriája. XXIV. 532–533. l.}*
Tiz évre rá már Veszprémben találjuk őt, mint alkapitányt,_{1582. febr. 17. – Áldásy: i. m. 68. l. – 1583. ápr. 10. – Magy. orsz. levt. Lib. reg. IV. 347. l.}* hol szintén vitézül megállta helyét. 1584-ben Ormándy Péterrel szövetkezett a Vas vármegyét pusztitó Hasszán basa ellen s megbeszélték az időt és helyet, a hol találkozni fognak. Istvánffy a jelzett időben el is indult csapatával s utközben váratlanul a Veszprém felé vonuló Ali béggel találkoztak. A mieink hirtelen a törökökre csaptak s már-már győztek is, mikor hajnal felé feltünt Ormándy csapata. A veszprémiek ellenségnek gondolták s kérték Istvánffyt, hagyja abba a harczot, ne koczkáztassa a veszprémi őrséget. Ő azonban látta, hogy Ormándy közeleg s küldönczöt menesztett hozzá, hogy siessen. A friss erő megjelenése a mieink javára döntötte el azután a csatát. Fogságba került Ali bég is, kinek fényes kuraczélját, diszes tőrét, handsárját s kardját Istvánffynak ajánlották fel harczos társai vitézi hadi tette elismeréséül._{Istvánffy Históriája. XXV. 560–561. l.}*
Vitézségével szolgált rá arra is, hogy midőn Rudolf tesvérének, Miklósnak, bárói rangot adományozott, kiterjesztette ezt Istvánra is._{Áldásy: i. m. 68. l.}* 1584-ben a veszprémi alkapitányból palotai kapitány lett, s bérbe kapta a vár jövedelmeit is._{1584. okt. 3. – Magy. orsz. levt. Ben. resol. in orig.}* Ez uj állását azonban már nem sokáig élvezhette, mert a következő év első felében meghalt._{1585. jun. 16. – Thury Márton Pálffy pártfogását kéri Ormándy Péter számára az Istvánffy István halálával megürült palotai kapitányi állásra. (Jedlicska P.: Adatok b. Pálffy Miklós életrajza és korához. 141. l.)}* Felesége Jakab Jusztina volt;_{Lehotzka A.: Stemmatographia 203. l. – Okleveles adatot találtam.}* gyermekeiről nem tudunk._{Nagy Imre idézett értekezésében (A kisasszonyfalvi Istvánffyak. Turul, 1883.) a már emlitett Elenchi etc. egy félreértett helye (1588-i átirata 1508-i oklevélnek) alapján I. István fiainak irja II. István fiait s Pál testvérét.}*
Istvánffy Pál leányai közül Erzsébet alig pár napra atyja után halt meg 1553 áprilisában,_{Tőke F., Epitaphiuma. Bécs. 1553.}* Theodora Dóczy Miklóshoz,_{Arch. Ért. 1878. 389–390. l. – Deák F.: Magyar hölgyek levelei. 70–71. l.}* III. Katalin pedig Márkfalvi Márk Jánoshoz_{Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 9. n. 19. – f. 10. n. 55. – f. 12. n. 80.}* ment nőül. Theodóra esküvője 1550 októberében volt, melyre Istvánffy Pál meghivta Ferdinándot is; a király köszönettel vette a meghivást s megbizta Chernel Ambrus assessort, hogy az ő képében legyen jelen az esküvőn s adja át ajándékát, melyről majd intézkedni fog._{Augsburg, 1550. szept. 16. – N. Múzeum levt. Törzsanyag.}* Ez az ajándék pedig, mint tudjuk, száz márkát érő ezüst serleg volt._{1550. nov. 22. – Magy. orsz. levt. Ben. resol. III. 7. l.}*
Utoljára hagytuk Istvánffy Pál negyedik fiát Miklóst, a kivel be is fogjuk zárni családunk történetét, mert benne kihalt fiágon a Kisaszszonyfalvi Istvánffy-család._{Miklós életét is csak főbb vonásokban, röviden adom itt elő, bővebben megirtam «Istvánffy Miklós Históriája hadtörténelmi szempontból» czímü dolgozatomban. (Művelődéstörténeti értekezések. 35. szám. Szekszárd 1909.)}*
II. Tábla.

István; János 1455-ben Baranyavármegye alispánja ~ 1. Zákányi leány? ~ 2. Anthimi Borbála; II. István 1517 † Dombay Margit; II. János † 1526 ~ Szerencsen Katalin; László † 1510 körül; Imre ~ Bika Dorottya; III. János; Ferencz ~ Dachó Katalin; Pál † 1553 ~ 1. Garay Petronella ~ 2. Gyulay Hedvig; Anna ~ Macedoniay Miklós; Katalin ~ Batthyány Benedek; Péter ~ Fels Felicitas; III. István † 1544; Borbála ~ Őry Boldizsár; II. Katalin ~ 1. Zokoly István ~ 2. Horváth Mihály; Magdolna ~ Lónyay Péter; Miklós; Anna; (elhaltak fiatal korukban); IV. János; IV. István † 1585 ~ Jakab Jusztina; II. Pál † 1566; Miklós sz. 1538 decz. 8. † 1615. ápr. 1.; Theodora ~ Dóczy Miklós; Imre; Erzsébet † 1553; III. Katalin ~ Márkfalvi Márk János; Orsolya ~ Nagylucsei Lipchey János; Éva ~ Draskovich János; IV. Katalin ~ Keglevich György; III. Pál † 1581 márc.; Miklós; Erzsébet ~ Malakóczy Miklós; János; Miklós; Ilona; György; Miklós; Péter; Zsigmond; István

Istvánffy Miklós 1538 deczember 8-án született Kisasszonyfalván. Midőn 1543-ban menekült a török elől az egész Istvánffy-család, a kis Miklós Szigetvárra került, majd 1547-ben Várday Pál érsek udvarába udvari ifjúnak, inasnak._{Várday 1548. ápr. 29-én kelt oklevelével a kis Miklósnak adományozta a zalavármegyei almádi apátságot. (Zalavári konv. levt. Zalaapátiban. Fasc. 28. n. 1469.)}* Várday halála után Oláh, egri püspök, vette magához s 1550-ben unokaöcscsével, Bona Györgygyel, együtt Paduába küldte, hol öt évig folytatták tanulmányaikat a nagyhirü Sambucus János vezetésével._{Sambucus: Orationes duć funebres. Parisiis, 1561. – U. a.: Pśmata qućdam ... Patavii, 1555.}* Paduából vissza térve félre teszi kedves könyveit s karddal, kopjával cseréli fel azokat. Több kisebb-nagyobb hadi vállalatban vett részt, de vitézi iskolájának fő helye Sziget, mestere Zrinyi Miklós volt._{1599. márcz. 3. – Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 1862. n. 18. – Hierat ajánlása Pázmányhoz Istvánffy Históriájának 1622-i kölni kiadásában.}* Befejezvén vitézi gyakorlatát, Oláh maga mellé vette titkárjának, majd 1559-ben bejuttatta a kanczelláriába jegyzőnek;_{1559. aug. 8. – Magy. orsz. levt. Ben. resol. VII. 89–90. l.}* e mellett azonban megmaradt Oláh szolgálatában is egész 1568-ig, az érsek haláláig. 1568-ban kanczelláriai titkárrá lép elő_{U. o. N. R. A. f. 178. n. 7. és Ben. resol. in orig. 1568. máj. 8. – Kovachich: Script. min. 11. 228. l.}* s ugyanezen évben meg is nősül. Választottja Bajnai Both Erzsébet volt, a ki fiatalon, 23 éves korában most készült másodszor felcserélni az özvegyi fátyolt menyasszonyi korona-koszoruval._{Első ura Horváth Márk, szigeti kapitány, a második pedig Laki Bakics Pál volt.}*
Mint kanczelláriai titkárnak elég nagy elfoglaltsága volt, ezenfelül még gyakran kapott külön megbizásokat is. Mindezeknek jól megfelelt, s ezért 1578-ban Rudolf királyi tanácsosi méltósággal tüntette ki.
Hogy mennyire tudta érvényesiteni tehetségét és szorgalmát, Verancsics ajánló sorai mutatják a legfényesebben, midőn őt 1572-ben a Mérey halálával megürült nádori helytartói állásra ajánlotta Miksának._{Verancsics A.: Összes munkái. (M. H. H. II. o. 26. k. 62–63. l.}* Ekkor azonban még sem sikerült e méltóságot elnyernie, de Czobor Imre halála után 1581 junius 24-én a rendek közmegelégedésére őt nevezte ki nádori helytartóvá Rudolf; végleges beiktatása az 1582-i országgyülésen történt meg._{Magy. orsz. levt. Lib. reg. IV. k. 238–239. l. – Ben. resol. XXVII. 22. l.}*
Ugyanezen alkalommal őt és testvérét bárói rangra emelte Rudolf,_{U. o. Lib. reg. IV. 238–239. l.}* 1582 február 17-én kelt Pozsonyban az oklevél, melylyel nemcsak bárói czimet, hanem czimert is adományozott az Istvánffyaknak: és pedig az Istvánffy-család ősi czimerét a Gyulay-család czimerével bővitette._{Áldásy: i. m. 67–68. l.}*
A Gyulay-család 1567-ben halt ki fiágon Gyulay Jánossal, Istvánffy Miklós anyai nagybátyjával; czimerüket az Istvánffyak felvették saját czimerük mellé s evvel a bővitett alakkal találkozunk már 1575-ben_{Istvánffy arczképén 1575-ből. (Lásd emlitett dolgozatomban.)}*; így a királyi adomány ezt csak megerősitette most 1582-ben.
Az Istvánffy-család ősi czimere a fenti oklevél szerint királyi koronán álló fekete sas volt._{... «aquilć nigrć coronam regiam unguibus calcanti, quć nimirum insignia Isthvanffiorum antea semper fuerunt» (Áldásy: i. m. 67. l.)}* Iacute;gy találjuk Istvánffy Miklós gyürüs pecsétjén 1570-ben s 1578-ban is,_{N. Múzeum levt. Személyszerinti iratok.}* de sem az idézett leirás, sem ezek a pecsétek nem teljesek, a sason és a koronán kivül más is volt a czimerben, mint azt Szentgyörgyi Gábor verse «In insignia Pauli Istvánffi Gabrielis Zentgwrgii Phalecium» mutatja:
Altilem Jovis unguibus coronam
Calcantem nitidam trucique rostro
Mucronem medium nimis prementem
Marginem colubre ambiente scuti
Paulinae domui dedere prisci
Reges Pannonić...._{Tőke F. Epitaphiumában (Bécs, 1553.) – Hatos G.: Az Istvánffyak czimere. (Száz. 1875. 323–337. l.) – Doby A.: Az Istvánffyak ősi czimere. (Száz. 1875. 502– 503. l.)}*
Megerősiti ezt s kiegésziti még egy uj czimeralakkal Istvánffy Pál levele, melyet sógorának, őZay Ferencznek, irt az unokaöcscse, István, sirjára készülő lobogós kopja ügyében: «Ha eljön kegyelmed, hozza el a czimert is, de az aran almath az thewr wegetwl fewllyebben kell wenje.»_{Thaly K.: Istvánffy István sirverse stb. (Száz. 1875. 205. l.)}* Istvánffy Pálnak 1550-ből való gyürüs pecsétjén a tőr kive
hető a sas csőrében, de alma nem látható._{1550. jun. 16. – N. Múzeum levt. Törzsanyag.}*

Istvánffy Pál gyürűs pecsétje 1550-ből.

Az ősi Istvánffy-czimer tehát teljes alakjában ez volt: aranynyal s veressel vágott pajzsban arany leveles koronán álló, jobbra néző fekete sas, csőrében tőr, ennek vége felett arany alma, a pajzs körül a sárkányrend jelvényével;_{Siebmacher: Wappenbuch. Supplementband 69. l. 45. tábla.}* a Gyulay-czimer pedig: kék mezőben arany liliom, fölötte jobbról ezüst fogyó félhold, balról hatágu arany csillag._{... «lilium croceum cum sydere et luna in scuto cćruleo, quibus dictus olim Johannes de Giwla eiusque tota progenies, dum viguit, usa est.» (Áldásy: i. m. 67. l.) – Siebmacher: IV. 15. k. 167. tábla.}* A teljes Istvánffy-czimer képe igy az egyesités után ez lett: hasitott pajzsnak jobb, aranynyal s veressel vágott mezejében arany leveles koronán álló, jobbra néző fekete sas, bal kék mezejében arany liliom, fölötte ezüst fagyó félhold és arany csillag; sisakdisz aranynyal fegyverzett fekete szárnyas sasláb; foszlányok: kék-arany, vörös-ezüst._{Siebmacher: Wappenbuch. 260. l., 199. tábla.}*

Istvánffy Miklós gyürűs pecsétje.

1585-ben újabb kitüntetés érte Istvánffyt, Rudolf a soproni kapitányságot adományozta neki._{1585. jan. 25. – Magy. orsz. levt. Lib. reg. IV. 417–418. l.}* 1588 deczember 8-ától 1589 márcziusig Heresinczy Péter győri püspökkel részt vett a lengyelországi, követségben, melynek feladata a fogságba került Miksa királyi herczeg kiszabaditása volt._{U. o. Ben. resol. XXXIII: 7. l. 221. 1. – Istvánffy Históriája XXVI. 574 l.}* 1596 juliusában ismét Lengyelországban jár követségben,_{1596 : 60. t.-cz. – Hurmuzaki: Documente XII. k. 209. l. – Óváry L.: A M. T. Ak. tört. biz. okl. másotatai II. k. 239. l.}* 1598-ban pedig Szuhay István és Pezzen Bertalan társaságában Erdélybe megy, mint királyi commissarius, hogy átvegyék Erdélyt Báthory Zsigmondtól. Az erdélyi követségben kifejtett buzgó munkásságának jutalmául Rudolf a főajtónálló mesteri méltósággal tüntette ki;_{Rumpf 1598. decz. 20-án kelt levelében már így czimezi. (N. Múzeum kéziratt. Fol. Lat. 3606. III. k. 138. l.)}* továbbá beleegyezett leányainak fiusitásába,_{1599. márcz. 3. – Magy. orsz. levt. N. R. A. f. 1862. n. 18.}* a mit Istvánffy hiába kért már többször 1590 óta._{U. o. – Ben. resol. XXXIV., XXXV. és XXXIX. k.}* Istvánffynak négy gyermeke volt, egy fia és három leánya: Fia Palkó, (III.) azonban még három és féléves korában meghalt a pozsonymegyei Felbáron; sirköve ma is látható ott a templom bal hajójának falába illesztve._{Megható sirfeliratát («Palconi unico filio» ...), melyet maga a szomorú szivü apa irt, lásd Nagy Imre: A kisasszonyfalvi Istvánffyak cz. értekezésében (Turul, 1883. 114. l.)}* Leányai közül Orsolyát Lipchey János vette nőül 1590 január 25-én_{Tört. Tár. 1890. 371. l.}* s ugyanezen időtájt volt Éva menyegzője is Draskovich Jánossal,_{Magy. orsz. levt. – Ben. resol. XXXIV. 5. l.}* a legfiatalabb, IV. Katalin, 1599 julius 4-én lett Keglevich György nejévé._{Tört. Tár. 1890. 374. l.}*
Hivatalos dolgai, a sokféle kiküldetések eléggé elfoglalták, mégis részt vett a hosszu hadjárat majd mindegyik nagyobb hadi vállalatában._{... «a nobis ... omnibus his bellis et expeditionibus versatis» ... (Istvánffy Históriája. XXIX. 656. l.)}* Ott volt Sziszeknél; Kis-Komáromnál (1592), Pákozdnál (1593), Nógrádnál (1594), Petrinjánál (1594) s Kanizsánál (1600).
1601-ben ismét őt akarta Erdélybe küldeni Rudolf,_{Hurmuzaki: i. m. XII. k. 1178. l.}* de e kiküldetése elmaradt, hasonlókép 1602-ben is, a mikor felesége nagy betegen feküdt s azért kérte felmentését._{1602. okt. 17. – Erdélyi országgy. eml. V. k. 151. l.}* A baj sulyos volt, pár napra rá meg is halt. Sirversét maga a szomoru férj irta meg:

Debueras superesse diu mea Elisa dulcis,
Tanta fides in te tanta fuit pietas.
Sed quia lex fati stat inevitabilis eheu
Conderis hic, et ego mox tua fata sequar._{Meghalt 1602. okt. 28-án Vinicén 57 éves korában. (Istvánffy versgyüjteményének kéziratában. M. T. Akadémia könyvtára).}*
Ugyanakkor más oldalról is sulyos gondok foglalták le: az Illésházy-féle pör._{Károlyi A.: Illésházy István hűtlenségi pöre. Budapest, 1883.}* E pörben való szereplése azonban rossz fényt vet rá. Bár sokáig ellenállt, mégis rá tudták venni Bécsben, hogy ő, a «locumtenens officii palatinalis in iudiciis», hamis itéletlevelet állitson ki. Beismerte később ő is nyiltan többek előtt, hogy az ország jogai, törvényei ellen cselekedett, de – mint mondta – kényszeritve volt rá, minthogy életét is fenyegették. Tehát csak a kényszernek engedett, de ez is baj volt, mert a nem tört, de hajolt.» S még kevésbbé fogjuk menteni e tettét, ha tudjuk, hogy a rákényszeritett törvénytelen cselekedetnek jutalmát is kérte.
Ez eljárásával magyarázhatjuk meg azt, hogy 1608-ban, midőn nádorválasztásra került a sor, ő már nem szerepelt a jelöltek közt sem; a nádor Illésházy lett, a mi annyira bántotta Istvánffyt, hogy mikor Pozsonyban a Dunaparton egyik rokonával, Turóczy Benedekkel lovagolgatott, szélütés érte._{Istvánffy Históriája XXXIV. 850. l.}* Felgyógyult, de elvesztette tiszta beszélőképességét s jobb kezét erős reszketése miatt csak nehezen tudta használni. Nem is fejezhette be nagy históriai munkáját, mely ekkor 1606-ig már készen volt. Nehezére esett az utazgatás is s azért legtöbbet vinicei kastélyában tartózkodott, melyet számos birtokkal együtt édesanyjától örökölt s itt is érte őt utól a halál 1615 április elsején._{Vinicén temették el; sirköve a vinicei templomban látható. Sirfeliratát lásd Nagy Imrei. értekezésében. (Turul, 1883. 115. l.)}* Több zágrábmegyei birtokrészét, pankoveczi nemesi kuriáját s könyvtárát a zágrábi jezsuitáknak hagyta. Birtokait leányai örökölték, kiket, mint láttuk, 1599-ben fiusitott Rudolf._{Birtokai voltak: Baranya-, Somogy-, Zala-, Győr-, Pozsony-, Verőcze-, Zágráb-, Lőrös vármegyékben. Egy XVII. századi összeirás szerint az Istvánffy-birtok 49 faluból állt, azonkivül számos birtokrészből és pusztából. – Az Istvánffy-birtokok további sorsára vonatkozólag l. Németh B.: Szigetvár története 367–368. l.}*
Vele kihalt fiágon a Kisasszonyfalvi Istvánffy-család.
HOLUB JÓZSEF.

NAGYJESZENI JESZENSZKY ISTVÁN CZIMERES EMLÉKALBUMA 1593–1620.

Az emlékalbumok divatja, mely külföldön főként a tizenhatodik és tizenhetedik században virágzott, minálunk mondhatni ismeretlen volt. Ott tömeges számban maradtak fenn eme nemcsak heraldikai és genealogiai, de különösen kosztümtani és kulturtörténeti szempontból értékes adatok forrásai. Társaságunk folyóirata eddig már tekintélyes számban közölt olyan czimeres albumokat, melyek egyházi testületek, konfraternitások tagjai számára létesültek, de csak egyetlen magyar emlékkönyvet: Szulyói Félix Balázsét 1620-ból;_{Turul, 1886. 126. lap.}* ez csak három czimert tartalmazván, heraldikailag kevés érdekeset nyujt. Egy más czimergyüjtemény pedig; mely Zichy kodex néven ismeretes,_{Turul, 1888. 20. lap: Egy XVI. és XVII. századi magyar czimer-album.}* nem egységes czimeralbum, hanem különböző korszakokból származó, nyilván több albumból összehordott czimeres emléklapoknak összeállitása.
Jelen ismertetésünk tárgya érdeklődésünket azon kettős körülmény által kelti fel, hogy kezdeményezője, bár idegenbe szakadt: ősrégi magyar család sarja; és hogy benne több magyar személyiség czimere és bejegyzése található. A Jeszenszky-albumot szakembereink az ezredéves kiállitás történelmi osztályából ismerik. Korán elhunyt heraldikusunk, Bárczay Oszkár, ezen albumot hosszabb időn át tanulmányozta, ismertetését és közlését a közbejött halál akadályozta meg.
Jeszenszky István, a Sziléziába kivándorolt Lőrincz és egy breslaui Uthmann leány fia, 1574. november 25-én született, meghalt 1622. január 29-én._{Nagy Iván V. kötet 336. és következő lapok.}* Mint látni fogjuk, uj hazájában is fenntartotta magyarországi rokonaival az érintkezést; fiágának magva szakadván, az emlékkönyv – hogyan? és mikor? nem tudjuk – a magyarországi Jeszenszkyek birtokába jutott és utóbbi időkig a család bárói ágának hidvéghi levéltárában őriztetett.
Az album kis oktáv alaku, 145 mm. magas, 95 mm. széles; külsejét ujabbkori pergamenkötés fedi; régente – mint az utolsó lapon látható nyomok gyanittatják – tábláját középen ovalis medaillon, dombormívű családi czimerrel diszitette. Az emlékkönyv négy első lapja pergamen, utánuk papirlapok következnek, modern számozással, 5-től 263-ig ellátva, úgy, hogy minden levél baloldali oldala van számmal megjelölve. Egyszerüség kedvéért a továbbiakban a jobb oldalt a baloldali szám után tett a.) betüvel fogjuk emliteni.
A négy (számozatlan) pergamen lap mindegyikén egy-egy diszes, ovalis koszoruba foglalt czimer látható.

I. Der Jessensky von Grossm Jessen, sonst von Eschendorff.
Aranyban zöld hármas halomból kinövő fa mögött jobbfelé haladó, hátranéző természetes medve; a felső bal sarokból felhőből két veres ruhás kar a medve vállába lándzsát döf.
A koronás sisak disze: növő medve, zöld lombos ágat tartva. Takaró: fekete-arany, fekete-kék.
E czimerábrázolás megfelel az 1563. évi czimerujitó oklevél hasonálásának:_{Dr. Áldásy Antal: a M. Nemz. Muzeum czimereslevelei LXXVII.}*
«Scutum videlicet fulvi coloris, in cuius ima parte tres continentur colles, quorum medio fraxinus arbor frondens est inserta; priori vero insistit ursus niger aperto ore et lingua exerta hians et retrospiciens, cuius armo anteriori sinistro cuspis per duas manus ex nubibus progredientes est infixus, posteriori aut em idem ursus pede posteriore insistit, utroque dextro pede sublato. Supra scutum est galea, signum militare, regio diademate ornata, ex qua ursus ćque ore aperto et lingua exerta hians ac anterioribus pedibus ramum fraxini servans, usque dimidiam sui partem prodire conspicitur. Galeam vero et scutum lacinić nigri, cćrulei et gilvi coloris mixtim defluentes pulchre exornant ... »
Szokásos ábrázolásában a Jeszenszky-czimerben, mely lényegében a Divék-nemzetség czimeréhez hasonlit – a medve a fa törzse előtt áll – a fa kőrisfának blasonáltatik, utalással a kőris tót nevére: jäsen; az ősi nevet adó Nagyjeszen a legendában, mint láttuk, Eschendorffra van germanisálva. E czimertől csak csekélységekben tér el az 1631. évi czimerujitó és megerősitő armalis szövege:_{Ugyanott CCXLIX.}* a két kar pánczélos és kardot szur a medvébe; takaró: arany-kék; veres-ezüst.
A Nagyjeszeni Jeszenszky-család tagjai három izben nyertek bárói rangot: 1741., 1855. és 1865-ben_{Magyar nemzetségi zsebkönyv I. 349. lap. és Rietstap, Armorial Générai II. Supplément p. 1264.}* bővitett czimerrel, melyben az ősi czimer némileg módosulva fordul elő.

II. Der Haysky von Hay.
Kék és zölddel vágott pajzs, a vágásból veres farkas nő ki, fogai között aranymarkolatu egyenes kardot (a penge közepén) tartva. A koronás sisak disze: a pajzsbeli farkas; takaró: kék-ezüst, veres-zöld.

125III. Der Rakowssky von Rakow.
Kék pajzs, arany pajzslábbal; fenn a vágásvonalra helyezett arany koronából pánczélos, sisakos férfi nő ki, félig jobbra fordulva; jobb kezében vállára fektetett arany markolatu egyenes kardot, csipőjére támasztott baljában pedig zöld ágat tart; a koronából két oldalt félkörben lefelé hajló ezüst száron egy-egy heraldikai ezüst liliom függ; a pajzs felső jobb sarkában arany nap, bal sarkában ugyanolyan hatágu csillag. Az arany pajzslábban hármas kék domb felett pólya mentén veres rák. A koronás sisak disze a pazsbeli pánczélos alak a liliomokkal; takaró kék-arany; veres-ezüst.
A törzsökös turóczvármegyei családnak 1561. évben bővitett czimere._{Nemzetségi Zsebkönyv II. 527. lap: itt a rák hármas fehér sziklára van illesztve; takaró: vöröst-ezüst, kék-arany.}*

IV. Der Sathuretzky von Sathurtza.
Arany pajzs, kék pajzslábbal; fenn a vágásból növő természetes medve, első jobb lábával arany koronát tart; a felső jobb sarokban növő arany félhold, a bal sarokban hatágu arany csillag; a kék pajzslábban zöld talajból három kinövő, zöld leveles száron egy-egy fehér rózsa. A koronás sisak disze: növő medve jobbjában három zöld leveles szárú fehér rózsát tartva. Takaró: kék-arany, veres-ezüst.
A szintén turóczi Zathureczky-család czimere, mely azonos a vele közös eredetű Turócz-szentpéteri és Isztebnei Dávid családéval: más szinezésben használatos.
E négy pergamenlapra festett czimer tulajdonkép nem tartozik az albumhoz és hihetőleg külön lett belé kötve; az idő által sokkal inkább van megviselve, mint a többi papirlap. Azt hisszük, hogy e négy czimer Jeszenszky Lőrincz, István atyjának négy őséé; anyja Rakovszky Borbála, anyai nagyanyja Zathureczky Borbála; atyai nagyanyja pedig talán Haysky Ágnes? lehetett; Nagy Iván munkájának idézett helyén ugyan Iliasky áll; ez lehetne olvasási hiba, valamint talán téves a pótlék kötet korrekturája is, mely szerint Lőrincz nagyanyja Dolinai Buocz Vera lett volna? – A feltevés mellett, hogy e czimerek egy genealogiai táblázatból vétettek, szól az is, hogy a czimerek alatt a családok nevei genitivusban állanak: (Wappen ...) der Jessensky, der Haysky stb.
Az albumban lévő számos bejegyzés, czimer és egyéb festmény közül alábbiakban csak a magyar vonatkozásuakkal fogunk foglalkozni, a többiből pedig csak az érdekesebbeket tárgyaljuk.
19. lap. A Jeszeniczei Szunyogh-család czimere:
Veressel és zölddel vágott pajzsban, mely fenn kis hatágú arany csillagokkal van beszórva, alul pedig két természetes faszinű legalyazott pólyával (fasces écotées) megrakva, fehér lovon vágtató pánczélos, sisakos férfi jobbjában vállára fektetett kopját tart, melyről hátul ezüst zászló függ le; bal karján ovalis zöld pajzs; a ló, melynek kantárszára és nyeregtakarója arany, nyakán hátulról balharánt aranytollas nyillal van átlőve; a lovas lobogóján és pajzsán elmosódott kép, mely úgy látszik szunyogot ábrázol. A koronás arany sisak disze: nagy ezüst liliom; takaró mindkét oldalon váltakozva veres, zöld, arany és ezüst.
A tuloldalon (19. a.):
Mea Spes Dominus Jesus ejusque
Immensa Bonitas
CHRE Dei soboles MEa Spes eris atque
Manebis
Perpetuo Bonitas me beat
alma tua.
Olvashatatlan német mondat után:
Memoriae ponebat Stephano Jessenki 29 Septemb.
Anno 99 Moses Szwnyogh de Jeszenicze
et in Budiethin m. p.
Ez bizonyára Szunyogh Mózes, Sz. Györgyi és Köpcsényi Liszthi Zsófia fia: meghalt 1621-ben. Nejei: 1. Fogarasi Majláth Ilona; 2. Giletinczi Ostrosith Borbála._{Nagy Iván X. 894. lap.}*
33. a. A Rakovszky-család czimere, úgy mint fent III. alatt, kisebb méretekben; felette:
Spes mea Christus est:
alatta:
In memoriam amicitić scripsi generoso Domino Stephano Jesensky de Jesen ex genealogia et familia Dominorum Rakowsky de Rakow in Comitatu Turoczensi 22 Spt. Anno 1599 in Domo mea Kellemenfalva. Martinus Rakowsky de Rakow m. p.
Rakovszky Márton, Turócz vármegyének több izben alispánja, később királyi kamarai tanácsos, iró.
34. a. A Zathureczky-család czimere, úgy mint IV. alatt, kisebb méretekben; a czimer mellett a bejegyző halálát jelentő kereszt; felette:
Patria terra vale: Cślestis patria salue;
Qualibet est forti Patria terra viro.
A czimer alatt:
Laurentius Zatthwrezky de Superiore Zatthwrcha: de Genealogia Stephani Jezzensky de Magna Jezzen, ab Avis Generoso quondam Stephano Jezzensky: et Barbara filia Generosi olim Simonis Rakowsky a Rakow ... cuius quidem Barbarae mater, Generosi olim Petri Zatthwrezky de Inferiore Zatthwrcha filia fuit, testimonium perhibens scribebat, et Insignia sua apponi curabat in Comitatu Thwrociense Pannoniorum 13. die Aug. 1599.
39. a. Starzer Zakariás czimere; felette:
Omnia spe florent, prospiciente Deo.
A czimer alatt:
Nobili, Generoso et Magnifico Domino Stepano Jessenszky a Jeszen amico Hospiti et Affini longe Charissimo, amoris et gratitudinis ergo posuit: Vratislavić Men.: Decemb. A° MDCXX. Zachar. Starzer I. C. Legatus a Rege Hungarić ad Reg. Bohemić principes simul et status Silesić.
Starzer Zakariás Szulyói Felix Balázs emlékalbumába 1620. november havában, Pozsonyban jegyezte be magát és czimerét is befestette; a czimer leirását lásd: Turul 1886. 126. l. Starzer bejegyzése az utolsó Jeszenszky István albumában.
45. lap. Czimer és egyéb ábrázolás nélküli hosszu, tudákos bejegyzés görög és héber idézetekkel
Mi Stephane Jessenski corona, ut nomen alludam ad tuum, salusque, cognomen, tuć future gentis non modo, at Silesiae totiusque Hungarić avitć stb.
Nobili ornatissimoque juveni Stephano Jessenskydć Silesio Colonić 1598. 4 bris stilo novato Kar. Vtenhovius scribebat.
47. l. Jost Amman Stammbuchjából vett fametszet, előkelő férfit és nőt ábrázol; alatta nehezen olvasható, ujabbkori bejegyzés: Pronepos ... post secula (?) Anno 1810. die 17. Jan. Joannes Jeszenszky de Eadem.
A mostani tulajdonos dédatyjának ezen jegyzése bizonyitja, hogy az album már a mult szászad elején a család birtokába visszakerült.
187. lap. Jost Amman Stammbuchjából vett fametszeti czimersablonba festve, a Jeszenszky csapád czimere (mint I. alatt, csak a hármas domb fehér). Felette lebegő mondat szalagon 15 Donec collimem 93. A czimer alatt: Jo. Jessenius a Jessen.
Jeszenszky István unokafivére, a tragikus véget ért tudós és diplomata, Jeszenszky János; szerepel Szulyói F. B. emlitett albumában is, mint a prágai akademia rectora és a cseh király követe a magyar országgyüléshez. A jelmondat vonatkozásban áll a czimerben lévő, lándzsát döfő karokkal: hustam collimare vagy collineare: a lándzsát egyenest irányozni.
190. a: Egy hölgyet ábrázoló festmény, körülötte hosszu idézet Xenophonból, latinul. Alul: Perantiqua generis Nobilitate, virtute et Doctrina prćstantissimo domino Stephano Jessensky de Nagh Jessen fautori et collegć meo honorando scribebam Johannes Behrl (?) Wittebergć. Egy kereszt, a sarkaiba irott dátummal:
13. Jul. 15–98. a bejegyző halálának időpontját jelzi. E bejegyzés azért érdekes, mert a prćdicatumot magyarul: Nagh Jessen adja.
193. a. A Haunold család czimere; alatta: Diss schreib ich Dauid Haunoldt dem Edlem Ehrenvesten Herrn Steffan Jessensky zum gedechtnuss geschehenn Bresslau Anno 1600 Ultimo Martzy.
Jeszenszky István neje Haunold Éva volt.
A 201. a. oldalon ismétlődik a Haunold czimer, Petrus Haunoldt aláirással, 1596. jul. 13. kelttel: Stephano Jesensky... fratri honorando ...
85. a. Az Uthmann-család czimere, alatta: Paul Vthman von Bresslau schreibet diss seinen gunstigen Brudern unnd Schwagern In Bresslau den 2. April (1606.)
205. Festmény: a háttérben emeletes ház, ajtajában egy férfi áll, a protestáns lelkészek viseletében; kezében nyitott könyvet tart. Az előtérben elsiető férfi fekete ruhában, fekete kalap és veres harisnyával, kezében kancsót tart; a ház ablakaiból kinéző személyek és a távozó alak egymást szidalmazzák; a melléjük irt mondatok, a mennyiben olvashatók: Du Hundeschinder, Hopffstangendieb, Frantzösischer Kuhschinder, Du calvinisch Frosch stb.
Alul: Fratri suo germano scribebat hćc Witebergć, Tobias Jessensky a Jessen, die 24. Januar˙: Anno ćrć Christianć MDXCVIII.
Tóbiás Istvánnak testvére. Itt megemlitjük, hogy István egy másik fivérének; Ézsaiásnak emlékalbuma Bécsben, a herczeg Liechtenstein könyvtárban őriztetik, honnan az 1878. évi bécsi heraldikai kiállitásra küldetett.
196. a. Igen csinosan festett lapon: szánkázó férfi, fején prémes kucsma, biborlila szinű bundája alól németes fekete nadrágja és zöld harisnyája látszik ki. A szánba fogott hatalmas pejló szerszámja veres-fehérrel haránt csikolt, tele van csörgővel aggatva; a ló fején és farán veres, fehér és zöld toll- vagy bojtcsomó és fáczántoll bokréta van; marján pedig dámvad lapát között meztelen nőalak veres-fehér lobogót tart (Fortuna?) A szán maga szintén veressel és fehérrel haránt csikolt; a talpaknak felfelé hajló eleje között ovalis kék pajzsban arany griff. Felette: Fortitudo et laus et salus mea Dominus. Alul: Hćc scribebat amico suo percharo Gabriel Wirkner (?) de Kesmarck D. Stephano Jesenski Vratisl. 94.
207. és 207. a. egy tatár, «Tartarus gentis suć more armatus», és egy orosz «nobilis Moscovitć habitusa viseletképet ad, utóbbi sajnos részben el van tépve.
261. a. Allegorikus kép; zöld pázsitba leszurt nyilvessző körül fonódó kigyó: festina lente jelmondattal; mellette

a számjegyek között veres sziv; a végén arany pont: egy, a régi német albumokban gyakran ismétlődő, szójátékos rebus
Ein . treu’ . Herz . acht . für . Gold .
A nyilvessző másik oldalán a festők czimere kék cartouche-os ovalis veres pajzsban három kis ezüst pajzs.
....... posuit Petrus K ....... pictor 1598.
A többi czimeres bejegyzés között szerepel egy fejedelmi ház sarja: Philippus Hassić Landtgra: (7. a.) A nevezetesebb német családok közül felemlitjük a következőket: Starhemberg, Minckwitz, Bülow, Arnstorff, Nostitz, Donop, Tschirnhaus, Hutten, Schenck (von Flechtingen) Westphal (Westphalen von Fürstenberg), Christof Friedrich Westphall a következő mondattal: All meinn Sinn unnd begern steht zu schonen Junnkfrawen unnd jungen Pferden (91. a.) – Németalföldi származásu: van der Aa van Randerode – van Delen. Előfordul továbbá két lengyel: Bohdan Princeps Sotomirecensis L: B. in Grodek 1606 (9. a.) és Maxentius Smotensky 1606. (142. a.) és egy finn: Nicolaus Boy ex Suecis Finlandus 1598. (98. a.).
A bejegyzések nagy része Wittenbergről és Marburgról Hessenben (Marpurgi Cattorum) van keltezve; e városok egyetemén tanult bizonyosan Jeszenszky István.
Az érdekes emlékalbum jelenlegi birtokosának: báró Jeszenszky Andornak e helyen is köszönetet mondok azon lekötelező szivességéért, melylyel azt rendelkezésemre bocsátotta.
GHYCZY PÁL.

AZ INÁRCSI FARKAS CSALÁD ÁRPÁDKORI ŐSEI.

Az Inárcsi Farkas család azon kevés számu köznemes családaink közé tartozik, amelyek habár nem valamelyik «nemzetségből» vették eredetöket – leszármazásukat hiteles oklevele alapján fel tudják vinni az Árpádok koráig.
A család leveles ládája több Árpádkori oklevelet tartalmazott, a melyeket – legalább részben – már hirneves történettudósunk, Szabó Károly közölt és ismertetett az «Árpádkori Uj Okmánytár» III. és IV. kötetében. – Midőn pár évvel ezelőtt a család történetével és levelesládájának rendezésével foglalkoztam: ez oklevelek nem voltak a család birtokában. Inárcsi Farkas Elek volt országos képviselő halála után – a kinek egyenes leszármazói nem maradtak – csak évek mulva jutott a család leveles ládája a jogos örökösöknek, a család ma már egyedül élő s akkor még kiskorú férfitagjainak birtokába, s ekkorra a leveles ládából egész csomó érdekes régi irás, – s köztük az összes Árpádkori oklevelek – hiányoztak. Szerencsés véletlen folytán pár hónappal ezelőtt egy ügynök a családra vonatkozó régi irásokat ajánlott fel megvételre a családnak, s a régebbi iratjegyzékek alapján felösmertem, hogy a felajánlott 8 db. okirat a leveles ládából elveszett okiratok egy része; igy került vissza a 8 db. okmány – s köztük 4 db. eredeti Árpádkori okirat – a család birtokába, a mely okiratok felvilágositást adnak a családnak a 13-ik században élt első ösmert őseiről.
A család előnevét adó Inárcs, ma puszta, Pest vármegyében fekszik Kakucs, Ócsa és Csév községek közelében; körülötte feküsznek Babád, Ráda, Bessenyő és Pakony puszták. Területe mintegy 4000 kat, hold; a határ egy részét, Alsó-Inárcsot, Csíkosnak is nevezik a rajta keresztül folyó Csíkos-érről s ez elnevezés már a régi oklevelekben is előfordul. Inárcs az Árpádok korában község volt, s lakosai a távol fekvő Székes-Fejérvár várjobbágyai voltak (iobagiones Castri Albensis). A község sokat szenvedett a tatárjárás alkalmával, de ekkor még nem pusztult el végkép; még a 15-ik századbeli oklevelekben is mint lakott község – villa – fordul elő, s csak később, a 16-ik században, a török dulások idején lett pusztává.
A család birtokában levő első oklevél István ifjabb királynak 1263-ban kiadott kiváltság levele, bőrhártyára irva, elhalványodott veres selyemről függő kettős pecséttel, a melynek azonban ma már csak töredéke van meg, s alakja kivehetetlen. Ezen oklevél arról szól, hogy István ifjabb király, erdélyi vezér (Dux Transilvanus) Tamást, Pált, Fenét és Ombot, a kik a várjobbágyok azon osztályából származtak, a melyik a várispánnak (comiti suo) szállást tartozott adni, ezen osztályból kiemelve a tisztes jobbágyok közé sorozza; (in numerum et collegium honestorum iobagionum eiusdem Castri duximus transferendos).
Érdekes bizonyságul szolgál ez oklevél arra, hogy a várjobbágyok között is – a kiket pedig a nemesekhez legközelebb állóknak szoktunk tekinteni – bizonyos osztályok voltak, s hogy ezek egyikéből a másikba való emelkedés vagy átlépés csak királyi kegy alapján történhetett. – A honestus iobagió kifejezést Du Cange nagy müvében hiában keressük; Bartal «A Magyarországi Latinság Szótára» is csak ezen egyetlen oklevélből idézi, de magyarázatát nem adja, úgy hogy ezek alapján nem állapithatjuk meg, hogy mi különbség volt a tisztes jobbágyok és a szállásadó jobbágyok között, a kiket már IV. Béla 1245-ik évi oklevele is megemlit «salaseadov» néven. – Dr. Karácsonyi János hirneves törtértetirónk, az Árpádok korának alapos ösmerője szerint a várjobbágyoknak 3 osztálya volt, u. m. 1. várjobbágyfiuk, másként szállásadók, 2. hadakozó várjobbágyok, ezek voltak szerinte a honesti jobagiones és 3. Szent-királyszabadjai (nobiles jobagiones). – Annyi bizonyos, hogy a tisztes várjobbágyok helyzete anyagilag is előnyösebb volt, mint a szállásadóké, mert István ifjabb király azzal indokolta meg a 4 testvér tisztes jobbágyukká tételét, hogy az illetők is sokat szenvedtek a tatárpusztitás által, hogy tehát jobb helyzetbe jöjjenek: «ne propter prefatam inediam fugere compellantur, sed in ipsa terra per Tartaros desolata facilius possint commorari», ezért emeli őket a tisztes jobbágyok sorába.
Még több felvilágositást ad erre nézve a család birtokában levő második Árpádkori oklevél. Ez két szóról-szóra megegyező példányban van meg a család levéltárában: nyilt levél (patens) és kiváltságlevél (privilegium) alakjában. Mind a kettő épen maradt meg, de a kiváltságlevél vörös selyemről függő pecsétje letöredezett. Ezen okleveleket V-ik István király adta ki 1271-ben a fentebb emlitett Tamás, Pál, Fene és Omb testvérek részére, de itt már atyjukat is megnevezi Jakab várjobbágy személyében (Jacobus, castrensis Castri Albensis). Megemliti ezen oklevélben, hogy a négy testvér még erdélyi vezér korában kiváló szolgálatokat tett neki, s hogy ezekért őket már régebben, még vezér korában kivette a várjobbágyok alsó osztályából s a nemes jobbágyok közé sorozta, s most, mint egyedüli király ezen intézkedését megerősiti; az okirat szavai szerint: «eos propter ipsorum meritorie obsequia ab officio seu conditione castrensium ex quibus, ut premisimus, originem duxerant, exhimendo, in numerum et libertatem nobilium jobagionum eiusdem castri cum terris ipsorum porcionem eorundem in dicta villa Inarch contingentibus duximus transferendos.» Ezen oklevélben a király világosan csak az illetőknek már előbbi még erdélyi vezér korában adott szabadságát erősiti és ujitja meg; a minthogy az előbbi oklevélben konestus jobagio, itt pedig nobilis jobagio van irva, ebből azt kell következtetnünk, hogy e két kifejezés tulajdonképen csak egyet jelent, s hogy igy csak két osztály volt a várjobbágyok között: a castrenses, vagy szállásadók, s a honesti vagy nobiles jobagiones, vagyis tisztes vagy nemes jobbágyok. Ezen utóbbiak előnyösebb, – hogy úgy mondjam szabadabb – helyzetét bizonyitja az is, hogy földeikre nézve is kiváltságot kapnak. – Hogy azonban ezen nemes jobbágyok – nobiles jobagiones – sem voltak még igazi nemesek, kitünik abból is, hogy ők továbbra is a vár kötelékében maradtak; mint az oklevél kifejezi: «volentes, ut de cetero ipsi et ipsorum herede, heredumque suorum successores in numero et jobagionatu dicti castri computabiles habeantur.»
De a négy testvérnek nem sokáig kellett várakoznia arra sem, hogy igazi nemesekké legyenek. A család birtokába most visszakerült negyedik Árpádkori oklevél ugyanis IV-ik László királynak 1275-ben kiadott kiváltságlevele, szintén bőrhártyára irva, a melynek veres és zöld selyemről függő kettős királyi pecsétje szintén elveszett s a mely oklevél Szabó Károly közlése szerint régebben még egy példányban, nyilt levél alakjában is megvolt a családi levéltárban. Ezen oklevélben IV-ik László megemlitve, hogy a négy testvér, Pál, Tamás, Omb és Fene, Jakab fiai milyen kiváló szolgálatokat tettek már atyjának Istvánnak, s később neki magának is, őket a várjobbágyok közül végkép kivéve a nemesek sorába emeli; az oklevél szavai szerint: «a jobagionatu dicti castri pure et sincere eximentes, in cetum et numerum servientium nostrorum regalium duximus transferendos, volentes et instituentes, ut de cetero non inter jobagiones castri, sed inter servientes regales computentur, exercituantes sub nostro vexillo more nobilium eorundem.»
Ugyanezen oklevél az általuk birt földeknek most már szabad birtokában is megerősiti őket, mert világosan kiemeli, hogy «cum omnibus terris ipsorum, quas in jobagionatu dicti castri existentes, sine alieni juris prejudicio pacifice possederunt» történik a várjobbágyság alól való felszabaditás. – Érdekesen tanusitják ezen idézett oklevelek, hogy mi módon emelkedtek ezen család tagjai 12 év alatt a várjobbágyok alsó osztályából a birtókos nemesek közé, s hogy a várbirtokhoz tartozó földek mint jutottak egyesek birtokába. – Úgy látszik, hogy Inárcs ezután csakhamar egészben elvesztette várbirtok jellegét; a 14-ik századbeli oklevelekben több helyen mint egyes nemesek birtoka fordul elő; 1332-ben, mint látni fogjuk, legnagyobb részben az emlitett négy testvér leszármazóinak birtokában volt, 1355-ben pedig Péternek, Kont Miklós erdélyi vajda itélőmesterének is volt itt és a szomszédos Rádán is részbirtoka, melyekről ez évben kelt végrendeletében rendelkezett.
A fentebb idézett okiratokkal megszakad a család birtokában levő Árpádkori okiratok sora. Hogy régebben több okirat is volt még a család leveles ládájában a 13-ik századból, illetőleg a 14-ik század legelejéről, ezt bizonyitják a meglévő régibb iratjegyzékek, a melyek azonban ezen ma már elveszett okiratok tartalmát – sajnos – nem tüntetik fel. A ma meglevő és az Árpádkoriakhoz legközelebb álló oklevél: a budai felhévizi konvent 1332 máj. 1-én kelt bizonyságlevele egy előtte történt osztályról, a mely azonban nem eredetiben, hanem gr. Pálffy János nádor által 1749-ben kiadott átiratban maradt fenn. Ezen osztálylevél tanuskodik arról, hogy ekkor már Inárcs legnagyobb része, mint szabad birtok, a család tulajdona volt. Ezen osztálylevélben Inárcsi Farkas fiát Pált elégitik ki atyafiai: Deme fia Mihály, Lázár fiai Miklós, Péter és György, és Fene fiai March comes és Máté. Az osztozók között, mint látjuk, az 1275-ben nemeslevelet nyert 4 testvér közül már csak Fene fiai fordulnak elő, a többiek Fene testvéreinek unokái lehetnek, de hogy melyik kinek a leszármazója a 3 testvér közül: arra nézve az oklevél nem ad felvilágositást. Az oklevélben emlitett Farkas fia Pál – Paulus filius Farkasy de Inarch – egy 1336-ik évi oklevélben is előfordul egy Bessenyőn történt beiktatás alkalmával mint szomszéd birtokos. Az ő, illetőleg az apja neve származott át utódaira mint családnév s igy tulajdonképen őt tekinthetjük az Inárcsi Farkas család megalapitójául.
Az eddigiek alapján a következő, mindössze 3 izre terjedő leszármazást lehet összeállitani:

Jakab, Fejérvár várjobbágya Inárcson; Tamás; Pál; Omb; Fene; 1275-ben nemeslevelet kapnak.; March comes 1332; Máté

Ezen 1332-ik évi osztálylevél után ismét nagy hézag van a család okleveleiben; a meglevő legközelebbi oklevél 1406-ban kelt s a 15-ik századból – az ujabban megkerültekkel együtt – 19. db. oklevél van a család levéltárában. Ezekben a családtagok már állandóan Farkas családnévvel szerepelnek, a legtöbbször Inárcsi előnévvel, egypárszor azonban Rádai előnévvel is, ami bizonyitja, hogy ekkor már a szomszédos Rádán is birtokosok voltak. Úgy látszik, hogy a Ráday családdal léptek – talán többször is – házasság utján összeköttetésbe, mert viszont több oklevél, már a 15-ik század elején a Rádayakat Inárcsi előnévvel emliti; annyi bizonyos, hogy 1479 táján Ráday Gergely felesége Inárcsi Farkas Ilona volt.
A 16-ik század elejéről, a mohácsi vész előttről 7 okirat van a levéltárban, később csak egyetlen egy 1540-ről.
Az 1408-ik évi oklevelekben előforduló 3 testvérről, Inárcsi Farkas Gergelyről, Jánosról és Erzsébetről, határozottan megállapithatjuk, hogy az 1332-ik évi osztálylevélben szereplő Inárcsi Farkas fia Pál leszármazói, nemcsak azon az alapon, hogy az Inárcsi Farkas nevet viselik, hanem azért is, mert ugyanazon jószágrészeket birják; de hogy ezen Pálnak gyermekei vagy unokái voltak-e, azt közelebbi adatok hiányában nem dönthetjük el; tekintve azonban a két okirat közt levő 76 évi időközt, ezen Pálnak való szinüleg unokái lehettek az illetők.
Tőlük az oklevelek alapján 4 izig össze lehet állitani a leszármazást, egészen az 1540-ik évben szereplő Gergelyig, a mint azt a táblázat mutatja, hol a nevek mellé irt évszámok azon okirat keltét jelölik, a melyikben az illető családtag neve előfordul.

Inárcsi Farkas –; Gergely 1408; Balázs 1450; János 1408–1450 neje Ilona (Elena) a Pilisy Egyed unokája; Erzsébet 1409 Hartyány János; Péter 1486; Bernát 1486; Gergely 1464–1487; Péter 1467; Mátyás 1467; János 1486–1517; Pál 1480–1517; Gergely 1540

Az 1540-ik évvel ismét megszakad a család okleveleinek sorozata, s csak száz év mulva 1640-ben kedődik ujra, a már ekkor Nagykőrösön lakó Inárcsi Farkas Gáspár egy levelével, a melyben elsorolja, hogy testvérével Györggyel együtt mit örököltek Inárcson nénjeikről Sánta Bán Balázsnéról, és Lovas Lászlónéról. Ezen Farkas Gáspár fiai István, Mihály, Gáspár és Ferencz és unokái már akkor elhunyt János fiának fiai János és Mihály kapták 1647-ben a család levéltárában ma is meglevő czimeres levelet, a mely világosan kimondja róluk: «antea quoque nobiles». – Tőlük a leszármazást osztálylevelek és más okiratok és keresztlevelek alapján a mai napig szakadatlan sorban össze lehet állitani, a mint az a család történetét tárgyaló munkámban látható.
BENKÓ IMRE.

VEGYES.

Macska Domokos, királyi kardhordó, erdélyi alvajda 1357.

Az esztergomi főkáptalan hiteles helyi levéltára egy királyi okiratot őriz, melyről, minthogy több tekintetben érdekes, e helyt tárgyalni érdemesnek találjuk.
Nagy Lajos király előtt Budán, 1357 április 29-én_{In festo beati Petri martiris. Van ugyan több Péter vértanu, de ezen dömés vértanu dátuma nálunk a leghasználatosb. Igaz, hogy Nagy Lajos ugyanezen a napon Visegrádon is keltez (Fejér, CD. IX. 2 597.), de e két hely közelsége miatt, midőn a király ugyanegy napon hol budai, hol visegrádi palotájában tartozkodott, e körülmény nehézséget nem okoz.}* megjelent kedves hive Macska Domokos mester, a János fia, erdélyi alvajda és előterjesztvén hüséges, érdemes és kitünő szolgálatait, melyeket mindenkoron, jó sorsban és balszerencsében a királynak és országnak teljesitett, fölkérte tőle Crazna (Kraszna) nevü királyi birtokát, mely Lengyelország határán, Trencsén vármegyében, a Kysse (Kisze) folyó mellett fekszik, hogy azt neki és Ivánka testvérének (uterinus) örök adományképpen ajándékozza. Nagy Lajos király melegen megemlékezvén a hasznos szolgálatokról, melyeket Domokos mester végzett, nevezetesen, midőn Lackfi Andrással, akkoron a székelyek ispánjával, ez időben erdélyi vajdával a tatárok és rutének ellen harczolt, és aztán midőn a király néhai András ur, Jeruzsálem és Sicilia királya keserves halálaért boszut állandó, a tengeren tul fekvő részekre indulván, vele tartott, mint kirendelt kardhordója szakadatlanul oldalán szolgált, sulyos sebet is kapott, és igy nemcsak vére hullásával, de számos egyéb hüséges szolgálatával is a királyi fölség kedvében járni törekedett. Mindezen megszámlálhatatlan érdemei csekély jutalmaul a nevezett Krasznát a hozzá tartozó földekkel és erdőkkel a Kysse folyótól kezdve Újváros felé fél mértfölnyire, a folyó minkét partján pedig két mértföldnyire a folyamodó erdélyi alvajdának, Macska Domokosnak, általa Ivánka testvérének és örököseiknek uj adomány czimén adja, miről, ha e levelét ujból bemutatják, jeles alaku okiratot fog kiadatni.
Az oklevél szövege a következő:

Nos Lodovicus dei gratia rex Hungarie memorie commendantes tenore presentium significamus, quibus expedit universis, quod magister Dominicus dictus Machka filius Johannis vicevoyvoda noster Transsilvanus dilectus et fidelis, nostre maiestatis presentiam aggrediendo, suasque fidelitates ac servitiorum suorum preclarissima merita nobis in cunctis nostris et regni nostri negotiis prosperis et adversis diversimode exhibitas et inpensas proponendo et declarando, quandam terram seu possessionem nostram regalem Črazna vocatam in confiniis regni Polonie, in comitatu Trinchiniensi iuxta fluvium Kysse vocatum existentem, sub terminis infrascriptis a nobis sibi et Jvanka fratri suo uterino perpetuo dari et conferri postulavit. Nos itaque fidelissimis obsequiosis meritis dicti magistri Dominici, quibus ipse in diversis nostris et regni nostri negotiis et agendis, specialiter cum magnifico viro Andrea filio Lachk, tunc comite Syculorum, nunc voyvoda Transsilvano domino suo, contra Tartaros et Rutenos et tandem nobis in partibus transmarinis pro vindicta acerbe mortis quondam domini Andree, Jerusalem et Sycilie regis resumpmenda accedentibus nobiscum proficiscens, ensiferque noster inibi reputatus, sine intermissione lateri nostro assistens, ac letali vulnere sauciatus, propriique sanguinis sui effusione madidatus et alits plerisque servitiis fidilibus exhibitis meruit conplacere nostre maiestati; pro quibus, licet multo plura antidotum premia meretur, in aliqualem tamen reconpensationem suorum servitiorum et fidelitatum innumerabilium predictam terram seu possessionem nostram Crazna vocatam in comitatu Trinchiniensi, iuxta fluvium Kysse existentem, cum terris et silvis ac aliis omnibus suis utilitatibus a capite videlicet dicti fluvii Kysse usque situm dicte terre seu ville Crazna, et abhinc ad partem civitatis nostre Uyvaras nuncupate ad medium miliare, ex duabusque partibus collateralibus ipsius fluvii ad duo miliaria in eisdem silvis et terris se procelantem et extendentem eidem magistro Dominico dicto Machka filio Johannis vicevoyvode nostro Transsilvano et per eum dicto Ivanka fratri suo uterino ac ipsorum heredibus, heredumque suorum successoribus nove donationis nostre titulo dedimus et contulimus, ymo damus et conferimus ac eisdem in perpetuam hereditatem asscribimus testimonio presentium mediante eo iure, quo ad nostram collationem pertinere dinoscitur perpetuo et irrevocabiliter possidendam, tenendam pariter et habendam, salvis iuribus alienis. Presentes autem in forma nostri privilegii redigi faciemus, dum nobis fuerint reportate. Datum Bude, in festo beati Petri martiris anno domini M° CCC° L^mo septimo.

Az oklevél alsó szélén: Relatio Leustahii bani. Kivül a pecsét helye alatt szintén ez van.

Hártyán, kivül a király nagypecsétjének nyomaival. Esztergomi székesfőkáptalan hiteles helyi levéltára Capsa 34. fasc. 3. nr° 22.
Csatoljuk immár e királyi levélhez megjegyzéseinket.
Hogy Lackfi András a tatárok ellen harczolt, tudjuk Küküllei János krónikája VI. fejezetéből: Midőn – ugymond – Magyarországon a tatár nép kegyetlenkedett, Erdély határait és a székelyföldet többször elpusztitotta, Nagy Lajos király egyik ügyes és vitéz hivét, Lackfi András (utóbb) erdélyi vajdát küldötte erős hadsereggel s a székely nemességgel a tatárok ellen (1345), ki aztán erőszakkal benyomult arra a földre, a hol laktak volt és legyőzte őket. Arról tehát, hogy Lackfi András a tatárok ellen győzelmesen harczolt, tudunk, de hogy – mint Nagy Lajos király levele mondja – a ruténok ellen is hadat járt, eddig nem értesültünk. E dolog magyarázata a következő: A ruténok régtől fogva a tatároknak valának hübéresei. Már 1273-ban értesitette Bruno morvaországi alamóczi püspök X. Gergely pápát, hogy a félhitü ruténok a tatárok hübéresei._{«Ruteni sunt schismatici et tartarorum nihilominus servitores.» Cod. dipl. Moravzś, VI. 266.}* E viszony tartott mindaddig, mig a tatárok a magyaroktól és székelyektől szenvedett vereségek következtében elmenekültek a tenger mellé, valószinüleg a Krim félszigetre, mint ezt Küküllei János imént idézett VI. fejezetében előadja._{Bővebben irtam a XIV. századbeli magyar-rutén érintkezésekről a Századok 1904. évi folyamában.}* Következőleg kötelességök volt részt venni a tatárok hadjárataiban a szomszédos magyarok (és lengyelek) ellen; és ezért irta Nagy Lajos, hogy Macska Domokos, immár erdélyi alvajda nemcsak a tatárok, hanem a ruténok ellen is harczolt.
Hot és mikor sebesült meg Macska Domokos, Nagy Lajos király nem említi; de mert mint a király kardhordójának közvetlen a király kiséretében kellett lennie, alighanem Canossánál vagy Aversánál, a hol maga Nagy Lajos király is megsebesült.
Egyébiránt Domokos mester mint erdélyi alvajda nem éppen ismeretlen okiratainkban._{Előkerül a Zichy Okmt. III., 48. Anjouk. Okmt. VI., 491. sat.}*
A mi a neki adományozott Crazna nevü birtokok illeti, az ma Krászno kisközség Trencsén vármegyében, közel a galicziai határhoz, a Kiszucza-ujhelyi járásban. Kiszuczá-nak hivják ma a Krászno mellett folyó nagyobb patakot, mely Nagy Lajos király levelében Kysse néven fordul elő. Ujhely alatt pedig a Nagy Lajos király által említett Újvárost kell értenünk.
Figyelmet érdemel az is, hogy a király mértföldek szerint határozza meg adománya területét, a mi vajmi ritkán fordul elő azon korban.
Mi sorsa volt Macska Domokos alvajdának és Ivánka testvérének, alapitottak-e családot, voltak-e utódaik? Erről eddig nincsenek adataim. Lehet, hogy erre is fölvilágositást ad majd az esztergomi főkáptalan vagy a garam-szentbenedeki konvent országos levéltára. Macska nevü családot nem is ösmer se Nagy Iván, se Siebmacher, sem a «Nemes családok» eddig megjelent első kötete. Szerényen kimondott véleményen azonban az, hogy ők, Domokos és Ivánka valónak a maig is virágzó Krasznai Krasznay nemes család ősei, megalapitói. Ez ugyan csak ötlet, de a melyet a Krasznay család czimere némileg istápol. A czimer leirása a következő: Tojásdad alaku arany pajzs, melynek alját folyó (a Kisze) foglalja el, hisz e folyó mindkét partján két mértföldnyi hosszuságban s egy fél mértföldnyi szélességben terült el a királyi kegyelemből nyert birtok. E folyóból párducz emelkedik ki, mely a hős birtokszerzőt jelképezve, jobb előlábában három fehér virágos liliomszárat tartva, mi a liliomdiszt kultiváló Anjouk érdekében kifejtett vitézséget jelezné. A sisakdisz szintén három fehér virágos liliomszár, mely köré kigyó tekerődzik. Foszlány mindkétfelől aranyfekete, mely alighanem későbbi adalék.
PÓR ANTAL.

A Szentléleki Giczey családról.

Harmadik Endre magyar király halálával letörött Árpád nemzetségének «utolsó aranyágacskája is,» mint hüséges nádora oly szomoruan irja: koronájáért megkezdődött a három trónkövetelő körül csoportosult országban a polgárháboru, melyből Anjou Károly került ki győztesen s mikor trónja megszilárdult, le voltak törve az Árpád-kor ősmagyar nemzetségeinek törzsfájáról a legdusabb ágak. Az Aba, Ákos, Csak, Borsa, Kachych, Myskoch és annyi más ős dinaszta családok legelőkelőbb ágai részint a harczokban estek el, részint kimenekültek az országból, vagy itt maradva, a reájok legjobb esetben birtokaiktól megfosztattak. Óriási vagyonaikon megtörtént a nagy osztozkodás.
A Zách nemzetség úgy látszott kikerüli a végzetet, de Feliczián visegrádi merénylete megpecsételte ennek sorsát is. Károly király tul loyalis zászlós urai meghozták az iszonyatos «véritéletet,» mely a Zách nemzetséget negyedik iziglen kiirtani rendelte. Volt itt is bőven, min osztozni. A király Feliczián mester nógrád- és gömörmegyei birtokait Chelen unokája, Sándor fia Jánosnak az Ákos nemzetségből adományozza, ki királyi ura egyik megmentője volt a visegrádi merényleten.
Volt még a Zách nemzetségnek ezeken kivül Gömörben négy birtoka Gicze, Szentlélek, Nosztraj és Mikolcsán, ezeket Károly király – a Zách nembeli Nagy Beke és György fia András «hütlensége czimén» – Székelynek nevezett Gergely királyi udvari apródnak adományozta 1335-ik évben.
Gergely az adománylevélben «Gregorius dictus Siculus aule regie juvenis»-nak neveztetik, apja Fábián, nagyapja Thalan az adománylevél szerint. A beiktatásra a királyi udvarból egyik apród társa – Simon filius Stephani Siculus aula regia juvenis – küldetett ki, mi meg is történt ellentmondás nélkül az egri káptalan közbenjárásával. Ezen szép adományt Gergely bizonyosan azzal érdemelte meg, hogy mint királyi apród résztvett a királyi családnak a visegrádi merénylet alkalmával – megmentése körül.
Gergely 1347. és 1351. években az Ákos nemzetség két ága a Chelen unokája János és Bebek és Chetneky családok közt támadt perekben mint Nosztraj és Mikolcsán birtokos szomszédos nemese jön elő. 1351-ben elhalt és testvére Mihály Erdélyből bizonyosan a király beleegyezésével – mert mint társ-adományos nem emlittetik – örökli birtokait és őse lesz a Szentlelki Giczey családnak.
Utóda 1402-ben még »Ladislaus dictus Zekel de Zenth Lélek» jön elő mint gömörmegyei táblabiró, de ezen korban felveszik a Giczey nevet és ezután állandóan ezen néven emlitik az okmányok. Békésen és hihetőleg boldogan élnek birtokaikon egészen Mátyás király haláláig, ekkor ujra kezdődik a trónkövetelők harcza s a Giczey család egyik tagja, László fia Simon, Albert lengyel herczeg pártjához áll. Tudjuk mint végződött a királyválasztó harcz és a befejező béke. A sors megismételte játékát, és Simon ugyanazon czimen vesztette el az ősi birtok felét, melyen őse nyerte – crimen lesae majestatis – hütlenség czimén. Gyászos idő következett az országra, de gyászos lett ez a családra is, hiába! nem láthatott a végzet könyvébe.
Az ősi négy falu s még Eperjes az irás szerint szinte gömörmegyei birtok felét Ulászló király 1492-ben Darholc Pál szepesvári kapitánynak adta adományba. Megkisértette a család másik ága ellentmondással a beiktatásnak ellenállani, de hiába; végre is még ugyanazon évben – probi homines – jó barátok közbenjárása folytán egyezségre léptek az adományossal, beleegyeztek a beiktatásba és kölcsönös örökösödési egyezségre léptek Darholc Pál két fia Kristóf és Vilhelm nevében és Giczey Mihály és fiai Tamás, Albert és Jánossal. Ebből ugyan nem lett semmi hasznuk, mert egyik család sem deficziált két századig, aztán a Fintai Darholcok, ha kihaltak is, más idők jártak, hogysem ez egyezség csak szóba is jöhetett volna; de legalább a levelek szerint jó egyezségben éltek immár közös birtokaikon.
A Giczeyek még mindig jó birtokosok maradtak, szereztek és örököltek házasság utján is, sőt János két unokája Farkas, Gömör megye alispánja lett és neje Osgyáni Bakos Borbála, mint Lorántffy örökös révén Rákóczi György erdélyi fejedelem nejével is rokonságba jött s a Lorántffy és Horváthy család után gyermekei örököltek is.
A család történetét Farkastól kezdve Csoma József akadémikus történetiró a «Nagy Iván» folyóirat 1901. évi számában közzétette, én ezek után egy pár helyesbitő, illetőleg kiegészitő adatot sorolok fel a családi iratok nyomán, de ezek nagyon lényegesek a Giczey familia további sorsára.
Farkas alispánnak Bakos Borbálától nem két, hanem öt fia maradt: László, András, Ferencz, Gergely és István. László Ferencz testvérétől birtokot vesz zálogba, ez lehetett a köztök kifejlődő viszály magva, mely végre is iszonyu tettre ragadta a bátyját, agyonlőtte testvérét. Fej- és jószágvesztésre itéltetett, László elmenekült, de birtokait a király 1623-ban Széchy György Murányvár urának s Gömör megye főispánjának adományozta. A három testvérnek sikerült Széchy Györgygyet egyezséget kötni s bátyjok birtokait megmenteni. László később kegyelmet kapott, úgy látszik hirtelen haragjában követte el a gyilkosságot és maga is nagyon megbánta, a háborgó lelkiismerettől furdalva élt még egy évtizedet; sem ő, sem megölt öcscse nem voltak családos emberek, Gergely is örökös nélkül halt meg, 1637-ben már csak András és István osztozkodnak birtokaikon.
1700. október 12-én Konstantinápolyban kelt menedéklevelet ad «Raphael comes stb. ad fulgidam portam Ottomanicam magnus Poloniarum legatus» – a lengyel követ a császári osztrák követ beleegyezésével Giczey Zsigmond magyar nemesnek, hogy haza mehessen és magaviseletét igazolhassa. Érdekes a menlevél azon állitása, hogy Giczey Zsigmondot erővel vitték el a kuruczok Patak várából magukkal («Quod Sigismundus Gycei nobilis Hungarus per rebelles Hungaros ex arce Patak in oras Turcarum vi abductus».) Ezt különben emliti a Leopold király 1701. május 5-én kelt kegyelemlevele is. Sikerült tehát kegyelmet kapni; de bizony nem sokáig maradt hű a császár-királyhoz, ki a török földön tartó bujdosása idején giczei, nosztrai és mikolcsáni birtokait 5000 frtért idősb Fáy István murányi várparancsnoknak a királyi fiscus által eladatta. A mikor Rákóczi Ferencz 1703-ban kitüzte a szabadság zászlaját, azonnal hozzá szegődött és a fejedelem főlovászmestere lett. Nem igen volt őszinte azon védekező állitása sem, hogy a kuruczok 1697-ben erőszakkal vitték magukkal megkötözve Patak várából; honszerelme vitte őt is mint annyi társát a bujdosásba.
A Rákóczi szabadságharcz szerencsés idején 1707-ben megkisértette birtokai visszaszerzését, ki is küldetett a bizottság – senatoria deputatio – mint ennek Rosnyón 1707. január 27-én kelt levele bizonyitja. Érdekesek e levélnek bevezető sorai: «My Cassára rendeltetett senatoria Deputatio, Adgyuk tudtára mindeneknek az kiknek illik. Hogy minek utánna fellyebb való esztendőkben hazánk szabadságáért felfegyverkezett s abban életeket letévő avagy bujdosásra ment sok uri s nemessy Rendeknek nevezet szerint pedigh a kik Eperiessi véres Theatrumnak alkalmatosságával kegyetlenül felmészároltatván, Jószágok confiseáltatván s abalienaltatván s birodalmától megh fosztatván, az olyanoknak successori keservesen Jószágoknak possessiójában bé nem mehetének. Igasságuk mértéke szerint kinek kinek erőszakkal elfoglalt Jószáginak restitutiójával az confoederált magyar országi Statusok által Gondalt Széchényi hetedik articulusnak Tenora szerint consolatiot kévánván szerzeni, vezérlő Fejedelmi authoritássábúl a veghre ezen senatoria deputatiot Kassára méltóztatott volna rendelni és deputálni. Melyhez képest mink is megh irt articuluson fundalt Instruccionk melett nemzetes és vitézlő Giczey Zsigmond uram instantiájára nemes Gömör vármegyében Giczej, Nosztraj és Mikolchanj nevő falukban lévő 1697-ik Esztendőben hazafiúságos indulattyábul származott elbujdosásáért akkori császár fiscusa által elfoglalt és Tekintetes nemzetes és vitézlő idősbik Fáy István uramnak ött ezer magyari forintokon eladott jószagha véghet (helyes ratiokra nézve Kassárúl ide Rosnóra transferalván azon dologhnak revisióját) megh nevezett Fáy István uram ellen itt Rosnón procedalván, a midőn mind a két rész jelen levén azokat illendőképen megh halgattuk és productumit s egymás ellen benyujtott replicáit jól megh fontoltuk volna, tettünk illyen Deliberatiót.» A bizottság, melynek elnöke Sennyey István, jegyzője Olasz Ferencz volt, Giczey Zsigmondnak itélte az ősei által is békésen birt javakat, de azon feltétel alatt, hogy Fáy Istvánnak visszafizesse az 5000 frtot és az a befektetett kiadásokat, marhát, életnemüt, takarmányt elvitethesse a birtokokról.
A szathmári béke után Duklyáról folyamodik Pálfy János gróf hoz «salvus conductus»-ért, mit meg is kapott, mint a gróf 1711. jnllus 22-én Kassán kelt levelében értesiti. Az országba visszatérési engedély Giczey Zsigmond és fia Gábor részére adatott.
Mig menekült, Fáy István utódai birtokait ujólag elfoglalják hihetőleg nem tudván előzőleg az 5000 frtot visszafizetni. Igazán valóságos kálváriajárás a hazatért apa és fiu küzdelme, önmegalázása, hogy birtokát visszakapja. Pálfy, mint a levelekből látszik, pártfogolta őket. Az ősi birtokok végleg idegen kézbe kerültek, de azért a családnak, Gábor anyja, és neje Losonczi Gyürky Sófia tekintélyes vagyona után jó birtoka maradt kihaltáig, mi 1798-ban az utolsó Giczey Pál halálával következett el.
A család leszármazását, a Bizaki Puky család tomori levéltárában található okmányok után állitottuk össze, részben kiegészitve az Anjoukori Okmánytár 4. kötet 44. számu és az 5. köt. 287. számu és a Hazai Oktár 300. szám alatti oklevelek adataival.
PUKY ANDOR.
(Családfát lásd a 134. oldalon).
A Szent-Léleki Giczey család származási táblája.

Thalan; Fabianus; Gregorius dictus Siculus aulć regić juvenis 1335 kapja adományba Gicze, Szent-Lélek, Nosztraj, Mikolcsán gömörmegyei falukat a Zah nemzetség hütlensége czimén. 1347 mint Gregorius dictus Zekul filius Fabiani emlitetik, meghalt 1351.; Michael 1350., 1351 mint Gergely testvére ennek adományos birtokait örökli; Ladislaus dictus Zekel de Zenth Lélek gömörmegyei táblabiró 1402; Stephanus de Giche; Andreas neje Elena; Jacobus de Gyche 1416 homo regius 1449 a leány negyedet kiadja András leányainak; Anglis consors Dionisii Fatyan de Thornalja 1449; Elisabetha 1449 hajadon; Ladislaus; Simon 1492 már nem él, Gicze, Szent-Lélek, Nosztraj, Mikolcsán és Eperjes falvak felét mint Albert lengyel herczeg pártosa elveszti, ezeket 1492 Darholc Pál szepesvári várnagy kapja donatióba Ulászló királytól (Szent-Lélek ma Oldalfalva); Silvester; Michael de Gyche 1492; Thomas 1492; Albertus 1492 1525 mint Verbőczy István hive szerepel; Johannes 1491; Melchior de Gycze 1551 uj adományt kap; Antonius de Gycze 1551 uj adományt kap; Hyeronimus 1541; Andreas 1551 uj adományt kap Menyhért és Antal unokatestvéreivel ősi birtokaira, neje Anna Hegyely mint özvegy, később Johannes Litteratus de Zakmar neje; Gregorius neje Barbara Danch de Kövecses; Wolfgangus Giczey de Szent-Lélek 1579, 1600 Gömör m. alispánja, neje Osgyáni Bakos Borbála 1615 már özvegy; Johannes 1578 assessor sedis jud. Com. Gömöriensis; László agyonlőtte Ferencz testvérét és utód nélkül halt meg; András 1648 már meghalt neje Soory Dorkó; Ferencz megölette László testvére által 1623; Gergely meghalt utódok nélkül; István neje Nebec Susánna; Gábor 1661 Gömör m. alispánja, utóbb Thököly hive, neje Besenyey Klára; Mihály 1668 neje Szalay Anna; Simond Rákóczi főlovászmestere 1706, 1697 Törökországba bujdosik, kegyelmet kap és visszatér, 1711 Lengyelországba bujdosik, ismét kegyelmet kap, neje Dalmady Sófia; Susanna Csoltói Basó Mihály neje; Csoltoi Basó Gábor 1679; Márton 1726 meghalt mag nélkül; István 1749 meghalt fiutód nélkül; Gábor 1-ső neje Lossonczi Gyürky Sófia 2-ik neje Uszfalusi Usz Klára; 1-től Gábor 1743 gr. Szirmay ezredben zászlótartó 1750 hadnagy a gr. Eszterházy-ezredben neje Fáy Sófia; 2-tól Jósef; Pál meghalt 1798 az utolsó Giczey; Erzsébet férje Fáy Gábor; Fáy Kata férje Bizáki Puky Márton

Adatok néhány dunántuli család leszármazásához._{Az előző közlemény a Turul 1908. évf. 83. skk. lapjain jelent meg.}*

IV. Tétényi és Kapy családok.
Szakirodalmunkban általánosan elterjedt nézet, hogy a Kapuvári Kapy család az 1405-ben czimeres nemes levelet nyert Tétényi család egyik ágát képezi,_{Nyáry: Heraldika 229; Nagy I. VI. 76; Seibmacher II. 286; Csánki I. 28. (nála már Kapronczay néven is emlitve.)}* a mely kérdés tisztázásához az alábbiakban hozzájárulni óhajtok.
A Tétény nemzetség XIII. és XIV. századbeli történelmet Karácsonyi munkájából ismerjük,_{Karácsonyi: Magy. nemz. III.}* csupán kiegészitésül emlitem fel, hogy 1328-ból Jakab fia Marcelt, mint tétényi nemest s ennek proximusait Jakab fiait Jánost, Pétert, Miklóst, Gergelyt és Mihályt találjuk._{A. O. II. 557.}* 1344-ben Thetuni Jakab kir. ember _{A. O. I V. 431.}*
1352-ben szintén mint királyi emberek fordulnak elő Tetuni Játlos fia Lőrincz és Jakab fia István._{A. O.V. 633. Károly: Fehérm. tört. IV. 302.V. 37.393.}*
1405-ben pedig Tetuni Imre fia Péter budai alvárnagy, Tétényi Miklós fia András, továbbá «fratrum ejusdem Petri consobrinorum» Haraszthy János fia Jakab fiai Péter, János és László Zsigmond királytól czimeres nemes levelet kapnak._{Katona: Hist. crit, IV/II. 669 és Nyáry: Heraldika 229, hol a czimer szinezett hasonmása is feltalálható.}*
A mint látjuk az adatok nagyon szükszavuak arra, hogy a Tétényiek eredetére, illetve a felsorolt családtagok rokonsági fokáról felvilágositanának, nem tartom azonban kizártnak, hogy az 1352 és 1405-ben emlitett Imre egy személy. Már most kérdés mily rokonságban állottak az 1352-ben emlitett István és az 1405-ben emlitett András Imrével, illetve Péterrel.
1404-ben Zsigmond király egy Késmárkon keltezett levelével ujból adományozza Tétényi, Téteni Imre fia Péter mesternek, Tétenyi István fiainak Lászlónak és Jánosnak továbbá sógoruknak («fratres suos sororinos») Kapronczay Miklós fiainak Gergelynek és András diáknak, továbbá Kapronczay Pál fia Péternek._{Datum 1404 in festo Gregorii papae in Kesmarch, Rudnyánszky cs. lt. Elenchus. Fasc. 26. no. 482/I: Ugyanarról a budai és veszprémi káptalanok iktatása. – u. o. no. 477 és 482/2 – melyeket Zsigmond király 1405. XVII. kalend. Maii Theteni Imre fia Péter budai alvárnagy, Kapronczay al. Tétényi Miklós fia András deák zala és szatmárm. sókamarása és György, és ezek «consobrinus»-ai Pál fia Péter kértére átir.}* Ezen sógorsági viszonyt közelebbről meghatározza azon egyezséglevél, melyet a budai káptalan előtt állitanak ki egyrészről Tetényi Imre fia Péter és fia László István fiai László és János «ex sorore sua uterina», Tétényi alias Kapronczay Mikós fiai András deák mester és György, végre Pál fia Péter «ex sorore sua uterina», másrészről Gyömrői Bertalan és neje Klára gyermékei Borbálya, János és Tamás, továbba ezen János fia Zsigmond és ezen Tamás fiai Kontus János Buda városi protonotárius és Benedek, bizonyos tétényi részekre nézve._{Datum 1405. in vigilia Eipphaniarum Domini, – Rudnyanszky cs. et Elenchus. Fasc. 26. no. 480. – Gyömrő Pestmegyében feküdt (Csánki I. 28.), melyet Gyömrőy János fia István megyeszakadtával V. László 1455-ben a Tahi Botosoknak adományoz. (Tahy I.: Tahyak. 28. l. és Csánki. I. 39.).}*
1405-ben Tétényi Miklós fiai András és Gergely és ezek « consobrinus»-a Tétényi Pál fia Péter Tétényre pallosjogot kapnak,_{Datum 1045 feria 3. prof. festum B. Joannis ante portam, Latinam, Budae. Rudnyánszky cs. lt. Elenchus. Fasc. 26. No. 487.}* és végre 1405-ben Tétényi Imre fia Péter és fiai László és János, továbbá Tétényi alias Kapronczay Miklós fiai András deák és Gergely, és Pál fia Péter «ex sorore carnali» Tétényen megosztoznak._{U. o. no. 483.}*
Ezen adatok világos bizonyitékai annak, hogy a Kapyak vagy ekkor még Kapronczayak leányági leszármazói a Haraszthyakkal együtt a Tétényi családnak s ugyan ily rokonsági kötelék füzi István fiait a Tétényiekhez, mig ellenben Pál fia Péter Kapronczay leány révén jut Tétényhez s ezek valamennyien a Tétényi nevet használják. A családfa tehát igy alakult.

Tétényi N.; Imre; leány; leány; leány; Péter 1404 1405 ns. 1.; Lőrincz 1352; István (talán Jakab fia) 1352; Haraszthy Jakab (János fia); Kapronczay Miklós; János 1404; László 1404; László 1404; János 1404; Péter; János; László; 1405 cz. ns. 1.; Gergely 1405 cz. ns.; András 1405 cz. ns. 1. Kapy cs. őse.; leány ~ Pál; Péter 1404

Még néhány okmányról emlékezem meg 1404-ben Imre fia Péter László, István fiai László és János «nobilis de Theten» «fundum curiae suum, in quo magister Nicolaus cancellarius resideret» átengedik Miklós fianak András deáknak és Gergelynek, továbbá Pál fia Péternek._{U. o. no. 479.}*
1404-ben Tétényi Imre fia Péter kérelmére a budai káptalan átirja azon adásvevési szerződést, mely szerint 1398-ban néhai Tétényi Miklós kanczellár fia Miklós tétényi részeit Zsigmondnak 4000 frért eladja._{U. o. no. 476.}* Ezen emlitett néhai Miklós «conservatori sigilli regii secreti et rotundi» részére Lajos király adománylevelet ad «Possessionem suam regalem comitatui Pestiensi adjacentem, et ad castrum Visegrad pertinentem._{U. o. no. 478.}*
1410-ben Kapronczay Kapy András kamara gróf és fivére Gergely, Kapronczay alias Kókai Miklós fiai, néhai Kókai Kathi fia János magvaszakadtával, megkapják ennek Pest, Sáros, abaujmegyei birtokait_{U. o. no. 498. 1726 márcz. 17. átiratból.}* s a család ezen idő óta használja a Kapy nevet.

V. Járyak.
Sörös P. a bakonybéli apátságról irt művében közöl egy 1358 január 19-én keltezett oklevelet, mely szerint az akkori bakonybéli apát Péter 1357-ben panaszt emel az Ugodyak ellen, hogy Harasztit (Veszprém m.), mely Szücs és Koppány között fekszik, elfoglaltak, minek következtében Lajos király elrendeli a vizsgálatot és 1358 január 17-én Mihály nagyravardi plébános «Laurentió filio Baronch, Dyonisio et Johanns filiis Dees et aliis nobilibus de Jary, posteritatibus et successoribus condam Julad bani» kihallgatja, mivel ezen birtok néhai Julad báné volt,_{A bakonybéli apátság tört. I. 335. lap.}* Haraszthyt pedig Szent László adományozta a béli apátságnak._{U. o. 335–337. l.}* Ezek szerint Julad bánnak 1077–1095 között kellett élni.
1436-ban Jaáry Barocz Miklós és fiai Balázs és Mihály mint péczi birtokosok szerepelnek._{U. o. 496. l.}* Wertner ur figyelmébe ajánlom ez adatokat, mert nem lehetetlen, hogy valamelyik nemzetség tagjával van dolgunk.
DARÓCZY ZOLTÁN.

A Vaja nemről.

A Turul legutóbbi füzete, mely adalékokat hozott a Zichy-család őseiről (XXVII. 79. s köv. ll.) eszembe juttatta, hogy 1367-ben, mikor a Paskafiak Csicsal miatt perlekedtek, két, a Vaja nemre vonatkozó oklevelet is fölmutattak, melyek genealogiai irodalmunkban még mindig nincsenek fölhasználva. Wertner sem vette őket figyelembe ujabb nemzetségei kutatásaiban, melyeket a Turul XXII. és XXIII. köteteiben közölt. A Vaja nem története oly hézagos, oly kevés az összefüggő anyaga (Karácsonyi: A magyar nemzetségek a XIV. sz. közepéig III. 129–132. ll.), hogy nem látszik fölöslegesnek, hogy erre a két okiratra ráirányitsuk a figyelmet.
A Vaja nemről eddig ismeretes történelmi adatokból az sem derül ki, hogy a Dunántúlon jószága volt volna. Pedig Csicsai és Fejéregyháza környékén régi birtokosok voltak a Vaja nem tagjai, kik már a XIII. század közepén sok jámbor adományt tettek a pannonhalmi monostor javára. Eladás és adomány czimen pedig a Vaja nem későbbi ivadékaitól is került Pannonhalmához néhány terület, melyet előbb a Vaja nem tagjai mondottak a magukénak.
1260 márczius 31-én a Vaja nembeli Gábrián fia Gábrián s az utóbbi gyermeke, Bogomér megjelentek a fejérvári káptalan előtt s vallomást tettek róla, hogy Csicsalon levő hat ekényi ősi jószágukat harmincz márkáért eladták a pannonhalmi apátságnak. Két évvel utóbb már Péter nevű fia is volt Gábriánnak, 1262-ben ugyanis Gábrián a maga és Bogomér meg Péter nevű fiai nevében jelentette ki a győri káptalan előtt, hogy Csicsalon és Fejéregyházán levő jószágait a maga és ősei lelki üdvösségére örök alamizsnául a már őseitől is sok jámbor alapitványnyal gazdagitott Pannonhalmának adta. (A pannonhalmi sz.-Benedek-R. tört. II. 520. l.)
Ezen adatokból a Vaja nem három eddig ismeretlen ize lép elénk:

Gábrián; Gábrián; Bogomér; Péter

Sajnos azonban, hogy ez a három iz is csak töredék marad, mert a már ismert tagokkal nem tudjuk kapcsolatba hozni.
SÖRÖS PONGRÁCZ.

Beszélő czimer.

Kassa városa 1610-ik évi jegyzőkönyvében olvasható az alábbi adat: 1610. X. Junii. Ad instantiam egregii Johannis Liszkay testes examinati recognoscentes eum sub obsidione Cassović a Basta cum litteris ad Bocskayum missum sat. 3. Michael Füzéri conscientiose retuht: Tudom, hogy akkor kiment levelekkel és megesküdtették, hogy visszajő mégis az városra, az strásák üzték, de mégis elment vala Bochkai fejedelemhez, azután megjövén, úgy nyerte vala Segniey Miklós uram az nemességet neki és Liszkay házának szabadságát, jut eszembe, az mikor megkérte is az nemességet Homonnay Bálint és Cháky István és több urak előtt, az czimerlevelei is az szerint adták neki, hogy levél vagyon kezébe.
K. L.

A Szapolyai család eredetéről.

Wagner Károly 1778-ban megjelent ily czimü művében «Analecta Scepusii» a Szapolyai család eredetét akarván kimutatni, előrebocsátva, hogy adatait teljesen hitelt érdemlő családi följegyzésekből vette és hogy a Zápolya család neve kétségkivül Zapoly nevű pozsegamegyei birtoktól veszi eredetét, a családnak minél előkelőbb származását igyekszik kimutatni s e czélból elejtve azon előrebocsátott kijelentését, hogy a család neve Zapoly birtoktól veszi eredetét, a Rátold nemzetségből származó Kaplai család őseit tünteti föl a Szapolyai család öseiül, nevezetesen, Benedek fia János, 1350–1387 rusciai vajdát és országbirót, ki azonban nem a Szapolyai, hanem a Jolsvay és Lórántffy családok őse, és ennek állitólagos testvérét Tamás csanádi püspököt, majd kalocsai és 1367–1375 esztergomi érseket, de ez a Tamás nem volt János rusciai vajda és országbiró testvére, hanem a Csanád nemzetség Telegdi ágából származott. Ezen leszármaztatása tehát egészen téves s igy csak azon előrebocsátott kijelentései, hogy adatait az ősök neveit illetőleg hitelt érdemlő családi följegyzésekből vette s hogy a család nevét Zapoly birtoktól nyerte, maradhatnak érvényben. A megnevezett ősöket azonban másfelé kell keresni.
Nagy Lajos király 1372. évben kiadott oklevelében Nádasi Fekete András fiait igy sorolja elő: János és István, Mihály, Benedek és Tamás presbyter._{Kaprinai Ms. Tom. XIX. LXIII.}* Ezek közöl János «Magnus niger Comes de Apáti», a kalocsai érsek hadinépének vezetője, hatalmas férfiu;_{Zichy cs. oklvt. II. 440.}* Benedek saskői alvárnagy;_{Eszterg. főkápt. levélt. Lad I. 4, 18.}* Tamás pedig, mint az oklevél mondja, pap. Nagyon föltünő itt a Wagner által megnevezettek és ezen fönnebb idézett oklevélben elő soroltak nemcsak neveinek, hanem életpályájának is azonossága, különösen ha tekintetbe veszszük, hogy ugyanazon időszakban élnek. Igaz, hogy Wagner Jánost rusciai vajdának és a Benedek fiának, Tamást pedig esztergomi érseknek mondja, de mindezt csak azért tehette, hogy a Szapolyai családnak minél előkelőbb származását mutathassa ki.
Nádasi Fekete András atyja Pál,_{Fejér Cod. Dipl. VIII, III, 451–3.}* ki «Paulus niger de villa Yzud» néven szerepel,_{Dr. Knauz Nánd. Mon. Eccl. Strig. II. 474, 489 l.}* és dédunokaöcscse Felhévvízi Fekete Miklós ispánnak, az Ereus fiának,_{Wenzel IX. 534 l.}* mint ezen okmánynak az előbbi Fejér-féle okmánynyali összevetése kétségtelenné teszi, mert e két okmányban nemcsak ugyanazon Fekete Miklós, hanem mindkettőben az örökös vigasztalásától megfosztott egyén szerepel.
Dr. Wertner Mór az «Erdélyi Múzeum» 1904 évi I. f. 24. l. «A Szapolyai család ismertetéséhez» czimü értekezésében a Boricsbán nemzetségből véli a Szapolyai családot leszármaztathatni, azonban biztos adatot csak a XV. század közepétől tud fölmutatni. A «Fekete» nevet ő is emliti a Szipolyai családban, nevezetesen Szipolyai Fekete Pált, ki valószinüleg azonos a Nádasi Fekete András atyjával Pállal, igaz, hogy ez Yzudinak és nem Szapolyainak van nevezve, de megtörténhetett, hogy előbbi birtokáról Yzudi, utóbbiról pedig Szapolyainak lett feltüntetve; és feltünteti leszármaztatásában Miklóst a Vajda László fiát, a kit meg Lehótzky_{Stemmatogr. II. 118. l.}* Fekete Miklósnak nevez és azt mondja róla, hogy Zsigmond királynak bizalmas hive volt s hüséges szolgálatai jutalmául nyerte királyi adományul Kaszsza várát, mely vár 1517-ben csakugyan Zápolya János birtokában van._{Orsz. levt. D. L. 22913.}*
Ha az itt elmondottak után figyelembe veszszük, hogy a Nádasi Tersztyánszky család, mely az eltótosodott székely telepitvény «Nádas», jelenleg «Tersztye» birtok után viseli e nevet, még 1611. és 1615. évben igényt tart e vár részbeni birtokához_{Orsz. levt. N. R. A. f. 460 nro. 26 f. 62 nro. 15.}* és nem tévesztjük szem elől a mindkét családban előforduló «Fekete» nevet, mely nem lehetett egyes családtagok személyes sajátságának elnevezése; mert viseli e Fekete nevet Felhévvizi Fekete Miklós ispán, és viseli dédunokaöcscse Nádasi Fekete András, ki az Yzudi fekete Pál fia; és viseli Szapolyai Fekete Pál s ismét ennek dédunokaöcscse Fekete Miklós: azt kell következtetnünk, hogy e két család közös törzsből ered és a «Fekete» elnevezést azon hún törzstől nyerte, melyből eredetét vette, hiszen keletről hún törzsek is jöttek őseinkkel, s ezeket «fekete» magyaroknak nevezik történetiróink s ily hún törzsből származott, a legújabb kutatások nyomán, maga az Árpád ház is.
Ezek szerint Nádasi Fekete András elsőszülött fia János «Magnus niger Comes de Apáti» azon megbizást nyerhette, hogy a horvát zavarokat lecsendesitse, mit hiven teljesitvén, királyi adományul nyerhette Zapoly birtokot s tőle eredhetett a Szapolyai család; a másodszülött Istvántól pedig a Nádasi Térsztyánszky család veszi eredetét.
A Szapolyai családnak ezek szerint első okmányilag kimutatható őse Ereus volna, Felhévvizi Fekete Miklós ispán atyja kinek oldalági rokonától Yzudi Fekete Páltól, ki később Szapolyai Fekete Pál néven szerepel, származnék a Szapolyai és a Nádasi Tersztyánszky család, ezen nemzedékrend szerint:

Ereus 1230; Felhévvizi Fekete Miklós ispán † 1290 után?; Yzudi (Szapolyai) Fekete Pál; Nádasi Fekete András 1330; János 1370; nagy Fekete apáti ispán; István; Mihály; Benedek saskői alvárnagy; Tamás presbyter 1336; Vincze, László 1409 kir. emberek; Tamás 1460; Vajda László 1455 † 1459 után; Vajda Mihály † 1455 előtt neje: Vilia; Therthenszky Gáspár 1517; László; Katalin 1455 férje Szvinnai Albert 1455; 1-ső ág Gáspár kir. személynök ága 1568–1630 ebből származik Iván tudós Jézus társ. atya 1706–1777; Szvinnai István 1474, 1481 scsavniki apát; Miklós 1522–1600 2-ik ág, ebből származnak János 1647 koronaőr, János 1754 nádorhelyettes, Károly cs. és kir. altábornagy lovashadosztály parancsnok ága; Menyhért 1526–1605 3-ik ág ebből származnak István kurucz huszárezredes 1712 Veszprém megye alispánja, Dániel 1730–1800 kir. kamarai tnácsos, Ágoston 1822–1890 m. kir. honvédtábornok ága; Deák Imre † 1487 nádor neje Ákos nb. Böbék Orsolya; Miklós (Fekete) 1455; István † 1499 nádor 1-ső neje Homonnai Simon leánya 2-ik neje Tescheni Hedvig † 1521; Orsolya férje Balog nb. Derencsényi Imre † 1493; Margit Homonnai Drugeth Jánosné; Veronika Buthkai Péterné Kistárnokon; Borbála † 1515 Jagiello I. Zsigmond lengyel király neje; János † 1540 magyar király neje Izabella Zsigmond lengyel király leánya; György szepesi gr. † 1526 Mohácsnál; János Zsigmond erdélyi fejedelem † 1571.

TERSZTYÁNSZKY REZSŐ.

THALY KÁLMÁN 1839–1909.

A magyar történettudományt mélységes gyász érte. Folyó évi szeptember hó 26-án költözött el az élők sorából a Trencsénvármegyében fekvő Nagy-Zabláton Thaly Kálmán igazg. választmányi tagtársunk, II. Rákóczi Ferencz fejedelem korának történetirója.
Nagy és szinte pótolhatatlan az a veszteség, mely Thaly Kálmán elhunytával a hazai történeti tudományt érte. Kevés kutató élte be magát annyira abba a korba, melyet tanulmányozása tárgyául választott, mint elhunyt tagtársunk Rákóczi Ferencz korszakába, melynek főlderitésére, átkutatására szentelte egész életét. De kevés kutatónak a neve forrott viszont annyira egybe tárgyával, mint Thaly Kálmán neve a Rákóczi korszakéval, melylyel valósággal egy fogalommá olvadt össze. Thaly és Rákóczi, e két név elválaszthatatlan volt. Az a rajongó szeretet, melylyel Thaly Kálmán a nagy fejedelem személyét és történetét körülvette, mindenkit magával ragadott, ki vele érintkezésbe lépett. A ki munkáit olvasta, vagy beszédét hallotta, az előtt valósággal életre keltek a Rákóczi korszak vezérlő férfiai. Rákóczi Ferencz, Nagy Bercsényi Miklós, Forgách Simon, Ocskay László, Károlyi Sándor, Vak Bottyán, a hüséges Mikes Kelemen s a fejedelem környezetének többi tagjai ujból megelevenedtek Thaly Kálmán tolla alatt, köztük éltünk, hallottuk beszédeiket, velük éreztünk, osztoztunk örömük és bánatukban, valósággal korszakuk gyermekének tudtuk magunkat. A hév, melylyel e letünt korszakról beszélt, átcsapott mireánk, hallgatóira, olvasóira is, végig követtük a fejedelmet és társait egész életpályájukon, harczaikon, küzdelmeiken, átéltük újból szabadságharczuk váltakozó küzdelmeit, követtük a fejedelmet és társait keserü számüzetésükbe és együtt hallgattuk velük a Márvány-tenger csöndesen morajló habjainak csobbanását.
Ha valakiről úgy Thaly Kálmánról el lehetett mondani azt, hogy ismerte tárgyát annak legapróbb részletéig, hogy kifürkészte e kor mozgató erőinek, egyéniségeinek legtitkosabb rugóit és felkutatta e korszak szereplő egyéneinek történetét egész a legkisebb adatig. Alig van hazánknak számbavehetó köz- vagy magánlevéltára, könyvtára vagy gyűjteménye, melyet fáradhatatlan szorgalommal át ne buvárolt volna, hogy összehordja az épitőanyagot, melynek segélyével Rákóczi Ferencz szabadságharczának története felépüljön. Egész hosszu életét erre a czélra szentelte, s alig van hazánk történetének még egy korszaka, melynek oly bőséges irodalma, közrebocsátott forrásanyaga volna, mint a Rákóczi korszakáé. Nem pusztán sablonszerü frázis, ha azt mondjuk, hogy Thaly Kálmán munkái, forráskiadványai egymaguk egy egész könyvtárt alkotnak. A sors nem engedte meg, hogy Rákóczi Ferencz korszakának összefüggő történetét Thaly Kálmán tollából birjuk. Kiterjeszkedett ugyan kutatásaiban a Rákóczi korszak majdnem minden egyes időszakára, szereplőire, eseményeire, de összefüggő monografiáját e kornak nem az ő tolla irta meg. Nagy munkája, a Székesi gróf Bercsényi család története is, mely Bercsényi Miklós életének keretében voltaképen Rákóczi szabadságharczának története lett volna, befejezetlen torso maradt.
A gyászban, mely Thaly Kálmán elhunytával a hazai történettudományt érte, társaságunk is mély megilletődéssel osztozik. Egyike volt ő azoknak, kik évtizedek óta tagjaink sorába, az igazgatóválasztmány kötelékébe tartoztak. Munkálkodásunkban eleitől fogva tevékenyen közremüködött; mint igazgató választmányi tag, ha a fővárosban időzött, ritkán mulasztotta el, hogy üléseinken részt vegyen, mint munkatárs nem egyszer kereste fel folyóiratunkat dolgozataival. Tanulmányai, melyeket folyóiratunkban közzétett, kutatásai tárgyának megfelelőleg majdnem kizárólag a Rákóczi-kor családtörténetét és heraldikáját ölelték fel. A Rákóczi-ház nemzedékrendjéről, az utolsó Rákóczi herczeg haláláról és annak körülményeiről szóló tanulmányai történelmi kutatásainak genealogiai eredményeit foglalják össze és tisztázzák a fejedelmi ház családtörténetét. Heraldikai és sphragistikai tárgyu dolgozatai a nagy fejedelem osztogatta czimereknek, hazai heraldikánk e ritka emlékeinek ismeretéhez szolgáltatnak becses adalékokat. Genealogiai tanulmányainak körébe vonta Rákóczi korszakának egyes kiválóbb családjait is, ilynemü tanulmányai a gróf Bercsényi, a Bottyán, az Esterházy stb. családok történetére vonatkoztak. E korszákon kivül álltak tanulmányai a Petneházy családról, továbbá az Udvardi Kossuth családról. Utolsó dolgozata, mely folyóiratunk mult évi folyamában látott napvilágot, szintén a Rákóczi korszaknak volt szentelve, a fejedelem adományozta nemeslevelek számát gyarapitotta egy ujabbal, egyuttal érdekes adalékokat nyujtva a nagy fejedelem alakjának nemzetközi vonatkozásaihoz, összeköttetéseihez.
Immár ő is befejezte hosszu, eredménydus életpalyáját. Pihenni tért ő is, a ki mig élt, a pihenést nem ismerte. Eltávozott körünkből örökre, de szelleme itt maradt közöttünk munkáiban s a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság mindenkor igaz kegyelettel fogja megőrizni Thaly Kálmán emlékét.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya október hó 14-én tartotta a nyári szünet után első ülését, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt jelen voltak: Barabás Samu, zd. Bánó József, Emich Gusztáv, Horváth Sándor, Kollányi Ferencz, Komáromy András, Makay Dezső, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, Reiszig Ede, id. Szinnyei József, Tóth-Szabó Pál, Zsilinszky Mihály ig.-vál. tagok, Áddásy Antal titkár és Szabó László jegyző.
Elnök az ülést megnyitva, napirend előtt meleg szavakkal emlékezett meg arról a sulyos veszteségről, mely a társaságot Thaly Kálmán ig.-vál. tag elhunytával érte, ki évtizedek óta helyet foglalt az ig.-választmányban, a társaságot a maga elé tüzött czélok elérésében buzgón támogatta, és szakszerü dolgozatainak hosszu sorozatával gyarapitotta a társaság folyóiratát és a heraldikai és genealogiai irodalmat. Jelentette, hogy az elnökség a gyászhir vétele után táviratilag fejezte ki a társaság részvétét az elhunyt testvéröcscse előtt, intézkedet, hogy az elhúnyt ravatalára diszes koszoru helyeztessék, a temetésen pedig a társaság több tagjával együtt személyesen képviselte a társaságot. A igazgató-választmány mély megilletődéssel fogadta a hirt Thaly Kálmán elhunytáról, az elnöki előterjesztéseket tudomásul vette, a veszteség feletti gyászának és részvétének az ülés jegyzőkönyvében kifejezést adott, elhatározta, hogy az ülésből kifolyólag az elhunyt öcscséhez részvétiratot intéz és kimondotta, hogy az elhunyt emlékének emlékbeszéd megtartásával áldoz, melynek elmondására Ortvay Tivadar ig.-vál. tagot kérte fel.
Ezután Holub József évd. tag olvasta fel értekezését a Kisasszonyfalvi Istvánffy család őseiről, mely a Turulban fog megjelenni.
A nagy tetszéssel fogadott felolvasás után titkár bemutatta a Farnasi családnak 1417. évi, a Gathali családnak 1431. évi, a Hegyi családnak 1508. és a Vásárhelyi családnak 1526-iki czimeresleveleit.
Uj tagokul jelentkeztek, alapitó tagul 400 korona alapitványnyal a gróf Károlyi nemzetség levéltára, Budapest, évdijas tagokul 1909-től Bogyay Jenő árvaszéki ülnök Kaposvár, aj. Sárközy Imre, Győrössi Csepreghy Jenő huszárfőhadnagy Budapest, aj. a titkár, dr. Ferenczy Tibor törvényszéki jegyző Arad, aj. Hertelendy László, dr. Hódossy Sándor ügyvéd Budapest, aj. Pettkó Béla, dr. Molnár Árpád kir. járásbiró Nagykikinda aj. Horváth Sándor, Iglói Szontágh Hugó kir. itélőtáblai biró Nagykikinda, aj. Horváth Sándor, 1910-től kezdve a Komárom vármegyei könyvtár aj. a titkár, a kik a társaság tagjaiul megválasztattak.
Ezután titkár jelentette, hogy az igazgató-választmányban egy tagsági hely van üresedésben, melyre az alapszabályok rendelkezései szerint az ajánlások irásban, a nagygyülést megelőző ig.-választmányi ülést megelőző napig, jelen esetben nov. 24-ig adandók be a titkári hivatalba. Felhivja az ig.-vál. tagok figyelmét arra, hogy ugyanigy történik az ajánlás a levelező tagsági helyekre is.
A folyó évi nagygyülés idejét az ig.-választmány a folyó évi deczember hó 1–15-ig terjedő időre egy az elnökség által később meghatározandó napra tüzi ki, a részletes napirend a novemberi ig.-választmányi ülésen fog bemutattatni.
A Beszterczebányai Történeti és Régészeti Társulat az ottani múzeum megnyitása alkalmából tartandó diszközgyűlésre a társaságot is meghiván, az ig.-választmány üdvözlő sürgöny elküldését rendelte el.
A szokott pénztárnoki jelentés a pénztárnok betegsége miatt nem volt előterjeszthető. Másodelnök ezzel kapcsolatban bejelentette az ig.-választmánynak, hogy a pénztárnok betegsége idejére a pénztárnoki teendőket ideiglenesen a titkár fogja ellátni.
Több tárgy nem lévén, elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Szinnyei József és Horváth Sándor ig.-vál. tagokat kérve fel, az ülést bezárta.

SZAKIRODALOM.

A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. Szerkeszti Erdélyi László dr. V. kötet. A pannonhalmi főapátság története. Ötödik korszak, a magyar Szent-Benedek-rend megerősödése és bukása az állami mindenhatósággal szemben 1709–1802. Nagy részét irta Németh Ambrus dr. győri benczés főgimáziumi tanár.

Budapest, Stephaneum nyomda r. t. 1907, 917+1 lap, képekkel.
Hazánk történetében is fontos száz esztendő viszontagságairól számol be a benczésrend történetének ezen kötete. Az első királyunk alapitotta nagy monostor multja ebben az időben is szoros kapcsolatot mutat az ország viszontagságaival: a török járom lerázása után a közállapot fejlődésnek indul, a melyre József császár rövid uralkodása nagy csapást mér, a hogy a benczések anyagi és erkölcsi megerősödését derékban szeli ketté a feloszlató rendelet.
A XVIII. századi korszellem hatásáról az országra és a rendi viszonyokra irt néhány lapnyi bevezetés után, a mely mintegy vázlata a munka tartalmának, további 12 fejezetben szól a könyv a főapátság történetéről.
Három főapát áll a vázolt időben a rend élén, Göncz Czelesztin, Saighó Benedek és Somogyi Dániel. Közülök Saighó alatt éli a monostor a legmozgalmasabb napokat, a mig a főapát kifelé védi a rend érdekeit, otthon szerzetestársai lázadások utján tudják főnöküket visszaéléseinek abbanhagyására kényszeriteni.
Fontos fejezetei a munkának a főapátság egyházjogi és közjogi helyzetéről szólók. Az első élénk szinekkel – természetesen mindig rendi szempontból felfogva – világitja meg azt a sok küzdelmet, a melyet a, rend megviv a győri püspökséggel és az ország primásával a főpásztori joghatóság kérdései miatt, a királyi hatalommal a főapát választójoga, Somogy vármegyével és a veszprémi káptalannal a somogyi tized megtarthatása érdekében.
A közjogi helyzetről szóló rész röviden, az eddigi kutatások eredményét összefoglalva tárgyalja a történetirodalomban szintén sokat vitatott kérdést, milyen hely illette meg a főapátot az országgyülésen, miért látjuk több esetben az alsó tábla tagjai között. A Turul olvasóit érdekelni fogja ebben a fejezetben az a rész, mely a füssi prćdialis nemesek jogairól, ez ügyben tartott vizsgálatról szól, a mely néhány érdekes adalékkal járul az egyházi nemesség helyzetének és jogi viszonyainak megismeréséhez.
Nem kevésbbé érdekes részleteket találhat a mű olvasója, a főapátság plébániai, tized- és vámjövedelmei, birtokai, épitkezései és hadügyi terheiről szóló fejezetekben is.
Az egykoru benczés irodalom nagy részét Zoltványi Irén, Sörös és Erdélyi állitották össze. Bőven beszámol ez a rendtagok egyházi és világi irányú irodalmi munkásságáról, a vitatkozásokról, a rend egykoru iskolaügyéről. Könyvtára volt a fiókapátságoknak, a főmonostornak. Az utóbbiban a XVII. század második felében aránylag sok könyv van, 2318 kötetnyi. Ezt a XVIII. század folyamán is gyarapitják, de a főapátság leégése, továbbá a Rákóczi-kor mozgalmai között tetemes könyvanyag elpusztult. A mikor a rendet feloszlatták, a tulajdonában volt kéziratok- és nyomtatványoknak csak a java ment át az egyetemi könyvtár állagába, a többit Schwandtner abban a hitben, hogy a rend úgy is mielőbb visszaállittatik, tehát a bekebelezés felesleges munka lenne, elárvereztette.
A rendtagok belső életéről, ruházatáról és külső hatásukról szóló részből az olvasó maga elé tudja képzelni a főmonostorban élők mindennapi foglalkozását, teendőit, az egész szerzetes társaságnak az ujabbkori életmódhoz alkalmazott hivatását és annak teljesitését. Ezek közé tartozott a konvent hiteles-helyi működésének felelevenitése is.
A törők hódoltság korában ugyanis a pannonhalmi konvent nem adott ki okleveleket, a levéltárt is Győrben őrizték. Saighó főapát 1722-ben inditja meg a mozgalmat, hogy a konvent részére az oklevélkiadás jogát visszaszerezze, a mi eredménynyel jár, a törvényhozás hozzájárul a rend kivánságához. Az 1724-ben Pannonhalmára visszaszállitott és ott rendezett levéltár nem marad sokáig ott, a feloszlatás után a kanczellária rendeletére 1787-ben a királyi kuriai, majd 1790-ben a győri káptalani országos levéltárban helyezték el.
A mű utolsó fejezete röviden megemlékezik a felosztás előzményeiről, azután vázolja a monostor helyzetét a vallásalap birtoklásának ideje alatt 1802-ig.
A feldolgozott fejezetekhez csatolt függelék a komáromi, győri és pápai templomok multját foglalja össze, az akkori rendtagok névsorát adja, mig az oklevéltár 51 darabja az apátságot illető fontosabb okiratokat s a feloszlatásnál felvett érdekes leltárakat foglalja magában.
A kötetet az előbbiekhez hasonló jó név- és tárgymutató egésziti ki. A hazai történetirás szempontjából is igen értékes kötet ügyes szerkesztése és fényes kiállitása méltó tanujele az irók munkásságának s a főapátság nemes áldozatkészségének.
Olvasgatása közben úgy láttam mégis, hogy a kétségtelenül minden szempontból érdekes részletek összefüzése a hazai történettel nem eléggé mélyen járó; a feloszlatás körülményeiről bár többször is szól, nem ad a mű arányaihoz mért teljes képet. József császár politikájáról csak elitélő véleményt nyilvánit, a ki a szerzetes rendeket pusztán materialismusból és a mint iránti érzéketlensége miatt oszlatja fel. Ha az idézett kevés forrásnál többet elolvas az iró talán más véleményre jut. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy József intézkedései alkotmányellenesek voltak, de hogy nem pusztán materialis eszmék hatása alatt cselekedett, mutatja, hogy az embertársaik ügyével az akkori kormányzás szempontjából is méltánylandó módon foglalkozó rendeket (piaristák, irgalmasok) nem oszlatta fel, a mult hagyományaitól pedig szükségszerüen el kellett tekintenie, mert a kiket szép szerével akart ujitásainak megnyerni, ellenszegültek. A rendek feloszlatása nem czél volt előtte, csak magasabb törekvései elérésére szolgáló eszköz, a melyeket alattvalói érdekében, de azok hozzájárulása nélkül akart megvalósitani, azért mondtak felette kárhoztató itéletet.
A műhöz csatolt képek emelik annak értékét. Kivánatosnak tartanám, ha a pecsét- és arczképeket a közlés czéljaira némileg átjavittatná a szerkesztőség. Saighó arczképe pl. a háttér retouchirozásával sokkal szemlélhetőbb volna.
B. Sz. L.

A Péchujfalusi Péchy-család levéltári lajstroma, a család megbizásából szerkesztette dr. Gárdonyi Albert.

Budapest 1909. VI, 2, 453 + 1 lap.
A Péchyek családi levéltárának negyedfélezer darabjáról szóló lajstroma fekszik előttünk gondos összeállitásban. A levéltár maga kevés köztörténeti becsü darabot tartalmaz; az árpádkoriak 1209-ből kezdődnek ugyan, de tulajdonképen 1296-ból való az első eredeti oklevél, a többi átirat vagy (feltünően sok) hamisitvány. Ez oklevelek a Tarkőiek sárosmegyei birtokaival kerültek a Péchy-család tulajdonába. Ismeretes, hogy a Tarkőiekre vonatkozó oklevelek legtöbbje a Berzeviczy-levéltárakban van meg.
Az ujkorból való a levéltári darabok legtöbbje, ezek is majdnem kizárólag magán- vagy birtokjogi feljegyzések, nyugták, kötelezvények. Érdekesebb tartalmu levélre alig akadunk, egyéb értékes okiratra még kevésbbé, a Rákóczi-éveket alig világitja meg egy-két darab, az 1848/49-es harczot pedig egy se. A kivonatok 1897, illetőleg 1906-ig terjednek.
Gárdonyi a reá váró feladatot jól oldotta meg, a sokszor nehezen kihámozható tartalmat, bár gyakran csak egy-két szóval, de érthetően tünteti fel.
Abbeli véleményét, hogy a családi levéltárakat a Múzeumban nem kellene időrendi egymásutánba szétszedni, nem osztom. Azzal a ténynyel, hogy a család a levéltár őrizetét és kezelését a Múzeumra, Országos vagy más közlevéltárra bizza, annak anyagát a tudományos kutatás számára felajánlja. Már pedig tény az, hogy az igy átadott levéltáraknak többnyire nincs használható mutatója (a melyiknek volt, a Múzeum nem bontotta meg az eredeti elrendezését), másrészt mindegyik más-más szempont (személyek, birtokok, perek, az iratok neme, értékessége stb.) szerint lévén csoportositva, minden kutatónak az egész levéltárt át kellene néznie, hogy a reá nézve fontos darabokat meglelhesse. Szükség van tehát egységes kezelésre, a milyennek egyedül az időrendi egymásután fogadható el, a melyen belől megkülönböztetjük az eredetieket és másolatokat, az okiratokat és magántermészetü leveleket. Ha azután valaki a család történetével behatóbban akar foglalkozni, annak a mult századokban többnyire fiscalisok és gazdatisztek által készitett beosztás és mutatók úgy se nyujthatnak számbavehető segitséget.
A munkának megemlithető fogyatkozása, hogy az irodalmi szempontokat figyelmen kivül hagyja, nagy örömmel látná benne pl. minden kutató, ha megjelölte volna, hogy főleg a középkori oklevelek ki vannak-e már adva, és hol?
A tulajdonnevek kiirásában, mint irja, nem járt el egyöntetüen, ott javitott, a hol nagyon szükséges volt. Ugy vélem sokkal helyesebb, ha vagy az eredeti helyesirás szerint irja ki, vagy a mai olvasási módot követve, bár leghelyesebbnek a kettő egyesitését tartom. Mert csak nem tartja a szerző se helyesnek, hogy pl. Gödöllőt meghagyta Gedellő-nek (136. l.).
Némi következetlenség az is, hogy a XVII. század végéig kiirja, hogy az illető oklevél papirra van irva, noha akkor már a hártyára irt a ritkább, továbbá a protocollumot hol igy, hol h-val irja. Ellenben helyesnek tartom, hogy a középkoriakon látható ép pecsétek köriratát is megemlité, a mit a pecsét képére nézve is megtehetett volna.
A lajstromban foglalt iratok a Péchyeken kivül a családdal házasság utján rokonságba jutott és egyéb, főleg sárosmegyei családokról tartalmaz adatokat. A ki e megye története, a Berzeviczy, Dessewffy, Dobay, Kapy, Kellemesy, Kún (Rosályi), Pongrácz, Roskoványi, Szentiványi, Tarkői és Vay-családok közép- és ujkori viszonyai iránt érdeklődik, az izlésesen kiállitott munkát haszonnal forgathatja.
B. Sz. L.

A Csermenyek és a parasztság büntető biróságai a XVI. és XVII. századokban. Történelmi tanulmány, irta Rudnay Béla.

Budapest, 1909.
Alig egy év alatt már a második terjedelmes családtörténeti tanulmányával igazolja szerzőnk, hogy egyes, különösen felvidéki, ritka teljességben megőrzött családi levéltáraink gondos átkutatása még mindig mily becses adatokat vet felszinre Karácsonyi és Wertner régi magyar nemzetségekről irt alapvető műveinek kiegészitésére. Jelen dolgozatában, legnagyobbrészt gazdag családi levéltára felhasználásával azon családok multjával foglalkozik szerzőnk, melyek a nyitravármegyei Csermen (ma Csermend) község birtokában váltották fel egymást. Első közölök az egy évtizeddel a tatárjárás után már több összeköthetetlen ágazatban «de villa Chermel», «de Chyrmyl», majd később «de genere Cherrnen» néven feltűnt s 1373-ban már egész vonalág kihalt nemzetség, mint ilyen egyike a legjelentéktelenebbeknek. Alig két falura terjedő birtokának egy részét már a XIII. században a Ludány nemzetség egy ága szerzi meg, majd kevéssel utóbb mindkettőt kiszoritja a Divék nemzetség, melynek divéki ágából való Ellős mester (8 és három hasonnevü utódának Ehelleus, Elleus, Ecleus, Elyws, Eliás alakban előforduló neve érdekes összezavarása a köképkori onomasticonunkban egyaránt gyakori Achilles és Elias-Illés neveknek) lett megalapitója az ujabb Chermeni vagy néha Chermendi-nek nevezett családnak. E család három századra terjedő, részletes, oklevelek alapján megirt multja köztörténeti jelentőségü mozzanatot egyáltalán nem tartalmaz. A Divék nemzetség ezen ága egyetlen kiemelkedőbb alakot sem tud felmutatni. Egész szereplésük egymással s a leányágon rokon családokkal való pereskedésekben, szomszédokon való hatalmaskodásokban merül ki. Szerzőnk ezek daczára egész művén át élénk érdeklődésben tudja tartani olvasóját, nagy jogtörténeti tudással kimeritően foglalkozván a családnak az uriszék, megye és kir. Kuria előtt folyó legkülönbözőbb természetü pereivel, úgy hogy műve az eléggé feldolgozatlan XVI. és XVII. századi magyar per- és büntetőjog története szempontjából is nagyértékü. – A Csermeni család utolsó tagjának, Ambrusnak, 1589-ben esett meggyilkolása, illetve Baranyay-Csermeni Mihály gyilkos szolgájának rövid uton való kivégzésével kapcsolatban egész tanulmánynyá bővült fejezetben foglalkozik a szerző a parasztok bünügyeiben való azonkori itélkezéssel s a parasztvármegyével. Műve ezen részének bővebb ismertetése nem tartozhat folyóiratunk keretébe, csak végeredményként emlitjük meg, hogy ezen érdekes XVI–XVII. századi rendőri intézmény magvát sikeresen keresi a Dózsa lázadás folytán hozott 1514 évi törvényekben, ő szolgáltatja Nyitravármegye jegyzőkönyveiből a parasztvármegyére vonatkozó legkorábbi adatokat s az által, hogy működését egész sor pernek részletes leirásaival világitja, Gyárfás Istvánnak és Osváth Pálnak ezen intézményről irt tanulmányaihoz értékes pótlékot ad.
Műve hátralevő részében külön fejezeteket szentel a Csermeniekkel leányágon rokon családoknak. Ezek már a fiág kihaltának közeledtével kezdik magukat befészkelni a csermeni birtokba, sőt birtokjoguk erősitésére némelyikük – mint a Baranyayak – a Csermeni nevet is felveszik. Baranyay Mihály és János 1582 körül «Csermeny» név alatt kapnak czimereslevelet. Az eredeti armálist nem ismerjük, csak annyit tudunk róla, hogy Nyitra vármegye 1582 jun. 14-én tartott közgyülésén hirdették ki. A Baranyayak birtoklása Csermenen nem volt hosszu idejü. Nyomukban csakhamar más, leányágon rokon családok, mint az Onoryak, Váczyak, Ernyeyek, Viczmándyak s végül ezek is eladogatván birtokaikat, a Divék nemzetség egy életerősebb hajtása, az Újfalussyak következtek. Mindezen családok leszármazását és multját részletesen ismertetvén szerzőnk, külön pótlékban foglalkozik czimereikkel is, főkép azokéval, melyéktől családi levéltárában czimeres gyürüspecsétet talált.
A régi Csermeni család a Divék nemzetség közös czimerét: a fa alatt jobbra lépő medvét használta.
Csermeni Tamás fia Mihály és IV. Ellős társszerzőkként emlitve vannak Zsigmond királynak 1415. évben Divék nemzetségbeli Kisbossányi Márton számára, birodalmi formában kiállitott czimereslevelében, de – mint tudjuk – az oklevél közepén a czimer helye sajnos üresen maradt, s igy csak sejtjük, hogy ebbe is a medvés czimer volt szánva. Itt emlitem meg mellesleg, hogy a fa alatt ballagó medve, bármennyire is belevágna a Zsigmond adományozta czimereslevelek heraldikájába, nem az ő adománya, régibb eredetü. Teljesen ilyen czimerképet láttam a muzeumi levéltár törzsanyaga egy XIV. század második feléből való megyei kiadványának gyürüspecsétjén. A Baranyayak a Csermeni névvel együtt azok czimerét is felvették. Mint emlitettük, 1582 körül kelt armálisuk holléte ismeretlen, de nagyon valószinü, hogy ebbe is a Divékek ősi czimerét kérték, mit abból is gyanithatunk, hogy pár évre rá 1588-ban Baranyay-Csermeni János a medvés czimert használja gyűrűspecsétjén. Nagyon érdekes a rokon Váczy és Bábindáli családok majdnem egyező, jelenetes czimere. Élénken emlékeztet a XVI. század első felében oly gyakran adományzott török-magyar párviaskodást vagy ilyesféle jeleneteket mutató czimerekre. Mindkét család több tagjának gyürüspecsétjén a pajzs sarkában hanyatt fekvő, turbános vagy sisakos török vitézen térdeplő, azt mindkét kezével leszoritó, jobbra fordult magyar vitéz látható. Megemlitendő, hogy Nyitra vármegyének 1550-ből való czimere is némi változtatással ezt a jelenetet mutatja. Az Ernyeyek 1 vagy 2 nyillal átlőtt szivet, az Onoryak három nyilvesszőt legyezőszerüen tartó kart használtak czimerképül. Tarnóczy Boldizsár gyürüspecsétjén látható czimer a családnak III. Ferdinándtól 1647-ben kapott czimerétől erősen eltér. Ezeken kivül még néhány más nyitramegyei család czimeres gyűrüspecsétje mellett, a csermendi luth. egyház pecsétjét is bemutatja sikerült rajzban a szerző.
Érdemes dolgot végzett szerzőnk midőn záradékul, művének bő névmutatójához a szóba került jogi esetek és kifejezések mutatóját csatolta.
Jakzsbovich Emil.

Jahrbuch der k. k. Heraldischen gesellschaft «Alter». Neue Folge.

Neunzetner Band. Wien, 1909.
A bécsi cs. kir. heraldikai társulat folyó évi évkönyve ismét változatos, gazdag tartalommal jelent meg. Heraldikai és genealogiai tartalmu dolgozatokon kivül egy minket köztörténeti szempontból érdeklő közleményt is találunk benne, melyre első sorban hiujuk fel szakköreink figyelmét.
E közlemény herczeg Odescalchi Arthur tollából származik, ki a körmöczbányai levéltárból a magyar királynéktól származó leveleket teszi közzé, ellátva azokat ott, hol szükséges, hosszabb-rövidebb magyarázattal. Közleménye összesen 25 drb levelet tartalmaz, melyek három királynétól erednek, ú. m. Borbálától, Zsigmond király nejétől (9 drb), Erzsébettől, Albrecht nejétől, és Máriától, II. Lajos feleségétől, illetve özvegyétől (6 drb), végül egy levél Frigyes császártól, melyben Körmöczbányával tudatja, hogy V. Lászlót oltalmába fogadta. A levelek nagy része német nyelven van irva, Borbálától és Máriától 1–1 latin levelet találunk a közleményben. A levelekhez füzött magyarázatok, megjegyzések leginkább a bennök emlitett egyének élet- és nemzedékrendére vonatkozó adatokat tartalmaznak. A Borbálától és Erzsébettől származó levelek közül nehány a Giskra-féle husszita mozgalmakról is emlitést tesz, s mint ilyeneket e kor politikai történetirója is köszönettel fogja venni. Különben a levelek tartalma kulturtörténetileg is érdekes és a városok viszonyára az uralkodóhoz becses adalékokat szolgáltatnak. A Mária királynétól származó levelek a mohácsi vész utáni időből valók, az 1528–1547-ig terjedő évekből. Mária férje halála után is megtartotta magyarországi birtokait és a magyarországi bányavárosoktól huzott jövedelmeit. Innen magyarázható meg levelezése Körmöczbányával Érdekes 1547 deczember 17-én kelt levele, melyben a város lakóinak lelkükre köti, hogy ne feledjék el német származásukat és ne adják fel azt a régi kiváltságukat, mely szerint csakis német származásu nyerhet engedelmet a Körmöczbányán való letelepedésre.
Ghyczy Pál a Nagyjeszeni Jeszenszky István czimereskönyvét ismerteti, melynek magyar vonatkozásu részleteiről folyóiratunk jelen füzetében értekezik. Czimeres emlékkönyvekről szól Pösinger Bernát czikke is, a kremsmünsteri apátság könyvtárában őrzött legrégibb emlékkönyvekről, a XVI. illetve a XVII. századból, melynek egyikében, mely régebben Petrus a Magier tulajdonát képezte, magyar kézből származó bejegyzést is találunk, Erdődi Pálffy Miklóstól. E közlemény különben csak röviden ismerteti az utóbbi emlékkönyvet, melynek közzétételét szerző kilátásba helyezi.
Heraldikai tárgyu még Hauptmann Felix értekezése Matthäus de Paris Historia minor-ának czimereiről, melyhez hat tábla rajz is járul. Ez az 1250–1253 körül készült munka, a mely kivonat szerzőnek Historia major munkájából és a mely az 1067–1253-ig terjedő időszakot öleli fel, heraldikai jelentőségét abban leli, hogy szerzője az általa emlitett kiválóbb személyeknek szines czimereit is belefestette munkájába és igy munkája a heraldika kutforrásai között, tekintve azt, hogy ebből az időből festett czimerek nagyon ritkák, tekintélyes helyet foglal el. Tárgyánál, illetve tartalmánál fogva az értekezés kevésbbé érdekel minket, magyar vonatkozásokat nem találunk, de az általános heraldikára való fontosságát tekintve, felhivjuk reá szakköreink figyelmét. Sisakot Matthäus de Paris nem ad, csakis a czimerpajzsokat közli, egy reszük szinezés nélküli, s ott, a hol az illető személyek haláláról beszél, a czimerpajzsot megforditva ábrázolja. Munkájának heraldikai fontossága, mint azt Hauptmann, vizsgálódásainak eredményét összefoglalva megállapitja, abban rejlik, hogy a közölt czimerek nem nemzetségi czimerek, hanem azok a czimerek, melyeket az illető személyek tényleg viseltek. Ezzel a czimerhasználatra az egyes családokon belül becses adatokat nyertünk, becses továbbá munkája azért is, mert megmutatja, miszerint az angol heraldika abban az időben megfelelt a többi európai államok heraldikájának, a mi viszont a heraldika közös eredetére enged következtetést vonni. Különösen érdekesek azok az adatok, melyeket Paris heraldikai adataiból a német, illetve a császári czimerről, Francziaország, a Provence stb. czimereiről, továbbá a korabeli czimerszokásra, a czimertörésekre stb. találunk. Adataiból például megállapitható, hogy a templarius rend czimeréül a feketével és fehérrel osztott pajzs tekinthető.
Az évkönyv genealogiai tárgyu dolgozatai között báró Haan folytatja az előző füzetekben megkezdett közleményét az alsó ausztriai tartományjogi iratokból merithető genealogiai adatok közlését az 1762–1859 közti időkből, melyek között magyar vonatkozásu adatokat is találunk. Ezek az iratok, az u. n. «Sper-Relationen» a régi tartományi marsalltörvényszékből alakult hivatalok iratai, melyek jelenleg a cs. k. Landesgericht levéltárában őriztetnek. E hivatalnak az összes Alsó-Ausztriában élő nemesek alá voltak rendelve. A «Sperr-Relationen» a mai hivatalos halotti felvételi iratoknak felelnek meg. Höfflinger Henrik a St. Pölten városa nemességének 1643-ból származó hivatalos jegyzékét közli, Kekulé von Stradonitz a meggyilkolt Sándor szerb királynak 16 ősre terjedő családfáját közli. Bosisio-Thurntaxis Sándor Goritiensia czimen összefoglalja éveken keresztül a görzi nemességre vonatkozólag tett tanulmányait, összeállitja a görzi tartomány egyházi és világi archontologiáját és a görzi nemesi családok jegyzékét. E genealogiai tartalmu dolgozatokra, minthogy azok a magyar genealogiai irodalmat közelebbről nem érdeklik, a mennyiben Haan báró közleményét kivéve, magyar vonatkozást nem tartalmaznak, bővebben nem terjeszkedünk ki.
– y.

1909-4

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI

ÁLDÁSY ANTAL

TITKÁR.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMIX.

BERTALAN MODRUSI COMES.

I.

A Frangepán-Oklevéltár szerkesztésével és sajtó alá rendezésével foglalkozván, nem állhattam ellen a kisértésnek, hogy Bertalan comesről, kit tudvalevőleg III. Béla 1193-ban Modrussal megajándékozott s a magyar történetirók általában véve a XII. század második felében élt vegliai comesnek tartanak, családtörténeti szempontból én is meg ne emlékezzem.
Legyen szabad mindenek előtt a kérdéses tárgyra vonatkozó s azzal kapcsolatos adatokat egyenként ismertetnem.
Az idevágó oklevelek közül a legelső szerint a vegliabeliek Domokos püspökkel az élükön Duim comest 1133-ban felhatalmazzák, hogy a város jövedelmei felett szabadon rendelkezhessék._{Smičiklas: Codex dipl. regni Croatiae II. köt. 42. l. Egyébiránt az idézett okleveleket kivonatosan felvettük a készülő Frangepán-Oklevéltárba is.}*
Később 1153-ban Péter püspök domini Doymi veglensis felicis comitis tanácsára, a nevezett comes megboldogult felesége Mária asszony lelki üdveért Vegliában a benczések számára kolostort alapit._{Smičiklas i. m. II. köt. 74. l.}*
A következő, 1163-ban kelt oklevél már néhainak mondja Duim comest és azt beszéli, hogy halála után Vitalis Mihály velenczei doge Veglia vármegyét fiainak: II. Bertalannak és I. Guidónak adta bérbe._{Smičiklas i. m. II. köt. 94. l.}*
Abban az 1186-ból datált oklevélben, mely szerint János vegliai püspök az odavaló szent János egyházat tanuk előtt a velenczei benczésrendnek adományozta, egyik tanu szószerint ezeket mondja magáról: Ego Bartholomeus frater comitum testis sum._{Smičiklas i. m. II. köt. 204. l.}*
Egy kapufelirás szerint a vegliai vár börtönét Bartholomei ac Widonis comitum veglensium idejében 1191-ben kezdették épiteni._{Smičiklas i. m. II. köt. 392. l.}*
Két évvel később 1193 szept. 24-én M._{Smičiklas i. m. II. köt. 261. l.
Kukuljevics: Codex dipl. II. köt. 167. l. az M. siglát Marcusnak oldja fel. Bertalannak azonban Márk nevü fia nem volt. Hanem volt Guido, kit néha Widonak is irnak az oklevelek. A kezdő W az M betüvel a középkori oklevelekben igen könnyen összetéveszthető. Ennélfogva az M betüt hibás olvasásnak tartom s a Wido név kezdő betüjét sejtem benne.
Különben is a Márk név a Frangepánok családjában a XIV. század előtt nem ismeretes.}* filius comitis Bartholomei de Veglia testis irja alá azt a hitlevelet, melyet Dandolo Henrik velenczei doge a város kiváltságainak épségben tartásáról adott az arbeieknek.
Általánosan ismeretes III. Bélának 1193-ban kelt adománylevele, mellyel Modrus vármegyét Bertalannak adományozta. Ebben egyszerüen comesnek nevezi kedvelt hivét a király s egyebek között azon kiváltsággal is felruházza, hogy ha magtalanul találna meghalni, unus ex filiis fratrum ipsius legyen Modrusban az örököse._{Kiadva fényképben is: Vjestnik hrv. zem. arkiva 1899. évf. 38. l. Fejérpataky: III. Béla király oklevei 21., 31. ll.
Szükségesnek tartom külön is kiemelni, hogy Kercselich, ki az adománylevelet legelőször kiadta, Bertalant vegliai comesnek irja s ő utánna Katona és Fejér is annak irják. De constatálom, hogy a de Veglia birtokos jelző sem az eredetiben, sem annak átirataiban nincsen benne. Ennélfogva a Kercselich önkéntes betoldásának kell tartanunk.}*
Egy másik, 1198-ban kelt oklevélből azt olvassuk, hogy a velenczei köztársaság követe 1197 julius havában maga elé hivatta Bartholomeum veglensem comitem nuper defunctum az adófizetésben hanyag vegliabeliekkel együtt s ez utóbbiakat a nevezett comessel szemben birságon marasztotta._{Smičiklas i. m. II. köt. 298. l.}*
Ismét egy másik, 1199-ből datált oklevélből megtudjuk, hogy az 1198 május táján elhalt Bertalant még azon év juniusában a fiai II. Guido s a még törvényes kort nem ért Henrik, továbbá ezeknek consanguineusa János követték Veglia birtokában._{Smičiklas i. m. II. köt. 316. l.}*
Álljunk meg itt egy kissé.
Az elébb elmondottakból tudjuk, hogy Bertalan és Guido együtt birták a velenczeiektől Vegliát: Ha már most azt látjuk, hogy Bertalant a fiai s ezek rokona váltják fel 1198-ban a sziget uraságában: világos, hogy Guido sem élt már. Ha pedig Bertalan 1197-ben is csak egyedül szállott perbe a vegliabeliekkel: feltehetjük, hogy Guidót 1193 szept. 24-ike és 1197 juliusa között érte utól a halál.
A mi Jánost illeti, nem tudjuk, hogy kinek volt a fia. Az összes tudósitások hallgatnak erről. De maga a vérséges összeköttetést kifejező consanguineus mutatja, hogy közelrokona volt a Bertalan comes fiainak. Ha már most azt is figyelembe vesszük, hogy Duim comes és fiai példájára a családban később is apáról fiura szállott Velencze jóvoltából hübérként Veglia csaknem holt bizonyossággal állithatjuk, hogy I. Guido volt az apja. Különben testvérét is ismerjük. Martinuciusnak hitták. De csak egyetlenegyszer találkozunk vele. Mikor nevezett János, továbbá Guido és Henrik comites veglenses consanguinitatis vinculo connexi Veglia birtokán 1232-ben a velenczei államtanács szine előtt hat évre megosztoztak, egyebek között azt is megfogadták, hogy ha jövőre egyenetlenség támadna közöttük, azt az itéletet, quam Martinucius frater mei suprascripti comitis Johannis tulerit, szentül meg fogják tartani._{Wenzel: Codex dipl. Arpad. XI. köt. 245. l.}*
Menjünk tovább.
Ziani Péter velenczei doge 1213-ban János comesnek Veglia és Perdicchio szigetek öt évi hübéradójáról menedéket ád._{Wenzel i. m. XI. köt. 123. l.}* III. Honorius pápa pedig 1221-ben Henrik és Schinella vegliai comeseket a magyar királytól nekik adományozott Farra, Brazza, Curzola és Lagosta szigetekkel együtt a szentszék oltalmába fogadja._{Smičiklas i. m. III. köt.190. l.}*
Egy 1229 évi följegyzés szerint János, Guido és Henrik vegliai comesek, a Dandolo Henrik dogeval 1198-ban kötött egyezségnél fogva a vegliai hübéradó fejében évenként négyszáztiz bizánczi aranynyal tartoztak a köztársaságnak._{Wenzel i. m. XI. köt. 213. l.}*
Guidóról és Henrikről utoljára 1232-ben van emlités az oklevelekben. 1248-ban már néhaiak._{Smičiklas i. m. IV. köt. 356. l.}* Henrik úgy látszik örökösök nélkül halt el. Ellenben Guidónak hiteles velenczei tudósitások szerint három fia maradt, ugymint Frigyes, III. Guido és III. Bertalan. Ezt azért emelem ki, mert IV. Béla 1242., és 1251 évi kiváltságlevelei_{Smičiklas i. m. IV. köt. 144., 442. ll.}* Jánost is a II. Guido fiának mondják. Ebből kétségtelen, hogy mind a két kiváltságlevél hamis.
Jánossal, mint élővel, még két oklevélben találkozunk. Egyik 1242-ből, a másik 1243-ból való._{Smičiklas i. m. IV. köt. 155., 183. ll.}* Mind a kettő szerint spalatói podesta. E mellett az előbbi, az eddig viselt vegliai comesi czim elhagyásával modrusi és vinodoli comesnek is nevezi.
Azonban miképen Henrik, János comes is maradék nélkül költözött őseihez. Ezt abból következtethetjük, hogy Modrust és Vinodolt 1257-től kezdte II. Guido emlitett fiainak a kezén találjuk._{Smičiklas i. m. V. köt. 56. l.}* De meg kell állapitanunk, hogy a két uradalomnak a család egyik vegliai ágáról a másikra, nevezetesen a Bertalan comes utódaira való átháramlása a XIII. század első felében alig történhetett meg. Frigyes még 1248-ban is a quondam Widonis vegliensis comitis fia gyanánt szerepel._{Smičiklas i. m. IV. köt. 354. l.}* Ebből nyilvánvaló, hogy Guido fiai még nem birták a két uradalmat. Azonban már nem sokáig szükölködtek azok nélkül.
Frigyes testvére Guido 1257 márcz. 14-én a spalatói podesta czime mellett már a modrusi és vinodoli comesi czimet is viseli. E szerint János 1248 jun. 14. és 1257 márcz. 14-ike között szállhatott sirjába. Egyébiránt magbanszakadására mutat az is, hogy a velenczei köztársaság Veglia birtoka iránt 1260-ban egyedül a Bertalan comes egyenes ágon való leszármazóival lépett egyezségre._{Wenzel i. m. VII. köt. 528. l.}*

II.

Ha a chronologiai sorrendben ismertetett családtörténeti adatokat közelebbről vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy azok kettőnek a kivételével mind Duim comesre (1133–1163.), respective egyenes ágon való leszármazóira vonatkoznak, kik egymást felváltva egy egész századon keresztül a velenczei köztársaság vegliai hübéresei voltak. Nem is irták ezen idő alatt soha másképen magokat. Csak 1242-ben kezdték – egy időre a «vegliai» elhagyásával – a modrusi és vinodoli comes czimet használni.
Igaz, egy oklevél 1209-ből azt hirdeti, hogy II. Guido (a Duim unokája) volt a Bertalan comes örököse Modrusban._{Smičiklas i. m. III. köt. 95. l.}* Sőt egy másik 1223-ból való azt mondja, hogy Vinodollal együtt Modrusra is adománylevelet szerzett._{Smičiklas i. m. III. köt. 244. l.}*
Ezzel szemben elég reá mutatnom, hogy II. Guidót 1198–1232-ig testvéreivel együtt egyszerüen vegliai comesnek nevezik az oklevelek. Halála után se nevezték soha másképpen. Pedig ha valóban ő örökölte volna Modrust s ő is szerezte volna meg a családnak Vinodolt: – lehetetlen, hogy ne modrusi és vinodoli comesnek nevezze vegliai helyett az elébb idézett 1248-iki oklevél; holott az okleveleknek a velenczei krónikás tudósitását megerősitő hallgatásából bizonyos, hogy Veglia ebben az időben a családra nézve amúgy is el volt veszve.
E mellett az idézett két oklevél ellenmond egymásnak. Az 1209 évi szerint II. Guido Modrust örökli, az utóbbi szerint Vinodollal együtt adományba nyeri. Magában véve már ez a körülmény is gyanussá teszi a szóbanforgó oklevelek hitelességét. Ha pedig azt is tekintetbe vesszük, hogy hiteles oklevek tanusága szerint először a János kezén találjuk a két uradalmat s csak az ő halála után szálltak a Guido fiaira által: – világos, hogy silány hamisitványokkal van dolgunk. Sőt azon körülményből, hogy János után nem Frigyes, a nyilván legidősebb testvér irta magát először modrusi és vinodoli comesnek, hanem Guido – legalább úgy hozzávetőleg azt is megállapithatjuk, hogy a két oklevelet minden valószinüség szerint 1248 és 1257 között a nevezett III. Guido iniciativájára koholták.
Ennek okát véleményem szerint abban kereshetjük, hogy János comes halála esetére Modrus felett szabadon nem rendelkezhetett. Az örökbefogadás kiváltsága kizárólag az adományos Bertalan személyéhez volt kötve. A választott utódot magtalansága esetén már nem illette meg. E tekintetben az 1193 évi adománylevél rendelkezése félre nem magyarázható. Si iamdictus comes – mondja az oklevél – absque prole ingrederetur viam carnis universae, unus ex filiis fratrum ipsius ... sub nostrae serenitatis domino terram tranquille possideat et quiete. János pedig nem hagyott egyenes utódokat maga után. – Ennélfogva a modrusi tartománynak törvény szerint vissza kellett volna szállani a királyra. Ezt a veszedelmet elháritandó, koholták vagy koholtatták a XIII. század közepe táján a kérdéses 1209 és 1223 évi okleveleket. A mi viszont igen könnyen érthető okokból maga után vonhatta a János comes örökbefogadásáról szóló oklevélnek egyidejüleg való megsemmisitését is.
Futólag emlitettem már elébb, hogy a család Vegliát a XIII. század derekán elvesztette. De érdemes egy kissé közelebbről is megvizsgálni a velenczei krónikásnak a megfosztatás okairól és körülményeiről szóló elbeszélését.
Azt mondja, hogy Bertalan vegliai comes, ki a köztársaságtól hübérbe birta a szigetet, birtokot kapván a magyar királytól, czimboráival együtt hozzá szegődött._{Bartholomeus comes Veglć cum consortibus suis, qui iuramento fidelitatis comitatum a venetis recogno scebant, recepto feudo a rege Hungarić ei totaliter adhćserunt. Dux autem illos ut rebelles omni honore et iurisdictione privavit et Laurentius Teupulo eius genitus illis subrogatus est ... Muratori: Scriptores rerum italicarum (1728-iki kiadás) XII. köt. 355. hasáb.}* Mire a doge (Teupolo Jakab) minden méltóságuktól és joghatóságuktól megfosztotta őket s a fiát, Lőrinczet állitotta helyükbe.
Ez a tudósitás nem felel meg teljesen a valóságnak. Csak annyi igaz belőle, hogy a Frangepán-család a XIII. század közepén tényleg megszünt – legalább egyidőre – a signoria hübéresse lenni. Ellenben Bertalannak a sziget elvesztésével kapcsolatban való emlegetése a kritika szempontjából sulyos kifogás alá esik.
Hátrább kifejtem, hogy Bertalan vegliai s a korabeli hasonnevü modrusi comes két különböző személy volt. A ki Modrust s minden valószinüség szerint Vinodolt is kapta a magyar királytól, nem volt hübérese a velenczei köztársaságnak. Az előbbi pedig 1198-ban már elhalt.
De még tarthatatlanabbá válik a krónikás állitása, ha tekintetbe vesszük, hogy fiai és unokaöcscse még 1232-ben is békességesen birták a szigetet, sőt a köztársaság szine előtt ugyanakkor hat évre meg is osztoztak rajta.
Máskülönben sem megbizható a krónikás elbeszélése. Azt állitja, hogy a Frangepániak után Teupolo Lőrincz lett Veglia comese, holott János, Guido és Henrik után 1248-ban Contarini Márkot találjuk a sziget ispáni méltóságában. Teupolo Lőrincz 1253-ban viseli ezt a tisztséget._{Ljubics: Listine I. köt. 85. l.}*
A mi Veglia elvesztését illeti, ez az eset Bertalan modrusi comesnek nagy valószinüséggel a XIII. század 30-as éveiben történt halálával s ebből kifolyólag János comesnek Modrus és Vinodol birodalmában való örökösödésével egyidejüleg következhetett be. Valószinüleg ez az utóbbi körülmény tette gyanussá hüségüket a magyar király hatalmára nyilván féltékeny velenczei köztársaság szemében. Ezért fosztotta meg őkét 1239 táján a szigettől, a mit abból lehet következtetni, hogy a signoria a templomos lovagok által 1239 deczemberében Zengben kifosztott velenczei, vegliai és arbei kereskedők dolgában a rend nagymesterével maga lépett egyezségre._{Ljubics i. m. I. köt. 77. l.}*
E szerint Veglia a mondott évben már tényleg a velenczei köztársaság közvetetlen jurisdictiója alá tartozott. Viszont a Frangepáni urak – így nevezi őket Rogerius mester – a magyar király alattvalói voltak s nyilván mint ilyenek segitették hadaikkal a rhodusi keresztes vitézek mellett a dalmát szigeteken bujkáló IV. Bélát, hogy a tatárok kivonulása után országába visszatérhessen._{rex Bela maritimis de partibus per cruciferos de insula Rhodi et dominos de Frangapanibus multis agminibus militum adiutus ... in Hungariam venit. – Schwandtner: Scriptores 8-r. I. köt. 529. l.
Másutt kifejtem, hogy a Frangepán név 1422 előtt hitelesen nem fordul elő. Az is tudvalevő, hogy a Siralmas ének Turóczi 1488 évi kiadásában maradt fenn. Ezen körülmények összetalálkozásából nem nehéz a következtetés, hogy a család Frangepán neve, ha igaz is a vegliai comesek említett szereplése a tatárjárás idején, a XVI. században interpolatio utján került a krónikába.}*
Mondanunk sem kell, hogy ebben az istenes cselekedetben Bertalan modrusi comesnek alig, vegliai névrokonának meg egyáltalában nem volt része.
De térjünk vissza a fejtegetéseink alapjául szolgáló okleveles emlékekhez és lássuk meg, mit hámozhatunk ki a kivételesnek mondott két oklevélből.
Az egyikben, mely 1186-ból van datálva, a mint láttuk Bertalan egy Vegliával kapcsolatos dologban minden rangbeli megkülönböztetés nélkül egyszerüen a comesek fraterének vallja magát. Nem nevezi ugyan meg név szerint őket, de nem nehéz kitalálni, hogy itt a vegliai comesekről van szó. Nyilván erre a Bertalanra vonatkozik III. Bélának régóta ismeretes 1193 évi adománylevele is.
Ezen oklevelekben a Bertalan comes származására, családi összeköttetésére vonatkozó frater comitum és unus ex filiis fratrum ipsius kifejezések véleményem szerint lényegileg egyet jelentenek. Azt jelentik, hogy maga is a vegliai comesek családjából való. Azonban kétségtelen, hogy nem volt hübérese a velenczei köztársaságnak. Ha az lett volna, nem hihető, hogy ezen fontos körülményt III. Béla adománylevelében elhallgatta volna. Különben is a korabeli vegliai comeseket név szerint ismerjük. Bertalan és Guido, a Duim comes fiai birták ez időtájt Vegliát.
Hogy Bertalan a modrusi adományos nem volt egy személy a korabeli hasonnevü vegliai comessel, – ahhoz a már elmondottak után se férhet kétség. De más bizonyitékaink is vannak reá. A modrusi comesnek – igy nevezem – nem voltak egyenes utódai se az uradalom megszerzésekor, se későbben. Különben nem lett volna magtalan halála esetére az örökbefogadás kiváltságára szüksége. Jánosra se szállhatott volna át örökségképen 1240 táján Modrus tartománya. Igaz, hogy erről az örökbefogadásról nem tudunk semmi biztosat. Historiai emlékek nem szólnak róla. De úgy kellett lenni – máskép alig magyarázható meg, – hogy János az 1193-iki adománylevél értelmében örökbefogadás révén ült belé a Bertalan comes halálával urafogyott modrusi tartomány birtokába.
De végleg eldönti ezt a személyi kérdést az, hogy Bertalan vegliai comesnek ebből az időből ismeretes két fia közül II. Guido az 1199 évi oklevél tanusága szerint a modrusi adománylevél keltekor legalább is husz éves lehetett, Henrik – Imrének is nevezi egy későbbi oklevél – tizenhárom-tizennégy. Ennélfogva az 1193 évi adománylevél Bertalanjának esetleges magtalansága nem is ő reá vonatkozott. A mit ilyen körülmények között, legalább emberi számitás szerint, kizártnak lehet és kell is tartanunk.
A mi Vinodolt illeti, nem tudjuk, hogy a XII. század végén s a XIII. elején élt Frangepániak közül voltaképen ki szerezhette meg. Erre nézve kétségtelen bizonyitékkal nem rendelkezünk, mivel az 1223 évi hamisitvány, mely II. Guidónak tulajdonitja, számba se jöhet. De abból, hogy 1242-ben együtt a János kezén találjuk, legalább némi joggal következtethetjük, hogy Vinodol is a sokszor emlitett Bertalan modrusi comes révén került a Frangepán-család birtokába.

III.

Az elmondottak által talán sikerült bebizonyitanom, hogy Bertalan modrusi comes a vegliai Frangepánokkal egy törzsből származott ugyan, maga azonban nem volt hübéres Vegliában. Ennélfogva nem is lehetett a korabeli hasonló nevü vegliai comessel egy személy.
Már most, ha ezt elfogadjuk, az a kérdés, hogy hát akkor milyen oldalági rokonságban állhatott Bertalannal és Guidóval, a kik vele egyidőben éltek s a kik tényleg hübéresei voltak a velenczei köztársaságnak.
A régebbi horvát történettudósok mint Kukuljevics,_{Kukuljevics: Arkiv za pověstnicu jugoslav. I. köt. 58. l.}* Racski_{Rački: Monum. hist. iuridica slav. merid. Pars I. Vol. IV. Statuta et leges III–IV. ll.}* és Klaics,_{Klaics: Povjest hrvata. Zagreb, 1899. 181. l.}* a kik kiválóan érdeklődtek ez iránt s behatóbban foglalkoztak a modrusi comes származásával, hol a Duim fiának, hol unokájának tartották. A tudomány általában a Klaics véleményét fogadta el, ki a Duim comes fiának vallotta. Az első esetben természetesen Bertalan vegiai comesről van szó, mit az előadottak után bátran kizártnak tarthatunk. Az utóbbira nézve meg kell jegyeznem, hogy Duini comesnek Bertalan nevü unokáját eleddig nem ismerjük.
Ujabban Sišić foglalkozott a Bertalan modrusi comes eredetével s a frater szóból kiindulva úgy véli, hogy III. Béla magyar király a Duim második házasságából született Bertalan nevü fiának adományozta Modrus tartományát._{Vjestnik hrv. zem. arkiva 1899. évf. 156–161. l.}*
E szerint testvére lett volna az 1163–1193., illetőleg 1198 között vegliai hübéreseknek ismert Bertalan és Guido comeseknek. Ez azonban nem valószinü. Alig hihető, hogy Duim comes két fiának ugyanazt a nevet adta volna. Állitólagos második házassága is puszta feltevés.
Ezek után legyen szabad nekem egy ujabb véleményt megkoczkáztatnom. Megjegyzem, hogy én is a frater szóból indulok ki, mert fejtegetéseim alapján úgy vélem, hogy ez a kérdés valóban ennek a fennebb emlitett két oklevélből ismert szócskának az értelmezésén fordul meg.
Kétségtelen, hogy a frater szónak a klasszikus ókorban fiutestvér volt az első jelentése. Általán véve azonban a közel rokonság a vérséges atyafiság kifejezésére is használták. Sőt átvitt értelemben bizalmas és kedves barátot is értettek alatta. A középkorban vérséges atyafiság mellett lelki rokonságot is jelentett.
Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy közelebb járunk az igazsághoz, ha az 1186., és 1193 évi oklevelek frater comitum és unus ex filiis fratrum ipsius kitételeiben a kérdéses szócskát nem fiutestvérnek, hanem általában vérséges rokonnak értelmezzük.
E szerint inkább atyai nagybátyjuk lehetett a vegliai comeseknek. A frater szónak közelrokon értelemben való használata ez esetben inkább is megfelel az 1193-iki adománylevél örökösödési feltételének. Bertalan olyan előre haladott korban lehetett már ekkor is, hogy egyenes utódokra többé nem igen számithatott. A mit egy 1153 táján, sőt talán még azután született emberről ugyancsak bajos volna elhinnünk.
Vagy anyái nagybátyjuk lett volna? – Az se lehetetlen. Ezt azonban még nehezebben lehetne bebizonyitani, mivel erre nézve az anyjuk nevénél – Mária – egyéb adat csakugyan nem áll rendelkezésünkre.
A mondottak illusztrálásául ide iktatom az első Frangepánok családfáját.

N.; I. Duim vegliai comes 1133–1163.; I. Bertalan modrusi comes 1186–1193.; II. Bertalan vegliai comes 1163–1198; I. Guido vegliai comes 1163–1193.; II. Guido vegliai comes 1199–1232.; Henrik vegliai comes 1199–1232; I. Schinella vegliai comes 1221–1260.; I. János modrusi és vinodoli comes 1199–1243.; Martinucius 1232.; Péter 1260.; II. Schinella 1260.; IV. Bertalan 1260.; I. Frigyes 1248.; III. Bertalan 1260.; III. Guido odrusi és vinodoli comes 1257.

BARABÁS SAMU.

CZIMERES LEVELEK BRASSÓ VÁROS LEVÉLTÁRÁBAN.

(Második, befejező közlemény, öt szövegközti rajzzal.)

IX. Berger Lőrincz és Massa Simon czimereslevele 1667-ből.

Eredeti. Nagy pergamen lap, elég diszes kiállitásban, de függő pecsétje hiányzik, ugy látszik egy alkalommal valami meleg helyre került és a viasz megolvadt, mert az olvadás foltjai erősen meglátszanak az okmány külsején; a pecsét megromolván, később a zsinórt is eltávolitották. A czimereslevél elején aranyos és fekete gót betüs sorok váltakoznak a király czimeinek elsorolásában, majd azután rendes irás következik, de a nevek végig aranyosak.
Ezen armálist Lipóttól Berger Lőrincz hüséges szolgálataiért kapta 1667 február 8-án mostoha testvérével, Massa Simonnal együtt, közelebbről azonban nincs meghatározva a szolgálat köre. Mint majd alább látni fogjuk, mindkét család brassai eredetü, de úgy látszik, Berger Lőrincz Sáros megyében viselt valami hivatalt, mert a czimereslevelet – a rávezetett hiteles feljegyzés szerint – Eperjesen hirdették ki ugyanazon év deczember 7-én.
A czimerleirás így szól:
«Scutum videlicet militare erectum cślestini coloris, fundum illius viridi campo late interoccupante, super quo integer gryphus naturali suo-colore effigiatus aurea corona redimitus, expansis alis erecte stare, divaricatis posterioribus pedibus, corporis mole arrecta, ac cauda inter pedes reflexa, rostro ferream soleam tenens, pedum vero anteriorum sinistro raptui inhiare, dextro autem virens sertum sursum ostentare, gradienticlue similis in dextram scuti oram tendere visitur. Scuto incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam regio diademate, ex eoque alium gryphum inferiori per omnia conformem, inguinetenus eminentem, proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeae, laciniis seu lemniscis, hinc flavis et caeruleis, illinc autem candidis et rubris, in scuti extremitates sese diffundentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus.»
A felhajtott részen: Anno domini millesimo sexcentesimo sexagesimo septimo; die septima mensis Decembris in sede iudiciaria comitatus de Saaros in libera ac regia civitate Eperies celebrata, prćsentes sacratssimć cćsareć regićque maiestatis ac domini domini clementissimi literć armales privilegiales sunt exhibitć, lectae ac solemniter publicatć per me Andream Dobay iuratum eiusdem comitatus de Saaros notarium mp.»
A czimerkép magassága 16, szélessége 13 cm. Széles, négyszögü arany keretben egy második, ovális alaku – zöld guirlandeból – következik. A négy sarokban négy kisebb arany koronás festett czimer foglal helyet, még pedig fönt a magyar és a cseh, alul a dalmát és a horvát czimer. A középen pedig fönt a keretből kiemelkedőleg van rajzolva az osztrák kétfejü sas. A szőnyeg vöröses lila szinü, belül arany damaszkolással.
A tárcsa alaku pajzs kék mezejében zöld alapon jobbra néző aranyos griff ágaskodik, melynek szárnyas felső teste ezüst szinü, szájában patkót, jobbjában zöld koszorut tart, fejét pedig arany korona ékiti. A pajzs fölött nyitott sisak, s e fölött ismét aranyos korona van, a melyből az alsóhoz teljesen hasonló – csakhogy nagyobb – griff emelkedik derékből növekvőben. A pajzs és a sisakdisz aránya 4,5 : 7,5. A takarók jobbra: kék-arany; balra: vörös-ezüst. A rajz maga csak középszerü, különösen a keretelés gyönge. Az oklevél leltári száma: 764.
A Berger családról a krónikások feljegyzései alapján tudjuk, hogy egyik tagja – Lőrincz – Brassó város jegyzője volt, meghalt 1654 október 20-án, özvegye pedig 1673-ban ujból férjhez ment. Ennek a fia lehetett a föntebb emlitett ifjabb Berger Lőrincz.
A Massa család szintén brassai eredetü, közülök ismerjük Keresztélyt, ki rozsnyai pap volt és 1578-ban halt meg. Fia, Simon a brassai gimnázium rektora, majd atyja halála után rozsnyai, később (1591–1605) brassai pap és a barczasági káptalan esperese. Ennek fia, Simon, szintén a brassai gimnázium igazgatója volt._{V. ö. Quellen IV. k.}* Ezekről különben még alább is leszen szó.

X. Katona (Szász) István czimeres nemeslevele 1675-ből.

Apafi Mihály fejedelem Katona, másként Szász Istvánnak Gyulafehérvárt 1675 junius 7-én kelt ezen oklevelével czimert és nemességet adományoz azon hüséges szolgálatai jutalmául, melyeket eddig tett s jövőben is tenni fog. Miután Katona eddig a Pócsa család désfalvi jobbágya volt, előbb volt uraitól kellett manumissiót szereznie, a mit is hiteles okmányokkal igazolván, megkapta e czimeres nemeslevelet.
Az oklevél – úgy látszik – igen sietve készült, legalább erre mutat a szokatlan sok rövidités, s különösen azon körülmény, hogy a czimerkép kirajzolása elmaradt, s csakis a helye van üresen hagyva, ámbár a szövegben – rendes szokás szerint – hivatkozás történik arra, hogy a szóval leirt czimer rajzban is látható.
A dátum sem készült egyszerre a szövegirással. A kis függő pecsét, mely fatokban négyszinü (fehér, kék, sárga és piros) selyemzsinóron lógg, jó állapotban van. Az okmány hátán különféle számadások elmosódott nyomai láthatók.
A czimerleirás a következő:
«Scutum videlicet militare erectum coelestini coloris circulariter oblongum et lauro viridi circumductum, ex cuius fundo rupes quaedam in altum enasci et in eius sumitate corvus quidam naturali suo colore ac stanti similis depictus, tres spicas tritici maturi, rostro gestare conspicitur supra scutum autem galea militaris, clausa est posita, quam contegit diadema regium, gemmis et unionibus decenter undiquaque exornatum, variegatum, ex cono vero galeć, tenić sive lemnisci variorum colorum, hinc inde defluentes utrasque oras sive margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant.»
A czimer tehát a leirás szerint: Kék pajzsban, zöld alapon szikla emelkedik, melynek tetején fekete holló ül, szájában három buzakalászt tartva. A Katona név – különben erre a szöveg is hivatkozik – arra mutat, hogy emberünk mint katona szerzett érdemeket, a Szász név pedig esetleg származására vonatkozik; a czimerbeli buzakalászok – ha ugyan itt is szimbolikus czimerrel van dolgunk – későbbi foglalkozására utalnak.
Ez oklevelet 1677-ben február 18-án Dicsőszentmártonban ki is hirdették, a mint erről a felhajtott részen olvasható következő feljegyzés tanuskodik:
«Anno domini millesimo sexcentesimo septuagesimo septimo die decima octava mensis Februarii in oppido Dwczeő Sz. Marton loco generalis sedis comitatus de Kwköllő exhibitć lectć proclamatć publicatćque sunt prćsentes literć armales nomine et in persona introscripti nemine poenitus contradictoxe apparente. Extradatum per Nicolaum Pokay juratum comitatus de Küköllő notarium mp.»
Ebből is az következik, hogy Katona Désfalván – vagy esetleg más községben, de Küküllő megyében lakott. Erről a családról azonban sem Nagy Iván sem Kővári nem emlékezik meg.
Az oklevél levéltári száma: 743. V. ö. Szádeczky i. h. 30. 1.

XI. Dálnoki Gothárd Jakab czimeres nemeslevele 1676-ból.

Dálnoki Gothárd Jakab brossai református pap volt, ki is ezen a téren szerzett érdemeiért kapott Apafi fejedelemtől czimert és nemességet gyermekeivel együtt. A Gyulafehérvárt 1676 november 18-án kelt oklevél nagy pergamen lapra van irva, elég jó irással, az első két sor és a nevek végig aranybetüsek.
Piros, fehér és zöld selyemzsinóron lógg Apafinak kisebb pecsétje, mely teljesen megegyezik az előbbi (Katona István) okmány pecsétjével. A kihirdetés is rá van vezetve, mely szerint ezen czimeres nemeslevelet 1676 deczember 9-én hirdették ki Gyulafehérvárt az erdélyi rendek országgyülésén, s tiltakozó nem akadt.
A czimerleirás a következő:
«Scutum videlicet militare cślestini coloris, in cuius campo sive area homo quidam integer toga violacei coloris, aliisque vestibus talaribus indutus equo subnigro insidens, sinistra equum freno dirigere, dextra vero manibus tres culmos seu aristas tritici portare visitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium, gemmis atque unionibus decenter exornatum, ex cono vero galeć, tenić sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes, utrasque oras seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant.»
A felhajtott részen pedig: Anno domini millesimo sexcentesimo septuagesimo sexto, die utpote nona currentis mensis Decembris in generali dominorum regnicolarum trium nationum regni Transsilvannić, partiumque Hungarić eidem annexarum conventu, ad diem vigesimum primum mensi Novembris proxime evoluti, in civitatem Albam Juliam ex edicto suć celsitudinis principalis indicto, celebrato, exhibitć, lectć, publicatć, proclamatćque sunt prćsentes literć armales seu nobilitares nemine penitus contradictore apparente. Joannes Kendj de Nagykend illustrissimi domini domini principis regni Transsilvanić protonotarius mp.»
A czimerrajz nagyon gyönge, különösen a szinezés hagy sok kivánni valót hátra. A czimerrajznak már alakja is szokatlan, mert kerete nincsen és sokkal szélesebb – 13 cm. – mint hosszu (12 cm.). Minden valószinüség szerint későbben festették be. A pajzs kék mezejében, mely sötétebb kékkel van damaszkolva, alul zöld réten egy balfelé haladó sárga (a leirásban feketés) lovat látunk, mely diszesen van felkantározva. A lovon középkorú fegyvertelen férfi ül, nagybajuszos és szakállas arczával a néző felé fordulva, fején barna prémes kucsmával, melynek széles vörös zacskója és elől tollas forgója van. Testét hosszu lilaszinü, vágott ujju mente fedi, alatta hosszu, térdig érő zöldes, végig begombolt dolmány látszik, széles övvel átkötve. A dolmány hosszabb ujjai jól látszanak, ámbár a mentét is magára vette lovasunk, s a végén piros hajtókával vannak ellátva. Sárgás, oldalt varrott csizmáját kengyelben tartja, baljával a kantárt, jobbjával pedig három buzakalászt szorongat.
Ezen alak rajza inkább mint viseletkép érdekes, mert úgy látszik, hogy a XVII. századbeli református papok ruházatát ábrázolja, már a ruháknak a neve is: toga, vestis talaris erre utal.
A zárt sisak jobbfelé fordul, fölötte háromágu, czifra aranyos korona. Sisakdisz nincsen. A takarók szinezése különösen gyarló, jobbra: kék, sárga; balra: ezüst, vörös, s oly szélesre vannak rajzolva, hogy a czimerképnek négyszögletes formát adnak.
Ezt a Gothárd családot sem Nagy Ivánnál, sem Kővárinál nem találjuk.
A brassai reformátusoknak nem volt állandóan papjuk, s templomuk is csak a legujabb időkben épült. Érdekes dolgokat mond el idevonatkozólag Cserey Mihály az ő históriájában, melyet épen Brassóban irogatott össze, a többi között igy irván: ... «Apaffi Mihály idejében is tudom, hogy a Reformátusok számokra templom helyén kérette a fejedelem (t. i. Brassó városát), holott venni kellett volna töllök, nem kérni; és nem adának, sőt a mely fákat hordottanak vala a Templom épitésére, azokat is egyben vagdaltatták és elégették. Megtanitotta volna őket Rákótzi György vagy Báthori Gábor, ha a' lett volna a fejedelem ...»_{Trausch: Collectanea II. 413. l. Kézirat a városi levéltárban.}* Nem volt tehát Gothárd tiszteletes urnak valami irigylendő helyzete s a fejedelem talán épen azért tüntette ki czimerrel, hogy ezáltal is tekintélyét emelje ezen az exponált helyen.
Az oklevél levéltári száma: 744 v. ö. Szádeczky i. h. 30. l.

XII. Keöröséri Kölesséri Sámuel czimereslevele 1696-ból.

A Kölesséri család három czimereslevele között a legdiszesebb az a czimereslevél, melyet Lipót Bécsben, 1696 deczember 14-én irt alá és adott a harmadik Kölessérynek, az előbbi fiának, ki 1663-ban született, bölcseleti, theologiai és orvosdoktor volt. Nagyszebenben lakott, városi majd később tartományi orvos lett. Az oklevélben is különösen e nemü érdemei vannak kiemelve, melyeket a katonaság gyógyitásával szerzett magának. Irodalmi müködése is számottevő, de ezt az oklevél nem emliti._{V. ö. Trausch: Schriftsteller-Lexikon. II. 281–300. l. és Szinnyei i. m.}* A bevezetés kissé hosszadalmas, a kimerithetlen kutról való hasonlata pedig, valamint midőn a fejedelmi kegyeket az Isten jótékonyságával hozza párhuzamba, ha nem is valótlan, mindenesetre merész és izléstelen. A «benefaciendo non deficere» nem nagyon talál Lipót uralkodására.
A czimereslevél Kölesséri Sámuelnek, feleségének Mederus Asnáthának és mostohafiának Mederus Sámuelnek szól. Czimerszerző régi nemességét megujitva, ősi czimerét kibőviti az uralkodó és neki a Keöröséri németül «von Kreissbach» előnevet adományozza.
A czimereslevél különben zöld bársonyba kötött nyolcz pergamen lapból áll, a 1b) lapon van a fényesen kiállitott czimer, a 2a) és b) oldal arabeszkekkel és czifrázatokkal úgy el van halmozva, hogy az maga több napi munkájába került a rajzolónak. A kiállitás valóban pazar s talán innen van a sok fölösleges nagybetü. A nevekben az ő betü: o fölébe helyezett kis e-vel van jelezve.
Lipót királynak nagy – 11 cm. – pecsétje piros, sárga, kék és fehér selyemzsinóron függ s fatokban piros viaszban mutatja a király országainak összes czimereit. Úgy a pecsét, mint az oklevél egészen jó állapotban van. A czimerleirás igy hangzik:
«Scutum videlicet militare erectum in quatuor partes divisum, in meditullio sui tamen, quoddam scutulum, cujus viridem campum rupes tricollis coronata occupat, continens. Cujus quadripartiti scuti, superiori dextrć et inferiori sinistrć transversis partium luteis fundis biceps aquila, in medietate divisa, cujus altera superne, altera vero medietas inferne, utrobique lauream frondem pede tenens naturali suo colore depicta cernitur. Superiori vero sinistrć, inferiori autem dextrć transversis partium rubris campis, prout inferiori unus, sic et superiori alter Pegasus, argenteo colore depictus, alter alteri per omnia similis ad prćscripti scutuli coronatum tricollem rupem celeri cursu facietenus tendens visitur. Scuto demum incumbentem galeam militarem, craticulatam sive apertam, regio diademate gemmis et unionibus redimito griphum fusco colore erecto corpore et capite, exertaque lingua depictum, anterioribus autem pedibus, dextro videlicet annulum, sinistro vero tres sagittas pharetrć tenentem, proferente, ornatum. A summitate vero, seu cono galeć, a dextris, fulvis et nigris, a sinistris vero rubeis et candidis laciniis, seu lemniscis, in scuti extremitate se se placide diffundentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus.»
A czimerkép magassága 20, szélessége 16 cm. Széles aranykeret veszi körül, a hátteret oszlopcsarnok képezi, melyből azonban csak a kőkoczkás padló és az oszlopok alja látszik, a többit eltakarja az a nagy sötétzöld szinü kárpit, mely a czimer tulajdonképeni hátterét alkotja s mely fönt és oldalt vörös és arany rojttal diszes. Ennek alján van a négyszögletes pajzs, keresztvonalakkal négy részre osztva. A pajzs közepén egy kisebb pajzsot látunk, melynek zöld mezejében alul hármas sárga hegy van, a középső csúcson arany korona. A négy mező közül a jobb felső és a bal alsóban sárga alapon fekete kétfejü sasnak jobb, illetőleg bal fele látszik karmai között zöld ággal; a másik két mezőben a középső kis pajzs felé furdulva egy-egy ezüst, szárnyas pegasust látunk vörös alapon. A czimer fölött diszes nyitott ezüst sisak van elhelyezve a nézővel szemben, fölötte arany korona, efölött pedig ágaskodó sárgásszinü griff van ábrázolva növekvőben, nyitott szájjal és vörös nyelvvel, jobbjában gyürü, baljában három arany nyilvessző. A pegasus és a babérág Kölesséry irodalmi müködésére, a griff pedig, mely egyik lábában a pusztulás (nyil), a másikban a gyógyulás jelvényét tartja, valószinüleg orvosi tudományára vonatkozik. A foszlányok a czimerpajzs szineinek megfelelően jobbra: arany, visszája fekete; balra: ezüst, visszája vörös. A pajzs és a sisakdisz aránya. 5:7 cm.

Az egészet mintegy betetőzi a czimerkép tetején elhelyezett medaillon, melyben Lipót királynak igen szépen megrajzolt élethű miniatur arczképe látható. A medaillont két kis angyal tartja.
A czimerkép egészben véve igen finom, gondos és szép munka, különösen a czimerpajzs, a foszlányok és a király képe. A szinezés, aranyozás olyan üde és friss, mintha csak most került volna ki a rajzoló kezéből.
A Kölesséri család a szilágymegyei Kőrösértől vette nevét s valószinüleg innen származott be a szomszédos Bihar és Zaránd vármegyékbe, a hol is, mint a legutóbbi oklevél tanusitja a Kölességiek különféle előkelő hivatalokat viseltek. Keöreöséry Mihály már váradi lakos volt s innen kapta előnevét s midőn unokája, az ifjabb Kölességi Sámuel, a Keöröséri prćdicatumot veszi fel, ebben ismét csak a család régi neve és származása ujittatik fel, mint azt a czimereslevél is emliti. Az eredeti Keöreöséry név lassankint a könnyebb kiejtésü Kölessérire változik át. A Keöreöséry és Kölesséry név és család tehát egy és ugyanaz._{V. ö. Nagy Iván i. m. VI. K. 436. l.}* A Kölességi családnak ezen ága ifj. Kölességi Sámuellel kihalt, ámbár háromszor is nősült, gyermekei nem maradtak. Második neje volt a föntebb emlitett Asnátha a Mederus családból, kire halála után vagyona és irományai is átszállottak. A Mederus család pedig Brassóban lakott (ezekről különben még alább is lesz szó), így kerülhettek tehát a Kölességi család czimereslevelei a brassai levéltárba.
Kihirdetésről ezen legutóbbi oklevélben nincs szó, levéltári száma 739. V. ö. Szádeczky i. h. 30. lap.

XIII.Gyurka Demeter czimereslevele 1701-ből.

Gyurka Demeter, abrudbányai lakos, a bányászat terén kifejtett nagy szorgalma és ügyességeért kapta Lipóttól 1701 február 22-én ezen czimeres nemeslevelet.
Az okmány nagy, diszes kiállitása pergamen lap. Függő pecsétje most hiányzik, de hogy ott volt, mutatják a megfelő helyen lévő lukak. A király neve aranynyal, czimeiből két sor vörös, a többi pedig fekete tintával van irva. Szövegében feltünik, hogy mig Lipót a régebbi okmányaiban Erdélyről és a kapcsolt részekről külön megemlékezik, itt csak Magyarországról és az örökös tartományokról szól.
E czimereslevél szövege megvan a királyi könyvekben._{Illésy-Pettkó: A királyi könyvek. 260. l.}* A czimerleirás a következő:
«Scutum videlicet militare coelestini coloris erectum, in cujus campo rupes, et in illius radice homo quidam fossili instructus instrumento, exeunte quasi per halitum ex ore: IN SPE fodere visitur. Supra scutum galea militaris craticulata est posita, quam contegit diadema regium gemmis atque unionibus decenter redimitum, cui brachium humanum humero-tenus resectum rubro vestitu indutum manu corollam auream, cui lemma: LABORANDO INVENI inscriptum est, tenens, inniti conspicitur. A summitate vero seu cono galeć lacinić sive lemnisci, hinc rubri et candidi, illinc vero flavi et coerulei defluentes, marginem scuti ex utraque parte pulcherrime ambiunt et exornant.»
Úgy szép kiállitásánál fogva, mint costumetani szempontból megérdemli a czimer, hogy vele legalább röviden foglalkozzunk, habár Siebmacher gyüjteményében már megjelent._{Az erdélyi részben 103. táblán.}*

A czimerkép nagysága 13:10,5 cm. Négyszögű arany keretben ovális zöldkoszorú egy benső kertet alkot. Fönt és a sarkokban elhelyezve öt aranykoronás kis czimert látunk: még pedig a főhelyen az osztrák, tőle jobbra a magyar; alul és fönt balra a három részre osztott erdélyi czimert. Az egész czimerkép damaszkolva van. A harmadik, legbenső halvány piros keret fölött a czimer jelszava: «LABORANDO INVENI» olvasható. A tárcsaalaku czimerpajzsban kék, damaszkolt alapon, alul zöld mezőben balra itt-ott aranyozott barnás sziklát látunk, mely előtt egy bányamunkás áll, a mint éppen felemelt csákányával a hegybe vágni készül. A bányász munkásruhában van: fekete csizma, fehér nadrág s fehér feltürt ujjú ingben, fején fekete csúcsos sapka, derekán pedig a szokásos bőrkötény. A szövegben emlitett: IN SPE nincs beirva. Az izléses nyitott sisak és arany korona fölött jobbra fordulva, a koronára könyökölve egy jobb kart látunk vörös ruhaujjban, mely kezében arany koszorút tart. A takarók jobbra: arany, kék; balra: ezüst és vörös.
A czimerek rajza teljesen kifogástalan, sőt határozottan igen ügyes kézre vallanak, kifogást csak a fölösleges sok keretelés ellen lehet emelni.
A czimerlevelet ki is hirdették 1702-ben Gyulafehérvárt a rendek országgyülésén, a mint azt a felhajtott részen rávezetett következő bizonyitvány tanusitja:

Prćsentes literć armales exhibitć et publicatć in generalibus comitiis, dominorum comitum, baronum, magnatum, generosorum, egregiorum et Nobilium universorum denique Statuum et Ordinum trium Nationum Regni Transsilvanić et partium Hungarić eidem annexarum ad diem 7 mum mensis Januarii anni prćsentis 1702 in Civitatem Albam Juliam indictis et celebratis per magistrum Franciscum Henter, sacratissimć cćsareć regiaćqtze maiestatis in Transsilvania protonotarium nemine contradicente extradatć mp.
A Gyurka családról sem Kővári sem Nagy Iván nem emlékezik meg. Ezen czimereslevél száma: 747. V. ö. Szádeczky i. h. 31. l.

XIV. Sewaldt Márton ŕ Sewaldt czimeres nemeslevele 1702-ből.

Sewaldt Márton hosszu időn át szolgálta Brassó városát. A czimerlevél is elmondja, hogy itthon elvégezvén iskoláit, nyolcz évig külföldi egyetemeken járt, majd hazajött és szülőváros szolgálatába állott, a hol is mint titkár tizennégy, mint senator két évig müködött hazája javára 1702-ig; midőn e czimereslevelet kapta. De azután is mint a városi tanács tagja s különösen mint jegyző, (1709–13) szerzett kiváló érdemeket. Máig is megvannak azok a jegyzőkönyvek, melyeket ő szerkesztett, s melyekhez a fontosabb királyi és guberniumi rendeleteket lemásolva csatolta, s ma is azon kornak jóformán egyetlen forrásai. Meghalt 1721 márczius 21-én, haláláról a krónikás így emlékezik meg: «Stirbt Herr Martin Seewald, Notarius, ein geschickter Mann, der vom Kaiser geadelt worden.»_{Quellén IV. 129. l.}* Kristóf nevü fia, kiről az oklevélben is szó van, szintén városi szenátor, majd később Honn s végül a város birája lett, s mint ilyen halt meg 1754 deczember 7-én.
Az oklevél hat, piros bársonyba kötött pergamen lapból áll, az igen szépen kidolgozott czimerkép az 1b) lapon van, a király nevét és czimeit mind aranynyal irták, s egyáltalában az egész okmány kiállítása fényes.
Kék és arany zsinóron lógg Lipót nagy függőpecsétje nagy fatokban, igen jól konzervált, középen a kétfejű sas s körülötte 9 apróbb czimer piros viaszban. Kihirdetve az alább közölt feljegyzés szerint Gyulafehérvárt volt a rendi országgyülésen 1702 márczius 30-án.
A czimerleirás a következő:

«Scutum videlicet militare erectum, cujus superiorem campum cśruleum, tribus palmis basi viridi insistentibus, conspicuum, inferioremque subviridem, vel quasi marini coloris grue naturali colore depicto, ore quidem lauream, pede vero dextro lapillum tenente, diadematique regio superimpositis decussatim duabus sagittis insistenti condecoratum fluvius interluere; marginem scuti vero introrsum serpens caudam admordens, circulariter ambire cernuntur. Supra scutum autem galea militaris aperta est posita, quam contegit diadema regium, gemmis atque unionibus decenter exornatum, ex qua grus itidem naturali suo colore depictus, inferiori per omnia similis, super sagittis decussatim diademati impositis emergere visitur, ex cono vero galeć lacinić seu lemnisci diversi coloris, hinc inde defluentes, oras seu margines scuti prćscripti, pulcherrime ambiunt et exornant.»
A felhajtott részen: Anno domini millesimo septingentesimo secundo die trigesima mensis currentia Marty in generali videlicet domiriorum regnicolarum trium nationum Transsylvanić et partium regni Hungarić eidem annexarum congregatione ad diem septimum mensis January anni prćscripti ex edicto inclyti guberny Transsylvanici nomine sacratisimć cćsarć regiaeque maiestatis in civitatem Albam Juliam indicata et celebrata, exhibitć, lectć, publicatć, proclatatćque sunt prćsentes literć armales sive nobilitares nominibus introscriptorum, nemine contradictore apparente. Magister Michaël Simonffi de M. Vásárhelly, sacratissimć cćsareć regić maiestatis per Transsilvaniam protonotarium mp.
A czimerkép a legapróbb részletig finoman kidolgozott munka. Magassága 19, szélessége 12,5 cm. Keskeny arany keretben oszlopcsarnok látszik, alul tarka koczkás márvány padlózat, felül és oldalt aranyrojtos piros függönyök. A háttért felhős kék ég alkotja. Felül a kárpiton hat koronás kis czimerpajzs van felfüggesztve, melyek aranylánczokkal kapcsolódnak egymáshoz: a középen az osztrák, tőle jobbra a magyar és itt is a három részre szakasztott erdélyi czimer szerepel.

Az oszlopcsarnok közepén áll a tárcsaalakú, két részre osztott pajzs, melynek alsó fele zöld, a felső kék. A pajzsban egy, a farkát harapó arany kigyó ovális keretet képez. Alul csinos kis háromágu korona látszik, melyen két arany nyilvessző van keresztbe fektetve, ezen áll a természetes szinében festett, jobb felé néző daru, aranyos csőrében zöld borostyán koszorut, jobb lábában pedig az ismeretes kődarabot tartja. A daru fölött ezüst folyó, efölött három zöld hegy látszik, melyek mindegyikéről egy-egy pálmafa emelkedik már a kék mezőben.
A pajzs fölött diszes, szembenéző ezüst sisak, fölötte drágaköves arany korona s ezen ismét a már leirt daru, de nagyobb formában, az arány 5:11,5 cm. A takarók igen szépen vannak megrajzolva, jobbra: arany, kék; balra: ezüst, piros szinben folynak le.
Befejezésül még csak annyit emlitünk föl, hogy a Sewaldt név mint predikátum legalább is szokatlan s hogy Nagy Iván csak annyit hoz fel róluk, hogy ismert szász család neve_{I. m. X. K. 123. l.}* Kővári pedig nem is emliti. E czimereslevél a királyi könyvekben is megvan._{Illésy–Pettkó i. m. 280. l.}*
Levéltári száma: 799.

XV. Paur Antal de Drauth czimeres nemeslevele 1726-ból.

Kevés ember okozott annyi gondot és bosszuságot a brassaiaknak, mint ez a Paur Antal s különösen az apósa Drauth János. Sokat irtak erről a régi krónikások s Hermann is hosszasan foglalkozik vele._{Das alte und neue Kronstadt. Nagyszeben 1883. l. 170. l.}* Mi itt csak röviden emlékezünk meg róluk, a mennyiben ide is tartozik. Ismeretes dolog, hogy a szászok mindig féltékenyen őrködtek jogaik és kiváltságaik felett, így a többi között emberemlékezet óta nem esett meg, hogy a városi tanácsba más mint szász és lutheránus ember bekerült volna, vagy hivatalt kapott volna. Drauth János, egy előkelő brassai szász család sarja, Bécsben katholikus lett, s haza jövén, leányát Paur Antalhoz adta férjhez s a katonai főparancsnok pártfogása mellett mindenkép azon volt, hogy magának valami előkelő hivatalt szerezzen, vejét pedig a tanácsba fölvétesse. Évekig tartó hosszu harcz keletkezett ebből, melynek vége az lett, hogy Drauth városi gazda (Honn), veje pedig, ki időközben nemessé lett és a honossági esküt a városnál 1732 jan. 29-én letette, szintén elnyerte a senatori méltóságot._{De 1735. október 26-án már meghalt.}*
Ez a Paur Antal különben, mint az oklevélből is látjuk, bécsi származásu katona ember volt, igy került ezredével Brassóba, a hol végül is kvietálván, megtelepedett. Katonai szolgálatában tanusitott érdemeiért kapta a nemességet; érdekes jelenség, hogy 1726-ban, midőn e nemeslevelet megszerezte, még nem volt magyar állampolgár, s azért Károly király meghagyja neki, hogy a legközelebbi országgyülésen a rendek szine előtt az ünnepélyes esküt a magyar törvényekre tegye le. A mi az alább közlendő feljegyzés szerint 1733 márczius 20-án Nagyszebenben meg is történt. A czimerleirás a következő:

«Scutum videlicet ovata figura, transversis lineolis, in tres oblique divisum areolas, in quarum superiori et inferiori rubeis binć stellć candidć, in medio vero argentei coloris, leo integer aureis aspersus lineolis exerta lingua rubicunda et cauda bifurcata ad tergum reflexa, pedibus vero ad cursum protentis locata visuntur. Supra scutum galea militaris craticulata est posita, quam contegit diadema regium, gemmis atque unionibus decenter redimitum, cui rursus alter leo, inferiori similis, ambobus pedum posterioribus inniti, anterioribus autem mucronem evaginatum sursum tenere conspicitur. A summitate demum seu cono galeć lacinić sive lemnisci diversi coloris in scuti extremitates placide sese diffundunt illudque pulcherrime exornant.»
Ezen czimereslevél is hat pergamen lapból áll, mely piros bársony kötésbe van foglalva. Az 1b) lapon van a diszes nagy czimerkép, a 2a) lap, a hol a király neve és czimei olvashatók, vonalrajzokkal és kerettel ékes, az egyszerü keret különben mindvégig megvan. Nagy függő pecsétje aranyzsinóron lóg s nagy fatokban van elzárva.

A czimerkép nagysága 25 : 17 cm. Széles arany keretben itt is oszlopcsarnokot látunk márvány padlózattal, a háttérben hegyek és kék égboltozat. Az aranyrojtos vörös kárpitok fölül kis, kerek czimerekkel vannak diszitve, még pedig legfelül a középen a kétfejü sas emelkedik ki, mig tőle jobbra: a magyar, dalmát és bosnyák czimer, balra: a cseh, horvát és erdélyországi czimerek láthatók.
Az álló pajzs tojásformáju és rokokó izlésü cartoucheba van foglalva, mezeje piros, mely egy jobb felé dülő haránt ezüst pólyával két részre oszlik, a pólya fölött és alatt egy-egy arany csillag látszik, a harántmezőben pedig egy jobb felé futó arany oroszlán van ábrázolva kiöltött nyelvvel és kétágu farkkal. A szépen diszitett ezüst sisak szembenéz, fölötte háromágu arany korona, melynek két szélső ágán áll az arany oroszlán, két lábával ezüstös pallost tartva. Ezen oroszlán sokkal nagyobb, mint az alsó, a pajzs és sisakdisz aránya 7 : 8 cm.
Ezen czimerkép a kidolgozás finomságára nézve méltán állitható az előbbi mellé, csakhogy a takarók itt nem oly kecsesek, mint az előbbinél, hanem sokkal czifrábbak és terjedelmesebbek, s éppen ezért nem is oly természetesek; jobbra: vörös, ezüst; balra: kék, arany.
Az oklevelet, mint már föntebb is emlitettük, Nagyszebenben hirdették ki jó későn a kiállitás után 1733 márczius 20-án, melyről a feljegyzés imigyen szól:
Anno millesimo septingentesimo trigesimo tertio die 20^a mensia Mart˙ in generali dićta dominorum regnicolarum trium nationum Regni Transylvanić Partium eidem annexorum pro die 260 Februar˙ anni prćscripti in liberam regiamque civitatem Saxonicalem Nagy-Szeben indicta et celebrata Titt. Antonius Paur, deposito prius iuramento inter indigenas aggregatur et acceptatur. Cuius etiam literć indigenales coram inclytis statibus exhibitć, prćsentatć, publicatć et perlectć nullo tamen contradictore apparente. Extradat. per magistrum Sigismundum Kun, alter per principatum Transilvanić et Partes eid. annexas protonotarium mp.
A Paur család előnevére is elmondhatjuk, hogy szokatlan sőt helytelen is, a mennyiben egy személynevet (apósának nevét) kapott predikátum gyanánt. E család nem volt hosszu életü, mert már a czimerszerző unokájában, Jánosban, a ki Brassóban városi titkár volt és 1782 április 7-én halt meg, a család is kihalt._{I. Trausch: Schriftsteller-Lexicon. I. 264. l.}* Nagy Iván és Kővári ezen családról is hallgatnak.
Levéltári száma: 731.

XVI. Wentzel József de Kronfeld czimeres nemeslevele 1822-ből s ugyanő előnevet kap 1846-ban.

Wentzel József életét és érdemeit ezen oklevélből ismerhetjük meg._{V. ö. Hermann i. m. II. K.}* Eleinte a guberniumnál szolgált mint cancellista, azután Brassóban volt a városnál mint titkár, aljegyző, majd végül főjegyző és szenátor. Mint ilyen a város egészségügyének előmozditásán fáradozott, és különösen az 1813-iki pestis alkalmával tanusitott fáradhatlan buzgalmáért érte őt a királyi kegy, a midőn is őt és egész családját a király nemesi rangra emelte s nekik az alább leirt czimert adományozta.
Nagy Iván és Kővári előtt ezen brassai család sem volt ismeretes. A czimerleirás a következő:
«Scutum videlicet militare erectum, inferius in cuspidem vergens, horizontaliter in duas areas divisum, quarum inferior coeruleo colore tincta exhibet super albo colle fundum areć occupante, brachium inferius auro, superius vero cśruleo vestitu indutum, et a colle persertum quinque rubris rosis illustratum ad superiorem aream auream exurgens, volaque manipulum spicarum maturarum inter duas rubeas gemmatasque rosas tenens, scuto incumbit galea tornearia coronata, clatrataque seu aperta, purpura suffulta, auro reducta torque ac monili circumducta, situ pro more ad dextram obliquo nobilibus concedi solita, emergente a dorso coronć inter jugum nigrarum alarum aquiliriarum brachio inferius cćruleo, superius aureo vestitu induto, volaque scutorium manipulurn spicarum oblique versus dextram partem tenente, laciniisque seu lemniscis hinc argenteis et rubris, illinc aureis et cćruleis per utrumque scuti latus placide decurrentibus, totumque decenter condecorantibus.»
Ez oklevél piros bársony kötésbe foglalt nyolcz pergamen lapra van irva. A 1b) oldalon van a diszes czimerkép, a 2a) oldal oszlopos kaput mutat be tollrajzban, elől az ipar, kereskedelem és tudomány jelvényei, a háttérben pedig várak és a felkelő nap látszik, valamint e felirás; NOS FRANCISCUS PRIMUS, a 2b) lapon szép keretben a király czimei stb. mindvégig a legpazarabb kiállitásban. Különösen diszesek a keretek, melyek minden oldalon más-más formában különféle növénymintákat ábrázolnak. A rajzolónak neve az utolsó lapon van megörökitve a «Coll. Z.» jegyben, az expeditióra nézve pedig 2a) lapon lévő rajz alatt ezt olvassuk: «Expedivit Sternheim 1822.»

Ferencz királynak nagy pecsétje aranyozott diszes réz tartóban, aranyzsinóron lógg, két oroszlán tartja a piros viaszba nyomott hatalmas kétfejü sast, melynek a mellén lévő pajzsban a király főhatósága alá tartozó összes országok és tartományok czimerei láthatók.
A czimerkép nagysága 18,5 : 15,5 cm. Négyszögü arany keretben alul márvány padlózat, azon tul egy folyó, annak partvidéke s felhős kék ég látszik. A majdnem teljesen négyszögletes pajzs felezve van, az alsó mező kék, a felső arany. Az alsó mezőben fehér domb tetejéről egy jobb kar emelkedik, mely markában balfelé fordulva érett buzakalász-csomót tart. A kar az alsó mezőben aranyos, a felsőben pedig kék ruhába van öltöztetve, ugyancsak a felső mezőben a kartól jobbra és balra egy-egy ötszirmu piros rózsát látunk. Azonkivül a félkart öt kis piros rózsával diszitett zöld koszoru övezi. Az ezüst sisak jobbra néz s fölötte korona van, a melyből két stilizált fekete sasszárny emelkedik, s közben a már leirt kar látszik a kalászcsomóval, de itt a szinezés forditott: alul kék, felül arany. A pajzs és a sisakdisz aránya 6:6 cm.
A takarók jobbra: kék és arany; balra: piros és ezüstszinüek; feltünő, hogy a foszlányok tekervényeit arany illetőleg ezüst vonalakkal és pontokkal még diszesebbé akarta tenni a rajzoló. A czimerkép tetején Erdélyország koronás czimere (osztott ovális pajzs alsó részében a hét torony, felül az egyfejü sas a nap és a holddal) látható.
Az oklevélre többféle feljegyzés van rávezetve, az első a királyi könyvekbe való bevezetésről, a második a czimereslevélnek az erdélyi gubernium részéről való kiadatásáról (1822 november 16.), a harmadik annak a városi tanácsban, a negyedik végül az erdélyi rendeknek kolozsvári ülésében való kihirdetéséről szól. Az előbbi kihirdetés 1822 deczember 31-én, a másik 1842 márczius 18-án történt. A feljegyzések sorban igy következnek:
1. Protocollatum in libro regio primć classis pag. 189 Quod testatum redditur per secretarium Transsilvanico aulicum et archivi directorem Emericum Füstös mp.
2. Prćsentes litterć collationales ad nobilitationem exhibentis altissime editć in consilio excelsi magni principatus Transsylvanić gubernii regii lectć, publicatć et exhibenti Claudiopoli, die decima sexta Novembris anni millesimi octingentesimi vigesimi secundi, extradatć per Ladislaum Inczédi de N.-Várad secretarium mp.
3. 4360/822. Prćb. litteras collationales in congregatione magistratus necnon communitatis Coronensis publicatas esse, nemine contradicente fit fides. Coronć die 31^a dec. 822. Magistratus Corotlensis per Lucam Tartler mp. senator et v. notar.
4. Prćsentes benignissimć litterć armales per impetrantem exhibitć, in publica statuum et ordinum magni principatus Transsylvanić, partium eidem reincorporatarum congregatione hodierna die perlectć et nemine prorsus contradicente solito modo publicatć, tandemque impetranti restitutć, et e sessione regnicolari prćveneratorum statuum et ordinum in libera regiaque civitate Claudiopoli anno domini millesimo ostingentesimo quadragesimo secundo die vero decima octava mensis Martii celebrata. Extradatć sunt per magistrum Volfgangum Földvári de Jants protonotarium mp.
Idők folytán Wentzel József a brassai kerület főbirája lett, s miután e hivatalában hosszu szolgálatának ötvenedik évét is betöltötte, ujból reá irányult a király figyelme és 1846 november hó 24-én kelt pecsétes levelében neki és utódainak a «de Kronfeld» előnevet adományozta. Erről Wentzelt Teleky József gr. gubernátor már előzőleg értesitette, tudatván vele, hogy az előnevet a szokásos taksa elengedésével kapta, s hogy mellékelve küldi vissza benyujtott kérvényét. E levélből az látszik, hogy Wentzel folyamodott az előnév adományozásáért. Az okmány nagy, fehér pergamenre szép fekete betükkel van irva. Ferdinánd királynak nagy függő pecsétje aranyozott réztokban fekete arany zsinóron lógg.
Az okmány hátán a kihirdetésre vonatkozólag a következőket olvassuk: 4360/847. Prćsentes b. litteras collationales in publica magistratus communitatus item civitatensis ac districtualis congregatione publicatas esse, hisce testantur. Coronć die 13^a Octobris 1847. Magistratus Coronensis per Augustum Roth. mp. ord. notar.
A Wentzel-féle czimereslevél száma 766, emezé pedig 765. E czimereslevél is megvan a királyi könyvekben rajzzal együtt._{Illésy-Pettkó i. m. 288. l.}*
GYÁRFÁS TIHAMÉR.

A KOVÁRAK.

Hont vármegye keleti szélén, ott, ahol az Ipoly a vármegye területére lép, fekszik Kovár helység, tőle nyugatra Nagy-Csalomja, északra Kis-Csalomja és Leszenye terülnek el.
Mind a négy helység a Hunt-Pázmán nemzetség ősi birtoka s a középkor végszakáig megmaradt e nemzetségből leszármazott családok birtokában.
Úgy Kovárról, mint Csalomjáról és Leszenyéről egy-egy család vette nevét, ezek a családok kétségkivül közös törzsből származnak, de csupán a Kovári és a Csalomjai családok hozhatók le egy közös őstől, mert a Hunt-Pázmán nemzetség ezen ágáról csupán a XIII. század végétől kezdődőleg maradtak fenn okleveles adatok.
A legrégibb, de miként azt Karácsonyi János kimutatta, hamis oklevél szerint, melyben IV. Béla király 1244 április 22-ikén Szudi Abicsk fiának Kovárszeg nevü várföldet adományozta, Leszenyei Lampert és fiai, továbbá Egyházascsalomfai Feliczián és fiai, Miklós fiai Pázmán és Miklós, végül Szaniszló comes és fia Pongrácz, mint szomszéd birtokosok szerepelnek._{Hazai Okmt., I. 29.}*
De az itt emlitett Hunt Miklós fiai Pázmán és Miklós jóval később jönnek elő, ezért ez az oklevél csak annyiban birhat a Hunt-Pázmán nemzetség történetére nézve értékkel, a mennyiben jelzi, miszerint átment a köztudatba, hogy a Hunt-Pázmán nemzetség a tatárjárás idejében e területen birtokos volt.
Hunt Miklós fiai Csalomjai Pázmán és Miklós Szelény nevü birtokukért folytatott perben szerepelnek első izben, de perüket 1270-ben Villám ellen elveszitették._{U. o. I., 43.}*
Pázmánnal 1274-ben találkozunk ujból, midőn a leszenyei ágból származó Miklóst Szelény nevü birtokának eladásától eltiltotta. Ezen oklevél szerint Pázmán az akkori egri püspöknek, Lampertnak fratere. Minthogy azonban Lampert egri püspök 1246-ban már szerepel, a korkülönbségből következtetve, Pázmán csak unokaöcscse lehetett.
A Kovárszeg birtokáért folytatott per, melynek érdekében úgy látszik, az 1244. évi hamis oklevél készült, 1281-ben a budafelhévizi Jánoslovagok előtt kötött egyezséggel nyert egyelőre befejezést. Ebben az egyezségben egyfelől Szudi András, másfelől Hunt-Pázmán nembeli Csalomjai Pázmán és Miklós, továbbá Egyházas-Csalomjai Feliczián és fiai, Lőrincz és Elek, végül Leszenyei Miklós fiai Lampert és István vettek részt._{U. o. IV., 62–63. Ezen oklevél szerint Kovárszeg eredetileg honti várföld volt.}*
De ez az egyezség csak ideig-óráig tarthatott, mert már III. Endre király uralkodásának első éveiben ismét foglalkoztatja e per a hatóságokat.
A váczi káptalan 1290–94. közt tudósitja III. Endre királyt, hogy Szudi Andrásnak IV. Bélától Kovárszegre nyert adományát megerősitő okmányai megsemmisültek._{Hazai Okmt. IV., 75.}* Ezért a király uj határjárást rendelt el, de mikor ezt az (ipoly)sághi convent foganatositani akarta, a Hunt-Pázmán nembeliek, Csalomjai Pázmán, Csalomjai Miklós fia István, Kovári (de Kuar) Miklós comes, Csalomjai Lőrincz fia, János és Feliczián fia Elek ellenmondtak._{U. o. IV.,76–77.}*
Utóbb azonban Kovári Miklós és Csalomjai Elek, Szudi Andrással egyezségre lépendők, 1295 nov. 24-én a váczi káptalan előtt választott biróságot vallottak,_{U. o. IV., 90.}* melynek itélete alapján 1296-ban Kovárszeg földjére nézve létre is jött az egyezség egyfelől Szüdi Miklós, másfelől Kovári (Kuari) Miklós és Csalomjai Elek között._{U. o. IV., 91.}*
Pázmán és Miklós 1303-ban osztozkodtak az ősi nemzetségi javakon. Ezen osztály alkalmával Pázmán kapta Kovár és Szelény falvakat, továbbá Szent-Lőrincz és Apáti falvak felét, mig Miklós Kis-Csalomját, az emlitett falvak másik felét és a felszerfalusi részt Nógrád vármegyében._{Fejér. VIII., I., 157.}*
Ez az osztály a Kovári és a Kis-Csalomjai család megalapitására vezetett.
Pázmán, a ki, mint láttuk, leginkább Csalomjai néven szerepel, többé nem fordul elő, de egyetlen fia László már felvette a Kovári nevet és tovább terjeszté a Kovári családot.
Pázmán testvére, Miklós 1298-ban, mint a kishonti kerületben levő Keczege falu ura, a Keczege és a Rimócza között levő határpontokra nézve egyezkedik a kalocsai érsekkel._{Wenzel. X., 307.}*
Miklós 1309-ben László és Beke fivéreivel, továbbá Pázmán fia Kovári Lászlóval együtt Szelényt zálogul adta László nővérének, Kecsének, Palásthy Liptó fia, István nejének._{A Kubinyi család kovári ágának levéltárában a M. N. Muzeumban.}*
A fenti Miklós másik testvére, Choval, másként Chovaz előfordul az 1299–1303. évi osztálylevelekben, midőn testvérei nővérüket, Katalint előbb Dénes comes, majd Egyházascsalomjai Sebestyén fia, Miklós nejét a Szelény, Csalomja, Kovár, Szentlőrincz, Lelkes és Nyék birtokok után járó leány-negyed fejében kielégitik.
Miklósnak öt fiát ismerjük. Ezek voltak Péter, János, László, István és Miklós.
Jánostól származott Valkan (Valkány), a Kis-Csalomjai család egyik őse. László fiai hol Kis-Csalomjaiaknak, hol Csalomjaiaknak neveztetnek.
Miklós ága ugyan már tárgyunk körén tul esik, mindazonáltal tekintettel arra, hogy ezen ág sarjai a közös birtokügyekben gyakran együtt szerepelnek a Kováriakkal, röviden róluk is meg kell emlékeznünk.
Miklós első fia, Péter, a ki egy 1328-ban kelt oklevélben emlittetik, utódok hátrahagyása nélkül halt el. Másik fia, János 1358-ban Nagy- és Kis-Csalomjai néven emlittetik. Ennek fia Valkán (1397–1410), a ki 1407-ben Apáthi, másként Nénye helységben birói itéletileg három telket szerez, fiai, András és Miklós még atyjuk életében, 1407–1409-ben szerepelnek a közös birtokügyekben. Miklós fia volt Gáspár, a kitől Kovári László és Pál 1496-ban Kovár helységben egy malomtelket vettek meg._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
László fiai közül Pázmán 1359-ben emlittetik, midőn őt Kovári Pál Szentlőrincz megvételétől eltiltotta._{Gr. Károlyi Oklt. I., 239.}*
Másik fia, István deák, – miként neve is mutatja – irástudó ember volt, a ki 1407-ben tünik fel. Ennek fiai voltak Demeter, Mihály, a ki 1407–1421-ben a hontvármegyei Szuhány helységben volt birtokos; a legifjabb fia Simon, a ki 1468-ban Kovári Anna férje volt, a kit apósa, Kovári László örökbe fogadott._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
A fenti László testvérétől, Miklóstól származott Kiscsalomjai János 1376-ban mint királyi ember jön elő._{Hont vármegye Oklt. I.}*
Ezek után visszatérhetünk Miklós fia, Pázmánhoz, a Kováriak őséhez.
Pázmán családi életére vonatkozólag csak annyit tudunk, hogy két neje volt. Az egyik Hebecsi Miklós leánya, Erzsébet, a ki 1294-ben elhalálozván, Pázmán a sághi (Ipolyság) convent előtt Hebecsi Miklós fiait, Lőrinczet és Jánost, elhalt nővérüknek járó hozománya fejében négy márkával kielégiti._{Hazai Okmt. VIII., 239.}*
Ettől a nejétől – úgy látszik – nem származtak gyermekei, fia László, a Kovári család tulajdonképeni őse, alighanem második nejétől, Kecsétől származik, a kitől, a rendelkezésünkre álló adatok szerint még három leánya, Kecse, Anna és Poholya (Pannonia) is született.
Az első leány, Kecse (Kethe) Palásthi Liptó fia, Istvánhoz ment nőül, ettől származott Palásthi Jonhus Márton, kinek leánya, Margit asszony, néhai Varbóki Tamás fia, Benedek özvegye 1426-ban eladta Szelény birtokbeli részét Kovári Pálnak. Ez a Szelény eredetileg Szirák falu határának egy része volt, melyből Kóbert Károly király uralkodása alatt lett kiszakitva a Palásthi Liptó fia, István részére._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Az 1426. évi oklevél adataiból Kovári Pál és Margit asszony közti vérségi kapcsolatot a következőleg állithatjuk egybe:

Csalomjai (Kovári) Pázmán; Kovári László; Kecse ~ Palásthy Lipót fia, István; Mátyás; Jonhus Márton; Pál 1426; Margit ~ Varbóki Tamás fia, Benedek 1426

Palásthy Pál munkája szerint Pázmánnak még másik két leánya is volt, Anna és Poholya (Pannonia). E két leányt, Palásthi Bagonya comes fiai János és Miklós vették nőül._{Palásthy Pál: A Palásthyak. I. 225., 230.}*
Kovári Anna és Pannonia után a Palásthi család sarjai öreganyjuk, Kecse asszony birtokából a Kováriak által 1415-ben kielégittettek, miről elismervényt állitottak ki a Kováriak részére._{U. o. 430–431.}*
Kovári László csupán egy izben, 1338-ban szerepel, ekkor mint királyi ember emlittetik._{Anjou-kori Okmt. III., 46.}* Három fiát ismerjük. Közülök Hunt 1359 február 19-én a saját és Pál nevü fia nevében testvérét, Miklóst a szentlőrinczi birtokuk elidegenitésétől, Csalomjai László fia Pázmánt pedig annak megvételétől eltiltotta._{Gr. Károlyi Oklt. I.,. 239.}*
Ezen Huntnak, illetőleg Pálnak, valamint Miklósnak utódait nem ismerjük, csupán László harmadik fiának, Mátyásnak utódairól maradtak fenn adatok.
Magáról Mátyásról sincsenek közvetlen adataink, csupán annyit tudunk róla, hogy nagy szolgálatokat tett Szécsényi Kónya bánnak, mely szolgálatokért, mint alább látni fogjuk, a Szécsényiek Mátyás fiait bőkezüen jutalmazták.
Mátyásnak négy fia volt; Pál, István, Miklós és János, közülök Pál előbb az országbirói, majd a nádori itélőmesteri állást töltötte be s a nemzetség ezen ágából tán az egyedüli volt, a ki országos méltóságra emelkedett.
Hosszu közpályája alatt az őseitől öröklött vagyont jelentékenyen gyarapitatta, hivatali állásából kifolyólag jelentékenyen kiemelkedett a nemzetség ezen ágának tagjai sorából s ezt a helyzetet mintegy örökségül hagyta utódaira, a kik a család ezen ágának magvaszakadtáig megtartották ősi birtokaikat s tekintélyes helyet foglaltak el Hont vármegye családainak sorában. Pál testvérei szinte nyomtalanul eltüntek. Eddigelé legalább nem sikerült egyetlen egy okleveles adatot sem találni, a melyből utódaikra következtethettünk volna.
Kovári Pál első izben 1383-ban szerepel, ekkor már mint irástudó ember (deák) emlittetik, jeléül annak, hogy műveltsége révén is kimagaslott a nemzetség ezen ágának tagjai sorából.
Kovári Pál 1383-ban a nemzetség ugyanezen ágából származó Kiscsalomjai János fia Valkán ellen perelvén, felmutatta a budai káptalan 1328-ban kelt oklevelét, mely szerint Kovári (Csalomjai) László és Miklós, Tamás erdélyi vajdának adták Szent-Lőrinczet cserébe Perbelért, a fenti László fiai Lőrincz, István, Barnabás és János, továbbá Miklósnak fia, Péter, végül Beke fia, Péter beleegyezésével. Ezen csereszerződés értelmében a káptalan Károly király parancsára a Kováriakat Perbelbe, Tamás erdélyi vajdát pedig Szentlőrinczbe beiktatta._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1384-ben Kovári Pál, István testvérével együtt, Miklós testvérük nevében is, a Palásthiakat eltiltotta a hontvármegyei Szelény elfoglalásától._{U. o.}*
1388-ban István nádor, Balogi Péter kérelmére, arra kötelezte Kovári Pált, hogy unokái Csitári János kiskoru fiai nevében mutassa elő a kitüzött határidőben a Kaladia nevü birtokukra vonatkozó határjárási okleveleket._{U. o. – Oklevelek Hont várm. levéltárából. I., 178., 315.}*
1392-ben Szécsényi Kónya bán fiai, Ferencz (Frank) erdélyi vajda és Simon mester, a későbbi országbiró, Kovári Pálnak, akkoriban itélőmesternek, valamint testvéreinek, Istvánnak és Miklósnak Páth helységben levő birtokrészüket ajándékozták oda Pilis vármegyében, azokért a hű szolgálatokért, a melyeket atyjuk, Kovári Mátyás, az ő atyjuknak, Kónya bánnak és Mihály egri püspöknek tett._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Ugyanezen év május 10-én István nevü testvérével együtt Szelényben Palásthi Pétertől és ennek osztályos atyafiaitól három jobbágytelket vesz zálogba, de ugyanekkor másik testvére, Miklós, tiltakozását jelentette be, hogy az ő testvérei Szelényt illetőleg megegyeztek a Palásthiakkal._{Hazai Okmt. IV., 231.}*
E tiltakozás daczára Kovári Pál és testvérei még 1393-ban kijelentik, hogy szelényi birtokukat magtalan haláluk esetére Palásthi Péternek és Györgynek hagyományozzák._{Oklevelek Hont várm. levélt. I., 191., 350.}*
Kovári Pál 1394-ben István testvérével és Terényi János fia, Péterrel egyetemben kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött Palásthi Péterrel, Györgygyel és Benedekkel a sághi convent előtt._{U. o. I. 196., 359.}*
1395-ben Miklós testvérével együtt Ilosvai Leusták nádor meghagyására beiktattatott néhai Palásthi Györgynek Palást helységben levő birtokrészeibe.
Kovári Pál ekként megvetvén a lábát Paláston, ott csakhamar ujabb birtokrészeket szerzett. Igy megveszi Mesi Imre fia, Ágoston birtokrészeit, a ki azokat adományba kapta volt.
E birtokátruházáshoz csakhamar kieszközölte az uralkodó jóváhagyását is. 1398-ban Zsigmond király bizonyitja, hogy Mesi Ágoston palásti birtokrészét Kovári Mátyás fiainak, Pálnak és Miklósnak, továbbá Pál fia, Lászlónak és Terényi János fia Péter proximusának átengedte._{U. o. I., 208., 387.}*
1396-ban Kovári Pál és Miklós a sághi convent előtt egyezségre léptek Terényi János fiával, Péterrel, valamint Péter fiaival, Lászlóval és Simonnal, melynek értelmében bárki is közülök valamely birtokjogra tenne szert, azt egymás között két részre fogják osztani, ugyszintén magszakadás esetén kölcsönösen örökölni fogják egymás birtokait._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Ezen szerződés alapján azután 1400-ban Kovári Pál és Miklós Terényi Péterrel együtt beiktattattak Devicse helységbe, továbbá Tapolcza és Lehota pusztákba, a melyeket ebben az évben nyertek cserébe Szemerédért._{U. o.}*
Kovári Pál 1400-ban Miklós testvérével együtt előfordul a Balassák ősének, Balás fia, Miklós részére Gyarmat iránt adott határjárólevélben.
1403-ban László és István fiaival együtt Varbóki György fia Jánossal és ennek fiaival Szelény és Horváti birtokuk ügyében egyezségre lép._{U. o.}*
1404-ben Terbegeczi Dobák magtalan halála után Kiscsalomjai János fia Valkánnal együtt Terbegeczet örökli, melyért Zsigmond király a Pilis vármegyében fekvő Páty helységét adja cserébe, de még ebben az évben egy ujabb csere utján visszakapja a királytól Terbegeczet is.
1405-ben Podhorcsányi János fia, Péterrel együtt királyi adományt nyer Egyházasszemerédre, ugyanezen évben kielégiti Terbegeczi Dobák fia Miklós fia, István özvegyét Terbegecz után járó hitbére fejében._{Kubinyi család kovári ágának levéltára.}*
1406-ban már Garai Miklós nádor itélőmestere volt._{U. o. – Gr. Károlyi Oklt. I., 543.}*
Az 1407. év utolsó napján, gyermekeivel, Erzsébettel és Lászlóval, valamint a Bő nembeli (Zselisz) Sebes fia, László fia, Mihálylyal és András fia, Bertalannal egyetemben, a hevesvármegyei Kenderes, másként Késegyház nevü birtokba iktattatott.
1408-ban, ugyancsak a Bő nemzetség sarjaival együtt, Bő, Kenderes és Ecseg birtokokra nyert uj adományt, melyekbe a budai káptalan be is vezette._{Orsz. Levélt. Dl., 9395.}*
1409-ben osztályos egyezségre lép Kiscsalomjai Kálmánnal és Alsónényei Bátor Jakabbal Alsónénye, másként Apáti helységre nézve._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1410-ben királyi adományt nyer a zólyomvármegyei Lakath helységre.
Ugyanezen évben fiával, Lászlóval, továbbá leányaival, Erzsébettel és Dorotytyával beiktattatik Alsónénye helység birtokába, mely azelőtt Luka fia, Miklósé volt.
1411-ben nejével, Dorotytyával, továbbá leányával, Erzsébettel együtt László, János és Dorotya nevü gyermekei nevében is Kenderes birtok egyharmadát örökös alamizsnaképen a pálosoknak adományozta.
Úgy látszik, mivel a hevesvármegyei Kenderes messze feküdt ősi birtokaitól, attól szabadulni igyekezett. Ezért Kenderes másik kétharmadát 1421-ben Nényei Bátor Jakabnak adta át, a ki viszont a hontvármegyei Bátor, Nénye és a biharvármegyei Tepe helységekben levő birtokrészeivel kárpótolta._{Orsz. Levélt. Dl., 11.091. – Garamszentbenedeki Conv. lt. Fasc. 60., No. 27.}*
E birtokcsere miatt azonban sok kellemetlensége volt. Bátornénye ugyanis részben Hliniki Bereczké volt, a ki csakhamar pert inditott ellene. 1423-ban Hont és Nógrád vármegyéknek mindszentek napja utáni csütörtökön tartott együttes közgyülésén Hliniki Bereczk tanukihallgatást kért arra nézve, hogy Bátornénye eredetileg az övé és Bátornényei Bátor Jakabé volt, de az utóbbi e birtokot elcserélte Kenderesért Kovári Pállal. A közgyülésen megjelent tisztviselők igazolták, hogy Bátornénye csakugyan Hliniki Bereczké és Bátor Jakabé volt, de hogy miként került Kovári Pál birtokába, arról nincsen tudomásuk.
Közben Kovári Pál ujabb és ujabb birtokokat szerzett. 1414-ben fiaival, Lászlóval és Jánossal együtt beiktattatik Apáti, másként Nénye és Újfalu birtokába. 1416-ban Kiskereskényben szerez részeket. 1419-ben Perényi Péter országbiró előtt Bényi Lászlóval egyezkedik Százd puszta ügyében. 1423 deczember 18-án a sághi convent előtt Alsóvarbóki György fia János fiaitól, Miklóstól és Lászlótól Kiskereskény felét veszi meg. 1424-ben Lőrincz napja előtti napon (augusztus 9.) a sághi convent előtt László és János nevü fiaival egyetemben Szelényt vette meg Felsővarbóki Györgytől 24 márkáért, mely birtok azelőtt a Kováriaké volt, de csere útján Alsóvarbóki György fia, János birtokába került. Nevezett Alsóvarbóki János, a ki Felsővarbóki Györgyöt megcsonkitotta, kárpótlásul átengedte neki Szelényt.
Felsővarbóki György azonban csakhamar túladott e birtokon, mely így azután ismét visszakerült a Kováriak kezébe._{A Kubinyi család kovári áganak levélt.}*
1424-ben Rechychei Egyed fia, Miklóstól megveszi ennek kiskereskényi birtokrészét. Még ebben az ében fiaival, Lászlóval és Jánossal együtt tiltakozik az ellen, hogy Százd birtokba bárki is beiktattassék.
1425-ben a kovári Szent Miklós kápolna, valamint a nagycsalomjai anyaegyház részére nagyobb alapitványt tett, melyet Garai Miklós nádor 1425. évi márczius 11-ikén Budán kelt oklevelével irásba foglalt._{Fejér. X., 6., 769.}*
Még ebben az évben a váczi káptalan előtt Kovári egyik hű jobbágyának és szolgájának Chanó fia, Mihály fia, Jánosnak Terbegeczen egy jobbágytelket adományozott.
1426-ban unokatestvérétől, Varbóki Tamás fia, Benedek özvegyétől, született Palásthi Margit asszonytól megveszi ennek szelényi birtokrészét.
1427-ben fiaival együtt tiltakozik, hogy a király az ő százdi birtokát elfoglalja.
E tiltakozás daczára Zsigmond király Százd birtokot tőle elvevén, azt utóbb Aranyi Istvánnak adta.
1427-ben a váczi káptalan előtt mindenkit eltilt a nógrádi Kiskér, a honti Kovárszeg és a bihari Csepe nevü birtokainak elfoglalásától._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1428-ban már meglehetős koros ember volt. Erre czéloz Zsigmond királynak Kerekegyházán Szent Tamás ünnepe előtti vasárnap (decz. 19.) kelt oklevele, melyben a király Kovári Pál mester nádori itélőmestert, a ki e tisztében igen sokat dolgozott és fáradt, valamint fiát, Lászlót felmenti a hadbaindulás kötelezettsége alól._{U. o.}*
Mint pénzes ember, gyakran segitette ki rokonait és ismerőseit. Egy ily kölcsönügyben Nógrád és Hont vármegyék által 1429-ben tartott közgyülésből nyert tanubizonyságlevelet.
A Szent Lőrincz napja előtti hétfő nyolczadán tartott közgyülésen ugyanis Kovári Pál felszólitotta Szőlősi János országbirói itélőmestert, miszerint tegyen tanubizonyságot arról, hogy midőn 1419-ben Visegrádról együtt a székesfehérvári országgyülésre mentek, a velük jött Rechychei Egyed fia, Miklós Esztergomban, a hol megháltak, 50 arany forintot kért és kapott kölcsön Kovári Páltól. Szőlősi Miklós ezt megerősité, miről a két vármegye közgyülése bizonyságlevelet állitott ki Kovári Pál részére._{U. o.}*
Ugyanezen a közgyülésen Kovári Pál és Szemerédi Erdős Miklós előadták, hogy atyafiságos szeretetük megerősitésére Horváthin, mely csak Pál mestert illette s Szemeréden, mely csak Miklóst illette, megosztoztak. Ezt az osztályt 1430. évi Vizkereszt utáni 50-ik napon végrehajtották, miről az országbiró részükre szabadalomlevelet állitott ki.
Alig vette át azonban Szemerédet, már is meggyült a baja a Starchániakkal. Panaszára 1430 márczius 26-ikán Zsigmond király idéző parancsot bocsátott ki a sághi conventhez a Starchániak ellen, a kik Kovári Pál és Erdős Miklós jobbágyain hatalmaskodtak._{U. o.}*
Ezzel lezárulnak az adatok Kovári Pálra vonatkozólag. Többé nem szerepel, valószinüleg még ebben az évben elhalálozott.
1431. évtől kezdve már László és János nevü fiai intézik a közös birtokügyeket.
Kovári Pálnak két neje volt. Első neje, Katalin asszony, a kitől egy ismeretlen nevü leánya, továbbá László és János nevü fiai születtek, alkalmasint a Bő nemzetség sarja volt._{Orsz. Levélt: Dl., 11.085.}*
Második neje, Dorotya, 1411-ben emlittetik első izben._{U. o. Neo Reg. Acta. 258., 43.}*
Az 1421-ben kelt oklevélen megtalálhatjuk Kovári Pál czimeres pecsétjét, mely a nemzetség ősi czimerét: szarvaival felfelé álló holdsarló, felette hatágu aranycsillag – tünteti fel._{Turul. VIII., 119.}*
Kovári Pál testvérei közül István 1384–1394-ben, Miklós 1384–1414 közti években részt vesz fivérével a közös birtokügyekben.
István egymagában csak nagy ritkán szerepel. 1387-ben be akarván magát Szelény birtokába iktattatni, királyi beiktatóparancsot eszközölt ki, de a Palásthiak, a kikre e birtok leányörökösödés czimén szállott, a beiktatás ellen tiltakoztak. E tiltakozás következtében támadt perben 1388-ban Kovári Pál képviseli Istvánt a tárgyalás alkalmával. A per csak 1390-ben ért véget, midőn Pál, István és Miklós beiktattatnak Szelénybe s ugyanekkor megosztoznak a Palásthiakkal._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Kovári István 1404-ben már néhainak mondatik. Özvegyét, Nádasdi Mátyás leányát, Ilonát ebben az évben elégiti ki Kovári Pál Terbegecz birtok után járó hozománya fejében.
Ilona asszony nem sokáig viselte az özvegyi fátyolt, mert nemsokára Kelenyeni Jakab fia, Miklós fia Jánoshoz, majd Szuhai Dees fia, Egyedhez ment nőül. 1425-ben ekkor már mint Szuhai Egyed nejét Kovári Pál, első és második férje jogán Kelenyen birtok után járó hitbére fejében kielégiti._{U. o.}*
Pál harmadik testvére csak egy izben szerepel önállóan, midőn 1392-ben Szelény harmadrészébe uj királyi adomány czimén beiktattatik.
Pál harmadik testvére, János 1393-ban, akkor, a midőn testvérei, Pál és István Palásthi Pétertől és Györgytől a szelényi birtokot visszanyerik, még gyermekkorban lehetett. Ezenkivül még csak egy izben van emlités róla, midőn Kovári Mátyás fiai 1394-ben Palásthi Bagonya unokájának, Györgynek birtokát nyerik adományul, melybe Ilsvai Leusták nádor parancsára a sághi convent által még ebben az évben bevezettettek._{Palásthy Pál: i. m. I., 170–178.}*
Kovári Pálnak hét gyermeke volt, közte négy leány.
A legidősebb leány, kinek neve nem ismeretes, Csitári Jánoshoz ment nőül, kitől három fia, Tamás, Miklós és Lőrincz született._{Oklevelek Hont várm. levélt. 315.}*
Másik leánya, Erzsébet 1407-ben szerepel első izben s Palásthy Pál műve szerint Csernics Istvánhoz ment nőül. Nevezett Erzsébet 1410-ben szerepel ismét, midőn atyja és testvérei Alsó-Nénye helységbe beiktattattak._{Palásthy Pál: i. m. II. kötet leszárm. tábla és a Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Kovári Pálnak ifjabb két leánya, Margit és Dorotya, a kik második nejétől származnak, 1411– 1443-ban szerepelnek.
Kovári Pál idősebb fia, László 1398-ban fordul elő első izben, midőn Mesi Ágoston palásthi birtokát a Kováriaknak átengedte.
Ekkor még gyermekkorban volt.
1411-től 1427-ig atyjával együtt szerepel a család közös birtokügyeiben.
1428-ban János fivérével együtt a hevesvármegyei Kenderes birtok ügyében kelt oklevélben fordul elő._{Orsz. Levélt. Dl., 11.973.}*
Atyja halála után szinte szakadatlanul perelt a Palásthiak ellen.
1431 márczius 12-én, midőn a sághi convent a Palásthiakat be akarta iktatni Felsőpalástba és Palástutczába, másként Tamásmiklós földébe, ekkor Fekete Miklós Kovári Pál fiainak, Lászlónak és Jánosnak szolgája, úgy nevezett urai, mint Erdős Miklós nevében, a beiktatást megakadályozta._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Majd később, midőn a Palásthi család sarjai Mikó földébe iktattattak, Kovári László János nevü testvérével együtt ellenmondást jelentett be, de midőn a peres felek a törvény elé idéztettek, a Palásthiak nem jelentek meg, ezért azután 6 márkában lettek elmarasztalva. Pálóczi nádor 1436-ban a sághi conventhez intézett rendeletével a Palásthiakat az ujabban kitüzött tárgyalási határnapra 2 márka büntetés terhe alatt leendő megjelenésre kötelezte._{Palásthy Pál: i. m. I., 295.}*
1433-ban Kovári László János fivérével és fiával, Pállal együtt tiltakozik, hogy a király Százdot, melyet még atyjuktól vett el, Aranyi Istvánnak adja zálogba._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1435-ben Kovári László és János egy más ügyből kifolyólag ismét a Palásthiakkal perlekednek._{Palásthy Pál: i. m. I., 303.}*
1436-ban Kovári László testvérével, Jánossal, továbbá Bői Andrással és Miklóssal, valamint a szentlőrinczi pálosokkal egyetemben mint alperes szerepel Kenderesi Bereczk és társai által Kenderes, másként Késegyház nevü birtok miatt inditott perben._{Orsz. Levélt. Dl. 9726.}*
1443-ban Kovári László testvérével, Dorotyával, Tarnóczi Székely Gergelynével együtt eladja Rétság és Tolmács nógrádvármegyei, továbbá Gywgh, Pothorcsán, Százd-Keresztúr hontvármegyei helységek felét, Szemeréd és Kereskény negyedrészét Szobi Bertalan fia, Jánosnak._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1447-ben Terbegeczi Mihály fia, Jánosnak Százdon történt beiktatása alkalmával Csitári Lőrinczczel együtt mint szomszédos birtokos emlittetik._{Orsz. Levélt. Dl., 14.110.}*
1451-ben Budán levő házát 36 arany forintért a váczi káptalan előtt elzálogositotta a fenti Csitári Lőrincznek, a kinek ezen összeggel már előbb is adósa volt._{U. o. Dl., 14.445.}*
A Kenderes birtok ügyében már évek óta folyó per 1462-ben ért véget, midőn egyfelől a Bő nemzetségből származó Sebes (Zselisz) utódai, Berczeli János, Ludasi Zsigmond és Bői Demeter, mint felperesek, Kenderesi Magyar Balázs, továbbá Kovári László és ennek fia, Bereczk, mint alperesek szerepeltek.
Ez ügyben hozott birói ítélet következtében a budai káptalan még ebben az évben végrehajtotta Kenderes birtok egyharmadának osztályát._{U. o. Dl., 15.695.}*
1468-ban Horváthi Lukács fiai, István és László kérelmére a garamszentbenedeki convent vizsgálatot inditott Kovári László, ennek fia, Bereczk és Kovári László veje, Simon ellen a miatt, hogy a Hont vármegyében fekvő Horváthiból a jobbágyokat kiüldözték._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Fasc. 47. No. 20.}*
A vizsgálat eredményéről, valamint a per további folyamáról nincsenek adatok, rövid néhány év multán azanban kezdetét vette a Kováriak és a Mohorai Vidffiak közt Kovárszeg birtoka miatt támadt per, mely egy évszázadot meghaladó ideig foglalkoztatta a hatóságokat és tulélte a Kovári család ezen ágát.
A Kováriak és a Mohorai Vidffiak már azelőtt sem fértek meg békében.
Még 1468-ban a sághi convent előtt megjelenik Kovári László leánya, Anna, Kovári Simon neje és gyermekei, János, László, Pál és Erzsébet nevében is tiltakozik Mohorai Vidffi János, valamint ennek testvérei, László és Sebestyén ellen, mivel Kovárszeg pusztán neki többrendbeli károkat okoztak._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1471-ben a garamszentbenedeki convent tanuvallatást tartott Kovári László és fia, Bereczk azon panaszára, hogy Csalomjai Vid fiai, Sebestyén és László, továbbá Mohorai Vid fia, János fiai, András, Márton és Miklós az ő kovári curiájukat elfoglalták._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Fasc. 18. No. 36.}*
1474-ben azonban Nagycsalomjai Vidffi László Nyéki Imre honti alispán előtt Kovári Lászlóval, valamint vejével, Simonnal és néhai Bereczk nevü fiának leányával, Erzsébettel és ennek férjével, Kenderesi Balázszsal egyezségre lépett, hogy egymás ellen támasztott pereiket kölcsönösen beszüntetik, melyeket még Kovári Pál, nádori itélőmester, László atyja inditott meg._{Turul 1885. (III. évf.) 4. l.}*
Ez az egyezség rövid időre békét hozott létre a peres felek között, de Kovári László halála után ujból kitört a viszály s ettől kezdve egy évszázadon át szünet nélkül tartott.
Kovári László rendkivül magas kort ért el, ha figyelembe veszszük, hogy már 1398-ban, bár még mint ifju, szerepel és 1474-ben még életben volt. Ez az év különben az utolsó a melyben életben levőnek mondatik.
1474-ben vejével, Kovári Simonnal együtt 340 arany forintért a sághi convent előtt elzálogositotta Kovár, Apáti, Bátorfalva, Terbegecz, Szelény, Szemeréd, Százd és Kereskény Hont vármegyében fekvő helységekben levő részbirtokait Kenderesi Balázsnak, Berecz nevü fiától származott unokája férjének._{Orsz. Levélt. Dl., 17.545}*
Ugyanebben az évben a garamszentbenedeki convent vizsgálatot inditott ellene és Kenderesi Balázs ellen a Simonyi György fia, György ellen elkövetett hatalmaskodás ügyében. Ez azonban az utolsó adat róla._{Garamszentbenedeki Conv. levelt. Fasc. 129. No. 10.}*
Öt gyermeke közül Pál, Ferencz és János kiskoruan haltak el. Berecz, mint láttuk, 1462–1471. években részt vett atyjával együtt a közös birtokügyekben, de még 1474 február 7. előtt, tehát még atyja életében elhalálozott. Egyetlen leányát, Erzsébetet Kenderesi Balázs fia, Balázs vette nőül, a ki több izben együtt szerepel Kovári Lászlóval a közös birtokügyekben, sőt 1476-ban az ősi Kovári javakat is zálogba vette Kovári Lászlótól.
Kovári László leányát Kovári Simon vette nőül. Kovári Simon a Hunt-Pázmán nemzetség csalomjai ágából származott.
Kovári László fiai közül Pál ifjan halt el, mert csupán csak egy izben, 1433-ban emlittetik._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}* Másik két fia, Ferencz és János sem érték el a férfikort, negyedik fia, Bereczk, a ki 1471–1474 között, tehát még atyja életében halt el s kinek csak egy leánya, Erzsébet, férjezett Kenderesi Balázsné volt, sem kecsegtette atyját fiuutódokkal.
A magszakadástóli félelem indithatta Kovári Lászlót arra, hogy vejét, Csalomjai Simont örökbefogadja és reá átruházza a Kovári nevet, melyet Simon már 1468-ban viselt.
Kovári Anna nem sokáig élte tul atyját, mert egy 1477. évi oklevélben Kovári Simon nejéül már Potentiana asszony szerepel, a kivel 1479-ben is találkozunk._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Fasc. 57. No. 45–Orsz. Levélt. 18.250.}*
László testvére, János, a ki 1411–1437 közti években szerepel, részt vett testvérével a közös birtokügyekben.
Utódairól nincsenek közelebbi adatok, Palásthy munkájában ugyan gyermekei gyanánt Lóránd, Demeter és István szerepelnek, Lórándnak pedig egy Demeter nevü gyermeke lett volna, de eddigelé ezekről nem állanak okleveles adatok rendelkezésünkre._{Palásthy Pál: i. m. I., 303.}*
Kovári Annának Kovári Simonnal kötött házasságából három fia született: János, László és Pál.
E három fiu első izben 1468-ban Kovári Anna által a Mohosai Vidffiek ellen emelt s már fentebb érintett tiltakozása alkalmával emlittetik. Jánosról nincsenek további adatok, hihetőleg még ifju korában elhunyt.
László és Pál 1484-ben szerepelnek önállóan, midőn részükre a garamszentbenedeki convent az Alsó-Szelény és Szelezen helységekben levő szőlő-kilenczed ügyéből kifolyólag Perseházi Mocskos Simon és János, Király fiai, Ferencz és fia, Mátyás, Valthi Biró György fiai, Mihály és Mátyás, Kürthösi Zarka Péter és Lprincz, Felsőpalotai Cseri Dénes és az Ináncsiak ellen tanukihallgatást tartott._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Fasc. 48. No. 29.}*
Ebben az oklevélben Kovári Simon még mint életben levő szerepel, 1487-ben azonban, midőn a Mohorai Vidffiak és a Kováriak közt Kovárszeg birtoka ügyében a per kezdetét vette, a perügyre vonatkozó oklevelek előmutatása alkalmával már Kovári László képviseli a családot.
1494-ben ujból némi egyezség jött létre a Mohosai Vidffiek és a Kováriak között, mert ebben az évben Kovári László és fia, Ferencz, továbbá Kovári Pál megosztoztak Kovásszegen (Kovás és Nagycsalomja községek határai közt fekvő puszta) Vidffi Ambrussal és ennek leányaival, Zsófiával és Ilonával._{A garamszentbenedeki Conv. levélt. Prot. A. 231.}*
De a béke nem sokáig tartott, mert már a következő évben (1495) a garamszentbenedeki convent tanukihallgatást tartott Kovári László kérelmére Vidffi Ambrus ellen, a ki az Ipoly medrét Kovástól Ribáig megváltoztatván, ekként a Kováriak tulajdonát képező legelőt elfoglalta._{U. o. Fasc. 71. No. 22.}*
A vizsgálat egyuttal kiterjedt arra is, hogy Kovárszeg, mely puszta Nagycsalomját Kovártól elválasztotta, Vidffi Ambrusé vagy pedig a Kováriaké volt-e._{U. o. Prot. A. 310.}*
1497-ben már Kovári László fiai is bele vonatnak e perbe. Ebben az évben Kovári Ferencz és János a váczi káptalan előtt Mohorai Vidffi Ambrust és fiát, Lőrinczet Kovárszeg nevü szántóföld és erdő elfoglalásától eltiltották.
Kovári Lászlónak neje, Kőkeszi Fülpösi (Fylpesi) Jusztina volt, a ki Kőkesziben birt részeket, melyeket 1497-ben testvéreivel együtt egy esztergomi curiáért elcserélt._{U. n. Prot. A. 173.}*
Utóbb azonban 1503-ban Kovári Pál és László ezt az esztergomi házat, a kőkeszi curiát s a hozzátartozó sáfrányoskertet 200 forintért Palásthi Paska Jánostól és Siráki Györgytől megszerezték, a kik is ezen összeg fejében birtokukat a Kováriaknak átengedték._{Palásthy Pál: i. m. I., 236–381.}*
Kovári László testvére, Pál sokat szerzett. Igy 1494-ben Osgyáni Bakos Pál fia, Györgygyel együtt beiktattatott a hontvármegyei Alsó-György és Pothorcsán részeibe 1498–1506 között pedig zálogba vette Ináncsi András birtokát Palástutczán 100 arany forintért._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Prot. A. 56.}*
1505-ben Kőkeszi Györgytől egy udvartelket vesz Kőkesziben és abba László testvérével együtt beiktattatott.
1506-ban Alsó-Szelény birtokába lett beiktatva, bár a beiktatásnak Varbóki János ellene mondott._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
1506-ban László testvérével együtt 60 frtot adott kölcsön Nényei Mocskos György nógrádvármegyei alispánnak, a ki e kölcsön fejében palásti birtokát kötötte le, mely összeget azután Mocskos György a Losonczi Zsigmond megbizásából felfogadott zsoldos katonái fizetésére forditotta._{A Kubinyi család kovári ágának levéltára.}*
De a mint Kovári Pál nem igen volt válogatós az eszközökben, a melyekkel birtokait gyarapitotta, azonképen nem volt képes azokat megtartani utódai számára.
1507. évi julius 8-án Bodafalvi Boda Mihály fia, Imre a sághi convent előtt tiltakozott Kovári Pál és László, valamint Horváth Miklós özvegye, Dorotya és ennek fia, György ellen, hogy birtokát Ipolykeszin elfoglalták._{Orsz. Levélt. Dl., 21.739.}*
Két évvel megelőzőleg pedig Kovári Pál kénytelen volt Neklincs helységben levő birtokrészét Kusani Juszt Györgynek visszaadni._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Prot. A. 161.}*
1509-ben Haraszti Ferencz és Lévai Zsigmond inditottak pert Kovári Pál ellen a lévai határhoz tartozó Árpásvölgy és Ereszevén nevü erdők ügyében, mely alkalommal a garamszentbenedeki convent vizsgálatot tartott._{U. o. Fasc. 48. No. 14. és 31.}*
1516-ban Nényei Luka Miklós fiai, Ambrus, László és Mihály tiltakoztak Kovári László és Pál ellen az ő tulajdonukat képező Terbegecz, Nénye és Bátorfalu nevü birtokok elfoglalása miatt._{U. o. Fasc. 36. No. 28.}*
1523-ban ismét azt a panaszt emelik Kovári Pál ellen, hogy többekkel együtt elfoglalta az Orosziak birtokait Tompán (Hont várm.)._{U. o. Fasc. 62. No. 7.}*
Kovári Pál 1511–1524. években kiadott oklevelek szerint Hont vármegye alispánja volt. Ő volt tehát a nemzetség ezen ágának második tagja, a ki közhivatalt viselt._{Orsz. Levélt. Dl., 20.257. – A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Utoljára 1525-ben szerepel. Ebben az évben Palásthi András és fia, Benedek részére egy nyilatkozatot állitott ki. Ugyanezen évben Balogh Bálinttól bérbe vett Hrussóban egy népes jobbágytelket a sághi convent előtt._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
Kovári Pál és László czimeres pecsétjét több példányban megtalálhatjuk a Kubinyi család kovári ágának levéltárában. Az 1508-ban kelt oklevélen mindkét testvér pecsétje megvan, az 1511. és az 1524. évi okleveleken Kovári Pál alispán pecsétje, mely teljesen egyez az előbbiekkel, a következő czimerképet mutat: kerek talpu paizsban szarvaival felfelé álló holdsarló felett hatágu csillag.
Visszatérve Lászlóhoz, a ki egy év nélküli bejegyzés szerint Hindi Péternek a siráki szőlőkbe és Terbegecz birtokába való beiktatása ellen tiltakozott, majd 1510-ben Pál testvérével együtt Kürtösi Baloghi György ellen perelt, 1511-ben pedig Szobi Mihálynak Felső-Petény és Alsó-Lám helységekben levő birtokrészeibe iktattatott zálogjog czimén, 1512-ben pedig Alagi Benedek állitott ki részére kötelezvényt 200 forintról._{A Garamszentbenedeki Conv. levélt. Prot. A. 336. Orsz. Levélt. Dl., 21.989. – Esztergomi Kápt. levélt. Caps. 40., Fasc. 4. No. 5. – Orsz. Levélt. Dl., 22.358.}*
Utóljára 1516-ban szerepel, midőn ellene Nényei Luka Miklós fiai a terbegeczi stb. javaik elfoglalása miatt panaszt emeltek.
Kovári Lászlónak nejétől, Kőkeszi Filpesi Gergely leányától, Jusztiniától három leánya és két fia, Ferencz és János, született.
A Nagy Iván művében közölt leszármazási táblatöredék szerint ugyan még egy fia volt, Mihály, de az utóbbira nézve nem sikerült eddigelé okleveles adatot találni._{Nagy Iván: i. m. VI. 424.}*
László fia, Ferencz első izben 1494-ben szerepel, midőn atyjával együtt megosztozik a Mohorai Vidffiekkel Kovárszegen; 1502-ben, midőn a Kalondaiak, néhai István fiai, György és Péter Kovári László és Pál vallomása alapján Százd nevü, hontvármegyei birtokba beiktattattak, Török Demeter fiával, Alberttel együtt ellentmondott._{Eszterg. Kápt. levélt. Caps. F. Fasc. 3. No. 32.}*
Kovári Ferencz 1526 február 10-ikén végrendelkezett. A végrendeletet testvére, János, Kovári Pál özvegye, Valkai Katalin, neje, a kit névleg meg nem nevez, Brigida asszony, továbbá Sebestény, kovári (talán nagycsalomjai) plébános, valamint a következő meghivott tanuk jelenlétében állitotta ki: Szécsényi Balázs és Péter testvérek, Ebeczky Pál, végül Kovári Kolchar (Kulcsár) Gergely. A végrendeletet Sebestyén plébános irta._{A Kubinyi család kovári ágának levélt.}*
E végrendeletben csak ingóságairól intézkedik. Kovári Pál özvegyének, Valkai Katalinnak három lovat és egy kocsit, János testvérének szintén három lovat, fegyvereit és ruhanemüeket, Borbála asszonynak egy subát, Sebestyén plébánosnak két lovat és egy subát, a Szécsényi testvéreknek három forintot hagyományozott.
Mint buzgó keresztény ember, nem feledkezett meg az egyházról sem. A kovári egyháznak két, a nagycsalomjainak, a százdinak, a hébeczinek, a terbegeczinek 1–1, a sághi prépostságnak 3 forintot hagyott.
Kovári Ferenczczel csak a mohácsi vész utáni években találkozunk ismét, midőn Kovári Pál leányai 1531-ben a garamszentbenedeki convent előtt az ősi családi javak elidegenitésétől eltiltották._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Prot. C. 64.}*
Utóljára 1536-ban szerepel, midőn a sághi coxvent előtt Kishindi Péter fia, Jeromostól 132 frtért három elhagyott jobbágytelket vett meg Terbegeczen._{A Kubinyi család. kovári ágának levélt.}*
Ferencznek két fia volt, László és Pál, a kik első izben Kovári Pál leányai által Kovári Ferencz ellen 1531-ben benyujtott tiltakozás alkalmával emlittetnek.
Pál utódait nem ismerjük. Lászlónak sem lehettek gyermekei. Özvegyét, Borbála asszonyt 1554-ben az esztergomi káptalan előtt Kovári László örökösei, nevezetesen László leánya, Magdolna, Parlaghy László özvegye és elhalt nővérének, Margitnak Etthre Gergelytől született fia, Etthre Mihály, perbehivták, hogy jegyajándékát vegye át._{Esztergomi Kápt. levélt. Caps. 34. Fasc. 9. No. 28.}*
Kovári Pálnak, Hont vármegye alispánjának három gyermekéről, Jánosról, Ilonáról és Annáról maradtak fenn okleveles adatok. Nagy Iván művében, az idézett helyen, ugyan még egy második fiút is találunk, Bernátot, de erről nincsenek adataink.
Legidősebb fia, János a Mohorai Vidffiek elleni perben (1497–1518) szerepel, de lehet, hogy ez a Kovári János azonos Kovári László fia, Jánossal, mert a személyazonosságot nehéz megállapitani, miután közelebbi adatok nem állanak rendelkezésünkre.
De annál bővebb adataink vannak Pál két leányáról, Ilonáról és Annáról, különösen az előbbiről, a ki kardos egy menyecske volt s sok dolgot adott a hatóságoknak.
Kovári Ilona első izben 1592-ben szerepel, midőn nővérével, Annával együtt Dubraviczky Mihályt az anyjuk, Valkay Katalin által neki átadott levelek visszaadásáról megnyugtatja._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Fasc. 82. No. 22.}*
Ekkor már Dubraviczky János neje volt. 1531-ben nővérével, Annával, a ki ekkor, mint Dubraviczky László neje emlittetik, unokatestvérüket, Kovári Ferenczet a családi javak elidegenitésétől eltiltotta._{U. o. Prot. C. 64.}*
Kovári Ilona férje, Dubraviczky János még 1542 előtt elhalálozván,_{U. o. Fasc. 45. No. 17.}* örökségül a Mária királynő által ellene inditott pert hagyta hátra özvegyének. De Kovári Ilona asszony éveken keresztül huzta-halasztotta ama 21.722 forint 35 dénár lefizetését, melyre Dubraviczky János itéletileg kötelezve volt.
A garamszentbenedeki convent ugyan 1543-ban is felszólitotta Ilona asszonyt és fiát, Albertet ezen összeg lefizetésére, de Ilona asszony 1546-ban perujitásért folyamodott.
Azonban a perujitás ily hatalmas ellenféllel szemben nem vezethetett eredményre, mert 1549-ben a garamszentbenedeki convent ujból közli vele a marasztaló itéletet._{U. o. Fasc. 22. No. 3., Fasc. 20. No. 42., Fasc. 25. No. 35.}*
Kovári Ilona, kinek családneve az oklevelekben, épúgy, mint atyjáé, Pálé, Kováry-alakban is előfordul, csak rövid ideig viselte az özvegyi fátyolt, mert 1546-ban már mint Apponyi Benedekné nyugtatta Madách Miklóst, hogy javait visszaadta._{U. o. Fasc. 25. No. 39.}*
1538-ban tanuvallomást eszközöltetett a zólyomvármegyei Dubraviczán levő curiáján a Dubraviczky János által elkövetett hatalmaskodások tárgyában. Utóljára 1554-ben találkozunk vele, midőn az esztergomi káptalan előtt néhai unokaöcscsének, Kovári Lászlónak özvegyét, Tarródy Borbálát, másodszor férjezett Galánthai Borsy Benedeknét és ennek atyját, Tarródy Tamást a Kovári család birtokaira vonatkozó oklevelek visszaadása felől megnyugtatja._{Esztergomi Kápt. levélt. I. Fol. 57.}*
Kovári Pál második leánya, Anna, a ki, mint láttuk, 1531-ben Dubraviczky László neje volt, utóbb Palásthy Jánoshoz ment nőül.
Első férjétől egy fia, Dubraviczky Kristóf, a második férjétől szintén egy fia, Palásthy Benedek született._{Garamszentbenedeki Conv. levélt. Fasc. 82. No. 15.}*
Kovári Ilonának második férjétől két gyermeke született, Apponyi János és Anna.
Apponyi Anna unokatestvéréhez, Palásthy Benedekhez ment nőül, a ki 1572-ben a Kovári család ősi birtokait, nevezetesen a kovári, terbegeczi, bátorfalui, apáti, felsőszemerédi, százdi, alsószelényi, kiskereskényi (Hont várm.) és illyini (Nógrád várm.) birtokrészeket 200 frtért Apponyi Jánostól megvette._{U. o. Fasc. 3. No. 3.}* Ekként a Kováriak ősi birtokai a Palásthy család kezébe kerültek.
Palásthy Benedek és Apponyi Annának egy leánya volt, Anna, kinek életkorát 1574-ben határozták meg._{U. o. Fasc. 97. No. 2.}*
1588-ban már mint Dobasy Antalné perbe hivja rokonát, Palásthy Józsefet, hogy gyámi tisztéből folyólag a kovári, terbegeczi, bátorfalui, apáti, födémesi, szelényi, százdi, szemerédi, kiskereskényi (Hont várm.), tiszabői, kenderesi (Heves várm.), ecsegi (Békés várm.), nadláni, máskép nedliczi (Nyitra várm.) birtokok jövedelmeiről számoljon el._{U. o. Fasc. 15. No. 40.}*
A XVI. század végén Kovári Simon ágának magva szakadt. A Mohorai Vidffy család ellen is a Kovári család leányági örökösei nyerték meg Kovárszeg birtokáért folytatott pert 1591-ben Hont vármegye törvényszéke előtt._{Turul 1885. (III. évf.) 64. l.}*
És ha voltak is a Hunt-Pázmán nemzetség ezen ágából még más családtagok is, ezeket az idők viharai messze elsodorták a nemzetség ezen ágának ősi fészkétől, vagy pedig elszegényedve, nem voltak képesek a vérségi összeköttetést kimutathatni, igy azután nem érvényesithették jogaikat Kovári Simon utódainak kihalása alkalmával.
Összegezve az elmondottakat, a Kovári család leszármazása következőleg alakul.
(Leszármazási táblát lásd a 171. oldalon.)

N.; Hunt Miklós; Lampert egri püspök 1246–1275; Pázmán Csalomjai és Kovári 1270–1303 ~ 1. Hebecsi Erzsébet, † 1204 2. Kecse (Kethe); Beke 1299–1309; László 1309; Miklós 1270–1303; Choval vagy Chovoz 1299–1303; Katalin ~ 1. Dénes 2. Csalomjai Sebestyén, fia Miklós; Kovári Péter 1343–58; Pál 1410; Kovári Péter 1328; János de Kiset Nagy-Csalomja 1358; László 1298–1328 de Kis-Csamolja; István 1296; Beke 1298; Péter 1328; Miklós 1328; János 1376; László 1303–1359; Pannonia ~ 1. Némai Tamás 1303 2. Palásthi Bagonya fia Miklós 1327–1342; Kecse † ~ Palásthi Lipthó fia István 1309; Anna ~ Palásthi Bagonya, fia János; Valkán de Kiset Nagy-Csalomja 1383–1410; Pázmán 1359; Lőrincz 1328–1358; István 1328–1407; Barabás 1328; Csalomjai László 1414; János 1328–1343; Mátyás; Hunt 1350–81; Pál 1359; Miklós 1350–59; András 1407–1409; Miklós 1407–1409; Gáspár de Kis-Csalomja 1496; István 1414; László 1414; Pál 1383–1430 1406–1429 nádori itélőmester ~ 1. Katalin 2. Dorotya 1411; István 1384–1394. † 1404 előtt ~ Nádasdi Mátyás, leánya Ilona. 2-ik férje: Kelenyeni Miklós, fia János 3-ik férje: Szuhai Egyed 1425; Miklós 1384–1414; János 1393–94; Demeter 1407; Mihály 1407–1421; Simon örökbefogadtatott Kovári László által ~ 1. Kovári Anna 2. Potentiana; Leány † 1388 előtt ~ Csitári János; Erzsébet ~ Csernics István 1410–68; László 1398–1474; János 1409–1437; Miklós 1412–14; Margit 1421; Dorotya 1410–43 ~ Tarnóczi Székely Gergely 1443; Loránd; Demeter; István; Demeter; Tamás; Lőrincz; Miklós; Csitáriak; Pál 1433 †; Ferencz †; János †; Bereczk 1462–1471, † 1474 előtt; Anna 1468–76 ~ Csalomjai Simon, örökbefogadtatván Kovári László által, felvette a Kovári nevet. 1468–1484. 2-ik neje: Potentiana 1477–79; János 1468; László 1484–1516 ~ Kőkeszi Fülpösi Gergely leánya Justina; Pál 1484–1524, † 1526 febr. 10. előtt 1511–1524 Hont vármegye alispánja ~ Valkai Katalin 1497–1526; Erzsébet 1468; Ferencz 1494–1536; Ilona 1526; Magdolna ~ Parlaghy László, † 1554 előtt; Margit ~ Etthre Gergely, † 1554 előtt; Mihály; János 1497–1526; János; Ilona 1529–1554 ~ 1. Dubraviczky János, † 1554 előtt 2. Apponyi Benedek 1546–54; Anna 1529–1560. ~ 1. Dubraviczky László 1531 2. Palásthy János 1560; Bernát; László 1531, † 1554 előtt ~ Tarródy Borbála 2-ik férje: Galánthai Barsy Benedek; Pál 1531

Dr. REISZIG EDE.

VEGYES.

Campanellis János czimereslevele 1526-ból.

(Szines czimerképpel.)

A II. Lajos király adományozta czimereslevelek közül folyóiratunk eddig csak néhányat közölt szines hasonmásban. Ezek az Engel Péter nevére hamisitott 1517-iki és a Jeszenszky családnak adományozott 1521-iki czimereslevelek. Ezeknek a számát szaporitjuk mosta Burseli Campanellis János részére 1526 január 22-én Budán adományozott czimereslevéllel, a mely heraldikai szempontokon kivül más tekintetben is érdekes vonatkozásokkal bir.
A czimereslevél eredetije a cs.~és kir. közös pénzügyminiszterium levéltárában Bécsben őriztetik. Jól konzervált állapotban maradt ránk, de függő pecsétje elveszett, csupán a fekete-fehér-ibolya szinü fonalakból sodrott selyemzsinór maradt meg. Irása a rendestől eltérő, nem kalligrafikus, hanem kuszált betük alkotják, de a király nevét tartalmazó első sor diszes kivitelü arany betükkel van irva. Az armális egyike azon kevés számuaknak, melyek a király névaláirásával is el vannak látva. Szövege következőkép hangzik:

Ludovicus dei gratia rex Hungarie et Bohemie etc Croatie, Sclavonie, Rame, Servie, Gallitie, Lodomerie Comanie Bulgarieque etc. rex necnon Sclesie et Lucemburgensis dux, marchioque Moravie et Lucasie (igy) tibi fideli nostro Joanni de Campanellis de Bursel salutem et gratiam nostram regiam. Fidelitatis ac cćterarum virtutum tuarum menta quibus nostro in conspectu te conspicuum ac insignem semper reddidisti ad prćsens nostram alliciunt maiestatem, ut te condignis favoribus prosequamur et gratiis personamque tuam dignis attolamus honoribus. Te igitur harum virtutum intuitu ac medio magnifici Augustini de Velasques Hispani ex supremis aule nostre cubiculariis vero ac perpetuo stabilique titulo ac nobilitatis honore cohonestare volentes, in verum nobilem creandum et preficiendum nostra regia ex gratia atque auctoritate duximus, decernentes gratiose presentibus et concedentes ut tibi huiusmodi honore et titulo atque privilegiis nobilitatis ad instar aliórum nobilium libere uti, frui et gaudere semper et imperpetuum liceat. Qui quidem nobilitatis honos ut armorum quoque insignibus illustrior reddatur, hec quoque arma illi adiicienda merito voluimus, scutum videlicet octangulare rubicundi coloris per totum, in cuius medio leonis albi generosi sursum erecti sparsisque pedibus et ore aperto pugnanti similis effigies inest, necnon et linia quedam celestini coloris ab uno ad aliud latus tendens leonem ipsum quasi claudens, in qua tres lilii flores aurei recto ordine apparent, leone equidem te donavimus eo, quod in re militari et fortitudine et generositate semper usus fuisti, lilii flores cum honorem tum benignitatem ob quam omnibus gratus es, aperte ac plane demostrant. Superimposita est scuto galea argentea cum leonis albi dimidio, totam preterea clipei exteriorem marginem varia foliorum simulacra huc atque illuc veluti vento aliquo agitata undequaque decentissime circumplectuntur, prout in principio presentium literarum nostrarum nobilis Desiderii pictoris Itali docta manu depicta suisque propriis coloribus exornata cernuntur, animo deliberato deque regie potestatis nostre plenitudine et ex certa scientia tibi, heredibusque tuis ac posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus, imo damus, donamus et presentibus gratiose elargimur, quo tu et per te liberi tui utriusque sexus universi heredesque et posteritates eorundem prescripta arma et seu nobilitatis insignia instar aliorum nobilium et regnicolarum nostrorum armis uti solitorum a modo deinceps ubique gentium locorum et temporum in preliis, conflictibus, certamine, hastiludio, torniamentis, duellis, aliisque militaribus exercitiis, parique modo in anulis, argenteriis, velis, cortinis, domibus, tabulis, papilionibus ac universis quarumlibet rerum, edificiorum, expeditionumque generibus sub mere nobilitatis titulo gestare, insculpi, pingi incidique facere et habere libere possitis et valeatis. Et nihilominus ut animum, favorem ac benivolentiam in te nostram apud posteros maiori argumento testatum relinqueremus, id quoque ex gratia nostre celsitudinis te in nostrum familiarem assumpsimus ac tenore presentium assumimus, cćterorumque familiarium nostrorum cetui ac numero favorabiliter aggregamus, decernentes expresse et hoc nostro statuentes edicto, quod tu ex nunc et imposterum universis ac singulis illis iuribus, libertatibus, immunitatibus, honoribus, privilegiis, gratiis et indultis ubique locorum libere uti, frui et gaudere valeas atque possis, quibus, cćteri aule nostre regie familiares potiuntur, utuntur et gaudent, de iure vel de consuetudine. Rogamus itaque et hortamur universos et singulos christianć religionis principes ecclesiasticos et seculares, duces et marchiones, prelatos, barones, comites, castellanos, nobiles ipsorumque officiales, item civitates, oppida villasque et earumdem ac aliorum quorumcumque locorum ac communitatuum rectores, potestates, prefectos, civium magistros, iudices et villicos, necnon trigesimatores, tributarios et theoloniorum et gabellarum exactores, pontiumque et passuum custodes ac alterius cuiusvis status et preeminentie homines, ubivis tam super terram quam super aquas constitutos ac commorantes, quibus presentes exhibite fuerint, quatenus te dum et quoties ad eorum loca et dommia perveneris recommendatum habentes, decenti honore pertractent, et condignis favoribus prosequantur, necnon te cum famulis, equis, valisiis et aliis rebus tuis singulis per quoscunque passus, portus, terras, dominia, destrictus, iurisdictiones, civitates, oppida, castra, villas et alia quelibet loca tam per terram quam super aquas, absque aliquali solutione dacii, pedagii, theolonii, tributi, trigesime, gabelle, vel alterius cuiuscunque solutionis genere et absque impedimento ire, transire, stare, morari et reddire toties quoties opus fuerit libere et secure permittant, tibi tuisque familiaribus et rebus tuis omnibus de securo ac salvo conductu quoties per te vel nomine tuo fuerint requisiti ad celsitudinis nostre specialem complacentiam velint providere, subditi vero nostri sub indignationis pena omnino teneantur ac debeant, et presentibus nostris perlectis presentanti restitutis. Datum Bude in festo beati Vincenti predicatoris, anno domini millesimo quingentesimo vigesimo sexto, regnorum nostrorum Hungarie ao Bohemie etc. anno undecimo, secreto nostro sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti apposito.

Ludovicus rex

manu propria.

CAMPANELLIS JÁNOS CZIacute;MERE 1526-BÓL.

Az oklevél élére festett czimer három arany liliommal megrakott, kék pólyával vágott vörös pajzsban jobbra forduló ágaskodó, kiöltött aranynyelvü ezüst oroszlánt ábrázol. A renaissane izlésben tartott pajzsot jobbra néző, zárt ezüstsisak ékiti, melynek sisakdisze kék-ezüst tekercsből kinövő ezüst oroszlán. A takarók szine mindkét oldalról kék-arany. A pajzsot jobbról-balról egy-egy angyalka tartja. A czimerkép arany arabeszkekkel ékitett vörös alapra van helyezve, melyet egy keskeny és egy fekete szegélyü széles aranykeret vesz körül.
A mellékelt szines kép a czimer szerkezetéről kellő tájékoztatást ad, sajnos azonban, hogy az eredeti kivitelére nézve csak gyönge képet nyujt. Azt a művészi kivitelt, mely az eredetit jellemzi, a finomságot és nemes szépséget, mely a czimerképben magában és a czimertartó angyalkákban nyilvánul, nem adja vissza, ezek szépségéről csak halvány fogalmat nyujt.
A czimerkép méreteit illetőleg a pajzs 7,5 a sisak és disz 6,5 cm., méreteire nézve tehát nem felel meg a heraldika szabályainak s megközelitőleg megfelel a Dobay család czimere méreteinek. A pajzstartó angyalkák pufók arczuak, kövér testüek, szőke hajjal, sárga szárnyakkal, testüket lenge fátyolszerü écharpe fonja körül.
A czimer maga, eltekintve az arany liliomokkal rakott kék pólyától és a paizs szinétől, szerkezetére és czimerképére nézve megfelel a Salzer család 1525 márczius 26-iki czimerének. Ez a hasonlóság főleg a czimeralak, az oroszlán elhelyezésénél válik szembetünővé, szinre nézve eltérés van, a mennyiben a Salzer-czimer oroszlána arany, a Campanellisé ezüst. Azonos a sisak formája, továbbá a kék-ezüst tekercsből kinövő sisakdiszbeli oroszlán, mely mindkét czimernél a megfelelő pajzsalak mázában van tartva. A takarók szine is egyezik, sőt a levélszerü takarók arabeszkjeiben is számos azonos vonást fedezhetünk fel. Hiányzik ellenben a Salzerczimernél a vörös alap arany diszitése, de megvan mindkettőnél a fekete szegélyü széles arany keret. Nagyjában megegyezik a pajzs formája is, ellenben a Salzer-czimernél hiányoznak a pajzstartó angyalkák, helyöket a pajzsot körülvevő sárkány pótolja.
Ezek a hasonlatosságok és egyezések a két czimer között arra engednek következtetni, hogy a két czimer egy és ugyanazon festő műve. A csekély, alig egy évi időkülömbség a két czimer között sem mond ellent ezen föltevésnek.
A Campanellis czimerre nézve abban a ritka szerencsés helyzetben vagyunk, hogy annak festőjét maga az oklevél nevezi meg. Megtudjuk a czimer szövegéből, hogy a czimer «nobilis Desiderii pictoris Itali» tanult kezének munkája. Vele együtt három festőről van tudomásunk, kik Lajos király udvarában működtek. A Lajos korabeli számadáskönyvek ugyanis két udvari festőnek nevét őrizték meg, ezek János és Jakab mesterek. Az 1525 január 12–julius 16-iki időből való számadáskönyvben Jakab festő neve több izben emlittetik, február 23-án szolgálatai fejében 5 frt, április 2-án 2 frt, junius 13-án ismét 5 frt, végül julius 2-án hasonlókép 5 frt fizettetett ki neki, összesen tehát 17 frt. Hogy miféle szolgálatok fejében kapta ez összeget, az a számadásokban nincs megemlitve._{II. Lajos e számadáskönyve ki van adva a Magyar Történelmi Tár XXII. kötetében. Az idézett helyek a 87, 126., 199. és 229. lapokon.}* János festő neve e számadáskönyvben csak egyszer fordul elő, és pedig márczius 7-ikén, a midőn is a bejegyzés megmondja, hogy miféle munkáért járt neki fizetség. E munka a király által a temesi comeseknek adott zászló kifestése volt, melyért 36 frtot kapott János festő, azonkivül ugyanakkor egy zászlóva1 ellátott lándzsa javitásáért 1 frt 45 dénárt, összesen tehát 37 frt 45 dénárt. II. Lajos második, 1516-ból származó számadás töredékében festők nevei nem emlittetnek. E két festő nevéhez csatlakozik most harmadiknak Dezső festő neve, kiről egyuttal megtudjuk azt is, hogy olasz származásu és nemes ember volt. Sajnos, egyelőre be kell érnünk e szükszavu adatokkal, a mig esetleg valamely szerencsés véletlen folytán többet tudunk meg róla.
Magáról a czimerszerző Campanellis Jánosról nem tudunk többet. Neve után itélve idegen származásu volt, talán olasz vagy spanyol lehetett, a mi mellett szólhatna az a körülmény, hogy Velasques Ágoston, a király spanyol számazásu kamarásának közbenjártára nyeri a czimert és nemességet, a mit a király még azzal is tetéz, hogy Campanellis Jánost a királyi familiaresek sorába is fölveszi.
II. Lajos király udvarában, mint azt számadáskönyvének adataiból tudjuk, a királyi szolgálatban, az udvari méltóságokban nemcsak magyarok, hanem idegen származásuak is voltak alkalmazva. Tudjuk azt, hogy két főudvarmestere volt, Korlátköve Péter és a lengyel származásu Trepka András,_{Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara. Budapest, 1878., 33. l.}* kamarásai között pedig különböző nemzetbelieket találunk. Ezek közé tartozott az a spanyol származásu Velasques Ágoston, a ki Campanellis János érdekében a királynál közbenjárt. A számadáskönyvekben több izben találunk egy spanyol származásu Ágostont, a ki, tekintve e származás azonosságát, továbbá a czimereslevél kiállitásának idejét és a számadási tételek idejét, minden valószinüség szerint azonos e Velasques Ágostonnal. A számadásokban először 1525 márczius 6-ikán találkozunk vele, akkor mint a király pohárnoka emlittetik, kinek Thurzó Elek kincstárnok 20 frtot fizet ki a király parancsára. Pohárnoknak emlittetik április 12-ikén, a midőn 44 frtot kap kézhez, mint a királyné pohárnoka emlittetik május 11-én, a midőn 25 frtot és junius 18-án, a mikor 10 frtot fizet ki neki a kincstárnok._{Magyar Történelmi Tár, XXII. köt., a 97., 139., 168., 200. l.}* Ellenben 1526 junius 18-án mint királyi kamarás szerepel, a kinek két izben 20 frt fizettetik ki._{Engel, Monum. Ungrica 218. l.}* Talán testvére vagy valami más rokona volt a királynénak spanyol származásu kamarása Lajos, a kit a király levéllel küldött a pápához s a kinek ezen utja költségeire április 15-én 100 frt fizettetett ki._{Magyar Történelmi Tár XXII. köt. 144. l.}*
ÁLDÁSY ANTAL.

Adalék a Nagyréti Darvas család genealogiájához.

A Darvas család neve Abauj-Torna vármegye területén a XVI. század közepe táján emlittetik, noha a család Nógrád vármegyében otthonos. A bércz ormán fekvő Szádvár hatalmas ura, – kinek, mellesleg szólva, tizenhat vára volt – Bebek György a Habsburgoktól Szapolyai Jánoshoz pártolván át, 1567-ben Schwendi Lázár császári tábornok a Szádvárába huzódott Bebek Györgynét Patótsi Zsófiát haddal támadta meg, mely alkalommal Sebekék több hivével együtt Darvas Pál is Szádvárában vonta meg magát._{Budai, Polg. Lexikon. I. 530. lap.}*
A XVIII. században két Darvas Ferencz vált ki a család tagjai közül. A kuruczvilágban Darvas Ferencz játszott kiváló szerepet, kinek neve sokat emlegetett és széles körben ismert volt. II. Rákóczi Ferencz fölkelése elején, 1703 november 11-ikén a tokaji táborból a Tisza közétől föl a dunai vidékekre főhadi biztosul nevezte ki, s mint ilyen, Darvas Ferencz intézte a kurucz táborok élelmezése, fuvarozása körül fölmerült, rendkivül sok gonddal, fáradalommal és nagy felelősséggel egybekötött teendőket._{Történelmi Tár 1909. évf. 151. lap.}*
A másik Darvas Ferencz 1740-ben született Nógrád vármegyében. Udvari helytartósági tanácsos és Pest vármegye országgyülési követe volt. Irodalommál is foglalkozott. Meghalt 1810-ben._{Szinnyei József, Magyar irók. II. köt. 639. lap.}* Apja Darvas József nógrádi alispán, anyja Szirmay Zsuzsanna voltak. Ferencz fia János Abauj vármegye szolgabirája volt, Alpáron birtokolt. Mint apja, ő is foglalkozott irodalommal, meghalt 1805-ben._{Ugyanott 640. lap.}*
Az Abauj vármegyébe átszármazott Darvas család jelenleg Onga, Ujfalu, Gagy és Rakoczán birtokol. Birtokai közé tartoztak régebben Alpár és Szemere helységek is._{Magyarország vármegyéi és városai. Abauj-Torna vm. 539. lap.}* Ongán Nagyréti Darvas Imre Abaujtorna vármegye és Kassa sz. kir. város főispánjának jogutódai a birtokosok. Ujfalun birtokos Nagyréti id. Darvas Béla, néhai Darvas Antalnak, az 1865-től fogva több éven át országgyülési képviselőnek fia, Gagy pedig Nagyréti Darvas Antal fiának, Darvas Ferencz országgyülési képviselőnek képezi birtokát.
Az Abauj vármegye területén fekvő Alpár és Szemere helységekben Nagyréti Darvas József birtokolt, a ki egyenes leszármazottja az 1740-ben született Darvas Ferencz m. kir. udv. helytartósági tanácsosnak. József az említett két birtokon kivül még Pest vármegyében is birtokolt, házai voltak Kassán és Miskolczon. A hazai szinészet iránti bőkezüségét Déryné is emliti naplójában, ő volt az, a ki egy estére a kassai szinház egész nézőterét kibérelte. Szemerei kastélya szép parkkal övezve még ma is fönnáll.
Felesége Bernátfalvi Bernáth septemvir leánya, Katalin volt._{Bernáth Katalinnak testvére Berczi Erdélyből nősült, özvegy báró Radák Ádámné, szül. gr. Rhédey Klára egyik leányát vette nőül.}* Házasságából született fia András, nyug. honvédszázados, ki Miskolczon temettetett el. Második fia, Albert 1848/49-es honvéd volt, s mint ilyen, Budavár ostrománál tüntette ki magát. Apjától örökölte a Csereháton fekvő Szemere falusi birtokot, melyet később Pallavicini őrgrófnak adott el. Birtokának eladása után az apjától örökölt miskolczi házba költözött, később Szabolcs vármegyében Puszta-Bagoson vett birtokot. Feleségül Ludányi Ba˙ Erzsébetet, Ludányi Ba˙ Gábor és neje, Csicseri Ormós Katalin leányát vette, kitől négy gyermeke született, közülük kettő, Ernő és Etelka elhaltak, Béla és Gabriella életben vannak.
A család régi czimere kék pajzsban zöld alapon csőrében patkót tartó daru, fölemelt jobb lábában követ tartva, sisakdisze a pajzs-alak, takarók szine jobbról fekete arany, balról fekete ezüst.
BAź ILONA.

Báttaszéki Bornemissza János és Széky Máté czimeres nemeslevele 1555-ből.

(Egy czimerrajzzal.)

A magyar viselettörténeti emlékek összegyüjtése és ismertetése körül eddig is kiváló érdemeket szerzett dr. Szendrey János, a kinek « Magyar viseletképek czimeres leveleinkben»_{Arch. Értesitő, XI. köt. 2. számában, továbbá ugyanez különlenyomatban, Budapest, 1892.}* cz. czikkei (105 képpel), továbbá «A magyar viselet történeti fejlődése»_{Budapest, 1905. Kiadja a M. Tud. Akadémia.}* cz. önálló munkái kétségkivül nagy szolgálatot tesznek az e téren kutatóknak. Hasonló elismerés illeti Nagy Géza összefoglaló és Nemes Mihály festőművész rajzaiban, festményeiben bővelkedő, terjedelmes, «A magyar viseletek története» cz. művét is._{Budapest, Franklin-Társulat, 1900.}* Ezekben egyuttal részletesen felsorolvák mindazon tudósaink, akik ezen irányban működtek és érdemeket szereztek.
Kétségtelen azonban az is, hogy ezen kivaló munkák még mindig hiányosak, és sok ismertetésre és feldolgozásra váró viselettörténeti emlékünk lappang ismeretlen helyeken, igy főleg a kutatók figyelmét elkerült, vagy még inkább az előlük gondosan elrejtett és elzárt czimeres nemeslevelekben.
Az általam itt ismertetendő Bornemissza-czimeres nemeslevél_{Eredetije az esztergomi herczegprimási levéltárban Lad. T. 34. fasc. 5. No. 130. jelzet alatt. Hivatalos kivonata 2132/1908. OL. sz. alatt.}* éppen ilyen, viselettörténeti szempontból érdekes, és mondhatni, hogy kiválóan hü, részletes és gondos ábrázolása következtében figyelmet érdemel.
A czimer- és nemességszerző Báttaszéki Bornemissza János és atyai unokaöccse Széky Máté ugyanis abban az áldatlan harczban, a mely György barát halála után Erdélyben dult, az előbbi mint Szentiváni Kendy Ferencz erdélyi vajda, az utóbbi pedig mint Somlyói Báthory András vitéz katonája – különösen Bethlen vára megvivásánál – tüntette ki magát, a mely vitézség jutalmául nyerték az Augsburgban, 1555. febr. 25-én kelt czimeres nemeslevelet, a mely a czimert a következőképen irja le:
«Scutum videlicet rubei coloris, in quo ensi et framea decussatim positis corona seu diadema regium fulvum ad capulos appositum esse, quod medius leo fusci coloris, pedibus rapienti, ore vero hianti similis eminere conspicitur. Scuto oppositam galeam militarem levis armaturae, teniis sive laciniis albi et rubei caloris, ex eadem galea in utramque scuti partem defluentibus ornatam.
Az oklevél hátán a kanczellária feljegyzése «Arma providi Joannis Bornemyzza de Bathazek.»
A szövegben leirt és a remek kivitelü festményben ábrázolt czimer következő:
Az álló, csúcsos alju, vörössel damaszkolt, vörös pajzsban két keresztbe helyezett kard; a jobboldali fekete fogós, vágott végü, görbe, a baloldali pedig szintén fekete fogós, egyenes; a két kard fogóján drágakövekkel díszitett, ötleveles, arany korona nyugszik, a melyből mellső lábait ragadozásra nyujtó, kilógó vörös nyelvét, derékből növő arany oroszlán emelkedik ki.
A pajzsot vörös-fehér (ezüst) sisaktakarók veszik körül, sőt a pajzs felső peremére is borulnak. A pajzsra boruló sisaktakaróra egy sárgaréz szögekkel kivert, csúcsban végződő, aranynyal étetett 16 gerezdes (a festményben természetesen csak 8, mert csak egyik oldaláról látható) üsttel, hátul rák-pánczélos nyakvédővel és oldalt fülvédővel, elül pedig feltolt sárgaréz orrvédővel ellátott, vassisak nehezedik.
És éppen ez a sisak teszi becsessé a különben czimertani szempontból teljességgel elhibázott, tévesen megszerkesztett czimert. A sisak a legkissebb részletéig is annyira hiven és pontosan van megfestve, hogy kétségtelennek kell tartanunk azt, miszerint a festőművész az elébe tett eredetiről rajzolta.

Ez a sisak, a mely nagy mértékben hasonlit a dr. Szendrei János és Nagy Géza által közölt_{Magyar viseletképek stb. 18. old., ábrája 19. old. 16. sz., továbbá «A magyar viselet történeti fejlődése» 54. old. és végül Nagy Géza, id. m. 56. tábla 5. ábra.}* sisakokhoz, valamint a hires Zrinyi Miklós általánosan ismert sisakjához_{Magyar nemzet története, V. köt. 376. o.}* ebben az időben – a mint azt a leiró szöveg is mondja (galea levis armaturae) – a könnyü magyar huszárságé volt.
Ilyen XVI. századi sisak nagyobb számban szerepelt az ezredéves országos kiállitáson is, a melyek közül különösen a bécsi udvari fegyvergyüjtemény darabjai tüntek ki._{Ld. Az 1896-iki ezredéves orsz. kiállitás tört. főcsoportjának hivatalos katalogusát, Budapest, 1896.}*
Emlitettem, hogy a czimer czimertani szempontból hibás és tévesen megszerkesztett; mert «heroldikai sisaknak csak az tekinthető, a mely a fejet és az arczot teljesen födi, és a melyre oromdiszt (sisakdiszt) lehet tenni.»_{Bárczay, A heraldika kézikönyve, 179. o.}*
Már pedig ez a sisak a fenti követelmények egyikének sem felel meg.
Egy másik hibája az is, hogy a sisak a pajzstól különállva lebeg, mintegy leszoritja az ez esetben, szintén hibásan a pajzs fölé is hajló sisaktakarót.
Nézetem szerint ez a huszár-sisak tulajdonképen sisakdiszt akar (vagy legalább azt kellene) ábrázolni.
E szerint a festőnek a pajzsra rendes heraldikái sisakot kellett volna helyeznie, és ennek koronáján (esetleg tekercsén) foglalt volna helyet, mint sisakdisz, a huszár sisak.
Ha azonban a czimer heraldikai szempontból kifogás alá esik is, kárpótlást nyujt a gondos kézzel kidolgozott, s a viselettörténet tekintetében becses emlékkel, melyet igy számunkra megörökitett, s a melyet a hü rajzban készitett másolatában mutatunk be._{A czimer pontos festménye gyüjteményemben.}*
A czimer és nemességszerző Báttaszéki Bornemissza János és rokona Széky Máté, kétségen kivül tolnamegyei származásu volt. De vajjon egy-e a Csánki Dezső munkájában_{Magyarország tört. Földrajza III. köt. 462 (ill. 409).}* emlitett Tolnai Bornemissza, vagy a Nagy Iván által ismertetett Berzenczei Bornemissza családdal, azt nem állithatom. De ennek megállapitása jelenleg nem is képezi czélomat.
HORVÁTH SÁNDOR.

Három válasz.

I. Jári-család.

Daróczy Zoltán úr a Turul 1909 évf. 136-ik lapján figyelmembe ajánlja azon adatot, hogy néhai Julad bán utódai Barouch fia Lőrincz és Dézs fiai Dénes és János 1358-ban a veszprémmegyei Haraszti nevü birtok ügyében tanuskodnak, mert ezen birtok valamikor Julad báné volt, Harasztit pedig Szent László király adományozta a béli apátságnak. «Ezek szerint», mondja Daróczy úr, «Julad bánnak 1077–1095 között kellett élni».
Mindezekre a következő válaszom van: Abból, hogy Szent László Harasztit a béli apátságnak adta s hogy Julad bán is valamikor ottani birtokosként szerepel, még nem következik, hogy ezen bán Szent László korában élt; egy és ugyanazon helységben az egyházon kivül világi birtokosok is lehettek és az idézett kutfő Julad bán szereplésének idejét egyáltalában nem is emliti. A fődolog azonban az, hogy én ezen bánt már régen ismerem és hogy mindazt, a mit róla tudtam, a Századok 1909. évf. 565-ik lapján közzétettem. Ismétlődések elkerülése czéljából itt csak azt akarom kiemelni, hogy Jolát bán 1252-től 1268-ig szerepel, hogy Fejér VII. 5., 347–348 szerint a Ják nemzetség tagja, a mi szerintem nem éppen bizonyosnak veendő, mert nincs kizárva, hogy itta Szák (Zaak) nemzetségről is lehet szó. Az ügy érdekében azonban még a következő regestákat ki kell emelnem:
a) 1287. Midőn a zirczi apátság a veszprémmegyei teveli népek ügyeit rendezi, a fogott birák sorában Bartholomaeus de Jaar comes is szerepel (Fejér VII. 2., 118.).
b) 1349. A veszprémmegyei Ajka nevü birtok ügyében szereplő fogott birák sorában (Laurentius filius Baruch de Jar is müködik (Hazai okmánytár III. 159–160). Ez ugyanaz, ki Daróczy adata szerint 1358-ban Harasztira nézve tanuskodik.
c) 1419. Michael dictus Baroch de Jaar értesiti Garai Lászlót, hogy a király őt (Lászlót) macsói bánnak kinevezte (Magyar-szerb összeköttetések oklevéltára 66).
d) 1420. Azok közül, kik a vasmegyei Csó nevü birtok határjárása ügyében királyi kiküldöttekként ki vannak jelölve, Stephanus Barath de Jaar is szerepel (Fejér X. 6, 336). Ugyanezen évben (de akkor «Baroth» néven) udvari jegyző (regiae maiestatis curiae notarius, ugyanott 287).
e) 1421. A zalamegyei Salamonváriak peres ügyében szereplő királyi kiküldöttek sorában Stephanus Varots de Jaar is müködik (Fejér X. 453).
f) 1426. Barochi Balázs, István és Mihály a győrmegyei Kispécz birtokosai. Ugyanazon évi jan. 29-én ezen Balázs a Jári nevet is viseli; febr. 3-án «Blasius Baroch de Kyspech» a neve (Történelmi Tár 1903. évf. 360–361.).
g) 1440. Zalamegye tisztikara tanusitja, hogy Blasius Barath de Jaar és (fia) Márton azon esküt, melyet Jaari Barath István özvegyével szemben le kellett volna tenniök, nem tették le (Ugyanott 1909. évf. 244). – Ezen István 1436-ban Veszprémmegye alispánja.
h) 1456. Ambrosius Jolath, filius condam Blasii Barocza de Jaar (Csánki III. 264).
i) 1458. Győrmegye tisztikara jelenti a királynak, hogy «Jolath, alio nomine Ambrosius et Martinus, filii condam Blasii de Barocz» Dégi Lászlónak kispéczi birtokán garázdálkodtak (Hazai oklevéltár 423). Az illető okirat hátán pedig olvassuk: «contra Ambrosium Jolath dictum de Jaar, vagyis «Jári Jolath Ambrus» (ugyan ott 424.)
j) 1473. A Jári Barocz család egyik tagja «digitus Jolath» néven szerepel (Csánki III. 264.).
Az utolsó három adatból kitünik, hogy a Jári vagyis Jári Barócz család tagjai (kik különben Vas- és Zalamegyében is birtokoltak), mert helylyel-közzel a Jolát nevet is használják, az 1358. évi adattal egyetértőleg Jolát bán nemzetségéből valók. Azt azonban, vajjon a bánnak vagy ennek 1252-ben szereplő fivérének, Vidnek, az egyenes utódai, határozottan nem állihatjuk.

II. Vaja-nemzetség.

Sörös Pongrácz úr a fentidézett helyen a Vaja nemzetségre vonatkozó két mindeddig fel nem használt okirati adatra hívja fel a figyelmet és kiemeli, hogy én sem vettem őket figyelembe ujabb nemzetségi kutatásaimban, melyeket a Turul XXII. és XXIII. kötetében közöltem. Ebben ugyan igaza van; de miután az illető dolgozatom a Turul XIX. (nem XXII. és XXIII). kötetében 190l-ben megjelent, a pannonhalmi apátság története pedig csak két évvel később (1903-ban) látott napvilágot, magától értetődik, hogy a benne közzétett okirati adatot két évvel korábban nem ismerhettem. Ismertem azonban az ezen adatban szereplő személyeket, kiket annak idején a Ludány nemzetség tagjainak tartottam_{Lásd «a magyar nemzetségek» cz. müvem II. köt. 170–171. old.}* a minek elég alapos magyarázata van és miután e kérdés a fentemlitett két adattal még tisztázva nincs, szükséges, hogy a kutatók figyelemét a következőkre felhivjuk.
A nyitrai káptalan tanusitja 1229-ben, hogy a szolgagyőri (= galgóczmegyei) jobbágyok és Imre (= Hemyruh) fiai: Szelőczei Kozma és Péter közt a nyitramegyei Bajna (= Bugvna = Bvgna) birtok miatt folyt pört a Szelöczeiek javára eldönti_{Apponyi-oklevéltár I. 24. Hazai okmánytár VII. 16. V. ö. Hazai okmánytár VIII. 4. Wenzel VII. 488. VIII. 22. IX. 171. XI. 136. 572.}* mire a vitás birtok Árpádházi Konstantia cseh királyné magyarországi udvarbirájának, Konta-nak kezére kerül; ez alkalommal egy hontmegyei ember, Gabriel filius Gabrielis de villa Lodan a Szelőczieknek és Kontának pristaldusa. Ezen Lodan alatt – mint alább látjuk – Ludán értendő. Ludány nevü helységet kell érteni, melyről azonban nem tudjuk, vajjon Nyitra- vagy Nógrádmegyében feküdt; tekintettel azonban arra, hogy a Ludány nemzetség tagjai 1283-ban a nyitramegyei tapolcsáni járásban fekvő Bajnán is birtokoltak (Wenzel IX. 302), bátran kimondhatjuk, hogy az 1229-ben szereplő Ludány-ban a nyitramegyei helység értendő, melynek egyik birtokosa, Gábor fia Gábor, akkor Hontmegyében lakott. 1229 után sokáig nem akadunk ezen Gábor fia Gábor nyomára. Csak 1274. aug., 21-én találjuk, hogy V. István Gábrián fiainak: Bagamérnak és Péternek a nyitramegyei Megyer (ma Tótmegyer) nevü birtokot adományozta, mire ezt IV. László fentebbi napon megerősitette (Knauz II. 42). 1292 jan. 30-án pedig tanusitja az esztergami káptalan, hogy Hontpázmán nb. Jákó fia Miklós a Hontmegyében fekvő Palatnya nevü virtokot az országbiró itélete értelmében Gábrián fia : Ludáni Bagamér Hontmegye főispánjától magához váltja (Hazai okmánytár VIII. 315. Megjegyzendő, hogy ezen Bagamér már 1291. Hontmegye főispánja. – Wenzel XII. 516.)
Szembenállunk tehát azon nem mindennapi jelenséggel, hogy úgy a Ludányi-családban, mint a Vaja-nemzetségben három teljesen egybehangzó neveket viselő nemzedékkel találkozunk, melyről már most az volna kiderítendő, vajjon itt egymással azonos személyekkel van-e dolgunk. A chronologia ezt sehogy sem vonja kétségbe. Ludáni Gábor fia Gábor, ki 1229-ben mint pristaldus müködik, 1262-ben még életben lehetett; fia Bagamér, ki 1260-ban, és Péter, ki 1262-ben felmerül, 1274-ben kaphatták Megyert és Bagamér 1291 és 1292-ben még lehetett Hontmegye föispánja. Hogy II. Gábrián (= Gábriel = Gábor), kit az 1262. évi okirat Gabrielnek nevez, és fia Bagamér helylyel-közzel a Ludáni nevet viselték, nem éppen rendkivüli dolog. A nyitramegyei Ludányon – mint már kiemeltem – a Ludán nemzetség tagjain kivül más nemzetségbeli földesurak is lehettek, kik mindamellett, hogy más megyében laktak és más megyékben is birtokoltak, helylyel-közzel a régi Ludányi családnevet is használták. Igy megkapnók a következő stemmatöredéket:

Vaja nb. Gábor; Ludáni Gábor 1229–1262; Bagamér 1260–1292 1291 és 1292-ben Hontmegye főispánja; Péter 1262–1274

III. Szapolyai-család.

Tersztyánszky Dezső úr ugyancsak a Turul 1909. évf. 137-ik oldalán a Szapolyai-család eredetéről értekezvén, az Erdélyi Muzeum 1904. évf. 24-ik lapján a Szapolyaiak ismertetését tárgyaló értekezésemre hivatkozik és nevezetesen kiemeli, hogy én is a «Fekete» nevet a Szapolyai-családban emlitem, nevezetesen Szapolyai Fekete Pált stb. A nélkül, hogy a család eredetéről e helyen érdemlegesen tárgyalnék, szükségesnek tartom, hogy a kétségkivül felette érdekes kérdés és saját álláspontom érdekében a szerzőtől szerkesztett nemzedékrendi tábla egynéhány részletét kellő megvilágitásba helyezzem.
A budai káptalan tanusitja 1290-ben, hogy Erős fia, Hévizi Fekete Miklós, kinek fiörököse nincs és kinek magas korára való tekintettel ilyenre nincs is kilátása, a Czinkota táján fekvő egyik szőlőjét a nyulszigeti apáczáknak hagyományocza. 1294-ben pedig bizonyitja ugyanazon káptalan, hogy Erős fia Miklós comes nővérének fiai: Hévizi Domonkos és Vincze néhai nagybátyjuk palotáját a nyulszigeti apáczáknak átengedik (Wenzel TX. 534, X. 158, 431.). Szerző mindamellett kérdezi, vajjon Erős fia Miklós 1290 után meghalt-e és minden határozottsággal egy Pál nevü fiut tulajdonit neki, bár a megelőző szövegben e Pált csak oldalági rokonának nevezi. De térjünk most át e Pálhoz.
A pécsi káptalan egy keletnélküli okiratban számos baranya- és tolnamegyei polgár tanuvallomása tárgyában az esztergami kereszteseket értesiti (Knauz II. 474–475) és Knauz kellő indokolással bebizonyitja, hogy ezen okiratot 1292 körül kibocsátották. A tanuskodók sorában «Paulus Niger de villa yzud» is szerepel, kit szerző azon Pállal azonosit, kinek Fekete András nevü fia 1330-ban a trencsénmegyei Kaszsza várért Egyházas-Nádasdot kapja (Fejér VIII. 3, 451), de azonosnak veszi egyuttal azon Fekete Pállal is, ki Szapolyai néven szerepel. A mi az 1330-ban emlitett Pált illeti, nem lehetetlen, hogy a fiörökös hátrahagyása nélkül elhalt felhévizi Miklósnak (ha ugyan erről van szó) nemzetségi rokona, csakhogy ez esetben sokkal valószinűbb, hogy alatta azon Paulus Niger értendő, ki 1323 jul. 1-én mind a Pestmegyében feküdt Nyuig (= Nevegy, ma Némedi) részbirtokosa szerepel (Anjoukori okmánytár II. 79.); de hogy Yzudi Pál a későbbi Szapolyai Fekete Pállal azonos lett volna, teljesen kizárandó, ha csak ne mondjam, hogy lehetetlen.
Yzud egy már eltünt helység, melyről határozottan csak azt mondhatjuk, hogy Baranyamegyében feküdt; bizonyitja ezt azon körülmény, hogy a fentemlitett okiratban felsorolt tanuk egészen az Agárdi Tamásig kivétel nélkül baranyamegyei emberek. Helyes kiejtése Uszöd, vagy tekintettel arra, hogy Tolnamegyében 1402-ben egy Blasius de Uzwd (Zichy-oklevéltár V. 304) szerepel, esetleg Uszod. Szapolyai Fekete Pál 1412-ben szerepel (Hazai oklevéltár 358), a mit az Erdélyi Muzeumban közzétett dolgozatomban (27-dik old.) világosan kiemeltem; Yzudi Pálnak, ki már 1292-ben felnőtt ember, 1412-ben legalább 140 éves embernek kellett lennie, ily magas korban pedig alig lehetett királyi kiküldött. Szerzőnk szerint fia András már 1330-ban szerepel, mire megjegyzendő, hogy András atyja Pál 1330-ban valószinüleg már nem is élt, mert a király nem vele, hanem már fiával csereszerződésbe bocsátkozik; továbbá kizárandó, hogy a fiu 82 évvel atyja előtt már felnőtt ember lett légyen.
Fekete András fiai sorából csak Jánost és Benedeket akarom kiemelni.
Hogy a saskői alvárnagy Benedek lett volna, arról a részemről közzétett okirat mitsem, tud; abban Fekete Benczé-ről van szó, mely nem Benedeknek, hanem Vinczének a változata; de ez mellékes; a fődolog az, hogy a fiu már 76 évvel nagyatyja előtt alvárnagy, tehát érettkoru ember. János szerzőnk szerint 1370-ben «nagy Fekete apáti ispán, ki a kalocsai érsek hadinépének vezetője, hatalmas férfiu», de a Zichy-oklevéltár adata (II. 440), melyre szerző hivatkozik, ezt másképen adja elő. Mindenekelőtt e János nem 1370-ben, hanem 1350 jul. 24-én szerepel, miből az következne, hogy az unoka már 62 évvel nagyatyja előtt érettkoru férfi volt. Atyját az okirat nem nevezi s a mi állását vagy foglalkozását illeti, sehogy sem lehet róla megállapitani, hogy a kalocsai érsek hadinépének vezetője volt; az okirat világosan kimondja, hogy Jánosunk az érsek apatini (= Apáti a mostani Apatin Bács-Bodrogmegyében) officialisa, vagyis tiszttartója, a ki kisérőivel, helyesebben mondva czinkostársaival együttesen 1350 junius 26-án világos nappal egyik szomszédos földesur birtokán csunyán garázdálkodott.
Végezetül még megjegyzendő, hogy szerzőnek azon állitása, melynek értelmében Szapolyai Vajda László fia Miklós (1455) azon Fekete Miklóssal volna azonos, ki Lehotzky szerint Zsigmond királytól Kaszsza várát kapta, okiratilag bebizonyitva nincsen; de még a chronologia sem szól a két Miklós azonos volta mellett. Zsigmond király 1437-ben halt meg; vegyük már most a legjobb esetet, hogy az adományozás csak 1437-ben történt és akkor is nehezen hihető, hogy ezen Miklós egyik fivére (Imre) csak ötven évvel később, a másik (István) pláne csak 62 év mulva halt volna meg.
Dr. WERTNER MÓR.

Oklevéltani apróságok.

A Muzeum levéltárában található középkori oklevelek egy részével és a Hunt-Pázmán nemzetségből származó Forgáchok történetével foglalkozván, alkalmam nyilott az emlitett levéltárak okleveleit részben áttanulmányozni. Munkálkodásomnak oklevéltani apróságait a Turul korábbi évfolyamaiban közlöttek kiegészitése, részben folytatásaként közlöm. A muzeumi levéltár nehány évtizedét, a Forgách-okleveleknek egész középkori anyagát felölelik az alább tartalmilag három csoportba osztott részletek, a melyekből itt-ott rövid összefoglaló eredményt is meg lehetett állapitani. Könnyebb megkülönböztetés czéljából a muzeumi darabokat külön meg is jelölöm.
1. Az oklevelek kiadására, a kanczelláriák belső működésének megismerésére jellemző adatokat lelünk a következőkben:Az esztergomi káptalan évnélküli, de nagyon valószinűleg 1272 november 4-én kelt oklevele tudtommal az egyetlen példát nyujtja arra az esetre, a mikor a káptalan megtagadta a király parancsának végrehajtását. Szövege igy szól:

Excellentissimo domino suo L(adislao) gratia illustri regi Hungarie capitulum ecclesie Strigoniensis perpetuam fidelitatem cum orationibus debitis ac devotis. Litere vestre serenitatis pro magistro G. ecclesie nostre preposito exhibite sunt nobis prius sub hac forma, L(adislaus) gratia rex Hungarie fidelibus suis capitulo Strigoniensi salutem et gratiam. Magister Gregorius prepositus eiusdem ecclesie quandam terram Borch vocatam nomine terre hominis sine herede decedentis et pertinentis ad nostram collationem a nobis petit sibi dari, quam ad tria aratra dicit esse. Unde volumus, quod detis hominem vestrum, cuius testimonio Paulus de Pokouch homo noster convocatis commetaneis reambulet eandem et statuat ipsi preposito, si nullus fuerit contradictor. Cantradictoribus ad nostram citatis presenciam ad terminum competentem. Post hec qualitatem et quantitatem ac seriem totius facti nobis fideliter rescribatis. Datum Bude in vigilia omnium sanctorum. Subsequenter autem eodem die alie litere vestre pro Andrea comite de Bana et eius filiis super eadem terra nobis sunt exhibite continentes hunc tenorem. L(adislaus) dei gratia rex Hungarie fidelibus suis capitulo Strigoniensi salutem et gratiam. Cum nos terram Jacobi filii Moysa sine herede decedentis ad nostras manus devolutam Andree comiti fideli nostra et eius filiis pro meritoriis eorum servitiis cum omnibus utilitatibus suis et pertinentiis ac servis et ancillis duxerimus conferendam, fidelitati vestre precipiendo mandamus, quatenus mittatis ex vobis aliquem fidedignum, qui ipsam terram cum omnibus utilitatibus suis servis et ancillis vocatis commetaneis et vicinis eidem comiti Andree et filiis suis statuat et assignet sine iuris preiudicio alieni, facti seriem, numerum servorum et ancillarum, cursus metarum, qualitatem et quantitatem terre memorate nobis fideliter rescribentes. Datum in insula in vigilia omnium sanctorum. Quia vero predicte litere vestre varie erant, sicut patet, in tenoribus earundem, nos ad presens non misimus aliquem ex nobis ad terram ante dictam. Unde quid super hoc fieri debeat, vestra deliberet celsitudo. Datum feria sexta proxima post festum omnium sanctorum.
Kivül: Domino suo L(adislao) dei gratia illustri regi Hungarie.
Meggyőződést szerzünk az oklevél elolvasásakor, hogy a káptalannak fontos oka volt a birtokbaiktatás foganatositásának elodázására. A két beiktatólevél ugyanazon napról volt keltezve, csupán a helyi keltezésben különböztek egymástól.
Látjuk, hogy a kanczellária együtt ment a királylyal a budai várból a nyulak szigetére, ott adták ki a második beiktató parancsot. Fel kell azonban tételeznünk, hogy a király csak az egyik oklevélről, vagy egyáltalában nem tudott az oklevelek kiadásáról, másként nem engedte volna meg, hogy ugyanazon ügyben egy napon két ellentétes természetű parancs kiadassék. Tekintettel arra, hogy nem örökjogu adományozásról volt szó, az is meglehet, hogy az oklevelek egyikét a nagy, másikát a kis kanczellária szolgáltatta ki.
Az ügy befejezése az volt, hogy még 1272 deczemberében ujabb beiktató parancs ment az esztergomi káptalanhoz, mert IV. László 1273 január 9-ikén Barczot örökjogu adománylevéllel András, banai ispánnak, a Forgáchok ősének adta.
Nagy Lajos kanczelláriájának történetére élénk világot vet László, csázmai prépost, titkos kanczellár 1356 május 1-én Visegrádon kelt oklevele._{Fejér: Codex dipl. IX. 2. 412. l.}* Előtte Sárói Bede fia, Péter, rokona, Miklós kanczellár, zágrábi püspök nevében kijelenti, hogy az utóbbi nem tudott megfelelni azon kötelezettségének, a melyre őt László egri prépost, Demeter borsodi főesperes, Ders fia Tamás fiai, István és Péterrel ugyancsak a titkos kanczellár előtt kötött megegyezése kötelezte, t. i. hogy a kanczellár rokonának átadott 15 márka fejében László prépostnak és rokonainak 1354 virágvasárnapjától számitott egy év alatt megfelelő királyi kitüntetést vagy adományt eszközöl ki. László prépost rokonai az emlitett pénzösszegért az igéret teljesitéséig Liso hontmegyei birtokot kapták zálogba. Most kölcsönösen visszaadták az egymástól átvett pénzösszeget és birtokot.
Úgy vélem, hogy a titkos kanczellár a király tudta nélkül nyomta az oklevélre a ma már töredékeiben kivehető királyi pecsétet.
Hogy az oklevél keltezése nem felel meg mindig egyuttal a király tartózkodási helyének is, az alábbi eset bizonyitja.
Zsigmond 1400 deczember 2-ikán az Oztrow alatti táborból levelet ir János esztergomi érsek kanczellárhoz. Meghagyja neki, hogy miután Tordamező (Nyitra várm.) és Majkócz (Bars várm.) birtokokat, a melyek tulajdonosa Tordamezei László fia Jakab gyermek nélkül halt meg, Ghymesi Forgách Péternek, László és György fiainak – és Miklósnak adta, állitson ki róla adománylevelet. A levélben elsorolja a király az adományozottak érdemeit is, a melyek a király kegyének megnyilvánulását indokolttá teszik. Az oklevelet a kanczellárnál levő nagyobb királyi pecséttel (sub maiori nostro sigillo erga vos habito emanari faciendo eisdem dare velitis) lássa el.
Minthogy a birtok határjárása nemrégiben megtörtént, a király a kiséretében levő kanczelláriával még aznap, deczember 2-án kiállittatta az ideiglenes adománylevelet.
Az ünnepélyes adománylevél decz. 6-ikáról Szakolczáról van keltezve, a hol akkor a kanczellár tartózkodott s a hova arra az időre a királyt várhatták. Majdnem szószerint átirja ez a király emlitett levelében foglaltakat; letöredezett pecsétje alatt pedig olvasható: ad literatorium mandatum domini regis.
Ha az oklevél kiadására jogosult országnagyok közül a XIV. században pl. az országbiró nem volt a királyi udvarban, pecsétjét az itélőmester őrizte, nevében az adott ki oklevelet. Ilyen természetü utasitást foglal magában Pál országbirónak Ujfaluban kelt év nélküli, közelebbről 1336 körül Szent Mihálynap utáni kedden irott levele Ugali Pál itélőmesterhez, a melyben felhivja, hogy Gardócz birtok egy részéről (Veszprém vármegyében), melyet ő Csalpai Péter elitélése folytán szerzett meg, Kozmáli András fia András részére, a ki, mint a birtokkal szomszédos földesur, 4 márkáért megvette, állitson ki nagy pecsétes oklevelet (super hoc nostrum privilegium maiori sigillo nostro consignatum).
2. Az okleveleinken tapasztalható pecséthelyettesitési esetek a XIV. század utolsó évtizedével kezdődnek. A királyi kanczelláriából kikerült alábbi okleveleken tapasztaljuk:
1393 május 27., Visegrád. Zsigmond a Berencsieknek perhalasztást enged. Pecsételési záradéka: Presentes autem propter abaentiam venerabilis patris domini Johannis archiepiscopi Strigoniensis aule nostre cancellarii et sigillorum nostrorum erga ipsum habitorum sigillo eiusdem fecimus consignari. Másnap ugyancsak a Berencsiek részére kiadott oklevél pecsételési záradéka hasonlóképen szól.
Zsigmond 1399 május 30-ikán Visegrádon Forgách Miklós javára kiadott oklevele ugyanigy van felszerelve.
1409 február 13-án Budán kelt perhalasztó levél annyiban tér el az előzőktől, hogy hasonló záradékkal Eberhard váradi püspök-kanczellár pecsétje van rajta.
1409 február 14-én ugyancsak Forgách Miklós perhalasztó levelének záradéka igy szól: Presentes autem sigillo palatinali fecimus consignari.
1426 november 8-án Budán kelt oklevélen Eberhard zágrábi püspök és kanczellár pecsétje látható hasonló megjegyzéssel.
1426 február 20-án, junius 3-án kelt oklevelekre János zágrábi püspök pecsétje került.
1444 szeptember 16., Buda. Ulászló Forgách János perében halasztást ad. Pecsételési záradéka: Presentes autem absenitibus sigillis nostris sigillo venerabilis domini Andree Alberegalis et beati Johannis Baptiste de castro Quinqueecclesiensi ecclesiarum prepositi aule nostre vicecancellarii fecimus consignare.
A közölt eseteket kapcsolatba hozva a pecsételés már ismert hasonló eseteivel,_{Turul 1906. 33. stb. l.}* arra az eredményre jutunk, hogy a királyi kanczellária a XV. század első felében következetesen használja a királyi pecséteket, a melyeknek őre a kanczellár. Ha az udvartól a kanczellária feje bármi okból távol van, nem tesznek lépéseket a királyi pecsét megszerzésére, hanem helyette – néha heteken át – a kiadott oklevelekre a kanczellár hivatalos pecsétjét nyomják, a mely mintegy zálog gyanánt az uralkodónál van. Ha ez a pecsétnyomó sincs kéznél, a nádor, esetleg az alkanczellár pecsétjével élnek. Természetes, hogy jogilag messze kiható, fontos tartalmu okleveleket a kanczellár tudta nélkül és távollétében nem adott ki az uralkodó, azért pecséthelyettesités csak kevésbé jelentős esetekben fordul elő.
A nádori oklevelek hasonló eljárást tüntetnek fel, csakhogy itt az itélőbiró a pecsét gondviselője. Ezt látjuk Garai Miklós nádor 1381 október 6-án keltezett perhalasztó levelében, a melyben olvassuk: Presentes autem propter absentiam magistri Thome prothonotarii nostri et sigillorum nostrorum erga ipsum habitorum sigillo eiusdem fecimus consignari.
Ugyanannak 1382 november 11-ikén kelt oklevelén hasonló megokolással Bakó mester pecsétje látható. Valószinüleg a legritkább esetek közé tartozott az, hogy idegen hatóság pecsétjét kellett a nádornak kölcsön kérnie, a mi 1412 deczember 31-én történt meg. Garai nádor perhalasztó levelének vége ugyanis igy hangzik: Presentes autem absentibus sigillis nostris sigillo viri magnifici comitis Symonis de Rozgon iudicis curie regie fecimus consignari.
Kétséget alig szenvedhet, hogy az ország más oklevélkiadó hatósága is követte a királyi kanczellária eljárását, tehát az általa kiadott okleveleket szigoru következetességgel pecsételte meg. Az ettől eltérő esetek inkább a használatban mutatkozó elvszerüség megerősitésére szolgálnak, semmint kivételes szabályok felállithatására. Megemlitem mégis, hogy pl. az országnagyok rövid lélekzetü kormányzása idején, 1401-ben, a május 3-án Ó-Budán Forgách Miklósnak adott perhalasztó levél hátára az esztergomi érsek nyomta kereszt formáju vörös viaszba pecsétjét, mellette fekete viaszba nyomott pecsét töredékeit is észlelhetjük. Az okt. 24-én Zákányban kelt oklevélen már az ismert kettős keresztes pecsétet látom.
1445-ből szintén két oklevele van az országnagyoknak a családi iratok között. A szept. 9-én keltezetten az ismert pecsét látható; a november 11-iki dotálással birónak záradéka igy szól: Presentes autem propter absentiam sigilli nostri sigillo reverendi in Christo patris domini Petri episcopi Waciensis necnon sumpmi cancellarii nostri fecimus consignari. Rajta a püspök papirfölzetü, kevésbé jól kinyomott pecséte látható.
Az elmondottakkal szemben nem érdektelen az sem, hogy Rozgonyi Simon országbiró például 1409-ben egymáshoz közel eső napokban azonos természetü ügyekben kiadott okleveleire hol a kisebb, hol a nagyobb családi czimeres pecsétjét illesztik. Körirata, hivatalos jellege egyiknek sincs. Viszont Garai nádor ezen korbeli (1409–1411) oklevelei érdekesen bizonyitják a kisebb és nagyobb nádori pecsét használatának jogi különbségét.
Arra nézve, hogy a Mátyás korabeli oklevelek néhányán látható s eddig a király sajátkezüleg irt kézjegyének tartott: Fiat Rex nem eredhet minden esetben a királytól, világos példát nyujt a király 1470 deczember 4-ikén Budán kelt oklevele, a melyben a néhai Forgách Benedek birtokait a család másik ágának adományozza. A hártyára irt szöveg fölé attól eltérő irásmóddal, tehát más kéz irta e szavakat Commissio propria domini regis. A szöveg alá ugyanazon kéz: Fiat Rex, az oklevél legaljára pedig: lecta szavakat irta.
A hiteles helyi levéltárak történetére nézve érdekes volna annak megállapitása, hogy az oklevelet iró káptalani jegyzők, kikről semmiféle statutum sem emlékezik meg, milyen viszonyban állottak a káptalanhoz, honnan nyerték dijazásukat, mi volt a kötelességük, stb. Jegyzeteimből a kérdés megoldásához néhány adalékkal szolgálok. A nyitrai káptalan oklevelein 1468–1469. években többször látjuk a szöveg fölött Nic(olaus), 1489–1498 közt pedig Joh(annes) szavak röviditett formáját, kétségtelenül annak jeléül, hogy az oklevelek másolói az esetleg előforduló tévedések elkerülésére mintegy kézjegy gyanánt irták az oklevelekre nevök kezdőbetüit. A pozsonyi káptalan 1494. évi oklevelein fent Johannes, a csázmai 1495 április 8-iki kiadványán lent Georgius notarius szavak olvashatók; a garamszentbenedeki convent 1499 évi kiadványai közül többet Georgius notarius javit. 1486-ban Keresztély erdélyi közjegyző segéde, Bodogazonfalvai Jakab, 1495-ben Tamás dr., esztergomi vikáriusé Dereslyéni Albert, ugyanakkor Marmellisi Donát dr., ugyancsak esztergomi helynökké Athya-i Miklós.
3. Az átvizsgált okleveleken látható feljegyzéseket, a melyekre oklevéltáraink kiadói és szerkesztői többnyire nem figyeltek, időrendbe csoportositva közlöm. Érdekes adatokra talál benne az, a ki a kanczelláriák személyzete, a belső működés, dijazás, regisztrálás felől érdeklődik.
1333 január 9. I. Károly. Az oklevél hátán a pecsét alatt olvasható: Legitur regi per Deseu familiarem (Muzeum törzslevélt.)
1333 január 14. I. Károly oklevelének első lapján: Relatio frequens magistri Demetrii, iimo ad restituendum, nedun ad contirmandum.
1373 márczius 29. I. Lajos. János tárnokmester leányait fiusitó oklevél élén : Ad literatorium mandatum domini regis. (Muzeum. )
1440 május 26. Ulászló. Lévai Cseh László, egykori erdélyi vajda előterjesztésére Mellethei Györgyöt, a vajda volt jegyzőjét és pecsétének őrét (notarium et sigilliferum suum), esztergomi papot szentgotthardi apáttá nevezi ki.
1442 junius 11. Ulászló a körmöczi kamara egy évi jövedelmét Forgách Jánosnak adja. A szöveg alatt: Debet solvere conservatori tertiam partem unius floreni. Ugyancsak 1443 jan. 13-án kelt megujitó oklevelén: Commissio propria domini regis domino summo cancellario referente.
1464 márczius 31. Mátyás átirja az Ország Mihálynak és Lossonczi Albertnek előbb kiadott okleveleket. A keltezésnél a pridie (kalendas Aprilis) szó egy kivakart helyébe iratott. A szöveg alatt a javitó kanczellár megjegyezte: Emendata in cancellaria indictione pridie J(ohannes) Qu(inqueecclesiensis). A két példányban meglevő oklevelek egyikének hátán olvassuk: Registrata in 1 folio, de Kemed m(anu) pr(opria).
1465 május 28-ikán Mátyás vámmentességet ad Ó-Tata község lakóinak. Az oklevelet a község hatósága lemásoltatta; záradéka igy szól: Nos vero Viucentius index ac duodecim iurati de antedicta Othatha presentes copias super libertates nostras serenissimi domini Mathie regis Hungarie domini nostri generosissimi cum minori sigillo nostre civitatis Othatha consignari fecimus propter certitudinis veritatem. Anno eiusdem etc.
1481 julius 29. Mátyás Lossonczi Lászlónak birtokokat ad. Registrata folio 448, per me Adamum de Lizka.
1481 deczernber 1. Csornai Balázs fiai részére adott birtokok. Registrato folio CCCCLXXVIII per magistrum Adam de Lizka canonicum Bachiensem conservatorem.
1485 október 4. Mátyás. Ad relationem Petri de Machkas thavernici regie maiestatis etc. (Muzeum.)
1486 junius 5. Mátyás. Lecta per Thomam Dragi. (Muz.)
1486 október 25. Báthori István országbiró. A szöveg alatt: Sephte. (Muz.)
1486 október 31. Mátyás. Correcta per Michaelem Joannem de Thurocz. (Muz.)
1486 november 6. Mátyás. Lecta et presentata in sede per Michaelem Joannem de Thwrocz coram me magistro Stephano de Hassagh etc. prothonotario. (Muz.)
1488 május 23., Bécs. Mátyás belegyezik, hogy Bastha Gáspár javainak egy részét Haraszti Ferencznek eladja. A hártya felhajtásán Factum extitit coram me Johanne episcopo Waradiensi etc. cancellario.
1488 junius 9. Báthori országbiró. Az oklevél alján: Sephte (Muz.)
1488 junius 12. Ugyanaz. Per Gerecz˙. (Muz.)
1488 julius 1. Mátyás. Az oklevél felhajtásán: Joannes episcopus ecclesie Waradiensis etc. cancellarius. Hátán: Registrata folio L. (Muz.)
1488 augusztus 5., Bécs. Mátyás Haraszti Györgynek birtokokat ad. Felhajtásán: Lecta cum tenore et collecta in cancellaria. Hátán: Registrata folio 53.
1489 márczius 12., Bécs. Mátyás. Coram magistro Ladislao de Doroghaza prothonotario. (Muz.)
1489 április 12. Beatrix. Ad mandatum reginalis maiestatis L. Sanctus L. (Muz.)
1489 junius 1. Báthori országbiró. A szöveg élén: Jehsus † Maria †. Alján: Sephte. (Muz.)
1489 junius 13., Bécs. Mátyás. Registrata folio 77. (Muz.)
1489 október 27. Báthori országbiró. Hátán: Gerecz˙. (Muz.)
1489 november 7., Bécs. Mátyás. Lecta per magistrum Ladislaum prothonotarium. (Muz.)
1490 márczius 7., Bécs. Mátyás megengedi néhány Forgách-birtok elcserélését. Hátán: Registrata folio 87.
1490 november 27., Pozsony. II. Ulászló Hagymás Miklós javait Forgách Péternek adja. Hátán: Registrata folio 14., anno 1490.
1492 julius 14. Beatrix. Az oklevél alján Registrata folio C. (Muz.)
1493 január 2., Buda. II. Ulászló. Regestrata folio 2., anno 1492.
1493 junius 26., Buda. II. Ulászló. Ad relationem Laurentii Bradacz cubicularii regie maiestatis. Hátán: Registrata folio 42., anno 1493.
1493 julius 5. Szapolyai István nádor. Per Georgium de Mekche secretarium palatinalem. (Muz.)
1494 február 6. II. Ulászló vizsgálatot indit az Amadék ügyében. Lecta per magistrum Ladislaum. (Muz.)
1494 junius 27. II. Ulászló. Regestrata folio 132., anno domini 1494. (Muz.)
1494 deczember 22. A budai német mészárosok szabályainak megerősitése. Ad relationem Laurentii Bradacz cubicularii regie maiestatis. Hátán: Registrata folio 138., anno domini 1494. Lecta H. (Muz.)
1495 február 20. Szapolyai István nádor. Coram Georgio de Nekche secretario palatinali etc. (Muz.)
1495 május 5. II. Ulászló. Relatio Lautentii Bradach cubicularii regie maiestatis. (Muz.)
1495 május 16. II. Ulászló. Regestrata folio 179., anno 1495. (Muz.)
1495 junius 26. Beatrix. Regestrata folio 223. (Muz.)
1496 április 26., Trencsén. Szapolyai nádor. Coram Georgio de Nekche secretario palatinali (Muz.)
1496 junius 3. II. Ulászló. Regestrata folio 267., anno 1496. (Muz.)
1496 junsus 22. II. Ulászló. Ad relationem venerabilis Georgii prepositi sancti Nicolai de Alba etc. secretarii regie maiestatis. Regestrata folio 284., anno 1496. (Muz.)
1496 julius 2. és 19. II. Ulászló. Az előbbi, regisztrálás nélkül. (Muz.)
1497 január 17. II. Ulászló. Lecta per me Adam prothonotarium. (Muz.)
1497 szeptember 19. II. Ulászló. Regestrata folio 36., anno 1497. (Muz.)
1499 január 21. II. Ulászló. Regestrata folio 148., 1499 per magistrum Franciscum. (Muz.)
1499 február 13. II. Ulászló. Regestrata folio 153., anno 1499. (Muz.)
1500 február 6. II. Ulászló. Forgách Péter kérésre több oklevelet átir. Regestrata folio CCXI., anno 14.
1500 márczius 20. II. Ulászló. Regestrata folio 224., anno 1500. (Muz.)
1500 október 30. II. Ulászló. Relatio Sigismundi Thurzo secretarii regie maiestatis. Regestrata folio 255., anno 1500. (Muz.)
1500 junius 21. II. Ulászló. Regestrata folio 274. (Muz.)
1511 január 12. II. Ulászló. Relatio reverendi domini Michaelis Kesserew episcopi Boznensis secretarii maiestatis. A szöveg alján: Michael Hess.
1512 deczember 30. II. Ulászló. Relatio magistri Francisci prepositi Transilvanensi secretarii regie maiestatis. Az oklevél alján: Reverendissima dominatio etiam dignetur has facere sigillare. Franciscus. Hátán: Regestrata folio CCLVII., anno 1512.
1515 február 16. II. Ulászló. Ad petitionem senerissimi domini regis Lodovici.
BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ.

Ujabb czimeres levelek a M. N. Muzeum levéltárában.

Folyóiratunk mult évi folyamában_{187–190. lap.}* közöltük volt a Magyar Nemzeti Muzeum levéltára czimeres leveleinek ujabb gyarapodását az 1908. év első három negyedében. Akkori igéretünkhöz képest, hogy az ujabb gyarapodások jegyzékét időről-időre közzéteszszük, most az 1908. év IV. negyedétől az 1909. év III. negyedéig bezárólag terjedő időnek gyarapodását közöljük. E gyarapodás 59 darabot tesz ki. Megjegyezzük, hogy ujabban mindazokról a czimeres levelekről, melyek vagy a Muzeum levéltárához, vagy társaságunkhoz tudományos feldolgozás czéljából beküldetnek, egyszerü másolatok készülnek a gyüjtemény részére. A középkori czimeres levelekről, a mennyiben még ismeretlenek, avagy rajzuk még nem jelent meg, a czimerképnek szines hasonmása is elkészittetik. Azonkivül a társaságunkhoz beküldött armálisok czimerképeiről, a mennyiben arra érdemesek, fekete rajz is készül a Turulbani közlés részére. Az ujabb gyarapodás jegyzéke a következő:
1. 1409 február 24. Zsigmond király czimereslevele a Garázda család részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 2. 1415 junius 23. Konstancz. Zsigmond király czimereslevele a Hotvafői család részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 3. 1417 április 4. Konstancz. Zsigmond király czimereslevele a Farnasi család részére. A czimerkép szines hasonmása, az oklevél szövegével együtt. – 4. 1437 julius 2. Buda. Zsigmond király czimereslevele a Pátrohi család részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 5. 1453 január 3. Bécs. V. László czimereslevele Eperjes város részére. A czimerkép szines hasonmása, az oklevél szövegével együtt. – 6. 1508 április 9. Buda. II. Ulászló czimereslevele Hegyi István és Csortos László és Ferencz részére. A czimerkép szines hasonmása, az oklevél szövegével együtt. – 7. 1517 október 6. Buda. II. Lajos czimereslevele Engel Péter részére. A czimerkép szines hasonmása, az oklevél szövegével együtt. – 8. 1526 junius 18. Buda. II. Lajos czimereslevele Vásárhelyi Gergely részére. A czimerkép szines hasonmása, az oklevél szövegével együtt. – 9. 1533 május 6. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Hevesi Bornemissza Benedek részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 10. 1540 márczius 7. Buda. János király czimereslevele Gávai Lukács részére. Eredeti. – 11. 1551 márczius 2. Krakkó. Zsigmond Ágost lengyel király czimereslevele Chay István részére. Külföldi, egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 12. 1552 szeptember 4. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Baslaci Jurkin Tamás részére. Külföldi, egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 13. 1558 szeptember 6. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Rhaell Antal részére. Külföldi. Rhaell család levéltára. – 14. 1559 augusztus 5. Augsburg I. Ferdinánd czimereslevele Eczeth János és Márton részére. Eredeti. – 15. 1561 márczius 28. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Sikvai Bélaváry János részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 16. 1564 január 17. Bécs. I. Ferdinánd czimereslevele Skaricza, máskép Lubwnchych György részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 17. 1564 deczember 12. Bécs Miksa király czimereslevele Ghyczy György és testvérei részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 18. 1566 junius 29. Thúry Gáspár és társai czimerkérő folyamodványa. Egyszerü, XVIII. századi másolat. – 19. 1568 márczius 27. Gyulafejérvár. II. János király czimereslevele Demjén mester részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 20. 1753 augusztus 9. Bécs. Miksa császár cimereslevele Kunsch György részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 21. 1580 márczius 19. Prága. II. Rudolf czimereslevele Vincze Márton részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 22. 1582 deczember 3. Varsó. Báthory István czimereslevele Rozsnyay Dávid részére. Egyszerü, XX. száadi másolat. – 23. 1583 április 28. Pozsony. II. Rudolf czimereslevele Szőke Péter részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 24. 1588 május 12. Prága. II. Rudolf czimereslevele Nagy János részére. Eredeti. – 25. 1597 augusztus 1. Prága. II. Rudolf czimereslevele Thury Gergely részére. Eredeti. – 26. 1600 augusztus 13. Prága. II. Rudolf czimereslevele Bierdämpfel János részére. Külföldi, egyszerü, XX. századi másolat. – 27. 1601 márczius 1. Prága. II. Rudolf czimereslevele Rhaell Antal részére. Rhaell család levéltára. – 28. 1602 október 1. Prága. II. Rudolf czimereslevele Hültl Kristóf, Farkas, Kristóf és Vilmos részére. Külföldi, egyszerü, XX. századi másolat. – 29. 1609 deczember 13. Pozsony. II. Mátyás czimereslevele az Ujházy család részére. Ujházy cs. levéltára. – 30. 1630 február 13. Bécs. II. Ferdinánd czimereslevele Bermayr Farkas részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 31. 1630 szeptember 15. Szamosujvár. Brandenburgi Katalin czimereslevele Vargyasi Kósa János részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 32. 1630 november 19. Bécs. II. Ferdinánd czimereslevele Korik Gergely részére. Eredeti. – 33. 1632 május 3. Gyulafejérvár. I. Rákóczi György czimereslevele Váradi Köleséri Mihály részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 34. 1635 január 17. Sopron. II. Ferdinánd czimereslevele Beleznay Ferencz részére. Eredeti. – 35. 1635 julius 6. Bécs. II. Ferdinánd czimereslevele Horváth Mihály részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 36. 1637 deczember 29. Pozsony. III. Ferdinánd czimereslevele Nagy János részére. Eredeti. – 37. 1646 szeptember 28. Pozsony. III. Ferdinánd czimereslevele Szabados Kristóf részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 38. 1655 április 26. Pozsony. III. Ferdinánd czimereslevele Ujfalussy György részére. Eredeti. – 39. 1658 május 10. Pozsony. III. Ferdinánd czimeres levele Banowszki Simon részére. Eredeti. – 40. 1659 május 1. Bécs. III. Ferdinánd czimereslevele Thaisz Gergely részére. Eredeti. – 41. 1662 május 2. Bécs. I. Lipót czimereslevele Khácser János részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 42. 1665 április 22. Bécs. I. Lipót czimereslevele Váradi Köleséri Sámuel részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 43. 1665 szeptember 2. Bécs. I. Lipót czimereslevele Kádár, máskép Kállay György részére. Eredeti, a czimerkérő folyamodványnyal együtt. – 44. 1667 február 8. Bécs. I. Lipót czimereslevele Berger Lőrincz részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 45. 1667 május 10. Trencsén vármegye nemesi bizonyitványa Podhragyai László részére. Egyszerü, XIX. századi másolat, Nagy Iván gyüjteményéből. – 46. 1675 márczius 6. Bécs. I. Lipót czimereslevele Szőlőssy Mátyás részére. Eredeti. – 47. 1676 november 18. Gyulafejérvár. Apafi Mihály czimereslevele Dálnoki Gothárd Jakab részre. Egyszerü, XX. századi másolat. – 48. 1681 január 13. Linz. I. Lipót czimereslevele Waisz Mátyás részére. Eredeti. – 49. 1696 deczember 14. Bécs. I. Lipót czimereslevele Köleséri Sámuel részére. Egyszérü, XX. századi másolat. – 50. 1701 február 22. Bécs. I. Lipót czimeres levele Gyurka Demeter részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 51. 1702 január 10. Bécs. I. Lipót czimereslevele Seewaldt Márton részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 52. 1726 junius 18. Bécs. VI. Károly czimereslevele Paur Antal részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 53. 1741 szeptember 13. Pozsony. Mária Terézia czimereslevele Pulszky Sámuel részére. Hiteles másolat 1742-ből. Ujházy cs. levéltára. – 54. 1763 október 10. Győr vármegye nemesi bizonyitványa Nagy István és rokonai részére. – 55. 1777 junius 7. Bécs. Mária Terézia czimereslevele Taborovics Gábor részére. Külföldi, eredeti. – 56. 1778 január 19. Szatmár vármegye nemesi bizonyitványa a Thury család részére. Eredeti. – 57. 1796 február 4. Bécs. II. Ferencz czimereslevele Hornig Jakab Lajos részére. Eredeti. – 58. 1822 május 3. Bécs. I. Ferencz czimereslevele Wentzel József részére. Egyszerü, XX. századi másolat. – 59. 1835 szeptember. Szatmár vármegye nemesi bizonyitványa a Thury család részére, a családnak erre vonatkozó folyamodványával együtt. Eredeti.
* * *

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi november hó 25-én Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt tartott ülésén jelen voltak: Békefi Remig, Borovszky Samu, Csánki Dezső, Dőry Ferencz, Emich Gusztáv, Horváth Sándor, Komáromy András, Makay Dezső, Nagy Géza, Ortvay Tivadar, Pettkó Béla, Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József ig. vál. tagok és Ádásy Antal titkár.
Elnök az ülést megnyitva, Nagy Géza ig. vál. tag felolvasta «A magyar nemzetségekről» szóló tanulmányát, mely a Turulban fog megjelenni.
A folyó ügyek élén, titkár jelentette, hogy Thaly László orsz. képviselő a társaság által Thaly Kálmán halála alkalmából hozzá intézett részvétiratért köszönetet mondott. Jelentette továbbá, hogy az Erdélyi Muzeum Egyesület fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyre a társaságot is meghiván, az elnökség üdvözlő táviratot küldött. Végül bejelentette, hogy a Muzeumi és Könyvtári Értesitő szerkesitősége a társasággal csereviszonyba lépett.
Titkár továbbá jelentette, hogy a Turul szines mellékleteiből ismét összegyült már 25 czimerkép, úgy, hogy a Magyar Czimeres Emlékek III. kötete az 1910. év folyamán kiadható volna. Az igazgatóválasztmány, tekintettel arra, hogy a társaság pénzügyi helyzete nem olyan, hogy e kötetet a saját erejére támaszkodva, adhatná ki, elhatározta, hogy a kötet kiadása végett a M. Tud. Akadémia történelmi bizottságához fordul segélyért.
Uj tagokul jelentkeztek és pedig alapitó tagul 200 koronával Ghyczy Pál, eddig évdijas tag, pártoló tagul Báji Patay György joghallgató, Pozsony, aj. Pettkó Béla, évdijas tagokul Szajoli Fejér Aladár Budapest, aj. Losonezy István; Görgey Albert földbirtokos, Toporcz, aj. a titkár, dr. Papszász Tamás, jogakad. tanár Marmarossziget, aj. Pettkó Béla és Nemes Stockhammern Károly, val. követségi tanácsos Berlin, aj. a titkár.
Az igazgató-választmányban megüresedett egy tagsági helyre az alapszabályokban kimondott határidőn belül egy ajánlat érkezett be, a mely az ülésben felbontatott. Igazg. választmányi tagul id. Szinnyey József és Kollányi Ferencz ig. vál. tagok ifj. gróf Zichy Nándort ajánlották, ki a megejtett szavazás eredményekép egyhangulag ig. vál. taggá megválasztatott.
Titkár bemutatta a folyó évi nagygyülés tárgysorozatát, mely a következő: 1. Elnöki megnyitó, Fejérpataky László másodelnöktől. 2. Emlékbeszéd Schönherr Gyula felett, Áldásy Antaltól. 3. Titkári jelentés. 4. Pénztárnoki jelentés. 5. Esetleges inditványok.
A napirend következő pontjánál, a pénztárnoki jelentésnél, titkár bejelentette, hogy a pénztárnoknak még mindig tartó betegsége folytán, a pénztárnoki jelentés az ülésre elkészithető nem volt. Jelentette továbbá, hogy a mult ig. vál. ülés határozata értelmében a pénztárnoki teendőket ideiglenesen ő látta el.
A folyó évi számadások átvizsgálására az ig. vál. Soós Elemér elnöklete alatt Kollányi Ferencz és dr. Dőry Ferencz ig. vál. tagokat kérte fel.
Pettkó Béla és Reiszig Ede ig. vál. tagok, mint a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztői, beadványt intéztek az ig. választmányhoz, melyben azt kérik, hogy a társaság a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sor II. kötetére előfizetési felhivásokat bocsásson ki, rövid határidő kitüzése mellett, a jövő évi költségvetésbe a költségek fedezésére 100 koronát állitson be és mondja ki, hogy ha az előfizetési pénzek a II. kötet nyomdai költségeinek fedezésére elegendők volnának, a II. kötet sajtó alá adását is határozza el. Hivatkoznak beadványukban arra, hogy a nemes családok I. kötetének nyomdatartozását tekintélyes részben letörlesztették és hivatkoznak arra, hogy a társaság a velök kötött egyezség alapján a begyülő előfizetési pénzek felett szabadon rendelkezik, ők pedig a tiszteletdijat nem készpénzben, hanem megfelelő példányban kapják és igy a társaságot a nyomdaköltségeken kivül más kiadás nem terheli. A mennyiben pedig ez az előterjesztésük el nem fogadtatnék, a II. kötet szerkesztősége alóli fölmentésüket kérik.
Miután a titkár még felolvasta a szerkesztőkkel a nemes családok I. kötetére 1907. julius 19-én kötött egyezséget, az ig. választmány beható eszmecsere után, melyben Fejérpataky László másodelnök, Emich Gusztáv, Dőry Ferencz és a titkár vettek részt, kimondotta, hogy a nemes családok II. kötetére, rövid határidő kitüzése mellett, előfizetési felhivást bocsát ki, e czélra az 1910. évi költségvetésbe 100 koronát állit be, az előzetes költségek fedezésére és ha a begyült pénz a nyomdaköltségek fedezésére elegendőnek mutatkoznék, a II. kötetnek sajtó alá adásáról egy esetleg tartandó rendkivüli ig. választmányi ülésen fog határozni.
Elnök ezután a jegyzőkönyv hitelesitésére Nagy Géza és Dőry Ferencz ig. vál. tagokat kérve fel, az ülést bezárta.

Széll Farkas. 1844–1909.

Sulyos veszteség érte ujból társaságunkat. Folyó évi deczember hó 17-én hunyt el Széll Farkas, igazgató-választmányunk tagja, az ujabbkori magyar családtörténet egyik lelkes és buzgó művelője.
Széll Farkas, a magyar birói karnak tiszteletreméltó, kiváló tagja volt, a ki ez oldalu elfoglaltsága mellett birt érzékkel és tudott időt szakitani magának a történelmi tudományok művelésére. A tiszazugi archeologiai magántársulat az ő kezdeményezésére alakult meg a mult század hetvenes éveinek derekán és az annak működéséről szóló jelentés az ő tollából jelent meg 1876-ban. Mint könyv- és régiséggyüjtő unicumokban és ritkaságokban gazdag könyvtárt hozott össze. Történelmi czikkei a Századokban jelentek meg és folyóiratunkat is több izben gyarapitotta értékes közleményekkel. A Századokban jelent meg tanulmánya Békés és Csongrád vármegye régi magyar községi pecsétjeiről, tanulmánya Csongrád vármegye főispánjairól stb. Folyóiratunkban megjelent tanulmányai közül a Nagybesenyei Bessenyei családról szóló tanulmányát említjük, mely csak vázlata volt annak a nagyszabásu monografiának, melyet e családról 1890-ben, oklevéltárral és műmellékletekkel együtt közrebocsátott. E művét a szakkritika osztattan elismeréssel fogadta. Második nagyobb tanulmánya folyóiratunkban a Telekesi Török családnak volt szentelve, melyben a család állitólagos kihalt voltával foglalkozott. Becses irodalomtörténeti dolgozatok eredtek még tollából és életének utolsó éveiben a régi debreczeni jogviszonyokat is tanulmánya tárgyává tette.
Széll Farkas megalakulásunk óta tartozott tagjaink sorába, igazgató-választmányunkban több mint két évtizede foglalt helyet. Mint ilyen, főleg nyugdijba vonulása óta, a mikor ismét felköltözött a fővárosba, üléseink szorgalmas látogatója volt, ki társaságunkat czéljai elérésében mindenkor buzgón és odaadón támogatta. Emlékét kegyelettel fogjuk megőrizni.

SZAKIRODALOM.

A tihanyi apátság kritikus levelei.

Székfoglaló értekezés Erdélyi László l. tagtól. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Kiadja a M. T. Akadémia XXI. k. 3. sz.) Budapest, 1906. Athenaeum-kny. 8-r. 112. k. három melléklettel.
Az előttünk fekvő értekezés voltaképen előtanulmány a szerzőnek A tihanyi apátság története (Első korszak 1055–1701) czimü nagyobb munkájához, mely mint a Pannonhalmi Szent-Benedek-rend történeté-nek X. kötete a napokban került ki sajtó alól. Időszerünek tartjuk tehát – a nélkül, hogy az utóbbi munka ismertetésének elébe akarnánk vágni – magával az oklevéltani prćambulummal foglalkozni, annyival is inkább, mert a kritika alá vetett oklevelek egy részét csak most kaptuk meg megbizható kiadásban vagy egyáltalán először és mert az apátság összefüggő története még jobban megvilágitja a hamis oklevelek létrejöttének körülményeit és inditó okait.
A tihanyi apátságot illető másfélszáz középkori oklevél közül tizenöt darabot talált Erdélyi hitelesség szempontjából megvizsgálandónak. Munkájánál nem járt ugyan teljesen töretlen utakon, a mennyiben az apátság legrégebbi – XI. és XII. századi – oklevelei már régen felkeltették a szakemberek s kivált nagyérdemü tudósunk, Fejérpataky László figyelmét; az idetartozó oklevelek összefoglaló vizsgálata azonban még megoldatlan, de oly feladat volt, melyre Erdélyit, mint a Pannonhalmán egyesitett apátsági levéltárak őrét, s a Rendtörténet szerkesztőjét és munkatársát e páratlanul gazdag okleveles anyag folytonos, közvetetlen szemléletében megedzett alapos szaktudása, higgadt itélőképessége és lelkiismeretessége, a pannonhalmi, zalavári és bakonybéli oklevelek vizsgálatánál szerzett tapasztalatai, valamint az apátság történetébe s a korszak tanulmányozásába való belemélyedés egyenesen prćdestinálták. Nem is elégedett meg a szerző azzal, hogy az oklevelek hitelessége felett egyszerüen itéletet mondjon, hanem a hamis okleveleknél igyekezett meghatározni a készités idejét s megvilágitani a hamisitás okát, czélját, valamint az oklevél felhasználásának körülményeit is. Ezek ismeretének főleg az erkölcsi megitélés szempontjából való fontosságát helyesen hangsulyozza a bevezetésben, utalva arra, hogy a hamis oklevelek nem egyaránt a kapzsiság vagy hiuság szülöttei, hanem gyakran kényszerhelyzetben készült védőfegyverek, melyeket a jóhiszemü birtokos valamely valódi, de elveszett oklevél pótlására vagy kora jogi felfogásának kényszere alatt oly czélból koholt, hogy régi időkre visszanyuló, oklevél nélkül szerzett birtokát igazságtalan támadói ellen oklevéllel védelmezze. Az okleveek tartalma itt megfelel az igazságnak; készitésük tehát csak alaki szempontból tekinthető vétségnek. A szerző által megvizsgált oklevelek közül első sorban a tihanyi apátságnak I. Endre királytól 1055-ben kapott – s itt pontos kiadásban és hasonmásban is bemutatott – adománylevele kelti fel érdeklődésünket és pedig nem annyira belső hitelességénél fogva, melyet ezelőtt sem vontak kétségbe mint inkább külső eredetisége szempontjából. Fejérpatakynak alapvető diplomatikai tanulmányaiban ugyanis ezen oklevél eredetiségét illetőleg bizonyos határozatlanság és ingadozás észlelhető; nevezetesen először egykoru másolatnak minősiti (A királyi kanczellária az Árpádok korában. 12. l.), majd úgy nyilatkozik róla, hogy «ha nem is eredeti oklevélnek, de egykoru másodpéldánynak kell elfogadnunk» (Kálmán király oklevelei. 17. l.), majd végül azt irja, hogy «lehet egykoru másolat, másodpéldány, de külső tulajdonainál fogva semmiesetre sem az az eredeti, mely a királyi kanczelláriából megpecsételve került ki.» Oklevelek II. István korából. 6. l.) Erdélyi ezzel szemben mindenekelőtt helyesen jegyzi meg, hogy ha a másodpéldány kifejezés par-t jelent, akkor ez is hiteles eredeti, ép úgy, mint az első példány, melylyel egyszerre szokott készülni, s azután részletesen czáfolgatva Fejérpataky érveit, az oklevelet hiteles eredetinek jelenti ki. Mérlegelve mindkét fél bizonyitékait, e tudományos vitában Erdélyi pártjára kell állnunk, minthogy Fejérpataky argumentumai nem elég meggyőzőek arra, hogy ezt a hiteles eredeti képében megjelenő oklevelet másolatnak vagy utólag készült másodpéldánynak tekintsük. Nevezetesen nem dönti meg az oklevél eredetiségét az a körülmény, hogy hártyája, mely 89 cm. hosszu, két darabból van összevarrva. Kezdetleges királyi kanczelláriáról igen könnyen feltehető, hogy nem volt kéznél elegendő hosszu hártya vagy hogy rosszul számitották ki a szöveg terjedelmét; s a hitelességet különben is eléggé biztositotta a két hártyadarabot összekötő szalagra az oklevél hátán alkalmazott külön pecsét. Nem döntő bizonyiték az sem, hogy az oklevélen tanukként szereplő főemberek nevei s az előttük álló keresztjelek. († Signum Benedicti archiepiscopi stb.) mind az oklevél irójának kezétől származnak. Ebben ugyanis nem láthatunk egyebet, mint idegen félremagyarázott formulák szolgai utánzását, a mire különben külföldön is vannak példák. (V. ö. Bresslau Handbuch der Urkundenlehre. 802. l.) Végül a legkevesebb értéke van annak az ellenvetésnek, hogy a királyi signum s az emlitett tanuk nevei a pecsét mellett kéthasábosan olyképen vannak irva, hogy a kerek alaku pecsét a két hasáb közé épen belefért, a mi Fejérpataky szerint csak úgy képzelhető, hogy előbb tették fel a pecsétet s azután irták körül a tanuk neveivel; már pedig a diplomatika azt tanitja, hogy a pecsételés volt az oklevélkiállitás utolsó actusa. Erre nézve Erdélyi először helyesen jegyzi meg, hogy e nehézség a másolat vagy másodpéldánnyal szemben ép úgy fennforog; s különben is érthetetlen volna, hogy ha az eredeti oklevél másként lett volna kiállitva, miért tértek el a másolat kiállitásánál az eredeti elrendezéstől. Másodszor pedig a jelek inkább arra mutatnak, hogy nem előzetes megpecsételéssel van dolgunk, hanem hogy a pecsét helyét előre kimérték és üresen hagyták. Ezt bizonyitja az is, hogy a pecsét alatti sorban a «septemplicis» és «universeque» szók között hézag van, – a nélkül, hogy vakarás nyoma volna látható – mi alig volna megmagyarázhátó, ha a pecsét, melynek körvonalai a hártyán tisztán látszanak, már előre rá lett volna függesztve az oklevélre.
A valódi tihanyi alapitólevéllel párhuzamosan közli Erdélyi az apátságnak szintén 1055-ről keltezett, bővitett, hamis alapitólevelét, melynek egy részét az írásjelleg feltüntetése végett hasonmásban is bemutatja.
Hosszas tanulmányok után megállapitva a hamisitvány forrásait és czélját – mely az Apáti birtokra IV. Lászlótól kapott kiváltságnak a tihanyi sziget előtt fekvő tizenkét falura való kiterjesztésében állott – keltét 1416-ra helyezi, eltérőleg Fejérpatakytól, ki azt, úgy látszik, tisztán külső kritériumok alapján a XIII. századra tette. (A kir. kanczellária 11 l. és II. István oklevelei. 24. l.)
Röviden foglalkozik ezután a szerző IV. Kelemen pápa 1267. évi egyébként hiteles bullájával (Tihanyi ap. tört. I. 525. l., Wenzel III. 140. l. és Fejér VI/2. 87. l.), melynek felülvizsgálatát olvashatatlan eredeti szövégének 1700 körüli kézzel való felülirása s némi belső nehézségek tették szükségessé. Keltét Wenzel hibás feloldásával szemben 1267. jan. 11-ben állapitja meg.
Igen ügyesen, az oklevél formuláinak korszerütlensége alapján rántja le Erdélyi a leplet egy külsőleg igen jól sikerült hamisitványról, melyben a veszprémi káptalan 1275 jul. 29-én jelenti IV. László királynak, hogy a tihanyi apátságot Gamás birtokba beiktatta. (Szövege és hasonmása: Tihanyi ap. tört. I. 536. és 51. l.) Formulái Zsigmond korára, az 1398–1417-ig folyó gamási határper idejére vallanak s az oklevél is, bár értékesitéséről a per aktái nem szólnak, kétségkivül ennek a czéljára készült az apátság 1211. évi hiteles, valamint 1092. és 1358. évi hamis okleveleinek felhasználásával.
E legutóbbi oklevél, mint a székesfehérvári keresztes convent kiadványa, mely az apátságnak félszáz birtokba való visszaiktatásáról szól, (Fejér IX/.2. 717. l. és Tih. ap. tört. 555. l. hasonmása ugyanott 40–41. l.) szintén Zsigmond-kori formulákkal, de nem hiteles oklevelek adataibóli hanem szóbeli hagyomány s a tényleges birtoklás alapján lett szerkesztve; keltét Erdélyi a kapcsolatos oklevelek adataira támaszkodva, 1387–1390 közé helyezi.
A többi tihanyi «kritikus» oklevél nem eredetiben, hanem átiratban vagy kivonatban maradt fenn, úgy, hogy vizsgálatuknál tisztán csak belső kritériumokra vagyunk utalva; a mi a döntést jelentékenyen megneheziti, igy II. István. 1118. évi oklevelénél is, (Tih. áp. tört. I. 500. l. és Zalamegyei Okltár. I. 3. l.), melyben a király tiz ház népét, kiket Béla herczeg adott az apátságnak, de a királyi udvarnokok Kálmán király idejében visszafoglaltak, visszaadja. Erdélyi kénytelen ugyan elismerni az oklevél tartalmának korszerűségét – a mit Fejérpataky szép tanulmányában (II. István oklevelei 22–26. l.) meggyőzően bizonyit – mindamellett azonban olyan nehézségekre mutat rá, melyek az oklevél hitelessége iránt méltán gyanut keltenek. Ilyenek a «Dei gracia» kifejezés a király czimében, melyben anachronismust lát, továbbá az a körülmény, hogy a tihanyi apátság népei ügyében a győri püspök biráskodik, noha az apátságnak a győri püspökség területén nem volt birtoka, s végül, hogy II. István Béla herczeget, a későbbi I. Béla királyt, ki neki dédapja volt, »pátruelis meus»-nak nevezi. Nézetünk szerint az első két ellenvetés nem feltétlenül döntő; azt ugyanis, hogy a «Dei gracia» kifejezés II. István korába nem illik bele, ha valószinünek tartjuk is, de adataink szegényessége mellett teljesen bebizonyitottnak még nem látjuk; s a győri püspökben is lehet talán egy ad hoc delegált birót keresnünk. A patruelis meus kifejezés miatt azonban az oklevelet – legalább jelen szövégében – hitelesnek nem fogadhatjuk el.
Érdekes hamisitvány bukkan fel az apátságnak bizonyos kövesdi és aszófői birtokrészekért folytatott perében 1390-ben, t. i. Szent László király 1092. évi oklevele, melyben a tihanyi apátság birtokait és kiváltságait összeirja. (Tih. ap. tört. I. 496. l., Wenzel VI. 66. l.) Hamis voltára már röviden Fejérpataky is rámutatott (Kálmán kir. okl. 4. l.); Erdélyi tovább menve, forrását is megállapitja a fentebb emlitett 1358. évi hamisitványban, melyet az 1902. évi oklevél szerkesztője átdolgozott s kibővitett, a határjárásokra vonatkozó részekben pedig kivonatozott. Ezen oklevél, melynek 1389–90-ben kellett készülnie, a perben eredeti alakjában lett felmutatva, ránk azonban csak többszörös átiratba foglalva maradt olyképen t. i., hogy Szent László oklevelét átirja Dénes nádor 1274-ben (Tih. ap. tört. I. 534 l. és Wenzel IX. 85. l.), ezét I. Lajos király 1365-ben (Tih. ap. tört. I. 560. l.), s ez utóbbit Szécsényi Frank országbiró 1399-ben. (Tih. ap. tört. I. 609. l.) Az országbiró oklevele, mely eredetiben megvan, hiteles, a másik két átiró oklevél azonban szintén hamis; az 1365-ikinek forrásait is megtalálta és kimutatja Erdélyi az apátság meglévő hiteles okleveleiben. Ugyanezen per bizonyitékai között szerepelt még a somogyi conventnak egy állitólag 1325-ben kelt oklevele is, mely csak kivonatban maradt fenn egy 1416-iki nádori itéletlevélben. (Tih. ap. tört. I. 629. és Fejér X/6. 304. l. 1304-es évszámmal.) Ezen oklevél hamis voltát nemcsak a Dénes nádor-féle 1274. évi hamis oklevélre való hivatkozás, hanem más kellő okok is nyilvánvalóvá teszik.
A Tihanyvár és tartozékai iránt inditott 1392. évi perben ismét két hamis oklevelet találunk, úgymint a veszprémi káptalan határjáró levelét 1231-ből (Tih. ap. tört. I. 517. l. és Fejér III/2. 264. l.) és I. Károly királyét 1327-ből (Id. m. 549. l. és Fejér VIII/3. 213. l.), melyben a várat és tartozékait az apátságnak visszaadja. Erdélyi amazt az oklevélformulák s a kanonokok névsora alapján jelenti ki hamisnak, keltét 1368–73 közé helyezve, emennek hamis voltát pedig tartalmából bizonyitja be. Készitése idejét 1388 és 1392 között kell keresnünk.
E hamisitványokon kivül a szerző még három kivonatban fennmaradt oklevélre hivja fel gyanunkat, melyek az apátság kövesdi birtokperében 1397-ben egyszerre merülnek fel. Ezek: Bizonyos Orosznak keltezetlen végrendelete, mely István király pecsétjével volt ellátva, továbbá a tihanyi apát s Arnold ispán és Valpod szőlősi lakosok között 1308-ban a veszprémi káptalan előtt kötött egyezség s végül a somogyi convent 1320. évi oklevele az apátságnak szőlősi birtokát illető tiltakozásáról. (Tih. ap. tört. I. 606–607. l. és Fejér X/2 608–610. l.) Az utóbbi két oklevelet csakugyan nagyon gyanussá teszi az a körülmény, hogy a bennük élőként szereplő Valpod hiteles oklevelek tanusága szerint már 1300 pünkösdkor, Arnold ispán pedig 1318 husvétkor nem voltak életben. Nehezebb azonban itéletet mondani az Orosz-féle végrendelet hitelessége felett, mely 1170 tájára téve, határozottan korszerü; gyanussá teszi azonban hitelét a kétes oklevelek társaságán kivül főleg az a körülmény, hogy az Orosz által ajándékozott 12 szőllő és 67 hold föld számra nézve csaknem teljesen egyezik azon őt szőllővel és 67 hold, földdel, melynek elfoglalása miatt a tihanyi apát 1394-ben pert inditott, holott e számok a közbeeső időből más oklevéllel nem igazolhatók.
Mint Erdélyi fejtegetéseiből kitünik, a tihanyi hamisitványok készitése 1368–1416 közé, György és Demeter apátok idejére esik. A deák-prókátorok klasszikus kora ez, kik gyakran, ha a szükség úgy kivánta, hamis oklevelek készitésétől és felhasználásától sem rettenek vissza, s mint számos példa mutatja, nemcsak a perben itélő birákat, hanem századok multán a történetkutatókat is sikerült félrevezetniök. A valódi, az igazságra törekvő történetirás elismerése illeti meg tehát Erdélyi dolgozatát, melyet oklevéltani irodalmunk legjelesebb termékei közé sorozhatunk.
Dr. Döry Ferencz.

Gömör-Kishont vármegye nemes családai.

Irta Forgon Mihály dr. Kolozsvárt, nyomatott Gámán I. örököse könyvsajtóján 1909. Két kötet, ára 12 korona, kapható a szerzőnél Gömörmihályfalván.
Forgon Mihály művének megjelenése a hazai genealogiai irodalom értékes gyarapodást jelenti. Kevés vármegyéje van hazánknak, a melynek annyi nemes családja tudja eredetét az Árpád korig vissza vinni.
Megtudjuk a munkához irt, statisztikailag ügyesen csoportositott bevezetésből, hogy a Bebek, Csetneky, Lórántfly, Ilosvai, Feledi, Derencsényi, Jákoffy, Bakos és Méhi család ősrégi lakói a megyének, az Andrássyak, Wesselényiek és Koháryak később költöztek Gömörbe. Az iró 47 olyan családról számol be, a kiknek ősei már a középkorban a megyében szerepelnek. Régi időben telepedtek meg az Ákos, Balog, Rátót, Hunt-Paznan, Poh, Ajtóssy nemzetség tagjai.
A műhöz átnézett nagyszámú irodalmi forrásmunkával arányban áll az átkutatott köz és magánlevéltárak tömege, a minek következtében a mű igen használható tájékoztatást nyujt az illető családoknak a vármegyei levéltáron kivül máshol található adatairól is.
Részletkérdésekben önálló eredményt keveset nyujt, a fontosabb viták eldöntését (Bebekek, Hanvayak származása stb.) kerüli. Nagyjában tehát becses képét adja a vármegyében élt, s kétségtelenül nemeseknek elismert családoknak, a részletekre nézve azonban, mint a szerző maga is elismeri, kiegészitésre, javitásra szorul. Úgy tapasztaltam a mű elolvasásakor, hogy a könyv az irodalom szempontjából gyengébb, a levéltári adatokat nagyobb számmal értékesitette. Hibául azért hozom ezt fel, mert véleményem szerint a Turulban, Századokban gondos átnézés után bizonyosan több részletet találhatott volna a megye nemességének történetére, mint a hányszor – meglepően kevés helyen – ezen forrásmunkákra hivatkozik. Az irodalom ismeretét pedig minden kutatótól elvárjuk. Igy esett meg, hogy sok család leszármazását újra Nagy Iván után volt kénytelen leközölni.
Néhány család czimerét sikerült rajzban is bemutatja; a melyik minden müvészi jelleget nélkülöz, kezdő rajzoló munkája, ezeket (Barcza családé. 71. l.) kár volt igy adni.
A czimerleirást az ujabb heraldikai szabályoknak megfelelően közli, ezek némelyike rövidsége miatt hiányos. A Betes családét pld. e szavakból Pánczélos kar, felette csillag, bajos magunk elé képzelni.
Úgy láttam, hogy sok a műben a sajtóhiba, a szerző küzd a cz és c irásmóddal, a Rákóczy nevet hol igy, hol csak c-vel irja, Lócza-t, Loco-t és Lóczi-t ir.
Mindez aprólékos hiba. Forgon kétségtelenül sokat dolgozott csinos formában kiállitott munkáján, a melyhez Bodor József irt lelkes szavakkal előszót a magyar nemesi rend múltjának védelmére.
Meg kell itt emlitenem, hogy egy-két hete Hanváy Zoltán irt «A Hanva-nemzetség, Nyilt levél Dr. Forgon Mihály úrhoz» czimen húsz oldalból álló füzetecskét, a melyben Forgon müvének a Hanvayakról szóló részét javitja, részben kiegésziti. A részletkérdésekben tévedett a szerző itt is, a mit utánnajárás után, mint más családoknál tette, elkerülhetett volna. A Hanyayak kiágazását azonban a Hunt-Paznanoktól bizonyosnak még nem fogadhatjuk el, mert az indokolás legfőbb tételéül felvett ok, hogy t. i. a Hunth név nem kereszt, hanem vezetéknév, nem állhat meg, mert bizony az Árpádkorban igen sok Hunt nevü úrral találkozunk, a kik az emlitett nemzetséggel közelebbi viszonyban nem állanak.
B. Sz. L.

Békésvármegyei nemes családok története.

Irta és kiadja Palatinus József. Első rész. Mágnás családok. (Harruckern-ek és örököseik, Budapest 1909.)
Örvendetes jelenség a családtörténeti kutatás szempontjából, hogy a hazánk egyes vidékeinek, vármegyéinek nemes családjairól szóló művek az utóbbi időben folyton gyarapodnak és alig van év, a melyben ily tartalmu munkák kisebb-nagyobb számban ne jelennének meg. Ezeknek a munkáknak sorát gyarapitja a békésvármegyei nemes családokról szóló mű előttünk fekvő első kötete, mely diszes, kiállitásánál fogva is, figyelmet érdemel.
Békés vármegye monografiája tudós tagtársunk Karácsonyi János tollából már régebben megjelent. Benne már szó volt a vármegyei nemes családokról, azok történetéről, a mely családok a mohácsi vész és az ezt követő török hódoltság alatt részben elköltöztek más vármegyékbe, részben kihaltak. A jelen mű szerzője ezeknek a régi nemes családoknak történetével nem is kiván foglalkozni művében, csak azokat a családokat veszi tárgyalás alá, melyek szereplése Békés vármegye ujábbkori, a török hódoltság utáni történetébe esik, tehát azokat a családokat öleli fel munkája, melyek a hódoltság után telepedtek le Békés vármegyében.
Műve két főrészre oszlik. Az elsőben a mágnás családokat, a másodikban a köznemesi családokat óhajtja tárgyalni. A főrangu családok között összesen 12 család van olyan, mely Békés megyében 1526 óta betelepedett. Ezek a Harruckern, Wenckheim, Almásy, Bolza, Blanckenstein, Drechsel, Románfalvi Fejérvári, Hoyos, Kárász, Károlyi, Merán és Széchenyi családok. A második részbe, a köznemesek közé 60 család sorolható. Műve, az anyag terjedelmének megfelelőleg öt kötetre fog terjedni.
A most megjelent első kötet a mágnás családok közül a báró Harruckern családdal és örököseivel, a gróf Wenckheim, gr. Almásy és gr. Bolza család történetével foglalkozik. Az utóbbi három család a Harruckernekkel közeli rokonságban áll, illetve azok leszármazói. Ezért kerültek össze a Harruckernekkel együtt egy kötetbe, miután Békésvármegyének a XVIII. századdal kezdődő ujabbkori története elválaszthatlanul van egybeforrva a Harruckern családnak a megyébe való letelepedésével. Természetes dolog hogy a mű keretének megfelelőleg a szerző minde családoknak főleg ujabbkori és legujabbkori történetével foglalkozik, de ott a hol az szükséges, pl. a Wenckheimoknál, visszamegy, ha mindjárt csak nagy vonásokban is, a család régebbi történetére, szármázására. A szövegben forrásait nem nevezi meg külön, de a munka végén összeállitja azokat a munkákat, melyek munkájának megirásánál forrásokul szolgáltak. Köz- és magánlevéltárakban is kutatott, de ezek jegyzékét nem adja. Azt hiszszük, szerzőnek teszünk szolgálatot, midőn figyelmét felhivjuk arra, hogy a Szőgyény-Marich családnak a M. N. Muzeum Könyvtárában letéteményezett levéltára a Románfalvi Fehérváry családra bő adatokat tartalmaz, miután e két család egymással közeli rokonságban állott.
Szerző a mű előszavában panaszkodik arról a rideg elzárkózásról, melyet egyes családok részéről, levelesládájuk megnyitását illetőleg, tapasztalt. Sajnos, ezt a ridegséget mi szakemberek is nagyon gyakran tapasztaljuk, kutatásaink során, pedig az illető családok saját maguknak tennének nem egy esetben szolgálatot, ha okleveleiket a kutatás előtt hozzáférhetővé tennék. Igaz ugyan, hogy számos, a családi hiuságnak kedvező monda és hagyomány nyerne ily módon szétrombolást, de viszont mennyit nyerne ezzel a történelmi igazság.
Szerző derék munkát végzett művében, melyet mindenki, a ki a benne foglalt családok ujabbkori történetéről és tagjainak szerepléséről tájékozódni akar, haszonnal fog forgatni. A kötet kiállitása pazaron bőkezü, azt a Wenckheim, Almásy és Bolza család czimereinek szines hasonmása ékiti. A könyvet szépen kiállitott, gonddal megszerkesztett leszármazási táblák teszik teljessé s mindent összevéve, szerzőnek szerencsét kivánhatunk művéhez, mely remélhetőleg mielőbb befejezést fog nyerni.
–y.

Czimerlevelek.

Gyüjtötte Sándor Imre. I. füzet (1551–1629.) 149 czimerrajzzal. Kolozsvár, 1910. Kiadja a Genealogiai Füzetek szerkesztősége.
A Genealogiai Füzetek érdemes szerkesztője e füzetben 150 czimereslevél leiró jegyzékét adja, melyek az ő több mint 1500 darabot kitevő czimergyüjteményéből valók. A közölt czimerlevelek nagy része erdélyi fejedelmektől származik, de szép számmal találunk köztük magyar uralkodótól származókat is. A ritkább adományozók közül János Zsigmond egy czimereslevéllel van képviselve az 1564 november 27-én Kolozsvárott Váradi Szabó Balázsnak és testvérének adományozott czimereslevéllel, melynek eredetijét a kolozsvári ev. ref. kollegium kézirattárában őriztetik. A czimerkép a rajz szerint vörös mezőben, zöld hármas halom középső koronás ormán könyöklő, markában kardot villogtató zöldruhás kart ábrázol. Sisak, sisakdisz, takarók hiányzanak. Minthogy nem tételezhető fel, hogy a czimernek ez alkatrészei szándékosan hagyattak el, a czimer azt a benyomást kelti bennünk, hogy itt egy későbbi befestésü czimerrel van dolgunk. Az armálisba különben az eredeti név helyett a Sárosi név van belehamisitva, de egy helyt megmaradt véletlenül az eredeti czimerszerző neve, a Szabó név. Ritkaságánál fogva érdekes még Mihály vajdának 1600 ápril 10-én Putnoki Székely Máténak és atyjának adományozott czimereslevele, melynek eredetije magántulajdonban van. Czimerképe kék mezőben zöld hármas halomból kinövő vörösruhás férfialakot ábrázol, fedetlen fövel, jobbjában buzogányt forgat, előtte egy nyul szalad.
A közlés módjára a kiadónak a Magyar Nemzeti Múzeum czimeresleveleinek leiró lajstroma szolgált mintául. A 150 czimereslevél közül 149-nek rajzát is közli. E rajzokra nézve nehány megjegyzést kell tennünk. A füzetben közölt armálisok csak részben maradtak fönn eredetiben, a legtöbbje csak másolatban maradt reánk. A czimerrajzok azoknál, melyeknek eredetije is fennmaradt, ezek után készültek, a többi a leirás után van rekonstruálva. E rekonstruált rajzokon meglátszik az a törekvés, hogy az illető korbeli armálisok czimerképeinek stilusához, technikájához hozzásimuljanak. Teljesen méltányoljuk a kiadó abbeli törekvését, hogy a czimereket szemléletileg is bemutatassa, mert ily módon a czimerről magáról világosabb, tisztább képet nyerünk, mint a leirásból. A tudományos heraldikai kutatás szempontjából, a czimereknek művészettörténeti, technikai szempontból való tanulmányozására azonban ezek a rekonstrukcziók hasznot nem igen hajtanak. Az erdélyi fejedelmi kanczelláriának művészi izlését, melynek kedvezőbb világitásba helyezését a kiadó az előszóban közölte czimerektől reméli, e rekonstruált rajzokból azt megitélni alig lehet, ezt csakis az eredetiek alapján tehetjük. Hiszen a rekonstrukcziónál a modern művésznek egyénisége, egyéni izlése sohasem nyomható el teljesen. Bizonyos-e pl., hogy a 106. szám alatt leirott Tasnádi Puskás család czimerképében a pánczélos férfi fejét Zrinyi-sisak födte az eredetiben is, vagy hogy a 129. számu Kisnyujtódi Jakabos czimerben a halálfejjel szembeforduló férfifej úgy nézett-e ki, a hogy közölve van, vagy hogy a 134. számu Beczi-féle czimerben a pánczél az eredetiben is olyan volt-e, mint a képben látható és nem másféle. Kiadó az előszóban azt mondja, hogy Csoma József «egyenesen lesujtó itéletet mond czimerfestőinkről» és azon reményének ad kifejezést, hogy véleménye e tekintetben a közölt czimerek alapján meg fog változni és pedig előnyösen. Aligha hiszszük, hogy ez a nézetváltozás a rekonstruált, modern művész által megrajzolt czimerek alapján beállana. Ismételjük, hogy a kiadó a gyakorlati szempontból helyesen tette, hogy az összes czimerek rajzait is közölte, de a czimereknek művészettörténeti, műizlési szempontból való tanulmányozására csakis az eredeti czimerképek, illetve azok hü, pontos másolatai szolgálhatnak kellő alapul.
E megjegyzésekkel azonban a munka értékének becsét távolról sem akarjuk kisebbiteni. Teljes elismeréssel kell adóznunk a kiadó buzgóságának és fáradozásának, a ki e füzet közzétételével a hazai heraldikához ujabb becses adalékot szolgáltatott és csak azt kivánhatjuk neki, vajha gyüjteménye mielőbb a maga egészében válnék a kutatás számára közkincscsé.
Áldásy Antal.

Baranya vármegye nemesei.

Irta Andretzky József, Baranya vármegye levéltárnoka. Pécs, 1909.
A családtörténeti kutatóknak kézikönyvei Andretzky József munkájával ujabb becses gyarapodást nyertek, mely Baranya vármegye közgyülési jegyzgkönyveiben, nemesi vizsgálati irataiban, nemesi összeirásokban, lajstromokban stb. található a megyebeli nemes családokra vonatkozó adatokat foglalja össze. Munkája nem családtörténeti mű, hanem adatok a vármegyei nemesek történetéhez és vezérfonál a vármegye levéltárában eszközlendő nemesi kutatások számára. Munkája három részre oszlik. Az első három fejezetben a nemességüket kihirdetett, illetve nemesi bizonyságlevelet nyert családok jegyzékét tartalmazza betürendben, a második a szabadszentkirályi nemeseket, a harmadik a dinnyeberki, nagyvágyi és szigedi nemeseket adja. A II. rész az 1735., és 1741-i taksás nemesek és az 1741 és 1744-ben nemesi fölkeléshez lovaskatonákat állitók névsorát tartalmazza, továbbá az 1792. évi nemesek és honoratiorok, az 1809-i nemesi fölkelésben résztvettek az 1754-i, továbbá az 1813, 1832, 1845 és 1847/48-ik évi lajstromokba fölvett nemesek jegyzékét adja. Végül a III. rész vármegyei és városi levéltárakban elhelyezett nemesleveleknek jegyzékét foglalja magában. Ezek között egy középkori is foglaltatik, úgymint V. Lászlónak a Fodor család részére 1453-ban adott nemeslevele.
A szabadszentkirályi nemesek nemességüket állitólag Zsigmondtól nyerték, de erre vonatkozó adat a megyei levéltárban nincsen. I. Lipót 1681 szeptember 9-én adománylevelet állitott ki részükre, de ebben nevek nem emlitettnek, hanem a szentkirályi nemesek neve alatt foglaltatnak össze. Baranya vármegye ezért 1716-ban nemességük igazolására utasitotta őket, mire a szentkirályiak Károly királyhoz fordultak, a ki 1720 ápril 29-én megerősitette részükre I. Lipót oklevelét. A vármegye ennek alapján elismerte ugyan nemességüket, de kötelezte őket, hogy leszármazásukat a régi nemesi családoktól igazolják, a mi 1721-ben egy kiküldött bizottság előtt meg is történt. Összesen 15 család igazolta nemességét. Hasonló vizsgálat és nemességigazolás folyt le a dinnyeberki, nagypeterdi, nagyvágyi és szigedi nemesekre nézve 1834-ben, kik közül a nagyvágyiak bemutatták Zsigmond királynak 1421-ben Csaklavián (Csehország) kelt levelét, melyben az összes nagyvágyiaknak nemességet adományoz, melyet Mátyás király 1466-ban megerősitett. Zsigmond királytól nyerte nemességét a Schey család is, a melyből Gábor fia Ádám 1740-ben bemutatta és igazolta nemességét ez oklevéllel Vas vármegyében.
* * *

Familiengeschichtliche Quellenkunde.

Von Dr. Éduard Heydenreich. Leipzig, Degener, 1909–8°, XVI+517 l.
A Lipcsében székelő «Zentralstelle für deutsche Personen und Familiengeschichte» megbizásából látott napvilágot a jelen munka, mely Heydenreich Edének a szász belügyministeriumban a nemesi ügyek biztosának tollából ered. Egy nagyszabásu kézikönyv, a mely összefoglalóan igyekszik a családtörténeti kutatás forrásait tárgyalni, ismertetni; s a mely egyuttal a gyakorlati czéloknak, igényeknek is eleget tenni igyekszik a családtörténeti kutató részére tekintetbe jöhető irodalom összeállitásával.
A munka tartalmában, noha külsőleg kitüntetve nincsen, négy főrészt különböztethetünk meg. Az elsőben szerző a templomi könyvekről, egyházi és világi anyakönyvekről, nekrologiumokról stb. beszél. Tárgyalja ezután a családtörténet viszonyát a heraldikához, a numismatikához, szól az épitészeti és műipari emlékékről, mint a családtörténet kutforrásairól, az arczképekről és a hagyomány jelentőségéről a családtörténetben, végül a múzeumokról, mint a családtörténeti kutatás segédeszközeiről. A második és harmadik részben a családtörténeti kutató könyvtári segédeszközeiről, a harmadik főrészben a levéltári forrásokról szól. E második és harmadik rész bő bibliographiai indikatiókkal van ellátva és ebben rejlik a munka főbecse. Természetes, hogy azok a bibliographiai segédeszközök, melyeket a szerző felsorol, korántsem teljesek és nem meritik ki teljesen a családtörténeti kutató használta irodalmi apparátust, de relativ teljességükkel jó szolgálatot tesznek a bibliographia tekintetében. A harmadik főrész végén foglal helyet, függelék gyanánt, egy rövid sphrapistikai bibliographia, a Siebmacher átnézete, a genealogiai kézikönyvek és folyóiratok jegyzéke – köztük a Turul és a Genealogiai Füzetek is – a genealogiával foglalkozó antiquárkönyvkereskedések jegyzéke, végül névsora azoknak, a kik Németországban és azonkivüli országokban családtörténeti kutatással, dijazás ellenében foglalkoznak. E névjegyzékben magyar nemességi kutatók nevével nem találkozunk.
Az utolsó, negyedik rész a heraldikai irodalommal foglalkozik és szól azokról a szabályokról, törvényes és rendeleti intézkedésekről, melyek az egyes országokban a nemességi intézményt szabályozzák. Ez a rész is el van látva bővebb-rövidebb bibliografiával, a mely az egyes országok nemességével, nemesi intézményeivel összefoglalóan foglalkozó munkákat tartalmazza.
Heydenreich munkáját mindenki, a ki a családtörténet forrásaival, bibliographiai segédeszközeivel megismerkedni óhajt, haszonnal fogja forgatni. A családtörténeti kutató számára hézagot pótol e munka, a melynek lehetnek hiányai, igy pl. bibliographiai tekintetben, de a mely azért a maga elé tüzött czélnak, kézikönyvet adni főleg a gyakorlati családtörténeti kutató kezébe, derekasan megfelel.
–y–l.

Értesités.

Benkó Imre, «Az Inárcsi Farkas család története» cz. munkából fölös példányok vannak a szerző (Nagy-Kőrös) birtokában. Érdeklődő tagtársainknak, megkeresésre, szivesen szolgál belőle egy-egy példánynyal.