Tartalom
1891
1891-1
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCXCI.
DÓZSA NÁDOR ÉS A DEBRECZENI CSALÁD.
(Első közlemény.)
Az Árpádok uralkodásának vége felé a mai Debreczen város akkor jóval kisebb, de nem kevésbé gazdag határán három férfiú osztozkodott: Rofoyn, Péter és Dózsa.* A váradi püspöknek fizetett tizedek jegyzékében előfordul a következő passus: «in Debruchun Dose XVI capecie, in Debruchun Petri X cap. in Debruchun Rufoyn XLIIII cap.» Bunyitay Vincze. A váradi püspökség története II. k. 433. l.* Előkelő emberek voltak tagadhatlanul, legalább is mikor közelebbről megismerkedünk velök, már Rofoyn és Dózsa az ország főnemesei, zászlós urai között foglalnak helyet, de úgy látszik nem tartoztak a környék ősi, tősgyökeres birtokosai közé. Hogy tulajdonképen honnan jöttek, miféle ősöktől, melyik nemzetségből származtak, hogy és mikor lettek Debreczen földes urai? arról az oklevelek mélységesen hallgatnak, sőt – bár rokonságuk kétségtelen – még azt sem tudjuk, hogy egymással milyen közelebbi vérségben állottak? Rofoyn a Miklós, Dózsa az András comes fia, Péternek atyját sem ismerjük, de bizonyos dolog, hogy része volt Debreczenben s egykori földes uraságának emlékezetét mai napig is őrzi a hírneves «Péterfia utcza».* Bunyitay id. m. II. 430. l. szerint nevezett Péternek Jakab fia után hivatnék így a kérdéses utcza, melylyel szemben Debreczen város monographusa azt állítja, hogy debreczeni hírneves tanácsbeli Péterfi Jakab nevéről neveztetett volna el Péterfiának, Bunyitay föltevése, mint alább is látni fogjuk, sokkal indokoltabb. (V. ö. Bunyitay id. h. Szűcs István: Debreczen város történelme. I. k. 25. l.)* Az a föltevés, mintha a Káta nemzetségből származtak volna, merőben alaptalan. Úgy az ismeretes birtokviszonyok, valamint a heraldikai és genealogiai bizonyítékok kizárják ezt az összeköttetést, melynek egyetlen argumentumát puszta névazonosság képezi.* L. Csergheő Gézától: a Káta nemzetség czímere (Turul. 1889. 3-ik füzet) és tőlem «A Káta nemzetségről». U. o. 1887. évf.* Az is bizonyos, hogy Debreczen környékén minden jószáguk újabb szerzemény, s nincs egy talpalatnyi nemzetségi osztályból fenmaradt ősi birtokuk. A Guthkeledek, Hunt Pázmánok, Csanádok, Káták, Gyovádiak, Kállai Ubulfiak uralkodnak itt, kiknek jószágai minden oldalról körülveszik s elég szűk határok közé szorítják Debreczent. Tőszomszédja Torna (mely később Boldogfalva név alatt a város határába olvadt) a Miskócz, majd a Hunt Pázmán nemzetség öröksége, másfelől Haláp, Szepes Ebes, Parlag hasonlóképen idegen birtokosokat uralnak,* Wenzel G.: Árpádkori új okmtár IX. k. 507. l., X. k. 357. l. s az Anjoukori okltár I. II. kötet.* szóval minden körülmény arra mutat, hogy Debreczen földes urai – noha a Borsa nemzetségből származó Tamás fiaival rokonságot tartanak – új emberek ezen a vidéken, legfeljebb is atyjuk telepedhetett oda s nagyon valószinű, hogy a tatárjárás után V. István vagy Kun László adománya folytán került kezökre Debreczen, és lett királyi birtokból magán tulajdonná. Az említett Rofoyn azonban már tetemesen gyarapította annak tartományát, örököse Dózsa pedig I. Károly idejében hatalmas uradalom központjává tette Debreczent, megvetvén alapját a város emelkedésének, jövendő nagyságának.
Rofoyn IV. Lászlónak kedvelt embere s egyik legszerencsésebb hadvezére volt. Együtt harczol a Tamásfiakkal a Hód tavánál Oldamur kun és tatár csapatjai ellen, majd Loránt erdélyi vajdával a pártos urak megfenyítésére küldi őt a király, mely alkalommal véres ütközetekben legyőzik Pál országbirólázadó fiait, kiostromolják Adorján várát* A Hód tavánál Rofoyn négy sebet kapott, és rokona Péter elesett. Adorján vár ostrománál testvérét Lászlót megölték.* elnyomják a hűtlen Acsó által támasztott zendülést, megzabolázzák a pártütő szászokat, s Rofoyn nem csak saját vérét ontja bőven a királyi tekintély oltalmazásában, de rokonai, testvérei halálát is beszámíttatja az uralkodóval, mikor érdemeinek jutalmazásáról van szó és László bőkezűsége ellen nem is lehet panasza, mert gyarapodik vagyonban, tisztességben egyaránt.* A szászok ellen vívott ütközetben testvére (frater?) Miklós elesett. Fejér: Codex Dipl. V. 3. 259.* Mikor Tamás comes fiai közül a már említett Loránt erdélyi vajda, István főpinczemestere, Kopasz (a későbbi nádor) pedig főlovászmestere a királynak: Rofoyn már báni méltóságot visel, noha azt, hogy épen szörényi bán lett volna ebben az időben, magunk részéről határozottan nem mernők állítani.* Pesty Frigyes után (A szörényi bánság története), a ki értesülését az országos levéltárban őrzött dignitariusok jegyzékéből merítette, szörényi bánnak tartják őt, de minden indokolás nélkül. A dignitariusok könyvének hiteléhez pedig nem mindig lehet bizni. Innen kapott lábra legelsőben az a föltevés is, hogy Rofoyn a Káta genusból származott volna.* Való igaz, hogy 1282-től kezdve haláláig az oklevelek következetesen bánnak nevezik,* Mikor 1282. július 6-án a Hunt Pázmán nemzetségből való Szentjánosi Derzstől Torna birtokot (melyet az oklevél a Nyír-ben és Debreczen szomszédjában fekvőnek mond) megszerzi, már bán és Debreczen földes ura. Ezzel ellenkezőleg IV. László 1284. január 1-én kelt adománylevelében pusztán «comes»-nek nevezi őt, de később is mindig bán. (Fejér Cod. Dipl. V/3. 289. l.)* de hogy miféle bán volt, s tulajdonképen meddig viselte előkelő tisztségét, annak nyomára jönni nem lehet. Bizonyos dolog azonban, – nevezzük ezt akár körültekintő eszélyességnek, akár elvhűségnek vagy háládatosságnak – hogy tántoríthatatlanúl ragaszkodott mindig a törvényes királyhoz; és míg a Tamásfiak nyilt lázadásban törve ki Kun László, majd III. Endre, s végre – mint alább látni fogjuk – Róbert Károly ellen is, alig egy emberöltő alatt sokszoros hűtlenséggel bélyegzik meg magukat s a mily magasra emelkedtek oly mélyen buknak, fényes pályafutásukat vérpadon végezvén: addig rokonuk és egykori fegyvertársuk Rofoyn bán az Árpádok iránt tartozó hűségét soha meg nem tagadja, sőt úgylátszik, hogy Endre halála után, mikor már a nemzet többsége Károlyt egyező értelemmel királynak ismerte, a mint egyszer annak hűségére tért, pártot többé sohasem is változtatott, a mi pedig nem mindennapi dolog abban az időben, főképen ha tudjuk, hogy jószágai a Károly-ellenes mozgalomnak szinhelyén feküdtek. Élemedett ember létére az ellenkirályok között folyó véres pártharczokban nem igen vett már részt, annál nagyobb buzgalommal csatlakozott azonban Róbert Károlyhoz rokona és fogadott fia Dózsa mester, a kit Rofoyn nem csak tekintélyével, befolyásával támogatott, hanem – maga gyermektelen lévén – hogy a világban való előmenetelét még jobban megkönnyítse, szerzett javait 1311-ben a király beleegyezése mellett (mert különben azok visszaestek volna a koronára) örökjoggal neki adományozta.* Zichy okmánytár I. 133. l. «magistro Dousa fratri suo tanquam filio, considerans propinquiorem non habere heredem».* Úgy látszik, hogy Károly király előtt tett ezen örökbevallása Rofoynnak egyszersmind végső rendelkezése is volt, s mert nevével többé nem találkozunk: meghalhatott rövid időn.
A bán halála után Dózsa mester Gaborjánmonostora, Keresztur, Thepa, Derecske, Szentpéterszege, Mocs és Torna birtokokat örökölte, noha ebben az időben már magának is tekintélyes jószágai voltak Debreczen környékén. Tudjuk a többek között, hogy Zám helységet már 1297-ben megvásárolta a Káta nemzetségből származó Gog fiaitól, mely monostorával és jövedelmező vámjaival az akkori Szabolcs vármegye területén, különben Debreczen szomszédságában a Hortobágy folyó mellett feküdt.* Zichy codex II. k. 56. Szűcs István: Debreczen város történelme I. k. 21. l. Ma puszta a Hortobágy délkeleti részén.* Hasonlóképen Debreczennel vala határos azon Elep nevezetű birtok, melyet 1307. tavaszán Károly versenytársa Ottó király adományozott neki, mikor a szent koronával László erdélyi vajdához igyekezett, a hol, mint tudjuk, fogságba került. E donatiót Ottó azzal indokolja, hogy Dózsa mester rokona az ő hiveinek Kopasz nádornak, Bekének és Lászlónak,* Fejér Cod. Dipl. tom. VII. vol. I. 219. lap. Elep akkor Szabolcsban feküdt, ma a debreczeni határban találjuk. Ez adományra nézve l. Bunyitay értekezését a «Századok»-ban.* melyből nyilván kitetszik, hogy nem hű szolgálatai fejében jutalmazni, hanem lekötelezni, pártjára édesgetni akarta őt ez által, noha czélját el nem érhette. Hogy a Tamásfiakat, főkép Károlynak nem sokkal utóbb kedvelt nádorát, Kopaszt, mily alapon nevezi Ottó híveinek? bajos volna megmondani; noha nincs kizárva annak lehetősége, hogy nevezettek csak Ottó elfogatása után tértek át Róbert Károly hűségére, mert érdekeik úgy hozták azt magukkal;* Bunyitay azt hiszi, hogy Kopasz és Beke már a Dózsa-féle adomány idejében Károly hívei voltak, s szerinte Kopasz 1307. tavaszán már csak azért sem lehetett Ottó nádora, a mint vélik (Fraknói: A nádori és országbirói hivatal története 160. l.), mert szeptember 3-án mint Károly palatinusa szerepel. Bekéről sem hiszi, hogy Ottó híve lett volna (pedig hazai forrásaink szerint Erdélybe László vajdához követte urát a szent koronával), mert 1307. június 1-én Buda ostrománál Károly mellett harczol és szept. 3-án az ugocsavármegyei Szőllőst kapja adományba. Nekünk azonban úgy tetszik, hogy a Tamásfiak Ottó fogsága idején s talán épen azért változtatták meg pártállásukat, mert tőle már semmit sem várhattak.* kétségtelen dolog azonban, hogy Dózsa mester – noha elfogadta Ottó adományát – sem azelőtt, sem azután nem tartozott annak felekezetéhez, mert Károly többször hangoztatja, hogy bejövetelétől fogva állandóan híve volt, a mint azt különben a tények is igazolják.
Mikor Dózsa mester a Rofoyn-féle örökség birtokába lépett, jószágainak természetes központja Debreczen lett, melyen most már csupán Péter fia Jakabbal kellett osztozkodnia. Virágzó népes helység vala ez már a XIII. század elején de még inkább azzá válott Dózsa és Jakab földesurasága alatt. Jakab a maga birtokrészén a XIV. század elején a sz. Ferencz-rendű szerzetesek számára klastromot alapított,* Bunyitay id. m. II. k. 444.* mig a helység ősrégi szentegyháza helyén a hagyomány szerint már Dózsa atyja András comes megkezdé az új díszes templom építését, melyet azonban nem fia, hanem Imre váradi püspök fejezett be és szentelt föl sz. András apostol tiszteletére.* U. o. II. k. 217. l. V. ö. Szűcs István id. m., hol a hagyomány Dózsa atyjának nevét illetőleg igazat mond.* A patronusok bőkezűen gondoskodtak a birtokaikon lévő szentegyházakról, vallásos buzgóságuknak legtöbb nyomát azonban természetesen Debreczenben találjuk, mely állandó lakásuk volt, innen írták nevüket és rövid idő alatt meghonosítván annak falai között a középkori műveltséget, hatalmas lendületet adtak a község emelkedésének, polgárai vagyonosságának.
Debreczeni Jakabról a klastrom alapításán kívül alig tudunk egyebet. Úgy látszik otthon ülő ember volt, s ha szerepelt is a nyilvános életben, a középszerűségnél nem igen vitte többre, mert nevével a korszak emlékeiben alig találkozunk. Dózsa ellenben Róbert Károly gyakran ingadozó trónjának csakhamar egyik leghatalmasabb oszlopa lett, s hadban és békében agyaránt kiváló érdemeket szerzett magának. Bőségesen nyilt erre alkalma, mert Károlyt – jóllehet már két ízben is megkoronáztatott, s az országrendek (hogy valahára véget vessenek a temérdek vérbe került polgárháborúnak) törvényes uruknak ismerték el, – némely elégületlenek még mindig rossz szemekkel nézték sz. István örökében, s nem szüntek meg botránkoztatni híveit, élükön Csák Mátéval, a ki úgy viselkedett, mint ha Magyarország koronás királyának létezéséről tudomással se birna. Pedig 1310. augusztus 27-én a László erdélyi vajdától hosszas alkudozások után kiváltott* A szent korona visszaszerzésére vonatkozólag Debreczen történetében érdekes hagyományt olvasunk: László erdélyi vajda és Károly megbizottjai kölcsönösen gyanakodtak egymásra, s abban egyeztek meg, hogy Dózsa birtokán a Debreczen mellett levő Elep pusztán jönnek össze, mert benne mindnyájan megbiztak. Úgy is történt. László erdélyi vajda egy halmon telepedett le, a mit mai napig Vajdahalomnak nevez a nép szája s ezzel átellenben a király küldöttei Omode nádor és Tamás esztergomi érsek az u. n. Koronáshalmon ütötték fel sátraikat, s egyességre lépvén a sz. koronát három napig közszemlére tették. E hagyománynak alig van történeti alapja, mert a találkozás, mint tudjuk, Szegeden történt, jellemző azonban Dózsára nézve, ki a néphit szerint az önzetlen becsületesség mintaképe lehetett, s a kit Debreczen történetirója a hagyomány alapján következetesen Dózsa Mátyásnak nevez. I. h. 54. l.* sz. koronát is fejére tétette már Károly, de Csák Máté a koronázási ünnepélyektől távol tartván magát, cselekedeteivel országszerte nyilván hirdeté, hogy most sem ismeri őt el felkent királyának. Ezután a pápai követ kérése, fényes igéretei, fenyegetőzése daczára hovatovább nagyobb vakmerőségekre vetemedett, s rabló csapatjaival Budáig portyázott, nem csekély rémületbe ejtvén a családjával történetesen ott időző királyt. Végre ennek is elfogyott a türelme, s látván, hogy megátalkodott ellenséggel van dolga, a kivel szép szerével nem lehet boldogulni, az 1311. év nyarán hatalmas sereget gyűjtve, az ország báróival együtt elindult, hogy megfenyítse a vakmerő embert. Zászlajához csatlakozott Dózsa mester is, mint a királyi sereg egyik vezére,* «...considerata ipsius magistri Douse probitate, majorem nostri exercitus praefecimus».* s bár e hadjáratról részletes tudósításaink nincsenek, bizonyos dolog, hogy a király fegyvereivel jó szerencse járt, a lázadók – úgy látszik nagyobb ütközet nélkül – szétszórattak, Dózsa pedig hasznos szolgálataiért 1311. sept. 26-án a királyi nyergestartók birtokát Path földet Pest vármegyében kapta adományba.* Anjoukori okmt. I. k. 233. Pór Antal: Trencsényi Csák Máté. Ma Páty helység u. o.*
Tudomásunk szerint ettől az időtől kezdődik Debreczeni Dózsa fontosabb szereplése. A király saját szemeivel győződhetett meg vitézsége, hadra termettsége felől, és fölismervén benne a jövendő emberét, eddig tanusított hűségét is méltányolván, siet őt még jobban lekötelezni magának, s 1311. november 8-án a Kékálló folyó mellett fekvő Szent-Miklós, Szent-Lőrincz és Füzestelek nevű földeket, ugyanazon a napon kelt oklevele által Fegyverneket, Sumát és Zuzát ajándékozza neki.* Anjoukori okmánytár I. k. 235. l.*
Láthatjuk ezekből is, hogy Dózsa birtokait Debreczen környékén, vagy legalább is lehetőleg annak közelében igyekezett csoportosítani. Hogy a pestvármegyei Páty-ra miért vetette szemét? el nem tudjuk képzelni. Valószínű, hogy a király hivét sürgősen jutalmazni akarta, de épen akkor nem lévén keze ügyében más eladományozható jószág, egyelőre ezt adta neki, noha Bihar és Szabolcs vármegyétől jó távol is esett.
A most előszámlált birtokok közül Sz.-Lőrincz és Sz.-Miklós Bihar vármegyében, az utóbbi a Rofoyn bán féle örökségben tartozó Derecske mellett feküdt; Fegyvernek, Suma, Zuza (helyesebben talán Szuna) az adománylevél szavai szerint «prope ecclesiam Hegyes» terültek el. Ez a Hegyes nem a mai Kunhegyes város, mint Gyárfás gondolja,* Gyárfás István: A Jász-kunok története.* hanem Debreczen szomszédjában állott, valaminthogy ott találjuk Fegyverneket is.* A helyek meghatározására nézve dr. Csánki Dezsőnek: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadyak korában cz. nagybecsű munkáját használtam.* Ha még megemlítjük, hogy Thepa (ma Tépe), Torna, Macs, Elep és Zámmonostora szintén Debreczen szomszédságában s részben az úgynevezett hortobágyi pusztán terültek el, Gaborjánmonostora pedig Szentpéterszege és Kereszturral együtt nem messze attól Bihar vármegyében a Berettyó mellett feküdt,* L. u. o. és Szűcs István meg Bunyitay id. m.* arra a következtetésre jutunk, hogy a debreczeni uradalom, melyhez nem sokkal utóbb Böszörmény, Hatház, Szoboszló stb. tartoztak, egyike volt a legtekintélyesebb jószágtesteknek ebben az országrészben, gazdag, termékeny földjével, népes, virágzó községeivel, kő egyházaival, monostoraival, jövedelmező vámjaival együtt.
Valóban ha Dózsának egy szép napon eszébe jut, hogy pártot üt a király ellen és a környéken nagy számmal élő elégületleneket zászlója alá gyűjtve, nehány hatalmas szomszédjával, a Borsákkal, Guthkeledekkel vagy Omode nádor fiaival szövetkezik: Csák Mátéval egyet értve és közös erővel támadva minden sarkában vérbe, lángba boríthatják az országot, s bizonyára hosszabb idő mulva nagyobb áldozatok árán áll helyre hazánknak fél század óta nélkülözött nyugalma, belső békessége. De Károly jól ismerte a maga emberét, föltétlenűl bizott benne és nem kételkedett kipróbált hűségében. Hasonló körülmények között tehát nagyon helyes politika volt tőle, hogy gazdaggá, hatalmassá tette azt, kinek odaadására, tekintélyére, hadvezéri képességeire minden pillanatban számíthatott, s a ki szükség esetén meg tudta zabolázni a neki vadult szenvedélyeket és szüntelenül résen állva, a meddig karja elért, megoltalmazta a királyi tekintélyt, megvédelmezte kisebb-nagyobb zsarnokok ellen a véginségre jutott föld népét.
A történtek igazolják, hogy Károly számításában nem is csalódott. Elérkezett az idő, hamarább mintsem gondolta volna, mikor Dózsa emberül megfelelt a benne helyezett bizodalomnak s elhárította ura feje felől a fenyegető veszedelmet. Most azonban még abban az országrészben, melynek egyik leghatalmasabb földesura Debreczeni Dózsa volt, a viszonyokhoz képest elég rend és béke uralkodott. A Borsa nemzetség vitéz, de állhatatlan sarjainak nagyravágyása – legalább egyidőre – úgy látszik betelt. Volt vagyonuk, méltóságuk, tekintélyük; Kopasz nádor és Beke a királyné tárnokmestere újabb meg újabb jeleiben részesültek a kitüntető fejedelmi kegynek s jól megerősített váraikból – Adorján, Kőrösszeg, Sólyomkő – féken tartották a pártütésre mindig kész kisebb nemességet, melynek a rablás és ragadozás hosszú idő óta megszokott foglalkozása, éltető eleme volt. A király tehát erről az oldalról nyugodt lehetett s figyelme másfelé irányult. Sáros vára ellen vezette most seregét, hol a nemrég elhalt Omode nádor fiai kitűzték a lázadás zászlóját s az egyházi átok alá vetett Csák Mátétól segíttetve, megingatták felső Magyarországon Károly hatalmát. Nem nagy számú, de válogatott vitézekből álló seregében ott találjuk Dózsa mestert is. – A királynak kedvezett a szerencse s 1312. június 15-én a híres rozgonyi ütközetben a felkelők hadai szétszórattak, és a vezérek, közöttük Debreczeni Dózsa, – támogattatva mindenütt a szepesi szászoktól – a pártütők erősségeit rendre kiostromolták, megszilárdítván azon a vidéken Károly uralmát.* Más forrásokat nem is idézve Pór Antal említett jeles munkájában részletesen találjuk leírva a rozgonyi ütközetet s annak következményeit.*
A rozgonyi győzelemnek kétségtelenűl fontos következményei voltak, főleg miután Károly tapintatos eljárásával a közhangulatot is kedvezőbbé tudta tenni személye iránt. A hűtlenek közül sokan meghódoltak már s Csák Máté hatalma naponként szűkebb térre szorult. A megtért Omodefiak példáját számosan követték, kikkel szemben a király kegyelme kifogyhatatlannak mutatkozott. De régi ellenségei helyébe csakhamar újak támadtak. Az ország birtokügyeinek rendezésével, a jogtalanul elfoglalt jószágok visszaadatásával, mint mondani szokták, darázsfészekbe nyult, s a ragadozó hatalmasokat maga ellen zúdította. Az elégületlenek Kopasz nádorban találtak vezérükre, ki nemzetsége tagjaival – valószinűleg mert az ő érdekeiket is sértették a király szándékai – zászlót emelt ellene, a lázadás bevallott czélja az lévén, hogy a halicsi fejedelmet ültetik szent István trónjára. A mozgalom a Tisza vidékén s az erdélyi részekben már veszedelmes arányokat öltött, mikor a király Debreczeni Dózsát bizta meg a lázadás elnyomásával. Alkalmasabb embert erre a feladatra alig is találhatott volna nálánál. Ott lakott a lázadás központján, s noha még közhivatalt idáig nem igen viselt, úgy látszik egyedül az ő személyes tekintélyével lehetett ellensúlyozni a Tamásfiak kiterjedt hatalmát. Ennek tulajdonítható, hogy mikor fegyverbe szólította a királypárti nemességet, Bihar, Szatmár és Szabolcs vármegyék előkelő nemzetségei inkább az ő, mint a Kopasz zászlójához csatlakoztak, pedig a nádor boszújától lehetett okuk tartani.
A Borsák lázadásáról történetiróink már bőségesen írtak s minthogy azóta újabb, ismeretlen részletek nem kerültek napfényre, s az események felől való tudomásunk egyátalában nem öregbedett: mi ez alkalommal puszta ismétlésüket nem tarthatjuk feladatunknak, s csak annyiban emlékezünk meg a dologról, a mennyiben az hősünk személyével közvetlen kapcsolatban áll.* Legújabban Bunyitay Vincze a «Századok»-ban megjelent már többször említett tanulmánya s Pór Antal idézett munkája foglalkozik ezzel részletesen.*
Dózsa mester tehát sereget gyűjtve, Debreczen mellett szállott táborba, és készen várta a pártütők támadását. Úgy látszik nem akart abban első lenni, s nem örömest mozdult el birtoka mellől, hol családja is tartózkodott s mely az ellenség győzelme esetén bizonyosan végpusztulásra jut. Meggyőződésem szerint első sorban is ez a körülmény befolyásolta magatartását s azért várta be a míg Kopasz hadai Debreczen alá érkeztek és nem félelemből vagy tulságos óvatosságból késlekedett. Nem csupán a király érdekeit, de saját tűzhelyét, háza népét is védelmezte, mert vára nem volt, hol családját biztonságba helyezhette volna. Nem merte tehát magukra hagyni kiskorú gyermekeit, de úgy látszik még arra is számított (még pedig helyesen), hogy debreczeni hű jobbágyai szükség esetén segítségére lesznek, a mi természetesen meg nem történhetik, ha ő megy a pártütők elibe. Bevárta tehát nyugodtan, míg Kopasz hadai Debreczen alá érkeztek, s ekkor Kenéz valkai várnagy támadásával megnyitotta az ütközetet. Kezdetben a lázadók voltak előnyben, de csakhamar fordult a hadi szerencse s Dózsa teljes diadalt aratott felettük. A debreczeniek is jó szolgálatokat tettek ez alkalommal a királyi hadaknak, fedezték a tábort s kétségtelenűl részük volt a győzelem kivívásában, mint ezt a város szabadalomleveléből alaposan következtethetjük.* V. ö. Pór Antal és Bunyitay i. h., lásd még Zichy okltár. I. k. 171. l. Szűcs i. m. I. 56. l.* Kopasz életben maradt társaival menekült a csatatérről s Adorján várába zárkózott. Nemsokára a király is megjelent a falak alatt – mert a debreczeni győzelem hírére Biharba érkezett, – de mielőtt az ostromló sereg megvehette volna az erősséget, Kopasz titkon menekült, és Sólyomkő várában készült a védelemre. Itt azonban utolérte végzete s mikor látta, hogy nincs egyéb választása hátra, mint vagy éhen veszni, vagy kegyelemre megadni magát, az utolsót választotta és Károly parancsára kivégeztetett.* Bunyitay i. h.* Dózsa pedig diadallal hordozván körül a király zászlaját, várakat, megyéket és városokat hódoltatott ura hűségére s mint Károly maga elismeri, amaz országrész megmaradása neki köszönhető.* «...idem Woyawoda... multa castra ab ipsis infidelibus nostris obtinuit et abstulit provincias ac oppida plurima nostri dominii subiugans et restaurans ditioni rerum dampna et iacturam discriminum ac sumptuosarum expensarum penurias multiplices perferendo viam constantie et tramitem fidelitatis non reliquit» etc. Gróf Zichy okmt. I. k. 173. l.*
A debreczeni győzelem – melynek idejét pontosan meg nem határozhatjuk, csak az bizonyos, hogy az 1317-ik év tavaszán történt – Dózsa szerencséjét tökéletesen megalapította. Gondolhatjuk, hogy a gazdag hadi zsákmányon kívül – melyből zászlókat, fegyvereket, paripákat, foglyokat bőségesen juttatott a királynak* U. o.* – fontosabb következésekkel is járt az reá nézve. Ennek előtte is kedvelte őt Károly, s komája, egyik gyermekének keresztatyja volt,* Anjou oktár I. 380. A Zichy codex egy 1316-iki oklevelében «magister Dousa curialis comes de Zabolch» fordul elő, de nem igen hiszszük, hogy Debreczen földesura és a király komája alispánságot viselt volna.* most azonban nagy mértékben éreztette vele kegyelmességét, háláját. Legelső jele volt annak, hogy Bihar és Szabolcs vármegyék főispánjává tette s egyszersmind öt vármegye területére szóló birói hatalommal ruházta őt fel.* «In quinque comitatus index specialis per dominum regem deputatus». Anjou oktár I. 436. l. 1317. augusztus 1-én neveztetik először bihari és szabolcsi főispánnak. U. o. 435.* Kötelessége ez országrész zavarteljes birtokügyeinek rendezése volt. Mint a fenmaradt oklevelek bizonyítják, szorgalmatosan járt el fontos tisztében és az igazságszolgáltatás terén ép oly hasznos szolgálatokat tett urának mint a csatatéren. De Károly sem fukarkodott az elismerésben, s úgy látszik a debreczeni ütközet után ajándékozta hű emberének a mai Hajdú-Böszörményt, már akkor is népes, vásáros községet, a következő 1318-ik év folyamán pedig kinevezte őt erdélyi vajdának.* 1318. márczius 22-én még főispán, de ugyanazon év deczember havában már erdélyi vajda. Anjou oktár. I. 462. 489. l. Böszörmény az Ákos nemzetség birtoka volt és Kopasz nádor testvére Beke felesége hozományába kapta.*
Ez újabb kitüntetésre, melylyel Dózsa alig egy esztendő leforgása alatt egyszerű nemesből az ország legfőbb zászlós urai közé emelkedett, a Moys néhai nádor fia által támasztott erdélyi zendülés szolgáltatott alkalmat. Míg ugyanis Károly Kopasz leveretése után a dunai részekbe vezetvén seregét Komárom várát szállotta meg, s a felkelők ellen szerencsésen harczolva egyik erősségüket a másik után foglalta vissza: addig némely pártos urak a debreczeni ütközetből Erdélybe menekülve László vajda fiaival együtt nevezett Moys vezérlete alatt zászlót emelve, tűzzel-vassal pusztították hű alattvalóinak jószágait, s a lázadás már-már kialvó szikráját új lángra lobbantották. A király Debreczeni Dózsát küldte ellenök, s hogy annál nagyobb tekintélylyel és hatalommal léphessen föl amaz országrészben, megtette őt egyszersmind erdélyi vajdának.* Annyi bizonyos, hogy Dózsa már erdélyi vajda volt, mikor a lázadók ellen indult. Csak az a kérdés, hogy mikor történt ez? 1317. május 8-án – úgy látszik kevéssel a debreczeni ütközet után – még hivatalt sem visel, egyszerűen «magister»-nek nevezi őt a király; 1318. márczius 22-én mint főispán működik, de ugyanazon év deczember havában már erdélyi vajda. Egy évszám nélkül való oklevél tanúsága szerint julius 7-én már mint vajda útban van Erdély felé és Zilahon időzik. Ha tekintetbe veszszük, hogy Kopasz leveretése s az erdélyi zendülés között aránylag rövid idő telt el és 1319. június 21-e előtt a királyi hadak már győzelmeskedtek Moys felett, mert a vele tartó urak közül többen jószágaikat vesztik: a szóban forgó oklevél keltét szükségképen 1318-ra kell tennünk, úgy hogy Dózsa vajdává való kineveztetése valamint az erdélyi lázadás elnyomása minden valószinűség szerint 1318 közepén május–deczember között történhetett, de semmiképen sem 1317-ben. V. ö. Pór Antal id. m. 144. l. Anjou okmt. I. k. 462. 489. 621. l. Hazai okmt. VII. 374. l. stb.* Dózsa tehát sereget gyűjtve, az 1318-ik év nyarán hirtelen közöttük termett, s véres ütközetben legyőzvén Moys fiát, Erdélyben a nyugalmat és rendet – már a mennyire rövid idő alatt lehetett – helyre állította.* Zichy-codex 1. k. 173. l.* Az év végén már ide haza, Debreczenben találjuk ismét; most is mint a Kopaszon nyert diadal után különféle hadi zsákmányokkal kedveskedik urának, a ki, mikor a harczi lárma kissé csillapult, megemlékezik hasznos szolgálatairól s igazán fejedelmi bőkezűséggel jutalmazza érdemes vezérét.
Az Ákos nemzetségből való István nádor maradékai ugyanis, mint a Borsákkal különben is rokonok, esküdt ellenségei voltak Károlynak, s a Kopasz-lázadásban való részvételükért mint hűtlenek összes birtokaikat elvesztették. A confiscált jószágok közül Újvárat tartományával együtt az országtanács beleegyezésével Debreczeni Dózsának adományozta a király. Tetkintélyes egy uradalom volt. Az adománylevél szerint hozzátartoztak: Kis-Győröd, Emőd, String, Tulosd, Mohi, Csécse, Szederkény, Odolmán, Lövő, Kisfalu, Zelpestű és Szalonta egy pár kivétellel – valamennyi Borsodvármegyében, s innen alaposan következtetjük, hogy maga Újvár is Borsod területén állott, noha annak később semmi nyomára sem akadunk. Annál sűrűbben emlegetik az oklevelek a XIV. század közepétől kezdve Diós-Győrt, uralkodó családainknak e kedvelt mulatóhelyét, s nagyon valószinű, hogy egy és ugyanazon várnak különböző neveivel van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a diósgyőri vár már a honfoglalás történetében szerepel, Újvárról pedig tudomásunk szerint legelsőben a Dózsa-féle adománylevél emlékezik: ez azonban legkevésbé sem bizonyít ellenünk. Diós-Győr régi vára ugyanis – valószínüleg a tatárjárás alatt – elpusztult, mert nevével, illetőleg azon a területen várral az egész XIII. századon keresztül nem találkozunk, sőt az Ákos nemzetségből származó István nádor még 1304-ben is egyszerűen győri curiáját emlegeti, országra szóló lakadalmat tartván annak falai között fia és egy bajor herczegleány számára.* «ad curiam nostram Geur vocatam». Anjou okmtár I. k. 53. L. még erre vonatkozólag Wenzel G. Diós-Győr egykori történeti jelentősége. (Akad. Értekezések II. k.) 1261-től kezdve Nagy-Győr, Győr, Diós-Győr néven szerepel, 1304-ben területén még vár nem állott. L. a regestákat. U. o.* Mellettünk bizonyít ellenben az a körülmény, hogy mikor Róbert Károly a Kopasz-lázadásban résztvevő borsodi Ákosok birtokait hivei között szétosztogatja, Diós-Győrre sehol se akadunk; de igen is látjuk az eddigelé ismeretlen Ujvárat, melynek tartozékai jobbára Diós-Győr közelében feküsznek, úgy hogy a két uradalmat tulajdonképen egynek kell tartanunk. Ha most elfogadjuk azt a nagyon valószinű – bár oklevelekkel nem igazolható – állítást, hogy a régi diósgyőri várat említett István nádor romjaiból ismét fölépítette: a kérdést bátran megoldottnak tekinthetjük, – mert semmi sem természetesebb annál, hogy a régi helyén épült új várat eleinte megfelelőbb elnevezés hiányában – Ujvárnak nevezzék.* A földrajzi részre vonatkozólag l. dr. Csánki D. id. m. Kandra Kabos: «Erne bán és fiai» cz. tanulmányában alapos okoknál fogva az Ákos nemzetségből való István nádort tartja Diós-Győr újjá építőjének, és következő szavaival: «István Diós-Győrt szánta nemzetsége székhelyének, miért is... annyira átalakítá, hogy «új várnak» nevezteték» úgy látszik szintén a két vár azonosságára czéloz. Századok 1884. évf. 120. l.*
Az erről szóló s 1319. október 2-án kiállított adománylevelet I. Károly király – magasztaló szavakban emlékezvén meg Debreczeni Dózsa érdemeiről, a ki bejövetelének első napjaitól kezdve oldala mellől sohasem távozott – 1319. október 17-én privilegialis alakban átirta és megerősítette; mindazonáltal az újvári uradalmat Dózsa maradékai – legalább is egész terjedelmében – sohasem birták, s mikor a század negyvenes éveiben Diós-Győr mint királyi vár elsőben feltünik, tartozékai között az Újvár tartományában felsorolt birtokok némelyikét már ott találjuk, a mit természetesen a szóban forgó várak azonosságának újabb bizonyítéka gyanánt kell elfogadnunk.* Zichy okmt. I. k. 171. l. Wenzel G. és Dr. Csánki D. id. m. Némely birtokokat a Debreczeni családba házasodott Olnodi Czudarok, Olnod várához kapcsoltak.*
Ezután már valamivel nyugalmasabb idők következtek. A pártütők hatalma végkép megtört és Károly minden igyekezetét a viszonyok rendezésére, az ország rég óta nélkülözött belső békességének teljes helyreállítására fordította. Az utókor hálájára méltó azon férfiak sorában, a kik vele nehéz feladatát megosztották, a történetíró Debreczeni Dózsát a legelsők között fogja fölemlíteni. Az öt vármegye területén addig gyakorolt királybirói tisztét erdélyi vajdasága alatt is megtartotta s a kornak fönmaradt emlékei a közjót előmozdító munkásságáról élénk tanubizonyságot tesznek. Hol itt, hol amott, de leggyakrabban kedvelt lakóhelyén Debreczenben – mely amaz országrésznek különben is természetes központja volt – maga körül gyüjtötte az igazságot kereső, ügyes-bajos nemeseket s törvényt látván felettük, kiegyeztette a zenebonáskodó szomszédokat, megvédelmezte a gyengébbeket a hatalmasok erőszakoskodásai ellen, visszaadta a pártharczok idején elfoglalt jószágokat jogos tulajdonosaiknak, fentartotta a személy- és vagyonbiztonságot, szegénynek, gazdagnak egyenlő mértékkel mérte az igazságot, s még a hosszas harczok alatt lakatlanná vált földek benépesítésére is volt gondja.* Anjou okmtár. I. k. 435. 436. 462. 489. 553. 556. 573. 594. 604. 606. 611. 618. stb.* Szóval az ország belső békéjének, az állami és társadalmi rendnek megszilárdítása körül annyi érdemet szerzett magának, hogy vajdasága harmadik esztendejének beteltével az 1321-ik év végén nádorrá tette őt a király s ezzel – úgy látszik még elég fiatalon – de mindenesetre igen rövid idő alatt – elérte azt a polcot, melynél magasabbra már nem is emelkedhetett volna.* 1321. november 25-én még erdélyi vajda, 1322. január 4-én már nádor (Anjou okmt. I. k. 618. l. Fraknói Vilmos: A nádori és országbirói hivatal 161. l.)*
Új méltóságában – bár az ország ügyeinek igazgatásán kívül természetesen saját érdekeit, vagyona gyarapítását sem hanyagolta el – dicséretére legyen mondva helyzetének előnyeit nem zsákmányolta ki s nem élt vissza nagy hatalmával, mint kortársai közül számosan. Gazdagodására – a mennyire ezt módunkban van megitélni – erőszakos vagy épen embertelen eszközöket sohasem használt; telhetetlen kapzsiságot, vagy ragadozást – korának ez általános bűneit – szemére alig vethetnénk; de már a maga igazait körömszakadtig védelmezte, a mint ezt a következő példa is bizonyítja. Még Rofoyn bán életében az 1299-ik év folyamán történt, hogy a vásárra járó debreczeni polgárokat hazatérő útjokban az Aba nemzetségből származó Csobánka unokája László fényes nappal megtámadván, hármat megölt, hatot megsebesített közülök és 200 márkát érő portékájukat elrabolta. Rofoyn a jobbágyain elkövetett hatalmaskodás miatt panaszt emelt III. Endre előtt László ellen, a ki – főben járó dologról lévén szó – tisztító esküre vagy perdöntő bajvívásra köteleztetett. Meg nem jelenvén azonban a törvényes idézésekre, fejének és összes javainak elvesztésére itéltetett, hogy 2/3 részben István alországbíróra, 1/3 részben Rofoyn bánra szálljanak azok.* Wenzel: X. k. 379. l. Debreczeni Dózsa 1300-ban mint Rofoyn bán megbizottja szerepel az országbiró előtt.* A bekövetkezett zavaros időkben az itéletet nem lehetett végrehajtani, s nemsokára a király, alperes, felperes mindnyájan meghaltak, a bán örököse Dózsa pedig egyelőre nem is gondolhatott arra, hogy Csobánka unokái ellenében érvényt szerezzen a maga jogainak, hanem várt türelmesen jobb napok bekövetkeztére. Végre az 1320-ik év folyamán – mikor már a Tisza vidékén is helyre állott a nyugalom és Csobánka lázadó unokái Károly hűségére tértek – fölvette a pört néhai László édestestvére Sámuel ellen, III. Endre király itéletének végrehajtását sürgetvén. Mikor azonban Károly meghagyására az egri káptalan bizonysága és a «homo regius» megjelentek Heves vármegyében, hogy Csobánkafi Lászlónak Gyöngyös, Bene és Zsadány helységekben fekvő birtokrészeit Debreczeni Dózsa és Lampert országbiró számára lefoglalják, nevezett Sámuel a helyett, hogy törvényadta jogával élve egyszerűen tiltakozott volna az eljárás ellen, hatalmasan ellenszegült a küldöttségnek és elűzte birtokairól. Most az országbiró által a király személye elé idéztetett, hogy számot adjon vakmerő cselekedetéről, de mint egykori notorius lázadónak oka lévén távol tartania magát, az idézésekre meg nem jelent s ez alatt néhai László birtokai lefoglaltatván, Dózsa nádor és Lampert az egri káptalan által bevezettették magukat azoknak birodalmába, nem törődvén most már Sámuel tiltakozásával, ki azt állította, hogy e jószágok legnagyobb részben őt és nem néhai testvérét illetik. Mikor végre Sámuel háromszori nyilvános kikiáltatása után megjelent a király előtt, már minden késő volt. Károly 1322. június 13-án makacssága és vakmerősége méltó büntetéséül az országtanács hozzájárulásával összes javaitól megfosztotta őt 2/3 részben fiainak, 1/3 részben Dózsának és Lampertnek itélvén azokat. A László-féle rész pedig 2000 márkára becsültetvén, a rokonoknak és szomszédoknak a kiváltásra záros határidő tüzetett, de mivel ily roppant összeget nem voltak képesek előteremteni, Gyöngyös, Bene, és Zsadány a törvényes becsű erejéig Dózsa nádorra és az országbíróra szállott. Úgy látszik e dologban a király keze is erősen működött, és szigorúságának nem az lehetett egyedüli oka, hogy hű báróinak kedvére járjon, mert a Csobánkák birtokait később, úgy a nádortól valamint az országbirótól magához váltotta, 1327-ben pedig – Sámuel és rokonsága hűtleneknek nyilváníttatván – Tamás erdélyi vajdának adományozta e szép jószágokat.* Ajoukori okmtár. II. k. 5. 17. 28–30. l.*
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
A GUTHKELED NEMZETSÉG CZIacute;MERE.
(Tizennégy czímerrajzzal és egy tábla melléklettel.)
Nem emlékezem, hogy ez ideig közzé volna téve azon heraldikai és sphragistikai eredmények egyetemes átnézete, melyeket ekkoráig a nemzetségi czímerek kutatásánál elértünk. Mielőtt tulajdonképeni tárgyamról szólanék, közlöm az eddigi eredményeket betűrendben, zárjel között felsorolva az egyes nemzetségek által használt czímeralakokat.
Ezen nemzetségek: Aba (pólyák, illetve osztások, és sas, mely ősi sisakdíszöket képezte), Ákos (patriarcha-kereszt), Balog (kétfejű sas), Bogáth-Radván (madár), Buzád (ökörfej), Chák (oroszlán), Chanád (sólyom), Divék (medve), Guthkeled (oldal-ékek), Győr (liliom), Héder (czölöpök, illetve hasítások), Hermann (sárkány), Hunt-Pázmán (csillag, illetve csillag s félhold), Ják (oroszlán),* A Ják nemzetség idegen, beköltözött s Vasmegyébe települt (Nagy Imre, Turul, I. 6.); – a Chák nemzetség, összes hazai krónikáink szerint, magyar eredetű nemzetség. Mindennek daczára többször összetévesztették a kettőt.* Kaplyon (madár), Káta (kerék), Miskócz (sas), Nagy-Martoni (sas), Osl (szárnyas sasláb), Pécz (keskeny haránt pólya), Póth (madár), Rathold (hárslevél), Tomaj (griff), Vigman (pólya).
Egészben tehát 24 nemzetség az, melyeknél eddig közvetlen, vagy egyenes leszármazóik útján kikutattuk s meghatározhattuk ősi czímerük jellegzetes fő ismérveit. Ezek között a heroldkép 5-ször; égi test 1-szer; állatvilág 11-szer (6-szor a madár); mesés állatok (sárkány, griff, kétfejű sas) 3-szor; növényvilág 2-szer; tárgy a művészet vagy kézműipar köréből 2-szer van képviselve. E nemzetségi czímereket a történelmi kutatást érintő fontosságukra nézve következő öt csoportra oszthatjuk.
1. Azon nemzetségi czímerek, melyek első kezdeteiktől fogva ismertek s melyek összes leszármazóiktól változatlan alakban használtattak egész az újabb időkig, illetve kihalásukig, és melyeket legfeljebb futólag érintettek egyes korszakok stilváltozásai. E sorozatba tartoznak azon czímerbővítések is, melyeknél az ősi czímer változatlanúl illesztetett egy mellék- vagy középpajzsba.
2. Azon nemzetségi czímerek, melyeknek ősi volta kétségtelen, s melyet a nemzetség egyenes leszármazói közől sokan folyton használtak is, de többen e leszármazók közől megváltoztatták, vagy az ősitől teljesen elütő czímert vettek fel.
3. Azon czímerek, melyeket bizonyos nemzetségből származó családok közösen használnak a nélkül, hogy bebizonyítható volna, hogy ezen czímer egyszersmind az illető nemzetség ősi czímere is volt.
4. Azon nemzetségi czímerek, melyeket minden, ezen nemzetségekből eredő családok elhagytak s új czímert használnak.
5. Végre azon nemzetségi czímerek, melyeknek egyenes leszármazóiról ez ideig nem tudjuk, minő czímert használnak vagy használtak?
Elégtétellel emelhetem ki e helyen, hogy a három utóbbi sorozatba tartozó nemzetségi czímerek száma aránylag csekély; a két első sorozatot tekintve (habár e mai napig csak szórványosan) oly eredményeket értünk el, melyeknél főképen heraldikai szempontból semmi teendő sem maradt hátra. E helyt csak a Káta, Rathold, Hunt-Pázmán nemzetségek czímereit említem, melyeket a heraldikai új iskolának sikerült újra úgy összeállítani, a hogy azt egykor viselték, még pedig úgy, hogy ez új összeállításukban a czímerrendezés legszigorúbb követelményeinek is megfelelnek.
Ez alkalommal folytatni szándékszom a nemzetségi czímerek reconstruálását czélzó munkálataimat, még pedig olyan nemzetségeknél, melyeknek czímereire nézve az anyag s adatok legkimerítőbbek.* Erre nézve lásd Turul 1890. I., 25., 26. l.* Ilyenek az Aba, Ákos, Divék, Héder, Osl és Guthkeled nemzetség czímerei. Ez utóbbi nemzetség czímere körűl vezettek a kutatások legtöbb eredményre, ezzel kezdem jelen czikkemet.
A Guthkeled nemzetség s az ebből származó családok czímere egyikét képezi a legérdekesebb momentumoknak hazai heraldikánkban. E czímer története: egy heroldképnek több mint hat századon át való idomulása egyes korszakok ízléséhez, mindig szem előtt tartva öröklött ősi jellegét.
A rendelkezésünkre álló Guthkeled czímerképek közől a legrégibb 1236-ból származik, a legújabb a XIX. századból* T. i. 1891-ből. Lásd a Kis- és Nagy-Guthy családot, 13. l.*
Semmi sem lehet tanulságosabb, mint ezeknek kor szerint való összeállítása, s ez nem «mesterségesen» lett czéljaink végett «csinálva», hanem önmagától és önmagából fejlett, s mint ilyen egy újabb győzelme az igazságnak a mesék és értelmetlenség s az avúlt nézetek melletti makacs küzdelem felett.
Az ősi typushoz való ragaszkodás a Guthkeled czímercsoportnál nagyon feltünő, ezt igazolva látjuk minden korban, minden egyes esetben annyira, hogy egyes, nagyon csekély számú eseteket kivéve, e czímerkép mindig önállóan, azaz kiséret és bővítés nélkül használtatik s a későbbi korban is, midőn már naturalizálva vagy eltorzítva ábrázoltatik, a Guthkeled jelleg annyira felismerhető rajta, hogy még az avatatlan is, ki ezen czímerkérdést némi figyelemmel kiséri, valahány ehez hasonló czímertypust talál, mindannyiszor a Guthkeled nemzetséghez való vonatkozását fogja keresni. És csak ritka esetben fog csalatkozni, természetesen nem tudva azt, hogy ez esetben, egy nagyon kedvező körűlmény nagyon megkönnyítette a helyzetet. Mert nemzeti heraldikánkban minden elgondolható tárgyak u. n. közönséges czímerképek (ellentétben a heroldképekkel) többé, kevésbbé ismétlődnek, vagyis különböző származású családok közösen használják czímerűl. Ez eset azonban a heroldképeknél vagy egyátalán nem, vagy csak a legritkább esetekben fordul elő.
Azon nemzetség, miként ezt még ma állítom, mely a heroldképet czímerében, külföldről hozta magával, meg is tartotta azt egyedül magának, s ivadékainak. Iacute;gy történt aztán, hogy a Guthkeled-oldalékek (nagyon kedvelt heroldkép a germán heraldikában, honnan sváb földről s nem Svédországból származik e nemzetség is) valóságos «kizárólagosan szabadalmazott» jelvénye lett e nemzetségnek.
A Guthkeled czímer kérdés ezen felül több tekintetben kiváló érdekkel bir reánk nézve nevezetesen mivel több kitünő forrás alapján kétségtelenűl meghatározhatjuk sisakdiszét és színeit is, továbbá mivel ismerjük több, más-más nevű e nemzetségből származó család többé-kevésbé teljes czímerét különböző időkből, végül mert lehetséges lesz heraldikai bizonyítékaink alapján több családot, eddig kiadatlan czímereikkel mint Guthkeled ivadékot vagy gyaníthatólag e nemből származót a genealogiai kutatás felé felsorolnunk.
Teljesebb megérthetés okáért szükségesnek vélem e helyen a heraldikai ékre vonatkozólag nehány szabály felsorolását.
Az ék (Spitze, Gern, Keil) egyike a legegyszerűbb – s különösen a németeknél – legkedveltebb heroldképeknek. Két egymásnak futó rézsút vonal képezi, mely a pajzsot három darabra osztja. Ha az ék a pajzslábból indulva felfelé irányul s hegyével a pajzs felső karimáját érinti: álló (a ábra); ha a felső karimától indúl az alsónak: függő (b ábra), ha egyik oldalról indúl a másiknak: oldal-éknek neveztetik, ez utóbbi lehet jobb- (c ábra), vagy bal-oldali (d ábra) a szerint a mint az hegyével a pajzs jobb, vagy bal oldalát érinti. Akár görbék az éket képező vonalak, akár egyenesek, jelzése mindkét esetben ugyanaz marad, kivéve ha pontosság kedveért annak hajlását is jelezni akarjuk, pl. álló, függő, jobb, bal oldal-ék behajlott stb. oldalakkal (e ábra).
Vannak ékek (oldal-ékek), melyeknek csak egyik oldala hajlott (ezek ritkán fordulnak elő), s olyanok is, melyeknek egyik oldala kifelé, másik befelé hajlott (f–g ábra).
Több ék egymás mellett vagy teljesek, a midőn a leirásnál az ékek számát adjuk, vagy nem teljesek, midőn a pajzskarimánál hiányosan képződtek, ekkor a leirásnál az osztási vonalakat jelezzük, melyek az ékeket képezik. A h ábrát tehát így írjuk le: veresben három fehér jobb oldal-ék, a i-t ellenben: veresben ötszörös fehér jobb oldalékvágás.
Az olyan ékek, melyek a pajzs ellenkező oldalát nem érintik, rövid vagy nyomott ékeknek neveztetnek, s ezek leirásánál a pajzs azon oldalát említjük, melyből azok indulnak, bár az sem helytelen, ha azokat jobb- vagy baloldali rövid vagy nyomott ékeknek blazonáljuk. A k ábra leirása tehát következő: kékben bal oldalról előtünő két fehér nyomott ék.
Hogy az ékek egyenes vagy hajlott vonalak által képződnek-e? – mint már említettem – az nem tesz különbséget, noha az egyenes vonal által képzettek klasszikusabb szépségűek s a legrégibb heraldikában kizárólag ilyeneket találunk. A két befelé hajlott vonal által képződött éket «tövis»-nek (Dorn), az egy egyenes vagy behajló s egy kifelé hajló vonal által képződötteket «farkasfognak» (Wolfszähne) nevezték, vonatkozás nélkül a természetes tövisre vagy farkasfogakra. Az ékeket már a XV-ik század végétől kezdve felváltva egyenes majd hajlott vonalakból alkotva használták s nem ritkán egy és ugyanazon egyén is. A klasszikus heraldika korában azt sem vették szigorún, hogy ha egy és ugyanazon nemzetség egyszer jobb-, máskor baloldali, egyszer teljes, máskor nem teljes vagy rövid ékeket használt, ebből könnyen megmagyarázhatók azon eltérések is, melyeket a Guthkeled-ékeknél itt-ott tapasztalunk.
Ezen eltérések a későbbi századokban sokkal ritkábbak, mint azon korban midőn a heroldképek még nem voltak állandók, mert miként a Guthkeled-czímerre vonatkozó adataink mutatják, ezeket már a XV-ik században csaknem kizárólag a három jobb oldal-ék képezi (miként az már szórványosan a XIV-ik században is előfordúl), még pedig egészen különböző nevű családoknál. Még nagyobb állandóság mutatkozik ez ékek «hármas» számánál, mert az ötszörös ékvágás sem tekinthető egyébnek, mint hármas éknek, melyeknél a legalsó nem teljes.
Részletekbe bocsátkozva következő lesz az eredmény: Tizenkét darab, 1437–1493-ik évi időközből származó, Bachkay, Báthory (4 péld.), Kis-Várday, Maróthy és anarcsi Tegzes családra vonatkozó czímer közől teljes három jobboldali éket 6; nem teljes jobboldali éket 2 czímerben találunk. Hat évvel később Tegzes Péter (11. ábra) három baloldali éket (farkasfogat) használ, ugyanezt használják Ország Mihály (kétszer) és Buthkay Benedek is (18. ábra), de már fentebb láttuk hogy ugyanazon Tegzes Péter (10. ábra) már a jobb oldal-ékeket használta, ugyanezt látjuk később guthi Ország Dorottya és Ferencz pecsétén (24. ábra), úgyszintén Ráskay Balázs tárnokmesterén (21. ábra) alig nehány évvel II. Ulászló czímeradományozása után; minthogy tehát ezen három kivételnél is be tudjuk bizonyítani, hogy részint ugyanazon egyének, részint a család más tagjai a jobb oldal-éket is használták, a nélkül, hogy az e három kivételen kivül fentebb elsorolt családoknál csak egy esetet is tudnánk, hogy a jobb oldal-ékek mellett a baloldalit is használták volna, ezekből kifolyólag már most is megállapíthatjuk, hogy a Guthkeled ivadékok czímerében a jobb oldal-ékek játszották a fontosabb és irányadóbb szerepet.* Bachkay Benedek czímeréről (8. ábra) megjegyzendő, hogy Nagy Gyula (Sztáray-okl. II. 537.) nem említi, jobb- vagy baloldali oldalékeket használ-e?*
Megemlítendő még a Guthkeled-czímer XV-ik századi történetéből II. Ulászló király 1496. évi czímeradományozása Buthkay Mihály és Péter testvérek, Sándor László, buthkai Sándor Antal, Ráskay György, Mihály és János, Keszeg Mihály és Málczay Benedek részére. Az adományozott czímer pajzsalakja s annak kisérete (csillag és félhold), a pajzs és takarók színei s a sisakdísz az első eltérést mutatják a Guthkeled nemzetség ősi czímerétől s követik a naturalistikus irányt, mely a XVI. század heraldikáját jellemzi. Itt alakúl át a heroldkép első ízben közönséges czímeralakká, állkapocsba gyökerezett farkasfogaknak, sőt szarvasagancsnak is nézett. Ezen közönséges czímeralak helyt ad még rövid időre a heroldképnek, de a XVII. századtól kezdve mint új Guthkeled czímerjelleg lett állandóvá úgy szólván az összes Guthkeled leszármazók czímereiben. (34–45. ábra.)
A XV-ik századból 15 czímert ismerek, melyek a Guthkeled nemzetségből származó vagy oly családokra vonatkoznak, melyeknek czímerei a Guthkeled typussal egyeznek. Ezek a várkonyi Amade, Báthori (3-szor), palotai Czibak, semtheesthi Drakulya, rozsályi Kun, Kis-Várday (2-szer), guthi Országh (2-szer), Ráskay, Szentmarjai, Tarnóczy, Kis-Várdai és Zokoli családok czímerei. Ezen czímerek közől kilenczben jobb, hatban bal oldalékek láthatók, az oldalékek 11-ben heroldképek, csak négyben természetesek, az ékek száma 14-ben három s csak a tizenötödikben, t. i. az egyik Kis-Várday czímerben (27. ábra) négy, mi azonban nem lényeges körülmény, a mennyiben a családnak már több korábbi czímereiben (pl. 1462-ből) a hármas éket találjuk.
Hogy a jobb oldal-ékek fontosságát még jobban kiemeljük, megjegyezzük e helyen, hogy mind azon családok közől, melyek e korban elvétve a bal oldaléket is használják, egyedül az Amade család az, mely egész kihalásáig következetesen ragaszkodott a bal oldal-ékekhez, – kezdve az egyenes vonalú ékeken, később a természetes farkasfogak korszakában, míg a mult század végén visszatér a heroldképhez, görbe vonalakból alkotva az ékeket. Mind ez tanuságos illustratiója a mondottaknak. A Báthoriak nagyszámú fenmaradt czímerei között ez az egyetlen eset, a hol jobb oldal-ékek helyett bal oldal-ékeket használtak; az Országhokról fentebb jeleztük véleményünket; a Drakulya s ezen Szent-Marjai családnak (mert több ily nevű család is volt) a Guthkeled nemből való leszármazása még okleveles bizonyítékra vár, s így az Amade család ez oklevelileg hiteles leszármazók közől az egyetlen, mely változtatás nélkül a bal oldal-ékeket használta.
A Guthkeledek XVI. századbeli czímerfejlődéséhez is van még nehány megjegyzésünk. Ezen korban, a heraldikai cziczoma korában fordul elő először és utoljára az utódok czímereiben bővítés, de a mi sajátságos, e bővítések azon században, melyben keletkeztek, el is enyésztek. Előfordúl ugyan némi czímerbővítés a II. Ulászló 1496-iki czímeradományozó oklevelében is, hol az ősi czímerképet csillag és félhold kiséri, de ezen csillag és félhold kiséret a magyar heraldikában oly gyakori, hogy annak – tetszés szerint használva vagy elvetve – semmi fontosságot sem tulajdoníthatunk. Fontosabbak a Ráskay Balázs (21. ábra), a rozsályi Kun Domokos (31. ábra) és a deregnyői Daróczy (35. ábra) pecséteken látható czímerbővítések.* Dr. Csánki Dezső a «Harminczhat pecsétes oklevélről» írott jeles értekezésében (Turul, V. 1887.) a Ráskayak oldal-ékeit pólyáknak tartotta, én is (noha megmagyarázni nem tudtam) azon nézetben voltam, míg végre a kétségtelen oldal-ékeket fel nem fedeztem. – Azt ugyan mind eddig nem sikerült kétségtelenűl megállapítanom, hogy az osztás felett, repülésre kész, csőrében gyűrűt tartó madár holdsarlón áll-e vagy fészken fiaival. Pótlásul dr. Csánky fentebbi czikkében kifejezett kételyére a Podmaniczky-czímert illetőleg sikerült kikutatnom, hogy egy Podmaniczky család azon korban sast viselt czímerében és sisakdíszül. (L. Siebmacher, és Kisfaludy ltár. M. N. Múz.)* Ezek valóságos czímerbővítések. E három esetben látunk eltérést a Guthkeled nemzetség ivadékainál az egységes pajzstól, a melyhez ugyan rozsályi Kun István már a XVII. század folytán visszatér (37. ábra).
1. sz.
1236. János fia Leustasius (de genere Guthkeled.) (Arch. Ért. X. 257. Siebm. 208.)
2. sz.
1250–1259. István Szlavón bán (Nyáry Herald. VII. t. 63.)
3. sz.
1272. Comes Hodus de genere Guthkeled. (Arch. Ért. VI. 59. Siebm. 164.)
4. sz.
1246. Gergely ungi alispán fia György (gróf Sztáray Okl. I. 192.)
5. sz.
1358. Georgius Jakchi aliter Kusaly (Bunyitay. Szilágymegye műeml. 18.)
6. sz.
1358. Rosály György (Bunyitay.)
7. sz.
1437. Báthory István országbiró. (Gr. Forgách ltár. Nemz. Muz.)
8. sz.
1457. Bachkay Benedek ungi alispán (Gr. Sztáray Okl. II. 537.)
9. sz.
1462. Kisvárdai János (Orsz. ltár D. O. 15719.)
10. sz.
1462. Anarcsi Tegzes Péter szabolcsi alisp. (Orsz. ltár D. O. 31785.)
11. sz.
1469. Anarcsi Tegzes Péter (Orsz. levéltár D. O. 16789.)
12. sz.
1482. Gúthi Országh Mihály nádor. (Pecsét.)
13. sz.
XV. száz. Gúthi Ország czimer. (Csoma. A kassai dóm szentségházán lévő czimerek. Turul. 1889. 25.)
14. sz.
1486. Báthory István országbiró. (Pecsét.)
15. sz.
1487. Báthory Miklós váczi püspök. (Kubinyi és Vahot. Magyarország és Erdély. I. 67).
16. sz.
1489–1492. Báthory. (Pecsét.)
17. sz.
1493. Maróthy László. (Orsz. ltár. D. O. 13181. Siebm. VIII. 37. ábra.)
18. sz.
1496. Buthkai Buthkay Benedek és Mihály, Kezeg Mihály, Sándor László, György és Antal, Buthkai Sándor, György és Mihály, Ráskai János, Málczay Benedek. II. Ulászló czímer megerősítése (Siebm. 92.)
19. sz.
1511. Kisvárday Ferencz váczi püspök (Orsz. ltár.)
20. sz.
1511. Guthi Ország (Orsz. ltár.)
21. sz.
1511. Ráskay Balázs kir. tárnokmester. (Orsz. ltár. Siebm. XXII.)
22. sz.
1515. Várkonyi Amade István al-országbiró. (Kisfaludy-ltár.)
23. sz.
1525–1536. Palotai Czibak Imre. (Bunyitay. Váradi püsp. III. 387.)
24. sz.
1526. Gúthi Országh Dorottya, Korláthkői Péterné. 1532. Gúthi Országh Ferencz. (Orsz. ltár.)
25. sz.
1534. Drakulya de Semtheesth. I. Ferdinand a régi czimert megerősiti. (Siebm. 144.)
26. sz.
† 1535. Báthory István. (Reichenau. Sieb. Adel.)
27. sz.
1579. Kisvárdai Mihály (Wagner. Coll.)
28. sz.
1585. Kisvárdai Zakoli György. Pecsét. (Orsz. ltár.)
29. sz.
1594. Báthory István országbiró (Pecsét.)
30. sz.
1599. Báthory András (Pecsét.)
31. sz.
XVI. száz. Rosályi Kún Domokos. (Pecsét és Tört. Életrajzok I. III. 4.)
32. sz.
XVI. száz. † Tarnóczy család. (Több pecsét. Bernáth ltár.)
33. sz.
XVI. száz. Szentmariay Borbála, Eödönffy András neje (Vinnabankai emlékkő.)
34. sz.
1608. Amadé Mihály (Kubinyi gyűjt.)
35. sz.
1611. és 1614. Deregnyői Daróczy Ferencz (Kölcsei Kende ltár.)
36. sz.
1628. Bogdányi János (Csoma ltár.)
37. sz.
1656. Rosályi Kún István szatmári főisp. (Siebm. 349.)
38. sz.
1683. Gúthi Gúthy Zsigmond és Jakab (Csoma levéltár.)
39. sz.
XVII. sz. Báthory Zsófia. (Ungvári czímeres album, Siebm.)
40. sz.
XVII. száz. Gyalui Vas Ilona, Kapy János neje (Sirkő a töltszéki templomban.)
41. sz.
1705. Gúthi Guthy János (Pecsét.)
42. sz.
1764. Gúthi Gúthy György (Csoma ltár.)
43. sz.
1782. Várkonyi Amadé grófi czímer. (Lib. Reg. Siebm.)
44. sz.
XVIII. száz. Rosályi br. Kún Anna, Barkóczy Lászlóné. (Festett czímer, Berényi ltár. Nemz. Muz.)
45. sz.
1800. Gúthi Gúthy Ignácz. (Csoma ltár.)
46. sz.
1437. Sisakdísz Báthory István czímer-pajzsához.
47. sz.
1482. Sisakdísz Gúthi Országh Mihály czímerpajzsához.
48. sz.
1493. Sisakdísz Maróthy László czímerpajzsához.
49. sz.
. Sisakdísz a gr. Amadé cs. czímerpjazsához.
Vizsgáljuk meg végre a Guthkeled-czímereket a XVII. századtól kezdve korunkig. Ezeknek száma hét a XVII., négy a XVIII. és egy a XIX. századból, összesen 12. Ezek között 9-nél a jobb-oldali, kettőnél a baloldali ékeket találjuk; egy a heraldika legmostohább korszakából, a czímerképet naturalizálva, teljesen eltorzítva a farkasfogakat egy állkapocsba beszorítva függélyes helyzetben adja. E czímer a kis- és nagy-guthi Guthy Ignáczé (45. ábra). A Guthy család Bereg megyéből származik, hol az említett községekben már a XIV. században, valamint az 1403, 1412, 1470. években is birtokos volt,* Csánki: Magyarorsz. földrajza. Siebmacher.* – ha nem tévedek, – mai nap a Guthkeled nemzetség egyedüli, férfi tagjaiban is élő ivadéka.
A Guthkeled czímerkérdés legfontosabb részének taglalásával ezzel készen volnék, kimutatván azt, hogy e nemzetség czímerének főjellege a legrégibb időtől a legújabb korig ugyanaz maradt, s hogy – a mi reánk nézve legfontosabb – e nemzetség a czímerképek állandósulása korában, de még oly korban, midőn egyes elágazásai különböző felvett neveket nem használtak, a három jobb oldal-éket viselte czímerében.
A nemzetségi czímer szineire nézve kútfőink a következők: több festett Báthory czímer, főképen Báthory Sofia-Anna-Katarináé, az ungvári «liber Congr.»-ból a XVII. századból (39. ábra); guthi Országh czímer, a kassai szentségházról* Ennek színezése téves, a mennyiben az ékek kapták a pajzs veres szinét s viszont.* (13. ábra); rozsályi Kun Anna bárónő czímere a Berényi-levéltárban (44. ábra); Drakulya czímer (25. ábra), ha bebizonyítható volna, hogy ezen család is a Guthkeled nemzetségből származik; az Amade család grófi czímere is ide sorolható, mivel a veres szárny világosan jelöli a czímerpajzs eredeti szinét, s csak később lett az a javítás s bővítés alkalmával veres és kékben osztott, noha ez osztásnál is a veres képezi a főszínt. (43. ábra.)
Ezen felsorolt czímereknél csak két színt találunk: vereset a pajzsnál, és fehéret az ékeknél. Németországban is főleg e két szín van használatban és kedveltségben az oldalékeknél, ezen szinezést használják a Guthkeled nemzetség legelőkelőbbjei: a Báthoriak, Országhok, rozsályi Kunok, tehát ugyanazon családok, kik ha – a mint láttuk – mindig azon igyekeztek, hogy czímerök ősi typusát változatlanúl fentartsák, bizonyosan volt gondjuk arra is, hogy az ősi czímer ősi színei se menjenek feledésbe. Ezekből kifolyólag határozottan kijelenthetjük, hogy a Guthkeled nemzetség ősi czímerszínei a pajzsra nézve a veres, az ékekre nézve a fehér, s ha a sisakdísz a pajzsalak ismétlése,* A Guthkeled-ivadékok folyton ragaszkodtak ősi sisakdíszükhöz, kivéve a Buthkayakat s rokonaikat, kik a naturalizált farkasfogakat függélyesen a sisakra téve a szárnyak nélkül használták, mely e nemzetség rendes sisakdísze volt. A Kisvárdayak és Kunok egyidőben czölöpösen felállítva használták az állkapocsba foglalt farkasfogakat (tehát az ékek eredeti helyzetében).* mint azt a Báthori (1437), az Országh (1482), a Maróthy (1493) és az Amade (1782) családok czímereinél látjuk (46–49. ábra) – ez esetben a heraldika szigorú szabályai szerint – a színek is ismétlődnek, s az Amade család sisakdíszének ismert színe nem útbaigazításul, hanem csupán állításunk megerősítésére szolgál.
A teljesen összeállított Guthkeled nemzetségi czímer leirása tehát következő: Veresben három fehér jobb oldal-ék; sisakdísz a pajzsalak zárt veres szárnyon; takaró: veres-fehér (l ábra). Hogy a Buthkay- és rokonainak 1496-ban adományozott czímerpajzs színe miért kék? miért nem veres? csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy ezen színváltoztatás főképen a többi teljesen egyező czímerű leszármazóktól való megkülönböztetés végett történt. E kivétel még abban is némi magyarázatát nyeri, hogy ezen adományozottak – talán a Buthkayak és Ráskaiak kivételével – nagyon szerény, alig ismert nevűek voltak. Egyébiránt az 1496-iki czímer, tehát a kék szín is csak bizonyos családok egyes megnevezett tagjainak adományoztatott.
Hogy az e fajta czímeradományozások czímerszínei mily csekély értékkel birnak előbbi állításunk ellenében, csak azon két czímeradományozást említem, melyben két Kanizsaynak az Osl nemzetség ősi czímerképét egyiknél kék, másiknál arany mezőben adományozzák.
Végül állításunk igazolására szolgál a Viczmándyak czímere. E család ősi czímerét, a növekvő bikát egyik ősanyjuk után bővítették a Buthkayak czímerével s e Buthkay-czímerben az oldal-ékek – nem kék, hanem – veres pajzsban vannak.* Még döntőbb talán a tény, hogy a Jagellók korában kelt nagyszámu czímeradományozásoknál (a Máriássyakét kivéve) egyátalán nem ismertek más pajzsszínt mint a kéket; ezt aztán valósággal chablonszerűen használták.*
A mellékelt táblán levő czímerek részint olyan családok czímerei, melyeknek a Guthkeled nemből való egyenes leszármazása oklevelek tanúsága szerint kétségtelen, részint olyanoké kiknél hasonló leszármazás a czímer teljes hasonlósága miatt feltételezhető. Az első sorozatba tartoztak: az Amade, a Bachkay, somlyói Báthory, Buthkay, deregnyői Daróczy, guti Guthy, Kis-Várday, rosályi Kún, Maróthy, guti Országh, Ráskay (középső ág), Rosály, Zokolyi; a másodikba a Bogdányi, palotai Czibak, Drakulya, kuzsalyi Jakch, tarnóczi Tarnóczy, Tegzes de Anarcs, Szentmarjay és gyalui Vass családok, továbbá az 1496-iki czímeradományozásban említett Keszegek, butkai Sándorok, Málczayak s Ráskayak (idősb ág). Genealogusainkra vár eldönteni, hogy ez utóbb említett családok szintén egyenes, férfi ágon való leszármazói-e a Guthkeled nemzetségnek vagy azzal csupán női ágon állanak összeköttetésben?
Végül – teljesség okáért – felsorolom azon családokat is, melyek a Guthkeled nemzetségből származnak, de czímereik nem ismeretesek előttem. Ezek: Chatáry, Dobi, Márky, Marczalthői, chatári Zalay, Zeleméry.
S noha azon véleményemet, hogy a hol a Guthkeled czímer-typust feltalálom, ott az ezen nemzetséggel való összeköttetést is feltételezem, – fel nem adom, de – tekintve azt, hogy a heraldika fénykorában is gyakori eset volt, hogy örökség, örökbe fogadás, fiusítás stb. által nevet és czímert gyakran cseréltek – következtetéseinkben ovatosaknak kell lennünk. Csak az utolsó Ibrányi örökösnőt Margitot említem, ki 1414-ben vajai Vay István-hoz ment nőül, utódai a vajai Ibrányi nevet vették fel s ezt használják ma is. Hasonló ehez a Sámbokréthy-Újfalusy fiusítás, hol hasonlón jártak el.* Divék-újfalusi Ujfalussy Boldizsár nőül veszi az utolsó nyitra-sámbokréti Zsámbokréti örökösnőt s vele Sámbokrét egy részét is kapja, fiai: Tamás és Ambrus a sámbokréti és divék-újfalusi Sámbokréti nevet veszik fel s az Ujfalussy medvés czímert használják. A fiusított Sámbokréthyek tehát, miután eredetileg Ujfalussyak voltak, kétségtelenűl a Divék nemzetségből származnak, de nem a többi Sámbokrétyek, kik kihalásukig a két ekevasat használják czímerül. Ennyit felvilágosításul a Turul 1890. 214. l. közlött czikkre a Divék nemzetség czímerkérdéséről.* Megfordítva történt a Ráskay-Soós fiúsításnál, hol a «Ráskay-Soós» név mellé az anya czímerét vették fel. Hasonlóan tanúlságosak a Viczmándy-czímerváltozatok. – E család Bácsmegyéből származik, honnan a mohácsi vész után Viczmándy Tamás kővári kapitány elvévén Buthkay Zsófiát, Zemplénmegyébe Buthkára költözik, hol ősi czímerét (m ábra),* Ilyen (kezdőbetűs) pecsétet használ: Viczmándy Mátyás Zemplénmegye alispánja, 1559. évben.* a Buthkay czímerrel megbővítvén (n ábra),* Ilyen a Viczmándy-czímeres sírkő Izbugyán, 1630. évből; Viczmándy Sándor pecsétje 1649-ből és az ungvári Sz. Mária szövetkezet anyakönyvében előjövő czímer. A szívpajzs nagyon valószínűleg a kihalt Izbugyay család után jutott a Viczmándyak bővített czímerébe.* előnevül «buthkai és izbugyait» veszi fel. Viczmándy László már 1631-ben, azaz egy évvel később, mint a melyből a legrégibb Viczmándy-Buthkay czímert ismerjük – kezdőbetűkkel ellátott pecsétjén csupán a Guthkeled-ékeket használja, elhagyva ősi czímerét (o ábra).
Miként említettem, a Bogdányi, Czibak, Drakulya, Szentmarjai, Tarnóczy* T. i. a már kihalt ungvármegyei tarnóczi Tarnóczy család, a mely már a XIV. században Tarnóczon birtokolt.* és gyalui Vass családok eredetének tisztázása a további genealogiai kutatások feladata leend. A kusalyi Jakcs családot Bunyitay Vincze szintén a Guthkeled nemzetségből származtatja; de ezen család czímerkérdésénél a heraldikának még nagy akadályokkal kell megküzdenie, a mennyiben más régi, Jakcs családra vonatkozó pecséteket is ismerünk, melyeknek czímerjellege a Guthkeled czímerjellegtől teljesen elütő, ámbár a következetesen homályos lenyomatok miatt a valódi czímeralakot e pecséteken mind ez ideig nem ismerjük.
Az anarcsi Tegzes család, – mely magát néha csak Anarcsi-nak írta, – miként fentebb láttuk, czímerében kivétel nélkül a Guthkeled-ékeket használta, birtoka Anarcs félórai távolságra fekszik Kis-Várdától. E családról egyik korábbi munkámban állítottam, hogy az kétségtelenűl Guthkeled ivadék, most a legújabb kutatások alapján, ezen állításomat csak megerősíthetem.* «Himesi és monostori birtokuk a Várdayaknál volt zálogban». «A Várdayak (Kis-Várdayak) 1424-ben Anarcson (Kis-Anarch) kir. adományul kapnak részeket. 1430. Anarcson vesznek zálogot». Dr. Csánki M. orsz. földrajza I. 542, 543.*
***
Hogy mennyire szükséges volna egyesült erővel felkutatni s közzé tenni a vidéki köz- és magán-levéltárakban még nagy számban lappangó régi pecséteket, ezt első sorban hazai történetkutatásunk itélheti meg, mert a valódi történésznek el kell ismernie a történelem s segédtudományai közt létező szerves és felbonthatatlan összeköttetést. Healdika nélkül nem létezik sphragistikus, numismatikus és genealog; genealogia, numismatika, heraldika és sphragistika nélkül történész. Ezen tudományokban találja fel a történész a történelem alapköveit s ezen alapkövek czélszerű felhasználása nélkül nem lesz a történelem egyéb, mint hideg gondolatok sorozata.
CSERGHEŐ GÉZA.
CSALÁDTÖRTÉNETI TANÚLMÁNYOK 1526. ÉVIG.
I.
A Kis-Palugyai és Bodafalvi Palugyay család.
(Színes czímerképpel.)
A Vág folyó balpartján azon nagy kiterjedésű földterület, a melyet nyugatról a Lubella patak, keletről a Polochin – mai nevén Plostyin – vize, délről az alacsony Tátra és északról a Vág folyó határolnak, képezi Liptómegyében azon complexumot, melynek legrégibb okiratos elnevezése «predium Polugea» czímen fordúl elő, egy IV. Béla király által 1246-ik évi szeptember 11-én Zólyommegyében Polona váralján «Datum in Zolum sub castro Plona..., tercio Idus Septembris...» kiadott oklevélben.* Árpádkori új okmánytár, II. k. 189. l.*
A Palugyay családnév ezen helynévben gyökeredzik, innét származott, innét ágazott el. Maga a predium Polugea első birtokosa Detre zólyomi comes fia, Miklós volt, a mely terület valószinűleg megszálló helye, terra descensualisa volt az említett comesnek, mert a fentebb idézett 1246-ik évi oklevél szerint IV. Béla a Hunth várához tartozott, de attól elkülönített Gormoth földét neki cserébe adja a Nova Villa és Polugea nevű prediumaiért «quandam terram castri nostri de Hunth que Gormoth vulgo nuncupatur... in permutationem prediorum suorum Nove Ville scilicet et Polugea in Liptov existentium.»
A predium jelző eléggé megmagyarázza azon tény körűlményt, hogy ha az nem is puszta: deserta, de mindenesetre a községi élet hiányával volt, a mi már magában a terület topografikus helyzetében találja meg természetes magyarázatát, s a melyből a Polugea helynév eredetét is felismerhetjük. Az a hely t. i. a hol a mostani Nagy-Palugya község alatti sík föld északnak Dechtár – azelőtt Vidafelde – felé, és a mostani Kis-Palugyától délkeletnek a deménfalvi és verbiczei határ felé elterűl, két mocsár volt, s ott, a hol különben a községek keletkezésének lehetősége meg volt, a mocsárok miatt építkezni nem lehetett; községeket alapítani nem mutatkozott előnyösnek. Hogy ez a sík terület csakugyan mocsaras volt, világosan bizonyítja két oklevél 1287-ik évből,* Csemiczky József levélt. Csemiczen, Liptómegye. Eredeti.* melynek egyikében, midőn t. i. Zemche fiainak egy földrész kihasíttatik Kis-Palugya határából, ott határozottan mondja az oklevél: meta autem ipsorum inter duos palludes... vocata, s ez nem lehet latin fordítása a Palugea szónak, s csak a «két mocsár közötti földet» jelezheti; s ha már a Polugea szót latinúl kivánta kifejezni az oklevél írója, akkor bizonyára «inter duos Polugeos» írta volna. Bizonyítja ezt továbbá egy másik, ugyanazon évben 1287-ben kelt oklevél is, melyben az imént említett föld határai elszámláltatnak, s a «Nadaspatak» kifejezésre bukkanunk, a mi bizonyára a kihasított terület sáros, nádas voltára vonatkozik. Itt tehát a helyrajzi viszonyok latin nevéből torzúlt el a Polugea s később Palugya hely- és Palugyai családnév. A predium kifejezés itt, mint birtoklás, nem jelenthetett egyebet, lakatlan, kietlen területnél, mert a «predium Polugea» 1246-ik évben a községi élet legkisebb nyomait is nélkülözé, s csak későbben keletkeztek a számos községek, melyek a XIII. század második felében e nagy területen a cultura szolgálatában állottak, midőn már t. i. ezen terület királyi adományozás útján feldaraboltatott. De végre maga azon tény is, hogy ezen prediumot IV. Béla király elcserélte Miklós comessel, rámutat a szándékra, hogy eladományozás által, kissebb-nagyobb darabokban, könnyebben és szükségképen benépesíthető telepítések által lakhatóvá lehessen s mintegy irtása által a Vág folyó mentében elterűlt erdőségeknek, az iparnak, de kivált a földművelésnek alkalmatossá tétessék.
Nem ily absolut értelmezésben veendő a Villa Nova predium jelzője, mert ezen a birtokrészen már 1233-ban község létezett, s mig azt a hivatolt 1246. évi oklevél a «villa» kifejezéssel apostrophálja, 1233-ban az a magyar «folu» szóval jeleztetik: Oyufolu = Újfalu,* Árpádkori új okmánytár, I. k. 304. l.* később azonban a név elveszett, s a latin «Villa Nova» szóból keletkezett a szlávos hangzású Illanova.
Hosszú évek során tartott az irtási munkálat, míg a predium Polugea széltében és hosszában benépesűlt s rajta, az adományozások által eldarabolt területen virágzó községek keletkeztek. Csak 1264-ik évben veszi kezdetét a települések sora, s majdnem a legkésőbbek egyike azon két község, Palugia és «Kisew Palugia», a melyek ezen földterületnek első ős eredetű neveit fentartották.
Az 1267-ik évi deczember 19-én «XIII kalendas Januarii» kelt s IV. Béla király által, olaszii Gekmén és Tyvan részére kiadott adománylevélben találjuk első nyomát a határleírásnál annak, hogy Paluga már ez évben megtelepített község volt «...et ibi continguntur terre ville Paluga...»* Árpádkori új okmánytár, III. k. 159. l.* A terra Palugea feldarabolása kezdetének nyomait, bár ha már 1246. és 1273. között látjuk, de a kihasított földrészek még nem igen voltak művelés alatt. Bizonyítja ezt azon oklevél is, melyet László király 1273-ik évi május 27-én «sexto kalendas Junii» kiadott, a mely szerint Palugea földét, melyet egykor Borz fia Salamon birtokolt, és Nagy-Palugia község földétől elkülönítve volt, Bogumér comesnek adományozza «...quandam terram Palugiam, quam olim Salamon filius Borz a terra magne ville Palugie distinctam tenebat...»* U. o. IX. k. 16. l.* Egy későbbi oklevélben magyar kifejezéssel neveztetik «Salomun fulgyé»-nek. Világos ebből, hogy ott Salamonnak csak földbirtoka, de telepítvényes községe nem volt. Ugyanazon oklevélben van első nyoma annak is, hogy az 1273-ik évet megelőzőleg, a Polugea földön a másik község Kissew Polugea megtelepűlt; s annak valószínű alapítója Chakan volt; az ő fiainak birtokával Salamun-fulgye határos vala «et continguntur terre filiorum Chakan de minori Palugia...»* U. o.*
Ime a sok érdekes esetek közűl, a fentebb előadottakban látjuk egy mozzanatát ama lassú processusnak, a mely a XIII. század második felében, Liptómegye lakhatóvá tétele, benépesítése körűl mindenfelé fölmerűlt. Látjuk a helynevek keletkezését, menetét, látjuk, hogy azon hely, a mely a Palugyay család első ősének bölcsője volt, már mint község, mielőtt azt adományúl kapták, létezett.
Az 1283-ik év az, a midőn a család törzsatyjával első ízben találkozunk, a ki minden valószinűség szerint a Hunt-Pázmán nemzetségből származott, a mit alább kimutatni iparkodunk. Ezt az oklevelekből, keresztnevéről Lászlónak ismerjük, a kiről többet nem tudunk az első adománylevélből, a mely 1283-ik évi augusztus 20-án «Datum in Hunth, feria sexta proxima post festum assumptionis sancte virginis» kelt* Fejér, Cod. Dipl. V. III. k. 161. l.* s a melyben László király, László fiának Bodának Palugya földéből kihasítandó birtokrészt adományoz, a mely Kis-Palugával határos: «quod nos ob merita servitiorum Boda filii Ladislai... de terra Palugya excipiendo... ubi jungitur mete possessionis Kis Paluga...» Ezen adományt azonban László fia Boda nemcsak saját érdemei jutalmazásáúl kapta, de azzal egyszersmind Boda testvérének Egyednek halálát, kit a tatárok megöltek, kivánta László király különösen kárpótolni, midőn is az oklevél ezen halálesetre vonatkozó kitétele így hangzik: «et specialiter pro morte Aegidii fratris sui, qui in servitiis nostris impendendo per Tartaros fuit interemptus...»
Látni való ezen oklevélből, hogy az adományozás alkalmával Bodának és Aegidnek apja László már nem volt az élők sorában, s hogy Boda a királyi udvarba jutván, ott szerzett magának érdemeket, s ennek lelkésze Egyed is, mint vitéz harczos, a király zászlója alatt tanúsított bátorságának lett áldozata, midőn a tatárok által megöletett. Itt látjuk helyén azon tévedést helyreigazítani, a melynek nyomait Egyed halálára nézve találjuk. Ugyanis ez állíttatik róla: «Egyed 1241 körűl a mongoloktól öletett meg.»* Magyar Sion, 1865-ik évf. 666. l., 2. jegyzet.* Egyednek megöletése nem a mongolok első betörése alkalmával történt, hanem László király uralkodása alatt, legkésőbben 1282-ben, minthogy az 1283-ik évi adománylevél Egyedet mint halottat említi, de följegyzi egyszersmind azt is, hogy László király szolgálatában öletett meg a tatárok által. Ez tehát minden valószinűség szerint 1282-ben történt, midőn t. i. László király a megvert kún hadak után iramodva, egészen a nogaj tatárok földéig hatolt. Itt állhatott be azon catastropha, mely Egyednek halálát okozta, minthogy a tatárok második tömeges betörése 1282 előtt a történelemben nem ismeretes, s midőn az 1285-ben bekövetkezett,* Annal. Austr. Perz IX. k. 713. l.; Cont. Zwellerin u. o. 657. l.; Annal. Salisb. u. o. 809. l.* akkor Egyed már nem élt.
Történelmi fontossággal bír ezen oklevél, azon pragmatikus meghatározás miatt, a melylyel Palugya földét Zólyom vármegyébe helyezi: «de terra Palugya excipiendo in comitatu de Zolum»; a minek értelme csak az lehet, hogy a liptói várispánság Zólyom vármegyének tartozékát képezé.
Lászlónak, a tőle eredett nemzetségek törzsatyjának, Egyed és Boda fián kivűl volt még egy harmadik gyermeke is, I. Péter. Boda alapította a bodafalvi Boda családot, Péternek fia pedig I. András, a Palugyai családnak lőn ősatyjává, a ki mint ilyen 1286-ik évben kapta Kis-Palugyát adományúl László királytól. S míg Boda leginkáb testvére, Egyed halála miatt lőn adományosa a Palugya földéből kihasított birtokrésznek: András saját érdemeinek jutalmáúl nyerte el a már akkor benépesített, községgé alakúlt Kis-Palugyához tartozó területet. András ugyanis az említett évben Demeter zólyomi comesnek notáriusa volt, s kivált nagy szolgálatokat tett László királynak megkoronáztatása után, a miért is Kis-Palugyát adományúl kapta: «...quod nos considerantes meritoria obsequia et obsequiosa merita magistri Andree filii Petri notarii magistri Demetrii comitis de Zolum... continue ac post coronationis nostre exhibita... quandam villam nostram scilicet minorem Polugeam vocatam in districtu de Lypto... dedimus etc.* Palugyai család bodafalvi levéltárában. Eredeti.* Ezen oklevél egyik pontja azonban azt is mondja, hogy András ezen jószágrészt már Béla király idejében is birtokolta: «a tempore domini Bele dei gratia serenissimi regis Hungarie avi nostri carissimi... habita fuisse denotatur et possessa...» Nem ismerjük az oklevelet, melylyel IV. Béla király Kis-Palugyát Andrásnak adományozá, de az, az 1246-ik év előtt nem történhetett, mert csak ez évben jutott az Detre fia Miklóstól csere fejében királyi kézre;* Árpádkori új okmt., II. k. 189. l.* annak tehát 1247–1269. között kellett megtörténnie, mert már 1273-ban ugyancsak ott találjuk Chákánt,* U. o. IX. k. 16. l.* a ki mint említők, Kis-Palugya község telepítője volt.
András mester, mint irástudó s a vármegyei administratio ügyeiben bő ismeretekkel bíró egyén, pályáján előre haladt, s 1293-ban, midőn László király adományát részére III. András november 26-án «sexto kalendas Decembris» megerősíté, ezen oklevélben, mint Demeter zólyomi comes prothonotáriusa emlittetik: «...magistri Andree filii Petri prothonotarii magistri Demetrii comitis de Zolum... quandam terram seu villam Kissew Polugha vocatam... dedimus...»* Palugyay csal. levélt.*
Fentebb tettünk említést arról, hogy András mester atyja Péter Lászlónak fia, Bodának testvére volt, s hogy Chákán, mint Kis-Palugya község telepítője ugyanott egyidejüleg birtokolt Bodával és Andrással.
Úgy látszik, hogy a kis-palugyai birtoklás Boda, Chákán és András között jogsérelmekre, elbirtoklásra és egyenetlenségre adott okot; s mert habár Boda jogai védelmére 1285-ben a Kis-Palugya felőli 1283-ik évi adománylevelet átiratta,* Palugyai csal. levélt. ered.* ez az ellenségeskedést közöttük méginkább szította, míg végre tizenhárom év után 1298-ik évben osztályt és határjárást kértek; és Demeter pozsonyi, zólyomi és sárosi comes előtt a választott bíróság által ajánlott megállapodás szerint kiegyeztek és a határjárást megejtették. Az erre vonatkozó oklevelet Demeter comes október 6-án Zólyomban «Zolio, in octavis beati Michaelis archangeli» kiadta. Ezen oklevél szerint megjelentek előtte András Péter fia, Boda László fia és Chákán két fiával Mihálylyal és Péterrel: «Andreas filius Petri filii Ladislai, Boda filius eiusdem Ladislai, Chakan cum filiis suis Michaele et Petro consanguineis eorundem Andree et Boda.»* U. o.* Nyilván való tehát ebből, hogy Boda és Péter András atyja testvérek, illetőleg László fiai voltak. Chákán vérrokonságát illetőleg közelebbről meghatározni azonban képesek nem vagyunk, mert a netalán erre vonatkozható további adatok a család levéltárából hiányzanak. A Boda család különben a XV. században kihalt, s birtokaik Bodafalván, Kis-Palugyán, Köves-Porubán és Pál-Lehotán mint legközelebb vérbeli rokonokra a Palugyaiak kezére jutott s előnevüket nemcsak Palugyáról, de Bodafalváról is írták és írják a mai napig is. Ugyanezen oklevelet Péter fia András mester, a budai hévvízi szentháromságbéli konventnél ugyanazon év november 25-én «in quindenis beati Martini confessoris» átíratta.* Palugyay csal. levélt. Eredeti.*
András mesternek az 1298-ik év elején, még verbiczei Batiz testvérével, Miklós comessel is volt kellemetlen birtokfoglalási pöre, midőn is t. i. Miklós comes András mesternek a Vág- és Palugya folyó között fekvő földrészét elfoglalta, de az udvarnál bejáratos vagy befolyásos András mester utóvégre is, a király személye elé idéztette Miklós comest, s ez a kérdéses pörös földrészhez való jogáról, a király előtt örökre lemondott, s azt mint a Palugyához tartozó földrészt, András mesternek harmincz márka bírság mellett átadta. Ezen bevallást és átadást Tamás, az esztergomi káptalan prépostja, ugyanazon év január 13-án, «datum in octavis Epiphanie» András mesternek kiadta.* A M. N. Múzeum levéltárában.*
Alig hogy 1298-ban a határjárás Boda, András és Chákán birtoka között Kis-Palugyán megtörtént, jóformán egy év lejártával, András mester újabb és ünnepélyesebb határjárást kért s a határdombokat megújíttatni kivánta. András király kiadta a rendeletet, midőn is a határjárást az esztergomi káptalan, a túróczi comessel együttesen eszközölték, Myke comes, Demeter mester főispán liptói castellanusának jelenlétében. A határjárásról szóló oklevelet az esztergomi káptalan 1299-ik évi deczember 6-án «in festo s. Nicolai confessoris» adta ki.* Palugyai család levélt. Bodafalván. Igen rövid regestája Fejér, Cod. Dipl. VI. II. k. 242. l.* E hosszú oklevélnek reánk nézve legérdekesebb része, a határjárásnál jelen volt szomszédok és birtokosok névsora. A megjelentek között volt: Botyz Verbiche urának testvére Miklós jobbágyaival, Pázmán fia Demian, Mysal, Kelemen Chysar, Laodan s Tamás nevű fiaival; Baxum fia Bene; Zemche fiai Márton és Bene stb.
Felemlíteni kivántam itt a selmeczbányai városi hatóság által egy 1305-ik évben kiadott oklevelet, melynek taralma szerint Palludei Vilmos fiai: János, Péter, Henrik és Jakab, Weinantfuelden levő nyolczadrész birtokukat András fiának Henrik comesnek, húsz márka finom ezüstért örök áron eladják.* Ajoukori okmt., I. k. 105. l.* Ha vajjon ez a Vilmos de Pallude és fiai Boda, András vagy Chákántól erednek-e, vagy nem-e egészen más családbeliek, minden egyéb adat hiányában meghatározni nem tudjuk, s ezért a leszármazási táblázaton sem fordúlnak elő, minthogy azokat kellőleg elhelyezni okleveles adatok hiányában képesek nem vagyunk.
Az 1307-ik év sok tekintetben érdekes culturtörténeti adatot nyujt a Palugyai család történetében. Ugyanis Péter fia, András mester, a ki már ekkor árvai comes officialis és castellanus volt, a mint Kis-Palugyán birtoklási jogait kellőképen körűlsánczolta, tehát 1287–1300. közötti években, Kis-Palugyán Szent János apostol tiszteletére kápolnát épittetett, s az a Bódogazzunfalusi anyaegyházhoz csatoltatván, annak fiókját képezé. Hogy miért csatoltatott a Vág túlsó, vagyis jobb oldalán fekvő és Kis-Palugyától messze eső Bodogazzunfalvához, annak legegyszerűbb magyarázatát adja az, hogy közelebb eső más egyház a megye ezen a vidékén nem volt, de nem is lehetett; mert a miért hét évvel később, t. i. a nagy távolság miatt onnat kiszakították, ugyanezen oknál fogva ahhoz nem is csatolták volna, ha közelebb eső más anyaegyház már állott volna. Világos ebből az is, hogy Szent-Miklósnak, a mely alig néhány puskalövésnyire fekszik keletnek Kis-Palugyától, bár ha 1268-ik évben már templom és plebánia-telekkel bírt,* Magyar Tört. Tár IV. k. 36. l.* egyháza még felépítve nem lehetett, mert különben ennek vált volna fiókjává. Nem volt még akkor temploma a Kis-Palugya határából kihasított Bodafalvának sem, de mint letelepített községnek sem akadunk nyomára a XIII. század végéig az oklevelekben, s maga Boda az adományos is Kis-Palugyán lakott, a mint azt feljebb kimutattuk, s csakis az 1307-ik évben találjuk legelső jelét annak, hogy Bodafaluja már telepítve van, de hogy akkor még temploma nem volt, arról határozottan értesít a most említett 1307-ik évi oklevél. S itt, habár kelletlenűl, még egyszer fel kell említenünk, hogy Boda testvére Egyed nem az 1241-iki tatárjáráskor gyilkoltatott meg, s annál kevésbé volt – mint azt Myskovszky Wagner és Jármay után mondja* Archaeologiai közlemények XI. k. 10. l.* – ugyanakkor bodafalvi plébános, mert akkor Bodafalván templom nem létezett s absolute nem létezhetett, mert Boda 42 évvel később kapta adományúl azon földterületet, a hol ő a legkorábban a XIV. század elején községet telepített s azt saját nevéről Bodafalvának nevezték s nevezik mai napig is.
Ezen ránk nézve fontos oklevelet 1307-ik évben január 20-án kiadta Tamás esztergomi érsek, a mely szerint András mester árvai comes és castellanus kérte az érseket, hogy tekintettel a nagy távolságra, a mely Kis-Palugya és Bódogazzunfalva között van, engedje meg az általa Kis-Palugyán Szent János evangélista tiszteletére épített kápolnáját, az említett anyaegyházból, a hova eddig tartozot, kiszakítani, s hogy ott a kápolna alatt temetkezhessék: «...videntes... magnam esse distantiam inter ecclesiam b. Marie virginis de Lypto et capellam magistri Andree comitis et castellani de Arva in villa sua Kis-Palugya vocata, constructamque in honorem beati Johannis apostoli et evangeliste, que iure parochiali ad ipsam ecclesiam b. Marie virginis pertinebat sub eadem cum sepultura applicando... pure et simpliciter duximus eximendam* Magyar Sion I. k. 521. l. Palugyay Imre közlése eredetiből.*...» Hogy pedig Bodafalván, Kis-Palugya szomszédságában, még akkor sem volt templom, bizonyítja ezt az említett okirat azon pontja, melylyel Bodát, Mihály fiait és Pétert mint szomszédokat, jobbágyaikkal együtt szintén kiveszi az anyaegyházból: «item Bodam et filios Michaelis ac Petrum cum jobbagionibus, atque vicinos suos de ipsius fidelitate matris Ecclesie, pure et simpliciter duximus eximendam.» Ugyanazon napról keltezve Lodomér honti archidiaconus is kiadta nyilatkozatát, mely szerint megnyugodott az érsek iménti rendelkezése felett.* U. o.*
András mester évek során át tartott egyenetlenségben és viszálkodásban élvén Madach fiával Pállal, és más több szomszédjaival, marhák elhajtása, szolgái letartóztatása és jobbágyainak fogságba vetése miatt, az ebből támadt pöröknek a felek közös megegyezéséből alakított választott biróság, mely Condas mester, Mothk mester, Othmar és Recke comesekből állott, véget vetni óhajtván, örök békét kötöttek 1319-ik évi julius 13-án az akkori liptói comes Donch mester előtt, oly kikötéssel: hogy ha a felek közűl bármelyik is a másikát megkárosítaná, a békét közöttük felbontaná és igaztalanságot okozna, az esetben, ha ezt Boda bejelentené Donch comesnek, a vétkes fél öt márka ezüstöt fizetend a másik félnek.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.*
A XIV-ik század negyedik tizede Liptómegyében azon időpont, midőn a birtokviszonyok bonyolódni, a jogbiztonság ingadozni kezdenek, részben a törzsvagyonnak, a felszaporodott családok között való felosztása miatt, részint pedig azon maliversatió által, melyet Johannes literatus az oklevélhamisítások e nagy mestere, hamisitásaival előidézett. 1330-ik évtől kezdve sűrűbben akadunk a birtokfoglalások tényeire hamis oklevelek alapján. A jogbizonyítás felette nehézzé, a birtoklás egy napról a másikra kétségessé kezdett válni. Ebből támadtak a hatalmaskodások, az emberölés, a gyilkolások főbenjáró pörei, melyek érdekes megvilágításba helyezik a társadalmi viszonyokat, s a jogszolgáltatás akkori menetéhez becses adalékokkal járulnak. Egy ilyen érdekes eset állott be a Palugyay-család történetében, melynek kiinduló pontja nyilvánvalólag oklevélhamisítás volt, a mely következményeiben elbirtoklást, foglalást, visszafoglalást s végeredményeiben perdöntő bajvívást idézett elő.
Ezen érdekes ügy menetét Donch mester zólyomi comes által 1335-ik évi május 6-án «datum in quindenis eiusdem festi sancti Georgii martyris» kiadott itéletből ismerjük.* Palugyay-család levélt. Eredeti.*
Az 1299-iki kispalugyai határjárásnál említettük, hogy ott mint meghivott szomszéd jelenvolt Mysal is fiaival. Ezen Mysal generatiója nem tudni mi módon Boda fiának, Miklósnak egy földterületét, a hol Köves-Poruba község keletkezett, elfoglalta. A vis majoris potentiae birtokon belől helyezte ugyan a Mysal-generatiót, de a békés birtoklást absolute nem biztosíthatta számára; minthogy Boda fia Miklós a Mysal-generatiót épen úgy kiverhette onnat, mint a hogy ezt ők is tették Boda fiával. Csakhogy a jogalap, melyből kiindúlva hatalmaskodásaikat egymás ellen elkövetni sikerrel reménylhették, nagyon is különböző volt. Boda fiát Miklóst ugyan is a régi királyi adománylevelek, és három rendbeli határjárási oklevél fedezték, a melyek pontos meghatározással körülirták a területet, melyet jogosan birtokolnia lehetett, mig a Mysal-generatio ugyanazon földterület egy részét via facti elfoglalván, a birtoklást pör esetén bizonyítani nem tudhatta, s a visszafoglalás bekövetkezhető esélyének kitéve levén, gondoskodnia kelletett oly jogbizonyítékokról, melyek alapján birói itélettel visszakaphatta birtokát. Erre nézve nyilvánvalólag csak azon eszközhöz nyúlhatott, melyet azon időben Johannes literatus adott jó pénzért kezébe azoknak, a kik kétes birtoklásuk bebizonyítására csak hamisított oklevelekkel élhettek a biróság előtt. Nem csoda, ha sok esetben a művészileg készűlt hamisítványok a birákat is megtévesztették, s a jogtalan elfoglalás sanctiót nyert a biró itélete által az igaz tulajdon ellenében; midőn Budán a király, a főrendek, bárok, praelatusok is bámúlva nézték saját pecséteik másolatait, az okleveleket, melyeket Johannes literatus lakásán találva Budára felvittek.* Magy. Tört. Tár IV. k. 4. l.*
A Mysal-generatio készíttetett magának okleveleket, melyek a bekövetkezhető eseményekkel szemben őket birtokukban védeni lettek volna hivatva, akár a visszafoglalás, akár pör esetén a birói itélet ellenében. Az első eset csakugyan be is állott, mert egy szép reggelen a Mysal-generatio arra ébredt fel, hogy Boda fia Miklós hatalmaskodás útján őket egy rész birtokukból kiverte, s azt el is foglalta. Ezt az esetet és ez ügy további folyamatát Donch mester zólyomi főispán említett itéletében* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* következőleg adja elő. Megjelent ugyanis előtte nagy Miklós István fia, Mysal unokája, úgy a maga mint más rokonai nevében, ugymint Kelemen fia Phyle, és ennek két fia, Petheu és Bogen, továbbá ugyanazon Kelemen két fia, János és Pál; Tamás fiai Péter és Jakab; Laodan fiai, Bochkor, István, Barthos és Butka; végre Pál fia Stenk, Mysal unokája nevében; továbbá Péter fia Bertalan és testvérei Miklós és Lőrincz, Damian fiai Jakab, Simon, József, Kozma fia Bathiz, és Miklós fia Mihály megbizásából. Ez alkalommal Mysal unokája Miklós Boda fiát Miklóst, augusztus 1-ére «ad octavas sancti Jacobi apostoli»* Minthogy Donch mester itélete 1335-évi május 8-án kelt, az itt idézett augusztus 11. 1334-ik évben volt.* Donch mester személye elé idéztette, midőn is előadták, hogy Boda fia Miklós, egy őket örökség útján illető földrészüket a Palugya folyó mentén északra, melyet elődei László király adományozásából bírtak, elfoglalván, visszatartja. Ezt hallván Boda fia Miklós, kinyilatkoztatta: hogy nemcsak azon földrész, a melyet állítólag elfoglalt, de az egész birtok, a melyben a Mysal- generatio jelenleg is űl, őtet illeti László királynak azon oklevele alapján, melyet apjának Bodának, ennek testvére Egyed halála okából kiadott, a ki László király szolgálatában a tatárok által megöletett. Erre Donch mester elrendelte, hogy márczius 29-én «in octavis medii quadragesimae» előtte megjelenvén, mind a két fél említett okleveleit bemutassa. A kitűzött határidőre megjelenvén a felek, bemutatták egymás ellenében László király adománylevelét. Szorgos vizsgálat alá vevén Donch mester az okleveleket, úgy találta, hogy azok csakugyan a kérdéses földbirtokra vonatkoztak. Mire nagy Miklós és Bertalan saját és többi érdektársaik nevében, Donch mester személye előtt egyhangúlag és közös akaratból kijelentették, hogy a Boda fia Miklós által bemutatott adománylevél hamisítvány, s neki párviadalt kináltak: «privilegium dicti Nicolay filii Boda falsum fore acclamando, duellum eidem porrexissent.* A «duellum eidem porrexissent» kifejezés itt azon akkor dívott szokást jelzi, melynél fogva a kihívó fél egy darab faczöveket nyujtott át a kihívottnak, s ha azt kezébe vette, avval elfogadta a párbajt. Ez iránt lásd Pesti Frigyes «A perdöntő bajvívások» czímü akad. értekezését. Értekezések a tört. tud. köréből, I. évfolyam.* Boda fia Miklós ellenben a maga részéről az összes Mysal-generatio által bemutatott, s minden birtokukra vonatkozó oklevelet hamisnak és rossz vétkes szándékból koholtnak mondotta, s a magáét igaznak és jogosan birtnak állítván, tőlük a kinált párviadalt elfogadta. Mondja tovább Donch mester, hogy ezen eset felett törvényt űlvén, itéletileg elhatározta, hogy május 1-én «in octavis sancti martyris Georgii» mindenik fél a maga bajnokával gyalog viadalban a párbaj küzdterén állítását és igazságát Zólyom-Lipcse városában bebizonyítani köteles: «nosque pro tribunali consedendo adiudicantes decrevissemus, quod... cum pugilibus in congressis pedestribus in area duelli in villa nostra in Lypche in Zolio quelibet pars suam assertionem et immunitatem coram nobis deberet comprobare.» Elérkezvén a párviadalra kitűzött határnap, a megjelent bajnokokat a gyalog bajvívás küzdőterére bevezették, midőn is Donch mester három ízben kérdést intézett a Mysal-generatióhoz: ha valjon akarnak-e vagy nem egy párbajt vívni, a mint azt a törvény rendeli? Erre a Mysal-generatio bajnokát* Liptómegyében 1391-ik évben Malatini Péter viselte a Baynok nevet: «Petrus de Malatyn dictus Baynok». Ez Péternek jelző neve volt. Fejérpataky-csal. levélt.* egy párbajra ereszteni kinyilatkoztatta, s bajnokuk a párbaj küzdőterén legyőzetett: «...tandem... dicte partes pugiles eorum in congressus pedestres in aream duelli adduxerunt, ut debebant, ubi nos generationem Mysal ternis vicibus, utrum voluit supra unum duellum dimicare necne, prout iuris est, duximus requirendam, que quidem generatio Mysal omnino super ipsum unum duellum submittendo pugiles eorum dimicare promiserunt, et ipsius generationis Mysal pugil ibidem in area certaminis devinctus exstitit penitus et convictus...»
Minthogy az itéletileg elrendelt perdöntő bajvívás az istenitélet egy nemét képezé a forró víz és tüzes vas próbája mellett, az eredményből levont következmény az lett, hogy Boda fia Miklós igazságát bebizonyította, a Mysal-generatio oklevelét hamisnak, hamis pecsét alatt kiadottnak találta Donch mester itélete, s mint hamis oklevél szerzőjét sujtotta az itélet egyrészt, másrészt pedig Boda fiának Miklósnak igazságot akarván szolgáltatni, a Mysal-generatiot az egész földbirtokból kitelepíteni, házaikat és jobbágyaikat Boda fiának Miklósnak örök időkre átadatni rendelte. Az itélet kijelenté egyszersmind azt is, hogy ha a Mysal-generationak bárminemű olyan oklevelei volnának, a melyeket előtte fel nem mutatott, s azokat Miklós ellen bárminő rossz szándékból visszatartanák, azokat haszontalanoknak, jogerővel nem biróknak nyilvánítja.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.*
Korántsem nyert ezzel még végbefejezést az ügy, bárha más alakban, más jogczímen, de abból kifolyólag a Boda és Palugyay-ág között sok viszályra és birtokpörre nyújtott alkalmat. Röviddel ugyanis Donch mester párbaj itéletére, a jószágvesztésben elmarasztalt Mysal-generatio birtokait át kellett adni Boda fia Miklósnak. Ez meg is történt, az átadás azonban egy igen lényeges alaki hibában szenvedett, amennyiben a Mysal-féle birtok határjárása a tényleges kézhez adásnál nem eszközöltetett a szokásos tanúk jelenlétében, t. i. a functiónál sem a király embere, sem valamelyik káptalan vagy konvent hites tanúja jelen nem volt, s azon birtokot Donch mester embere resignálta Bodafalvi I. Miklósnak. Ez alkalommal történt, hogy Kispalugyai András Poruba nevű birtokrészét, a mely a Mysal-család földterülete között feküdt, Bodafalvi Miklós elfoglalta, s a Mysal-birtokhoz tartozónak állította. A foglalást csakhamar óvás és tiltakozás követte. Az óvás az egri káptalan előtt 1335-ik évi május 27-én «tercio die festi ascensionis domini» történt meg, midőn is ott Kispalugyay András comes fia, Fülöp mester úgy a saját, mint apja, valamint testvérei I. János, I. Miklós, Márk, II. András, I. Pál és III. András nevében megjelenvén, kijelenté, hogy midőn kis Miklós és érdektársai Bodafalvi kis Boda fiai, I. Miklós és I. Fülöp ellen nem jogosan, de tényleg Donch mester jelenlétében, a párbaj küzdőterén legyőzettek, és e miatt Liptómegyében levő Mysalfalva birtokuk, Boda fiainak kezére jutott és most sem a király, sem a káptalan vagy a konvent hites emberének tanúsága mellett, mint azt az ország szokása szerint a határjárásnál, az örökbevallásnál és a határdombok emelésénél tenni kell, de csupán a Donch mester emberének jelenlétében, az ő Poruba nevű birtokukat, a mely Mysalfalva birtok határai között van, elfoglalta, s annak hasznától és jövedelmétől őket elütötte: ez ellen tehát ünnepélyes óvást emel, s annak haszonvételétől Miklóst és Fülöpöt Bodafalvi kis Boda fiait eltiltja.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.*
Ezen oklevél az, a melyben a Bodafalu helynévvel legelőször találkozunk, bárha az, mint már előbb is említettük, 1307-ik évben, mint Kis-Palugya község szomszédfaluja már meg volt telepítve; s mig a Kispalugyai családnévvel az 1298-ik évben megismerkedünk, a Bodafalvi családnév, 1335-ik évben a most említett oklevélben fordúl elő legelőször.
A Mysal-generatio 13 évvel birtokainak elvesztése után, még egyszer kísérletet tett azoknak visszanyerésére, s ennek pör útján való érvényesítését meg is kezdette. Törekvése meddő maradt, mert pörét nádori itélettel elveszítette, s a birtok végképen a Bodafalviak kezén maradt. A felperes Tamás fiának, Mysal unokájának Jakabnak neje, Zyki Iván leánya volt, a ki azt a maga és fia Mysal Pál nevében indította meg. A nádori itélet, mely 1348-ik évi május 16-án kelt,* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* a pör lefolyásában a következő érdekes adatokat sorolja fel. Zyki Iván leánya, Mysal Jakab neje a maga és fia Pál nevében Palugyai Boda fiát Miklóst, a mysalfalvi birtok iránt 1348. évi január 13-ára «ad octavas festi epiphanie domini» a nádor elé idéztetvén, a felperes nő, Pál fia nevében és a szepesi káptalan megbizó levelével, a kitűzött határidőben személyesen megjelenvén, általuk a megjelenési határidő elsőbbségi okoknál fogva május 1-ére elhalasztatott: «ratione prioritatis termini ad presentes octavas festi beati Georgii martyris exstitisset prorogata.» A felek az elnapolt határidőben személyesen megjelenvén, a felperes eléadta, hogy a Bodafalvi Miklós által elfoglalt Mysalfalva nevű birtok az övék és őket illeti meg. Erre Bodafalvi Miklós válaszolja, hogy azon birtokot, a melyet felperes saját maga és Pál fia részére igényel, nem Mysalfalvának, de Palugyának hívják, s az oklevelek alapján az ő tulajdonukat képezi; kivánná tehát tudni, valjon minő alapon állítja felperes azt a magáénak? «Quod ipsa possessio, quam eadem domina et Paulus filius eiusdem nomine possessionis eorum ab eo requirerent, non Myselfalva sed Palagya vocaretur, que efficaciorum instrumentorum vigore sibi pertineret; sed quo titulo dicta possessio eis pertinere debeat, rationem scire vellet ab eisdem...» Bemutatja erre Zyki Ivánné András királynak egy 1298-ik évi márczius 30-án «in dominica ramispalmarum» kelt oklevelét, a mely László király okiratát átirja; az Demeter mesternek értesítését foglalja magában, a mely szerint Szepesi János, Demeter mester liptói comesnek apródja egy, a Kispalugya folyó mentén fekvő két ekényi üres földet, László királytól magának adományoztatni kéri: a király erre elrendelte Demeter mesternek, hogy Szepesi Jánost az említett birtokrészbe bevezesse és beiktassa. Ezen bevezetés ellen azonban Chákán fiai Mysal és Péter kispalugyai jobbágyok fiai:* Ezen okmány hamisított volta már ebből is kitűnik, mert ha Chákán nem lett volna adományos nemes, sem ő, sem fia Péter mint homo regius nem fungálhatott volna 1285-ben egy földrész statuálásánál, mely Bachlor fiának és Leustachnak átadatott. Lásd Árp. új Okmt. XII. k. 442. l.* «Mysal et Petrus filij Chakan filii jobbagionum de minori villa Palagya...» óvást emelvén tiltakoztak, hogy ez az ő öröklött régi birtokuk, a mit ők az összes liptói jobbágyok fiaival bebizonyítani képesek, s kérték az említett birtokrészt náluk hagyni, s hogy őket a többiektől elhatárolja, s hogy Demeter mester kérelmükben megnyugodván, a kérdéses földterületet birtokukban hagyta. Viszonválaszúl Boda fia Miklós bemutatta mindazon okleveleket, melyeket a pörös földrész iránt László és Károly királytól nyert, s kivánta, hogy Zyki Ivánné mutassa be azon okiratokat, a melyekre hivatkozik, minthogy azokat látni szeretné. Mondja továbbá a nádori itélet, hogy habár Zyki Ivánné törvény szerint többszörösen felszólíttatott az általa hivatolt oklevelek bemutatására, azon az egyen kívűl, a melyet már felmutatott, többet elő nem adhatott, mondván, hogy midőn őket Donch mester a pörös birtokból kitelepítette, a náluk levő okleveleket is elvitte, s azért azon egynél több bizonyítékuk nincsen.
Erre a nádor meghozza az itéletet a következő indokokból: minthogy András királynak patens levele, a mely László királynak kiadványát átiratban tartalmazza, s az Chákán fiait Mysalt és Pétert mint Zyki Ivánné elődeit jobbágyok fiainak mondja, s László király adománylevelét 1287-ben kiadottnak állítja, és annak eredetijét törvényes megkeresésre sem adta elő Bodafalvi Miklósnak megtekintésre, s ugyancsak a megszemlélt patenslevél a víz nedvessége által megfeketűlt és foltos lett, a mely feketés foltjai miatt gyanusnak tünik fel; s mert László király azon földterületet László fia Bodának, testvére Egyed halála jutalmazásáúl adta Miklós elődének, s azt Károly király is megerősítette: a pörös földterületet Bodafalvi Miklósnak itéli oda.
A most ismertetett pör felvételét megelőzőleg, Boda fiai Miklós és Fülöp a Donch mester által 1335-ik évi május 8-án kiadott itéletet Pál országíró által 1336-ik évi márczius 30-án,* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* s László király 1283-ik évi adománylevelét az esztergomi káptalan által átiratván, maguknak kiadatták 1338-ik évi julius 4-én,* U. o.* valamint Péter fia András a maga és I. János, Márk, II. András, I. Pál és másik III. András nevű fiai nevében Károly királytól az 1285-ik évi adománylevél átiratását kérelmezték 1340-ik évi deczember 6-án.* U. o.*
Boda Miklós harczias természetű levén, ez nála gyakran túlzásban tört ki, s heves véralkata oly tettlegességekre ragadta, melyek drága pénzébe kerültek. Igy esett hirtelen haragjának áldozatúl Chyn Gergely, a kit, midőn őt megidézte, megölt. A főbenjáró bűn miatt pört emeltek Miklós ellen, s törvényes itélettel bajvívásban elmarasztalták. Ez iránt Tamás liptómegyei alispán s a négy szolgabiró 1349-ik évi augusztus 26-án «feria quarta proxima post predictis octavis festi assumptionis virginis gloriose...» a következő érdekes bizonyságlevelet adták ki.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* Midőn t. i. Boda fia Miklós augusztus 21-én: «sexta feria proxima post festum beati Stephani regis...» magához hasonló három nemes emberrel, az alispán által kiküldött tanú és egy szolgabiró jelenlétében a bódogasszonfalvi templomban bezárkózván, s az iránt, hogy a megidézés idején nála Pál és Gergely nem voltak, továbbá midőn ugyanakkor Barthos fia János, Dániel fiai kis Gál, István és Benedek, Pál fia Kelemen, Boda Miklós apródjai, mindenikök hat-hat magukhoz hasonlókkal ugyan elzárkózván, az előbbeni az iránt, hogy Gergely és Pál a megidézés napján nála nem voltak, az utóbbiak pedig, hogy Gergely meggyilkolásánál ártatlanok lennének, Chyn Leustách és fiai Máthé és Chynege ellen ünnepélyes esküt kellvén tenniök; és hogy elérkezendő levén az augusztus 26-ára kitűzött határidő, midőn is t. i. Boda Miklós és Chyn Leustách bajnokainak a bajvívásra megjelenniök kelletvén Tamás comes előtt, az iránt hogy Miklós Gergelyt nem ölte meg: az eskűletétel napján Gergely újvári castellánus, Othmár comes, Pongrácz és Serefel András fiai, András Lőrincz fia és Pouch Tamás fia, mint választott birák közbenjárására, Boda Miklós és Leustách fiai kiegyeztek oly formán: hogy Boda Miklós Chyn Gergely megöléseért és haláláért Chyn Leustáchnak Mátyás és Chynegének száz budai márkát fizetend, még pedig 33 márkát és egy fertót vízkereszt nyolczadában, 33 márkát és egy fertót pünkösd nyolczad napján, 33 és félmárkát pedig Mária mennybemenetelének nyolczad napján, de ha az első határidőt elmulasztaná, akkor birságot fizet, ha a második határnapon nem fizetne, akkor kétszeresen fizet, s ha a harmadik határnapot is elmulasztaná, az esetben elveszíti az előbb teljesített fizetéseket, és mint bajvívásban legyőzött marasztaltassék el... Boda Miklós a kitűzött határidőket betartván és Chyn Leustách fiait teljesen kielégítvén, ez iránt Boda Miklóst az alispán és négy szolgabiró nyugtatványozzák.
Boda Miklósnak úgy látszik egyik nélkülözhetetlen életeleme volt a pörlekedés, a rokonok-, szomszédokkali huza-vona és viszálykodás, minthogy ennek nyomait az oklevelekben lépésről-lépésre követni lehet. Erre mutatnak a folytonos határjárások Kis-Palugya és Bodafalva között. Igy pörlekedett Kispalugyai András fiaival 1350-ik évben, midőn is Fülöp deák I. András fia úgy a saját, mint testvérei János, Márk, András és Pál nevében, egy bizonyos földrész iránt tiltakozott ellene, s az egri káptalan előtt megjelenvén, ugyanakkor határleírási okleveleit magának másolatban kiadatta, s újólagos határjárást eszközöltetett. Azon mint szomszéd birtokosok jelen voltak kis Boda, Pázmán fia Damián, Mysal fiaival és Péter fiai Kozma, Miklós, Damián és Péter. Az erre vonatkozó oklevelet kiadta neki az egri káptalan 1350-ik évi február 10-én.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* Természetes következménye lőn ennek a sérelmek kölcsönössége, a mi mind a két részről foglalásokban, vérengzésekben és gyilkosságokban nyilatkozott; míg végre, a tetemes kárvallásokat megsokalván, az esztergomi káptalan előtt ugyanazon év jul. 12-én békességre léptek, egyrészt Palugyay Boda Miklós, másrészt András fia Fülöp deák mester, a saját és János, Márk, András és Pál testvérei nevében. Kijelenték a káptalan előtt, hogy a köztük fönálló minden egyenetlenség és bosszú kiirtása miatt, egymás között igaz békességre lépnek, és hogy a kártételek, igazságtalanságok, megsebesítések, vérengzések és emberölések révén okozott szenvedéseket, András fiai Miklós mesternek kárpótolják szabadakaratokból úgy, hogy azok miatt pört egymás ellen ne támaszthassanak, s bármelyik fél a másikát háborgatná a múltak miatt, tartozik a másik félnek 100 márkát fizetni a birói részen felül. Ezen kívül a káptalan előtt még 60 márkát lefizettek András fiai Bodafalvi Miklósnak mint visszafizetést azon büntetésért, melyet Bodafalvi Miklós itélet alapján, egy kérdéses erdőterület elfoglalásáért András fiainak fizetni kényteleníttetett. Az egyesség iránti hiteles oklevelet az esztergomi káptalan 1350-ik évi julius 12-én állitotta ki.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* Ugyanazon napról keltezve az esztergomi káptalan Bodafalvi Miklós, Kispalugyai János, Márk, András, Fülöp és Pál András fiai birtokaiban határjárást eszközölt, s az arról szóló bizonyságlevelet ki is adta.* U. o.*
Az Okolicsányi-család a bodafalvi határtól kelet felé birtokos szomszéd levén, megvolt a kellő érintkezés arra, hogy a két szomszéd között a viszály kitörjön, s egymás nyakába zúdítsák a foglalási, hatalmaskodási és elbirtoklási pöröket. Iacute;gy keletkezett Akalichnai Péter fia János és Palugyay Boda Miklós között azon hosszú pör, melynek alapját az Akalichnai János által Kis-Palugya határától elbitorolt birtokrész képezé, s a melyet végre Tamás országbiró 1353-ik évi június 3-án «vigesimo die quindenarum octavarum festi beati Georgii martyris» kelt itéletével döntött el.* Luby Boldizsár benedekfalvi levéltárában az eredeti.* Ugyanis Akalichnai Péter fiát Jánost, Boda Miklós ellen az akalichnai, porubai – most Okolicsna, Szeles-Poruba – Chyrumpna et Harankfiaháza és Zentistfán – a két előbbi régen, az utóbbi a múlt században elpusztúlt község – nevű birtokba minden ellenmondás nélkül bevezetvén, midőn a Chyrumpna birtokon a határjárást megejteni akarta, ez ellen Boda Miklós óvást emelt, és eltiltotta a káptalan eljáró emberét a határdombok hányásától, azon indító oknál fogva, mert Akalichnai János a határdombok emelése alkalmával, az ő palugyai földéből sokat elfoglalni akart. Támogatta Boda Miklós ebbeli állítását törzsokleveleivel, melyeket ott a helyszínén azonnal fel is mutatott, s melyek alapján a budai káptalan a Palugyafölde, a Chyrumpna és Harankfiaháza között határjárást csinált, s ezen birtokokat egymástól elkülönítette, s így a törzsoklevelek határjárásának megfelelve, az Akalichnai János által Chyrumpna és Harankfiaháza nevű birtokához csatolni akart palugyai terület, Boda Miklósnak itéltetvén, neki átadatott.
Sajátságos tünemény a kis-palugyai és bodafalvi két rokoncsalád viszonyai között ama jelenség, mely a két birtok határai között telepített Poruba – most Köves-Poruba – nevű községhez tartozó birtokrész iránt közöttük egyszerre fölmerűlt. Azért mondjuk sajátságosnak, mert a jogait féltékenyen őrzött, minduntalan való határjárással és transcriptiókkal biztosított birtokról egyik sem tudá valósággal, valjon az a Bodafalvi- vagy a kis-palugyai ágat illeti; míg azt 73 évi jogtalan birtoklás után, az egyik fél a másikának jószántából átadta, szintén sajátságos föltétel mellett.
A jogtalanúl bírt földrész iránti lemondás, illetőleg a jogos félnek való átadásáról szóló oklevél 1358-ik september 28.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* «feria sexta proxima ante festum sancti Michaelis archangeli» kelt, melyet az esztergomi káptalan adott ki. Ezen oklevél szerint ugyanis, András mester fiai, Kispalugyai János, Márk, András, Fülöp és Pál egyrészről, másrészről pedig Palugyay Boda Miklós és fiai, János, I. Jakab és II. Fülöp megjelenvén a káptalan előtt, András comes fiai kinyilatkoztatták: hogy miután a Boda Miklós okleveleiből azt látják, hogy a Poruba nevű birtok, mely a Palugya vize mellett a havasok alatt fekszik, Boda Miklóst és örököseit illeti, habár azt atyjuk András mester régi idők óta birtokolta, s jelenleg is az ő kezükön van, abban egyeztek meg Miklós comes és fiaival, hogy az említett Poruba jószágot még három esztendeig birtokolják, annak hasznát vegyék, három év múlva azonban a porubai jószágot Miklósnak és fiainak, ugyanazon határok közöt, a mint az Miklós okleveleiben leírva van, neki minden vonakodás nélkül visszaadják: «quod prefati filii magistri Andree tribus annis integris dictam possessionem Poruba uterentur sicut prius... elapsis autem dictis tribus annis prefatam possessionem ipsorum Poruba... resignare deberent et tenerentur...» ha pedig ezen egyezkedésnek eleget nem tennének, párbajveszteseknek tekintetnének. Kijelentvén egyszersmind azt is, hogy minden a porubai birtokra vonatkozó okleveleiket András comes fiai semmiseknek és érvényteleneknek nyilvánítják.
A túróczi conventnek egy 1365-ik évi deczember 12-én kelt kiadványában* Palugyay Imre levéltári hagyatékából saját gyűjt. Eredeti.* Boda Miklós comesnek Scolastica, Klára és Chalka nevű három leányával találkozunk, a mely kiadvány szerint az említett convent, Konth Miklós nádor megkeresésére, palugyai Boda Miklós fiát, I. Jakabot, és ennek említett három leánytestvérét, a lihotai jószágrészbe oly módon bevezettetni rendeli, hogy az egész birtok a leányoké maradjon, kivételével Gergely fiai Ferencz és Benedek jobbágyainak és ezek épületei, földjei és ingóságainak, melyek Jakabnak és testvére János és ennek fia Miklósnak tulajdonát képezendik, a mely jobbágyok a falu alsó szélén északi irányban lakoznak, s kik földjeiket, rétjeiket vegyesen bírják ugyan a többi lihotai jobágyokkal, de azt teutonicalis jogon élvezik és használják: exceptis duobus jobbagionibus Ferencz et Bene dicto filiorum Gregorii a fine ipsius ville... residentibus... que terre ipsorum jobbagionum mixtim et in communi cum ceteris jobbagionibus dicti ville Lyhotha in iure theutonicali* Valószinűleg szász telepítvényesek, kik jobbágyi viszonyokban is némi kiváltságokkal birtak más jobbágyok felett.* pro nunc tenerentur et haberentur...»
A kiegyezkedés eme tárgya befejezését nyerte a túróczi conventnek ugyanazon napról kelt oklevelével,* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* mely a lihotai jószágnak határjárására és átadására vonatkozván, az előbbeni egyezséget tartalmazza, ezenfelől arról is értesít, hogy a határjárásnál mint hites tanú Kispalugyai János fia II. Miklós is jelen volt a többiek között. A határ leírásánál Akalichnai Péter birtokában levő Hanzfalva községet említ, «...et deinde versus septemtrionem tenendo currit iuxta villam Marci filii Petri de Akalichna Hanzfalva vocatam», mely község nevével sem előbb, sem később többé nem találkozunk a megyére vonatkozó oklevelekben, s az teljesen ismeretlenné vált, s valószínűleg régen elpusztúlt. Végre megtudjuk azt is, hogy ezen jószágrész átadása a három leány részére a hajadoni negyed czímén történt: «super facto quarte puellaris earundem feminarum...» oly kikötés mellett azonban: hogy a leányok jobbágyai Jakab erdejében faizási joggal bírjanak együttesen Jakab jobbágyaival, és ha a leányok örökösök nélkül elhalnának, a jószág fiútestvéreire, ellenkező esetben pedig a leányokra maradjon a fiúk eme birtoka.
Nemzedékrendi leszármazására nézve a még mindig Kispalugyainak nevezett családnak, igen kimerítő és bő anyagot nyújt az 1367-ik évben az egri káptalan által június 21-én «feria secunda proxima post festum corporis Christi» kiadott oklevél,* Palugyay családi levéltárában. Eredeti.* a mely egy női hozomány és negyed kifizetéséről szól. Megtudjuk ebből ugyanis, hogy Seli Senk János fia Máthé, Pumsal Pál fia Pál és Pumsal Tamás fia Péter egyrészről, másrészről pedig Kispalugyai III. András fia Máthé, III. János testvére s ugyancsak ezek testvérei III. Miklós és Péter; Fülöp deák fia IV. András; Márkus fiai I. Márton és II. Pál; Pál fiai IV. János, II. András fiai, I. András unokái, II. János, László, III. Pál és Mihály megjelenvén az egri káptalan előtt, kinyilatkoztatják Máté, Pál és Péter, hogy ők az anyjuk, Katharina, Helena és Sláva, Palugyay András leányai, illetve pedig ősanyjuk I. András neje Anna asszony után járó jegyajándék és negyed iránt, a palugyai és porubai birtokból Liptómegyében, valamint a hevesmegyei Arnuth nevű birtokból teljesen kielégíttettek.
Arra nézve, hogy a most említett hevesmegyei birtok minő úton-módon kerűlt András tulajdonába, királyi adomány volt-e az, szerzemény, csere, zálog vagy női hozomány, adatokkal nem bírunk, s a család levéltárában ezen hevesmegyei helynév többé elő nem fordúl.
A családot virágzásának tetőpontjára II. Andrásnak fia II. János vezette, a ki Lajos királynak lengyelországi ügyeiben tett számos és kiváló szolgálatokat, s mint Mária királyné híve, az udvar czélzatait minden tőle kitelhető módon elősegítette. Nem is maradt el a kellő elismerés, a mely János irányában Mária királyné részéről nyilatkozott.
Felsorolása mellett ugyanis azon érdemeknek, melyeket a királyné jutalmazni óhajtott, 1385-ik évi october 6-án* Eredeti a Palugyay-csal. levélt.* «in octavis festi beati Michaelis archangeli» kelt oklevéllel Mária királynő Palugyay II. András fiának, Jánosnak, s általa László és Mihály testvéreinek, és Fülöp fia IV. Andrásnak Oroszországban a Demetrevich birtokban levő és Desk által bírt jószágrészt; továbbá a premislei várhoz tartozó Jesmenich, Plesevich és Popovich nevű birtokokat, melyet a magtalanúl elhalt Ivan neje kezén voltak, adományozza. Ugyanazon napról keltezve Mária királyné Bubek Imre Oroszország kapitányának és premislei várnagynak megparancsolja, hogy a most említett oroszországi birtokokba Palugyay András fiait János, Lászlót és Mihályt és Palugyay Fülöp fiát Andrást bevezesse és nekik átadja. A bevezetést Bubek Imre mások ellentmondása nélkül foganatosítván, az erről szóló oklevelet 1385. november 1-én Lembergből keltezve kiadta.* Fejér Cod. Dipl. tom. X. vol. 1. pag. 261.*
Ezen adománylevelet az adományosok kértére, a túróczi konvent 1386. évi november 30-án «in festo beati Andree apostoli» teljes szövegében átírta.* Az eredeti Rády Ubald birtokában Kis-Palugyán.*
1387-ik évi május 26-án a túróczi convent előtt Palugyay András fia II. János, Pál fiával II. Jánossal sessiót, illetőleg belső telket cserél.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* Ugyanazon év május 27-én pedig a szepesi káptalan előtt* Szentiványi-csal. levélt. lit. et fasc. 2. Nr. 15.* Bodafalvi János fia, György neje, Ivánfalvi Gergely leánya Erzsébet után női hozomány fejében kapott birtokrész iránt, Chyliniken – most Hlynik – sógorát nyugtatványozza.
Az 1391-ik évi általános nemesi és birtokvizsgálat alkalmával a Bodafalvára vonatkozó törzsokleveleket, Bubek Imre országbiró előtt Bodafalvi Jakab fia I. Imre mutatta fel.* Magy. tört. tár IV. köt. 12. lap.* Ezen oklevelek közűl három (1290. 1340 és 1352) elveszett, legalább a Palugyay-család levéltárában, hová az összes bodafalvi birtokokkal a Boda-család oklevelei is kerűltek, ez idő szerint már nincsenek meg. A kispalugyai birtokokat illető okiratok bemutatója pedig, Kispalugyai András fia, II. János volt, ugyanaz, a ki az oroszországi birtokokat hat évvel előbb Mária királynétől adományúl kapta.* Magy. tört. tár IV. köt. 12. l.*
A XIV. századnak lejártával, a családtörténeti adatok leginkább a nemzedékrendi viszonyokat, a további leszármazásokat világítják meg, a beházasodások, a paraphernumok, a quartalitiumok kiadása, s a női hozományok útján szerzett vagyonszaporodás körűl forognak. 1410-ik évben, midőn Zsigmond király Tornallyay Sándor kértére, a testvéreivel való osztozkodást elrendeli, február 6-án kelt rendeletével* Pottornyay Eduard szentiványi levélt.* annak keresztűlvitelére mint egyik homo regius Palugyay Péter, II. András fia is említve van. 1415-ben Kispalugyai II. András fia Mihály, Chemeházi Lőrincz leánya Klára és Platthy Péter neje Erzsébet nevében a szepesi káptalan előtt egy bizonyos tiltakozási ügyben jelent meg, mint az említettek felhatalmazottja február 24-én.* Saját gyűjtem.*
Az 1417-ik év a két család történetében váló pontot képez, a mennyiben Boda leszármazói közűl ketten, t. i. II. Jakab fia Timót, és II. Miklós fia Imre, Zsigmond királytól Constanzban 1417-ik évben czímeres levelet kapnak. E czímeres levélben először fordúl elő a Bodafalvi előnév, míg a megelőző évekből szóló oklevelek Boda unokáit és leszármazóit rendesen de Palugya írják. Itt nyer tehát első ízben pragmatikus elismerést a Bodafalvi Boda név. A czímerkép: ezüst mezőben, zöld gyepen rózsafa mögött, rózsa után ugró természetes színű nyúl; a sisak oromdísze ugyanaz, foszladék vörös és zöld. Felette sajnáljuk, hogy a czímerlevél szövegének tartalmát tüzetesebben nem ismertethetjük, miután azt csak néhai báró Nyáry Albert leírásából ismerjük,* Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala, 110. lap.* s halála óta, úgy látszik, elkallódott; utánjárásunk legalább eredménytelen maradt az oklevél megtekinthetése tárgyában.
Ezen ténynyel az egy törzsből eredett két család, Boda ága régen elválva egymástól, nemzetségi traditióival is szakított; s míg a Kispalugyai András régi czímerképét megtartá, a Boda-család az újabban adományozott czímert vette használatba, mindenütt ott, hol ennek kifejezése ténykedésüknek kiváltságos nyomatékot kölcsönözhetett.
1419-ik évben Kispalugyai András fia Mihály; Görgey Péterné, Zsigray György leánya Klára, a liptómegyei Kis-Gybe nevű birtokban magát a Zsigrayak portiójába bevezettetni akarván, az evvel megbízott túróczi convent hites embere mellett, mint homo regius van megnevezve.* M. n. múzeum levéltár.*
A most említett Mihálynak fia Gergely, vezettetve hajlamai által, a papi pályára lépett, s az oklevelekben nevével legelőször az 1420-ik évben találkozunk Máté esztergomi kanonok és érseki helyettesnek július 8-án «ad quintum decimum diem festi beati Johannis baptiste» kelt kiadványában, midőn is ott megjelenvén, úgy a saját, mint atyja Mihály nevében, kavai Korch Péter fia Domokos ellenében igényeket támaszt Korch Péter húga Katharina, Kispalugyai András neje, illetve Gergely édes anyjára eső női hozomány, jegyajándék és negyednek, a Korch-család kavai birtokából való kifizetése tárgyában.* Pongrácz Albert gyűjtem. Andrásfalván.*
Tiz évvel későbben Gergely az esztergomi egyházmegye felszentelt papja és nyilvános jegyzője, 1430-ik évi ápril 30-án Rózsahegy városának ügyvédvalló nyilatkozatát állítja ki, s kézjegyzét így erősíti meg: «Et ego Gregorius Michaelis de Kispalugia presbyter Strigoniensis dioecesis publicus imperiali auctoritate notarius» stb.* Az eredeti Liptómegye levéltárában.*
Az 1367-ik évnél említett Márknak unokája I. Mártonnak I. Gáspár nevű fia, a Szentkeresztiek családjából való Benedek, Imre, Pál, Miklós és István osztályos atyafiak statuálásánál, Zsigmond király által 1422-ik évben mint homo regius lett kiküldve.* Fejér Cod. Dipl. tom. X. vol. 6. pag. 977.*
I. Mártonnak Klára nevű leányáról világosít föl bennünket egy 1425-ik évi január 5-én kelt oklevele* M. n. múzeum könyvt., Forgách levélt. Eredeti.* a túróczi conventnek, mely szerint Klára, Kispalugyai Márk és neje nádasdi Bogo leányának, Annának leánya, kozmáli Heges Miklós özvegye, később Turáni Tamás fia, Bálint neje: «ad legitimam petitionem nobilis domine Clare vocate filie Marci de Kispalugya per eundem Marcum ex nobili domina Anna vocata, filia condam Bogow de Nádasd legitime propagate, relicte videlicet condam Nicolai dicti Heges de Kozmál nunc vero consortis Valentini filii Thome de Turán – most Thuránszky – nobilis comitatus Lyptoviensis...» kijelenti, hogy első férje kozmáli Heges Miklóshoz vitt jegyajándék és női hozománya ugyanannak mindkét kozmáli birtokából Barsmegyében, mely jelenleg ghymesi Forgách Péter és fiai György, János és István, továbbá Forgách János unokái, Miklós fiai: János, István, Imre, László, Péter és György tulajdonához tartozik, az említettek által neki teljesen kifizetve lett, a közbenjárt választott birák tanácsára, minek következtében a további pörlekedéstől eláll, s magát kielégítettnek tekinti.
Midőn 1438-ik évben ápril 13-án kelt bizonysága szerint a túróczi conventnek, Albert király rendeletére Platthy Péter fiait: Miklóst, Györgyöt és Gergelyt, továbbá Platthy Bálint fiát Tamást Chimhova árvamegyei és Nagy-Palugya liptómegyei birtokba bevezeti, az utóbbi jószág statutiójánál mint szomszéd birtokosok Kispalugyai I. Gáspár és III. Miklós is jelen voltak.* Platthy Gáspárnak Nagy-Palugyán őrzött hiteles másolata után, kiadva Liptómegye levéltára által fasc. 23. Nr. 502.*
A PALUGYAY-CSALÁD CZIacute;MERE 1476. ÉVBŐL.
Azon körülmény felmerültével, hogy Chemeházi Jakab, egy a kispalugyai határban elterűlő, s az ő birtokuk tőszomszédságában levő földrészt új adományozás czímén magának megszerezni akarta, jogaiknak védelmére Kispalugyai II. András fia Mihály, III. András fia Balázs, I. Márton fia I. Gáspár, a szepesi káptalanban ünnepélyes óvást emeltek Chemeházi Jakab ellen az említett elfoglalás miatt, a királyt pedig eltiltotta annak eladományozásától. Az ez iránt kelt bizonyság levelet a káptalan deczember 15-én 1440-ik évben kiadta.
Az elmúlt idők folyamában, lehet hogy még a XIV. század elején a Bodafalviak által Bodafalván felépített templom s a már 1307-ben létezett s a bódogasszonyfalvi egyháztól elszakított, kispalugyai parochialis templom között oly viszony keletkezett, mely a két család közötti fenálló viszályt szítani indító okúl szolgálhatott. Ezen körülmény, a Szent László királyról nevezett bodafalvi egyház miatt, mely eleinte a kispalugyai fiókja volt, s utóbb anyaegyházzá emelkedett, kitört ellenségeskedéseket, végre a két család megszüntetni kivánván, a budai káptalan előtt 1453-ik évben július 11-én:* Magyar Sion, I. köt. 520. lap.* «in festo sancti Barnabe apostoli» közös egyességre léptek, s a bodafalvi egyházat az esztergomi szentszék által hozott itélet értelmében, békében hagyni óhajtván, minden ezen egyházra vonatkozó okiratokat, elmarasztaló, idéző, vizsgáló határozatokat, de kivált azokat, melyek az ő parochialis templomuk jogai ellen adattak ki, semmiseknek és joghatálynélkülieknek nyilatkoztatták ki, ötven márka denár birság fizetése mellett, ha az egyességet az egyik vagy másik fél meg nem tartaná. Az egyezkedő felek Bodafalvi Mihály és fia Miklós; továbbá Kispalugyai Mihály fia Miklós és huga Mártha és ennek gyermekei valának.
1465-ik évben Malathyni Demke Gergelynek egy kisolaszii curiába való bevezetésénél, a szepesi káptalan Kispalugyai IV. Miklóst mint szomszédot megidéztette, s az az átadásnál jelen volt. Az oklevél kelt ugyanazon év november 11-én.* Demke Frigyes malatini levélt. Eredeti.*
1469-ik május 29-én «feria secunda proxima post festum sancti Urbani papae» az esztergomi káptalan, Kispalugyai I. Gáspár fia II. Márton kérelmére, András királynak 1299-ik évben kelt oklevelét átírja.* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.*
A mennyire kivált a XIV. században II. András fia János a család többi férfitagjai közűl, s mint birtokszerző az oroszországi jószágokkal gazdagítá családját; a XV. században épen oly előkelő szerepet biztosítottak maguknak Kispalugyai Lipthai I. Gáspár fiai Bálint és II. Márton azon kitünő érdemeik által, melyeket a király szolgálatában szereztek, midőn is jutalmazásúl 1476-ik évi június 2-án «in festo Penthecostes» Budán keltezett czímerlevelet kaptak,* Palugyay-csal. levélt. Eredeti.* a mely a következő czímerképet tűnteti fel: a vízszintesen kettémetszett pajzs felső aranymezőjében kinövő fekete sas; az alsó kék mezőben hat ágú aranycsillag, a sisakdísz, öt ágú leveles koronából kinövő piros sas-szárny, hat ágú aranycsillaggal megrakva. Takaró mindkét oldalt kék, piros, mint azt a mellékelt, s az eredeti után másolt színes lenyomat mutatja.* A Palugyay István bodafalvi levéltárában levő, jól conservált czímeradományozó oklevélnek szövege a következő:
Mathias dei gratia rex Hungarie, Bohemie etc. vobis fidelibus nostris nobilibus Valentino et Martino filiis condam Gaspar Lypthou de Kyspalwdua salutem et gratiam regia cum benevolentia et favore. A claro lumine throni regie maiestatis velut e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dependent claritate, ita ut omne nobile generositatis insigne a gremio proveniat regie dignitatis. Sane tum ad nonnullorum fidelium nostrorum humillime supplicationis instantia(m) pro parte vestri nostre oblate celsitudini, tum etenim consideratis fidelibus servitiis vestris, quibus, uti didicimus, sacre regni nostri Hungarie corone et maiestati nostre temporibus et locis opportunis cum omni fidelitatis constantia ferventisque animi zelo exhibitis et impensis, et ut eo ferventius imposterum quoque studeatis inservire, quo se se atque vestros singularibus honorum gratiis a nostra maiestate conspexeritis esse insignitos, vobis et per vos vestris heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, que videlicet in principio seu capite presentium litterarum nostrarum suis apropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt atque distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et contulimus, imo ex abundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur; ut vos vestrique heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utentium a modo imposterum ubique in preliis hastiludiis torneamentis duellis et aliis omnibus exercitiis militaribus et nobilibus, necnon sigillis, velis, cortinis, annulis, et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis, cuiuscumque status conditionis dignitatis et preeminentie homines existant, insignitos dici ac veros nobiles nominari et teneri volumus atque etiam reputari, gestare omnibusque et singulis gratiis honoribus libertatibus et prerogativis, quibus ceteri nobiles milites ac proceres et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis atque valeatis, de talismodique singularis et specialis gratie antidoto merito exultetis et tanto ampliori studio ad honorem regie celsitudinis vestra de cetero solidetur intentio, quanto se se largiori favore regio preventos esse conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro quo ut rex Hungarie utimur inpendenti communitas eisdem duximus concedendas. Datum Bude, in festo Pestecostes, anno domini millesimo quadringentesimo septuagesimo sexto, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. decimo nono, Bohemie vero octavo.
Relatio Georgii prepositi Qu[inqueecclesiensis] thesaurarii.*
A Palugyay-család őseinek, illetve törzsatyjának nemzetségi leszármazásáról itt látjuk helyén egyet-mást elmondani, minthogy erre némi támpontot és indító okot nyújt nekünk, a Mátyás király által adományozott s itt ismertetett czímeres levél.
Az 1476. évi czímer kétségtelen czímerbővítés, minthogy az két czímerképet tűntet fel, vágott paizson; a XIII–XIV. századbeli czímerpaizsnak egy osztatlan mezője volt, melyen az egyik czímerképnek helyes arányokban elférnie kelletett. Önkénytelenűl elénkbe nyomúl a kérdés, a két czímeralak közűl, melyik volt a családnak ősi, régibb czímere: az előkelőbb helyen, vagyis a paizs felsőbb osztályában látható fekete sas (itt a czímerösszetétel következtében növő, kiemelkedő helyzetben ábrázolva), vagy az alsó osztály csillagja? Véleményem szerint a czímer főképe még ezen kényszerű elhelyezésnél is a csillag maradt, minthogy a sisak oromdíszén nem a sas, mint első helyen álló kép, de a második helyet elfoglaló ősi csillag van feltűntetve; azt pedig kétségtelennek tartjuk, hogy oromdísz ismétlődése rendesen a főczímer képe szokott lenni. A paizs színét illetőleg a kéket kell az ős színnek tartanunk, minthogy a régi czímerképpel a paizs régi színe is át lett véve a czímerbővítésnél. Ezt indokolja a takaró színe is, mely szintén kék, míg a felső mező arany, és a sas fekete színe a lombozaton nem talált elhelyezést. Megállapíthatni vélem ezek után, hogy a Palugyay- és Boda-család törzsatyáinak ősi czímerképe, kék mezőben hatágú aranycsillag volt.
Ama meggyőző analogiák után, melyeket Csoma József úr «a Hunt-Pázmán-nemzetség czímere» czímű érdekesen tanúságos czikkében elénkbe állít* Turul 1890. évf. 115–120. lapon.* a Szentgyörgyi és Bazini grófok, a Bucsányi, a Forgách, a Jánoky és Vajday, a Kóváry és a Fancsikay-család ősi czímerképeiről, mi is azon meggyőződésre jutottunk, hogy a hat ágú aranycsillag nem a Héder, de a Hunt-Pázmán nemzetség ősi czímerképe volt; s mi is egygyel szaporítjuk a Hunt-Pázmán nemzetségből leszármazott családokat, midőn a Palugyayak törzsatyját, az ősi czímerkép és paizs színe után, a Hunt-Pázmánok nemzetségéből eredettnek állítjuk. Támogatja ezen állításunkat azon számba veendő körűlmény is, hogy a Hunt-Pázmán-nemzetségnek egy ága a XIII. század közepén Liptómegye területén is tartózkodott, s nincs kizárva annak lehetősége, hogy a Palugyayak ismert első törzsatyja László, a Hunt-Pázmánok azon ágából származott, a mely ugyanazon területen lakott, a mely területből László fia Boda és unokája András Péter fia, a bodafalvi és kispalugyai földbirtokot kihasítva, adományúl kapták.
Ugyanis 1269-ik évben Mihály zólyomi, szepesi és beregi comes István ifj. király rendeletére,* Eredetije a Palugyay-csal. levélt. – László királynak 1281-ik évi okleveléből közli Kubinyi Ferencz. Cod. Dipl. Árpád, I. köt. pag. 63.* Páznán királyi kincstárnokot, a Paluga és Poloschin nevű folyók között levő birtokrészbe bevezeti, a mely birtok későbben Páznán fia Damián neve után Damianfelde – most Deménfalva – elnevezést kapott. Ezen birtokrész határos úgy Bodafalvával mint Kispalugyával, s a tőszomszédság, az egy földterületen való letelepülés megengedi a föltevést, hogy a fent leírt czímerkép alapján, a Palugyay család törzsei a Hunt-Pázmán-nemzetségből való Páznán kincstartóval egy ágból eredhettek. A Hunt-Pázmánok eme ősi czímerképével, de már bővített alakban még kétszer találkozunk; előfordúl az a Platthy-család czímerében; fekvő ezüst félhold és felette a hatágú aranycsillag kék mezőben;* Nagy Iván: Magyar csal. IX. köt. 316. lap.* a másik pedig a szentmiklósi plébánia-templom boltozatának egyik zárkövén látható, ugyancsak a fekvő holdon álló hat ágú csillag.* Arch. Közlem. XIX. köt. II. füz. 27. lap.*
Ősi fészküket a Palugyayak közűl nehányan elhagyván, más-más helyen telepedtek meg. Iacute;gy találjuk Palugyay Pált «dictus Tóth» mint kassai lakost Abaújmegyében, ki I. Gáspárnak lévén fia, Kassán házasság útján birtokot szerzett, s a Czybser családdal jutott összeköttetésbe. A most említett Czybser Kelemennek neje Benigna elhalálozván, végrendeletileg jószágait Palugyay Tóth Pál kiskorú fiára, III. Gáspárra hagyta, a kinek gyámja Palugyay II. Márton, Bálint, Pál és János testvére, Gáspárnak fia, Mártonnak unokája volt. Az elhalt Czybser Benigna végrendelete Kassa városa és a Palugyayak között sok kellemetlenségnek és viszálykodásnak volt okozója, míg végre a perpatvar megszűntetését mint választott bírák, a városi plébános Márton mester, György altarista, Bethlenfalvi Thurzó Márton és pozsonyi Thalhamyr István eszközölték, a mely szerint a Czybser Benigna végrendelete fentartatván, teljes egészében végrehajtatott, s minden pör beszüntettetvén, az összes okiratok, melyek által a kiegyeztetett ügyre nézve pör indítható vala, semmiseknek nyilváníttattak. Az ezen ügyre vonatkozó okiratot kiadta Kassa város előljárósága, 1477. évi márczius 31-én «feria secunda proxima post dominicam Ramispalmarum»;* Eredetije saját gyűjtem.* Ugyanezen egyességet a jászai convent is ezen napról és évről keltezve, szintén kiadta.* Pongrácz Albert gyűjtem.*
1478-ik ápril 28-án «feria tertia post festum beati Georgii martyris» Szent-Miklóson, a liptói alesperes és bódogasszonyfalvi plébános Barnabás, János szentmiklósi és Péter kispalugyai plébános, továbbá Szentiványi Balázs és István, Szentiványi Simon, Petrikfalvai György és Jakab, Fiacsiczi Pál és Szentkereszti Czin Simon választott bírák közbenjárására, Kispalugyai IV. Miklós és Kispalugyai I. Gáspár fia II. Márton között egyesség köttetik, mely szerint Miklós Mártonnak, Pál nevezetű jobbágyát nyolcz esztendőre átengedni tartozik, s ezen évek leteltével Márton ugyanazon Pált Miklósnak visszaadni köteles.* Saját gyűjtem. Eredeti.*
Az 1481-ik évben is találkozunk a Palugyay-család Lipthai előnevével, midőn is t. i. Mátyás király Bálintnak, a király udvarában szerzett érdemei jutalmazásáúl, neki és testvére Mártonnak, továbbá Szentiványi Balázs rokonának a magtalanúl elhalt keresztúri Pálffy János és Imre keresztúri jószágrészét oda adományozza. «...egregio Valentino Lipthay de Kispalugya... et per eum Martino fratri suo carnali, ac Blasyo de Szentiván consanguineo eiusdem Valentini... portiones possessionarias Keresztur in comitatu Liptoviensi, que quondam nobilium Johannis filii Stephani et Emerici Pálffy de Keresztur prefuissent, sed per defectum seminis... etc...»* Eredetije Loksánszky Béla gyűjtem. Liptó-Szent-Miklóson.* A túróczi conventnek a beiktatásra vonatkozó jelentése július 6-án keltezve előadja, hogy a meghivott szomszédok közűl a beigtatás napján, január 25-én, Dobry János fia György a bevezetés ellen tiltakozott, midőn is megokolandó tiltakozását, Dobry Györgyöt május 1-én a király személye elé idézte. Ugyanezen jószágrész elfoglalásának az említett adományosok ellen, még a bevezetést megelőzőleg, Platthy Györgynek fia György a túróczi káptalan előtt tiltakozott ugyanazon év márczius 27-én.* U. o.*
Kispalugyai II. Mártonnak ama viselkedése, melylyel az árván maradt III. Gáspár érdekeit Kassa városa ellenében – mint azt feljebb láttuk – védelmezte, és Czybser Benigna végrendeleteit érvényesíteni tudta, megtermé a hálaadás gyümölcsét Márton irányában. Az erre vonatkozó érdekes oklevél szerint, melyet a szepesi káptalan 1481-ik évi november 11-én kiadott;* Pongrácz Albert gyűjtem. Andrásfalván.* kassai Kispalugyai Gáspár Kispalugyai Pálnak, Kispalugyai Márton testvérének és Tóth Péter leányának, Borbálának fia: «quod Caspar de Cassovia filius quondam domine Barbare filie quondam Petri Tóth de dicta Cassovia... Martinus de Kispalugya frater videlicet carnalis patris ipsius scilicet Pauli de predicta Kispalugya...» hálás óhajtván lenni gyámja és nevelő atyja irányában, összes öröklött jószágainak felét, ú. m. kassai kőházát, a város falain kívűl levő szántóföldjeit, kertjeit és rétjeit, kassai és zántai szőlőjét, Kispalugyai Mártonnak adja, oly feltétellel azonban, hogy ha Márton örökösök nélkül elhalna, az adományozott jószág visszaesik reá, viszont, ha ő halna el magtalanúl, jószágainak másik fele is Mártonra háramlik.
1483-ik évi február 3-án Guthi Ország Mihály, Keresztúri Imre leányát Dorottyát és Keresztúri István leányát Borbálát, a kitűzött birói határidőre történt meg nem jelenés miatt, Kispalugyai Lipthai Bálint és Márton ellenében elmarasztalja.* Loksánszky Béla gyűjtem.*
1485-ik február 19-én a túróczi convent, a most említett Bálintot és Mártont, a kik Szentkereszti István neje Katalin halála után, ennek ingóságait elvitték, de mert azokért annak leányát Borbálát kárpótolták, a fent nevezetteket a convent nyugtatványozza.* Szmrecsányi Bagomér levélt. Eredeti.*
A szentkereszti jószágrész birtoklási jogára nézve, a Szentkereszti Dobry és Szentkereszti István egyrészt, másrészt Kispalugyai Lipthai Márton és Szentiványi Balázs között, évek óta húzódó pörlekedés, egyenetlenség megszüntetése tárgyában 1485-ik évi június 11-én a saági convent előtt egyezségre léptek oly formán, hogy a szentkereszti birtokra vonatkozó régebbi és újabb okleveleket, a felek tartoznak Zólyom városában egy kitűzött határnapon bemutatni, melyek alapján Szentmihályi Thuróczy János, Alphy Miklós és más általuk választandó hat hites ember, mint választott birák által hozandó ítélet alá bocsátani.* Loksánszky Béla gyűjtem.*
A választott birák által hozott itélet Kispalugyai Lipthai Bálint és Mártonnak kedvezett, minthogy a szepesi káptalannak Mátyás király elrendelvén a most említetteknek a szentkereszti birtokba való bevezetését, az eszközölt bevezetésről szóló jelentését a káptalan 1485-ik évi november 4-én kiadta.* U. o. Eredeti.*
A Kispalugyay családnév első okleveles ingadozása 1489. évben tűnik fel először, midőn is Bálint, János, Márton és Gáspár testvérek nem többé de Kispalugya, hanem de Palugya iratnak. Ezen ingadozás egész 1536-ig tart, mely időközben hol Kispalugyai, hol Palutzky, hol Palugyaynak neveztetnek; ezen túl azonban a Palugyay név állandóan megszilárdulván, a Bodafalvi és Palugyai előnevet fölveszik, a mint t. i. a Boda-család utolsó sarja a XVI. század első felében kihalt, s birtokaik vérrokonság alapján a Palugyayak kezére kerűltek.
Palugyai Lipthai Bálintnak valami hatalmaskodási ténye forogván fenn a székesfejérvári káptalan és prépostja, Domokos ellen, ezen ügy Báthori István országbiró ítélete alá kerűlvén az erre vonatkozó oklevelet 1489-ik évi október 28-án kiadta.* Saját gyűjtem. Eredeti.* Előadja ebben az országbiró, hogy megjelenvén előtte a székesfejérvári káptalan és Domokos prépostja nevében Abai Pál: «Paulus de Aba pro venerabili domino Dominico preposito, et capitulo Albensi...» előadta, hogy Palugyai Lipthai Bálint ellen hatalmaskodási ténye miatt már előbb pert indítván, az időközben elhalt Bálint birtokait ennek testvérei Palugyay Márton, János és Gáspár öröklötték, s ezért Bálintnak hatalmaskodási tényével annak testvéreit akarták terhelni; de mert a nevezett testvérek a prépostot és a káptalant Bálint hatalmaskodása iránt minden módon kielégítették: felhatalmazásánál fogva Bálint testvéreit minden további vád, vizsgálat, idézés, nyomozás és ítélet alól fölmenti, s az ellenök beadott mindennemű iratokat, okleveleket semmiseknek és jogerőtleneknek nyilvánítja.
Boda családja kihalóban levén, annak utolsó tagjával a XVI. század első felében még kétszer találkozunk, de már nem ősének nevén, hanem bizonyára Egyednek, a tatárok meggyilkolása révén reájuk száradt csúf neve után, bodafalvi Thatárnak van írva az oklevelekben. Ez pedig Imre, Miklósnak fia, a ki 1492-ik évi deczember 6-án kelt* Palugyay-csal. bodafalvi levélt. Eredeti.* országbirói ítéletben, Borswai Benedek elleni ügyében a kitűzöt határidőben megjelenvén: «nobilis Emericus Thatár de Bodafalva» előadta, hogy az esztergomi káptalan által 1358. évben kiadott, s atyjának Liptómegyében levő Poruba birtokát illető oklevelét, a királyi ügyek igazgatója Borswai Benedek magánál tartja, s a melyet jogainak védelme miatt visszaadatni kíván: «quomodo quedam litere capituli ecclesie Strigoniensis fassionales confecte factum possessionis Poruba vocata... ipsumque Emericum Thathar in certa parte concernentes erga Benedictum de Borswa directorem causarum regalium haberentur, pro tuitione jurium suorum retrahere vellet». Erre Borswai Benedek kijelenté: igaz ugyan, hogy az említett oklevél nála van, de azt nála bizonyos nemes emberek letéteményezték megőrzés végett, de kész azt átiratban Thatár Imrének kézbesíteni. Ezen nyilatkozat után az említett okiratot az országbíró átírta.
Imre, az utolsó sarj, 1517-ben már nem élt, mert egy ugyanazon évről január 14-én kelt, s Vidafeldi Benedek s a négy szolgabiró által kiadott oklevélben, már mint néhai említtetik Urban Tamás zálogváltási ügyében, mely szerint a szülei által Bodafalvi Thatár Imrének elzálogosított zahorjáni birtokrészének kiváltási jogát Szentkereszti Czin Mihályra átruházzák.* Bobrovniczky László levélt. Rózsahegyen.*
1493-ik évi márczius 27-én a szepesi káptalan Kispalugyai Pál fia Gáspár kértére az esztergomi káptalan által 1350-ik évben kiadott oklevelet átírja.* Saját gyűjtem.*
Érdekes azon oklevél, melyet lomniczi Horváth András 1507-ik július 12-én Bódogasszonyfalván állított ki, mely szerint Gergely, liptói alesperest és bódogasszonyfalvi plébánost nyugtatja a felől, hogy Kispalugyai Gáspárnak a nemesek birtokairól szedett papi tizedeket ajándékozta és átadta.* U. o.*
Az 1533-ik évben a szepesi káptalan által kiadott s márczius 3-án kelt okiratban a Palugyay név Paludskyra változik, midőn is Ferdinánd királynak ugyanazon év január 29-én* Pongrácz Albert gyűjtem. Andrásfalván.* Szklabina várában kelt rendelete szerint, megparancsolja Kispalugyai Paludszky János kértére, hogy neki Parizaczky János által kézbesített azon nyilatkozatot, melylyel a reá bízott okleveleinek visszaadását bizonyítja, de a melyet elvesztett, s melynek eredetije az említett káptalan levéltárában letéve van: keresse fel s Paludszky Jánosnak újra adja ki. Az említett káptalan eme rendeletet végrehajtván, a kivánt bizonyítékot átírja és Paludszky Jánosnak újra kiadta.
Elérvén ama korszakhoz, mely dolgozatunknak határt szab, berekesztjük eme sorokat az itt következő nemzedékrendi táblázattal, melylyel tisztába hozni iparkodtunk ismét egy nemzetség eredetét, leszármazását, elágazását, melynek története, eltekintve Liptómegyére vonatkozó culturális jelentőségétől, alig volt ismeretes, és mert előbbi genealogiai adatai úgy a maguk egészében, mint részleteikben, teljesen hibás alapon nyugodtak.
(A családfát l. a köv. lapon.)
MAJLÁTH BÉLA.
László 1240–1280; Boda 1283–1318 (a bodafalvi Boda cs. első őse a bodafalvi birtok szerzője.); Egyed (megölték a tatárok.) 1282.; I. Péter (a Palugyai-család első őse.) 1240–1286.; Miklós 1298–1364.; I. Fülöp 1335.; I. András mester 1286–1350. Neje Anna. (Demeter zólyomi comes jegyzője 1286. 1293-ban prothonotarius. 1307-ben árvai comes és várnagy. Kispalugyai birtok szerzője 1286-ban.); I. Jakab 1358–1391.; János 1358–1391.; II. Fülöp 1358.; Scolastika 1365.; Klára 1365.; Csalka 1365.; György 1387 neje Iwanfalvi Gerg. leánya Erzsébet †; Mihály 1453 de Palugya alias de Bodafalva.; II. Miklós 1365.; II. Jakab 1391.; I. János 1340.; Anna 1367. (Pumsálné); Mark 1335. neje Anna, Nádasdy Bogov leánya.; I. Miklós 1335.; II. András 1335.; I. Pál 1335.; III. András 1335.; Fülöp literatus 1335–50.; III. Imre (Thatár de Bodafalva.) 1492. †; II. Imre 1417 czimeres levelet kap. †; I. Imre 1391.; Timót 1417. czimeres levelet kap. †; II. Miklós 1365.; IV. János 1367.; IV. András 1367 oroszországi birtok szerzője 1385.; Klára Kozmali Hegyes Miklósné később Thuránszky Bálint neje.; I. Márton 1367.; II. Pál 1367.; II. János 1367 (oroszországi birtok szerzője) 1385. †; László 1367–1385. †; III. Pál 1367. †; Mihály 1367–1419. Kavai Korcs Kata.; I. Gáspár 1422–1438.; Bálint 1476 czimerlevelet nyer 1481. Lipthay de Kispalugya, a Palugyai-család terjesztője.; II. Gáspár 1489.; II. Márton 1476 (czimerlevelet nyer.); IV. Pál dictus Thóth 1474 neje Toth Péter leánya, Borbála.; IV. János 1477–1536 (Paludszky.); Gergely 1430 (pap, eszterg. érs. megye jegyzője.); III. Miklós 1438–1478. †; Mártha 1453.; III. Gáspár 1474–1507 a Palugyai-család terjesztője.; III. János 1367.; Máthé 1367.; II. Miklós; II. Péter 1367.; Balázs 1410.; Kata.; Helena.; Sláva
A KÖRÖSSZEGHI ÉS ADORJÁNI GRÓF CSÁKY CSALÁD GENEALOGIÁJA.
Közli: Sváby Frigyes.
Nem eléglik meg a legfényesebb nevű, legrégibb multú családok sem, bebizonyítható s tisztes korú eredetükkel, hanem mesés időkre, még mesésebb ősökre szeretik származásukat fölvezetni. S épen, mikor tetteik, nagy jelentőségű szereplésük, s érdemeik által kiválnak a tömegből, akkor keresik is egyszersmind a régen elmúlt, homályos ősidőkből való mondaszerű ősöket. Van példánk reá akárhány, hogy az ilyen ízről ízre való, okleveles alapot nélkülöző leszármazási bebizonyítás elvezet Noéra, sőt még ennél is régibb időkre.
Ilyen ismert példája a merész genealogikus combinátióknak, – hogy többet ne említsek – az Esterházyak mesés időkre visszamenő leszármazása. Akadtak így a Csákyaknak is buzgó híveik, kik hason nyomon járva felvezették a család leszármazását Elődig, Szabolcs fiáig. Nem egy ilyen genealogikus összeállítás van a családi levéltárban, hol a többi között olyan is található, mely csupán arra szorítkozik, hogy azon sógorsági és vérségi tényleges összeköttetést bizonyítsa, mely a jelenleg uralkodó család és a Csákyak között fönáll, azon a réven, hogy Csáky Bora a XVII. század közepén herczeg Gonzaga Hannibalnak lett nejévé.
De mellőzve az egészen hypothetikus föltevéseket, a családi hagyomány és némely történetíróink azt tartják, hogy a Csáky család mint a Csák ősgenus egyik ága származott le napjainkig, minthogy azonban ezen leszármaztatás is merő conjecturákon alapszik, és a fényes nevű család csakugyan nem szorul ilyen erőszakolt deductiókra, én ugyan szintén felveszem, a levéltárban meglevő régibb keletű, de okleveles adatokkal alig igazolt leszármazási táblák alapján e genealogikus filiatiót, megjegyezvén azonban, hogy az álalam néhai Mercz Pál családi jog- és jószágigazgatónak szakavatott útbaigazításaival és segedelmével összeállított genealogiájának teljes hitelessége csakis Ladislaus de Piliské-vel kezdődik, a kivel a XIV. század közepétől kezdve már csakis oly neveket vettem föl, melyeknek létezése levéltári okmányokkal beigazolható. Meglehet ugyan, hogy a család egyik-másik olyan tagja, kinek neve nem maradt fel valami levéltári okmányon – e leszármazási tábláról is kimaradt; de egy sem vétetett fel olyan, kinek neve és létezése levéltári adatokkal igazolható nem volna.
Minthogy e fényes nevű család eddig közlött genealogiái, nem vévén ki a Nagy Iván jeles művében megjelentet sem, kivált az újabb nemzedékekre nézve, többé-kevésbbé hibásak, és tekintve a családnak a legújabb korban is növekedő jelentőségét és fényét, talán a Turul olvasói által szívesen látott munkát teljesítek, ha a Csákyak leszármazását e lapban teszem közzé.
***
Az előbb említett, okmányokkal azonban be nem igazolt, Csák Mátét is feltüntető leszármazási tábla régiek alapján következőkép állítható össze:
Csák.; Csák.; Ugod.; Ádám.; Csáky István, nádor, bihari és temesi főispán 1247 körül.; Demeter, bán.; Pál; Péter; Máté, trencséni gróf.; Carus.; Móricz beatus 1320 körül.; Csák.; Ugrinus filius Paraszt, de genere Csák.
Látni való, hogy a család ösmert ősét a XIV. században élt Piliskei Lászlót e leszármazási táblával össze nem köthetjük; és ezért a biztosabb alapokat nyujtó nemzedékrend következő, teljesen hiteles kimutatására térek át.
I. TÁBLA.
I. László de Piliske 1366.; I. István de Sidov 1396-ban szerzi Körösszeghet.; II. István de Sidov 1401-ben szerzi Csákvárát Temesben.; I. Miklós erdélyi vajda és bihari főispán † 1426. Neje: Anna.; I. György visegrádi várnagy, Szatmár, Ugocsa és Kraszna főispánja 1426.; I. Péter 1400.; III. István.; Bechk.; Ilona Tamássi László neje.; II. László erdélyi vajda.; I. Mihály elesett 1430 neje: Tamássi Ilona.; IV. László váradi kanonok † 1425.; I. Ferencz székely ispán, Bihar, Szatmár főisp.; Anna Thöttös László neje.; Kata Bebek Péter neje.; I. Gergely elesett 1445.; I. János; III. László szerzi Szántót 1454.; I. Dénes 1454 körül.; II. Péter 1465 körül. A tasnád-szántói Becsky-család ősei.; II. János.; II. Mihály 1511. körül. Neje Rozgonyi Anna.; Magdolna.; I. Pál neje Zay Anna.; I. Benedek 1489. Neje Apollonia.; II. Miklós † 1550 körül.; II. Ferencz 1480 körül.; Mátyás de Komlód.; Anna Csáky Gábor neje.; III. Miklós 1528 körül. Neje Ártándi Erzse.; I. Imre † 1552 Neje Massag Krisztina.; Margit 1510 kör.; Kata 1510 kör.; IV. István 1506-ban követ.; Erzse 1510 kör.; III. Ferencz; I. Gábor 1489 körül.; III. Miklós; IV. Mihály † 1549.; II. György elesett Szigetvárnál 1566.; I. Zsigmond.; II. Pál, neje Sulyok Sára, Dobó István özvegye.; I. Farkas † 1552.; Kata Pázmány Péterné.; IV. Miklós 1554.; IV. Ferencz † 1587.; Kata, Zólyomi Tamásné 1597.; II. Mátyás 1587.; II. Gergely Báthory Zsigmond tanácsn.; V. Miklós csanádi püspök, Dózsa pórhadában megöletett 1514.; Borbála Héderváry Ferenczné.; IV. Ferencz 1528. Neje: Petheő Anna.; V. László 1527 körül.; III. György; I. Demeter 1526. Neje Báthory Zsófia, István lengyel kir. testvére.; V. István 1552 körül.; VI. László 1580 körül. Neje Balassa Zsófia.; Anna Prépostvári Bálint neje.; Dénes 1587. Szolnoki főispán. Neje: Némethy Ilona.; VI. Mihály Szapolyai kanczellárja 1569.; VI. István de Mihály, neje Enyingi Török Kata.; VII. István, erdélyi kapitány † 1605. Neje Wesselényi Anna.; VII. Mihály.; VII. László.; Erzse.; Kata Péchy Simon kanczellár neje.; II. János de Mihály 1569.; II. Gábor 1. neje Csáky Anna, 2. neje Bánffy Klára.; VII. László † 1655 országbiró, Léva szerzője. Neje: Batthyány Magdolna.; Anna, apácza † 1673.; Krisztina.; VIII. István tárnokmester. Szepes szerzője. 1603–1662. 1. neje Forgách Éva. 2. neje Perényi Mária. 3. neje Mindszenti Klára.; Krisztina iktári Bethlen István neje.; III. Zsigmond elesett 1596. Neje: Bornemisza Anna.; VIII. László komáromi főispán. 1. neje: Szunyog Bora. 2. neje: Illésházy ?; III. Pál zólyomi főispán. Neje: Czobor Mária † 1655.; Bora Gonzaga Hannibál herczeg neje.; IV. Péter komáromi főisp. † 1671 Neje: Melith Mária.; IV. Zsigmond neje: Jakusith Klára.; V. Ferencz generális 1630–1670. 1. neje: Jakustih Klára. 2. neje: Czobor Erzse.; Anna apácza 1627–1662.; Krisztina szül. 1632.; X. István országbiró 1638–1699. lásd a II. táblán; Zsuzsanna; Éva.; István korán elhunyt.; IX. László az erdélyi ág alapitója, dobokai főispán, 1. n. Kálnoky Éva. 2. n. Bethlen Éva. 3. n. Jósika Judit.; V. Zsigmond kamarás. Neje Haller Kata.; VIII. Mihály; II. Imre; Sándor.; István.; Bora Haller Jánosné.; Kata, költőnő 1726–1794. 1. férje Bornemisza János. 2. férje gróf Bethlen Miklós.; XI. István, kolozsi főispán 1667–1720. 1. neje Mikola Ágnes. 2. neje Haller Bora.; III. Gábor Gyulafi Zsófia.; X. László Kovács Éva.; Zsuzsanna gróf Lázár Ferenczné.
II. TÁBLA.
X. István országbiró 1638–1699. 1. neje Lónyay Margit. 2. neje Melith Klára. 3. neje Barkóczy Mária.; 1. nejétől. Krisztina, 1. férje: Erdődy. 2. férje: Draskovics. 3. férje: Bercsényi Miklós.; XII. István 1669 ugocsai főisp. Neje: Zichy Klára.; Bora Palochay Istvánné.; Mária-Klára gr. Korniss Gáspárné.; Zsuzsanna.; V. Zsigmond tárnokmester, neje Serényi Anna.; Ilona.; 2. nejétől. Éva; III. Imre kalocsai érsek, bibornok 1672–1732.; Tamás 1675 ezredes. 1. neje: Splényi Judit. 2. neje: Károlyi Erzse.; Anna.; Klára apácza.; Zsuzsanna apácza.; Mária Sapientia apácza.; IX. Mihály Rákóczy generálisa, neje Klobusiczky Éva.; Éva.; III. György tábornagy 1677–1741 neje Ebergényi Ilona.; 3. nejétől. Klára.; VII. Miklós esztergomi érsek 1692–1757.; György.; László.; Ádám.; János.; Ferencz.; Erzse.; Péter kapitány † 1729.; Anna.; Róza Pethő Zsigmondné; Francziska † 1729. Illyésházy Józsefné.; Antal † 1764. Abauji főisp. Neje Berényi Anna.; Jozéfa apácza.; VI. Ferencz sz. 1700. Neje: gr. Zichy Mária.; Imre római apát † 1799.; XIII. István elesett Mainz mellett 1729.; Krisztina Károlyi Ferenczné.; János főispán, koronaőr, országbiró. 1. neje Esterházy Bora. 2. neje Zichy Jozéfa.; György gömöri főisp. Neje: gr. Erdődy Henrietta.; János, 1. neje Bethlen Róza. 2. neje Jekelfalussy Teréz.; Antal főispán. Neje Szunyogh Jozéfa.; Tamás †; Mihály †; Imre, neje Engel Rozália.; XIV. István neje: gr. Erdődy Julia.; Anna gr. Klobusiczky Antalné.; József alkanczellár, főispán. Neje: Draskovich Anna; Mária gr. Serényi Zsigmondné; Petronella gróf Csáky Antal-Vincze neje.; 1. nejétől József † 1848. Neje: gr. Rhédei Teréz.; Ninon 1. Jekelfalussy József. 2. Br. Sahlhausen Lipót neje.; 2. nejétől. Zsigmond 1805. 1. neje: gr. Vay Eulália. 2. neje: Halászy Janka. Lásd a IV. táblán.; János 1807. Neje: Klobusiczky Kornélia. Lásd az V. táblán.; Apollonia gr. Pálffy Ferenczné.; Alojzia gr. Dessewffy Ferenczné.; Antal-Bruno, neje: br. Vécsey Anna.; Béla.; XV. István † 1829. Főispán, neje: gr. Lazánszky Ludmilla.; Jozéfa Esterházy N. neje.; Sándor, neje: Máriássy Julia.; Károly főispán 1845 † neje: Pap Eliza.; Móricz †; Jusztina br. Skerletz Józsefné.; Miklós 1756–1825 kanonok.; Ferencz 1. neje: Esterházy Teréz. 2. neje: Lazarevich Anna.; László 1760–1828. Nagyváradi prépost.; Imre, 1. neje: Fáy Mária. 2. neje: Bujanovich Stefánia.; Julia Szapáry Péterné.; Eulália Komáromy György neje.; György szül. 1817. Neje: Thoroczkay Eszter.; Antal-Vincze 1784–1863. Neje Csáky Petronella.; Ilona 1852.; Kata 1855.; József 1859.; Rozália 1862.; László 1863.; László 1820–1891. val. b. t. tan.; Gizella gr. Königsegg Gusztávné.; Gábor.; Mária.; Sarolta gr. Hunyady Lászlóné.; Rozália gr. Sermage Dénesné.; Czeczilia Ehrenheimi Schytra Józsefné.; János, neje Révay Anna.; Walburga gróf Andrássy Ferenczné.; Manó val. b. titk. tan. szepesi főispán † 1825. Neje gr. Szirmay Anna. Lásd a III. táblán.
III. TÁBLA.
Manó † 1825 val. belső titk. tanácsos, szepesi főispán, neje gr. Szirmay Anna.; Tivadar 1798–1855 cs. kir. kamarás, szepesi főispán.; Mária sz. 1797. Lányi Imre aradi főispán neje.; Manó sz. 1802. 1. neje Aranyossy Mária. 2. neje Budeusz Karolina.; Ágoston 1804–1884, szepesi főispán, neje báró Prónay Iphigenia.; Adél 1805–1872, Novinszky Szevér neje.; Rudolf 1808–1887, 1. neje: Janicsák Emilia. 2. neje: Soós Alexandrina.; Natália gr. Széchen Sándor neje.; Hedvig 1830. 1. Szirmay Oszkár. 2. b. Rauber Gyula neje.; Gabriela 1831. Gróf Zichy Ottó neje.; Tivadar 1834. Neje: Albesti Kaán Matild.; Kálmán 1836. Cs. kir. tábornok, neje: gr. Csáky Natália.; Serafina 1846. Jánossy István neje.; 1. Irma 1838. gr. Taaffe Ede neje.; 2. Manó 1848.; 2. Károly 1852. Esztergomi kanonok.; 2. Karola 1854.; 2. Eugenia 1858.; 1. Alfonz 1841. Neje Zell Natália.; 1. Rudolf 1844. Neje Brett Jozéfa.; 1. Ferdinandina 1843. Br. Perényiné.; 2. György cs. kir. hadnagy 1868. 26/III.; Adorján 1865.; Natália 1871.; Erzse.; Ilona.; Adorján 1874 1/IX.; Kálmán 1876. 4/V.; Erzse 1878. 16/III.; Armand 1880. 12/III.; Árpád cs. kir. hadnagy 1867. 1/VIII.; Aladár 1869. 23/I.; Alfonz 1871. 29/XII.; Adorján 1872. 8/VIII.; Zeno 1840. Főrendiházi tag; neje gr. Esterházy Leontina.; Albin 1841. Minister, neje gr. Bolza Anna.; Natália 1842. Gr. Csáky Kálmán neje.; Malvina 1843.; Gizella 1845. Alapi Salamon Tivadar neje.; Sándor 1848. Cs. kir. kapitány.; Felix 1849. Neje Duplan Erzsébet.; Vidor 1850. Neje gr. Normann Anna.; XVI. István 1867. 25/VIII.; Mária 1868. 31/VIII.; László 1869. 21/VIII.; Eleonora 1870. 5/IX.; Károly 1873. 10/IV.; Ilona 1878. 4/IX.; Imre 1882. 16/II.; René 1880. 15/IV.; Félix 1882 18/XII.; Mária-Anna 1880. 20/VIII.; Ágost 1883. 30/V.
IV. TÁBLA.
Zsigmond sz. 1805. 1. neje gr. Vay Eulália. 2. neje Halászi Janka.; 1. Melánia 1833. Br. Pach Félix neje.; 1. Róza 1839–1867. Ivánka Zsigmond neje.; 1. Ismond 1842. Neje gr. Orsini Izabella.; 1. Hippolyt 1850. Neje: gr. Woikffy Flóra., 2. Róza 1864 apácza.; 2. Zsigmond 1866.; 2. Gábor 1869.; Pallavicini Roger őrgróf kir. engedelemmel örökbe fogadott fiai. A Csáky-Pallavicini család alapitói.
V. TÁBLA.
János 1807–1879. Neje Klobusiczky Kornélia.; Irma 1838 Semsey Jenőné.; Gyula 1839, szepesi főisp. neje br. Hrabovszky Irma.; Ödön 1840, cs. kir. kam., neje gr. Stadion Rudolfina.; Sándor 1842.; Lajos 1845, neje: br. Lo Presti Serafina.; Evelina alapitványi hölgy 1848.; Gyula 1881. 15/IX.; Ödön 1875. 8/XII.; Géza 1878. 1/IX.; Irma 1880. 25/VII.; Margit 1885 21/I.; Béla 1886. 27/II.; István 1887. 4/IV.; Erzse.
KIHALT-E A TELEKESI TÖRÖK CSALÁD?
Nagy Iván alapvető munkájában a telekesi Török család is azon családok közé van sorozva, melyek már kihaltak.
Érdemes tudósunk bizton tehette e sorozást, mert azon egykorú, Lipcsében nyomtatásban megjelent halotti beszédekre és gyászversekre támaszkodott, melyeket Torkos András győri és Tóth János téthi lelkészek, továbbá Hajnóczi Dániel soproni iskolaigazgató és Miskey Ádám sághi iskolamester az 1722. deczember 26-án elhalt telekesi Török István felett sopronmegyei Vadosfán 1723 ápr. 6-án tartott utolsó tisztesség megadásakor mondottak. Eme halotti beszédek és gyászversek tartalma pedig egyértelműleg szól arról, hogy az elhunytban az utolsó telekesi Török halálozott el, és csakugyan a holttetemét befogadta sírbolton az ősi czímer megfordítva hirdette a telekesi Török család kihaltát.
Családtörténelmünk tehát ezt a tényt ekkoráig mint kétségtelent fogadhatta el.
Tudomásom levén arról, hogy Csanádmegye jelenlegi főügyésze, Török Imre szintén a telekesi előnevet használja, és értesülvén arról is, hogy birtokában vannak némely régi családi iratok, családtörténelmünk azon kérdésének tisztázása szempontjából: kihalt-e a telekesi Török család? felkértem a főügyész urat családi iratainak velem való közlésére, ki kérésemet lekötelező szivességgel teljesítette.
Eme családi iratok között van Vas vármegye közönségének Szombathelyen 1615-ben kiadott eredeti oklevele, melyből kitünik, hogy a telekesi Török család ősi fészke a vasmegyei Telekes volt, és hogy ezt az ősi fészket, minthogy a török meghódoltatta, telekesi Török Benedek, a Bernhárd fia, kénytelen volt odahagyni, a ki aztán Nyitramegyében Dojcz községben keresett és talált menedéket. Valamint kitűnik emez oklevélből az is, hogy Török Benedeknek három fia: György, Pál és István kétségtelen nemeseknek ismertettek el.
Telekesi Török István, kit – mint fentebb említém, – családja utolsó tagjaként temettek el 1723-ban, s kinek Nagy Ivánnál* XI. kötet 297. l.* olvasható életrajzi adatait azzal egészíthetem ki, hogy ő a Rákóczi szabadságharczot mint a confoederált statusok senatora nemcsak tanácscsal, de mint lovasezredes fegyverrel is szolgálta és mint nagytekintélyű férfia az ág. evang. egyháznak nyomatta ki Strassburgban 1702-ben saját költségén Ács Mihály «Boldog Halál Szekere» czímű munkáját,* Szabó Károly. Régi m. könyvtár I. 1622. sz.* unokája volt telekesi Török Jánosnak, a ki a Nagy Iván által közölt családfán* E családfa Miskey Ádám «Virtus koronája» czímű gyászversei után van összeállítva, hibásan annyiban, hogy az 1666-ban született II. István legidősebb figyermekeűl van feltüntetve I. Istvánnak, holott legifjabb vala.* a család törzseül van feltüntetve.
A kérdés tehát most már az: vajjon a telekesi Török Benedek fentemlített fiai: György, Pál és István összeköttetésbe hozhatók-e az eddig családtörzsűl ismert telekesi Török Jánossal?
Erre megadják a feleletet az érintett családi iratok. 1628. évi szept. 1-én kelt s eredetiben megőrzött levelében Szécsényből írja telekesi Török János «szerelmes bátyjá»-nak, Györgynek: «Öcsénk Török István igyekezik kegyelmedhez menni látogatásnak okáért». Majd alább: «hallom, Török István igyekezik szolgálatra menni érsek (Pázmán Péter) uramhoz, két paripával; mivel, hogy kegyelmed ismerős érsek urammal, kérem kegyelmedet comendálja oda kegyelmed; talán kegyelmedért s miértünk is jó ura leszen, csak viselje jól magát. Itt én jó szívvel elszerezném, de nem találok neki való urat ezen az mi földünkön».
1629 január 5-én szintén Szécsényben kelt s ugyancsak Török Györgyhöz intézett levelében, jóakaró és kedves bátyjának melegen köszöni telekesi Török János, hogy kivánja tudni az ő és kedves háza népe állapotját. Ezt igen jó néven vette. Minden seregével tűrhető állapottal van. Tudósítja bátyját Baranyában és egyebütt való jószága felől. Biztosítja, hogy nem volt e tárgyban feledékeny, de bizonyost csak akkor írhat, ha Csáki uram mennyegzőjére mind kiskomáriak, légrádiak és egyéb odavaló végbeliekből is a nevezetes főrendek feljőnek, mely alkalommal minden bizonynyal végére mehet «kit hova birnak az kegyelmed faluiban» és aztán tudására adja. Vastag jó paripát kiván cserébe a nála levő lováért.
1630. deczember 7-én ugyancsak Szécsényből kelt az utolsó levele telekesi Török Jánosnak, melyet Török Györgyhöz írt. Sajnálja ebben, hogy miolta a hadtól György megjött, betegeskedik, jele az, írja, hogy kegyelmed egésségének helyreállítása nem szintén kiván otthon való sokáig lételt, hanem a hadakban való fáradságos munkát. Fájlalja, hogy neki itthon kell maradni «hazánknak mostani állapotjához képest vigyázásnak okáért», tehát kegyelmednek kivántatik, hogy az szükségnek és alkalmatosságnak mivoltáért ismét elmenjen s mi itthon vigyázzunk, a mint ezt a példabeszédet ezelőtt egynehány esztendővel egy nemes Amhat aga nevű vitéz töröktől értettem, hogy ét atyafinak egyszersmind (egyszerre) nem jó hadba menni». Tudatja végül kedvező egésségi állapotát; maga, felesége és apró gyermekei szolgálatját ajánlja.
E levelekben előforduló czímezés, megszólítás, de azoknak egész atyafiságos tartalma, továbbá a keltezés helye (Szécsény), tudva hogy telekesi Török János, kit Nagy Iván a család első ismert törzséül feltüntet, a Dunántúl Somlyót, Jánosházát és Szécsényt birta: kétségtelenné teszik, hogy eme levelek írója ugyanegy személy az utolsóként eltemetett, elgyászolt telekesi Török István nagyapjával: Jánossal, valamint kétségkívülivé teszik azt is, hogy ennek a Jánosnak az a telekesi Török György, kihez ezen levelek intéztettek, testvére volt.
Atyjok, Benedek, ősi fészkéből Telekesről elbujdokolván, Czobor Imre alnádor pártfogásába jutott, ennek halála után fia Czobor Mihály és unokája Czobor Imre, a későbbi főtárnokmester szolgálatában volt, kik őt 1600. évi augusztus 2-án Sassinban kelt levelük szerint javaik praefectusává tevék, «kinek tanácsával éljenek az tisztartók, hozzá hallgassanak az ispánok, birák tőle féljenek».
Török Benedeket a Czobor urak mennyire kedvelték, tanusítja az, hogy még 1595-ben Czobor Mihály az Éleskő várához tartozó Poznanócz folyó melletti értékes malmot ajándékozta neki, és már 1602-ben, miként ez a fenmaradt levelekből kitűnik, ugyancsak Czobor Mihálylyal komasági viszonyban állott.
Fiai közül Jánosról értesülünk Nagy Ivánnál,* XI. kötet 296. l.* hogy az utolsó enyingi Török István özvegyét, gersei Pethő Margitot vette nőül, Miskey Ádám pedig tudósít arról, hogy II. Ferdinándtól sok jószágot kért királya melletti hűséges fáradozásaiért.* Miskey Ádám, Virtus koronája.*
A másik fiú György mint később apja, szintén Sassinban lakott, nőül vette lipói Beczenczi Kelemen kamarai tanácsos leányát Zsuzsánát, kivel erdődi Pálfy Tamás, Bogáthi János, Bársony Balázs, Szombathelyi Ferencz és Brozovith Horváth György előtt 1619-ben eszközölt osztálylevél szerint kapta a kuklói jószágot az ott való malommal, a szentgyörgyi udvarházat tartozékaival egészen, és a szakolczai örökségnek felét.
Mint a telekesi Török János 1630. évi leveléből értesültünk, György inkább kedvelte a hadban forgást, mint a családi tűzhelyet, reá is illenek Miskey Ádám versei, melyeket a telekesi Törökök őseiről irott:
Nemes vérek levén, otthon nem henyéltek,
De mezőt kivánván, sok próbára keltek,
Pogány török vérrel, mint éh medvék, éltek,
Mellyért Török nevet vitézséggel nyertek.* U. ott.*
Hiteles oklevelek és anyakönyvi kivonatok alapján összeállított leszármazóit előtünteti a családfa, mely azt is kimutatja, hogy György ágazatán a telekesi Török családból maig is többen vannak életben, tehát a Vadosfán 1723-ban utolsóként eltemetett telekesi Török István, csak is mint a János ágának tagja volt a családban utolsó.
Méltán előtérbe tolúl az a kérdés, hogy a János ágazatának leszármazói miképpen nem vettek tudomást a György ágazatán levő atyafiakról? Ennek megfejtése kimagyarázható abból, hogy a két ág távol vidéken élt egymástól, Györgyé Kuklón (Pozsonym.) és Dojczon (Nyitramegyében) fészkelt meg, Jánosé pedig Sopron- és Vasmegyében székelt, azután legfőkép a vallás különözte el őket, mert valószínűleg maga György – de fiai bizonyára – csakhamar elhagyták vallásukat és a kath. egyház kebelébe visszatértek.
A György ágazatán állók közűl e század elejéről megemlítjük Józsefet, ki 1813-ban Széplak-Apátiban a nagyszombati seminarium tiszttartója volt, nőül birta Bakonyi Annát, a ki nővére volt báró Bakonyi Imre cs. k. dandárnok s utóbb komáromi várparancsnoknak. Házasságából József fia, Erzsébet és Alojzia leányai származtak. József neves ügyvéd volt Kassán. Kassa városa, gr. Károlyi, b. Meskó családok s több uradalmak rendszerinti ügyésze volt. Meghalt 1863-ban. Sándor, Pál, Imre, Tamás fiai maradtak, Etelka leányát Végh Aurél aradi kir. kincstári jószágigazgató vette nőül, Pál és Tamás mag nélkül haltak el. Sándor, mint Kassa város polgármestere, állott köztiszteletben polgártársai előtt. Imre mint szolgabirósági tollnok, a tokaji szölőhegyre vonatkozó rendőri ügyletek ügyes vezetéseért 1861-ben Tokaj város polgárává és a képviselő testület tiszteletbeli tagjává választatott. Jelenben Csanád vármegye főügyésze.
Emez okleveles adatok után felemlítem még, hogy a családi iratok között fennmaradt a Török familiáról való genealogia, a melyet állítólag telekesi Török György (a János bátyja) sajátkezűleg foglalt volna irásba. E szerint a család első törzse volt «Török Osvald, ki Nándor-Fehérvárott Nádasdy László bán idejében a királynak lovas hadnagya volt; ennek fia volt Török Farkas, ki Szigetben Zrinyi Miklósnak főlovászmestere volt, Szigetnek elvesztésekor halála is ott történt urával egyetemben, ennek fia volt Török Bernáth, kit Szigetnek megszállása előtt kiküldött anyjával egyetemben atyja és azután Nádasdy Kristóf úrnak egervári főprefectusa volt. Ennek fiai voltak Török Pál és Török Benedek, ezek Nádasdy Tamás nádorispánnak inasúl ifjúkorokban szolgáltanak, halála után nádorispánnak Török Benedek lakott földérül felebb kivánkozván, jutott czoborszentmihályi Czobor Imre úrhoz Sassinban, és négy lovú katonája volt, halála után Czobor Imrének az fiának Czobor Mártonnak főszolgája volt, ennek az jámbor és vitéz úrnak szerencsétlen halála után, az megmaradott ifjú Czobor uraknak mind halálaig, sok esztendeig főszolgájok és minden jószágok gondviselője volt. Ennek fia Török György vala, mely Török György ifjúságában Mátyás császárnak ő felségének magyarországi cancelláriájának expeditora egynéhány esztendeig, azután ő felségének mind halálaig udvari szolgája volt».
Nem hagyható figyelmen kívül még az a körülmény, hogy a családi iratokon előforduló pecséteken a telekesi Török György leszármazói oly czímert használnak, mely teljesen elüt a telekesi Török család azon czímerétől, mely a többször említett halotti beszédek előtt metszvényben látható és Nagy Ivánnál is leírásban olvasható. A család czímere ugyanis a vértnek koronás fejű kigyó által kerített vörös udvarában aranykoronából kiemelkedő és balra forduló medve, mely szájában kardot tart; fölötte a vért szegleteiben jobbról ezüst félhold, balról arany csillag ragyog. A vért fölötti sisak koronájából a leírthoz egészen hasonló, kiemelkedő medve látható. Ellenben a telekesi Török György leszármazóinak pecsétjén a czímer-ábra: lovon ülő vitéz, jobb kezében kard, másikban levágott, bizonyára török fej. A sisakdíszen ugyanily, azonban ló nélküli alak szemlélhető.
Arra nézve, hogy ez utóbbi a régibb nemesi czímere a családnak, kétségtelen bizonyítékúl az szolgál, hogy ugyanezen czímert használta telekesi Török János 1629. évi január 5-én bátyjához, Györgyhöz szóló levelén, és csak 1630. évi decz. 7-én kelt levelén látjuk az előbb említett czímert előtüntető pecsétet, miből valószínűnek látszik, hogy ő akkor, midőn II. Ferdinándtól jószágokat kért és nyert, egyszersmind czímerujítást is kapott, míg testvérei, illetőleg bátyja György és annak leszármazói az ősi czímer mellett megmaradtak és azt használják mai napig.
(A családfát l. a köv. lapon.)
SZÉLL FARKAS.
A telekesi Török-család nemzedék rendje.Török Bernárd.; Benedek 1591–1605.; György 1619 † 1633. Neje lipói Beczenczi Zsuzsánna.; Pál.; János 1623. Neje gersei Pető Margit.; István. †; Erzsébet. Simándi Mihályné.; Brigitta 1651. Földesi Dávidné.; Pál 1635. Neje Faragula Anna.; Anna Marsinai Menyhértné.; Zsigmond neje: 1. Mikovini Zsuzsánna. 2. Melegedi Sophia.; Mária. Csernyeli Istvánné.; Zsuzsánna. Viczay Ádámné; Anna, Rátki Menyhértné; Imre. Neje Kisfaludy Bora.; István. Neje Orehotzi Katalin.; Imre. 1692-ben esküdött meg. Neje Papanek Anna.; Marina. Viszlai Jánosné. (Csallóközben.); Zsigmond 1670. Neje Melegedi Ilona.; Mihály sz. 1666. okt. 13. Neje N. Anna.; Margit. Nádasdiné; Krisztina. Eszterházi Péterné.; Magdolna Vitál Andrásné.; Kata. Szegedi Pálné.; Borbála. † 16 éves korában.; Pál szül. 1697. (N. Judit.); János szül. 1706.; György szül. 1710.; Gáspár szül. 1693. Neje Vajai Erzsébet.; Imre szül. 1697. Neje: 1. Török Katalin. 2. Budaházy Zsuzsánna.; András.; János †; Pál †; Ádám. Neje Goszponyi Anna.; Zsigmond †; István. Rákóczy ezredese. Szül. 1666. † 1722 decz. 26. Neje Komáromi Kata; Zsuzsánna Vrágovics Györgyné.; Juliánna. Hevenesi Jánosné.; János szül. 1725.; Mihály szül. 1728.; Imre szül. 1730.; Mátyás szül. 1731. Neje Farkas Borb.; András.; Ferdinánd született 1725. Neje Symándi Mária.; Márton született 1731. Neje Symándi Katalin.; László született 1735. Neje Tapolcsányi N.; Bálint meghalt 1708-ban Rozsnyón 17 éves korában.; Antal † egy holnapos korában.; Lajos † 7 éves korában.; Terézia.; Judit. Bakay N.-né.; József. Neje Bakonyi Anna. Széplak Apátiban a nagyszombati seminarium tiszttartója 1813.; Pál. Verseczen.; Anna. Issekutz Lajosné.; Tamás. Kuklón.; László. Dojcson.; István.; József sz. 1793. decz. 13. Neje Görgői Farkas Antonia, ügyvéd Kassán. † 1863.; Erzsébet. Gredics Jánosné.; Alojsia. Olgyai Miklósné.; Sándor, kassai polgármester. neje Steer Mária.; Pál †; Imre, csanádmegyei főügyész. Neje Szőllősy Francziska.; Tamás, cs. kir. hadnagy. † Milanoban 1857. szept. 22.; Etelka (Végh Aurelné.) † 1882. február 27.; Sándor (hollandi szolgálatban hadnagy.); Mária, Kaill N.-né.; Géza.; Andor él.; Izabella él.; Zoltán él.; Imre él.
VEGYES.
László erdélyi vajda nemzetsége.
Pór Antal a Turul 1889. évi 3-dik füzetében László erdélyi vajda nemzetségéről írván, mondja: «többszöri úttévesztés után, úgy hiszem végre valahára megtaláltam a mit kerestem, állítván, hogy László erdélyi vajda a Kean nemzetségből származott». Czikke végén szigoru de igazságos birálatot kiván. Erre válaszol Wertner Mór a mult évi (1890) «Századok» novemberi füzetében.
Mivel én sem Pór Antal úr állítását nem tartom elfogadhatónak, sem Wertner úrét bebizonyíthatónak, észrevételeimet az általam ismert kútfőkre támaszkodva, következőkben részletezem.
Első feladatnak tartom a Kean (Kan) nemzetségű Jula bán származását megállapítani s aztán keresni mennyiben hozható azzal összeköttetésbe László vajda, illetőleg bizonyítani, hogy a vajda nem lehetett említett Jula bán fia. Könnyebb áttekintés végett ide sorozom a Kean nemzetségű Jula bán származási tábláját:
Simon de Suklos de genere Kan.; 1191-ben osztoznak.; Buchk idősb testvér.; Jula 1191–1240 közt bán és 1240 előtt megh.; Péter.; Comes Miklós.; Péter de Beremen 1281.; Gyula.; Péter 1303–41. 1313 comes de Baranya.; Ilona, az Ówár-i Jakab neje.
A pécsi káptalan előtt osztoznak 1191-ben a Kan (Kean) nemzetségű Siklósi Simon fiai Buchk és öcscse Jula.* «ad petitionem comitis Buchk et Jule filiorum Simonis de Suklos de genere Kan» stb. Hazai okmánytár VI. kötet 4. szám alatt.*
A «Századok» 1870. évfolyamának 380 és 484. lapjain egy okmány-kivonat van közölve az 1303. évből, hol «Petrus filius Nicolai comitis de Schuklos ex progenie magni Jula
i» szavakkal van említve Jula bán unokája Péter.
Az Anjoukori okmánytár eddig megjelent öt kötete több helyen igazolja ezen Siklósi Péter említett származását, valamint a reá vonatkozó személyi és vagyoni tudósítások itt oly teljesek, miszerint legalább is nem valószínű, hogy a híres erdélyi vajda nagybátyja lett volna ezen Siklósi Péternek.
Jula bán hűtlenségét legalább a rokonai nem tartották olyan szégyenletesnek – mint Pór Antal állítja, – hogy e miatt hallgatták volna el a tőle eredő származását. Mutatja, hogy nem csak unokája Péter «ex progenie magni Jula bani», de bátyja Buchk utódai is a pécsváradi káptalan egy 1281. kelt levelében «de generatione Jula bani» eredettnek mondják magokat.* Hazai Okmánytár VII. kötet 135. szám alatt.* Ez inkább azt mutatja, hogy daczára a hűtlenségnek oly kiváló személynek tartották Jula bánt, kire büszkék voltak, hiszen a «de genere Kean» helyett is csak az ő személyére hivatkoznak mintegy tüntetve, hogy az ő nemzetségéből származnak. Tudjuk, hogy ezen korban egyik király hűtlene a következő királynak mily kedves embere lett; a nemzet annál kevésbbé tarthatta a hűtlenséget örökre megbélyegzőnek. Különben hogy a két testvér Buchk és Jula utódai mennyire tartották a rokonságot, mutatja egy 1326. évi példa is. A Jula bán unokája Siklósi Péter, Buchk utódát Beremeni Miklós fia Istvánt, kire siklósi vára őrizetét is bízta, daczára, hogy ebből kifolyólag csunya perrel támadta meg – még is rokonának (sui proximi) nevezi.* Anjoukori Okmánytár I. kötet, 241. szám alatt.*
Ilyen nagy a rokoni összetartozás érzete köztök, hihető-é, hogy a híres vajdáról, kire különben is büszkék lehettek – meg ne emlékeztek volna, pedig mint fennebb említém, Jula bán egyenes utódainak, a Siklósiaknak oklevelei szép számmal maradtak fenn s ki vannak adva az Anjoukori Okmánytár eddig megjelent köteteiben.
Azon Jula nevű bán, ki magát 1232-ben «banus totius Sclavonie et curialis comes regie» 1236-ban pedig «Jula iudex curie domini regis et comes de Ceue» – czímezi, czímere, a hársfa levél után ítélve, a Rathold nemzetségből származott. Ugyan ezen hivatalt viselte már 1222-ben s ekkor csakugyan «Jula frater Rathold» neveztetik.* Schwartner-nél.* A kérdéses korban 1200–1240-ig több Jula nevű ispán, bán, vajda, országbíró sőt nádor is volt s mivel főleg a báni czímet a hivatal viselése után is gyakran megtartották – a személy azonosságát kimutatni csak egyes esetekben lehet. A Pór Antal úr által idézett adatok különben azt sem teszik egészen kétségtelenné, hogy a Kean nemzetségű Jula bán és a Nekché-től megfosztott (exhoeredatus) Jula bán egy személy.
Wertner Mór fenn idézett czikkében tudomást sem vesz arról, hogy Pór Antal a Turulban – pedig ezen tanúlmányra is válaszol – a gyulafehérvári káptalan 1292-ben kelt levelével bebizonyította, hogy az 1292-ben vajdaságot viselt Borsa nemzetségű László nem egy személy a későbbi hasonnevű László vajdával; sőt egyenesen a Pór által idézett adatra hivatkozva, állítja, hogy a Borsa nemzetségű László 1292 után is viselte az erdélyi vajda méltóságát és egy személy a III. Endre király halála után oly nagy szerepet vitt László vajdával. Ennek azonban ellent mond a mind kettőjök által idézett gyulafehérvári káptalan kiadványa. Nem kerülte tehát el a Pór Antal figyelmét mint czikkíró megjegyzi s «nem feküdt észrevétlenűl idők során, hogy úgy mondjuk az útczán».
Miután eddig, úgy látszik a közzé tett adatok hiánya miatt – megállapítható nem volt, vajjon a XIII. század második felében szerepelt László nevű vajdák közül való-é Ottó király és a szent korona híres letartóztatója, míg ez minden kétséget kizárólag bizonyítva nem lesz, csak is az 1299–1313-ig szerepelt László vajdáról lehet szó. Hasonló az eset az ugyan azon korban szintén erdélyi vajdaságot viselt Miklós-okkal. Háromnak kimutatható a nemzetsége. Egyik IV. László trónra lépte idején a kiskorú királyt palotaforradalom utján az úgynevezett Németújváriak kezéből kiszabadító Miklós a Pok (Puk) nemzetség tagja, a Móricz fia, a Moriczhidai vagy Medgyesi család őse. Másik a IV. Béla király Pál nevű nádornak a fia, Geregen testvére, a Borsa nemzetségből származott. Harmadik a Henrik bán fia a Hedreh nemzetségből, az úgy nevezett Németújvári Miklós. Volt-é e hármon kívül más is és mint váltották fel a vajdaságban egymást, biztosan még nem tudjuk; legalább sem Szabó Károly «Kún László» czímű művében, sem Pór Antal «Chák Máté»-jában megfejtve nincs. Egyes években ki lehet mutatni ezt vagy amazt, de mindenikben meghatározni eddig tudtommal meg sem kisérlette nyilvánosan senki.
Wertner Mór László vajdának még két testvért, Miklós választott esztergomi érseket és Gyulát tulajdonít. Az általa idézett s a Hazai Okmánytár IV. kötetében a 37. szám alatt kiadott IV. László-féle oklevél Lászlóról mit sem tud, sőt az okmány szavaiból: «magister Nicolaus sancte Strigoniensis ecclesie electus eiusdemque loci comes perpetuus, aule nostre cancellarius et magister Gyula filius Ladislay woywode frater eiusdem» – inkább lehet Gyulát az érsek unokaöcscsének tartani. Különben «magister Nicolaus... et magister Gyula filii Ladislai voyvode» lett volna a correct kitétel. A fentebbiekben azt hiszem elfogadhatóvá tettem azon állításomat, miszerint nem hihető, hogy az Ottó király s a szent korona letartóztatója a Kean nemzetségű Gyula bán fia lett volna; valamint, hogy bebizonyítva nincs, hogy az a Borsa nemzetségű László vajda lett volna. Már pedig ez utóbbi állítás ha lehető is, csak úgy bir teljes érdekkel, ha az czáfolhatatlanúl van bebizonyítva, csak így lehet azt a történetírásnak haszonnal értékesítenie.
A sok negativ érv után legyen szabad nekem egy positiv adatot is felhozni, mely ha útba talán nem igazítana is a további nyomozásnál, de azt a kérdéses személylyel connexusba hozni és megegyeztetni okvetlen szükséges lesz.
Ezen adat László erdélyi vajdának és Székely ispánnak saját ítéletlevele* Nos Ladislaus voyvoda Transilvanus et comes de Zonuk... Datum iuxta Naragh feria secunda proxima ante festum Johannis baptiste anno domini 1308. Gr. Zichy cs. Okmt. I. k. 155.* 1308-ik évből, tehát oly évből, hogy a személy azonossága iránt semmi kétség nem marad fenn. Ezen levelében a vajda előadja, hogy előbbi levele folytán azon peres ügyben, mely Pecut föld iránt Balenth fia János, Albert fia Péter felperesek közt egy részről, és Zemlek mester közt más részről huzamosabb idő óta folyt, – Zemlek mester az általa tartott közgyűlésen előtte megjelenvén, felmutatta a «Jó emlékű Lőrincz mester az ő (t. i. a vajda) legközelebbi rokonának»* «Exhibuit litteras magistri Laurentii proximi nostri bone memorie»...* levelét. Ezen levél tartalma szerint Lőrincz mester Pecut földét, melyet ő a királytól kapott – említett Zemlek mesternek adja hű szolgálataiért. Felmutatta továbbá Zemlek ugyan az nap a «Jó emlékű Leukus mesternek az ő (a vajda) testvérének»* «Exhibuit etiam litteras magistri Leukus fratris nostri bone memorie...»* levelét, melylyel «Leukus mester az ő atyja Lőrincz mester»* ...ipsam collationem magistri Laurentii patris sui confirmabant et similiter sibi contulerat per suas litteras... Gróf Zichy cs. Okmánytára I. k. 135. szám.* adományát megerősíti. A vajda a közgyűlésen jelen lévő és hozzá tartozó nemesekkel és másokkal azt határozta, hogy a pernek véget vet s Lőrincz és Leukas mesterek adományát jóvá hagyja. Erről szóló levelét saját pecsétjének reá nyomásával megerősíti.
Ha a diplomatika középkori latin nyelve szabatos lenne, e levél határozottan felderítené a kérdéses rokonságot. Midőn László vajda Lőrincz mestert proximus-ának nevezi, ez alatt csak közel rokont érthetünk, de ha látjuk, hogy ezen Lőrincz mester fiát Leukus mestert már «frater noster»-nek czímezi a vajda, önként jön a feltevés, hogy Lőrincz-mester atyja s Leukus mester testvére volt a vajdának. De épen mivel oly ingatag volt e tekintetben a diplomatika nyelve,* Mennyire ingatag volt e tekintetben a középkori latin nyelv, feltünőleg mutatja azon példa, hogy János de Kapla országbíró Leustach de Ilswa nádort legkedvesebb testvérének (frater noster carissimus) mondja, holott tudva van, hogy az országbíró nagyatyja Desew és a nádor szépapja Roland nádor a Rathold nemzetségű Leustach fiai voltak csak testvérek, és így negyed fokú rokonság volt köztök. Lásd a Gr. Zichy cs. Okmánytára IV. kötetének 461. számú okmányát.* lehet Lőrincz testvére és Leukus unokaöcscse a vajdának, de legyen így, vagy úgy, minden esetre igen közeli, vérbeli volt a rokonság.
Ezen Lőrincz fia, Leukus mester, azt hiszem egy személy azon Lökössel, kiről Pór Antal «Chák Máthé» életrajzában azt írja, hogy 1304-ben több főúrral megjelent Pozsonyban Károly király előtt, a cseh háborúba menendő. Négy év múlva tehát már nem élt; lehet azon cseh háborúban esett el. Nemzetségét az általam ismert kútfőkből meghatározni nem lehet; marad tehát a híres László vajda nemzetség-neve is egyelőre ismeretlen s buzdításúl az érdeklődőknek elmondhatjuk: qui perdidit numerum, incipiat iterum.
PUKY ANDOR.
Schwabowszky György sírköve.
(Egy sírkő rajzával.)
A Szepesség műemlékekben gazdag vidékén, fent a Magura tövében fekszik Tótfalu (Wünschendorf). – Csúcsíves kis temploma a múlt században újíttatott, a midőn is eredeti alakja sokat szenvedett a stilellenes újítás alatt.* Ez ujítás alkalmával vakoltatott be a templom falába erősített két sírkő is, melyeket ma is takar a vakolat, a nélkül, hogy tudnók kié? (Sváby Frigyes úr közlése.)* Déli kápolnájának nyugati falába, egy sötét barna, majdnem fekete márványból készült sírkő van álló helyzetbe beerősítve, melynek magassága 1,82 mtr., szélessége 0˙95 mtr.
Legendája lapidaris betűkkel vésett s nemcsak a keret négy oldalát foglalja el, hanem függélyes sorokban betölti a képes mező üresen hagyott téreit is. E legenda következő:
EGREGIVS ET NOBILIS DOMINVS VALENTINVS
SCHWABOWSKY ET DOMINA ANA VXOR PAREN-
TES MOESTISSIMI FILIO GEORGIO SCHWABOWSKY
IVVENI
(Az alaktól jobbra a képes mezőn:)
STRENVO PIEQUE MORTVO AETA[TIS] ANNO 32
ANNO SALVTIS 1597 MENSIS APRILIS DIE 28.
(Az alaktól balra a képes mezőn:)
X. HORA NOCTIS. AMORIS ET MEMORIE ERGO F. F.* Fieri fecerunt.* HOC MONVMENTVM.
E sírkövet tehát a szülei kegyelet állíttatta, mely pontosan feljegyzi nem csak évét, hónapját és napját, de óráját is azon gyászos eseménynek, mely őket, a már katonai pályán haladó nagyreményű fioktól megfosztotta.
Az alak, noha sima párna van a feje alatt, teljesen álló helyzetben van ábrázolva. Arcza feltünően egyénítő – kétségtelenűl arczkép – fiatal, vastag pedert bajúszszal, egészben rokonszenves, fejét könnyű kalpag fesi, melyet elől rózsás boglárba foglalt tollforgó díszít. Öltözete, az akkor dívott könnyű lovassági öltözet. Mellvértje nyakától kezdve lemezes (geschient, ugynevezett Gänsebauch-Gräte, crosse de pois.) Ezen vizszintes lemezekből álló mellvért, bár kevésbbé volt biztos, mint az egész lapokból állók, de ezeknél könnyebb volt s kényelmesebb, egymást fedő lemezei könnyebben alkalmazkodtak a derék mozdulataihoz, a miért ezt leginkább a könnyű lovasságnál alkalmazták s noha külföldön: Olasz- és Németországban már a XVI. század elején is előfordult, általában magyar mellvértnek neveztetett, mert Magyarországban voltak leginkább használatban.* Bocheim Wafenkunde 95.; Demnin Waffenkunde 465.* A vállvédő s a vaskeztyűk is lemezesek, a karvasak simák, a lábszárakat szűk, testhez álló nadrág, lábát rövidszárú bőr saruk fedik, melyekre sarkantyú-szíjak vannak csatolva. Emelt jobbjában egy, a nyelével csípővasára támasztott fokost tart, baljával az oldalára kötött görbe török kard markolatát tartja. Mindkét fegyverdarab szintén a könnyű lovasság fegyverzetéhez tartozik.
Az alak lábainál jobbra a családi czímer van elhelyezve, melyről alább lesz szó, balról egy gömb alakú vassapka, mely elől az arcznál nyitott s azt csak egy lehúzható pánt védelmezi.
Ezen sírkő, noha akár korát, akár kivitelét tekintve nem tartozik az e nemben kiválóbbak közé, különösen a magyar XVI. századbeli lovassági fegyverzet tekintetében érdekes, valószínűleg valamely szepesi városi kőfaragó műve, mit hiányos technikája is mutat, mely főképen a lábfejek hibás elhelyezésében s a sírkő képes mezejének nem helyes felhasználásában nyilatkozik, a mennyiben a lovag kalpagja s a czímerpajzs takarói messze a keretbe nyúlnak.
A Görgeyekkel egy törzsből eredtő svábóczi és tótfalvi Sváby, Szepesmegye ezen törzsökös családja, a XIII. században tünik fel okleveleinkben, neve egyes időszakokban felváltva Svápinak, Schwabowszkynak, Svábfalvinak és Svábynak iratott. 1265-ben Detrik comes IV. Bélától Tótfalván kapot adományt, 1294-ben Detrik fia Arnold Palocsa váraért – melyet apja Detrik comes építtetett* Sváby Fr.: Palocsa vára. Szepes m. tört. társulat évkönyvei III. 42.* – «Sváp» falut kapta cserébe. Ez a mai Svábócz Poprád város közelében,* U. o.* ettől vette a család nevét s egyik előnevét, a másikat a már említett Tótfalutól.
A Hunyadyak korában a Sváby család a megye egyik legtekintélyesebb birtokosai közé tartozik, földesúr: Svábon, Körtvélyesen, Busonon, Schewerbergen, Lupnokon, Helmeczvágásán, Liszneczen, Sz.-Margitán, Kis-Dománban, Szent-Lőrinczen, Szent-Györgyön, Tótfalván, Arnótfalván és Gánfalván.* Csánky: Magyarorsz. földrajza a Hunyadyak korában. Szepesi lapok 1891. I. sz.*
Tótfalvát – melynek temploma rejti sírkövünket – a legújabb időkig birták s a mai birtokosok nagy része birtokaikat közvetlenűl vagy közvetve, Sváby leányjog czímén birták. Svábocz már 1587-ben a gradeczi Horváth-Stansithok kezére kerűlt.
A Svábyak, a Görgeyekkel egy törzsből származva, azokkal teljesen azonos czímert használnak. Ez: kék pajzsban, zöld alapon, lombbal koszorúzott és övezett vad ember, jobbjában egy gyökerestől kiszakított lombos fát tart, balját csipőjére támasztja; sisakdísz: a pajzsalak növekvőn; takarók: veres-arany, kék-ezüst. Ez úgy látszik a közös czímer leghitelesebb alakja, de a Sváby család egyes tagjaitól használt czímereknél apróbb eltérésekre találunk, melyek azonban a czímer főjellegét nem érintik. Ilyen a sírkövünkre vésett czímer is, hol a vad ember hármas halomból növekvő, s emelt jobbjában feje felett balharánt helyzetben pálmaágat tart. Teljesen hasonló czímer van vésve a krighi (Szepesmegye) templomban levő 1593-ból származó sírkőre, melyet a Draveczkyek ősének emlékére Schwabowszky Anna állíttatott.
A XVI. század folytán jött szokásba a Szepességen a családneveknek a «szky» tótos végzetet adni. Igy lett Görgeyből: «Harhovszky»; Teőkéből: «Csepanovszky» Krighyből: «Krigowszky», Svábyból: «Schwabowszky» stb. Ezen korból származik sírkövünk is.
Schwabowszky György életéből nem maradtak reánk adatok. Anyja, kinek neve a sírkövön: «Anna», a régi kihalt Korotnoky család sarja volt, atyja Bálint, 1586-ban szepesmegyei szolgabíró és assessor, harmincz évvel később 1616-ban az egybevágó adatok szerint mint 75–80 éves – de bizonyára erőteljes – aggastyán, a megyei lovas felkelők parancsnokává választatott* Szepesmegye levéltára. Prot. 1616. decz. 22.* és mint ilyen 1617-ben Nagy-Kálló mellett egy ütközetben elesett.
A Svábóczi és Tótfalvi Sváby család most is él, s egyik tudós ivadékának, Sváby Frigyes úrnak köszönöm a család multjára vonatkozó itt közölt feljegyzéseket.
CSOMA JÓZSEF.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ülése
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi január hó 29-én Majláth Béla vál. tag elnöklete alatt igazg. választmányi ülést tartott, melyen Dr. Szendrei János vál. tag hat eredeti czímeres levelet mutatott be, köztük a Lezteméri családnak Zsigmond királytól nyert armálisát. Ezután Széll Farkas vál. tag bemutatta Győrdeák Mátyásnak II. Mátyás királytól kapott 1619. évi czímeres levelét. Végül a titkár felolvasta Ghyczy Pál-nak a Dombay családnak 1506. évi czímeres leveléről irott értekezését, a costumetani tekintetben nagyérdekű oklevél eredetijének bemutatásával. – Ugyancsak a titkár bemutatta Doby Antal lev. tagnak a magyarországi mágnás családokról irott nagy genealogiai munkájának hatodik kötetét; a választmány teljesen méltányolván a szerzőnek a művében összefoglalt becses anyag egybehordása körül kifejtett nagy fáradságát, a nagy szorgalommal szerkesztett munka iránt elismerését nyilvánítja, buzdítván a szerzőt annak befejezésére.
Folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenti a következő tagajánlásokat: évdijas tagokúl Dr. Dankó József püspök és nagyprépost Pozsonyban (aj. Pór Antal), Vály Géza okl. gyógyszerész Budapesten (aj. Széll Farkas), Dr. Bük Géza orvos Debreczenben (aj. Szendrei János), Dr. Gyárfás Tihamér főgymn. tanár Nagyszombatban (aj. Szilágyi Sándor), lublóvári Raisz Aladár főszolgabiró Podolinban (aj. Sváby Frigyes), A m. kir. honvéd-főparancsnokság Budapesten (aj. a titkár). Az ajánlotak a társaság tagjaiúl megválasztattak.
A pénztárnoknak a mult év pénztári állapotáról szóló kimutatása a következő főeredményeket tünteti föl:
1890. jan. 1-től decz. 31-ig volt bevétel 4623 frt 96 kr.
1890. jan. 1-től decz. 31-ig volt kiadás 4082 frt 18 kr.
Maradvány 541 frt 78 kr.
A társulati alaptőke összege 11.800 frt. A Nemzetségi Zsebkönyv alapja 18 frt 8 kr. A pénztári kimutatás, a titkár által előterjesztet 1891. évi költségvetéssel egyidejűleg, mely 4035 frt 78 kr. bevétellel szemben 3676 frt kiadást és így 359 frt 78 kr. előirányzott maradványt tüntet föl, a pénztár-vizsgáló bizottsághoz utasíttatott oly meghagyással, hogy jelentését a legközelebbi – esetleg rendkívüli – vál. ülés elé terjeszsze. Egyúttal a mult évi 541 frt 78 krnyi maradványra nézve határoztatott, hogy abból 200 frt a Nemzetségi Zsebkönyv nyomdai tartozásának részleges törlesztésére fordíttassék, a többi pedig a folyó év számlájára vitessék át.
Ezután zárt ülés következett, melyen a többi közt szóba került a Nemzetségi Zsebkönyv folytatásának ügye, mely a mult nov. 27-iki vál. ülés által a jelen ülésre tüzetvén ki tanácskozási tárgyúl, Gr. Hunyady László, Szent-Ivány Zoltán, Komáromy András stb. vál. tagok felszólalásai után határoztatott, hogy e tárgyban egy öt tagú bizottság küldessék ki, mely a Zsebkönyv folytatása, az esetleg követendő eljárás és módozatok felől jelentést terjeszszen a választmány elé. E bizottság tagjaiúl kijelöltettek: Gr. Hunyady László elnöklete alatt Csergheő Géza, Komáromy András, Dr. Szendrei János választmányi tagok és a titkár.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Csontosi János és Széll Farkas vál. tagok küldetvén ki, az ülés véget ért.
Heraldikai kiállítás Edinburghban.
A nagybritanniai és irlandi királyi régészeti intézet ez év nyarán Edinburghban fogja tartani évi nagygyűlését, mely fölötte érdekesnek igérkező heraldikai kiállítással lesz egybekötve. A kiállítás fel fog ölelni minden oly történelmi emléket, mely bármi czímertani vonatkozással bír, e mellett azonban kiterjeszkedik a heraldika dekorativ jelentőségére is, a történelmi szakosztály mellett külön osztályban gyűjtve össze a czímerrajzokat, s más idevágó angol és külföldi műtermékeket és reproductiókat. Ehhez képest a kiállítás tárgyát képezik: 1. Czímeres könyvek (armorial) és más czímertani kéziratok; 2. missalek és illustrált kéziratok a tulajdonos czímerével; 3. heraldikai diszítéssel és pecséttel ellátott kiváltságlevelek és egyéb okiratok; 4. angol és külföldi czímeres levelek 1700-ig bezárólag; 5. fegyverek, zászlók, díszruhák stb.; 6. emlékérmek és czímeres edények; 7. régi czímeres pecsétgyűrűk és azok lenyomatai; 8. czímeres könyvtáblák; 9. «Ex libris» vignettek 1700-ig, s végűl 10. fényképek, metszetek és más heraldikai vonatkozású reproductiók. A kiállítandó tárgyak június elejéig a Board of Manufacture titkárához, Mr. A. W. Inglishez (Mound, Edinburgh), küldendők. A kiállítás július és augusztus hónapokban fog a nagy közönség számára nyitva állani.
SZAKIRODALOM.
A Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény
magyarországi része gyorsan közeledik befejezése felé. Az előttünk fekvő 22-ik füzet a Rácsok-Saint-Quentin-Bigot családokat foglalja magában s így még öt-hat füzet fog következni, melyek Magyarország nemesi családainak czímereit eddig el nem ért teljességben ölelik fel. Értesülésünk szerint a sorozathoz még néhány pótfüzet fog járulni, melyek a szerkesztői munka folyamán felgyült anyagot, a mi a fősorozatban már helyet nem foglalhatott, fogják tartalmazni. A jelenleg előttünk lévő füzetben, beható magyarázat kiséretében egy genus czímerrel: a Ratold nemével találkozunk; e mellett a gyűjtemény kiváló figyelmet fordít oly régi családok czímereire, melyeknél a valamely genusból való eredet akár genealogiailag, akár a czímer használata által kimutatható. Igy emlékszik meg a Ráskay, Rosály családoknál a Guthkeled, a Rajcsányi, Rudnay, Rudnyánszky családoknál a Divék, a Roskoványi családnál a Tekule, a Rádayaknál a Rathold-nemből való eredetről, a hol lehetséges, kimutatni igyekezvén az ősi czímer jelenvoltát vagy változásait a később fölvett czímeralakban. E családokon kívül bővebb fejtegetésekkel találkozunk a Rákóczy, Redwitz, Rhédey (a család által használt czímerek egész sorozatát közli), Rozgonyi stb. nagy történelmi multtal bíró családoknál. A mohácsi vész előtti korból való czímereket a következők képviselik: a Réz családé, 1415-ből való, melynek egyik tagja Réz Domokos és fia Mellétei Barócz Jánosal, mint főczímerszerzővel együtt kap czímert. A Rezegei családnak 1421-ből való czímerét a gróf Károlyi család oklevéltárának I. kötetéből ismerjük. A Rhédey családnak Mátyás királytól 1466-ban kapott czímerét színes hasonmásban folyóiratunk közölte. Végre a heraldikai hanyatlás kezdő korát kettő képviseli: a Radák családé 1514, és a Révayaké 1521-ből. A nagy gyűjteményben összefoglalt gazdag heraldikai anyag lehetségessé fogja tenni, hogy ezután nemzeti heraldikánk jellemző sajátságait és egyes korszakok uralkodó jellegét megállapíthassuk, mert a közlött becses anyag magában foglalja egy megirandó magyar heraldika alapját.
A gróf Károlyi család leszármazását
ismerteti II. Lászlótól kezdve az a táblázat, melyet Éble Gábor állított össze hiteles okiratok alapján. Károlyi László báró, az 1609-ben bárói rangot nyert Károlyi Mihály fia, 1614-ben született és 1689-ben Szatmáron halt meg. Tiz gyermeke volt, ezek között három fiú, úgymint Mihály, a ki mint ezredes, a Thököly Imre kuruczai ellen vívott csatában Matolánál esett el (1684); István, szintén ezredes, részt vett Buda ostromában, és a zentai ütközetben lelte halálát; s végűl Sándor, a híres kurucz generális, a kitől a mai grófi család eredetét veszi. Sándor leszármazóit egész a ma élő nemzedékig viszi le a táblázat, kiegészítve ekként a gróf Károlyi család oklevéltárának eddig megjelent kötetiből ismert leszármazási táblákat.
Siebmacher czímeres könyve.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára újabban igen értékes munkával gyarapodott: megszerezte a Siebmacher-féle nagy czímeres könyvnek (J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch) a nürnbergi Bauer és Raspe czég által rendezett új kiadását. Ez a nagy arányokban megindult vállalat eddig már 325 füzetre terjed és az egész világ aristokratiáján kívül felöleli a német birodalom, a Habsburg-ház uralma alatt álló országok és tartományok nemesi családainak, a püspökségeknek és kolostoroknak, városoknak és a régi középeurópai polgári családoknak czímereit; bevezetésűl pedig a heraldika történetét és rendszerét adja kitünő szakemberek által megírott kézikönyvekben. Az eddig megjelent füzetek 42 teljes kötetet tesznek ki, s ha a hátralevő rész be lesz fejezve, a munka meg fogja haladni az ötven kötetet. A Magyar Nemzeti Múzeum régen érzett hiányon segített, midőn megszerezte ezt a legnagyobb heraldikai műnek elismert munkát, mely mostanig a főváros egyetlen könyvtárában sem volt meg, s melyet eddig egész Magyarországon csak József főherczeg alcsuthi könyvtára bírt a maga teljességében. A munka tartalmával és méltatásával külön ismertetésben szándékozván foglalkozni, e pontban ezúttal csak annyit konstatálunk, hogy az egész munka azon a magas színvonalon áll, melyet annak egyik legbecsesebb részéből, a magyar nemesség czímerkönyvéből már eddig is jól ismer e folyóirat olvasóközönsége.
A középkori délszláv uralkodók genealogiai története.
Dr. Wertner Mór tagtársunk ismét egy értékes munkával gyarapította a családtörténeti irodalmat, mely a fenti czímet viseli és a Szabó Ferencz kiadásában megjelenő Történeti, nép- és földrajzi könyvtár XXVIII. kötete gyanánt látott napvilágot. Wertner e könyvében jobbára külföldi szakközlönyökben s részben folyóiratunk hasábjain is közzé tett dolgozatait gyűjti egybe, melyek a három nagy középkori délszláv monarchia: Szerbia, Bulgária és Bosnyákország uralkodóházainak családtörténetével foglalkoznak. A munka, melynek értékét 12 nagy gonddal kidolgozott genealogiai tábla emeli, Fraknói Vilmos-nak van ajánlva, s három részre oszlik. Az elsőben Szerbia dinasztiái vannak tárgyalva, a Nemanjákat megelőző fejedelmektől és királyoktól kezdve az utolsó középkori szerb uralkodóház: a Brankovicsok kihaltáig. Igen nagy részletességgel van itt levezetve a szerb czárok híres családjának, a Nemanjáknak elágazása, az ősapától Bieli Urostól egész a thessaliai ág utolsó sarjáig, Uros Jánosig, kiben a nemzetség 1410-ben kihalt. A második rész Bulgária fejedelmeivel foglalkozik. A legrégibb korszak hiányos feljegyzésekből ismert uralkodóinak névsora után az első genealogiai összefüggést feltüntető dinasztia: Omortag (Mortagon) fejedelem utódainak leszármazását adja, kiknek utolsója, I. Péter czár fia, Román, a XI. század első éveiben tünt le a szereplés teréről. A Mortagonidákat I. Sisman czár és utódai, az idősebb Sismanidák, ezeket az Asenidák követték a bolgár czárok trónján; közben azonban többeket találunk az uralkodók sorozatában, kiknek származásaik és családi viszonyait homály fedi. A XIII. század végén Sisman vidini fejedelem családja került uralomra, az ifjabb Sismanidák háza, mely a XV. század második évtizedében II. Sisman czár gyermekeiben halt ki. A harmadik, Boszniát tárgyaló részről már volt alkalmunk röviden megemlékezni, a Glossen zur bosnischen Genealogie czímű füzet ismertetésekor, melynek e rész hű fordítását tartalmazza. A munka beható méltatásával folyóiratunk legközelebbi füzete fog foglalkozni.
A M. Tud. Akadémia történelmi kiadványai 1830–1890-ig.
Ezen czímet viseli azon jegyzék, melyet mai napon vett szerkesztőségünk s a melyben a Magy. Tud. Akadémia összes történelmi kiadványai, az árak megjelölésével, bennfoglaltatnak. Melegen ajánljuk ezen jegyzéket a t. érdeklődők figyelmébe, mert csekély összegen, igen szép és tartalmas szakkönyvtárt állíthat össze magának bárki. A jegyzéket ingyen és bérmentve küldi meg a Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadóhivatala.
Hibaigazítás.
Fatalis (nyilván toll-) hiba csúszott «Az Osl nemzetség története» czímű értekezésembe. Míg ugyanis a szövegben (l. Turul 1890. évf. 157. l., 2. hasáb, 3. kikezdés) II. Oslt helyesen szörényi bánnak nevezem, a genealogiai táblákon helytelenül szerémi bánnak fordul elő. – Megjegyzem továbbá, hogy Esztergom a revisio ortografiája (vagyis a folyóiraté Szerk.); tisztelettel alulirt az általa helyesebbnek ismert Esztergammal él.
PÓR ANTAL.
A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG tagsági és egyéb díjait befizették (1890. okt. 27-től 1891. márcz. 8-áig):
Alapítvány befizetése:
Gr. Cziráky Antal 100 frt.
Alapítványi kamatok:
1889. évre.
Gr. Károlyi Tibor 10 frt.
1890. évre.
Br. Bánffy Ádámné 5 frt, Bezerédj Pál 5 frt, Gr. Csekonics Endre 10 frt, Gr. Esterházy Ferencz 10 frt, Gr. Károlyi Tibor 10 frt, Gr. Majláth György 10 frt, Br. Nyáry Béla 10 frt, Br. Nyáry Jenő 5 frt, Hg. Odescalchi Arthur 10 frt, Hg. Odescalchi Gyuláné 10 frt, Br. Radvánszky Béla 25 frt, Sigmond Ákos 10 frt, Gr. Zselénszky Róbert 10 frt.
1891. évre.
Br. Nyáry Jenő 5 frt.
Pártoló tagdíjak (10 frt):
1887. évre.
Tomcsányi Gyula.
1888. évre.
Dőry Lajos, Huszár Béla, Tomcsányi Gyula.
1889. évre.
Gr. Bethlen Ödön, Ifj. br. Huszár Károly, Isaák Dezső, Gr. Keglevich Gyula, Kovács Ferencz, Máriaffy Dávid, Gr. Pejachevich Tódor, Gr. Széchenyi Géza, Gr. Waldeck Frigyes.
1890. évre.
Balás Iván, Bálintitt József, Id. Bánó József, Bánó Zoltán, Bartal Ferencz, Gr. Batthyány Lajos, Gr. Béldi Ákos, Béldi István, Beniczky Ádám, Gr. Bethlen Bálint, Gr. Bethlen Károly, Gr. Bethlen Ödön, Blaskovics Miklós, Böszörményi Zsigmond, Gr. Csáky Ödön, Csuha Mihály, Gr. Cziráky Béla, Gr. Degenfeld Gusztáv, Gr. Degenfeld József, Gr. Degenfeld Lajos, Gr. Degenfeld Sándor, Domahidy Ferencz, Dőry Jenő, Draveczky Gyula, Ifj. br. Edelsheim-Gyulay L., Eötvös Jenő, Gr. Erdődy Ferencz, Gr. Esterházy Béla, Ifj. gr. Esterházy László, Gr. Esterházy Miguel, Gr. Esterházy Mihály, Gr. Festetich Andor, Hajós József, Heley János, Hg. Hohenlohe Chlodwig, Ibrányi László, Ilosvay Aladár, Ivánka László, Gr. Jankovich László, Jasztrabszky Kálmán, Jékey Kálmán, Jékey Zsigmond, Gr. Kálnoky Gusztáv, Kazy József, Kecskeméti Casino, Gr. Keglevich István, Br. Kemény János, Br. Kemény Kálmán, Kende Béla, Kende Péter, Kenessey Pongrácz, Gr. Khuen-Héderváry K., Kiss Pál, Kőváry László, Gr. Laszberg Rudolf, Br. Lipthay Béla, Lónyay Géza, Magyary-Kossa Sámuel, Mocsáry Sándor, Br. Mattencloit János, Gr. Migazzi Vilmos, Br. Miske Kálmán, Br. Nyáry Béláné, Br. Nyáry Gyula, Hg. Odeschalchi Géza, Hg. Odescalchi Gyula, Országos Casino, Paulovics József, Péchy István, Péchy Mihály, Petrovay Ádám, Gr. Pejachevich Arthur, Br. Podmaniczky Gézáné, Br. Podmaniczky Levente, Br. Prónay Aurél, Dr. Pulszky Ágost, Br. Radvánszky Géza, Br. Radvánszky János, Br. Radvánszky Jánosné, Radvánszky Károly, Br. Rédl Béla, Reizner János, Reviczky István, Rónay Ernő, Rohonczy Gedeon, Gr. Serényi János, Sipeky Béla, Br. Staudach Adolf, Br. Steiger Albert, Szabó Antal, Szabó Pál, Gr. Szapáry Gyula, Br. Szentkereszty Béla, Szentkirályi Kálmán, Szerdahelyi Gusztáv, Szij József, Dr. Szombathy Ignácz, Sztankovánszky János, Szuhányi Ödön, Gr. Teleki Ede, Gr. Teleki József, Gr. Teleki Sándorné, Ifj. Tisza Kálmán, Ujfalussy Béla, Ujfalussy Sándor, Br. Uray Gyula, Br. Vay Béla, Br. Vay Dénes, Br. Vécsey Józsefné, Véghelyi Dezső, Br. Weiss Pál, Br. Wesselényi Miklós, Br. Wodianer Albert, Gr. Zichy Ágost.
1891. évre.
Beniczky Géza, Berczik Árpád, Csoma József, Gr. Esterházy Móricz, Gr. Karácsonyi Jenő, Br. Kemény Gyula, Liszkay Jenő, Melczer István, Gr. Schmidegg Ferencz, Szent-Ivány Gyula, Szent-Ivány Oszkár, Szmrecsányi Emil, Dr. Szombathy Ignácz, Ugron István, Gr. Vay Tihamér, Gr. Wilczek Ede, Zsigárdy Gyula.
Évdíjas tagok (5 frt):
1887. évre.
Dr. Thallóczy Lajos.
1888. évre.
Hellebront Antal, Komáromy András, Széll Farkas, Dr. Thallóczy Lajos.
1889. évre.
Bárczay Elemér, Bóth György, Füzy Sándor, Isépy István, Képes Andor, Kovács Jenő, Lombardini Sándor, Majláth Béla, Marcziányi György, Miskolczi ref. lyc. könyvtára, Nagy Lajos, Patay Gyula, Petrovay György, Ifj. Sándor János, Dr. Thallóczy Lajos.
1890. évre.
Ajkay Béla, Ambrózy Nándor, Andrásovics Béla, Bárczy József, Békésm. régészeti egylet, Bencsik István, Beniczky Kálmán, Bernáth Győző, Breunerféle hitb. könyvtár, Ifj. Bölönyi Sándor, Bunyitay Vincze, Bydeskúty Sándor, Csontosi János, Demjén J., Dobos Kálmán, Draveczky János, Dr. Duka László, Elek Salamon, Gr. Erdődy Imréné, Dr. Finály Henrik, Gr. Forgách László, Gr. Forgách Sándor, Ghyczy Imre, Glósz Kálmán, Haán Lajos, Dr. Hajnik Imre, Hajós János, Dr. Hampel József, Hattyuffy Dezső, Hedry Lőrincz, Hellebront Antal, Hencz Ödön, Jedlicska Pál, Jeszenszky Alajos, Kammerer Ernő, Kassai társalgási egylet, Kecskés Dezső, Kilián Frigyes, Kisfaludy Sándor, Kubinyi Ferencz, Kubinyi Miklós, Leleszi prépostság, Lippich Gusztáv, Ludaics Miksa, Majláth Béla, Marcziányi György, Meczner József, Medve Zoltán, Melhard Gyula, Meszlényi Lajos (Fehérvár), Miskolczi ref. lyc. könyvt., Molnár Elemér, Nagy Ignácz, Némethy Lajos, Br. Orczy Andor, Országos levéltár, Dr. Ortvay Tivadar, Ostffy Miklós, Óváry Lipót, Palásthy Géza, Pauler Gyula, Paysos Andor, Peöcz Elek, Petrovay János, Br. Perényi Zsigmond, Pollak Zsigmond, Pongrácz György, Pozsonyi jogakad. kar könyvtára, Pozsonyi főgymn. ifjuság könyvtára, Pribék József, Pribék Pál, Br. Prónay István, Puky Andor, Ráth György, Reiner Zsigmond, Ribáry József, Br. Roszner Ervin, Rudnay Béla, Br. Salamon Mihály, Sárközy Aurél, Sárkány Miklós, Sombory Lajos, Somogyi Bálint, Sváby Frigyes, Szabó Lajos, Szalacsy Lajos, Szánky Ferdinánd, Gr. Szécsen Antal, Szegedi honvédtiszti könyvt., Szentiványi Gyula, Szilágyi István, Szily Kálmán, Szinnyei József, Szombathelyi főgymnasium, Szmrecsányi Lajos, Dr. Szűts Andor, Dr. Tauffer Vilmos, Téglásy József, Dr. Thallóczy Lajos, Tomcsányi Ödön, Tomka Mór, Torkos László, Tóth Kálmán, Törös Sándor, Töttösy Béla, Turzó Miklós, Ullmann József, Ungvári kath. főgymn., Urbán István, Vécsey József, Gr. Zay Albert, Zorkóczy Tivadar, Zsolnai kir. kath. főgymn.
1891. évre.
Baán Elemér, Dr. Békefi Remig, Czanyuga József, Dániel Gábor, Dankó József, Gyulay Kálmán, Honvéd-főparancsnokság, Ivánfi Ede, Dr. Karácsonyi János, Kovács Lőrincz, Kőszeghy Antal, Kőszeghy Kálmán, Leövey Sándor, Pálffy Sándor, Pannonhalmi főap. könyvt., Gr. Pongrácz Frigyes, Poór Antal, Pozsonyi akadém. könyvtár, Ragályi Ferencz, Simó Ferencz, Szabadkai főgymn. (2.25), Szabó (Váradi) János, Szegedi honvédtiszti könyvt., Szilágyi Sándor, Thaly Kálmán, Városi Gyula, Vécsey József.
1891-2
49ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEINK ÉS AZ OSL NEMZETSÉG EREDETE.
(Első közlemény.)
A Turul múlt évi 4-ik füzetében Pór Antal terjedelmes tanulmányt közölt az Osl nemzetségről, melyben a nemzetségből kiágazott családok részletes ismertetésén kívül az Oslok eredetének magyarázatát is megkisérli. A mily becses azonban tanulmányának azon része; mely az oklevelek szétszórt adatait foglalja össze: oly kevéssé elégít ki ott, hol egy régóta hirdetett kedvencz, de egyoldalu elmélete által újabb hibás következtetésekre ragadtatva az Oslok délszláv eredetét vitatja.
Miként másoknak, bizonyára Pór Antalnak is föltünt az az eddig kellőkép meg nem magyarázott jelenség, hogy árpádkori nemzetségeinknél igazi magyar személynevet, minőnek vehetjük az Apát, Ebedet, Farkast, Keményt, Opust (apus), Vosost s talán még a Fiteket, Kevét, Kemét és Lélt,*Az utóbbi négy név ugyanis a. m. fekete (székelyeknél és palóczoknál feteke), kemény (v. ö. mordvin: kamae), kő (v. ö. köve-t, köve-s, finn: kive, osztyák: kevi, vogul: keu) és Lélek (v. ö. vogul: lili, osztyák: lil, zürjén: lol, votják: lul) szavaink eredetibb alakját tünteti föl. Nem említettem e nevek közt a Bátort; Kakast és Leventét, mert a batur, batir, baghator mongol s a levent (önkénytes, harczos, kalandos) persa eredetű szó, hozzánk a törökség útján kerültek s nem lehet konstatálni, hogy vajjon a régi magyarság maga alkalmazta-e személynevekül, vagy mint neveket is a török eredetű elemek honosították meg; annyi tény, hogy a Batir, Bagator, Bahadur név a törököknél és mongoloknál is nagyon el van terjedve. A mi a Kakas, Kokos nevet illeti, a szó szláv eredetű (ó-szlov. kokošu), népies neveink közt nem igen szokott előfordulni, inkább csak az idegen származású Rátolt és Rutker nemzetségnek tagjai viselték s ennél fogva egyelőre nem merjük a valódi magyar népies szellem alkotásai közé sorolni. Hogy a Gallus név fordítása-e vagy pedig valamely hasonló hangzású idegen (germán) név magyarosítása: bizonytalan. Az utóbbit hajlandóbb vagyok föltenni, ámbár a későbbi időkben csakugyan a Gallussal vették egynek.*csak elvétve találunk.
Az alsóbb néposztálynál divatozott nevek magyarsága rögtön felismerhető s értelmezésük nem okoz semmi különös nehézséget. Tekintsük csak végig az olyan személyneveket, mint a minők: Agárd, Ajándok, Almás, Apród, Aranka (vagy Arinka, v. ö. a rokon nyelvekben: zarni, zorni = arany; ez az ősi alak még inkább megvan a Zaránd névben), Aranyos, Árpa, Árva, Arvád, Baglyod, Balog, Belcs (bölcs), Bika, Biszke (büszke), Bizatlan, Boudug (boldog), Bodor, Bogár, Bogárd, Bús, Buza, Csikó, Cikóló, Csinos (vagy Csunus), Csóka, Édes, Első, Erdő, Erdőd, Erdős, Erős, Erősd, Farkas, Farkasd, Fejdi vagy Főd (Feud), Fehér, Fekete, Fele, Feledi (a. m. fél, felebarát), Fiád, File (fül), Firüdi (füredi), Fodor, Fondor, Forkud (farok), Gödén. Gyenürü (gyönyörű), Haláld, Halálos, Haragos, Hármas, Hatod, Hazug, Hete (hét), Hetüs, Híved (hü), Hód, Hollós, Hosszú, Hős, Hug, Hugdi vagy Hugod, Hugus (hugocska), Husvét, Irgalom, Jámbor, Játék, Jód (Joud), ólegén, Jólián, Karcsu, Kedvelő, Kék, Kekén (Kökény); Kese, Keselyüd, Keserü, Kevély; Kezed, Kicsid, Kos, Kölesd, Körtvéld, Leánk (leánka), Legény, Leső, Loud (ló), Madarad, Madaras, Maradék, Magas (Mogus), Mehüd (méh), Mehüs, Merő (merész), Mértes, Monyas, Nagy, Nogyud (nagy), Nemes, Nyalka, Nyest (vagy Neste), Nyulad, Nyulas, Nyuszt (Nuuz), Okos, Ölyved, Ölyves, Ötvend, Részeg, Reze (réz), Rigó, Róka, Sánta, Solymos, Süket, Szegény, Szele (szél), Szeme, Szemed vagy Szemdi, Szép (régi alakjában: Szepe, Szebe és Sebe); Szerelmes; Szerető, Szomorú, Szőke, Szőllő (Szeleü), Tagadó, Tengerd, Terpe (törpe, tupri), Tiküre (tükör), Tize (tiz, v. ö. Hármas, Hatod, Ötvend stb.), Törő, Türő, Utő, Vad, Vadad, Vadas, Várad, has, Vasadi, Vasas, Vásárd, Vendég, Verüsd (veres), Vederej (vigyori, vidám), Vig, Villám, Vitéz, Vőd, Vőlegén, Zild (zöld), Zuzó stb. Ide tartoznak a honfoglalás után meghonosodott idegen eredetű szavakból alkotott népies nevek is, pl. Darága, Karácson, Medve, Péntek, Pinküsd, Szereda, Szombat, Szombatka stb.
Ezekkel szemben az előkelőbb családok hagyományos neveinél, minők a nemzetségnevekként is ismert Ákos, Boksa, Bors, Borsa, Büken, Csák, Csanád, Kartal, Kalan, Kaplan, Kölcsej, Marót, Szalók, Teküle, Tomaj, Zoárd és egy sereg más név, azt tapasztaljuk, hogy a magyar nyelvből meg nem magyarázhatók s még ha magyarosnak látszik is egyik vagy másik, mint az Aba, Alap, Apaj, Álmos, Árpád, Bors, Bulcsu, Buzád, Uros stb.: vagy csak esetleges az illető magyar szóhoz való hasonlóságuk s egészen más az értelmük és eredetük (ilyenek Alap, Ál nos, Árpád, Bors, Uros és a német Bosoaldból alakult Busald, Buzád), vagy pedig egy más nyelv, a török adja meg pontosabb analogiájukat, miként az Aba, Apaj és Bulcsu nevekét.
Az árpádkori előkelő családok e hagyományszerű nevei közül a kereszténység mindinkább erősbülő befolyása alatt már a középkor folyamán azonosították egyikét is, másikát is valamelyik hasonló hangzású keresztnévvel. Igy lett Ákosbul Achatius és Augustinus, a Bekéből Benedictus, Biterből Petrus, Bulcsuból Blasius és Basilius, Csákból Claudius és Izsák; a Derseőbül vagy Dezsőbül Desiderius, Gyulából Julius, Kálmánból Colomanus, Columbanus, Mikóból Nicolaus, Urosbul Urias vagy Uriel s úgy látszik, ilyen módon helyettesítette a Tomaj-nemzetség hagyományos ősének nevét, a Tonuzt is a Losonczyak és Bánffyak családjában oly kedvelt Dionysius (Dénes) név.* Teljesen hasonló néppsychologiai jelenséget látunk napjainkban, midőn az alsóbb körökben a György (Gyuri) és János (Jani) nevet fölcserélik az úriasabb hangzású Gyulával és Jenővel vagy a midőn a pogánykori magyar Sarolta, meg a francziásított germán eredetü Charlotte (Karolina) és zsidó eredetű Sarotte (Sára) neveket összezavarják; a Dugonics által Etele, Ethela nevéből készített Etelka nevet is ilyen módon szokták a német Adel, Adelhaid névvel azonosítani. Egész rendszeres szokássá vált ez a zsidóságnál, a hol már az ó-korban divatos volt a héber neveket hellenizálni (pl. Eliakimból lett Alkimos; Jehosua, Józsua vagy Jézusból Jason; Józsefből Hegesippos), Németországban pedig a németek által használt nevekkel helyettesítették ó-testamentomi neveiket, azért nevezik magukat nálunk is Áron helyett Arminnak, Izsák helyett Ignácznak, Khajjim helyett Henriknek, Jajle (Joel) helyett Juliusnak, Gyulának, Lévi helyett Lipótnak, Mardokhaj helyett Márknak, Mártonnak, Móricznak, Mózes helyett Maxnak, Miksának stb., pedig egyik s másik ilyen névnél az eredeti zsidónév, melyet a rabbitól kaptak, sokkal jobban megfelelne a magyar szokásoknak, mint az, melyet Németországból importáltak.*
Pór A. a középkori iródeák vagy pap ezen tapogatódzásait, illetőleg, helyesebben mondva a népszellem ezen általánosan tapasztalható névcserélő hajlamát készpénznek véve, belőle egy alapjában elhibázott theoriát épített, mely aztán, mint föntebb említettük, idézett tanulmányában újabb tévedéseknek vált kútforrásává.
Kétséget sem szenved, hogy ha valaki csak fölületesen itéli meg a régi neveink körül fölmerülő jelenségeket és nem vesz pontos nyelvi és történeti összehasonlítás alá minden egyes nevet: az hamarosan le fog vonni bizonyos általános szabályokat, egy kalap alá téve az oklevelekben keresztnevekül említett, ezekkel fölváltva használt összes feltünőbb névváltozatokat s aligha fogja megérteni, hogy pl. a Benedictussal egynek vett Beke, Bánk és Benkő, vagy a Nicolaussal helyettesített Mikó és Mikola neveknél mi szükség megkülönbözteni a Bekét és Mikót a Bánktól, Benkőtül s Mikolától és amazokat ősi pogány neveknek, emezeket pedig csakugyan keresztneveknek venni föl. Mert vagy pogánykori névnek tekintendő mindegyik egy sereg más ilyen keresztnévként használt árpádkori személynévvel együtt, minők a Csepán (Stephanus), Ernei (Ireneus), Ehellős (Achilleus), Izsip (Josephus), Ják (Jacobus), Izsó (Esau), Laczk (Ladislaus), Mois vagy Mojus (Moises), Vazul, Vászoly (Basilius) és mások, melyek a hasonló hangzású keresztnevekkel való fölcserélés következtében szorultak ki a közhasználatból. Vagy pedig keresztnév valamennyi, mint Pór A. állítja.
Pór A. véleménye szerint, a mely nézetének már több ízben kifejezést adott, az okmányainkban található nevek majdnem kivétel nélkül visszavezethetők valamely ó-testamentomi vagy keresztény szentnek a nevére, melyet őseink hol eredeti alakjában, hol megrövidítve, a magyar kiejtéshez idomítva használtak, vagyis mint egyik czikkében mondja:* A régi magyar keresztnevekről. A Budapesti Hirlap 1890. 317. sz. tárczájában.* «addig fúrtak, faragtak az idegen néven, míg annak hangzása magyarrá lett«, máskor pedig védszentjöknek a keresztségben nyert nevét magyarra fordították és ezt a »tudósok mondva csinálták.«* U. o.*
Ha a magyar kiejtéshez való idomítás alatt nem a hangváltozás szabályszerűségét értjük, hanem egész önkényszerű »fúrás-faragásra« gondolunk s a hol ez sem segít, fölállítjuk a jobbára nem is értett keresztnevek »mondva csinált« tömeges lefordításának kissé naiv elméletét: hát ezzel a módszerrel akár hottentotta vagy botokud eredetre is visszavezethetjük árpádkori személyneveinket.
Hogy régi keresztneveink, t. i. valóságos martyrologiumi eredetű neveink egyes változatainál gyakran feltünő eltéréseket tapasztalhatunk: annak meg van a természetes oka. Keresztneveinket ugyanis nem ugyanazon egy forrásból vettük, hanem különböző utakon kerültek hozzánk.
Midőn az egyház közvetlen hatása alatt honosodott még nálunk valamely név, mint az András (Andreas), Barnabás (Barnabas), Domokos (Dominicus), Ehelleüs (Achilleus), Lukács (Lucas), Márkus, Márkos (Marcus), Mátyás (Matthias), Mátyus (Matthaeus), Mózes (Moises), Tamás (Thomas) stb.: a magyarosított alak nem sokban tért el a latin egyház által használt névtől s többek között a latinos us-es-as végzet mindig megmaradt.
De neveinknek csak egy kis töredéke tartozik ide; a nagy tömeget korántsem az egyház, hanem az élet, a szomszédos vagy köztünk élő idegen népekkel való érintkezés terjesztette el – tekintet nélkül arra, hogy benne volt-e vagy sem az illető név a szentek lajstromában. A szláv eredetü László (Vladiszláv) bizony elébb honosodott meg nálunk, minthogy valóságos keresztnévvé vált, valamint a többi divatos szláv nevünket, a Bogomért (Bogomir), Bogyiszlót (Bogiszláv), Iroszlót (Jaroszláv), Lodomért (Vladimirt), Miskát (Miesko, Mieciszláv, később lett csak a Mihály név beczéző alakjává), Mutmert, Radószlót (Radiszláv), Rodoánt (Radován), Szoboszlót (Szobjeszláv) és Tihamért (Tichomil) sem igen ismerték a martyrologiumok.
Keresztneveink legnagyobb része vagy a németektől, vagy az olaszoktól, vagy a nyugoti szlávoktól: a lengyelek- és csehektől vagy a horvátoktól és szerbektől, vagy pedig az oroszoktól került hozzánk olyan alakban, a milyenben ezen népek használták; természetes tehát, hogy már a magyar kiejtéshez való idomítás előtt átmentek az illető nyelvek hangtörvényeinek megfelelő változásokon. Nem önkényes furás-faragással csináltak tehát a Stephanusból majd Istvánt, majd pedig Csepánt, hanem amaz egyszerűen a német Stefánnak, magyaros kiejtéssel Istefánnak, emez a délszláv Styepánnak az átvétele. Szintén a német Joseph és Jakob, meg a délszláv Jozip és Jakov magyarázza meg a martyrologiai Josephus és Jacobus eltérő alakjait, a Józsefet, és Izsipet s aztán a Jakabot és Jákót (Jakou) vagy Jákot, míg a Jakabos egyenesen az egyházi formának felel meg. A György nevet az északi olaszoktól (Giorgio = Gyorgyo), míg a Gyurit, Gyurkot az oroszoktól (Jurij, Jurk vettük): Olaszoktól került hozzánk a Benedek (Beneditto) név is, melynek egymás után következő foghangjai közül egyik a dissimilatió törvényénél fogva változott k-vá (Benedit, Benedik); ellenben a Bankó, Bánk és Benkő változatok a délszláv Benko alaknak a vocalharmónia hatása alatti magyarosításai. A Miklós, András, Lukács, Illés, Mátyus, Mátis és János közvetlen a martyrologiumi Nicolaus-, Andreas-, Lucas-, Elias-, Matthaeus- és Joannes-ből való: a Mikola, Endre, Luka, Illye, Máté és Iván pedig a szláv Nikola, Andre vagy Andrej, Luka, Ilia, Matej s Ivan alakoknak felel meg. Szintén közvetlen az egyházi formából alakult a Filpes (Philippus), míg a Fülöp változatot a németektől vettük át. A germán Vit, Veit név három vagy négyféle változata ugyanannyi különböző úton jutott hozzánk; a Vid alak egyenesen az ó-felnémet alaknak az átvétele, a Vidos az egyházi formából, a Vitusból alakult, míg a Vida és a székelyföldi Gidó, mely utóbbi az olasztelekiektől való, az olasz Wido, Guido módosulása. Egy másik germán származású középkori nevünk, a Vellermes (Vilhelmus, Villelmus) csakis az egyházi formában honosodott meg s a magyar kiejtéshez való idomulására két hangtörvény volt befolyással: a kétszeres l dissimilatiója (l-l helyett l-r) és a hangvonzat. Ó-hitű szlávoktól került hozzánk a Demeter vagy Dömötör (Dimitri), (Irenej) és Vazul (Vaszili, Vaszilej), míg az egyházi Demetrius, Irenaeus és Basilius, illetőleg a byzanczi Dimitriosz, Ireneosz és Vasziliosz alakok meghonosodására hiányzott a görög elemmel való kapcsolat. Ismeretesebb neveink közül még felhozzuk a Bertalant, Pétert és Mártont, melyet a németektől vettünk (Bartholom, Barthel, Berthel stb. Peter, Martin), a délszláv alakból idomult Mihályt (Mihajil) és Pált (Pavel) s aztán az olasz Lorenzonak, Ipolitónak és Sixtonak megfelelő Lőrinczet, Ipolitot és Sikisdet, meg a szintén olaszos Sándort, Sandrint (Alessandro, Sandro, Sandrino) és a székelyeknél meghonosodott Bippot (a Guiseppo beczéző alakja: Beppo); olaszos alakban jött át hozzánk a germán eredetű Károly név is (a Caroloból), míg az ugyanezen névvel egyidejület, t. i. az Anjouk korában meghonosodott Lois, Lajos név a dynastia által használt középkori franczia alakban (Loys, Lois) vált ismeretessé.
A bibliai neveknek a föntebbieken kívül egy más csatornájuk is volt: a Volga melléki. Nagybolgárországi izmaeliták hozták ide az Ábrahám névnek árpádkori oklevelekben még papok által is használt arabos változatát, az Ibrahimot (Ibrahun, Ibrán) s tőlük való a Móza (arab: Musza = Mózes), valamint a mozlim Nuhu név is, melyet egy pár X. századbeli turkesztáni uralkodó viselt a Szamanidák közül; míg az ó-testamentomi neveknek ama föltünően nagy változatossága, mely az árpádkori oklevelekben található s a legritkább ó-zsidó nevekre is példát nyújt, minők: Ruben, Izrák, Sidrák, vagy az olyan valódi héber alakok, mint Mojse, Mojsa, s további hangfejlődéssel Mois, Mojus, egyenesen a zisdó vallású kozár elemekkel hozhatók összefüggésbe. Erre az eredetre vezethető vissza a Józsa név is, melyet a középkor folyamán a Josephus névvel vettek egynek, de ennek semmiféle alakjából ki nem magyarázható, hanem vagy a héber Jehosua, Josua, vagy pedig a Josiah (Jósiás) névből származott.
Nem elég tehát árpádkori neveink és az egyházi nevek egybevetésénél a fúrás-faragás elméleténél maradni s csak úgy találomra passzoltatni a szentek lajstromának legelrejtettebb zugaiból összeböngészett mindenféle ismeretlen névvel, azoknak is gyakran csak a megcsonkított alakjával, ha akarom az elejével, ha akarom a hátuljával s bizonyos euphemisticus betűknek majd a kivetésével, majd pedig a közbeszúrásával.
Azok a nevek mindenkor rendes hangtörvények szerint idomultak, csakhogy a szorosan megfelelő alakot nem csupán a latin egyház által használt formában kell keresnünk, hanem sokkal több esetben a velünk érintkezésben levő népeknél. Ide vezethető vissza az összes alakbeli eltérések eredete, a mennyiben a különbséget a specialis magyar hangtörvények nem magyarázzák meg. A hol azonban ez a közvetítő kapocs nem konstatálható, sem pedig nyelvünk hangváltozási szabályai meg nem engedik az egybevetést: bármennyi okmány azonosítsa is a magyar nevet valamely szentnek a nevével, az eredet különbsége megmarad köztük s pl. a kún-török származású Ákos, Beke, Biter stb. épp úgy nem vált martyrologiai névvé azzal, hogy Chapy Ákost Augustinusnak, a Barcsai Ákosokat Acatiusnak, a Borsa nemzetségből való Beke ispánt Benedictusnak, a Balassa családbeli Bitereket Petrusnak is írták, mint nem lett az oláh Radul (a szláv eredetű Radiszlávból) és a magyar László (a szintén szláv Vladiszlávból) vagy a germán Bertram és a zsidóknál keletkezett Bertalan egy eredetűvé, habár Hunyadi János nagybátyja fölváltva Radulnak és Lászlónak,Napjainkban a hazánkbeli oláhság a László névvel a görög Basilius-, Vaszilioszból származott Vaszi, Vaszili nevet magyarosítja, míg a Radult a germán Rudolf, Rodolphe, Raoul névvel veszik egynek.* a Guthkeled nemzetség egyik a XIII. század vége felé élt tagja, a IV. Béla korabeli István bán fia majd Radiszlónak, majd Lászlónak s a Nagymartoniak egyik őse hol az Arragoniából hozott nevén Bertrámnak, hol magyarosabb néven Bertalannak hívta magát.
***
Már néhányszor czéloztam arra, hogy árpádkori nemzetségeink hagyományos, még a pogány-korba visszanyúló, de a magyar nyelvből meg nem magyarázható személyneveinek eredetét hol kell keresnünk.
Nem a keresztyénség szentjeinek lajstromában találhatók fel ezek, hanem a keleteurópai és középázsiai pusztaság török-tatár elemeinél.
Vegyük pl. a Zoltán nevet, mely Árpád nemzetségében volt használatos. Tudvalevőleg így nevezték Árpád legkisebb fiát (Kézai s Márk krónikájában: Zoltan, Anonymusnál: Zulta, Konstantinnál Ζαλταζ) s hasonló nevet viselt a Szent István nagybátyjának mondott Erdeuelui Zoltán. Ezenkívül előfordul a név 1268-ban, mint Neugradi András leánya s Endre nővére fiának, és 1298-ban, mint Sinka tisztjének a neve, – továbbá az Ákos nemzetségnél, melynek egyik kiágazása, a csepei Zoltán-család nyilván egy hasonnevű ős után vette föl e nevet s úgy látszik, használatban volt a székelyeknél is. Meg volt azonban a bessenyőknél is, kiknél egy a Fertő mellékén megtelepült csapatnak vagy törzsnek a vezére viselte a Zoltán nevet a Salamon és a herczegek közti viszálkodások idején. A név Zulta, Zalta változatának pontosabban megfelelő alakot pedig a karakirgizeknél találjuk meg, a kiknél egy nemzetséget hivnak Szultnak.Vámbéry A. A török faj. Budapest, 1885. 320. l.* Vámbéry az arab szultán szóval veszi egynek a nevet,Vámbéry A. A magyarok eredete. Budapest, 1882. 156. lap.* mely szoltan alakban (a. m. rex, princeps) a kun nyelvbe is eljutott;Codex Cumanicus. Ed. Com. Géza Kuun. Budapest. 1880. pag. 104., 297.* a Zulta s későbbi változatában Solt, meg a karakirgiz Szult alakok azonban kétségessé teszik e magyarázatot.
Árpád egy másik ivadékának, Tevelnek (Tebelęs), a Tarkacsu (Tarkatzus) fiának a neve Teval alakban a kipcsaki tatároknál volt meg.
Az Ákus név, melyet különösen a hasonnevű ősmagyar nemzetség tagjai viseltek, de azonkívül előfordult a Damasa nemzetségnél, a Boksa nembeli Chapyaknál, a Divék nembeli Majthényiaknál, a Barcsaiaknál s aztán az Oghuzzal váltakozva, a különben német eredetű Buzád nemzetségnél, mint egy bessenyő vagy kun fejedelem neve is ismeretes (Márk krónikájában: Akus dux Cunorum) s ezenkívül meg volt a szibériai tatár khánok családjában.Vámbéry A. A török faj. 172. (A Taibuga nemzetségéből való Jabalak fia Akus).* Vámbéry szerint a név jelentése a. m. török tatár akis = betörés,Magy. Er. 187.* szabatosabban azonban folyamnak magyarázható,A tör.-tat. ak, agh, kun ag, ah = foly, vonul, ömlik, árad igéből.* vagyis egész pontosan megfelel a vele fölcserélt Oghuz, Ochuz név jelentésének.
A Biter, Bitter, Beter nevet, melyet a Balassa családbelieken kívül a Lőrente-nemzetség egy, a XIII. század elején élt tagja is viselt, föltaláljuk a kunoknál. 1292-ben Thosi Tezanch nevű kúnnak a fiát hívták Biternek. Hogy ez nem a Péter név módosulása, hanem hamisítatlan kún név, mutatja az, hogy a Balassák ősi fészke a kún-palócz elem által megszállt területen, Nógrádban volt s a biter tiszta kún-török szó, melynek jelentése a. m. nő és növekedő. Tehát, a mi a név értelmét illeti, a keresztnevek közül a Crescentiusnak felelne meg.
Az olasz Giulióval (Julius) fölcserélt Gyula név, a hogy a két X. századbeli erdélyi fejedelmen kívül még két árpádkori nádort, továbbá a Kán vagy Keán nembeli Siklósi Simon fiát: a XII. század végén s a XIII. század első harmadában szerepelt «Jula» bánt, a Cholt-nemből az ugyanezen korbeli Hrmurich apját, a Sartivánvecse-nemből 1245 körül Puruzlovi Julát, 1246-ból Kynisi Chazar rokonát, a XIII. század második feléből László erdélyi vajda fiát s Miklós választott esztergomi érsek testvérét, a század végén a Bazteh-nembeli Rejnold nádor fiát, továbbá a Rátolt nembeli Gyulaffyak ősét: Balduin ispán apját és több más főurat hivtak a kunoknál azon fejedelemnek a neveként fordul elő, kinek a cserhalmi ütközetből ismert Osul volt az egyik főembere. «Osul princeps paganorum serviens Gyulae ducis Cunorum«, mondja a Márk-féle krónika azon része, melyben egy ismeretlen krónikásunk II. Géza uralkodásának első felében foglalta össze királyaink történetét. 1292-ben egy morouthi ker. kunnak Cuchmeknek az özvegyét találjuk Jula néven. Konstantin szerint a X. századbeli bessenyők egyik tartományát nevezték Gyulának, Gyla-nak.
Az ó-bolgároknál a Dula, Dulo, mint a dynastia neve fordult elő; a Dulo nemzetségből származtatja egy ó-szlovén kézirat az első bolgár fejedelmeket* Jireček: Gesch. Bulg. 127.* s ugyanerről valami hagyomány a magyar krónikákba is bejutott, ugyanis a Hunn Krónika szerint Dula azon alán fejedelemnek volt a neve, kinek két leányát a Kézai által átirt változat szerint Belár = Bulár, Bulgár leányaival együtt Hunor és Mogor elrabolta. Nálunk a Tomaj – nemzetségnek egy 1261-ben említett tagja viselte a Dula nevet Vámbéry úgy a személy-, mint a bessenyő geographiai nevet a török jilau, jilao = öszszegyüjtő szóval magyarázza, míg a bolgár Dulot a kirgiz dulai = bárgyu, együgyü, süket szóval egyezteti.* Magy. Er. stb., 154. és 70. l.* Világos azonban, hogy a magyar-kun-bessenyő Gyula s az ó-bolgár Dulo, Dula név egy eredetű s tekintve, hogy nemcsak személy-, hanem földrajzi név is, azonfölül öseinknél a második fejedelemnek volt a méltóság-neve (Konstantinnál Ibn Dasztánál dsila), a tör.-tat. jila szóval vehetjük egynek, mely csak képzésére nézve különbözik a jilao-, jilautól, a jelentése azonban ugyanaz.* Hogy ezen jila szó ősi alakja dila volt, melyet az ó-bolgár név őrzött meg: azt bizonyítja a tör.- tat, szókezdő j-nek megfelelő sz, szj, a jakut, csuvas s néhány más tör.-tat.-nyelvben; e két hang közös alapja csakis a foghang, a d vagy t lehetett. (V. ö, különben török: jeti, jiti, jedi, jakut: szćttae, altaji; szetti, csuvas: szjiccse azaz hét = mongol: dolon, ugor: tabet, taut; továbbá: török: böjök azaz nagy = csuvas: puzik, kojbal: bűzük, bőzük, karagasz: bedek, török: kojan, nyul = karagasz: hodan stb.)*
A XII. század közepén élt Oghuz vagy Ochuz bán neve teljesen azonos a török hagyományokban emlegetett Oghuz khán, az oghuztörökök, szeldsukok és ozmánok, uzok vagyis kunok s a turkománok mondai ősapja nevével s ugyanolyan eredetü – csakhogy dialektikus eltéréssel – mint az Ákus, a. m. ujgur: ukusz, kun: ochuz = folyam.* L. különben az Ethnographia 1890. évi 5-ik füzetének 258-ik lapján az Attila névről közölt czikket, melyben a folyam-jelentésü személynevek keletkezésének okáról van egy pár észrevétel.*
Az Aba- nemzetség egyik ősének, Potának nevét, mely e nemzetségnél még a későbbi időkben is kedvelt név volt, a kipcsaki tatároknál találjuk meg.
Úgy látszik különben, hogy e név a régi szkytháktól maradt fenn a volga- és donmenti uralaltáji népek közt; Herodotos szerint ugyanis a szkytha = férfi-ölő, Tas« a. m. ölni.* A bat a khaldeai akkad s a médiai szkytha nyelvben is a. m. ölni, ebből a részesülői igenév: bata = ö1ő.*
A Vatha nevet, a hogy a Szent István halála után forrongó pogány magyarság vezérét, ugyanez időtájt a tihanyi és zastyi apátság alapító levelének egyik tanúját (comes Wotteh, comes Wefa) és Gejza herczegnek a váradi püspökkel együtt Salamonnál levő kezesét (Vatha), a ki valószínüleg ugyanegy személy volt amazokkal; aztán egy Kálmán által megvakított főurat, továbbá az Aba nemzetség egy a XIII. század első felében élt tagját, t. i. az István ifjabb király elleni hűtlenség miatt lefejezett László apját, az 1244-ben említett Zaah nembeli Zaah apját, a Cholt nemzetség néhány tagját (1233-ból ismerjük Vatha ispánt, a Vatha fiát), 1227-ben Kesyni Osl fiát s az 1247-ben említett Moza apját stb. nevezték, a X. században egy bessenyő fejedelem viselte. Tekintve a hangváltozás olyan példáit, mint Anonymusnál a kun Bojta és Vojta, a Hunn Krónikában a Bele és Vele név, a Vatha nevet a kun bat = elmerülni igétől származtathatjuk: bata, vata a. m. elmerülő, lebukó, vonatkoztatva a lenyugvó napra.
A szónak ezen árnyalatát mutatja a kun batisz = occasus szó, míg a hasonló kategoriájú török nevekre felhozhatjuk az ilyeneket: Ajtoldi = hold telte, Ajtogdi = hold kelte, Güntokdi = nap kelte, melyek közül a két első férfi-, az utolsó női név.
Ezekhez, melyeket nevekül is megtalálunk a törökségnél, egész sorozata járul azon régi neveinknek, a melyeknek török származása félreismerhetetlen.
Tanulmányunk második részében közel kétszáz ilyen török eredetü árpádkori személynévről közlünk részletes magyarázatot; itt csak néhány ismertebb nevet említünk még meg, mint: Aba = tör. aba (apa, nagyapa, bátya), Aladár = persa-tör. alaidar (zászlós, zászlótartó), Alap = tör. alp (hős); Apor = tör. apur (kicsiny), Árpád=tör. arbajdi, arpadi (mesélő, jósló, tanácsló), Atha = tör. ata (atya), Baán = tör. baján (gazdag, hatalmas), Bala = tör. bala (gyermek), Balán = tat. balán (kánya), Beke = bek, bik, bőgő, pökö (erős, férfias, szilárd), Bodur = ozmanli: bodur (törpe, tömzsi), Bogát = tör. bakat, bogat (kötés, erősség, szilárdság), Bojon = tör. bajin, bajun (gazdagság, nagyság), Bor = tör. bor, bur (fehéres, szürke), Borcs vagy Barocs = tör. barcsi (járó, kelő, haladó), Borsu= tör. barisu (kibékült, békés), Bua vagy Buha = tör. bugha, buka (bika), Bucska vagy Mocsk tat. mucska (kutya), Buda – tör. bud, buda, buta (kicsiny, fiatal), Budli = tör. budlu (czombos), Bulcsu = tör. bilicsi, bulicsi (tudós, bölcs), Büken = tör. büken, bokhan (leselkedő), Csaba = tör. csaba, csapa, csapao (rohanó, vágtató, ütő), Csák = tör. csaki, csaku (kés, vágó, metsző), Csanád vagy Csunád = tör. csinadi (mérlegelt, megfontolt, igaz, becsületes), Csató = kun: csatov (összeütköző), Csene = tör. csin, csen, csene (őszinte, becsületes, igaz, egyenes), Cseüke = tat. cseüke (csóka), Csaban, Csobánka = tör. csapan, csaban, sapan (szaladó, vágtató, támadó, ütő), Csura = kun: csura (fehér sólyom), Csümür = tőr. csömük, csömürü (szilárd, erős, összehúzódó), Ders = kun: ters (haragos), Ed vagy Edü = tör. idi, ite (úr), Edemen = tör. idimen, itimen (uraság), Ete = kun: iti (éles;, Etei = tatár: ätej (atyus), Etürü = itürü, etörö (tevékeny), Gyejcsa, Gyevics vagy Gyovicsa = tör. jaucsa, joucsa, jauz (harczos, ellenséges, vád, kegyetlen), Gurk, Gürk = perzsa-török: gurg, gürg (farkas), Itemir = ütemer (üdvös, jóságos), Iváncs = oincsi, ojuncsi (játékos, tréfás), Ivancsuk = kun: ajancsuk (kedvezés), Izbeg = izbek, üzbek (maga ura, szabad), Jaks, Jaksa = jaksi (jó, szép), Jutocsa, Jutus = jutacsi (rontó, megsemmisítő), Kaban = tör. kaban (vadkan), Ka ducsa, Kadics = kun: kadics (szúró, szegező), Kálán = kalan (a megmaradt), Kálmán = kalman (maradvány), Kartal = kartal (közönséges sas), Karold = karaldi (feketés, barna, alkonyat), Keczele = kecsel (kopasz), Keken = keken, kegen (szép, csinos), Kicsüm, Keczem – kücsüm (erő), Kisemburd = kücsümberdi (erő adta), kolon = tat. kolon (csikó), Kompold, Kumpuld = kün-toldi (napkelte, dél), Kopai = kopoi (kopó), Koplon, Kuplon = kaplan (tigris), Kós = kos, kousz, kous (pár, páros), Könd, Kündü, Kende= tör. – mong. kündü (tisztelt, becsült), Kula = kula, kola (fakó), Kulán –- kolán (vadszamár), kupán, Koppán = kapan, kopan (fölemelkedő, fölkelő), Kustán = küsztük, kosztán, kusztán (hős, bátor, szószóló), Küne, Kene = kün (nap), Makó = makao, makov (dicső), Mog, Moghu = mag, maki (nagy, emelkedett), Mokian = makian (dicsért), Mongucs, Bungucs = mongics, mungucs (szomorú, bűs), Ócsád = olcsadi (tisztelt, becsült), Ogmánd = okman (értelem, tudás), Ohtum = oktam, oktom (lövő, nyilazó), Oltomárz = otloman, utluman (tüzesség, hevesség); Sár = kun: szar (sas), Sarolt = szaraldi (sárgás, szőke, hajnal), Szalók, Zolouk = szuluk, sziliu (szép, kecses), Szemere = szimez, szimere (kövér, meghizott), Tas = tasz (kő), Teke –– teke (kos), Teküs = takis, tekis (ütközet; Temer, Ti murdi = temir, timur (vas), Tolon, Tulun = tulon (teljes, tökéletes), Tika = csuv. tiga, tyiga (csikó), Timboldi, Tumbold = kun: timboldi (csend, nyugalom), Torda = turdu, turdi (állhatatos), Torna = kun: turna (daru), Zomor, Zamur = csuv. szamir (kövér), Zuárd, Zovárd = kun: szouvar (kedves, szeretetreméltó).
Bárminek tulajdonítsuk is előkelő nemzetségeinknél a török nevek hagyományszerű divatját: akár a volgamenti törökség fejlettebb kulturális, társadalmi és politikai viszonyaiból eredő intenziv hatásnak, akár pedig annak – s a byzancziak által használt turk elnevezés sok valószínüséget kölcsönöz e föltevésnek = hogy az Árpáddal bejött főnemesi osztály, a hagyományaink által emlegetett 108 nemzetség tényleg török eredetű volt s csak maga a nép, a »com munitas« volt magyar: a török reminiscentiák ezen általánossága kellő útmutatást nyújt arra nézve, hogy az Oslu nemzetség hagyományos nevének származása után mely irányban kereskedjünk.
Arra nézve, hogy az Oslu név származása felől teljesen tisztába jöjjünk, három szempontot kell figyelembe vennünk: 1. Milyen népelem környezetében lép föl az Oslu nemzetség? 2. Hol fordul elő, miféle népnél s milyen más nevekkel kapcsolatban az Oslu név? 3. Az Oslu nemzetség egyéb hagyományos nevei milyen eredetre vallanak?
Ilyen értelemben vizsgálva a kérdést, mindenekelőtt konstatálnunk kelt, hogy egyáltalában nincs olyan adat, mely azt mondaná, hogy az Oslok ősi fészke a Dráván túli vidék volt s innen költöztek a Rába mentére. I. Oslu ispán a XII. század második felében egyszerűen mint sopronmegyei birtokos tűnik föl, vagyis Pór A. szavai szerint: a mintha autochton volna, mintha a földből bújt volna elő«. Mindaddig tehát, míg pozitiv adatok nem bizonyítják az ellenkezőt, föl kell tennünk, hogy Oslu elei is Sopronmegyében éltek s azok a birtokok, melyeket Oslu jegyzékbe vett, a nemzetségnek törzsvagyonát képezték.
Az a környezet pedig, melyből Oslu nemzetsége kiemelkedett, bessenyő volt.
Anonymus szerint már Zoltán fejedelem bessenyőket telepített a Fertő mellékére, a Márkféle krónikába szőtt s körülbelől a XII. század közepe táján, II. Gejza uralkodásának derekán szerkesztett krónikából azonban tudjuk, hogy ezen Zoltán nem az Árpád fia volt, hanem a Salamon korabeli fertőmenti bessenyőknek a fejedelme. Oslu ispán ennek az ivadéka lehetett, mindenesetre pedig ezen bessenyőknek a legelőkelőbb nemzetségéből kellett származnia.
A milyen nép környezetében találjuk az Osluk első ismert tagját: ugyanazon néppel való kapcsolatra utal az Oslu név is. Pór A. egy 1227-ki okmány után megemlíti »Osl de Kesyn«-t, kinek fiát Vathának nevezték. Bizonyára nem véletlenség, hogyezen Osl családjában, kinek az Oslu nemzetséghez való viszonyáról nem tudunk, olyan név fordul elő, melyet egy X. századbeli bessenyő fejedelem is viselt. Annál kevésbbé tekinthető pedig ez véletlenségnek, mert maga az Osl, Oslu név sem egyéb, mint a cserhalmi ütközetből ismert Ozul vagy Osul bessenyő-kun vezérnek a neve.
Ezen besenyő-kun Oslu, Osul, Ozul név pedig, mely ezenkívül még Osl, Ostl, Ostel stb. változatokban is előfordul, tiszta kun-török szú, a. m. usztlu = eszes, bölcs.* Codex Cumanicus. Ed. c. Géza Kuun. Budapest, 1880. 115, 260.* Származik az usz (ujgur: usz = művészet, csagataj: usz, isz, esz = ész, elme, értelem, ozmanli: usz = u. a., csuvas; usz, asz = u. a., altáji: usz = mesterség) tőbül ugyanolyan képzéssel, mint: at-li = nominatus (at = nomen)-, at-lu chisi = eques (at = equus, chisi, kisi, kysi, kyzi = homo), is-lu calidus (is= incendium), tatig-li = sapidus (tatig = sapor) stb. A rendes alak volna: uszlu, miként a csatagaj és ozmanli nyelvben (uszlu = értelmes, okos); az usztlu speciális kun hangváltozás, olyan, mint asztlan = oroszlán a köztörök arszlan, aszlan az helyett s miként Oslu és Ostel, Osl-Ostl.
Ez a hangtörvény adja meg a legtermészetesebb magyarázatát azon »különböző próbálgatásoknak«, melyeket az Osl nemzetség egyik és másik tagja tett az Oslu, Oschli, Osol, Ost, Hosth, Hoztel alakokkal s korántsem az a körülmény, mintha az Osl névben valami fatális jelentményt találtak volna. Sőt ellenkezőleg.
Természetesen az Oslu név ilyen értelmezése után, ha már abban nem kereshető Szent Asellus nevének az ó-szlovén osuluu, azaz szamár szóval való szláv fordítása, az 1239 előtt elhalt Szatmár fia Miklós még akkor sem lehetett T. Oslu fia, ha a Szatmár név jelentése csakugyan annyi volna, mint: szamár. De hát sem Oslu, sem a Szatmár nem az.
A Szatmár, melyben a Kölcsey esete óta emlékezetessé vált t betünek is meg van a jelentősége, míg az olasz eredetű »szamár« szóba sehogy sem szorítható bele, olyan geografiai jelentőségü személynév, minő pl. az Erdő, Erdőd, Erdős vagy a hasonló értelmű, de már kuntörök származású Ormán, aztán a Tengürd, Várad, vagy hogy még közelebb eső példákat említsek, minő az: Orod, Arad (a. m. Várad), a Poson vagy pedig a Musun, Moson, mely utóbbi a német Miesenburg, Moosenburg, azaz Sárvár névből származott. A Szatmár vagy Szakmár tulajdonképeni jelentése még nincs földerítve; annyi azonban bizonyos, hogy őseink a Közép-Volga mellől hozták, a hol egy folyót neveztek s neveznek még ma is Szakmarának.
Tisztába hozva az Oslu név eredetét, még két névről kell szólanunk, melyek szintén hagyományos nevei az Oslu nemzetségnek.
Egyik a Belüd vagy Beled.
Pór A. a szláv belo, bielo (ó-szlov. belu, cseh: bily, bolgár: beli) = fehér szóra gondol a név eredeténél, a d végzet jelentőségének magyarázatával azonban adós maradt. Ez a d, mely a di=du-naka kopása (v. ö. Zuard-Zuardu, Ound-Oundu, Sunad-Sunadi stb.), nagyon gyakran előfordul régi neveinkben. A tulajdonképeni magyar nevekben (Erdőd, Haláld, Vosod stb.) egyszerű kicsinyítés; török eredetű neveinkben azonban megfelel a mult idei képzőnek, a mely képzést személyneveknél gyakran használtak. Ilyen képzésű név a Belüd is a kun-codexben említett bil = tud (bilurmen azaz bilürmen = tudok) szótól: bildi, bilüdi a. m. tudott, azaz, a ki tud, tudós. A Belüd és bilüdi közt az e-i váltakozására nézve ugyanaz a hangviszony van, a mit a kun nyelvben egyéb szóknál is tapasztalhatunk, pl. kez és kiz (chex és kyz, a. m. filia, puella), chesz és kisz (ches, kiz = hiems), betikhczi és bitikcsi (betichzi, biticči = scriba) stb. A Belud név az Oslukon kivül használatban volt az Opour nemzetségnél is, melynek egy 1254-ben említett tagja fordul elő ezen a néven s midőn eredetét keressük, mindenesetre számolnunk kell azon körülménynyel, hogy úgy az Oslu, mint az Opour nemzetségnél a többi hagyományos név is a törökségtől való.* Az Opour, Apor a. m. tör. apur – kicsiny, egy másik hagyományos neve a nemzetségnek Aba a. m. tör. aba = apa, bátya, nagyapa.*
Az Oslu nemzetség másik, vagy most már harmadik hagyományos neve a Sur, mely Czura alakban is előfordul.
Nyilván nem egyéb, mint a kun: csura = fehér sólyom, a mely szó különben perzsa eredetű s a Sur vagy Czura név helyét régi személyneveink azon sorozatában jelöli ki, melybe tartoznak a Karul (Karvaly), Keselyüd, Sár (sas), Turul stb. A mi a Sur, Czura, Csura alakoknál a sziszegő váltakozását illeti, arra a kun nyelvből felhozhatók: čiček (csicsek) és zizak (flos), bičak és bizac (culter, gladius), bizchi és bučchi (serra, forfex) stb.
Mindezek kétségtelenné teszik, hogy az Oslok nem voltak délszláv eredetűek, hanem minden azt mutatja, hogy azon népből valók, a melynek környezetében találjuk őket mindjárt első föltünésük alkalmával. Mivel pedig nem a várjobbágyságból emelkedtek ki, hanem legelső ismert ősük is comesnek mondatik: föl kell tennünk, hogy e népnek, a fertővidéki bessenyőknek, azon fejedelmi eredetű nemzetségéből származtak, a melyből a XI. század harmadik negyedében Zoltán tette ismeretessé a nevét s lehet, hogy az Oslok névének Sol változata sem annyira az Osluval, mint inkább a Zoltán, Solt névvel függ össze s talán azon Solt is e nemzetséghez tartozott, ki II. István korában élt s a krónika szerint cselszövényével összeveszítette Istvánt a csehekkel; egy dolog mindenesetre bizonyos: nemzetségének székhelye valamelyik nyugoti megyében volt.
NAGY GÉZA.
II. ULÁSZLÓ KORABELI CZIacute;MERES LEVELEK.
A csekély számú formulás könyvek között, melyek a mohácsi vész előtti korszakból reánk maradtak, különös figyelmet érdemel II. Ulászló formula-gyűjteménye a XVI. század elejéről, mely a kassai prémontrei rendház egyik tagjának tulajdonát képezi s ez időszerint a Magyar Tudományos Akadémia elnökségénél áll a tudományos kutatás rendelkezésére.
A 215 levélre terjedő kézirat a királyi kanczelláriából kikerűlt oklevelek másolatait tartalmazza, nehány Albert, V. László és Mátyás korabeli, valamint II. Lajostól származó kiadvány kivételével túlnyomó részben II. Ulászló uralkodási éveiből, s ennek is a XVI. század elejére eső időszakából. Az oklevelek legtöbbjénél a személy- és helynevek el vannak hagyva, az ismertebb formulák egészen mellőzve, s keltezést csak elvétve találunk; a mi a formuláskönyv jellegét és rendeltetését nyilvánvalóvá teszi.
E gyűjtemény több százra menő oklevele közt czímeradományozó levelek is vannak, csonkított szöveggel ugyan, de egy esetet kivéve, a czímerszerzők megnevezésével és a czímer leirásának teljes szövegével, mik fölötte érdekes és eddig merőben ismeretlen adalékokkal járulnak e kor heraldikájának fejlődési történetéhez.
* * *
Történelmi adatai és czímertani érdekessége szempontjából első helyen áll ez oklevélformulák között Podmaniczky János bárói oklevele az 1502–1506. évek időszakából (82a. l.), mely Arma Johannis Podmaniczky felírással, kelet nélkül s az ismertebb formulák mellőzésével van a gyűjteménybe beigtatva.
II. Ulászló ez oklevél szövege szerint Podmaniczky János királyi főkamarás-mestert az ország főnemesei, bárói sorába emeli s egyúttal bárói czímerűl különös kegye és jóakarata jeléűl a Jagellóház fehér sasával ajándékozza meg, a vörös viaszszal való pecsételés kiváltságával toldva meg e kitüntetéseket.
A kérdéses Podmaniczky János a Nagy Ivánnál található családfa adatai szerint Podmaniczky Lászlónak és guthi Ország Ilonának volt a fia. Ulászló királynak – mint az oklevél elmondja mindjárt megválasztatása után nagy segítségére volt katonáival a külső és belső támadások ellen. Thuz Osvát zágrábi püspök halála után (1499 ápril 16.) ő lett megbízva a zágrábi püspökség javainak kormányzásával, s nemcsak a püspöki jószágokat őrizte meg a pusztulástól, hanem a török által megtámadott Jajcza védelmében is tevékeny részt vett, élelemmel és hadiszerekkel támogatva a szorongatott várőrséget.
Ezután a király udvarába került, előbb mint kamarás, majd mint főkamarás-mester.* A főkamarás-mester (cubiculariorum regalium magister) tisztét 1498-tól 1500 elejéig csebi Pogány Péter viselte; az 1500-iki országgyűlési törvények és az 1501-iki királyi oklevelek záradékaiban nincs a főkamarás megemlitve. Podmaniczky 1502-ben fordúl elő először az oklevelekben; 1504-től 1509-ig Perényi Gáborral osztozik méltóságában, azontúl ismét egymaga viseli azt a pozsonyi grófsággal kapcsolatban, 1514-ben bekövetkezett haláláig.* Mint ilyet emelte II. Ulászló felesége, Anna királyné beleegyezésével – tehát még ennek 1506 nyarán bekövetkezett halála előtt – az ország bárói közé őt és egész családját, úgymint fiát és két testvérét.* Ezeket az oklevél névszerint nem nevezi meg. Nagy Ivánból tudjuk, hogy Podmaniczky Jánosnak két testvére volt: István nyitrai püspök és Mihály, a ki 1525-ben esett el. Hogy fia is lett volna, erről a családfa hallgat.*
Podmaniczky János bárósági diplomája történeti adatain kívül, melyek a főurat egész új világításban, korának egyik kiváló szereplő alakjaként mutatják be, azért is nevezetes, mert a család e rangemeléséről mostanig nem volt tudomásunk. A bárósítás, illetőleg a mágnási rendbe, az ország nagyságosai közé való emelés, külön ben, is a legritkább esetekben fordúl elő e korban, eleinte csupán vörös viasszal való pecsételés jogával kapcsolatban, mint a lendvai Bánffyaké 1483-ból.* Hasonló kiváltságnak e formuláskönyvben is több esetét találjuk feljegyezve, nevezetesen a Perényiekét (84b. l.) és a Báthoryakét. (180a. l.).* Czímeradományozással egybekötve, tehát a későbbi rangemelések előképeként, eddig a Drágfiakét ismertük legrégibbnek 1507-ből; a Podmaniczkyaké azonban néhány évvel megelőzi ezt, tehát a legelső, mit e nemből felmutatni tudunk.
Legérdekesebb azonban az a tudósítás, melyet a családnak ekkor nyert czímeréről közöl velünk az oklevél.
A podmanini Podmaniczkyak legrégibb czímere, mint azt a magyar Siebmacherből tudjuk,* Géza von Csergheő, Der Adel von Ungarn sammt den Nebenländern der St. Stephans-Krone, 508. l. és 370tábla.* nyíl által átfúrt és hasonló nyilat markoló meztelen kart ábrázolt. Ezzel a czímerrel élt pecsétjén 1484-ben Podmaniczky László, oklevelünk Jánosának édes atyja.
II. Ulászló a bárói rangemelés alkalmával a nélkül, hogy az előbbi czímerről említést tenne – új czímert adományoz a Podmaniczkyaknak, még pedig ugyanazt a fehér sast, melyet családja, a Jagellók királyi háza visel ősi czímerében, a mi abban a korban igen nagy kitüntetés számba ment.
Scutum aurei coloris – így írja le az oklevél e czímert – in cuius medio aquila alba capite superne porrecto, alis expansis ac corpore in longum producto collocatur, os ita apertum gerens, ut ex rostro patulo et hyante lingua latius exorta aliquid lambere et quasi auras captare videatur, pedibus autem ad terram demissis et unguibus curvis et adnutis (?), quasi vestigio nititur et stantis atque erecti corporis pre se fert imaginem; que cum tota lacteo colore niteat, stolla tamen aurea inter utrasque alas interiecta pectus undique in modum fascie circumligat. Cui quidem clipeo galea imminet, ex cuius vertice ala suis fulcita coloribus consurgit; deindeque mixti flores tanquam flato violentiori agitati hinc inde circumfunduntur.
Az új czímer tehát e leirás szerint aranymezőben kiterjesztett szárnyú és nyitott csőrű fehér sast tüntet fel, mellén kötelék módjára alkalmazott arany sávval. A pajzsot sisak fedi, természetes színű csukott szárnyat ábrázoló oromdíszszel; sisak foszlányúl többszínű virágdísz van alkalmazva.
A Podmaniczkyak ezóta tényleg ezt a czímert használják pecséteiken: Podmaniczky Jánosé az országnagyok 1511-iki 36-pecsétes oklevelén az a sasos pecsét, melynek tulajdonosát Csánki Dezső nem merte biztosan meghatározni.* Harminczhat-pecsétes oklevél 1511-ből. Turul, 1887. 54. l.* A pajzsban sassal és zárt szárnynyal a sisakon pecséttel Podmaniczky János mint pozsonyi gróf 1512. október 25-én, s ugyancsak a sasos czímer látható Podmaniczky István nyitrai püspök 1525-iki pecsétjén. Csergheő Géza jeles heraldikusunk ismeri mindegyik pecsétet, de a czímerváltoztatás e feltünő esetét nem tudta megmagyarázni és abból az elvből kiindulva, hogy ősnemesi családok régi czímereiket nem szokták mással fölcserélni, annak a nézetének ad kifejezést, hogy e sassal élő Podmaniczkyak és a régi Podmaniniak két külömböző család, valamint mind a kettőtől külömbözik a mai podmanini és aszódi Podmaniczky bárók családja, bárha a családi hagyomány a közös leszármazást vitatja.* I. h. V. ö. ugyanez irónak A Guthkeled nemzetség czímere cz.dolgozatával, Turul, 1891. 13. l.*
A II. Ulászló-féle czímeradomány a czímerváltoztatást eléggé megmagyarázza: a Jagellók királyi czímerének könnyen érthetőleg adhattak előnyt a Podmaniczkiak ősi czímerük felett, s így nincs miért a családi kapcsot köztük és a XV. századbeli Podmaniniak között kétségbe vonni. S némi világosság derűlhet ez adatból a mai Podmaniczkyak leszármazására is, a kiknek czímerében a sas – habár fekete színjelzésben – szintén előfordul.
A családi czímer megváltozásának egy másik, hasonló esetéhez találjuk meg a magyarázatot Gosztonyi János váczi püspök czímereslevelében (125a. l.), mely 1507–1508 körül lett kiadva.
Gosztonyi János, a Gosztonyi máskép Kövesszarui ősnemesi család ivadéka, ki az oklevél szerint Szelestyéről írta magát, Anna királyné, II. Ulászló hitvese udvarában kezdte meg pályáját, mint a királyné titkára és tolmácsa. A királyné halála után a királyi kanczelláriához ment át ugyancsak titkárnak, s Báthory Miklósnak 1506-ban bekövetkezett halála után a váczi püspökséget nyerte el. Királyi titkári állását ezután is megtartotta, s mint a király. tanácsosainak egyike úgy magán, mint közügyekben igen sok szolgálatot tett királyi urának.
Iacute;gy mondja el mindezeket II. Ulászló oklevele, melyben a király Gosztonyi Jánost apai és anyai czímerei egyesítéséből szerkesztett új czímerrel ajándékozza meg.* Az adományozás keltének meghatározásánál az oklevél bevezetése szolgál támpontul, melyben a király Gosztonyit választott és megerősített (electus et confirmatus) váczi püspöknek és királyi secretariusnak nevezi. Tehát még ekkor nem volt püspökké szentelve, s a királyi kanczelláriában sem emelkedett feljebb a titkárságnál. Gosztonyi 1507 elején lett váczi püspök; a gersei Pethő család 1507. márczius 3 iki armálisában szerepel először »Johannes Goszthon electus Vaciensis« aláirással, (Orsz. levéltár, Liber regius, Armal. I. k. 329. l.), 1508-ban pedig már mint alkanczellárral találkozunk vele. (Orsz. ltár, Dipl. 34,322. sz.) Iacute;gy a czímerbővítő levél kelte 1507-re vagy 1508 elejére tehető.*
Az oklevél maga szövegének formulája tekintetében is érdekes, a király szavaival téve bizonyságot a felől, hogy a czímeradományozás régi nemesi családokból származó előkelő egyéneknél á jobb időkben szokásos jószágadományokat van hivatva pótolni. Felsorolva a kitüntetett érdemeit és elhalmozva őt a rendes magasztalásokkal, bevallja, hogy ezekért nagyobb jutalmakra tarthat igényt; de addig is, míg erre sor kerülhet, kéri őt, elégedjék meg a kitüntetés e szerényebb jelével.
Accipe interea – így folytatja – letus ét hilari animo exiguum quidem, sed de nostra regia benignitate depromptum munus et non parvum nostre erga te singularis benivolentie indicium, prisco ac vetustissimo maiorum tuorum, qui alioquin semper clarissimi fuerunt, stemmati superaddita hec nova nobilitatis insignia, et inprimis quidem avitica ex utriusque parentis linea intra unum scutum connectentes, utpota a scuti dextro latere, qui rubro nitet colore, e quadam aurea corona gemmis margaritisque distincta extensum est in altum brachium unum manus dextre scapulotenus et ad integrum armis tectum, habens in palma tubam corneam; a leva vero super solo herbaceo viridantique et ea quidem parte scuti fulvo colore predita lupum clunibus pedibusque anterioribus in ipso solo herbaceo innixum insidentemque et porcellum mordicus dentibus tenentem; preterea et que nos peculiariter aviticis armis tuis superaddere volumus, campum simplicem coloris celestini in summa parte scuti formatum; et extra scuti ambitum a dextro et levo latere leones suo nativo colore in scutum innixos atque id ipsum pedibus tenentes, seseque mutno oculis infestis spectantes. Supra vero scutum vicem galee supplentem mittram sew infulam pontificalem, quam simul et scutum omne flores circumflui iu varios alternosque flexus undequaque circumsepiunt, colorum eius generis, quibus forma scuti arte pictoria perpulcre pereleganterque deliniata existit.
A fentebbiekben közölt oklevél-szöveg, a Podmaniczky-féle armálishoz hasonlóan, szintén egy függőben levő heraldikai kérdés eldöntéséhez adja meg a kulcsot.
A Gosztonyi család régi czímere kék mezőben aranykoronából kiemelkedő vörös ruhás kart ábrázol, mely markában ezüst kürtöt tart. Ezt a czímert Mátyás király ajándékozta 1467 ápril 24-én Kövesszarui máskép Gosztonyi Tamás pécsi őrkanonok s testvérei Miklós és Gáspár és unokatestvére Orbán részére.* Nagy Iván (IV. k. 428. l.) és utána Csergheő a magyar Siebmacherben (201. l.) hibásan nevezik a czímerszerzőt Jánosnak Tamás helyett. A czímerlevél hiteles másolata a czímer kifestett képével együtt megvan az orsz. levéltárban Dipl. 16,530. sz. a. Szövegét közli Koller, Historia episcopatus Quinqueecclesiarum, IV: k. 163. l.*
A Csánki által ismertetett 1511-ik évi oklevelen azonban a kürtöt tartó kar más czímeralakokkal kombinálva jön elő egyik pecséten,* Turul, 1887. 11. l.* és Csergheő Géza e közléshez csatolt kritikai megjegyzéseiben annak tulajdonosát, a tőle ily kérdésekben már megszokott éles látással, Gosztonyi János ekkor már győri püspökben ismeri fel. De a czímeralakokat a pecsét homályosan őrizvén meg, nem volt képes a czímert pontosan megállapítani: a pajzsfő alatt hasított pajzs hátsó mezejében látható alakot oroszlánnak nézi s a pajzstartók leírásánál a »négylábú állat« kissé tág jelzésével kénytelen megelégedni. A czímerváltoztatás jogalapja is ismeretlen előtte, s az 1467-iki armálissal hajlandó azt kapcsolatba hozni, melyet ő csak leírásból ismert.* Heraldikai és sphragistikai adalékok a »Harminczhat-pecsétes oklevél 1511-ből« czímű értekezéshez. Turul, 1887. 133. l. V. ö. Der Adel von Ungarn, i. h.*
Ezeket a kérdéseket határozottan eldönti a Gosztonyi János részére adott czímerlevél, melyből a következő tények világlanak ki:
1. A Gosztonyiak bővített czímerét Gosztonyi János váczi püspök kapta II. Ulászlótól, mint fentebb láttuk, 1507 körűl.
2. Az ősi nemzetségi czímer színei az új czímeradományozáskor változást szenvednek: a mező színe kékről vörösre változik s ennek megfelelően a kar vörös ruházata is pánczélnak ad helyet.
3. A czímer új járulékai közül a hátsó mező állata nem oroszlán, hanem fogai közt malaczot tartó farkas.
4. Ez az új czímeralak nem önkényesen választott motivum, sem a váczi püspökség czímere, (mint ennek eshetőségét Csergheő szintén fölveti), hanem Gosztonyi anyai őseinek czímere és a vérségi kapocs révén igényel helyet a püspök czímerében.
A mennyiben ez utóbbi czímeralakot: a fogai közt malaczot tartó farkast a czímeres-levél egész határozottan Gosztonyi anyja czímeréűl mondja, s így Gosztonyi Ferencz anyai leszármazása kérdésénél a heraldika segítségül ajánlkozik a családtörténeti adatoknak, meg kell jegyeznem, hogy a farkas, szájában háziállattal, többször előfordúl hazai czímereinkben, leggyakrabban erdélyiekben, kétségtelen régi származású családnál azonban a rendelkezésűl álló heraldikai források segítségével csak négy esetben találtam: úgymint a csicseri Csicsery, Jobbos és Orosz, valamint az orbovai Jakusith családoknál. A Csicseryek czímere osztott pajzs felső kék mezejében bárányt hurczoló farkast tüntet fel, míg az alsó zöld mezőben kereken áttörő vaddisznó látható. A Csicseryekkel közös törzsből származó csicseri Jobbos és csicseri Orosz családoknál a farkas már csak mint sisakdísz nyer alkalmazást, s a pajzs kék mezejét némi változtatással, (fogai közt malaczot tartva s háta mögött arany kerékkel), a másik czímeralak: a vaddisznó foglalja el; a hol nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a farkas által hurczolt háziállat a pecséteken könnyen módosulhat malaczból báránynyá, míg viszont más oldalról feltünő ennek a malacznak az Orosz család czímerénél – habár eltérő kombináczióban – a mezőben való felhasználása. Az orbovai Jakusithok, ez ősrégi horvát nemzetség farkasa szintén egy állatot tart szájában, a mi a Siebmacherben közölt czímerrajz szerint ép úgy lehet bárány, mint malacz; mely utóbbi esetben e czímer, a mező ezüst színétől eltekintve, legközelebb áll a Gosztonyi János püspök anyai őseinek czímeréhez.
Visszatérve a czímeres-levél heraldikai jelentőségére, a bővített Gosztonyi-czímernek Csergheő által a Turulban és a magyar Siebmacherben adott leírását ez oklevél nyomán az alábbiakban egészíthetjük ki:
A kék pajzsfő alatt hasított pajzs első vörös mezejében arany koronából kiemelkedő pánczélos kar látható, markában magasra tartott ezüstkürttel; a hátsó arany mezőt zöld talajon álló farkas foglalja el, mely szájában malaczot hurczol. A mitrával fedett pajzsot jobbról s balról egy-egy oroszlán tartja; czímertakaróúl különböző színű virágok szolgálnak.
Gosztonyi János, mint az 1511-iki oklevélből látjuk, ezzel a czímerrel tényleg élt pecsétjein. De családja többi tagjai megmaradtak a régi egyszerű czímer mellett, a minthogy a czímerbővítés az oklevél szövege szerint nem is volt reájuk kiterjesztve. Ezt a régi czímert használják ma is, annyi változtatással, hogy a pajzs felső két szegletén jobbról növekvő ezüst félhold, balról hatágú aranycsillag töltik ki a kék mezőben fentmaradt üres teret.* Csergheő, Der Adel von Ungarn, i. h.*
Egy másik formula (56b. 1.) szintén a királyi kanczellária egy előkelő tagjának, Szeremléni Ferencz gyulafehérvárí prépost és királyi titkárnak czímeres levelét meg.
Szeremléni Ferencz, mint az oklevél szövegéből megtudjuk, kora ifjuságában került II. Ulászló kanczelláriájába s itt szorgalmával és tehetségeivel föllebbvalói teljes bizalmát kiérdemelte. Szathmáry György pécsi püspök és kanczellár alatt mint kanczelláriai jegyző és irodavezető (moderator) szolgált s ebben a minőségben – in conservandis litteris nostris fidaque earundem administratione sibi et fidei sue tradita et commissa – annyira kitüntette magát, hogy a király udvari titkárává léptette elő: in aulam nostram regiam ipsum assistere, numeroque secretariorum nostrorum ascribere nobis libuisset. Mint az előző években, 1509-ben is elkísérte Ulászlót Prágába s környezetében volt egész csehországi tartózkodása alatt.
A király magyar kísérői kissé fesztelenűl viselték magukat az idegen földön s ezt a csehek nem nézték jó szemmel. 1509 május 20-án a magyar katonák és a prágai várőrség egy leány miatt összetűztek, s a verekedésből egyszerre zendülés támadt, mely az egész prágai csőcseléket talpra állította a magyarok ellen. A nép valóságos ostrom alá vette a magyar urak lakásait; Báthory István, a későbbi nádor csak úgy tudott megmenekülni, hogy összes aranypénz-készletét megtámadói közé szórta. Szeremléni Ferencz élete ez alkalommal szintén komoly veszélyben forgott: – presertim in seditione et tumultu, qui Prage, sede scilicet nostra regali Bohemie, ea tempestate fuerat exortus, in medio periculi existens, nisi divinitus fuisset ereptus, parem procul dubio cum aliis ibidem necatis sortem et calamitatem subiisset – úgymond az oklevél, a csodák közé sorozva, hogy elkerülte annak a két úrnak és tizennégy szolgának sorsát, kiket a lázongók felkonczoltak.* A zendülést részletesen leírja Palacky, Geschichte von Böhmen, V. k. 2. rész, 171. l.*
A király 1510 márczius közepén tért vissza Magyarországba; s kevéssel ezután adhatta ki oklevelét, melyben Ferencz prépostot és véreit: – Albertum, Blasium et Sigismundum de prefata Zeremlen, fratres scilicet carnales ipsius Francisci prepositi, necnon Thomam Kecheli generum eorundem – a paraszt-rendből kiemelve, megnemesíti és czímerrel ajándékozza meg.* Az oklevél formulája még a prépost titkársága idejében vezettetett be a formulás könyvbe; az illető íródeák Arma venerabalis domini mei, domini Francisci prepositi, secretarii regie maeistatis et prepositi ecclesie Albensis Transsilvanie, domini mei felirattal igtatja azt a többi formulák közé.*
A czímerleirás eredeti szövege azért érdekes, mert a czímeralakok jelképi jelentőségét is elmondja s részben a prágai esettel hozza kapcsolatba.
... Scutum – úgymond – triangulare celestini per totum coloris, in cuius medio leo fulvi coloris iubatus procumbenti similis, coronam in signum future memorie ipsius Francisci prepositi aulam et servitia nostra regia attingentis in capite pulcherrime gestans, anterioribus pedibus paululum protensis lilium florum omniuln candidissimum, generositatem atque clementiam leonis, qui natura mitis et clemens existens nunquam, nisi provocatus et lacessitus, scit ferire, tacite declarans atque pre se ferens, ad summum usque scuti eminens, unguibus ambientibus porrigenti similimus, ad innuendam et declarandam ipsius Francisci prepositi gratam acceptabilemque omnibus lenitatem et obsequendi promptitudinem sustinere cernentibus videtur...
A Szeremléniek czímere tehát háromszögű pajzs kék mezejében zöld talajon nyugvó koronás arany oroszlánt ábrázol, mely első lábaiban magasra nyúló liliomot tart. A liliomot tartó oroszlán – heraldikánknak később igen gyakran ismétlődő alakja – a czímerszerzőnek bátorsággal és védelemre kész erővel párosult mérsékletét, szelidségét és kegyességét jelenti; a korona az oroszlán fején a királyi udvarban teljesített szolgálatait van hivatva jelképezni, s különös királyi kitüntetés jelvénye gyanánt nyer alkalmazást a czímerben.
Az oklevél a czímerleirással megszakad; befejező része és a keltezés, mint az előbbinél, itt is hiányzik.
Érdekes bibliografiai adatot egészít ki a következő czímeres-levél (99a. l.), mely bizonyos Jánosnak, a király udvarnokának nemesítését és czímeradományozását tartalmazza, kétségkívül szintén a század első éveiből.
Erről a János udvarnokról, a ki Bonfinius történelmének leirása által tette magát a királyi kitüntetésre érdemessé, már eddig is v olt tudomásunk. Pray György, a ki először tett róla említést, czímeres-levelét is ismerte, és az armális első részét közzé is tette egyik kisebb történeti értekezésében.* Diatribe in diss. hist. de s. Ladislao rege, 123. l.* Csontosi János ez adat nyomán vette fel János deákot a középkori hazai könyvmásolók névsorába.* Adalék a magyarországi XIV–XV. századi könyvmásolók és betüfestők történetéhez. Magyar Könyv-Szemle, 1879. 147. l.* Közelebbi adatokat azonban sem Pray, sem Csontosi nem ismernek felőle; és sajátságos, hogy Pray közleményében a legérdekesebb adat, a czímer leirása is el van hagyva. Az oklevél többi része is meglehetős hibás közlésben látott napvilágot; a czímerszerző János neve után kimaradt a «familiaris noster», a miből pedig megtudjuk, hogy az érdemes könyvmásoló II. Ulászló királyi udvari emberei közé tartozott, gyaníthatólag mint udvari könyvmásoló nyerve a királyi udvarban alkalmazást.
János czímeres-levelét a kassai formuláskönyv az adományos társak és a keltezés híjával egész terjedelmében megőrizte.
Ebben II. Ulászló hű udvarnokát Bonfinius történeti munkájának gondos leirásáért jutalmul atyjával és testvéreivel együtt nemesi rangra emeli és czímerrel ajándékozza meg. Az oklevél feliratából: Arma quedam per Anthonium Bonfinis facta, azt lehet következtetni, hogy ezt a kitüntetést maga Bonfinius eszközölte ki másolójának, sőt talán ő fogalmazta is meg a czímeres-levelet, melynek egész szövegezése teljesen eltér az e korbeli armálisok szokásos formuláitól.
A könyvmásoló czímerét az oklevél e szavakkal irja le:
Scutum celestini coloris desuper, inferius vero aurei et Fortunatam coronam, (így, kétségkívül Fortunam coronatam helyett), in habitu purpureo volubili rothi (így) insidentem, cum brevi in altera manu, cui scriptum sit: SOLI DEO; in altera vero sceptrum; insuper autem galeam coronatam cum paribus insignibus, dependentibus a tergo fimbriis purpureis, celestinis et viridibus, que quidem galea pro militari crista habeatur.
A czímer e leiráshoz képest felűl kék és alúl arany mezőben szárnyas kereken ülő női alakot ábrázol, Fortuna istenasszony képmását; bibor öltönyben, fején koronával, jobbjában királyi pálczával, baljában iratszalaggal (breve), melyen a SOLI DEO felirat olvasható. A pajzsot sisak fedi, biborkék és zöld foszlányokkal, oromdíszűl a czímeralakot ismételve.
A pajzs felosztását illetőleg a szövegből nem világlik ki, hogy a felső kék mező pajzsfőül alkalmazandó-e, vagy közepén osztott pajzsot kell képzelnünk, melynek czímeralakja mindkét mezőt fedi?
A Fortuna istennő ábrázolása is teljesen elüt e mithologiai alaknak heraldikánkban alkalmazásban levő képétől. A szerencse istenasszonyául czímereink többnyire meztelen nőt rajzolnak, szárnyas vagy szárny nélküli földgolyón állva és kezeiben fátyolt lebegtetve. Igaz, hogy ez alakkal eddig csak a barokk-korszak termékei közt találkoztunk. A jelen esetben biboröltönyt, koronát és királyi pálczát visel, szárnyas kereken űl és iratot tart kezében; s el kell ismernünk, hogy ebben az ábrázolásban jobban megfelel korának, az utolsó helyen említett attributummal pedig egészen elfogadható oly ember czímeréűl, ki tollával küzdötte ki magának nemesi czímerét.
A heraldika hanyatlási korának egyik tipikus terméke az a czímer, melyet Nagybessenyei István, a királyi pinczék kulcsárja (pincerne claviger) 1514 márczius 19-én nyert II. Ulászlótól, a király borainak kezelése és felszolgálása körül – in conservandis et subministrandis vinis nostris – kifejtett szolgálatai jutalmául.
A czímeradományozó oklevél egész terjedelmében be van igtatva a formulás könyvbe (72a. l.), s a czímer leirására vonatkozó része következőleg hangzik:
Scutum triangulare colore per totum celestino, ima sui dumtaxat parte virideo, cuius extremitatem fulvus color forinsecus diducens, ultimas ipsius partes acuit; quod quidem scutum figura sew simulacrum gruis alitis utpote ad omne tempus vigilantissimi suo naturali colore distinctus, pennis posterioribus erectis, pede dextro in campo viridi humotenus defixo, levo vero in sublime extenso, terebellumque aurei coloris unguibus complicatis super vasis vinarii in eodem campo viridi secus dextri ipsius pedis depicti infusorium foramen in signum tue erga nos fidei et integritatis, quam ín eo ipso officii genere pre te fers, declarationem, item in te nostre gratie atque potestatis tibi per nos date, quam in conservando lieo ori nostro proprio deputato polles, cernentibus occupare plane videtur. Supra vero scutum est galea suo more depicta, nodis aureis tum extremitatem; tum laterum compaginem ornantibus, cuius e vertice flos bicolor exurgit celestinus albo illuminatus et viridis auro subtiliter inspersus, qui in folia et uberrima quidem excrescens, confuso ordine scutum ipsum galeamque vento quasi difflatus undique exornat.
A háromszögű, aranynyal szegélyzett pajzs kék mezejében e leirás szerint zöld talajon féllábon álló daru látható, az éberség jelvénye, mely ballábában arany fúrócskát tart és azzal a jobb felől álló boros hordóba lukat fúr. A pajzsot aranysallangos sisak fedi, melyből kétszínű – ezüsttel diszített kék és aranynyal diszített zöld – virágdísz emelkedik ki, sisakfoszlány módjára övezve a pajzsot.
Ez a czímer, mely az eredeti szöveg szerint appellesi művészettel volt az oklevélre festve, a magyar heraldika egyik legnépszerübb alakját, a darut, oly helyzetben s oly foglalkozásban tünteti fel, minőben semmi más czímeren nem fordul elő. Az egész czímer szerkezete általában hátrányosan különbözik az előbb ismertetett czímerekétől; mentségeül csupán az a körülmény szolgál, hogy a czímerszerző foglalkozásával áll összefüggésben, a minek stílszerű kifejezésére az előző korszak czímerei aligha szolgáltattak praecedenst.
Hogy Nagybessenyei Istvánt és a czímeradományban részesülö testvéreit Mátyást és Imrét két meg nem nevezett nővérével együtt be lehet-e igtatni a nagybessenyei Bessenyei család nemességi táblázatába,* A Széll Farkas által közölt családfán, (A nagybessenyői Bessenyey-család története, 14. l.), ez időtájt két hasonnevű családtagot találunk. L.* annak eldöntésére a közelebbi adatok hiányoznak.
Magyarország és a velenczei köztársaság diplomacziai összeköttetéseihez járul ismeretlen adalékkal az a czímeres-levél (94b. l.), melyben II. Ulászló a velenczei köztársaság követének és titkárának – nobili et excellenti viro t(ali), secretario et oratori illustrissimi Venetiarum dominii – czímert adományoz, illetőleg régi nemesi czímerét a saját királyi czímeréből vett fehér sassal bővíti meg.* Az oklevél a formulás-könyvbe Arma cuidam oratori Veneto legationis munere functo felirattal van beigtatva.*
Ez a különös kitüntetés ama kiváló szolgálatokat volt hivatva jutalmazni, melyekkel a velenczei követ a köztársasággal három évre kötött szövetség fentartása körül érdemesítette magát a magyar király elismerésére.
A velenczei köztársaság II. Ulászlóval tudvalevőleg 1500 tavasszán lépett szövetségre, bevonva Magyarországot a török ellen szervezett nyugat-európai ligába, melynek a pápán kívül a franczia és spanyol királyok is tagjai voltak.
A signoria ez időbeli magyarországi követeinek neveit Marino Sanuto krónikái őrizték meg.* I diarii di Marino Sanuto, IV–XXII. k.*
A szövetség megkötésekor Sebastiano Giustiniani és Giorgio Pisani voltak a velenczei követek Magyarországon; ez utóbbit nemsokára Giovanni Badoer váltotta fel tisztében. Giustiniani fáradozásait a szövetség létrehozása körül ismerjük a történelemből. Giustiniani 1503 márczius havában tért vissza Velenczébe, Badoer még egy évig maradt II. Ulászló udvarában.
A titkári tisztet Giustiniani és Badoer mellett Andrea di Franceschi, Pollo Zotarello, Hieronimo Donato és Alviso Rosso viselték.
Badoer távozása után két követségi titkár: Giovanni Francesco Beneti és Vincenzo Guidotto maradtak Magyarországon, 1507-től pedig Guidotto mint segretario residente egymaga képviselte a köztársaságot. Csak 1510-ben váltja fel ismét rendes követ Piero Pasqualigo sze mélyében, ki mellett Constantino Cavazza vitte a titkári teendőket. Pasqualigo után 1512 nyarától II. Ulászló haláláig Antonio Surian volt a velenczei követ, kinek titkárául Lodovico Spinellit találjuk az évkönyvekben feljegyezve.
II. Ulászló czímeradománya e férfiak valamelyikét kellett hogy illesse; kit? e kérdést az oklevél, sajnos, felelet nélkül hagyja.
Marino Sanuto két velenczei diplomatáról említi, hogy a király lovaggá akarta őket tenni: Badoerről, a ki 1504 elején vett bucsut II. Ulászlótól* A király a bucsuzáskor: lo volse far cavalier s lóval, hermelines magyar ruhával és ezüst edényekkel ajándékozta meg. I. m. V. k. 823. l.* és Benetiről. Mindkettő visszautasította a kitüntetést, az utóbbi azzal az okadatolással, hogy az csak a köztársaság patriciusait illeti meg.* Il re el volse far cavalier, el qual recuso, dicendo che sua majesta reservasse simili gradi a li patricii Veneti. I. m. VI. k. 510. l.* Giustinianiról, a ki a szövetség létrehozása körül legtöbb érdemet szerzett, hasonló eset nincs feljegyezve. A bucsuzáskor csak díszruhát és kardot kapott, aranyozott ezüst edényeket és egy lovat, a mi a királynak 500 aranyába került, de a velenczeiek becslése szerint nem ért többet harmincznál.* I. m. IV. k. 862. l.*
Legtöbb valószínüség szól a mellett, hogy Vincenzo Guidottot illete meg a királyi kitüntetés, a ki négy évvel a szövetség megkötése után, mint a köztársaság secretariusa állván a velenczei követség élén,* Az oklevélben tényleg secretarius et orator van említve.* több éven keresztül a legválságosabb időben tartotta kezében a velenczei-magyar diplomaczia vezetését.* Guidotto diplomacziai szereplésének méltatását lásd Fraknói Vilmos-nál: Magyarország és a cambrayi liga. (Századok, 1882.)*
A mi magát a czímeradományozást illeti, azt az oklevél szövege következőkben adja elő:
Ad ... arma tua paterna avitaque nobilitatis tua et tuorum monumeuta ... puta scutum triangulare, cuius imum in acutum terminatur, triplici colore supremo celestino, medio rubro, ultimo vero croceo distinctum, in cuius parte suprema sunt tres culmi cum spicis et aristis colligati ín diversum protensi, suo colore ornati, in infima vero rosa celestini coloris, cuius meditulium croceum est, in medium vero campum scilicet rubeum dedimus et adiunximus aquilam albam, propria regie nostre celsitudinis et avita arma et insignia, alis protensis, cruribus divaricatis, unguibus et rostro auratis, que caput aurea corona redimitum parumper iu dextrum flexit, ex cuius pectore auree linee ad dexteram et sinistram alas processisse conspiciuntur; qua regali alite singulari et speciali nostro dono significamus omnibus et presertim prosapie et familie tue posterisque tuis omnibus, te nobis ob tuas eximias et ornatas virtutes charissimum fuisse ...
A bővített czímer tehát a következő alkatrészekből van összeállítva: háromszögű, kétszer osztott pajzs felső kék mezejét három búzakalász foglalja el; az alsó arany mezőben (a leirás sáfrány-színét máskép nem lehet blazonálni) kék rózsa látható, sáfrány kehelylyel; a középső vörös mezőben van az új czímeralak, az ezüst sas, fején arany koronával és mellén arany sávval.
Ki kelt még emelni e czímerbővítésnél, hogy a felőle kiadott oklevélben nincs szó a magyar nemesi rendbe való felvételről, s a more aliorum regni nostri nobilium szavak helyett is csak more aliorum armis utentium áll, annak jeléűl, hogy csak egyszerű czímeradomány esetével van dolgunk, mely az illetőt a magyar nemesi társadalom semmi közjogi kiváltságában nem részesítette.
Még egy névtelen nemesi czímeres-levélről kell megemlékeznem, melynek szövegét a formulás könyv (129a. 1.) egyszerű Arma felirattal, s egyébként egész terjedelmében, de a nevek teljes mellőzésével őrizte meg.
Az ismeretlen czímeradományosról az oklevél annyit árul el, hogy nemesi családból származott, több főembernek tett szolgálatot, s egyiknél különösen a reábizott püspökségi javak kezelése körül tüntette ki magát.
A király e szolgálatokat azzal jutalmazza meg, hogy az illetőt testvéreivel együtt régi nemességében megerősíti, s eddigi czímerének si que habuisti – érvényben tartása mellett új czímerrel ajándékozza meg.
Scutum ex dimidia parte superiore celestini coloris, – így szól az oklevél idevágó része – inferior vero planitiem habet campestremque herbidam, in qua stat cervus nativi coloris, cornibus ramosis visendus, pedibus anterioribus elatis in sublime, similis venatorem quempiam fugienti, cervicem iaculo militari traiectus; supra quamquidem triangularem formam galea est suo colore depicta, e cuius cono sive summitate lamine(e) aurate et diversi coloris huc et illuc decentissime sparguntur et totum clipei exterius spatium pulcherrime ambiunt atque exornant ...
A czímer tehát kék mezőben zöld talajon ágaskodó szarvast ábrázol, nyiltól átszegett nyakkal; a pajzsot sisak fedi, és különböző színű sisakfoszlányok lengik körül.
A vadász elől futó szarvas, nyiltól átlőtt nyakkal vagy a nélkül, néhol a vadász kiséretében, meglehetős gyakori motivuma hazai czímereinknek. A régi családok közül a faiszi és vámosi Ányosok, a Bégányiak, Csapók, Dapsyak, Draskóczyak, Eördöghök ugyanezt vagy ehez hasonló motivumot viselnek czímerükben, s kívülük még számos más család, a kiket felesleges volna itt elősorolni, miután közelebbi adatok hiányában le kell mondanunk a reményről, hogy az Ulászló-féle czímert bármelyikével e családoknak kapcsolatba hozhassuk.
Az eddig felsorolt czímeres-leveleket egy városi czímeradományozás formulája egészíti ki (117a l.), mely felirata szerint – Arma pro ci vitate Cassouiensi – Kassa városát illette.* Egy másik városi czímer megerősítését tartalmazza a Tolna város részére adott kiváltságlevél (24a. l.), melyből tudomást nyerünk a felől, hogy e város V. Lászlótól a szabad királyi városok módjára czímert nyert. II. Ulászló ezt a czímert Szathmáry György pécsi püspök közbenjárására – tehát 1505 után – megerősítette, de az oklevél annak leirását nem tartalmazza, s a megerősítésről is csak egyéb kiváltságokkal kapcsolatban, mellélcesen emlékezik meg, úgy hogy nem vehető igazi czímeres-levél számba.*
II. Ulászló ez oklevél szerint a lengyel hadak által félévnél tovább sikertelenül ostromolt város polgárainak bátorságát és hűségét megjutalmazni óhajtván, a várost és polgárait az ország nemesei közé emeli: eosdem (t. i. cives) duximus nobilitandos et in numerum ceterorum verorum nobilium et militum regni nostri aggregandos et connumerandos; immo nobilitamus atque aggregamus et connumeramus stb. – snekik a város eddigi czímerei épségben tartása mellett nemesi czímert adományoz, a melyet a város polgárai nemességük jelvényeként: sub mere et sincere nobilitatis titulo minden időben használhassanak.
A nemesítéssel kapcsolatban adományozott czímer leirása minden tekintetben oly érdekes, hogy az oklevél idevágó része megérdemli az egész terjedelemben való közlést:
Placuit autem nobis – úgymond – ad maiorem ornamenti eorundem splendorem atque decus in signum huiusmodi nobilitatis eorundem cum novis armis nobilitaribus et militaribus ipsos insignire; quod cum diligentius animo inquireremus, quid admirandum constantie et singulari fidelitati eorundem magis consonum esset, nil ex nobis autem fide eorundem convenientius accedere posse visum est, quam quod eosdem cives et civitatem ipsam armis et insignibus nostris et familie ac domus nostre peculiaribus honoremus, et prioribiis eorundem armis huiusmodi nostra arma duobus angelis ex utraque parte scutum armorum huiusmodi manibus utrisque sustinentibus, que quidem arma, ut clarius apertiusque cunctis intuentibus iunotescant: scutum huiusmodi est triangulare bipartitum, cuius medietatis inferiorem partem quatuor albi et totidem rubei rivi, atque superiorem quedam planities flavea arboribus aureis ornata occupant; alterius vero medietatis ipsius scuti campus universus est nigro colore depictus; supra vero scutum est cassis sive galea proprium colorem retinens, in cuius summitate pro crista corona aurea describitur, et ex corona dextra manus armata gladium sive ensem strictum vibranti similem retinet.
Az idézett leirásnál mindenek előtt az a sajátságos jelenség köti le figyelmünket, hogy a király saját családi czímerét igéri a kassaiaknak új czímerűl, a nélkül azonban, hogy ez igéretét beváltaná. Az általa leírt czímerben benne van ugyan a magyar czímer nyolcz pólyája, a mit Kassa az Anjou-liliomokkal együtt Nagy-Lajos királytól kapott, de II. Ulászló szorosan vett családi czímerét, a mi nem lehetett más, mint a Jagellók fehér sasa, hiába keressük az egész czímerben. Általában a czímer leirása oly homályos, olyan határozatlan, hogy abból csakis úgy vagyunk képesek heraldikailag elfogadható czímert szerkeszteni, ha a czímerpajzsot pajzsfővel és pajzslábbal osztottnak képzeljük, s a pajzsfő sárga mezejének arany fái alatt a Nagy-Lajos korabeli czímer arany lilionait értjük.
Ez esetben a czímernek pajzsfő és láb által tagozott háromszögletű pajzsa középső mezejét a nyolcz pólya foglalja el; a sárga pajzsfőben három arany liliom látható, a pajzs lábát pedig üres fekete mező képezi. A két angyal által tartott pajzsot koronás sisak fedi, melynek ormát kivont egyenes kardot tartó pánczélos kar diszíti.
Összehasonlítva e czímert Kassa városnak az előbbi királyoktól: Nagy-Lajostól (1369), Zsigmondtól (1423) és V. Lászlótól (1453) nyert czímereivel,* Ezeket részletesen ismerteti Tutkó József hátrahagyott jegyzetei nyomán a Felső-Magyarország-i Muzem-Egylet negyedik évkönyve. (35–41 l.), mely az eredeti czímeres-levelek festett czímerképeit sikerült színnyomatban adja. Az armálisok szövegét l. Tutkó Józsefnél, Kassa városának történelmi évkönyve, 220. s köv. l.* új motivumúl csak a pajzsláb fekete mezejét és a sisak díszűl alkalmazott fegyveres kart találjuk, továbbá, hogy telamonul egy angyal helyett kettő van alkalmazva. Egyébként az új czímer mindenben megegyezik a régiekkel, a pajzsfő színében is visszatérve a legelső, Nagy-Lajos-féle czímeradományozáshoz, melynek eredeti sárga színű pajzsfőjét a Zsigmondféle armális kékre változtatja, és kéknek rajzolja – bár a leirásban mint sárgáról szól róla V. László czímerbővítő levele is.
Oly czímerrel lévén dolgunk, mely tulajdonosának előbbi czímereitől csak lényegtelen alkotórészekben külömbözik, s melyben a czímeres-levél szövegének egy igen fontos és nagy jelentőségű igéretét – a király családi czímerének kölcsönzését – beváltatlanul találjuk, önkényt fölmerül a kérdés az egész czímerbővítési eset hitelessége iránt. Kassa város levéltárában, mely a középkori királyi kiadványok szakadatlan sorát megőrizte, olyan czímeres-levelet, minőnek szövegét a formula megőrizte, tényleg nem találunk. Ellenben ismerünk egy más czímereslevelet II. Ulászlótól, 1503. deczember 8-iki kelettel, melyben a király Kassa város czímerét egyéb új motivumok mellett a Jagelló czímerbeli ezüst sas felében elvágott alakjával és feleségének, Anna királynénak czímeréből vett arany liliomokkal bővíti.* A Felső-Magyarország-i Muzeum-Egylet negyedik évkönyve, i. h. Tutkó, i. m. 226 s köv. l.* De ez a czímer láthatólag külömbözik az oklevél-formula czímerétől, s egészen más az oklevél szövege is.
A kérdéses oklevél-formula más tekintetben is felkelti maga ellen bizalmatlanságunkat. A czímeradományozás itt a nemesítés tényével kapcsolatban s a megnemesítő formulák teljes alkalmazása mellett történik. E szöveg szerint tehát Ulászló Kassa városának minden polgárát valóságos nemessé teszi, nemesi előjogokkal és kiváltságokkal ruházza fel. Az oklevél e tekintetben oly határozott kifejezéseket alkalmaz, hogy voltakép alig tűnik fel egyébnek, mint egyes személy vagy család részére szánt nemesítő czímeres-levél formulájának, melynek nevei helyére a város és polgárai lettek beírva. A régi magyar közjog ismeri a szabad királyi városok nemesi kiváltságait, de csak a testületi nemesség alakjában, mely a városi polgárok egyetemének együttesen biztosítja a nemesi előjogokat, de külön-külön, személyenként semmi esetre sem. Ez a közjogi állás a város területének, mint királyi területnek, a földesuri hatalomtól való mentességén alapúl; a szabad királyi város mint saját területének szabad ura nyer helyet a magyar szent korona tagjai között. Ehez képest a városi czímeradományok egyetlen esetben sincsenek a város megnemesítésével kapcsolathan; annál kevésbbé van szó bennök e nemesi jogoknak a polgárokra való kiterjesztéséről.
II. Ulászló 1503-iki czímeres-levele sem tesz erről említést, és a nemesítő formulák teljes kerülésével egyszerű czímerbővítési tényt örökít meg.
Joggal véljük e mozzanatokról levonhatni azt a következtetést, hogy a formulás könyv kassai czímeres-levele ebben az alakban nem lett kiállítva. Volt-e tényleg szándékában a királynak a kitüntetés ily ritka mértékével jutalmaznia meg hű kassai polgárait, nem tudjuk; de akárhogy áll a dolog; bizonyos, hogy ez oklevél megmaradt fogalmazványnak, ilyképpen lett a gyűjteménybe beigtatva, s csak mint egy elmaradt királyi kitüntetés tervének hírnöke igényel helyet heraldikánk okleveles emlékei között.
* * *
Az ismertetett czímeres-levelek formuláik tekintetében is kiváló érdekkel bírnak a diplomatikus előtt; de ezuttal le kell mondanom bővebb méltatásukról s arról, hogy – mint megérdemelnék – egész terjedelmükben közzé tehessem azokat. II. Ulászlótól ismert czímeresleveleink száma alig közelíti meg a harmiaczat. Ezt a számot a kassai formuláskönyv nyolczczal egészíti ki, melyek minden tekintetben az e korbeli heraldika legérdekesebb termékei közé sorozhatók. Történeti adataik gazdagságától és érdekességétől eltekintve, e czímeres-levelek három függőben levő heraldikai kérdésnek: a Podmaniczky és Gosztonyi családok és Bonfinius könyvmásolója czímerei kérdéseinek megfejtéséhez adják meg a kulcsot. Megismertetnek bennünket egy királyi titkárral: Szeremléni Ferenczczel és egy királyi pinczemesterrel: Nagybessenyei Istvánnal s az általuk szerzett czímerekkel; melyek közül az utóbbi a beszélő czímerek ritkább fajtái közé tartozik. Érdekes példáját szolgáltatják a diplomácziai érdemek nemesi czímerrel való megjutalmazásának, minőben a velenczei követet részesítette II. Ulászló; s végül egyik legnevezetebb városunk: Kassa czímereinek fejlődési történetét egészítik ki új, eddigelé teljesen ismeretlen adalékkal. A mi az általános czímertani momentumokat illeti, a király családi czímerének nemesi czímerűl való eladományozásával két pozitív esetben találkozunk e formulákban. S általában e czímerek úgy motívumaik kiválasztása, mint egész szerkezetük tekintetében, a virágoknak a sisakfoszlányok eredeti formája helyett való rendszeres alkalmazásával, mely a formulákban is megtalálja a maga határozott megjelölését, és számos más apró részletben kiválóan jellemző példányait szolgáltatják a hanyatló heraldikai stílus termékeinek.
Mindezek a momentumok elégségesek arra, hogy bizonyságot tegyenek e nehány csonka, hézagos oklevélformula heraldikai értékéről.
DÉCSÉNYI GYULA.
DÓZSA NÁDOR ÉS A DEBRECZENI CSALÁD.
(Második és befejező közlemény. – Három rajzzal.)
Debreczeni Dózsa a nádorságot rövid ideig, esztendeig se viselte. Az 1322-ik év első felében még gyűléseket tart, igazságot szolgáltat, s közbe-közbe birtokot vásárol, de a nyár derekán már ki sem mozdul Debreczenből, úgy látszik betegeskedik, mert a halál gondolatját forgatja elméjében s készül leszámolni a földi gondokkal.* Anjoukori okmánytár. II. kötet. 19. 20. 23, stb. Zichy okmtár I. k. 216. l.* Körülötte vannak rokonai, s négy fia: Jakab, Pál, András és Dózsa, mindannyian kiskoruak; az utolsó még egészen gyermek, a kik halála után pártfogóra, védelmezőre fognak szorulni. Nagy uraságot, tisztelt, becsült nevet hagyhat rájuk, de azt akarja, hogy rokonaikkal is békességben éljenek s ezért – bizonyára több hasonló intézkedései között – unokaöcscsét Miklóst (az Erdő fiát) anyja leánynegyedi illetőségére nézve kielégíti, s jól tudván, hogy osztály az atyafiszeretet mértéke – Moyspályi és Ernefiastephánpályi nevezetű, Bihar vármegyében fekvő birtokait örökjoggal reá ruházza, lelkére kötvén, hogy fiainak erről hiteles helyen menedéket adjon.* E birtokokat Dózsa az Ákosok jelesen Erne bán fia István nádor és néhai Moys fia Moys hűtlensége következtében Károly királytól kapta. Anjoukori okmt. II. 45. l.* Ezután nem sokára az esztendő vége felé meg is hal, a mint látszik férfikora delén. Csontjai valószínűleg Debreczen régi szentegyháza alatt porladoznak, melynek életében patronusa volt.
Nádori udvarát is állandóan itt tartotta s tudomásunk szerint nincs olyan oklevele, melyet Budán, Temesváron, vagy általában az országnak a királyi udvarral együtt változó valamelyik központján adott volna ki. Ez minden bizonynyal Károly beleegyezésével történt így, de az is meglehet, hogy a király maga akarta, hogy híve amaz örökösen háborgó országrész fékentartása czéljából Debreczenben székeljen, mialatt Dózsa vicepalatinusa, István állandóan Budán lakott, maga pedig belső tanácsosai, itélő mesterei, udvar birái, fő ember szolgáinak környezetében odahaza valóságos kis király volt.* »Stephanus vice palatinus Bude residens«, máskor Dózsa nádor »vice judex«-ének, de következetesen Budán székelőnek neveztetik. Dózsának 1322. aug. 24. Debreczenben kelt levelében olvassuk: »unacum nostris consiliaris ... decrevimus« (Anjou okmtár. II. 45. l.) U. o. I. 618. II. 5. l. Semjéni Jánost (aKállayak közűl) »frater et serviens noster«-nek nevezi. U. o. I. k. 62.*
A mily világos előttünk rövid politikai pályája, ép oly homályosak családi viszonyai. Atyját András comest, pusztán csak nevéről ismerjük, s legfeljebb következtetnünk lehet, hogy Rofoyn bánnak – ki Dózsát legközelebbi rokonának nevezi – édes testvére volt. András comesnek rajta kívül több fia nem maradt, nehány leányáról azonban határozott tudomásunk van. Előfordulnak az oklevelekben mint Dózsa nádor testvér-sógorai: a már említett Erdő, kinek felesége Dom asszony, továbbá Toldi csóka comes helyesebben talán atyja János; Mikó és Szalók a Hunt-Pázmán nemzetségből, amaz a tiszaújhelyi Újhelyi, ez a már kipusztult Bathyányy család őse, a leányok azonban névszerint alig említtetnek.* Országos Levéltár DL. 6185. 4979. Az Ujhelyi család levéltára. A Bathyányiak ősanyja Margit volt.* Dózsa nádor feleségének kilétét pedig még csak nem is gyaníthatjuk, mert hogy a Kállay családdal többször hangoztatott rokonsága egyenesen arra volna visszavezethető állítani nem igen mernők, főkép ha tudjuk, hogy a nemzetség egyik ágazatának tagjai szintén a nádor testvérétől származtatják magukat. Előszámlált fiain kívül volt egy Klára nevű leánya, ki az Aba nemzetségből származó Nádasdi Domokoshoz, ennek halála után pedig Brezniczei Mihályhoz ment nőül,* Orsz. Ltár. DL. 3059.* a mint alább következő táblázatunk mutatja.
Miklós; Rofoyn bán »de Debreczen« 1282–1311 magtalan.; András comes »de Debreczen«; Péter; Jakab 1358 »de Debreczen« a debreczeni klastrom alapitója.; Dávid 1358.; Dom (Erdő felesége.); Margit (a Hunt Pázmán nemzetségből való Bathiányi-család ősanyja.); N (Toldi Csóka comes.); N (Mikó comes »de genere Hung Pázmán« felesége, az Ujhelyi-család ősanyja.); Dózsa 1297-ben megszerzi Zámmonostorát. 1311-ben a király hadvezére. 1317-ben bihari és szabolcsi főispán, öt vármegye bírája. 1318-ban erdélyi vajda. 1321-ben nádor † 1322. aug. 24. után.; Jakab 1322–1360 szabolcsi főispán. 1332-ben egyszersmind testvéreivel együtt adorjáni várnagy.; Pál 1322–1360 szabolcsi főispán és adorjáni várnagy.; Klára (I. Nádasdi Domokos »de genere Aba« II. Brezniczei Mih.); II. András meghalt 1328 előtt.; II. Dózsa 1328-ban még gyerm., megh. 1338 előtt.; István 1383–1389. (özvegye 1400-ban Margit asszony.); I. László 1343. †; II. László 1343 megh. 1363 előtt.; I. Miklós 1343. †; Gergely 1343–1382. † (felesége somlyai Báthory Erzsébet él még 1415-ben.); Margit (Széchy Miklós nádor.); N (Héderváry Miklós.); Ilka (1405-ben Domoszlai Demeterné.); János meghalt 1380 előtt özv. 1405-ben él.; II. Miklós 1364 †; III. László 1366–1404.; Zsófia.; Katalin.; Katalin (1405-ben olnodi Czudar Benedekné.)
Debreczeni Dózsa nádor származását illetőleg mi sem igen vagyunk szerencsésebb helyzetben azoknál, a kik ezzel a kérdéssel már előttünk foglalkoztak. Az a legújabban lábra kapott nézet, hogy a Káta nemzetség tagja lett volna,* A Zichy codex szerkesztői valószínűleg, Bunyitay (i. h. Századok 1888. 143. l.) határozottan a Káta nemzetség tagjának tudják őt.* pusztán Rofoyn bánnal való rokonságán alapul, és csak akkor érdemelne komoly figyelmet, ha előbb kétségtelenül ki lehetne mutatni, hogy maga Rofoyn is a Káták közül való, a mire azonban ez időszerint semmi kilátás sincs.
Kétségtelen dolog másfelől, hogy czímere a mit mellékelt rajzunk tüntet elő – hasonlít az Aba genus ismeretes czímeréhez, de hát ez magában véve semmit sem bizonyít, mert köztudomás szerint a pólyákat – mint legszabályszerűbb heraldikai alakzatokat – igen sok, egymásra nézve teljesen idegen nemzetségek tagjai használták pecsétjeiken. Különben is a czímerek egyezése, – bár tagadhatlanul fontos argumentum, – vérségi együvé tartozás alapjául csak akkor fogadható el, a mikor azt a genealogiai és birtokviszonyok eléggé támogatják. De jelen esetben ez a körülmény épenséggel nem forog fenn, és Debreczeni Dózsa – noha pecsétjén ott is találjuk az A betűt, mely némelyek szerint nemzetségét jelentené* Arch. Értesítő 1879. 231. l. 13. Nyáry Albert: Heraldika vezérfonala 104. l.* – sem egyik, sem másik módon nem hozható összeköttetésbe az Abákkal, sőt Debreczenen kívül egyetlen ősi birtoka, melyről még tudomásunk van, az Arad vármegyében fekvő Panád, határozottan figyelmeztet bennünket, hogy vérségét másfelé nyomozzuk.* Ma Uj-Panát nevű helység létezik. Aradtól északkeletre. Dr. Csánky id. m. 776. l.* Biztosabb támpontok hiányában azonban, jóformán kiidulnunk is alig lehet. Tudomásunk szerint a Borsa nemzetségből származó Tamás comes fiaival, Kopaszszal és testvéreivel, továbbá a Kállay család őseivel állott rokonságban. Ez utóbbi úgy látszik csak sógorság volt, de a Borsákkal való összeköttetése már aligha nem közelebbi vérségen alapul. Nemcsak ő, de már bátyja Rofoyn bán is a Tamásfiak rokona gyanánt említtetik, és minden bizonynyal jó egyességben élhettek, mert 1285-ben Loránt erdélyi vajda, István, Jakab (Kopasz nádor), László, Beke és János testvéreivel együtt Rofoyn bánnak IV. László előtt Gaborján monostorát átengedték.* Zichy codex I. k. 63. l.* Nemsokára azonban Debreczeni Dózsa mint ellenség áll szemközt velük, és emelkedése, mint tudjuk, a Tamásfiak bukásával veszi kezdetét. Még egy más érintkezési pontot is találunk Dózsa meg a Borsa nemzetség között. – 1315-ben panaszkodik a királynak, hogy említett Panád nevű örökségét néhai László erdélyi vajda hatalmasan elfoglalta, Károly tehát visszaadja azt neki, hogy bírja békességben, a mint már ősei is bírták.* Anjou okmtár I. k. 380. l.* Mindez ugyan magában véve édes kevés, s nincs is szándékunkban messzebbre ható következtetések alapjául fogadni el, de véleményünk szerint mégis elegendő arra, hogy kutatásaink közben a Borsa nemzetségből való származás lehetőségére is gondoljunk.
Dózsa nádor halála előtt közvetlenül a királyi kegyelemnek még egy utolsó, és nem közönséges jelét tapasztalta. – Károly ugyanis érdemeire való tekintetből kiskorú fiainak adományozta Szabolcs vármegye főispánságát, melyet tudomásunk szerint 1325-ben első szülött fia Jakab, már tényleg kezébe is vett s ettől az időtől fogva Jakab, Pál és Dózsa nevezett vármegyének állandóan főispánjai, a negyedik testvér András, úgy látszik korán elhalálozván.* István mester a Pál bán fia 1322–1324. években Szabolcs vármegye ispánja gyanánt szerepel, de 1325 junius 2-án Dózsa nádor fia Jakab, án mondja róla, hogy viczéje, alispánja volt. A testvéreknek olykor, külön alispánjok volt. Anjou okmtár II. k. 57, 132, 196, 617. l.* Alig húnyta be szemét a hatalmas nádor, a szomszédok mindenfelől megtámadták a védelem nélkül maradt kiskorúakat, gondolván, hogy könynyű szerrel elbánhatnak velük. – De szerencséjükre atyjuknak kipróbált hü emberei még életben voltak s nem engedték, hogy az árvák rövidséget szenvedjenek.* Az 1323-ik év elején Pós comes adorjáni várnagy képviseli őket a váradi convent előtt, a miből következtethetjük, hogy a nádor az adorjáni várba helyezte el családját az akkori háborús időkre való tekintetből. Zichy okmtár I. k. 220. l.* Bizonyos dolog, hogy a király is pártjukat fogta szükség esetén, mindazonáltal a hatalmasabb emberek, egyelőre még is csak háttérbe szorították öket. – A Kállay rokonság részéről úgylátszik nem sok jó akaratot tapasztaltak, erre mutat az a körülmény is, hogy Böszörményben gyakorolt vásárjogukat Kállay Iván kérésére 1325-ben Károly király eltörülte,* Anjou okmtár 219. l.* sőt ezután is meggyült még a bajuk a hatalmaskodó atyafival. – De rövid idő alatt mikor Dózsa nádor fiai ember kort értek; s atyjuk nyomdokaiba lépve annak érdemeihez ujakat szereztek – csakhamar megváltozott a helyzet: A főispánság mellett adorjáni várnagyokká nevezte ki őket a király, Debreczen környékén fekvő tekintélyes jószágokkal (Nagy-Miklós, Nagy-Iván, Macsa a Hortobágy folyó mellett, Kerekegyház a Nyirben, Elep, melyet atyjok Ottó király adományából bírt Szabolcs vármegyében) jutalmazván hasznos szolgálataikat,* Orsz. Ltár. DL. 2557. – Anjou okmtár II. 354. A nádor fiai közül Dózsa – noha 1330-ban testvéreivel együtt főispán és adorjáni várnagy – 1328-ban még egészen gyermek »parvulus» mint a király nevezi; András 1328-ban már nincs életben.* úgy hogy már 1330–1340 között kétségtelenül ők voltak a környék legelőkelőbb és leggazdagabb főnemesei, s a szomszédok igyekeztek jó barátságban élni, atyafiságos összeköttetésre lépni velük. – Tapasztalhatjuk ezt első sorban a Guthkeledek, nevezetesen pedig a Báthoryak, Doby-Dorogok és Diószeghyek részéről, a kik az ellenük indított birtok pereket megszüntetvén, vagy bizalmi férfiak ítélete alá bocsájtván, a menynyire csak lehetett, óvatosan kerültek minden további összeütközést. A Báthoryak pl a Szabolcs vármegyében fekvő Timár helységhez melyet Dózsa nádor a Kárászi család tagjaitól szerzett – jogot formálván, perrel támadták e miatt a testvéreket, de már 1322-ben tanácsosabbnak tartották a békés kiegyenlítést, és fölajánlották cserébe Kis Bátor nevű Bihar vármegyében Ábrám és György teleke között fekvő jószágukat.* Országos Levéltár DL, 2758 – Az egyességen munkáló bizalmi férfiak Dózsa nádor fiai részéről: Bathyányi Mihály (a Szalók fia), Bucs (aNothk fia), a bihari Szepesi cs. őse stb. valának,* Rövid idő alatt pedig oly bizodalmas viszony keletkezett köztük és a nádor fiai között, hogy ez utóbbiak, tekintetbe véve, miszerint a Báthoryak a pártütők ellen atyja oldala mellett harczoltak, »ob favorem etiam proximitatis inter ipsos de novo contractae, et in signum specialis dilectionis eorundem«: Timár birtokról Báthory Bercezk maradékainak javára önkényt lemondottak, s tényleg átal is adták ezeknek a reá vonatkozó privilegiumokkal együtt.* Anjou okmtár III. k. 248. l.* Hogy voltaképen miben állott ez az ujonnan kötött atyafiság? bajos volna megmondani, mert jóval később történt, hogy a nádor egyik unokája Gergely, somlyai Báthory Erzsébetet vette nőül.
Sokkal több bajuk volt azonban a Guthkeled nemzetség egy másik ágával, a Kis-Várdayakkal, különösen pedig Pelbárt urral, a ki a maga korának legkonokabb perlekedői közé tartozott s igen ragadozó ember vala. Még 1322-ben történt, hogy pénzre lévén szüksége, Macs birtokot, máskép Egyházas Macsot Szabolcs vármegyében Dózsa nádornak egy évre zálogba vetette, azzal a rendes kikötéssel, hogy ha a záros határidő alatt ki nem váltja, 80 márkát tartozik érette letenni. Mikor azonban a kiváltás napja elérkezett, a nádor már nem volt életben, Pelbártnak pedig úgylátszik, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem kötelezettségének eleget tegyen. Dózsa maradékai tehát, illetőleg azoknak gondviselői a kötés értelmében elfoglalták Egyházas Macsot, s ebből hosszú per támadt, melynek folyamán Kisvárdai Pelbárt hamis oklevelek publicálásával is vádolta Dózsa nádor fiait, vakmerően állítván, hogy ezeknek a jószághoz semmi joguk, és csalárdsággal akarják magukat fenntartani annak birodalmában. A dolog ilyen formán egész 1335-ig elhuzódott, a mikor aztán a Kisvárday család tagjai, nyilván a hamis vád következményeitől tartván, a váradi káptalan előtt minden további perlekedésről letévén, egyezséget ajánlottak, hogy abban még maradékjaiknak is gyönyörűségük telhessék, és a haragot, gyűlölködést, bosszúállást – az oklevél szavai szerint – kitépvén szívökből: Egyházas Macsot Dózsa nádor fiainak örök birtokába bocsátották, kikötvén, hogy a zálogösszeg felett még ötven márkát tartozzanak érette fizetni,* Zichy cs. okmtára. I. k. 216, 220, 434, 448, 480.l.* a mit nevezettek a következő évben teljesítettek is.* A váradi káptalan levele arról, hogy Pelbárt és rokonai az egyesség értelmében Dózsa nádor fiait a jószág békés birodalmában megvédelmezni tartoznak u. o. 490.* A fortélyos emberek azonban még ezzel sem érték be, és újabb csalárdságon törték fejüket, hogy a nádor fiait kiforgathassák jogos tulajdonukból. Az egyesség létrejötte után ugyanis nehány év mulva a 8 esztendős gyermek, Kis-Várday Miklós személyesen megjelenvén a váradi, leleszi és jászai konventek előtt, keservesen elpanaszolta, hogy őt atyja meg nagybátyja jószág nélkül szűkölködő szegény legénnyé akarják tenni, és hogy ezt kikerülhesse, ünnepélyes óvást emelt azon szerződés ellen, mely nevezettek és Debreczeni Dózsa fiai között Egyházas Macsra vonatkozólag az 1335-ik év folyamán az ő jogainak nyilvánvaló sérelmével köttetett, a, mikor még oly éretlen korban vala, hogy nevének felhasználása ellen nem tiltakozhatott.* Zichy codex I. k. 582, 583, 585. l.* A jámbor papok – noha már szokva lehettek az effélékhez – bizonyára megcsóválták fejüket e körmönfont ravaszságra, de hát nekik kevés közük volt a dologhoz, s írásba foglalták annak rendje és módja szerint az odahaza jól betanított 8 esztendős fiú tiltakozását, az öregek pedig markukba nevethettek és beváltották abbeli igéretüket, hogy az egyességgel a maradéknak is gyöngyörűséget szereznek.
Annyi bizonyos, hogy Dózsa nádor fiaira nézve az atyjuktól öröklött nagy vagyon, sok bajjal, vesződséggel és költekezéssel járó hoszszadalmas perek kútforrása lett, a mint ez hasonló esetben rendesen történni szokott. Mert úgy Rofoyn bán, valamint öcscse a nádor, a pártharczok idején a hűtlenektől elkobzott jószágokból gazdagodtak fel, és a béke helyreálltával, a király és nemzet között való kölcsönös bizalom megszilárdultával, az érdekeltek megkisérlették legalább annyit a mennyit visszaszerezni, megmenteni nemzetségüknek veszendőbe ment ősi javaiból, törvényes eszközökhöz vagy a király kegyelméhez folyamodva. Valószínűleg így veszthették el Dózsa nádor fiai Ujvárat, mely azonban – ha t. i. azonosnak tarthatjuk Diós-Győrrel – nem az Ákos nemzetségnek másik, Micsk bán féle ágazatára szállott, de már a század első felében a király kezére került. Hogy és mint történt a dolog, arról persze közelebbi értesülésünk nincsen, de ebben az időben Debreczeni Dózsa maradékainak egy másik, szintén tekintélyes birtoka is veszedelemben forgott. A Gyovád nemzetség tagjai ugyanis Gaborján monostorát követelték vissza, mint ősjószágukat, és úgylátszik, hogy ahhoz való jogaikat a törvény előtt be is bizonyították. Említettük már, hogy Gaborján monostorát a Borsa nemzetségből származó Loránt erdélyi vajda és testvérei engedték át IV. László beleegyezésével Rofoyn bánnak, mint a király ellen föllázadt hűtlen Acsó birtokát, s így szállott Dózsára, a ki békességben birta haláláig. Ekkor azonban a Gyovádiák – talán mert nevezett Acsó is nemzetségük tagja volt – fölléptek igényeikkel a nádor fiai ellen és a pör már-már javukra dőlt el, mikor jámbor, békességszerző emberek közbe vetették magukat, s az 1340-ik év folyamán a feleket kiegyeztették, akképen; hogy a Gyovádiak a pör alatt álló jószágot az esztergomi káptalan és a királyi titkos kanczellár előtt 300 márkáért Debreczeni Jakabnak és Pálnak örökjoggal bevallották.* Zichy codex I. k. 570–572. l.* Háromszáz márka szép pénz volt abban az időben, de Gaborján sem megvetendő birtok, és monostorával, kőegyházaival, a Berettyó vizén levő vámjával s a hozzá tartozó Szent Péterszeg nevezetű birtokkal együtt, bizony testvérek között is bőven megérte ezt az összeget. A vételár lefizetésének a székesfehérvári káptalan előtt kellett megtörténni, hol a nádor két fia és a Gyovád nemzetségnek számos tagja megjelenvén, a 300 márka a király által kiküldött Gergely fia István apród szeme láttára jó folyó pénzben leolvastatott és a káptalan 1341 febr. az adásvevésről privilegiális levelet állított ki, melyet aztán a szerződő felek nagyobb erősségnek okáért a váradi káptalan által is átirattak.* U. o. 598–602. l. – A Gaborján monostorához jogot tartó Gyovád nemzetség tagjai között ott találjuk: Gyovádi Gyula fiait: Miklós és Gergely »dictus Csontos«-t, Miklós »dictus Kerekes«-t, Jánost «dictus Achil«-t, és Mikó bán unokáit stb.*
Még jóformán be sem végezték ezt a dolgot, mikor Tamás erdélyi vajdával, Károlynak különösen kedvelt «proximus«-ával gyűlt meg a bajuk, a Bihar vármegyében fekvő Csalános felett, melynek egyik Ó-Csalános nevezetű részéhez a vajda Károly király adománya alapján szintén jogot tartott. Dózsa nádor fiai ugyanis, azt állítván, hogy voltaképen csak egy Csalános birtok létezik, mely ennek előtte Borsa Tamás hűtlen fia Beke mesteré volt: úgy látszik tiltakoztak az adomány, illetőleg a birtokba vétel ellen, melynek következtében a vajda perrel támadta meg őket. Pál országbíró ítélete alapján mindenekelőtt tanukat kellett kihallgatni e kérdésben, s az eljárással az egri káptalan bizatott meg. A vajda állítása mellett azonban, hogy t. i. Ó-Csalános és Csalános mindig külön birtok volt, mindössze is 120 nemes ember tanuskodott, Jakab és Pál ellenben egész hadsereget, több mint 300o magyart, kunt és oláhot vezettek a helyszínére közöttük 300 nemes embert – a kik eskűvel bizonyították, hogy csak egy Csalános birtokot tudnak és ismernek. Az előszámlált tanuk sorában ott találjuk közelebb- és távolabbról a környék majd minden birtokosát, a Báthoryak, Károlyiak, Csomaközyek, Vethésiek, Bagóssyak, Dengeleghyek, Megyeriek, Kölcseyek, Rákóczyak, Ujhelyiek, Zowárdffyak, Nagymihályiak, Kállayak, Zeleméryek, Domahidyak, Pongráczok stb. őseit, kiknek bizonyság tétele az ügyet Dózsa nádor fiainak javára döntötte el, s a vajda fel is hagyott a további sikertelennek látszó perlekedéssel.* Anjou okmtár IV. 226. l.*
A testvérek közül ebben az időben már csak hárman, Jakab, Pál és az Aba nemzetségből való Nádasdi Domokos özvegye, Klára asszony voltak életben, ki azonban özvegyi fátyolát csakhamar letévén, másodízben is férjhez ment, és egyetlen, hasonlóképen Klára nevű leánya, mindjárt atyja halála után nagybátyjainak gondviselése alá került, miután Drugeth Vilmos nádor a ki nevezett Nádasdi Domokos jószágait a királytól felkérte magának – leánynegyedi illetőségére nézve már 1337-ben kielégítette őt, az özvegynek is kiszolgáltatván ez alkalommal köteles részét. A dologban Debreczeni Dózsa fiai jártak közbe, és minden bizonynyal az ő fellépésüknek tulajdonítható, hogy a nádor a király egyenes meghagyására minden további perpatvar nélkül teljesítette kötelességét, bár úgy látszik, hogy az atyafiságos szereteten kívül egy kis önérdek is befolyásolta Dózsa fiainak maguktartását. Unokahugok ugyanis 1338 junius 3-án Ilsva és Alcsi nevű rész birtokokból álló leánynegyedi illetőségét örökjoggal átengedte nekik, hála fejében, mivel ezek magukhoz vették, saját gyermekük gyanánt tartják, nevelik, és kiházasítása felől gondoskodni fognak stb.* Anjou okmtár III. k. 349. l.* Ekképen tehát jó cselekedetűkért megjutalmaztatták magukat, de úgylátszik gondot is viseltek az árva leányra, és rangjabeli előkelő gazdag főemberhez, az Aba nemzetségből származó Somosi Péterhez adták nőül.* Orsz. Levéltár DL. 3162, 3059.*
Jakab és Pál osztatlanul bírták atyjukról maradt javaikat, s úgy látszik mindaketten állandóan Debreczenben laktak. Családos emberek voltak, de feleségeikről nincs emlékezet, sőt a Báthoryak és Kállayakon kívül más családokkal való összeköttetésükről sincs ebben az időben tudomásúnk. Jakab volt az idősebb, ő intézte a vármegye ügyeit, vezette a gazdálkodást, és perlekedett a szomszédokkal, mialatt öcscse Pál a világban forgolódott, örömest tartózkodván udvarnál s a király környezetében.* Jakab főispánságára nézve 1. Anjoukori okmtár II., III., IV. k. Zichy codex L, II. k. Az adorjáni várnagyságot rövid ideig viselték a testvérek.* Az 1342-ik év tavaszán is Visegrádon találjuk őt, a főpapok és országnagyok fényes gyülekezetében, mint tagját annak a békebiróságnak, mely I. Károly király előtt a Hunt Pázmán nemzetségből származó Bazini és Szentgyörgyi grófok ősei között egyességet hozott létre, mely azonban az egymást halálból gyűlölő testvérek között tartós nem igen lehetett. A kibékülés Tatamér fejérvári prépost s királyi alkanczellár házában 1342-ben történt, hol is Csanád esztergomi érsekkel élükön, jelen voltak a nyitrai, szerémi, boszniai püspökök, Pál a királyné tárnokmestere, Miklós pozsonyi, Tötös barsi főispánok, Poky Dezső alországbiró, a Szerdahelyi Dersffy család ősei stb.* Anjoukori okmtár IV. 235. l.* A király napjai már akkor meg voltak számlálva és közel halálát érezvén, valószínüleg tanácskozásra gyűjtötte egybe hű zászlós urait s közöttük leghivebb emberének, néhai Dózsa nádornak hálára kötelezett fiát. Nemsokára ezután be is hunyta szemét örökre, de az országos gyásznál, a veszteség felett érzett fájdalomnál sokkal nagyobb, sokkal igazabb volt a nemzet öröme, mikor halála után öt nappal 1342 julius 21-én Lajost királylyá koronázták. Erre a nagy napra Debreczeni Jakab is kimozdult vármegyéjéből, és a többi zászlós urakkal együtt megjelent Székesfehérváron, hogy hódolatát koronás királya lábaihoz tegye, mely alkalommal – a mint látszik Lajos közbevetésére – Tamás erdélyi vajdával is kibékültek a testvérek, a ki Ó-Csalános birtokról önkényt lemondván, kárpótlásul Dózsa fiainak bizonyos Pilis vármegyében fekvő jószágát kapta.* Anjoukori okmtár IV. 257. – A cserébe adott birtok »possessio Pagh« valószínűleg azonos azzal a Path földdel, melyet Dózsa 1311-ben kapott a királytól.* Az ország minden részéből összesereglett nemesek között, kik a kedvező alkalmat felhasználva, panaszaikkal az ifjú király füleit verdesték, a Káta nemzetség két tagját, Ősi Lőrinczet és Kálay Gog-ot is ott találjuk, a kik fájó szívvel nézték, hogy egykori szép jószágukat a Hortobá gyon fekvő Zámmonostorát hitvány 100 márka fejében Szabolcs vármegyének dúsgazdag főispánjai bírják. Igaz ugyan, hogy ide s tova ötven esztendő mult el azóta, mióta Debreczeni Dózsa 1297-ben nevezett birtokot az öregebb Kátay Gog-tól megszerezte, de azért – hogy legalább veszett fejszének nyele forduljon Pál országbiró előtt mindjárt a koronázás után pört indítottak a nádor fiai ellen, Zámmonostorát mint kétségtelen örökségüket visszakövetelvén tőlük. És úgy látszik erős igazságuk volt valószínüleg, mert a birtok eladásába annak idején a Káta nemzetségnek minden tagja beleegyezését nem adta – és az alpereseknek kétségtelenül nagy befolyása daczára, a pör rájuk nézve kedvező fordulatot vett, úgy hogy Debreczeni Jakab és Pál tanácsosabbnak tartották az ítélet előtt barátságosan kiegyezni velük, a mi 1343-ban meg is történt. Az országbiró előtt kötött egyesség értelmében aztán, Zámmonostorát, patronatusi jogával, a Hortobágyon lévő vámjával, szóval minden néven nevezendő hasznával együtt két részre osztották, egyik felébe az Osy és Kátay, másik hason felébe pedig a Debreczeni család tagjait határjárás mellett bevezetvén, nevezetesen Jakabot, István és László, Pált, László, Miklós és Gergely nevű fiaival együtt.* Zichy codex II, k. 56, 63. l.* A dologban rájuk nézve az volt legkellemetlenebb, hogy Zám birtok Debreczen tőszomszédjában terült el, Dózsa maradékai pedig atyjuk példáját követve, épenséggel azon igyekeztek, hogy lassanként minden szomszédot kiszorítva maguk mellől, a debreczeni uradalmat egy szervesen összefüggő hatalmas jószágtestté kerekíthessék ki, a mi eddigelé jó formán sikerült is nekik. Vigasztalásukra szolgált azonban, hogy a király nem sokkal utóbb Hatház birtokkal ajándékozta meg őket, a Dobi Dorogok és Diószeghyekkel pedig Téglás és Tur Sámson jószágokra vonatkozólag 1347 márczius 1-én előnyös kötésre lépvén, mind a hármat a debreczeni uradalomhoz kapcsolták.* U. o. II. k. 459. Orsz. Lvtár DL. 3889, 4352. Anjou okmtár V. 22. l.* Különben a Guthkeled nemzetségnek azon ága, melyből Dorog utódjai a Doby és Diószeghy családok származtak, Hatházhoz is jogot formált, a minthogy annak egy részét a mai Hajdu-Dorog város (régi nevén Doroglesi) határához tényleg birta is,* Zichy codex II. 530. l. Orsz. Lvtár DL. 4352.* úgy hogy a Debreczenzék a jó szomszédság okáért kénytelenek voltak 1353-ban megosztozkodni velük, később pedig pénzzel elégítették ki őket.* Zichy codex II. 530. l. Orsz. Lvtár DL. 4352.*
A testvérek közül Pálnak elősorolt fiai mellett még két leánygyermeke is volt, kiknek férjhez menetelén meglátszott, hogy atyjuk nem hiába forgolódott az udvarnál, mert az egyiket állítólag Margitot – Széchy Miklós későbbi ná dor, a másikat – kit nevéről nem ismerünk Héderváry Miklós vette feleségül;* Orsz. Lvtár DL. 2450 l.* ez a kétség telenül fényes összeköttetés pedig, a míg egyfelől a család tekintélyét emelte, addig másfelől újabb módot és alkalmat szolgáltatott Debreczeni Dózsa fiainak a vagyongyűjtésre, a mit persze tőlük telhetőleg igyekeztek is fölhasználni.* Nagy Iván: Magyarorsz. családai X. k. 530. l.* Életük vége felé a főispánságot úgy látszik letették, hogy kizárólag birtokügyeik rendezésére fordíthassák hátralevő napjaikat. Jó testvérek voltak, legalább semmi nyoma, hogy javaik felett valaha perlekedtek volna, ellenkezőleg mindig közösen szereztek; érdekeiket egyesíteni tudták s noha mindkettőjüknek népes családja volt, az osztatlan birtoklást halálig fenntartották; egymás rovására nem igyekeztek gazdagodni, és a legcsekélyebb adományos vagy aquirált jószágot a közös vagyonhoz kapcsolták. Soha egy talpalatnyi földet zálogba nem vetettek, adósságaikat – noha ez mentül kevesebb volt – egyesült erővel fizették s ilyen gazdálkodási elvek mellett, rendezett viszonyok között fejedelmi vagyont hagytak maradékaikra. 1360 augusztus 27-én találkozunk velök utoljára, mikor Toldi Csóka fiait: Miklóst és Mátyást nagyanyjuk (Dózsa nádor testvére) leánynegyedi illetőségére nézve 180 frttal kielégítették. Két év mulva már mint néhaiak említtetnek, rövid idő alatt egymásután mindkettő meghalt.
Földesuraságuk alatt nyerte Debreczen legelső kiváltságát, melylyel aztán a szabad királyi városok sorába lépett. Lajos király ugyanis tekintetbe véve a polgároknak atyja iránt tanusított hűségét, mit a pártütők ellen vérüknek bőséges hullatásával is bebizonyítottak: 1360-ban szabad biráskodási joggal ruházta fel őket, kétségtelenül a nádor maradékaira való tekintetből, kik a város emelkedésére saját hatáskörükben is minden lehetőt megtettek. (Szücs: Debreczen tört. I. 56. 1.)
Fenmaradt pecsétjeik után reconstruált czímerüket mellékelt rajzunk tünteti elő. Atyjuk még három, ők már – kétségtelenül a leszármazási íz megjelölésére – négy pólyát viselnek czímer pajzsukban, sisak dísz gyanánt pedig egy ló törzse szolgál, melyet 1337-ben mint önálló sisakpecsétet használtak. E pecsét körirata világosan: »SIGILLUM JACOBI COMITIS DE ZABOC«. A pajzs alak mellől hiányzik az A betű, az állítólagos nemzetségi jelző, és hiányoznak a keresztes zászlócskák, melyet különben atyjuk is csak nádor korában, talán méltóságának jelölésére használt.* Orsz. Lvtár DL. 4979. E sisakpecsét, a mennyiben Nagy Semjéni László szabolcsi alispán által 1339 jan. 9-én kiadott oklevelen is előfordul, az Anjoukori Okmánytár III. k. 454. lapon álló jegyzete szerint a Kállay cs. ősi czimerének tartatik, de helytelenül, mert, az alispán – mint ez gyakran megtörtént – a főispán pecsétjét használta. B. Nyáry A. (id. m. 63. 1.) igen hibás rajz után az oromdíszt »sárkányfej féle« alaknak véli. Nemzeti Muzeum Kállay levéltár 1337. Nro. 471.*
Debreczeni Jakabnak István, Pálnak pedig László és Gergely fiai értek emberkort. László azonban Miklós és János nevezetű fiainak hátrahagyásával úgy látszik, még atyja előtt meghalt, s miután nemsokára idősebb Miklós fia is követte; a Debreczeni család Dózsa nádortól származó ágazatának a XIV. század derekán már csak három férfitagja volt életben; István, Gergely és János.* Szücs: Debreczen tört. I. k. 56. 1. említtetik Miklós, de 1365-ben már nem él. Orsz. Lvtár DL. 30122,*A másik ágon álló Péterfia Jakab; Dávid fiával együtt még 1358-ban említtetik, mikor debreczeni birtokrészében a váradi káptalan bizonysága Dózsa nádor két fia ellen, a király személye elé idézi őt,* U. o. DL. 4802.* de Jakab úgy látszik, fiával együtt rövid idő alatt magtalanul elhalt, legalább erre mutat az a körülmény, hogy midőn I. Lajos 1364 június 18-án a város szabadalomlevelét a Debreczeni család tagjainak kérésére átírja és megerősíti, a földesurak között neve nem fordul elő, és tudomásom szerint róla vagy fiáról későbben sincs semmi emlékezet, már pedig mikor a Debreczeni család magvaszakadtával összes jószágaikkal együtt a város is Zsigmond királyra száll, utódjaik Debreczenhez való igényeikkel okvetetlenül előállanak.* Még leányági utódjaikról sincs tudomásunk és minden jel oda mutat, hogy a XIV. század vége felé Dózsa ivadékai Debreczennek kizárólagos földesurai voltak.*
Dózsa nádor unokái ezentúl is czélszerűbbnek tartották magukra nézve az osztatlan birtoklást, pedig hát lett volna min osztozkodniok, és különválva is hatalmas földesurak maradnak, de úgy látszik, sajnálták feldarabolni a szép debreczeni uradalmat, hol atyáik is békességben megfértek egymással. Ebben az időben – már t. i, a mennyire a rendelkezésünkre álló oklevelekből tudjuk – Debreczen tartománya a következő birtokokból, városok és népes helységekből állott: Gaborján monostor, Szent Péterszeg, Keresztúr, Derecske, Tepe, Macs, Egyházas Szt.-György (más néven Kis-Macs), Torna (Boldogfalva), Zámmonostor (fele részben, de később egészen megszerzik), Elep, Szt.-Miklós, Szt.Lőrincz, Füzestelek, Fegyvernek, Suma, Suza, Hegyes, Haláp, Nagy-Miklós, Nagy-Iván, Máta, Kerekegyház, Dada, Böszörmény, Hatház, Szoboszló, Tur-Sámson, Téglás, Bigecs, Csalános (Szt.-Jób mellett) az akkori Szabolcs és Bihar vármegyék területén, részben az ú. n. Nyirségen, de jobbára a magyar alföld legáldottabb részén, a mai Hortobágyi pusztát is magában foglalván. – Egy pillantást kell vetnünk előbb a térképre, hogy valódi fogalmat alkothassunk magunknak a mértföldekre terjedő debreczeni uradalom felől, melynek különben összes tartozékát itt fel sem sorolhattuk, s melyet a nádor unokái úgyszólván napról-napra gyarapítottak. Birtak ezenkívül atyáik után más jószágokat is, nevezetesen a már említett Panádot Aradban, Mátyustelekét Bereg vármegyében, Tárnokot. stb., úgy hogy az ország leggazdagabb főnemesei közé joggal sorozhatjuk őket.* Orsz. Levéltár DL. 6825, 4540.*
Váruk ugyan nem volt s még annak sincs nyoma, hogy állandó lakóhelyüket Debreczent, kerítésekkel, kőfalakkal erősítették volna meg, de úgy látszik, nem is érezték szükségét annak. A nádor fiai igen békés természetű emberek lehettek, mert állhatatosan perlekedtek ugyan, ha érdekeik úgy hozták magukkal, de szomszédjaikkal fegyveres határvillongásokba nem elegyedtek; törvényre, választott biróságra bízták ügyüket minden alkalommal, s a rájuk vonatkozólag fenmaradt szép számú oklevelekben hatalmaskodási esetekre nem akadunk, a mi pedig nagy szó. Jellemző rájuk nézve, hogy mikor egyik szomszédjuk Kállay Iván tisztje, tursámsoni jobbágyaiktól két ökröt, s más egyebeket hatalmasan elvett, Jakab a helyett, hogy bevett szokás szerint visszatorlásról gondolkozott volna, felesége által szép atyafiságos levelet iratott Iván urhoz, hogy ne terheltessék azokat visszaadatni.* Szücs I: Debreczen történelme I. k. 53. l.* De úgy látszik, hogy fia István már erőszakosabb, könnyen haragvó s ha nem is volt épen olyan zenebonáskodó féktelen ember, mint kortársai, atyja bölcs mérsékletét sem örökölte. Tanúságot tehetett erről Vidaföldi Máté Liptó vármegyei nemes, a ki ügyes bajos dolgaiban 1372 deczember havában azon a vidéken járván, hazatérő útjában feleségével, fiával és leányaival együtt Debreczenben szállott meg, talán épen ott akarván megünnepelni az új esztendő első szent napját. Mit véthetett, mit nem a jámbor a város földesurának? bajos volna megmondani s elbeszéléséből csak annyit tudunk, hogy István mester rajta rontott, innen-onnan jól megvagdalta, és a nemesi szabadság nyilván való sérelmével családostul elfogatta, vasra veretvén, tetszése szerint tömlöczöztette, természetesen minden igaz ok nélkül, ár ezt kissé nehéz dolog elhinnünk. Mikor fogságából kiszabadult, egyenesen a királyt kereste föl panaszával. Nem kellett messzire menni, mert Lajos épen Debreczenben időzött és felszólítása következtében István úr ünnepélyesen megigérte fejedelmi vendége előtt, hogy az ekképen meggyalázott nemesnek elégtételt szolgáltat. Ha igéretét beváltja, a dolog szépen véget ér, de hát úgy látszik, megfeledkezett arról, míglen az egri káptalan küldötte eszébe juttatta azt, Vidaföldi Máté ellen az országbiró elé idézvén őt. Idézték egyszer, kétszer, háromszor, de ügyet se vetett rá, úgy hogy már Bihar vármegyének három községében nyilvánosan ki is kiáltották, mikor végre fáradságot vett magának arra, hogy megjelenjék birája előtt. Itt aztán Máté urammal 300 frtban kiegyezett, de makacssága miatt birság fejében még 400 frtot kellett fizetnie.* Zichy okmt. III. k. 581. l.* De hát megbirta még azt a debreczeni uradalom jövedelme, bár a rokonoknak ebben az időben sok kiadásuk volt, s 1374. február 1-én elégítették ki a Bathiányi testvéreket ősanyjuk leánynegyedi illetősége fejében 250 frttal, 1377-ben pedig Tellesprunni Vel mester felesége Margit asszony gyermekeinek fizettek hasonló czímen, hasonló összeget,* Orsz. Levéltár DL. 6185. – Szepesi Jakab országbiró levele 1377 május 27., melyben egyszerűen az mondatik, hogy Margit asszony nagyanyja Dózsa nádor testvére volt. DL. 6435.* a kik szintén Debreczeni Dózsa valamelyik – előttünk ismeretlen – leánytestvérétől származtak.* Ábrahám mester váradi kanonok és testvére László a Kállayak közül, továbbá Szepesi Macs fia Benedek, végre Gálhidai Bocsó fia István, hasonlóképen Dózsa nádor valamelyik leánytestvérétől származtak s 1363-ban követelik nagyanyjuk quartalitiumát. (Nemzeti Múzeum Kállay ltár.)*
A Kis-Várday család tagjai is elérkezettnek hitték az időt arra, hogy Macs máskép Egyházas-Szt.-György birtok végett, még a nádor fiai ellen indított perüket, az általunk már említett tiltakozás alapján újból fölvegyék. A menynyire a töredékes adatokból megitélhetjük, kedvezett is nekik a szerencse, mert 1377-ben birtokba vezettették magukat, de a Debreczeni család tagjai tiltakozásukkal új fordulatot adtak az ügynek, úgy, hogy az még elhúzódott egy ember öltőig, sőt a mint látszik e század folyatnán be sem fejeztetett.* Zichy codex IV. k. 101. 167. 239. l. V. k. 2. l.*
1373-ban a Hunt-Pázmán nemzetségből való Mikó comes unokái, az Ujhelyi cs: ősei léptek föl ellenük, nagyanyjuk leánynegyedét követelvén, melyről azonban István és unokatestvére Gergely azt állították, hogy már régen kiadatott. De mivel az erről szóló nyugtatványt sok egymásután következő terminusra sem tudták fölmutatni, a perben keletkezett itélet alapján 1380-ban a váradi káptalan küldetett ki, hogy néhai Dózsa nádor ősi javait felperesek kielégíthetése czéljából irassa össze és becsültesse meg.* Ujhelyi cs. ltár.* Kár, hogy erre vonatkozólag további tudósításunk nincs, mert a nádor birtokviszonyainak alapos ismeretéből, esetleg tanulságos dolgoknak jöhetnénk nyomára.
Pörrel tehát jól el voltak látva, de birtokügyeik rendezésén kívül, ennél egyébb foglalkozásuk nem is igen vala. A nyilvános élet mozgalmaitól teljesen távol tartották magukat, harczi dicsőségre nem vágytak, közhivatalt nem viseltek, otthon ülő nemesek voltak s beérve az atyáiktól rájuk szállott és gazdagságukban gyökerező tekintélylyel és hatalommal, úgy látszik föl sem igen keresték azt a helyet, hol rangot, kitüntetést, méltóságokat osztogattak. Mintha csak érezték volna, hogy mindezeknek utódjaik úgysem vehetnék hasznát, és a század letüntével, megfordítják majd az ősi czímert sírboltjuk felett.
Annyi bizonyos, hogy kivesző faj volt. Pál fia Gergely magtalanul, unokája János pedig, László és Katalin gyermekeinek hátrahagyásával, de mindketten fiatalon haltak el, s minthogy eddigelé Jakab fia Istvánnak, bár úgy látszik hét ízben is nősült,* Katalin asszony Debreczeni István özvegyének dos és paraphanumát a rokonság követeli, így tehát nevezett Istvánnak Ilka nevű leánya más asszonytól származott: L. odább.* csak egyetlen leánya vala: jóllehet a gondviselés útjai kiszámíthatlanok, mindazonáltal emberi értelem szerint a jelenségekből itélve nem lett volna épen vakmerőség megjósolni a Debreczeni családnak kora elenyésztét, melynek a század végső tizedeiben már csak két számot tevő tagja volt.
Talán megfordulhatott ilyesmi Zsigmond király elméjében is, midőn 1389 január havában mielőtt a pártütők ellen hadba szállott volna Váradon tartózkodván, a környék hű nemességének hódolatát fogadta, s kegyelmet, kitüntetéseket osztogatott. Mert ez alkalommal – febr. 2-án kiadott oklevele által – Debreczeni István és öcscse László birtokait a rendes kivételek az ország valamennyi birósága alól fölmentvén, bizonyára arról is lehetett tudomása, hogy ők nemzetségüknek végső sarjadékai, s haláluk esetén fejedelmi javaik a koronára szállanak.* Zichy okmtár IV. k. 337.* Hogy azonban maga István úr komolyan gondolt erre az eshetőségre, már csak abból is következtethetjük, mert igyekezett öcscsének minél előbb feleséget szerezni, szomorú példa gyanánt állván előtte László atyjának és nagyatyjának kora halála.* Mint táblázatunkon látható, Debreczeni István az 1322-ben elhalt Dózsa nádornak első, a vele egyszerre élő, s a nádornak ifjabb fiától származó László pedig negyedíziglen való unokája, úgy hogy egy ember éltére alig esik 25 esztendő a Pál vonalán.* Még úgy látszik ő volt Leghosszabb életű családjában, noha 1395-ben, mikor állítólag öcscse László és Monaki Sándor a debreczeni szűrvégszövőknek szabadalmakat adnak, a földesurak között már nem említtetik* Debreczen város történelme i. h. 58. l. Hogy Monaki Sándor milyen viszonyban állott a Debreczeni családhoz, nem is sejtjük, de bizonyos, hogy a leányági örökösök közé tartozott. (L. erre vonatkozólag Zichy codex V. k. a. sz. év nélkül való oklevelét, hol a datum megfejtése legalább is 10 esztendőt téved.)* és 1400 május 12-, illetőleg június 15-én pedig már özvegye Margit asszony (valószínűleg Telegdi Miklós leánya) hitbére és jegyruhája felett perlekednek a rokonok Debreczeni Lászlóval, a ki István úrnak minden ősről maradt javait örökölte.* Az a körülmény, hogy Margit asszony dos és paraphauumát Telegdi Érsekényi Miklós özvegye követeli; valószínüvé teszi először, hogy Margit asszony már akkor szintén elhalt és bizonyossá 2-szor, hogy legközelebbi rokona, talán testvére, de inkább anyja volt. Orsz. Lvltár DL. 8555. 8569. Telegdi Miklós 1383-ban Bihar vármegye ispánja volt. (Ujhelyi cs. ltára.)* Egyetlen Ilka nevű leányát, előkelő nagybirtokú főnemes, Domoszlai Miklós hevesújvári főispán fia: Demeter vette nőül.* Orsz. Levéltár DL. 9105. A Domoszlai-család az Aba nemzetség sarja. Miklós 1372-ben megszerzi Sirok árát. U. o. DL. 6047. 6049.*
A XV. század kezdetén tehát, II. László volt Debreczennek egyetlen, sokaktól irigyelt dúsgazdag földesura, ki azonban a nagy vagyon, előkelő születés, fényes összeköttetések előnyeinek nem sokáig örvendezhetett, mert már 1404-ben őseihez költözött, mint családjának utolsó ivadéka, alig 38-40 esztendős fiatal ember korában.* Ugy látszik 1366-ban született, mert ettől az időtől kezdve nevét már a perekben emlegetik, a tiltakozások, örökbevallások, acquisitiók stb. alkalmával, mikor az illető fél minden fiát rendszerint felsorolta. De 1365-ben atyja még – az őt is közelről érdeklő birtokügyekben – egymaga szerepel. Orsz. LevéLtár DL. 9105. 30122.* Még fiatalabb özvegyet, s két kis árva leányt hagyott maga után, a kik, miután atyjuk javaiból a törvényes részt kezökhöz vették, nyomtalanúl tünnek el szemeink elől s ez alkalommal nem is lehet czélunk követni őket. László testvére Katalin, olnodi Czudar Benedekhez ment nőül.* Orsz. Lvtár DL. 9105.*
Halála után Debreczen és tartománya, mint ura fogyott vagyon, a koronára szállott, sietett is azt, az örökös pénzszükségben szenvedő Zsigmond minél hamarább elfoglalni. 1405-iki márczius 8-ika előtt már rá tette a kezét és Dózsa nádor ivadékainak nemes udvarházából sóraktárt csináltatott.* Debreczen történelme i. h. 66. l.* Bizonyos dolog, hogy örömest megtartotta volna magának az egész uradalmat, de a leányági örökösök igen jól tudták meddig terjed a »király igazsága«, s derekasan hozzá látták, hogy legalább annyit, a mennyit megmenthessenek maguknak a szép jószágokból: Ha történetesen apró emberek, a király okvetetlenül elveri rajtuk a port, de a Héderváryak, Széchyek, Domoszlayak, Czudarok egy szikrányit sem engedtek jogaikból, s mikor belátták, hogy Zsigmond szép szerével nem hajlandó kielégíteni őket, az ország rendes birái előtt követelték törvényes jussokat. Iacute;gy nyerték vissza Garay Miklós nádor itélete alapján mindenekelőtt Gaborjánmonostorát s a Debreczen mellett fekvő Tornát (akésőbb Boldogfalvát), melyeknek birodalmába a váradi káptalan be is vezette őket 1405 április 1-én. A birtokok megosztása leszármazási ízek szerint történt. Az egésznek felébe Domoszlay Demeterné, Debreczeni István Ilka leánya, másik felébe Széchy Miklós (a nádor fia) és Hédeyváry Imre – kiknek anyjuk Debreczeni Pál két leánya volt, továbbá Czudar Benedekné és néhai Lászlónak leányai együttesen lettek beigtatva.* Orsz. Lvtár DL. 9105.*
A szerencsés kezdet úgy látszik, felbátorította az örökösöket s mert nem volt nehéz dolog kimutatniok, hogy a jószágok nagy része fiú- és leányágat egyaránt illető szerzeményi birtok, egymás után állottak elő jogos követeléseikkel. Zsigmond végre megúnta örökös zaklatásaikat; szerette volna ugyan megtartani Debreczent melyet már 1405 április 2-án Buda városéhoz hasonló kiváltságokkal ruházott fel s királyi kegyelmét sokféleképen éreztette a polgárokkal de viszont érdekében állott, hogy hasznot húzzon a Dózsa-féle jószágokból, s nyilván tartva attól, hogy a leányág apródonként szétszedegeti: 1410-ben Baliczky Andrásnak zálogba, a következő évben pedig tartományával együtt a rácz despotának örökül adta.* Debreczen város történelme i. h. és Dr. Csánki Dezső id. m. 597. l.* A leányági utódoknak tehát ezentúl az új földesurral gyűlt meg a bajuk és úgy látszik, hogy szerencsésen perlekedtek, mert a század derekán Hosszú Mócsot, Téglást, Szoboszlót, Hadházat, Hegyest, Sámsont, Gaborjánt, Boldogfalvát, Tótfalvát Debreczeni Kata leánya, Czudar Zsuzsánna révén a Tornai család birtokában találjuk.* Orsz. Levéltár DL. 17907. – Tornai Silvester és Czudar Zsuzsánna gyermekei az elősorolt birtokokat 1477-ben Mátyás király anyjának adták el.*
Nem lehet feladatunk e helyen kimutatni, hány urat cserélt és végezetre mikép oszlott és darabolódott szét a debreczeni uradalom, mely gyakori változásoknak utóvégre is a város látta legtöbb hasznát, mint ezt 17 négyszög mértföldre terjedő határa ma is bizonyítja,* Szücs I.: Debreczen város történelme I. k. 18. l. – A város határában elterülő puszták közül: Máta, Zám, Elep, Hegyes, Macs, Boldogfalva, Haláp Dózsa-féle birtokok.* egyszerűen csak föl akarjuk hivni a figyelmet arra a sajátságos véletlenre, hogy a Debreczeni Dózsa nádor ivadékaival, tudomásunk szerint, vérségi összeköttetésbe lépő családok kivétel nélkül elenyésztek. Hogy a nádor veje Nádasdi Domokos fiú maradék nélkül halt el, már fentebb előadtuk; Domoszlay Demeternek 1418-ban szintén magva szakadt,* Jószágait részben a Rozgonyiak kapták. Dr. Csánki i. m. 639. l.* utánna következtek a Czudarok, később a hatalams Tornaiak és Monakiak, végezetre pedig a Héderváryak és a Széchyek. Kivételt esetleg Debreczeni László leányai, illetőleg ivadékaik képezhetnének, de ezeknek további sorsuk felől tudomásunk nincsen, reméljük azonban, hogy az általunk összeállított leszármazási tábla fogyatkozásait, nekünk vagy más szerencsésebb kutatónak idő multával sikerülni fog kipótolni.
DR. KOMÁROMY ANRÁS.
CSALÁDDTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK 1526. ÉVIG.
II. Milath törzse.
(A Fejérpataky, Andaházy és Lipthay családok.)
(Első közlemény.)
Liptómegyének délnyugati részén, a Vág folyó balpartján fekszik ama terület, mely a XIII. század elején, a be nem népesített lubellai (hol Lebele, Lobile, Lybele, Lubele, Luhile, hol Lubelának írva.) királyi praedium neve alatt, magában foglalta a mai Király-, Nemes- Lubella, Alsó-Felső Malatin, Kelecsény, mely régebben részben Fejérpataknak és Andiczének neveztetett – határában elterjedő területeket, mely területek különösen és nagyobb mérvben a tatárjárásra következett években királyi adományozás által feldaraboltatván, a mai községek határainak terjedelmében bomlottak fel; ezek képezték ama kulturelemeket, melyek a megye ezen részének művelődése történetében előtérbe nyomultak ugyan egy időre, de a szerepviselésre hivatva nem voltak, mert a közelségükben fekvő két szabadalmas város fejlődése, mint egyebütt, itt is a vidék rovására történt. Itt különösen azért is, mert Német-Lipcse idegenek által telepítve, midőn az a Raztokai nemesektől, mint azok descensualis földje 1229-ben cserében elvétetett, a tatárdúlás után már 1244–50 között mint bányatelep virágzott, s első csíráját képezé a vidék későbbi kulturájának. 1260. évben kiváltságot nyer, szabadalmas várossá lesz, s Lubella királyi praedium csak ezután jutott a felosztás sorsára; mint nemesi birtok, a jobbágyok benépesítése által, a művelődésre csak alkalmas anyagot kapott, de műveltséget magával nem hozott, s azt a közeli Német-Lipcse, s később a XIV. század második felében Rózsahegy szabadalmas várostól nyerte.
Mind e mellett azonban a városok lakói a művelődésnek nem egyedüli terjesztői voltak; a kiváltságolt földbirtokos-osztály itt is útat tört a haladásnak, s kisebb-nagyobb mértékben a telepítések, építkezések, egyházak, parochiák alapítása által bőven hozzájárultak a kultura terjesztésének azon elemeihez, melyeket a városi lakosok, az ipar, a kézművek terén magukkal hoztak, és melyekkel a nép életmódját befolyásolták.
Ezen birtokos-osztály sorában Liptómegyének fentebb említett területén az elsők közé tartozott a Milath törzse, melynek első leszármazói, habár az országos eseményekben nevezetes szerepet nem viseltek, mint a kultura terjesztői körükben, az akkori idők színvonalán állottak, s három most is élő családnak ősei voltak, mely családok összetartozósága, közös törzsből való eredete is kiveszett a köztudatból.
Milath törzsének egyenes leszármazói a kelecsényi Fejérpataky, andiczei Andaházy s a lubelai és kisfaludi Lipthay most is élő családok. Midőn az említett családok nemzedékrendjének és történetének megismertetésével kivánunk jelen értekezésünkben foglalkozni, ezt oly oklevéltári adatok alapján tesszük,* A fő anyagot a Fejérpataky-család levéltára szolgáltatja, mely eddig a család ősi lakóhelyén Kelecsényben (Liptóm.) őriztetett. Legújabban mint letétemény a M. Nemz. Múzeum levéltárában helyeztetett el.* melyeknek csak egy csekély, csak a Lipthay-család nemzedékrendjére vonatkozó része ismeretes a genealogiai irodalomban; míg az említett másik két családot illető adatok teljesen ismeretlenek, s e mellett részben a Lipthay-család ismert genealogiájának hiányait is pótolják, hibáit helyre igazítják.
* * *
Liptómegyének nagyobb mérvű és újabb benépesítése IV. Béla alatt a tatárpusztítások után vett lendületet, a királyi praediumok feldarabolása és eladományozása által. Ezen adományosok között majdnem az elsők között találjuk Bosint fiaival, ki mint a királyi rengeteg erdők és vadászterületek őre és liptói lakos 1248-ik évben Verbicha és Akalichna között elterjedő három ekényi föld adományozását kérte IV. Béla királytól. Bosin elegendőképen rászolgált a király kegyességére, s ez nem is késlekedett a kiérdemlett adomány által Bosint hívének, vitéz katonának és jobbágyának vallani. Ugyanis a liptói Bosin és fiai: Sevislov, Punak, Milath, Bohuta és Bohuret (quod populi de Liptov Bosin cum filiis suis Sevislov, Punak, Milath, Bohuta et Bohuret) kérelmét teljesítendő, meghagyja Mike zólyomi comesnek, hogy az említett földbe és annak minden tartozandóságaiba Bosint és fiait iktassa be. A megbizott zólyomi comes a beiktatásról jelentést tevén a királynak; ez az adománylevélben felsorolja Bosin és fiainak a tatárok ellen viselt harczait (debellando ferocissimos Tartaros crudeli periculo mortis se ipsos opponentes) és más szolgálataik jutalmáúl őket jobbágyi állapotukból kiemeli, s oly előjogokban részesíti, melyeknek élvezetében csak a birtokos nemesek valának. Igy mondja a többi között az oklevél, hogy az ország nemeseinek és báróinak tanácsából azon királyi kegyben részesíti az adományosokat, kéri s egyszersmind parancsolja is különösen a zólyomi comeseknek, hogy Bosint és fiait pártfogolják; a király és a zólyomi comes szolgálatain kívül minden egyéb szolgálattól mentek legyenek, minden adózástól fölmentetnek; őket senki biróság elé ne idézhesse, csak a király és a zólyomi comes személye előtt kötelesek megjelenni, s ha pörüket elhalasztani kivánnák, jogukban álljon azt két vagy három évig elodázni, a zólyomi comes jogainak megsértése nélkül.* Árpádkori új okmt. VII. 258. l.*
Az adományozott kiváltságok azonban még nem foglalták magukban a teljes nemesi előjogokat, mint hogy Bosin és fiai még bizonyos tizedet és censust is fizettek a zólyomi comesnek 1276-ig, azon időig t. i., a midőn Likwán (Lichva, Likova) Bosin fia Milath birtokrészt szerzett, valószínűleg cserében a Verbiche és Akalychna között fekvő birtokokért; mert már 1276. éven túl itt birtokosok nem voltak, de Milathot, Bosin fiát, ugyanazon évben már Likwán találjuk. A nemesi kiváltságok teljes élvezetébe csak akkor léptek, midőn 1263. évben Béla király liptómegyei vadászmestereinek, Bosey, Stoysa, Sadrek, Cozma, Koyzlo, Vitko, Egyednek és Milath-nak azáltaluk fizetett tized és census visszatérítését elrendeli.* Magyar Tört. Tár IV. k.: Liptói registrum 41. l.*
Nem ismerjük a körülményeket, melyek között Milath Likwa birtokába jutott, minthogy az erre vonatkozó oklevelek holléte iránt tájékozva nem vagyunk; azok a Milathtól leszármazó családok egyikénél sem őríztetnek; és a mint azt később látni fogjuk, azok Domokos zólyomi comes hatalmas fiának Donch mesternek birtokába jutottak. Annyit azonban határozottan állíthatunk, hogy Likwát Milath nem adományúl kapta, de az saját szerzeménye volt, s Likwán csak részbirtokos lehetett. Ezen állítást kellőleg támogatja azon tény, hogy ugyan azon időben, illetőleg pedig még előbb, Tamás mester (csókakői) Béla király ajtónállója, midőn 1261. évben Liptó vármegye comese lett, ezen kinevezési oklevélben, mint Likwa birtokosa említtetik; ez adat egyszersmind relativ meghatározásúl szolgál arra, hogy Likwa vára mikor épülhetett. Az említett oklevél, mely Zólyomban kelt, Tamás mestert liptómegyei comesi tisztséggel ruházza fel; ebben megengedi neki a király, hogy addig, míg a saját maga birtokán Likwán a várat felépítteti, Liptóvárott lakhatik. »... primum honorem comitis provincie nostre de Liptou eidem contulimus, cum illa potestatis facultate, ut in castro nostro Liptouwar, mansionem suam tamdiu habere possit, donec sibi in terra sua Likwa propriam arcem exstruxerit.«* Árpádkori új okmt. XI. 504. l.*
Nem tartjuk lehetetlennek azt sem, hogy Milathnak likwai részbirtokát már atyja Bosin szerezte, s úgy ment át Milath birtokába; midőn t. i. Bosin fiai osztozkodtak, neki a likwai birtokrész jutott; ez az osztozkodás azonban csak 1276. éven túl, atyjuk halála után történhetett; minthogy 1276. évben még egyszer találkozunk Bosinnal s annak fiaival: Sevislov, Punak, Milath, Bohuta és Bohurettel, midőn is az említettek 1248. évi kiváltsági oklevelüket IV. László király által átiratják s maguknak kiadatják;* U. o. IX. 142. l.* holott Milath, mint már említettük, 1276. éven túl Likwa birtokában volt.
Milathtal mint élővel 1276. éven túl az oklevelekben többé nem találkozunk, s úgy látszik, hogy már e tájon elhalálozott, s egyik fia I. Péter is 1311. év előtt elköltözött az élők sorából. Erre mutat azon oklevél, melyet az esztergomi káptalan 1311. évben június 13-án kiadott, melyből kiderül az is, hogy a Milath törzsnek Hontmegyében Lisson is volt birtoka, de vajjon ez Milathnak vagy Milath fiának I. Péternek volt-e adományos birtoka vagy szerzemény e, azt meghatározni nem vagyunk képesek, minthogy az oklevél csak arról tesz említést, hogy a lissói birtok I. Péter fiának Jacev (Jákó) és Andának öröklött vagyonát képezi: »... confessi sunt terram ipsorum iure hereditario in Lysso in comitatu videlicet Huntensi ipsos contingentem ... « Ugyanezen oklevél szerint Gergely fia Ybor, Serephel fia Máthé, Péter fiai Jacev és Anda és Lőrincz fia Lukács, liptói nemesek »nobiles de Liptow« megjelenvén az esztergomi káptalan előtt, kijelentették, hogy lissói birtokrészüket Egyed fiának Bede mesternek tizenegy márkáért tíz évre zálogba adják.* Anjoukori okmt. I. k. 229. l.*
A Milath-nemzetség körülbelől 70 évig Likwa részbirtokukon békés egyetértésben élt egymás között. Tamás mester ezen idő alatt, 1312.év körül, befejezte Lykawa várának felépitését. Ugyanez időtájban éltek és birták a lykawai birtokrészt Milath nemzetségéből már annak fiai és unokái is, kik között némi perpatvar támadván, egymással egyenetlenkedésbe jutottak. Legvalószínűbb okát képezé ezen egyenetlenkedésnek Domokos zólyomi comes fia Donch mester, kit erőszakoskodásairól, jogtalan foglalásairól, a Bogomér-törzs leírásából is ismerünk. Donch ugyanis 1315. évben Csókakői Tamás elhaltával Likawa várát Csák Máthé elleni érdemei jutalmáúl adományúl kapta, s hihetőleg az ő hatalmaskodása nem jó szemmel nézte azt, hogy a likawai határ területén más birtokosok is legyenek kivüle, s valamelyes körülménynél fogva kényszeríté a Milath-nemzetségbeliek egy részét, hogy likwai részbirtokukat neki eladják. Az eladás ezen esetét constatálja egy 1335. évi october hó 6-án a túróczi convent által kiadott oklevél, melynek szövege munkánkra nézve érdekes nemzedékrendi adatokat tartalmaz.
Ugyanis ezen oklevél szerint az említett convent előtt megjelent I. Péter fia Anda Albus s előadja, hogy tudomására jutott az, miszerint legközelebbi rokonai, Milath fia Sad, Sad fiai Márton és Fylpes, Miklós fia Pachouch, Markus unokája, és Milath fiának, Mártonnak fia Myck, az ő és a saját szerzett likavai (Lichwa) birtokukat Liptóban Domokos zólyomi comes fiának Donchnak Tornoch liptói birtokért, az ő tudta és akarata nélkül, a lichwai birtokra vonatkozó összes oklevelekkel és kiváltságokkal egyetemben cserébe adták; a mi ellen óvást emel.* »... quod Anda Albus filius Petri ... per modum protestationis nobis significare curavit, quod Sad filius Mylath, Martinus et Philpes filii eiusdem Sad, Pachouch filius Nicolai, filii Marchus et Myck filius Martini, filii ante dicti Mylath proximi sui de Liptovia, possessionem eorum et suam aquisiticiam Lichwa vocatam in districtu de predicta Liptovia existentem magistro Donch filio Dominici comiti de Zolio in concambium possessionis Tornoch nominate in eodem Liptou adiacentis sine scitu et voluntate sua tradidissent et dedissent, una cum instrumentis et privilegiis super eadem possessione Lichwa vocata confectis et emanatis ...« Anjouk. okm. III. 202.*
Ezen sorok felvilágosítanak bennünket egyszersmind arról is, hogy a Milath-törzsnek likavai birtokára vonatkozó okiratok miért nem találhatók az említett törzsből leszármazó családok egyikének levéltárában sem; azért, mert ezen oklevelek, a birtokkal együtt, idegen kézre kerültek.
Nem tudjuk biztosan meghatározni, valjon Anda tiltakozásának lett-e eredménye, s végrehajtatott-e az elidegenítés vagy sem? de annyi bizonyos, hogy Milath leszármazói még 1341. évig birtokosai voltak a lychwai részjószágnak, s hogy az csere útján királyi kézre került, 1341. évben, midőn is Károly király, Milath fiának Saadnak, Saad fiainak Fülöp, Márton és Györgynek, Jákó fiainak: Anda, Lach, Miklós és II. Péternek; és végre Patuch fiainak: Jákó, Miklós és Andának, Likva birtokukért Libelét (Lubelát) cserébe adja.* Magy. Tört. Tár IV. köt. 14. l.* Ezen adománylevelet 1348-ban a szepesi, s 1354-ben az esztergomi káptalan is átírja.* »... quod Anda Albus filius Petri ... per modum protestationis nobis significare curavit, quod Sad filius Mylath, Martinus et Philpes filii eiusdem Sad, Pachouch filius Nicolai, filii Marchus et Myck filius Martini, filii ante dicti Mylath proximi sui de Liptovia, possessionem eorum et suam aquisiticiam Lichwa vocatam in districtu de predicta Liptovia existentem magistro Donch filio Dominici comiti de Zolio in concambium possessionis Tornoch nominate in eodem Liptou adiacentis sine scitu et voluntate sua tradidissent et dedissent, una cum instrumentis et privilegiis super eadem possessione Lichwa vocata confectis et emanatis ...« Anjouk. okm. III. 202.*
Mielőtt az események fonalán tovább haladhatnánk, az 1335. és 1341. évi fentebb idézett oklevelekben előforduló Sad – Zaad-ról, Milath fiáról, kell némi megjegyzéseket tennünk, a történeti igazság érdekében. Kényszerít erre ama történeti és chronologiai tudatlanság, az események azon irányzatos elferdítése, a mely Hyros István Miklós »Zámok Lyhava« czímű könyvében minden lépten-nyomon nyilatkozik, hol az említett Sadról állításokat koczkáztat, melyek a legnagyobb történelmi tájékozatlanság mellett meghamisítják az eseményeket s képesek a czélzatos tévtanoknak tárt ajtót nyitni, mert az említett mű a liptómegyei közönség körében igen el van terjedve. Azt mondja ugyanis Hyros említett munkájának 50. lapján, hogy 1312. évben Lykava várának ura Radmir volt, a templáriusok liptó-szent-mártoni utolsó priorja, holott azt Domokos zólyomi comes fia Donch építtette, s annak birtokában is volt. Irja továbbá, hogy ezen Radmirnak neve Sadmirnak olvasandó, minthogy ugyanakkor Lykava birtokosa Saad Milath fia volt, s mondja végre az 52. lapon: lehetséges, hogy ez ugyanazon Saden, a kit a váradi regestrum Bél «Adparatus«-ában a CV. §-ban említ.
Teljesen téves Hyros azon állítása, hogy Radmir a templáriusok utolsó priorja lett volna Liptó-Szent-Mártonban; még csak prior sem volt, s mint ilyen a templáriusok történetében ismeretlen, s így azt a hozzá kötött mesével együtt fictiónak kell kijelentenünk. Hogy ezen Radmirból minő alapon csinál Sadmirt, ezt még kevésbé látjuk igazolva, s midőn azon Radmirból Sadmir lesz, s ebből Milathnak fia Saad válik Hyros tolla alatt: ezt egyenesen szándékos ferdítésnek kell bélyegeznünk, melylyel a tényeket meghamisítani iparkodik, oly czélból, hogy a három különbözö névből egy negyediket alkothasson, a Saden nevet, hogy így mind a négyet egy kalap alá hozva, a négy névből kikerekítse Milath fiát Saadot, a ki mint templárius prior birta Lykava várát Radmir név alatt, de Sadmirnak kellene kiejteni, a ki pedig Saad volt, Milathnak fia, a kitől származtatja a kelecsényi és lubellai Lipthay-családot, de a kiről lehetőnek tartja, hogy ugyan azonos vala azzal, a kit a váradi regestrum Saden névvel ír. A most említett Saden a váradi regestrum szerint nem is a CV., de a CVIII. §-ban följegyezve, Boka községéből mint tanú állíttatott elő Gecha által, Vitalis zonuki comes elé, s ez a tüzes vas próbájára itélvén Saden, azt kiállani ajánlkozott, igaz mondása mellett. Eltekintve attól, hogy ezen Saden Zonuk megyebeli Boka községből való volt, s e szerint a szentmártoni templáriusok priorja nem volt, a liptómegyei Milath fia nem lehetett; általános tudomású dolog, hogy a váradi regestrum feljegyzései II. András király idejéből 1201–35-ig valók, s így az, a soha sem létezett Radmir prior, vagy a vele azonosnak tartott Sad, Milath fia sem lehetett, minthogy ez még 1341. évben is élt, midőn t. i. Lybelét cserébe kapta lykavai részbirtokáért; s miután Saden 1201–35 között élt, a szentmártoni utolsó prior sem lehetett. Ime a nevek önkényes magyarázata, összeolvasztása s a chronologiai tudatlanság a történelmi eseményekben s könnyelmű összetévesztése a lykavai vár és a lykavai birtokrész fogalmának, mire vezetett; holott tudjuk, hogy a vár birtokosa Donch vala, Saad pedig, Milath fia, csak részbirtokos volt Lykaván, s a várat soha sem birta.
Milathnak fia Saad (Zaad) minden valószínűség szerint 1341. és 1353. évek között meghalt, mert míg 1341. évben mint adományos fiaival együtt említtetik a Lybelével történt cserénél, többé mint élő elő nem fordúl az oklevelekben; 1353-ban annak fiát Fülöpöt mint homo regiust említi Tamás comes országbiró itélő levele Okolicsányi Péternek Palugyai Miklós elleni ügyében.* Eredetije Luby Boldizsár benedekfalvi levéltárában.* »Philipes filius Zaad homine region. Ugyanezen oklevélben mint homo regius előfordúl még Libelei Anda fia Máté is, a Milath törzséből. Az imént említett Zaad fia Fülöp 1355. évben, Lajos királynak a túróczi conventhez intézett, s a Kubinyi-családot érdeklő felső kubini határjárási ügyben kiadott parancsban mint homo regius ismét előfordúl.* Genealogia Familiae de Felső-Kubin a Petro Kubinyi 1824 pag. 27. Nagy Iván Lipthay-család nemzedékrende. II. rész 4. l.*
A Milath-törzsnek ez időtől kezdve teljes nyolczvan évig birtokviszonyai ugyanazok maradtak, s gyarapodásuk az egyes ágakon lemenő ivadékoknál az 1435. évnél kezdődik, akkor t. i., midőn már ez évet jóval megelőzőleg, a különvált ágak különböző nevű családokban oszlottak fel, s részint személyükben, részint a családok alapításában, a községi élet fejlesztésében emlékeket hagytak maguk után Liptó- s azon megyék területén, a hol birtokot szerezve, megtelepedve, élethivatásuk feladatuk czéljait elérni törekedtek. Azonban azon időköz, mely 1355–1435. terjed, nem volt jelentéktelen a Milath-törzs történetében, s ha ennek jelentősége nem is foglal helyet az országos események között, annál inkább becsesek azok reánk nézve Liptómegye történetének, és a család, nemzedékrendének szempontjából, minthogy épen ezen időszakra vonatkozó levéltári buvárlataink adják kezünkbe a kulcsot, az elágazott családok közös eredetének, közös birtoklásának megfejtéséhez, a családnevek és a községek neveinek elváltozási folyamatjához; s kitöltik azon hézagokat, melyek Nagy Iván úttörő munkájában »Magyarországi családok« és a »Lipthay-család nemzedékrende és oklevelei« czímű művében előfordúlnak. Az utóbb említett műben ugyanis, az oklevéltári részben, míg a II. oklevél 1335 kelt, a III. már 1435-ben adatott ki, s mert az ezen időközre eső oklevelek a Lipthay-család levéltárából hiányzanak, természetes volt a következtetés, hogy azok elenyésztek az idők viszontagságai miatt: Ámde, ha kimutattuk hova lettét a XIII. századbeli okleveleknek, kimutathatjuk azt is, hogy az 1355–1435-ig terjedő időszakra vonatkozó okiratok nem vesztek el; s minthogy a Milath-törzsnek Zaad ágán leszármazó Filpes ága Liptómegyéből elköltözve a Lipthay-családot alapítá, a törzsökös ősi birtokra vonatkozó oklevelek, a Liptómegyében helyben maradt Milath-törzsnek idősebb ágánál, a Pétertől leszármazó Jákó-ágából eredő Fejérpataky és az Anda-ágból származott Andaházy-családoknál maradtak; Milath többi három fiának, Pachuch, Márkus és Mártonnak, családjára csak az 1389. évig vannak adataink, mikor aztán azoknak nyoma vész.
Kövessük azonban az oklevelek adatait, melyek 1356-ban I. Péter fiához Jákóhoz vezetnek, kit Miklós mester liptói alispán valamelyik szomszédja földének elszántása miatt megbirságolt és elmarasztalt; ez a birságot meg is fizette s az elfoglalt földet vissza adta »quod Petrus filius Jako solvit birsagium nostrum, super actione satisfecit, super eo, ut metas rearasset et reedificasset«. Az említett alispán az erről szóló oklevelet kiadta, a mondott év június 22-én.* Eredetije a Fejérpataky-család levéltárában.*
I. Péternek gyermekei között egy 1359. évi oklevélben reá akadunk Erzsébet nevű leányára is, ki Magyar Pálnak – »Paulus dictus Mager« lett nejévé; ennek fiai Miklós, István, Hank és András 1359. évi ápril 3-án a túróczi convent előtt megjelenvén, kijelentették, hogy az anyjukat megillető negyedet a lubelai birtokból Anda fiaitól György és Mátétól, és Lubelai Jákó fiától, II. Pétertől, természetben megkapták; s hogy ugyanazon birtokrészt az említett Anda és Jákó fiainak öt márkáért örök áron eladták.* U. o.*
Ugyanezen oklevelet Péter nógrádi alesperes által két héttel későbben, ápril 17-én, Jákó és Anda fiai átiratták, s ezen oklevélben a fentebb említett Máté Mátyásnak »Mathias filius Anda de Libele« van írva.* Fejérpataky-csal. levélt. Eredeti.*
A Magyar Pál nejének, Erzsébetnek, járó leánynegyedre vonatkozó egyesség, a Magyar Pál fiai és Lubelai Jákó és Anda fiai között nem hajtatott végre, s az daczára a convent előtt kötött egyességnek, kelletlen halasztást szenvedett. Ez ügy újolag felmerülvén Péter nógrádi főesperes előtt, ez e dologban egy kelet nélküli oklevelet adott ki, a mely okirat reánk nézve igen érdekes adatokat tartalmaz. Ugyanis mondja az említett főesperes és érseki helyettes »vicariusque sede vacante», hogy az ő liptai helyettes-vicariusa Herman által írt levélben értesült arról, hogy a legközelebbi keresztelő szent János nyolczadában Anda fiai, I. György és Máté, Jákó Péter fia Lubeláról (Lebeele), másrészről Pál fia Miklós többi testvéreivel előtte megjelenni tartozván, a lubelai nemesek nevében Jákó fia Péter; Pál fiai nevében pedig megjelent Tamás fia Miklós; midőn is Miklós kijelenté, hogy a lubelai birtoknak negyedrészét Pál fiainak, Miklós, Hank, András és Istvánnak kellene birniok, minthogy ezeknek anyjuk, az említett Péternek leánya, Jákó és Andának pedig leánytestvére volt. Péter erre kinyilatkoztatta, hogy ez csakugyan igaz; mire itéletileg Péter főesperes elhatározta, hogy ha a nádor még az évben a liptai részekbe menne törvényt tartani, s ha Anda és Péter fiai még, akkor is a birtokban maradnának, az esetben a jövő Szent-Mihály napjának nyolvzada körül említett Herman és Scellechi – most Szlécs – Miklós a lubelai birtokot négy részre osztják, s annak negyedrészét megbecsüljék, s mindezekről Szent-Mihály nap utáni 16-ik napon Herman főesperesnek irásbeli jelentést tegyen.* Ezen oklevél, mely a Fejérpataky-család levéltárában őríztetik, minden valószínűség szerint 1360 év kürül adatott ki, minthogy az ott előforduló Anda fia Máté utoljára az 1359-ik évi oklevélben fordul elő, és Herman vicevicarius is azon időtájban élt, s 1364. vicearchidiaconus volt.*
A többször említett Zaadnak fiával Fülöppel még egyszer találkozunk az oklevelekben, midőn is t. i. Turapataky – később Thuránszky Ferencz fia Péter 1363. évi sept. 27-én a turóczi convent által a turapataki – most Thurik birtokba bevezettetik, a hol Lajos király által mint homo regius említve van, valamint lubelai I. Miklós fia Bálint is.* Eredetije Thuránszky Zoltán levéltárában Thurikon. *
Saadnak fiától Fülöptől ezen leszármazó ág Filpesi de Libelének hivatott, mindaddig, míg belőle a Lipthay-családki nem vált.
Jákó fia Laczk, Péter testvére 1364-ben már nem élt, s Margit nevű özvegyet hagyott maga után, a ki ugyanazon évben Bode Márkus neje lett. Erre vonatkozólag Herman lipcsei plébános és alesperes, a mondott évben kiadta Péternek a bizonyítványt a felől, hogy testvére László özvegyének Bode de Filia Márkus nejének hét forintban a jegyajándékot és női hozományt kifizette s az azt fel is vette: »quod Petrus filius Jakow nobilis de Lubelaw persolvit relicte fratris sui Ladyzlay consortis Marci de Filia Bode pro parafernalibus et pro dote VII. florenos ... et Marcus maritus predicte Margarethe, illam pecuniam VII. florenorum recepit«.* Ered. Fejérpataky-csal. levélt.*
1369. évi május 2-án egyrészt lubelai Jákó fia I. Péter és lubelai Miklós fia Mátyás, másrészt pedig Pál fiai István és Anda egyességet kötnek Sándor fia János liptai alispán előtt, egy hajadoni negyed czímén Mátyásnak átadott lubelai földrész iránt, mely szerint Péter Mátyást, István és Anda ellenében védelmezni tartozik, de minthogy ezen rész birtoklása iránt, az említettek már ezen egyezkedés előtt bizonyos szerződéseket kötöttek, azon iratokat Mátyás semmiseknek nyilvánította és visszaadta az alispán előtt.* Fejérpataky-család levéltárában az eredeti. *
Az 1370. év a Milath törzs leszármazóinál a családok kiválására nézve a közös törzsből forduló pontot képez, minthogy a három ágban terjeszkedő nemzetség háromféle családnevet vesz föl; s részint az ősök neve, részint a birtokok helyneve után először neveztetnek másmás néven. Iacute;gy az I. Péter egyik ágán Jákó fia II. Péter Feiérpataki-nak iratik egy 1370. évi márcz. 22-én »feria sexta proxima post dominicam Oculi» kelt s a szepesi káptalan által kiadott oklevélben. Ugyanis Fejérpataky I. Péter, Jákó fia, úgy a saját, mint fiai Tamás I. János és István, továbbá Anda unokái, I. György fiai: László és István nevében megjelenvén az említett káptalan előtt, ünnepélyes óvást emelt Pál fiai András és István ellen, a kik tudomása szerint, az anyjuk révén a nekik adott negyedet az ő tudtuk nélkül elidegenítették és eladták s ezért őket az eladástól óvják, a megvételtől pedig bárkit, de különösen Lachnai István fiait Lőrinczet és Andrást eltiltják, »quod Petrus filius Jacow de Feierpatak ... in sua ac Thome, Johannis et Stephani filiorum suorum, ac Ladistai et Stephani filiorum Georgii filii Anda ... a venditione ... et emptione prohibuit contradicendo et contradixit inhibendo ...«* Fejérpataky-család levélt.*
Ugyanazon év június 26-án János liptói alispán előtt Lubelai Jákó fia II. Péter egy pörös erdőrész ügyében békebiróság által kivetett öszszeget Lubelai I. Miklós fia I. Bálint és Lubelai Filpes fia II. Miklós részére lefizetvén, e felől Pétert az alispán nyugtázza.* U. o.*
A családtagok közötti békeszeretet és rokoni érzet kevéssé fejlődött ki a Milath-törzs ivadékai között, mert majdnem az egész XIV. század végeig a folytonos viszálkodás emlékeivel találkozunk az oklevelekben, hol óvások, hol tiltakozások, hol egymástól való foglalások és elbirtokolások alakjában. Igy találjuk 1373. évben Lubelai Jákó fia II. Péter megbizottját, Malatini Demke fiát Pétert, ápril 6-án Sándor fia János liptói alispánnál, ki ott megjelenvén és előmutatván az alispán pecsétjét, kinyilatkoztatá, hogy az alispán pecsétjével eltiltotta Lubelai Filpesy fiait II. Miklóst, II. Bálintot és I. Pétert mindennemű részbirtoknak és dolgoknak elfoglalásától és használatától, melyek Pathouch unokája, I. Miklós fia II. Jakab birtokában voltak, a melyek egyedül csak Jákó fiát II. Pétert illetik »quod Petrus filius Demke de Malathyn cum sigillo nostro ... Nicolaum, Valentinum et Petrum filios Philpesy de eadem Lybele a perceptione ... utilitatum ac rerum Jacobi filii Nicolai filii Pothouch ... prohibuisset cum sigillo nostro prenotato.«* Fejérpataky-csal. levélt.*
Ugyancsak 1378. évi június 23-án Lachk fia Bertalan és Malathyni András fia István kezükben az alispán Egyed fia János pecsétjével kijelentették, hogy Jákó fia Péter nevében Malathyni Lachnik István fiát Lőrinczet eltiltották Péter birtokainak Fejérpatakon – most düllő Kelecsén határában* Fejérpatak már a XVI. század derekán -mint »olim possessio, nunc in praedium redacta« fordul elő.* – való elfoglatásától »... a perceptione et usu possessionarie portionis eiusdem Petri, Feierpatak vocate prohibuissent ...«* Fejérpataky-család levélt.*
A sokféle zaklatásnak és birtokháborgatásnak kitett Péter, a folytonos óvás és tiltakozásba belé nem únt s jogainak megóvása szempontjából, hogy annak nagyobb és ünnepélyesebb nyomatékot adjon, nem elégelte meg az alispán előtt tett tiltakozást, hanem a túróczi convent egy hites emberével megjelent a Bódogazzonfalván 1381. évi october 16-án tartott megyei gyűlésen s ott Bubek György liptói comes, mint királyi rendelettel kiküldött homo regius jelenlétében ünnepélyesen tiltakozott különösen a malathini nemesek és a német-lipcsei polgárok ellen, a lubelai határban levő birtokai hasznának, ú. m. legelés, vadászat- és halászatnak élvezete és elfoglalása ellen.* Fejérpataky-csal. levélt. az eredeti.*
Nem tudjuk minő, de bizonyára nem csekély oka lehetett azon királyi oklevél kiadásának, melyet I. Lajos király 1382. évi április 26-án Ligethen keltezve »datum in castro nostro Ligeth tertio die festi beati Georgii martiris« menesztett a szepesi káptalanhoz. Ezen oklevélben elrendeli a király, hogy az említett káptalan, a király emberével, küldje ki a maga hites emberét, s azzal egyetemben, idézze meg a király elébe Lubelai Fülöp fiait III. Miklóst, II. Bálintot és I. Pétert; I. György fiát Andrást; Jakab fiát II. Pétert; II. Péter fiait I. Tamást és Istvánt; az Anda-ágbeli I. György fiait Istvánt és Lászlót. A megidézésről szóló jelentését a káptalan ugyanazon év május 15-én ki is adta.
Milath fiának Márkusnak ága, a negyedik ízben Patuch fia II. Jakabban még az 1382. év előtt fiúörökösök hiányában kihalt, s ennek hátramaradt birtokát, minthogy az a fiú ágat illette, részben Jákó fia II. Péter vette át, mert az ebből járó negyedet az illetőknek Péter fizette ki. Erre vonatkozólag János, Egyed fia, liptói alispán 1382. évi június 25-én a Péter által teljesített kifizetésről szóló bizonyítványában mondja, hogy Filpes fia Miklós kijelentette, hogy Jákó fia Péter 19 forintot, 40 garassal számítva, Osztoy – most Körmös – Kermes Györgynek, Rózsahegyi Pank fiának Lenknek és a Detrik-generatio fiainak kifizette azon lubelai birtokrész után, melyet az örökösök nélkül elhalt Patouchim fia Jakab birt: »Nicolaus filius Philpes ... fassus est ... quod Petrus filius Jacov de eadem Libele viginti florenos minus uno floreno, per XXXX. grossos usuales numerando, Georgio dicto Kermes de Osztoy, Lenk filio Pank de Rosomberk, nec non generationi filiorum Detrici pro quarta puellari de prescripta possessione Libele, de portione videlicet Jacobi filii Patouchim absque heredum solatio decedentis dedisset et persolvisset ... «* Fejérpataky-csal. levélt.* Ugyanazon napról keltezve az alispán előtt elismerik Osztoy Kermes György, János fia Mátyás s a többi érdekeltek, hogy a Patouch fia Jákó birtokrésze után járó negyedet Lubelai György fiai László és István kifizették.* U. o.*
MAJLÁTH BÉLA.
A BÁRCZAY CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.
(Első közlemény. – Színes czímerképpel.)
A család legrégibb multját hiteles okmányok hiányában biztosan nem lehet tudni. A családi levéltár egy okleveléből* Fasc. I. nr. 8.* kitünik, hogy a XIII. század elején Barcha nevezet alatt a jelenleg Bárczának nevezett Abauj vármegyei helységben birtokosok éltek, kik a Barcha-genusból eredtek.
1277-ben Kun László király Barcha Mikow magvaszakadtával annak birtokait legközelebbi rokonainak Mike, Henrik és Helia de Barchának adományozta.* Családi levéltár. Fasc. VIII. nr. 1.*
Hogy az Abauj vármegyében fekvő Bárcza helységet az ezen helységről nevezett nemesek a XIII. században már birták, látszik egy 1299-ik évben kelt oklevélből,* Családi levéltár. Fasc. X. nr. 6.* melyben »Comes Elias filius Joannis de Barcha et Johannes filius eiusdem, Edus et Moys filii Moythae de eadem« említtetnek, mint a kik a Mizla patak malmának ügyében az egri káptalan előtt szerződésre léptek. A Mizla patak ma is Bárcza és Kassa városa között képezi a határt. Az egri püspök 1297-ben templomépítési engedélyt adott* Családi levéltár. Fasc. X. nr. 4. * Helia comes fiának Inoknak kérelmére; és hogy a jelenleg is élő Bárczay-ak ettől származnak le szakadatlanúl, mutatják a mellékelt leszármazási táblák, e közlemény folyamában felsorolt hiteles adatok és azon körülmény, hogy a család nemcsak Bárcza helység de a többi fiúágot illető jószágoknak is teljes birtokában volt a legutolsó évtizedig, sőt most is nagy részben bírja azokat és hogy tulajdonjogukat soha évszázadok során senki kétségbe nem vonta.
Comes Inach de Barcha 1225 és 1276 között élt, ettől származnak le szakadatlanúl a mostan is élő Bárczay-ak.
Inach-chal egyidejűleg élt Moyta de Barcha. A rendelkezésre álló okmányokból nem lehet kideríteni, testvére vagy másként volt-e rokona Inachnak.
Ezen Moyta 1303-ban a Sáros vármegyei erdőségekben bizonyos Beniczei útonálló és társai által megtámadtatott és megöletett; a családi levéltárban meglevő okmányok szerint az útonállókat felakasztották.
Moytának két fia maradt életben: comes Edus és comes Moys; utóbbinak felesége volt comes Benedek Klára nevű leánya; a két fiú atyjoknak örökségéti 1303-ban Salamon jászói prépost előtt megosztozott.* Családi levéltár. Fasc. VIII. nr. 19.* Comes Edus szintén erőszakos halállal múlt ki 1314. körül, midőn Borita helységben mint felperes a vármegyei bíróság előtt; Boleslaus fia Bálint és ennek fia Péter ellen bizonyos szóbeli pört folytatott, ezek által erőhatalommal megfogatott és a bíróság színe előtt megöletett. Ezen gyilkosság következtében pör keletkezett, de 1314-ben Edus fiai, Bálinttal és Péterrel Mihály jászói prépost előtt kiegyeztek, miután ezek 70 márka ezüstöt fizettek Edus fiainak.
Moytának ága 1380-ban kihalt, midőn is Bárczay II. László a gyermektelen Sebestyént megölte.
Comes Inach 1277-ben már nem élt, mint azt a Kun László király adományleveléből* Családi levéltár. Fasc. IX. nr.5.* látni lehet. Ezen adománylevélben comes Mikow de Barcha említtetik, kinek felesége Opur Simon leánya volt.
Inach gyermekei voltak: a) comes Herrich, ki mag nélkül halt el, b) comes Nicolaus, magister dictus Niger, ennek gyermekei voltak: I. Diakus, I. Laczk magister, kik mag nélkül haltak el és Mykow, kinek gyermekei voltak: Klára Dobó Pálné,* Családi levéltár. Fasc. IX. nr. 19.* Mikow, Tamás, István és Kelemen, kinek unokája Zsigmond doctor Strygoniensis volt 1404-ben, c) Inach, ki a XIV. század elején halt meg, ennek négy fia volt: 1. Tamás, 2. György, kik mag nélkül haltak el, 3. Domokos máskép Donnek, kinek gyermekei szintén mag nélkül haltak el és 4. Pál dictus de Thwsa (Tuzsa abaujvármegyei helység, mely részben ma is a család birtokában van); d) comes Helias fiai voltak: Inach vagy Iván máskép János; ennek egyetlen fia Tamás dictus de Pere (abaujvármegyei helység, mely részben ma is a család birtokában van), nőül vette Alexander de Kokso unokáját Katalint; ettől származott István dictus de Pere, Péter, Tamás és Máté de Felsew Bárcza; * Családi levéltár. Fasc: I. nr. 12. * ezen utóbbinak felesége volt Fijass de Jekul Lőrincz leánya Zsófia, kinek legtöbb gyermeke mag nélkül halt el; legfiatalabb fia Illés, ki 1421-ben a czímeradományozó levélben fel van említve.* Családi levéltár. Fasc. II. nr. 16.*
Ennek János nevű fia mag nélkül halt el; másik fiának Miklósnak6 gyermeke volt; a legidősebb Ferencz 1492 ben egri kanonok volt.
Lászlónak 1421-ben febr. 10-én Zsigmond király a mellékelve látható czímert adományozta. Az adományozó levél következőleg hangzik:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarić, Bohemie, Dalmatić, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni cesaree vel regie maiestatis velut e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria, vel regia Maiestate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne quod a [gremio] non proveniat cesaree seu regie dignitatis vel claritatis. Sane ad universorum notitiam tam presentium quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Ladislaus filius Mathius de Felsew-Barcza ad nostre celsitudinis accedens presentiam recensitis propositisque et declaratis suorum progenitorum et per consequens suis fidelitatibus et fidelium obsequiorum meritis per ipsos claritati nostre locis et temporibus opportunis laudabiliter exhibitis et impensis, quedam arma seu nobilitatis insignia sibi, et per eum Elye carnali ac Ladislao filio Clementis de Also-Barcza condivisionalibus fratribus suis, ipsorumque similiter fratribus et consangvineis ac heredibus et posteritatibus universis ex liberalitate nostra dari et conferri humiliter et devote suplicavit. Unde nos prefati Ladislai gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus diligentibus studiis ac indefessis in diversis nostris et ipsius regni nostri Hungarie arduis expeditionibus sicuti prosperis sic et adcersis sub diversitate locorum et temporum non sine sue persone gravibus discriminibus et expensarum suarum oneribus actenus erga nostram claruit maiestatem cotidieque claret et [in futurum] eo quidem studiosior clarere poterit quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostra scientia eidem Ladislao et per eum memoratis Elye carnali ac Ladislao filio Clementis de dicta Also-Barcza condivisionali fratribus suis cunctisque eorundem fratribus et consangvineis ac heredibus et successoribus universis ad prefati Ladislai filii Mathyus suplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentiuni conferimus imo ... de plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem eiusdem Ladislai ac aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, ac presentibus elargimur, ut idem Ladislaus et alii supradicti eorumque heredes ac quelibet ipsorum posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia prout presentibus literis circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat ... ... ... ... hastiludiis, torneamentis et [aliis] exercitationibus militaribus gestare valeant etc. etc. Datum in nostra civitate Mysa nuncupata in festo b. Scholastice virginis et martyris anno domini millesimo quadringentesimo vigesimo primo.
A Bárczay család czímere
1421. évből
Ugyanezen László testvérével Illéssel 1430-ban új adományt nyert, Bárcza, Haradicska, Kisfalud és Tisza Abauj vármegyében fekvő birtokaira.
László egy kassai polgártól megvette a Szepes vármegyében fekvő Jekel- és Margitfalva községek egy harmadrészét, melyre királyi jóváhagyást is nyert és ott ünnepélyesen be is iktattatott.* Családi levéltár. Fasc. IX. nr. 34.* Felesége volt Cheley Veronika; ettől származott: András, ki 1461-ben Abauj vármegye alispánja, beregi várnagy és ónodi várkapitány volt; unokája László 1520-ban széplaki jószágát lelki váltságáért az egri káptalan részére örökbe vallotta azon feltétel alatt, hogy az ö lelkéért és minden meghalt, élő, és születendő Bárczayért Egerben hetenkint egyszer a keresztelő Szt.-Jánosról nevezett templomban nagy mise szolgáltassék; testvére Péter székesfehérvári, János pedig egri kanonok, itélőmester és I. Mátyás király jegyzője volt, mint ilyen fogalmazta a pozsonyi országgyülésen Mátyás király harmadik decretumát; fogalmazványának töredéke megvan a családi levéltár XXVII. fasciculusában 14. szám alatt. Ezen utóbbinak van egy levele a levéltárban, melyben nagybátyjának Istvánnak azt írj a: »küldhetnének valamit Kassáról ide Budára menő jó alkalmatossággal valami poma nigrát mert a mi urunk nagyon szereti, de magam is megenném. Datum Budae stb. stb.« II. Ulászló alatt a magyar királyi törvénykezés kisebb pecsétjének volt őre. Meghalt 1518-ban.
V. László király László fiai András és Istvánnak 1455-ben Felső-Hutka általuk Abauj vár-megyében birt helységben a királyi haszonvételeket adományozta; * Családi levéltár. Fasc. XVII. nr. 17 * e helység ma is a család birtokában van.
Istvánnak és örököseinek I. Mátyás király »jus gladii«-t adományoz 1484-ben* Családi levéltár. Fasc. XVII. nr. 19.* és egy kivált ságos levelet, melynek erejénél fogva a Bárczay-ak jobbágyai a réveken és vámokon való fizetéstől örök időkre felmentetnek.
Ugyanezen évben a Bárcza mellett fekvő Kokso helységre és a szintén Abauj vármegyé ben fekvő Tuzsa pusztára kap Bárczay Miklós, András és István királyi adományt,* Családi levéltár. Fasc. XXIV. nr. 36. Donatio és XXIV, nr. 37. Donatio nova.* e két puszta részben jelenleg is a család birtokában van.
Istvánnak fia gyakorolta először pallosjogát, a mennyiben 1521-ben perei jobbágyai közől a két fő bűnöst, kik gazdatisztjét agyonverték, halálra itélte. Felesége volt Kutasy Anna. Ennek harmadik gyermeke István volt, ki Bocskay Ilonát birta nőül; halála után özvegyét Monaky János füleki kapitány vette el.* Családi levéltár. Fasc. XXIV. nr. 36.* Gyermekeinek Anna, Klára és Jánosnak Monaky János volt a gyámja. Ezen János felnevelkedvén igen jeles vitézzé lett, 1593-ban az Eger alatti táborban török fogságba esett, és Belgrádba a Nyebojsza toronyba záratott,* Istvánffy lib. XXVI. és XXVII.* honnan leereszkedvén meg szökött és hazatért. 1605-ben Bocskay István erdélyi fejedelem maga részéről követül küldte Budára.* Istvánffy lib. XXVII. pag. 374 és lib. XXX pag, 428.* Ugyanezen – időben Bárczay András Karan-Sebes és Lugos várának volt kapitánya Istvánffy szerint. Én azt vélem, hogy Istvánffy a keresztnévben téved, mert a családi iratok szerint András nevű Bárczay ezen időben nem volt, valószinü, hogy ez a fent említett János volt. Ezen András (vagy János) a törököket csellel érzékenyen megverte és magát Szolimant is majdnem elfogta. Istvánffynak a keresztnevekben való tévedése gyakori; ő Bárczay Jánost említi, mint a ki a szikszói csatában 1588-ban magát Balázs diák fegyvernökével kitűntette, ez pedig a családi okmányok szerint Bárczay Ferencz volt, ki 1560 körül született és 1588 Putnok várának volt kapitánya. Ezen Ferencz Borzásy Miklós és Rákóczy Magdolna Ilona nevű leányát vette nőül (Rákóczy Magdolna R. Zsigmond erdélyi fejedelemnek volt testvére).
Ferencz 1592-ben Fejérkövy István nyitrai püspök és helytartótól az Ethre nemzetség magvaszakadtával Tövis-Pere pusztát kapja adományképen.* Családi levéltár. Fasc. XX. nr. 16.* 1595-ben elesett* Családi levéltár. Fasc. III. nr. 20.* valamely csatában, melyben Mátyás főherczeg vezérlete alatt részt vett. Fiai voltak: István és Ferencz, kiknekű gyámatyja Rákóczy Zsigmond volt.* Családi levéltár. Fasc. III. nr. 12.*
1525-ben Bárczay János sárosi várnagy és abauj vármegyei alispán volt, ellene mondott Széplaknak Bárczay László által az egri káptalan részére történt örökbevallása ellen; de később beleegyezett, úgylátszik jól tartották egri borral, mert az oklevélre sajátkezűleg azt írta, hogy »most már Széplakot végképen beittam«.
1521-ben II. Lajos királytól adományt kapott a Sajókereszturi Keresztury család magvaszakadtával ennek Keresztur, Széplak, Sztáncs és Kolbása helységekben való birtokaira.* Családi levéltár. XXVII. nr. 2 és 14.*
Bárczay Ferencz Perényi Imre nádor végrendeletének végrehajtója volt. 1525-ben II. Lajos összehívta Magyarország rendeit Budára, ezek között Bárczay Jánost is. A királyi meghivó levél a családi levéltár III. fasciculusának 20-ik száma alatt található. Ezen országgyűlésen az végeztetett, hogy minden portától 50 denár fizettessék; ennek beszedése Abauj vármegyében reá bizatott. Az abauji királyi tizedet haszonbérben birta az akkori jászói préposttal közösen. Elesett 1526-ban, említve nincs, hogy hol, de valószínüleg a mohácsi csatában.
BÁRCZAY OSZKÁR.
AZ ABAÚJ- ÉS BIHARMEGYE KINISY-EK.
A genealogiának mint tudománynak legelső feladata hazánk történetében nagy szerepet vitt nemzetségek és személyek származását felderíteni. Feltünő a haszon családtani érdekétől eltekintve köztörténeti szempontból is, Mennél régibb századokra megyünk vissza, annál nagyobb lesz a haszon a történelemre, hiszen csak ha a szereplő egyének személyes körülményeit, az okokat ismerjük, akkor fogjuk érteni egyes dynasták s gyakran a fejedelmek tetteinek is rúgóit. Az egész Árpád-koron keresztül, az interregnum idején főleg Chák Máté haláláig, a mint a történetbuvárnak sikerül egy-egy nemzetséget vagy kiváló egyént az ismeretlen homályból mintegy a nyilvánosság előtt felléptetni, családi és személyes körülményeivel, birtokviszonyaival megismertetni, hazánk azon kori története mindig egy-egy tanulságos lappal bővül. Ez az eredmény az egész középkoron keresztül napjainkig érvényesül, ha bár újabb időkben kevésbbé alte:rálja is egyes időszakok köztörténeti ismeretét.
Szokássá vált – mielőtt az újabb kori okmány-búvárlatok hatásukat éreztették – egyes kiváló személyeket, ha különben származásuk ismeretlen volt, egyenesen a porból (ez a legszokottabb kifejezés; bizonyosan pórt, parasztot értve) emelkedve tűntetni fel. Az érdem annál nagyobb lenne, de bizony a valóságnak a legritkább esetben felel meg.
Az egész középkoron keresztül a nem-nemesnek igen nehéz volt magasra emelkedni a világi pályán, az egyház részben akkor is demokratikus szervezetű volt s míg itt gyakran, amott a legritkább esetben találunk példát, hogy valaki magas állásra jutott volna s akkor is már kisebb állásában megelőzte a megnemesítés. Nézetem szerint bár tökéletesen ismeretlen legyen a középkorban valamely magas hivatalt viselő egyén származása, az elővélemény mindig az, hogy az illető nemes családból származott, bizonyítani mindig az ellenkezőt kell.
Széltében olvassuk, sőt Budai is azt írja polgári lexicon-ában, hogy Kinisy Pál a kenyérmezei hős és későbbi országbiró, »alacson sorsú szüléktől származott Bihar vármegyében, Kinis nevű faluban. Atyja molnár volt, maga is molnárságot tanult« stb. Tovább nagy testi erejéről is írva hivatkozik Bonfiniusra, ki Mátyás király udvarában láthatta. Igen! nagy erejéről s más személyes tulajdonságairól biztos tudomása lehetett s e tekintetben el is lehet tanúságát: fogadni, de származására legalább döntőleg nem. Ő ki saját királya családjának történetéről mesét ír, nem tekinthető feltétlen hitelt érdemlő tanúnak. Tudjuk különben is, hogy a középkori krónikák éppen genealogiai tekintetben a legmegbízhatatlanabbak.
Kinisy Pál oly feltünő személyesítője a magyar vitézségnek, érdemei oly nagyok, jóltevő királya gyermeke iránti oly nagy hálátlansága mellett is, hogy méltó származását kutatni, mit ha felderíteni sikerül, lehető lesz majd életrajzát is kimerítően megírni.
A Kinisy nemzetség abaúji és bihari ágának több oklevele van birtokomban, ezeket a mohácsi vészig terjedőleg kivánom most ismertetni. Nem állítom határozottan, hogy a hires hős ebből származott, de reménylem, hogy ezek nyomán egy szerencsés nyomozónak sikerülni fog annak constatálása. Ha még föltevésem nem valósulna is, e füzet hasábjain méltó helyet foglalhat ha bár csak egy megyében is öt-hat száz évig szerepet vitt család ősi története.
Budai szerint IV. Béla 1263-ban Kinisy Miksát küldi ki, hogy a jászói klastrom némely elidegenített birtokát foglalja vissza. Korponay János »Abaúj megye monographiájá«-ban említi az abaúji analecták után, hogy Mika de Kinis 1246-ban Abaúj megye főispánja volt. Fejér György Codex diplomaticus-ában ugyan ezen Mika de genere Kinis jön elő mint királyi ember (homo regius). Ez az előttem ismert egyetlen adat, hol a Kinis név nem (genus) alakban fordul elő.
1246-ban Kinisi István fia Chazar, István nevű fia nevében is rokonai Arad, András és Gyula beleegyezésökkel az egri káptalan előtt eladja Fyged (ma Füged) nevű, különben szerzeményes földjét Szepesi Rugach unokáinak Jakab és Ivánkának.* Wenzel: Árpádk. új Okmt. VII. köt. 212, 213. lap... »Chazar filius Stephani et Stephanus filius eiusdem de Kynis... de voluntate omnium cognatorum suorum videlicet Arad, Andiee et Jule« ...*
A nemzetség XIII. században élő tagjai alapították a máig is fenn levő abaújmegyei két Kinizs községet, melyek közűl az egyik, ma Nagy-Kinizs a Hernád keleti, a másik Kis-Kinizs vele szemben a Hernád nyugoti partján fekszik, Nagy-Kinizs a XIV. század folytán «Geregertelkeu más néven Kinis, Kis-Kinizs pedig »Gywlakynis« néven is szerepel. Maga a Kinis név is a XIV. és XV. században Kenys, Kenyz, Kenez alakban iratik gyakran, míg végre a XVI. század elején az ősi Kinis lett végleg elfogadva.
A nemzetségnek fent említett 1246-ban élő tagjai közűl Gyuláról vagy utódairól semmi említést nem találok, hihetőleg utódok nélkül halt el. Kis-Kinizs tőle kapta Gyulakynis nevét.
Andrásnak János fia után hason nevű unokája 1318-ban Apród Istvánnak a szomszéd Baksa birtokba leendő statutioját tilalmazza.* Anjouk. Okmt. I. köt. 416. szám.* Fia János, az ő részére állított ki Lajos király Pál nevű országbirájának abaújmegyei bírság-szedője (exactor iudiciorum) Ábrahám mester nyugtatványt Forrón 1344-ben, három márkáról, melyet a Tekes unokái István és Loránd ellen támasztott per folytán az országbíró itélete következtében tartozott fizetni,* Az eredeti nálam.* Az 1352-dik év előtt utódok nélkül halt e mert a mondott évben Arad és Chazar utódai birtokain megosztoznak a jászói konvent előtt. Az osztály tárgya volt Kenys más néven »Geregertelke« Baxa és Kerch faluk közt, tehát a mai Nagy-Kinizs, a Kérch és Halmay közt fekvő Kenys más néven Gywlatelllew a mai Kis-Kinizs fele, a Hernád és Zúgó folyón lévő malmok épületeikkel, továbbá Szabolcs vármegyében a Taktaközben fekvő részbirtok.*.. «cum portione predicti Johannis filii Andree inter fluvios Tycie et Tacta in comitatu de Zabowch existente« ... Az eredeti a jászói conventnek 1386-ban kelt átiratában ugyanott.* Ezen taktaközi birtok azt hiszem nem lehetett más, mint Takta-Kenyéz, mely ez esetben szintén a birtokos nemzetségtől kapta nevét. Megjegyzendő, hogy a XV. században a Kinis helyett Abaúj megyében is gyakran volt a Kenez alak használatban.
Ezen osztály alkalmával az említett birtokok két részre osztattak. Az egyik részt Chazar unokája Imre Gergely nevű fiával kapja, a másik rész Arad unokája Mark utódainak jut. Gergely ágának szintén ki kellett halni, mert a későbbi időkben mind a két Kinizst Mark utódai kezén találjuk.
Arad ágán virágzott a család tovább, míg végre a XVII. század legvégén fiú-ágon kihalt, Fia comes Guntyr vitéz férfi volt, ki Kun László király számos háborújában vett részt s különösen Patak és Szaláncz várak ostrománál tűntette ki magát, utóbbi helyen a király szeme láttára több sebet kapott. Ezen érdemeiért Leh földével (a mai Léh falu Abauj megyében) jutalmazza meg a király 1282-ben.* ... »Comes Guntyr filius Orod de Kynis ... in multis expeditionibus nostris cum summo fidelitatis studio impendit et precipue quia idem sub castro Potok et sub castro Zalanch pro fidelitate regie corone debita laudabiliter dimicavit; ymo quia sub castro Zalanch antedicto propter plurimos ictus lapidum usque ad effusionem sangvinis sui nobis intuentibus piurimum erat agravatus ... ... terram Leh vocatam in comitatu de Turna existentem» ... kapja a királytól. Az eredetiről.* Fiai Mark és Péter, kikről csak annyit tudunk, hogy Marknak Pái és Miklós, Péternek meg Mihály nevű fia volt. Ezen Mihály és Miklós a Pál fiaival, Jakab, Mark és Györgygyel, kapják az 1352-dik évi fent említett osztálykor a János magva szakadtával örökölt birtokok felét.
Mihály fia Péter 1399-ben a jászói conventben protestál, hogy Jakab fiai, Demeter Tamás és Antal, valanint Miklós fiái Kelemen és László az ő Gyulatelke nevű birtokrészét hatalmasúl el foglalták. * Az eredeti hártyán nálam.*
A jászói convent előtt 1401-ben személyesen megjelentek Jakab fia Demeter, Miklós fia Kelemen egy részről, más részről Mihály fia Péter, mindnyájan Kinisy nemesek (nobiles de Kenyz); hol Demeter és Kelemen élő szóval előadták, hogy testvéreikkel együtt Péter, ellen több perben nyertesek lettek, mind az által rokoni szeretetből minden megnyert követeléseiket elengedik s az erről szóló leveleiket semmiseknek nyilvánitják. Viszont Péter is Leh falubeli részét néhai jó emlékezetű László királynak erről szóló két 1281 és 1282-ben kelt adománylevelével Demeter és Kelemennek s testvéreinek átadja. * Az eredeti u. ott.*
Pálóczy Mátyus nádor parancsa folytán 1435-ben az egri káptalan küldötte Zilay Gergely szarvaskői várnagyot, Osváld János és Miklós fiaival együtt, vezeti be, ellenmondás nélkül a Kinisy György-féle kinizsi birtokrészbe zálog czímen.* Az eredeti u. ott.*
Kelemen fiai, Miklós Osvald és Antal, már 1437-ben de Felsew Kynis nevezik magokat midőn a jászói convent előtt Kérchi Benkes Jánostól száz forinton kiváltják még atyjok által zálogba adott kinizsi részöket az azon község határában fekvő Nagyberek nevű részszel és a Cywhath erdő felével.* Eredeti u. ott.*
Kelemennek két neje volt, az elsőtől született Miklós és az 1453 előtt utódok nélkül elhalt Osváld, a másodiktól, kinek keresztneve Lucia volt, Antal és Apollonia. Ezen családi viszonyt igazolja Ruzka-i literatus János és Monoki Simon abaújmegyei alispánoknak 1453 Garadnán kelt itéletlevele.* Az eredeti nálam.* Néhai Kinisy Kelemen özvegye Lucia asszony ugyan is beperelte Kinisy Miklóst, hogy ez az ő Kinisy Kelementől született fiának Antalnak, ki akkor a török háborúban távol volt – kinizsi részét elfoglalta s leánya Apolloniának leánynegyedét kiadni vonakodik. Az itélet szavai szerint Kinisy Miklós testvérének Antalnak részét jogosan foglalta el, tartozék azonban ha ez Törökországból (ex Turcia) haza jönne, vissza adni. Köteleztetett továbbá Apollonia testvérének a leány-negyedet s özvegy Lucia asszonynak az özvegyi járandóságot (dos et res paraphernales) kiadni.
A jászói convent előtt 1475-ben személyesen megjelentek Kinisy Antal Miklós és Mihály és élő szóval előadták – még pedig Antal Pál nevű fia, Miklós János Pál Detre fiai és Erzsébet leánya, Mihály pedig Kristóf Osvald Pál és Imre fiai nevében – hogy Szent-János Kinis határában a Hernád folyón épült malmot zálogba adják Pohárnok István tályai várnagynak és nejének Rásoni Gáspár leánya Margit asszonynak, oly feltétel alatt, hogy ha annak birtokában meg nem tudnák oltalmazni a zálogtulajdonosokat, tartoznak az illetők másik, Szent-György Kinis határában szintén a Hernádon épült malmot a zálogösszeg visszafizetéséig átadni.* A jászói convent 1475-ben kelt levele másolatban u. ott.*
A Szent-János és Szent-György-Kinis nevezet bizonyosan az illető községekben épült templomok védszentjeinek nevétől vétetett.
Kinisy Miklós hét jobbágytelket adott zálogba Pohárnok István tályai várnagynak, melyet ez utóbbi 1477-ben ismét Mérai Ramocha Péternek zálogosít el Buzlay Miklós abaújmegyei alispán előtt.* Az eredeti nálam.* Miklós neje Tomori-leány volt, ez ágon birt tomori részét fia János 1505-ben adja el Tomory Pálnak.* Elenchus litterarum familiae de Régh. u. ott.*
1485-ben a Kinizstől alig fél óra távolságra fekvő Szikszó város birája Czyko Pál Leber Benedek polgártársával fegyveres kézzel rontott Kinisy János és Detre Kéri Ramocha Péter kinizsi curiájokra s mindent elpusztítva, felégetve, hallatlan fenyegetésekkel támadtak egy lakó házba vonult birtokosokra. Itt azonban sikerűlt a megtámadottaknak magokat megvédeni s így életöket megmenteni.* »Sigismundus de Kapolna et Gregorius de Hada» abaujmegyei alispánok a panaszosok kérelmére »Ladislaum de Noway» a megye egyik szolgabiráját küldik ki vizsgálatra, ki a panaszosok előadását igaznak találta: Az erről szóló eredeti bizonyítvány kelt Garadnán 1485. u. ott.*
János Pál és Detre mint Kinisy Miklós fiai 1502-ben emlitetnek utoljára, midőn szentjános-kinizsi malmokat Czéczey Lőrincznek zálogosítják el.* »Cherubius Kardus de Bozytha« erről szóló levele kelt Garadnán 1502. Eredeti u. ott.* János és fia Gergely előjönnek még 1514-ben, midőn Detre özvegye Fywzy Ágota és fia Imre elismerik, hogy János az özvegyi részt kiadta.* Demetrius de Gagy Abauj m, alispán levele. Kelt Garadnán 1514. – u. ott.*
Nem szándékozom most az abaújmegyei Kinisy-család nemzedékrendét tovább fűzni, mivel okmányaim csak Detre utódaira vonatkoznak még egy századig, az ez után élő többi családtagokat kellő adatok hiányában úgy sem lehetne teljesen összeállítani. Valamint nem állíthatom, hogy az általam ismertetett négy századon keresztül is e családfa teljes volna. Az előadottak a következő családfát adják:
István de Kynis.; Chazar 1246.; István.; Imre 1352.; Gergely 1352.; Orod de Kynis.; Guintyr 1282 kapja Leh földet.; András 1246 de Kynis.; János.; András 1318.; János 1352. Birtokain már osztoznak.; Márk.; Péter.; Mihály 1352.; Péter 1399–1401.; Pál.; Miklós 1352.; Jakab 1352–1386.; Márk 1352.; György 1352.; Kelemen neje Lucia 1399. 1401.; László.; Demeter 1399. 1401. 1414.; Tamás 1399.; Antal de Alsó-Kenys 1399. 1414. 1435.; Mihály 1475.; Kristóf 1475.; Osvald 1475.; Pál 1475.; Imre 1475.; Miklós neje Lucia 1399. 1401.; László.; Miklós neje Tomory leány 1437. 1475. 1452.; Osvald 1437.; Antal de Felsew-Kynis 1437. 1475. 1452.; Pál 1475.; Apollonia 1452.; János literatus 1485. 1502. 1514.; Gergely 1514.; Pál 1502.; Detre neje Tywzy Ágota 1485. 1502. 1514. már nem él.; Imre 1514. még ifjú.
A másik Kinisy-család Abaújtól messze Bihar vármegyében tűnik fel. Ennek emlékét a nagyváradi székeskáptalannak 1410. augusztus 3-dikán kelt átíró levele (literae transumptionales) tartotta fenn. Ebben a káptalan először Zsigmond királynak Kynisi Dénes fia Péter leánya Veronika asszony kérésére ugyan azon évi junius 4-kén kelt kerestető levelét (mandatum requisitorium) írja át. E szerint a király felszólítja a káptalant, hogy levéltárát szorgal masan nézze át s a mennyiben Veronika asszony Bihar vármegyei Kynyz és Homrok faluira vonatkozó levelet találna, azt a kérelmező nőnek jogai védelmére átiratban adja ki. Átírja ennek folytán a saját levéltárában feltalált ugyan csak a nagyváradi káptalannak 1313. júnus 8-dikán kelt Kynysi Márton fia Mihály birtokainak osztályáról szóló privilegialis levelét. Ebből megtudjuk, hogy Gurbai (de Gurba) János bán fia Miklós Mihály testvére nevében is, továbbá Kynysi Márton fia, Mihály a káptalan előtt személyesen megjelenvén, előadták, hogy Kopoz nádor embere Miklós és a káptalan kiküldötte szintén Miklós nevű subdiacon előtt következő egyességet kötöttek: Először a « Thewz « folyótól délre eső «Gurba« birtokot két egyenlő részre osztották, a keleti rész János bán fiainak maradt, a nyugoti részt Kynysy Mihálynak engedték át. A Thewz folyót a legelőket és erdőket közös használatra hagyták fel. Másodszor intézkednek a Thewz folyón épült s építendő malmok tulajdon jogáról. Harmadszor Kynys falut (villam seu possessionem). Márton fia Mihálynak és örököseinek engedik békés birtokúl. Negyedszer Kynysy Mihály lemond minden keresetéről, melyet János bán fiai elen más birtokok iránt indított.* A váradi káptalannak 1410-ben kelt eredeti oklevele birtokomban.*
Midőn látjuk, hogy még Gurba birtokot is, melytől János bán fiai nevöket vették, tehát a hol bizonyosan laktak is, két egyenlő részre osztják s tekintetbe véve az osztály egyenjogú intézkedéseit, fel kell tennünk, hogy az osztozkodók egy őstől származó osztályos rokonok voltak. Az egyik ág de »Gurba«, a másik de »Kynys« nevezte magát s ezen családi név legalább az utóbbi ágnál, mint Zsigmond király leveléből látjuk, később is megmaradt.
Ezek után, ha van valami alapja Bonfin és utánna az újabb történetírók azon állításának, hogy a híres vitéz Kinisy Pál Bihar vármegyéből Kinis faluból eredt, nem kell hozzá merész következtetés, hogy az ott birtokos nemes családból származtassuk. Láttuk, hogy ott a családnak malma is volt s így mint kisebb birtokú nemes ifjú korában a saját vagy atyja malmában ha nem is mint molnár de mint felügyelő gyakran mulathatott és a fényes lovas csapat élén megjelent Magyar Balázs eleinte bizony nézhette egyszerű molnárnak is.
PUKY ANDOR.
VEGYES.
Zólyom város pecsétje.
(Három rajzzal.)
Zólyom egyike legrégibb multtal biró városainknak. A Garam jobb partján az erdőségben álló roppant kiterjedésű »pusztavár« romjai, ma is még megfejtetlenűl állanak a tudomány előtt. Anonymus e vár építésének idejét a magyarok bejövetelére teszi.
IV. Béla 1244-ben már szab. kir. várossá teszi, Nagy Lajos 1378-ban országgyűlést tart s itt jegyzi el leányát, Hedviget, Jagelló lengyel királynak. Zsigmond és Mátyás király szintén számos alkalommal tartózkodnak itt. A maig is épen fennálló újabb várat Nagy Lajos 1350-ben kezdi építeni s folytatják azt Zsigmond és Mátyás királyok.
Zólyomban már a kora középkorban rendes és élénk városi élet fejlődik. Mint fentebb említők, már a XIII. században sz. kir. város levén, egy század múlva már az egész városi közigazgatást kifejlődve találjuk, a maga bíráival, esküdtjeivel, előljáróival, egyházaival, kápolnák- és oltár-alapítványaival s előkelő és vagyonos polgárságával.
Elénk bizonyítéka ennek épen okmányunk, melyről a városnak általunk épen bemutatandó ép pecsétje függ.
Okmányunk 1395. márczius hó 9-én kelt. Kiállíttatott Ó-Zólyom város előljárósága, még pedig Lebold András, Streubel János birák, Knoblech János s több esküdt által, melyben bizonyítják, hogy Hetzker Péter özvegye Katalin asszony, ez idő szerint Frigyes mesternek, a Mária királyné szekérgyártójának törvényes felesége, betegségében végrendeletet tett, mely szerint két férjétől reá szállott minden javait, t. i. lakóházát, mely Streubel János és Brasiator (Serfőző, Bierbräuer) István házai között fekszik, és minden szántóföldeit és mezőit a helybeli egyháznak hagyja, örök mise fejében s e czélra átadja azokat a László jelenlegi plébános és a városi előljáróság kezébe, azzal a föltétellel, hogy e mise a Szt.-Erzsébet egyházhoz épített, és a végrendelkező első férje: Hetzker Péter által a Krisztus szent testének tiszteletére alapított kápolnában olvastassék. A plébános és némely megnevezett polgárok jelenlétében íratik az okmány.
Ezen okmányról kettős sodratú, sötétkék len zsinóron függ az épszögű háromszög alakú sötétbarna viaszfészekbe nyomott zöld viaszpecsét. A fészek és vele a pecsét is ketté van törve, de a zsinór, mely alól a fészek két sarkán kilóg, erősen összetartja. A pecsét fölfüggesztése eltér a szokott formától, a mennyiben az a pajzs alsó csúcsánál fogva, tehát teljesen megfordítva van az oklevélre függesztve.
Az egész pecsét súlya 30 gramm. Alakjánál fogva egyike a legritkábban előforduló formáknak. A fészek különben azért alakíttatott ily sajátságosan; hogy kövesse az általa körülfogott pecsét formáját, mely hegyére állítva a XIV. század második felében szokásos s Nagy Lajos korától körülbelől Zsigmond uralkodásának végéig divatban volt katonai pajzsot ábrázol, a mint azt a képes krónika képein is előfordulni látjuk.
A pecsétben első sorban tünik szemeinkbe a város czímere, az apostoli kettős kereszt, a maga sajátságos alakításával, hogy t. i. az egyes szárak végei hosszan meg vannak nyujtva, mint azt bizanczi és ó-szláv emlékeken látjuk. Némi csekély bizonyítékú következtetést enged ez vonnunk talán az izmaelita eredetű vésnökre. Nem kevésbé érdekes keresztünkön, hogy nem áll hármas halmon, hanem a kereszt szárának hegyes nyujtványa van, a megerősítésre szolgáló szöget ábrázolva. Ez ismét a legritkábban előforduló esetek közé tartozik hazai heraldikánkban. Általában az egész kereszt leginkább hasonlít a IV. Béla király és Róbert Károly Slavonia számára veretett kis ezüst denárjain előforduló keresztekhez.* Weszerle érmészeti táblái.*
Róbert Károly nagy királyi függő pecsétein látjuk ismét a keresztet szögbe végződve s a hármas halom nélkül,* Nyáry A. Heraldika. Budapest, 1886. 95. lap és XI. T. 81. sz. U. o. Erzsébet, Lajos király nejének pecsétjén van hasonló kereszt. III. T. 19. szám.* mely utóbbi különben is Mátyás alatt kezd általánosabban használatba jönni az érmeken és pecséteken is.
Pecsétünk maga 4 cm. magas és a pajzs feje 305 cm. széles. Belűl vonal által képezett pajzsban a már leírt kereszt. Körirata a paizs alakját követve, majuskulákkal:
Zólyomnak már ekkori előkelő királyi városi jellegét nemcsak a civitas szó, hanem azon körülmény is jelzi, hogy zöld viaszszal pecsétel, a mi egész a XVII. századig kitüntetés számbamegy. Iacute;gy például Miskolcz városa, mely pedig Zsigmond király idejében szab. kir. város volt, 1512 ben Ulászlótól külön privilegium alakjában kapja meg az engedélyt, hogy zöld viaszszal pecsételhessen.
Érdekesnek találtam e mellett még Zólyom sz. kir. városának most is használt kisebb és nagyobb pecsétjén látható czímeralakot bemutatni. Itt a pajzs már kissé a hanyatló renaissance bélyegét viseli magán s a nagyobb pecséten alul, a kereszt lábánál a hármas halom látható, míg a kis pecséten azt csak egy pont helyettesíti. Czímertartókul két angyal áll a nagyobb pecséten, oldalt lenyúló szárnyaik alatt két oldalt S–S betűk. A körirat a nagynál vonalkörben:
A kisebb pecsét körirata babérkoszorús keretben ugyanaz, csakhogy a maius szó helyett minus-sal.
Míg a régi Zólyom a kettős keresztet, addig Új-Zólyom (Beszterczebánya) a nyolcz pólyát kapta már a messze középkorban czímeréül. E körülmény igazolja azt, hogy a két város, mely az ország czímerét nyeri czímerül, annak közéletében és történetében kiválóan számot tevő tényező volt.
Dr. SZENDREI JÁNOS.
Ajtony = Achtum.
(Adalék a magyar onomasticonhoz.)
Azon kérdés, hogy mikép kell kiejtenünk az ős magyar neveket? mindenkor foglalkoztatta a magyar történetírókat. Ez igen természetes. Hisz csak nem állhatunk a magyar közönség elé a külföldi íróknál előforduló: Bolosudes, Goutzas, Taxis stb. vagy a régi oklevelekben s a magyar krónikásoknál található Gurcu, Fonsol, Mochu, Ursuur, Zobolsu, Obus, Bugar stb. nevekkel? Olyan idegenek volnának ezek a magyar fülnek, mint akár Muanga szerecsen fejedelmi neve.
De, hogy ha az egyes nevek kiejtését nem a helynevek és régi oklevelek alapján határozzuk meg, akkor soha sem találjuk meg a valót; és csak a zavart növeljük. Példa erre azon marosmenti főúr neve, a ki Szent-Istvánnak ellenszegült és az ország egy részét a hazától elszakította. Szent-Gellért életirata e férfi nevét: Achtum-nak írja. – Legtöbb történetírónk nem változtat e kiíráson semmit. Ők is Achtum-nak nevezik. Ezek eljárása érthető. Ha nem tudja valaki meghatározni, mikép ejtették azt ki valaha és mikép ejtendő ki ma? legjobb, ha megmarad az eredeti kiírás mellett. Ámde mások nem követték e szabályt, hanem írják Ochtum-nak, Okthum-nak, Othum-nak, Ohtum-nak, Aktum-nak, Ótom-nak, Acsonynak.* Az erre vonatkozó művek szerzőit fölsorolja Ortvay: Történelmi Adattár Csanád egyházmegye hajdanához. III. évf. 38–39 11. V. ö. Századok 1890. 748. l.*
Melyik már most az igaz? Mindenekelőtt állapítsuk meg, mikép írják e nevet a régi oklevelek és kéziratok.
Nem messzire a régi Marosvár utóbb Csanád városától, a XIV. század elején egy nemzetség virágzott és egy kis falu állott; melyeknek nevei föltünően egyek Marosvár régi főurának nevével. 1355-ben a falu nevét »Ahtun-monustura«, 1352-ben »Achton«-nak, 1329-ben »Hohtun-monustura« és »Ahtun-monustura«-nak írják az eredeti oklevelek.* Pesty Fr.: Magyarország helynevei. 216–17. ll. és Anjoukori okmánytár V. k. 594. l.* A nemzetség nevét egy másik 1329-iki eredeti oklevél »de genere Ohtun»-nak írja.* Anjoukori okmt. II. k. 418. l.* Ezzel teljesen megegyezik a XIII. század elején író Névtelen írásmódja, a kinél »Ohtum« alakban fordúl elő.* Hist. Hung. Fontes II, k. 12, 37. ll.* Végre Szent-Gellért életiratainak XV. századbeli másolataiban egy kivétellel «Achtum« olvasható. Az az egy kivétel a második hangot még keményebbnek jelzi; mert Acthum-ot ír.* Batthyány: Acta et scripta s. Gerardi 318–322. ll. *
Annyi bizonyos tehát ezen többféle, de a dolog velejére nézve megegyező kiírásokból, hogy annak legrégibb alakja Ochtun vagy Ohtun volt.
Hogy e név magánhangzóit a mai kiejtés szerint mikép kell kimondanunk? arról nem lehet kétség. Minden, a magyar nemzet régibb századaival foglalkozó író tudja, hogy a mit régen «Toksun»-nak írtak, azt ma Taksony-nak, a mit «Odun«-nak írtak, azt ma Adony-nak,* Csánky: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadyak korában. I. k. 35, 413. ll.* a mit Obus-nak, azt most Abos-nak, a régi Zobulsu-t Szabolcsnak mondjuk és írjuk ki. Világos tehát, hogy ezek mintájára az Ochtun vagy Ohtun nevet is Achton vagy Ahtony nak kell kiejtenünk.
Az ám a bökkenő, hogy ilyen Ahton nevű helynevünk nincs.
Csak látszólag nincs. – Ha tekintetbe veszszük a magyar nyelvfejlődés egyik törvényét, találunk majd olyat is.
E törvény az, hogy a magyar nyelvben a «ch» vagy a még erősebb «eh» torokhang bizonyos körülmények közt «j»-re változik.
Iacute;gy példáúl a fehér helyett sokszor fejért mondunk; a köznép olykor-olykor éhom-ot éjom-nak ejti ki, s a bihari magyar Zilah várost mindig Zilaj-nak hívja.
Még fontosabb ennél az, hogy a régi magyar nyelv h vagy ch torokhangja a «t» betű előtt idők jártával «j»-re változott.
Iacute;gy olvassuk a Margit-legendában (1510): «Ez zuznek vala egy kiuanatya, zerelme behtelesre» vagyis mai kiejtéssel böjtölésre. A Domonkos-codexben (1517): « Anya zenth egyhaznak beuhteet beuhteuly vala meg» azaz bőjtét bőjtöli vala meg. A Vitkovich-codex (1525) szintén «h»-t ír a «t» betű előtt, s ma azt ott j-nek mondjuk: «Menden beuneidet elmedbe geohteoted».* Nyelvtörténeti szótár. I. k. 307, 1199. ll.*
Még világosabban bebizonyíthatjuk e törvényt a helynevek írásmódjával.
1356-ban egy zalamegyei falu neve »Sehtur»nek van írva, ma Söjtörnek hívják.* Zalamegyei oklevéltár. I. k. 568. l.*
1255-ben egy királyi levél, még pedig eredeti, a nógrádmegyei Vadkerttel határos falu nevét «Dehter»-nek írja, s ez nem lehet más, mint a mai Dejtár.* Knauz. Monum. Strig. I. k. 423. l.* Ugyanezt még az 1427., 1436–38. években is Dehtar, Dehthar-nak írják az oklevelek.* Csánky: Magy. tört. földrajza. I. k. 92. l.*
1452-ben a mai biharmegyei Bojt helység «Bohth«, a következő évben már «Boyth» alakban fordúl elő.* Csánky i. m. I, k. 604. l.*
1278-ban a mai Csejte várat « Chehte o -nek írja egy oklevél.* Hazai okmánytár. VI. 219. l.*
A ki még több példát akar látni, Csánky idézett művét forgassa; talál ott még többet is. Annak igazolására, hogy a «ch» hang a «t» betű előtt szintén j-re gyengült, fölhozzuk a következő helyneveket.
1335-ben Mochtin nevű plébánia fordúl elő Szatmármegyében, ma Majtény.* Vatikáni okirattár. I. s. I. k. 134. l.*
1265-ben Palochta hontmegyei falu a sági prépostság birtoka, ma Palojta.* Cod. Dip. IV, III, 280. l.*
1335-ben a Kézdi székben egy plébániát em lít az összeírás, melynek neve »Nachtoud». A második szótagról látjuk, hogy e különös név nem lehet egyéb, mint a mai Nyujtód.* Vatikáni okirattár. I, I, 105. I. 8*
Hogy mily fokozatosan gyengült az a régi torokhang a «t» betű előtt, azt érdekesen mutatja az abaujmegyei Zoujta falunak kiírásmódja. 1434-ben Suhtha, 1404-beri Suchta,* Csánky i. m. 221. l.* 1230 körűl pedig a váradi regestrumban Sucta alakban fordúl elő.* 5. sz. oklevél.* – Ugyanezt tapasztaljuk más helynevek történeténél is. Iacute;gy pl. a fentemlített Bojt, biharmegyei falu, nevét a váradi regestrum Boct-nak és Boctu-nak írja.* Váradi regestrum 172. és 287. sz. okl.* Gyulától keletre van egy Várajt nevű puszta. Ezt az oklevelek 1326-ban Varuht-nak, 1231-ben Waroct-nak írják.* Csánky i, m. 774. 1. Hazai okmt. VI, 25. l.* Világos tehát, hogy az ősmagyarok a t betű előtt majdnem k-hoz hasonló torokhangot mondtak, a mely fokozatosan gyengűl ch-, h- és végre j-hanggá.
Alkalmazzuk már most e törvényt az Achton- vagy Ahton-névre.
Kézzelfogható dolog, hogy e névben a második ch- vagy h-hangnak a t előtt időjártával e névben is j-vé kellett változnia és így azt a mai kiejtéssel »Ajton»-nak vagy Ajtony-nak.
Ezt már annál nyugodtabban elfogadhatjuk, mert Kolosmegyében Pata, Csán, Kára és egyéb jó magyaros nevű falvak között ott találunk egy kis Ajton nevű helyet. Iacute;gy tehát e kiejtést helynévvel is tudjuk igazolni.
Sőt, hogy a régi magyar főúr és e kis falu neve közt a megegyezés teljes legyen, tekintsünk vissza abba az időbe, mikor még e kis Ajton faluban katholikus plébánia állott. 1335-ben a pápai altizedszedő leírja a kolosi főesperesség plébánosainak névsorát és utoljára hagyja Tamás papot, a ki oly szegény volt, hogy csak 4 új denárt tudott fizetni, de kiteszi azért itt is, hogy ez a Tamás pap »sacerdos de Ohcum» volt.* Vatikáni okirattár. I, I, k. 127. l.* Az e névben előforduló c betűt változtattuk t-re (szabad, mert hisz a középkorban mindakettőt jórészt egyformán írták) és előáll a mai Ajton falunak régi neve: Ohtum.
Akár csak a Névtelen írta volna. Ő is épen így nevezi Marosvár régi, lázadó urát. Valamint tehát e kolosmegyei falut régen
Ohtum-nak írták, de ma Ajton-nak ejtjük ki, épen így a régen Achtum, Ohtum-nak nevezett főúr nevét ma Ajtony-nak kell kiejtenünk.
Megjegyezzük még, hogy a kolosmegyei Ajton falu csak azért végződik egyszerű »n«-nel és nem »ny», mert az erdélyi szójárás ezt úgy követeli. Szolnok-Doboka megyében van egy kis falu: Báton; Hevesmegyében is van egy ilyen nevű falu, de ez már Bátony. Épen így erdélyiesen Ajton, de nálunk már Ajtony.
Ezzel, azt hiszszük, a kérdést eldöntöttük. A többi ajánlott kiejtésmódok közűl egynek sincs jogosultsága, mert nem a régi oklevelek és helynevek, nem a magyar nyelv törvényeinek alapján készűltek, hanem csak merő találgatások voltak.
Fogadjuk el tehát az Ajtony kiejtést és kiírást!* E kis dolgozat már régen készen volt, midőn Ortvay T. azon értekezése (Az Ajtony és Csanád nemzetségek birtokviszonyai. Századok. 1891. 263), a melyben szintén az Ajtony kiejtést ajánlja, megjelent. Ez azonban nem tette fölöslegessé a fentebbi kis dolgozat közlését, mert hiszen a magvar onomasticon itt tárgyalt fontos szabálya megérdemli a bővebb hozzászólást.*
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.
Még egy heraldikai bizonyíték.
(Egy pecsétrajzzal.)
A «Turul» múlt évi folyamának 112-ik s következő lapjain a Vajday György czímerlevelét ösmertetve a Hunt-Pázmán nemzetség czímerkérdésére is kiterjeszkedtem, felsorolva nehány heraldikai bizonyítékot annak igazolására, hogy ezen nemzetség ősi czímerjelvénye a hagyományos kutyafej helyett: szarvaival felfelé álló holdsarló s reá illesztett hatágú csillag volt.
Ezen heraldikai bizonyítékok számát ezúttal egy újabbal szaporíthatom s ezt az 1666. évben Bakos Gábor szathmári főkapitányban kihalt osgyáni Bakos család egyik tagjának pecsétje szolgáltatja. Az osgyáni Bakos család szintén a Hunt-Pázmán nemzetségből származik s legrégibb leszármazása Kubinyi Ferencz »Monumentáinak« II. kötetében közölt oklevelek alapján, következőleg állítható össze:
Lampert. (A Hunt-Pázmán nemből.); Hung 1266 előtt stb.; Péter 1266.; Miklós 1266. 1302. stb.; Welk 1266. stb.; Károly 1294. 1320.; Márton 1294. 1320.; Bogus 1347.; Tamás 1347.; András de Ozdyan.; Pető †; Miklós 1347.; László 1347.; Miklós de Ozdyan 1358.; László.; István.; Miklós 1347.; Miklós 1347.; János.; Domokos.; Pongrácz.; András 1347.; Leonard 1347.
A nemzeti muzeumban letéteményezett Mariássy-levéltár egy 1346. évben kelt oklevelében Bogus mester szepesi vicecomes és castellanus a Scephk faluból való Hannus fiainak Zeurus, Detre és Zonknak ügyében intézkedik s kiadványát ma is jól fenntartott sisakpecsétjével erősíti meg.
E pecsét körirata:
»S. BOGVS DE OZGAN«.
A belső keretben balra néző, lebegő kendőszerű takarókkal ellátott csuporsisakon (Topfhelm) felfelé irányúlt holdsarló látható reá illesztett hatágú csillaggal.
E sisakpecsét tudtommal a legrégibb czímerrészlet, melyet az Osgyáni Bakosok czímeréből ismerünk, a későbbi Bakós czímer pajzsából ezen ősi czímerkép teljesen kiszorúlt s ezentúl a nagyon is komplikált sisakdísznek csak egyik részletét képezi. E czímer teljes leirása: Kék pajzsban, zöld alapon szőllőtőke reá illesztett koronával, a tőkére fehér bakkecske ágaskodik.* A színeket a csetneki templomban levő epitaphiumról jegyeztem le.* Sisakdísz a pajzsalak, hol a szőllőtövön levő koronára második sisakdíszül pánczélos kar van illesztve, markában függélyesen tartott rövid pallossal, s az ősi nemzetségi czímer: a csillag és félhold, mint harmadik sisakdísz van a pánczélos karra helyezve.
Furcsán járt volna e czímer tulajdonosa az élő heraldika korában, ha mindezen czifraságokat a valóságban is feje tetején kellett volna hordoznia.
Ismeretesek az osgyáni Bakos család egyes tagjainak olyan pecsétei is, melyeken a sisakdíszből – épen annak túlságos komplikáltságánál fogva – a csillag és félhold elmaradtak, de ezen pecsétek már olyan korból származnak, midőn ezen czímeralakok fontossága feledésbe ment, s többre nézték annál a kart karddal, mely mint a magyar fegyvertforgató nemesek czímereibe, pecséteibe önkényt felvett attributum, nálunk czímeralaknak alig tekinthető.
CSOMA JÓZSEF.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi ápril hó 30-án Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt ig. választm. ülést tartott, melynek megnyitása után az elnök kegyeletes szavakkal emlékezett meg Gr. Andrássy Manó örökös alapító és ig. vál. tag haláláról; a választmány a veszteség fölött érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg ad kifejezést.
Ezután Br. Radvánszky Béla elnök bemutatta Zsigmond királynak Zemléni Dávid részére 1418 évben adott czímeres-levelét, melynek színes képe folyóiratunk egyik közelebbi füzetében fog kiadatni. Dr. Schönherr Gyula társ. tag felolvasta «II. Ulászló korabeli czímeres-levele« czímű dolgozatát; végül a titkár bemutatta Nagy Gézá-nak«Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete» czímü értekezését. Mindkét dolgozatot folyóiratunk jelen füzete közli.
A folyó ügyek során a titkár előterjeszti a követ kező új tag-ajánlásokat: Évdíjas tagokul ajánltatnak Kovács Lőrincz Nagybányán, Gerold et Comp. Hofbuchhandlung Bécsben, Bárczay Oszkár cs. k. kamarás Budapesten (ajánlja a titkár), Hedry József Alsó-Lánczon (aj. Csoma József), telekesi Török Imre Makón (aj. Széll Farkas). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
Ezután a titkár felolvasta a számadás vizsgáló bizottság jelentését, mely a következő:
* * *
Tisztelt Választmány!
Alulirtak a M. Herald. és Geneal. Társ. 1890. évi nov. hó 27-én tartott ig. vál. üléséből az 1890. évi pénztári számadások s a pénztári állás és vagyonkimutatás megvizsgálására küldetvén ki, f. évi ápr. 15-én Dr. Fejérpataky László titkár úrral egyetemben megjelentünk Czanyuga József pénztárnok úr lakásán, hol a vizsgálatot a következőképen teljesítettük:
A pénztári könyvnek mind bevételi mind kiadási rovatát tételről tételre átvizsgálván s a mellékletekkel valamint a tagokról vezetett törzskönyv adataival egybevetvén, a számadásokat hibátlanoknak, a bevételeket és kiadásokat a megfelelő okiratokkal összevágóknak, általában a pénztári kezelést szabatosnak találtuk.
A pénztár a % alatt idecsatolt kimutatás szerint 1890. évi dec. 31-én
4623 frt 96 kr. bevétel, és
4082 " 18 " kiadás után
5411 frt 78 kr, készpénz-maradványnyal
rendelkezett. A készpénzt, a f. évi jan. 1-étől a számvizsgálat napjáig történt bevételek és kiadások hozzáadásával, illetőleg levonásával, megolvasván, hiány nélkül meglevőnek találtuk.
A társaság vagyoni állapota 1890 decz. 31-én a következő volt:
Papirjáradékban 7700 frt – kr.
Egy jelz. hitelbank nyer. kötv. 100 "
Alapító-levelekben 3300 "
Rendesen kamatozó igéretekben 700 "
Készpénzben 541" 78 "
Összesen 12,341 frt 78 kr.
Ezen vagyon-kimutatás helyességéről az 1889. évi vagyoni állás és az 1890. év folyamán tőkésített összeg egybevetése, s a pénztárnok úrnál tényleg őrizet alatt lévő értékpapirok és alapító-levelek szemmel-látása és számbavétele útján meggyőződést szereztünk.
Ezek után a Nemzetségi Zsebkönyv számláját vévén szabályszerű vizsgálat alá, azt is hibátlannak és szabatosnak találtuk; a Nemz. Zsebkönyv számlája a számvizsgálat napján, ú. m, 1891. évi ápr. 15-én lezárva, 1890. évi ápr. 24-étől 1891. évi ápr. 15-ig
373 frt 08 kr. bevételt,
350 kiadást,
és így 23 frt 08 kr. készpénz-maradványt
tüntet föl, mely maradvány megolvastatván, hiánytalannak találtatott. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a vállalat még ki nem egyenlített tartozásai ez idő szerint 806 frt 86 krt tevén az alap 783 frt 78 kr.-ral passiv állásban van.
Az ekként megejtett számvizsgálat alapján indítványozzuk, hogy Czanyuga József pénztárnok úrnak a szokásos felmentvény az 1890. évre, illetőleg a Nemz. Zsebkönyv számlájára nézve f. évi ápr. 15-ig megadassék. Egyúttal bátorkodunk következő javaslatainkat a t. választmány elé terjeszteni.
1. A pénztárnok úr által ezen számvizsgálati jelentésünkkel egyidejűleg előterjesztendő tagdíj-hátrálékok kimutatására nézve javasoljuk, hogy a hátrálékos tagok 1889. év végéig fennálló tartozásaik befizetésére az elnökség által a választmány nevében szólíttassanak fel.
2. A társaság tulajdonát képező 1537. sor 37. sz. 1 drb 100 frt névértékű 4% magyar jelz. hitelbanki nyeremény kölcsön-kötvényre nézve pedig, minthogy az osztr.-m. nemzeti bank, melynél a társaság vagyona kezelési letétűl elhelyeztetni fog, a különböző nemű értékpapirokat külön-külön letéti jegy mellett kezeli, a mi egy darab értékpapirnál alig lenne ajánlható s minthogy a bank a nyereménykötvények sorsolásának nyilvántartására nem vállalkozik, javasoljuk, hogy ezen 1 drb értékpapir jövőre is házilag kezeltessék.
Végül legyen szabad a titkár úr által mai napon velünk közölt 1891. évi költségvetési tervezetet, mely 4035 frt és 78 kr. bevétellel szemben 3676 frt kiadást s e szerint 359 frt és 78 kr. várható maradványt irányoz elő, a t. választmánynak elfogadásra ajánlanunk.
Budapesten, 1891. ápr. 15-én.
A t. választmánynak alázatos szolgái
Csontosi János s. k. számvizsgáló
Szinnyei József . k. számvizsgáló.
Nagy Gyula s. k.számv. b. tag
A felolvasott jelentéshez mellékelt pénztári kimutatás szerint, a pénztár állapota 1890 decz. 31-én a következő volt:
Bevétel.
Pénztári maradvány 1889. évről 873 frt 09 kr.
Értékpapirok kamatai 384 "
Alapítványok befizetése 300 "
Alapítványok kamatai 175 "
Pártoló tagdíjak 1800 "
Évdíjak 1048 " 37
A Turul eladásábó 43 " 50 "
Összes bevétel 4623 frt 96 kr.
Kiadás
Személyzeti és irodai költségek 688 frt 60 kr.
A Turul költségei:
Nyomda 1496 frt 74 kr.
Metszetek, rajzok 435 " 80 "
Expediálás 57 " 52 "
Irói tiszteletdíjak, szerkesztés 800 " 70 "
Együtt 2790 frt 76 kr.
Tőkésítés 302 » 82 «
A Nemz. Zsebkönyvre fordítva 300 "
Összes kiadás 4082 frt r8 kr.
Pénztári maradék 541 frt 78 kr.
Az alaptőkéről és a Nemz. Zsebkönyv alapjáról szóló kimutatás a fönt közölt jelentésben foglaltatik.
A közölt pénztárvizsgálati jelentés egész terjedelmében tudomásúl vétetett és annak alapján Czanyuga József pénztáriroknak a felmentés a társulati pénztári számadásokat illetőleg az 1890. évre, a Nemz. Zsebkönyv számadásaira nézve pedig 1891 ápril 15-ig megadatott.
A számadás-vizsgáló bizottság indítványára elhatároztatott, hogy a tagdíjukkal az 1889. év végéig hátrálékban lévő tagok, összesen 1560 frtot kitevő tartozásaik befizetésére az elnökség által a választmány nevében fel fognak szólíttatni, A bizottság másik indítványa, hogy a társaság tulajdonában lévő 1 db jelzálog hitelbanki nyeremény-kölcsönkötvény ezentúl is házilag kezeltessék, el nem fogadtatván, Dr. Szendrei János vál. tag indítványára elhatároztatott, hogy ez a többi értékpapirral egyetemben szintén az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél helyeztessék el kezelési letétbe.
A titkár előterjeszti a pénztárnok jelentését a pénztár forgalmáról 1891 jan. i-étől ápr. 15-ig, mely szerint volt:
Bevétel 1055 frt 53 kr.
Kiadás 802 « 46 «
Készpénz 253 frt 07 kr.
Jelenti egyúttal, hogy az alaptőke állagában a fönt közölt kimutatás óta változás nem történt. E jelentések tudomásúl vétettek.
A titkár előterjesztése és a számadás – vizsgáló bizottság pártoló ajánlat-a alapján a társaság f. évi költségvetése a következőkép állapíttatott meg:
Bevétel az 1891. évben.
1. Pénztári maradvány 1890. évről 541 frt 78 kr.
2. A társaság tulajdonát képező 7700 frtnyi papirjáradék kölcsön-kötvény 5% kamatja 385 "
3. A társaságtulajdonát képező 1537. sor 37 sz. 4% magyar jelz. hitelbanki nyer. kölcs. kötvény kamatja 4 "
Alapítványok (4000 frtnyi, és pedig 3300 frt kötelezvényekben, 700 frt azok nélkül) kamatja 200 "
5. 183 tag pártoló tagdíja 1830 "
6. 210 tag évdíja 1050 "
7. A Turul egyes füzeteinek eladásából várható 25 "
Összesen 4035 frt 78 kr.
Kiadás az 1891. évben.
1. A Nemzetségi Zsebkönyv lapjához csatolandó a nyomdai számla törlesztésére 200 "
2. Személyi járandóságok (titkár, pénztárnok) 500 "
3. Iacute;rói tiszteletdíjak és szerkesztés 696 "
4. Nyomdai költség:
a) Turul és hivatalos nyomtatványok nyomtatása 1200 frt
b) A Társulati Névkönyv nyomtatása 200 " 1400 "
5. Színnyomatok készítése 400 "
6. Metszetek, rajzok, zinkographiák 200 "
7. Expeditio költségei (utánvétellel való szétküldés) 80 " – "
8. Irodai átalány a titkárnak 40 "
9. Társulati szolga dijazása 60 "
10. Pénzbeszedési díjak, újévi ajándékok, postabérek pénzküldemények után, másolások stb. 100 "
Összesen 3676 frt – kr.
Előirányzott maradvány 359 frt 78 kr.
Elnök indítványára a titkár felhatalmaztatott, hogy a hátrálékos tagdíjaknak postai utánvétellel leendő behajtása helyett, ha ez czélszerűbbnek és jutányosabbnak mutatkoznék, a postai megbizások által leendö behajtást alkalmazza.
Olvastatott ezután a Nemzetségi Zsebkönyv folytatása tárgyában javaslattételre küldött bizottság jelentése, mely 1891 márcz. 4-iki üléséből azon véleményének ád kifejezést,, hogy a nevezett bizottság «a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv vállalatának folytatását, illetőleg erre az előmunkálatok megkezdését kivánatosnak tartja, és a maga részéről indítványozza, hogy ez előmunkálatok a váIlalatnak a magyar nemesi. családokat felölelő részére terjeszkedjenek ki. Az előmunkálatok természetének, a tervezetnek és az eljárás módjának megállapítására nézve pedig kéri a társulat ig. választmányát, hogy az Alapszabályok 35. §, és illetőleg az Ügyrend 4. §. értelmében egy szerkesztő bizottságot kiküldeni méltóztassék». A választmány e javaslatot elfogadván, a szerkesztő bizottságot Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt Nagy Imre másodelnökből, Komáromy András, Majláth Béla, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József vál. tagokból és Fejérpataky László titkárból alakítja meg.
Ezután rövid zárt ülés következett, melynek tárgyát a pénztárnok által összeállított hátrálékok kimutatása és a Nemz. Zsebkönyv tartozásainak ügye képezte.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Majláth Béla és Csontosi János vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
Gróf Andrássy Manó
(1822-1891)
Igazgató-választmányúnk sora egy nagyérdemű, a közéletben, a politikai pályán és a tudomány- és művészet-pártolás terén előkelő szerepet vitt férfiúval fogyott meg. Gróf Andrássy Manó f. évi április 23-án Görzben elhúnyt.
Nem folyóiratunknak czélja méltányolni az elköltözöttnek mozgalmas politikai életét, vázolni a szerepet, melyet közéletünk számos nyilvánulásában vitt. Méltó viselője volt a nagy, történelmi családnévnek; és számos új alkotás, kivált a közgazdaság terén, fűződik emlékéhez. A tudománynak lelkes barátja, sőt korábbi éveiben hivatott munkása volt. A művészetnek bőkezű pártfogója, ki palotáit festmények, régi fegyverek és egyéb műbecsű emlékek muzeumaivá alakította át. Keleti utazásának leirását «Utazás Kelet-Indiákon« czímmel 1853-han megjelent díszes kiállítású művében tette közzé; e munkája és egyéb politikai és közgazdasági czikkein kívül – leginkább az archaeologia köréből merített dolgozatai 1838 decz. m. megnyitották előtte az Akadémia sorompóit, mely őt levelező tagjai közé iktatta. Itt eleintén tevékeny részt vett az Akadémia munkásságában, mit az Arch. Közlemények II. kötetében (1861-ben) közzétett «Kiadatlan érmek és pecsétgyűrűk saját gyűjteményéből« czímű érdekes dolgozata eléggé bizonyít. Később munkás és tevékeny szelleme egyéb terek művelésére vezette őt, de azért a tudománynak mindvégig lelkes barátja maradt, s még újabb időkben is gyakran vett részt az Akadémia tanácskozásaiban.
Társulatunknak kezdettől fogva örökös alapító, később ig.-választmányi tagja volt, s habár társulatunk működésében nagymérvű elfoglaltságánál fogva tényleges részt nem is vehetett, mindvégig rokonszenvvel és nagy érdeklődéssel viseltetett az általunk művelt tudományok iránt; úgy, hogy társulatunk benne egyik legbőkezűbb pártfogóját, őszinte barátját gyászolhatja.
Áldás emlékére!
Az Igali-család czímeres-levele 1539-ből.
A mohácsi vész utáni időszakból, az ellenkirályok uralkodásából aránylag kevés számban maradtak fenn napjainkig nemesi levelek. János király armálisai a ritkább oklevelek közé tartoznak, s nem kevésbbé ritkák az I. Ferdinánd uralkodásának első tizenöt évéből származó czímeres-levelek. Egy ily ritka példányt őriz Szatmár-Németi sz. kir. város törvényhatóságának levéltára: Igali Ferencz deák (Franciscus literatus de Igal) czímeres-levelét, melyet 1539 jan. 13-án Bécsben nyert I. Ferdinánd királytól.
Igali Ferenczet és testvérét Bálintot Thurzó Elek királyi helytartó közbenjárására emelte I. Ferdinánd a magyar nemesek sorába; az oklevél alján olvasható egykorú feljegyzés szerint a czímerszerző Ferencz deák a helytartó szolgálatában állott.
Az oklevélből közlöm a czímer leirására vonatkozó részt: «Scutum.. rubei coloris, cuius pars inferior herbida gemina iugo surgentem atque ad supremam partem scuti ceruleam erectum scopulum habet, nativas rupes manu edocta pictoris expressas continentem; inter utramque vero rupem animal rupicapra pedibus erecta stat, ut se inter multa discrimina vite et temporum non solum vixisse, sed et virtute ipsa duce ad ardua quoque et etiam ad id, quod nunc virtutum tuarum commendatione inducti largimur, pervenisse constaret manifeste. Scuto galea militaris est imposita; totam deinde clipei exteriorem marginem varia florum foliorumque simulacra huc atque illuc inflexa ambiunt et circumquaque exornantu stb. A czímer tehát vörös mezőben, mely fönt kékbe megy át, zöld talajból emelkedő kettős szirt között ágaskodó, jobbra fordult kőszáli zergét ábrázol és a czímerszerző sok élet-viszontagságát kivánja jelképezni, melyeken erényeivel győzedelmeskedve, a királyi kitüntetés magaslatáig eljutott. A czímerpajzs felé a szöveg sisakot helyez, melynek foszlányai gyanánt virágok és levelek körítik a czímerpajzsot.
A czímer ez utóbbi alkatrészei azonban az armális elején levő festett czímerképen hiányoznak; s a czímerkép, aranynyal szegélyezett és finom virágornamentikával diszített kék keretbe helyezve, nemcsak czímerpajzsának különös alakjánál, hanem fentebb említett hiányainál fogva is – mint heraldikailag hiányos czímer – a mohácsi vészt követő ama kornak jellegzetes termékei közé sorozható, melyben a magyar királyi udvarban az igazi magyar heraldikai felfogás még nem adta át helyét végleg a német birodalmi heraldikai stilusnak, de már jóformán utolsó éveit élte.
Az oklevél, hártyán, függő pecsétje hijával az említett törvényhatósági levéltárban Act. dipl. nr. 10. jelzés alatt a városi cimeliumok szekrényében őriztetik; másolatát a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára is bírja.
D.
SZAKIRODALOM.
A Bazini és Szentgyörgyi grófok leszármazását és történetét tárgyalja Dr. Wertner Mór tagtársunk legújabb genealogiai tanulmánya: Die Grafen von St. Georgen und Bösing, mely a bécsi cs. kir. heraldikai társaság Adler czímű folyóiratának különnyomataként, mint a társaság kiadványa látott napvilágot. A hatalmas főúri család, mely Magyarország középkori történetében oly nagy szerepet játszott és egyidejűleg az osztrák főnemesség sorában is előkelő helyet foglalt el, mostanig nélkülözte hivatott történetíróját. Wertner Mór munkája, eltekintve Wisgrill és Bergmann első kísérleteitől s a Nagy Iván nagy munkájában található rövid családtörténeti vázlattól, az első nagyobb munka, mely beható levéltári kutatások alapján s a hozzáférhető okleveles anyagkészlet felhasználása mellett foglalkozik e nevezetes család történetével. Wertner adatait az újabb oklevél publicatiókon kívül főleg a gazdag pozsonyi városi levéltárból s egyes kisebb levéltárak és gyűjtemények kiadatlan okleveleiből merítette, de maga megvallja, hogy ezek mellett a bécsi udvari levéltár, a magyar országos levéltár, a pozsonyi, győri, nyitrai stb. káptalanok s egyes családok levéltárai nagy mennyiségű levéltári anyagot tartalmaznak e család történetére vonatkozólag, a miket azonban a szerző helyhezkötött foglalkozása miatt, csak igen kevés mértékben vehetett igénybe. Az e körülményből eredő hiányok – főleg a XV. század utolsó részének és a XVI. századbeli családtörténetnek folyamán – észre is vehetők; az előző korszakokban azonban bőven pótolják azokat a nyomtatásban megjelent okmánytárak nagyszámú adatai.
A család eredetére vonatkozólag Wertner sem tudja több eredményét felmutatni kutatásainak, mint a mit eddig ismertünk, hogy t. i. a Bazini és Szentgyörgyi grófok családja kétségtelenűl a Hunt-Pázmán nemzetségből sarjadzott ki. Első ismert ősük Tamás, kinek Imre király alatt 1196 – 1204. viselt dolgairól s azok megjutalmazásáról II. Endre 1231-iki oklevele nyújtja a legelső tudósítást. Érdekes, hogy a magyar és osztrák határ ez elsőrendű birtokos főúri családjának első szerzeményeűl a Szatmár vármegyében, Nagybánya mellett fekvő kékesi és fentősi erdőségeket ismerjük, melyeket Tamás ispán a XIII. század első éveiben nyert adományúl Imre királytól. A családi nevet kölcsönző birtokokra: Bazinra 1208-ban nyer Tamás királyi adományt, Szent-Györgyre pedig egy évvel később fia I. Sebes. Tamás másik fia Sándor 1216–1217-ben II. Endre főpohárnokmestere volt; utódai már a második nemzedékben kihaltak. A Bazini és Szentgyörgyi grófok későbbi virágzó nemzetsége I. Sebestől származik le. Sebes ivadékai a harmadik nemzedékben két ágra oszoltak. II. Ábrahámnak, I. Sebes unokájának (1283–1306.) két fia közűl I. Péter (1308–1365.) a Szentgyörgyi, II. Sebes (1304–1345.) a Bazini ágon folytatta tovább a család leszármazását.
A Szentgyörgyiek ága a XIV. században virágzott; legnevezetesebb alakjai voltak Tamás (1375–1399.) újvári várnagy, később királyi kincstartó, Dalmáczia és Horvátország bánja, majd r385-től országbiró, kinek életfolyásához a Nagy Imre által szerkesztett Soproni Okmánytár szolgáltat érdekes adatokat; továbbá e Tamás testvérének Péternek (1392–1407.) leánya Cziczelle, Rozgonyi Istvánné, a galambóczi hősnő. A család Tamás unokáiban és Péter fiaiban majdnem egyidőben, a XV. század második és harmadik évtizedében halt ki.
A Bazini ágnak, II. Sebes utódainak, elágazásánál Wertnernek egy nagy genealogiai tévedés helyreigazítására nyílik alkalma. II. Sebes unokájának, I. Miklósnak (1335–1384.) két fia volt: II. Miklós (1384–1434.) és I. György (1384–1426.). II. Miklósnak két fia közűl III. Pál örökösök nélkül halt meg; II. Györgynek (1410–1457.) első feleségétől, Eckartsaui Ágnestől született III. János, a ki 1462-ben az erdélyi vajdai tisztet viselte, és Zsigmond, 1456-ban királyi főpohárnokmester, majd szlavóniai bán és III. Frigyes császár hadvezére a görzi gróf ellen a Cillyek öröksége miatt viselt háborúban. I. Györgynek, a ki 1409-ben pozsonyi főispán volt, fiai voltak Péter és III. György 1438–39-ben koronaőr, kik közűl az első a bazini ágat folytatta, míg az utóbbi a kihalt idősebb szentgyörgyi ág örökébe lépve, fiáiban, Péter erdélyi vajda és országbíróban, I. Kristófban és IV. Györgyben az ifjabb Szentgyörgyi ágazat-naklett folytatója.
A régebbi genealogusok tévedése itt abban állott, hogy I. Miklósnak csak egy fiát, I. György pozsonyi főispánt ismerték, s mit sem tudva a másik fiuról II. Miklósról, ennek fiát, II. Györgyöt, egynek vették a fentebbi György fiával, III. György koronaőrrel. Következéskép III. György fiai közé írták II. György két fiát Jánost és Zsigmondot is. Holott ez utóbbiak egész más helyet igényelnek a leszármazási táblázatban és mint II. Miklós ivadékai, az idősebb bazini ágat képviselik a pozsonyi főispán két fia által alapított ifjabb bazini és ifjabb szentgyörgyi ágazatok-kalszemben.
A három ág közűl legtovább virágzott az ifjabb Bazini grófok ágazata; a másik kettő a XVI. század elején kihalt. Bazini Péter gróf ivadékai közül az egyik dédunoka, Farkas, II. Lajos főudvarmestere volt. Itt egy újabb tévedést találunk helyreigazítva, a mennyiben ennek a Farkasnak fiául vindikálja a szerző Miksa osztrák főherczeg főpohárnokmesterét, II. Kristófot, a kit az eddigi adatok tévesen Farkas testvérétől, V. Györgytől származtattak. Ez a Kristóf volt családjának utolsó férfisarja; 1543-ban örökösök nélkül halván meg, benne kihalt a Bazini és Széntgyörgyi grófok ősi nemzetsége.
A család e leszármazását első ősétől kihaltáig nagy figyelemmel állítja össze a munkához csatolt genealogiai táblázat, mely fentebb ismertetett, s okleveles adatokra támaszkodó két fontos helyreigazítása mellett számos eddig ismeretlen férfi és női családtag beillesztése, főleg pedig az évszámbeli adatok kiegészítése és a házassági összeköttetések tisztába hozatala által mulja felül az eddig ismert családfát. A házassági allianceokat külön névsorban is összeállítja, valamint kimerítő jegyzékét adja a család által úgy Magyarországban, mint az osztrák tartományokban birt jószágoknak a reájuk vonatkozó okleveles adatokkal együtt.
Külön fejezet emlékezik meg a család pecséteiről és czímeréről, közölve II. Ábrahám 1302-iki, Szentgyörgyi Péter 1407-iki és Zsigmond 1466-iki pecséteinek rajzát. (Az elsőt már a Csánki-féle jegyzékből ismerjük.) A család czímere tudvalevőleg aranynyal és vörössel harántos osztásban színezett hatágú csillag, változó: kék, majd vörös-arany, majd egész arany mezőben, sisakdíszül ugyanezen csillaggal, mélyhez később III. Frigyes ismeretes adományából a császári korona és Péter erdélyi vajda s országbíró pecsétein koronás egyfejű sas járul.
A munka e részénél azonban szembetünő hiányokat kell konstatálnunk. A családi czímer fejlődési története hézagosan van előadva, s a császár czímeradományával szemben, mely középkori heraldikánk legérdekesebb adatai közé sorozható, a szerző megelégszik azzal, hogy a gróf Teleki József által már közzétett oklevélből kiírja a czímerleírás szavait, a nélkül hogy az eredeti oklevéllel igyekezett volna közelebbről megismerkedni. Ha így jár el, tudomást szerezhetett volna magának arról az eddig nem ismert tényről, hogy az országos levéltár, a hol e czímereslevél őriztetik, Frigyes császárnak egy másik czímereslevelét is őrzi, ugyane napról: 1459 június 19-éről keltezve; az egyikben mint magyar király, a másikban mint római császár tünteti ki a családot az új czómeradománynyal és ahhoz csatolt kiváltságakkal. Mindkét oklevelen megvan a bővített czímer pompás kivitelű színes képe; a második, eddig ismeretlen példányon a kanna-rend mellett a sárkányrendhez nagyon hasonló jelvény kiséretében.
Meg kellett e mulasztást említenünk, hogy ha esetleg e munka magyar átdolgozására kerül a sor (mint történt már Wertner több művénél), azt ki lehessen pótolni; s reméljük, hogy ez esetben művének többi adatait is igyekezni fog az országos levéltár gazdag oklevélgyűjteménye segítségével kiegészíteni.
Wertner új könyve Dr. Ortvay Tivadar-nak, a M. Tud. Akadémia lev. tagjának van ajánlva s egyéb mellékletei és pecsétrajzai mellett egy színnyomatú czímerképet is találunk benne, mely I. György gróf czímerét ábrázolja a bécsi udvari levéltár Sancti Christophori am Arlperg Bruederschafft czímű kéziratából, s gondos kivitelével nagyban hozzájárul a munka díszének emeléséhez.
Gy.
Torda őscsaládairól jelent meg – rövid idő: alatt két kiadásban – egy 128 lapra terjedő dolgozat kövendi Weress Sándortól, a ki egyike Torda város kebeles polgárainak s így kis művében a fiúi kegyelet adóját rója le szülővárosa iránt. Erdélynek a fejedelmek korában három nemes városa volt: Torda, Deés és Zilah, melyeknek polgárai a vármegye kötelékében a többi birtokos nemesekéhez hasonló kiváltságokat élveztek. Torda polgárainak, ez a kiváltságos helyzete Bethlen Gábor 1619. szeptember 25-én Gyula-Fejérváron kelt kiváltságlevelén alapszik, melyben a Básta-féle zavarok alatt kipusztult tordai polgárok helyére 333 palotás vitézét telepítette Új-Tordára, s őket utódaikkal együtt minden teherviseléstől felmentve, nemesi rangra emeli, nemességük jeléül czímert is adván nekik. Ugyanily kiváltságokkal telepíté le 1668. január 25-én Apafi Mihály a nagyváradi várőrség maradványát, kiterjesztve egyúttal a nemesi kiváltságot a Torda városát alkotó másik két község lakosaira: az ótordai polgárokra és Egyházasfalva lakóira. Ekkép a kiváltságosaknak egy különös osztálya alakult Tordán, az ingremiatus bekebelezett családok, melyek tagjai a testületi nemesség látszólagos jellege alatt, valóságban azonban személyesen gyakorolták nemesi jogaikat. Ezek a deési és zilahi nemesektől annyiban különböztek, hogy nem képeztek zárt testületet; a ki Tordán birtokot szerzett, bizonyos illeték lefizetése után részesévé lett a nemesi kiváltságnak is. Csak a XVIII. század folyamán állott be az a változás, hogy az egyházashelyiek elmulasztván 1668 óta létszámuk s leszármazásuk nyilvántartását, kiváltságuk testületi nemesség előjogává lett redukálva; a többi tordai polgárok azonban személyenként megmaradtak a nemesi előjogok gyakorlatában.
Weress Sándor ez ingremiatus családok keletkezésének s jogaik fejlődésének adatait röviden összefoglalva, közli a Bethlen Gábor és Apafi kiváltságleveleinek magyar fordítását, és az 1679-től 1808-ig megejtett határosztályok jegyzőkönyveit. Ezekből s az ótordai nemesek 1641-iki összeírásából, valamint a későbbi bekebelesítésekre vonatkozó feljegyzésekből, összeállítja a tordai birtokos-családok jegyzékét, melyből az tünik ki, hogy a mai ingretniatusoknak igen csekély száma származik Bethlen és Apafi települőitől, hanem későbbi birtokszerzés alapján lett az ingremiatusi jogok részesévé. E családok közül sokan már előbb armalista nemesek voltak, a mi eseténként híven meg van említve a nemességszerzés dátumával s néha a czímer leírásával együtt. Jegyzékük ennélfogva az 1641-iki összeírás mellett a magyar, illetőleg erdélyi armálista-nemesség névsorát sok új adattal gyarapítja. Ezek egyike, a pávai Vajnai család, czímerét (piros mezőben két lovas vitéz által vezetett pánczélos sereg) 1420-ból Zsigmond királytól származtatja, kinek uralkodása alatt a család ősei András és Gergely 1414-ben a hegyi útakon állítólag 300 tatárnak útját állották. A többi család jobbára az erdélyi fejedelmektől kapja czímereslevelét. Az ezekre vonatkozó feljegyzések teszik reánk nézve használhatóvá a munkát, mely egyébként úgy történeti adatainak hitelessége, mint előadása és egész formája tekintetéből alig haladja meg a jóakaratú kisérlet színvonalát.
A Palásthyak. Az ily czím alatt, a család egyik érdemes tagja, Palásthy Pál sareptai fölsz. püspök és esztergomi kanonok által kiadott családtani terjedelmes műnek megjelent második kötete XV. és 646 lapon 780 oklevélnek adja részben teljes szövegét, részben kivonatát. Az oklevelek az 1528–1676. éveket ölelik föl. Az okleveleket némi felvilágosító rövid fejezetek vezetik be, melyek Tájékozás, Birtokhanyatlás Nyitrán, Birtokemelkedés Hontban, Királyi adományozások, Török fogságban, A kitünők – czímek alatt általános tájékozást iparkodnak nyújtani a kötet tartalmáról. Hozzá tizenkét genealogikus tábla járul, melyek a család egyes ágairól, a XV. századtól kezdve, valamint a rokon családok leszármazásáról nyújtanak felvilágosítást. A mű első kötetének részletes ismertetésekor, folyóiratunk múlt évi folyamában közöltük a mű beosztását és felhívtuk a figyelmet egyes genealogiai tévedéseire; e kötetben, örömmel constatáljuk, tévedésekre alig akadunk. A szerző megmarad a család történetére vonatkozó oklevelek szövegénél, melyekkel művelődés- és helytörténeti szempontokból igen becses anyagot tett hozzáférhetővé, Anyagát elsősorban a Palásthy-Nedeczky cs. levéltárából (mely újabban az esztergomi káptalan orsz. levéltárában helyeztetett el) meríti, de e mellett iparkodott egyéb levéltáraknak a Palásthyakra vonatkozó anyagát is felkutatni; így gyakran találjuk idézve a jászói, esztergomi, nyitramegyei stb. levéltárakat. Elősegíti az áttekintést, hogy egyes oklevelek genealogikus adatait rövid családfákon összeállítja. Az elismerésre méltó szorgalommal és áldozatkészséggel összeállított gyűjteményt kivált Hont- és Nyitramegyék monographusa haszonnal forgathatja; a szorosan családtörténelmi érdekű anyagon kívűl kivált birtokviszonyokra, a török uralom korára, Bocskay-Bethlen Gábor mozgalmaira nem egy érdekes adatot talál benne. Máskülönben a család tagjai a mondott századokban előkelő állásokat be nem töltvén, döntő szerepet nem vivén: a közölt oklevelek a XVI–XVII. századi középbirtokú nemesi családok életét tárják elénk, melyeknek kiválóbb tagjai legfölebb alispánságig vitték föl, míg magán életüket birtokaikkal való foglalkozás, pörlekedés, és a török ellen való hadakozás közt osztották meg; a családnak nem egy tagja török fogságban végezte életét. A díszesen kiállított tartalmas kötetet részletes személy- és helynév mutató zárja be, mely a gyűjtemény használatát nagyban előmozdítja.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyv megjelent 23-ik füzetével a nagy vállalat mindinkább közeledik befejezése felé; az érdekes füzet a Sajnovics-Simay családokról szóló részt öleli fel. A vállalat nagy méretéről fogalmat adhat az, hogy az eddig megjelent huszonhárom füzet 414 táblán megfelelő magyarázó szöveg kiséretében 4900 czímernél többet tett közzé. A jelen füzet is sok érdekes heraldikus és genealogikus anyagot ismertet meg. Iacute;gy a nemzetségi czímerek változásait és átalakulásait figyelemmel kiséri a Divéknemből eredő Sámbokréthy, a Guthkeled-nemből származó butkai Sándor, s az Aba-nembeli lapispataki Segnyei családoknál, mely utóbbinál kellőkép kiemeli az 1606-iki Bocskay-féle czímernek, melyet a család egyik legkiválóbb tagja, Miklós nyert a fejedelemtől, a heraldika egész természetével ellenkező és annak ellenmondó voltát, mely czímerkép teljesen lehetetlené teszi a pontos blasonálást. Előkelőbb családok heraldikai és genealogiai méltatása nagyobb helyét tölt meg s a családok történetének főbb dátumaival ismertet meg; ily részletes példáúl az alapi Salamon, Sahlhausen, szlavnieziai Sándor, Schmiedegg, Schönborn, Sennyey, Serédy, Sermage, Sigray stb. családokról szóló rész; kivált az indigena családokról szól bőven, pl. a Seethal családról; ezeknél természetesen a nagyobb mértékben rendelkezésre álló segédkönyvek ezt lehetővé teszik. – Mohácsi vész előtti czímereslevelekről többször találunk említést a füzetben. A legrégibb ezek közt a Semsey családé, melyet Zsigmond királytól 1401-ben nyert. E czímer szövegét ismerjük már régen Fejér kiadásából; a czímer a szöveg leírása után van szerkesztve. Valóban érdekes volna constatálni, ki van-e feste az oklevél eredetijén az adományozott czímer, mely esetben ez volna a legelső festett armális; vagy pedig az oklevél Zsigmond király legrégibb czímeresleveléhez, az 1398-iki Csentevölgyi-féléhez hasonlóan a czímert csak a szövegben írja le. – A Sey családnak czímerét állítólag Zsigmond király adományozta 1418-ban; az oklevél a vasmegyei 1738-iki nemesi összeírás alkalmával felmutattatott; azóta holléte ismeretlen. A Sibrik család 1471-ben, a Sánkfalviak 1489-ben nyertek Mátyás királytól czimert; az előbbi néhai Paur Iván hagyatékából Sopronmegye levéltárába került, míg az utóbbit az orsz. levéltár őrzi. – Állítólag Zsigmond királytól, de mindenesetre a XV. századból való az ákosházi Sárkány család czímere, melynek eredetije valamely családi levéltárban lappang. – II. Ulászló korát a butkai Sándor család 1496. évi czímere képviseli, mely a rokon Buthkai, Keszeg stb. családokkal együtt nyerte czímerét; valamint a brassói Schirmer családé 1507. évből; az előbbi az orsz. levéltárban, az utóbbi az Erdélyi Muz. Egylet gyűjteményében van. II. Lajostól való a Serényék 1518. évi czímere, melynek hollétéről a füzet nem ád felvilágosítást. Végűl megemlítjük, hogy Szapolyai János királyt, kinek czímeradományai a ritkábbak közé tartoznak – szintén egy czímer képviseli, Serpilius előbb Quendel II családé, melyet Quendel János, fia hadi érdemeiért nyert 1530 máj. 4-én.
Hervoja missaléja. A Magyar Tud. Akadémiának 1889. évben Konstantinápolyba könyvtári kutatások czéljából küldött bizottsága az Eski serail könyvtárában egy nagyérdekű, glagol betűkkel írott szláv kéziratot talált, mely bővebb megvizsgálás után a történelmünkben nagy szerepet vitt Hervoja spalatoi herczeg missaléjának bizonyúlt. Ez a codex a sultán által tudományos felhasználásra készségesen átengedtetvén, azt most a cs. és kir. közös pénzügyministerium, mint a megszállott tartományok kormánya, rendkívül díszes kiadványban a tudományos világgal megismertette. A kevés példányban készült munka a XV. század elejéről való történeti emléket három szempontból ismerteti; mindhárom oldalnak latin nyelven írott méltatása oly szakférfiak tollából való, kik tudományuknak elsőrangú zászlóvivői: a nyelvészeti részt a bécsi egyetem hírneves szláv-philologusa Jagič, a művészettörténelmit a bécsi egyetem jeles tanára Wickhoff írta, míg a minket leginkább érdeklő történelmi és heraldikai rész szerzője, a dél-szlávok és kivált a megszállott tartományok történetének kitünő ismerője, Thallóczy Lajos, cs. k. kormánytanácsos és társulatunk vál. tagja. A«Missale Glagoliticum Hervoiae ducis Spalatensis« czímet viselő és díszes kiállításában párját ritkító kiadvány magyarázó szövegének középső része Hervoja viselt dolgaival ismertet meg és behatóan tárgyalja annak lovas képét és czímerét, melyeket a szláv codex a heraldikára nézve megbecsülhetetlen értékű két képben őrzött meg. Főleg e két kép nagy érdeke okozza, hogy e kiadványról e helyen megemlékezünk. Az egyik Spalato herczegét lovon ábrázolja, baljában czímeres pajzsa, jobbjában fehér-zászlós öklelő dárda, fején vörös-fehér turbánszerű tekercs, elől három fehér tollal. A másik a herczeg czímerét« Arma domini Cheruoe ducis Spaleti« felirattal: fehér pajzs fejében két vörös keskeny-pólya, alatta könyökvassal és vaskeztyűvel ellátott vörös mezű, oszlopszerű kar vágásra vas pallost tart, balról ágaskodó, kétfarkú vörös oroszlány által kísérve; sisakdísz vörös-fehér tekercsből kiemelkedve a pajzsbeli kar; a takaró vörös, arany szegélylyel, szabályos közönként levélszerűleg kicsipkézett visszahajló zöldes (?) szélekkel. A czímer ábrázolása, mely szent István koronája egyik tartományának, Bosnia czímerének meghatározására biztos támpontot nyújt, felfogás, stilus tekintetében oly érdekes, hogy iparkodni fogunk azt olvasóinkkal rajzban is megismertetni. E két képet és vele együtt sok mást a kiadvány színes hasonmásban kőzöl; e reproductio oly remek, oly utolérhetetlen tökélyű, hogy párjára alig akadunk. A párisi híres színnyomatok tökélyét elérte, sőt mondhatni fölülmulta a bécsi Angerer-czég munkája; magunk előtt látjuk a hártya színét, foltjait, szemcséit, hajlását, az eredeti festmény színeinek elkopását, kitörését, akár az eredeti feküdnék előttünk. Egymás mellé téve a kettőt, látás után nem, csak tapintás által győződnénk meg arról, melyik az eredeti, melyik a másolat. A mit a kiadvány nyújt, az valósággal a reprodukálás ideálja. A mint a mű nagynevű írói lekötelezték a tudományos világot azzal, hogy a nagybecsű emléket értékéhez méltó módon ismertették meg a tudományos körökkel: ép oly elismerést érdemel az a kormány, mely szívén hordva, nemcsak szóval, hanem valóságban a gondjára bízott tartományok kulturális érdekeit és tudományos reputatióját, megadta a módot, hogy azok multjának egyik legkiválóbb emléke, úgy belső tartalom, mint külső kiállítás tekintetéből ily remek méltatásban láthasson napvilágot.
1891-3
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCXCI.
LÁSZLÓ ERDÉLYI VAJDA ÉS A KEÁN NEMZETSÉGE.
(Szives válaszul Wertner Mór dr. és Puky Andor uraknak.)
A «Turul» 1889. évi folyama 137. lapján azon állítást koczkáztattam, hogy a híres László vajda, ki a XIV. század elején Ottó fejéről – Altorjai báró Apor Péter szavaival élve – a koronát lecsapta, a Keán nemzetségből származott.
Jó szemre indultam, és nem hittem, hogy ároknak megyek.
Állításomat az Aba nemzetségbeli Lipóczi és Nekcsei Demeter tárnokmester azon levelére alapítottam, melyben anyja után reá szállott baranyamegyei birtokairól rendelkezik. Anyja, kit a Keán nemzetségbeli Gyula bán leányának tartok, ezen birtokokat testvérétől, László erdélyi vajdától kapta leánynegyedi illetménye fejében; melyet Pál pécsi püspök (1279–1302) ítélt oda neki.
A föntebbi alap-tételekből (alakilag legalább) helyesen vontam le a következőket:
1. Ha Demeter anyja a Keán nemzetségéből való, testvérének, László vajdának is a Keán nemzetségből valónak kell lennie.
2. Minthogy Pál pécsi püspök idejéből csak két László nevű erdélyi vajdát ismerünk, az egyik pedig a Borsa nemzetségből való, a másiknak okvetlenűl a Keán nemzetségből valónak kell lennie, és épen ez az, ki Bajor Ottó király idején viselte az erdélyi vajdai méltóságot.
Azonban Wertner, ki velem egy időben foglalkozott e kérdéssel, azon eredményre jutott, hogy a szóban forgó László vajda a Borsa nemzetségből való.* Wertner ez értekezése megjelent a Századok 1890. évfolyama 726. lapján.* Minthogy pedig értekezése czikkemnél későbben jelent meg, szives volt ezzel is foglalkozni, s érveimet czáfolgatni.
Szerinte állításom csak azon esetben volna megokolt, ha bebizonyulna, hogy Gyula bán Demeter tárnokmesternek csakugyan nagyatyja volt. Mert az avus, praedecessor és progenitor nevezetek, melyekkel Demeter tárnokmester viszonyát Gyula bánhoz az oklevelek jelzik, lazábbak, hogy sem belőlök arra lehetne következtetni, hogy Gyula bán nagyatyja volt Demeter tárnokmesternek. E nevezetek csak arra jogosítanak föl, hogy alattok általában valamely eldődöt értsünk. Ekként elesvén a föntebbi föltevés, elesik a belőle vont következtetés is.
Wertnernek csakugyan igaza van, a mennyiben megjegyzése a cognatusra és praedecessorra vonatkozik; e két, rokoni viszonyt jelző szó laza, tág értelmű. De a progenitor nevezet eléggé szabatos. A pro előszócska egy fokkal öregbíti a hozzá kötött tőszó fogalmát. Proavus annyi mint a nagyatya atyja; proconsul a consulnak volt hivatali közvetlen előde; a prorector, prodékán a múlt évi rektort és dékánt jelzi. Ha tehát a genitor szülőt jelent, a progenitor a szülő szüleit érti. S így a progenitor a másik két, laza kifejezést megköti, meghatározván milyen fokú a mondott rokonság és eldődség.
Némileg megvilágosítja ezen rokoni viszonyt IV. Béla királynak egyik oklevele.* Fejér, CD. IV/II. 103. Idéztem már 1889. Turul 138. lapja 2. jegyzetében.* Ezen 1251. évi oklevélben előadja IV. Béla király: miután «exheredato Jula bano... servos suos et ancillas in predio de Nekche quondam existentes... Alexandro filio Demetrii comitis, cognato ipsius J(ula) Bani» adományozá, nevezett Sándor (Demeter tárnokmester atyja) Pál országbíró következő ítéletét mutatta be neki megerősítés végett:
Nos P(aulus) iudex curie domini regis, comes Zaladiensis significamus... quod cum Demetrius comes (Sándor atyja) citasset ad nostram presentiam Wlchinum jobagionem castri de Barana, requisivit ab eo duo mancipia, videlicet Naglich et Milhan, quos cum filiis et filiabus eorundem, decem capita hominum... domina uxor Jule bani emerat cum patre eorum, Ratoy nomine, a Wlchin supradicto; quos etiam idem Wlchin post obitum domine predicte blandis verbis suis ad se retraxerat. Et super facta emptione idem D(emetrius) privilegium capituli Quinque-Ecclesiensis se habere dicebat. Quod cum dictus Wlchin se habere denegasset, decrevimus, ut hoc idem D(emetrius) comes cum privilegio antedicto approbaret. Qui, ut debebat, in die assignato approbavit tam cum privilegio, quam etiam testimonio idoneorum virorum. Adiudicavimus igitur D(emetrium) comitem cum duobus sociis... ad prestandum iuramentum, qui cum in die assignato ad locum sacramenti accessissent, dictus W(lchin) sacramentum ipsorum non accepit, sed mancipia supradicta reddidit... (1250).
A király ez okiratába átveszi Pál országbíró egy másik levelét is, melyben jelenti az országbíró, hogy Demeter ispán nemcsak a föntebbieket, de egyéb névszerint elősorolt rabszolgákat is, kiket Nekcsén talált, eléje állított a végett, hogy feleljenek e kérdésre: vajjon Gyula bán emberei voltak-e? Kik egyhangúlag azt válaszolták, hogy ők valamennyien Gyula bán emberei voltak és Nekcséhez tartoztak.
Ezen okiratból azt látom, hogy Nekcsén kétféle rabszolga volt: röghöz kötöttek, kik a király adománya folytán a birtokkal együtt Demeter fia Sándorra szállottak; valamint olyanok is, kiket Gyula felesége Vlcsíntól vásárolt, az ő magán-vagyonához tartoztak, s ezért a király adománya tárgyát nem képezték. Ez utóbbiakat Vlcsín azon hiedelemben, hogy az adás-vevési szerződést Gyula bán özvegye meg nem őrizte, vagy hogy az halála után elhányódott, magához visszacsalta, és magától el se bocsájtotta volna, ha ama szerződés elő nem kerül.
Kiérzem továbbá a föntebbi okiratból azt is, hogy Gyula bán özvegye haláláig leányánál tartózkodott, és átengedte neki rabszolgáit, átadván a felőlök tárgyaló adás-vevési szerződést.* Wertner azon, igaz, nem apodicticus ellenvetését, hogy állításomat a chronologia se támogatja, hiúnak tartom. Demeter tárnokmester, ki huszonkét évig szolgálta e méltóságában a királyt, igen koros ember lehetett, miután 1336-ban már özvegy leánya, eladó, ha nem férjes unokája volt. Természetes, hogy szülei, ha éltek volna, még idősbek leendettek. Tegyük, hogy anyja 1225-ben született, tehát tizenöt évvel atyjának, Gyula bánnak halála előtt, őt pedig 1255-ben, azaz harmincz éves korában nemzette; s ha még öt vagy tíz évvel kedvezőtlenebbé teszszük a kérdést: vajjon a physiologiának volna-e ellenvetése?*
És ha mindez érvek nem elégségesek, fényesen bizonyítanak a mellett, hogy László vajda a Keán nemzetségnek tagja, azon helységek, melyeket leánynegyede fejében nővérének kiadni volt kénytelen.
A Keán nemzetség főfészke Baranya vármegye volt. A Keán nemzetségből kiágazott Siklósi és Beremendi családok birtokai csaknem mind a mondott vármegyében feküsznek. Ama helységek, melyek Demeter tárnokmester anyjának jutottak: Pelerd (ma: Pellérd), Zalanta (Szalánta), Zilvas (Szilvás), Aranus (Arányos), Gara (Garé) mind ott feküsznek délre Pécstől, Siklós, Beremend, Szaporcza felé Szemely, Sámod, Aderjás (akkor: Azarias) és egyéb helységek közt, melyekről okiratilag tudjuk, hogy a Keán nemzetség birtokai valának.* Ztraak, a hatodik helység, melyet László erdélyi vajda nővérének kiadott, ma nevének ezen alakjában ismeretlen. Ztraak – úgy látszik – ugyanegy Ztro-val, mely 1191-ben fordul elő a Keán nemzetségiek birtokai közt. Ztro kétségkívül a mai Oszró, mely szintén a föntebbiek közelében fekszik.*
Sőt nem kerülte el figyelmemet, hogy a szóbanforgó helységek ketteje: Aranus bizonyosan, Ztraak, propter lectionem variantem igen valószínűleg egyebütt is előkerülnek a Keán nemzetség birtokai közt.* V. ö. Hazai Okmt. VI. 5. – Koller, Hist. epp Quinqueeccl. VII, app. I, p. 275. – Fejér, CD. VII/V. 133. – Árpádk. új Okmt. XI. 51. – Anjouk. Okm. II. 472.*
Hogy pedig a leánynegyedképen követelt birtokok se szerzeményes, se vételes, hanem csak örökölt birtokok lehettek, tudjuk IV. Béla király leveléből, mely mint törvényes szokást ezen fontos tételt állítja föl: «Cum (bona) fuerint emtitia, non hereditaria patris..., nullam inde eius filiam de iure habere porcionem.»* Fejér, CD. IV/I, 146.* Miből önkényt foly, hogy László erdélyi vajda atyja örökös, azaz Keán-nemzetségi birtokokból elégítette ki nővérét. Nem szenved tehát kétséget, hogy László vajda csak úgy, mint nővére, a Keán nemzetségből valók voltak.
Már hogy jogosan kérhette-e kielégítését az érdeklett? W. ezen előttem nem eléggé világos kérdésére megfelelt Pál pécsi püspök, még pedig helyesen, minthogy ítéletét a király az országnagyok és nemesek gyülekezetében megerősítette.* Anjouk. Okmt. III. 277.*
Miért engedte László vajda perre kerülni nővére jogos követelését? Talán annak helyes okát is megadhatom, s – úgy tetszik nekem – minden erőszakolás nélkül.
Hogy az áruló Gyula bán fiai utóbb, meglehet, a tatárjárás következtében, visszanyerték atyjok elkobzott birtokait: kétségtelen; minthogy később birodalmában voltak azoknak. Hanem e birtokok közt hiányzott Nekcse. Ezt a király az Abáktól vissza nem vette. Az Abák ez ága, a Lipóczi száz év mulva és később is Nekcseinek nevezi magát. László vajda tehát azt allegálhatta: minthogy nővére és férje amúgy is birják Nekcsét, beérhetik vele a leánynegyedi illetékre nézve is.
Puky Andor, kinek ezennel meleg köszönetemet nyilvánítom, hogy szóra se érdemes történelmi pepecseléseimet figyelemmel kiséri, azzal vélte megtámadhatni többször előadott állításomat, ha Gyula bán ivadékát megállapítja, és kimutatja, hogy László erdélyi vajdának ekközt helye nincs; tehát nem is lehetett Gyula bán ivadéka, annál kevésbbé, mint én állítám, fia. Közöl is egy kis leszármazási táblát, hogy ezzel ellenmondásának helyességét szemlélhetőbbé tegye.
Hanem ezen genealogikus táblácskának az a kis hibája, hogy a főszemély, II. Gyula bán, szerintem László erdélyi vajda atyja, hiányzik róla. De ez nem tesz semmit. Ismertem én Soklosi Simon nemzedéke rendét már régebben.
Dr. Városy Gyula apát úr és kalocsai kanonok, a mily tudós, oly szerény, lelkiismeretes és megbízható történetbuvárunk közölte azt a kalocsai egyházmegye 1889. évi Névtárában. Azóta magam is átdolgoztam a Keánok történetét, és az csaknem készen várja asztalomon az alkalmas időt, midőn e folyóirat helyet szoríthat számára. Annyit azonban mondhatok, hogy mindeddig nem találtam adatot László vajda származásáról.* Épppen e hiányt igyekeztem magyarázni azzal, hogy László vajda restelhette atyja nyilvánvaló hűtlenségét. Puky Andor azonban adatokkal kimutatja, hogy a Siklósiak büszkén és tüntetve nevezik magokat «magni Jula bani» nemzedékének. És igaza van Puky Andornak; mégis elkerülte figyelmét, hogy a «magnus» vagyis idősb Gyula bán nem az infidelis manifestus; aztán, hogy más a hanyatló családok (Siklósi, Beremendi), más a föltörekvők (László vajda) büszkesége.* Hisz ha efféle adatunk volna, nem szorulnánk fejtörő combinatiókra és inductiókra, és elkerülhettük volna jelen polemiánkat.
Viszont azt vélem, Puky Andor se lehet a hitben, hogy a Soklósi Simon ivadéka a Keán-nemzetségnek a maga idejebeli összeségét állítja ki; vagy hogy a Soklósiak és Beremeniek összes generatióját birjuk. Hogy csak egy példával szolgáljak, és pedig tekintettel Puky Andor genealogicus stemmájára; 1281. évi október havában a pécsváradi convent előtt állanak «Petrus filius Petri filii Buchk de Beremen, de generatione Jula bani, una cum Urbano et Kayan filiis Nicolai ac Blasio de generatione sua.»* Hazai Okmánytár, VII, 176.* Kétlem, hogy sikerüljön ezen Mihályfia Balázst, valamint a Miklós fiait: Orbánt és Kajánt* Másrészt azt hiszem, hogy e Kajánban a nemzetségfő nevének etymonjára akadtam, hogy tudni illik a Kaján névből alakulhatott a Keán és ebből a Kán, minthogy nem ritka eset, hogy a késő unokák az ősök nevét öröklik. – Az a kérdés támad most: milyen név a Kaján? Van ugyan Cajanus nevű szentünk, még pedig a magyar korona akkori területéről eredett, mint ezt a spalatoi főesperes történetében olvassuk. De mert e név Kalyan, Kalián alakban is előfordul (Fejér, CD. IV/III, 22. 63. IX/II, 548.); Szolnok-Dobokamegye bethleni járásában fekvő Nagy- és Kis-Kaján nevű helységeket a magyar nyelv fonetikus sajátságához képest fölváltva Nagy- és Kis-Kalyánnak is nevezik: arra a merész gondolatra vetemedtem, hát ha a Kalán, Keán és Kán nevek alatt ugyanegy nemzetség lappang; az, melyből Béla király névtelen jegyzője, előszámlálván a hét ős vezért, ezeket mondja: «Ound pater Ete, a quo genus Calan et Colsoy descendit»; mely eredeti szöveget Szabó Károly így fordítá: «Ónd, Ete atyja, kitől a Kalán és Kölcsei nemzetség származik.» (M. Florianus: Fontes domest. II, 7. – Szabó Károly: MO. tört. forrásai, I. füzet, 10. l.). – Meg kell jegyeznem még, hogy Páriz Pápai (Dictionarium, 1767. szebeni kiadás, I, 612) Kálán nevet a latin Calonda névből származtatja, mely Calenda, Calanda alakban is előfordul középkori irott emlékeinkben.
Turzottam egy kissé a Kalán és Keán nemzetség történeteinek omlott aknáiban, és több nyomra bukkantam, melyek néminemű reménynyel kecsegtetnek arra nézve, hogy e három elnevezés alatt csakugyan egy őssel biró nemzetség lappang. Legtöbbel biztatott a körülmény, hogy a Kalánoknak is, meg a Keánoknak azaz Kánoknak főfészke Baranya; hogy némely jószágaik egymás tőszomszédságában feküsznek; hogy mindkét nemzetség, vagy csak ág birt Erdélyben is; hogy a Kalán nemzetségből származott Nána nemzetségét öt ágra oszlottnak állítja, midőn megismeri, hogy az osztatlan birtoknak csak ötödrésze illeti őt, de az ágak közől a magáén kívül csak kettőt hoz fel, helyre maradván a Siklósiaknak és Beremendieknek. De oly nyomra, mely biztos eredményre vezetett volna, ekkorig nem jöttem. A miért e kitérésemet genealogusainknak, kik jelennen a magyar nemzetségek történetén mindkét kezökkel szorgalmasan dolgoznak, becses figyelmébe ajánlom.* akár a Siklósiak, akár a Beremeniek eddig ismert családfájára tűzni. Nekem legalább nem sikerült e műtét. Miből nyilván az következik, hogy a Keán nemzetség összes elágazásait nem ösmérjük. S e miatt László vajda is lehet egyik ága, a minthogy az is, quod erat demonstrandum.
***
Ha nem csekély fáradságba került kimutatni, hogy csakugyan volt László erdélyi vajda a Keán nemzetségből: valóban nem könnyebb meghatározni, melyik a szóba kerülhető László vajdák közől a Keán? minthogy Beke Antal legújabb publikácziója óta* «Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt.» – Meglelhettem volna ugyan e harmadik Lászlót előbb is Fejérnél (CD. VI/I, 163.), ha gondosabban fürkészem vala.* immár három László vajda áll rendelkezésünkre a Pál pécsi püspök kormányának idején, azaz 1279-től 1302-ig, a mikor László vajdánk keresendő.
Szorgalmasan végig kellett tehát kutatnom az e korbeli erdélyi vajdákat, pedig az erdélyi vajdák sorrendét a XIII. század utolsó – s a XIV. század első negyedében megállapítani nem könnyű föladat azért, mert gyakran váltakoztak, és többen viseltek ugyanegy nevet. Volt több László, több Miklós, több Lóránt, kiket megkülönböztetni vajmi nehéz, többször ez idő szerint lehetetlen. Nehezíti a föladatot azon körülmény is, hogy a hivataluktól visszalépett vajdák tovább viselték a vajda czímet a nélkül, hogy a condam szócskát hozzá függesztették; a királyi kanczellária is így czímezte őket, mire igen sok példával szolgálhatnék.
A különbséget a valóságos és czímzetes, a tényleges és volt vajda közt abban találtam, hogy míg ez utóbbi egyszerűen vajdának mondatik, a tényleges rendesen erdélyi vajdának és többnyire szolnoki ispánnak is czímeztetik. E szabály csaknem mindig megvallotta magát – természetesen a tatárjárás után, mióta a magyar korona alá több vajdaság tartozott. Mert a tatárjárás előtt a tényleges erdélyi vajdát is egyszerűen csak vajdának nevezték, szószaporításnak találván az erdélyi vagy erdőntúli (transilvanus, ultrasilvanus) jelzőt, mely azért vajmi ritkán fordul elő.
Az erdélyi vajdák sorrendét megállapítók legbiztosabban járnak el, ha a királyi jeles alakú levelek záradékai után indulnak; de ekkor is szem előtt tartsák a föntebbi szabályt.* Röstellem megemlíteni, hogy régibb okirattáraink incorrectségei, s az újabbak közől azok, melyeket a kelet megfejtése, sőt tárgymutató nélkül, vagy csak olyan a milyen index-szel löktek világgá, szerfölött megnehezítik a történetíró munkáját, és szinte lehetetlenné teszik, hogy alaposan dolgozhassék.*
Ime tehát a következők voltak 1279-től 1300-ig, mikorról biztosan tudjuk, hogy már az Ottó királyt felcsúfolt László vajdáskodott, az erdélyi vajdák:
1278-ból nem ismerünk erdélyi vajdát, minthogy azon Pétert, kit az egri káptalan egyszerűen vajdának nevez,* Fejér, V/II, 481.* ezen oklevél alapján nem fogadhatjuk el szolgálatban levő erdélyi vajdának. Máskor, 1280-ban is előfordul, úgylátszik, ugyanezen Péter, a Domokos fia, és fölkéri IV. Lászlótól Igriczi helységet;* Árpádk. új Okmt. V/II, 481. V. ö. Fejér. CD. V/III, 63. 74.* de akkor se nevezi erdélyi vajdának a király. Meglehet, Finta, a Dávid fia, Amadé nádor bátyja, az Abák közől, ki 1279 januárius 30-án és márczius 15-én kerül elénk mint erdélyi vajda és szolnoki ispán,* Árpádk. új Okmt. XII, 252. – Fejér, CD. V/II, 492.* már 1278-ban is viselte e méltóságot.
1280-ban az erdélyi káptalan István erdélyi vajdáról és testvéreiről, a Tekus fiairól tesz említést, kik a szatmármegyei Gelyénes nevű birtokot, miután meggyőződtek, hogy az a Kaplony Jákó ispán fiait illeti, ezeknek visszaadták.* Sztáray Oklt. I, 24.* – Ezen István a Tornai család ivadéka és 1284-ben nádor volt.
1282-ben, május 19-én Lórántot, a Borsa Tamás fiát nevezi erdélyi vajdának IV. László király.* Károlyi Oklt. I, 15. – Fejér, CD. V/III, 121.*
1283-ban pedig Apor a vajda. Midőn a dézsvári vendégeket biztosítja, hogy szabadságaikat tiszteletben fogja tartani, maga-magát nevezi így: «Nos Opour woyuoda Transilvanus, comes de Zonuk.»
1284-ben Csák Máté, a Trencsényinek nagybátyja, fordul elő, ki tudja hányadszor, mint erdélyi vajda, zettini és szolnoki ispán, egyik királyi levél záradékában;* Fejér, CD. VII/II, 108.* de – úgy hiszem – tévesen, másolási hibából, minthogy ezen Csák Máté már 1283-ban megalkotta végrendeletét, és röviddel utóbb néhainak említik,* L. Trencsényi Csák Mátémat a 26. lapon.* minthogy továbbá ugyancsak 1284 januárius 1-én Lóránt az erdélyi vajda és szolnoki vármegye-ispán, ki mint ilyen, ezen évi augusztus 1-én szintén előkerül.* Fejér, CD. V/III, 258. – Árpádk. új Okmt. IX, 400.* – Hogy ezen Lóránt a Borsa Tamás fia, bizonyítja az erdélyi káptalannak 1284 augusztus 22-én kelt levele, melyben Lóránt erdélyi vajdát, szolnoki ispánt és ismert testvéreit Tamás fiainak nevezi.* Árpádk. új Okmt. XII, 427.* Előkerül azon évi november 26-án is, még pedig IV. László levelében,* Ugyanott, IX, 383.* még ugyanazon napon, ugyanazon László király Apor (Opor) is, de csak egyszerűen vajdának nevezi* Ugyanott, IX, 385.* – fényes jeléül annak, hogy a királyi kanczellária azon időben megkülönböztette a tényleges vajdát a czímestől. 1284 deczember 21-én még mindig Lóránt a vajda,* Ugyanott, IV, 268.* de hogy meddig maradt az, adatok híjján meghatározni nem tudjuk. – Tény, hogy 1288-ban június 8-án László erdélyi alvajda, mint Lóránt erdélyi vajda és szolnoki ispán helyettese működik, és közben elfogadható fővajdára nem akadunk, hanemha Majosra, kiről 1289 szeptember 1-én IV. László király úgy nyilatkozik, hogy erdélyi vajdája (vojwoda noster transilvanus) volt a közel multban.* Ugyanott, IV. 336.*
Ki viselte László király élete végső szakában, 1290 július 10-én bekövetkezett szerencsétlen haláláig az erdélyi vajdai méltóságot, adatok hiányából megmondani nem tudjuk. De hogy III. Endre uralkodásával ismét Lórántnak hitták az erdélyi vajdát, arról július végén és augusztus elején kelt királyi levelek tanuskodnak.* Fejér, CD. VI/I, 46. – Hazai Okmt. VI, 356. – Árpádk. új Okmt. IV. 368. X, 4.* 1291-ben szintén előkerül Lóránt, és pedig januáriusban, februáriusban és márczius 12-én.* Fejér, CD. VI/I, 88, 90, 152. – Knauz, Monum. II, 281. – Fontes rer. austr. II/XV, 164, 169.* Később azonban László lett az erdélyi vajda.
Se tőle (ezen Lászlótól) nincs ugyan eddig közzé tett kiadványunk, se királyi privilegium záradékában nem fordul elő neve; hanem helytartója, Benedek ispán, ki magát «vices gerens Ladizlai vayovode Transilvani» czímmel illeti, tesz bizonyságot róla. Ezen alvajdának két oklevelét ismerjük, az egyik nap nélküli, a másik május 8-iki dátummal van ellátva, ez utóbbit III. Endre király is átírta.* Beke i. m. 31., 32., 34. száma. – Fejér, CD. VI/I, 163.*
Sokáig azonban ezen László erdélyi vajda nem lehetett, minthogy 1291 július 10-én már megint Lóránt a vajda.* Hazai Okmt. VII, 220. – Fejér, VI/I, 117.* De egy éven túl ez is aligha viselte az erdélyi vajdai méltóságot,* Tudtunkra előkerül még 1291 okt. 9. és 10-én (Árpádk. új Okmt. XII, 501. – Fejér, CD. VI/I, 130.)* minthogy 1292 július 29-én, azon levélben, melylyel a magyar országgyűlés Morosini Albertnek, III. Endre király anyai nagybátyjának a magyar nemességet fölajánlja, újra bizonyos László viseli az erdélyi vajdaságot.* Fejér, CD. VII/IV, 502. – Ugyanitt előfordul «Rolandus condam vaivoda» is.*
Ennek vajdasága se tarthatott azonban egy évnél tovább, minthogy a következő 1293. évi július hava 11. napján megint Lóránt az erdélyi vajda és szolnoki ispán.* Hazai Okmánytár, VII, 232.*
Kik ezen Lórántok és Lászlók, kik az erdélyi vajdaságban egymást fölváltják: meghatározni nem tudjuk, minthogy két Lórántot és két Lászlót ismerünk, kik az erdélyi vajdai méltóságot viselték. Hogy e legutóbbi Lóránt a Borsa nembeli Tamás fia, abban, mint látni fogjuk, nem kételkedhetünk. Valószinűnek tetszik az is, hogy ez utóbbi László szintén a Borsa nemzetségből való, ugyanaz, kit az erdélyi káptalan két, 1292. évi kiadványában egyszer László vajdának, másszor Borsa nemzetségbeli Lászlófia Lászlónak, volt vajdának nevez.* Árpádk. új Okmt. X, 83, 85.*
Biztos vagyok ugyan benne, hogy az erdélyi káptalannak ezen két kiadványa egyikében sem említik Borsa Lászlót valóságos, tényleges erdélyi vajdául; de kétségtelen az is, hogy ezen «Ladizlaus filius Ladizlai de genere Borsa, quondam vay. Trans.» csakugyan a Borsa, e néven I. László vajdának, ki 1280-ban már nem élt, fia, mi kiderül az erdélyi káptalannak 1280-ban kelt okleveléből, melyben ez áll: «Ad nostram accedentes presentiam Jula banus et frater suus Nicolaus, filii Ladislai bone memorie, quondam vaivode Transilvanie pro se et pro fratre eiusdem Ladislao dixerunt etc.* Fontes rer. Austr. II/XV, 120. V. ö. Fejér, CD. VII/IV, 181. – Az okmány mindkét helyén Kemény József gróf másolatából került ki. Csak az a bökkenő, hogy míg a Fontes-ban a föntebbi szöveg áll, Fejér-ben «pro fratre eiusdem Ladislao» helyett: «pro fratribus eiusdem Ladislai» olvasandó. Minthogy azonban a Fontes közleménye újabb, tekintettel az Árpádk. új Okmt. X, 85. lapján közlött okiratra, hajlandó vagyok a szövegben kiírt varianst elfogadni, annál inkább, mert Gyula bán és Miklós öcscse a Borsa nemzetségnek tagjai.*
Ennélfogva helyesnek tartom Wertnernek ezen stemmáját:
I. László, a Borsa nemzetségből, † 1280 előtt mint erdélyi exvajda.; Gyula, bán.; Miklós, esztergomi vál. érsek.; II. László, 1292-ben erdélyi vajda.
De nem tovább II. László ivadékára nézve.
Ugyanis Borsa Lóránt, kivel, mint erdélyi vajdával 1293. évi július 11-én találkoztunk utoljára, megint nem sokáig volt vajda. 1294 május 23-án ő magát nevezi ugyan még «Rolandus voyuodá»-nak,* Árpádk. új Okmt. X, 153.* de már nem transilvanusnak, se szolnoki ispánnak, és immár teljes lázadásban van: e napon is fegyverszünetet ajánlott a váradi püspök öcscsének, ki a fenesi várat védelmezte.
Ha vajon a lázadás kitörése oka volt-e Borsa Lóránt letételének az erdélyi vajdaságról, vagy hogy a letétel siettette, talán okozta a lázadás kitörését: egyre mén ki. De az világos, hogy az nagy mérveket öltött, mert III. Endre kirly kénytelen volt általános fölkelést rendelni és országos hadat indítani Borsa Lóránt és testvérei ellen. Ő maga is táborba szállott ellenök. Megvívatta váraikat; nevezetesen Adorján várát Biharban elfoglalta és leromboltatta.
A levert lázadásról III. Endre királynak 1294 szeptember 17-én kelt levele tesz először említést;* Hazai Okmt. VI, 407.* pedig annak előbb volt vége, minthogy ez évi július 3-án a király már Budán tartózkodott.* Ráth: A m. királyok tartózkodási helyei, 31. lap.*
Mi idézte elő a Borsa testvérek lázadását? a király leveleiből nem értjük meg szabatosan. Említi ugyan a Borsa Tamás fiai kihágásait,* Árpádk. új Okmt. X, 296, 369.* de hogy mi volt oka e kihágásoknak? nem említi.
Hogy a lázadás leverése után a jószívű király nem bánt el teljes szigorral a lázadók ellen: tanuskodik erről a pécsi káptalannak 1296. évi márczius havában kiállított levele, melben «Lorandus voyvoda, filius Thome», tehát a Borsa, III. Endre király és anyja, Thomassina Szlavonia herczegnője előtt mint békebiró szerepel;* Ugyanott, X, 233.* 1296 április 18-án, mikoron III. Endre király a vásárhelyi vámot, melyet Lóránt vajda hatalmasúl elfoglalva tartott, «auferendo ab eodem Rorendo voyvoda» Kalotai Jánosnak visszaadatni rendeli, szintén él. Hanem már 1297-ben úgy beszél III. Endre Lórántról, mint a kit kivégeztetett, mert fegyvert ragadott koronás királya ellen.* Fejér, CD. VII/IV, 239: «inde a tempore exstirpationis Rorandi infidelis.»*
E merényletről sincs részletesb tudósításunk. Okáról azonban fölvilágosít I. Károly király, midőn a Borsák érdeméül tudja be, hogy hívei voltak az országba való első belépésétől fogva: tehát még III. Endre életében; bátyjok, Lóránt vajda pedig iránta való hűségének és hű szolgálatainak lett áldozatja.* Anjouk. Okmt. I, 132.* – Tehát Lóránt vajda és testvérei nem tudták megemészteni lealáztatásokat; az Anjouk pártjáa szegődtek, Lóránt vajda pedig koronás királya élete ellen tört.
Hiheti ezek után W., hogy III. Endre király minden jósziívűsége mellett, ugyanezen összetartó családi szövetkezetből szemeljen ki erdélyi vajdát Lóránt utódjáúl? Hiheti-e, hoy miután összes hatalmával ellenök hadat járt, váraikat leromboltatta, vezéröket, a legidősb testvért, Lórántot kivégeztette, a többit: Jakabot vagyis Kopaszt a királyi főlovászmestert, Istvánt, a királyi főpinczemestert méltóságaiktól megfosztotta; miután a Borsák valamennyien a trónkövetelő Carobert pártjára szegődtek: hogy akkor ebből a családból, mely összetartásának előbb és utóbb oly világos példáit adta, válaszszon erdélyi vajdát; hogy egy Borsát emeljen e méltóságra, mely ha nem is az első, de mindenesetre a leghatalmasabb volt az országban és ennélfogva esetleg a legfélelmesebbé válhatott?
Mikor lett László, kit miután Borsa nem lehetett, nyugodtan Keánnak vehetünk, erdélyi vajdává, pontosan meg nem határozhatjuk.
1293. évi július 11. napja után, mikoron Lóránttal, mint erdélyi vajdával utolszor találkozunk, három éven keresztül hiányzanak hiteles adataink arra, hogy ki volt az erdélyi vajda. Ép azért nem lehetetlen, hogy Keán László volt Borsa Lóránt közvetlen utódja.* Steilner értekezését, melyben állítja, hogy Lászlónk 1292 július 29. már előfordul mint erdélyi vajda, nem tudtam megszerezni. De miután hitelesen tudjuk, hogy 1293-ban még Loránt a vajda, kevésbbé érdekel.*
1296 június 18-án kerül ismét szemeink elé az erdélyi káptalan levéltárában egy erdélyi vajda, kit Beke Antal, edélyi káptalani apátkanonok, ez idő szerint az erdélyi káptalani levéltár legalaposabb ismerője, Lászlónak nevez, de – úgy tetszik – csak hozzávetőleg, minthogy pergamenra írt kiadványa kezdete homályos.* L. Beke idézett műve 39. számát.*
Biztosabb, azaz teljesen biztos tudomásunk arról, hogy Lászlónk az erdélyi vajdaságot és szolnoki ispánságot viselte, 1297 április 21-éről, ugyanazon évi június 12-éről, 1299. évi szeptember 29-éről, 1301 október 19-éről van,* Fejér, CD. VI/II, 100, 102, 322. – Árpádk. új Okmt. V, 217, 219.* és innentúl szakadatlanúl 1315-ig, minthogy közben más erdélyi vajdáról nincs szó.
Ismeretes, hogy László vajda, miután a vajdaságból kitették, fiaival együtt szintén föllázadt. Fiai a harczot végső kimerültségig folytatták. Leveretvén, javaiktól megfosztották őket.
És ekkor láthatta hasznosnak Lipóczi és Nekcsei Demeter tárnokmester, hogy Pál pécsi püspök itéletét, melylyel László erdélyi vajdát ama hat, föntebb elősorolt birtoka kiadására kötelezte, a királyi tanács által megerősíttesse. A leánynegyedi ügyek elitélése a püspök joghatóságához tartozott: ez iránt kétség nem foroghatott fönn; tehát annak szüksége sem állott elő, hogy a püspök itéletét megerősítse akár a király, akár más világi hatóság. De minthogy a püspöki ítéletben foglalt birtokok előbb a Keán nemzetségbeli László vajda birtokai valának, ezek pedig a vajda és fiai hűtelensége miatt a királyi fiskusra szállottak: bölcs előrelátásnak mutatkozhatott kideríteni, hogy a szóban forgó birtokok rég nem képezik a vajda birtokai kiegészítő részeit, tehát föl se kérhetők, el sem adományozhatók, mire az azon korbeli periratok sürgős intelmül szolgáltak.
Ezen kis föltevés, hozzáadva a többihez, szintén arra készt, hogy föntartsam állításomat, mely szerint László vajda a XIII. századból átlépve a XIV-be viselte e méltóságot, a Keán nemzetségének volt ivadéka.
Hátra van még megköszönnöm tisztelt ellenfeleimnek szíves érdeklődésöket, nagybecsű fáradságokat. Megfogadtam Puky Andor buzdítását: qui perdidit numerum, incipiat iterum. Ha jelen értekezésemben nem is volna nagy köszönet, ez alkalomból kedvem került László vajdát, a magyar interregnum e legérdekesebb alakját, behatóbban megismernem és vázolnom; a Keán-nemzetség történetét megírnom, és összeállítanom az erdélyi vajdák sorozatát egyelőre a XIV. század közepeig. E sorozatban elő fogom adni, a mit tudok a Miklós vajdákról, kikhez egy Puky előtt még ismeretlen negyedik is sorakozik: az Ákos nembeli István nádor fia, Miklós vajda, ugyanaz, ki Károly Róbert 1307. évi választásán részt vett.
PÓR ANTAL.
ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEINK.
(Második és befejező közlemény.)
Itt közöljük azon Árpád- és Anjoukori személyneveinket, melyekről egyelőre föltehető, hogy azon kulturából veszik eredetüket, mely a volga- és donmelléki népeknél a népvándorlás tartama latt a belső- és közép-ázsiai törökségnek, hunnok, ujgurok (avarok, hunugurok), oghuzok (kunok) s más törzseknek a kelet-európai pusztaságra való több mint ezer évig tartó áramlása idején kifejlett, s a mely kulturára a törökség nyomta rá a maga egyénisége bélyegét
Természetes, hogy az alábbi sorozat csak kisérletnek tekintendő, melyen a további kutatások még sokat fognak változtatni s egyes nevek pontosabb összehasonlítás után esetleg szláv vagy germán eredetűeknek fognak bizonyulni.
Tény ugyanis, hogy mint általában a nevek, az alábbiak is többfélekép magyarázhatók s néha a legkülönbözőbb eredetű neveknél is meglepő egyezéseket találunk. Könnyű ott eligazódni, hol két ilyen név között semmiféle kapcsolat nem képzelhető, mint p. a magyar Lajos és az ó-görög Laiosz vagy az ó-bolgár Gosztun s a franczia Gaszton között, ezeket senki sem fogja összezavarni.
De ha régi neveink közt fordulnak elő olyanok, melyeknek analogiáját középkori kulturánk alkatelemeinek egyikében is, másikában is megtaláljuk: sokkal bajosabb már ezúttal konstatálni minden egyes esetben a végleges eredményt. Vegyük p. a Bogát vagy Bugát nevet, melyet egy 921 körül szerepelt előkelő magyar viselt: a név megvolt a szlávoknál is, többek közt így nevezték a cseh eredetű Bogát-Radván nemzetség egyik ősét, jelentése a. m. ó-szlovén: bogatu = gazdag; megmagyarázható azonban a török-tatár nyelvekből is a név értelme s a mi Bogát vezért illeti, róla, ki valószínűen még Lebediában jött a világra, tudásunk mai színvonalán alig tehető fel, hogy szláv nevet viselt volna. Iacute;gy vagyunk a Ders névvel is, melyet a kún tersz = iracundus szóval vettünk egynek, de az ó-szlovén: druzu (új-szlovén: drz, oláh: dërz, dîrz) = merész szóval is magyarázható. Hasonló Szt.-István pogánykori neve a Vajk, melyet a délszlávoknál és oláhoknál dívatos Vojk* Iacute;gy nevezték p. Hunyadi János apját és egyik öcscsét, mely utóbbi – úgy látszik – fiatalon halt el, 1434-ben, mert csak ő reá vonatkozhatnak azon Hunyadi János által emelt siremlék sorai, melyekben a kormányzó öcscse keresztnév nélkül «miles de Hunyad»-nak van említve. Hiszen a másik öcscse, ifjabb János még I. Ulászló uralkodása kezdetén is életben volt. Ellenben a «miles» egyenesen a Vojk név átfordítása.* (a. m. harczos, katona az ó-szlovén: vo = exercitus, bellator tőbül, v. ö. cseh: voják, luzicz: vojak) névvel vehetnénk egynek, ha a török bajik = gazdag, hatalmas, úr szó – összhangzásban az Árpád-nemzetség más török eredetű neveivel együtt – nem jelölne ki más irányt is az összehasonlításra.
Török eredetű neveink konstatálásánál szemben a szláv analogiákkal egy igen érezhető hiánynyal kell a kutatónak megküzdeni, a ki abban a kedvezőtlen helyzetben van, hogy csak kivételesen mutathat rá egy-egy a magyarnak megfelelő török névre. A régi szláv, meg a germán és martyrologiumi nevek ezrével maradtak fenn a szláv és nyugot-európai népek középkori okleveleien s így nemcsak létezésük mutatható ki, hanem az is, hogy mely időben s mely területen divatoztak különösebben. De hol vannak a hunn, bolgár, avar, kozár, bessenyő és kun oklevelek? Vajmi kevés az a személynév, a mi ezen népektől fennmaradt, pedig ép ezen török népek voltak hatással ethnikus és kulturális fejlődésünkre; ezek honosították meg nálunk azon török neveket, melyek különösen előkelőbb nemzetségeinknél hagyományszerű használatban voltak, míg a XIV. század második felében a martyrologiumi nevek által majdnem teljesen kiszoríttattak.
***
Aba (Oba, Obo, Ovo) a. m. török-tatár: aba = apa, nagyapa, bátya (Vámbéry: Magy. Ered. 187.). Hagyományos név az Aba nemzetségnél, melynek a XIII. század folyamán s a XIV. század elején mintegy tíz tagja viselte e nevet. Ezenkívűl 1253-ból egy Opour nemzetségbeli nemest ismerünk, ki e nevet viselte. (V. ö. Atha, Apaj, Etei s a magyar nevek közül: Apa, Op, Opus, Up).
Acsa (Acha) a tör. tat. acs = nyit, világosít igéből képzett a végű igenév, a. m. nyilt, világos, tiszta (V. ö. ujgur : acsuk; csagatáj s ozmanli : acsik, csuvas : oze.) Ismeretes e néven a XI. sz. vége felé élt esztergomi érsek, 1086-ból egy, a bakonbéli apátság szolgálatában volt pannanodi lovas s II. István korából egy veszprémi jobbágy. «non ignobilis», mint az oklevél mondja. (Árp. Új Okl. I. 48).
Agha a. m. atya, öreg, úr (ujg. csag. aka, aga, = bátya, ozmán : aga = úr, kazáni tatár : agha = bátya, jakut : aga = atya, kojbál, karagasz : aga = nagy atya, nagybátya. L. Nyelvt. Közl. XIII. 269). A XIII. század elején eléfordúl Agha comes (Vár. Reg. 69), IV. Béla korában pedig a pannonhalmi apátság egy lovas jobbágyát nevezték Agának (Árp. Új Okl. II. 3.).
Agolcs (Agolch, Ogouch) a különben arab eredetű akil (kaz. tat.), achel (kun) = ész, bölcsesség szótul: akilcsi, achelcsi = bölcs, eszes : a török tompa i a magyarban rendszerint u-vá változot s így a kun achelcsi az az achilcsi szó megfelelő magyar alakja: aghulcsu, agulcsu vagy az i hang befolyása alatt a felhangra hajolva: ekülcsü, egülcsü. Eléfordúl a Boksa és Biter-Balassa nemzetségnél, továbbá 1340-ben Bezzeghi Ethkes Péter leányát és Chalanusi János nejét találjuk Aguch néven (Anjouk. Okl. IV. 45), Ekülcsü (Eculsu) alakban pedig Anonymusnál, mint egy honfoglaláskori kunnak a nevét.
Ajdua, Édua. Kun László egyik kun származású szeretőjének a neve; melyet Aydua, Edua és Cydua változatokban találunk a krónikákban; a Cydua azonban nem más, mint Eydua. Valószínűleg a török Ajtogdi = hold-kelte név kun változata az ay = luna szóbúl és a tug, tuv = gignit a végű igenevéből a tuva-ból alkotva.
Ajka (Oyka, Eyka) a tör. tat. uj, uja = ébren lenni igéből: ujaka, ujka, ujgo = ébren levő, éber. Hagyományos név az Ajkay családnál.
Ákos (Akus) az ak, kun: ag = folyni igéből a. m. folyam, melyet az azonos értelmű Oghuz névvel fölváltva használtak nálunk. A Turul közelebbi füzetében mondottak (l. 53. l.) kiegészítéséül még megemlítjük, hogy egy II. István és II. Béla korabeli előkelő magyar úr is eléfordúl Acus néven (1124 Cod. Dipl. II. 80–1137. U. o. 88. l.) s ugyanőt Kinnamos is megemlíti, mint II. István egyik legkiválóbb emberét. ( . Lib. I)
Akur, a. m. ujgur: akir, csagataj: agir = nehéz, tekintélyes, ozmanli: aghir, aair = értékes, nehéz, lassú, kun: ager = gravis, honor, pondus. 1220-ban Tütüsi Akur említtetik e néven, 1263-ból Kuup fia Akurt ismerjük s aztán a Divék nemzetség egy a XIII. század első felében élt tagját s egyik fiát, kitől a Zomorfalvi Jókuthy, testvéreitől pedig a Csermendy, Rudnay, Rudnyánszky, divékújfalusi Ujfalussy és Zsámbokréthy családok vették eredetüket.
Aladár a perzsa eredetű alaidar = zászló, zászlótartó szóbúl (Vámb. Magy. E. 186.), melyet ilyen értelemben (illetőleg a. m. testőrkapitány) a középkori magyar nyelv is ismert (Nyelvtört. Szót. I. 53.). Eléfordúlt a Peech nemzetségnél, nevezetesen így nevezték Ivánka fiát, az Apponyi család ősét, ki Adorján vára ostrománál esett el. Hagyományszerű névvé vált a Guthkeled nembeli Várday családnál s így nevezték Chete ispán fiát, ki a XIII. sz. második felében szerepelt s egy ideig a királyné tárnokmestere volt.
Alap, Olup a. m. tör. alp, alip = hős. Igy nevezték az Ajkay család egy a XIII. sz. végén s a XIV. sz. elején élt tagját, Ehelleus fiát, továbbá egy mosoni várjobbágyot (Olup. Cod. Dipl. VII. 4. 105) s ugyanez a szó van meg Ketel kún vezér fia Olup-Tulma nevének előrészében. Az alsóbb néposztálynál 1138-ban a dömösi prépostság szolgálatában levő személyek közt találunk egy Olup nevű pomázi vinczellért s Alup néven egy wadashui szolgát (Mon. Strig. I. 95. 96).
Álmus (Konstantinnál: Salmutzęs). Vámbéry a Szálmus és Álmus alakot két külön névnek veszi s amazt a tör. tat. Szalmacsi = hurokvető, ezt az alamis, ulumus = nagy, emelkedett, magasztos szóval magyarázza (Magy. Er. 152, 67, 172. l.). Bizonyos, hogy ezek közűl csak az egyik magyarázat állhat meg, de a kérdést komplikálttá teszi az a körülmény, hogy míg az Álmus alak mellet a nálunk fennmaradt emlékeken kívül az ugyanilyen nevű volgai bolgár fejedelemre is hivatkozhatunk: más felől nem szabad felednünk, hogy a midőn Konstantin a művét írta, akkoriban járt Konstantinápolyban Árpád egyik kis unokája Termacsu (Termatzus) s így az általa említett Salmutzes = Szálmus alakot annál hitelesebbnek tarthatjuk, mert a Szálmus – Álmus hangváltozás egészen szabályszerű. Azt is számba kell vennünk, mint egy tanulmányomban részletesebben kifejtettem (Az Álmos monda. Szepsi-Szent-György. 1884), hogy Álmos mondai leszármazása és szerepe csakis úgy érthető meg, ha felveszünk egy elemeire nézve a finn salama = villám szónak megfelelő ősmagyar szalmu = fény, szalmus = fényes szót, mint a nap egyik appellativ nevét s fölteszszük, hogy a történelmi Álmos hagyományát egy a napról, mint szalmuról vagy szalmusról azaz a napról szóló mythosba olvasztották. Álmos mondájának conceptioja ezek szerint a Szalmus alak mellett tanúskodnék, mert az álom szóval való kapcsolat egész világosan fölismerhető későbbi fejleménye a mondának. Bizonyosnak azonban csak annyit tartok, hogy Árpád apjának akár Álmos, akár Salmutzes = Szalmus vagy Szalmucsi volt a valóságos neve: az semmi esetre sem azonos a fölvett ősmagyar szalmu, szalmus szóval, hanem török-tatár eredetű, mert ilyenek Árpád nemzetségének egyéb hagyományos nevei is. – A mi az Álmos név elterjedését illeti, eléfordúl a Marót nemzetségben, hol az 1261-ben Álmosd birtokában új adomány czímén megerősített Cyrill ispánnak, az álmosdi Chyre család ősének apját, 1271-ben pedig Tarnuki Sándor mester apját találjuk e néven; 1277-ből Jobagfalvi Pousa fiát Almust, 1281- s 1282-ből az Albews nembeli Palásthi Guze fiát szintén Álmust, honti várjobbágyot ismerjük s a XIV. században a borsai és suuri nemesek megbizottjának Andrásnak az apját nevezték e néven.
Alpra a. m. tör. tat. alp-er, alp-ar, alp-ara = hős férfi (V. ö. ujgur: er = férfi, csagataj, ozmanli: er, eren = férfi, hős, csuvas: ar = férfi, ará = erő, férfiasság, kun: er = mas, masculus, masculinus, maritus. Nyelvt. Közl. XIII. 294. Cod. Cuman. 109, 114, 253.). A Kun László korában élt előkelő kunon kívül (Alpra, Alper) 1303-ból ismerjük e néven Wenyzki Jakab fiát és Sándor ispán testvérét (Haz. Okl. IV. 104).
Apaj, török-tatáros kicsinyítés, a. m. apus, apó. A Boksa nembeli Nadányi család ősei közt találjuk e nevet.
Apor (Opor, Opour) a. m. tör. tat. apur = kicsiny (Vámb. Magy. E. 188.), Kézai, Márk stb. krónikája szerint Opournak neveztek egy X. századbeli magyar vezért. A hasonnevű nemzetségen kívül megtaláljuk a nevet a kézdi széki székelyek közt, a kiknél a XIII. századbeli Apor, Opour és ugyanilyen nevű fia az altorjai Apor családnak volt az őse; a Peech nemzetségben pedig a Péczy család ősét nevezték Opurnak, Opournak.
Árpád, a csagataj arba = mesél, elbeszél igétől a a. m. arbadi, arbajdi, arpadi = jós, mesélő, álomfejtő (Vámb. Magy. Er. 152. l.). Árpádon kívül II. Gejza legkisebb fia fordúlt elő e néven; továbbá Árpádnak nevezték egy 1339-ki okmány szerint a Zemere nemzetség egyik XIII. századbeli tagját (Anj. Okl. III. 546), s IV. Béla korában ilyen néven találunk egy Vosyan pusztai udvarnokot.
Aruk a. m. ujgur: arik = tiszta, erényes, jó, csagataj: arik = tiszta, kun: are = sanctus, purus.
Atha, a Salamon korabeli nádorispán neve. Jelentése a. m. atya, de miként az Aba név, ez is egész pontosan a török alaknak (ata, kun: ata, atta) s nem a magyarnak felel meg.
Baán, a. m. tör. bajan = gazdag, hatalmas. Használatos volt a Divék nemzetségnél; előfordúl a Baján alak is, mely tudvalevőleg az avarok híres khagánjának is a neve volt.
Bagun, Bakin, a bak (ujg. bak, bek = kötés, kötél, csag. bag – u. a. bagin = megerősít, bogun = csomó, ág, bimbó) tőbűl az in melléknév képzővel, a. m. megerősített, szilárd. Egy II. Gejza korabeli főurat ismerünk e néven.
Baja a baj (csag.) = meggazdagodni, nagygyá lenni igéből képzett a végzetű igenév, a. m. nagy, gazdag, csagatajban: baja = öreg, tekintélyes. 1183-ban a Zalok nemzetség egyik tagja fordúl elő Baya néven (Haz. Okl. I. 1.).
Bajadi, u. e. tőbűl di képzővel, a. m. a ki nagygyá lett, meggazdagodott. Ezen a néven találjuk 1138-ban a dömösi prépostság bélai szolgáinak majorját s egy dobozi szolgáját (Mon. Strig. I. 90, 92).
Bakó (Bakov) a bak = néz (kun.: bac, bach, bah, bag = respicere) ige kunos részesülője a. m. a néző, figyelmes.
Bala a. m. török bala = gyermek. A törökségnél gyakran használják névnek, rendesen valamely jelzővel, p. Dsan-Bala = kedves gyermek, Jaman-Bala = rossz gyermek stb. A népies magyar nevek közt megfelel a Balának a Fiad (Fiod, Fyod, Fiud, Fiadi).
Balán a. m. kazáni tatár: balan = kánya, kun: balaban = sólyom. Hason jelentésű népies magyar nevek a Kana (Vár. Reg. 287) és Sólyom (1138. Soulum, a dömösi prépostság szolgája. Mon. Strig. I. 89).
Bas, a. m. tör. bas, altáji: pas, csuvas: posz, pusz = fő, fej, tehát ugyanaz, mint a magyar Feidi, Feud név. 1211-ben a tihanyi monostor egy gamasi jobbágya, Márton fia említtetik Bas néven Augustinus nemzetségéből (Árp. Új. Okl. I. 121), továbbá egy kecui exequialis, Wayad fia (u. o. 110).
Basó (Basou) a basz = nyom, tipor (ujg. csag. ozm. basz- csuv. posz, kun basarmen = premo, basip = premens) igéből képzett igenév. 1380-ból ismerjük comes Basou-t, Gergely fiát (Haz. Okl. III. 213).
Bati, a. m. a mongol-török Batu név, a bat = nagygyá, hatalmassá lenni tőbűl. 1138-ban a dömösi prépostság egy szolgáját találjuk e néven (Mon. Strig. I. 91).
Batiz (Batez, Botez) a. m. ujgur batiz = magas, tehát törökös alakja a magyar Mogus névnek. 1219-ben a mosonyi ispánt nevezték Batiznak (Mon. Strig. I. 223).
Bejdi, a kun: bey = saltare igéből képzett név, bejdi a. m. ugró, szökő. Beidi néven 1086-ban a bakonbéli apátságnak egy lovas jobbágya (melior ad ordinem equitantium. Árp. Új Okl. I. 36) jön elő s 1211-ben nehány a tihanyi monostor szolgálatában levő kézműves (Beyd sutor, Beid pulsator. Árp. Új Okl. I. 108).
Beke a. m. csag. bek, bik = szilárd, jakut: bögö = szilárd, erős, altáji: pökő = erős, férfias. Eléfordúlt a Borsa, Lörente, Kartal és Bazteh nemzetségben; Kun László korában egy bessenyőt, a Lechk fiát, 1374-ben pedig egy kunt, Althabarz (a. m. arany-borz) fiát nevezték Bekének (Lásd: Bik).
Béla, a kun bil = élesít igéből, melyből való a szintén kun bila = köszörűkő, vagyis szószerint: az élesítő szó. Ennek fele meg az Árpád házban hagyományos Béla név, melynek Bila alakját, mint egy Taksony korában beköltözött volgai bolgár vezérnek a nevét Anonymus említi s a különben más képzésű, de szintén a bil tőbűl származó Bulan nevet pedig egy kozár fejedelem viselte. A Hunn Krónika a hunn vezérek élén említi Bélát, ez a név azonban a különböző átiratokban Bele és Vela, Vele alakokkal váltakozik. Hogy a Béla, Bila név, melynek hason jelentésű népies magyar alakját az Éles (Eles, Elus) névben kereshetjük, nem származtatható a szláv bel (ó-szlov. belu, új szlov. bolg. bel, szerb bijel, cseh bilý, lengy. bialy, kis orosz bilyj, orosz belyj) = fehér szótól, kitetszik abból, hogy a magyar névnek pontosan megfelelő béla, biela a melléknévnek a nőnemű alakja.
Beled, Belüd (Belud) a. m. kun: bildi, bilüdi = tudott, a ki tud, tudós. (L. részletesebben a Turul előző számát.)
Beleg, u. e. bil, bel = tud, ismer tőbűl képzett igenév, ujgur: bilge, belge = bölcs, okos. 1138-ban a dömösi prépostság egy jobbágyát találjuk Beleg néven (Mon. Strig. I. 91).
Belenik (Belenyg, Belynyg) a. m. kazáni tatár: belemnek = tudomány, bölcsesség. Igy nevezték a Csanád nemzetségben a Telegdyek és Makófalvyak ősét s eléfordúl egy gyöngyösmenti nemes neveként is a XIV. század elején, a ki – úgy látszik – Aba nembeli volt. Ugyane néven találunk 1211-ben nehány, a tihanyi monostor szolgálatában levő személyt is (Belenig exequialis, Belenic servus. Árp. Új Okl. I. 110, 112).
Ber, Bere a. m. bere = adó, adomány, a ber igéből. Megfelelő népies magyar alakja Ajanduk. 1086-ban Bere judex jön elő (Árp. Új Okl. I. 33), 1228-ban Cheme libértinus apját említik Ber néven (Haz. Okl. III. 1).
Berd, ugyancsak a ber igéből: berdi = adott. 1211-ben egy a tihanyi monostor szolgálatában levő személyt találunk e néven (Árp. Új Okl. I. 106).
Berend a. m. kun: berindi = a megadott vagyis ajándék. 1138-ban Berendi néven a dömsödi prépostság egy szolgája fordúl elő (Mon. Strig. I. 91), a Márk-féle krónika pedig Álmos genealogiájában Kadicha apját nevezi Berendnek.
Berges, igenév a birge = egyesít, összegyűjt tőből, a. m. egyesítés. 1181-ben egy palani lakos fordúl elé Berges néven (Árp. Új Okl. I. 76).
Beris, v. ö. jakut: birisz = első. 1138-ban Berisnek a dömösi prépostság egy sceri szolgáját nevezték (Mon. Strig. I. 91).
Berk a. m. újgur, azerbejdsani: berk = erős, kemény, szilárd, kunban: berch = firmamentum.
Bicsak, a. m. a hasonló alakú, különben pedig török eredetű szó. 1446-ban egy marosszéki székelyt, Mosoni Benedek fiát találjuk Bichak néven (Szék. Okl. I. 156). Hogy a név csakugyan a «bicsak» szóval függ össze, bizonyítja a Bolta = Balta s még inkább a Csákán név. Mivel azonban a magyar népies személynevek közt nem igen találunk olyanokat, melyeket valamely fegyverről vettek volna s úgy a Bicsak, mint Bolta név a birtokos nemességnél fordúl elő, sőt a Csákány egyenesen jász-kun név s valamennyi török eredetű szó: ezen neveket a törökség alkotásainak kell tekintenünk, melyek hozzánk már készen, nevekűl kerültek.
Bik, Bike a. m. csagataj: bek, bik = szilárd, kemény (ozm. pek – u. a. altáji: pögö = erős, férfias. (L. Nyelvt. Közl. XIII. 445. l.) vagyis ugyanaz a név, mint a Beke. Bik alakban a Zud nemzetségnél fordúlt elő, mint az 1270-ben említett Zodai Nagy Simon nagyapjának a neve, 1295-ből pedig Bike-Luchei Bike fiát Bykét ismerjük.
Biteri, Beter a. m. kun-török: biter = nő, növekedő. (L. a Turul elébbi számát.)
Bod, Boda, Bodó (Bodou, Bodow) a. m. zömök, tömzsi, alacsony a «bod», «buda», «but» tőbül, melyből való a csagataj butu = tuskó, butalak = tuskóforma vagyis buta, ozmanli: bodur = törpe, tömzsi, budala = ostoba stb. (Lásd: Vámbéry A. A török-tatár nyelvek etymologiai szótára. Nyelvtud. Közl. 1876. XIII. 462. l.) A Bod név előfordúl a székely ágak közt, továbbá 1211-ben a tihanyi apátság szolgálatában levők közt (p. egy tihanyi sutor. Cumb fia pecheli udvarnok, Zegen fia fuzegyi udvarnok stb. Árp. Új Okl. I. 108, 109, 120), ugyanezek közt találjuk meg a Boda nevét (p. egy Bogar nevű artifex apja, Adrian fia agricola, Boda fiai fuzegyi vinitorok stb. U. o. 108, 109, 120), a Bodó nevet pedig többek közt egy 1253-ben említett karcsai várjobbágy, Jakab fia viselte.
Bodaj a. m. tör. tat. bódaj, búdaj, bogdaj, bugdaj = búza. 1211-ben a tihanyi monostor egy gomasi udvarnokát találjuk Bodoy néven (Árp. Új Okl. I. 121). Előfordúl személyneveink közt a Bogdai alak, valamint a magyaros Búza is.
Bodola. Kétségkívül a. m. ozm. budala, csag. butalak = ostoba. Hasonló jelentésű nevek nem ismeretlenek a törökségnél, pl. Tentek-bala = ostoba gyermek s mint Vámbéry mondja (A török faj. 261), az ilyen nevekkel a rossz szellemet akarják megcsalni, mintha a csecsemő irányában semmi rokonszevvel sem viseltetnének. 1330-ban egy csallóközi, pethendi nemesnek az apja fordúl elő Budolow néven.
Bodon, Budun. Valószínűleg szintén a «bod», «bud» (rövid, alacsony) tőbűl származik. Használatban volt a név az Aba, Teküle és Zoárd nemzetségnél s a Noszlopy családnál, előfordúl továbbá mint egy karcsai várjobbágynak és egy kis-berei bessenyőnek a neve.
Bodor, Bodur a. m. ozmanli bodur = törpe, tömzsi. Bár az elébbi közleményben a népies magyar nevek közt is felhoztuk, úgy látszik, nem magyarázható a magyar «bodor» szóval, mely, miként a dunántúli «bodri» alak mutatja, tulajdonkép igenév s eredetileg «buduroj» volt; az árpádkori névnek tehát Buduroi vagy Budurov alakban kellene előfordúlni. 1237-ban Bodur ispán fiai említtetnek, 1267-ből pedig ismerjük a Pousafia Bodur ispánt, Lőrincz nádor albiráját. 1211-ben a tihanyi monostor gamasi lovas jobbágyai közt is előfordúl egy Budur nevű az Augustinus nemzetségből, kinek ivadékai közt ezen Budur közelebbi rokonaiúl találjuk a muzulmános nevű Nuhut és Ibrhaent s a törökös Cuchen = Kücsent (Árp. Új Okl. I. 121).
Boga, csagataj: bugu = szarvas. E néven találjuk 1138-ban a dömösi prépostság egy wadashui és egy uteni szolgáját (Mon. Strig. I. 96).
Bogát (Bogat, Bugatus, Bagat) a bak, bog = köt, erősít igéből, a magyarral egyenlő értékű at képzővel, a. m. kötés, erősség, szilárdság. (A tőszó jelentésének és származékainak árnyalatait l. Nyelvtud. Közl. XIII. 445). Liutprand szerint Bugatusnak nevezték a 921-ki olasz hadjárat egyik vezérét, Anonymus szerint Bogát Bulcsunak volt az apja, tulajdonkép pedig előde lehetett a karkhaszi méltóságban, mert az apját a Bulcsuval személyes ismeretségben volt Konstantin császár Kalesznak, Kalinak nevezi. Ugyanezen Bogátra vonatkozhatik a tihanyi apátság alapító levelében (1055) előfordúló «Bagatmezee» helynév is. A tihanyi monostor szolgálatában levő személyek közt 1211-ben szintén találunk egy Bogát nevűt (Árp. Új Okl. I. 110) olyan tiszta török nevűek társaságában, minők pl. Bas, Tay stb.
Bogdai a. m. búza (ozmanli: bogdaj, kun: bugday, bogday, bodaj). Mint személynév előfordúl 1249-ben. Más alakja: Bodaj s a népies magyar személynevek közt Buza.
Bojad, a baj, baja = meggazdagodni tőből di végű igenév, a. m. a meggazdagodott. 1211-ben a tihanyi monostor csopaki udvarnokai közt találnak egy Boyad nevűt, Cheke fiát (Árp. Új Okl. I. 120).
Bojon, Bajon a. m. kiemelkedő, magas, nagy, gazdag, (ujgur: baju, csagataj: baj, tatár: baji = meggazdagodni, nagygyá lenni, innen: bajin, bajun = gazdagság, nagyság; a csagatájban bojun, mojun = nyak, tarkó, t. i. a test magas, hosszú, kiemelkedő része. V. ö. Nyelvt. Közl. XIII. 447). Eléfordúlt a név a Divék nemzetségnél, továbbá 1270-ben a locsmáni várjobbágyok közt.
Bojta, Vojta (Báta, Vajta) Anonymus szerint a Sárvíz mentén letelepült kun-kabar vezér neve. Vámbéry a bajtag = magas jel, zászló szóval veszi egynek (Magy. Er. 173), alakilag azonban inkább megfelel a föntebbi ige causativ alakjából képzett gerundium continuitatis-féle igenévnek s jelentése e szerint a. m. gazdagító, nagygyá tevő.
Bojtin ugyancsak a baju, baj = meggazdagodni, nagygyá lenni ige causativ alakjából képzett igenév a. m. bajtin, bajtun – gazdagítás, magasztalás. A zastyi apátság alapító levelében (1067) van szó egy bizonyos Boytin sírhalmáról (Árp. Új Okl. I. 25).
Boka a bak = lát, néz, vigyáz szó a végű igeneve a. m. a vigyázó, éber.
Bokon, Bakon a. m. figyelmes, vigyázó éber. Ugyancsak a bak (csuvas pik) = lát, néz, vigyáz, ügyel igéből. A Képes Krónika a Szent László korabeli Bodus apját nevezi Bokonnak.
Boksa. Vámbéry szerint a. m. tör. mong. baksi, baksai = írnok. próféta, pap, bölcs (Magy. Er. 70, 173); valószínűbbnek tartom azonban, hogy a volgai bolgárok uralma alatti mordvinok egyik ága, a moksák nevének olyan bolgár nyelvű változata, mint pl. a Mohammednek Bachmet, muzulmánnak buzurmán (böszörmény) s a személynevek azon csoportjába tartozik, melybe a régi magyar személynevek közt a Beseneu, Bular, Bulgar, Cazar, Chazar, Cun, Kangiar (azaz kangár-bessenyő), Scicul, Tatar, Zerechen, Nemthe, Bavaro stb., vagy a kúnoknál a Baskard, Jazy (jász) s a II. István korában Magyarországba költözött Tatár, a bessenyőknél Kazar, a jászoknál Magyar, a közép-ázsiai törököknél Madsar, a VI. századbeli feketetengermelléki hunnoknál Muager (azaz magyar) stb. A Boksa hagyományos név volt a hasonnevű nemzetségnél, Anonymus pedig Takson korából egy Bular földről beköltözött Boksu (Bocsu) nevű izmaelita előkelő embert említ.* Anonymus a bulárföldi (nagy bolgárországi) izmaeliták beköltözését Taksony korába, tehát a 950–72 körüli időben teszi. Ezen idő meglehetősen összevág a burtaszok szétszóratásának korával, mely Ibn Haukal szerint 965–969 körűl történt. A burtaszok, Csekalinnak az 1890-ki moszkvai arch. kongresszuson tartott értekezése szerint, a Volga jobb partján, a mai Szaratov, Penza, Tambov és Voronezs tartományokban és Szimbirszk egy részében, a bolgárok és kazarok közt laktak s a kazaroknak voltak az alattvalói; nemzeti nevük után itélve, mordvin félék vagy esetleg zürjén-votják eredetűek lehettek (v. ö. mort, murt = ember). Főfoglalkozásuk földművelés, barom- és méhtenyésztés volt. A mondott időben az oroszok majdnem teljesen megsemmisítették őket, úgy hogy a Volgánál alig maradt nyomuk. Valószínű, hogy Anonymus izmaelitái ilyen menekülő burtaszok voltak. (Heger F. Der achte russische arch. Congress in Moskau. Wien. 1890. 156. l.)* Többször eléfordúlt az alsóbb néposztálynál is, így 1211-ben egy, a tihany apátság szolgálatában levő «fabert» találunk Boxa néven (Árp. Uj Okl. I. 124), IV. Béla korában pedig a pannonhalmi apátság egyik vosiani szántóvető emberét nevezték Bocsának (Árp. Új Okl. II. 9).
Bolta, a. m. balta (L. Bicsak és Csákán). Előjön az Ajkai családnál, Pál comes fia, 1291–1323 körűl (Haz. Okl. III. 39, 68 stb.).
Bondoford. Árpád genealogiájában említtetik, mint Buken apja s mint ilyen, a Büken nemzetség egyik ősének tekinthető. A név előrészének megfelel a mundo, mündö = kopja szó, utórésze pedig alighanem a berdi = adott szónak a módosulása; jelentése tehát a. m. a kopja-adta s olyan összetétel, mint a Tangriberdi (istenadta), a turkomán Urazberdi (a szerencse adta), a kirgiz Tiläuberdi (a kivánságot megadta) stb.
Bor a. m. fehéres, szürke (v. ö. csag, bor = fehéres, kréta, borúl = szürke, hamuszürke, ozm. mor, boz = szürke, fehéres, altáji: poro = szürke, purul = szürkés, jakut: borong, boron = feketeszürke, tatár: burli = fehéres, szürke, veres). Árpád genealogiában Hunor fia és Dama apja neveztetik Bornak, a ki a hasonnevű, egyébként pedig a karakirgizeknél is meglevő nemzetség őse lehetett; 1086-ban egy a bakonbéli apátság szolgálatában levő s Ketelocán tartózkodó «eques» jön elő Bor néven (Árp. Új Okl. I. 35), 1211-ben pedig a tihanyi monostor egy vinczellérje (U. o. 113). Ugyanezen névnek egy más változata Buz; a két névalak természetesen különböző törzsü törökségtől való s különböző időben honosodott meg nálunk. Az r-es jellegű változat, mint nyelvünknek egyéb ilyen elemei, valószínűleg a hunnoktól valók,* Hogy az r-es jellegű török elemeket miért származtatom a hunnoktól: erre nézve l. az Ethnographia. 1890. évf. 9/10. füzete, 428–429. lapján elmondott észrevételeimet.* a mire az említett genealogia is utalni látszik; a z-és alak a bessenyő-kun elemtől vette eredetét.
Borid, u. a. bar tőbűl képzett di végű igenév, a. m. a ki járt, járatos. 1211-ben a tihanyi monostor nehány embere fordúl elő e néven (Árp. Új Okl. I. 108, 115).
Boriho, Borin, Borochim (l. alább Borsa névnél).
Bors, Borsu (vagyis Bars), Borsodi (Borsód). Hagyományos és gyakran előfordúló név a Miskócz nemzetségnél, mely Anonymus szerint a kun-kabar Borsu vezértől származott. A nevet a török-tatár burszik az az borz szóval szokták egyeztetni; tekintve azonban a Borsu és Borsód, Borsodi nevek közötti szorosabb kapcsolatot, mely utóbbi nemcsak Bors vezér nemzetsége székhelyének nevéűl ismeretes, hanem személynévként is előfordúl: az -u és -di végzetet egyenértékű képzésnek kell fölvennünk s mint ilyenek, a két személynevet igenévnek mutatják. A bars, bors tulajdonkép tehát ige, mely az ujgur baris = kibékülni, békét kötni (tulajdonkép egymáshoz menni, a bar = menni tőbűl) igével vehető egynek, a Borsu és Borsodi jelentése tehát a. m. békés, engesztelékeny, a kibékűlt. Valószínű, hogy az Árpádkorban többször előfordúlt görög mondai Paris név is összefügg a Barsu, Barisu névvel, annyiban t. i., hogy a két névalakot összezavarták s a Párissal helyettesítették az ős magyar nevet. Ugyancsak ide tartozik az 1291 körűl élt Csák nembeli Ugrin dömés perjel apjának a neve, a Parasth (Barisdi) is.
Borsa. Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, mely úgy látszik egy az Anonymustól említett s Bojta kun-kabar vezértől származtatott Bruksa nemmel. A mi a két név közti eltérést illeti: a Bruksa alak a szókezdő kettős mássalhangzónál fogva se magyarosnak, se törökösnek nem mondható, de úgy a magyarságban, mint a törökségben vannak nyelvjárások, nálunk pl. a göcseji, emitt a csuvas nyelv, melyek különösen a br, pr betűket megtűrik a szók elején. Úgy látszik, hogy a kun-kabaroknak Magyarország déli részében megtelepedett ága, melyet a XII. századbeli byzancziak kaliz (káloz) néven is emlegetnek, csuvas-féle elemekből állt vagy erősen volt ilyenekkel keverve s ezektől való a Bruksa alak, mely különben Boruksa, Buruksa volna. Úgy a Borsa, mint a Bruksa, Boruksa a bor, bur = csavar, forgat igéből származott boru, boruk = forgató, csavaró szavak tovább képzett alakjainak vehetők fel (a főnévhez járúló sza-sze képzővel) s jelentésűk körülbelől a. m. csavaros, tekervényes eszű, furfangos. A boruk vagy burik szó magában is előfordúl a Buruh (egy csiki székely neve 1324), Burich (1231) és Boryho (1272) nevekben s ugyancsak a bor, bur ige származékainak tekinthetők a Baryn és Borochim nevek is, a cselekvés folyamatát és bevégzettségét jelentő -in és -kin képzőkkel.
Bot, Buth, Buta a. m. török: bota (kirgiz), buta (csagataj) = gyermek, kölök, tevecsikó. Both néven említi a Képes Krónika Kálmán Benedek nevű tanácsosának apját, 1249 körűl pedig az Aba nemzetségből ismerünk egy Bothot, Tekus és Baach testvérét, a Tornay család egyik ősét. A Bota nevet 1211-ben több – a tihanyi apátság szolgálatában levő személy (poposcai exequialis, tihanyi pistor és agricola, gamasi udvarnok stb. Árp. Új Okl. I. 108, 109, 110, 121) s 1239-ben egy galgóczi «castrensis» viselte (Mon. Strig. I. 328). A törökségben főleg a kirgizeknél van e név használatban (pl. Botakán, Botakiz stb.).
Botond. A batu, böt = magassá válni, hatalmassá lenni, nőni igetőbűl, a. m. magas, emelkedett, felnőtt. Krónikáink szerint egy a X. század közepe táján élt előkelő magyar neve, ki erejéről tette híressé magát. Anonymus Bulcsu és Lél vezértársának s Culpun fiának mondja. Megtaláljuk a nevet a XIII. század ége felé a nagyszalontai Toldy család ősei közt; 1296-ban Bichkei Botond ispán említtetik s ugyanezen időtájban élt egy másik bothond ispán is, Miklós nógrádi esperest testvére. 1231-ben a Tamás ispán rokona s Gergely ispán unokaöcscse jön elő Bothond néven.
Bozó, Buzó a. busz, bosz igéből képzett igenév, kun: buzov = romlás, pusztulás (Lásd: Buzagh).
Bozuk u. e. igéből, a. m. zúzó, törő. 1211-ben a tihanyi monostor fuzegyi vinczellérjei közt találjuk Bozucot fiával együtt (Árp. Új Okl. I. 120).
Bua, Bucha, Buga, Buha, Buka a. m. ujgur bugha, csagataj buka, buga, kun boga, buga = bika, szarvasbika. Krónikáink szerint Buának, Buhának nevezték II. Gyula erdélyi fejedelem egyik fiát s azontúl is gyakran előfordúl e név az oklevelekben. A Boga a közép-ázsiai törökségnél is kedvelt név, miként nálunk egykor a népies magyar Bika; sajátságos összetételben fordúl elő a név a szibériai tatároknál, kiknél a dynastia ősapját Tai-Bugának = csikó-bikának nevezték, aztán a szagajoknál ebben: Puga-Deke azaz bika-kos, melyhez hasonló a délnyugoti törökségnél a Gürg-Aszlán azaz farkas-oroszlán név; a kipcsaki tatároknál Ak-Boga (azaz fehér bika) és Kotol-Boga (kutlu-buga = szerencsés bika) összetételekben található.
Bucsk, Bucska, Mocsk (Buchk, Buchka, Mochk), a. m. kazáni tatár mucska = kutya, melynek megfelel a magyar népies Ebed, Agár s az ozmanli Kucsuk (kutyakölyök) név. 1191-ben a Kaán nembeli Siklósi Simon fia s a híres Gyula bán testvére fordúl elő Buchk néven s ezenkívül hagyományos név (Buchka és Mochk alakban) a Buchka nemzetségnél.
Bucsó. 1290-ben említtetik Buchou asszony, a Miskolcz nembeli Turna felesége (Árp. Új Okl. X. 257. Szendrei Misk. tört. III. 30). A bucsov, bucsuk a bics, bucs = metsz, vág tőbűl képzett igenév, az ozmanli bucsuk s a kun bucsu a. m. fél s így a név jelentése körülbelől ugyanaz, mint a magyar Feledié.
Buda, Bud. Vámbéry a tör. tat. bud, but = kicsiny, fiatal (csagataj: buta = fiú, gyermek, a család legifjabb gyermeke) tőbűl származtatja (Magy. Er. 185) s így nem egyéb, mint dialektikus változata a föntebb említett Both névnek. A hangzó gyöngülés az oghuz törzsbeli törökség (turkomán, ozmanli, úz-kun) nyelvének a sajátsága, a Buda nevet tehát ilyen származású török elemek honosították meg nálunk, ugyanazok, a kiktől a turult is átvette czímerűl a magyarság (L. Turul 1886. 124. l.). A magyar mondák Etele öcscsét, Bledát nevezik Budának s ezenkívül a Szent István korabeli Szakállas Buda, Egiruth fia és Sebus apja ismeretes e néven, a kit mint Péter gonosz tanácsadóját a nemzeti visszahatás idején darabokra vagdaltak. A XIII. században főleg kisebb nemeseket és várjobbágyokat találunk Buda néven, így 1226-ból ismerjük Berencsei, Budát, 1235-ben egy soproni, 1268-ban szolgagyőri, 1272-ben trencséni, 1276-ban ungi s 1300-ban egy pozsonyi várjobbágy jön elő, 1295-ben pedig egy turchi nemes ismeretes Buda név alatt. A váradi Regestrumban egy Bud nevű szolgáló is előfordúl (353).
Budli a bud, bot = czomb szótól; budlu, botli = czombos (Vámb. Magy. Er. 187) Árpád genealogiájában fordúl elő, mint Chanad fiának és Beztur apjának a neve.
Buka a. m. csagataj buka = bika. A tihanyi monostor szolgálatában levő személyek közt többször előjön a Buka, Boka név az 1211-ki jószágösszeíró oklevélben, így: Buca, thurkhi vinczellér. Boca focudi jobbágy és thurkhi udvarnok (Árp. Uj Okl. I. 117, 124). 1225-ban Buka fiai említtetnek (filii Bucae. Szendrei Misk. tört. III. 5). A név más változata Bua, Buha s magyarosan Bika.
Bukna, Buhna (Bonyha) II. Gyula kisebbik fiának a neve s ezenkívül 1257-ben egy szolgáló neveként is előfordúl Buhna alakban. Vámbéry (Magy. Er. 183) a bukra, bokra = hímteve szóval veszi egynek, ámde a magyar név úgy Anonymusnál, mint a többi krónikában n-es alakban jön elő s ez kizárja a föntebbi egyeztetést. Úgy látszik, a Bua név kicsinyítése a -kina, -ghina képzővel (Buhkina, Buhgina), tehát a. m. bikácska; ez a jelentés kissé különösnek látszik nőnévnél, de nem példa nélküli; a közép-ázsiai törökségnél az Ajgir, azaz ménló fordúl elő nőnévnek.
Bula, a Béla, Bila név változata, mely közelebbről a kozár Bulán névnek felel meg. 1138-ban a dömösi prépostság egy geui szolgáját s egy belsuni szekeresét találjuk Bula néven (Mon. Strig. I. 90, 93), 1135-ben pedig egy bakonbéli jobbágyot neveznek ugyanígy (Árp. Új Okl. I. 50).
Bulcsu, a byzancziaknál így is: Bolesodes = Buliszudi, Boleszodi. Tudvalevőleg az augsburgi csata egyik vezérét, a harmadik magyar fejedelmet nevezték e néven s egyebek közt egy csanádi püspöknek (1229–51) is a neve volt, a ki aztán a martyrologiumi Basiliussal és Blasiussal is helyettesítette pogány nevét. Gyakran eléfordult a név az alsóbb osztálybelieknél is, így 1138-ban a dömösi prépostság szolgálatában levő személyek közt (Bulsu babusai szolga, tamachi preco. Mon. Strig. I. 91, 92), 1211-ben a tihanyi monostor embereinél (Bolchou, szőllősi jobbágy, pilipi vinczellér, besenyői lovász, Bolsou gamasi és szántói udvarnok, Bulchou gamasi földműves stb. Árp. Új Okl. I. 112, 113, 116, 121, 122, 123), 1198-ban pedig a szentgotthardi monostor egyik szolgáját találjuk Bulchov néven (Árp. Új Okl. VI. 193). Vámbéry a bilicsi, bulicsi = tudós szóból származtatja, mely a magyar «bölcs» szónak felel meg (Magy. Ered. 157.); a név ou, ov, uu (Anonymus: Bulsuu) végzete azonban a hasonló alakú kun képzőre mutat s ha számba veszszük, hogy a név a váradi Regestrumban Bulsuhu, Bulsuh alakban is eléfordul, Bulcsu nevét pedig a byzancziak Bolesodes alakban is írták, a tovább képzett buliszi = tudósnak lenni igét kell tőül fölvenni s ebből igenév: bulsov vagy bulsidi = tudós vagy tudomány, bölcseség. Mint külön név eléjön az utóbbi:
Bulsudi, Bulsoudi alakban, így nevezték 1138-ban a dömösi prépostság egyik kalsari és udvarnoki szolgáját. (Mon. Strig. I. 89, 96.)
Bundu a. m. tör. mund = kopja. 1219-ben egy vinczi udvarnok jön elő e néven (Mon. Strig. I. 223), Bondu alakban pedig a tihanyi monostor gamasi udvarnoka nevéűl találjuk 1211-ben. (Árp. Új Okl. I. 121.)
Bungucs a. m. mongics, mungucs = szomorú, bús, bajos. (L. Mongocs.)
Buruh a. m. boruk = forgató, csavaró. 1327-ben egy csiki székely említtetik Buruh néven. (Szék. Okl. I.)
Buz, a Bór név változata, a. m. kun: buz = kékes, égszínű, ozmanli: boz = szürke, fehéres, kazáni tatár: buz, büz = szürke, fehéres.
Buzagh (Buzag, Buzach, Buzoch), Buzó (Buzow) a busz, bosz (kun: bux vagyis buz, busz) = rombol, pusztít igéből képzett igenév, kunok alakja: buzuk, buzig, buzov = romlás, pusztulás, ujgurban: buszuk = sivatag, kazáni tatárban: bozik, bozok = romlott, rossz. Eléjön Bozó alakban is, nevezetesen 1323-ból a Gyoad nembeli Bosow mestert ismerjük e néven (Haz. Okl. IV. 133) s valószínű, hogy az 1284-ben említett (Haz. Okl. IV. 67) Váson nembeli Mencheli Móricz apjának Buzának a neve is ide tartozik s nem a magy. «buza» szónak felel meg.
Büken, Vámbéry szerint a. m. tör. tat. büken = leselkedő (Magy. Er. 187). A hasonnevű nemzetségen kívül, melynek őse az Árpád genealogiájában Bondofárd fiának és Chanád apjának mondott Buken lehetett, eléfordult e név az Aba nemnél (Mokián nádor apja), a Hunt-Pázmánoknál, nevezetesen a XIII. század első felében élt Csekleszi Pál fia Buken ispán, Kozma testvére és III. Béla egy 1260-ban említett Erzsébet nevű unokájának a férje, ugyanennek fia az 1260–90 körül élt Cheklezi Buken. Hasonló nevet viselt az 1255-ben említett Nogolozy Opuz fia és Egyed testvére. Megtaláljuk az alsóbb néposztálynál is, így pl. 1138-ban a dömösi prépostság egy szolgája jön elő buken néven. (Mon. Strig. I. 94.)
Bünger, Anonymus szerint kun-kabar vezér, Bors apja. Vámbéry a tör. büngüz = vénülő szóval egyezteti. (Magy. Er. 173.)
Csaba (Chaba, Choba, Soba, Ceba) a török-tatár csap, szab, szaba igéből (csag. és ozm. csap = üt, ver, rohan, szap = behat, bevág, kirgiz: szaba = üt, ver, sap = üt, siet, rohan, csuvas: csop = fut, szalad, rohan, szap = üt, ver) az a igenévképzővel, a m. vágtató, rohanó, támadó, ütő. A monda szerint Etele fia s az Aba nemzetség őseinek, Ed és Edemen testvéreknek az apja. Mellőzve a mondai Csabát, az első történeti személy, kit e néven ismerünk, a pannonhalmi apátság alapító levelében említett Ceba ispán. 1276-ból az Oghus nemzetségbeli Almadi Chaba ispánról, 1280-ból Ludeni Chaba ispánról van tudomásunk, 1302-ben pedig egy alpestesi nemes jön elé Chaba néven, 1335-ben a fejérvár-váraljai Chaba ispánt találjuk, 1367-ben pedig Choba kun kapitányról van említés. Az egyházi téren is találunk 1265-ben egy Ceba nevű gyulafehérvári kanonokot.
Csák. Hagyományos és nagyon gyakran használt név volt a Csák nemzetségnél, melynek e néven első ismert őse, a fejérmegyei Csákvár építője, a X. század vége felé élhetett s a hagyomány szerint Szabolcs vezérnek volt az unokája. A keresztyén felfogás e névnél is keresett valamely megfelelő martyrologiumi nevet s talált is nemcsak egyet, hanem kettőt, sőt talán hármat is; így Trencséni Csák Máténál egy 1317-ki okmányban Claudiusszal van azonosítva a Csák név,* Mathaeus Claudius de Trentsinio. (Katona. Hist. Crit. VIII. 329.)* a Kisfaludyak és Mihályi Csákyak ősei közt egy Izsák nevűt találunk fölváltva Csáknak írva,* Turul. 1884. II. k. 109. l.* ki 1231–47 körül pozsonyi ispán volt, a Buzád nembeli Csák bán nevénél pedig alighanem a nemzetség egyik őse Cyriak nevének magyarosítására kell gondolnunk. A Csák név különben egy eredetű a csákány szóval, származik a török csak = üt, metsz, vág igétől és pedig tulajdonkép i vagy u képzővel alkotott igenév, mint a csagatáj: csaku, ozmán: csaki = kés (azaz vágó, metsző) szó, de ez a végzet egyéb szavainkkal és neveinkkel egyezően (pl. Borsu–Bors, Tosu–Tas, Lelu–Leel stb.) lekopott, csak az olyan helynevek mutatják nyomait, minő a temesmegyei Csakovár, Csakova (azaz Csákvár, Csák) s aztán Csáktornya német neve, a Csakathurn.
Csala a. m. csagataj: csala, csalik, kazáni tatár: csaja = gyors, sietős, mozgékony.
Csama. Egészen megfelelő alak a kazáni tatár csama = szemmérték, hozzávetés (csamasziz = mérhetetlen, mérték nélküli, csamali = körülbelől), a mely a köztörök csin, csene, szen = mér, próbál tőből származik s a képzése (csa-ma e. h. csan-ma) a kun tegirma = rotundus (v. ö. csag. tekermä = rotunditas) tanúsága szerint nem csak főnévi, hanem melléknévi értelemmel is bir s mint ilyen, a. m. megmért, kipróbált, s további fogalmi fejlődéssel: igaz, becsületes, miként az ujgur: csün, csin, csagataj: csin, csen, kirgiz: sijn, sén, altáji, csuvas és kazáni tatár: csin. Eléfordult a név a Chana alakkal váltakozva a Teküle nemzetségnél s azonkívül a czegei Wass családnál.
Csamaz. A föntebbi csama alak tovább képzése, melylyel olyanforma viszonyban van, mint pl. a csag. küneš (nappali forróság), a kün (nap, világosság) szóval, vagy a kojbal-karagaz kösz (izzó szén), a köjövel (kiégett szén). Egy oltományi nemesnek és egy piliscsabai jásznak a nevéűl fordul elé, továbbá a Csák nemzetségben.
Csana a. m. csuvas és votják csana = csóka. A Csóka egyike volt a legkedveltebb Árpádkori személyneveknek, mely a magyarság sokféle volgamenti eredetű népeleme szerint a legkülönbözőbb alakokban fordúl elé, így a magyar népies Csókán s a csuvas-votjákos Csanán kívül az északi tatáros és cseremiszes Csenke s aztán a kazáni tatáros Cseüke is. Néha fölcserélték a Csama névvel is, nevezetesen a Teküle nemzetség egy 1312–17 körül élt tagját találjuk majd Chamának, majd Chanának írva.
Csanád (Chanad, Chenad, Chonad, Sunad, Zunadi). Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, melynek őse a hagyomány szerint a Szent István korabeli Csunád (Sunad), Doboka fia és Szent István unokatestvére volt; – így 1256-ban a nemzetségnek két tagja is eléfordul e néven: Waffa fia Chanad ispán és Keczele fia Chanád; a XIV. századból Telegdy Csanád esztergomi érseket († 1349) ismerjük a nemzetség hagyományos nevén. Ezenkívül a XIII. század elején egy zalai várjobbágyot hívtak Chanadnak s 1302-ben pedig egy alpestesi nemest találunk Chanad néven. A Csanád, Csunád, Zunadi di végű igenév a csagataj csina = mérlegelni, megfontolni, ozm. szina = megvizsgálni, altáji: csene = mérni, próbálni igétől s jelentése a. m. mérlegelés, megfontolás, megvizsgálás, azaz kipróbált, igaz, becsületes. (V. ö. még ujgur: csün, csin = őszinte, becsületes, csagataj: csin, csen = igaz, egyenes, helyes, kirgiz: sijn, sén = helyes, altaji: csin = helyes, egyenes, csuvas: csin = igazságos, igaz. (Nyelvt. Közl. XIII. 362.)
Csató a csat (csagataj) = összetalálkozik, összeütközik igéből képzett igenév, kunos alakban: csatuk, csatig, csatov. A XIII. század vége felé egy fejérmegyei zedregi bessenyőt neveztek Chatónak.
Csen, Csene. Ujgur: csin, csün = őszinte, becsületes, csagataj: csin, csen = igaz, egyenes, kun: csin = verus, altáji: csene = megpróbálni, mérni, csin = helyes, egyenes, kazáni tatár: csin = valódi, igaz, szent. 1259-ben az Opor nembeli Péter özvegye említtetik Chen néven, 1349-ben egy sepsiszéki előkelő székelynek a neve jön elő Chene alakban.
Csenke (Cheng, Cenke, Chenke, Chencu) a. m. tobolszki tatár: csönge = csóka, cseremisz: csenge = holló. (Lásd: Csana.)
Cseüke a. m. kazáni tatár: csäükä, ozmanli: csauka = csóka. (Lásd: Csana és Csenke.)
Csire. A Marót nembeli álmosdi Chyre család hagyományos neve, melyet középkori szokás szerint a martyrologiumi Cyrillus névvel zavartak össze. A csir, csür (csagataj: csürü, csürük, altáji: csiri, kazáni tatár: cser) = elrothadni, törékenynyé, gyöngévé válni igéből képzett igenév, a. m. gyönge, törékeny, beteg. (V. ö. kazáni tat. csir = kór, betegség, csag. csürük = gyenge.)
Csiz a csiz (ozmanli), sziz (csagataj) = vonni, húzni, bevésni, metszeni s átvitt értelemben: érezni (altáji: szez, ozman: szez, csuvas: sziz) és fájni (ujgur: szizik = szúrás, fájdalom) tőből képzett, kopott végű igenév, melynek eredetibb alakja Csize vagy Csizi volt s jelentése a. m. fájdalmas. Ez tehát a személynevek azon sorozatába tartozik, melybe a népies magyar Bús, Szomorú vagy török eredetű neveink közül az alább említendő Mungucs. II. István korából ismerjük Ciz ispánt, a XIII. században pedig az Aba nembeli Kompolthyak ősét nevezték Csiznek.
Csobánka (Chabanka, Chobanka, Chubanka), Csubán, Szubán (Scubanus). Egyeredetű a Csaba névvel, melylyel együtt ugyanazon csab, csap (csuvas: csop) = szalad, vágtat, rohan, üt igéből származik, csak az igenév-képzőjük más; a csapan, csaban, szaban, sapan a. m. szaladó, vágtató, támadó, ütő. A név az Aba nemzetségnél volt használatban s ez arra mutat, hogy a nemzetség azon ága, melynél divatozott, tudatosan cserélte fel vele a Csaba nevet. Az első, kit e néven ismerünk, Scubanus, 1173–75 körül esztergommegyei ispán; a XIII. század közepe felé élt Chubanka, vagy mint a későbbi oklevelek emlegetik, Chabanka, a kitől származott a Csobánkay család; 1315-ben ismét eléjön egy Chabanka, egyike azoknak, kik Róbert Károly ellen hűtlenségi bűnbe estek; a Kompolthy ág alapítója, ki Imre király korában élt, szintén e nevet viselte, a Chepan alak ugyanis, a hogy a felsőmagyarországi Kompolthyak ősét említik, a jelen esetben semmi esetre sem a délszláv Styepánnak, hanem a török eredetű Csubán, Csaban névnek felel meg. Az Aba nembelieken kívül 1273-ból még Palugiai Chabanról van tudomásunk s 1295-ből Beéli Chubunról.
Csom, Csoma a csom, csöm tőből (ujg. csom = gyűjt, csag. csom, zsom = mind, erősen, igen, csoman = bunkó, csömük = sűrű, szilárd, csömür = összezsugorodni, ozm. csomak = buzogány, czomb. Nyelvt. Közl. XIII. 389) a. m. vastag, tömött, szilárd, gömbölyű. A XIII. század elejéről a fejérmegyei Berki Csomot ismerjük e néven.
Csun, Csuna a. m. kazáni tatár, altáji, csuvas: csin = igaz, szent, igazságos, egyenes. (Lásd: Csen.)
Csura a. m. kun: csura = fehér sólyom. Mint nemzetségnév, a karakirgizeknél is megvan. Egy név az Oslu nemzetségnél divatozó Súr (Suur) névvel, mely Czura alakban is eléfordult. A Csur (Tzur) egy bessenyő törzsnek vagy tartománynak is a neve volt.
(Lásd különben a Turul multkori füzetét.)
Csutur a. m. török csutur = piszeorrú. (Vámb. Magy. Er. 119.) 1269-ben egy toburcsuki bessenyő jön elé Chutur néven s a törökségnél ma is használatban levő személynév.
Csümür (Chumur) a csom, csöm tőből képzett igenév, a melyből való az ujgur: csomla = gyűjt, csagataj: csom = mind, csoman = bunkó, csömük = sűrű, szilárd, tömött, csömür = összehúzódni, összezsugorodni, ozmanli: csomak = buzogány, csumar = gömbölyű szarvatlan fejű bika, csuvas: csumar = gömbölyeg, csomó; megfelel a kazáni tatár jomoro = tömör, gömbölyű s a más képzőjű, de hasonló értékű csagataj csömük = sűrű, szilárd, tömött szónok. A Csanád nemzetségnek egy 1256-ban említett tagja fordul elé Chumur néven.
Dama a. m. sűrű, szilárd, tömör a tam, tem, tim tőszóból, melynek kezdő t betűje ép úgy d-vé gyengült, mint pl. a dara (tari, tarig, ozm. dari), délibáb (tilibaba), disznó (tonguz, tonuz, ozm. donuz) szavakban. (V. ö. ujgur: tom = sok, tömen = rakás és szaporodni, csag. toman = szaporodni, tumar = rakás, halmaz, tömen = tömeg, bőség, töm = felduzzadni, tomus, dumsaj, dumszaj = összehúzódni, alt. tem = gyűjtött, egyesített, tim = szilárd, sűrű, csöndes stb. l. Nyelvt. Közl. XIII. 418.) Árpád genealogiájában mint Bor fia s Keled apja jön elé a név, ezenkívül a XIII. századból ismeretes Balogi Dama ispán s Geur fia Dama a Geur nemzetségből.
Damasa hagyományos név a hasonnevű nemzetségben. A föntebb említett tam (vagy dam, dama) tő tovább képzése a sza-sze vagy csa-cse képzővel, mely részint eszközt jelentő főnévi, részint melléknévi értékű. (V. ö. kaz. tat. boron = orr, boronsza = orra való, szájkosár, tatar = tatár ember, tatarcsa = tatár jelzői értelemben, ak = fehér, akcsa = pénz.) A névnek egy más változata Domsa, mely az Ajkay családnál fordult elé.
Deme a Dama név felhangú változata. Ezen a néven jön elé 1270-ben Nanabezter főlovászmester fia, ki Fejérmegyében Berkiben volt birtokos.
Ders, Derseö, Dirsidi, Dersin a. m. kun: ters = iracundus, melynek más képzésű megfelelő alakjai: a csagataj: tarik, ozmanli: dargin, altáji: tarincsak, jakut: tarendak = haragos, boszus, haragvásra hajlandó s származik a tar, ter tőből. (V. ö. ujgur: ter = összehúz, csag. tar = szűk, szoros, ter = összehúz, azerb. der, dir = u. a., ozm. dar = szűk, szoros, l. Nyelvtud. Közl. XIII. 422.) Az eö, di, in képzők igenévi alakokra mutatnak, míg a Ders szorosan megfelel a kun szónak. (A szókezdő d-t-re nézve v. ö. magy. dara, darú, deli, disznó = kun: tari, turna, teli, tongusz.) Hogy a Ders név nem a. m. a latin Desiderius, bár a XI. század derekán Dersy esztergomi érsek már ezen martyrologiumi névvel helyettesítette pogánykori nevét, minden kétségen fölül áll. A magyar hangváltozási szabályok szerint Dezderes vagy valami ehhez hasonló név alakult volna a Desideriusból; az olaszos Desiderio szintén ilyen módon idomult volna nyelvünkhöz (Dezderő, Dezsgerő); a Ders és Desiderius azonosságáról csakis azon esetben lehetne szó, ha ki lehetne mutatni valamelyik szomszéd népnél a közbeeső névváltozatot, mely a magyaros alak szabályszerű átidomulását megmagyarázná. Az említett Dersi (Dersy, Dersinus) érseken kívül, ki az Aba nembeli Péter ispánnak, a zastyi apátság alapítójának volt rokona, 1156-ból Ders ispánt ismerjük; a Váradi Regestrum egy helye (156. §.) az apát Derseonak, a fiut Dersnek nevezi; használatban volt továbbá a Ders név a Bew, Geuru és Hunt-Pázmán nemzetségnél s 1266-ban egy karancsberényi várjobbágyot, a gr. Berényi család ősét találjuk e néven. A népies magyar nevek közt megfelelő név a Horogus.
Deucsa, a Gyejcsa, Gyeucsa név ó-bolgáros változata, a mely néven 1075-ben egy «centurio» említtetik a garam-szentbenedeki apátság alapító levelében. (Mon. Strig. I. 56.) A név jelentése a. m. harczos, vad, kegyetlen, ellenséges. (L. részletesebben a Gejza névnél.)
Dezső (Deseu, Desew) a föntebbi név Derseö vagy Dersi alakjának olyan dialektikus változata, mint Varsánynak az oklevelekben Vosian, orsónak, Pörzsinek stb. Udvarhelyszéken, Göcsejben, a palóczoknál, barkóknál, Ugocsában és Szilágyságban ossó, Pörzsi. Használatban volt a Tomaj és Rátolt nemzetségnél, továbbá a czegei Wass, Melléthey, győrmegyei Puky, somogymegyei Mérey stb. családok eleinél.
Doncs (Donch) a föntebb említett Damasa, Domsa nevek változata, illetőleg a tam, tom tőnek csi képzős alakja. Használatban volt a Boksa nemzetségnél s a Balassa családnál.
Dula a. m. Gyula. Ilyen alakban a Tomaj nemzetség egy 1261-ből ismert tagja használta e nevet. A szókezdő d a magyar gy helyett a köztörök j-s, csuvas-jakut sz-es, kirgiz ds-s kezdetű szókban ó-bolgár eredetűnek látszik; ilyen a Jakh (Ural) folyó régi neve, a Dajkh is, továbbá a délszlávoknál nyilván a bolgárok által meghonosított Dojcsa, Daisa név, mely megfelel a magyar Gyejcsa névnek. (L. különben a Turul elébbi számát, 54. l., továbbá a Gejza nevet.)
Ed, Edü a. m. ujgur: idi, iti, ite = úr (Vámb. Magy. Er. 172).
Edemen, Edümen a. m. idimen, itimen = uraság. Ed és Edemen úgy Anonymus, mint a többi krónika szerint, kun-kabar (hunn) vezérek voltak, kik a honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakoztak s tőlük származott az Aba nemzetség.
Ejud a. m. tör. aju = medve. 1211-ben a tihanyi monostor jobbágyai közt találjuk említve Eiudot, mint Riba apját (Árp. Új Okl. I. 117). Ejudnak megfelel a népies magyar Medue, míg a Riba valószínűleg déli ugor név s a. m. róka. (V. ö. finn: repo, eszt: rebu, lapp: repe.)
Ete, Etü a. m. kun: iti = éles. Anonymus két Ete vezért említ, Oundu fiát, a Kálán és Kolsoi nemzetség ősét, ki Csongrád várát építtette s egy kun-kabar vezért, Eüdü apját, ki Baranyában Szekcső vidékén telepedett meg. A székelyföldi Etéd és Étfalva községek azt mutatják, hogy a név a székelyeknél is használatban volt s ezenkívül Ite alakban a Teküle nemzetségnél is megtaláljuk.
Etei az ata = atya szó kicsinyítése, a. m. ätej = atyus. 1067-ben jön elé egy Etei vagy Hetey nevű ispán.
Etele, Ethela, a hunn Attila névnek magyar változata; a. m. kazáni-tatár és baskir: idel, kirgiz: ödel, ó-magyar: etil, etül = Volga, nagy folyam, tehát olyan név, mint az Ákos, Oghuz s a magyar népies Tengürd stb. (L. Ethnographia. 1890. 258. l.) Hogy a hunn király emléke fenmaradt a keleteurópai népeknél s így őseink nem a németektől vették az Etele nevet, a mely az ó-felnémet Ezilo, Etzel alakkal különben sem egyeztethető a hangtani szabályok szerint, mutatja az, hogy Atli, vagy Ettele khán a törökség mondai ősei közt is szerepel (l. Vámbéry A. A török faj. 3. l.), egy kumik monda pedig Adil szultánt Krim khánjává teszi meg. (A török faj. 666. l.) Mint használatban levő személynevet nálunk 1286-ban találjuk (Etele, János fia, sári föld birtokosa. Árp. Új Okl. XII. 448.), továbbá eléfordul 1331/32-ben (Etel) s 1333-ban (Ethele).
Etürüh, Etre, az et, it = tesz, csinál igéből képzett igenév, a. m. tevékeny. Hagyományos név volt a hasonnevű karcsai várjobbágy-nemzetségben, melynek egyik Ethuruh nevű tagja a XIII. század közepe táján élt; egy másik Ethuruh, György fia, kiről 1276-ból van említés téve, Aba nemzetségbeli volt s 1279-ben eléjön Etruch mester, Etruch fia.
Ezelekh. Konstantin szerint Árpád egyik unokájának, a Jelekh fiának volt a neve; a. m. kun: iszilik = heves, tüzes, forró.
Falis (Fales, Falitzis) Konstantin szerint 950 körül a magyarok nagyfejedelme, Árpádnak Jutos nevű fiától származott unokája. Szabó Károly a görögösen Falesnek írt nevet Válnak olvasta, a Falitzis (vagyis a görög végzet elhagyásával: Falicsi vagy Falis) változat azonban arra mutat, hogy a Fales = Falisz alakból az és végzet is a névhez tartozik, nem pedig a görög nominativusi rag. Valószínű, hogy a kézdiszéki Apor család ősei közt említett Palus neve azonos a Falissal s megfelel a jász-kun nemzet azon nevének, mely a germánoknál fal, falan alakban volt ismeretes, a szláv népetymologia pedig polovcet (palócz) s a tudákosság philistaeust csinált belőle, tulajdonkép azonban egy régi szkytha-törzsnév, mely Herodotos szerint (IV. 8–10) a mythikus Palostul vette eredetét s ismerte Plinius (VI. 50), úgy szintén Diodorus Siculus (II. 43, 3) is.
Gejza (Géza). A krónikák és oklevelek Geyza, Geysa, Geycha nevét a múlt századtól kezdve Gejzának kezdték olvasni s ez a forma annyira állandósult, hogy mint használatban levő s egyik legelterjedt személynevünknél ezt a kiejtésmódot kell alkalmaznunk, habár az is bizonyos, hogy az Árpádkori kiejtés egészen más volt. A név eredetét keresve, tisztába kell jönnünk azzal, hogy egykor miképen ejtették ki s ha egy kissé tüzetesebben foglalkozunk a kérdés ezen oldalával, eljárásunkat teljesen megmagyarázza azon körülmény, hogy régi neveink közt egy sincs, a melynek helyes olvasása oly eltérő véleményekre adott volna okot, mint ezen név. Lássuk tehát, hogy a különböző forrásokban hogy találjuk e nevet.
Gejza fejedelem nevét az egykorú Thietmar merseburgi püspök Dewixnek írta, Adhemárnál Gouz alakban találjuk, a XII. századbeli Winzenbergi Konrád mölki apát pedig nyilván sokkal korábbi források után egy Gizo nevű hatalmas úrról beszél, a ki nem más, mint Gejza fejedelem. – I. Gejzát VII. Gergely pápa 1074-ki és 1075-ki okleveleiben Geusa és Geuza néven emlegeti (Cod. Dipl. I. 420, 423), ő maga magát a garam-szentbenedeki apátság alapító levelében, 1075-ben – ha az 1217-ki átirat pontos olvasásában bízhatunk – Geisanak írta (Mon. Strig. I. 53), érmein Gevca néven fordul elő, a neki küldött koronán Dukas Mihály bizanczi császár 
-nak, vagyis az egyes betüket a kiejtés szerint írva át, Jeovicsnak nevezte, más egykorú külföldiek Joas, Jojas néven emlegetik. – II. Gejza okleveleiben a következő alakokat találjuk: Geiza (1146. Árp. Új Okl. I. 58. – 1150. U. o. I. 60. – 1156. Mon. Strig. I. 107. Mindegyik oklevél Barnabás kir. jegyzőtől), Geisa (1146. Árp. Új Okl. I. 57.), ugyanezen oklevélben: Geysa (u. o. 56, továbbá Barnabás kir. jegyzőtől 1151. Árp. Új Okl. I. 60. és 1152. U. o. 62, ezenkívül mon. Strig. I. 110), Geyssa (1156 körül Árp. Új Okl. VI. 91 és Mon. Strig. I. 116. Barnabástól), Geythsa (1157. Árp. Új Okl. VI. 92, Mon. Strig. I. 110), Goviso (1161. Árp. Új Okl. VI. 102, az Eberhard salzburgi püspöknek írt levélben), a régiségtárban levő pecsétnyomóján és fenmaradt pecsétjein pedig a GEISA alakot; fiai, III. István és III. Béla a következőkép nevezik apjukat: Geyza (1186. Árp. Új Okl. VI. 162), Geisa (1181. Árp. Új Okl. I. 76), Geysa (1162 körül Haz. Okl. VI. 3. – 1167. Kubinyi: Árp. Okl. I. 4. – 1171. Árp. Új Okl. I. 66. – 1186. Mon. Strig. I. 131. – 1193. U. o. I. 142), Geythsa (1165. Mon. Strig. I. 119. Árp. Új Okl. I. 105. Bicenus kir. jegyzőtől), Geisce regis filius (1188. Mon. Strig. I. 137), Geche regis filius (1166. Haz. Okl. VII. 1.), Gyesse (1183. Árp. Új Okl. VI. 148) s III. Istvánnak a régiségtárban levő pecsétnyomóján Geice regis filius; a II. Gejza uralkodása derekán készült krónika, mely a Béla vezérségétől II. Gejzáig terjedő időszakot foglalja magába s a Márk-féle krónikába van szőve, a Geysa alakot használja, míg a Márk krónikájának egy századdal később szerkesztett részeiben a Geycha formát találjuk; a XII. századbeli Kinnamos byzanczi historikus = Jejcsának, és = Jacsának nevezi II. Gejzát, III. Orbán pápa 1187-ki oklevelében Geyzának írja (Mon. Strig. I. 132), miként a későbbi Dandulo velenczei történetíró, egyéb egykorú külföldiek pedig Guotsonak, Guotsconak, Guizonak, Joitsconak, Jonotsának; a pozsonyi évkönyvekben, melyek a XII. század vége felé készültek, Geyzát találunk, míg III. Béla Névtelen Jegyzőjénél Geysát. Későbbi emlékeink a Geicha, Geycha alakokat használják, lengyel krónikásoknál pedig a Jessa, Jesse forma divatozik.
Ezen adatokból kitetszik, hogy miként a modern Gejza, úgy az Erdélyi Jánostól ajánlt (Csengery-féle Budapesti Szemle. III. k. 329. l.) s újabban Karácsonyi Jánostól s Pór Antaltól forgalomba hozott Gecse sem tekinthető a név igazi eredeti alakjának, az utóbbi mellett különben is egyetlen egy adatot, a genitivusi Geche (Stephanus, filius G. regis. 1166. Haz. Okl. VII. 1) formát lehet csak felhozni. Kétségtelen ugyanis, hogy az első betüt (g), mely az Árpádkori orthographia szerint e és i előtt részint g, részint gy értékkel birt, a Jesse, Jessa, Gyesse, Joas, Jojas, Joitsco, Jonotso s a byzanczi tanusága szerint gy-nek kell ejteni, mely gy – úgy látszik – d-ből alakult (v. ö. Dewix), miként pl. a Gyód - Diód névben; ha g-nek kellene olvasni, nem a j-s, hanem a gu-es változatok (Gueycha, Keicha, Queicha stb.) fordulnának elő. E szerint a Gejcs-, Gejcsa-féle olvasás sem tekinthető egész szabatosnak s az említett Geche alakban is az első betű bizonyára gy és nem g. Az ei, ey = ej és semmiféle más hangot nem helyettesít, de további hangfejlődéssel könnyen é-vé változik, miként a modern Gejzából is Géza lett; ilyen szempontból kell megítélnünk a szórványosan eléforduló Geche, Gyesse, Jesse stb. változatokat is, a melyeknek első e betüje é hangot jelöl, tehát – visszaállítva a nominativusi formát – Gyécsa és nem Gecse. A következő betű: z, s vagy ch; a két utóbbi, mint azt boldogult Szabó K. teljesen tisztába hozta, cs hangot jelöl, még pedig az s XII. századbeli, a ch pedig XIII–XIV. századbeli orthographiával s ugyanilyen értéke van a Geuca, Geice, Geythsa és a byzanczi Geôbitz, Geitzas stb. megfelelő c, ths, betüinek is. A Geiza, Geuza, Gouz, Gizo, Geisca változatokban levő z és sc azonban világosan más hangot jelöl, lehet, hogy z-t (v. ö. cseng-zeng, csörög-zörög) s erre mutat a Geisca = Geisza alak is, de az is lehet, hogy olasz és német olvasásmód szerinti cz, hiszen II. Gejzát III. Orbán pápa is Geyzának írta. A végső a nem fölösleges kihangzás, hanem szerves része a névnek; hazai emlékeinkben általában megvan ezen végső a s csak nehány genitivusi alakot találunk e-vel, de jobbára megvan a külföldieknél is vagy igy vagy mint o (Gizo, Guizo, Guotso, Goviso), mert ezen utóbbi betű nem egyéb, mint a magyar tompa a, mely a nyugoteurópaiak fülében rendszerint o-nak hallszik.
A név helyes kiejtése tehát, úgy a mint a XII. századtól fogva általános használatban volt: Gyejcsa vagy Gyejza, melyet további hangfejlődéssel Gyécsának is mondtak.
A régebbi emlékek azonban más változatokat is fentartottak. Hogy a név eredetileg alhangú volt, azt már a végső a is mutatja, de látjuk az olyan alakból is, minők: Jos, Jatzas, Goviso, Guotso, Geobitz, Jonotso stb.; a felhangra való hajlást, mint nyelvünkben igen sokszor, ez esetben is a jésítés idézte elő. A Dewix, Geobitz, Goviso stb. változatokból pedig az is kitünik, hogy a név eredetileg testesebb volt vagyis a XII. századbeli Gyejcsa régebben Gyevicsa s ez ismét Gyovicsa volt. Ez utóbbiak eléfordulnak aztán véghangzó nélkül is (Dewix, Geobitz) s ezenkívül különböző dialektikus változatokra utalnak a Gyeucsa (Geusa, Geuca), Gyoacs (Joas, Jojas), Gyuocso (Guotso), Gyouz (Gouz) s más egyéb alakok, sőt a Dewix = Deviz vagy Devics még egy d-s változatra is mutat, miként a Gyula névnél is találunk egy Dula alakot.
Mindezekből elég pontosan megállapítható a hangfejlődés menete e névnél: a XII. századbeli Gyejcsa vagy Gyejza elébb Gyevicsa vagy Gyeviza volt, s ez ismét a Gyovicsából vagy Gyovizából alakult, a mely forma a Gyoucsával, Gyovicscsal váltakozott. Kitetszik ezekből, hogy Vámbéry egyeztetése, a tör. jeicsi = nyílas, ijjász (Magy. Er. 182) csakis a Szabó K. által fölvett Gyejcs alakra illik, a név többi változatát pedig nem magyarázza meg. Megfelelőbb egyeztetésnek látszik a magyar jó (óm. jou, jovo) kicsinyítése: a jovocsa, jovics (v. ö. tócsa, kavics); tekintve azonban, a mint már föntebb is megjegyeztük, hogy az Árpád nemzetség hagyományos nevei közt egy sincs, mely félreismerhetlenűl magán viselné a tulajdonképeni népies magyar eredet bélyegét, ellenben a kétségtelen török származású nevek konstatálhatók, minők a Zulta, Tevel, Tarkacsu, Jelekh, Jutocsa stb.: a Gejza vagyis Gyejcsa, Gyovicsa névnél is föl kell tennünk a török eredetet. S ha számba veszszük, hogy a magyarban a szókezdő gy a török j-nek fele meg (pl. gyümölcs – tör. jimis): könnyen megtaláljuk azon szót, melyből e nevünk származott. Ez az ujgur: jaki, csagataj: jagi, jau, jav, kazáni tatár: jau, mescserják: jau, tobolszki tatár: jovu, jau, altaji: ju = ellenség, harcz, háború, melyből a valamivel foglalkozót jelentő csi cse képzővel lesz: jaucsi, jovucsi = harczos, továbbá az ujgurban: javuz = mérges, haragos, csagatajban: jauz, javuz = bátor, ozmanliban: jauz = harczos, vad, kegyetlen, kazáni tatárban: jauiz = gonosz, rossz s a csa-csä melléknévképzővel: jaucsa, jovucsa = ellenséges, harczias. Említettük, hogy a Gyejcsa névnek egy d-s változata is található a Sz. István korabeli Thiethmartól följegyzett Dewixben; hasonló d-s alakra mutat a törökségnél a jaki, jau, jav tőszó megfelelő jakut alakja: a «szak» = ördög. A mint már a Gyula névnek megfelelő ó-bolgár Dula, Duló névből következtettük, de a Jajk VI. századbeli nevéből a Daikh-ból is láthatjuk: az ó-bolgároknál (vagy esetleg a hunnoknál) még meg voltak azon eredeti d-vel kezdődő szók, melyeknek kezdőbetűje a többi törökségnél j-vé, a magyaroknál gy-vé, a kojbáloknál és karagaszoknál gy és ty-vé, a csuvasoknál szj-vé, a jakutoknál sz-szé, a kirgizeknél ds-vé alakult. A köztörök jaucsi, jaucsa stb. szó tehát az ó-bolgárban *daucsi, *daucsa lehetett s a Gyovicsa, Gyojcsa, Gyeucsa, Gyejcsa név ó-bolgár vagy hunn alakjának is ezek szerint Dovicsa, Dojcsa, Deucsa, Dejcsának kellett lenni. S valóban a név ilyen alakban is eléjön. A garam-szentbenedeki apátság alapító levelében 1075-ben egy Deucha nevű hadnagy említtetik (Mon. Strig. I. 56), ezenkívül az ó-bolgárok meghonosították a Balkánon is, maguknál a bolgároknál a Dojcsa név még ma is szerepel epikus dalaikban, a szerbeknél pedig a zsiczai monostor alapító levelében 1222/28 körül egy Daisa nevű szolgáról van szó (Árp. Új Okl. I. 363), míg a horvátoknál Krescimir 1059-ki oklevelében Goyzo bánt találjuk (Goyzo Bano. Árp. Új Okl. VI. 41). Nálunk az Árpádház négy tagján kívül a Váradi Regestrumban találjuk, mint várjobbágyok által viselt nevet, ezenkívül egy 1263-ki okmány Pousa mosoni várjobbágy apját nevezi Geysának, IV. Béla alatt pedig a pannonhalmi apátság egy olupi jobbágyát találjuk Gecha néven (Árp. Új Okl. II. 15).
Gurg, Gürk (Gurcus, Gurganus, Gurke) a. m. persa-török: gurg, gürg = farkas. Megkülönböztetendő a szláv Jurk, Gyurk = György névtől, bár a két névalak később összeolvadt. A midőn a Gurk alakot találjuk, a török-persa név értendő, mert a g betű értéke u előtt mindig g és nem gy. A Gurg név a törökségnél eléfordul a Gurgaszlanban (a. m. farkas – oroszlán), továbbá a XI. századbeli kunok egyik főemberét, Aepa apját nevezték Nestor szerint Girgnek; nálunk a Csák nemzetség három tagja viselte a nevet 1146–1312 közt: I. Gurk nevét a következő változatokban találjuk: Gura (1146. Gwra Comes. Árp. Új Okl. I. 58), Gurg (1161 körül), Güren (1162. Guren, Strigoniensis Comes. Mon. Strig. I. 61. Knauz Sz. László korabelinek véli) és Gurk (1167. Gurk Comes. Kubinyi Árp. Okl. I. 4); II. Gurke 1267 körül élt, III. Gurke 1292–1312 közt. Megtaláljuk ezenkívül a Kaán nemnél (1294-ben említtetik Soklousi Gurk fia Pál), 1252-ben a Péter fia Oltománról olvassuk, hogy Gurk ispán nemzetségéből származott. Eléfordul továbbá e néven egy locsmándi jobbágy, a Bojon testvére; aztán IV. Béla idejében a pannonhalmi apátság egy almási jobbágyát nevezték Gurgenek, társai közt találjuk a szintén török nevű Tordát s Buzochot, továbbá Machsát (Árp. Új Okl. II. 11), mely utóbbinak neve a. m. moksa-mordvin és szintén a Volga mellékéről való; a dömösi prépostság szolgái közt is akad egy Gurk nevű Cuppan faluból s másik kettő Gurgu névvel Vrsiből és Vteniből (Mon. Strig. I. 93, 96). Valószinűleg a gürg szónak a módosulása és tovább képzése (v. ö. Zolta–Zoltán, Taks–Takson) a Geregen név is, a melyet a Borsa nemzetség egy Kun László korabeli tagja, Pál országbiró fia viselt.
Gyapodi a jap = elvégez, csinál, készít tőből a. m. elvégzett, kész, teljes, tökéletes. (L. Nyelvtud. Közl. XIII. 374.)
Gyapol, Gyopol. A föntebbi névnek egy más képzésű változata.
Gyula (Jula), Dula. Vámbéry sz. a. m. török: jilao, jilau = összegyűjtő. (L. részletesebb ismertetését a névnek a Turul elébbi számában 53. s köv. l.)
Harga a. m. tör. karga = holló, kazáni tatár: karhga = varju.
Hecse a török eredetű «kicsi» szónak kunos, illetőleg tatáros változata (kun: chicsi = parvus, kazáni tatár: kecse = u. a.). A zastyi apátság alapító levelében Heche mint Péter ispán unokja említtetik; 1181-ben nőnévnek jön elé.
Hersek, Hercsek a. m. kun: herszek = luxuriosus. A turkománok szarik törzsénél egy nemzetséget hívnak Herzeginek.
Huba a kop, kob (kunban: kop, chop, hop) = fölkel, föláll, földagad tőből képzett igenév, a. m. fölfuvalkodott, kevély (v. ö. ujgur: kopki, kibki, csagataj: kaburuk = kevély, fölfuvalkodott, gőgös, kazáni tatár: kobsula = fölfuvalkodni, kevélykedni). Anonymus szerint a hét vezér egyikét nevezték Hubának, ki Nyitra vidékén telepedett meg s a III. Béla korabeli Szemere simptei ispánnak volt az őse. (Anon. nyilván mint kortársát említi a Hubától származtatott «prudens Zemerát» s csakugyan egy 1173/75-ki oklevélben megtaláljuk «Zemere comes de Simtei»-t. Árp. Új Okl. I. 69.)
Hubcsa, ugyancsak a kop, kob, chop, hop tőből, a. m. fölkelő, fölálló. Eléfordult az Osl nemzetségben.
Ika a. m. mongol-török: ika = nagy. Használatban volt a székelyeknél, mint az Ika-falva községnév mutatja.
Imecs, az eme, im = orvosság, gyógyulás, enyhítés, tőből a valamivel foglalkozót jelentő -csi, -cse képzővel (ujgur: emcsi, kazáni tatár: emcsi, imcsi = orvos). Eléfordul a név Imes alakban a dömösi prépostság szolgái közt 1138-ban, továbbá egy kézdiszéki székely családnak a neve s innen régi birtoka: Imecsfalva.
Itek, Itik a. m. ujgur: itik, ütük, csagataj: itik = átható, éles. 1086-ban említtetik Vtih (Ütih) ispán, 1283-ban pedig egy kun fordul elé Itek, Ityk néven.
Itemer, Itemir az ujgur: üte = gyógyít, jakut: ütüö = jó tőből, a mur-mer igenévképzővel. A. m. üdvös, jóságos. Eléjön a név 1239-ben mint egy zalai s 1261-ben mint egy szolgagyőri várjobbágynak, továbbá a XIII. század vége felé élt Makuai Péter ispán, Nádasdi Imre és Choui Gothárd apjának s ugyanezen században mint egy bessenyőnek a neve.
Ivachan a. m. kun: aja-khan = recusator (v. ö. ajándék-ivándék). Eléjön 1323-ban, mint egy piliscsabai jásznak, Turdus fiának a neve.
Iváncs, Iváncsi, Iváncsa a. m. kun: oincsi, ozmán: ojuncsi, tatár: ujincsi = játékos, tréfás, zenész. Kun név.
Ivancsuk a. m. kun: aiancsuk = kedvezés. Kun név.
Izbeg a. m. tör. tatár: izbek, izbeg, üzbek = maga ura, szabad. A XII. század közepén egy győri püspök viselte e nevet, a kipcsaki tatároknak pedig egyik khánját nevezték Üzbeknek († 1341).
Jaka, igenév a jak- = jót tenni tőből, a. m. jótevő. A Váradi Regestrumban egy szolgáló jön elő Jaca néven. (346. §.) Ugyanennek felel meg a Ják név, mely aztán összeolvadt a martyrologiumi Jakab név délszlávos változatával, a Jakou- vagy Jákóval.
Jaks, Jaksa a. m. csagataj: jaksi, jakhsi, altáji: jaksi = szép, jó, kun: iacsi, yacsi (jakszi) = bonus. 1238-ban a szlavóniai al-bán jön elé Yaxa néven. Az alsóbb osztálybeliek közt pedig a tihanyi monostor egyik aszófői vinczellérjét és mortusi udvarnokát találjuk Jacsának, Jaxának nevezve. (Árp. Új Okl. I. 116, 119.)
Jakudi, ugyancsak a jak- = jót tenni igéből képzett igenév. A Jacudi nevet Jerney (Magy. Nyelvk. 60) egy 1128-ki okmány után idézi.
Jelekh, a. m. tör. jele, jelek, kun: jali = sörény, kócsag. (Vámb. Magy. Er. 156.) Árpád egyik fiának a neve.
Jenő, Jenak, Inak, Janda. Konstantin a hét magyar törzs egyikét Genach = Jenahnak nevezi s kétségkívül e törzs nevének emléke maradt fenn a sok Jenő (Jeneu) nevű községben; a Jenő (Jeneu, Jenew) nevet a székely nemek közt is megtaláljuk s mint ilyenből eredt az aranyosszéki Inakfalva és a kolozsmegyei Inaktelke, valamint az udvarhelyszéki Enlaka, Jenlaka, Jandalaka községnév. Újabban – valószinűleg Jósika M. «A Jenők és Adorjánok» cz. színműve után – felélesztették a Jenő nevet s a közhasználat a görög eredetű Eugén (eu-genios = nemes származású) névvel veszi egynek. A Jenő, eredetibb alakban: Inak, Jenakh, egy janou vagy janok szóra mutat, melynek más alakja: janda; ezek más-más képzésű, de egy jelentésű török igenevek a jan = égni, lángolni igéből, értelműk tehát a. m. égő, lángoló, fénylő.
Jutocsa (Jutotzas) a. m. tör. jutacsi = a megsemmisitő, rontó (Vámb. Magy. Er. 156). Árpád egyik fiának a neve, ezenkívül Jutus néven 1086-ból egy a bakonbéli apátság szolgálatában levő lovast és a XIII. századból egy nógrádmegyei nemest ismerünk.
Jürke (1273. Jurke, nőnév), a jür = menni, járni, haladni igéből: jürke, jürügő = menő, járó, haladó.
Kaban (1237. Cabanus) a. m. tör. kaban = vadkan. Használatban levő személynév a kirgizeknél is (v. ö. Kaban-baj). A megfelelő népies magyar név: Kan és Kond (v. ö. kondás); továbbá hasonló értelme van a bessenyő Thonuzoba = disznó-apa vagyis kandisznó névnek.
Kadar, a kad = átszegez, szúr igéből a Biter névhez hasonló képzés. Árpád genealogiájában Beler fia s Othmár apja neveztetik Kadarnak; 1146-ban pedig Cadarius comes curialisról van említés. (Árp. Új Okl. I. 58.)
Kadicsa, Kadocsa (Cadusa, Kadicha) a kun: kad = átszegez igétől képzett igenév a. m. a szúró, szegező. Anonymus szerint Hülek egyik fiának és Zuard testérének a neve; a Hunn Krónika hunn vezérnek teszi meg s Chele fiának mondja. A XIII. században a Zoard nem egyik tagját nevezték Kadychának, a XIV. század első felében a kézdiszéki Apor családban találjuk meg a Kadych nevet.
Kaján, Kaán vagy Keán. Hagyományos személynév a hasonnevű nemzetségben, mely eredetét valószinűleg azon Keántól vette, ki a krónikák szerint Sz. István korában körülbelől Erdély délkeleti részében bolgárok, bessenyők és szlávok fölött uralkodott. Ivadékai Gyula bán nemzetsége név alatt is előjönnek. Iacute;gy említi egy 1281-ki oklevél Kayant is, a Miklós fiát és Orbán testvérét. A név valószinűleg egy a török-tatár khakhan, kagan = fejedelem, uralkodó szóval, melynél a kahan és kajan olyan hangváltozást tűntet fel, minő a fehér és fejér.
Kál, Kali (Kales). Konstantin szerint Bulcsu vezér apja. A tör. kal = marad igéből képzett igenév; megfelel a magyar Maradék névnek.
Kálán ugyanezen kal tőből a. m. kal-an = a megmaradt. Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, melynek egyik ilyen nevű tagja a XII. század végén s a XIII. század első tizedeiben tudvalevőleg pécsi püspök volt. II. Gejza korában egy ispánt találunk Kalán néven. (1142. Calanus comes. Cod. Dipl. II. 117.)
Kálmán ugyancsak a föntebbi igéből a. m. kalman = maradvány. Az Árpád nemzetség egyik hagyományos neve; hogy nem egy a martyrologiumi Colomanus, Colombanus névvel, kitetszik abból, hogy a név mindjárt feltünésekor, t. i. Kálmán király pénzein «Calman» alakban fordul elé, s Kézai, Márk stb. krónikájának is a XII. század közepe táján készült része, mely az úgynevezett királymondákat foglalja magában, Kálmán népies nevét «Qunuues Calman» alakban adja. Az ó-magyar nyelv hangtörvényei szerint a Koloman, Koluman o betüje semmi esetre sem változhatott á-vá, sőt ép ellenkezőleg, az eredetileg nyiltabb kiejtés is néha zártabbá alakult, így lett pl. a Pancrazio névből Pongrácz, a Martinból Mortun, Paulból Poul, Rafaelből Rofain, Rofaly, Balthasarból Boldizsár stb.; a később, körülbelől a XIV. század második felében bekövetkezett nyiltabb hangfejlődés alatt is az o csak a-vá, de nem á-vá változott (pl. Bartholom–Bertalan) s elég gyakran meg is maradt, mint a Loránd (Roland), Rozália (Rosalia), Rozina (Rosina), Jolánta (Yolentha) stb. nevekben. Többen e miatt már el is vetették a Kolumán névvel való hagyományos egyeztetést s a germán Karlman névtől származtatják a Kálmánt. Csakhogy e név nemcsak nálunk, hanem az aldunai bolgároknál is megvolt, a kiknél a XIII. század folyamán két czárt is Kalimannak neveztek s ha I. Kalimánról, mint II. Endre királyunk unokájáról föl is teszszük, hogy nagybátyja, a magyar Kálmán herczeg után kapta ezt a nevet: II. Kalimánnál bajosan gondolhatni a magyar hatásra. Más változatai a névnek: Kolma és Kalmin; azaz IV. Béla egy évnélküli oklevelében fordul elő (Colma, a pannonhalmi apátság udvarnoka. Árp. Új Okl. II. 10), emez pedig 1281-ben. (Kalmyn de Dersyne seruiens. Haz. Okl. 1879. 88 után Szendreynél Miskolcz tört. III. k. 24.)
A Kálmán név ezek szerint török-bolgár eredetű s jelentésére nézve a magyar Morodek névnek felel meg. Patrubány Lukács úr a szlávból származtatja; érveit a következőkben volt szíves összeállítani és rendelkezésemre bocsátani:
«A magyar Kálmán név nézetem szerint szláv eredetű, még pedig szerb Kali-man (Fick. Die griechischen Personen-Namen. Göttingen, 1874. System der slavischen Namensgebung, CV.), jelentésére nézve kalu = fekete, man (mani, a mun gondolni gyökérhez) = szellem(ű), gondolat(ú). Azt az indogermán névképzési alaptörvényt tűnteti fel, mely szerint a személynév két részből álló összetételt alkot. Ugyanilyen jellegű szláv eredetű név a magyar Tihamér és szlov. Tiho-mér, szerb Tiho-mir (v. ö. még szerb Tiho-rad, Tiho-szlav), ebből: tichu = tranquillus, hilaris (Fick CXI.) és miru = híres (Fick CVI.). Az így képzett összetétel nem mindig ad helyes értelmet, ezek aztán időrendi tekintetben természetesen csak analogicus utánképzések az eredeti helyesértelmű összetételek mintájára.»
Ebből az tűnik ki, hogy a Kálmán névnek egyformán megvan etymologiája a törökségnél is, a szlávságnál is. Az a kérdés már most, a Balkánon kívül, hol a bolgárok is meghonosíthatták, divatozott-e a név a többi szlávoknál is, különösen pedig megvolt-e a nyugotiaknál? A másik kérdés, hogy a Kali-man elő- és utórésze előfordul-e más szláv nevekben is olyanformán, mint pl. a Vladi-szláv (a. m. a hatalom dicsősége) előrésze a Vladi-mir, Vladi-boj, utórésze a Roszti-szláv, Bole-szláv, Jaro-szláv stb. nevekben? Ezeket mindenesetre számba kell venni a név eredetének megítélésénél. De számbaveendők még a következők is: a) a man, -men képző, mely főnevekhez is, igékhez is szokott járulni, más török eredetű személynevünkben is eléfordul, pl. Edumen, Odulman, Olthoman stb. s a milyen alakulást tüntetnek föl a Kál, Kálán és Kálmán nevek, ugyanazt látjuk az Edu, Edun és Edumen neveknél is; b) a mi a név jelentését illeti, ugyanannak megfelelő pártját birjuk a magyar Maradék, Morodek személynévben is; c) az Árpádház idegen eredetű személynevei egyúttal a családi kapcsolatot is feltüntetik, pl. szent István fiai a német származású Imre = Hemerich, Heinrich és Ottó nevet viselték, ugyanazon neveket, melyek a felesége családjában divatoztak (Gizela királynőnek apja s nagyapja volt Henrik bajor herczeg, testvére II. Henrik császár, nagybátyjai s unokatestvére a három Ottó császár). Szent István unokatestvérei és unokaöcscsei az orosz és lengyel uralkodó-családokkal házasodtak össze s egyik közülük – Vazul – azt a nevet vette föl, melyet Nagy Vladimir a keresztségben nyert (Vazul megfelel a Basilios, Vasziliosz név oroszos formájának, a Vaszilejnek); a másik – Szár László – a lengyel és cseh uralkodóházban használatos Vladiszláv nevet viselte s ugyanezt a nevet kapta I. Bélának a lengyel Richzától született második fia is; Szár László felesége Rurik házából származott, idősb fiának a neve Endre, mely a martyrologiumi Andreasnak oroszos alakulása (Andrej), másik fia Béla keresztnévül az Árpádház térítőjének szent Adalbertnek a nevét viselte; Béla fiai közül Gejzának a lengyellel rokon északeurópai uralkodó családoknál divatozó Magnus volt a keresztneve, a legfiatalabbnak, Lambertnek nevét pedig anyja Richza lotharingiai rokonai közt találjuk meg. (Richza anyja szintén Richza az aacheni pfalzgrófnak volt leánya, unokatestvére volt Lambert brabanti gróf.) A mi Kálmán királyunkat illeti, ő tudvalevőleg I. Gejzának volt a fia, a kinek az anyja lengyel, felesége pedig byzanczi leány volt; a családi hagyományok és kapcsolatok alapján tehát I. Gejza a fiának adhatott nevet valamelyik őse után, mint tette a második fiúval, Álmossal, adhatott aztán a felesége rokonsága után (apja Theodulos Synadenos, nagybátyja Nikeforos Botoniates császár), adhatott az anyja utáni összeköttetések és hagyományok szerint (Miesko, Kázmér, Boleszláv stb.): de hogy fiának délszláv nevet adjon, arra hiányzik a családi összeköttetésre támaszkodó történelmi háttér.
Kama a. m. kazáni tatár: kama = vidra. Eléfordul 1211-ben s 1268-ban.
Kara a. m. tör. kara = fekete. 1171-ben a bakonbéli apátság egy szolgáját találjuk Kara néven (Árp. Új Okl. I.67). Megfelelő magyar név a Fekete.
Karold a. m. tör. karaldi, karalti = feketés, barna és alkonyat (Vámb. Magy. Er. 183). I. Gyula erdélyi fejedelem leánya s a Csanád nemzetség ősanyja. Ellentétes párja a Sarolt = szőke név. A magyar népies nevek közt megfelel a Zuge (szög, barna).
Kartal a. m. török: kartal = közönséges sas, a hat oghuz nemzetség egyikének czímere. (L. Thury J. Turul. IV. 1259. Hagyományos név a hasonnevű magyar nemzetségben.
Karul. Eléfordul a kun eredeti beéli nemeseknél. (Johannes filius Karuli de genere Bel. 1246. Szendrey Miskolcz tört. III. 14.) A. m. karvaly.
Keczele a. m. tör. kecsel = kopasz. Eléjön a Csanád nemzetségben.
Keken a. m. ó-tör. keken, kegen, alt. keen = szép, csinos, mongol: keke, keken = u. a. (Vámb. Magy. Er. 123.) A XI. században egy bessenyő vezért is Kegennek (Kegenes a byzancziaknál) neveztek.
Kicsüm, Kücsen a. m. tör. kücsüm = erő. Mint név gyakori a középázsiai törökségnél s többek közt egy szibériai tatár khánt is így hívtak. Használatban levő név volt a kunoknál is, nevezetesen a Márk-féle krónika szerint Cusemnek nevezték a Sz. László korabeli Akus kun vezér egyik emberét. Nálunk 1165 körül találunk egy Chechen nevű szabadost (Mon. Strig. I. 118) s 1211-ben a tihanyi monostor egy gamasi jobbágyának az apját hívták Cuchennek. (Árp. Uj Okl. I. 121.)
Kicsembürd (Kysemburd) a. m. tör. kücsümberdi = erő adta (v. ö. Tangriberdi = isten adta).
Kolcsa, a tör. kül, gül, csuvas: kol = nevet, mosolyog igéből képzett igenév: kolcsa, külcse = mosolygó, nevető. 1349 s 1351-ben a Solok- vagy Goluhnak nevezett Jakab leányát és Somosi György nejét találjuk Kolcha néven. (Anj. Okl. V. 259, 461.) A név más alakja Külcse (Kölcse).
Kolon, Kolin a. m. tatár: kolon = csikó. Eléjön a Teküle nemzetségnél s 1165-ben mint egy csallóközi várjobbágy neve; továbbá 1292-ben Sarasy Cholon fia Mihályról egy dunántúli nemesről van említés (Árp. Új Okl. X. 108). Hasonló jelentésű név a Tika és Taj s a magyar eredetű nevek közt Chikou és Chikolou.
Kompold. Egy az Aba nemzetségnél használatos név, melynek egyik ága aztán innen Kompolthynak neveztetett. A család legelső ismert tagjainak Nagy Iván és Wagner az Imre korabeli Chepánt s fiait, az 1251-ben említett Chizt és Gompolt mondja (Cod. Dipl. IV. 2, 119), de hogy a Cumpolth név már elébb is használatban volt az Aba nemzetségnél, az kitünik egy 1270-ki okmányból, melyben V. István a II. Endre által «Andronicus cecus de genere Cumpolth»-tól megvásárolt Fyzer várát a szintén Aba nembeli Mihály és Demeter ispánoknak ajándékozza (Árp. Új Okl. VIII. 256). Gompol, Cumpolth vagy Compolch egyik fia, ki a XIII. század ötvenes és hatvanas éveiben szerepelt, hasonló nevet viselt s a XIV. század derekán szintén élt egy Kompold, a ki az utóbbinak az unokája volt. A Kompolthyak különben közelebbi rokonságban voltak a Csobánka ággal s talán az említett Imre korabeli Chepan azaz Csobán, a ki esetleg egy személy volt az 1173/75-ki Scubanus esztergomi ispánnal (Árp. Új Okl. I. 69), volt a közös ős. Az Aba nemzetségen kívül eléfordult a név Szente-Mágocs nemben is, nevezetesen egy 1292-ki okmány említi Compolthot, Dénes apját s ugyanitt találunk egy másik Compolthot, Anyas de Zelchyo fiát (Árp. Új Okl. X. 106, 108); egy Kun László korabeli okmány pedig Cumpold botyáni és nagkwfewi jobbágyairól tesz említést (Árp. Új Okl. VIII. 334). A Kompolt nevet, tekintve, hogy igazi divatja az Aba nemzetségnél volt, multkori czikkünkben török eredetű személyneveink közé soroztuk s értelmét a török Küntogdi (napszületése, napkelte), Ajtogdi (holdkelte), Ajtoldi (holdtelte) személynevekhez hasonló Kün-toldi = naptelte, dél szóval magyaráztuk. A Küntoldiból ugyanis egész szabályszerüen származtatható a Kompold alak. A magyarban értelme vesztett Küntoldi névnek t. i. vagy egészen felhangúvá, vagy egészen alhangúvá kellett válni (Küntöldi, Kuntoldi), s mivel nyelvünk az ú. n. dissimilatio törvényénél fogva az egymásra következő szótagok egyező hangjait sem szokta megtűrni: a kettős foghangnak a Beneditto, Benedit = Benedekhez hasonlóan fog- és torokhanggá kellett alakulnia, minő pl. uborka, leptika (e. h. ugorka, lectica). Számbavéve azonban, hogy az Aba nemzetségnél találunk nálunk nem igen divatozó német neveket is, minő pl. Artolph (Pud comes apja. Árp. Új Okl. III. 155, VIII. 241) s épen a Kompolthyak ágazatában fordul elé a Herthuig vagy Herthueg és Herrik név (egy 1265-ki oklevél Compolth fiainak és Chepanus unokáinak mondja őket s így a velük egykorú Kompold fia Kompold testvérük volt. Árp. Új Okl. VIII. 132. – Herthueg vajda fia ifjabb Henrik mester élt 1286-ban. U. o. XII. 447): a föntebbi magyarázatot el kell ejtenünk s a Kompolt nevet a germán Gundebald osztrák változata, a Gundpold, Gumpold átvételének kell tartanunk.
Kopai (Kopay), Zách Feliczián veje. A. m. tör. kopoi = vadászkutya, kopó.
Koplon, Kuplon, Kaplon a. m. tör. kaplan = tigris. (Vámb. Magy. Er. 188.) Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben. Eljutott a név akár tőlünk, akár a bolgároktól a délszlávokhoz is, nevezetesen 1222/28-ban a zsiczai monostor egyik szolgája jön elé Kouplenu, Kuplen néven (Árp. Új Okl. I. 363, 369).
Kós, a. m. tör. kos, kus (kun: chus) = madár. Mint nőnevet meg kell különböztetnünk a Kos férfinévtől s mivel az előkelő osztálynál találjuk, nevezetesen a XIV. században az Aba nembeli Nekcsei Demeter leányát nevezték Koosnak, a törökségnél kell keresni a név eredetét. 1210-ben különben egy szolgálót is találunk Cos néven (Árp. Új Okl. I. 106).
Könd, Kündü (Kundu), Kende a. m. tör. mong. kündü = tisztelt, becsült (Vámb. Magy. Er. 172). A hagyomány szerint a hét vezér egyike, kitől a Kaplon nemzetség származott; eléfordul továbbá a név Kendeffy család ősei közt s ugyanilyen ősre vall a kölcsei Kende család neve is. 1273-ban Kend de Tardot találjuk.
Kula a. m. tör. tat. kula, kola = fakó, vadszamár.
Kulán a. m. kolán = vadszamár. A Márk-féle krónika szerint Kulánnák hívták Keán, az erdöelvi bolgárok és szlávok vezérének testvérét, a ki Gejza fejedelem tanácsadójának Beliudnak volt az ipa.
Kulcs a. m. tör. kilics, (kulucs) = kard. Kulch néven egy 1211-ben a tihanyi monostor szolgálatában levő személyt találunk, (fiai coloni lovászok. Árp. Új Okl. I. 113). Megfelelő magyar név a Churd, melyet Jerney egy 1250-ki okmány után idéz (Magy. Nyelvk. 27. l. «Csord» alatt); a «kard» szó ezen hehezetes alakját mutatja az 1278-ki «hord» szó (gladium vel cultellum, quod vulgariter dicitur Hord. Jerneynél 65. l.).
Kunka a. m. tör. kung, kunk = holló. 1221-ben egy szolgálót neveztek Cuncának. A Kunkha név megvolt a hunnoknál is.
Kupán, Koppány a. m. kapan, kopan = fölemelkedő, fölkelő (Vámb. Magy. Er. 187. «lázadó» értelemben veszi). A Sz. István ellen föllázadó somogyi Koppányon kívül eléfordul e név a tihanyi apátság alapító levelében (Cupon iudex) s a bakonbéli apátság javainak összeírásában 1086 (Cupon comes monasterii Batii), továbbá a Márk-féle krónika szerint Cupannak hívták Venczellin unokáját; a XIII. században egy vasvári jobbágyot neveztek Kwpannak, míg az alsóbb néposztályból a dömösi prépostság egyik herudi szolgáját találjuk 1138-ban Cupan néven (Mon. Strig. I. 91). Az egyháziak közt is megtaláljuk, nevezetesen Sz. László udvari káplánját Cupannak hívták (Mon. Strig. I. 85), ugyanez később Kálmán korában a Márk-féle krónika szerint püspök volt (Kuppan név alatt) s a kunok elleni hadjáratban esett el.
Kupsa ugyancsak a kap, kop = fölemelkedik, fölkel tőből képzett igenév. Eléjön a XIII. században,– mint János macsói bán komája, Tamás mester apjának a neve. Továbbá 1082-ben a veszprémi káptalan egy vinczellérjét hívták Cupsának (Haz. Okl. IV. 6).
Kustán a kücs, küsz = erő, hatalom szóból, melyből való a jakut: küsztäk = erős, kojbál-karagasz: küsz = erő, küsztük = hős, vitéz s a cseremiszbe átment török-tatár eredetű kusztán = bátor, hős (az alakilag megfelelő kazáni tatár kosztán a. m. szószóló). Eléfordult a név az Ajkay családnál. A Kustán név megfelel a bessenyő Koszta névnek, így hívták Konstantin szerint a Boro-Talmat tartomány fejedelmét.
Kücse a. m. ujgur, csagataj, kun: kücs = erő, hatalom. 1138-ban egy a dömösi prépostság szolgálatában levő egyént találunk Kuche néven.
Küke a. m. török-mongol: gök, kök, kükü = kék. A dömösi prépostság szolgái közt 1138-ban egy Vten falubelit neveztek Kukenek (Mon. Strig. I. 96).
Külcse, Külcsej, a kül, gül (kun: cul, chul) = nevet, mosolyog igétől: külcse = nevető, mosolygó. Árpád genealogiájában a Márk-féle krónika szerint Ompud fiát és Levente apját nevezték Kulchének; Anonymus a Colsoy nemzetséget említi, melyet a Calán nemmel együtt Oundutól s fiától Etétől származtat. A nevet különben megtaláljuk a Szente-Mágócs nemzetségnél (1292. k. Kulche, nobilis de g. Scenchemagygh. Árp. Új Okl. X. 106), továbbá az Abáknál (1307. Kulchey, Pál mester fia s Aszalói Merhard unokája, 1342–49. Paulus filius Kulche de Scepus. Anj. Okl. I., IV. 229, V. 288), egy 1267-ki okmány pedig említi Kulchey de Gughut, Korrárd ispán apját. A Kolsoi alak, melyet Anonymus említ, csuvasos (csuvasban: kol = nevet).
Küne a. m. kün = nap. 1260/70 körül egy győrvidéki nemest (Cune. Haz. Okl. III. 19), 1276-ból egy ungi várjobbágyot (Kune) ismerünk e néven, 1295-ben pedig mint nőnév jön elő (Kvne, relicta Endree de Zomur). A székelyeknél ugyanezen név Kene alakban volt ismeretes.
Küten (Köten, Keten), Kotjan. A csagataj köt, küt = erő, hatalom szóból: köten, kütin = erős, hatalmas. Kuthen kun király nevét az orosz és lengyel krónikák Kotian és Kotak alakban jegyezték föl.
Levente a. m. perzsa-török. levent = önkénytes, harczos, kalandor (Vámb. Magy. Er. 153). Az Árpád nemzetség egyik hagyományos neve, így nevezték Szár László harmadik fiát s ezenkívül Árpád legidősb fia, a bolgár hadjárat vezére, Konstantin szerint Liuntinesz volt; a liunti = levent, leventi, míg az -n olyan kicsinyítő képző, mint a milyet találunk a Zoltán (v. ö. Zulta, Zalta), Takson (v. ö. Taxis, Toxus = Taks), Kurzán (v. ö. Kurses) nevekben. A Márk-féle krónika Árpád genealogiájában Kulche fiát és Leel apját nevezi Leuentének.
Makicsa a mak = dicséret, dicsőség tőből a. m. makicsa = dicsért, magasztalt.
Makó. Ugyanezen tőből képzett maka ige -i vagy -ov végű igeneve a. m. dicső. Eléfordult a Csanád nemzetségben, mint az 1256–85 közt élt Makou vagy Makou bán neve, 1271-ből pedig Puki Makout, Farkas fiát s a XIV. századból Zentheoi Makout és Nenkei Makout ismerjük.
Manga a tör. mang, meng = fönt, elől lenni, előre jutni tőből (v. ö. csagataj: mangla = valamely test legeleje, homlok, mang = előre jut, megy, altáji: magta, mengde = siet, megelőz stb.) a. m. első, eleje valaminek. 1211-ben egy szolgáló jön elő Manga néven. (Árp. Új Okl. I. 109.)
Menküd, Menged a. m. ujgur: mengi, mingi = magas, emelkedett, magasztos, örök, égi, csagataj: mengi = örök, altáji: möngkü = örök, jakut: mänge = nagy, kiterjedt, ég, menny. A Mengkü a törökségnél nagyon kedvelt név volt, nálunk 1211-ben a tihanyi apátság egy beleni jobbágyát nevezték Mencud-nek (Árp. Új Okl. I. 112. Egyik társának a neve Tatár), 1232-ben pedig egy pogrányi szőllőművest találunk Menguet néven (Mon. Strig. I. 287).
Mikó (Mikou, Mikov) a mak = dicséret, dicsőség tő csuvasos változatából (v. ö. csag. makta – csuv. mukta = dicsér, dicsőít, – az u és i váltakozására pedig: tör. buka – magy. bika, Csunád és Csinád, Urkund és Irkund stb.) a Makó, Mokó névhez hasonló képzésű igenév. A névnek ezen változata – úgy látszik – főleg a kun-kabar és rokon elemeknél volt elterjedve, így nagyon gyakori a Balassák ősei közt (Mikó 1247–54 zólyomi főispán és még három más Mikó), aztán az Aba nemben a Rhédey ágnál, továbbá az Acha, Bors, Divék, Haraszt, Vigmán és Záh nemben; így nevezték a sepsiszéki székelyeknél Benczencz ispán egyik fiát, a hidvégi és bodoki Mikó család ősét; a XIII. század első felében élt Mikó beregi ispán, Mihály apja; 1225-ben említtetik Mycou, a Mocud fia, 1292-ben Szabolcsi Mikó ispán, ismerünk e néven egy kelecséni, bikcsei, béli és alpestesi nemest, továbbá egy csallóközi, zalai, honti, barsi, komáromi és karakói várjobbágyot, s a XIV. század vége felé egy karcsai nemest. A névnek egy más képzésű változata:
Mikud (a. m. dicsért, magasztalt), melynek latinosított formája a Mihedeus. 1173-ban említtetik Mykud bán, 1237-ben Micud ispán s a XIII. század utolsó tizedeiben a Kökényes-Rénold nembeli Mikud bán, Mikud fia.
Mocsk. (Lásd Bucska.)
Mog, Moghu, Mocho. Egy a XII. század vége felé s a XIII. század elején élt nádornak, továbbá Ajkai Damsa és Elefánti Tamás fiának, egy alasuni és zegyi nemesnek s egy abaujvári várjobbágynak stb. a neve. Vámbéry a név magyarázatáúl felhozza a már említett mak, mag = nagy, emelkedett, dicséret tő mellett a muk, mug = bogyó szót is (Magy. Er. 124); tekintve, hogy a név Maghy alakban is eléjön, a mak tőből kell származtatnunk, a mely különben is sokféle változatban szolgált gyökeréűl a pogánykori magyarságnál meghonosodott török eredetű neveknek.
Moglout. Anonymus szerint egy nemzetség neve, mely az erdélyi Gyuláktól vette eredetét. Mint személynév eléjön 1086-ban. A mak, mog tőből képzett makla, mogla ige egy igenévi származéka a. m. dicsőített, magasztalt.
Mokian. Eléfordult az Aba nemzetségnél. (Buken fia, az 1288-ki nádor) s 1255-ben említtetik Mokyan, Beche ispán fia. A. m. makian = dicsért.
Mokszan, Mokzan. 1323-ban egy piliscsabai jász neve. A makszian, makszan ugyanolyan jelentésű, mint a maian.
Mokud, Magudi. A Mikud név változata. 1086-ban mint egy bakonbéli apátság szolgálatában levő lovas neve jön elé, száz évvel később pedig a Salamon nemzetségnél találjuk a Mokud nevet; így nevezték továbbá az 1225-ben említett Mikó apját s 1272-ben a Kachuz nembeli Mokudról van tudomásunk.
Mongocs, Munguch, Bungucs, az ujg. munk = fáradság, munka, gond, baj, szomorúság, csag. mung = gond, aggság, szükség, ozmanli: bön, böng, bün = öregségtől elgyöngült, kazáni tat.: mong = szomorúság, búbánat tőből a. m. mongics, mungucs = szomorú, bús, bajos. Eléjön a név Bors nemzetségénél, 1245–56 közt (Michael filius Munchucy vagy Munguch de genere Miscouch. Szendrei Misk. tört. III. 13, 15. Árp. Új Okl. VII. 201. Haz. Okl. VI. 86), 1280-ban Jakab, a Mongoch fia említtetik, 1328-ban Ó-Budai Péter özvegyét találjuk Mangich néven, 1312-ben s 1313-ban pedig Bunguch vagy Bunguz asszony, Káldi Marczel ispán neje említtetik.
Moniakh, régi török név, mely már a VI. században megvolt az altájimenti törökségnél (Maniakh), Kálmán királyunkkal egy időben pedig egy kun fejedelmet neveztek e néven (a Képes Krónikában: Monoch, a byzancziaknál: Maniak, Nestornál: Bonak, Dlugossnál: Boniak). Nálunk a név 1211-ben fordul elé Monac és Moniac alakban, így nevezték ugyanis a tihanyi monostor egyik csopaki udvarnokát és csőszi szolgáját. (Árp. Új Okl. I. 120, 124.) Vámbéry szerint jelentése a. m. nemes úr. (A török faj. 19. l.)
Munk, Munka a. m. ujgur: munk = fáradság, munka, baj, szomorúság, csagataj: mung = u. a. 1082-ben Munknak nevezték a veszprémi káptalan egyik vinczellérjét (Haz. Okl. IV. 6) s 1138-ban Muncának a dömösi prépostság egyik szolgáját (Mon. Strig. I. 91). Hasonló nevűeket találunk 1211-ben a tihanyi monostor szolgálatában levő személyek közt is. (Moncha fia pistor, Muncha coloni jobbágy, Moncha gamasi udvarnok. Árp. Új Okl. I. 108, 113, 121.)
Munkács u. e. munk tőből, a Mongocs, Bungucs név változata, a. m. bús, bajos, szomorú. IV. Béla idejében a pannonhalmi apátság egy kenesnai jobbágyát nevezték Munkacnak (Árp. Új Okl. I. 20). Hasonló nevüek találhatók 1138-ban a dömösi prépostság (Muncasci pistor, Muncas setkelui szolga és udvarnici szolga, egyik társa Bulgar. Mon. Strig. I. 93, 96) és 1211-ben a tihanyi apátság szolgálatában. (Monchacj pecheli udvarnok, Monchachy gamasi földműves. Árp. Új Okl. I. 109, 122.)
Ócsád (Ousad). Egyik kun-kabar vezér neve. Vámbéry szerint (Magy. Er. 173) a. m. ujgur: uszad = irány, rend; valószínűbb, hogy a csagataj: olcsa = tisztel, becsül, áld igéből képzett részesülői alak, a. m. tisztelt, becsült.
Odulman, a. m. otluman, utluman = tüzesség, hevesség. Egy bakonbéli szolgának a neve 1171-ben, kinek egyik társa Kara néven fordul elé. (Árp. Új Okl. I. 67.)
Ogh a. m. tör. ok, og = értelem, ész, tudás. A Záh nemzetség egy Kun László korabeli tagja viselte e nevet.
Oghuz, Ochuz, a. m. ujgur: ukusz, kun: ochuz = folyam. (L. a Turul multkori füzetét, 54. l.)
Ogmánd. Az ujgur: ok = fölfogni, érteni, tudni igéből a. m. értelem, tudás. Anonymus szerint Tuhutum kémjének volt a neve, 1171-ből Akai Ogmándot ismerjük.
Ogul, Okul a. m. ujgur: okul, csagataj: ogul. oul = gyermek. Hasonló név Bala és a népies Fiod.
Ohtum, Ohtun, Achtum (mai kiejtéssel: Ajton), az okta = lő, nyilaz igéből a. m. lövő, nyilazó. Egy nemzetség neve, melynek őse a Sz. István korabeli Ohtum, Glád ivadéka.
Olcsi, Olcsa. Egyeredetű az Ócsád névvel. A kézdiszéki székelyeknél, az Apor család ősei közt említtetik Olcy, ki Olec néven is eléfordul. (Szék. Okl. I. 33. III. 14.)
Oltomán, Oltumán. A jal, jil, jol, jul = fénylik, villog tőből (szókezdő j nélkül: csag, ili, ilik = meleg, ilimak = megmelegedni, ozm. ilinzsak = langyos), a melyből van jolduz, jildiz = csillag, jaldiz = aranyozás, jaldirak = szikrázó, ragyogó, iltra, jiltra = villámlani, jildirim – villám stb. Hasonló eredetű a hunn Uldin és a kun Oldamur nevekkel. Az Oltomán név többször eléfordul nálunk, így nevezték pl. 1252-ben a Gurk ispán nemzetségebeli Péter fiát, továbbá egy 1248-ki okmány «Oltumanus sacerdos»-t említi Balarad faluból (Mon. Strig. I. 372), 1268-ban pedig Oltumanus vagy Oltmannus nevű zsidó, Henel ispán fia s Wluen vagy Wluyn és Nekel testvére fordul elő (u. o. 550). Az utóbbiaknál a német Altmann névvel is azonosíthatták az Oltománt.
Oldamer, teljesen egy az ismert kun vezér Oldamur nevével s a török jold-, juld-tőből származik (v. ö. jolduz = csillag, jildirim = villám) az Itemerhez hasonló képzéssel. 1342-ből egy nemest, Sarangi Oldameriust találjuk ezen elnevezéssel. (Anj. Okl. IV. 230.)
Olup-Tulma a. m. olip-tulma = a hős teljessége. A kun-kabar Ketel vezér fia s Komárom alapítója.
Oundu. Anonymus szerint a hét vezér egyike, Ete apja, kitől a Kalan és Kolsoi nemzetség származott. A karakirgizeknél Ondunak egy nemzetséget hívnak. Vámbéry szerint a. m. oundi = elégedett. (Magy. Er. 172.)
Oslu, Osl, Ostlu a. m. kun: usztlu, csagataj és ozmanli: uszlu = értelmes, okos, bölcs. (L. a Turul multkori füzetét.)
Pata, Pota az Aba nemzetség egyik hagyományos neve, mely alighanem szkytha eredetű, a. m. a szkytha: pata, akkad: bata = ölő. (Lásd a Turul multkori füzetét.)
Sár a. m. kun: szar = sas. II. Béla korából ismerjük Sar ispánt, 1165-ben pedig egy csallóközi várjobbágy fordul elé Scar néven.
Sarolt a. m. tör. szaraldi = sárgás, szőke s aztán hajnal. (Vámb. Magy. Er. 183.) I. Gyula leányának Sz. István anyjának a neve. (Lásd: Karold.) Eléfordul férfinévnek is, miként a magyar Zeuke, így 1138-ban a dömösi prépostság egy cerepi szolgáját és cepeli vinczellérjét nevezték Sarlaudinak. (Mon. Strig. I. 92, 95.) A Váradi Regestrumban Sorlout alakban találjuk. (381. §.)
Sudan a. m. sodan, szodan (kojbál-kar.) = tompa, csöndes, hallgatag. A hasonnevű nemzetség hagyományos neve, eléfordul ezenkívül az Ajkay családnál.
Szalók, Zolouk a. m. tör. szuluk, tatár: sziliu = szép, kecses, ujgur: szilik = sima, tiszta, jámbor, kojbál-karagasz: szilik = szép, tiszta. (Vámb. Magy. Er. 188.) Anonymus szerint így nevezték Usubuu fiát; eléfordult a név a Csák nemzetségnél.
Szelemen, a csag. ozm. szil = török, dörzsöl, simít tőből, hasonló képzéssel, mint az ozm. szülmen = kenőszer. 1135-ben a bakonbéli apátság egy vinczellérjét találjuk Zelemen néven. (Árp. Új Okl. I. 50.)
Szemere a. m. szemiz, szimez = kövér, szimer = meghízni, szimere = meghízott, kövér. (Vámb. Magy. Er. 188.) Úgy látszik, Huba nemzetségében volt hagyományos név, ki Anonymus szerint Nyitrát szállta meg s a kitől a «prudens Zemera», valószínűleg az 1173–75 körűli Zemere simtei ispán származott. A Zomor név, mely a Divék nemzeségben fordult elé, nyilván a Zemere csuvasos változata.
Taj, Taja a. m. tör. tat. taj = csikó. E néven nehány a bakonbéli és tihanyi apátságok szolgálatában levő személyt találunk. (1086. Taia, eques in Cupon. Árp. Új Okl. I. 35. – 1211. Tay, exequialis in villa Kecu. U. o. 110. l.) Megfelelő népies magyar név a Csikó, Csikóló s egyéb törökös nevek: Kolon és Tika. A szibériai tatároknál a kháni családban volt egy Tajbuga nevű, a mi annyit jelent: csikó-bika. (Hasonló kategoriájú török név pl. a Gurg-arszlan = farkas–oroszlán vagy a szagaj Puga–Deke = bika–kos is.)
Takson (Tocsun, Toxun), Konstantin szerint: Taxis = Taks vagy Taksi, a nyugoti krónikásoknál: Toxus = Toksu. A. m. takis, tekis = ütközet, harcz. (Vámb. Magy. Er. 156.) A Takson alak kicsinyítés, de nem a törökös Takis-kon összevonása, hanem népies magyar.
Tarkacsu a. m. tör. tarkacsi = szétszóró, szétkergető. (Vámb. Magy. Er. 155.) Árpád egyik fiának a neve.
Tas, Tosu a. m. tör. tasz, taz = kő. (Vámb. Magy. Er. 157.) A hagyomány szerint a hét vezér egyike, ki, mint Anonymus mondja, Lélnek volt az apja; Konstantin azonban Árpád egyik unokáját nevezi Tasesnak s úgy tetszik, hogy a két Tas tulajdonkép egy személy volt. Azalsóbb néposztálybelieknél a dömösi prépostság szolgái közt találunk 1138-ban Tos, Tosu nevűeket, egyet Sagu, másikat Tamach faluból. (Mon. Strig. I. 90, 92.) Megvolt a név a kunoknál is, nevezetesen Nestor és Dlugoss szerint Monak vagy Bonjak vezér testvérét nevezték 1107 körül Tasznak vagy Taszának. Megfelelő magyar név a Keve.
Teke a. m. kazáni tat. és mescserják: täkä, baskir: tákka, kirgiz: töke = kos. A szagai személynevek közt ilyen összetételben fordul elő: Puga–Deke, azaz bika-kos. A népies magyar nevek közt megfelel a Cus, Kus, Cosu, Cosda, Cusda. Az Árpádkorban gyakran megtaláljuk a Teke nevet, pl. 1211-ben a tihanyi monostor szolgálatában számosan voltak ily nevüek (mint Theke pulsator, Teke pistor, Teke és testvére Ibrahim cuessi jobbágyok, Tecu zeuleusi jobbágy, Thecu coloni jobbágy, Theke mortusi udvarnok, társai Pota, Beke, Texe, Jaxa stb. Árp. Új Okl. I. 108, 109, 113, 119).
Teküle hagyományos név a hasonnevű nemzetségben, melynek két 1240 s 1312 körül élt tagja jön elő Tekule, Thekele néven. A. m. csagataj: tükel = tökéletes.
Teksze, Tegze a. m. kun tekszi =aequalis, kazáni tat. tigez, csag. tigesz, tigiz, tegiz = sima, sík, lapos, egyenlő, csuvas: tigisz = sima, sík, egyenes, hasonló. 1082-ben a veszprémi káptalan egy vinczellérjét találjuk Texe néven (Haz. Okl. IV. 7), továbbá 1211-ben a tihanyi apátság nehány udvarnokát. (Texe, Texa. Árp. Új Okl. 119, 120.)
Teküs a. m. török tekis, takis = ütközet, a Takson név változata. a Tekus alak az Aba nemzetségnek volt egyik hagyományos neve, melyet a Törnay ágnak egy 1249–1270 és egy 1293 körül élt tagja viselt.
Telük a. m. kun-tatár: tülkhü, tölkö = róka, megfelel a magyar népies Róka (1211. Ruka, 1228. Rucha) és Ravasz (Rouz, Rouoz, Ruuoz, Rovosti) névnek. Eléjön a Váradi Regestrumban (Teluc, Telceu. 31. §., 206. §.), továbbá IV. Béla egy évnélküli oklevelében, mint a pannonhalmi apátság szolgálatában levő személy. (Teluch. Árp. Új Okl. II. 10.)
Temer, Temerdi, Timurdi a. m. temir, timur = vas. Eléjön e név a Teküle nemzetségben, így a XIII. század vége felé Ite fia viselte a Themer nevet, egy 1252-ki oklevél pedig egy honti várjobbágyot, a Kerd és Kezyv földjén birtokos Simon, István és Péter apját nevezi Temernek. (Mon. Strig. I. 390.) A megfelelő magyar név: Vas (1218-ban egy esztergomi kanonok jön elő Wos néven. Mon. Strig. I. 220), Vasad, Vosud, Vasadi. A Temir, Timur név nagyon kedvelt a törökségnél magában is, összetételben is (pl. Ak-Timur = fehér vas, ezüst, Kutlug-Temir = szerencsés-vas, Temir-Khodsa, Mengkü-Timur = örökvas, mennyei vas stb.).
Tene a. m. csuvas: tina, csagat. kaz. tat. tana, mong. düne = tehén, tinó. 1289-ben Karcsai Süge (Suge de Corcha) leánya említtetik Thene néven.
Termacsu a. m. termacsi, tarmacsi, tarmascsi = erőlködő, fölhevülő. (Vámb. Magy. Er. 157.) Árpád kisunokája.
Tika (Thica 1211.) a. m. csuvas: tiga, tyiga = csikó. A tyiga alaknak az 1238-ban eléjövő Thyuka név felel meg. A Csikó, Csikóló a népies magyar nevek közt a legkedveltebbek egyike.
Timboldi, Tumbold a. m. kun: timboldi = tranquillitas. 1266-ból ismerjük Tumbold gömöri ispánt, 1294-ben említtetik Bolugi Tumbold fia Tumbold, 1296-ban pedig Lőrincz ispán fia Thonpoldus.
Tokus a. m. takis, tekis = ütközet. Alhangú alakja a Teküs névnek. 1211-ben a tihanyi monostor Hugsoy nevű szolgálójának a fia fordul elő Tokus néven. (Árp. Új Okl. I. 109.)
Tolon, Tulun a tol, tul = megtelni igéből képzett igenév a. m. teljes, tökéletes. Egy Kun László korabeli előkelő kunt találunk Tulun néven, 1313-ból pedig egy Tolon nevű aranyosi székelyt ismerünk. (Szék. Okl. I. 35.)
Tolonig a. m. tolomnik = teljesség, tökéletesség. A név képzése olyan, mint a Belenig névé.
Tonuzoba a. m. tonguz-aba, tonuz-aba = disznóapa, vagyis vadkan. Egy a X. század vége felé beköltözött előkelő bessenyő neve, kitől a Tomaj nemzetség származott. A Tonuz név a XIII–XIV. századbeli Tomajoknál már nem fordul elé, de hogy hagyományos neve volt a nemzetségnek, mutatja az, hogy helyette a hasonló hangzású martyrologiumi Dienes, Dioniz nevet használták nagy előszeretettel a Tomaj nembeliek. A Dioniz és Tonuz, Tomiz ilyen értelemben való összetartozása semmi kétséget sem szenved. Hasonló értelme van a nálunk szintén használatban volt Kaban névnek, mely teljesen azonos a kirgiz Kaban baj = vadkan-fejedelem névvel; a népies magyar név volt: Kan és Kond.
Torda, Turda a. m. török: turdu, turdi = a megállt, állhatatos s megfelel a kirgiz Turdu-bek s turkomán Turdi-beg = állhatatos fejedelem névnek. Árpád genealogiájában a Márk-féle krónika szerint Scemen fia és Bendekus apja jön elé Turda néven. Anonymus szerint egy Velektől származott püspököt hívtak Turdának. A többször említett II. Gejza korabeli krónikában a Boricspárti Sámsonról olvassuk, hogy Tamás és Turda ispánoknak volt az apja; Tamás egy 1173/75-ki oklevélben is eléfordul (Thomas comes, filius Samsonis. Árp. Új Okl. I. 69), Turdáról azonban nem tudunk semmit, ha csak azon Jánosnak nem volt az apja (Johannes, filius comitis Turde), kit egy 1193-ki okmány említ. (Mon. Strig. I. 144.) 1227-ből a Zaah nembeli Turdát, Turdos fiát ismerjük. (Árp. Új Okl. VI. 445.) 1323-ban egy piliscsabai jászt, az Iwachan apját találjuk Turduh néven. Az alsóbb rendből a dömösi prépostság alapító levele 1138-ban említi Turdit, min cepeli vinczellért. (Mon. Strig. I. 95.) 1219-ben egy vinczi udvarnok jön elő Torda néven (u. o. 223), IV. Béla korában pedig a pannonhalmi apátság nehány jobbágya, ú. m. egy almási és egy kenesnai lovas jobbágy. (Árp. Új Okl. II. 11, 16.)
Tordas, Turdos u. e. tor, tur = föláll, fölkel, áll tőből. Használatban volt a név a Záh nemzetségnél, nevezetesen egy 1227-ki okmány szerint Chozmas, András, Mikou, Turda, Yrasmeus és Barakon apját nevezték Turdosnak. (Árp. Új Okl. VI. 445.)
Torna, Turna a. m. csagataj, kazáni tatár: torna, kun, ozmanli: turna = darú. Eléjön a név a Bors nemzetségnél, nevezetesen 1299-ben említtetik nobilis vir Turna de genere Miskoult. (Szendrei Misk. tört. III. 30. Árp. Új Okl. X. 357.) Továbbá 1279-ből ismerjük Turnát, a Hegmuguy faluból való Zepus fiát, tornai várjobbágyot. (Haz. Okl. III. 32.)
Tuhutum. Anonymus szerint a hét vezér egyike; a nevet Szabó K. Töhötömnek olvasta, de ép úgy lehet Tuhutum is s a Kézai- és Márk-féle krónikában említett Tatun nemzetség neve, mely nyilván a. m. Tahatun, Taatun, egyenesen az alhangú formát mutatja helyesnek. Vámbéry a perzsa tehemten, tuhumtun = hatalmas, vitéz szóból származtatja a nevet (Magy. Er. 173); valószínűbb azonban, hogy megfelel az avar-kazar tudun, tugdun = fejedelem vagy helytartó szónak s etymologiailag a tit, tut = fog, tart, kap szóból származik, mely ismét a tok, toj, tüg, tüj = sűrű, szilárd, köt, erősít tővel függ össze. (L. Nyelvt. Közl. XIII. 434.) Érdekes, hogy az Anonymusnál levő Tuhutum-féle genealogiában három fejedelmi méltóság-nevet is találunk, ezek: Tuhutum, Horka (a. m. karkasz, karka) és Gyula (a Konstantin-féle gylas s az Ibn Daszta-féle dsila).
Turika a. m. csag. turuk = tulok.
Turul a. m. ozmanli: túrul = nagyobb fajta sólyom vagy sas, mely a vezérkori magyarok és oghuz khánok czímere volt. 1270-ben Turul ispánt ismerjük. 1239-ben pedig egy zalai várjobbágyot találunk e néven. (Thury J. Turul. IV. 124.)
Ula egy 1086-ban említett s a bakonbéli monostor szolgálatában levő lovas neve; a m. kun: ulah = ló.
Urkund, Irkund s betűcserével Rugon és Ugrun, Ugrin, melyet aztán az olasz Ugolin névvel vettek egynek. Anonymus sz. Urkonnak hívták Eusee fiát s Urkundnak Tonuzobáét. Egyik hagyományos név a Tomaj nemzetségnél, míg a Csákoknál, a kik alighanem szorosabb viszonyban voltak Pannonia egyik hódítójával, Euséevel, az Ugrin alakot találjuk. A székelyeknél Ugron és Rugon (v. ö. Rugonfalva) alakban volt használatos s ugyancsak Vgrun alakban megtaláljuk a tihanyi monostor 1211-ki udvarnokai közt is. (Árp. Új Okl. I. 119.) Vámbéry a csagataj: ürkün, ürkünti = ijedtség, zürzavar szóval veszi egynek. (Magy. Er. 127.)
Urmand a. m. török: ormna, urman = erdő. Megfelel a magyar népies Erdeu, Erdeud, Erdeus neveknek. 1086-ban egy a bakonbéli apátság szolgálatában levő lovas fordul elő Vrmandi néven, társai közt találjuk Beseneut, Sunadit. (Árp. Új Okl. I. 36.)
Uros a. m. tör. urus, oros = harcz, ütközet, kumik: urus = harczos, katona, tehát hasonló értelmű név, mint a szintén török Taks, Tokus vagy Teküs s a népies magyar Satadi. Az Uros név a középkorban nagyon el volt terjedve a délszlávoknál, de maguk a szláv írók is ó-bolgár eredetűnek tekintik. Hozzánk is tőlük került, míg a Taks és változatainak eredetét az oghuz-törökségnél kereshetjük. A kunoknál Urusoba összetételben találjuk e nevet, kiknek egyik fejedelmét nevezték eképen. Nálunk nagyon gyakran eléfordul az Uros s többek közt ez volt a neve egy II. Endre korabeli pannonhalmi apátnak, a ki felváltva a bibliai Urias (Urijah) nevet is használta. (1211. Vros, tihanyi prelatus. Árp. Új Okl. I. 106. – 1213. Orez apát. U. o. 129. – 1211 s 1216. Vrias, Urias apát. U. o. 100, 139. – Kubinyi Árp. Okl. I. 5.)
Ursuur (Örs, Ürs), u. e. urus, oros tőből, urusur = harczol, a harczos. (Vámb. Magy. Er. 187.)
Usz. Igy nevezték a Teküle-nemzetség egy 1337 körül élt tagját; a. m. kun: usz = humidus.
Vajk a. m. bajik = gazdag, hatalmas. (Vámb. M. E. 183.) A szókezdő b-v közt ugyanazt a hangváltozást tapasztaljuk, a mit pl. a Bojta-Vojta névnél. Tudvalevőleg Sz. Istvánt hívták pogánykori nevén Vajknak.
Vatha a. m. kun-török: bata = elmerülő, lebukó, – a nyugvó nap. (L. a Turul multkori számát.)
Vejteh. Eléjön 1256-ban a Csanád nemzetségnél, a XIV. század elején az Aba nembeli Lapispataky és Segnyey családnál. Mint családnevet Böjte alakban a háromszéki székelyeknél találjuk. A csag. böjü, biji, ozm. böj, büj = nő igéből származott igenév a. m. növő.
Záh (Zaah, Zaach, Zak), a. m. ujgur: szak, csagataj: szg, szao, ozmanli: szagh, szaa = egészséges, helyes, jó. Hagyományos név a hasonnevű nemzetségben a Torda, Vatha, Oslu s más szintén török eredetű nevek mellett, így nevezték többek közt a szerencsétlen végű Feliczián apját is, egy másik 1244-ben említett Zach «de genere Zaah» Vathának volt a fia. A tihanyi apátság alapító levelében 1055-ben «Zache» nádort találjuk (Signum Zache comitis Palatii), a mely név – a nominativusi formában visszaállítva – Zakha vagy Zaha lehetett. 1156-ban a borsi Sz. Márton egyház alapító levelében az egyik tanú fordul elő Zah néven. (Mon. Strig. I. 110.) Ezzel vagy egy személy, vagy egykorú volt azon Zah nevű előkelő ember, kinek fia Tamás 1173 körül élt. (Árp. Új Okl. I. 69.) Az alsóbb néposztályból valók közt a dömösi prépostság egy szolgáját találjuk 1138-ban Zahu néven. (Mon. Strig. I. 96.)
Zember a. m. tör. szümbür = zaj, a Zombor név felhangú párja. Eléjön 1211-ben a tihanyi monostor alkalmazottjai közt.
Zoltán, Zulta, Solt. Valószínűleg a szil-, szul- = czirógat, dédelget tőből származik, melyből az ujgur: szilik = sima, tiszta, jámbor, kojb. kar. szilik = szép, tiszta, kazáni tatár: sziliu = szép, kecses s egyeredetű a Szalók, Zolouk névvel. (L. a Turul multkori számát 53. l.)
Zombor. Anonymus szerint II. Gyula erdélyi fejedelem apját hívták e néven; a Márk-féle krónika Árpád genealogiájában Leel unokáját, Zamur fiát s Bolug apját nevezi Zamburnak, 1280-ban Máté királyi tárnok testvérét találjuk Zumbor néven, IV. Béla idejében egy lovas jobbágyot neveztek Zumbor- vagy Zumburnak, 1082-ben pedig egy a veszprémi káptalan szolgálatában levő Zumbor nevű juhász fordul elő. (Haz. Okl. IV. 6.) Vámbéry egynek veszi a nevet a török szümbür = zaj szóval. (Magy. Er. 188.)
Zomor, Zamur a. m. csuvas: szamir = kövér. Eléfordult a Divék nemzetségnél s a csallóközi pókatelki Kondé családnál. (L. Szemere.)
Zuárd, Zovárd, Zoard a. m. kun: szouvar = szeretetre méltó. Egy X. századbeli előkelő magyar neve, ki a 921-ki olaszországi hadjáratnak volt a vezére (Liutprandus Salardus néven említi) s Anonymus szerint Árpádnak az unokatestvére. Hagyományos név a Zoárd nemzetségben, mely Galgócz vidékén székelt s a Zoárdokkal való vérségi összeköttetés után a Hunt-Pázmánoknál is.
NAGY GÉZA.
IVÁNCZFALVI DOMBAY JÁNOS DEÁK CZIacute;MERLEVELE 1506. ÉVBŐL.
(Színes czímerképpel.)
A DOMBAY CSALÁD CZIacute;MERE 1506. ÉVBŐL.
Genealogiai munkáinkban több Dombay családot találunk, melyeknek egymáshoz való viszonya – összefüggése vagy különállása – nincs teljesen megállapítva. Nagy Iván «Magyarország Családai» czímű munkájában az országos méltóságokat viselt Dombói Dombay (de Dombo) családon kívül megemlíti az Ivanchfalvi Dombay csaldot, melynek őse János 1506-ban Ulászló királytól czímert kap; továbbá az 1591-ben, 1611-ben és 1761-ben czímeres nemes levelet, illetőleg czímerújítást nyert Dombay családokat.
Idézett munkában az ivanchfalvi Dombay család genealogiája, miként az a czímerszerző János deáktól leszármazik, a III. kötet 349. lapján áll; ettől – a női tagokra nézve – eltér a pótkötetben (204. l.) Rajcsányi után közölt családfa; a kettőt összekapcsolva, a férfi tagokra szorítkozva, származásuk következő:
János 1506-ban mint már nemes czímert szerez.; I. Mihály † 1552. (N. Pétery Borbála.); II. Mihály.; I. Pál. (1. neje Bosányi Anna.) (2. neje ilméri Porkoláb Erzse.); Farkas.; István.; III. Mihály † 1624 előtt. (Neje: Laitics Ilona.); II. János.; II. Pál; IV. Mihály.; Bora.; Éva.
Ezen táblázt szerint a család deficiált; azonban az 1591-ben czímeres nemes levelet* Czímer: A pajzs mezejében oroszlán, első jobb lábában kivont kardot, és azon törökfejet tartva. Ugyanez alak nyúlik fel a pajzsra helyezett sisak koronájából is.* nyert Dombay család a táblázaton álló I. Pál és Bossányi Annától származtatja magát, és ezen származás egy táblai perben törvényesíttetett; mennyiben adhatunk hitelt ezen deductiónak, azt az okiratokat nem ismervén, nem dönthetjük el. Annyi azonban bizonyos, hogy ezen 1506. évi armalis az 1591-ben czímeres nemes levelet nyert Dombay Pál utódja, Dombay Hugó úr birtokában van.
A czímeres-levelet, mely szemeink előtt fekszik, Dombay János deák és fogadott testvére Palásthy László 1506 augusztus 1-én kapják Budán II. Ulászló királytól. A czímerlevél szövegében semmi sincs, mi az adományosok eredetére fényt vetne, csak az tünik ki, hogy mindketten már nemesek voltak.
Az armalis felső (heraldice) jobb szögletében van a czímerfestmény; az okmányok szövege ez:
Nos Wladislaus dei gratia rex Hungarie et Bohemie etc. memorie commendamus tenore presentium significantes quibus expedit universis, quod nos attentis et consideratis fidelitatibus et fidelibus servitiis fidelis nostri nobilis Johannis Dombay litterati de Iuanczfalwa per eum uti didicimus maiestati nostre et sacre huius regni nostri corone sub temporum et locorum diversitate et presertim his annis superioribus in exercitu et conflictu adversus Thurcos christiane relligionis nostre hostes sub castro nostro Iaytza habitis, constanter exhibitis et impensis, et ut eo ferventius et diligentius imposterum studeat impendere, quo se et suos a nostra celsitudine singulari honoris gratia conspexerit insignitos, eidem Johanni litterato et per eum nobili Ladislao de Palasth fratri suo adoptivo eorumque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu honoris insignia, que in capite seu principio presentium litterarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria figurata existunt et distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et contulimus immo ex abundantiori plenitudine nostre potestatis et gratie specialis concedimus et presentibus elargimur, dantes et concedentes in ewm ipsis plenam et omnimodam potestatis facultatem, ut ipsi eorumque heredes et successores universi pretacta arma seu honoris insignia a modo in antea in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis et in omnibus aliis exercitiis honestis et militaribus, necnon in sigillis, anulis, velis, cortinis et generaliter in quarumcunque rerum et expeditionum generibus gestare, omnibusque et singulis gratiis honoribus et libertatibus quibus ceteri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possint et valeant, de talismodi singularis et specialis nostre gratie antidoto merito exultent, et tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis ipsorum de cetero solidetur intentio, quo se largiori favore regio preventos esse conspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes litteras nostras minori nostro sigillo quo ut rex Hungarie in iudiciis utimur, consignatas, duximus concedendas. Datum Bude, prima die mensis Augusti, anno domini millesimo quingentesimo sexto, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno sexto decimo, Bohemie vero tricesimo sexto.
Ad relationem magistri Petri Berizlo prepositi secratarii regie maiestatis.
(Zöld-fehér selyemzsinóron függő veres viaszpecséttel. Eredetije Dombay Hugó úr levéltárában Nyitrán.)
A czímer leírása következő:
A fennálló tárcsaszerű pajzs kék mezejében jobbra egy magyar vitéz, kardjával az előtte balra álló török nyakába vág, bal kezével a török vállát ragadván meg, ki lekonyult fejjel, kinyujtott karokkal bocsátja le kardját. E pajzsalakok costumére még visszatérünk. A pajzs felett sisak, mely balra (tehát helyesen a pajzsalakok irányához alkalmazkodva) van fordítva. Korona vagy sisaktekercs (Helmwulst, bourrelet) és sisakdísz hiányzik. Utóbbi helyét három veres, aranynyal árnyékolt, levélszerű diszítmény foglalja el, mely mintegy a takarók folytatását képezi. A takaró négy ágra oszlik; mázai: kék, zöld. arany, lila, veres.
Az egész czímer négyszögű arany keretbe foglalt, függélyes arany vonalkákkal diszített meggyszín alapon van. A keret magassága 135 mm., szélessége 120 mm.
A sisakdísz hiánya sértőn hat a szemlélőre; ugyanezen hibát találjuk az 1519-ben Kanizsay László részére kiállított czímerjavító oklevél czímerfestményében, melyben II. Lajos király neki pajzstartókul két koronás sárkányt adományoz. (L. B. Nyáry: «A Heraldika Vezérfonala» 102. l.) A sisakdísz hiányát gyakran észleljük az erdélyi fejedelmek által adományozott czímereknél, – még korábban, különösen a XIV. század első felében – a sisakdísz a sisakkal együtt gyakran az egész czímer helyett szerepel. Angolországban a sisakdísz mai napig is gyakran használtatik ilyen értelemben, a sisakok elhagyása által lebegő tekercseken, a főnemességnél (nobility) pedig koronák felett. Iacute;gy a walesi herczeg is gyakran használja teljes czímere helyett sisakdiszét (crest): nyolczágú (felváltva kereszt és liliommal diszített) koronán – rajzban csak öt ág látható – három fekete strucztoll; lebegő szalagon a devise: Ich dieu.
Francziaországban pedig a sisakdísz kiment a divatból; ki-ki kényekedve szerint változtathatta azokat.
Némely családnál, melynek még örökös sisakdísze van, annak megváltoztatása által különböztetik meg czímerüket az ifjabbak a család fejének czímerétől.* Ce n’était donc qu’un ornement purement facultatif, que le męme individu pouvait changer autant de fois qu’il lui plaisait... et que les descendants étaient entięrement libres d’adopter on de rejeter. Larsgu’nne famille possčde héréditairement un cimier, les branches cadettes se contentent de le changer pour opérer une brisure dans les armoiries Jouffroy d’Eschavannes, Traité complet de la Science du Blason, p. 201.*
Czímerünknél a sisaktakaró színezése és rajza arra látszik mutatni, hogy jelen czímer és az 1507. Vay-Ibrányi czímerbővítő* Említett czímerbővítés 1507 febr. 3-án, tehát félévvel a Dombay armalis után kelt. Lásd Turul 1888. II. 78. l. «A Vay és Ibrányi családok czímerének bővítése 1507-ben.» Csergheő G.* okirat czímerfestménye ugyanegy mestertől származik. Valamint ott, úgy itt sincs minden pajzsbeli máz a takarón reprodukálva, például a kardok – a török öltözetének színe stb. Miután említett helyen az eredetinek csak másolatáról van szó, érdekes volna az originálist jelen armalisunkkal egybevetni.
A sisaktakaróknál a festő nemcsak hogy kéket zöldre (tehát színt színre) alkalmazott, hanem a czímermázok között elő nem jövő lilát is használja. Ilyen szabadságokat gyakran vettek maguknak a magyar czímerfestők; ily szerkezetű sisaktakarókkal sokszor találkozunk. Vannak azonban külföldi családok is, melyek kivételképen hasonló természetű sisaktakarókat viselnek czímerükben; többek közt a szászországi «vom Loss» család, mely már 1486-ban virágzott, és 1741-ben római sz. birodalmi grófságra emeltetett, veres-zöld, az ősrégi tyroli Hohenbühel család pedig arany-ezüst takarókkal bír.
Curiosumkép felemlítjük, hogy a Napoleon-féle heraldikában a takarók rangjelzésre használtatván, itt is fém-fémen alkalmaztatott.* Sous l’empire français, on ajoute des lambrequins aux toques qui remplaçaient les couronnes et, par une erreur qu’il est impossible de s’expliquer, on viola les rčgles du blason en les composant de métal sur métal. Les princes grands dignitaires et les ducs portaient six lambrequins d’or; les comtes ornaient leur toque de quatre lambrequins, les deux supérieurs en or, et les deux autres d’argent. Enfin les barons avaient deux lambrequins d’argent. Jouffroy d’Eschavannes, Traité complet etc. p. 197. A Napoleon által nemesített családok e rangjelzési módot elhagyták, és a régi franczia rangkoronákat vették fel.*
A czímer motivumának választása szerencsétlen volt; a jelenetet ábrázoló czímerek sorába tartozik. A naturalistikus ábrázolás, mely a pajzsalakok ruházatát, fegyverzetét a legkisebb részletekig pontosan visszaadja, szintén nem válik a czímer előnyére.
A heraldikai fogyatkozások mellett a kivitelben is találunk ízléstelenséget; a pajzsalakok ugyanis nem töltik ki helyesen a pajzsot; a magyar vitéznek csak bal lábának része látható; a török alsó extremitásai már nem fértek el, valamint kardja sem. Ellenben a pajzsfőben (chef) elég üres tért hagyott a festő; ha az alakokat feljebb helyezi el, az egész kellemesebb benyomást gyakorolna. Ezen elrendezés következtében a magyar czímerekben annyira szokásos zöld pajzsláb is elmaradt.
Mindeme hibák mellett egy nagy érdeke van ezen festménynek: feltünteti a magyar vitézi öltözetet, a mint azt a XVI. század első éveiben viselték. Az ezen korból ránk maradt sírkövek, egyéb emlékek többnyire pánczélos alakokat ábrázolnak, előkelő, gazdag urakat. Itt pedig megismerjük a kevésbbé tehetős köznemesség viseletét. Azt hisszük, ezen czímer, mint ilyen, egyedül áll a maga nemében.
Az itt ábrázolt magyar vitéznek fekete bajusza, nyakába omló sötét haja van; szakálla nincs. Fején felhajtott karimáju zöld süveg, mely elől fekete tollal van díszítve. Zöld dolmánya felett zöld gallérú veres mentét visel, melyet a bő újjak alatt fehér kardszíj tart össze. Szürke nadrág, sárga csizma egészíti ki öltözetét. A Haller család nemzetség könyvében* Turul, 1886. III.* ábrázolt Haller Pál (meghalt 1531-ben) és a mi vitézünk öltözete között nagy a hasonlatosság, még a ruhadarabok színeinél is; azonban az 1506. évi costumenél még hiányzanak az arany sujtások; a mente hosszabb, és a süveg más alakú. A vitéz fegyverzete: görbe kard, aranyos keresztvassal; a nyakában lóg baloldalon barnás pajzsa.
A török fején veres fez köré csavart fehér turbánt visel; sárgás barna újjas, ugyanoly színű bugyogó fesi testét; zöldgallérú, lilaszínű palástja ugyanoly szabású, mint a magyar mentéje. Fegyverzete is az, mint kard és pajzs, mely szintén nyakában lóg. Aranynyal diszített fekete kardhüvelye zöld övről függ alá. Úgy a magyar süvege, mint a török turbánja mögött fehér folt látható a czímerfestményen; valjon kopás-e ez, vagy valamely diszítésnek elmosódott alakja? biztosan nem határozhatjuk meg.
Azonban nemcsak mint costume-kép kelti fel e czímer figyelmünket; azt hisszük, hogy azt bátran a magyar sepcialitást képező arczképczímerek közé sorolhatjuk. Az egész czímerfestmény azon benyomást gyakorolja, mintha a mester – a többi részletek rovására – minden gondját a főalak arczának kidolgozására fordította volna. Ilyen portrait czímerek a XVI. század első felében fordulnak elő;* Turul, 1886. II. 102. «Arczképirás a magyar heraldikában». Csergheő Géza.* még pedig kétféleképen; részint a czímeradományozó, részint az adományos ábrázolásával. Az elsőkhöz tartozik a Gersei Pethő Jánosnak adott 1507. évi czímerbővítés, mely a királyi család tagjait tünteti fel, mint sisakdísz illetőleg pajzstartók. A második fajhoz tartozik a 1499-iki Malonyai Balogh, és egy 1519-iki, György deáknak szóló czímer. Ezeknek sorát szaporítja Dombay János armalista is.
GHYCZY PÁL.
CSALÁDTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK 1526. ÉVIG.
II.
Milath törzse.
(A Fejérpataky, Andaházy és Lipthay családok.)
(Második és befejező közl.)
Milath ivadékai közöt a viszálykodást és egyenetlenséget nem kevéssé szították Filpes fiai, részint törvénytelen foglalásaik, részint jogtalan hatalmaskodásaik által; míg végre ezeket Jákó fia Péter megsokallván, Mária királynénál keresett oltalmat, sérelmeinek orvoslását kérvén. Péter ügyében Bubek Imre országbíró 1386-ik évben három rendeletet adott ki, jun. 15-én a szepesi káptalanhoz, junius 17-én a túróczi conventhez, s végre junius 20-án a liptói alispánhoz, mindeniknek oly meghagyással, hogy Jákó fia Péter és László ia II. György panaszában tudják meg az igazságot, hogy valjon Lubelai Filpes fiai Miklós, Bálint és Péter lubelai birtokából csakugyan kiakarják-e őt szorítani. Az egybehangzó jelentés ezen ügyben, mind a három vizsgáló szerint úgy hangzik, hogy Lubelai Filpes fia Miklós, Bálint és Péter, Péternek és György fiának Lászlónak osztályos rokonai, s ezeket lubelai birtokukból kizárni szándékoznak: «quod preallegati Nicolaus, Valentinus et Petrus filii Philpus de dicta Lubeley fratres ipsorum Petri filii Jakov et Ladislai filii Georgii de eadem Lubeley essent patrueles et condivisionales».* Fejérpataky-csal. levélt.*
Filpes fiai, a Péter ága elleni viszályokat a birtokfoglalás terén nem elégelték meg, átvitték azt a jogviszonyok, a tulajdon jog legérzékenyebb, a birtok bizonyításnak akkori időben legféltékenyebben őrzött részére, t. i. az adományos birtokok törzs-okleveleinek illetéktelen visszatartására. Ugyanis Jákó fia Péter bepanaszolván Mária királyné előtt a saját és György fia László nevében Filpes fiát Miklóst, hogy ez az általuk neki kikölcsönzött, s a Lubuley nevű birtokot illető okmányokat, többszöri kérésük daczára, visszaadni vonakodik: ez ügyre vonatkozólag Mária 1386-ik évi november 5-én kelt oklevelében a túróczi conventnek meghagyja, hogy a saját és a királyné hites emberével egyetemben tudja meg a valóságot s a megtudottakat hűségesen jelentse be.* U. o.*
A Filpes fiai által indított viszálkodás hátrányai Péter és Lászlóra nézve nem sokára beköszöntöttek. Ugyanis a magtalanul elhalt Pathouch fiai Jakab és Bálint utáni birtok Pétert és Lászlót illetvén, a mint feljebb elmondottuk, hogy az ezen birtok után az illetőknek járó negyedet ki is fizették; azt nekik Filpes fiai kiadni sehogy sem akarták, annál is kevésbbé, minthogy épen azon oklevelek voltak azok, melyeket mint előbb láttuk, Péternek és Lászlónak visszaadni vonakodtak, az ez iránti panasz még Mária királyné elé kerülvén, annak lebonyolítása halasztást szenvedett, míg ez iránt Bubek Imre Zsigmond király országbírája 1388-ik évi január 2-én kiadta* Fejérpataky-csal. levélt.* a túróczi conventnek ezen ügyben való eljárásáról szóló jelentését. Kitetszik ezen jelentésből, hogy az eljáró convent hites embere a király emberével Malatini Péterrel megjelenvén a helyszínén Filpes fiainál, a királyné rendelete alapján felhívta azokat, hogy a Pathouch fiai Jakab és Bálint után Pétert és Lászlót illető részt ezeknek kiosztani és kiadni kötelesek. Filpes fiai azonban és Lubelai András a pörös birtokrészt kiadni nem akarták. Filpes fiai nevében tehát János fia Máté mint ezeknek meghatalmazottja kijelenté, hogy ezen kérdéses birtokrész a panaszos Pétert és Lászlót semmiképen sem illeti, mert az Filpes fiainak a birtokrésze, s ez iránt Pathouch fiaitól, Bálint és Jakabtól okleveleik is vannak, melyeket egy kitűzendő határidőre bemutatni készeknek nyilatkoztak. Ezen ügynek miként és mikor lett vége; arról okleveleink többé nem szólanak.
Péternek Fejérpatakon és Lubelán a németlipcseiekkel való szomszédsága nem kevesebb kellemetlenséget okozott, mint a rokonaival való örökös viszálkodás. A határjelek akkori ingatag állapota és az oklevelekben foglalt vajmi felületes leírása, elégséges és kivánt anyagot szolgáltatott egyrészt a kölcsönös jogtalan foglalásokra, másrészt az ebből eredő hosszú birtokperek anyagára. Ily kinálkozó alkalomból támadt valószínűleg a német-lipcsei birónak Jánosnak, azon törvénytelen foglalása is, midőn Péternek lubelai és fejérpataki birtokaiból egy területet elfoglalt; és midőn az abba magát bevezettetni kivánta, azt már idegen kézen találta. Panaszára Zsigmond 1390. évben elrendelé a túróczi conventnek, hogy az idegen kézen levő lubelai birtok egy részébe Pétert, Jákó fiát bevezesse, ha ellentmondással nem találkozik. Az említett convent hites embere a helyszínére menvén, midőn abba Pétert bevezetni akarta; annak, minthogy az a német-lipcseiek elfoglalták, János német-lipcsei biró ellentmondott. Az erre vonatkozó oklevelet a convent ugyanazon évi márczius 27-én kiadta* Fejérpataky csal. levélt.* s János birót ellenmondásának igazolására, szent György napjának nyolczadára megidézte. Ezen ügy tárgyalása a felek megegyezésére keresztelő szent János nyolczadára halasztatott.* U. o.* János német-lipcsei biró, a kitűzött határidőre Bubek Imre országbiró előtt megjelenvén, tiltakozását azzal indokolta, hogy a kérdéses földterület a német-lipcsei határban van, s az iránt határjárási és egyéb oklevelekkel bír a város, melyeket egy további határidőre felmutatni kész;* U. o.* ekkor az oklevelek bemutatására a jövő szent-Mihály nap nyolczada tűzetett ki. A kitűzött határidőre azonban János biró meg nem jelent, sem megbizottat nem küldött; s ennélfogva az országbiró elrendelte a túróczi conventnek, hogy az ő és a király hites emberével Német-Lipcsén megjelenve, a birót a király személye elé idézze oklevelének bemutatása czéljából; egyszersmind az elmaradásért három márka pénzbírságban elmarasztalta.* U. o.* Ugyanazon év nov. 22-én, a túróczi convent nov. 29-én kelt jelentésében a német-lipcsei birót, Jánost, az új év nyolczadára a király elé idézte, s a vizsgálatot megejtvén, kiderítette, hogy a kérdéses földterületet hatalmaskodással foglalta el Pétertől.* U. o.*
A megidézésnek foganatja nem lett, mert a német-lipcsei biró a kitűzött határidőre meg nem jelent, s a túróczi convent által február 18-án* U. o.* újabban a király elé idéztetett bőjtközép nyolczadára 1391. évi márczius 8-án.
Lubelai Jákó fia Péter, hogy a lipcsei biróval folytatott pörös ügyének valahára véget vessen, a megjelenésre kitűzött határidő előtt az alispán pecsétjével elküldötte Malatini Gergelyt, Istvánt és Bertalant Lipcsére, megintendő a birót, hogy a kitűzött határidőt el ne mulaszsza. Midőn megbizottjai a városba mentek, Péternek három jobbágyát erőszakkal letartóztatva találták Lipcsén. Visszakövetelvén azokat, a biró megtagadta, mondván, hogy Lipcse szabadalmas város levén, semmi jogon nem tartozik a vármegyéhez, és hogy ha Péternek valami tenni valója volna ezen jobbágyok ügyében, jőjjön el a szent György nap után Lipcsén tartandó pancha nevezetű gyűlésükre és adja ott elő keresetét. Ezen ügyben is a király elé idéztették a városi birót, miről a vármegye alispánja 1391-ik évi márczius 15-én kiadta a bizonyság-levelet.* Fejérpataky csal. levélt.*
A megidézett lipcsei biró azonban a kitűzött határidőre most sem jelent meg. Az országbirói közbeneső ítélet 1391. ápril 3-án 12 márka pénzbírsággal sujtván a birót, őt pünkösd nyolczadára megidéztetni rendeli.
A renitens német-lipcsei biró, nem sokat gondolt az idézéssel, s a legutóbb kitűzött határnapon sem jelent meg, miért is kilencz márka pénzbírság sujtá őt. Újabb országbirói rendeletre a túróczi convent 1391 máj. 6. oklevele szerint a király is saját embere által, a három helyen történendő nyilvános megidézést kísérlette meg Szent-Miklóson, Boldogasszonyházán és Rózsahegy városában.
Ezen birtokpör végleges elintézése 1391-ik évi szeptember 8-án Liptó vármegye gyűlésén történt, midőn is ott királyi rendeletre, a megjelent káptalani és királyi ember jelenlétében, ez ügyben a szepesi káptalan kiadta oklevelét.* Fejérpataky csal. levélt.* Ezen oklevél szerint Bubek Imre országbiró és liptai főispán által tartott vármegye gyűlése a Fejérpataka és Malatin közti kérdéses földrészt, mivel azt Lipcse határához tartozónak néhány lipcsei polgár esküvel bizonyította: a lipcseieknek oda ítélte. Erre Péter fiai, Tamás, István és János, magokénak állítván a pörös földet, tiltakoztak, s óvást emeltek a statutio, valamint azon földnek a polgárok által leendő használatba vétele ellen; Filpes fia Bálint is eltiltván azokat a behelyezkedéstől.
Az 1391-ik évben Bubek Imre országbiró által Boldogasszonyfalván tartott általános birtok és nemesi vizsgálat alkalmával Lubelai Filpes fia Miklós mutatta be a Lykváért Károly király által cserében adott Lubelára vonatkozó és az 1341-ik évben kiadott oklevelet.* Magyar. tört. tár IV. köt.*
Jákó fiával Lubelai, utóbb Fejérpataki Péterrel az oklevelekben 1391-ik évben találkozunk utoljára; ez évben valószinűleg elhalt. Érdekes ezen okiratban, mely július 11-én kelt, Péter egyik megbizottjának neve, a ki egy határdomb megsemmisítése ügyében eljárt, a kit Malatini Bajnok Péternek neveztek.* Fejérpataky csal. levélt.* «...Petrus filius Bajnok de Malatin.» Ez a túróczi conventnek 1394-ik évi junius 5-én kelt kiadványában mint királyi megbizott fordul elő, midőn is Lubelai György fia László Keresztúri Imre fia András ellen pört indít, egyik apródjának Keresztúri András által történt elvitele tárgyában.* U. o.*
1395-ik évi márczius 23-án a túróczi convent előtt Malatini Demke fiát Pétert, Lubelai György fia László nyugtatja az iránt, hogy anyja, Malatini Demke Péter nővére után a női hozományt megkapta.* U. o.* Lubelai Györgynek volt még Skolastika nevű leánya is, a ki Keresztúri Andrásnak volt neje; róla a túróczi convent 1395. évi május 16-án kelt iratában tesz említést; midőn is, Lubelai György fia László, Ivánka de Kysmois – előttünk ismeretlen liptói helynév – fia István által óvást emel apjának azon ténye ellen, hogy testvérének, Keresztúri Andrásnénak, lubelai birtoka negyedrészét hajadoni jogon örökre oda adományozta, ennek használatától és elfoglalásától eltiltván hugát Keresztúri Andrásnét.* U. o.*
Lubelai Györgynek említett neje Demke Péter nővére már régebben elhalálozván, György másodszor is megházasodott, elvevén Chempernai Miklós leányát Anchelt. E felől a túróczi conventnek 1404-ik évi deczember 27-én kelt beadványa értesít,* Eredetije Platthy Gyula nagy-palugyai levéltárában.* melyben Lubelai György fia László, Anda nevű birtokrészén 40 márka tartozása fejében Miklós és Pál atyafiait ki nem elégíthetvén, átadja nekik az anyja Chempernai Miklós leánya Anchel után eső részét.
Nem kevesebb jutott ki Istvánnak, mint atyjának Péternek a családi viszálykodás kellemetlenségeiből, kivált neje rokonai részéről, azon szerencsétlen eset alkalmából, midőn nejének véletlen halálát szándékos ölésnek tulajdonították ipja, anyósa és sógorai. Úgy az ebből s más egyéb birtoklási viszonyokból eredt agyarkodások és halálos ellenségeskedések megszüntetését, közbenjáró barátaik végre is kieszközölték, s az ellenséges felek egymás között kibékültek. A közbenjárók által sikerült egyesség a túróczi convent elé kerűlvén, erről a convent hiteles kiadványa 1407-ik évi május 17-én kelt. Ezen oklevél szerint megjelentek Malatini Demke fia Lőrincz, a saját, atyja Péter, anyja Margit, testvére Miklós és huga Verona nevében; továbbá Lubelai II. Péter fia István, a saját és unokaöcscse, Márkus I. Tamás fia nevében; kijelentvén, hogy a közöttük sokféle okokból, különösen pedig István nejének, Demke Péter leányának Erzsébetnek halála miatt (ex causis diversis specialiter ratione interemptionis condam nobilis domine Elisabeth vocate filie dicti Petri filii Dempke, sororis ut puta annotati Laurentii, uxoris vero et consortis, Stephani supra dicti per eundem ut dicitur casualiter interrempte) támadt viszálykodásoknak véget vetni óhajtván, egymás között örök békére léptek, s minden eddigi pöreiket, viszálykodásaikat egymás között megszüntették, kötelezvén magokat mint örököseiket, hogy sem István nejének halála, sem Istvánnak elfogatása tárgyában többé pört nem indítanak.* Fejérpataky csal. levélt.*
A most említett Istvánnak ismerjük anyját; Lubelai Anda nejéről a túróczi convent egy 1407-ik évi augusztus 16-án kelt kiadványa ad hírt nekünk, mely szerint Klára, Suska leánya, néhai Lubelai Anda özvegye, most Detrichfalvi János neje, Lászlót I. György fiát az általa megkapott női hozomány és jegyajándékok felől a túróczi convent előtt nyugtatja.* Fejérpataky csal. levélt. 1568-ik évi hiteles átiratban Mérei Mihály nádori helyt. által.*
Györgynek Skolastika nevű leányáról további tudomást a túróczi conventnek 1409 ik évi aug. 1-én kelt okleveléből veszünk. Ez, mint említettük, Keresztúri Andráshoz ment nőül. Ugyanis I. György fia László és testvére Skolastika az említett convent előtt megjelenvén, következőleg nyilatkoztak: hogy ha bár közöttük a hajadoni negyed kiadására nézve pör és egyenetlenség támadt, László azonban és Skolastika nővére, választott bírák közbenjárására egymással barátságosan kiegyeztek. Ez egyesség szerint az említett hajadoni negyedet örök tulajdonúl kiadja Skolastikának, de minthogy jelenleg azon a földrészen László termése van, tehát későbben kötelezi magát nővére részére hat holdat felszántatni és saját gabonájával bevettetni, azonfölül egy subát (unam swbam) ad neki és a jövő pünkösd napig házat épít számára.* Ugyanott eredeti.*
A Filpes- és Anda-ágnak egymás közötti viszálya időközönként szünetelt, de ismételve újra és újra felmerült, kivált a jogcsonkítás, foglalások és kisebb hatalmaskodások terén. A többi között Filpes fiai és jobbágyai László szántóföldén új utakat és ösvényeket tapostak 1409-ik évben; e miatt László Lubelai II. Péter fát Istvánt az alispán pecsétjével hozzájok küldi a jogcsonkítás betiltása miatt, miről Mihály alispán okt. 23-án bizonylatot ad ki.* Fejérpataky csal. levélt.*
Ugyanezen István, I. Péter fia, 1410-ik évi február 6-án mint homo regius küldetett ki a Medokispataka – most Patak – nevű birtok határjárása ügyében, a Marczellfalvi Bessenew nemzetség kérelmére.* U. o.*
Volt II. Péternek Anna nevű leánya is, kit Máté nyitrai főesperes és püspöki helyettesnek 1411-ik évi julius 2-án kelt elmarasztaló okleveléből ismerünk. Ezen Anna férje Chypchy Péter volt, a ki Lubelai Péter fiát Istvánt, továbbá I. Tamás fiát Márkot pörbe idézte az említett főispán elé; a kitűzött határidőben Anna meg nem jelenvén, hat márkában megbirságoltatott.* U. o.*
Filpes fiai ismételve kellemetlenkednek a Jákó ág ivadékainak, minthogy a II. Péter fia Istvánnak 1409-ik évi tiltakozása nem igen vezetett a várt sikerhez, s Filpes fiai, Istvánnak parlagh nevű földjébe ösvényeket és utakat csinálva, károkat okoztak; ezért ismételve tiltakozott István a túróczi convent előtt 1412-ik évi decz. 9-én Filpes fiai, Miklós, Bálint és néhai Péter jobbágyai és családbeliei ellen. Kitetszik tehát ebből, hogy Péter, Miklós és Bálint testvére, az 1412. év előtt már elhalálozott; testvére pedig Bálint, Zsigmond királynak ugyanazon év aug. 30-iki oklevelében Madach László fia Pálnak Madach – most Madocsán – nevű birtokába való beiktatásánál mint homo regius küldetett ki.* Fejérpataky csal. levélt.*
Fönnebb említettük, hogy az Anda ágon leszármazó I. Györgynek leánya Skolastika Keresztúri András nejévé levén, e réven férje a kapott negyed által a Milath törzs részbirtokába ült, a mi elégséges anyagot szolgáltatott újabb viszálykodásra és foglalásokra. Az ürügy gyorsan kinálkozott, mert Keresztúri András, Lubelai Péter fia István és ennek testvére, I. Tamás fia Márkus Malethe-i – most Malatin – birtokrészén foglalásokat eszközölt, s úgy Keresztúri András, mint annak fiai András és Benedek ezen ténye ellen óvást emeltek a szepesi káptalan előtt 1413-ik évi márczius 31-én István a saját és Márkus unokaöcscse nevében.* Fejérpataky csal. levélt.*
Filpes Péternek két fiával Lénárd és Bálinttal ismertet meg bennünket a szepesi káptalannak egy 1415-ik évi ápril 15-én kelt kiadványa,* U. o.* melyben Lubelai István a saját és testvéröcscse Márkus nevében tiltakozik, ama károk, rongálások miatt, melyeket birtokaikon Filpes Péter fiai és jobbágyai okoztak nekik.
Időközben Fejérpataki Péter leánya, Anna, ki mint feljebb is említők, Chipchy Péterhez ment nőül, özvegygyé lett, s 1419-ik évben már újra férjhezment Nagy-Chepchini Sartoris Miklóshoz. Ezen tényt jegyzi fel Máté az esztergomi érsek vicáriusa 1418-ik évi május 5-én kelt kiadványában, mely arról értesít, hogy Sartoris Miklós neje Anna a női hozomány és hajadoni negyed iránt, mely őt anyja Margit, Fejérpataki Péter neje után illeti, Márkussal, Tamás fiával, Péter unokájával, 14 forintban kiegyezett.* Fejérpataky csal. levélt.*
A Milath generátionak Márkus ágán leszármazó Patouchnak, a mint azt feljebb kimutattuk, fiágban Jakab és Bálintban, magva szakadt, női ágon azonban még két leányról emlékezik meg egy 1423-ik évi nov. 15-én kelt kiadványa a túróczi conventnek, mely szerint Podhorányi Péter neje Elena, és Felső-Kubini Mesko Márton neje Erzsébet, a Patouch, mint nagyapai részből nekik járó jegyajándék és női negyed iránt, Fejérpataki Tamás fiával Márkussal, István fiával Péterrel és Andrással, László fiával, egyességre lépnek;* Fejérpataky csal. levélt.* (Marcus filius Thome, filii Jakow, Petrus filius Stephani filii prefati Jakow et Andreas filius Ladislai filii Andicz de Fejerpatak, alias de Lubele, de dote et rebus parafernalibus ac pro quarta filiali nobilium dominarum Elena prefati Petri de Podhoran et Elisabeth annotati Martini dicti Mesko de Felsowcolbyn, aviarum, filiarum videlicet condam Potouch de predicta Lubele...).
1425-ik évi július 16-án a túróczi convent útján tiltakoznak Lachnaházi Lőrincz leánya Katka és Mayowitz János fia, Miklós ellen: Tamás fia Márkus a saját és fiai: Tamás, Péter, Ján és János és István fia Péter nevében, a Fejérpatakkal határos, a malatini oldalra eső földrészek elfoglalása és netaláni statuálása ellen.* U. o.*
A lubelai osztályos atyafiak viszálykodásának sorozata az 1423–25-iki évek között ismét egy gyilkosságot jegyzett fel az egymással viszálykodó rokonok között. Emlitettük ugyanis, hogy Péter fiának Istvánnak nejét Demke Erzsébetet férje véletlenül megölte 1407-ben. Istvánt, Erzsébet férjét, hasonló sors érte, a ki 1423-ik évben még mint élő említtetik, 1425-ben azonban már csak ennek fia Péter van megnevezve. Istvánnak véletlen gyilkosa István testvérének Tamásnak fia Márkus volt; a mint ezen tényt Zsigmond királynak 1430-ik évi ápril 7-én kelt kegyelmi oklevele feljegyezte, midőn is az oklevél Fejérpataki Tamás fiának Márkusnak véletlen gyilkosságáért, melyet Istvánon elkövetett, a király megkegyelmez, oly feltételek alatt azonban, hogy az István legközelebbjeinek a vérdíj ügyében teljes elégtételt szolgáltasson.* Fejérpataky csal. levélt.*
Milathnak Saad ágán a Lubelai Filpesek kicsinylették Liptó megye szűk határait ténykedésük színteréűl, s mint edzett harczfiak kivált Zsigmond király idejében, a király elismerésére méltó érdemeket szereztek magoknak a csatamezőkön, különösen a hussziták betörése alkalmával Liptó megyébe. Elegendő indító okkal birt ez arra, hogy az időközben Anda ágán elhalt László fia András elhúnyta után, a ki örökösök nélkül múlt ki, ennek Fejérpatakon levő részét Zsigmond királytól, mint a király kezére jutott birtokot, új adomány czímén, a Jákó és Anda ág kizárásával maguk részére kérelmezzék. Ezen szándék keresztülvitele azonban tudomására jutott a Jákó ágbelieknek, s Benedek fia Malatini Márton által képviselve a túróczi convent elátt, István fia Péter és Tamás fia Márkus és ennek fiai: Péter, Ján, János és Mátyás (mind de Fejérpatak), ünnepélyesen tiltakoztak Lubellai Filpes Bálint fiai II. Péter és IV. Miklós, továbbá Péter fiai Zsigmond és Péter, és Miklós fia Lénárt ellen, László fia András birtokának megszerzése tárgyában, s eltiltják a királyt azon birtok eladományozásától* Fejérpataky-család levélt.* (in personis Petri filii Stephani filii Jakow de Fejérpatak, item Marci filii Thome, Petri, Jankowie, Johannis et Mathie filiorum eiusdem Marci de eadem... Petrum et Nicolaum filios Valentini, filii Filpes de Lubelle; Sigismundum, Petrum filios Petri, Leonhardum filium Nicolai de eadem Lubelle... possessionem ipsorum Fejérpataka... specialiter porcionem... Andree filii Ladislai filii Anda nunc, post mortem eiusdem Andree iure hereditario et successorio in ipsos devolutas... a Sigismundo rege... nova donatione... sibi conferri impetrassent)...»
A tiltakozásról szóló okiratot a túróczi convent 1431-ik évi június 10-én adta ki.* Fejérpataky-család levélt.*
1435-ik évi február 23-án Ketchei Peckel Fülöp liptai alispán előtt Fejérpataki István fia Péter óvást tesz Lubelai Bálint fiai Péter és Miklós; Miklós fia Lénárd és Péter fiai Lubelai Péter és Zsigmond ellen, eltiltván őket, hogy anyjának, István nejének a női hozományt és jegyajándékot kifizessék, mert hogy anyja Ágnes megözvegyülvén Malatini Mártonhoz ment nőűl, s anyját ő maga kivánja a saját birtokaiból kifizetni.* U. o.*
Bekövetkezett a Milath törzs történetében azon időpont, midőn az egyes ágak végképen kiválván a közösségbúl, nemzetségekre szakadva különböző nevek alatt különféle családokat alkottak. Iacute;gy a Filpesek ágán, a fentebb említett Miklós és Péter, szerzett katonai érdemeik jutalmáúl 1435-ik évi július 13-án Zsigmond királytól a magbanszakadt Byked Pál által bírt, Borsod és Heves megyében létező Zemere birtokot és Andornok praediumot adományúl kapták.* Nagy Iván Lipthay-család nemzedékrende és oklevelei II. rész 5. lap.* Kiköltözvén Liptó megyéből Borsod és Heves megyei birtokaikon telepedtek le, s mert Liptómegyéből jöttek, magukkal vitték a Liptai nevet, s ha bár a most idézett oklevelekben, még csak Libelyei Bálint fiainak neveztetnek az adományosok; de már az 1482-ik évi május 20-án Mátyás király által kiadott s a családtagok osztályos egyességére vonatkozó oklevélben György fia, Libelyei Lipthai Filpes Bálint fiának iratik.* U. o. II. r. 6. lap.* Miklósnak fia pedig Bálint egy ugyanazon évi másik oklevélben, a melyben mint a Palochai vár castellanus említtetik, már egyenesen Lipthay Bálintnak neveztetik.* U. o. 7. lap.*
Az 1482-ik évi osztályos levélben mint egyezkedők említtetnek, Péter fiai: György és János; Miklós fiai: Bálint és István; az említett György fiai: Mihály, László, Miklós; János fia Gáspár; István fiai: Ferencz és Zsigmond.
A borsod- és hevesmegyei birtok-adományt követte a Kisfalud és Gerege nevű nógrádmegyei jószágok adományozása, mely a család két ága között megoszolván, Miklós ága a Kisfaludi, Péter ága pedig a Geregei előnevet vette fel. A Milath-törzsből eredett és Liptómegyéből kiköltözött Filpes család, a Lipthay nevet vevén föl, annak további nemzedékrendi történetével mint már idegen megyebelivel nem foglalkozván, áttérünk a Jákó és Anda ága családi fejleményeinek nemzedékrendi eseményeire.
Az Anda-ágon II. György fiát Imrét 1438-ik évben a Platthyaknak Nagy-Palugyán történt beiktatásánál mint a többekkel meghívott szomszédot találjuk.* Platthy Gyula levélt. Nagy-Palugyán.* I. Györgynek fia László 1445-ik évben már nem élt, a kit az oklevelek már Andaházi Andicz Lászlónak írnak, s a kinek hátramaradt özvegye Rudelházi (most Ludrófalva) János leánya Borbála, ugyanezen évben június 16-án* Fejérpataky csal. levélt.* a túróczi convent előtt nyugtatja Fejérpataki Márkus fiát Jánost és István fiát Pétert, mint a kik az özvegy férje László utáni birtokát megvették és az özvegyet, a László jószágai után neki járó női hozományból és jegyajándékból teljesen kifizették.
Fejérpataki Jákó István fiának Péternek valamely birtokrésze Andaházán zálogba lévén, azt visszaváltani kivánta, de a zálogosok ki nem akarták kezükből bocsátani, s e miatt az alispán, Szmrecsáni Benedek előtt 1447-ik évi márczius 29-én óvást emelt Lubelai Péter és Zsigmond, továbbá Fejérpataki Márk fia János és özvegy Andaházi Lászlóné Rudelházi Borbála ellen, felhíván mindezeket, hogy az említett jószágrészt tovább vissza ne tartsák.* U. o.*
Fejérpataki Péter fiai János és Mátyás életpályájukon nem csekély fáradozással törekedtek azon Mátyás kirly uralkodása alatt, hogy maguknak érdemeket szerezzenek. Az országnak, s a király udvarában teljesített kiváló szolgálataik méltó elismerésre talált a király előtt és annak kellő kifejezést is ad azon oklevél, mely 1477-ik évi február 3-án keltezve, új adomány czímén az említett két testvérnek, érdemeik felsorolása mellett, a lubelai birtoktestből Fejérpatakot és Andiczét, más néven Klechent, és Malathynt adományozza... (ad supplicationis instantiam... pro parte fidelium nostrorum nobilium Johannis et Mathie filiorum condam Petri de Lybelle... totales portiones possessionarias ipsorum in possessione Lybelle... videlicet Fejérpatak et Andycze, alio nomine Klechen et Malethyn)...» Ez az első előttem ismeretes oklevél, melyben Fejérpatak helységnév mellett a családnak előnevét adó Klechen – most Kelecsény – előfordul.* Fejérpataky csal. levélt.* Az adományozást négy hónappal később követte a törvényes beiktatás június 2-án, melyet királyi rendeletre a túróczi convent eszközölt.* U. o.*
Míg Péter fiai közül Mátyás, kinek neje Szentkereszti Dobay János leánya Veronika volt,* U. o.* magtalanúl elhalt; Jánosnak, ki Vidaföldi Mátyás leányát Márthát vette nőűl, György fia 1485-ben élt, de nem terjesztette tovább a családot; másik fia Benedek (literatus), Erzsébet nevű nejével a Fejérpatakyak kelecsényi felső ágát; harmadik fia Péter pedig, a család malatini alsó ágát terjesztette tovább. Meg kell még emlékeznünk Benedek fiáról Flóriánról, ki 1490–1536 között élt, s nejéül, egy 1536-iki évi ápril 9-én kelt, s Ferdinánd király által kiadott oklevélben, melyben Kubinyi Lénárd, Máthé és Márkus, továbbá Kvacsanszky András és Czyn Mihály közötti pörös ügyben, Szentkereszti Czyn Mihálynak leánya, Feliciana neveztetik.* Bobrovnyitzky László levélt. Rózsahegyen.*
Márkus fiai közűl Tamás, Péter, Ján és Mátyás még a XV. században magtalanúl haltak el és csak Jánosnak volt 1461-ik évben egy Ágnes nevű leánya, a kiről már feljebb is megemlékeztünk, s kit Byrnischei – jelenleg Berniczey – István vett nőűl.* U. o.*
A Milath generationak hatszázados múltjából összefoglaltuk mindazon adtokat, melyeket levéltári búvárlataink közben megszereznünk lehetséges volt 1526-ig. A még élő Fejérpataky, Andaházy, Lipthay családok közös eredetét és nemzedékrendi leszármazását, az itt következő táblán kivánjuk bemutatni.
A Milath törzsből eredő családok nemzedékrendje 1526-ig.
Bosin 1240–1276. 1248-ban nemesi előjogokat nyer. (Birtokos Verbicha és Akalichna között.); Milath 1248–76. Lykván részbirtokos.; I. Péter 1290 körül. 1311-ben már nem él.; Patuch; Márkus.; Márton.; Sad (Zaad) 1312–1353. 1341-ben Lykaváért kapja adományban Lubelát. (Lipthay-csal. őse.); I. Jákó 1341.; Miklós 1341.; Anda 1341. adomány Lubelára 1341.; Miklós 1335.; Mick 1335.; Jákó (Jakab) de Lubela 1311–41 csereadomány Lubelára 1341.; Anda (Albus) de Lubela 1311–41 adomány Lubelára 1341. (Neje Klára. utóbb Detrichfalvi János neje.); Erzsébet 1359 (férje Magyar Pál Paulus dictus Mager).; II. Jakab 1373–82.; Pathouch 1335.; Jakab 1382–89.; Bálint 1388–89.; I. Fülöp (Philpes de Lubela) 1335–63.; Márton 1335–51 de Lubela.; I. Miklós 1363 de Lubela.; I. György 1341 de Lubela.; Erzsébet 1243. (Férje felső-kubini Meskó Márton.); Heléna 1423. (Férje Podhorányi Péter.); II. Miklós (Philpes de Lubela) 1370.; I. Bálint Philpes Lipthai de Lubela 1363–1435.; András 1382–88.; Mátyás (Máthé) 1355–59. †; I. György 1359. (1. neje Malatini Demke Péter testvére 1370. 2. neje Chempernai Miklós leánya Anchel.); III. Miklós 1373–1412.; II. Bálint 1373–1412.; I. Péter 1373. † 1412 e.; IV. Miklós. 1400–60. Zemerét és Andornakot kapják 1435.; II. Péter 1400–70.; László 1370–1438. (Dictus Andicz de Andaháza). neje Rudelházi János leánya Borbála.; István 1370–91.; Scolastica 1395–1419. Férje Kereszturi András.; Lénárt 1415–31.; Bálint 1415.; III. Bálint 1482 (palocsai várkapitány) Lipthay.; István 1482–93.; Lénárt 1431–35.; János 1482.; II. György Lipthay 1482.; II. Zsigmond 1431–82; III. Péter 1431–82; Gáspár 1482.; Ferencz 1482.; I. Zsigmond 1482. Kisfaludy.; Mihály 1482.; László 1482.; V. Miklós 1482.; Tovább terjesztik a geregei, lubellei és kisfaludi Lipthay-családot.; András 1423–31.; II. György 1395.; Imre 1438.; Tőlük terjed tovább az Andaházy-család.; II. Péter (neje Margit) 1336–91. (1370-től de Feiérpatak.); Anda 1341.; Lack 1341–64. Neje Margit, utóbb Marcus de Filia Bode neje.; Miklós 1341.; Mátyás 1369.; I. Tamás 1370–91.; Márkus 1407–35.; I. János 1370–91.; István 1370–1423. 1. neje Malatini Demke Péter leánya Erzsébet. megöletett 1407. 2. neje Ágnes (utóbb Malatini Márton neje) 1423–35. Istvánt megölte Márkus.; Anna 1370–1419. 1. férje Chipchy Péter. 2. férje Nagy Chepchini Sartoris Miklós 1419.; II. Tamás 1425.; IV. Péter 1425–31.; Ján 1425–31.; II. János 1425–45. neje Malatini Antal leánya Erzsébet.; Ágnes 1461. Férje Birnischei István.; I. Mátyás 1431.; III. Péter 1423–66.; Veronika 1471. Férje Szentannai Jeromos.; III. János 1447–77. Neje Vidaföldi Mátyás leánya Mártha.; II. Mátyás 1447–77. Neje Szentkereszti Dobay János leánya Veronika.; 1477-ben új adományt kapnak Fejérpatak, Kelecsény és Malatin birtokokra.; György 1485.; Benedek litteratus, neje Erzsébet 1485–1525.; V. Péter 1485–98. A Fejérpataky-család malatini és alsó ága; Florián 1506–36. Neje Szentkereszti Czin Mihály leánya Feliciána.; A Fejérpataky-család kelecsényi és felső ága.
MAJLÁTH BÉLA.
AZ ÓNODI (BÖLCSI, SZAMOSSZEGI) CZUDAR-OK GENEALOGIÁJA.* Az itt felhasznált kútforrásokat következőleg rövidítettem: A. Anjoukori okmánytár; W. Wenzel, Árpádkori új Okmánytár; K. Károlyi-okmánytár; Z. Zichy-okmánytár; Cs. Csánky Dezső. Magyarország tört. földrajza.*
1. Regesták.
1291 W. X. 58. Az egri káptalan bizonyítja, hogy Hernádi Kurch fiai és Bukchi (hibásan «bulchi» helyett) Dénes, bulchi Balázs, Dénes atyjának megöletése tárgyában egyezkedtek; Kurch fiai Petury nevű, zemplénmegyei földjüket Dénesnek adják.
1304 máj. 5. A. I. 78. Egyik hiteles hely előtt Bulchi Balázs fia Dénes, neje, Zochud fia Mortunnak leánya, hozományának mikép való kielégitéséről rendelkezik. Többi között mondja, hogy rögtöni halála esetében, fia Domonkos köteles az özvegyet kielégíteni.
1309 A. I. 187. Az egri káptalan előtt Bulchi Balázs comes fia Dénes és ennek fiai Domonkos és János pátrói (Patury) zemplénmegyei elzálogosított birtokukat visszaváltják.
1322 A. II. 57. Az egri káptalan előtt tabajdi Simon fia «Chyrko» Dénes Wapnow borsodmegyei birtokból nagyanyja leánynegyedi illetőségére nézve, Bulchi Balázs fia Dénes és ennek fiai: Domonkos, János, Sándor és Balázs által való kielégíttetését nyilvánítja. – Dénes előadja, hogy nagyanyja fennebbi bulchi Balázsnak nővére s Betli István fiának, Sándornak, az anyja.
1324 október 9. K. I. 59. Pelejtei Martonos fia János kinyilatkoztatja, hogy bulchi Balázs fia Dénes nejének, a nevezett Martonos leányának, leányi joga fejében pelejtei birtokának egy negyed részét fogja kihasítani.
1324 december 13. K. I. 60 Martonos fia bulchi Dénesnének, leányi negyede fejében Galach nevű zemplénmegyei birtokát átengedi.
1327 febr. 4. K. I. 64. Pelejtei Vinszló fia Miklós a pelejtei, azari, galachi és helmechei birtokrészek váltsága fejében, melyeket Beulchi Balázs fia Dénesnek elzálogosított volt, Újfaluban (Zemplénmegyében) birt két ekealját ez utóbbinak örök joggal átenged.
1329 márcz. 15. K. I. 69. Beulchi Balázs fia Dénes és ennek fia János Pelejtei Martonos fiával, Jánossal, egyezkednek.
1329 márcz. 15. K. I. 70. Bulchi Balázs fia Dénes és ennek fia János, Vinszló fiának Miklósnak pelejtei és újfalusi birtokrészeit, melyeket 100 márkáért zálogul birtak, atyafiságos indulatból 10 márkáért Martonos fia János kezéhez bocsátják.
1341 nov. 8. A. IV. 161. Az egri káptalan előtt Bulchi Balázs fia Dénes Bulch nevű abaújmegyei, úgy Hídvég, Cseb és Keren nevű zemplénmegyei birtokain fiait: Domonkost, Jánost, Sándort, Andrást és Balázs-t megosztoztatja.
1343 márcz. 16. A. IV. 306. I. Lajos király Felsewolnad (Felső-Olnod) borsodmegyei birtokot, Bulchi Dénes fia Domonkos fiának, Péter királyi apródnak, adományozza. Domonkos és más fiai még élnek. Olnod birtokosa, Egri Mihály, Péter apród «proximus»-a, utódok nélkül halt meg.
1344 márcz. 3. A. IV. 397; említtetik Bulchi Dénes fia János.
1346 jan. 2. A. IV. 555. I. Lajos király a magban szakadt Chákán fia István szlavoniai bánságban fekvő összes birtokait Bulchi Dénes fia Domonkos fiának, Péter apródnak, adományozza.
1346 ápr. 5. A. IV. 580. Bulchi Dénes fia Domonkos Egri Mihály özvegyének, Klárának, és leányának a borsodmegyei Felső-Ónod nevű birtokból járó hozományi és leánynegyedi illetőséget kiadja.
1347 jul. 4. K. I. 171. Belchi Dénes fia János tanu.
1348 máj. 16. A. V. 187. Az országbiró megerősíti azon egyességet, melyet a Tinnye és Zsámbék nevű pilismegyei birtokok mellett fekvő 12 ekényi föld felosztásáról Zudor Péter és Guthundorf János többekkel kötöttek. Az okiratban a következő passus fordul elő: «Dominicus filius Dyonisii de Bulch pater predicti Petri Zudor dicti pro eodem Petro filio suo.» Péter és Guthundorf János Tinnyét királyi adományozásból kapták.
1350 nov. 17. A. V. 417. Bulchi Domonkos fia «Petrus dictus Zwdar», királyi apród, pallosjogot kap.
1352 jan. 15. A. V. 541. Lajos király Megyaszó és Boos nevű zemplénmegyei birtokokat, Bulchi Dénes fia Domonkos fiának Zudor Simon apródnak és ennek fivéreinek: Péter, István, György, Mihály, János és Imre «similiter Zudor dictis»-nak «exclusis omnibus fratribus ipsorum patruelibus et generationibus quibuslibet» adományozza.
1352 jan. 17. A. V. 542. Lajos király a magtalanul elhalt Fónyi Balázs zemplén-, borsod-, gömör- és sárosmegyei birtokait Bulchi Domonkos fiainak: «Zudor» Péter, kir. apród, István, Mihály, Simon, György, János és Imré-nek, többi rokonaik mellőzésével, adományozza. – A birtokok következőleg vannak megnevezv: Fony és Vnga Abaújmegyében, Kezneten Zemplénmegyében, Zederken, Kerestwr, Kazynch Borsodmegyében, Balásfalva (a Rima mentén) Gömörmegyében, Koryma, Radama, Garbolch, Dubynna, Monyoros és Sasow Sárosmegyében.
1352 ápr. 26. A. V. 579. Dulchyi Dénes fia Domonkos fia Zudar István mester, ki Köbölkúti Marhard fia Lőrincz unokahugát (neptem), Rhédei Dezső fia Jakab leányát, Annát, házastársul eljegyezte, magát arra kötelezi, hogy a nejével adott Szinyér nevű zemplénmegyei birtokot az esetre, ha neje mag nélkül elhalna, visszaadni tartozik.
1352 aug. 6. A. V. 602. Az egri káptalan I. Lajos királynak jelenti, hogy Domonkos fiát, «Zwdar» Istvánt, Szinyér és Csalános zemplénmegyei birtokokba, – melyeket Marhard fia néhai Lőrincz által, ennek Anna nevű unokahuga kezével együtt kapott, – beiktatta.
A tanúk között szerepel István testvére: Bulchi Dénes fia Domonkos fia György, királyi apród.
1352 decz. 12. A. . 632. «Zudar» Miklós, királyi apród.
1358 máj. 26. A. V. 418. Lajos király átírja az 1350 nov. 17. okiratot Bu(l)chi Domonkos következő fiai kérelmére: «Zwdor» Péter, sárosi főispán és diósgyőri várnagy, Mihály, György, Simon, Miklós, István, János és Imre.
1359 (Theiner, Monum. Hung. II. 37) «Sudar» Péter, borsodmegyei főispán, pápai dispensatiot nyer a nejével, nemes Fey Balázs leányával, Annával, létező negyedízi rokonság felől. Az okiratból kitünik, hogy Péter már hosszabb idő óta nős, hogy már több gyermeke is van s hogy e rokonságot csak most ismerte meg.
1362 W. XII. 464. Leusták, tótországi bán «Magister Michael et Georgius dicti Zwdor filii Dominici de Bulch, suis et magistrorum Petri, Symonis, Stephani, Johannis et Emerici fratrum suorum in personis» történt kérésére a zágrábi káptalan bizonyságlevelét írja át, mely szerint a brochinai nemesek Graduch és Germanichy helységeket 1287-ben István bánnak eladták.
1364 Fejér, IX. 3. 384. Lajos király (Aba nb.) Szikszai Imre fia Péter leányának, Annát, Bulchi Imre fia Simon nejét, atyja jószágaiban újra megerősíti. (V. ö. i. h. 1353), nevezett Simon testvére Zudar Péter, Sárosmegye főispánja.
1372 K. I. 357. Zudor Péter országbiró és testvérei: István, Mihály, György, János őrkanonok, Imre fejérvári prépost.
1373 jan. 18. A. V. 542. Zudor Péter, országbiró, trencséni, zólyomi és sárosi főispán és testvérei: István, György, Mihály, János, fejérvári őrkanonok, Imre, fejérvári prépost.
1377 nov. 29. K. I. 355. seqq. Zudor István.
1379 jun. 5. (Hazai okmánytár V. 161). Az országnagyok között: 1. Zudar Péter, tótországi bán, 2. Zwdur György, főpohárnok, 3. Zwdur István főajtónálló.
1386 Z. IV. 321. Szabolcsmegye tisztviselői I. Mária királynénak jelentik, hogy Kerecsényi Szalók Domonkosnak Odon helységében és egyéb birtokain a Péter bán, Zamosszegi «Zudar» György és István tisztjei és jobbágyai által elkövetett hatalmaskodás tárgyában a vizsgálatot teljesítették.
1387 Z. IV. 341. Zsigmond király Peréni Pétert utasítja, hogy a hütlenek ellen indítandó sereg költségeire 2000 forintot Zudar György mesternek kézbesítsen.
1387 Z. IV. 345. Zudar Péter, volt bán, Peréni Péter-től 200 forintot kölcsön vesz.
1393 Z. IV. 513. A nagyváradi káptalan, János nagyváradi püspök kérésére átírja 1373-ban kelt azon oklevelét, mely szerint Ivánka fia Miklós fia János, ivánkaházai birtokrészét «Bulchi Zudor» János fia Péternek és «Bulchi Zudor» Miklós fia Lászlónak, 60 márkáért elzálogosította.
1394 ápr. 26. K. I. 467. Zudar Péter bán és Zudar György kötelezik magukat, hogy Károlyi Marhard fiainak olcsvai birtokrészét, melyhez birói elzálogosítás útján jutottak, a zálogösszeg megtérítése mellett visszaadják.
1395 máj. 20. K. I. 471. A leleszi konvent előtt egyrészről a Károlyiak, más részről Beulchi Czudar István fia Benedek, nagybátyja Czudar György és Péter bán fiai Jakab és Simon bizonyos főbenjáró ügyben kibékülnek. (V. ö. 1395 okt. 6. i. h. 473, hol az itt megnevezetteken kívül még Zudar György fia Domonkos is előfordul.)
1396. máj. 13. K. I. 475. Zudar György és Benedek a szatmármegyei Olcsva birtokosai.
1396 aug. 4. K. I. 479. a következő Zudar családbeliek a széplaki apátság kegyuraságát Azari Mihálynak adományozzák: 1. Zudar György, 2. János fejérvári prépost, 3. György fia Domonkos, 4. István fia Domonkos.
1398 jul. 14. K. I. 487. Olnadi István fiai György és Benedek, továbbá Péter bán fiai Olnadi Simon és Jakab hatalmaskodtak. Birtokuk: Béltek (1398 sept. 30. i. h. 489. Péter bán fiai Paly birtokosai).
1398 okt. 18. K. I. 490. Zudar János fejérvári prépost és Olnadi Zudar György apáti és körtvélyesi birtokosok.
1399 jul. 10. K. I. 503 1. Bulchi Zudar György, 2. János fejérvári prépost, 3. István fia Benedek, 4. † Zudar Péter bán fiai Jakab és Simon Zamoszek és Olcsva urai.
1399 nov. 14. K. I. 507 Szamosszegi Péter fiai: György, Benedek, Simon és Jakab.
1401 nov. 3. K. I. 515. Olnodi Zudar Benedek és fia Jakab, továbbá Olnodi Zudar Péter fia Simon-nak szamosszegi tisztjei hatalmaskodtak. (V. ö. Hazai Okmánytár VII. 431.)
1403 Hazai Okmánytár V. 199. Zudar János, decret. doctor, fejérvári prépost.
1410 ápr. 24. A. II. 257 Bulchi Domonkos fia «Zudar» István fia Benedek egy okmány átiratását kéri.
1435 Fejér, Cod. Dipl. X. 7. 699. Az Olnodi Zudar-családbeliek: 1. Benedek fia János, 2. Bán fia Jakab fiai Jakab és Simon sárosmegyei Lusák (Luzsánka) és Bujak helységeket a Gombosfalvi és Ternyei családnak makoviczai uradalmuk iránti perük kiegyenlítése végett átadják.
1454 nov. 22. Hazai Okmánytár VII. 471. Olnodi Sudar Sinnul (így, Simon?) és Jakab felsővidéki főurak.
1464 jun. 9. (Melczer-okmánytár 88) «Nos Simon Czwdar de Olnod».
***
Az itt felsorolt regestákat még a következő adatokkal akarom kiegészíteni:
Bölcsi Dénes fia Sándor I. Lajos idejében Váradon iskolázott, és egy ottani csizmadiának szállásért maradt adósa, miért 1347-ben a váradi birák Kállai Imrének és Péternek irtak, hogy Sándoron a pénzt vegyék meg s azt a nevezett csizmadia fiának adják. Ennek a Sándornak fia Péter; Péter fia Gergely; Gergely fia Miklós bölcsi birtokrészét a Kisvárdayaknak adta el 600 frtért 1455-ben.* Budai, Lexicon I. 461. 462. Fejér IX, I. 556.*
Bölcsi Domonkos, Dénes fia, Kállai Katalinnak kelt egybe, minek következtében a Kállaiak Domonkos fiainak 1354-ben a következő birtokokat (leánynegyedi illetőség fejében) átengedték: Balkány-t, Gúth-ot (Szabolcsm.), Béltek-et, Bánházá-t, Körtvélyes-t (Szatmárm.), Dersiké-t (Krasznam.).* Budai, i. h. 462.*
1370-ben Zudar Péter a zágrábmegyei Petriná-t, a sárosmegyei Újvár-ért elcseréli. 1387-ben György testvérével ó-Ládon a pálos barátokat alapítja meg.* Nagy Iván, Magyarország Családai. XII, 447.*
Benedek fia János 1428-ban nőül birja Palóczy Hedviget, Perényi Miklós özvegyét.* I. h. 447.*
Mihály özvegye Sárospatakon apáczák közé lépett.* I. h. 447.*
Imre 1360-ban «Boxa» melléknéven fordul elő (Fejér IX. 3. 192); 1376 jan. 25. óta váradi püspök (Fejér IX. 5. 84). 1378 jan. 26. Egernek főpapja, majd Galiczia kormányzója; 1385-ben Imola püspöke Olaszországban; 1386 erdélyi püspök; † 1389.
2. Birtokok.
1. Apáti, Szabolcs- és Szatmármegyében 1372, (Cs. 492) 1398; 1415 (Cs. 470).
2. Bajnokfölde, Szabolcsm. 1415. (Cs. 533).
3. Balázsfalva, Gömörm. 1352 a Fónyi-ak után kir. adományozás által.
4. Balkány, Szabolcsm. a Kállaiak-tól házasság útján.
5. Bánháza, Szatmárm. a Kállaiak-tól h. ú.
6. Bányapataka Zemplénm. 1458, a hűtlen Soós-ok után, k. a (Cs. 370).
7. Bártfa város, Sárosm. 1370 k. a. (Cs. 285).
8. Bás (Bós), Zemplénm. 1352. k. a.
9. Béltek, Szatmárm. 1398, a Kállaiak-tól h. ú.
10. Berkesz, Szabolcsm. 1361 (Cs. 533).
11. Bisztra, Zemplénm. 1458, a hűtlen Sóos-ok után, k. a. (Cs. 370).
12. Bodoló, Beregm. 1452 (Cs. 422).
13. Bogdány, Abaúj várm. 1416; 1440-ben a Rozgonyiaknak elzálogosítva.
14. Boldogfalva, Biharmegye, 1487 a Rozgonyiak-é (Cs. 639).
15. Borsova, Szabolcsm. 1415 (Cs. 533).
16. Bölcs, Zemplénm. 1291; 1416-ban újra beigtatvák; 1440-ben a Rozgonyiaknak elzálogosítva. 1470 a Rozgonyiak-é.
17. Buják, Sárosm. 1435 a Thekule-nembelieknek és 1468-ban a Homonnaiaknak (Cs. 319).
18. Csalános, Zemplénm. 1352, h. ú.; 1440-ben a Rozgonyiaknak elzál.
19. Cseb, Zemplénm. 1329.
20. Csép, Zemplénm. 1415 (Cs. 370).
21. 2 Damasa, Zemplénm. 1370 cserében Micz bán örököseitől (Cs. 370).
22. Dávid, Zemplénm. 1458 a hűtlen Sóos-ok után k. a. (Cs. 370).
23. Debreczen, Biharm. 1487-ben a Rozgonyiak-é (Cs. 639).
24. Devecser, Szabolcsm. 1361 (Cs. 533).
25. Dersike, Krasznam. h. ú. a Kállai-aktól.
26. Doboka, Szabolcsm. 1415. (Cs. 533).
27. Dombrád, Szabolcsm. 1380 k. a. (Cs. 533).
28. Dubinna, Sárosm. a Fónyiak után 1352-ben k. a.
29. Egyházas-Szaka, Abaúj várm. 1416 (Cs. 224).
30. Felső-Abony, Zemplénm. 1415. (Cs. 370).
31. Fóny, Abaúj várm. 1352, a Fónyiak után k. a.
32. Forró, Abaúj várm. 1416 újra beigt.; 61 porta; 1440-ben a Rozgonyiaknak elzálogosítva. (Cs. 224).
33. Gáborján, Biharm. 1487 a Rozgonyiaké (Cs. 639).
34. Galach, Zemplénm. 1324 h. ú. a Pelejteiektől.
35. Garabócz, Sárosm. 1352. a Fónyi-ak után k. a.
36. Gesztréd, Szabolcsm. 1388. (Cs. 533).
37. Görény, Szabolcsm. 1415 (Cs. 533).
38. Gút, Szabolcsm. h. ú. a Kállaiaktól.
39. Herman, Zemplénm. 1458 a hűtlen Soós-ok után (Cs. 370).
40. Hídvég, Zemplénm. 1329.
41. Hosszúpályi, Biharm. 1487-ben a Rozgonyiak-é (Cs. 639).
42. Ineer, Borsodm. 1465. (Cs. 533).
43. Inha, Szabolcsm. 1415 (Cs. 533).
44. Kaproncza, Sárosm. 1435-ben a Homonnaiaknak (Cs. 319).
45. Kazincz, Borsodm. 1352 a Fónyi-ak után k. a.
46. Kázsmárk, Abaúj várm. 1416-ban új beigt. 1427-ben 31 porta, 1440-ben a Rozgonyiaknak elzál. 1470-ben a Rozgonyiaké (Cs. 224).
47. Kék, Szabolcsm. 1415 (Cs. 639.)
48. Kékmező, Zemplénm. 1370-ben cserében Micz bán örököseitől (Cs. 370).
49. Kepetelke, Szabolcsm. 1415 (Cs. 639).
50. Kerél, Szabolcsm. 1415 (639).
51. Kerem, Zemplénm. 1329. 1415.
52. Keresztúr, Borsodm. 1352 a Fónyi-ak után, k. a.
53. Kesznyéten, Zemplénm. 1352 a Fónyi-ak után, k. a.
54. Koryma, Sárosm. 1352 a Fónyi-ak után, k. a.
55. Körtvélyes, Szabolcsm. 1398. 1415. (A szatmármegyei Körtvélyes-t h. ú. a Kállay-aktól kapták.)
56. Krucsó, Sárosm. 1435-ben (1468) a Homonnaiaknak (Cs. 319).
57. Laczktelke, Szabolcsm. 1415. (Cs. 639).
58. Ladomér, (kastély) Sárosm. 1470-ben a Rozgonyiak-é, (Cs. 318).
59. Lengyelfalva, Abaúj várm. Lajos király idejében cserében Bártfa városáért (Cs. 224).
60. Lőrinczi, (1415-ben nógrádm., 1467 hevesm., 1470 pestmegyei) 1440-ben a Debrőieknek elz. (Cs. 77), 1470 a Rozgonyiak-é.
61. Lucz, Zemplénm. 1373 a vránai perjeltől; 1440-ben a Rozgonyiaknak elzálogosítva (Cs. 370).
62. Luzsánka, Sárosm. 1435 a Thekule-nembelieknek.
63. Macs, Biharm. 1487-ben a Rozgonyiak-é, (Cs. 639).
64. Macsiszeg, Szabolcsm. 1415. (Cs. 533).
65. Makovicza, vár, Sárosm. 1470-ben a Rozgonyiak-é (Cs. 318).
66. Mása, Szabolcsm. 1361 (Cs. 533).
67. Megyaszó, Zemplénm. 1352 k. a., 1440-ben a Rozgonyiaknak elz.
68. Megyer, Zemplénm. 1415 (Cs. 370).
69. Monyorós, Sárosm. 1352 a Fónyi-ak után, k. a.
70. Nádasd, Abaúj várm. k. a. (I. Lajos idejében), 1416 új beigtatás, 1470-ben a Rozgonyiaknak.
71. Nagy-Gút Szabolcsm. 1415 (Cs. 533).
72. Nagy-Halász, Szabolcsm. 1454 (Cs. 533).
73. Olcsva, Szatmárm. 1396.
74. Ónod, (felső) Borsodm. 1343 k. a.
75. Őr, Szatmárm., 1372 (Cs. 492 533).
76. Pályi, Szatmárm. 1398. 1415, 1454.
77. Pelejte, Zemplénm. 1324 h. ú.
78. Petri, Borsodm. 1456 (Cs. 185).
79. Petrina, Zágrábm. 1370 cserében (Újvárért Sárosmegyében).
80. Petury, Zemplénm. 1291 Kucch fiaitól.
81. Polyánk, Szepesm. 1415/6 Zsigmond kir. által (Cs. 270).
82. Porupka, Zemplénm. 1458 a hűtlen Sóos-ok után (Cs. 370).
83. Rodoma, Sárosm. 1352 a Fónyi-ak után k. a.
84. Sajó-Lád, Borsodm. 1387.
85. Sassova (Sassavicza), Sárosm. 1352 a Fónyi-ak után, k. a.
86. Selyp, Heves- és Nógrádm. 1415. 1447. 1473. (Cs. 77. 106).
87. Sóvár, Sárosm. 1458 Mátyás kir. adományozása a hűtlen Sóos-ok után, (Cs. 284).
88. Szacsur, Zemplénm. 1458 a hűtlen Sóos-ok után, k. a. (Cs. 370).
89. Szalók, Szepesm. 1415/6 Zsigmond kir. adományozása.
90. Samosszeg, Szabolcsm. 1362 Szatmárm. (Cs. 492). 1386, 1470 a Rozgonyiak-é.
91. Szederkény, Borsodm. 1352 a Fónyi-ak után, k. a.
92. Széplak, Abaúj várm. I. Lajos által adva; 1427-ben 23. porta.
93. Szinyér, Zemplénm. 1352 h. ú.
94. Szkáros, (Iszkáros) Abaúj várm. I. Lajos általadva; 1416. új beigt.
95. Sztraczina, Zemplénm. 1370. cserében Micz bán örököseitől (Cs. 370).
96. Tas, Szabolcsm. 1361 (533).
97. Téglás, Biharm. 1487-ben a Rozgonyiak-é, (Cs. 639).
98. Telkibánya, Abaúj várm.
99. Temeháza, Szabolcsm. 1415 (Cs. 533).
100. Tinnye, Pilism. 1348 k. a.
101. Toka, Abaúj várm. 1416. új beigt; 1440 a Rozgonyiaknak elz. 1470-ben a Rozgonyiak-é.
102. Újfalu, Zemplénmegye 1327 a Pelejteiektől.
103. Ujvár, Sárosm. 1370 becserélve (Petrina-ért) Micz bánéktől, 1374-ben új beigtatás (Cs. 284).
104. Unga, Abaúj várm. 1352. k. a. a Fónyi-ak után.
105. Varsány, Hevesm. 1440-ben a Debrőieknek elzál. (Cs. 77. 106).
106. Videgyháza. Szabolcsm. 1415 (Cs. 533).
107. Zsadány, Abaúj várm. I. Lajos kir. adományozása, 1416-ban új beigtatás.
3. Czímer.
Az ónodi Czudar-család czímere: hatszögű csat, mely egyenesen álló, háromszegletű pajzson sisakból emelkedik ki, s mely ötszögletében egy-egy Anjou-liliomot tüntet fel, s melyet Czudar László, szegszárdi apát s Imre püspök sírköveiből és egynehány más családtag pecsétjeiből ismerünk.* Czudar László (1365–† 1372) szegszárdi később pannonhalmi apátnak genealogiai levezetését nem ismerjük. – A pecsétek a következő családtagok okiratain fordulnak elő:
Jakab (1443, Országos Levéltár, dipl. oszt. 13723; 1447; 14101, 1458: 15275. János neje: Hedvig 1434: 12586; Péter bán 1375: 35250, 1387: 7312.
Ruprecht, a rajnai Pfalz grófja, I. Lajos magyar király nemes szolgájának «Zuder» Györgynek, 1364-ben Heidelbergben kelt okiratában liliomokat ad czímerűl: «Sehs wisse silberin Lylien in einem blaen schilde und ein wisse silbrin lylien mit drin swarzen feder quasten uff dem Helme mit einer blawen koberschen» (Bunyitay, A váradi püspökség története l. 203.) –
János 1383 febr. 17-én váradi püspök (Bunyitay I. 207) nyoma 1395. nov. 26 óta elvész.*
4. Az ónodi Czudar-ok nemzedékrendje.
N.; Bölcsi I. Balázs † 1291 körül.; Leány. – Betli István.; Dénes 1291–1341. – Pelejtei Mortun leánya 1304–1324.; I. Domonkos 1304–1346. Kállai Katalin.; I. János 1309–1347.; András 1341.; Sándor 1322–1347.; II. Balázs 1322–1341.; bölcsi Zudar Péter 1373.; Péter.; Gergely.; Miklós 1455.; Péter (1348 «Zudar») 1343 † 1304/9. 1343–52 apród; 1358 sárosi főispán és diósgyőri várnagy, 1359 borsodi főispán, 1364 főpohárnok és Sárosmegye főispánja, 1372 országbiró, 1373 országbiró, trencsényi, zólyomi és sárosi főispán, 1374 tótországi bán. – Anna, Fey Balázs leánya, 1359.; Mihály 1350–1373. – † mint apácza.; I. György 1350–1399. 1352 apród, 1378–1379 főpohárnok.; I. Simon 1350–1362. 1352 apród.; Miklós 1350–1358. 1352 apród.; István 1350–1386. 1352 apród, 1379 főajtónálló.; II. János 1350–1399. 1372 óta fejérvári őrkanonok.; (Boxa) Imre 1350 † 1389. 1372 óta fejérvári prépost, 1376 váradi püspök, 1378 egri püspök, Galiczia kormányzója, 1385 imolai püspök, 1386 erdélyi püspök.; II. Domonkos 1394–1399.; Aba – nb. Szikszai Péter leánya Anna 1364.; bölcsi Zudar László 1373.; 1352 Rhédei Jakab leánya Anna.; III. Domonkos 1396.; II. György 1398.; Benedek 1395–1410. – Debreczeni Katalin 1405.; II. Simon 1394–1410.; I. Jakab 1395 † 1435 előtt.; II. Jakab 1401.; III. János 1435. – Palóczi Hedvig 1428–1434.; Zsuzsanna – Tornai Szilveszter. (Turul IX. 68. 78.); III. Jakab 1435 † 1470.; III. Simon 1435–1464.; Leány 1483. – Csetneki László.
Dr. WERTNER MÓR.
A BÁRCZAY CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.
(Második és befejező közl.)
1570-ben Bárczay György a református vallásra tért. Mag nélkül halván el, vagyonát testvére, Szaniszló örökölte. Károlyi András reformatus pap temette el Bárczán, a család által 1297-ben épített templom alatti sírboltba. E templomot 1696-ban Pater Pető a kassai convictus regense erőszakosan elvette a családtól s ma is a katholikusok temploma.* A ven. Abauji Társaság Protocollumából 1799 junius 22. tartott superintendentialis visitatio jegyzőkönyve tanusága szerint, a bárczai egyház jegyzőkönyvének 15-ik lapja.*
Györgygyel egyidőben Szaniszló is reformátussá lett, ki a következő birtokokat szerezte: Csány és Keme pusztákat Abauj vármegyében, (e birtokokat 1730-ban a kamara erőszakkal lefoglaltatta) Gálos- vagy Szín-Petrit Torna vármegyében, a Csabai, Mihályi, Jenkei, Gelei, Papi és Szirmai rész birtokokat Borsod vármegyében, valamennyit a fiúágra. Ezek részben ma is a család birtokában vannak.
4000 aranyforintja volt letéve Bártfa városában egy szabó mesternél, de midőn azt a város előljárói megtudták, lefoglaltatták, miért is Bárczay Szaniszló a várost pörbe idézte. Ezen pörben I. Ferdinánd gr. Thurzó árvai örökös főispánt küldte ki biróúl, de ez a helyett, hogy a pénzt visszaadatta volna, bilincsbe verette és sok méltatlanságot követett el rajta, miért is Thurzót hatalmaskodási pörbe fogta. A pör eredményéről semmi adat sem nyújt felvilágosítást. Annyi bizonyos, hogy sokat bujdosott és hogy viszontagságos életét 1584-ben végezte be. Három felesége volt: az első Czéczey Borbála, kitől leánya Anna, Máriássy Ferenczné, a második Jánoky Anna (előbb Tomory Györgyné), ettől való leányát Klárát, Nagymihályi Miklós vette el, fia György magtalanul halt el. Harmadik neje Zsigerfalvi Zsyger Dorottya; ennek fia volt László, ki Bocskay fejedelemnek volt kedves embere és ettől egy pairpát kapott drága nyeregszerszámmal felszerelve.
Ferencznek fia István, született 1591-ben; nőül vette Szatmár vármegyében Orossy Zsuzsannát, gyermekei voltak:
a) Sámuel, ki özvegy anyját megvervén, fejvételre itéltetett, de a végrehajtás előtt meghalt; valószínűleg megmérgezte magát.
b) György pártütés és felségsértés miatt notáztatván, Lengyelországba menekült; a fiskus minden javait lefoglalta, de 1673-ban kegyelmet kapott és minden birtoka visszaadatott, kivéve Szín-Petri-t, melyet utódai jóval később szereztek vissza 4000 frtért a gróf Csáky családtól. Több fia volt, kik közűl csak három tért haza, a többiek Lengyelországban maradtak és ott a Barcsanszky családot alapították, mely a mult században ott még élt.
Magyarországba visszatért gyermekei voltak.
a) István; gyermekei nem maradtak.
b) Zsigmond; felesége volt Irínyi Mária, kitől gyermekei Ferencz, és Zsigmond magnélkül haltak el.
c) György született 1665-ben, meghalt 1700-ban, felesége volt Szinyey Merse Mária. Gyermekei közűl Zsigmond kővári kapitány, dominus magnificus és II. Rákóczy Ferencz táborában állítólag stabalis tiszt.
Bárczay Ferencz 1592-ben született; atyja volt Bárczay Ferencz putnoki kapitány, anyja Borzásy Ilona, gyámja nagybátyja Rákóczy Zsigmond erdélyi fejedelem; több birtokát elzálogosította; felesége volt Kállay Borbála, fiai közül Ferencz 1648. országgyűlési követ, 1657-ben abauji alispán volt, e hivatalt haláláig, 1669-ig viselte. Ő az utolsó a családból, kit a család által 1297-ben épített templom alatt lévő ősi családi sírboltban temettek el. Felesége volt Hanyi Klára; egyetlen gyermeke János, a reformatusok tiszáninneni kerületének és a sárospataki collegiumnak főgondnoka volt; ő építtette a bárczai most is álló református templomot, első felesége Négyesi Szepessy Erzsébet, a második Hoporsoron Erzsébet, Hoporsoron András, abauj vármegyei táblabiró* A Hoporsoron család az 1640. évi nemesi conscriptioban az abauj vármegyei előkelő nemesek között szerepel. Lásd Abauj vármegye Monografiáját.* leánya. Gyermekei:
a) János született 1690; felesége volt báró Kemény Erzsébet.
b) László született 1694, 1726 Abauj vármegyei követ. Felesége volt Szemere György és báró Bossányi Krisztina leánya, Klára, kitől három fia és két leánya volt. Az utóbbiak közül az egyik, Katalin, ki később Kohányi Kácsándy Józsefhez ment férjhez, egy imakönyvet írt «Jó illatú füst, mely az egekbe hat» czím alatt, anyjának s anyai nagyanyjának ajánlva; Sáros-Patakon jelent meg nyomtatásban.
A család teljes leszármazását, a kihalt ágakét is, mutatják a következő táblák. A jelenleg élő három ág egymástól való elválása e táblázatokból látható.
A család nevét eleinte de Barcha-nak írta, később de Barca-nak. A XVI. században irott leveleiben Bárczay Szaniszló cz-vel írja nevét; a mult században többnyíre tz-vel írták. – Istvánffy Barciai-nak írja, az i betűt nyilván azért szúrta be, hogy az akkori latinos világban a c-t k-nak ne ejtsék ki. Nevezték a családot a XIV. században Nobiles de Juxta Myzla-nak is.
Úgylátszik századokon keresztűl nem nézte meg senki a czímeres levelet és csak úgy fejből metszették a czímereket; mert a koronából kinövő apródnak felső teste helyett sokszor egy dombon álló, lábait szétterpesztő, dolmányos embert látunk, ki az eredeti czímerrajzon látható szarvasszarv helyett egy zöld ágat tart két kezében; így van Nagy Iván művében is a család czímere hibásan rajzolva. Nem csoda, mert az 1830–40 között restaurált bárczai kastélyon is e czímerkarrikatura díszeleg.
***
Az alább következő leszármazási táblákban előforduló családtagokon kívül, említtetnek – kivált régibb időkben – egyesek, kiket a nemzedékrendbe illeszteni képesek nem vagyunk. Iacute;gy 1280–1300 közt előfordúl bizonyos Fábián, apja Márton és nagyapja Bárczay Beche; ugyanez időtájt említtetik bizonyos comes Demeter, kinek atyja comes Sándor de Barcha. Iruzló de Barchá-nak 1250-ben két fiával találkozunk; ezek Dénes és Miklós (dictus Vagusch). Ugyanekkor fordul elő Bárchay Jere máskép Lech két fia: Mochk és János. Bárchay Mikének 1300 körűl három fia volt: Mikola, Tobiás és András. Bárchay Bálint-nak 1311-ben kettő: Pál és János. 1325-ben találkozunk «Johannes de Barcha dictus Czeklas» fiával Istvánnal; 1320-ban Bárchay Mihalyk fiával Lachk mesterrel és végre 1326-ban Bárchay János fiával Tamással.
Ezenkívűl egy – hihetőleg kihalt – ág rövid leszármazási táblája, mely a nemzedékrenddel szintén nem köthető össze, a következő:
Moyta de genere Barcha; Comes Edus vagy Edes de Barcha 1280–1303 neje Seke N.; Petinea férje Jakab.; Gersina férje Péter.; Comes Moius vagy Moys 1280–1303 neje comes Conrád fiának Benedeknek leánya Klára; András de Thwsa 1325 neje Drws; Egydius de Pere; György 1334.; Tamás 1337 neje Baxai László leánya.; Fincha leány 1341.; Demeter 1337.; Márta 1337.; Sebestyén megölte Bárczay László 1380 kör.; János.; György.; István.
A család leszármazását napjainkig az alábbi táblázatok mutatják.
A Bárczay család leszármazása.
I. TÁBLA.
Comes Inach de Barcha máskép János vagy Inoch 1225–1276.; Comes Miklós dictus Niger 1270–1305; Herrich comes; Helias comes de genere Barcha 1270–1303; Inach vagy Enoch (1299-iki birtokcserében: Johannes); Dyakus; Lachk máskép László magister; Mykow; Kelemen; János; Tamás 1320; Pál de Thwsa; György; Dominicus máskép Donch; Klára Dobó Pálné; Miklós; Tamás; Kelemen; István; Miklós; István; Péter; László, megölte Barcha Sebestyént; Péter; János; Mykow 1353; Anna, Bewlsei Beden Sándor neje; János, Edws 1409.; László neje Chebi Anna; Iván (János); István 1321.; János; Zsigmond 1404.; Tamás dictus de Pere † 1376. neje Kokso Sándor fiának Miklósnak leánya Katalin; István dictus de Pere 1376; Péter neje Kátai Sugh; Máté neje Fijas de Jekul Lőrincz leánya Zsófia 1380; Tamás; Mihály; Miklós; János; László neje Chelei Veronika 1430. Czimerszerző 1421.; Gergely; István; Péter; János; Ilona Fijas de Jekul István neje; Elias; Miklós; János; Ferencz egri kanonok 1492.; Elias; Anna; Dorottya; Katalin Vörösmarti Chikó Dénesné; Potentiana; András abauji alispán, neje bajori Fehér Borbála; Lukács, Elias; Antal, Tamás; Péter; Orsolya Ábrán Balázsné; István 1465. a pallosjogot szerzi 1484.; László neje Lehngeld Krisztina 1522.; János egri kanonok, kir. pecsétőr Mátyás király idejében; Péter sz.-fejérvári kanonok; Imre neje Kutassy Anna 1500–1522.; Zsófia; György bácsi kanonok; János abauji alispán, sárosi várnagy, Perényi Imre nádor végrendeleti végrehajtója 1526. elesett.; György táblabiró; Gábor; István † 1578. neje Bocskay Ilona; Anna; János Bocskay követe 1605. (Istvánffy); Klára; Farkas; Szaniszló † 1584. Lásd a II. táblán.; György † 1573. neje Cható Katalin.
II. TÁBLA.
Szaniszló (ki az I. táblán) † 1584. neje Sigérfalvi Sigér Dorottya. Első, ki reform. hitre tért.; Ferencz putnoki várkapit. † 1594. Neje Borzásy Ilona, B. Miklós é f.-vadászi Rákóczy Magdolna leánya; László táblabiró 1613; Anna Máriássy Ferenczné; Klára Nagymihályi Miklósné; Péter táblabiró neje rozsályi Kuún Anna; István; János; Anna Thernyeiné utóbb Thorma Tamásné; Péter; György; Ferencz † 1656. neje Kállay Borbála Kállay Lőkös Lőrincz leánya; István neje Orossy Zsuzsánna; Ilona Szinyey Merse Kristófné; Ferencz † 1669. abauji alispán 1649. követ. Neje lövői Hanyi Klára; Borbála Bessenyei Boldizsárné utóbb Fúló Istvánné; György 1680 nótázva.; Sámuel halálra itéltetett, de a végrehajtás előtt meghalt.; János, a tiszáninneni ref. kerület főcuratora † 1699. 1. neje: négyesi Szepessy Erzsébet. 2. neje: Hoporsoron Erzsébet.; György neje Szinyey Merse Mária.; István neje Szentmiklóssy Klára.; Zsigmond neje Irinyi Mária.; György. II. Rákóczy Ferencz fejedelem alezredese, kővári kapitány, magnificus.; Sándor neje Fáy Katalin.; Ferencz.; Zsigmond.; Farkas † 1730. 1. neje: Tolcsvai Bónis Natalia 2. neje: Okolicsányi Katalin.; 2-tól János Neje br. Kemény Erzsébet.; 2-tól László abauji követ † 1735. Neje: Szemere Klára. lásd a III. táblán.; Erzsébet Fényné.; Julia Lónyay Ferenczné.; Mária Pálóczi Horváth Györgyné.; János; József neje Szepessy Mária.; Simon kapitány † a hétéves háboruban.; Mihály.; Katalin. Urayné.; Zsuzsánna. Runyai Soldosné.; Borbála. Bárczay Lászlóné.; János † 1823.; György huszárkapitány † 1820. Neje rofi Borbély Julia.; György † 1831 neje Szemere Zsófia.; Johanna Máriássyné.; Gábor † 1833 neje péli Nagy Judit.; Julia Szunyogh Sándorné.; Gyula neje br. Kemény Ida.; György † 1831.; Erzsébet.; Albert abauji főispán † 1877. Neje Okolicsányi Ludovika.; Clementina Komáromy Józsefné.; Rózsa Komáromy Lászlóné.; Ilona. Berzeviczy Egyedné.; Elemér.; Borbála Karácsonyiné.; Gyula.; Sarolta Bulyovszkyné.; Ida.
III. TÁBLA.
László (ki a II. táblán) abauji követ † 1735. Neje Szemere Klára.; Pál neje Fáy Kata.; László † 1760 körül neje Lónyay Klára.; Borbála Szigeti Szerencsy Ferenczné.; Katalin kohányi Kácsándy Józsefné.; Ferencz 1726–1801. Neje Cserneki és tarkői Dessewffy Katalin.; Klára Szepessyné.; Pál neje Vay Zsuzsánna; Katalin Bernáth Józsefné.; Miklós 1792.; Gábor.; László az 1797–1800. insurrectioban lovas főhadn.; Julia Szepessy Mátyásné.; Sára Bernáth Zsigmondné.; Dániel † 1838 neje Bárczay Borbála.; László 1794–1883 neje Bárczay Mária.; Borbála Komáromy Istvánné.; Terézia Bárczay Ferenczné.; Katalin Péchy Tamásné.; Dániel sz. 1808 † 1889 neje Bernáth Amália.; Anna bökönyi Beck Pálné.; Károly.; Zsuzsánna.; Klára Lossonczy Andrásné.; Miklós neje br. Vay Etel.; Mária Somossy Ignáczné.; Albertine Péchy Lászlóné.; Irene Lossonczy Jenőné.; Ödön abauji képv. neje Patay Etelka.; Etelka Patay Györgyné.; Ilona sz.-mártoni Ónody Gézáné.; István cs. k. kamarás neje Kendeffy Erzsébet.; Blanka Szirákyné.; László; Béla (András) huszárhadnagy.; Pál.; Sámuel † 1814.; Tamás.; Ferencz † 1835 neje Bernáth Klára.; László.; Krisztina.; István 1762–1829 neje Wattay Erzsébet.; József 1799–1859 cs. kir. udvari tanácsos neje Lónyay Piroska.; Mihály 1806–1864. Abauji követ.; Mária Bárczay Lászlóné.; András 1807–1888. Neje magyar-n.-sombori Sombory Anna.; János tornai főispán neje Szatmári-Király Anna.; József neje Lónyay Ottilia.; Anna gr. Ráday Gedeonné.; Vilma Szirmay Gyuláné.; Oszkár cs. k. kamarás neje kérdi-leményi Bartha Julia.; Anna őrgr. Palalvicini Adolfné.; Sándor.; Lajos.; Anna.; Ferencz neje Bárczay Teréz.; Katalin Mudrony Jánosné.; Erzsébet Boronkay Ferenczné.; Borbála br. Sieberg Mihályné.; Tamás 1801–1852.; Karolina Radvánszky Albertné.; Ferencz † 1849.
BÁRCZA OSZKÁR.
VEGYES.
A Drugeth-ek genealogiájához.
Hampel József 1881-ben a «Századok»-ban felette érdekes kutatásokat közölt, melyeket annak idején Nápolyban a Drugethek őseire vonatkozólag tett, s melyeknek lényegét a következőkben lehet összegezni:
I. a) Druget Miklós 1267-től kezdve fordul elő. – Neve «Durget», «Druetto», «Drugettus», «Druet», «Drughettas» alakban iratik. 1267-ben királyi tiszt. 1275-ben Nápolyi I. Károly hűbérese, mely évben nejével együtt Nuceriába küldetik, hogy ott Károly trónörökös gyermekeinek gondozója legyen. 1279-ben a capuai Erazmus-torony őre.
b) Druget Gicottus 1272-ben és 1278-ban szintén királyi tiszt.
c) Druetto-i János 1313-ban Károly király által az ország védelmezésére Calabriába hivatik, honnan később Károly trónörökössel Szicziliába megy. 1331-ben Olaszországban már mint magyar nádort ismerik, épúgy 1332-ben,
d) 1343-ban előfordul Follia Mária, Druetto Vilmos magyar nádor neje és Casale Pascarole birtokosa.
II. a) Merloto-i Károly, Caparelli ura 1309-ben nejével, Alneto-i Izabellával fordul elő.
b) Merloto Druettus (Drógo) 1315-ben Róbert király tengerésztisztje. 1315-ben előfordul neje Roberta, Gesualdi Miklós leánya. Drógo előfordul később mint Cacapelli, Alifidene, Pesculitroje és Gesualdi ura. – Drógo második neje, Apiai Izabella, férje halála után Baux-i Rajmond tábornagyhoz megy nőűl, kinek nejeként 1342-ben és 1343-ban fordul elő. Maga Drógo 1339 deczember 5-én halt meg. A santa chiarai templomban lévő sírköve szerint: «Drugo de Merloto miles stenuus Santibricii Elavelli dominus, de genere Francorum...»
Drógo gyermekei Miklós, János és Sancia Filippa többször szerepelnek. Sancia Filippának két férje van: 1. Cattanzaro-i Ruffus, 2. Celanoi Antal 1371-ben. Drógo fiai közül Miklós «camerarius familiae»; Jánosról többé nem szólnak. – Miklós sírköve a santa chiarai templomban van; szerinte 1358 aug. 30-án halt meg.
c) A királyi tisztek között még (valószinűleg a XIV. század kezdetén) Merlotoi Mátyás is előfordul; 1343-ban pedig általában «pro Merlotis»-t olvasunk.
Drógo sírkövén a következő czímer látható: Két pólya által három mezőre osztott pajzs, melynek legfelsőbb jobb sarkában kisebb pajzs van, a melyen a franczia liliomok éppen oly sorrendben vannak elhelyezve mint Róbert Károly és I. Lajos magyar érmein. A legfelsőbb mezőben három jobbra néző madár van; a másodikban kettő, a harmadikban megint három; lábaik mintha csonkítva volnának; az összes madarak oldalt állanak zárt szárnyakkal.
Hampel a Merloto és Drugeth családok meghatározására heraldikai támpontokat keresett. Meg is találta a Merloto czímert egy czímereskönyvben, melyben a sírkövön lévőhez hasonlólag volt reprodukálva, csak a pajzsocska hiányzott. Az 1., 3., 5. osztás ezüst, a 8 rigó vörös; a 2. és 4. osztás vörös. Feltünő volt e czímeres-könyvben az Alemagna-czímerrel való hasonoság; a különbség csak abban áll, hogy itt a pajzsocska szívpajzs gyanánt szerepel; a rigók ezüstszínűek vörös mezőn; a 2. és 4. osztás arany.
Hampel az egészből a következőket vonja le:
1. A nápolyi és magyar Drugethek közötti összefüggés meg van állapítva; Druget Miklóst a két magyar nádor, Fülöp és János, atyjának tartja. E nézet indokolásának helyessége annyira szembetünő, hogy általános elfogadását semmi sem akadályozza.
2. A Merlotok és a Drugethek közötti rokonságot szerzőnk szintén megállapítottnak tekinti. A pajzsfelosztás és a czímerállatok egysége,* Tudvalevő dolog, hogy a magyar Drugethek a következő (némi tekintetben helylyel-közzel különböző) czímert használták. Vörös pajzs, arany kerettel; a pajzsot vízszintesen aranynyal szegélyezett és három arany csattal részekre osztott zöld pánt két mezőre osztja; a felsőben a pánton négy jobbra néző fekete madár áll; az alsóban zöld mezőn három hasonló madár. – Nyitott sisak, ezen dísz gyanánt két fekete, félig nyitott szárny, melyeken két-két aranysáv a pajzsban látható madarakkal van megrakva, ugyanoly sorban mint ott. Takaró: kék-arany, vörös-ezüst. (Turul, 1885. 92. l.)* továbbá a Drugeth név közössége a Santa Chiarai Merlotókat, daczára annak, hogy a Merloto nevet viselik, szoros kapcsolatba hozza Druget Miklóssal és családjával. Mind a két családnak szerzőnk szerint közös törzsatyja volt s a kis pajzs szerint a Druget ág az öregebb lehetett.
Hol kellene már most e közös törzs atyját felkeresni, ez szerzőnk szerint igen közel fekvő dolog. Egyesegyedül csak Francziaországban, a nápolyi Anjouk hazájában, kiknek híve, Druget Miklós már 1267-ben volt Olaszországban, tehát két évvel később, miután I. Károly Nápolyba jött. Az idevágó kutatásoknál szerzőnk szerint a «Sainte Brice» és «Elleville» praedikátumok támpontokúl szolgálnának.
***
A Mello-család nemzedékrendje.
I. Drogo – Beaumont sur Oise-i I. Ivo leánya.; Márton 1103 párisi kanonok.; Ivo, pap.; II. Drogo † 1136 körül. – Richilde. Clermont en Beauvaisis-i I. Hugó leánya.; Vilmos.; III. Drogo 1153. Mello és St. Bris ura.; Rajnald 1136.; Raoul † 1151.; Vilmos † 1171. 1144 St. Martin de Pontoise-i apát. 1159 Vezelay-i apát.; Vilmos – Bulles-i Ermentrud.; Hugó 1157 szerzetes.; Rajnald 1157–59 vezelay-i szerzetes.; IV. Drogo † 1218. márczius 3. connetable. – Ermengarde, Moucy en Beauvaisis-i Drogo leánya.; Rajnald 1201 – Gertrud.; Izabella – d’Argies Simon.; Péter.; Manasse † 1216 körül.; Vilmos 1221 – Ada.; Ágota.; I. Vilmos 1249 St. Bris ura. – Erzsébet. Ancy-le-Franc ura, Mont-Saint-Jeani et Burei Vilmos leánya.; Ágnes Trayneli III. Garnier, Marigny ura.; Drogo † 1243. jan. 8. Loches és Chatillon-sur-Indre ura. – Izabella. Mayennei Juhael leánya.; l’Orme-i ág.; II. Vilmos † 1248.; Izabella † 1301 körül. – 1. 1257. Joignyi Vilmos. 2. Beaujeui-Montpensieri I. Humbert.; I. Drogo † 1252. St. Bris, Brechart stb. ura. – Elvira, l’Ormei és Chateau-Chinoni Hugó örökös leánya.; Guido † 1270. szept. 19. 1245 verduni püspök, 1246 auxerrei püspök.; Margit. – Tanlayi Róbert.; Izabella. – 1. Chatilloni Hugó, Jaligny ura. 2. Montgasconi Robert.; Margit. Villehardouini Vilmos, Lisignes ura, a Champagne connetableja.; Ágnes –Rocheforti Péter, Bragelogne ura.; d’Espoisses-i ág.; II. Drogo 1282. L’Orme, Chateau-Chinon, stb. ura. – Montreali IV. Anterik leánya.; I. Vilmos † 1284 körül. St. Véraini Ágnes.; Izabella. – 1265. Mauvoisini II. Guido, Rony ura.; III. Drogo † 1310. ápr. 23. – Lusignani Eustachia, Jarnaci Gottfried leánya.; II. Vilmos † 1326. február 22. – Chateauvilaini Mária, Luzy Guido leánya 1356.; Janka. – Thorottei Aubert, Chatelier ura.; IV. Drogo † 1323. – 1. 1297 körül Janka. Tocy Othe tengern. leánya. 2. 1305 Eleonora IV. Amadé, savoyai hg. leánya.; Mátyás † 1332 előtt. a St. Parise-i ág őse. – Margit.; Janka. – St. Verainei IV. Hugó.; III. Vilmos folytatja a családot.; János. Givry ura 1351.; Drogo † 1374 a St. Bris-i ág őse. – St.-Veraini Margit † 1387 előtt; Elize † 1339 előtt. – Flotte Vilmos, Revel ura, Francziaország kanczellárja.; Mátyás; Rajnald † 1390. St. Parise és Chacenay ura folytatja a családot.; Valter.; Katalin.; Izabella.; 1. Janka † 1351 előtt. – Brienne és Eu-i IV. Rudolf † 1344. jan. 18.; 2. Margit, St. Hermine ura. – 1. Craoni VII. Móricz. 2. Chalonsi János, Arlay ura.
Kisérletet tettem, hogy mind a két család nyomát franczia földön keressem.
Blondel «Genealogiae francicae plenior assertio» czímű 1654-ben megjelent művében (II. kötet, a nemzedékrendi táblákban) egyik helyén (36-ik lapon) a Beaujeui urak genealogiájában mondja: «Humbertus Stabuli Francici Comes «Isabellae de Merloto maritus 2»; egy másik helyen (73-ik lapon), a Craoni család genealogiájában «Mauricius VI. Margaretae de Melloto maritus».
Imhoff 1687-ben megjelent «Excellentium familiarum in Gallia Genealogiae» czímű művében a Savóyi ház genealogiájában (I. 31) mondja: «Eleonora (Savóyai V. Amadé leánya), nup. 1. Wilhelmo de Chalon C. d’Auxerre 1292. 2. Droco de Merlo Dn. de S. Hermine. 3. Johanni C. de Forés». «Historia Italiae et Hispaniae genealogica» czímű 1701-ben megjelent művében pedig mondja: (21-ik lapon) «Johannes Cabilon. II. Baro d’Arlay (ux.) Margarita de Mello, Mauritii IV. Dn. de Craon vid.»
Merlo, Melloto és Merloto tehát Mello-val azonosak s ennek következtében az ó-franczia Mello-családdal van dolgunk, melynek nemzedékrendje Blondel és Imhoff adatainak helyességéről fényesen tanuskodik. – Ebből pedig azon czáfolhatatlan tény következik, hogy, miután Blondel és Imhof a nápolyi Merloto-król semmit sem tudtak s a franczia Mello-kat mégis Merlo, Melloto és Merloto-nak nevezték, a régibb írók e franczia családot mindenesetre szintén Merloto-nak nevezték s hogy ennek a családnév legrégibb alakjának kellett lennie.
Miután most már a Merlotóknak a franczia Mello-családdal való azonosságát megállapítottuk, szükséges ez utóbbinak genealogiájából egyet-mást kiemelnünk, a mennyire ez a rendelkezésemre álló kútfők nyomán lehetséges.
Mello, Merlo vagy Merlou (Picardiá-ban) urai I. Drógo-tól veszik eredetüket. Ennek unokája III. Drógo már a XII. század közepe táján Mello és St. Bris uraként szerepel. Ennek utószülött fia, IV. Drógo, Mello és St. Bris ura, 1204 óta franczia connetable, 1218 márcz. 3-án hal meg, fia Vilmos három fiut hagyott hátra, Mello-i és St. Bris-i Vilmost, kivel a főág 1248-ban halt ki, Drógót és Guidó-t. Guido 1270 sept. 19-én mint auxerrei püspök halt meg. Drógo folytatta a családot. Neje, Eloise, által l’Orme, Chateau-Chinon és Espoisses nevű uradalmakat kapta; meghalt 1252-ben, két fiút, Drógót és Vilmost hagyván maga után.
Drógo, az öregebb fiu a főágat folytatta, mely 1323-ban, unokájával, Drógóval, halt ki; második fia Mátyás a St. Parise-i ág alapítója, mely III. Jánosal a XV. század közepén szűnt meg. Kiemelendő itt, hogy Mátyásnak hasonnevű fia is volt, ki Magyarországból hazatérvén 1396-ban halt meg.
Vilmos, az 1262-ben meghalt Drógonak második fia, az Espoisses-i ágat alapította. Meghalt 1284-ben. Fia, II. Vilmos 1326 febr. 22-én halt meg, III. Vilmost és Drógot hagyván maga után. Az előbbinek ivadéka V. Vilmossal halt ki a XV. század első felében, míg Drógo, St. Bris és Blaginy ura, a St. Bris-i ágat alapította. Utódai a XV. század végén Károly személyében fogytak ki.
Neje, Rougemonti Katalin St. Bris-t hitbére fejében kapván, ezt második férjére, Neufchateli János, St. Aubin urára ruházta át. – A többire vonatkozólag a franczia Mellók itt mellékelt nemzedékrendi táblájára utalok.
(A családfát lásd a megelőző lapon.)
Ha már a Merlotók és a Mellók azonossága meg is van állapítva, ez utóbbiak genealógiája még egy más elvitázhatlan bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az olasz, illetőleg nápolyi Merlotok a picardiai Mellóktól származnak. Láttuk, hogy már III. Drógo a XII. század közepén St. Bris ura s hogy St. Bris még a XV. század végeig családja birtokában volt; de azt is láttuk, hogy a St. Bris-i birtokrészek a család fiatalabb tagjainak adattak át. Mind ez, karöltve a St. Chiarai sírkővel, mely Merlotoi Drógót St. Bris urának és franczia származásúnak nevezi, azon megczáfolhatatlan bizonyítékot nyujtja, hogy a nápolyi Merlotók az itt tárgyalt franczia Mello család egyik ágát képezték.
Hogy Merlotói Károly, Drógo atyja, az ide csatolt Mello-féle családfán nincs feltüntetve, ez csak alárendelt dolog. A családfát régibb írók (Anselme, Moréri stb.) után állítottam össze, kik az összes kútfők teljessége, pontossága és kiaknázása ügyében nem igen komolyan vették a dolgot, vagy pedig, a mi sokkal valószinűbb, e Károlyt, mert honát elhagyván, hazáján kívül telepedett le állandóan, már nem is ismerték. Mert hogy Károly hazáját azért hagyta el, hogy Anjoui I. Károly kiséretében Nápolyban tekintélyre és vagyonra szert tegyen, ezt olasz neje mellett még azon körülmény is bizonyítja, hogy fiánál franczia származását és franczia praedicatumát még mindig hangsúlyozták.
E Károly minden valószinűséggel az 1252-ben elhalálozott St. Bris-i Drógo és Ormei és Chateau-Chinoni Eloise-nek a fia; vajjon pedig a nápolyi Mátyás a nemzedékrendben kimutatott Mátyások egyikével azonos-e, nem-e, azt nem merem eldönteni.
Ennyit a Merlotókról.
A mi a Druget-kérdést illeti, tény, hogy ez korántsem oly könnyen oldható meg.
Hampel a Merlotó-k és Drugethek egy közös törzsatyától való leszármazását megállapítottnak tartja s ennek bizonyítékait a czímerhasonlóságban, részint pedig abban találja, hogy egy Merloto a Drogo nevet keresztnévűl, az első Drugeth pedig ugyane nevet családnévűl használja.
A mi a czímerhasonlóságot illeti, számtalan példából tudjuk, hogy nem mindig a közös leszármazás bizonyítéka, s hogy ott, hol ennek bizonyítéka gyanánt használható, ezzé csak akkor válik, ha a közös leszármazás mellett azonkívül még fontos genealogiai vagy egyéb momentumok is működnek közre. – Jelen esetben pedig egyetlenegy ily jellegű momentumunk nincsen, sőt a legkisebb jeleit sem látjuk annak, hogy a Drugethek csakis franczia származásuak lettek volna.
A névben fekvő érvek még sokkal gyengébbek.
Tegyük fel, hogy az első nápolyi Drugeth franczia, illetve Mello lett volna; akkor csak úgy magyarázhatjuk meg a dolgot, hogy vagy atyja, vagy ő maga Drógónak neveztetett s hogy ő vagy utódai egyike az olaszos alakot, Drugettó-t, családnévül vette fel. – De akkor nagyon is feltünő, hogy a legmagasabb franczia nemességhez tartozott és felette hires Mello-családnak e Nápolyba kivándorolt tagja elmulasztotta volna magát az ősi néven nevezni s hogy helyette egy csak újonnan csinált ismeretlen nevet vett fel; ez annál is hihetetlenebb, minthogy családjának egy másik ága, még mindig «Merloto és St. Bris» urának nevezte magát és franczia származását még mindig hangsúlyozta.
Ezek szerint tehát sokkal valószinűbb, hogy a Drugethek ősrégi, olasz eredetű családból származtak, melynek a franczia Mello, illetőleg a nápolyi Merloto családdal semminemű vérrokonságbeli kapcsa nem volt. – Valamint Anjoui I. Károlyt franczia lovagok kisérték Nápolyba, épúgy vonultak olasz nemesek Martell és Róbert Károly oldalán Magyarországba.
Dr. WERTNER MÓR.
A Podmaniniak nemzedékrendéhez.
A «Turul» 1891. évi folyamának 58. s köv. lapján Décsényi Gyula úr magyarázó észrevételeivel ellátott és «II. Ulászló korabeli czímereslevelek» czím alatt közzétett dolgozata – mely a Podmaniczkyak czímerének hiteles alakban való használatát és a családnak báróságra való emelését tárgyalja – a családtanra nézve felette örvendetes útbaigazításul szolgál már azért is, mert a családnak mágnási czíme – liber baro – mely a család egyes tagjai által magán oklevelekben sűrűen használtatott, immár igazoltnak tekinthető.
A megjelent értekezés kiegészítése gyanánt megjegyzem, hogy könyvtáram kéziratai közt egy névtelen író tollából eredő és úgy látszik a 30-as évek elején készült «Collectanea Historico-Genealogica Stirpis de Podmanin» czímű művecske van, mely 8-rétben 36 lapra terjed és sok tekintetben érdekes.
Előadja ugyanis a művecske, hogy a «de Precsin» ősi család,* Minden bizonynyal a későbben Precsinszky név alatt virágzó családnak a törzs őse.* a precsini és más trencsénymegyei helységbeli kisebb birtokokon kívül, 1438-ban Podmanin helységet is, új adományként birta és hogy a «de Precsin» család egyik ága azelőtt már is: «de Precsin et Podmanin» írta magát; ezentúl azonban és főleg az 1440 táján élő Antal, ki a «de Precsin» ősi nevét elhagyva, egyedül a «de Podmanin» névvel élt, mely példát utódai követték s így Antal, a Podmaniniak őseként tekintendő.
A családi névnek szabatos megállapítására nézve, kivánatos lett volna kiemelni azt, vajjon II. Ulászló, az 1505/6. évi oklevélben, a fenti Antal unokáját Jánost: de Podmanin-, vagy pedig Podmaniczky-nak nevezi-e, minthogy Antal összes leszármazói a magánoklevelekben rendesen a «de Podmanin» nevet használták* Különös, hogy ennek ellenére az országgyűlési végzeményekben a családi név leggyakrabban Podmaniczky alakban olvasható, mely jelenség talán a II. Ulászló udvarán uralgó cseh-tót áramlatnak kifolyása.* és csak a nyitrai székesegyház részére 1525-ben készíttetett harangon, Podmanini István püspök, – valamint a vágbeszterczei róm. kath. templomban, tót nyelven fogalmazott epitaphiumon, az 1558-ban elhalt Podmanini Ráfael – családi neve olvasható Podmaniczky alakban.
A művecskéhez mellékelt rajz szerint a czímer következő: ezüst pajzsban, zöld téren szétterjesztett szárnyakkal ülő, jobbra néző, egyfejű fekete sas. A pajzs fölötti sisak koronáján fekete nyilt sasszárny van elhelyezve. A foszlányok színei ismeretlenek.* E czímer a II. Ulászló által adományozott czímernek nem igen hű utánzatának tekinthető.*
Közlöm egyúttal a művecskéhez mellékelt és hihetőleg az Illyésházyak levéltárában őrzött oklevelek és adatok nyomán összeállított, időközben azonban általam szintén okmányok alapján bővített leszármazást, szem előtt tartván a Nagy Iván családtani művében (IX. köt. 338–9. l.) közzé tett nemzékrend helyesbítését:
N. de Precsin.; Nicolaus de Precsin et Podmanin.; Kelemen de Precsin et Podmanin.; Joannes 1418. (? Országh Bora.); Ladislaus 1418. 1450 de Precsin et Podmanin. (? Országh Ilona.); Antonius de Podmanin. 1418. 1438. 1440.; Podmaniniak.; János.; Balázs 1495.; György.; Zsófia. (Kazalka Ulászló.); Márta 1496.* Marta cum filio Ladislao quartalitium tollens 1496.* (N. N. † 1490 táján.); László † 1494.* Nagy Iván id. helyen, László 2-dik nejéül Országh Ilonát, fiának Jánosnak nejéül pedig annak növérét Országh Borát irja, a mi nem igen hihető, mert eddigelé kezemhez nem került oly adat, mely igazolná, hogy az atya az egyik, a fiu a másik nővért nőül vette volna, s ezért inkább hajlandó vagyok feltenni azt, hogy Országh Ilona és Bora nővérek, az 1450. év körül, a Precsini és Podmanini névvel élő János és László testvérek nejei lehettek, ezért őket a nemzedékrenden is ? mellé helyeztem el, már azért is, mert – eltekintve a kor számításától – a művecskében az 1494-ben meghalt László nejéül, egyedül Gál-Széchy Magdolna jelöltetik, kitől a nemzékrend szerint gyermekei voltak és főleg, mert a báróságra emelt János nejéül, a fennlévő adatok határozottan csak Lévai Cheh Borát irják.* (Gál-Széchy Magdolna.); Balázs † 1479.* A művecskéhez csatolt leszármazáson, Balázs 2-dik neje határozottan «Dorothea, antea nupta Svidrigal»-nak neveztetik; fia László pedig 1-ső nejétől vagyis Bjelik Dorottyától származik, mert ő örökölte anyja halála után, atyja gyámsága alatt, a ledniczi várat és urodalmát. Atyja halála után, unokabátyja Mihály viselte kizárólag a gyámságot, habár akkoron még László (mostoha) anyja Dorottya, előbb özvegyült Svidrigalné is élt, ki csakis Balázs kisebb birtokait élvezte özvegyi jogon.
Lászlónak 1508-ban bekövetkezett halála után, a Mohácsnál 1526-ban elesett Podmanini Mihály, a volt gyám, és ezután fia Rafael, a ledniczi urodalmat bitorolta, nem törődve Ákosházi Sárkány Ambrusné született Kolosváry Zsófia, utóbb férjezett gróf Szentgyörgyi és Bazini Farkasné zálogjogával és peres panaszaival.
Ráfael halála után a fiscus a ledniczi urodalmat lefoglalta, figyelembe nem véve Precsini és Podmanini János, özvegy Podmanini Ráfaelné szül. Lomniczy Janka, valamint gr. Szentgyörgyi és Bazini Farkasné szül. Kolosváry Zsófia igényeit, minthogy a következő évben, vagyis 1559-ben I. Ferdinand király, ez urodalmat Debrétei Telekessy Imre hadvezérének adományozta.* (1. Bjelik Dorottya, a ledniczi urodalom úrnője. 2. N. Dorottya, előbb özvegyült Svidrigal N.-né.); László 1510 de Precsin et Podmanin.; János † 1559.; János* Nagy Iván id. helyen, László 2-dik nejéül Országh Ilonát, fiának Jánosnak nejéül pedig annak növérét Országh Borát irja, a mi nem igen hihető, mert eddigelé kezemhez nem került oly adat, mely igazolná, hogy az atya az egyik, a fiu a másik nővért nőül vette volna, s ezért inkább hajlandó vagyok feltenni azt, hogy Országh Ilona és Bora nővérek, az 1450. év körül, a Precsini és Podmanini névvel élő János és László testvérek nejei lehettek, ezért őket a nemzedékrenden is ? mellé helyeztem el, már azért is, mert – eltekintve a kor számításától – a művecskében az 1494-ben meghalt László nejéül, egyedül Gál-Széchy Magdolna jelöltetik, kitől a nemzékrend szerint gyermekei voltak és főleg, mert a báróságra emelt János nejéül, a fennlévő adatok határozottan csak Lévai Cheh Borát irják.* főkamarás mester, pozsonyi gróf 1505/6 báróságra emeltetett. (Lévai Cheh János leánya Bora.); István* Nagy Iván szerint: István 1570-ben meghalt, nejéül pedig Kosztka Borát és Zrinyi Katát irja. A halálozási év minden esetre téves, mert ha Istvánt, midőn 1505-ben nyitrai püspökké neveztetett, csak 30 évesnek tartjuk, akkor születési éve 1475-re tehető s igy halálakor majdnem 100 évesnek kellett lennie, a mi alig hihető, ha figyelembe vesszük azt, hogy ő mint legidősb püspök, úgy János mint I. Ferdinánd királyt megkoronázta s midőn 1528-ban – mert a reformatióhoz csatlakozott – a püspökséget elhagyta, felette sanyarú és hányatott helyzetbe jutott.
Nejeit illetőleg megjegyzem, hogy az idézett helyen olvasható leszármazás szerkesztője, ez Istvánt, az 1574-ben elhalt utódjával Betlenfalvi Turzó Ferenczczel, ki – mert szintén a reformatióhoz csatlakozott – a püspökséget szintén elhagyta, összetéveszté, minthogy ennek nejeit Kosztka Borát és Zrinyi Katát, Podmanini István nejeiül irja. Hogy pedig a nevezettek Podmanini István nejei nem lehettek, igazolva van azáltal, hogy Betlenfalvi Turzó Ferencz, a püspökből lett kamarai elnök első neje: Kosztka Bora halála után, – kivel hozományként az árvai és litvai (lietavai) urodalmakat kapta – Zrinyi Katát vette nőül, ki anyja lett az 1567-ben szül. Betlenfalvi Turzó Györgynek, az idővel grófságra emelt nádornak. Hozzá járulván: hogy sem a Kosztka sem a Zrinyi családnál, Podmanini Istvánra vonatkozó adat nem lelhető.
Ifju koromban egy könyvben, – melynek czimére immár vissza nem emlékszem – olvastam, hogy Podmanini István, midőn a nyitrai püspökséget elhagyta és nyiltan a reformatiót vallotta, kénytelen volt az üldözések elől Lengyelországba menekülve kivándorolni, hol meg is nősült. De onnan is kizavarva, kénytelen volt családjával együtt menhelyet keresni, melyet főleg a felső magyarországi bányavárosok egyikében lelt.
István, mint fennebb érintve volt, még mielőtt Lengyelországba menekült, családi nevét már is Podmaniczky alakban irta, használván a bárói rang mellőzésével, alkalmasint csak a sasos czimert, hogy eképen a Podmaniniaktól való leszármazását, adott alkalommal könnyebben igazolhassa. Talán innen volna levezethető az 1782-ben báróságra emelt Podmaniczkyak czimerében levő fekete sasnak és a sisak koronájából kiemelkedő és megkettőztetett alakban látható sasszárnynak mintegy a felélesztése. Az 1888-ban kiadott Magyar nemzetségi zsebkönyv I. kötet 392. lapján, a Podmaniczkyak bárói czimerének jobb paizsában látható vitéz, ősi czimernek jeleztetik, a mi téves feltevés, ha Csergheő Géza úr szerint, a Podmaniniak ősi czimere nyil által átfúrt és hasonló nyilat markoló meztelen kar; ez utóbbi esetben a bárói czimer jobb paizsi képlete, némi változással inkább a Jeszenák-család czimeréből átvettnek tekintendő már azért is, mert az 1782-ben báróságra emeltek, mint a köztéren szereplők, czimerüket, az akkori szokás szerint, csekély eltéréssel és változással a Jeszenák, a Podmanini régi bárói és az Osztroluczky családok czimereinek egyesitésével állították össze.* 1505–1528 nyitrai püspök, 1505/6 közszerző.; Mihály † 1526. 1505/6 közszerző. (Tarczay Kata.); Anna. (Gergely-Laki Buzlay Balázs.); 1-től László † 1508 Lednicz ura.; N. fiu †; Margit. (Zokoly János.); János † 1545.; Rafael. Trencsénmegye felső részében főispán † 1558. (Lomniczy Janka, a brumovi urodalom urnője.) †; Kata (1. Elefánthy Mihály. 2. Horváth, máskép Turáni Guzich Miklós.); Sára. (Szunyogh Mózes.); Anna. (Záblati Hrussó igazabban Kolosváry János † 1559.); István.; János.; Miklós de impetrato Baán, cum Illyésházy litigans.
ERNYÉDI TURZÓ MIKLÓS.
Czímeres nemeslevelek Szabolcs vármegye levéltárában.
Szabolcs vármegye régi iratai két helyen vannak elhelyezve: értékesebb részük Nyiregyházán, a vármegyeház udvarán emelt külön épületben, a kevésbbé értékes pedig a régi székhelyen, a nagykállói vármegyeházban. Tulajdonképeni levéltár számba azonban csak az első jöhet, mely bár mindössze 17 középkori oklevelet bir felmutatni, aránylag a tartalmasabb és rendezettebb törvényhatósági levéltárak közé tartozik. Jegyzőkönyvei 1550-től kezdődnek s túlnyomó bennök a magyar nyelv használata; aktáit pedig 1551-től majdnem teljesen összefüggő sorozatban őrizte meg.
Mohácsi vész előtti oklevelei (kettő a XIV. századból: 1335. és 1389., 13 a XV. századból: 1400., 1440., 1445., 1459., 1462., 1472., 1476., 1490., 1492. és 1496. évekből és kettő 1500-ból) a Bocskay, Csői, Egyházasnyéki, Megyeri, Nándorfehérvári (Literatus de Nandoralba), Pércsi, pókaházi Póka, Szentlászlói, Szentlőrinczi, Szepesi, Szobi és Várdai családokra és ezek szabolcsi, bihari, borsodi, honti, külsőszolnoki és csanádi birtokaira vonatkoznak.
Czímeresleveleinek száma 25, nehány darab kivételével mind a XVII. századból, s a mi elég feltünő e tiszamenti vármegyében, jobbára a bécsi kanczelláriából; erdélyi armális csupán három van a gyűjteményben. Négy közűlök bárói diploma: a Bethleneké és Vayaké, s a híres Simonyi óbester osztrák és magyar báróságának oklevelei. A többiek mind egyszerű nemesítő czímereslevelek, (egyikük nemességújításról szól), melyek összesen 26 családnak adták meg a nemesi jogokat és kiváltságokat. Tartalmukat a következő jegyzék adja, a családok szerint betűrendben összeállítva:
Bethlen Ferencz bárói diplomája III. Ferdinándtól, czímerbővítés nélkül. Bécs, 1651 július 25. A könyvalakú oklevél első lapján Bethlen Ferencznek Gyulafehérváron, 1651 szeptember 3-án kelt sajátkezű bejegyzése olvasható, mely szerint a diplomát Szelepchényi György nyitrai püspök tolcsvai Bónis Ferencz által küldte meg neki.
Demien (de Pooch) Lukács, felesége Vere Dorottya s testvére Mihály czímereslevele Báthory Gábortól. Kolozsvár, 1608 ápril 18. Pócsi házuk és földjük felszabadításáról is szól.
Deseő György, felesége Kormos Dorottya, testvérei Péter, István és Mihály, leányai Dorottya s Katalin, veje Kis János és végül Péntek Gergely czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1632 október 25. Kihird. Torna vármegyének Tornán, 1633 május 25-én tartott közgyűlésén.
Gara János nevére hamisított czímereslevél III. Ferdinándtól. Bécs, 1639 április 6. A czímerkép hiányzik. Kihird. Szabolcs vármegye közgyűlésén, 1642 decz. 8-án. A hátlapján olvasható feljegyzés szerint hamisított voltáért lefoglaltatott.
Kecze Benedek, felesége Demeter Zsuzsa, leánya Anna s testvérei Péter és András czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1652 február 18. Kihird. Szabolcs vármegyének Petneházán, 1652 május 31-én tartott közgyűlésén.
Kis, lásd Deseő.
Kys, lásd Menihar-Kys.
Köncző Lászlóra hamisított, eredetileg bizonyos István, felesége Csiga Katalin és fia János részére adott czímereslevél II. Ferdinándtól. Bécs, 1635 deczember 15. Kihird. Ung vármegyének Nagy-Kaposon 1636 szeptember 19-én tartott közgyűlésén.
Laskóy máskép Rayn András, felesége Sompeik Erzsébet s leánya Judit nemességújító czímereslevele I. Lipóttól. Grácz, 1660 augusztus 11. Kihird. Veszprém vármegyének Pápán 1661 január 26-án tartott közgyűlésén.
Menihar-Kys Pál, felesége Kerekes Kata s gyermekei Mátyás és János, Ilona és Erzsébet czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1624 október 3. Törvénytelen birtokosától elkobozva került a levéltárba.
Munkácsy János czímereslevele III. Ferdinándtól. Bécs, 1650 deczember 30. Az 1651 november 8-ról keltezett kihirdetési záradék Mármaros vármegyének Márm.-Sziget szab. kir. (!) városban tartott közgyűlésére van hamisítva.
Nagy, máskép Pakay (de Paka) Balázs, felesége Pethneházy Ilona, gyermekei Gáspár, György, András, Katalin s rokonai Paraztay János, Saigó János és Nagy István nemességújító czímereslevele II. Mátyástól. Bécs, 1609 január 5. Kihird. Nógrád vármegyének Losonczon, 1609 augusztus 31-én és Szabolcs vármegyének Tasson, 1609 október 1-én tartott közgyűlésén.
Nagy, lásd Szabó.
Nemes Péter és fiai Mihály és Gábor czímereslevele I. Lipóttal. Bécs, 1700 szeptember 3. Kihird. Szatmár vármegyének Bagoson, 1701 január 10-én tartott közgyűlésén. Törvénytelen birtokosától, nádudvari Nemes Jánostól elkoboztatva, került a levéltárba.
Oláh Ádám, felesége Korlát Dorottya és testvére Tamás czímereslevele II. Ferdinándtól. Regensburg, 1636 november 8.
Pakay, lásd Nagy.
Pap Ferencz, felesége Juhász Borbála s testvérei István, János, Mihály, András, Katalin és Borbála czímereslevele I. Lipóttól. Pozsony, 1687 november 14. Kihird. Szabolcs vármegyének Devecseren, 1688 február 13-án tartott közgyűlésén. Mellékelve a kökényedi Pap család nemesség bizonyító perének iratai, 1837–1843. évekből.
Paraztay, lásd Nagy.
Pásztor Pál czímereslevele I. Rákóczy Györgytől. Szatmár, 1649 szeptember 10. Töredék; a czímerkép meg van, de leírása hiányzik.
Péntek, lásd Deseő.
Pintar Ferencz spanyolországi származásu nemes és gyermekei János, Imre és Judit czímereslevele, melyben régi nevük Pintárházy-ra változtatik, III. Károlytól. Bécs, 1712 deczember 9. Kihird. Bars vármegyének Kis-Tapolcsánban, 1713 július 5-én tartott közgyűlésén. Mellékelve Bars vármegye nemesi bizonyítványa, Léva, 1741 április 25.
Pócsi (de Várad) Péter czímereslevele Báthory Zsigmondtól. Gyulafejérvár, 1593 május 6.
Puskás ános, felesége Horváth Katalin, gyermekeik Pál, István és Anna, testvére András s ennek neje Pesty Eufrozina s gyermekeik István, János, Ilona és Kata czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1629 márczius 22. A czímerkép hiányzik. Kihird. Zemplén vármegyének 1630 június 25-én tartott közgyűlésén.
Rayn lásd Laskoy.
Saigó lásd Nagy.
Simonyi (de Vitézvár) József ezredes osztrák bárói diplomája I. Ferencztől. Bécs, 1804 április 21.
Ugyanannak magyar bárói diplomája I. Ferencztől. Bécs, 1815 február 3.
Szabó Pál, felesége (a név itt Borbély Juditra van hamisítva), testvére Nagy Tamás s ennek felesége Pap Anna czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1633 január 12. A czímerkép hiányzik. Kihird. Torna vármegyének Tornán, 1634. évben és Abauj vármegyének Gönczön, 1634 szeptember 4-én tartott közgyűlésén.
Szele Mihály, felesége Bene Ilona s gyermekei István és Erzsébet czímereslevele Rudolftól. Prága, 1584 szeptember 20. Kihird. Vas vármegyének Vasváron, 1585 augusztus 29-én tartott közgyűlésén.
Szolga Pál s testvére Péter czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1635 november 22. Kihird. Abauj vármegyének Szinán, 1636 június 23-án tartott közgyűlésén.
Thoth András, felesége Halmi Kata s gyermekeik Mihály, Márton, István, Anna, Erzsébet és Katalin czímereslevele II. Ferdinándtól. Bécs, 1632 május 21. Kihird. Kraszna vármegye közgyűlésén, 1649 márczius 9-én. A család kihalta után, 1771-ben került a levéltárba.
Totth András, neje Ilona, gyermekeik László és Judit s testvére Imre czímereslevele II. Mátyástól. Pozsony, 1609 deczember 17. Kihird. Szabolcs vármegyének Apagyon, 1611 február 4-én tartott közgyűlésén.
Vay (de Vaja) Lászó és Zrínyi Zsuzsánnától született gyermekei Imre, László és Eulália-Zsuzsánna bárói diplomája I. Ferencztől. Bécs, 1799 május 10. Kihird. Bihar vármegyének Várad-Olasziban 1799 deczember 16-án tartott közgyűlésén. Bihar vármegye főjegyzője által 1799 deczember 16-án kiadott másolat, a Szabolcs vármegyének Nagy-Kállóban, 1800 márczius 3-án tartott közgyűlésén végbement kihirdetés másolatával együtt.
***
Ez armálisokkal kapcsolatban meg kell emlékeznünk a vármegye czímerére, illetőleg pecsétjére vonatkozó oklevelekről. A szatmári békéig nem volt a vármegyének czímere, sem pecsétje; mind a négy járás más pecséttel élt. III. Károly Bécsben 1714 november 18-án kelt oklevelében adott a vármegyének hivatalos pecsétet, melynek négy mezőre osztott lapja az első kék mezőben zöld talajból kinövő hármas rozs-kalászt, a 2. ezüst (a rajzban vörös) mezőben pontyot, a 3. ezüst (a rajzban ismét vörös) mezőben zöld talajból kiemelkedő háromágu csonka fatörzset, a 4. kék mezőben balra czélzó arany íjat és nyilat tüntet fel. A pecsét körirata: COMITATVS DE ZABOLCS.
Az ezen oklevél alapján készült pecsét rövid idő alatt elkallódott, és III. Károlynak Laxemburgban 1729. május 25-én új pecsét vésetésére kellett engedélyt adni. A körirat ez új adományban az 1729 évszámmal bővűlt. A diplomát Niczky Ferencz országgyűlési követ hozván magával, az 1730 január 12-én Apagyon tartott közgyűlésen lett az kihirdetve.
II. József mint a többi vármegyéktől, Szabolcstól is elvette régi pecsétjét, s az ország czímerét COMITATUS SZABOLCSIENSIS. 1786. felirattal viselő pecsétet adott helyébe. A régi pecsétet a helytartótanács 1786 augusztus 1. rendeletére a vármegye ez évi augusztus 29-én küldte fel, megtartván magának egy lenyomatot. Négy év múlva aztán az ősi czímer és pecsét ismét visszahelyeztetett régi jogaiba.
Az ezekre vonatkozó oklevelek és egyéb iratok szintén a vármegye levéltárában őriztetnek, a fentebb ismertetett czímereslevelekkel együtt.
D.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ülése
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi október hó 8-án Nagy Imre társ. másodelnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Csánki Dezső, Majláth Béla, Nagy Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József, Tagányi Károly, Thaly Kálmán vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Az ülés megnyitása után a titkár felolvasta Pór Antal vál. tagnak «László erdélyi vajda és a Keán nemzetsége» czímű dolgozatát, melyet folyóiratunk jelen száma közöl.
Az ülésre kitűzött másik előadás «Costume-tani tanulságok a czímeres-levelekben» a szerző, Dr. Szendrei János vál. tag betegsége miatt megtartható nem lévén, a folyó ügyek tárgyalására került a sor.
Ezek során az elnök kegyelettel emlékezett meg Haán Lajos vál. tagnak f. évi aug. 12-én bekövetkezett haláláról. A választmány a veszteség fölött érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg ád kifejezést.
A titkár bejelenti a következő új tagajánlásokat. Pártoló tagokúl: Jósa Kornél cs. k. kamarás Budapesten, Fületinczi Kelcz Gyula Budapesten (ajánlja Szent-Ivány Zoltán); évdijas tagokúl: Fényes Gyula törv. biró Debreczenben, Dr. Thim József orvos Titelben, Maurer Adolf könyvkereskedése Kassán, Grill Károly udv. könyvkereskedése Budapesten, Dr. Dedek Cr. Lajos egyetemi könyvtári tisztv. Budapesten (aj. a titkár), Klopotivai Pogány Károly kir. tanácsos és nyug. kir. táblai bíró Marosvásárhelyen (aj. Majláth Béla), Nagyiday Ferencz Verbőczön (aj. Dr. Komáromy András), Négyesi Szepesy Béla borsodmegyei árvaszéki ülnök Miskolczon (aj. Négyesi Szepesy József és Tagányi Károly). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
A pénztárnoknak bemutatott jelentése szerint az ülés napjáig volt:
Bevétel 2221 frt 78 kr.
Kiadás 1622 frt 84 kr.
Készpénz 598 frt 94 kr.
Vagyonállás.
Értékpapirok névszerinti értékben 8000 frt – kr.
Alapító levelek értéke 3100 frt – kr.
Alapító levél nélküli alapítványok 700 frt – kr.
Készpénz 598 frt 94 kr.
Összesen 12.398 frt 94 kr.
A pénztári kimutatás tudomásúl vétetett.
A folyó évi nagygyűlés napja deczember 10-ére határoztatott, tárgyai felől pedig a titkár a novemberi vál. ülésen fog előterjesztést tenni.
Dr. Szádeczky Lajos társ. jegyző kolozsvári egyetemi ny. r. tanárrá neveztetvén ki, a társulatnál viselt jegyzői tisztéről lemondását jelenté be. A választmány a lemondást sajnálattal tudomásúl veszi s egyúttal Dr. Szádeczky Lajos vál. tagnak jegyzői tisztében hosszú éveken keresztül kifejtett buzgó és önfeláldozó munkásságáért elismerését jegyzőkönyvileg fejezi ki. – A társulati új jegyző megválasztása az 1892. január havi vál. ülés tárgyai közé vétetett föl.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Majláth Béla és Tagányi Károly vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
† Haan Lajos. (1818–1891.)
Társulatunk választmánya ismét egyik nagyérdemű tagjának elhunytát gyászolja. Ki zajtalan és fáradságot nem ismerő eredményes munkásságával mindnyájunk tiszteletének és szeretetének részese volt: Haan Lajos békés-csabai lelkész, a M. Tud. Akadémia lev. tagja, Békésmegyének monographusa, ez év augustusának 12-én hosszas szenvedés után jobb létre szenderült.
Egész élete szakadatlan munkásság volt. Azóta hogy a negyvenes években «Jena Hungarica» czímmel első önálló munkáját kiadta, hazai történetírásunknak legbuzgóbb művelői közé lépett. Fáradozásainak legmaradandóbb emléke az a nagy történelmi anyag, melyet egyik leghomályosabb multú megyénk, Békésmegye multjának ismertetéséhez «Békés vármegye hajdana» czímű könyvében összehozott; e fáradozásában buzgó munkatársra akadt vejében, Zsilinszky Mihály csongrádmegyei főispánban. A vármegyének, melynek történeti emlékei a török foglalás alatt, mely belőle tabula rasa-t csinált, elpusztultak, multjára vonatkozó okleveleket a legnagyobb fáradsággal és utánajárással gyűjtötte össze az ország minden vidékén; s e szétszórt mozaik-szemekből összeállította a megye hajdani viszonyainak képét. Az a tömérdek okleveles anyag, melyet összegyűjtött, a megyei családok multjának felderítése és kivált Dürer Albert magyar származásának újabb kutatásokon alapuló kimutatása, melyet a külföld első Dürer-specialistái is elfogadtak: bőségesen elegendő jogczím volt arra, hogy társulatunk megalakulásakor 1883. febr. 25-én Haan Lajost igazgató-választmánya sorai közé iktassa. S habár az elhúnyt távoli lakóhelye, magas kora és hosszú időt át tartott szenvedése miatt tanácskozásainkban tényleges részt nem is vehetett: érdeklődése társulatunk iránt folyton élénk volt és figyelemmel kísérte munkásságunk minden mozzanatát.
Agg kora és már régóta kínzó betegsége nem gátolták abban, hogy úgyszólván utolsó perczig kedves foglalkozásának, megyéje történetének ne szentelje minden fáradozását. A megye közönségétől nyert megbízás alapján, a legújabb kutatások – kivált a müncheni állami levéltárban őrzött Hunyadi családi oklevelek – felhasználásával teljesen újra dolgozta át Békésmegye történetét; e nagy műnek a honalapítás ezeréves ünnepére kellett volna megjelennie. A kérlelhetetlen halál azonban elragadta az érdemekben gazdag történetírót körünkből ép abban a pillanatban, midőn utolsó alkotása már-már sajtó alá került volna. Úgy értesülünk, hogy a megye közönsége, karöltve a békésmegyei történelmi egyesülettel, módot talált arra, hogy e mű nem sokára napvilágot láthasson.
Munkában eltöltött életéből kiemeljük a következő főbb mozzanatokat. 1818. aug. 13-án született Sámsonházán Nográdmegyében, hol atyja ág. hitv. ev. lelkész volt, ki tartózkodási helyét alig néhány héttel fia születése után Békés-Csabával cserélte föl, melynek egyik lelkészévé választatott. A közép iskolákat Mező-Berényben és Eperjesen végezte el, itt végezvén theologiai tanulmányait is. 1841-ig nevelősködvén, utóbb külföldön a jenai és berlini egyetemeket látogatta, s már a 40-es évek derekán B.-Csabára hívták segédlelkészűl és az első magyar iskola tanáráúl. Itt találták őt a szabadságharcz mozgalmas napjai, melyekben ő hivatásának megfelelőleg tábori papként a harcz mezejére vonult. A harczok lezajlása után Nagylakon, majd atyjának halála után 1858-ban B.-Csabán rendes lelkészszé levén, élte fogytáig a legnagyobb buzgalommal élt papi hivatásának, melyben híveinek osztatlan szeretete és tisztelete jutott osztályrészéűl. Történelmi munkássága elismeréséűl a M. Tud. Akadémia 1877. máj. 24-én levelező tagjai közé iktatta; székét Bél Mátyásról írt jeles tanulmányával foglalta el.
Áldás emlékére!
II. Lajos király egy érdekes armálisa.
A mohácsi vész előtt kiadott czimereslevelek rendszerint csak czímer-adományt s néha ezzel kapcsolatban nemesítést tartalmaznak; ritkábbak azok, hol a kitüntetés egyúttal birtok-adománynyal is járt; bár a kor felfogásának az ily reális értékkel összekötött nemesítés jobban felel meg, mint a későbbi korban adni szokott nemesi rang, megfelelő birtok nélkül. A birtok- és czímer-adomány legtöbb esetben két különböző oklevél tárgyát képezi s csak ritkán történt egy ugyanazon oklevél által.
E kevés eset közé tartozik II. Lajos királynak egy 1519 máj. 23-án (Bude, feria secunda ante festum b. Urbani pape) kelt czímereslevele, melynek eredetijét a leleszi convent orsz. levéltára őrzi. (Armales No 2.)
Az oklevél Szigethi György deáknak, a kir. kanczellária jegyzőjének szól (Nobili Georgio litterato de opido nostro Zygeth oriundo, notario cancellarie nostre.) Érdemet erre az ország szélein kétségtelenűl a török ellen, az 1514-iki pór lázadás alkalmával és végre László váczi püspök és kir. kanczellár oldalán a király kanczelláriájában szerzett (...que Tu cum in confinibus per certos annos tum vero in fudenda et profliganda feda rusticorum in perniciem nobilitatis superiori tempore conspirata manu strennue pugnando et deinde in cancellaria maiestatis nostre post dominum tuum reverendum... Ladislaum episcopum Vaciensem cancellarium nostrum...) Mindezekért a király a következő kitüntetésekben részesíti őt:
1. Máramaros-szigethi házát minden néven nevezhető adózás alól felmentvén, azt neki és testvérének Péternek adományozza.
2. Megengedi, hogy háza tájékán két malmot építtethessen.
3. Őt és testvérét Pétert «tanquam ex in nobilibus ortum parentibus» nemességre emeli.
4. Végre a következő czímert adományozza nekik: kék mezőben zöld hármas halom mögűl előtünő pánczélos férfi, fejét kis vas sisak födi; jobbjában kivont kardot tart, baljával a mellét átszúró nyilat fogja. A kor izlésének megfelelőleg, mely a czímert ekkor már ornamentikaszerűleg kezelte, hiányzik a sisak s ennek következtében a sisakdísz és takaró is. A szöveg szerint a czímer egy jelenetet örökít meg a kitüntetett Szigethi Györgynek ifjú korában a török ellen viselt harczaiból.
A szöveg a czímert, annak magyarázatával együtt ekkép írja le: «Scutum triangulare saphireo colore, dempto infimo angulo, ubi colles herbidi exurgere visuntur, ultra pene collium imagines humana effigies umbilicotenus sursum apparet, lorica ferrea ad bellum armata, cuius caput casside perbrevi munitur; effigiei quidem humane manus dextra strictam tenet frameam, sinistra vero sagitte cuspidem, qua pectum traiectum sanguis e corpore elicitur, vellicare cernitur... His armis ideo te insignivimus, quod cum nuper vix dum ephebus cum Turcis descendere in certamen ausus fueris, neque autem comites tuos deserueris aut pugna excesseris, donec telo hostis letaliter vulneratus fuisti. Supra scutum et e lateribus scuti flores non uniformiter intorti coloratique difluentes scutum ipsum undequaque exornant; que omnia in fronte presentium litterarum nostrarum docti miniatoris manu pulchre suis coloribus depicta sunt.»
Az oklevél élére festett czímer ornamentikája teljesen visszatükrözi a renaissance izlését. Az arany arabeszkekkel díszített sötét vörös táblán álló pajzs fölött nincs sisak s azt takaró gyanánt virág és lomb-guirland övezi. A pajzs mezejében ábrázolt ifjú alak, beretvált állával, szőke bajuszával, és hajával, és arczkifejezésével határozottan arczkép benyomásával van a szemlélőre és alig hisszük, hogy csalódnánk, midőn e czímert, mely a kitüntetett Szigethi György életének egy episódját örökíti meg, az arczképes czímerek azon csoportjához sorozzuk, melynek a jelen számunkban közölt Dombay-czímer oly kiváló képviselője.
SZAKIRODALOM.
A pilisi apátság története 1184–1541. Irta Dr. Békefi Remig. Pécs, 1891. XII + 528 l.
A magyarországi cziszterczi rend ezeréves állami életünk jubileumának küszöbén önmagához méltó emlékkel kivánva a millenium megünneplésében részt venni, elhatározta a zirczi, pilisi, pásztói és szent-gotthárdi cziszterczi apátságok történetének nagy monografikus műben való megörökítését. E szép eszme gyümölcseként jelent meg a nagyszabású arányokban tervezett monografia első kötete, mely a pilisi apátság történetét tárgyalja alapításától egész a mohácsi vészt követő megszűnéseig. Békefi Remig tanár, a rend jeles képzettségű tagja tíz évi munkásságának eredménye e munka, mely első részében bevezetés gyanánt a rend keletkezését és belső szervezetét tárgyalva, a második részben öt fejezet alatt rajzolja a pilisi apátság multját, főpapjainak az általános egyházi életben és az országos mozgalmakban elfoglalt helyzetét, birtokviszonyait és belső életét. A cziszterczi rend III. Béla király alatt telepedett meg hazánkban, kit második neje Margit királyné által szoros rokoni viszony csatolt a rend hazájához, Francziaországhoz. A pilisi apátságot 1184. évben alapították a Pilis-hegy délkeleti lábánál a burgundi Acey-ból ide telepedett szerzetesek. Első névszerint ismert apátja Róbert, 1217-ben, de nevük megemlítése nélkül már elődei is gyakran szerepelnek az oklevelekben, főleg pápai megbizásoknál, melyek a XIII. század kezdetétől a magyarországi püspökségek peres ügyeiben rendszeresen véve igénybe a pilisi apátok közbenjárását, szép bizonyságot tesznek a rend főpapjainak egyházi és társadalmi fontos helyzete felől. Az apátság fénykora a tatárjárást követő időre esik, midőn János apát (1241–56.) országos szövetségekben s megbizatásokban járva el, tevékeny részt vesz a közügyekben. A későbbi apátok közül Nagy Lajos alatt Henrik (1358–79.) és Zsigmond alatt Keresztély (1414–21.) emelkednek ki, az utóbbi Aachenben is ott van Zsigmond német császárrá koronázásánál s részt vesz a konstanczi zsinat üléseiben. Hanyatlás áll be az apátság életében a XV. század végén, midőn a rendi fegyelem meglazulása a király beavatkozását teszi szükségessé; a birtokviszonyok kedvezőtlen perek folytán lejtőre jutnak, s végül 1494-ben a visitatori tisztnek az osztrák heiligenkreuzi apátra való bizása utat egyenget az idegen befolyásnak s aláássa az apátság önállóságát. 1526-ban az apáti birtokok a törökök dulásainak esve áldozatul, a szerzetesek elhagyták ősi fészküket és heiligenkreuzi testvéreiknél kerestek menedéket. Itt hajtotta le fejét örök nyugalomra 1541 körül a magyar cziszterczi rend utolsó pilisi apátja, Normann János.
Ez érdekes és változatos történet megírásánál Békefi szerencsésen egyesítette magában az anyaggyűjtő pontosságát a feldolgozó helyes felfogásával és szép tollával. Munkájának történelmi szempontból való megbírálása nem képezi e szakközlöny feladatát, de tüzetesen kell megemlékeznünk a kötet 3-ik részében adott oklevéltárról, melynek 164. száma az apátság történetének teljes codexét adja. A rend két legelső alapítólevele és a már Fejérből, Theinerből s Wenzel Árpádkori új okmánytárából ismert régebbi oklevelek regestái mellett első új darabja e gyűjteményke. IV. Incze pápa 1245-iki levele, melyben a kalocsai érseket, a pilisi és szentgotthárdi apátot Zeland veszprémi püspök választási ügyében vizsgálóbiztosokul küldi ki. Az apátság birtokjogait és kiváltságait IV. Béla 1254. június 24-én foglalta oklevélbe, melyet aranypecsétjével erősített meg. A Fejérnél kihagyásokkal közölt oklevelet a zirczi apátsági levéltár eredetijéről igen szép facsimilében is megtaláljuk a kötet végén. A többi eddig kiadatlan oklevél között, melyek száma 84-re rúg, három nyulik vissza az Árpádok korába: IV. László 1276-iki oklevele a magyarádi birtok felett létrejött egyességről (a zirczi levéltárból), s a magyarádi határjárás kelet nélküli leírása (az országos levéltárból); mindkettő csak egyszerű másolatban jutott el korunkig. A harmadik VIII. Bonifácz Anagniban 1295. június 29-én kelt bullája, melyben a budai káptalan és Buda város közt a hajóvám ügyében fölmerült surlódások kiegyenlítését a pilisi apátra bízza. Eredetije megvan a zirczi apátság levéltárában. Az anjoukori oklevél-anyaghoz a zirczi levéltáron kívül az országos levéltár, a pozsonyi városi és káptalani, az esztergomi primási és káptalani levéltárak, a veszprémi káptalan és pannonhalmi főapátság levéltárai járultak 22 darabra menő új adalékokkal. Zsigmond korát 17, a Hunyadiakét 54 új oklevél képviseli, a Jagellók kora 12 darabbal szerepel, jobbára a fentebb említett levéltárakból; ezek legnagyobb része az apátság birtokviszonyait szabályozza. A mohácsi vész utáni évtized zivatarairól, melyek az apátságot elpusztították, 3 oklevél tanúskodik. Késő idők terméke: a citeaui apát 1765-iki oklevele, melyben a pilisi, pásztói és bélháromkúti apátságoknak a XII. században történt alapításáról bizonyságot tesz, zárja be a sorozatot, halvány viszfényeként az ősi szép multnak. A középkori diplomatariumot kiegészítik a kötetben és műmellékletei között elszórt pecsétrajzok, melyek a pilisi konvent és a legelső apátok pecséteit mutatják be hű hasonmásokban. A konvent pecsétje először 1340-ben jelenik meg; Máriát ábrázolja a kisdeddel, csillagoktól környezve, S. COVENTUS BE. MARIE DE PELIS körirattal. Az állandó konventi pecsét mellett az apátoknak is voltak külön pecséteik, melyek emblemajául az 1200-iki nagy káptalan pásztorbotos papi alakot állapított meg. Legrégibb apáti pecsét az István apátúré 1340-ből. Henrik apáttól (1358–1379) két pecsét maradt fenn, habár az 1218-iki nagy káptalan kimondta, hogy mindenik apátúr csak egy pecséttel élhet. E sphragistikai adalékok is emelik a kötet becsét, mely tartalmában és kiállításában egyaránt elárulja a szeretetteljes gondot, a mivel úgy szerzője, mint kiadói, a magyar cziszterczi rend érdemes tagjai a nyilvánosság elé bocsátották, hogy bizonyságot tegyen létrehozóik hazafias érzelmeiről s tudományszeretetéről.
GY.
A Siebmacher-féle nagy czímereskönyv magyar részének 24-ik füzete fekszik előttünk; s ezzel az érdemes vállalat a Simeonovics-Szakmáry családig haladt. Négy füzet fogja még a betűrend hátralévő részét magában foglalni; de nincs kizárva a lehetőség, hogy a sorozatból kimaradt családokat és a vállalat hosszú folyama alatt összegyűlt anyagot külön pótfüzetek fogják közzé tenni. A vállalat érdekében óhajtjuk, hogy e pótfüzetek száma mennél nagyobb legyen. A szerkesztő ugyan elismerésre méltó buzgósággal iparkodott az anyagot – legalább a mi a historiailag nevezetesebb családokat és az érdekesebb heraldikai momentumokat illeti – lehető teljességében összehozni; így e legújabban megjelent füzet is nem kevesebb mint kilencz Somogyi, nyolcz Soós, harminczhárom Szabó család czímeréről számol be; de az anyag bőségének ily vállalatnál, mely egy nagy nemzetközi gyűjteménynek csak egy kis részét képezi, határokat kellett szabnia az anyag megválogatása által. Az előttünk fekvő füzet sok érdekes heraldikai és genealogiai anyagot foglal magában. Az Aba nemből eredő Sirokay és Somossy, a Zrínyiekkel közös eredetű Subich családokról szóló czikkek a bennök közölt érdekes dátumoknál fogva a gyűjtemény jelesebbjei közé tartoznak; ilyenekben bővelkednek a Somogyi, Stibor, Sváby stb., továbbá az indigena Starhemberg, Stubenberg, Stürgh stb. családokról szóló részek; ezeknél a rengemelési dátumok pontossága és teljessége a mű használhatóságát nagyban előmozdítják. XV. századi czímereslevélről a sóvári Soós családnál történik említés, melynek két közelkori, 1418. márczius 6. és márcz. 19-én kelt, egymástól teljesen elütő armálisát a mű beható fejtegetés és számos családtörténeti adat kiséretében méltatja.
A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG tagsági és egyéb díjait befizették (1891 junius 5-étől október 24-éig):
Alapítvány befizetés:
Gr. Csáky László 200 frt.
Alapítványi kamatok:
Gr. Csáky László 1890. és 1891. felére 15 frt.
Pártoló tagdíjak (10 frt):
1891. évre.
Gr. Andrássy Gyula, Gr. Andrássy Tivadar, B. Bálintitt József, Béldi István, Gr. Bethlen Károly, Gr. Cziráky Béla, Elek Emil, Gömöry Oszkár, Hajós József, Ivánka László, Jékey Kálmán, Gr. Keglevich István, Luby Károly, Mocsáry István, B. Nyáry Gyula, Hg. Odescalchi Gyuláné, Reviczky István, Taund Jenő.
1892. évre.
B. Nyáry Gyula.
Évdíjas tagok (5 frt):
1885. évre.
Fényes Gyula, Schytra István.
1886. évre.
Fényes Gyula, Schytra István.
1887. évre.
Fényes Gyula, Pogány Károly, Schytra István.
1888. évre.
Fényes Gyula, Pogány Károly, Schytra István.
1889. évre.
Fényes Gyula, Makay Dezső, Pogány Károly, Schytra István.
1890. évre.
Fényes Gyula, Dr. Géczy Dezső, Küffer Béla, Makay Dezső, Németh Titusz, Pogány Károly, Schytra István, Soós Elemér.
1891. évre.
Áldássy Antal, Balássy Ferencz, Bárczay Oszkár, Boncz Ödön, Bunyitay Vincze, Dr. Bük Géza, Csatay Gyula, Dalmady Sándor, Dr. Géczy Dezső, Grill Károly I., Grill Károly II., Hedry József, Kecskés Dezső, Képviselőházi könyvtár, Küffer Béla, Lehoczky Tivadar, Majláth Béla, Makay Dezső, Németh Titusz, Pogány Károly, Gr. Pongrácz Frigyes, Rodiczky Jenő, Strohoffer Sándor, Szabadkai gymn. (2.50), Szabó Lajos, Szánky Nándor, Szentgyörgyi Lajos, Torkos László, Tóth Kálmán.
1891-4
161CSALÁDTÖRTENETI TANULMÁNYOK 1526. ÉVIG.
III. A Hongh nemzetség ivadékai.
(A Szentannai és Bobrovniki Bobrovnyiczky és Hadászi Kiszely családok.)
Liptómegye művelődéstörténetének első századából a fenmaradt emlékek, a profán építkezés romjaihoz kalauzolnak bennünket; melyek egyike, Liptó-Újvár, omladékaiban a megye keleti részén ma is megvan; másika észak-nyugaton alig 50 éve porlott el végképen s a jelen ivadék ifjú korában, a magas sziklatetőről bámulva nézett le Liptó-Óvár utolsó bástyafalának roskadozó törmeléke közül, le a gyönyörű malatinai völgybe, mely egykoron a megye főközlekedési útja volt Árvamegyébe.
E két építészeti műemlék szoros kapcsolatban van a Hongh nemzetség első történetével, részint azoknak építése, részint védelme és megvivása szempontjából.
Azonban nemcsak e két vár keletkezésének és építésének momentumai, hanem még más, Liptómegye történetében talán még fontosabb culturális események azok, melyek a Hongh nemzetség emlékét a XIII. és XIV. századból megörökítették, úgy a királyi várjobbágyság történeti értékű adalékjaival, valamint azon tények művelődéstörténeti mozzanataival, melyek visszamenve a XIII. század elejéig, bevilágítják azon sötét pontokat, melyék Liptómegye topographiájában, a megye benépesítésének legelső századaiból, Liptóvár környékére nézve mindeddig vagy homályban maradtak, vagy melyeket hamis világításban, öntudatos czélzatossággal mutattak be úgy, hogy a tévesztő úton hagyott olvasó, Csak azon következtetéseket vonhassa le belőlük, melyeket a hazai szláv történetírók, a magyar cultura rovására kivántak elérni.
A királyi prćdiumok között Liptómegyében ez a legelőkelőbb terület történeti szempontból, melynek culturális epochái Liptóvár keletkezésével összefüggnek, s azon vidék községi alapításainak összes phasisait a XIII. században magukban felölelik, s kihatással voltak mindazon elemekre, melyek a Liptóvár területéhez tartozott határok között a társadalmi csoportosulást, az érdekközösséget, a községi életet megteremteni hivatottak valának. Itt látjuk keletkezését, gyér adatokban némi fejlődését a várjobbágysági szervezetnek, a várispánság eredeti fészkét, mely míg egyrészt a védelmi rendszer katonai szempontját világítja meg előttünk, másrészt a megye elnevezésének régi homályba takart keletkezésére, bár ha csak derengő félhomályba burkolt hozzávetést enged meg a további kutatások terén, midőn a régi magyarság egy oly nemzetségének találjuk itt – Szt.-Anna-Aszszonyfalván ősi fészkét, eredeti megszálló helyét; melynek ivadékai a mai napig fentartották ősi nevüket. Ez a génus Dobak, a mely a királyi várjobbágyok első letelepedett nemzetsége volt Szt.-Anna-Asszonyfalván, a mely nemzetségnek egyik tagja már az 1263 évét jóval megelőzőleg, az országos nemesek közé emeltetvén, Liptóvár környékén terjedelmes földbirtokot kapott adományúl, s mint ilyen 1263. évben Bogomér comest Wezweres földének birtokába bevezette Béla király rendeletéből: «... eodem Bogomir ... per fidelem nostrum comitem Dobak ... dictam terram Wezueres fecimus assignari...* Szentiványi csal. levélt. Lit. A. fasc. I. no. 8, eredeti. Dobak fia Demeter Hontban Drégel és Nógrádban Legénd birtokot kapja Fejér, Cod. Dipl. IV. 3. 12; statuálja az eszterg. kápt. (Árpádk: új. Okmt. IX. köt. 554. és 572. lapon).* A szétterjedt Dobak generáczióhoz tartozott a Hongh nemzetsége is, kinek ivadékai Liptóvár alján, Szent-Annán, Bobrovnyikon és Nezsitházán letelepedve, a megye culturális tényezőiként a XIII. és XIV. században élénken szerepeltek; a XV. és XVI. században azonban már csak a család-történeti momontumok azok, melyek reánk s e sorok olvasóira érdekkel bírnak, de általában véve a Hongh nemzetségnek, s az abból leszármazott családoknak négyszázados története teljesen ismeretlen levén: hiszszük, hogy nem meddő munkát végezünk, midőn eredeti, oklevéltári források alapján ismét földerítünk oly genealogiai bonyodalmakat, melyek nemcsak mint családtani adatok, de a megye legrégibb topographiai viszonyait megvilágító tényezőkül szolgálandnak annak, a ki egykor hivatva leend Liptómegye történétének monographikus megírásával foglalkozni.
* * *
Kétségtelennek tartjuk, hogy Liptómegyében is épen úgy, mint más megyei területeken a település első csirái azon vár területe körül keresendők, a mely a megyének nevét adta. Ez itt Liptó vár volt, a mely a megye észak-nyugat-északi határa felé az Árvamegyén keresztül Galicziába vezető országútat uraló völgy feletti hegyen az úgynevezett malatini úton épült, s területét nyugatnak a lucskai völgy és Tépla, délfelé a Vág vizén is túl Lipcse, Lubella, keletnek Tarnócz és Szjelnicz, északnak pedig a kvacsáni völgy határolta el. Honnan veszi eredetét e szó: «Liptó», azt eddig meghatározni senkinek sem sikerült, nem a szó fejtegetése alapján s nem földrajzi szempontokból, melyek e szónak topographiai értelmezésére vezethetnének. S mi is most, midőn e kérdést fölvétettük, csak némi támpontot kivánunk nyújtani annak, a ki talán egykor beható búvárlatok alapján szerencsés leend a «Liptó» szó megfejtésében. Mi azon szerény nézetünknek merészelünk kifejezést adni, hogy a «Liptó» szónak sem etymologiai, sem topographiai értelmezése és fejtegetése czélhoz vezetni nem fog, s annak meghatározása minden szócsavarás nélkül, a legtermészetesebben elérhető, ha azt személynévre vezetjük vissza; a mely nézetünkben különösen két körülmény támogat. Az egyik az, hogy hazánknak több olyan megyéje van, a mely várának nevét határozottan személynévtől kölcsönzé, s így azon vármegyék, várispánságok nevében benne van az első építők személyes neve. Ilyenek, hogy csak nehányat említsek, Bars-, Borsod-, Abaúj-, Doboka-, Csanád-, Keve-, Hont- és Szabolcs vármegyék nevei. Ez tehát nem zárja ki a lehetőséget, hogy Liptó várát, a melytől a megye nevét kapta, Liptó nevezetű egyén építtette. A másik körülmény, a mely koczkáztatott nézetünkben még inkább megerősít az; hogy a «Liptó» személynévnek nyomai még a tizenharmadik és tizennegyedik században is megvoltak, s, az mint ilyen, oklevelileg is korunkig fenmaradt. Igy találjuk László királynak 1285. évben kiadott oklevelében a Liptó személynevet; a mely oklevélből kiderül, hogy Rutk földét, a melyet egykoron Rutkay Pál, Stank és Miklósnak, továbbá Bohumil, Hana, Jákó, Iwán, Mikónak, Thomai, Malicho, Withk, Benich, Nemeclen, Liptó és Dwinknek adományozott, tőlük elvette, s nekik az említett évben ismét visszaadja. Ugyanezen oklevelet 1387-ben az esztergomi káptalan át is irta.* Fejér Cod. Dipl. X. 1. 398. lapon; Engel Monum. Ungarica 64. lapon.* Azt hiszszük, hogy itt a «Liptó» név határozottan személyt jelent. A «Liptó» személynév tudtommal 1335 július 1-én a buda-felhévvízi convent által kiadott oklevélben fordul elő, a hol a «Liptó» személynév még pregnansabban jelentkezik; midőn is t. i. az említett convent előtt Becsei Imre fiai, Töttös, Vesszős és Tamás ingóságaikon Jakab mester, továbbá Lőrincz fia Miklós, Vesszős apródja és Liptou fia Pascha jelenlétében megosztoznak: «coram domino Jacobo magistro ordinis nostri ... . . item coram Nicolao filio Laurentii famulo ipsius Wezzeus ac Paschato filio Lyptou ... in tres partes diviserunt coram nobis ...* Anjoukori Okmt. III. k. 178. lap; és Zichy-Codex I., 460. lap.*
Egyébiránt lehet, hogy ezen Pascha Liptóból került az osztozkodó testvérekhez, sőt talán ugyanaz, a ki 1273-ban Mihály zólyomi és szepesi comessel együtt Liptómegyében egy földrész átadásánál szerepelt.* Magy. nemz. Múzeum könyvtárában.*
Ugyancsak a Liptó személynévvel találkozunk a sághi conventnek 1279. évben kiadott oklevelében, midőn is a palásti birtok-osztály alkalmával Gurg fiai, Miklós és Liptó mint osztályosok említtetnék.* Palásthyak. Kiadja: Palásthy Pál. I. 1890., 9. és 11. lapon.* Ugyanez 1282.* U. o. 19. lap.* és 1289. évből;* U. o. 23. lap.* továbbá Bagonya fiai Lipthow, Kutaz, Pasca, stb. 1300. évben, midőn az említettek a várjobbágyságból a nemesi rend közé soroztatnak András király által.* U. o. 31. lap.* A Liptó személynevet olvassuk továbbá az Árpádkori új okmánytárban is.* IV. köt. 247. és 326. lapon.* Végre Donch fia Tamás elleni ügyében megjelent az országbiró előtt Pál Liptó fia.* Gr. Zichy cs. Okm. I. 241. l.* Mindezen adatok alapján legalább is nagy valószínűséggel bir, hogy Liptó várát Liptó nevű egyén építtette, s emlékét ugyancsak a nevéről elnevezett megye őrzi.
Liptó várral, mely a megyének nevet adott, s a XII. század utolsó 20 événél aligha előbb épült, keletkezett egyszersmind a liptói várispánság is, s ezzel együtt megkezdődött a vár területének imént említett határai között benépesítése is, a mely természetesen egyrészt a vár őrzése és fentartása czéljából várjobbágyságból állott; másrészt pedig a várispánság mint királyi prćdium oly elemekkel telepíttetett meg, melyek a haldús vizekből a királyi asztalra a halak, s a vad-dús erdőkből a vadak nagy menynyiségét voltak hivatva, szállítani. Az ilyen telepek nyomai fenmaradtak a helynevekben a mai napig. Iacute;gy a régi nevezetű Hadáz – manapság Bobrovnik, hol a várkatonaság birtokolt, Sólymos – bizonyosan a királyi sólyomvadászok legrégibb lakhelye, – melynek mai neve Szokolcs, a sólyom tót fordítása, a halásztanyák, a hód-fogók, erre mutat Hódos – a mostani Kis-Bobroch eredeti magyar neve. – Mindezen telepek legrégibbje azonban Zent-Anna-azzon; a honnan a várjobbágyság és katonaság a környéken elterjedt. Innen származik, mint ősi fészkéből a genus Dobak de Zent-Anna-azzon, innen származik a Hongh nemzetsége, a kinek ivadékairól ezen rövid kitérés után szólani kivánunk.
A Hongh név, a ki egyébiránt Hugonak,* Bobrovnyitzky László levéltárában Rózsahegyen 1273. évről.* Hugnak,* U. o. 1286.* Hunghnak* U. o., ugyanazon évből.* is iratik, oklevelileg, mint Szent László király alatt élt nemzetség, említve van a pozsonyi káptalannak egy 1361. évben, november 6-án kelt kiadványában,* Anjouk. Okmt. I. köt., 42. lapon.* a mely szerint Vejkei Dénes ősatyja Szent László idejében a Hungh nemzetségből származó Henrik grófot Castiliába kísérte. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy a liptói Hungh, másképen Hongh, ugyanazon nemzetségből származott, bárha, mert Hugnak, Húgónak is neveztetik, ezen feltevésre nem jogosít; ámde ha tekintetbe veszszük a személynevek elferdítésének számtalan variatióit a XIII. században: nincs kizárva lehetősége a közös törzsből való eredetnek.
Ez a Hongh a várispánság kőfaragója, lapicidája volt, a ki Izumbárral, a balistáriussal együtt Liptó várában volt elhelyezve, s ott a vár épségben tartásáról, a tatarozásokról s a vár felszerelésének jó karban tartásáról gondoskodtak; s ugyanezek építették fel Liptóújvárat is Donch mester, Churba Domonkos fia, rendeletére, a ki az újvár területét Belezka néven Onth, Pethő, Denke és Batyztól önhatalmilag elfoglalta, s mint azt egy 1341-ik évben – kelt s az esztergomi káptalan által kiadott oklevél mondja: azon egy kővárat is épített» ... per magistrum Donch filium Dominici dicti Churba in ablationibus ipsius possessionis ipsorum Belezka vocate in comitatu Liptoviensi existentis, in qua etiam castrum lapideum Wywar nominando idem magister Donch propria vi et potentia construxerat ....»* Eredetije Demke Frigyes levélt. Malatinban.*
Liptó-Újvár pedig csak 1262-ben épülhetett fel, s az nem volt királyi kézen még akkor, mert a régi várnak neve, 1262-ben is csak mint Liptóvár van említve Béla királynak ugyanazon évben Zólyomból kelt levelében, melyben Tamás főajtónálló mesterének, – a kit ugyanakkor Liptómegye comesének nevez ki, – megengedi, hogy míg Likava birtokán várat építend, Liptóvárott lakhatik: «primum honorem comitis provincie nostre de Liptov eidem contulimus, cum illa potestatis facultate, ut in castro nostro Liptouwar, mansionem suam tam diu habere possit, donec sibi in terra sua Likova propriam arcem exstruxerit.»* Wenzel Árpádk. új Okmt. XI. köt. 504. lapon.*
1262után azonban már Liptó-Óvárnak neveztetik, minthogy a most említett évben Liptó-Újvár teljesen felépült és felszerelve lett, a mit világosan bizonyít Béla királynak ugyanazon évben Izumbár balistarius és Hongh lapicida részére kiadott oklevele, a melyben kellő elismerést tanúsít Béla király a nevezettek azon érdemei iránt, hogy Liptóvár fentartása ügyében igen szükségeseknek és hasznosaknak bizonyultak; a miért is nekik az András comes által a király rendeletére Liptó-Újvár alatt kiutalványozott három ekényi föld adományozását oklevélileg megerősíti: «quod Izumbar balistarius et Hongh lapicida de Liptow ad nostram accedentes presentiam instantissime supplicarunt, petentes a nobis ut terram trium aratrorum sub novo castro Liptow existentem quam comes Andreas ex nostro mandato eis assignavit nostro dignaremur privilegio confirmare. Nos igitur consideratis ipsorum utilitatibus, quia pro conservatione castri nostri de Liptow necessarii et utiles habebantur, ipsam terram ad instantiam eorundem Izumbar et Hongh ... relinquentes nostro privilegio confirmamus...:»* Eredetije Bobrovnyiczky László levélt. Rózsahegyen. Kivonatban: Fejér Cod. Dipl. IV. 3. 66. lap; és Magy. tört. tár IV. köt., 41. lapon.*
Izumbár és Honghnak az imént említett s Újvár alatt fekvő földje már későbbi adományos szerzemény e volt, s annak birtoklásába csak. azon a réven juthatott, hogy Újvárt építette, máskülönben arról tudomása már csak azon oknál fogva sem lehetett, hogy míg Újvár a várispánság keleti végén feküdt, Liptó-Óvár pedig észak-nyugati részén, a hol Hongh letelepítve levén, törzsbirtokait is ott kapta, megelőzőleg az Újvár alatti adományozást.
Meddig volt Izumbár és Hongh eme földrész birtokában, arról a teljes sorozatban meglevő oklevelek felvilágosítással nem szolgálnak, de talán megközelítjük a valóságot, ha azt 1341-ik éven túlra teszszük, midőn is Károly király, a Liptó-Újvár alatt elterülő földeket, melyeket, mint már említők, Donch mester Onth, Pethew, Batyz és Denke testvérektől elfoglalván, azt a felhozottak leszármazóinak visszaadatta, s az említett évben kicserélte a Malatyn körül fekvő jószágokkal,* Demke Frigyes malatini levéltárában. Lajos királynak 1378. évben kelt átiratából. Eredeti.* midőn is Belezka Újvárral együtt királyi kézre került. Izumbár balistarius neve az oklevelekben csak egyszer említtetik, 1341. évben, midőn is unokái reá, mint ősapjukra hivatkoznak.
IV. László király, a Zólyommegyéhez tartozó területen levő birtokviszonyok vizsgálatára kiküldvén Mihály zólyomi és szepesi comest Pascha mesterrel együtt, 1273. évben együttesen kiadott oklevelükben bizonyságot tesznek arról, hogy mint a király küldöttei megvizsgálván Hugo mester királyi kőfaragónak vagy építőmesternek földbirtoklási jogait, a jószágrészt neki átadták: Nos Michael comes de Zoulum et de Scypes et magister Pascha pro expeditione terrarum omnium sub comitatu Zoulum existentium a domino rege destinati damus pro memoria, quod terram magistri Hugonis lapicide domini regis sic possidere eidem Hugoni ex gratia domini regis permisimus perpetuo ...»* Eredetije a M. N. Múzeum levéltárában.*
Hongh királyi építőmester 1273. és 1285. év között eltünt a megyéből, mert már 1286. évben gyermekei azon birtok felét, a melyet atyjuk Béla király adományából három ekényi kiterjedésben bírt, eladták egyik elhalt testvérük fiának. Ugyanis Hongh fiai Rudolf, Mátyás, Mihály, Miklós és János 1286-ban megjelenvén, a turóczi convent előtt, kijelentették, hogy ők Mese fiának, Lászlónak azon három ekényi földbirtokot, melyet atyjuk Béla királytól a liptói vár alatt kapott, 15 márkáért eladták. Ezen birtokrész azonban nem azonos azon három ekényi földdel Liptó-Újvár alatt, mert a határ-leírás határozottan a Szeszterche patak mellé helyezi és egy későbbi oklevél azt Meseházának nevezi, a mely a mai Nezsitházának felel meg. Az erről szóló bizonyság-levelet a turóczi convent 1286-ban adta ki.* Eredetije Tarnóczy Imrénél Budapesten.*
Fentebb említettük, hogy Hongh 1273–1285 között a megyéből eltünt. Hogy ez csakugyan így történt, annak világos nyomait találjuk Demeter mester zólyomi comes 1286. évi julius 28-án «quarto die beati Jacobi apostoli» kelt oklevelében; a melyben tudomásul adja, hogy a Liptóvár alatt, azaz «Váralján» levő gazdátlan Hunkfelde nevű birtokrészt, mely már azelőtt is Mese és fiaié volt, mások ellentmondása nélkül ugyanezeknek örökre átadta, úgy a hogy azelőtt is birták; minthogy Lőrincz comes leveléből kitünt, hogy Hunk megszökvén, azon földbirtokot elhagyta és hogy az Máté liptói várnagy által, a comes rendeletére Lászlónak, Mese fiának statuálva volt: «... quandam terram prope et sub castrum Lyptou existentem Hunkfelde vocatam et antea Messe et filiorum fuerat, ex fugitivo recessu eiusdem Hunk vacantem ... Ladislao filio ipsius Mese perpetuo dimissimus ... prout antea ipsius fuerat, possidendam et habendam... .»* Bobrovnyiczky László levélt. Eredeti.*
A birtokjog teljessége azonban sem Demeter zólyomi comes assignatiója, sem Máté Liptóvár castellanusa által történt statutiójával biztosítva nem volt, s a visszaszerzési jog érvénye szempontjából, ahoz még a királyi adományozás is föltétlenül szükséges vala. Nem is mulasztotta el Mese fia László az alkalmat akkor megragadni, midőn László király a magyar felvidéken tartózkodva, Liptó-Óvárott megszállott, s előtte bemutatván Demeter comes levelét, 1287. évi márczius 30-iki kelettel «datum in Lyptov in dominica Ramispalmarum» azt átírva saját patens levelével megerősítette.* U. o. Eredeti.*
Mese fiainak: Lászlónak, Tamásnak, Péternek és Jánosnak várszolgálati viszonya a liptói ispánságban az 1288. évvel megszünt, minthogy a most említett évben február 22-én kelt oklevéllel* Kivonatban M. tört. tár., IV. k., 19. lapon.* László király az említett testvéreket felszabadítja Meseháza birtokukkal együtt. Eme felszabadítás azonban föltételes volt, s ezen föltételeket még Lajos király is fentartotta 1355-ben, a melyre később visszatérendünk.
László király felszabadító levelét III. András 1293-ik évben márczius 30-án átírja és megerősíti.* Bobrovnyiczky csal. levéltárában. Eredeti.*
A Zent-Anna-azzon községében letelepített Hongh nemzetség földbirtokának kiterjedése hova-tovább mindig nagyobbodott; s a mint láttuk, első törzsbirtokán kívül Zent-Anna-azzon határában, tulajdonul bírt immár Liptó-Újvár alatt Belezka földjéből három ekényit; Váralján, Óvár alatt, Meseházán (Mezénak is írva) a később elváltozott Nezsitházán, tulajdona volt immár az első ős Hongh által szerzett Hongh- (Hunk, Hugó) földe, a mely a Szesztriche patak mentén levő «Hadaz»-nak első neve volt, a mely még később a XV. század folyamán Bobrovnyikká változott. De megváltozott maga a Hongh nemzetség családi életének viszonya is; mert nemcsak hogy Hongh a törzsatya, de annak öt gyermeke közül Rudolf, Mátyás, Mihály és Miklós is vagy elhagyták a törzsfészket, még a XIII. század utolsó éveiben s másfelé alapíthattak családokat vagy elhaltak, s csak Mese, a legidősebb maradt helyben s propagálta a Hadáz, s később kétfelé elváltan a Bobrovnyiczky és Kiszely-családot.
A váralján letelepített várjobbágyság és várkatonaság néhányának családjáról, birtokairól és szolgálati viszonyairól, szemben azon kötelességekkel, melyek reájuk háramlottak, nem sok ugyan, de igen érdekes okleveles adatok maradtak fenn.
Általán véve azt tapasztaljuk ezen most említett adatokból, hogy a liptói várispánságban a conditionatus birtokosok valamennyien a Liptóvárhoz tartozott királyi jobbágyok és várkatonák soraiból származtak, s többé-kevésbbé a liptóvári castellanusok jurisdictiója alá tartoztak: Ilyen volt a királyi szolgálathoz kötött feltételes adományozása Fyáthafavának – most Fiacsicz – a mely 1279. Fyáthának, Damian fiának adományoztatott, a ki «Solmus»-on, jelenleg «Szokolcs» tót neve a sólyomnak, királyi jobbágy és sólyomvadász volt.* Eredetije Matyasovszky Lajos rózsahegyi levéltárárában. Kivonatban Magy. tört. tár. IV., 11–12. lap.* Ezek között voltak István fia Miklós és Gergely fia Miklós. Gallicus János mester 1262. évben Olozy határában négy ekényi földet kap oly feltétel, illetőleg kiváltság alatt, hogy a király hadjáratai alkalmával János és ivadékai, mint katonák Liptóvár őrizetére a várban maradjanak.* U. o. Kivonatban M. tört. tár IV., 11–12. lapon.* «... Johannes et sui successores tempore exercitus regii generalis remaneant sicut miles in castro Lipto in custodiam ipsius». Továbbá János fiai Péter és Miklós Váralján – későbben, 1391-ben már Bakonyának hivják, s a XV. század vége felé végképen elpusztul – három ekényi földet oly föltétel alatt kap, hogy a királynak bárhol történendő hadjáratánál, az adományosnak egy pánczélos embere a király zászlaja alatt tartozik szolgálni.* M. tört. tár IV. 17. lapon.*
1294-ben junius 22-én kelt és Mika comes liptói castellanus által kiadott oklevélben ismerkedünk meg Yauk fiával, Jánossal de villa subcastrali, tehát Váraljáról, a ki Mese fiával, Lászlóval határvillongási pörben állott, s az végre az említett évben Mika castellánus – által barátságos úton kiegyenlíttetett a pörös felek között, midőn is a határjeleket felállították: «... inter Ladislaum filium Mese ex una parte, et Janus filium Yauk de villa subcastrali ex altera ...»* Bobrovnyiczky csal. levélt. Eredeti.* További szerzeménye Mese fia Lászlónak, a Nogbokovina nevű erdőség és az úgynevezett Gergely-réte, a mely birtokrészek a Szesztriche folyó mentében, tőszomszédságában voltak azon mezőbirtoknak, melyet László már előbbi időben atyja testvéreitől, Rudolf, Mátyás, Mihály és Miklóstól 15 márkáért megvett; Gergelyréte nevűt pedig, az akasztás útján bünhődött Gergely és fiai halála után kapta érdemei jutalmazásáúl; az előbbit 1297. évi nov. 1-én, a másikát 1299-ik évben András király patens levele által.* M. tört. tár. IV., 41. lapon.*
Lászlónak fentebb említett négy testvére pályafutásuk jelentéktelenségében merültek el, sem a köznapi, sem a családi, sem a culturális ténykedés mezején nem hagytak nyomot magok után, míg végre a megye területéről is végképen eltüntek. László azonban birtokszerző lett, családot alapítván, mint első őse az ötszáz év óta virágzó s mostan is fenálló Bobrovnyiczky és Kiszely családnak, úgy a községi életben, mint vitéz katona a harczok mezején kitünt, kimagaslott, s érdemeinek kellő elisméréssel adózott Demeter mester pozsonyi, sárosi és zólyomi comes, midőn tekintetbe véve sok évi hű szolgálatait és a harcztéren szerzett vérző sebeit: az atyja, Mese, testvérei Rudolf, Mátyás, Mihály és Miklós által bírt, de ezektől elhagyott birtokokat Lászlónak adományozza 1299-ik évben: «... . consideratis fidelitatibus suis et servitiis que nobis a multis temporibus cum sui sanguinis effusione impenderat ... dedimus eidem Ladislao ...» még pedig azon érdekes kikötéssel, hogy abban sem apjának, sem testvéreinek birtokrésze ne legyen: «... quod non pater suus non fratres sui aliquam de ipsa possessione habeant portionem, qnam eidem Ladislao pro servitia preposita dinoscimur contulisse.* Kállay Adolf liptó-szt.-miklósi ügyvéd birtokában az eredeti.*
Demeter mesternek ezen adományozását a turóczi convent effectuálta, midőn is azt András király azon évben kelt patens levelével szentesíti.* Bobrovnyiczky László családi levéltárában. Rózsahegyen. Eredeti.*
Mire a XIII. század lefolyt, a liptói várispánság három ivadékon keresztül látta a Hongh nemzetség ténykedését, a várispánság monumentalis építkezése körül Liptóvár- és Újvárott, a culturális és községi élet terén három község alapítása által, Meseháza, Honghfelde és Nogbokovina megtelepítésével, és végre vitéz, harczedzett katonai szolgálatát István, László András király hadjárataiban, mely ténykedés, ha nem is országos jelentőségű a közélet terén, annál értékesebb a hazai események tűzhelyétől távol eső és szűk határok közé szorított megye történetében, mert azok művelődési alkotásai, bár részben csak romokban és emlékekben vannak meg, de nagyobbrészt ötszáz év multával a községi telepítvényekben és az – alapított családokban mai napig is megvannak.
A XIV. századnak beálltával, a Hongh generationak újabb ízületével találkozunk, Mese fia, László fiaiban, kik a szűlőiktől öröklött tulajdonságokkal bírva, részint mint birtokszerzők, részint pedig mint vitéz katonák tüntették ki magokat.
Még László király uralkodása alatt történt, hogy a Liptóvár körüli terület kikerekítése czéljából Mese fiaitól, László és Istvántól, egy részt elfoglaltak annak rétjéből; de a király kitünő érdemeik – elismerésének kivánván jelét adni, elrendelte, hogy az említett rét nekik ismét visszaadassék. Domonkos mester zólyomi comes tehát 1302-ben határjárást eszközölvén, a mondott kaszálót László és Iwánnak, Mese fiainak ismét birtokába juttatta; «quod cum dominus noster Ladislaus rex ... Ladislao et Iwan filiis Mese pro fidelibus servitiis et meritoriis obsequiis quoddam pratum seu fenetum sub castro domini regis de Lyptow situatum ... quod ad dictum castrum fuerat occupatum, in modum pristinum eisdem duxerit conferendum ...»* Bobrovnyiczky csal. levélt. Eredeti.*
Egy 1304. évi január 31-én: «datum et actum proxima feria sexta ante purificatinem beate virginis» a turóczi convent által kiadott oklevél tanuskodik arról, hogy Mese fia László, a szomszédos árvai várispánságban is birtokszerző volt. Ugyanis előadja az említett oklevél, hogy Mese fia László egyrészt, másrészt pedig Jan László testvére és Isyp nővérük utáni unokaöcscsük a convent előtt megjelenvén, László kijelentette, hogy a Moecha nevű földnek felét, a melyet Schaya fiától Zolthantól készpénzért vett, előbbeni szomszédos birtokától és a Zolthantól vett földtől a Bisztricze választja el.* Knauz Monum. Eccles. Strigon. Tom. II. pag. 539, egy 1371. átiratból.* Ugyanezen oklevelet László nádor 1371-ben átírja.
Mese fia László 1312. évben mint választott biró Seraphin fia Andrással, Bodó comessel, Mykus fiai Bense és Péterrel egyetemben, Tywan fiainak Jánosnak és Gergelynek, Thywodor fiai Balázs, Péter és Benedek elleni birtokperében ténykedik, s egyességet hoz létre, a mely egyesség iránt a turóczi convent 1312. évi márczius 1-jén «datum in medio XL-me» kiadta bizonyság-levelét.* Eredetije saját gyűjtem.*
1313. évben Mese fia László, Malocharyte nevű birtok felett, a turóczi convent előtt testvéreivel, Tamás, Péter és Jánossal osztozkodik; erre vonatkozó egyességükről az említett évben a convent kiadja bizonyság-levelét, a melyet későbben Lajos király is megerősít.* Magyar. tört. tár. IV. köt. 42. lapon.*
László 1313. és 1319. között elhalt, mert többé az oklevelekben az ő neve nem, csak a fiaié fordul elő. Igy már azon adomány, melyet 1319. évi jan. 13-iki kelettel: «in octavis Epiphaniarum domini» Károly király a Liptóvár és Árva között elterülő Mayocha nevű erdő- és mező-birtok felől kiadott, László fiai Mihály és II. Mese és Fülöp, László unokájának szól.* Magyar tört. tár. IV. köt. 22. lapon.* Ezen adományt Lajos király 1355. évi julius 30. «tertio kalendas mensis Augusti» megerősíti.* U. o.*
László fia Mihály még atyja életében Donch mester zólyomi és pataki comes udvarába jutott mint apród, s ott magának kiváló és nyilvánvaló szolgálatai által nagy érdemeket szerzett, s őt ezért Donch mester jutalmazni óhajtván, 1323. évben kiállította az adomány-levelet,* Fejér, Cod. dipl. tom. VIII. vol. II. p. 485.* melylyel Mihály az Árva és Dubova között fekvő műveletlen és lakatlan Jaszenova-réte nevű erdőrész birtokába lépett. Ezen adomány-levelet a turóczi convent 1324-ben átirta és Lajos király 1355. megerősítette.* U. o.*
A Hongh generatiónak leszármazására nézve legnyomatékosabb és leghitelesebb azon oklevél, melyet Károly király 1341. évi márczius 11-én «sabbato proximo ante dominicam Ramispalmarum» Visegrádon adott ki László fiai Mihály, Leustach, II. Mese és András részére, a kik azon kérelemmel járultak Károly király elé, hogy mert ők Izumbár balistariusnak és Hongh lapicidának egyenes leszármazói s a nevezettek az ő eldődeik és ősapjuk, részükre az Izumbár és Honghnak szóló, és IV. Béla király által 1262. évben kiadott adomány levelet írja át és erősítse meg; «quod Michael filius Ladislai de Zentannaazon suo, Leustachii, Mese et Andree fratrum suorum nominibus ... supplicando, ut quia predicti Izumbar et Hongh eorum predecessores et attavi fuissent ipsum privilegium simul cum donatione dicte terre trium aratrorum acceptando, ratificando et approbando, titulo eiusdem donationis pro eisdem confirmare dignaremur.»* Bobrovnyiczky László csal. levélt. Eredeti. Kivonatban Magy. tört. tár. IV. köt. 41. lapon.*
Ezen érdekes oklevél felvilágosít bennünket arról, hogy László testvéreivel Tamás, Iwan és Péterrel megosztozkodván, a XIV. század elején Zentannaazun községben kapta ki ősi birtokát s ott lakván de Zentannaazun-nak hivatott, továbbá látjuk azt, hogy Hongh ivadékai 1341-ben nemcsak megújíttatták a Liptó-Újvár alatt, Belezkán levő földrészüknek birtokjogát, melyet Hongh 1262-ben Béla királytól kapott, de egyuttal a további birtoklásnak újabbi adományozását is kérik és megkapták. A birtoklás ezután már csak rövid volt, mert Károly király még azon évben Belezkát, Liptó-Újvárát a hozzátartozókkal együtt Onth, Pethew, Lachk és Denke leszármazóival a két Malatin királyi birtokért elcserélte: «eandem possessionem Belezka cum suis omnibus iuribus proventibus utilitatibus fructibus usibus et pretinentiis universis quovis nomine vocitatis et specialiter cum castro in eodem constructo presentibus eisdem regio et nostro hominibus sub antiquis metis et terminis ac limitibus quibus per ipsos et eorum priores progenitores habita exstitisset et posaessa nullo iure seu dominio de eadem pro se reservando eidem domino nostro regi et suis filiis ac heredibus heredumque suorum successoribus in concambium et permutationem prelibatorum possessionum Malatyn et alterius Malatyn vocatorum nullo contradictore existente statuissent...»* Demke Frigyes levéltárában, Malatinban. Eredeti.*
Lajos király még egy feltételes adománylevelet állított ki 1355. julius 30. László fiai Mihály és II. Mese és Leustach fia Fülöp részére egy, három ekényi föld iránt, a mely donatió fejében az adományosok háború idején Liptóvárban két felfegyverezett katonát tartani köteleztettek.* Magy. tört. tár. IV. 22. lapon.*
Család-történeti szempontból egy érdekes okirat őrizte meg azon eseményt, a mely Péter fia, Márknak halála után bekövetkezett. Megtörtént ugyanis, hogy egy Fülöp nevű jövevény Márknak özvegyét feleségűl vette, s ez ki tudta magának eszközölni, hogy a vármegye őt behelyezte a Hongh nemzetség birtokaiba. Panaszt emeltek ez iránt Erzsébet királyné előtt Lachk és Miklós, Mese fiának Tamásnak fiai, és ugyanazon Lachknak fia Dénes. A királyné 1363. évi aug. 15-én «Datum in Lypche in festo assumptionis virginis gloriose.» Erre a királyné parancsolatot meneszt Bubek György liptói comeshez, és az alispánhoz, a melyben a panasz tárgyát leírva, elrendeli, hogy a panaszosokat, ha mint királyi várkatonák szolgálatuknak eleget tesznek, ősi és szerzett birtokaikba visszahelyezze, ha holmijokat elvették, nekik visszaadják, s az idegen Fülöpöt onnan eltávolítsák: «quod quendam advenam nomine Phylippum, tradendo sibi dominam relictam quondam Mark filii Petri in uxorem ... et locassetis eundem in terra eorum Mesefelde ... fidelitati vestre firmiter precipiendo mandamus, quatenus prefatos Lachk et Nicolaum filios Thome et Dionisium filium eiusdem Lachk filios videlicet iobbagionum regalium exercituantium, in terra eorum hereditaria et emptitia ... libere et pacifice admittatis permansuros ... res eorum si quas abstulissetis eisdem reddentes ... ac prefatum Phylippum advenam removentes de terra eorundem ...»* Bobrovnyiczky László csal. levéltárában. Eredeti.*
Az 1391. évben Bubek Imre országbiró és liptói főispán által tartott általános birtokvizsgálat alkalmával a Hongh nemzetség ivadékai közül a birtoklási törzsokleveleket bemutatták Meseházára vonatkozólag, Meseházi Miklós fia Tamás, Mayocha, Váralja, Belezka, Nagbokovina, Gergely-réte, Malocha-réte, Honghfelde felől pedig II. Mese fia Miklós a saját és testvérei nevében.* Magy. tört. tár. IV. kötet.*
A XIV. század utolsó tizedében Zentannai II. László fia Péter még egy katonai ténynyel fényesítette meg nevét, mely nemcsak a megye, de a haza történetében is méltó saját jelentősége szerint helyet foglalni. Ugyanis, midőn Mária királynő halála után Hedvig és Ulászló lengyel királyi pár a magyar koronára igényt tartottak s e miatt Zsigmond király velök viszálykodásban állott, nem csak nekik, de rokonai Jodok és Procoppal, Hedwig és Ulászló igényeiket érvényesítendők, 1395-ben az északi megyék határán át betörtek az országba s fegyveres haddal megszállották Liptó-Óvárat is.* Horváth, Szalay, Katona csak a betörés szándékát rójják Hedvigre, míg Feszler határozottan állítja, hogy a magyar határt átlépték. Fessler Gesch. IV. kötet. 103. lapon. Ezt a jelen oklevél is teljesen igazolja.* A vár visszavívásának és megvételének fegyverténye az, a melylyel a Hongh-nemzetségből származó II. László fia Péter Zsigmond királynál kiváló érdemeket és érdemeinek elismerést szerzett, azon adománylevél által, a melyet Zsigmond király 1399. évi aug. 11-én, midőn Lengyelországból visszatérve Rózsahegyen megpihent: «datum in Rozomberg secundo die festi beati Laurentii martiris». Felsorolja ezen oklevélben Zsigmond király azon tényt, hogy midőn Prokop morvai őrgróf a Liptóban levő Noghwárt embereivel elfoglalta, akkor Péter László fia kimenvén a várból, a visszafoglalás iránt olyan intelmeket, tanácsokat adott, a melyek alapján a várat, a mint az kivánatos volt, visszaszereznie lehetett. Ezen tényeért Péter a Noghwárhoz tartozó Hadáz birtokot – ezelőtt Honghfelde – minden jogaival, haszonvételeivel új adomány czímén kapta: «... quod nos consideratis ... multimodis fidelitatibus ... fidelis nostri dilecti Petri filii Ladislai de Zenthanna nobilis comitatus nostri Lyptoviensis ... cum omni fidelitatis fervore indefesse studuit complacere, presertim in reobtentione et repugnatione castri nostri Noghwar vocati in dicto comitatu Liptoviensi ... apud manus Procopii marchionis Morauie et hominum suorum habiti ... idem Petrus ... exeundo per sua monita consilia et inductiones restitutionem castri nostre maiestati fiendam ... fidelitatem suam studuit sincero corde et pura conscientia demonstrare ... quandam possessionem Hadáz vocatam in dicto comitatu Liptoviensi habitam ad dictum castrum nostrum Noghwar nuncupatum pertinentem* Bobrovnyiczky csal. levélt. Eredeti.* «... s az adományozott birtokba való beiktatást ugyanazon napról keltezve, a turóczi conventnél elrendelte, s a convent a beiktatásra vonatkozó jelentését 10 nappal reá, augusztus 21-én már ki is adta.* U. o.*
A Hongh nemzetség leszármazói ezen ténynyel, a XIV. század utolsó évében történt érdemeik elismerésével befejezték Liptómegye területén szereplésüket; s mindaz, a mit róluk ez időn túl mint Hadáziak, Zentannaiak és Meseháziakról, 1474-ig lakóhelyük után így nevezve őket az oklevelek 1526-ig nyújtanak, leginkább a családtörténet genealogiai részére s azon elágazásra vonatkozik, a mi már 1438-ban bekövetkezett, midőn a Hadázi ágon, a családból János fia Benedek kivált s Kyssel néven neveztetik; de nem tudom biztosan, valjon azonos-e ez a benedekfalvi Kiszely családdal vagy talán más család; mert 1485-ben egy Kizel éter «providus», tehát nem nemes említtetik;* Lokcsánszky Bélánál az eredeti L. Sz. Miklóson.* 1513-ban pedig Kyzzel «Bernold és György» nobiles de Kis-Palugya szerepelnek Palugyay Györgynek és Jánosnak ellenük való ügyében.* Pongrácz Albertnél az eredeti Andrásfalván.* Annyi azonban bizonyos, hogy a Dobak család czímerében megegyező czímerkép van.
A fentemlített 1399. évi oklevélben legelőször tapasztaljuk Liptóvárát Noghwárnak nevezni. Ezen adományra vonatkozólag 1402. évi márczius 17-én Zsigmond király elrendeli a turóczi conventnél, hogy az adományozott Hadáz birtokot Nogwár területétől határolja el,* Bobrovnyiczky csal. levélt. Eredeti.* a mit a convent május 12-én eszközölt s arról jelentést tesz.* U. o.*
1406. évi márczius 29-én «quarto kalendas Aprilis» Zsigmond 1399. évi donatióját László fia Péter részére újra átírja és új függő pecsétjével látja el.* U. o.*
1438. nov. 11-én Benedictus Kyssel de Hadáz János fia, az esztergomi szentszék jegyzője, Vidafeldi György, Márton fia előtt minden ügyeire nézve ügyvédeket vall, ú. m. Gáspár mester esztergomi kanonokot, Kis Györgyöt Esztergomból, Zentannai Literatus Jánost, Podhorányi Márkot, Stoyzafalvi Bálintot, Szentkereszti Bálintot, Benedekfalvi András fiát Gergelyt és Dratz Tamást Boldogasszonyfalváról.* Bobrovnyiczky László csal. levélt. Eredeti.*
1459. évi január 10-én Komorov Péteralispán elé idéztetvén Hadázi János Benedek testvére: ... Joannes de Hadaz, dictus Kysel, frater Benedicti de eadem Hadaz vallomást tesz Szentkereszti Cin András ellen s esküvel bizonyítja, hogy Cin András jobbágyát Szentannán nem bántalmazta.* U. o.*
1469. évben okt. 11-én Komorov Péter alispán előtt vallja István Hadázi Kyssel Benedek fia: ... «Stephanus filius Benedicti Kyssel dicti de Hadáz ...», hogy Zentannai birtokán Dobry György jobbágyát Párizházi Lőrincznek négy arany forintért zálogba vetette.* U. o.* 1470. évi augusztus 15-én a turóczi convent előtt Prozeki Péter fia Tamás nyilatkozik, hogy a néhai Hadázi Kyszel Benedek özvegyét, Isypházy András leányát, nőül birván, a női hozományt és jegyajándékot Hadáz, Meseháza, Zentanna, Malatin és Jasenova birtokrészek után Benedek fiától, Istvántól készpénzben megkapta: ... Barbara filia Andree de Ysypháza consorti quondam Benedicti Kyzel dicti de Hadáz ... de universis possessionibus videlicet Hadáz, Meseháza, Zentanna, Malatin et Yassenova ... quondam Benedicti nunc super ipsum Stephanum iure hereditario devolutis...* Bobrovnyiczky László családi levélt. Eredeti.* 1474. augusztus 30-án Meseházy László mint homo regius jelen volt Zemercheni Simon és Péter, Mihály és László és Nádasdi Miklós, Tamás és Pál birtokba iktatásánál, Yalócz, Szaar, Zemerchen és Nádasd birtokokba.* U. o.* 1485. decz. 11-én kelt oklevelében a turóczi conventnek találkozunk Hadázházi Kissel István Anna nevű özvegyével és fiával II. Benedekkel, midőn is egy országbirói ítélet alapján Madachházi András neje Juliánna és az említettek között, az ítélet végrehajtatik. Hadázháza most fordul elő először Bobroniknak nevezve – és e név még az 1718–26. nemesi összeíráskor is köztudatú volt, minthogy az Acta Publ. Com. Liptov. jegyzőkönyv 576. lapján előfordul: «Hadaz alias Bobrovnyik.» 1500. év jul. 15-én Dettrichfalvi Dettrik alispán előtt megjelent Bobrovnyiczky Bertalan, László fia Bobrovniki Kyzel Benedek ügyében megsebesítési tárgyára vonatkozólag.* U. o.* 1538. szeptember 15-én kelt kiadványában Okolicháni János alispánnak, a megidézett tanúk vallják, hogy Bobrovniknak fele Kubinyi Lászlót, Salamont, Mátyást, Dánielt, Lenárdot és Márkust illeti, másik fele pedig Bobrovniki Bertalané volt s most Ferenczet, mint annak fiát illeti.* Bobrovnyiczky László csal. levélt. Eredeti.*
A Hongh nemzetség leszármazását és családi elágazását, a feldolgozott oklevelek alapján a mellékelt tábla tünteti fel.
A Hongh-törzséből eredő családok nemzedékrendje 1526-ig.; Izumbár? 1262.; Hongh 1262.; I. Mese 1286.; Rudolf 1286.; Mátyás 1286.; I. Mihály 1286.; I. Miklós 1286.; I. János 1286.; László 1286–1319.; Iwan 1302.; I. Péter 1288.; Tamás 1323.; Ismeretlen nevű leány 1304.; Márk 1341.; II. Mihály 1319 de Zenthannaazzon (Bobrovnyiczky család ága.); Leustach 1319 (Hadázi Kiszely család ága.); II. Mese 1319.; András 1341.; Lachk 1363.; II. Miklós 1363.; Dénes 1363.; II. Tamás 1391.; II. János 1402–59.; II. László 139l.; I. Benedek de Hadáz (dictus Kissel neje Izsyphházi Borbála) 1438.; III. Miklós 139l.; Márton 1391.; Lőrincz 1391.; II. Péter 1399 de Hadáz.; III. László 1474 de Meseháza.; István de Hadáz (dictus Kyssel 1469 neje Anna.); Bertalan 1500 de Bobrovnik.; II. Benedek Kyszely de Bobrovnyik; Ferencz 1540 Bobrovnyiczky
MAJLÁTH BÉLA.
171A LESZTEMÉRI CSALÁD CZIacute;MERES LEVELE 1422-BŐL.
(Színes czímerképpel.)
A XV-ik századból s különösen Zsigmond király korából származó armálisaink egész sorozatát mutatta már be folyóiratunk s országos levéltárainkban még több kiadatlan példány van, úgy, hogy számra s heraldikai jelentőségre nézve egyaránt büszkék lehetünk oklevél kincseinkre. A közlevéltárakon kívül azonban talán még nagyobb számban lappanganak XV-ik századbeli armálisaink magánlevéltárakban és magántulajdonban, miért is azt hiszem, ezeket, melyek inkább ki vannak téve az elkallódásnak, kellene sietnünk első sorban publikálni.
Részemről ezúttal ily magántulajdont mutatok be a Leszteméri család armalisában, mely a Butykay József családi levéltárában, illetőleg gyűjteményében foglal helyet.
A Leszteméri család nevével a XIII-ik századtól kezdve bőven találkozunk okleveleinkben s okmánytárainkban, mind a mellett a család több ágának összefüggése s leszármazása meg nem állapítható. Azon család, mely az itt bemutatott czímeres levelet kapta, nevét a zemplénmegyei Lesztemértől vette s ott továbbá Ung, Borsod és Gömör vármegyékben birtokolt és ágazott el.
Okleveleiknek egy része ugyancsak Butykay József gyűjteményében van s ezekből látjuk, hogy:
1344-ben a szepesi káptalannak január 6-án kelt bizonyságlevele szerint egyrészről Leszteméri Pethő és Márton az Albert fia, másrészről pedig Leszteméri Miklós és Donch a Döme fiai, valamint Benedek a László fia, osztozkodnak a Lesztemérben levő «Laborczalja», «Breszalja» és «Roghmező» nevű részbirtokokon s a «Toronyalján» Labarcz vizén álló két malmon.
1395-ben január 24-én a leleszi convent előtt a Leszteméri László fia Benedek, András deák és János a Mátyás fiai, János és László a Pethő fiai, Bereczk és Pál a Miklós fiai, továbbá a Donch fia János, a Benedek fia Mátyás és László és István a fentebbi Mátyás fiai, mindannyian Lesztemériek, az izsépi és cselei részbirtokokra nézve egyezkednek Izsépi Dömével és a Bogáthradványi nemzetségből való Cselei Dömével.
1418 junius hó 25-én Zsigmond királynak Strassburgban kelt oklevele szerint, a Leszteméri János fia Imre és testvérei, valamint vérszerinti rokonai az Isztriában, Burgundiában és Spanyolországban szerzett érdemeikért összes birtokaikra nézve pallosjogot nyernek. Ez az Imre a későbbi czímerszerző is.
1435 november hó 14-én kelt oklevele szerint a leleszi conventnek, bizonyíttatik, hogy Dancs Dániel magvaszakadtával a zemplénmegyei Leszteméren s az Ung megyében levő Jenke, Kereszti és Czekó vagy Szekó nevű birtokok a Leszteméri Orbán deák fiaira, Balázsra és Jánosra szállanak.
1436. Palóczy Mátyus nádornak szeptember 16-án kelt oklevele szerint a Leszteméri István fiai, Jakab, Miklós és Mátyás, Klára nevű nőrokonuknak a leánynegyedet kiadni tartoznak.
1454-ben a leleszi conventnek november hó 3-án kelt bizonyságlevele szerint egyrészről a Leszteméri Orbán fia Balázs, mint az Iván ágának leszármazója, másrészről az István fia Jakab, valamint György és Pál a László és Pethő fiai, nemkülönben a Balázs fia Tamás és az András fia György, 50 budai márka vinculum kikötése mellett osztozkodnak a «Breszje földje» a leszteméri részbirtok és a Laborcz vize felett álló malmon.
1472. Baranyai Csukás Bertalan, Ung megye alispánja, október hó 31-én határidőt tűz ki a Verescsaládnak, hogy az ungmegyei Szekó vagy Czeko, Kereszt és Jenke, valamint a zemplénmegyei Lesztemér nevű részbirtokokra nézve zálogjogát igazolja.
Maga a czímeres levél 1422 szeptember hó 17. Nürnbergben Zsigmond király által adományoztatott, melynek szövege a következőleg hangzik:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris, presentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A daro lumine throni cesaree vel regie maiestatis, velud e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria vel regia maiestare sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree vel regie dignitatis. Sane ad universorum notitiam tam presentium quam futurorum harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Emericus filius Johannis de Lyztemer, nobilis comitatus de Wngh, vicemagister agazonum nostre maiestatis, ad nostre celsitudinis accedens presentiam, propositis et declaratis suis fidelitatibus et fidelium obsequiorum meritis per ipsum nostre claritati exhibitis et impensis, quedam arma seu nobilitatis insignia, in presentium literarum nostrarum capite depicta, maiestati nostre exhibendo, ab eadem maiestatis nostre celsitudine eadem arma seu nobilitatis insignia sibi, et per eum Ladislao et Martino filiis prefati Johannis carnalibus, item Ladislao filio Pethew, Andree, Johanni et Stephano filiis Mathyus, Jacobo filio eiusdem Stephani, Urbano filio Ivan, Ladislao filio Briccii, Mathie filio Petri et Petro filio Thome de eadem Lyztemer, fratribus et consanguineis suis, cunctisque eorumdem fratribus et consanguineis ac heredibus et successoribus universis, ex liberalitate nostra dari et conferri humiliter et devore supplicavit. Unde nos diligenti consideratione animadvertentes preclaras fidelitates et fidelium obsequiorum gratuita merita ipsius Emerici, quibus ipse a non pauxilli temporis decursu comitive nostre maiestatis adherendo in diversis nostris et regnorum nostrorum predictorum arduis agendis et expeditionibus difficilimis, sicuti prosperis sic et adversis, sub diversitate locorum et temporum, maiestati nostre se gratum reddidit utique et acceptum; et presertim, dum quibusdam nostris emulis et infidelibus in regno nostro Bozne, iurisdictione sacre nostre corone Hungarie subiecto, existentibus, qui rebellionis spiritu ducti contra nostram maiestatem recalcitrare presumserant, ad reprimendam eorum proterviam congregato nostro valido exercitu predictum regnum nostrum Bozne subintrassemus, ipse Emericus diligenti animo nostram sequendo maiestatem inibi nobis plurima impendit servitia, per que idem erga nostram maiestatem non immerito potuit commendari; porro etenim, cum pro salubri et diu desiderata sancte matris ac universalis ecclesie et sacri Romani imperii reformatione, in cuius assecutione potiti sumus, votis nostris, repellendoque pestifero cismate, quod in eadem ecclesia diu durarat, diversas mundi partes non sine sudorosis nostris laboribus et fatigiis perlustrassemus, ipse Emericus in partibus Foriiulii, demum vero Lombardie, Sabaudie, Anglie et Almanie partibus, ubique nostram sequendo maiestatem, se et sua pro nostri honoris incremento fortune casibus submittere non expavit; nihilominusque pridem nobis cum nostre gentis valida potentia pro exstirpatione hereticorum, dei et nostrorum notoriorum infidelium, in regno Bohemie pululantium, qui nedum manus sacrilegas in patrimonium Christi inmittentes bona queque ecclesiarum diripuere, verum etiam templa dei per divos nostros predecessores aliosque fideles christicolas cum magnis sumtibus ex expensis fundata, pluribusque donis et beneficiis dotata, verterunt in ruinam, nosque tamquam dominum suum naturalem spernentes, vota eorum in personam alterius transferre sunt conati, predictum regnum Bohemie subintrantibus et tam pro vindicta iniuriarum universalis ecclesie quam etiam nostrarum toto nostro posse laborantibus, idem Emericus pristine sue fidelitatis non oblitus inter alios nostros fideles pro nostro honore in obtutibus nostre maiestatis cum nostris emulis et fidelibus viriliter et fortiter dimicavit; licet enim ipse Emericus ratione previa maiora autidotorum premia deberet promereri, tamen in aliqualem premissorum laborum suorum recompensationem prescripta arma seu nobilitatis insignia, hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta, animo deliberato et ex certa scientia nostre maiestatis eidem Etnerico vicemagistro agazonum nostrorum et per eum memoratis Ladislao, Martino, Ladislao, Andree, Stephano, Jacobo, Urbano, Ladislao, Mathie et Petro ipsorumque cunctis fratribus, consanguineis ac heredibus et successoribus universis virtute presentium conferimus, immo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem ipsius Emerici et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus et presentibus elargimur, ut idem Emericus aliique prenotati cunctique eorumdem consanguinei et heredes necnon posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia ammodo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio, ac de tanto munere singularis gratie antefatus Emericus et alii prenotati, eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorumdem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes nostras literas, sigillo nostro secreto, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas prefato Emerico et aliis prenotatis duximus concedendas. Datum in Newremberga nostra imperiali civitate, feria quinta proxima ante festum beati Mathei apostoli et evangeliste, anno domini millesimo quadringentesimo vicesimo secundo. Regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo sexto, Romanorum duodecimo et Bohemie tertio.
A Lesztméri család czímere 1422. évből
Maga a hártyára irott oklevél egészen jó karban van fentartva, csupán a felső jobb sarokban, hol a czímertábla áll, érte víz az oklevelet, mely a czímerkép felső részéről a festéket leolvasztotta. Vörös-fehér selyem fonálról függő pecsétje töredék. Az oklevél szövegének első három szava s a nagy kezdő betűk gothikus typussal vannak rajzolva.
Az oklevél élén az adományozott czímer képe látható. Kerete rózsaszín, kétféle, vörösen festett rozettával diszítve. Maga a czímer koczkásan damaszkolt arany alapú táblán balra dőlt paizs, melynek kék mezejében czombtól kezdve pánczélos láb látható, bokáján sarkantyúval. A lábat alúl aranyszárú nyílvessző üti át, melynek hegyéről s a sebzett helyen vércseppek hullanak alá.
A láb pánczélzata a kornak megfelelően sínpánczél, melynek fölszerelései, csatjai stb. a legpontosabban vannak megrajzolva, a magyaros kerek pengéjű sarkantyúval együtt.
A paizs fölötti sötéten futtatott ércz csőrsisak oromdísze a czímerkép. A sisak takaró foszladéka kék és vörös.
A czímertábla magassága 12.07 cm., szélessége 10.8 cm. A czímerkép magassága az oromdíszszel együtt 8.01 cm.
Czímerünk általában úgy a heraldikai stilisztika, mint festői szempontból is a kor egyik legsikerültebb czímerfestményének mondható.
A czímerkép felső háromnegyedében a víz az arany damaszkolást leolvasztotta s a sisakoromdíszt is megrongálta.
Az oklevélben a czímer leírva nincsen. Mint látjuk, a czímerszerző, Leszteméry Imre, már régebben ungmegyei nemes s most testvérei és egész vérrokonságával egyetemben csak czímert kap, melynek rajzát felmutatta a királynak.
Érdemeiűl fölsoroltatnak, hogy mint már akkor kir. allovászmester, résztvett a boszniai lázadás leveretésében, a csehországi vallási háborúk alatt s hogy nem kevésbbé jó szolgálatokat tett a királynak Lombardiában, Olaszországban, Német- és Francziaországban s Angliában.
Bár mennyire károsnak kellett vala tartanunk hazánk belviszonyaira vonatkozólag Zsigmond királynak hosszas külföldi tartózkodásait, ép oly mértékben jó szolgálatot tett az nekünk az által, hogy főuraink és nemességünk egy része folyton a király kiséretében levén világot látni, az akkori európai műveltség magvait hozták magukkal a hazába.
A király általában, úgy látszik, a legkényesebb hadi és diplomatiai küldetésekre szívesen szemelte ki hűségben és hadi erényekben egyáltalában kitünő magyar vezéreit.
Ily érdemekért nyernek tőle armálist 1417-ben Petneházy Márton, 1418-ban Mohorai Vid, 1432. ben Szlopnai Péter és 1430-ban zágrábi Dabi Mihály.* Turul 1885., 1887., 1888. évf.*
A mi Lesztemérink, mint az armális szövegéből látjuk, oly helyeken is járt külföldön, hol nem csupán hadat vezényelni s kardot forgatni kellett tudni, hanem hol bizonyára, mint királya követének, államfontosságú küldetésekben is kellett eljárnia s így benne valószinűleg egyik XV-ik századbeli magyar diplomatánk emlékét is tiszteljük.
Dr. SZENDREI JÁNOS.
174ERDÉLY RÉGI CSALÁDAIRÓL.
Ismerve országunk e keleti részének földrajzi fekvését és politikai viszonyait, melyek, folytán kül- és belháborúk pusztításait csaknem mindig első sorban kellett kiállania, nem csodálkozhatunk azon jelenségen, hogy a magyar családok genealogiái között az erdélyieké van leginkább elhanyagolva s legtöbb kétség és homály között hagyva. Voltak közéletünkben legelső szerepeket játszott, egykor dúsgazdag s történelmünk alakulására is mélyen befolyt családok, melyekre nézve a szereplő egyéneket még csak pár izen át sem vagyunk képesek leszármazási összeköttetésbe hozni, vagy ha ezt meg is kisértjük, inkább csak következtetéseink alapján, mint biztos adatokból teszszük, s így tág tere van a tévedhetésnek. De még a ma élő leghatalmasabb családaink genealogiájában is számtalan hibát és hiányt fedezhetünk föl. Legyen szabad ezekkel pár szóban foglalkoznunk, hogy az érdeklődők figyelmét rájuk irányozva, lassanként kiküszöbölhessük.
Legfőbb és leggyakoribb hibája genealogiáinknak a chronologia mellőzése. A kinek születése és halála évét tudjuk, soha sem volna szabad ez évszámok kitételét elmulasztanunk, de ha ezeket nem ismerjük, legalább azon év számát, melyben az illető egyénről valami följegyezve találtatik, s ha több ilyen van, legalább is a két szélső évszámot mindig ki kellene a családfán tennünk. Ez által legtöbb tévedés válik kikerülhetővé, s új adatok felmerülése esetén legtöbb esetben nem lesz kétely az iránt, hogy a hasonnevűek közt melyikre vonatkoznak.
De ott, hol az évszámok ki vannak téve, ezek egyszersmind a leszármazás helyes összeállításának is ellenőrzéseül szolgálnak. És hány képtelenséget, lehetetlenséget látunk a családfákon e tekintetben! Ezek egy része (és ez a jobb eset, mert a leszármazás helyességét nem zavarja) onnan ered, hogy az évszám rossz; t. i. figyelem hiányából azon év tétetik ki, melyben az illető egyénről megemlékező okmány kelt, nem pedig az, melyben az ezen okmányban említett egyén szerepelt; és itt a különbség lényeges lehet, akár egész századra is terjedhet. Rosszabbak azonban az oly hibák, midőn az illető egyének csakugyan a jelzett évben éltek, de épen ez évszámok mutatják, hogy lehetetlen, miszerint a családfán kitüntetett leszármazási összeköttetésben állottak volna egymással.
Az ily hibák forrása vagy az, hogy az egyes nemzedékek rendjében az adathiány folytán be nem tölthetett hézagok nincsenek feltüntetve, s például azt, kiről tudjuk, hogy előd volt, de nem bizonyos, vajjon atya, nagyatya vagy még távolabbi előd, egyszerűen atyának írjuk be; vagy pedig ellenkező forrásból ered a hiba s nem létező izeket igtat be részint megismételt nevekkel, részint a mellékágakra tartozóknak a felmenők közé sorozása által.
Ez utóbbi hiba épen nem ritka, és sok esetben nem is csak véletlen tévedés; hanem azon körülményre vihető vissza, hogy hazai hagyományos szokások szerint a családok előkelőségét a fölmenő ág izei szerint szokták mérlegelni, s így egyik vagy másik régi genealogusnak gondja volt rá, hogy ha netalán hosszú életkorral voltak megáldva elődei s így a generatiók csak nagyobb időközben váltakozának, azért mégis meg legyen családfáján legalább a «hét nemzedék».
E főhibákon kívül vannak hiányosságok genealogiáinkban, melyekben megérdemelt büntetését kell látnunk egy oly bűnünknek, melylyel mi, a lovagias magyar nemzet, fel sem tennők, hogy vádolhatók legyünk.
Ugyan hogy is gondolhatnánk arra, hogy mi oly lovagiatlanok vagyunk, – sőt eleink is azok voltak századok óta, – hogy nem vették kellő figyelembe a – szépnemet?
A genealogus végig néz táblázatain, érzi e hibát és bünhődik érte. Némely családnál minden nő tag ki van hagyva; másoknál be van ugyan írva, hogy leányivadékok is kereszteltettek, de aztán annál kevesebb gond van rá, hogy mi lett ezekből s kikhez mentek nőül; ismét másoknál pedig a családfán előjövő személyek nejei nincsenek kitéve, vagy ha többször nősültek, nincs meghatározva, hogy melyik házasságból melyik utód származott.
Egyszóval be kell ismernünk, hogy a nők iránt nem voltunk elég figyelmesek, s bünhődésül lépten-nyomon; épen e miatt akadunk meg kutatásainkban, akár felmenő, akár lemenő irányban akarunk is egy nagyobb szabású genealogiai összeállítást kidolgozni.
Pedig ott, hol az ellenkező eset van, s a családok nőtagjai is kellő figyelemben részesültek, az összehasonlító áttekintés az egymással házassági összeköttetésekben állott családok leszármazását illetőleg, kivált még ha kellő chronologiai feljegyzések is járulnak hozzá: legmegnyugtatóbb kritikáját képezik az ily családfák helyességének.
Ezért e sorok írója családtani irodalmunkra nézve nagy nyereménynek tekinti, ha bármely eddig tévesen közölt adat történelmi hűséggel kiigazíttatik, s ha családfáinkban a hitvesekre, s ezektől való leszármazásra, a leánygyermekekre s ezek férjhezmenetelére vonatkozó adatok bármi részben is kiegészíttetnek.
Érdeklődjünk ez iránt mindnyájan, legalább azon családokat illetőleg, melyek leszármazás, összeköttetések, társadalmi érintkezés, lakás vagy temetkezőhely tekintetében közelebb állanak hozzánk. Okmányok, régi birtokviszonyok kutatása, – kivált most, miután ezek magánjogi és vagyoni jelentőségüket elveszítve, hozzáférhetőbbek lettek, – ezenfelül föliratok s főkép síremlékek, sok becses adatot nyujthatnak a kutatóknak, melyekkel erdélyi családaink nem elég gondban részesített genealogiáját helyesebbé s teljesebbé fogjuk tehetni.
A mi eddig földeríttethetett, az többnyire Nagy Iván jeles tudósunk óriási fáradtsággal s munkaeredménynyel létrehozott «Magyarország családai» czímű művében van összesítve, melyet bizton alapul vehetni, úgy hogy a kutató csak arra kell hogy törekedjék, hogy azokra hozzon világot, mi e munkában még felderitetlen vagy téves maradt, s oly adatokat gyűjtsön melyek abban nem foglaltatnak.
E sorok írója magkezdi közölni a mit a vázolt irányban földerítnie sikerült, nem hitegetve magát, hogy azon családokra nézve is, melyeket tárgyalni fog, valami tökéletest tudott volna összeállítni, sőt inkább örülni fog, ha némi figyelmet keltve csak azon eredményt érheti is el, hogy avatottabb és illetékesebb kutatók e családokra nézve is több és kimerítőbb adatokat fognak e folyóirat útján közzétehetni. Sőt mivel szándéka minél több erdélyi nemes családról s főképen a kihaltakról mentől több és biztosabb adatot gyűjteni s azokat mentől kimerítőbben ismertetni, felette hálás lesz, ha e tudomány kedvelői szivesek lesznek a Nagy Iván idézett művében nem foglalt családfákat vagy egyéb adatokat, esetleg okadatolt helyreigazításokat és különösen a hitvesekre és női családtagokra vonatkozó pótlásokat, alúlírtnak Magyar-Igenbe czímezve megküldeni.
Megemlítendő itt, hogy Magyarország többi részei és Erdély közt családtani szempontból szoros határvonalt húzni, lehetetlen. Már a mohácsi vész előtti korszakban hol itt szerepeltek a Királyhágón túli megyékből származott családok, hol megfordítva ott erdélyi eredetűek, s a nemzeti fejedelmek korában is, kilc tudvalevőleg Magyarország kisebb vagy nagyobb részének szintén urai voltak, épen így megvolt e kölcsönösség s a családoknak úgy birtok mint házassági összeköttetés s közhivatalok útján való összevegyülése; úgy hogy szabatosan megjelölni azt, hogy melyek erdélyi s melyek nem erdélyi családok, valóságos lehetetlenség.
E czikksorozat tehát csakis azért szól «Erdély régi családairól», hogy ez által jelezze azt, miszerint írója csak bizonyos szűkebb tért szabhat kutatásai elé s a rendelkezésére álló segédeszközökhöz képest csakis oly családokkal foglalkozik, melyek vagy erdélyi eredetűek, vagy itten birtokosok, vagy más itteni családokkal szoros összeköttetésben állók voltak. – Örülne az író, ha más kutatóktól minél több adattal segítve, e czikksorozatot mentől kiterjedtebbé és tartalmasabbá tehetné!
* * *
A Bogáthi család.
A XIV. században tűnik föl s nagy birtokokkal és hatalmas összeköttetésekkel a közügyekre tevékenyen befolyva, mintegy három századon át virágzott.
Mindazon családtagokat, kikről följegyzések maradtak fenn, egy leszármazási táblába összefoglalni nem tudjuk; mind a mellett Mike Sándor nagybecsű gyűjteménye alapján, a családfához tartozó jegyzeteinkben foglalt egyéb adatok figyelembe vétele mellett, e család nemzedékrendét, habár csak töredékekben is, meglehetős összefüggéssel egybeállíthatjuk.
Úgy látszik, már a XIV. században el volt terjedve; mert I. táblánkon láthatólag Bogáthi Arnoldnak unokája Ezsébet 1408-ban mint egy más ágbeli Bogáthi Miklós neje jelentkezik, kiktől a család legtöbbet szerepelt tagjai mint közös törzsből származnak. Kevéssel később a II-ik, majd a III. táblán feltüntetett ág jelentkezik, melyeknek kapcsolatát az I. táblával nem ismerjük.
I. TÁBLA.; Bogáthi Arnold.; Salamon (Bethlen Kata az András leánya.) Erzsébet 1408. (Bogáthi Miklós.); János 1 1439 † 1440 előtt.; István 3 (csúcsi Bakon Margit 1411.); György.; Hedvig 2 1440.; János.; Káta.; Dorottya (Károlyi Jakab 1396–1420 körül.); Péter 4 1435. 1439. 1451.; Lajos 1435.; László 3 1459. 1495. 1498. (Geréb Potentiana a vizaknai Geréb Miklós alkormányzó leánya.); Ilona (Gerendi Mihály 1459. 1464.); Dorottya (Miske István.); István (harinai Farkas Ilona a harinai Farkas Miklós 1475-ben élt asztalnokmester leánya.); Péter.; László †; János I539 (Barcsai Beatrix.); István.; Miklós.; Imre.; Margit (héderfái Barlabási Lénárt, az 1492–1524 körül élt erdélyi vajda.); Péter.; Anna (a. Kecsedi János), (b. Pestesi Gáspár), (c. Barcsai András.); Ferencz.; János 6 † 1545 előtt (losonczi Bánffi Magdolna a László leánya, utóbb Gibárti Keserü Mihályné, ki után 1540–45 közt szintén özvegyen marad.); Kata (Suki Demeter.); Boldizsár 8 1594. 1595 fehérm. főispán és a székelyek alkapitánya. (Kornis Margit a Miklós leánya, előbb Kaczai Ferenczné, ki 1540–73 körül élt.); Sándor.; Zsófia 1591. (Horváth Menyhért.); András 9 1591. 1594 † 1615 előtt. (Szilvási Erzsébet, ki 1615-ben már özvegy s 1633-ban testvéreivel osztozik.); István 1554 6?; Imre 1545. I554 6?; Miklós 1554 6?; Ferencz 1545. 1554. 1559 6?; András 1545. 1554. 1587 6?; Gáspár 1545. 1554. † 1575 6; Boldizsár 1545. 1554. 1587 6?; Miklós 9 tanácsúr † 1603 (enyingi Török Kata, a János leánya, előbb n.-mihályi Csáki Istvánné.); Druzsa 10 1620–35. (a. Csercsel Péter vagy Markó oláhországi vajda) (b. Barcsai András † 1602.) (c. czegei Vass Ferencz.); Menyhért 7 1602. 1603. 1605. fővezér 1606. (a. Kendi Zsófia, a Ferencz leánya 1600. † 1605 előtt.) (b. losonczi Bánffi Margit, egybekelt 1605 körül; utóbb 1607-ben már karatnai Alia Farkasné, azután pedig Kékedi Zsigmondné.); János 6 1545. 1553. 1587. †; Klára 6 1551. okt. 26-án Radnóthon eltemetve. (Kendi Antal, ki 1558-ban Gyulafehérvártt megöletett.); Borbára 6 1554.; Anna 6 1554 (paniti Alárdi Miklós.); János 9 † 1601.
II. TÁBLA.; Bogáthi Imre.; László 11 1464.; János.; Brigitta (Drághi Jakab.); Ottilia (vingárti Geréb Miklós 1446 körül.); Jób 1464.; Miklós 1464.; Krisztina.; András.; Sára.; Mária.; Pál.; Klára.; János.
III. TÁBLA.; Bogáthi Imre (Geréb Afra a Vizaknai Geréb Miklós leánya, 1495-ben már Altenburg Tamás özvegye. 12); István.; Miklós.; Osvát (Barlabássi leány 1577-ben.); János.; János 1594. (Váradi Zsuzsa.); Kata.; N. (Kendi Antal az 1594 körül élő.)
1. Bogáthy Péter és nagybátyja János, Albert kir. Budán 1439 júl. 25-én kelt új adománylevele alapján az elődeik által is bírt Bogáth, Oroszi, Ludas és Szent-Jakab faluk birtokába beiktattatnak. (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. V. 176.)
2. Bogáthi Hedviget, azekkor már nem élő Jánosnak leányát, Herepei Márkus és Bala Gy. alvajdák Sz. Lászlón 1440 ápr. 13-án kelt rendeletökkel az őt örökösödési jogon illető Csapóba visszahelyeztetni rendelik. Ezt Bogáthi János halálával a kendi Baládfi Péter fiai foglalták volt el, kik a Bogáthi Hedvig beiktatásának ellen is mondának. (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. V. 186.)
Bogáthi Istvánnét, csúcsi Bakon Margitot, Nádas László erdélyi vajda Sz. Imrén 1411 okt. 17. kelt rendeletével a megvásárolt Lakus (Nagylak) birtokába beiktattatja. (Gubern. levélt. Trans. conv. T. IV. 15.)
4. Bogáthi Péter 1435-ben adományt kap küküllő- és tordamegyei birtokokra a hussziták elleni háborúban tanusított vitézségeért. (Század. XIII. 140. eredeti a B. Bálintitt levéltárban.) Ugyanő 1439-ben új adományt kap (l. fenn 1. alatt); az 1451 aug. 1-én Budán kelt adománynál fogva pedig a radnóti révnél három nyíllövés hosszúságu és szélességü helyet s Ludas határán a Bydeth nevű halastavat és Vellen Zunyogos nevű helyet kapja Hunyadi Jánostól. (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. VI. 17.)
5. Bogáthi Lászlót, azaddig Gerendi László által zálogban tartott Bugáthba (a zálogösszeg lefizetése mellett) Geréb János erdélyi alkormányzó 1459 május 14-én kelt rendeletével a kolozsmonostori convent útján beiktattatja. (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. VI. 99.) Ugyancsak B. László 1495-ben Lándorlakát, Acintost (Czintos), Ludast, Bogáthot, Mikest és Szelistyét 1610 forinton eladja Vizaknai Miklós leányának (vizaknai Geréb Afrának), az Altenburg Tamás szebeni királybiró özvegyének, ki előbb Bogáthi Imréné volt; mely vásárt Ulászló király ugyanez évi február 3-án Szebenben kelt oklevelével jóváhagyja. (Gub. levélt. Trans. Conv. IV. 8.) 1498-ban pedig B. László radnóti birtokából ad el 9 sessiót kisfaludi Thárnok Bálintnak. (Gr. KeményJózs. Regestr. arch. II. 307.)
6. Bogáthi János özvegye Bánffi Magdolna másodszor Keserű Mihályhoz menvén nőül, 1540–45 közt ettől is özvegyen maradt, s 1545-ben ő kapta második házasságbeli gyermekeivel együtt a radnóthi kastélyt a hozzátartozó Dégh, Balázstelke, Kis-Sáros, Lándor, Cziutos, Sz. Jakab, Oroszi és Csigástere birtokokkal, mely utóbbit első házasságbeli fia Bogáthi János is 1553-ban 2000 aranyforintért nekik inscribál a radnóti uradalomhoz tartozó birtokok visszaváltására, a kastély újon építése s felszerelésére és a Bogáthi Gáspárné hozományára tett költségek fejében. Azonban Bogáthi János nővérei, valamint a rokon Bogáthi Imre, Ferencz, András, Gáspár, Boldizsár, Miklós és István (kiket Mike S egy töredékes családfája nyomán a mi táblánk is a Bogáthi Ferencz gyermekeinek jelöl, de mivel e nevek, az egy Gáspárt kivéve, a kortársak közt mind előjőnek, valószínűbb hogy e hasonnevű kortársak voltak az ellenmondók, s Mikénél csak tévedésből állíttattak testvérekül össze), e birtokátruházásoknak a gyulafehérvári káptalan által 1554-ben eszközölt statutio alkalmával is ellenmondottak, s így Radnóth a Bogáthiak birtokában maradt, mígnem a Békés párti Bogáthi Gáspár 1575 augustus 8-án Kolozsvártt lefejeztetvén, vagyonvesztése folytán az a fiscusra szállt. (Fisc. levélt. 148. k., Gr. Kem. J. Trans. poss. és Gyfvári kápt. levélt. Elench. T. 2. No 13.) Midőn aztán azon birtok 1587-ben Kendi Ferencznek mindkét nemre eladományoztatott, Bogáthi János, András és Boldizsár ekkor is ellenmondtak (Fisc. levélt. 148 F. és Regestr. arch. II. 308–9.); Kendinek 1594 sept. 12-én Gyaluban feje vétetvén, miután a tőle is elkobzott Radnóth pár évig Geszti Ferencz és neje s ez által a Kornisok birtokába jutott, csakhamar újra visszakerült az a Bogáthiak kezére.
7. Ugyanis az előbbi pont alatt említett Kendi Ferencznek (nem pedig, miként Kőváry táblázatán látható, Sándornak) volt leánya azon Kendi Zsófia, Bogáthi Menyhértné, ki a kolozsmonostori convent előtt 1600-ban tiltakozik atyjának azon intézkedése ellen, mely szerint ez birtokait s jelesen Radnóthot, anyai unokatestvérei a paniti Alárdiakra hagyta. (Fisc. levélt. 148. G. ser. 3.) E tiltakozásnak pedig megvolt sikere, annál is inkább, mivel a tiltakozónak férje, Bogáthi Menyhért, hatalmas ember volt. Ő volt az, ki testvére Miklóssal Görgény várát is megszerzé s azt 1602-ben Bastával szemben is meg tudá tartani (Jakab Elek a Századok XVII. évf. 426. l.) s ki 1603-ban mint Székely Mózes egyik főtámasza, a Caprioli gróf elfogatása miatt felbőszített tábornoktól az azon időkben nagyon is jelentékeny összeget tevő 6000 aranyon meg tudá váltani szabadságát (Wolfg. Bethl. Hist. V. 321, 492); végre pedig Gyulaffi betegsége folytán 1605-ben ő lett Bocskai hadainak fővezére. (Wolfg. Bethl. Hist. V. 293.) Nem csoda tehát, hogy a nagyértékű Radnóthot hozzátartozó 15 falujával, melyet már a Bogáthi Menyhért atyja Boldizsár a Kornisok ellenében sem szünt meg magának követelni, Menyhértünk neje Kendi Zsófia pedig az Alárdiak ellenében a Kendiek jogának szempontjából védett meg és férjére hagyott, ez magának teljesen biztosítani tudá az által, hogy az új fejedelemtől kit trónjára segített, csakhamar új jogczímet is eszközölt reá. Ugyanis Bocskai István fejedelem a székely-kocsárdi táborból 1605 szept. 20-án kelt adománylevelével Bogáthi Menyhért és második neje losonczi Bánffi Margit részére 12,000 frtban inscribálta Radnóthot és tartozékait, kiemelvén Bogáthi Menyhértnek a németek elleni háborúban s Segesvár ostroma és bevételénél szerzett önfeláldozó hősi érdemeit. (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. XV. 10, és fisc. levélt. 148. G. ser. 3 és 4.) Azonban Menyhért; ki már 1605-ben a bogáti várhoz tartozott küküllő-, torda- és fehérmegyei 7 faluba, azután pedig 1606-ban nejével együtt a fennebbi új czímen nyert radnóthi birtokába beiktattatott, s ki 1606márczius 19-én még neje Bánffy Margit részére hagyományt tett, egyebek közt udvarhelyszéki agyagfalvi jószágát hagyván neki, csakhamar magtalan halt el; minek folytán neje, ki már 1607-ben Alia Farkasné lett, Radnóthot Rákóczi Zsigmonddál elcserélé, Bogáthinak bodoni birtokát pedig, mely magvaszakadta folytán eladományozhatóvá lett, 1607-ben Petki János kanczellár kapta adományúl. (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. XV. 124.)
8. Bogáthi Boldizsárnak, ki egy Szabó Károlynál (Székely Oklevélt. II. 195) közlött 1566 előtti jegyzék szerint a János király hívei közé tartozó udvarhelyszéki főurak egyike, 1595-ben fehérmegyei főispán (Jakab E. Kolozsv, tört. oklevéltár II. 172. l.) és ugyanekkor egyszersmind a székelyek alkapitánya volt, az imént említett Menyhérten kívül még egy jeles fia volt:
9. Bogáthy Miklós. Ez régebben Báthori Zsigmond titoknoka volt, kit a hazából utolsó eltávozásakor mint egyik tanács úr el is kisér, mely alkalommal őt e fejedelem útközben Kamuthi Balázs által meg akarja öletni. (Wolf. Bethl. Hist. V. 165.) 1603-ban Székely Mózes híveként harczol s Ráduly vajda fogságába esvén, 3000 frt váltságért kiadatik ugyan, de sebeiben elhal s miután a vajda azon előbbi szán dékától, hogy holttestét felakasztassa, elállott, Brassóban a magyar templom mellé temettetik el. (Wolfg. Bethl. Hist. V. 409–14.) Fia János, kit Básta a székelyeknek elhódítására küldött volt s ki az e fölött fölháborodott székelység fegyverei alatt 1601-ben Maros-Vásárhelynél esett el, még atyja előtt sírba szállván, a Bogáthiak ezen főágából talán ás az 1594-iki tanács úr (1. Jakab E. Kolozsv. tört. Oklevélt. II. 171.) volt az utolsó férfiú, ki azonban a XVII. század elején (még 1615 előtt) szintén elhalt, midőn is az özvegye Szilvási Erzsébet által bírt Bogáth, Ludas, Keménytelke, Bodon, Oroszi, Péterlaka és Acintos (Czintos) 10,000 frtért fele részben Cseszeliczki Boldizsárnak, másik fele részben Alia Farkasnak inscribáltatott. (Fiscal. levélt. Fasc. 4. miscell. litt. Y.)
10. Bogáthi Druzsa a Menyhért és Miklós nővére az 1572-ben már élő s 1602-ben elhalt Barcsai András neje volt, kinek fiáúl Nagy Ivánnál Barcsai István, ellenben Mikénél egy 1630-ban élő Barcsai Zsigmond említtetik. Ugyanő utóbb az 1600–1605 közt fejedelmi tanácsos és asztalnokként szerepelt czegei Vass Ferencz neje lett. – Volt azonban még egy férje, és pedig valószínűleg a most említetteket megelőzőleg, Csercsel Péter oláhországi vajda, a Petrasko fia és Mihály vajda fivére. Ez 1583–85 közt uralkodott Oláhország fölött (Engel. Gesch. IV. I. Th. 225. lap) s onnan Erdélybe üzetett. Bethlen Gábornak Kassán 1620 máj. 20-án kelt oklevelében, mely a Bogáthi Andrásnéról Cseszeliczki Boldizsárra szállott s fennebb a 9. jegyzet alatt említett javakba a Cseszeliczki Boldizsár nótája folytán Bogáthi Druzsinát rendeli beiktattatni, ez Czertzjel vajda nejéűl említtetik (Gr. Kem. J. App. dipl. Tr. XVI. 237.), ez pedig csakis az említett Csercsel Péter lehetett, kinek Bogáthi Druzsától született leányát Sztánát aztán csáklyai Logofet János vette nőűl. (Mike S. kézirati gyűjteménye geneal. A. 87.) Igaz ugyan, hogy Mikénél azon oláhországi fejedelem, ki Bogáti Druzsa férje lőn, Marko vagy Mirchiasnak neveztetik, s így Péter vajda fiát, azon exvajdát gyaníthatnók alatta, kit Mihály oláh fejedelem saját főhatósága alatt Moldva trónjára helyezni megkisértett (Engel idézett munk. 259. l.) s kit Basta a Mihály megöletése után ennek helyébe akart ültetni (u. o. 269. l.): de valószínű, hogy ez csak tévedés, valamint a leányági leszármazók azon családi traditiója is, mely Logofet Jánosné atyjáúl az 1546–54 és 1558–59-ben uralkodott Mircse vajdát tartja. – Az oláhországi fejedelmeknek ez időszakban gyorsan következő váltakozása a hiányos és néha még a nevekre nézve is ellenmondó feljegyzések, melyek az oláhországi történetről fenmaradtak, könnyen megmagyarázhatóvá teszik a tévedést és bizonytalanságot e kérdésben, melyet talán leginkább az erdélyi kir. tábla régi levéltárában levő Vass-féle periratok oszlathatnának el, melyekbe nem volt alkalmunk betekinthetni. – Egyébiránt ezen Bogáthi Druzsa még 1635-ben is említtetik, midőn Marosszéken Mosont birta. (Orbán B. Székelyf.)
A II. táblán feltüntetett ágra nézve kevés adatunk van, mindössze azt olvassuk Szabó Károly Székely oklevéltárában (I. 200), miszerint:
11. János sz. györgyi és bazini gróf erdélyi vajda és székely ispán 1464 okt. 24-én Tordáról kelt oklevelében elrendeli a kolozsmonostori conventnek, miszerint medgyesfalvi Alárd Lászlót iktassa be Bogáthi Lászlónak azon Torda-, Küküllő- és Fehérvár megyei részjószágaiba, melyeket ez vele némely torda- és küküllőmegyeiekért elcserélt.
A III. táblát illetőleg:
12. Fennebb az 5. jegyzet alatt láttuk, hogy Bogáthi Imre neje Vizaknai Geréb Afra 1495-ben már második férje Altenburg Tamás szebeni királybiró után is özvegyen maradt. Ebből látható, hogy ezen Imre teljességgel nem lehetett azonos az I-ső táblán látható Imrével, ki jóval később is élt.
Ezeken kívül előfordul egy Bogáthi Balázs, kinek neje Apaffi Magdolna; első férjétől, oroszfái Mikó Balázstól 1573-ban maradt özvegyen; továbbá egy 1593-ban élő Bogáthi Perictes. Nemkülönben a Bogáthi családból volt az 1562-iki székely lázadásban szereplő s 1577-83 közt elhalt szárhegyi Lázár István neje is.
Hogy a Nagy Iván művében felsorolt egyéb Bogáthiak, ú. m. a szatmár és szabolcsmegyeiek, a hontmegyei Litassi Erzsébet férje, úgy a Bogáthi Miklós és Kenesei Dorától leszármazó ág, s az erdélyiek közül Bogáti Fazekas Miklós, az író, ki Balázsinak Udvarhelyszék főkirálybirájának sz. demeteri udvari lelkésze volt 1579-ben, valamint az 1692-ben Pataviában járt Bogáthi Miklós és az 1794-ben vizaknai királybiróságot viselt Bogáthi János a fennebb leírt családhoz tartoztak volna, arra semmi támponttal nem birunk.
KIS BÁLINT.
VÁLASZ NAGY GÉZA ILY CZIacute;MŰ ÉRTEKEZÉSÉRE:
«Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete.»* L. a Turul folyó évi II. és III. füzetét.*
Nagy Géza idézett értekezését nagyrészint ellenem irányozta. Ez nem tenne semmit; de mivel legjobb szándékom mellett se fogadhatom el tételei legtöbbjét, sőt alaptételeit se mind: kötelességem válaszolni – a tudomány érdekében:
Mondhatom, nem szívesen teszem.
A polemia nem édes kenyerem. Egyszer azért nem, mert harczkedvelő fiatalságomból kifogytam; aztán, mert ritka polemiának láttam eddig igazi hasznát, kárát pedig soknak, s e kilátás nem kecsegtető.
Minthogy azonban nem arról van szó, Nagy Gézának legyen-e igaza, vagy Pór Antalnak, hanem hogy egy új tudománynak, a középkori magyar menologiának tegyük le helyes alapjait; minthogy szeretem hinni, hogy tisztelt ellenfelemet nálamnál is inkább ugyanazon ideális rúgók mozgatják: tollamhoz nyúlok, hogy elsőben Nagy Géza támadásának elégtelenségét mutassam ki ott, hol nézeteimet az Osl nemzetség eredetéről ostromolja, azután hogy elméletemet középkori személyneveink megfejtéséről védjem.
I.
Szó nélkül kívánom hagyni Nagy Géza egészen új, mondhatom: geniális föltevését, hogy az Árpáddal bejött főnemesi osztály, a hagyományaink áltat emlegetett száznyolcz nemzetség tényleg török eredetü volt, és csak maga a nép, a communitas, volt magyar. Jóllehet nehezen érthető, miképen történhetett, hogy a merő vitézekből álló magyar had szabad elhatározásából, melyet okvetlenűl föltételeznünk kell, élére állítson vagy száz törököt, aztán velök induljon új hazát foglalni, és czélt érvén, a töröknek hagyja az oroszlán részét, maga pedig béérje a hulladékkal? Azt ugyan ismeri a történelem, hogy merész kalandorok kicsi csapatja országokat elfoglalt, gyáva népeket meghódított és leigázott; arra is van eset, hogy idő multán a leigázottak a hódítókat a magok vallására és nyelvére térítették: de olyan megadást, milyet Nagy Géza a magyar nemzetnek inputál, a történet eddig aligha ismer. Mindamellett könnyelmüségről vádolnám magam, ha ezért pálczát törnék Nagy Géza új theoriája fölött, noha a magyar nemzet ilyenféle pactum conventumának sem a történelemben, sem a hagyományban nyoma nincsen, és Nagy Géza föltevését tudtomra csupán azzal támogatja, hagy közel kétszáz Árpád-kori személynevet a törökből tud értelmezni.
Mint a török nyelvben járatlan a dolog érdeméhez nem szólhatok; fölvetem azonban a kérdést: nem értelmezhetők-e ezen nevek más nyelvékből is? mert – miként Nagy Géza czélzatosan írja – bizonyos módszerrel akár hottentotta vagy botokud eredetre is visszavezethetjük az Árpád kori személyneveket. És csakugyan; jóllehet a mordvin, vogul, zürjen, mongol, perzsa, török vagy kún-bessenyő nyelvekhez nem tudok, ama nevek némelyeit mégis meg tudom, és úgy vélem, elégségesen magyarázni.
Nagy Géza föltevésének birálatát tehát mellőznöm kell, de hogy az Osl név magyarázásánál nagykönnyen járt el, azt megmutatom.
Lássuk Nagy Géza érveit.
Mindenek előtt konstatálja, hogy nincs oly adatunk, mely azt mondaná, hogy az Oslok ősi fészke a drávántúli vidék volt, s innen költöztek a Rába mentére; de elhallgatja, nem tudom: szántszándékkal-e vagy mert kikerülte figyelmét, hogy IV. Béla király 1225-ben a Dráván túl fekvő Osl nevű birtokot említ, melyről okiratilag bizonyos, hogy II. Osl báné, a nemzetség alapítójának fiáé volt 1230-ig, midőn azt a csornai egyháznak ajándékozta; hogy ezen birtok 1349-ben is előkerül Ozel néven,* A topliczi cziszterczita apát két papról emlékezik így: «Leonardus sanctorum omnium et Iwan sancti Viti sacerdotes, rectores ecclesiarum et plebium de Ozel.» (Thalčić, Monum. Eppatus Zagrab. II, 51.)* és maig is fönnáll Zágráb megye károlyvárosi alispánságában. Elhallgatja továbbá, hogy az Oslok első ismert nemzedéke birtokos a drávántúli Raszinán, a későbbi Herbortyán, és hogy az Oslok egyik ága a XV. század közepén történt kihaltáig ezen uradalomban székelt, s innét nevezte magát. Azt tartom, ezek annál figyelemre méltóbb adatok, minthogy nem halljuk sem Oszel-Szent-Vidről, se Raszináról, hogy az Oslok újabb, szerzeményes vagy vételes birtokai. Föltehetjük tehát, hogy I. Osl birta azokat, még mielőtt a Fertő vidékére költözött, hova nem mint szegény ember, hanem mint jómódú ispán (comes) érkezett.
Ennek daczára és daczára annak, hogy I. Oslnak sem atyját, se testvéreit, se semminemü atyjafiát nem ismerjük, szükségesnek látta Nagy Géza föltenni, hogy nevezett Osl elei is Sopronmegyében éltek, s azok a birtokok, melyeket a XII. század második felében jegyzékbe vett, a nemzetségnek törzsvagyonát képezték.
Ha azonban szemügyre veszszük e törzsvagyont, a mint azt Osl ispán computizálja, úgy találjuk, hogy az még nincs is berendezve. Van neki, úgymond, nyolczvan húszholdas jobbágytelke is, s azon nehány bérese.* «servis ac ministris quibusdam super LXXX mansionibus, cui quilibet XX iugera sufficiunt, remisi et illi tenentur dare censum.» (Árpádk. új Okmt. VI, 222.)* Csornáról ezen összegezésben még szó sincs, pedig Csorna volt a caput dominii: itt volt az Osl nemzetség monostora, családi sírboltja, itt minden ágának birtokrésze. A computusban azonban megemlítve sincs, valószinűleg mert akkor még nem létezett.
Ha az Oslok bessenyők voltak, mint Nagy Géza állítja, akár Zoltán vezértől, akár Salamon király korától számítsuk a bessenyők megtelepülését az osztrák határon, vajmi rossz gazdákra vall rendezetlen birtokuk, pedig ilyenekül, legalább I. Osltól fogva, nem mutatkoznak.
Nagy Géza, ugyanis azt állítja, hogy a környezet, melyből Osl nemzetsége kiemelkedett, bessenyő volt, s e tételét a következőkkel bizonyítja: Anonymus szerint már Zoltán fejedelem bessenyőket telepített a Fertő mellékére; a Márk-féle krónikából azonban tudjuk, hogy ezen Zoltán nem Árpád fia volt, hanem a Salamon korabeli bessenyők fertőmenti fejedelme.
Ezen bizonyíték értékes volna, jóllehet akkor se döntő, ha Anonymus a Fertő vidékét közelebbről meg nem határozná. Halljuk Anonymust, mit mond: «Dux vero Zulta ... fixit metas ... ab occidente ... ex parte Theotonicorum usque ad pontem Guncil,* Szabó Károly szerint Guncii a mai Gunzelsdorf Alsó-Austriában a Triesing patak partján, néhány órára Magyarország határszélétől.* et in eiusdem partibus dedit castrum Ruthenis, qui cum Almo duce, avo suo in Pannoniam venerunt. Et ab eodem confinio ultra lutum Moson collocavit etiam Bissenos non paucos habitare pro defensione regni, ut ne aliquando in posterum furibundi Theotonici ... fines Hungarorum devastare possent.» Tehát a mosonyi sáron, ha tetszik: fertőn túl az ország határa közvetlen szélére telepítették a bessenyőket, mint ezt a rólok nevezett Pecsenyéd falu fekvése mind e napig bizonyítja. Bizony Szár, Farád és Csorna, az Oslok legelső szerzeménye még vasuton is jó messzire esik onnét.
Aztán voltak azon a vidéken más települők is a bessenyőkön és rutheneken kívül: magyarok, németek, de szlávok is. A bessenyők rég elpusztultak onnét, vagy beleolvadtak más népekbe, míg a magyarok, németek és szlávok maig is mívelik ott a földet. Tehát semmiképen se következik se Anonymus, se Márk krónikájából, hogy Osl ispán, – mint Nagy Géza hiszi, de nem bizonyítja, – Zoltánnak, a bessenyők fejedelmének volt ivadéka, vagy ama bessenyők legelőkelőbb nemzetségéből kellett származnia.
Nem követhetem Nagy Gézát a bessenyő-kún Oslu, Osul, Ozul, Osl, Ostl, Ostel nevek értelmezése terére; de bátor vagyok figyelmét újból oda irányozni, hogy míg kezdetben Osl az általánosan elfogadott elnevezés, az Ost, Ostel és Hostel nevek sokkal később, évtizedek, sőt századok múlva (mint azt kimutattam) kezdenek divatra kapni. Míg előbb e nevek egyszer se fordulnak elő, utóbb és napjainkig teljesen háttérbe szorítják az Osl nevet. Vagy élt az Osloknál annak tudata, hogy az Osl és Ost egyértelműek, és akkor megfejthetetlen, hogy csak évszázadok múlva érvényesül az Ost név először, hogy ezentúl az Osl nevet hallatlanná tegye; vagy nem tudtak felőle az Oslok, s akkor más oka van a névmódosításnak.
Sajnálom, hogy Nagy Géza a Dráva mellékén divott Ozel (mondd: Oszel) név magyarázatába nem bocsájtkozott, sőt azt egészen figyelmén kívül hagyta; valamint hogy elfeledte megokolni, miért bizonyos, hogy őseink a KözépVolga mellől hozták a Szatmár és Szakmár neveket, hol egy folyót neveznek Szakmarának. Lehet, és nem illik kételkednem benne; mégis félek, hogy e bizonyosság nem nagyobb fokú annál, melylyel Győr nevét az avar gyűrűtől eredeztetik. A Szatmár és Szakmár nevek a XIII. század előtt nem tudnám, hogy előkerülnek okleveleinkben. Hálás emlékező tehetségre mutat tehát, hogy háromszáz esztendő múlva se feledkezének meg a dédunokák a kedves folyóról, melyben ükapáik lovaikat itatták. Vagy az oláhoknak volna igazok?
De félretéve az enyelgést, a Belud vagy Beled (és mert Beled, nem lehet Belüd) név magyarázatát se fogadhatom el. Béla; Belus, Belud egy tőből eredt szavak, melyek magyarázatát hitelesen adja már a XIV. században Kont Miklós nádor, midőn ekként ír: «Dominus Adalbertus, qui et Bela nuncupatur, olim rex Pannonie». A Belud végső betűje, a d kicsinyítő képző, mint erre Nagy Géza megtanít, ezen nem változtat, valamint a Belus szónak Bélától elütő alakja sem, minthogy – de ez már esakugyan bizonyos – Belus bán nemzetsége, melyben e név 1142-től 1279-ig szakadatlanul előfordul, délszláv eredetű. Nem érdektelen továbbá tudnunk, hogy e nemzetség közeli, jószágadásvevési viszonyban állott az Osl nemzetséghez. De azért ezen – lehet – esetlegességre nem alapítom a következtetést, hogy Belus és Belud rokonok; noha a Belus nemzetségnek és Osl nemzetségnek a Dráva vidékén fekvő birtokaik (Csákány, Csákány-Sziget, Dabonuk, Kerektó, Szeglak-Szent-Miklós) nem esnek oly távolra egymástól, mint Pecsenyéd Csornától.
Kissé nagyon felületes (sit venia verbo!) Nagy Géza eljárása, melylyel az Osl nemzetség harmadik hagyományos nevével, a Súr-ralelbánik: Súr neve százszor fordul elő ez alakban: Sur; Suur, Swr, mely határozottan Súrnak és nem másnak volna kimondandó az esetben is, ha a Súr név több helységnévben nem maradt volna reánk. Ekkor fölfedez Wertner dr. érdemes genealogusunk egy külföldi német oklevélben egy Czura grófot, és helyesen hozzáteszi: «Wie sehr nun ungarische Eigennamen in ausserungarischen Urkunden verstümmelt werden, zeigt Vorliegendes genug drastisch». Ezt ugyan régóta tudjuk, a miért el se határozhattam magam, hogy ezen Czurát biztosra Súrnak vegyem, és mindez óráig nem tudom, nem kellene-e inkább Zeurenek olvasnunk, a mint Agyagosi Antal és János nevezte magát? Nos e Czura éppen kapóra jött Nagy Gézának, ki csinál belőle lege artis Csurát, mi kúnul fehér sólymot jelent. Örülök, hogy szolgálhattam vele.
Ellenberi fájlalom, hogy Nagy Géza semmi ügyet se vet az Oslok első sopronmegyei birtokai: Cserna, Zebirna, Potak és Frad neveire, melyek nyilván tótosan alakult szók, és nem kevéssé indítottak arra, hogy az Oslokat szláv eredetűeknek tartsam. A Cserna (ma Csorna) név nemcsak oklevelekben, de a csornai konvent pecsétjébe belevésve is előfordul így. Talán fölösleges mondanom, hogy e város és konvent neve, mely a magyar hangvonzat egyszerű szabálya ellen is vét, egyenesen tót; pedig az kétségtelenűl I. Osl ispán alapítása.
Arra súlyt nem éppen fektetek, hogy Osl konventjét, a «Conventus Oslonisn-t Morvaországból és nem a szomszéd benediktinusok magyar monostoraiból népesítette meg, habár ezt a XII. század vége felé, mikor bőven tellett magyar szerzetesekből, könnyen tehette volna, jóllehet ez az argumentum is fölérne az ország határszélén letelepült bessenyők argumentumával.
Távol legyen tőlem, hogy panaszkodjam, vagy nehezteljek Nagy Géza eljárására. Nagy Géza új, töretlen pályán indult meg, hogy kitűzött czélját megközelítse. Kitartó szorgalommal, törhetetlen buzgalommal és égő lelkesedéssel dolgozik, úgy látom, s ilyen munka közben könnyen megesik mindnyájunkon, hogy megtalálni véltük azt, a mit épen keresünk. De viszont nekem se vegye rossz néven, ha okoskodásának módszerét és eredményét, így feltálalva el nem fogadhatom. Pedig – habár dicsőült mesteremnek, Ipolyi püspöknek rimaszombati beszéde helyes elveiben osztozom vágyok olyan magyar ember, hogy szívesebben látnám az Oslokat bessenyőknek, mint tótoknak. Gyöngeség, megvallom, sed homo sum ... míg az Osloknak nincs szükségök, hogy hazafiságokat eredetökkel igazolják.
II.
Nagy Géza idézett értekezésében szíves volt foglalkozni kedvencz elméletemmel, melyet középkori nevek magyarázatánál alkalmazgatok, ezen theoriám azonban nem elégíti ki, mert naív, egyoldalú, alapjában elhibázott, hibás következtetésekre ragad, újabb tévedéseknek kútforrása: azt mondja.
Meg kell vallanom, hogy a nekem imputált theoriát csakugyan magaménak ismerem, habár lehet az másé is; én nem tudom. De téved Nagy Géza, állítván, hogy valamely középkori íródeák vagy pap tapogatódzásai után indultam. Ezzel nem mentegetem magam; mert elméletemet sok ezer oklevél szorgalmas és hosszas tanulmányozásából magam hoztam ki. Meggyalázott theoriámat pedig szóról szóra ekképen állítottam föl:
«Minél tovább tanulmányozom a XIII. és XIV. századbeli szokatlanabb személyneveket, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy ama régi személynevekben mentül kevesebb az «ősmagyar». Sőt már is szabályul merném fölállítani, hogy a XIII. és XIV. században használatos, ma már szokatlan keresztnevek (és nem a többnyire «dictus»-szal jelölt vezetéknevek) az ó-testamentumból és keresztény Martyrologiumból kölcsönzött, részint magyarított, részint csonkított vagy átidomított, részint a szlávból, németből, olaszból és más idegen nyelvekből már átidomítva átvett nevek. Annak ugyan nem mondhatok még ellent, hogy e szabály alól lehetnek kivételek, minthogy sok név származását megfejteni se vagyok képes, annál kevésbbé megokolni: de azt hiszem, hogyha a magyar onomastikával foglalkozó tudósaink az imént jelzett, közelebb eső elvből indulnak ki, mielőbb tetemes eredményre jutnak.»* Századok, 1889. évf. 67. lap.*
Csak alkalmilag állítottam föl e tételeimet, midőn láttam, hogy menologusaink egyike téves útra csapott át. A menológia nem szakmám, nem is lesz; minthogy nem tekintve, hogy más szakmában fáradozom, idősb vagyok, hogysem elkezdhessem tömérdek tanulmányt, sok mellékismeretet igénylő mívelését, s aztán immár három mívelőjét ösmerem. Mind a mellett dilettans létemre is, annyit értek hozzá, hogy a föntebbiekből semmit se kell még elvennem, és éppen Nagy Géza erősít meg abban, hogy helyes úton állok. Ő már is a nekem tulajdonított elv nyomán indúlt meg és mennél tovább fog érni e helyes úton, – bízom benne, – annál jobban meg fog érteni és be fogja látni, hogy a középkori személynevek és helynevek jóval nagyobb részét csakis a nekem tulajdonított elven indulván el, magyarázhatjuk meg, fejthetjük föl.
A török-magyar vagy finn-magyar rokonság kérdéséhez nem szólhatok: nem értek hozzá. De azt vélem: a középkor neveinek fejtegetésénél inkább kell azokhoz fordulnunk, kikkel együtt éltünk, kiktől a keresztény czivilizácziót átvettük; és csak akkor, ha itt nem kapunk kellő fölvilágosítást, fordulnunk oda, honnét nemzetünk századok előtt elszakadt.
Mindenkor azonban és mindenek előtt higgadtan és komolyan, tisztelve egymás nézeteit, kell dolgoznunk, és soha se szabad valakire olyasmit fognunk, a mit nem mondott; mert ez bosszantó és bosszantásra hazafias és tudományos igyekezeteinkkel rá nem szolgáltunk.
Honnét tudja, például, Nagy Géza úr, hogy a fúrás faragás alatt «egészen önkényszerűn eljárást akartam értetni, jóllehet e népies kifejezést a következő körülírással «a magyar kiejtéshez idomítva» magyaráztam?
Kitől értesült továbbá, hogy középkori neveinket csak úgy találomra pászoltatom a szentek lajstromának legelrejtettebb zugaiból összeböngészett mindenféle ismeretlen névvel? Kérem, mutasson egyet, mely már kiadott okleveleinkben ismeretlen!
És gúnyolódva folytatja: «azoknak is gyakran csak megcsonkított alakjával, ha akarom elejével, ha akarom hátuljával, és bizonyos euphemisticus betűknek majd kivetésével, majd pedig közbeszúrásával». Ezt mondván ugyan nem interpolál, sőt kihagyta az összevonást, a középkori szóalakítás szintén egyik módját; de azt fölöttébb csodálom, hogy ez eljárás helyességén kételkedik, jóllehet nem csupán a magyar, de az összes európai népek analogiájából ezer hasonló példát ismerhetne.
Vegye csak a görög eredetű Nicolaus név egynémely germán változatait: Nick, Niels, Nikl, Nickl, Nikla, Niklau, Niklo, Niklin, Niklaus, Niklas, Neklas, Necklas, Neklaas, Claus, Chlaes, Klas, Klaas, Klass, Klaasse, Klasl, Nicolaalje, Klaarje, Likelas; adjon hozzá nehányat a szlávokéból: Nikolow, Nikolaj, Nikolas, Nikolása, Mikolaj, Mikolajek, Mikulás, Kolinka, Kolja; szerezze meg végre ezeket az egyetlen Cola Rienzi román nevével, kit a pápa hivatalosan Nicolaus Laurentii névvel illet, és mentsen föl attól, hogy állításom támogatására több példával ís szolgáljak.* Találhat ilyeket külföldi művekben, melyek közűl nekem, sajnos, csak egy füzetecske: Schnack, Sammlung deutscher Vor- und Taufnamen (Hamburg, 1888) jutott kezemhez.*
Hogy a panaszos fúrás faragás elméletére visszatérjünk, nem akarom Nagy Gézát az általam alkalmilag (mert csakis így foglalkozom a menologiával) összeállított példákkal untatni, hanem másokra hivatkozom. Vegye kezébe dr. Karácsonyi János Szent Gellért czímű jeles művét, melyből megérti, mint csináltak Gerhardtból Gerard, Gerolt, Gerót, Girolt, Girót, Gyirót, Gyelérd, Gelert, Gellérd, Gellért sőt Gellér neveket. De mert ezen átalakulások évek hosszú során át történhettek, s így fúrás-faragásnak szorosan talán nem nevezhetők, tessék a Károlyi Oklevéltár I. kötete Név- és Tárgymutatójában megtekinteni, mint lett Martonos fia Venceslaus-ból Vinszlo, Vinclao, Vinaszló, Vicilo, Vinclaus, Vinciló, Vizló. Vagy dr. Knauz Nándor A garammelletti szent-benedeki apátság czímű, legújabb munkáját a 71. lapon felütni és belőle megérteni, hogyan alakult Siegfried apát (1330–1355) neve rövid időn tizenhét változaton át Sebretig. – Vagy a Sopronmegyei Oklevéltár I. kötetét átnézni, s abból meggyőződni, mint alakúlt át Henniko (Henrik, Lokietek Ulászló király természetes fia), vagy Rafael erdélyi vajda, vagy Szent-Györgyi Tamás tárnokmester neve a legkülönbözőbb formákká. Ha ez nem fúrás faragás, akkor mi ketten e frázis jelentésére nézve aligha leszünk egy értelmen.
Valami élénk nyelvtani ösztönt vagy érzéket azonban csakugyan nem tapasztaltam ezen és más névfaragóknál, hanem ha 1-ször azt, hogy a mássalhangzók összetorlódása elől igyekeztek kitérni, mire az imént felhozott Venceslaus-Vizlo változatok nyújtanak világos példát; 2-szor, hogy alhangú hangzókat nem vegyítettek felhangúakkal, mire a föntebbi Gerhard-Gellért módosulások szolgálhatnak például. – Ebből azonban nem következik, hogy más nyelvi sajátságokat, nyelvérzéket ne lehessen fölfedezni azonkori gyakorlati nyelvészeinknél; de ehhez az enyémnél alkalmasint gyakorlottabb szem, képzettebb és fensőbb grammatikai oly ösmeretek kívántatnak, milyenekkel én nem rendelkezem. Non omnes possumus omnia.
Nehezebb minden kétséget kizárólag bebizonyítanom, hogy a középkorban keresztneveket is magyarítottak úgy, hogy védszentjöknek a keresztségben nyert nevét magyarra fordították; például: Angelusból Angyalt, Christianusból Keresztényt, Columbanusból Galambot, Galambost, Gallusból Kakast, Wolfgang vagy valamely hasonértelmű névből Farkast, Rosaból Rózsát; Margaritából Gyöngyöt, Gyöngyöst stb. csináltak, minthogy nem emlékezem, hogy erre okirati bizonyítékkal találkoztam.
Ilyféle nevek magyar és latin alakban vegyest előfordulnak ugyan okleveleinkben; Páriz – Pápai szintén bizonyságom egyik-másik névnek közös használatára nézve; de azt úgy nem tudom megmutatni, hogy például, Erős, Kemény a. m. Firmus, Firmanus, Szilárd a. m. Constans, Constantinus, Erdő, Erdős a. m. Silvanus, Silvester, Walter, Fodor, Bodor a. m. Crispus, Crispinus stb., a mint be tudom oklevelileg is bizonyítani, hogy Keled = Cletus, Ders = Desiderius, Majs, Majos, Mósa = Mozes, Abic = Abraham, Beke = Benediktus, Petne, Petőc = Petrus, Gege, Gegus (Gegös), Gere = (Gregorius, Szerefel = Seraphinus, Korlát = Conradus, Sebes, Sebők = Sebastianus, Sámod = Samuel etc.
Ha mégis föntartom abbeli állításomat, hogy divatoztak a középkorban idegen szent nevek magyar fordításai, vagyis mint magam egy alkalommal kifejeztem: tudósok által mondva csinált ily nevek, mert hisz a ki a görög és latin nevek értelmét tudta, az tudósszámba ment akkor is, erre a következő okok indítottak:
1. Hogy a neveket minden kedvező időben magyarították (germanizálták, szlávizálták, oláhosították), nevezet szerint a helységneveket, ahhoz kétség nem férhet, minthogy erre példa számtalan van, s innen magyarázandó az is, hogy oly helységeknek, dűlőknek, patakoknak hegyeknek stb. magyar neveik voltak, részben vannak, hol a magyar elem a lakosságban éppen nem, vagy kevéssé volt képviselve.* Divatozott ilyesmi más nemzeteknél is. Wolfhardt, I. Lajos király egyik zsoldosa nevét az olaszok nem tudták kimondani. Hivogatták Gulfordusnak, Gulforcusnak, Gulfortnak stb., de csak nem illett a nyelvökre; végre is coute Luponak kezdték nevezni. Minálunk Balfart lett a neve.*
2. Midőn a családi nevek kezdettek divatba jönni, idegen származású családok is magyar neveket vettek föl, mert valószinűleg akkor is voltak, kik velem együtt azt tartják, hogy nem egész magyar ember, a kinek nincs magyar neve. Míg afféle félmagyarok (Nagy-Martoniak, Szent-Györgyiek) itt magyar, amott német, vagy latin neveket használtak.
3. Csak rá kell tekinteni ezen és hasonló keresztnevekre, milyenek a föntebbieken kívül: Husvét, Karácson, Szombat, Zsidó, Szépasszony, Hölgyasszony stb., melyeknek Pasca, Pascalis, Pascasius, Gratianus (Páriz-Pápai), Juda (Simon Juda), Pulcheria, Domina vagy Dominica feleltek meg, hogy fölismerjük, miszerint a tudásnem ritkán cserben hagyta a jó szándékot.
4. Az egyházban az efféle névfordítások éppen nem szokatlanok. Tudjuk, hogy az Adeodatus, Deusdedit, Sapientia a Theodoros, Theodosios, Sophia fordítása, minthogy latinnevű ilyszentek nem existáltak. De a legbiztosabb példa erre Simonnak, az apostolok fejedelmének példája, kinek a Mester aramul 
nevet adott (Ján. I, 42.), és a kit görögül Κηφας-nak, latinul Petrusnak neveznek.
A történet az ismétlések nagy könyve. A névmagyarosítási törekvések nem e század negyvenes éveiben indultak meg. A ki míveltségi történetünket felülről lefelé, azaz századunkból kiindulva hátrafelé az Árpádok koráig tanulmányozza, meg fog erről győződni. Menologusainknak is ajánlani bátorkodom, hogy tanulmányaikat ne mind a magyarok bejövetelénél kezdjék, hanem egyikök másikok megfordított irányban haladjon, mert a név-képzés, alakítás. módosítás nem holt, de élő tudomány ...
Ha tehát azt találják, hogy a magyarosítás, mely ma vezeték- és helységnevekre vonatkozik, akkor se szünetelt, mikor vezetéknevek még nem voltak; joggal föltehetjük, hogy ekkor a magyarosítást a keresztnevekre is kiterjesztették, s ezt annál inkább föltehetjük, minthogy bővén találunk keresztnevekül használt neveket, melyek az egyház által tisztelt szentek neveinek néha helyes, néha kevésbbé sikerűlt fordításai.
Ezzel azonban a népies nevek theoriáját, melyet Nagy Géza patrocinál, felforgatni nem szándékozom, valamint azt tenni nem is lehet: hanem csak – a mennyiben nem fordításai az idegen keresztneveknek – az úgynevezett dictus-okrovatába helyezem át.
Az általam többé-kevésbbé tanulmányozott magyar középkorban (XIV. század, a XIII. vége, a XV. eleje), midőn a keresztény és ember fogalom egymást teljesen födte, a mint némely népeknél, például az angolnál, e két szó a népéletben mind e napig synonim, ötféle névvel találkozunk:
először a keresztnévvel, melyet mindenki megkapott a keresztségben, mely nélkül egy keresztény se szűkölködhetett;
másodszor, minthogy a puszta keresztnevet megkülönböztetésül elégségesnek nem találták, igen gyakran fölvette a fiú saját keresztneve mellé atyja, sőt nagyatyja keresztnevét is. Latin okleveleinkben e viszonyt a filius szóval, a magyar közbeszédben fia szóval jelezték. A rövidebb fi (fia helyett) csak későbben jött divatba.
Harmadszor. Ugyancsak megkülönböztetésül szolgáltak a ragadvány-nevek (Tót, Bajnok, Molnár, Szép, Fakó, Czinege, Herczeg, Gróf, Kont, Fintorr, Nagyhasú (ventrosus), Görhes* Előfordulnak ilyenek is: «Stephanus dictus de Jakw, filius Simonis (Simonfia) sic dictus, dictus de Euche.»* stb.) Ezeket a latinban dictus szócskával fűzték a keresztnévhez, a miért rövidség okáért dictusoknak mondhatjuk. A magyarban – ha nem csalódom – minden kötőszó nélkül a keresztnév elé tették, így: Nagy Miklós (Anjouk. Okmt. I, 28.), Horvát Pál (Zichy-Okmt. II, 642.). Ezen nevek nagy részét joggal nevezhetjük népies neveknek. Ilyen neve nem volt minden embernek és atyáról fiúra a XIV. század végéig ritkán származott át. Tudtomra az erdélyi Vas-ok, a mai hasonnevű grófi család ősei, teszik e nemben az első kivételt.
Negyedszer. Kezdetben szintén csak megkülönböztetésül és nem – mint később – nemesi előnévül, predikátumul használták a birtok vagy lakhely nevét is. Megesik itt is, hogy az atya más, a fiú szintén más, ily előnévvel él, ha tudnüllik lakhelyök vagy birtokúk nem ugyanaz volt. Azonban e helységtől nyert előnevek nagyobb állandóságot kapnak, a mint a nemzetségi összetartozás lazultával, a XIV. században a családi kötelék mind szorosabbá válik.
Ötödször a genus, nemzetség- (helyesebben: nemzet-) nevek. Ezek a háromszázat számra nem érik el, de annál állandóbbak. A tatárjárásig inkább epitheton ornansként használják; azután fontosabb szerepök van: föntartják a jogos igényt, ha nem a nemzetségi birtokközösségre, legalább az örökösödésre. Csak ugyanegy nemzetség tagjai használhatták. A XIV. század közepéig elég sürű a divatjok, ezután a családi nevek lassan-lassan kiszorítják.
Az egyház a legrégibb időktől mind e napig sürgette, hogy a megkeresztelendőnek valamely szentnek nevét adják. «Catholica ecclesia vult, ut nomen baptizando dandum sumatur ab aliquo, qui in sanctorum numerum relatus est.» Ez óhajtás a mily helyes, oly méltányos. Vajha azon főpapok és papok, kik sürgetik, hogy az egyház híve keresztény nevet viseljen, aut proles e benedictione divina accepta sub protectione specialis sancti constituatur, et ad consectandas in sacramento baptizmi assignati protectoris virtutes stimulentur,» el ne felednék, hogy ők nemcsak az egyház, de a haza fiai is, melytől – nem ritkán – bőséges javadalmakat élveznek; de idegen hangzású neveiket, hazafias kötelességök elhanyagolásával, híveik botránkozására megmagyarosítani vonakodnak, nehogy – tudják ők kiknek – kedvezésétől elessenek.
Fölöttébb valószinű, hogy nálunk a középkorban az egyháznak a keresztény nevekre vonatkozó kívánságát pontosan betöltötték. Becsei Imre (1311–1334), ki fiait Istvánnak, Györgynek és Tamásnak kereszteltette, de aztán keresztneveit. elhagyásával Töttösnek, Vesszősnek és Tövisesnek hivatta, valószinűleg már e népies nevekre kereszteltette volna őket, ha az nehézséggel nem jár vala, s ha a népies nevek használata a keresztségben megengedhető leendett. Ez eset viszont szembeszökő példája annak, hogy népies neveket, dictusokat is használtak Keresztnevek helyett. Hasonló példát szolgáltatnak némely cselédnevek, milyenek Poczkos, Leső, Kopó, Nyúzó, Nyerítő, Lökő s így tovább; noha ezeket nem épen soroznám e kategóriába, minthogy némely úrnak kicsinylő önkénye adhatta.
E példák feljogosítanak a föltevésre, hogy találkoztak, kik keresztneveik helyett őseiktől öröklött, habár nem keresztény vagy népies nevet használhattak, annál inkább, minthogy hiába kutatunk az egyházi jogban oly törvény után, mely szoros parancsképen rendelné, hogy a megkeresztelendőknek szent nevek adassanak. A trienti zsinat rendeletéből készült és V. Pál pápa által 1614-ben kiadott római Rituale is csak annyit mond: legyen a pap azon, nehogy illetlen (obscoena), mesés, nevetséges, pogány neveket vagy hamis istenek neveit, sőt inkább, a mennyiben lehetséges (quatenus fieri potest) szent neveket adjanak a keresztelendőknek.
Épp ezért igaza lehet Nagy Gézának, hogy az Árpád-kori előkelő családok hagyományos nevei közől a kereszténység mindinkább erősbülő befolyása alatt már a középkor folyamán azonosították egyiket is, másikat is valamely hasonló hangzású keresztnévvel. A papok, ugyanis, nem mindig térhettek ki a szülő azon joga elől, hogy gyermeke nevét meghatározza. Ráfogta tehát a bensejében kifogásolt pogány névre, hogy valamely szent névnek magyar változata vagy fordítása. Ez lehetséges, de sőt valószinű dolog.* Noha ennek ellenkezője, hogy t. i. a keresztény néven addig fúrtak-faragtak, míg magyaros formája lett, nem kevésbbé valószinü, de sőt helylyel-közzel immár bizonyos.* Csakhogy e tant csupán az esetben volnék hajlandó elfogadni, ha bebizonyítható, hogy az átvett, adoptált név csakugyan hagyományos, már a pogány előidőkben használatos volt. Ez azonban a Nagy Géza által felhozott példáknál nem mindig mutatható ki.
Szabályul tehát azt állítanám föl: míg középkori neveink keresztény nevekből könnyen és jól megfejthetők, addig ne keressük megfejtésöket a turk rokonságban, melynek tudata vajmi halvány lehetett annyi század és viszontagság után a magyar népben.
Hogy régi keresztneveinkét nem ugyanegy forrásból vettük, hanem különböző útakon, a szlávból, németből, olaszból és egyéb nyelvekből is már átidomítva kerültek azok mihozzánk: évek előtt kimondottam. Hogy azonban keresztneveinknek csupán kicsi tömege honosodott meg nálunk az egyház közvetlen hatása alatt: Nagy Géza ez állítása míg egy részről magyarázatra szorúl, más részről elégséges bizonyíték nélkül szűkölködik.
Ha Nagy Géza az egyház közvetlen hatása alatt a keresztelő papok befolyását a keresztnév megválasztása körül érti; akkor én, vele ellenkezvén, azon nézetet vallom, hogy a keresztény nevek nagy tömegét, kezdetben kivált, a papok terjesztették és csak egy kis töredéket vehettünk át a szomszédos vagy közöttünk élő, idegen népekkel való érintkezésből.
A dolog természete utal e föltevésre, de kivált a kútfő, melyből a keresztelő papok a keresztény neveket előszedték, tanúskodik róla.
Martyrologiumról vagy Menologiumról, a szó szoros értelmében, azaz a keresztény egyházban tisztelt szentek névtáráról nem is szólok; ilyennek nyoma a XIV. században nálunk nincs. Naptárak ugyan voltak már akkor a misemondó könyvekben; de ezen naptárak, mennél régiebbek, annál soványabbak, és föl nem tehető, hogy a benne foglalt szentek neveit kívülröl tudta minden pap. A bibliai nevek kelendőbbek lehettek. Volt azonban minden papnak egy eléggé bö névkészlete: a Canon Missae-ben előforduló szentek nevei. A Canon Missae-t kívülről tudja minden pap, mert naponkint elimádkozván azt, megtanúlja; de sőt Nagy Károly azon capitularéjában, mely a papjelöltek vizsgálata anyagát megszabja, a Mise-Kánon meg van említve. A Kánonban előfordulnak az apostolokén kívül a következő vértanúk nevei: Linus, Cletus, Clemens, Xystus, Cornelius, Cyprianus, Laurentius, Chrysogonus, Cosmas, Damianus, Stephanus, Niathias, Barnabas, Ignatius, Perpetua, Agatha, Lucia, Agnes, Cecilia, Anastasia. Tessék e sorozathoz adni az évszakjelölő sz. György, sz. Anna, sz. Mihály és sz. Demeter nevét, továbbá a magyar szentekét, kiknek sorát a Dedek C. L. által szerkesztett Egyházi Közlöny jelen (1891.) évi folyama hozta:* Föltűnt nekem, hogy a magyar szentek közt nincs egy ősmagyar nevű.* és nagyjából megtalálta a leghasználatosb magyar keresztneveket.
Hogy ezekhez utóbb nem egy járult, melyeket szomszédjainktól, világot látott vitézektől, messzünnen jött bevándorlóktól, ritka nevű szerzetesektől, a szentek legendáiból kölcsönöztek a szülők, komák: magától értetik. A ritka név akkor azért is becses volt, minthogy megkülönböztetésül szolgált.
Melyik alak mily idegen nyelvvel rokon, azt a szorgos összehasonlítás fejtendi meg. S ekkor meggyőződik Nagy Géza, hogy ugyanegy alak több helyt is keletkezett. Igy téved állítván, hogy az István név egyszerüen a német Stefannak magyaros kifejezéssel Istefannak az átvétele. Miért nem készíthették azt a magyarok egyenesen a latinos görögből? Vagy ha okvetlen át kellett venniök, átvehették a már kész Istefan alakot, mely Chrodegang metzi püspök (742–766)Regula Canonicorum czímű művében ekképen előfordul oly időben, midőn a magyaroknak hírök se volt még Európában.
Ám, ily csekélységekkel ne bibelődjünk, hanem siessünk Nagy Gézának teljes elismerésünket kifejeznünk azon szorgalmas munkájáért, melylyel második közleményében az ősmagyar személyneveket a turk nyelvekből értelmezni törekedett – föltéve, hogy csakugyan helyes alapon indult meg, minek megbirálására illetékes nem vagyok.
Törekedett, mondom; minthogy ő maga is kísérletnek tekinti e fáradságát, melynek eredményén – úgy vallja – további kutatások sokat fognak változtatni. Ténynek veszi, ugyanis, az érdemes szerző, hogy a legkülönbözőbb eredetű neveknél is meglepő egyezéseket találunk, a miért többfélekép magyarázhatók. S ebben tökéletesen igaza van.
Szolgálok néhány példával, melyek az én álláspontomból erednek, s annak megerősítésére térnek vissza. A szerénységben mindamellett kutatásaim eredményeit szintén nem tartván szent irásnak – nem akarok Nagy Géza mögött maradni.
Igy azt hiszem, hogy Nagy Gézának a Ders névre fordított fáradsága hiú volt. Ders sem a kún tersz-ből,sem az ó-szlovén druzu-bólnem származik, hanem a Desiderzus szó utóbbi feléből alakúlt. A nevek ily alakulásai a hosszabb martyrologiumi nevek elő- vagy utórészéből, sőt a derekából nem ritkák sem a magyarban, se más európai népeknél. Például szolgáljanak: Sándor (Alexander), Xandrin, Sandrin (Alexandrin), Cikus, Cikó (Franciscus), Kabos (Jacobus), Tanos (Antonius), Talos (Antoleus), Rike (Friderake), Trina (Katharina), Klaus (Nicolaus), Nes (Agnes), Hannes, Hanns (Johannes), Rotija (Dorothea) stb. stb. Az összevonásra, melylyel Ders lett Deriusból, a föntebbieken kívül, még egy, de jó példával szolgálok: A László szó a Vladiszlavból származott, tehát kilencz hangot ötté tömörített a magyar.* Noha úgy látom, hogy Vladis(lav)-ból előbb Ladsz=Lac(ló) alakult, mint a Laczfalva, Laczháza helyneveken felül a kicsinyített Laczk (Laczkfiak), Laczkó, Laczi nevek tanusítják.* A lehetőség a grammatikában ugyan nem argumentum ontologicum; mégis tekintetbe veendő, hogy a Ders név már a XI. században a latin Desiderius synonimumja volt, mint ezt Nagy Géza is elismeri. Ugyanerről meggyőződhetünk Kubinyi Magy. Tört. Emlékek II. köt. 25., 50., 57. lapjai egybevetéséből. – Volt továbbá Szent-Ders nevű helységünk is Bodrog vármegyében.* Zichy-Okmt. V, 146.* A litvaiak is így alakították át a Desiderius nevet azzal a különbséggel, hogy egy szótaggal többet vágtak le a tőszóból, mert nálok Sidders Desiderius. – Nagy Géza azt tartja, hogy a magyar hangváltoztatási rendszer szerint Dezderes vagy valami hasonló név alakúlt volna a Desideriusból. Tudtomra alakúlt is a Dezsér szó; valamint hogy a Des, Dézs apokopált alakja ugyane keresztény névnek, nemkülönben az ezekből kicsinyített Desk, Desko is.
A középkorban nagyon szerették a nevek fejét, első szótagját a törzstől elvágni és így használni. Rövidségre törekvés volt-e ez, vagy a kényelem szeretete, bajos eldönteni. De oklevéltárainkban az efféle apokopált nevekkel igen sokszor találkozunk; ilyenek: Ant, Gál, Jak, Ják, Gyak, Melk, Tob, Vid; Bas, Mog vagy Mok, Bod, Lad, Gug, Mih, Luk, Reem, Frencz, Frank, Dook, Drag, Bar stb. A miért biz én Zach-bannem látok egyebet, mint a Zachariás név fejét, mely név ugyanily rövidített alakban még vagytíz más európai nyelvben előfordul. Ismerem e név egész családját okleveleinkből: Zach, Zacha, Zaka, Zache, Zachy, Zocho, Zachar, Zachur, Zachary, Zacharias; Czecheries stb.
Ugyancsak az apokopált nevekhez sorolom a Haab-ot. Gondolom, a Haabram (Abrahamj első szótagja. Egy Haab váczi püspök volt, és közben Abbá-nakis nevezték. Ezen körülmény kísértetbe hoz: ne lássak-e Abá-banis Abrahámot, annál is inkább, minthogy a genus Aba ivadékában a gyakori Abák közt Ábrahámmal is találkozunk; azonképen kétségtelen, hogy Abic, Abick kicsinyített alakja az Ábrahámnak. Egyébként eszem ágában sincs tagadnom, hogy az Aba szónak más értelme is van.
Ilyen apokopált névnek tartom a Donch-otis. Midőn azelőtt jó tíz esztendővel Anjou-kori tanulmányaimat megkezdettem, fölötlött azonnal a zólyomi vármegye-ispán, Donch nagy alakja. Hogy Donch a. m. Dominicus, azt az oklevelekből hamar megtudtam; de nem azt, miképen kell a nevét kimondani. Tudjuk, hogy a középkori o, hol mély a-ként, hol nyílt o-ként hángzik; hogy a ch majd cs-nek; majd cz-nek, k-nak vagy ch-nak, sőt némely esetben (Buchtus, Buchturyan, Ruchtukem, Chechte, Zilach, Boztech, Achtun) j-nek is olvasandó. Már pedig az nem mindegy, mint olvassuk középkori neveinket. Könnyelműségünk e nemben okozta, hogy az ekként kettősen szerencsétlen Zach Klára nevét még tán kétszáz esztendő múlva is Zács Klárának fogják kiejteni. Lassankint jöttem reá, hogy a zólyomi főispán, Donch neve Dancs-nakolvasandó; e mellett rájöttem arra is, hogy más Donchok Dankoknak, sőt (sejtem eddig csak) Danczoknak mondandók ki. A helyes, olvasás meghatározása a nevek értelmezésénét a legelső és legszükségesebb teendő. Megállapítván a Donch helyes kiejtését, eljutottam addig, hogy e szónak eredeti alakja Dominicus; Domonkos, Damokos szónak első: szótagja a Dom vagy Dam, melyhez a cs, k, cz kicsinyítő képző hozzájárulván, az m könnyebb kiejtés végett n betűvé yáltozott, és lett Dancs, Dank (Dankó), Dancz. Egészen így alakúlt a Denk Demeterből.
Nincsen tehát módomban, hogy Nagy Gézának Donchot átengedjem. Sajnálom: Batizt sem adhatom neki, mélyről azt hiszem; hogy Keresztelő János, azaz Baptizta, Battista. Nem az eredeti magyar Csákot, melytől, csákó, csákány; csáklya szavaink származnak, mint azt Csák Mátém I. függelékében bővebben kifejtém. Hubcsáróltalán Nagy Gézának szlávban mívelkedő barátja foghat fölvilágosítást adni: Jákot, Jaksát, Kalánt, Kajánt, Keánt, Kánt szintén nem engedhetem. Képzelhetetlen, hogy Kálán a pécsi püspök pogány nevet viselt. Ha Nagy Géza elolvasná sz. Columbanus legendáit (egy et ha nem csalódom, megtalál Pez I.kötetében), talán maga is lemondana Kálmánról. Ez alkalomból nem ajánlhatom eléggé menologusainknak a szentek legendáinak, a szentek életének szorgalmas tanulmányozását.
Koos-t,Demeter tárnokmester leányát, ha másért nem, azért is átengedhetné nekem Nagy Géza, hogy megírtam atyja életrajzát. Nagy Géza Kós-nakés a török kos, kas, nemkülönben a kún chus után madárnakgondolja ama nagyságos asszonyt. Hátha e név Kósznak olvasandó, valamint az 1210-ben élt Cos szolga neve is? S ez esetben nem egyezhetnénk meg abban, hogy Kósz az olaszoknál Cosimo, Cosima alakban használt keresztnévnek apokopált alakja? Marad még Nagy Gézának biztosan ősmagyarnak jelezhető neve elég!
Ezek után bízom Nagy Géza tudományszomjas lelkében, fáradni nem tudó munkaerejében, éles itéletében, melyek nyomába tódul az elfogulatlanság okvetlenűl. Ki fogja ő érezni, meg fogja itélni: mikor honnét kell középkori neveink értelmét keresnünk. Azt hiszem, kezei közt jó helyen fekszik a magyar menologia fontos ügye. A miért befejezem amúgy is hosszúra nyúlt czikkemet, és leteszem dilettans tollamat abban a reményben, hogy hanemha alkalmilag; másként nem leszek kénytelen ebbe a szakmába ártanom magamat.
PÓR ANTAL.
A DÓCZYAK ARADBAN.* Mutatvány Dr. Márki Sándornak «Arad Története» czímmel most megjelent nagy műve I. kötetéből: A felvilágosító és a használt forrásról számot adó jegyzeteket e mutatványból elhagyván, ezekre nézve az olvasót a monographiára utaljuk. Szerk.*
A Dóczy (Nagylucsei) család a Hunyadiak által teremtett új főnemességhez tartozott. Szerencséjének megalapítója Mihály, 1440-ben Thallóczy Matkó s 1443-ben Hunyadi János gazdatisztje és már aradi birtokos. György 1458-ban világosi várnagy volt Lábathlan Gergelylyel együtt. A család legnagyobb jószágszerzője Imre és fia, Ferencz. Fenmaradt levéltáruknak gazdag töredékei sok becses adatot szolgáltatnak Arad és Zaránd vármegyék történetéhez.
1470. Mezőgyáni Mihály az aradi káptalan előtt Zádorlaka falut, s Liki, Deszk, Szőllős és Szent-Mária aradi és Csenezháza temesi faluban levő részjószágait testvéri szeretetből Dóczy Imrének adta. 1471-ben D. Imre és László a gúti Országhoktól zálogba vette az aradi Kő és Gyarak felét. 1472. D. Imre Újfalui Vámos Imrét és testvéreit megintette a csanádi káptalan által, hogy 600 frton visszaváltsák tőle Tófő falut. 1473-ban 400 frton zálogba vette Nadaby Lázár nadabi, tótfalvi és háromházi javait, pedig épen azon évben intette meg a Nadabyakat zálogjószáguk visszaváltására. Ugyanakkor az aradi káptalan előtt inté özv. Muthnoky Mihálynét s fiait a zádorlaki uradalomra vonatkozó okiratok ügyében tett költségeinek megtérítésére s részjószágaik visszaváltására.
1474-ben Nadaby Pétertől Nadabon több telket s egy malomrészt vett zálogba az aranyforinton és zálogjogon beigtattatta magát Zádorlaka, Szőllős, Deszk, Kő, Liki arad-, Peterd és Újfalu temesmegyei falvakba, Nadaby Lázár nadabi, tótfalvi és háromházi, özv. Nadaby Andrásné nadabi és tótfalvi, – Keczer Lukács székudvari s Országh Lőrincz péli – mind zarándi – részjószágaiba. 1475-ben az országgyűlés elé vitte azon panaszát; hogy Likiben több jobbágyát elfogatta az aradi káptalan; ugyanakkor Nadabyéktól Nadabon 9, és Kesziben 2 jobbágytelket vett zálogba 28 aranyforinton. 1476-ban Mátyás király a váradi káptalan ellen eskütételre utasította őt. Dóczy azonban nem esküdött meg arra, hogy Kis-Jenőből, mely a váradi káptalané volt, a káptalan 28 barmát él nem hájtatta. – 1477-ben Dóczy Jenei Losonczy Lászlót és István mégintette, hogy zarándi Apa és Ároki nevű falujokat tőle visszaváltsák; ugyanakkor Dóczy Lászlót Aradmegye a kalodvai pálosok által ellene indított perbén való meg nem jelenése miatt megbírságolta, s az aradi káptalan beiktatta őt nejével Veronikával s gyermekeivel (Erzsébettel és Orsolyával együtt) Losonczy Lászlónak apai és ároki részjószágaiba; Imre viszont Somosi Lászlótól vett zálogba némely görhei, erdőhegyi és szenteskirályi jószágot 50 arany foririton, Nadaby Ferencztől pedig 600 magyar arany forinton; előbb zálogba, majd u. a. összegért örökösen is megvette Szinke (Szintye) és Alatka zarándi falvakat. 1478-ban a zádorlaki uradalom ügyében a kir. kúria tisztítóesküre kötelezte Dóczyt. Ez évben perelt Országh Lőrinczczel 6 lovának elvitele miatt, a Losonczy-féle Apa és Ároki záloga miatt saját testvérének, Lászlónak (Erzsébet és Zsófia nevű) lányaival; tiltakozott a Dóczy László után maradt javak visszatartása ellen, mire nézve a király az aradi káptalant bízta meg a vizsgálattal; megintette Vér Andrást a székudvari rész és malom visszaváltására s egyúttal eltiltotta őt e javak használatától; az aradi káptalan előtt kiegyezett Országh Lőrinczczel az eddig kölcsönösen okozott károkra nézve; testvérével, Dóczy Péterrel együtt, ki 1482-ben segített Kinisynek a szendrői győzelem kivívásában, a budai káptalan által beiktattatta magát a Nadabyak gyarmati, földhídi, keszi, szentmártoni, kétegyházi, szincsei, alatkai, veresegyházi és a bihari ólyi részbirtokokba, ellenben bele kellett nyugodnia, hogy özv. Dóczyné és Haraszthy Ferencz ellen indított peré halasztást szenvedjen.
1479-ben kedvező ítéletet nyert a Lőkös Demeter domómáli szőllejének elfoglalása miatt ellene s özv. Dóczy Lászlóné ellen indított perben; zálogba vette Németh Márton simándi lakos görhei és erdőhegyi zálogjószágát, az aradi káptalan előtt Szedecsy Jónás és Gellyén Péter szedecsi (temesi) részét, Ábrahámffy István árváinak benesi és nagybozvai (aradi) birtokait, és Simándy István jánosházi zálogát; egyúttal nagy pert inditott a királyi kincstár ellen, melynek monostori jobbágyai az ő Szőllős arad- és Tófő temesmegyei falvait feldúlták. – 1480-ban ellenmondott annak, hogy Czéczey Mártont beiktassák a székudvari, kútási, mácsai és miskei Keczerjavakba, hogyOrszágh Lőrincz Apa, Ároki, Gyarak s Kő falvakat más aradi, zarándi és csanádi falvakkal együtt megszerezze, hogy Gyanthei István Apácza és Udvari aradi falvakat eladja; ő-maga 100 aranyon megvette Garai Szakács Benedek kovászi telkét, Panády Gergelytől magához váltotta 40 aranyon 12 évre a temérdekegyházi s Kéreky Demetertől 10 aranyon a csentei részeket.
1481-ben szerzett zálogjószágai: Szedecsyéktöl Szedecs részei 26 aranyon, Kötegyáni Köthe Jánostól a Keczerféle székudvari, kútasi és mácsai javak 100 aranyon, Csályay Istvántól Apácza és Udvari részei 50 aranyon; ugyanez egy csálai malomhelyet örökáron adott el neki. Letiltotta Somogyi Andrást Csályay István jánosházi birtokának használásától, Csomboli Lászlót s Istvánt, Kaza Mártont s Baky Lászlót és Gergelyt pedig Hetény, Orothalma és Orottava elfoglalásától. 1482-ben az aradi káptalan beiktatta Dóczyt Apáczában és Udvariban a Csályay–zálogba, Csanád és Temes megyékben a Rábéy Sebestyén-féle javakba, 1483-ban Balogh Mihálynak erdőhegyi, görhei, szenteskirályi, hegénházi, köbli és (Biharban) atyási s 40 aranyfejében Majsay László nyéki zálogába, 13 aranyért Csályay Istvánnak jánosházi jobbágytelkébe, 200 aranyon Dienessy Bernát aradmegyei részéibe, 80 aranyért Bessenyey András jánosházi és 5 frtért Eősy János péteri részeibe, mind zálogjogon. Ugyanakkor megszerezte a királytól a maga s testvére, Péter és ennek fiai (János és Miklós) részére örökjoggal az állítólag örökös nélkül elhúnyt Erdőhegyi Tamásnak összes jószágait, melyekbe (Erdőhegy, Görhe, Szenteskirály, Hegénháza, Köbli és Biharban Atyás részeibe) be is igtatta őt az aradi káptalan, de ifj. Erdőhegyi Miklós; Balázs, Bernát és Mihályné ellenmondása mellett. A vagyonért reszkető harami bán ugyanekkor erősen perelt testvérének, Lászlónak özvegye ellen, ki Szárafalvi és Perjémes csanádi, Csama, Remete, Szent-András és Rékas temesi helységek negyedrészét, a zarándi Apát és Árokit s az aradi Kőt és Gyarakot a kocsi- és igáslovakkal, ezüstnemüekkel, sőt a Dócz falut illető oklevelekkel együtt visszatartotta. Mátyás király viszont utasította, hogy visszaadja a Jaksicsok jobbágyainak s az értök jótálló soklói nemeseknek javait, míg a temesi comes az ügyet meg nem vizsgálja.
1484-ben Nagy Jánostól 27 aranyon a görhei, Erdőhegyi Dorottyától 60 aranyon a bekényi, Kölcsey Andrástól 8 aranyon a temesmegyei rábéi stb., Bekényi Lászlótól 14 aranyon a bekényi, Pathócsy Orsolyától 100 aranyon az apáczai és udvari részt vette zálogba. Aradmegye törvényszéke előtt arról vádolta özvegy Ongor Jánosnét, hogy sződi várnagya által megtámadtatta liki jobbágyait s Jaksics Istvánt és Ispán Miklóst, hogy Zádorlakáról hatvan hátaslovát elhajtatták; a mi különben csak kölcsönbe mehetett, mert ő meg, nemes cselédeivel együtt, a Jaksicsok udvari, szécsényi, kerekegyházi és bessenyői jobbágyain hatalmaskodott. – 1485-ben is folyt a per s bővűlt Ongorné ellen azzal, hogy annak egy ménesi jobbágya Dóczynak egy liki jobbágyát nyillal mellenlőtte. Perelt egy ló s annak nyerge miatt, melyet Simonfy Miklósnak egy köblösi jobbágyánál találtak meg. 1486-ban, hogy változatosság is legyen a dologban, Kovásziban 2 házat és 1 kúriát zálogba vetett a csanádi püspöknek, mi ellen a tulajdonos Gúti Országh Sebestyén és Lőrincz tiltakozott. 1000 aranyon örökáron ekkor vette meg Herváth Páltól Vizes aradi falu felét. Hogy földesúri tekintélyét meg óvja, Zarándmegye előtt bepanaszolta saját szentmártoni jobbágyát, Tatár Pétert, ki a lopás miatt általa rárótt homagiumot még meg nem fizette s följelentette Czeczey Lőrincz székudvari tisztjét, ki nadabi kúriáját megrohanta, Buda Jánost, ki gyarmati malmát lerontatta s Farnossy Lászlót és Ethele Györgyöt, ki szentgyörgyi pusztáját háborgatta.
1487-ben Dóczy Pétert és Jaksics Istvánt bízta meg a király, hogy Solymos és Lippa várát visszavegye Bánffy Miklóstól s Dóczy Péter, Imrét is maga mellé vevén, valóban ostromolta is Lippát. Távollétét felhasználva, Imre tisztjei 394 arany helyett 644 aranyat követeltek az Erdőhegyiektől a Dóczy kezein levő zálogjószágok kiváltásáért; különben a vezér sietett is tiltakozni az ellen, hogy ő eme zálogjavakat kész volna visszaengedni Erdőhegyi Balázsnak. – Simonkeréki Hathy Tamás 17 aranyért s 24 dénárért elzálogosította neki jánosházi részbirtokát, ellenben Ábrahánffy István önkényesen visszafoglalta a zálogúl kezén levő aradi Almaszeget. Nagy János eltiltotta Szokoly János csanádi püspököt és Dóczy Pétert s Imrét, hogy, a szomszédság jogán, a csanádi Munárt és Gedest s a temesi Kakatot eladják, vagy elzálogosítsák; Czeczey Lőrinczet viszont ő intette meg a székudvari malom visszaváltására. Ugyanakkor Aradmegye egy zádorlaki jobbágyának Jász-Pélben történt megöletése miatt tartott vizsgálatot. – 1488-ban kibékült a Bakyakkal, zálogbavette Erdőhegyi Tamás 14 jobbágytelkét Tamáshidán s 80 aranyon az egész Dud falut; Szőllőssy Gergelytől pedig 50 aranyon 4 temesi és krassói helységet vett át. Haraszthy Ferencz a maga apáczai és kisudvari részbirtokait «testvéri hajlandóságból» örökre átengedte Dóczynak, kit nemcsak Czeczey Máté intett most meg némely székudvari, mácsai és kútasi jószágok visszatartása miatt, hanem Mátyás király is örökös parasztsággal fenyegette őt, ha jogtalanságoktól jövőre nem óvakodnék.
1489-ben Dóczy Imre a szomszéd Zarándmegye nagybirtokosának, Ősi Bethlen Domokosnak özvegyét, Margitot vette nőűl s ennek fiaival egyezkedett anyjuk jegyajándéka és hozománya érdekében. A mellett folytatta a vagyongyűjtést; 150 aranyon zálogba vette Pipály Lászlótól és Thársy Páltól a békési Halásztelek részeit és Zimán nevű halastavuk egy harmadát; Erdőhegyi Balázstól 50 aranyon a zarándi Barzát; Csomboli Péter árvájától, szintén az aradi káptalan előtt, Nagy-, Közép- és Alsó-Csombol, Temérdekegyház, Erdős, Szakálháza temesi és Tornyos csanádi falvak részeit 300 aranyon; megintette Majsay Lászlót a zarándi Szent-Ivánteleke zálogösszegének visszafizetésére; perelt az emberétől, Kerekes Istvántól ellopott és szödi Major Péternél Szent-Miklóson megtalált ló, egy betlenősi tisztjének, Nágy Ozsvátnak Haraszthy Ferencz csálai s egy gyarmati molnárának Buda János jobbágyai által való megveretése, valamint Czeczey Lőrincz ellen székudvari kúriájának feldulása s Pethő Balázs és mások ellen a temesmegyei birtokain való kártételek miatt.
1490-ben Aradmegye egy ízben ugyan már néhainak nevezte Dóczy Imrét, de kétségtelenűl László helyett, kinek javai megszerzésétől eltiltotta Haraszthy Ferenczet, Országh Lőrinczet és Ábrahámffy Sebestyént s Arad törvényszéke előtt ügyvédet vallott. Deszken és Likiben is épen ekkor nyert ideiglenes kedvezést Corvin Jánostól a gabona- és borkilenczedre nézve. Vele még később is jó viszonyban élt. 1492-ben zálogba vette 100 aranyon Szakál Benedek vásári és Csegedy Mátyástól s Vér Andrástól a Nadaby-féle részbirtokokat 600 aranyon. Ez évben vizsgálat folyt ellene, mivel Nyékről özv. Barcsay Péterné s fia, Barcsay Péter javairól 7 jobbágyot lefoglalt, 5-öt elhajtott s az erdőkben is kárt tett. – 1493-ban még együtt igtatta be az aradi káptalan őt s nejét némely csegedi (bihari) és nyéki (zarándi) részjószágba, s 26 aranyon zálogba vette Bessenyey Kristóf szentdemeteri összes részeit; az év második felében azonban már nem élt Dóczy Imre, ki oly nevezetes szerepet játszott Arad és Zaránd vármegye birtokviszonyainak történetéhen, mert oly mélyen belenyúlt épen a köznemesség anyagi érdekeibe. Ő kezdte építtetni a zádorlaki várkastélyt és Zádorlakról nevezte magát. Míg Zarándban inkább csak zálogszerzésre fordított több ezer aranyát s úgyszólván ursorása volt e megye népének, Aradban örökjoggal vásárolt uradalmakat.
Kiskorú fia, Ferencz, helyett egyelőre özvegye, Margit vette át az uradalmak bonyolúlt gazdasági és pénzügyi igazgatását. Már 1493. decz. 13. ügyvédeket vallott. 1494-ben örökáron megvette Nadaby Lázár nadabi, tótfalvi, háromházi, gyarmati, földhídi, keszi, szentmártoni, veresegyházi és ködegyházi, zarándmegyei részjószágait. Azonban a sok ügyvéd mellett is törvénybeütközőt tett, midőn öröklött, vett és zálogbirtokaiban fiát, Ferenczet és Tótselymesi Tarcsay Jánost tette örököseivé; miért is II. Ulászló e bevallást megsemmisítette s gyámul január 22. Haraszthy Ferenczet rendelte ki és Kinisy Pál temesi comesnek is pártfogásába ajánlta a családot. Kinisy ázonnal meg is hagyta Aradmegye nemeseinek, főkép az aradi káptalannak, hogy míg az özvegy be nem fejezi a férje által Zádorlakon kezdett várkastély építését, a jószágaikra átköltözni akaró jobbágyokat magukhoz fogadni ne merjék. Corvin János, tekintve férje érdemeit, az özvegynek szintén elengedte a solymosi uradalmat illető borkilenczedet. Komlósy Mihály elösmerte, hogy 5 arany forintnyi tartozását az özvegy teljesen kiegyenlítette. – 1495-ben az aradi káptalan beiktatta Dóczy Ferenczet több temesi helységbe, az özvegy pedig még azon évben – előbb eltiltván a Jaksicsokat az aradi Szent-Margita nevű pusztán a borkilenczed szedésétől – a Muthnokyaktól 2000 aranyon a maga s fia részére örök áron megvette Zádorlakán, Likiben, Deszken és Szőllősön levő összes részjószágaikat. Egy Csegedy Mátyás és Somosy Bertalan ellen folytatott pörét II. Ulászló Zarándmegye törvényszékéhez utasította. 1496-ban az özvegyet Szapolyay István nádor ötvened magával tisztító-eskü letételére kötelezte a férje által az aradi káptalan ellen elkövetett kártételekre nézve. 1497-ben az özvegy az Erdőhegyiek, a kalodvai remeték s gyulavarsáni Tálas András ellen pereskedett. Nem csoda, ha beleunt a gazdálkodásba. Még azon évben 5000 arany forintért fiának, Nagylucsei Dóczy Ferencznek vallotta be Arad, Zaránd és Temes vármegyékben levő összes jószágait, melyek őt örökség, jegyajándék, vagy zálog czímén illetik; a király azonban 1498-ban megtiltotta mind a rendeknek, mind a szolgabiráknak ez adomány foganatosítását. Mind a mellett, ugyancsak a király parancsára, szept. 15. a budai káptalan beigtatta őt és fiát Zádorlaka, Szőllős, Deszk, Liki aradi falvak és Szent-Mária aradi puszták birtokába, a csanádi káptalan pedig felsőbb rendeletre vizsgálatot tartott a miatt, hogy Jaksicsék a vizesi határban elszántották Dóczyék egy dűlőjét. 1499-ben II. Ulászló is elösmerte, hogy az özvegynek nincs többé birtoka Aradban, hanem hogy minden a fiáé, az egészségének helyreállítása végett Olaszországban időző Ferenczé:
1500 óta Dóczy Ferencz állott uradalmai élén. Mint ilyen perelt – már ez évben – 3 zádorlaki jobbágya miatt Országh Lőrinczczel és gyakran tartózkodott Zádorlakon, honnan 1501-ben is utasította testvérét, Lászlót, mint járjon el némely pozsony-, mosony- és győrmegyei javak megosztásában. 1504-ben 1300 aranyon e testvérével, édes anyjával és Tarcsay Ferenczczel közösen vette meg özv. Pathócsy Bálintnétól az apáczai és udvari pusztát s együtt perelt (1505) Szentmártoni Szánthó Pállal a nadabi vízimalom lerontása miatt. Nagy csapás volt a családra, hogy 1506-ban, az országbiró itélete következtében, a Dienessyeknek visszaadni tartozott Dóczy Ferencz a zádorlaki uradalmat, még pedig fejvesztés büntetésének terhe alatt. 1507-ben halasztást nyert ugyan a királytól, minek következtében a Dienessyek a helyszinén lázadást szítottak s ez lehetett oka, hogy régi örökségökbe őket be sem igtathatta az ezzel megbizott aradi káptalan. Dóczy tehát intra dominium maradt s úgy perelhetett 1509-ben Czibakékkal, 1510-ben Gyarmathy Ferenczczel s a Nadabyakkal, 1511-ben Szokoly Jánossal, Jaksics Péterrel stb., míg Ravazdy Péterrel 1510-ben kiegyezett az aradi uradalmaikban kölcsönösen elkövetett sérelmekre nézve. 151 okt. 21. Dóczy már paplant is igért a nádornak, ha Zádorlaka ügyében barátságosan kiegyezteti őt a Dienessyekkel; ezzel azonban majdnem egyidőben bevallotta 3000 aranyon Aradban, Zarándban és Temesben levő összes jószágait, mint zálogot, Tarcsay Miklósnak, ki az ellene s testvérei ellen indított támadásban Lipcse zólyom- és Saskő barsmegyei várakat megvédelmezte. De még mindig birtokon belül perelt 1514-ben Bessenyey Istvánnal.
1514-ben Dósa György hadai megégették Dóczy Ferencznek a zádorlaki kúriában talált okiratait; de csakhamar alkalma is nyilt azután a népszerütlen főúrnak, hogy boszút álljon a fölkelés aradi részein, mert 1515-ben Ulászló király őt aradi főispánná nevezte ki. E méltóságában azonban csakhamar Rozgonyi János váltotta fel. 1517-ben még mindig perelt Dóczy Iratos és Bozos, 1519 pedig Dienessy Tamással Zádorlaka stb. miatt. 1519-ben igényt támasztott Csályay László örökségére; 1520-ban több arad-, temes- és zarándmegyei részjószágát kötötte le azon esetre, ha a kiszabott határidőre meg nem fizetné azon 2000 forintot, melylyel Maczedoniai Miklósnak tartozott. Ugyanekkor ápr. 23. II. Lajos király megajándékozta őt az utód nélkül elhúnyt Mezőgyáni Mihálynak Zádorlaka, Szőllős, Liki és Deszk falvakban és Szent-Mária pusztán levő összes javaival. 1525-ben a Csályay László magvaszakadtával neki és Keserű Mihály bosniai püspöknek ajándékozott Valka, Tófája, Fejéregyház, Csála és Csege miatt perelt a nőágon való rokonokkal. 1525 márcz. 16. Dóczy Ferencz kérelmére a király a krakói gymnasiumban tanuló Dóczy Jánosnak ajándékozta az esztergomi Szent-Tamás-előhegy prépostságát, mélyet Székely János, hitváltoztatása miatt, az esztergomi kanonoksággal együtt elvesztett. 1526-ban a péterváradi táborból írt nejének, Forgách Margitnak, kitől a török ellen való hadjáratra a maga és Forgách Zsigmond részére hátas lovakat s fegyvereket kért.
A család tekintélye nem szűnt meg a mohácsi csata után sem. 1549 június 28. I. Ferdinánd Ferencz fiait, Miklóst és Gábort felhatalmazta, hogy Miklós az ő fiát átadja Izabella királyné szolgálatára s ez Izabella területén, a zádorlaki kastélyban lakhassék, mely idáig testvéröké, Lászlóé volt, annak halála után pedig idegen kézre jutott; a másik ellenben Ferdinánd területén lakjék s mindkettő híve maradjon a királynak. 1552-ben Miklós Tóth Mihálylyal résztvett a szerencsétlen szegedi ütközetben, öcscse, Gábor, pedig 1562-ben a szécsényi csatában, honnan csak álruhában szabadulhatott; 1561-ben még az övé volt Aradban Zádorlaka, Deszk, Aranyos-Szőllős és Apácza; s 1563 nov. 20. Miklóssal együtt új adományúl kapta számos nyitra-, bars-, pest- és temesmegyei jószágon kívül Aradban az egész Zádorlaka kastélyt és mezővárost, a Maros folyó révén ott szedett vámmal együtt, továbbá a Vizes, Deszk és Liki falvakban s Udvari és Szent-Mária, Zarándban pedig a Veresegyházteleke, Kisegyházteleke és Cserepesegyházteleke pusztákon levő ősi részbirtokokat. A mint azonban megszűnt Arad vidékén a Habsburgok hatalma, a Dóczyak is elvesztették minden jószágukat és befolyásukat.
Dr. MÁRKI SÁNDOR.
VEGYES.
A gróf Csáky család czímere.
A Csákyak legrégibb czímerét az 1400-as évek második negyedéből bírjuk, mely a biharmegyei Szalárd község kolostorában látható. E községet Körösszeghgel – melyhez Adorjári vára is tartozott – 1400-ban Zsigmond király bőkezűsége juttatá a család birtokába. E családból I. Ferencz, – mint irott emlékeink bizonyítják, – Szalárdon szűz Mária tiszteletére, a Szent Ferencz-rendiek számára kolostort és családi sírboltot emelt, mely a XV. században dívó csúcsíves stilben épült. Bolthajtásait kőgerinczek tartják, melyek vasgyámokról indulnak ki s egy emberi alakot feltüntető zárkőben találkoznak.
Az ábrázolt koszorúból emelkedő, kucsmás, hosszú hajú és szakállú magyar alak a – Csáky-család czímerét mutatja tiszta eredetiségében.
A heraldika fénykorának letünése kétségkívül nyilvánul e czímernél, mert míg egyrészt ábrázolása czímertani szempontból nem felel meg czímernek, mivel egyik lényeges alapeleme, a vért mellőzve van; másrészt az alak ízléstelenül koszorúszerű diszítésből emelkedik ki, mely helyett a következő században rnár koronát találunk alkalmazva. A vért elmulasztását a kőfaragó által azzal indokolhatjuk, hogy a czímert mint diszítmény-csoport központját alkalmazta.
A következő század elejéről fenmaradt a család czímere a kassai dóm szentségházán. A 12 legtekintélyesebb főrangú család czímerei közt feltaláljuk a Csákyak már ismert czímer-alakját és megismerjük róla színeit is. A kék pajzsban arany-leveles koronából emelkedő, sástollas barna kalpagos, hosszú hajú és szakállú, fedetlen nyakú, veres ruhás magyar alak. Ezen elsőrangú heraldikai kutfőnkből nyert czímereket a Turul hasábjain Csoma József ismertette. Az ismertető a fent leírt jelvénynél nem tudván a tulajdonos család nevét megnevezni, megfejtését a jövő kutatásokra bízva, nekünk tartotta fenn.
A XVI. század harmadik negyedében a Csáky-család czímerének meghatározásánál segítségünkre szolgál a már említett szalárdi kolostor egyik ablakának alsó részében befalazott s körülbelül egy méter magas kőlap. Valószinűleg Csáky II. Gábor, ki ez időtájban halt el, sírkövének töredéke. A kőlapon domborműben kissé lekopott s már előzőleg ismeretes Csáky-jelvény, a koronából kinövő mellkép látható, jobbján e felirattal: Ano Domini 1570 ..., a többi szavak már olvashatatlanok.
Az 1600-as évekből a kőfaragó vésője, és festő ecsetje által megörökített Csáky-czímert nem találunk. E korban a heraldikának egy másik fontos forrásához: az okmányokra és levelekre erősített pecsétekhez kell fordulnunk. Fontosak, de hiányosak, jegyzi meg igen helyesen egyik jeles heraldikusunk. Elismerjük, hogy egyrészt századokkal kihalt családok czímereit megismerhetjük általuk; másrészt hátrányuk, hogy a színekre nézve nem nyújtanak felvilágosítást, sőt hiányosságuk által gyakran a heraldika kárára szolgálnak. Hiányosságuk bebizonyult a Csáky-család pecsétlenyomatain is. Az e korból ismert pecsétek mindenikén hiányzik a pajzsbeli alak alól a korona.
Fenmaradt Bártfa szabad királyi város levéltárában 1662-ből Csáky X. Istvánnak Szepesvárról keltezett és a bártfai fóbiróhoz iutézett magyar szövegű levele, melyben küldöncze által küldött két fapalaczkba ízlelőül búzából készített sört kér. A levelen egy teljesen ép pecsétlenyomat van, melyen az előbb említett hiányosság is észrevehető. A viaszra helyezett papirba nyomott, tojásdad keretbe foglalt pecsét körirata: Comes Stephanus Csáky ... a többi szavak elmosódtak. A pecsét benső terét egy jobbra dőlt pajzs foglalja el, melyben élesen körvonalozva s alul szaggatott ruhában a már ismert emelkedő, kucsmás, szakállas férfi-alak látható. A pajzs szögletére helyzett korona nélküli sisak dísze: a pajzs alakja. Megismerve e pecsétről a sisakdíszt is, a Csákyak czímerét végleg megalakultnak mondhatjuk.
A következő században is, lehetőleg szigorú hűséggel ragaszkodik a család ősi jelvényéhez. A XVIII. század harmadik negyedében jelent meg az első nagyszabású heraldikai munka Siebmacher János szerkesztésében. A czímeres-könyv a régi magyar főrangú családok czímerei közt a Csáky-családét is közlé, eredeti ősi alakjában, a pajzsbeli korona mellőzésével. A czímerkép megegyezik az eddig ismertetett kucsmás alakokkal, színei pedig a kassai dóm szentségházán lévő Csáky-czímer színeivel. Kiegészítésül szolgál a család czímerénél, az eddig nem ismert kék-arany szinű takaró.
Összegezve adataimat, a Csáky-család helyes czímere a következő: a pajzs kék udvarában koronából vagy a nélkül, kiemelkedő sastollas, barna kalpagos vagy kucsmás, hosszú hajú és szakálú, fedetlen nyakú, veres ruhás alak. Sisakdísz: a kiemelkedő pajzsbeli férfi-alak.
A Csáky-család a XV. század elejétől a XVIII. század végeig egyező czímert használt s az lényegében négy századon át semmiben sem változott. E század elejétől akadunk helytelen czímerekre. Okát a XIII. században bőséges Csáky-czímeres pecsétlenyomatokban kell keresnünk. Azon kornak czímer-ábrázolása – mint említettük – hiányos. A helyes czímerkép elkopása is szaporítja a helytelen czímerek számát, mert a czímeralak ki nem vehetése következtében a kutató mintegy önkényesen, hozzávetőleg helytelen czímert alkot. Ez utóbbi eset is beállt a Csáky-családnál. A kinövő alak ruharedői idők folytán megkopva, vércseppekre emlékeztető alakot mutatnak. Igy keletkezett a kinövő kalpagos vagy kucsmás magyar alakból, levágott és vérző turbános török-fej, illetőleg kucsmás tatár-fej, mit a főúri család czímeréül most használ.
Ezen helytelen czímerekre is maradtak fenn századunkból emlékek. Egy fametsző által megörökített Csáky-czímert találunk a homonnai r. kath. egyház szentélyében, melyet Csáky Antal készíttetett imaterme fölé, s melynek czímerképe: levágott s vérző, kucsmás tatár-tej. Pajzstartó: két angyal.
Az előbb leírt helytelen czímer a legelterjedtebb, ezt ismertette a Siebmacher’s Wappenbuch és a – Magyar Nemzetségi Zsebkönyv Csáky-czímer gyanánt. Ritkábban akadunk: levágott s vérző turbános török-fejre.
Az elősorolt adatokkal, melyeket minden korból bemutatunk, sikerült a Csáky-czímert régi díszében helyreállítanunk s mint becses emléket az utókor számára megörökítenünk.
DOBY ISTVÁN.
Gosztonyi János püspök származásához.
A II. Ulászló korabeli kassai formuláskönyv czímeres levelei közt, melyeket a Turul egy előbbi füzetében* 1891. évf. 57–67. l.* volt szerencsém bemutatni, van Gosztonyi János váczi püspök armálisa, melyet családi czímere kibővítése kapcsán 1507–1508 körül nyert Ulászló királytól.
Az armálisban leírt czímer Gosztonyi püspök mindkét ágon levő őseinek (ex utriusque parentis linea) czímereit egyesítve közös pajzsban, ennek első vörös mezejében a Gosztonyi család 1467-ben nyert czímerét, úgymint koronából kiemelkedő kar által tartott kürtöt, a hátsó arany mezőben pedig fogai közt malaczot hurczoló farkast tüntet föl, mihez egész új czímeralakul kék pajzsfő járul.
A czímeradományos Gosztonyi Jánost, a kit a király ez armálisban szelestei előnévvel említ, e czikkemben az általa viselt családnév alapján a gosztonyi és krencsi Gosztonyi, máskép Kövesszarui család ivadékának kellett elfogadnom, a miben úgy Nagy Iván,* Magyarország családai, IV. kötet, 428. l.* mint Csergheő Géza* Siebmacher-féle czímerkönyv 201. l.* és többi genealogusaink és heraldikusaink véleménye támogatott. És az egyesített czímer első felében, tehát az apai ágat megillető helyen, tényleg e család ősi czímerével találkozva, joggal kereshettem a másik motívumban, a malaczot hurczoló farkasban az anyai ág czímerét.
Figyelmemet akkor elkerülte az a körülmény, hogy Nagy Iván ugyane Gosztonyi Jánost a felsőszelestei Szelestey család nemzedékrendén is szerepelteti, két más testvérével Gosztonyi Gergelylyel és Ferenczczel együtt Szelestey Miklós és Gérczey Borbála fiául igtatva be a családfába.* I. m. X. k. 591. l.*
Ezt a nemzedékrendet egy múlt századbeli családfa szolgáltatta Nagy Ivánnak, melynek hitelességéről sem neki, sem másnak nem volt alkalma közelebbről meggyőződhetni. Más forrásokból tudjuk azonban, hogy János váczi püspök a Gosztonyi név mellett egyidejűleg Szelestéről is írta magát s tény, hogy czímereslevelünkben is Johannes Gozthon de Zelesthe néven fordul elő.
Mindkét családnak, úgy a Gosztonyiaknak, mint a Szelesteyeknek ősi fészkét Vas vármegyében találjuk. Itt fekszik Alsó- és Felső-Szeleste, mely utóbbiról a Szelesteyek ma is írják magukat, és a Gosztonyiak legrégibb birtokait Gosztont és Kövesszarvot V. István 1369-iki adománylevele a vasvármegyei Csákán község szomszédságában helyezi el.* Fejér, Codex Dipl. IV. k. 3. r. 525. l.* De míg a Szelesteyek a Csák nemzetséghez tartoznák és ősidőktől oroszlánt viselnek czímerükben,* Csergheő Géza szíves közlése.* addig a Gosztonyiak a vasvári várjobbágyok sorából váltak ki a XIII. században, s czímerét a család, mint fentebb láttuk, jóval később, Mátyás királytól nyerte.
A közös leszármazás lehetősége ekként ki levén zárva, családtani rejtélyként áll előttünk a két családnév találkozása három testvérnél, a kik, bár a Gosztonyi nevet viselik, leszármazásuk alapján a Szelesteyek családfáján igényelnek helyét maguknak. S a kérdést még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy e testvérek egyike tényleg a Gosztonyiak czímerét viseli, melyét a Szelesteyektől egészen idegen czímermotívummal együtt mindkét ágon levő ősei czímerének nevez II. Ulászló czímeres levele.
Egy nemrég kezembe került oklevél némi világosságot vet a rejtélyes kérdés homályába. II. Ulászló királynak Budán 1506 január 23-án kelt kiadványa Gosztonyi János, ekkor esztergomi őrkanonok s a királyné secretariusa örökségi ügyével foglalkozik, s ebben czímerszerzőnk édesanyjául Gosztonyi Erzsébet, néhai Gosztonyi András Szent-István vértanúról czímzett esztergomi prépost nővére van megnevezve.* Gróf Forgách család levéllára a M. Nemz. Múzeumban.*
E szerint a püspököt anyai részről illette meg a Gosztonyi név és czímer. Atyját az oklevél nem nevezi meg, de a hiányt pótolja a családfa, melynek adatait, habár az anya felől hibásak is, e pontnál megbízhatóknak jelzi a tény, hogy Gosztonyi János következetesen élt a szelestei előnévvel. Ez adatok egymást kiegészítve, kétségtelenné teszik, hogy a Gosztonyi János esetében ama nem épen gyakori, de nem is szokatlan esettel van dolgunk, midőn az apa és anya nevei egyesíttetnek és az utóbbi elnyomja az apától örökölt családnevet. Az ilyesmi főleg akkor történik, midőn a vagyoni, származási előnyök az anya részén vannak. Iacute;gy volt-e Gosztonyi Jánosnál, nem tudhatjuk, de egy körülmény az esetet még érdekesebbé teszi, az t. i., hogy e névcsere czímercserét is vont maga után, még pedig oly formán, hogy az anyai czímer az apait egészen kiszorította. Egy megoldatlan kérdés marad hátra: miután a Gosztonyi-czímer nem apai, hanem anyai részről követel helyet az egyesített czímerben, s az apai czímer, a Szelesteyek oroszlánja, teljesen mellőzve van, minő családi kapcsot képvisel a második czímer-motívum: a malaczot hurczoló farkas?
Nem szabad-e kombináczióba vonnunk a lehetőséget, hogy a név- és czímercsere még az apánál, Gosztonyi Erzsébet férjénél történt meg, s a három testvér már ettől örökli a Gosztonyi nevet és czímert? A mely eshetőség módot nyújtana, hogy egy korábbi anyai ősnek, talán az apai vagy anyai nagyanyának czímerét keressük ez ismeretlen czímer-alakban.
Be kellett számolnom a fordulatról, melyet egyetlen levéltári adatnak felszínre bukkanása adott egy érdekes czímertani és leszármazási kérdéshez fűzött következtetéseknek. Kapcsolatban ezzel, szóbanforgó közleményem egy más részletéhez legyen szabad némi pótló megjegyzést csatolnom.
Kassa város czímeres levelét ismertetve, a pajzsfő színéül az oklevél «planities flavea» kifejezése alapján az aranyat, illetőleg az arany czímeralakokra való tekintettel sárgát véltem megállapíthatni. Azóta alkalmam nyílt meggyőződni a felől, a mit már előbb is sejtettem, hogya color flavus, flaveus, a szőke szín a heraldikában a kéket is jelenti, sőt mondhatjuk: többször a kéket, mint az aranyat; így a Bazini és Szentgyörgyi grófok 1459-iki czímeres levelei kéknek festik a mezőt, melyet a czímerleírás scutum flaveum-nak mond,* Gróf Teleki József, Hunyadiak kora. X. k. 622. l. Orsz. levéltár, Dipl. 5371. és 24832 sz.* s a későbbi armálisainkban nem egyszer előforduló: «flavei seu celestani coloris» kifejezés határozottan megmondja, hogy a szőke szín egynek veendő a kékkel. Ezt tudomásul véve, nem leszünk többé kénytelenek a «fémre mázat» heraldikai ős-szabály csúfjára sárga pajzsfővel és ebben arany liliomokkal rajzolnunk a Nagy Lajos 1369-iki oklevelében leírt régi kassai czímert, s megértjük azt is, miért festik kékre e pajzsfőt a szöveg in campo flavo kifejezése daczára Zsigmond 1423-iki és V. László 1453-iki czímeres levelei.
Még egy kiegészítésre veszek magamnak bátorságot. Ernyédi Turzó Miklós úr a Turul legutóbbi füzetében (154. l.) a Podmaniniak nemzedékrendéhez közölve érdekes adatokat, kérdést tesz az iránt, hogy II. Ulászló általam ismertetett bárói diplomája Podmanini Jánost de Podmanin, vagy Podmanaczky néven nevezi-e? Hogy az oklevél Arma Johannas Podmaniczky felírással van a formuláskönyvbe beigtatva, azt már ismertetésekor megemlítettem. Magának az oklevélnek szövegében Johannes de Podmanin van írva; de az országos levéltár több oklevelében találkoztam az 1490-es évekből a Johannes Podmaniczky de Podmanin névalakkal. A leggyakoribb alak mindazonáltal a de Podmanin, melyhez nehány esetben a «de Besztercze» előnév is járul. Az országos levéltár mohácsi vész előtti oklevélgyűjteménye, a mint arról futólagos áttekintéssel meggyőződtem, rendkívül gazdag a Podmaniniak XV–XVI. századbeli történetére vonatkozó adatokban. Mennyiben egyeznek ezek a Turzó Miklós úr birtokában levő kézirat nemzedékrendi följegyzésével, annak kutatása nem képezheti feladatomat, annyit azonban emlékezetből is mondhatok, hogy ez oklevelek határozottan Országh-leányt neveznek meg Podmaniczky János feleségeül.
Hogy a levéltárakban rejlő oklevélanyagot úgy heraldikai, mint családtörténeti kérdések tárgyalásánál mily kevéssé lehet nélkülözni, azt a Gosztonyi-czímer példája is mutatja. S a modern heraldikai iskolának legfőbb feladatát épen az képezi, hogy a diplomatikai anyag kutatásában is lépést tartva czímertani és genealogiai anyagkészlete felhasználásával, a különböző forrásokból származó s egymást kiegészítő eszközök segítségével iparkodjék disciplináját valódi tudományos színvonalra emelni.
DÉCSÉNYI GYULA.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1891. november hó 26-án Nagy Imre társ. másodelnök elnöklete alatt ig. válaszmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Bánó József, Csánki Dezső, Csontosi János, Majláth Béla, Nagy Gyula, Dr. Szendrei János, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József Tagányi Károly vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Az ülés megnyitása után Majláth Béla vál. tag felolvasta a «Hough nemzetség története» czímű dolgozatát, mely jelen számunkban olvasható. – Ezután Dr. Schönherr Gyula bemutatta a sárkányrend jelvényének a müncheni nemz. múzeumban lévő eredetijéről készült fényképet, melyet a társaságnak felajánl. A választmány az ajándékot köszönettel fogadta.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, felbontattak az ig. vál. tagságra beérkezett ajánlatok, melynek értelmében Dr. Csánki Dezső és Tagányi Károly vál. tagok az igazgató választmány tagjaivá Dr. Schönherr Gyula és Dr. Wertner Mór társ. évdijas tagokat ajánlják. Az ezután következett titkos szavazás által Dr. Schönherr Gyula egyhangúlag, Dr. Wertner Mór pedig szótöbbséggel az igazgató választmány tagjaivá választattak.
A titkár ezután bejelenté a következő új tagokat: pártoló tagokúl baczkamadarasi Kis Bálint cs. kir. kamarás Magyar-Igenben (ajánlja a titkár), Dániel László Torontálmegye főjegyzője Nagy-Becskereken, Karátsonyi László földbirtokos Beodrán, Schulpe Vilmos földbirtokos Török-Kanizsán, Dr. Duka László kir. törv. biró Nagy-Becskereken, eddig évdijas tag (ajánlja Szent-Ivány Zoltán); évdijas tagúl: Dr. Kopcsányi Károly jogakadémiai tanár Pécsett (aj. a titkár). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
A pénztárnok kimutatása szerint f. évi január 1-étől november 25-ig volt
Bevétel 3968 frt 13 kr.
Kiadás 3594 " 33 "
Maradvány 373 frt 8o kr.
E pénztári kimutatás ideiglenesen tudomásúl vétetett és az évi pénztári számadások megvizsgálására Csontosi János, Nagy Gyula és Szinnyei József vál. tagok kérettek meg.
A titkár ezután bejelenté, hogy a deczember hó 10-én tartandó nagygyűlésen Dr. Szendrei János vál. tag fog felolvasást tartani «Magyar viseletképek czímeres leveleken» czímmel.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Majláth Béla és Tagányi Károly vál. tagok kéretvén meg, zárt ülés következett, melyen a titkár előterjesztést tett a társulat jövő évi tíz éves jubilćuma alkalmából kiadandó művek felől. Ilyenek volnának: a Turul tiz éves folyamának tárgy- és névmutatója, továbbá a kiadandó czímer-album, mely czélra húsz színnyomatú, az 1526. év előtti czímerkép áll rendelkezésre. Beható eszmecsere után e tárgyuak bővebb megvitatása és a hozandó határozat az 1892. január végén tartandó választmányi ülésre halasztatott.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi deczember hó 10-én Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt tartotta IX-ik nagygyűlését, melyen jelen voltak: Csergheő Géza, Csoma József Dr. Komáromy András, Majláth Béla, Nagy Gyula, Ováry Lipót, Pauler Gyula, Dr. Schönherr Gyula, Szilágyi Sándor, Szinnyei József, Szendrei János, Tagányi Károly vál. tagok, Czanyuga József pénztárnok, Dr. Szombathy Ignácz pártoló, Dedek Crescens, Kovács Nándor évdíjas tagok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Szendrei János vál. tag felolvassa a «Magyar viseletképek a czímereslevelekben» czímű dolgozatát, melynek magyarázatáúl 100-nál több czímerrajzot mutat be.
A tetszéssel fogadott felolvasás után a titkár előterjeszté jelentését a társaság mult évi működéséről, mely egész terjedelmében a következő:
* * *
Tisztelt Nagygyűlés!
Ismét egy év folyt le társulatunk életében; nyereséggel és veszteséggel teljes év. Nyereséggel, ha azon tudományos vívmányokat és új eredményeket tekintjük, melyeket társaságunk az ülésein és folyóiratában eddig közzétettekhez csatolt; veszteséggel, ha végig tekintünk azok során, kiket körünkből a kérlelhetetlen végzet más hazába szólított. Ily vegyes érzelmek fognak el, midőn jelentésemmel a t. Nagygyűlés színe elé lépek és annak figyelmét rövid időre igénybe venni bátorkodom, hogy társaságunk fennállásának kilenczedik esztendejéről tudományos és egyéb tekintetekben beszámoljak.
A munkában eltöltött kilencz év után mindenki tisztában lehet a czéllal, melyet társaságunk maga elé kitűzött, tisztában az iránynyal és eszközökkel, melyekkel azt elérni iparkodik. A történelmünkben szerepet vitt magyar családok multját, a reá vonatkozó mindennemű emlékeket felkutatni, ismertetni, kétségtelenűl hasznos szolgálat, melyet a magyar történetírásnak és a nemzeti mult ismertetésének teszünk. Történelmünk figyelmes tanulmányozása arra vezet, hogy annak folyamara e családoknak döntő hatásuk volt; fontos actiók, hatásukban nem ephemer jellegű cselekvények kulcsát családi összeköttetések, a rokoni kapocs által sokféleképen összefűzött családok aspiratiói adják meg. Ezek tanulmányozására, a rájok vonatkozó emlékek összegyűjtésére és ismertetésére szenteli társaságunk főtörekvését. Nem elmúlt idők visszaidézője, a korszellem által sírba tett fogalmak felébresztője óhajt lenni, hanem kutatja múltját egészében és részleteiben annak a nagy intézménynek, a magyar nemességnek, melynek története egy a nemzet történetével s melynek minden egyes tagja a magyar szent korona országainak integráló része volt. E tudományos czél megközelítése vezette a társaságot eddig működésében, és hogy annak mennyire felelt meg az elmúlt év folyamán, válaszoljon arra a következő részletezés.
Társaságunk múlt évi nagygyűlése (1890. decz. 6-ika) óta az alapszabályilag és ügyrendileg megállapított ig. vál. üléseket 1891. jan. 29-én, ápr. 30-án, okt. 8-án és nov. 26-án tartotta meg. Ez üléseken kilencz tagtársunk ugyanannyi előadást tartott, ezek kapcsán részint saját dolgozataikat, részint a körünkbe vágó tudományok, nevezetesen a heraldikának egyes emlékeit mutatván be.
Az ily módon megismertetett emlékék között a legrégibb Zömléni Dávidnak Zsigmond királytól 1418. évben nyert czímeres-levele, melynek az oklevél élére festett czímerképe érdekes heraldikai ábrázolással sapkás sólymokat ábrázol. A nagyérdekű heraldikai emléket elnökünk br. Radvánszky Béla ismertette meg velünk. Hasonlókép ily régi, szintén Zsigmond királytól való czímeres-levelet mutatott be, öt más, korra nézve fiatalabb armálissal egyetemben, Dr. Szendrei János vál. tag, a Leszteméri családnak 1422. évből való czímeres-levelét, melyet szerzője Leszteméri Imre kir. allovászmester a harcz mezején szerzett érdemein kívül, leginkább a diplomatia terén tett szolgálataival érdemelt ki családjának. – Ghyczy Pál tagtársunk II. Ulászló királynak a Dombay család részére 1506. évben adott czímerével ismertetett meg. A hanyatló heraldika ízlését híven feltüntető, de costumetani szempontból mondhatni párját ritkító czímert folyóiratunk színes hasonmásban közlé. Széll Farkas vál. tag Győrdeák Mátyás 1619. évi czímeres-levelének eredetijét mutatta be nekünk, s ezzel az eredetijükben megismertetett armálisok sorát kimerítettem.
A szerencsés véletlen újabb időben egy II. Ulászló korabeli formula-gyűjteménynyel gyarapította gyér formulás könyveink számát. A Horváth Ferencz kassai premontrei tanár tulajdonában lévő nagyérdekű kézirat alkalmúl szolgált Dr. Schönherr Gyula tagtársunknak, immár vál. tagnak, arra, hogy a 215 levélre terjedő kézirat több százra menő és históriai tekintetben nagybecsű oklevelei közül a II. Ulászlótól származó czímeres-levél formulákat, melyek valóságban expediált oklevelekről készültek, társaságunkkal megismertesse. E czímeres-levelek, bár keltük a formulák jellegének megfelelőleg kitéve nincs, a XVI. század elejéről valók, s azon körülmény, hogy az általuk adományozott czímerek leirását a szöveg közli, historiai vonatkozásaikon kívül heraldikai szempontból becsüket nagyban emeli. Ily módon nyolcz czímer-adományozás lett ismeretessé; a podmanini Podmaniczky, Gosztonyi, Szeremléni családoké, János kir. udvarnoké, Bonfin másolójáé, Nagybessenyei Istváné, a velenczei köztársaság követéé, valószínűleg Vincenzo Guidottoé, egy ismeretlené, és Kassa városának egy eddigelé nem ismert czímere. E sorozat a gyűjtemény nagy becséről fogalmat ád, melyet első ízben társaságunk ismertetett még az érdeklődőkkel.
A körünkbe vágó tudományok egyik legfontosabbját, a hazai genealogiát a felolvasások sorában három nagy dolgozat képviseli; mindegyik ősrégi nemzetségek családtani bonyodalmairól vonja le a leplet és tisztán állít elénk eddig nem ismert eredményeket. Az első ezek között Pór Antal vál. tagnak terjedelmes, az eddig közzétett források összességét felölelő dolgozata az Osl nemzetség történetéről, mely e nemzetség összes elágazásait összefüggő táblázatban állítja elénk. A nemzetség leszármazása a XII. század második felében élt Osl comestől, kit a szerző délszláv eredetűnek tart, teljésen tisztázva áll előttünk; világos az összeköttetés, mely az Osl nemzetségéből eredő Nagy-Hefláni, Agyagosi, Szemenyei és Szántai, Kis-Hefláni, Lozsi, Viczai, Herbortyai (Csávai és Vásárosfalvi), Asszonyfalvi, Bresztóczi, Tardi, a maig virágzó asszonyfalvi Ostffy és a történetünkben oly nagy szerepet játszó Kanizsay családokat egy közös törzs hajtásaiúl összefűzi. E dolgozat által mondhatni első ízben bírjuk egy genus összes leszármazottjait egy közös családfán egybefoglalva és feltüntetve a kapcsot a nemzetségnek nevet adó őstől addig, míg az egyes ágakból – a nemzetségi összetartozás megszünésével – önálló családok válnak ki.
Ugyanezen szerzőtől, Pór Antal vál. tagtól egy másik vitás kérdés megoldásának megkísérlését hallottuk vál. üléseink egyikén. S ez László erdélyi vajdának, a XIV. század eleje hatalmas kényurának, ki Otto magyar királyt koronájától megfosztá, származása. A szerző már régebben folyóiratunkban azt a nézetet vallá, hogy e László, kit többen a Borsák nemzetségéből valónak hisznek, a Keán nemzetségének volt sarjadéka. Puky Andor tagtársunk e véleményt kellőkép bebizonyítottnak nem látván, kétségeket emelt annak alapossága ellen, melyekre, válaszúl említett vál. tagunk dolgozata következett, mely a míg egyrészt föntebbi véleménye mellett több új érvvel harczol, másrészt beható tanulmányok alapján összeállítja a XIII. század végén és a következőnek elején volt erdélyi vajdák sorozatát, világosságot hozván a több László és Loránt hasonnevű vajdák szereplésére, a kor politikai történetéből is érveket merítvén állítása igazolására.
Pór Antal tagtársunknak úgy az Osl nemzetség történetében mint más helyen kifejtett nézetei a régi magyar személynevek felől, sorompóba hívták a régi magyar menologia buzgó művelőjét Nagy Gézát, hogy elveinek vál. ülésünkön és folyóiratunkban hirdetője legyen. «Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete» czímű terjedelmes dolgozata míg egyrészt az Osl nemzetség besenyő eredetét iparkodik kimutatni, a Pór által hirdetett délszláv eredettel szemben, másrészt beható nyelvészeti tanulmányok alapján az árpádkori személynevek nagy részének török eredetét mutatja ki, a Pór által felállított elmélettel szemben azon nézetet hirdetvén, hogy e személynevek legnagyobb része nem a keresztény martyrologiumi nevek kicsinyítéséből, átidomulásából vagy népiessé tételéből eredt, hanem ellenkezőleg az ősmagyar nevet iparkodtak a középkor papjai keresztény nevekké átalakítani, azokra magyarázni és azok analogiájára vonni. Az onomasticonunk ismeretére nagy fontosságú kérdéshez kétségtelenűl hozzá fognak szakértőink szólni s a tárgy mindkét oldalról való megvitatása sokkal fog járulni a kérdés tisztázásához.
Felolvasásaink sorát Majláth Béla vál. tag értekezése zárta be a Hongh nemzetség történetéről. A várnépek sorából a XIII. század első felében kiemelkedett nemzetség, melynek Liptómegye kulturális történetében nevezetes szerep jutott, legelső tagjaiként Izumbár balistarius és Hongh kőfaragó, építőmester (lapicida) említtetnek; mindketten Liptó-Ujvár építésénél és védelménél foglalatoskodnak. Közűlök az utóbbi alapít családot és őse a Bobrovniczky és hadászi Kiszely családoknak. A kiadatlan sőt teljesen ismeretlen levéltári anyagon alapuló tanulmány része azon terjedelmes és új eredményekben gazdag czikksorozatnak, mely Liptómegye középkori családtani viszonyaira merőben új világot vet és melyről jelentésem kapcsán még lesz alkalmam megemlékezni.
Ime, t. Nagygyűlés, a tudományos anyag és eredmény, melylyel tagtársaink minket felolvasó üléseinken megleptek. Ezek egyúttal irodalmunkat is gazdagították, mert-csekély kivétellel mind folyóiratunkban láttak napvilágot.
Ez eredményhez a Turul hasábjain ezeken kívül közzétett dolgozatok hosszú sora csatlakozik: A heraldikai tárgyúak kezdjék meg a sorozatot.
A régi nemzetségek czímerével folyóiratunk több ízben foglalkozott s nem kis mértékben járúlt ahhoz, hogy manapság már 24 régi nemzetségünknek ismerjük jelvényét sőt soknak teljes czímerét, színeivel és tartozékaival együtt. Ezek között minden tekintetben első rangú az az eredmény, melyet Csergheő Géza vál. tag a Guthkeled nemzetség czímerének vizsgálatával elért. 1236. évtől egész a jelen XIX. századig beható tanulmány tárgyává tevén a Guthkeled nemből eredő családok pecsétjeit és czímerét, megállapítá e genusnak teljes czímerét, színeivel, sisakdíszével és takarójával egyetemben. – Ugyancsak ő a Divék nemzetség leszármazási és czímerkérdéséhez újabb adalékokkal szolgált. – Egy másik genusnak, a Hunt-Pázmánoknak czímeréhez Csoma József vál. tag, ki e kérdést folyóiratunk múlt évi folyamában teljesen megoldotta, szolgáltatott új adatot, az e nemből eredő Osgyáni Bagos szepesi alispán és várnagy 1346. évből való pecsétjének közlésével, mely a szerző felállított nézetét, hogy e genus ősi jelvénye szarvaival felfelé fordúlt holdsarló, ráillesztett csillaggal, nem pedig a Képes Krónika által neki tulajdonított kutyafej, – újabb bizonyítékkal támogatja.
Nagy Gyula vál. tag megismertetett Lazói János erdélyi főesperesnek 1489-ben Mátyás királytól kapott czímerével, melynek vésete az esperesnek a római S. Stefano il Rotondo templomban lévő sírkövén látható. – Folyóiratunk egyéb régi czímereslevelek közt ismertette II. Lajos királynak Szigethi György kir. kanczelláriai jegyző részére 1519-ben kiadott, nemesítéssel és birtok-adománynyal összekötött czímer-adományát; továbbá az Igali családnak 1539-ben I. Ferdinánd királytól kapott czímerét.
A czímertannal rokon sphragistika körét Dr. Szendrei János vál. tagnak Zólyom városa régi pecsétjeit ismertető közleménye képviseli. A közzétett, 1395-ből való régi városi pecsét már alakjánál és ábrázolásánál fogva is hazai sphragistikánk érdekesebb emlékei közé tartozik. – Ugyanő ismertette Wesselényi Ferencznek egy czímeres pecsétgyűrűjét, mely a családi czímer variansaihoz újabbal járul. – Itt említem fel Dudás Gyula tagtársunk közleményét, mely Bács-Bodrogh vármegye czímerét és régi pecsétjeit ismertette.
A heraldika kőbe vésett emlékeinek, a folyóiratunkban már eddig közzétett czímeres sírköveknek száma a lefolyt évben egygyel gyarapodott, Schwabovszky (vagyis Sváby) György 1597-ből való sírkövével, melyet ez emlékek buzgó kutatója és szakavatott ismertetője Csoma József vál. tag kimerítő heraldikai és genealogiai magyarázatok kiséretében tett közzé.
Végül, e rész kiegészítéséül megemlítem, hogy folyóiratunk eleitől fogva kiváló súlyt helyezvén a levéltárainkban szétszórtan rejlő czímertani anyag repertoriumszerű megismertetésére: ennek megfelelőleg a lefolyt évben ismét egy törvényhatóság, Szabolcsmegye levéltárában őrzött czímereslevelek jegyzékét közölte; biztos kilátása levén, hogy e közhasznú jegyzékek sorát a legközelebbi jövőben újabbakkal kiegészítheti.
A czímertan terén elért eredmények mellé méltán állítható fontosság és újság tekintetében az, melylyel folyóiratunk a hazai genealogia bonyodalmainak megoldásához, elfeledett családi kapcsok megújításához, családok történetének megismeréséhez a legközelebb mult időben járult.
Legelső helyen kell azon kimerítő czikksorozatot említenem, a családtani tanulmányok meglepő eredményekben gazdag sorát, melyeket Majláth Béla vál. tag Liptómegye középkori családtani viszonyainak felderítésére szentelt. A kis terület, mely abban a szerencsés helyzetben van, hogy középkori oklevélanyaga nem is sejtett teljességben és mennyiségben maradt reánk, családtani tekintetben érdekes tanulmányozási tárgy. A családtörténet oly modorban tárgyalva, mint e sorozatban, a legszorosabban összefügg a terület történetével. Nyomról nyomra követhetjük a megye benépesítésének, faluk, helységek alapításának processusát; láthatjuk a terméketlen területnek műveltté tételét, a cultura terjesztését, melynek első factora a család. Liptómegye keletkezése, fejlődése újabb korba esvén, oly időre, melyről már okleveleink vannak, mindennek menetét azok világánál követhetjük; mit megyéink legnagyobb részénél azok régisége miatt nem tehetünk. Minden egyes része e tanulmányoknak a megye más-más területére vet világot, annak első megtelepítésétől mindaddig, míg a család azon szétágazik, vagy a megyéből más vidékre szakad. E tanulmányokból folyóiratunk a mult évben Serephel leszármazottjai közül a csáthi és pottornyai Pottornyay, a Milath törzséből eredő Fejérpataky, Andaházy és Lipthay és a Palugyay családra vonatkozókat közölte, visszavivén okleveles alapon mind-ezek leszármazását a XIII. század első feléig. Elfeledett családi összeköttetéseket, eddig ismeretlen levéltárak anyagának halmazát tárják fel ezek előttünk s a megyének középkori birtokviszonyait oly világításba helyezik, minőben eddig egy megyénkét sem láttuk. Megemlítem, hogy e tanulmányok egyikéhez, a Palugyay családról szólóhoz mellékletként díszes színnyomatú czímerkép járult, mely a családnak Mátyás királytól 1476. évben nyert czímerét ábrázolja.
Rövid időn, alig két emberöltőn keresztül a hatalom és fény legmagasabb fokára jutott, s alig kéthárom emberöltő multával teljesen elenyészett család multját állítá elénk Komáromy András vál. tag tartalmas dolgozata, mely Dózsa nádor és a Debreczeni család történetét foglalja magában. A család kimagasló alakja Dózsa erdélyi vajda, majd nádor, Károly király föltétlen híve, kinek politikai rövid szereplését a róla szóló oklevelek világosan elénkbe állítják; annál homályosabb azonban leszármazása, mely atyjánál megakad. A dolgozat felhasznált minden közzétett adatot, de e hirtelen feltünt család régibb multját meg nem világíthatta; ellenben a lemenő ágak viselt dolgait, birtokviszonyaikat ritka teljességben állította össze, kimutatván gyakran döntő szerepüket a XIV. század első felének eseményeiben.
A Bárcza nemzetség jelenleg is virágzó sarjának, a Bárczay családnak történetét és teljes leszármazását, visszavivén azt a XIII. század első felében élt comes Inachig, közlé velünk Bárczay Oszkár tagtársunk, főbb vonásaiban ismertetvén a család kimagasló tagjainak viselt dolgait. Értekezéséhez mellékletül a családnák Zsigmond királytól 1421. évben nyert czímerképe járul, mely hivatva van a czímer felől elterjedt hibás felfogásokat és ábrázolásokat helyesbíteni. Puky Andor tagtársunk saját családi levéltárából összeállítá az abaúj- és biharmegyei Kinisy-ekre vonatkozó adatokat; fölelevenítvén egy abaújmegyei régi, családfáját a XIII. század elejéig fölvivő család emlékét; az egyidejűleg Biharmegyében virágzó hasonnevű családnál megemlíti a lehetőséget, hogy történelmünk kiváló alakja Kinisy Pál, kit némely forrásaink Biharmegyéből származtatnak, e családnak volt sarja. – A XIV. század vége óta országos szereplésre és a virágzásnak magas fokára jutott keresszeghi és adorjáni Csáky család teljes családfáját, a családi levéltár legalaposabb ismerője Sváby Frigyes tagtársunk állította össze; azonban a család lőcsei levéltára, a mily teljessé és megbízhatóvá tette az újabb nemzedékek történetére vonatkozó dátumokat: oly hézagos a régibb ízeket illetőleg, úgy hogy adatai nyomán a leszármazás csak az 1366 körül élt Peleskei Lászlótól mutatható ki, és ezután is eldöntetlen marad, mily genusból vette a család eredetét.
Két historiai szereplésű családunkról, az olnodi Czudarokról és a homonnai Drugethek eleiről Wertner Mór vál. tag közölt felvilágosító czikkeket. Ismert modorában összeállítá a Czudar családról és egyes tagjairól szóló kiadott oklevelek regestáit, birtokaikat, czímerét, nemzedékrendét. Míg második dolgozatában a Drugethek olasz és franczia őseivel foglalkozván, arra az eredményre jut, hogy azok a franczia Mello, illetőleg nápolyi Merlotto családdal semmi vérségi kapocsban nem voltak, hanem ősrégi, olasz eredetű családból eredtek.
Egyéb genealogiai dolgozatok közül ki kell emelnem Széll Farkas vál. tagét, ki egy kihaltnak tartott család leszármazásával foglalkozván, a Telekesi Török családról, melynek egyik tagja II. Rákóczy Ferencz ezredese volt, kimutatja, hogy az ma is virágzik. Továbbá Noszlopy Tivadarét, ki a költő Berzsenyi Dániel családjának nemzedékrendét állítá össze 1559. évtől. És végre Turzó Miklósét, ki egy újabbkori kézirat alapján a podmanini Podmaniczkyak leszármazásához szolgáltatott pótló adatokat.
Hogy felsorolásom teljes legyen, megemlítem Dr. Karácsonyi János vál. tagnak az Achtum személy- és nemzetségnév kiejtéséről írt, a magyar onomasticon körébe vágó dolgozatát, melyben számos példa alapján az Ajtony kiejtést javasolja.
Ha a felsorolt dolgozatokhoz még hozzá számítom azt a számos ismeretterjesztő apróbb czikket és adatot, szakunkba vágó könyvek ismertetését és birálatát, melyeket a Turul múlt évi folyama közzé tett, teljes képet nyújtottam a t. Nagygyűlésnek mindazon új eredményekről és ismeretekről, melyekkel társaságunk a körébe vágó tudományok felvirágoztatásához hozzájárult.
Folyóiratunk a lefolyt évben ismét kiváló figyelmet fordított a mohácsi vész előtti időből való czímerképek felkutatására és közzétételére. Azon díszes és tanulságos sorozathoz, melyet fennállásunk kilenez esztendeje alatt hű színes másokban megismertettünk, a lefolyt évben magán családi levéltárakból három járult. A Bárczay család 1421. évi czímere Zsigmond királytól, a Palugyayáké 1476-ból Mátyás királytól és végre a Dombay családé 1506-ból II. Ulászlótól. Hogy fennállása óta mennyit tett társulatunk ezen a téren s mily áldozatok árán iparkodott hazai heraldikánk e nagybecsű emlékeit ismeretessé tenni, mutatja az eredmény, hogy kilencz év alatt folyóiratunkban 32 ily színnyomatú czímerkép jelent meg, melyek közűl 20 Zsigmond király, 2 Hunyadi János kormányzó, 2 V. László, 6 Mátyás, 1 II. Ulászló korára esik, egy pedig XII. Lajos franczia királytól való.
Négy évvel ezelőtt 1887. febr. 10-én a választmány elhatározta, hogy a folyóiratunkban közlendő színes czímerképekből díszes kiállításban különnyomat készüljön, s ez egy külön kiadványban a magyar heraldika legbecsesebb emlékeiként tétessék közzé. A választmány határozatából e czélra már 20 ily czímerkép áll rendelkezésünkre; oly befektetés, mely, ha most óhajtanánk létesítéséhez fogni, a társaságnak több ezer forintját venné igénybe; míg a követett eljárás által a becses anyag megszerzése csekély áldozatokkal járt.
Mily változatos és tanulságos e sorozat, mutatja ez összeállítás.
1415. Komjáthy családé
1417. Petneházy «
1418. Nagymihályi «
1418. Zömléni «
1421. Bárczay «
1422. Leszteméry «
1430. Daby «
1431. Berényi «
Zsigmond királytól
––––––––––––––––––––––––––––––––––––
1431. Vajday «
1447. Pogány «
144.8. Berekszói «
Hunyadi János kormányzótól
––––––––––––––––––––––––––––––––––––
1453. Leövey «
1456. Disznósy «
V. Lászlótól
––––––––––––––––––––––––––––––––––––
1459. Bakócz «
1462. Petneházy «
I474. Mérey «
1476. Palugyay «
1486. Bakócz «
Mátyás királytól
––––––––––––––––––––––––––––––––––––
1502. Telegdy «
XII. Lajos franczia királytól
––––––––––––––––––––––––––––––––––––
1506. Dombay «
II. Ulászlótól.
––––––––––––––––––––––––––––––––––––
E czímerképeknek közzététele, mivel társaságunk a hazai heraldika legbecsesebb forrásai iránt érzett kegyeletének ád kifejezést, talán jövő évi tíz éves fennállásunk alkalmából lehető lesz. A választmány bizonyára meg fogja a közzététel legalkalmasabb módját és formáját találni.
Másik vállalatunk, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv, mit sajnálattal vagyok kénytelen jelenteni, még nincs abban a stádiumban, hogy közelebbi folytatásáról gondolkodhatnánk. Az első kötet közrebocsájtásával járt áldozatok nem termették meg a várt gyümölcsöket s míg annak ügye teljesen tisztázva nincs, a társaság sem anyagi, sem szellemi tekintetben nem koczkáztathatja hitelét. A választmány különben a vállalat folytatása czéljából megalakította annak szerkesztő bizottságát, mely javaslataival remélhetőleg nem hosszú idő multán elébe lép.
Társulatunk pénzügyi helyzetét illetőleg a felolvasandó pénztárnoki kimutatásra utalva, belső életéből kiemelem, hogy utolsó nagygyűlésünk óta tagjaink száma 6 pártoló és 21 évdíjas taggal szaporodott. Nem nagy szám, kivált ha azon súlyos veszteségeket tekintjük, melyeket társaságunk halálozások által szenvedett. Választmányunk tagjai közül elvesztettük gr. Andrássy Manó örökös alapító és Haán Lajos évdíjas tagjainkat, alapító tagjaink sorából gr. Csáky Lászlót, évdíjas tagjaink közül Beliczay Jónást, Benedek Lajost, Bartosságh Imrét, Glósz Kálmánt, Hradszky Antalt, Sárkány Miklóst stb., kiknek halálát a közélet és társadalom számos ága gyászolja. Fogyott tagjaink száma a kilépések által is, mit az újak megválasztása csak részben pótol.
Tisztviselöink köréből Szádeczky Lajos társ. jegyző, csaknem kilencz évi buzgó működés után, új hivatása őt elszólítván körünkből, tőlünk megválni volt kénytelen, társulatunk elismerését vivén magával annak fennállása óta kifejtett önfeláldozó munkásságáért. A választmány legközelebbi ülésén lesz hivatva a megürült tisztet betölteni.
Jelentésem végéhez érve, még meg kell említenem azt, hogy a választmányunkban megürült helyek hazái genealogiánk és czímertanunk két buzgó és szakavatott művelőjével Dr. Schönherr Gyula és Dr. Wertner Mór évdíjas tagokkal töltettek be, kiknek eddig a szakunkba vágó tudományok terén kifejtett eredményes működése iránt érzett méltó elismerését fejezte ki a választmány akkor, midőn őket tagjai sorába választá.
Kérem a t. Nagygyűlést, hogy társulatunk mult évi működéséről szóló részletes jelentésemet tudomásúl venni méltóztassék.
A titkári jelentés tudomásúl vétetvén, a titkár előterjeszté a pénztárnok kimutatását, mely szerint a nagygyűlés napján, decz. 10-én, a pénztári állás a következő képet tünteti föl:
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1890. évről 541 frt 78 kr:
2. Értékpapirok kamatai 394 " – "
3. Alapítvány-befizetés 200 " – "
4. Alapítványi kamatok 195 " – "
5. Pártoló tagdíjak 1820 " – "
6. Évdíjak 1259 " – "
7. A Turul egyes füzeteinek eladásából 34 " 75 "
8. Takarékpénztári kamatok 20 " 10 "
Összes bevétel 4464 frt 63 kr.
Kiadás.
1. Személyi, irodai stb. költségek 719 frt 53 kr.
2. A Turul és Névkönyv költségei:
a) Nyomda 1646 frt 97 kr.
b) Metszetek, fényképek stb. 534 " 97 "
c) Expediálás 43 " 25 "
d) Iacute;rói díjak 638 " 15 "
Együtt 2863 frt 34 kr.
3. Tőkésítés 204 " – "
4. Átruházás a Nemzetségi Zsebkönyvre 200 " – "
5. A Turul régi évfolyamainak visszaváltása és hasonlók 17 " – "
Összes kiadás 4003 frt 87 kr.
Pénztári készlet 460 " 76 "
Alaptőke.
1. Értékpapirok névszerinti értékben 8000 frt – kr.
2. Alapítványi kötelezvények 3100 " – "
3. Kötelezvény nélküli alapítványok 700 " – "
Összesen 11800 frt – kr.
Minthogy a választmány a pénztár megvizsgálása felől már intézkedett, a pénztárnok jelentése ideiglenesen tudomásul vétetett.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Majláth Béla és Szendrei János vál. tagok kéretvén meg, a nagygyűlés véget ért.
SZAKIRODALOM.
Magyarország czímere. A m. kir. miniszterelnökség által hitelesített színnyomatú czímerképekkel. Irta Futtaky Gyula. Budapest, 1891.
A magyar állami czímer kérdése, mely a hivatalos körök részéről tudvalevőleg még mindig várja a végleges elintézést, újabban Futtaky Gyula személyében talált buzgó apostolra. Futtaky úr mintegy harmadfél éve egy szépirodalmi folyóiratban foglalkozott e kérdéssel. Most pedig akkori dolgozatát némi változtatással önálló fűzetben bocsátotta nyilvánosságra, mellékletül – adva hozzá az országos czímer egyszerű és összetett alakjának színnyomatú képeit, és az uralkodó család czímerével bővített nagy államczímert fekete rajzban. Futtaky munkája első alakjában a művelt olvasóközönségben kivánt érdeklődést kelteni a czímerkérdés iránt, ily módon iparkodva hozzájárulni a czímer használata. körül elkövetett botlások kiirtásához. Mostani fűzete ez általános czélon kívül még egy specziálisnak áll szolgálatában, t. i. a magyar czímer használatára feljogosított üzletemberekkel akarja megismertetni a czímer valódi alakját. Ilyen tájékoztatásra tényleg nagy szükség van nálunk, a hol az ország czímerének ábrázolásánál a királyi pecsétektől kezdve a rézkrajczárokig és az országgyűlés két házának üléstermétől a dohánytőzsdék czégtábláiig a legnagyobb önkény és szabálytalanság uralkodik. A mennyiben a czímerrajzok (két alább érintendő csekély eltérés kivételével) megegyeznek a szakkörök által megállapított czímerrel, készséggel ismernők el e tekintetben a fűzet használhatóságát. Nehány szó fér azonban Futtaky úr fejtegetéseihez, melyekkel a rajzok magyarázatát kiséri. Tudományos részében a magyar czímerkérdés tudvalevőleg már régóta meg van oldva; az Országos Levéltár, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság és a M. Tud. Akadémia, tehát valamennyi érdekelt tudományos forum elmondta a maga véleményét ez ügyben, s az ekként elért tudományos eredmények társaságunk formulázásában nyilvánosságra is kerültek a Turul 1884-iki évfolyamának hasábjain. Innentől kezdve az alárendelt részletek felől lehet ugyan vitatkozni, de egészében véve a kérdésnek semmiféle kutatás új fordulatot nem adhat. Ha tehát valaki ezek után a magyar czímer kérdésével foglalkozik, főleg ha laikus és nem szaktudós, annak egyéb szerepe nem lehet, mint ismételni az eddigi eredményeket. Ha Futtaky úr ezt teszi és annak rendje és módja szerint meg is jelöli a forrást, a melyből ismereteit merítette, akkor megdicsérjük és jóakaratú buzgalmáért hajlandók lettünk volna dolgozatának tudományos botlásait, felületességét és irgalmatlan rossz nyelvezetét is elnézni, minthogy tettük ezt első heraldikai szereplése alkalmával. De Futtaky úr nem hajlandó megelégedni az egyszerű ismertető kalauz szerény szerepével, a mit mindjárt bevezető soraiban elárul. «Számos kútforrás felhasználását» emlegetve, önálló kutatás eredményeként, mint saját felfedezéseit mutatja be a tudományos körök megállapodásait, s felfedezői szerepébe annyira beleéli magát, hogy a kormányhoz javaslatot terjeszt fel, a mely javaslat állítólag alapjául szolgált volna a minisztertanács e tárgyban tavaly hozott határozatának. Hogy jut Futtaky úr ahhoz, hogy a magyar czímerkérdésben ő tegyen előterjesztést a magyar kormánynak? – ez a kérdés magyarázatot vár. Azt is szeretnők megtudni, hogy csak kiszemelt olvasóközönségének, t. i. az üzleti köröknek, vagy pedig édes mindnyájunknak s a magas kormánynak is szól-e a szaktekintély önérzetes hangja, a büszke első személy, melyben a magyar czímert, «a mint azt véleményem szerint minden kétségen kívül állónak, heraldikailag helyesnek és majdan a törvényhozás részéről is véglegesen megállapítandónak tartom», (ipsissima verba) – a bámuló közönségnek bemutatja? Annyi bizonyos azonban, hogy ebben a hangban nyilvánuló prćtensiója teljesen megváltoztatja a mértéket, melyet munkájára alkalmaznunk kell. Hogy ez a Futtaky-féle magyar czímer nem egyéb, mint az; a melyet a tudományos körök annak idején bátorkodtak megállapítani, s hogy minden további adat, melyet «azon határozott nézetben vagyok» formulával vezet be, mind ezeknek a tudományos köröknek véleményeiből van felhasználva, arról egyszerű összehasonlítás bárkit is meggyőzhet: Egyetlen új részlet, Futtaky úr «beható kutatásainak» összes vívmánya a horvát ostáblában a színek sorrendjének felcserélése és az arany csillag a szlavóniai czímerben az eddigi ezüst helyett. De e vívmányokat sem mernők az általa emlegetett levéltári adatok közelebbi ismerete nélkül elfogadni. Sőt a kérdést előre eldöntöttnek tartjuk, ha adatait egy forrásból merítette a kettős keresztre vonatkozó ismereteivel. Futtaky úr szerint ugyanis az apostoli kereszt csak az Anjouk alatt került az ország czímerébe. Holott pedig Nyáry Albertnek általa is ismert munkájában meg van írva, hogy ez már IV. Bélától I. Károlyig az ország egyedüli czímereként szerepel a királyi pecséteken. Alaposságának épen ilyen szép bizonyítékát adja a kommemorativ czímernél, melyet Bosznia s azonkívül Ráma, Kumánia, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Oláhország, Moldva és Besszarábia s Bolgárország czímereiből készül megalakítani. Tehát nem tudja, hogy Ráma = Bosznia, s hogy az egykori Oláhországot, Moldvát és Besszarabiát értették királyaink a Kumánia elnevezés alatt. Ilyen szerencsés többi heraldikai és történeti adataival is; ott pedig, a hol czímerleíró magyarázatokba bocsátkozik, teljesen elveszti lábai alól a talajt s még a rendelkezésére álló forrásokat sem tudja helyesen felhasználni. A hármas halom rajzolásához például társulatunk emlékirata a következő utasítást adta: « A hármas halom heraldikailag stilizálandó, vagyis a rajz ne iparkodjék a halom természetes alakját visszaadni.» Futtaky úr olvasta e sorokat, de nem akarta szóról-szóra felhasználni; változtatásokat tett rajta s a dolog így talált kiütni: «A hármas halom heraldikailag stilizálandó. A rajz iparkodjék a halom természetes alakját visszaadni, nem pedig távlati és rajztani segédeszközökkel szebb képet alkotni.» Sapienti sat. Ez a néhány példa eléggé tájékoztathat mindenkit Futtaky úr szakismeretei felől. S ha mindehhez hozzáveszszük az öntudat magas fokát, a «határozott nézetem szerint» és «így tartom megállapítandónak» büszke hangját, akkor mi is kezdünk határozott nézetet alkotni Futtaky úr tudományos módszerei s az egész kérdés tárgyalása körül követett, eljárása felől. És nagy mértékben sajnáljuk, hogy a m. kir. miniszterelnökség megerősítése, a mely voltaképen a czímerrajzokra vonatkozik, bizonyos hivatalos színezetet ad oly futtában összetákolt valaminek, a mire a kérdéssel ismerős köröknek csak egy itélete lehet: «ignotos fallit ... »
D. GY.
Szent-István király oklevelei
Oklevéltani irodalmunk, szövegkiadásokon kívül, oly ritkán gazdagodik új termékekkel; hogy örömmel kell registrálnunk egy-egy új, e szakmába vágó munka megjelentét. Dicséretre és elismerésre méltó Dr. Karácsonyi János vállalkozása, ki a sz. István király korából reánk maradt okleveleket, melyek annyi vitának voltak tárgyai, újabb vizsgálat alá vetvén, nagy apparátussal véleményt mond azok hitelessége vagy hamis volta felől. Bizonyítási eljárása a legészszerübb. Mindenek előtt vizsgálat alá veszi, megegyezik-e az oklevél tartalma a kor viszonyaival; megegyezik-e annak tartalma és alakja az egykorú oklevelekkel, és végre egyező-e a tartalom a későbbi hiteles oklevelek adataival. E három egyezés kétségtelenűl a hitelesség mellett tanúskodik; míg ha csak egy feltételnek is nem felel meg, gyanú merülhet fel az oklevél hitelessége ellen. E bizonyítási módot sikerrel alkalmazta a szerző a XI. század elejéről reánk maradt oklevél-anyagra.
Szent Istvántól eredetiben egy, a másolatokkal és átiratokkal együtt tiz oklevél szövege maradt korunkra; ezenkívül egy igen nevezetes pápai bulla, II. Silvester pápa bullája, melylyel a magyar királyt különféle kegyúri jogok részesévé teszi. E tizenegy oklevél közül a föntebbi bizonyítási eljárás erejét csak hat állja meg: a ravennai adómánylevél, a veszprémvölgyi apáczák görög szövegű alapítólevele, továbbá a pécsi és veszprémi püspökségek és a pécsváradi apátság alapító oklevelei és végre az annyiszor megvitatott pannonhalmi adómánylevél. Hamisaknak bizonyulnak: a nyitrai püspökségnek szóló adománylevél, a zalavári két alapító levél és végre a bakonybéli oklevél. – Hamis a Silveszter-féle bulla is (miként a szerző magát kifejezi: «czúdar koholmány»), melyről kimutatja, hogy azt a Surius által 1576-ban nyomtatásban közzétett Sz. István élete és VII. Gergely pápa bullái alapján koholták.
Nagyon érdekes az, a mit a szerző a pannonhalmi oklevélről kiderít. Szerinte az oklevél, mely sz. István oklevelei közül egyedül maradt eredetijében reánk, hiteles és valódi, de nem 1001. évből való; mert az utóirat, hol ez évszám és egyes birtokok nevei említtetnek, nem egykorú az oklevéllel, hanem a XII. században keletkezett. Kétségtelenűl igazolja e feltevést az utóiratban sz. István adományáúl említett pozsonyi vámharmad, holott ezt II. Béla király 1137-ben adományozta az apátságnak, s a róla szóló oklevél eredetijében megvan ma is. Ha elesik a harmadfél sornyi utóirat, nincs semmi okunk az oklevelet 1001-re tenni; s ha annak keltét későbbre, 1030 köré teszszük, elesik számos oly nehézség és kétely, melyeket e legrégibb eredeti oklevelünk ellen emelhetnénk, és melyeket az 1001. keltezési évvel megegyeztetni nem bírunk.
A 223 lapra terjedő nagyérdekű mű a M. T. Akadémia történelmi bizottságának kiadásaként látott napvilágot. Ára 2 frt.
A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig.
Dr. Wertner Mór tagtársunktól ily czím alatt jelent meg a Szabó Ferencz-féle Történeti, Nép- és Földrajzi könyvtárban egy nagyobb munka első kötete. A magyar nemzetségek története a hazai genealogiának kétségkívül legérdekesebb tárgya; alapja és sarkköve a középkori magyar családtörténeti tanulmányoknak; s a Magyar Tudományos Akadémia e théma fontosságát tartotta szem előtt, midőn annak kidolgozását pályázatai egyikének tárgyává tette. Wertner pályázaton kívül s mintegy annak megelőzésével értékesítve e tárgy felől összegyűjtött okleveles adatait, nagy mértékben hozzájárul az érdeklődés fokozásához, melylyel a szakkörök ez érdekes kérdés tisztázása elé tekintenek. Főczélja, a mint előszavában is bevallja, ez volt, s nem maga a kérdés tisztába hozatala, mert műve rövid tájékoztató bevezetés után egyszerüen csoportosítja a nemzetségekre vonatkozó okleveles adatokat, az ily úton nyert eredményeket áttekinthető kép alakjában kivánva további kutatások alapjává átalakítani. Tehát nem történelmi feldolgozást nyújt, hanem a történeti adatoknak rendszerbe foglalt gyűjteményét. Könyvének első részében ekkép 80 genusnak adatait állítja össze, betűrendben haladva, a H betű elejéig, oly módon, hogy időrendben közli az egyes nemzetségekre vonatkozó oklevelek regestáit, majd ezek alapján a birtokok lajstromát és a genushoz tartozó családokat, kiknek közös származását és elágazását ott, a hol módjában áll, terjedelmes családfákkal igyekszik szemléltetővé tenni. Rendszerének alapját ennélfogva az oklevél-regesták képezik, s értéke egyrészt e regesták teljességétől, másrészt azokra épített combinatióinak helyességétől függ. A mi az elsőt illeti, nem írhatjuk előnyére azt a körülményt, hogy kizárólag nyomtatott forrásokra és azoknak sem teljes sorozatára terjed ki. Hogy az ezekből nyert adatok felhasználásánál minő eredménynyel járt el, annak méltatása érdemleges szakszerű bírálatnak fogja feladatát képezni. Mint úttörő munkától azonban, mely a tájékoztató kalauz szerepére vállalkozik a genusok kérdésének útvesztőjében, számos hiányai daczára már most sem tagadhatjuk meg elismerésünket. A kötet szépen van kiállítva, az akadémiai kiadványok nagyságában; ára nincs megjelölve, kapható a kiadónál, Szabó Ferencz németeleméri plebánosnál.
GY.
A Hazai Okmánytár
czím alatt ismert becses forrásgyűjtemény eddigi 7 kötetéhez tíz évi szünet után egy új vaskos kötetet kaptunk. folytatásul, mely Nagy Imre akad. r. tag szerkesztésében látott napvilágot. A Hazai Okmánytár első kötetei még a hatvanas években jelentek meg, s keletkezésük ugyanazoknak a lelkes történetkedvelőknek ügybuzgóságában és áldozatkészségében birta forrását, a kik a Győri Tört. és Régészeti Füzetek sorozatát teremtették meg. A Győri Füzetek megszüntek, s hiányukat ma már a történelmi tudományok minden ágában külön folyóirat pótolja. A Hazai Okmánytár azonban, az Akadémia nagy oklevéltárainak mintegy prćcursora, ezek mellett is fentartotta magát; szerepe szűkebb körre szorult ugyan, de mit sem vesztett előbbi jelentőségéből. Sőt nyert is, a mióta azt a feladatot tűzte ki, hogy Wenzel Árpádkori codexét egészíti ki a hazai köz- és magánlevéltárakból napvilágra kerülő, még felhasználatlan oklevelek kiadásaival. Ily módon szerezve jogczímet már előző köteteinél is az akadémia támogatására, 8. kötetében már kizárólag e feladat szolgálatában, mint az Árpádkori új okmánytár folytatása, jobban mondva függeléke, az akadémiai kiadványok sorozatában lép a nyilvánosság elé.
A 30 ívre terjedő kötet 372 Árpádkori oklevelet tartalmaz az országnak több mint 60 levéltárából. Előszavában egyenként fel vannak sorolva e gyűjtemények, mik között az országos levéltár, a Magyar Nemz. Múzeum levéltárának törzsgyűjteménye és családi letéteményei, két nagyobb főúri családi levéltár (a herczeg Batthyányi és gróf Eszterházy családokéi) nehány káptalani és három külföldi levéltár mellett sok oly régi nemesi család leveles ládája van felsorolva, melyek 1–1 darabbal járultak az oklevéltárhoz. Az oklevelek majdnem kétharmad része eredeti; a tatárjárás előtti 29 darab oklevél között 12 eredeti van, a későbbi 343 darab között 210. A többi átirat, sőt van olyan is köztük, melynek az átiró oklevél csak kivonatos tartalmát őrízte meg. Ilyen kivonattöredék a kötet legelső darabja is, a pécsi püspökség birtokainak Salamon király által 1068-ban megejtett határ megállapításáról. Kálmán királynak a zobori apátság részére 1113-ban adott privilegiuma XVII. századbeli átiratból van itt közölve. XIV. századi kivonatokban ismerjük meg II. Bélának az aradi káptalan részére 1132 körül adott adománylevelét, és III. Bélának egy 1181-iki adománylevelét, míg ugyan e királynak egy 1194-iki hamis, vagy legalább is gyanus oklevelét egész terjedelmében adja IV. Béla 1261-iki átirata. Van Imrétől is egy átírt oklevél, 1197 körül. A későbbi királyok közül II. Andrást 3 átirat, IV. Bélát 14 eredeti, 12 átírt és 3 tartalmilag reproducált oklevél, V. Istvánt 9 eredeti, 10 átirat, IV. Lászlót 31 eredeti, 29 átirat. III. Endrét 20 eredeti és 10 átírt oklevél képviseli, s a királynék közül is szerepel Erzsébet V. István neje 3 eredeti és 2 átírt kiadványnyal, a másik Erzsébet, IV. László hitvese 3, Fennena 1 eredetivel. III. Endre atyjának István herczegnek Mircse által felfedezett végrendeletét, és anyjának Tomasinának egy 1295-iki kiadványát tartalmazza a kötet. A királyi okleveleken kívül még kiváló diplomatikai fontossággal bírnak a Guthkeled nemzetségbeli Opoj bánnak 1239-iki kiadványa, melynek kettós pecsétjén a Guthkeled nemzetség czímere látható, s Ábrahám móróczai ispán 1256-iki oklevele, két végrendelet az 1235–69. évekből, és Németujvári Iván bán 1285-iki oklevele, mint a legrégibb magánkiadványok e gyűjteményben. Régi magyar nemzetségek közül mintegy 30-ról találunk említést; a tatárjárás előtt a Csák, Tétén genusok, Salamon nemzetsége és (1236.) a Hódászok nemzetsége fordulnak elő; a későbbi oklevelek legtöbbször említik az Aba, Ludán és Miskolcz genusokat. Mindezek felől pontos útbaigazítást ad a kötethez mellékelt név- és tárgymutató. A nemesi családok birtokait véve a tájékozás alapjául, a kötet legtöbb oklevele a Dunántúlra vonatkozik, itt is első sorban Vas és Somogy vármegyékre; azután a felvidék nyugati részére. Az ország keleti vidékei már kevésbbé, a Tiszántúl és az erdélyi részek úgyszólván alig számbavehető módon vannak képviselve. További buvárlatoknak, az ország távolabbi részein lappangó családi levéltárak és levelesládák átkutatásainak talán sikerülni fog az adatok megoszlásának ez aránytalanságát megszüntetni. A szerkesztő igéri is, hogy folytatni fogja kutatásait, melyeknek már eddig is oly nagy és becses oklevél-anyagot köszönhet a hazai tudományosság; ez igéretére számot tartunk s reméljük, hogy a Hazai Okmánytár a jövőben is még több kötettel fogja gyarapítani oklevélpublicatióink sorozatát.
D.
A Sopronmegyei oklevéltár második kötete.
Nagy Imrének, középkori okleveleink buzgó és szakavatott editorának egy másik becses oklevélkiadásáról is meg kell emlékeznünk. Ez Sopron vármegye történetének második kötete, mely az első kötetben megkezdett oklevéltár folytatását tartalmazza. A kötet 41 ívre terjed és 390 oklevele az 1412-től 1653-ig menő időszakot öleli fel; jobban mondva, a magyar középkor végeig, 1526-ig halad, mert a későbbi 4 darab oklevél inkább csak függelék számba vehető, a minthogy nem is magára a vármegyére, hanem annak két családjára vonatkozik. – A kötet történeti és diplomatikai értékének illusztrálására behatóbb történelmi tanulmány levén hivatva, ezúttal csak annak konstatálására szorítkozhatunk, hogy a két kötet anyaga több mint negyven hazai levéltárból került ki, s a második kötet Zsigmond korából 157, a Hunyadiakéból 187, a Jagellók idejéből 42 oklevéllel világítja meg a vármegye történetét. Sopron vármegye köztörténetének a XV. században jobbára a Kanizsaiak története adja meg az irányt, kik a vármegye ősi nemzetségének, az Osloknak ivadékai közül már az előző században országos nevezetességre tettek szert, s ez időtől majdnem kizárólag viselték a vármegye főispáni tisztét. A Kanizsaiak, mint Szarvkő urai, Zsigmond király alatt a Szarvkői nevet is viselték; a környék német lakosai a vár német neve után Hornsteiniaknak nevezték őket. Nagy Imre a kötet czímlapján közli Kanizsai László főispánnak, a primás unokaöcscsének pecsétjét 1433-ból, mely a család czímerét, a karmos sasszárnyat S . DOMINI . LADISLAI . DE . HARENSTEIN körirattal tünteti föl. Két érdekes oklevél-hasonmással is találkozunk e kötetben, ezek Bors comesnek Fejérből ismert, 1225 körül kelt oklevele a comes és a borsmonostori apát pecséteivel, és a csornai konvent 1249 körüli kiadványa, melynek szövegét az előző kötet közölte. Mind a kettőt diplomatikai és palćographiai érdekességei tették méltóvá a bemutatásra. A kötettel be van fejezve az oklevéltári rész – (annál inkább sajnáljuk, hogy az első kötetnél is annyira nélkülözött névmutató most is elmaradt); – a következő kötetek a vármegye történetével fognak bennünket megismertetni, reméljük, minél rövidebb idő alatt, mert az oklevéltár után élénk figyelemmel várjuk az abban fölhalmozott családtörténeti adatoknak rendszeres feldolgozását.
D.
Miskolcz városa oklevéltára.
Miskolcz városának buzgó történetírója Dr. Szendrei János a város monographiájának harmadik köteteként az oklevéltárat bocsájtotta közre. A testes kötet 1225–1843 közti időből 313 oklevelet és függelékül a város éves jegyzőkönyveiből szemelvényeket tartalmaz, melyek 25 levéltár anyagát képviselik. A gyűjtemény első darabja a sopronmegyei borsmonostori apátságra vonatkozik és úgy ez, mint több más oklevél, a Miskócznemzetség révén került a gyűjteménybe. A régibb oklevelek kiadottak s a szerkesztő a teljesség okáért vette föl gyüjteményébe. Miskolczot magát az oklevelek 1325-től kezdve közelebbről érdeklik, mikor még csak «possessio» és határai leiratnak. A városi levéltárból vett anyag 1366-ban kezdődik. A város mint jogi személy 1389. júl. 7-én lép föl egy oklevelével; ettől a kortól kezdve egymás után érik őt a királyi kiváltságok. 1395-ben Zsigmond királytól pallosjogot nyer, 1411-ben szabad plébános választási jogot. Úgy látszik, pecsétjét is e királytól kapta, mert azon Zsigmond királynak felismerhető képe látható. – A későbbi idők oklevélanyagát legnagyobb részt a város levéltára szolgáltatta; és e tekintetben hasznos szolgálatot tett a szerző, midőn azt az érdeklődőkkel megismertette. A kötet anyaga szorgalommal van összegyűjtve, és csak sajnálnunk lehet, hogy a szerkesztő (az előszavában foglaltak daczára) nem vett tudomást az oklevél-közlés mostani állapotáról, és a lemásolt szöveget későbbi pontos összeolvasás és rendbeszedés által nem iparkodott az oklevél-kiadások mostani magaslatára emelni. A kötetet terjedelmes tárgy- és névmutató és hat lapra terjedő sajtó-hiba jegyzék fejezi be. Az elsőben a szerkesztő új módot kisérlett meg. A neveket ugyanis abban a formában, abban az esetben adja, a hogy azok a szövegben előfordulnak. Ennélfogva az indexben ily vezérszókkal találkozunk: Asiam minorem, Aurifabri Nicolaus, Bartholomeo episc. Quinqueeccl., Benedicto ad., Budensi passa Mehmeth, Carnificis Audreas, Clayam coniugem stb: Alig hiszszük, hogy ez eljárás követőkre találna. – A kötetet, mint az előszóban olvassuk, a város történetének elbeszélése fogja követni, melyet érdekkel várunk.
A Palásthyak.
Palásthy Pál esztergomi kanonok és fölsz. püspök e czímű terjedelmes családi monographiájából megjelent a harmadik kötet is, melylyel a mű befejezve fekszik előttünk. A megjelent kötet 1676. esztendőtől kezdve a jelen időkig 527 oklevél, peres irat, s a család történetére vonatkozó, jobbára csak családtörténeti érdekű iromány kivonatát tartalmazza, melyeket «Vér és birtok-adó a családban », «Ifjú Pálásthy Márton» és «A honti tized-bérletek» czímmel három rövid excursio vezet be. A kötet tartalma kevésbbé érdekes, az oklevelek kivonatos közlése csak annyiban bír érdekkel, mert fogalmat ád a családi levéltár újabb részének tisztán magánjogi jellegéről, mely közérdekűvé ritkán emelkedik. A szerző az egyes oklevélszövegekhez hozzáfűzi a maga felvilágosításait és magyarázatát; és a bennök említett családi összeköttetéseket rövid táblázatokon tünteti föl. A családnak e kötet által felölelt korban kiemelkedő tagja nem igen levén, még legérdekesebbek azon adatok, melyek a közgazdaság múlt századi állapotát, a tizedszedés módját stb. tüntetik föl. A kötethez néhány genealogikus tábla járul. Kettő közűlök a Palásthyak dunántúli ágazatának ivadékait tünteti föl a XVII. század végén élt P. Istvántól és Lászlótól, egy a nyitrai ágét, melynek sarja a könyv szerzője is; a többi szétszórt ágak és rokon családok leszármazását ábrázolja. A táblák azonban nemcsak a fiágon egyenes leszármazókat foglalják magukban, hanem vegyesen a leány-ágon lemenőket is, minden megkülönböztetés nélkül és ezért nagy vigyázat szükséges használatuknál. A díszesen kiállított és kétségtelenül elismerésre méltó áldozatokkal közrebocsájtott kötet a budapesti «Hunyadi Mátyás» intézet nyomdájának terméke.
A Nedeczky család
történetére vonatkozó okleveles adatokat Nedeczky Gáspár dömösi plébános összegyűjtve, 25 családfa-melléklettel, 39 ívre terjedő vaskos kötetben bocsátotta a nyilvánosság elé. A Nedeczkyek Trencsén vármegye legrégibb birtokos családai közé tartoznak; Nedeczét már 1223-ban kapták adományul. A család Komáromban, Hontban és más vármegyékben is több ágon virágzik. Nedeczky Gáspár könyve a komáromi ág iratai alapján van összeállítva, s a trencséni és honti családi levéltárakat figyelmen kívül hagyta. Ekkép mint családtörténeti munka teljességre épen igényt nem tarthat, de mint forrásgyűjtemény így is jó szolgálatot tehetett volna, ha szerzője a kellő előképzettséggel, tudományos módszerrel és kritikával fog összeállításához. Sajnos, hogy a munka egész szerkezete mindezeknek a tulajdonságoknak ellenkezőjéről tesz tanuságot. Az egész kötet nem egyéb, mint a család egyik ágára vonatkozó iratok kivonatainak minden tudományos rendszer nélkül való öszszeállítása, egyes családtagok szerint csoportosítva és kisérve a szerző magyarázó fejtegetéseivel. Hogy ezek a magyarázatok a történeti tudás minő tárházából kerültek ki, annak illusztrálására szóról-szóra idézzük a következő sorokat:
«Minthogy Pouse család már 1245. 1255. években előfordul (L. Századok 1891. V. Füzet, 394. l.; és «Palásthyak» I. köt. Családi ágak: I.) hanem melléknév nélkül; ezen diplomában . pedig comes «Pous de Zer» fordul elő; az olvasónak önkényt azon véleménye támad, hogy «Pusztaszert» ezen ős családnévből kell származtatni. Ugyanis Anonymus XL. fej.-ben Árpád herczeg győzelmében nem «Pusztaszer», hanem csak «Zeer» fordul elő, azon kijelentéssel, hogy különbféle helyet adott a vele bejött nemeseknek; tehát nem látszik alaptalannak azon állítás, hogy Zeer-t Pous nemzetség kapta ajándékba és innen keletkezett Pous de Zeer = Pusztaszer.» (15. l. 1. jegyzet.)
Ennél vaskosabb tudatlanságot csak akkor árul el a szerző, midőn egy Stephanus aláírással ellátott, tehát Báthory Istvántól vagy Bocskaytól származó armális töredékét V. Istvántól származtatja, és hozzá teszi nagy fontosan: «nem lehetetlen, hogy Sz. István adta ki». Kommentár nem kell egy mutatványhoz sem, s a kettő elég arra, hogy a munka bővebb ismertetésétől fölmentve tekintsük magunkat.
Arad vármegye és Arad szabad királyi város története.
Első rész. Arad vármegye és város monographiájának II. kötete gyanánt jelent meg ez a terjedelmes kötet, melyben Dr. Márki Sándor a nevezett két törvényhatóság történetét tárgyalja a legrégibb időktől a török hódításig, tehát a XVI. század 5. és 6. tizedéig. A nagy apparatusra támaszkodó munka három fejezetben bocsátva előre a terület őskori, római és népvándorláskori történetét (monographiáink ez immáron obligátnak tartott bevezető részét), a vármegye alakulásának rajzával kezdi meg tulajdonképeni feladatát. Az első századok történetének részletes tárgyalása után fejezetekre szedi a várak, a közigazgatás és törvénykezés, a városok és helységek, a nemzetségek és nemesi családok, a papság, a földesúri viszonyok, az őstermelés, ipar és kereskedelem, a műveltségi állapotok stb. adatait, Dósa György forradalmának, a reá következő nemzetségi és hitújítási mozgalmaknak és a török hódításnak képével fejezve be a vármegye és város középkori történetét. Minket e fejezetekből azok érdekelnek, melyek az Arad vármegyében és a régi Zarándnak Aradhoz csatolt részeiben honos nemzetségeket és nemesi családokat ismertetik. A régi magyar genusok közűl az Aba, Ajtony, Borsa, Bő, Becse-Gregor, Buzád, Csanád, Csák, Csolt, Dorosma, Gútkeled, Hermán, Hunt-Pázmán, Kaplony, Szalók és Tomaj genusok folytak be egyes ágaik által a vármegye történetébe; a nemesi családok közül pedig 242 aradi és 292 zarándi birtokos családot sorol fel e jegyzék, évszámok alatt csoportosítva a reájuk vonatkozó okleveles adatokat és kiegészítve azokat a – többnyire Siebmacherből kölcsönzött – családi czímerekkel. Munkája e részének a családtörténetek kutatói kétségkívül sok hasznát fogják venni, egyes hézagai daczára is, melyek közül nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy az egyes nemesi családoknak genusaik szerint való csoportositásánál a Bebek (de genere Ákos), Derencsényi (de g. Balogh), Herczeg (de g. Héder), Országh (de g. Guthkeled) s több más családokról a szerző egészen megfeledkezett. A munkában elszórva több érdekes pecséttani adalékkal is találkozunk. A díszes kiállítású kötet 35 ívnyi terjedelemben, a vármegye középkori térképének mellékletével és számos illusztráczióval Aradon nyomatott és az aradi monographia-bizottság kiadásában látott napvilágot.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyv
nagy vállalatából a huszonötödik füzet is megjelent, a Szakmáry–Szörényi családokig terjedő tartalommal. A füzetek gyors egymásután következésével a nagy vállalat mindinkább közeledik befejezése felé, úgy hogy értesülésünk szerint a mű három megjelenendő füzettel be lesz fejezve. Ezután hat pótlék-füzet fog következni, melyek 1296 czímert fognak tartalmazni. A pótlékban közzéteendő anyag mind válogatott természetű lesz, a főmunkához javításokat, kiegészítéseket kapunk benne, s e mellett nagy mennyiségű új anyagot is. A vállalat nagy méreteit eléggé feltünteti az, hogy benne nem kevesebb mint 7244 magyar czímer fog foglaltatni, melyeknek forrásaiúl legnagyobb részben az eredeti czímerlevelek vagy azok hitelesített másolatai szolgáltak. Az összesen 34 füzetben megjelenendő mű 5–6 kötetre fog osztatni, oly módon, hogy egyes lapjait, esetleg a táblákat is, a kötetekre való beosztásnak megfelelőleg újra nyomják, s a megfelelő czímlapokkal látják el. Közös czímlapúl, a vállalat többi részeihez hasonlón, díszes színnyomatú műlapot fog kapni, mely a magyar nemzetségek czímereit fogja ábrázolni. Ha a vállalat teljes lesz, bizton hiszszük, hogy általa az összes magyar családi czímerek kétharmada ismeretessé válik, legalább azon családoké, melyek akármi tekintetben kitüntek. Részünkről nagyon óhajtanók, ha a vállalathoz mutató járulna, mely az ábrázolt czímeralakok betűrendes és más szempontok szerint való csoportosítása által biztos és nagyon szükséges útmutatásúl szolgálna felmerülő czímerek meghatározására.
A mi a most megjelent füzetet illeti, benne valóban nagyon érdekes heraldikai és genealogiai anyagot találunk. Mohácsi vész előtti czímerekről sokszor történik említés. A Szent-Lőrinczyek 1398-ban a Csentevölgyiekkel egy időben kapnak czímert. 1409-ből a Horogszeghi Szilágyi, 1418-ból a Szecsődyek czímere való. A Gálszécsi Széchy és egy Szerdahelyi család, mint mellékczímerszerző, Chapy Andrással együtt nyer 1418-ban czímert Zsigmond királytól; a Szentbalásiak a Jersayakkal együtt 1431-ben; a Szlopnay-czímert 1432-ből folyóiratunk is közölte; ugyanott jelent meg a Szárcsádi családnak a Disznósi családdal együtt 1456-ban V. Lászlótól kapott czímere. Nagyérdekű a Szentgyörgyi és Bazini grófoknak III. Frigyestől, mint magyar királytól, kapott czímere, melyet ugyanazon napon 1459. jún. 19-én császári minőségében is kiad. És végre II. Ulászlótól való a Szeremléni-czímer, melyet a király 1510 körül Sz. Ferencz kir. titkárnak adományoz. – Régi genusokból eredő családokkal a füzetben gyakran találkozunk; ilyenek: Széchényi (Kacsics nemz.), Rimaszécsi Széchy (Balog nemz.), Szelestey (Ják nemz.), Szent-Györgyi (Hunt nemz.), áriay (?) és Szokoly (Guthkeled), Szerdahelyi (Győr nemz.), Nagyendrédi Szobonya (Ludán nemz.).
A füzet gazdag historiai vonatkozású családokban. Ezeknél azután a szöveg gyakran kis értekezéssé bővül, méltatván a család genealogiai mozzanatait is. Ily bő magyarázatokkal találkozunk a már említett történelmi szerepű családokon kívül: a Szápáry, Szapolyai, Szathmáry-Király, Sárvár-Felsővidéki Széchényi, Rimaszécsi Széchy, Kevendi és Siménfalvi Székely, Szelepcsényi Pohronez, Szent-Ivány, Szezntpály, Szilassy, Szirmay, Szontágh, Szögyény, Szörényi stb. családoknál.
Magyarországi levéltárak ismertetése.
Hasznos munkát végzett Zimmermann Ferencz nagyszebeni levéltárnok, midön «Ueber Archive in Ungarn» czímű füzetében, mely az «Archiv des Vereins für sieb. Landeskunde» különnyomataként jelent meg, több száz magyar levéltár rövid ismertetését tette közzé. Minden előmunkálat nélkül, jóformán csak azokra a hivatalos jelentésekre támaszkodva, melyeket a belügyminiszterium rendeletére a törvényhatóságok küldtek be levéltáruk állagáról, és felhasználva a Tört. Társulat által rendezett vidéki kirándulásokról szerkesztett jelentéseket, közbe saját tapasztalatait is vegyítve: állította össze a 132 lapra terjedő füzetet, melyet a kutató nagy haszonnal vehet útmutatásúl. – A magyarországi levéltárakról oly tájékoztatóval bírni, minőt Burkhardt adott a németországiakról: régi óhaj; de megvalósításától még most is messze vagyunk. Zimmermann első sorban a szétszórtan már ismertetett anyag egybefoglalására törekedett, és nem az ő hibája, ha lelkiismeretes és szorgalmas munkája mellett sem nyújthatott tökéletesebbet. A hivatalos jelentések megbízhatatlansága és a különböző modorban és szempontokból szerkesztett Tört. Társulati jelentések hézagos volta mindennek az oka. Hogy egykét példával illustráljuk az előbbiek pontatlanságát, pl. Szakolcza városa levéltáráról azt mondja a hivatalos jelentés, hogy annak iratai 1581-ben kezdődnek; holott a városi levéltár legrégibb eredetije 1389-ből való, a legrégibb átírt oklevél pedig 1217-ből; a mohácsi vészig 18 eredeti oklevele van a városnak. Kismartonnál azt olvassuk, hogy régi oklevelei átiratban vannak meg; holott Nagy Lajos korától kezdve eredeti oklevelei is vannak a városnak. A pozsonyi városi levéltárról a hivatalos jelentés alapján az áll, hogy 1279-től 1526-ig 600 oklevélnél többet tartalmaz. Mi úgy találtuk, hogy a levéltár legrégibb eredetije 1268-ból való (átiratban: 1236), és hogy a mohácsi vészig terjedő oklevelek száma a 2300-at meghaladja. – A zólyomi városi levéltárról csak annyit olvasunk, hogy benne XVII–XVIII. századi országgyűlési acták vannak; holott vannak oklevelei már az Árpádkorból, a legrégibb 1247; számadástöredékei pedig 1496-ban kezdődnek. A selmeczbányai városi levéltár legrégibb eredeti oklevele a füzet szerint 1405-ből való, pedig a legrégibb Nagy Lajos egy 1376. évi oklevele. – Az is tévedés lesz, hogy a Palocsai-Horváth család lőcsei levéltárában egy 1040-ből való oklevél átirata van meg; bizonyosan kimaradt itt néhány százas. – Mindezen tévedésekért azonban, melyeknek sorát tovább folytathatnók, nem Zimmermannt, hanem azokat az ú. n. hivatalos jelentéseket terheli a felelősség; és maga Zimmermann bevezetésében eléggé hangsúlyozza azok megbízhatatlan voltát. Zimmermanné kétségtelenűl az érdem, hogy először gondolt arra, hogy vezérfonalat, tájékoztatót nyújtson a hazai levéltárak megismerésére; osztatlan elismerés illeti őt azért, hogy saját tapasztalatain kívül lelkiismeretesen felhasznált mindent, a mi irodalmunkban rendelkezésére állt. A többiért nem ő felelős. – Valjon nem volna-e időszerű, ha országos levéltárunk, mely szaktudományainknak már több nagybecsű vezérfonalat nyújtott, a rendelkezésére álló mutatók és hivatalos (esetleg ellenőrízhető) jelentések alapján ily tájékoztátót adna ki a saját anyagáról, valamint a hiteles helyek és törvényhatóságok levéltáraiban őrzött anyagról?
Genealogiai kézi atlasz.
Lorenz Ottokár a bécsi egyetemnek volt tanára, ki jelenleg a jenai egyetemnél működik, hasznos munkát végzett, midőn «Genealogischer Hand- und Schulatlas» czímmel áttekinthető modorban összeállítá a középkori és jelenleg is uralkodó családok leszármazási tábláit, biztos vezérfonalat nyújtván iskolai és magánhasználatra. A 32 táblán, melyekhez 43 lapnyi bevezetés járul, jóformán a legnevezetesebb uralkodóházak teljes leszármazását állítá össze a merovingiektől kezdve. A főrész természetesen a német uralkodó családokra jut. A munka első sorban az egyenes leszármazás feltüntetésére van hivatva, és ezért mellőzi gyakran a nő-családtagokat és ezek férjeit. A férfitagok nejei is ritkán vannak megnevezve; korukat illetőleg pedig csak a halálozás éve van kitéve. Dicsérettel kell megemlékeznünk a táblák világos, áttekinthető beosztásáról; az az eljárás, hogy az egyes generatiókat vékony vörös vonal választja el egymástól, a táblákat szerfölött áttekinthetőkké teszi. A magyar uralkodóházak közül az Anjouk, a luxemburgi és habsburgi ház ivadékait sorolja föl; sajnos, hogy az Árpádokat – nem tudni mi okból – teljesen mellőzte. A táblák utolsója egy érdekes genealogiai curiosum, melylyel a jelenlegi összes uralkodó házakat Lajos-Rudolf braunschweigi herczeg két leányától vezeti le. Igy: Erzsébet Krisztina, IV. Károly császár neje, a mai spanyol Bourbon, az Orléans, Savoya-Carignan, Isenburg-Birstein, a mai spanyol, bajor regensi, szász, portugal, brasiliai uralkodó házaknak és az egész Habsburg-Lotharingiai háznak ősanyja. A nevezett braunschweigi herczeg másik leányától, Antoinette-Amáliától, Ferdinand-Albrecht braunschweigi herczeg nejétől az egész porosz uralkodóház (Oroszorsz., Mecklenburg-Schwerin, Baden, Németalföld), a Szász-Coburg-Saalfeld ház (Portugal, Belgium, Anglia stb.), a dán uralkodó család és a braunschweigi ered. Az elsőből mintegy 400, az utóbbiból mintegy 365 utód él jelenleg. – Ajánljuk a táblákat érdeklődők figyelmébe. A csinos kiállítás és az olcsó ár (3 márka) nagy elterjedést biztosít neki.
Az Athenaeum kézi lexikona,
mely Dr. Acsády Ignácz akadémiai l. tag szerkesztésében nemrég indult meg, eddig megjelent öt füzetében a családtörténeti és heraldikai adatoknak is megfelelő helyet juttat ismeretterjesztő czikkei között. A történelmileg nevezetes régi magyar nemzetségek és nemesi családok: az Abák, Apaffyak, Apponyiak, Báthoryak stb. történetén kívül terjedelmes családfákban adja az Árpád és Anjou-házak elágazását, Venczel és Ottó királyok rokonságát az Árpád-házzal, Zsigmond, Albert és V. László leszármazását és a Hunyadiak, Jagellók és Szapolyaiak nemzedékrendjeit. Kár, hogy e sok gonddal és hűséggel összeállított táblázatok mellett a magyar czímert ábrázoló műmelléklete a forgalomban levő hibás czímerek nagy gyüjteményét gyarapította új példánynyal. A vállalat negyven füzetben két nagy kötetre van tervezve, s az eddigi füzetek után itélve, teljesen magyar szellemben szerkesztett, hazánk kulturális viszonyainak teljes képét feltüntető kézikönyvet fog adni az eddig jobbára német munkákra utalt magyar közönség kezébe.
1892
1892-1
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCXCII.
HERVOJA HERCZEG ÉS CZIacute;MERE.Missale Glagoliticum Hervoiae Ducis Spalatensis. Recensuerunt V. Jagić, L. Thallóczy, F. Wickhoff. Vindobonae. 1891. Kiadta a bosnyák országos kormány. A Missale történeti és heraldikai vonatkozásait illető részt van szerencsém ezennel a t. szerkesztőség rendelkezésére bocsátani.*
(Felolvastatott a M. T. Akadémia II. osztályának 1892. jan. 11. ülésében.)
I.
Hervoja Horvatinics Vukacznak a fia, ki Tvartko bán, később bosnyák király idejében előkelő szerepet játszott. Hrvatin, a család megalapítója Subics Pál és Mladen horvát bánok rokona volt s a mai Bosznia éjszak-nyugati részeiben (partibus inferioribus Bosniae) terjedelmes birtokokat szerezvén, nagy befolyású emberré lett.Anjoukori Okmánytár VI. 546.*
Hervoja a jól megvetett alapon a család legtekintélyesebb tagjává válik. Három évtized (1386–1416) folytán minden irányban döntő szerepet játszik. Tvartko király iskolájában növekedvén, ennek halála után a gyönge bosnyák királyok mellett afféle Major Domus tisztét viseli, csak hogy névleges urait még arra sem tartja érdemeseknek, hogy legalább az ő nevökben járjon el. Valósággal megilleti a «regulus Bosnensis» czím, melyen az oklevelek és krónikák emlegetik. Hatalma első sorban abban a mélyreható forrongásban nyilvánúl, mely Nagy-Lajos király halála után Horvát- és Bosnyákországot elfogta, s 1408-ig folytonos villongásokra adott alkalmat.
Hervoja testvéröcscsével Vukkal együtt már Kis-Károlynak is hatalmas pártosa volt és nagy szolgálatokat tett neki.Nápolyi lev. Reg. Angiovina 362. 1391 jul. 17.* Midőn Horváthy János 1392-ben a kiskorú Nápolyi László nevében, mint az ország főkapitánya, a közjogilag törvényes nő-ág ellenében az Anjou-ház férfiágának jogait vitatja, Hervoja bosnyák vajda, akkor Dalmáczia és Horvátország ellenbánja, melléje áll. Nem czélunk ez alkalommal e forrongás részleteivel foglalkozni, csak jelezzük, hogy mi azt a magyar birodalomnak, mint keleti hatalomnak történetében fordulónak tartjuk. Nem horvát nemzetiségi mozgalom az, a minőnek a horvát írók s ez egyszer igen tévesen Szalay László is jellemzik, hanem a Balkán-félsziget nyugati részének s hazánknak egy nemzetközi jellegű történeti momentuma, mely a török hódításnak praeludiumát képezi. Vasfejű és kőszívű embereknek mondják a szerb hős költemények hőseiket, bajvívó vitézeiket. S e tusákban valóban ilyenek állanak szemben egymással. Egyfelől Horváthy János és Hervoja, másfelől Zsigmond törthetetlen hűségű támaszai: a Garayak s Maróthy János mérkőznek egymással. Rájok nézve személyes harcz ez, melyben megfeszítik s érvényesítik mindazt, a mit a természet az emberbe írtó anyagkép oltott: gyűlöletet s bosszút, kiméletlenséget s vadságot. Ez eseményeken csakugyan végig vonúl az a közhelylyé vált vörös fonal: a vér. A személyes indokokat csakis így érthetjük meg, így azt a folyton változó képet, melyet a küzködő felek nyújtanak.
1393-ban Horváthy pártja elbukik, a vezér kegyetlen halállal fizeti meg mindazt, a mit elleneinek vétett. Hervojának választania kell a béke vay az eltiportatás között. Aláveti magát, s hűséget fogad Zsigmondnak s Máriának.1393 aug. 23. Zuchan várában. Fejér Cod. Dipl. X. 2. 158. Eredetije a bécsi cs. és kir. titk. levélt., másodlata az orsz. levéltárban.*
A gazdag s nagy tekintélyű vajda (1393 jul. 13. öcscsével együtt Velencze befogadja polgárának),Copia dei Commemoriali VIII. 305. Bécsi titkos levéltár.* csak addig tartja meg szavát, míg közvetlen veszély fenyegeti. Megmarad Nápolyi László pártja élén, s a trónkövetelő nevében, annak jóváhagyásával kegyeket, birtokokat osztogat.1394 jul. 4. Nápolyi államlevéltár. Reg. Ang. no 363. fol. 187.*
Három tényező alkotta az akkori dalmát-bosnyák társadalmat: az olasz városi elem, a territorialis hatalommal rendelkező Urak s e kettőt a királyi tekintély fűzte össze. Oly szükséges volt ez utóbbi, hogy mikor a királyi felségjogok csak névleg szerepelnek, egy lázadónak sem jut eszébe új szervezetet léptetni életbe. Mindenki a maga javára akarta kiaknázni a király kegyét, s arra törekedett, hogy az az ő tulajdon királya legyen, csak neki adjon, a másiknak pedig parancsoljon s a mije ellenfelének van, azt vegye el tőle. A folytonos tusakodásban elkövetkezett az a pillanat, mikor a dalmát parti városok megunták végre a folytonos adakozó szerepét s egy királyt sem akartak elismerni.Lucius: De regno Dalmatiae. V. cap. III.* A terjeszkedő török hatalom a század végén már érezhető vol az Adria mentén s a dinári Alpesekben is. Nem mi vagyunk az elsők, kik azt a nézetet hangoztatjuk, hogy a balkáni népek, de sőt Magyarország sem tekintették az izlám terjeszkedését a pápa szemeivel. Az a körülmény is mindinkább nyilvánvalóvá lesz, hogy a törökök erejét értékén alúl becsülték, sőt lenézték, s a szultánok ügyes politikával hasznokra fordították a kisebb nemzetek versengését. Hozzájárult mindezekhez, hogy Zsigmond a nikápolyi csata után egy részről válságos helyzetbe jutott, más részről emberei ügyetlenkedtek. Ennek természetes folyománya, hogy Nápolyi László törökbarát pártja fölülkerekedik s 1402-ben majdnem egész Dalmáczia melléje áll.
Hervoja a mozgató erő, látható feje a fölkelésnek. («Hervoja supremus voyvoda regni Bosnae ac vicarius generalis principum serenissimorum regum regis Vladislai et regis Ostoyae»). Élén áll a szárazföldi hadaknak és visszaűzi a törvényes horvát bánnak, Ezdegei Bessenyei Pálnak hadait.
1403 julius 9-én László végre személyesen is megjelent nagy kisérettel, – 12 pálya szállítván az élelmet s a szükségeseket – Zárában. Hervoja számos haddal már várta. «Ez ember – úgymond forrásunk – patarenus, de van módja, hogy a szent hitre térjen, ha ugyanis Bosznia őrgrófjának megteszik, a mint a spalatoi érsek, az ő barátja mondja».Matheus de S. Miniato secretarius regii consilii civitatis Florentiae. 1403 jul. 11. Mon Vaticana. Tom. IV. p. 611–12.*
E tudósítás érdekes világot vet a vajda viselkedésére. Patarenus, vagyis bogomil volt, mint a bosnyák előkelők nagy többsége. Bogomil voltát bizonyítja a neki ajánlott Hvalj-féle bogomil színezetű szent-írás, mely 1404-ben, Radomirnak a bosnyák bogomil egyház Oregének (Djed, főpap) idejében készűlt.Eredetije a bolognai egyetem könyvtárában. Ismertette Racski: Starine I. p. 92–109.* Mindaz azonban, legkevésbé sem akadályozta, hogy Aragoniai Jánossal, a spalatoi érsekkel jó barátságot tartson. Hitbuzgósága csak addig tartott, míg azt jó áron megválthatta. Kétségtelen, hogy katholicismusából sem sok haszna lett volna az egyháznak. Az a kérdés, hogy mit kell értenünk marchionatus, őrgrófság alatt? Hervoja, ki áttérése díjakép ezt a méltóságot akarta, ekkor:1402 máj. 15. Kninben kelt s a m. n. múzeumban őrzött oklevelében.* «regnorum Rascie et Bosne supremus vayvoda ac in partibus Dalmatie et Croatie serenissimi principis et domini nostri naturalis, domini Ladislavi, dei gratia Ungarie, Dalmatie, Croatie etc. incliti regis vicarius generalis», vagyis Boszniában és Ráczországban a kir. hadak fővajdája s a király teljhatalmú kormányzója.
Marchionatus alatt nemérthetünk egyebet, mint azt a czélzatát, hogy László királytól Bosznia azt a részét, mely magán-birtokát képezte, hűbérül, fejedelmi jogokkal ruháztassa fel. Czélját el is érte. Kétségtelen, hogy ha László vállalata sikerül még nagyobb jutalmat köthetett volna ki magának. Csakhogy az ifjú király félénk természete1403 jul. 30. «rex iste mihi satis pavidus videtur» írja a firenzei követ. Mon. Vat. i. k. 615. l.* eleve is meghiúsított minden merészebb vállalkozást. 1403 aug. 5. Zárában ugyan megkoronáztatta magát, okt. 13-án Spalatoban, 23-án pedig Trauban látjuk a habozó ifjút. Hervoja, a Nelipicsekkel s a horvát-dalmát nemesség többségével folyton körülötte van s ő intézi dolgait. A király nagy tisztelettel bánt vele s azzal tüntette ki, hogy megtette Spalato s a közel fekvő szigetek: Curzola, Lesina, Lissa és Brazza herczegének, duxának.Lucius lib. V. 1668. kiadás. p. 261. – «Dono a Hervoje – t. i. re Vladislavo la cittŕ di Spalato con il titolo di duca, insieme con le isole di Corzola, Lesina, Lissa e Brazza, tuttochč queste quattro avesse primieramente donate ad Aluise e Guido Matafari nobili zaratini in ressarcimento del fisco, che per l’aderenze che avevano con Carlo padre d’esso Ladislavo avevano da Sigismondo patito» Paulo de Andreis: Storia della cittŕ di Trau. MSS. p. 144/b.* Ez a kitüntető adományozás 1403 okt. 13. s nov. 16. közt történt, mert a ragusai köztársaság ez utóbb említett kelettel követeihez adott utasításában már dux-nak nevezi, az okt. 13-án még vajda Hervoját. Andreis kéziratának följegyzésit összevetve, úgy sejtjük, hogy okt. 19-én kapta Hervoja e nagy adományt, melylyel elérte a dalmát terra ferma Urainak azt a nagy vágyát, hogy volt saját külön városa a tengerparton, és pedig a legszebb: Spalato lett az övé.
Vajjon ezek után beteljesedett-e a firenzei követnek az a sejtelme, hogy Hervoja csakugyan áttért a kath. hitre – nem tudjuk. A neki ajánlott Hvalj-féle szent-írás 1404-ben, tehát egy évvel később kelt, e miatt azonban bátran tekinthetnők katholikusnak, éppen úgy, minthogy abból, hogy a bosnyák kormány kiadta jelen missaleból – mely római kath. s neki van ajánlva – az ő katholikussága éppenséggel nem következik. Elfogadta ő mind a két hitnek az ajánlatát, nagyon hihető, hogy voltaképen egyikkel sem törődött.
Minden szószaporító hypothesist kerülve, biztosra vehetjük, hogy a teljesen katholikus Spalato herczege és érsekének barátja, már csak saját érdekét tekintve is, új helyzetében nem lehetett a katholicismus nyilt ellensége.
Felesége Ilona, Nelipics János leánya kétségkívül katholikus maradt. Szent Doimo, Spalato s a dalmát kereszténység főszentje ereklyéinek ezüst szekrényére nagy bőkezűséggel 40 márka ezüstöt ajándékozott.1409 jun. 13. Spalatoi tanácshatározat. közli Alacsevics: Bulletino di Archeologia e storia dalmata. XIV. p. 74. Meglehet, hogy az ajándék Zsigmond király rendeletét akarta ellensúlyozni s a spalatoiak hűségét Hervoja részére óhajtá biztosítani.*
Hervoja Spalato birtokában hatalmas uralkodóvá lesz. Ismételjük, uralkodóvá; nincs ugyan királyi czíme, de a Balkán-félsziget e részén majd egy évtized folyamán, ő az Úr. Akarata nélkül nem történhetik semmi, Osztoja bosnáyk királyt 1404-ben ő buktatja el, II. Tvartko (1404–1408), utóbb ismét Osztoja sorsát a herczeg intézi. A tényleges souverainitást tehát nem vitathatjuk el tőle. Egyébként külsőleg is kifejezésre juttatá hatalmát. Szervezett katonaságot tartott, követeket küldött uralkodókhoz, pénzt veretett s fényes udvarban lakott, részint Boszniában: Jajczában, részint Spalatoban. Velencze látta el fényűzési czikkekkel, fegyverekkel s ha megszorúlt, pénzzel. Jövedelmének főrészét bizonyára a bányák szolgáltatták, melyek akkor virágzó állapotnak örvendtek.
Ugyanebben az időben jutott hatalomra a mai Bosznia s Dalmáczia déli részeiben: Herczegovinában s a Boccheban: Sandalj a Hranicsok közűl. Kettőjök közt Hervoja a hatalmasabb, erőszakosabb durvább alak, de vajmi nehéz e két egyvivású jellem különbözőségét földeríteni. Sandalj talán simulékonyabb, ügyesebb, Hervojának ereje elementárisan ható. 1404–1408 közt a két nagy Úr összetart.
Zsigmond Nápolyi László kalandjából sokat tanúlt. Talán lesz alkalmunk részletesen kimutatni, hogy Zsigmond úgynevezett kegyetlenségei a viszonyok okozta kényszerűségből folytak. Csakis dúló háborúinak, csak a törökbarát lázadók kiméletlen írtásának köszönhető, hogy ismét a budai várat uralta az egész ország. Nem csak befelé szilárdult meg ez, hanem kifelé is visszanyerte nemzetközi súlyát, mely szomszédainknál külsőleg is abban nyilvánúl, hogy a dominatio (uraság, urszág, ruszág) fogalma, a középkori státus eszméje a magyar ország s ruszág szóval megy át a dalmaták, ruthének, lengyelek, bosnyákok, szerbek körébe.L. a Diplom. Ragusanum-ot.* Zsigmond elég ügyes politikus volt, hogy a Hervoja okozta sérelmeket, mondhatjuk bátran tizenöt esztendős permanens lázadását (1393–1408) elfelejtse, arra fátyolt vessen. Miután Bosznia újra behódolt, Hervoja számot vetett a körülményekkel, ot hagyta végleg Nápolyi László pártját s elment Budára a király színe elé. Nagy kitüntetésekkel fogadták. Zsigmond megerősíté Spalato birtokában, ugyancsak a herczegi czímet is meghagyá nálaKétségtelen, hogy Hervoja herczegsége két ízben dokumentáltatott. A czímet Nápolyi László adja neki. Az erről szóló oklevél, mely 1403. Dalmácziában kelt, bizonyára beiktattatott a kir. regestrumba. Kerestük személyesen kétszer, keresték a nápolyi levéltár tisztviselői, mindeddig siker nélkül. Óváry Lipót lovag sem akadt rá eddigi kutatásaiban. Erős meggyőződésünk, hogy ez oklevélnek meg kell lennie. Nem kevesebb kitartással kutattuk Zsigmond oklevelei közt a ducatus megerősítését, mindeddig nem került elő.* s fölékesíté a Sárkány-renddel.Lucius lib. V. p. 268.*
A dicsvágyó embernek nagyon jól eshetett a Sárkány-renddel való kitüntetés, hiszen ismeretes, hogy e rendet csak királyok s a legelőkelőbbek kaphatták.Bécsi titk. levéltár, Reichsreg. E. p. 201. F. 83/b, I. 53/b.* Épp a sárkány-rend révén kisértjük meg a glagol-missale chronologiája kérdésének megoldását. Tudvalévő, hogy a Sárkány-rend lovagjai czímerökön a rend jelvényeit alkalmazzák. Kizártnak tartjuk, hogy Hervoja czímerén ne alkalmazta volna, s ne követelte volna, hogy czímere festői ezt tekintetbe vegyék. Már most a Sárkány-rend jelvényei 1408 decz. 2. állapíttatának meg,Bécsi titkos levéltár, Reichsreg. H. 135/b.* mi tehát azt hisszük, hogy a Sárkány-rend jelvényei nélkül megfestett Missalebéli czímer 1408 előtt, Hervojának Nápolyi László-párti korában készült, s így a Missale is 1408 előtt iratott.
Zsigmond és Hervoja kibékülésének örömét Nápolyi László gyökeresen megzavarta: 1409-ben százezer aranyon eladta Velenczének Zárát. A köztársaság ildomosan viselkedett, míg a király s a dalmát Urak hadakoztak, de nem szalasztá el az alkalmat, hogy ismét megvesse lábát az Adria túlsó keleti partján. Nem is mozdúlt onnan többé.
Azonközben Hervoja megcsöndesedett, pályája delelő pontjára ért. De Hranicscsal való versengése mindinkább előtérbe lép, mindegyik magának akarja lefoglalni Zsigmondot.
1412-ben Zsigmond Vladiszláv lengyel királylyal Lublinban szerződést köt, melyet Budán pünkösdkor nagy lovagjátékokkal készültek megünnepelni. Közép- és Dél-Európa lovagvilága gyűlt egybe a magyar királyi székvárosban. Bosznia szálas vitézei ez alkalommal előkelő szerepet játszottak. A bécsi titkos levéltárban (Rep. XVI.) őrzik a budai ünnepélyeken megjelent előkelőségek neveinek jegyzékét.
Ott voltak: Zsigmond római és magyar király, Ulászló lengyel király, II. Tvartko Bosznia királya, Lazárevics István szerb despota 2000 lovassal, a korbáviai gróf, egy török herczeg, Hervoja Spalato herczege, Albert és Ernő osztrák herczegek, II. Lajos Liegnietz-Briegi herczeg, Henrik Luben, III. Konrad Oels herczege, János münsterbergi herczeg, János Ratibor herczege, Teschen és Troppau herczegei, IX. Henrik Glogau és Crossen herczege, Sandalj Hranics, két Blagaj gróf, két Cilley, két Garay, egy Szentgyörgyi, grf Schwarzenberg Albert, Gróf Hardek, Gróf «Hawg vom heyligen perg» Gróf «Ezzel vom Ortenberg» herr hainreich zu plaw, der von Wallsee, a király marsalkja, továbbá a pápa követe, a primás, a zágrábi, pécsi, krakkai, trienti, rigai, passaui, neapolisi (Cyprusban, 1390 óta Bertalan), a szerbiai püspökök, a porosz marsalk, a mellwingeni, kirspurgi, düraui, s a németföldi lovagrend egyéb comthurjai, Verona s Padua urai, a savoyai gróf követe, «der Mürryanns» (Méri, Maróthy János?) 1000 lovassal, továbbá Anglia, Francziaország és számos olasz- és németföldi uralkodó követei.
Windecki Eberhard (Historia imperatoris Sigismundi cap. XXVII.) ugyancsak ez ünnepélyről írja:
«Mene tehát Zsigmond király fel Budára s nagy udvart tarta ottan s jelen valának ottan, maga Zsigmond a király, Vladiszláv Lengyelország avagy Karakó királya, Marrolt (Maróthy János «Banus Machoviensis, dominus in Usora») királya Boszniának, Albert Ausztria herczege, meg Ernő ugyancsak Ausztriában herczeg, Bajorból két fejedelem, kikhez járula tizenkilencz született herczeg, huszonnégy gróf, ötvennyolcz Úr, tizennégyszáz lovag és sok jóravaló nemes s vala ezenfelűl kétszáznyolcz herolt...»
E nagyfényű ünnepélyről egy más egykorú forrás megFrankfurti városi levéltár. Wahltagacta T. I. Fejér X. 5. p. 246–8. Aschbach: Gesch. K. Sigmunds I. 441. l.* 1412 máj. 22-ről írja:
«Nagy sok fejedelem, lovag és szolga vala a budai udvarban Magyarországban, nevezetesen, három király, három ország főembere, Hervoja a despota (lehet különben, hogy a szerbet érti Dispot der Servoy alatt). Item tizenhárom herczeg, huszonegy gróf, huszonhat főember s a magyar urak, százhúsz lovag, háromezren szolgák, egy biboros, egy legatus, három érsek, tizenegy püspök, nyolczvanhat trombitás, tizenhét herolt, mintegy negyvenezer lóval. Item tizenhét ország nyelvén beszéltek az emberek, mint magyarúl, csehűl, lengyelűl, poroszúl, oroszúl, lithvánúl, görögűl, tatárúl, törökűl, oláhúl, bosnyákúl, szerbűl, vendűl, «olaszúl», németűl, francziáúl, angolúl, albánúl, voltak ott szentföldi syrusok, és egyéb sok csúf, hosszú szakállú, nagyhasú, magas süvegű pogány. Nyolcz napnál tovább mint akarák, tartának ott udvart, s egy Sziléziából való lovag, Nemsche nevű (her Nemsche) cselekedte meg a legderekabbat, meg egy szolga Ausztriából, ennek jutott két arany-ezüsttel megpatkolt felszerszámozott ló».
Bosznia díszes öltözetű lovagjai is kitűntek a harczban.Dlugoss: Historia Polonica. Editio Ignatii Zegota. 1877. Cracov. p. 140–141. – «Sendal Bossnensis dux, rex Bornesis Carwen (Hervoja) sua et suae consortis (Nelipics János leánya) praesentia ludum hunc celebriorem effecerant, cum et sui militis altae et procerae staturae strenui et animosi in pugna spectarentur». Dlugoss is valóságos nemzetközi bajvivásnak írja le a budai tornát.* Zsigmond a pompás vitézeket nagyban kitüntette. S mégis alig múlik el az esztendő, a két bosnyák vezér közűl az egyik: Sandalj lesz a «fidelis noster dilectus», Hervoja pedig a «capitalis noster infidelis».
Hervojának sok ellensége volt a régi időkből, kik a királyi udvarban nem mulaszták el folyton szítni a gyanút ellene. Személyes barátjai kevesen valának, oly természetű és politikájú embernek csak addig lehettek hívei, míg hatalma s ereje teljében állott. Nem is volt valami nehéz Hervojába belekötni. Mint említők neki, s Sandaljnak is («gran vaivoda di Bosnia») külön követei jártak Ragusában, Velenczében, Szerbiában, kik Uraik érdekeit képviselvén, nem egyszer jutottak ellentétbe az országos nagy czélokkal. 1413-ban Hervoját elejtették Budán.
«Ez időbe esik – írja Andreis a traui krónikás (MSS 121/a, b) – Hervoja herczeg bukása, ki nagy tiszteletben állván ő felségénél a magyar királynál, fölébe akart kerekedni a többieknek, de megaláztatott, lázadónak nyilváníttatott és számkivetett rablóvá lett.» A bukás közvetlen oka a Sandaljal való torzsalkodásban keresendő. Mikor ugyanis Sandalj Lazárevics István szerb deszpotának megsegéllésére sietett, a törökök végig dúlván Ráczországot, Hervoja embereivel rátört a Sandalj birtokaira s a törököknek levelet írván, azokkal Magyarország ellen szövetkezett.Zsigmond 1413. Pulsanoban kelt levele Luciusnál.*
Zsigmond királyt másfelé szólíták a vallási zavarok, úgy hogy Hervoja megtorlásának munkája Cilley Borbálára, a királynéra maradt, ki 1413 jún. elején fegyverbe szólítá a nemességet. Személyes ellenségei: Monoszlai Chupor Pál, Garay János és Maróthy János a leghatározottabban követelték a Hervoja-féle hatalom kiírtását. Alattvalóit: a spalatoiakat már június havában feloldozák az engedelmesség alól s azok elpártolván tőle «a királyi felség szárnyai alá menekűltek».1413. jul. 1. jelentés Dipl. Ragusanum p. 221.* Július 13-án Curzola, Lesina és Brazza szigetén kitűzék a királyi lobogót s júl. 17-én e szigetek Ragusa kormányzatára bizattak.Dipl. Rag. p. 222. 244.* Ezenkívül átok alá vetették s királyi itélettel összes birtokaitól megfosztottnak nyilvánították.
Hervoja immár, mint földönfutó teljesen a török karjai közé vetette magát. Cselekedeteiben az úgynevezett közérzet nem korlátozta, az ő hazaszeretete egyszerűen önszeretetében állott, vallása nem volt, arra pedig, hogy a török segedelem kétélű fegyver, nem is gondolhatott. A hegyek királyától valójában nevetséges is, prófétai előrelátást követelni. Velenczétől segedelemre nem számíthatott, mert a köztársaság birtokait a maga örökének tekintette, azonfelűl tudta, hogy Zsigmond távollétében nagy magyar hadi vállalattól alig kell tartania. Járhatatlan hegyek közé ékelt várai pedig minden eshetőség ellen biztos menedékhelyűl kinálkoztak.
1414 nyarán a török zsákmánylók kisebb csapatokban be-betörnek a bosnyák végeken. Osztoja, a különben is törökbarát bosnyák király, nem mervén a török haderővel kikötni, egyszerűen megvásárolta tőlök a sértetlenséget. Ebből a töröknek az a haszna volt, hogy zavartalanúl indulhatott a magyar terület pusztítására.Dipl. Rag. p. 249.* Magyarórszágban csak a végbeli banderiumokat mozgósították, mert a Hervoja-féle ügy csak helyi lázadás számba ment. Chupor, Garay és Maróthy banderiumai a Száva vidékén gyűlekeztek, míg Hervoja almissai várában fegyverkezett, fegyvert és salétromot régi szokás szerint jó pénzért Velencze bocsátván rendelkezésére.
A törököknek, kiknek főcsapatát Izsák bég vezette, elég idejök volt, hogy a Dalmáczia felől induló Hervojával egyesűljenek. A magyar csapatok a Boszna folyó mentén egyes osztályokban Doboj vára alá vezettetének.
Doboj vára az úgynevezett ozorai bánsághoz tartozott s katonailag a macsói banatussal képezett akkor egy területet. Fekszik pedig a Boszna és a Spreca folyók összefolyásánál s természetes csomópontja a két folyó, valamint az Usora folyó völgyének is, mely nehány kilométerrel délre Dobojtúl szakad a Bosznába. Ezen a vidéken történt az ütközet, melynek helyéről csak általánosságban szólnak a források. Magyar őrségek védelmezték a Chupor parancsnoksága alatt álló doboji, derventi, gradacsaczi és tesanji várakat, melyek közűl mindegyik egy-egy katonailag nevezetes vidéknek képezte a középpontját. A magyar országos határt ekkor nem a Szávánál, hanem a Száva síkjánál lankásodó bosnyák völgyszorosokban védelmezék.
A Hervoja s a török közti barátság oly bensővé lett, hogy Izsák bég mozlim csapatokat bocsátott személyes rendelkezése alá. Nagy a valószínűség, hogy a bosnyák-török csapatok túlerőben voltak. Igyekezetök arra irányúlt, hogy legelőbb Doboj várát megvegyék, azután a többi várakat is kiostromolván a magyar határt végig dúlják. A magyar csapatok a Doboj alatti síkságon foglaltak tért valószinűleg a Boszna folyó jobb partján, föltéve, hogy a Boszna azóta medret nem változtatott. Nincs ugyanis kizárva, – a mai táborkari térképet nézve, – hogy a Boszna az Usorával egyesülése után Milkovác felé kanyargott. A bosnyákok az Usora völgyén jövén, bizonyára megszállották a Makljenovac körüli magaslatokat. A csatát eleven színekkel írja le Thuróczy (cap. XVI.). Leírása szerint az ütközet lovas tusa volt, mely heves egybecsapással kezdődött. Hervoja kétségtelen, hogy jól fegyverzett lovasokkal rendelkezett, míg Chupor s a másik két magyar vezér csak a délvidéki banderiumokkal állottak helyt. «Sed quis Boznensium astutiae se praeferre valet?» kiált fel a jó krónikás. A magyar csapatok ugyanis előnyben voltak s ekkor a hegyek tetejére állított bosnyák őrsök elkezdték azt kiáltozni, hogy futnak a magyarok.
Ez rémületet keltett a hadsorokban, mire vad futása következett a magyarságnak. Nem lehetetlen, hogy Thuróczy előadása való, s hogy a bosnyákoknak ez a kőkorszakba illő csele kelté a nagy panikot, de mégis hihetőbb, hogy a magyarságot egy a hegyekről jövő oldaltámadás riasztá meg. A vezérek mind fogságba kerültek, Chupor életével fizetett, Maróthy Jánosnak 40,000 aranyba került szabadsága, Garay János sokáig sínylődött rabságban, míg kiszabadúlt; súlyos rablánczait a báthaszéki templomban helyezte el örök emlékűl. Tömérdek zsákmány esett – a török források szerint – a győzők birtokába.
E nagy hadi veszteséget különben inkább megértjük Ragusa városa tudósításából, mely 1415 aug. 18. értesíti Zsigmondot e keserves vereségről.Dipl. Rag. p. 250. Az ütközet 1415 jun. 28. aug. 6. közt történt, valószinűleg aug. 1-én, u. o. p. 251.* E szerint a magyarok igen kevesen voltak s nem törődvén a törökök számával, megütköztek, ebből inkább érthető, hogy a vezéreket valamennyit elfogták. Nem annyira e csata megvesztése ártott a magyar uralomnak, mint az a körülmény, hogy a tétovázó bosnyák főurak, köztük halálos ellensége Sandalj is Hervojához csatlakoztak, az ország déli határvonala kezökbe került, s a régi Horvátország védetlenűl maradt. Hervoja erre ismét felűlkerekedett, Bosznia királyának Osztojának ő parancsolt, II. Tvartko pedig, ki fogságából kibocsátván, Zsigmond most ellenök kijátszott, még nem tudott tért foglalni. Csakhogy nagy áron vásárolta meg diadalát.
Bosznia nyugati részeiben, az ú. n. Kulenföldjén kétségkívül ő volt az úr, de egyebekben a török parancsolt. Izsák bég a mai focsai, csajniczai, plevljei és nevesinjei területet elfoglalván, nemsokára a mai sarajevoi kerületet is okkupálta s – a mint Salih efendi Hadzsi Huszeinovics írja – Hervoja tanácsára, «mely eszméje nagyon tetszék a szultánnak» őt nevezte ki az új szandzsák bégjének. Ezzel megveté a török uralom ágyát a nyugati Balkán területén. Azontúl csak árnyék-hatalom a bosnyák uraké s a magyar uralom ezen a részen védelmi állásba helyezkedik.
Hervoja nem sokkal élte túl diadalát. 1416 ápril havában meghal abban a neki édes tudatban, hogy megboszúlta a szenvedett sérelmeket.
Iacute;me rövid vázlatban élte folyása annak a hatalmas olygarchának, kinek ábrázatát és jelvényét a konstantinápolyi glagol missale 253/b és 254/b lapján lefestve szemlélhetjük.
II.
Hervoja itt közölt lovas-képe, Spalato herczegét, történetével teljesen egybehangzóan, a XVI. század végebeli olasz urak lovag-öltözetében tünteti elénk. A ló szerszámzatától elnézve, Hervoja külső megjelenése nem vall szláv eredetű fejedelemre, mert sem öltözéke, sem vértje nem tüntet föl szláv vonást. S ez természetes. A lovagiság a Balkán-félsziget népeihez nyugatról került s Hervoja ahhoz a viselethez alkalmazkodott, mely urainak: a magyar s a nápolyi királyok udvarában divatozott.
Az arczkép annak a kornak typikus felfogásában van tartva, melyben készűlt, mind a mellett a conventionalis formától való eltérései azt sejtetik velünk, hogy bizonyos tekintetben az ábrázolt herczeg egyéni intentioi vezérelték a művészt. Hervoját teljes vértezetben látjuk magunk előtt, méltósága minden jelvényével ellátva, de sisak nem födi fejét. Mintha csak az lett volna a szándéka Hervojának, hogy a kortársaktól nem épen ékeseknek mondott arczvonásai lehetőleg kedvező színben tűnjenek föl, ezért aztán elmaradt a sisak.
Hervoja erőteljes, durván esetlen föllépő megjelenésével, mély hangjával, egy vad barbár benyomását tette Zsigmond udvarában, a mivel sokat mondunk, mert Maróthyékat s a Garayakat, e vén katonákat ugyan nem állíthatjuk oda a finomúlt ízlés példányképeinek. Monoszlai Chupor Pálnak Hervojával való esete eléggé ismeretes és jellemző. Mikor ugyanis Hervoja, Zsigmond udvarában megjelent, Chupor Pál bán az esetlen bosnyákon nevetésre fakadt, s találkozván vele, ökörbőgéssel üdvözölte. Hervoja nem felejtette el a rajta megesett csúfságot s mikor Pál bán 1415-ben elfogatott: ökörbőrbe varratta, mondván: ha ember formájában ökör módra bőgtél, legyen meg most a formád is hozzá.Thuróczy cap. XVI.*
Itt látható arczképe a festőnek arra a törekvésére vall, hogy Hervoját egyénítse. Hogy nem igen mutat föl véle sikert, az tehetségén múlt.
A herczeg kora divatának hódolva választékkal viseli haját, fülei fölött lenyirott fürteit tincsekbe kunkoríttatá.E rész megiratásánál köszönettel tartozom Leitner Quirin udv. tanácsosnak szíves útbaigazításaiért. Neki köszönöm a limburgi krónikának az 1380. évhez írott adatát: «da ging es an, dass man nicht Haarlocken und Zöpfe trug, sondern die Herrn, Ritter und Knechte trugen gekürzte Haare oder Krullen über die Ohren abgeschnitten».* Sisak helyett turbánszerűen csavart vörös-fehér – nevezzük így – pártát visel; ezen elől boglárt látunk, melybe három kócsagtoll van tűzve.E pártaszerű föveg (chapel, cappello) a középkorban férfiaknál s nőknél egyaránt divatozott. Rendesen kétféle színű kelméből csavarták a fej körül, a főbb rendűek elől boglárt tettek s tollakkal ékesíték. A középkori heraldikában e chapel, cappello (németűl Bundnak is nevezik) részint önálló sisakdíszkép, részint – mint Hervojának missalebeli czímerén is látszik – a czímertakaró mellékletekép szerepelnek. A dalmát-bosnyák czímerek e sajátosságát már az illyr czímergyűjteményekről írott tanulmányukban (Turul VI. 120. l.) megjegyzetük. Abban czímerpártának neveztük el a Bundot.*
Hervoja pánczélja nem különleges művezetű; afféle pánczél az, minőt a XIV. század második s a következőnek első felében viseltek, mielőtt a teljesen síma vérteket kovácsolták. Ezen a pánczélon a felső-kar vértezetét kivéve, az egyes részek, részint darabonként vannak egymáshoz fűzve, részint csattokkal kapcsolák ösze a lemezeket. A herczeg nyakát, altestét, keze s térde hajlását ráillő s az izmokat mozgásokban nem akadályozó pánczélzat fedi, a könyökön s a vállon kúp, illetőleg csiga alakú védlemezeket látunk, azonkép a térdet is ilyen alakú dudor ótalmazza. Pánczélja alatt vörös posztónadrágot viselt a herczeg, mely harisnyában végződött; erre teljes fegyverzetben pánczél- avagy vassarút vala szokás ölteni, Hervoja valószínűleg pánczélt viselt, mert keze fején is vaskeztyű látszik. Csillagos aranysarkantyúi lábafejéhez vannak csatolva.
1. szám.
Nem különös a ló szerszámzata sem. A zsölyehátú nyereg megfelel korának, ritkább a kettős heveder s a háromszegletű kengyel. Nem nyugatias formájú a ló farának szerszámzata azokkal a veres szíjakkal. Feltűnő a ló pofaszíjjazata, s az egyszerű fékszár, holott abban az időben harczi lovaknál átalán együtt használták a zablát a fékszárral.Hasonlít a Hervoja lova felkantározásához Visconti Barnabásnak 1354. állíttatott lovas szobra Milanoban.*
Hervoja fegyverzetéből a kardot nem láthatjuk, csak a keskeny kardövből tüntet fel egy részt a Missale ábrája. A kard formájára nézve hihetőleg az a kurta, markolata fölött széles lovas kard, melyet Hervoja czímerében látunk.
2. szám.
Érdekes a fehér lobogós hadi-kopja. Lobogót voltakép csak független fejedelmek viselhettek. A táborban, vagy a város tornyán kitűzött lobogó az uralkodásnak vala jele; békében s háborúban, maga előtt viteté fejedelem, rajta volt pecsétein, síremlékén vagy középületeken. Ábránk a herczeget ép abban a pillanatban tünteti föl, mintha kopjáját támadásra a pajzsához illesztené. Ez a harczias attitude nem igen egyezik Hervoja többi felszerelésével, hanem kora typicus felfogásában leli magyarázatát. Ilyenek a lovaspecsétek vágtató lovas alakjai, melyek lobogójukkal voltakép csak a pecsétmezőt, mely egyébként üresen maradna, akarják kitölteni. Meglehet, hogy a Codex festője a kék hátteret akarta vele ékesíteni.
A tárcsa-pajzs Hervoja czímerét foglalja magában, melyet különben Missalénkban a művész a 244/a lapon külön is reprodukált s e helyett mi is közlünk.
Fehér (ezüst) alapon e czímer fején két vörös pólyás fonalat látunk, alatta fölemelt vörös mezű, vassal pánczélozott, vaskeztyűs kezében balfelé vágó kardot tartó kar, melyhez balról egy ágaskodó, kettős farkú, arany körmű vörös oroszlán van mellékelve.
A csőrsisakon aranyos szegélyű virág formában reczézett czímertakaró, melyből sisakdíszként a pajzsmezőben látható kar emelkedik ki; a takarót a sisak búbja körül vörös-ezüst párta fogja át.
A mint az aranylánczczal a sisakhoz erősített jelmondat-szalagon olvassuk:
vagyis e felirat nézetünk szerint Hervojának, mint Spalato herczegének a czímerét jelzi. E czímer conceptióra, kivitelre s ízlésre nézve, koronák legjobb példányaival szemben megállja helyét.
Ismételjük, nagy kár, hogy Hervoja herczegi diplomáit nem bírjuk; ekkép csak összetett bizonyítékokkal rendelkezhetünk. Az a körülmény, hogy a czímerben a kardot tartó kart látjuk, hűbéri viszonylatnak a kifejezése. Erre különben már b. Nyáry Albert is utalt. (Turul II. 14.)
Hervoja érmei között kétféle typust találunk.S. Ljubics: Opis jug. nov. XVII. no 19–27, továbbá Érdynél: régi szerb és bosnyák pénzeiben, Naninál tab. XVIII, no 23.* Az egyik typus (Ljubics 19. 20.) Reversén, melynek körírata:
ugyancsak a Missalebeli czímert találjuk: t. i. a kardos kart s az oroszlánt.
A második typus (Ljubics 21–27) kis eltéréssel Hervoja családi czímerét mutatja: a három liliommal sorjában megrakott pantallért vagy harántgerendát (j. b.) fenn és lenn kereszttel. Sisakdísz: a kardos kar, mely mellett három keresztecskét s a kar hajlásában egymás fölött három liliomot látunk. (Ljubicsnál a 21., 24., 26., 27. sz. csak a keresztek s liliomok száma tekintetében különböznek). S ez a czímer csakugyan a Horvatinics-család czímere, melyből Hervoja eredett.Bécsi cs. és kir. udv. könyvtár, MSS. 7683. Tab. XXVIII.* E czímerben, melyet rajzban közlünk (3. sz.), a mező vörös, a harántgerenda arany, a liliomok vörösek, fönt és lenn ezüst a kereszt, míg a sisakdísz körül látható keresztecskék színe vörös, a liliomoké pedig arany.Ezek a levegőben szétszórt heraldikaellenes alakok hihetőleg valamely pecsétből vétettek, melynek a czímer körül üresen maradt mezőt díszűl keresztecskékkel s liliomokkal hinték be.*
3. szám.
Különben a családi és a herczegi czímer különbözőségét maga a Missale is fényesen bizonyítja. Ugyanis 4/a, 11/d, 21/a, 25/a, 195/b, 200/a lapjain találjuk amaz initialekat, melyek a föntebb tárgyalt családi czímerétől eltérő színezetben, de egyébként ezzel teljesen azonos czímert tartalmazzák.A Missale pag. 4/a közölt czímer mezeje damascirozott fejér, kék harántgerenda arany liliomokkal, a keresztek helyett fönt s lent egy-egy arany pont. A 11/d alatti azonos vele a pontok nélkül, a 21/a mezeje nincs damascirozva, az arany pontok helyett arany keresztek, 25/a, mint 4/a, 195/b, mint 21/a; a 200/a alatti, mint a 4/a, csakhogy hiányzanak az arany pontok. Kétségtelen, hogy az ezüst mező kék harántgerenda, arany liliomokkal s arany pontokkal a helyes eredeti családi czímerszín.*
Hervoja herczegi czímere czímer-történeti tekintetben fontos szerepet játszik. Nem akarjuk a bosnyák czímernek általunk annyiszor vitatott s azt hisszük, tisztázott kérdését újból taglalni,A bibliographiát l. Arch. Értesítő 1889. 1–8. ll.* csak utalunk rá.
Míg a Kotroman-család czímeréből Tvartko király alatt, korona lesz Bosznia czímere, a magyar közjog s a Habsburg-ház, Bosznia, illetőleg Ráma czímerének: az arany mezőben kardot tartó vörös vértezetű kardot vallja.«in goldenem Felde ein roth gewappneter Arm, der den Säbel in der Faust, aus weissen Wolken hervorragt.» (Titulatur und Wappen etc. 1804, 1836.)* Hervoja czímere adja kezünkbe a kulcsot e körülmény magyarázatához, mert a magyar Ráma-czímer teljesen azonos vele, csak a kétfarkú oroszlán maradt el belőle.
Bosznia, mint királyság tudvalevőleg 1463-ban bukott el végleg. E királyságnak czímere: a korona, a királyi dynastia kihaltával elveszté aktualitását. Katalin bosnyák királyné, ki Rómában élte le végső napjait,Síremlékéről l. Arch. Ért. 1885. 328.* még ezt a koronát használja gyűrűpecsétjén, melyet e helytt közlünk.Katalin királynőnek Gonzaga Lajos mantuai őrgrófhoz 1470. jul. 23. Rómából intézett levelén. Jelenleg a bécsi udv. könyvtárban.* (4. sz.)
4. szám.
Legújabban igen érdekes leletek kerűltek elő, melyek a glagol-missale kardos czímerének használatára világot vetnek. Hervoja birtokainak középpontja, főhelye Jajcza vára volt, melyet ő építtetett, vagy legalább fölszerelt. Ez erősség, melynek megvívása és védelme a mi történelmünk fényes lapjait ékesíti, nevét a bosnyák jaje = tojás diminutivumából, jajce-tól vette. Ezért a középkori krünikások azzal álltak elő, hogy Hervoja a nápolyi Castell’Uovo mintájára építteté olasz munkásokkal és mesterekkel. A régi várerődítmények alakja csakugyan hasonlít az olasz várakéhoz, a Nápolyi Lászlóval való barátság meg épen mellette szól a hypothezisnek. E történeti vonatkozásokban oly gazdag várnakDr. Truhelka: Geschichte der Denkwürdigkeiten von Jajce. Sarajevo. 1888.* egyik nevezetességét képezik a jajczai vár donjonja alatt elterülő, nyilván egyházi czélokra készült katakombák. A katakombák bejáratánál kérésünkre dr. Windakiewitz jajczai kerületi előljáró, emlékek után kutatván, három dombormű megrongált maradványaira bukkant. E maradványokról lekapartatván a vakolatot, kettő a Hervoja-féle czímer körvonalait tünteti elő. Az 5. sz. metszvény sisakdísze a kardos kart mutatja. (A sávval a primitiv rajz a kitört fal helyét akarja jelezni). A 6. sz. metszvényben ábrázolt domborművön egy kardot tartó férfi alakja s a kardos czímer látszik, míg a 7. sz. metszvény egy stilizált liliomot tartó női alak körvonalait tartalmazza.
5. szám.
6. szám.
7. szám.
Mindebből kettő világos, hogy a katakombák s a vár Hervojával történeti vonatkozásban állanak s e czímerek régiebbek, mint a vár kapujára csak Hervoja halála után illesztett koronás czímer. Kétségtelen az is, hogy Jajcza vára, nyugati Boszniának e főerőssége, lassanként, abban az arányban, a mint a török hatalom előrenyomúlt, a tényleges Boszniának fővárosává váltLaonicus Chalcocondylas X. 536. «Γαιτιαν (Jajcza) Ιλλυριων βασιλεια»* s így már a XV. század folyamában bizonyos nemzetközi jogosultságot nyert Hervoja kardos czímere is.
Azonban a Hervoja birtokolta éjszak-nyugati rész Jajczával, mint a régi Boszniának közvetlen magyar uralom alá helyezett agglomeratuma is Ujlaky Miklós és Corvin János legalább névleges királysága alatt tovább élt. Azután a Jagellok alatt is, Magyarországnak a bosnyák uralom megdőlte következtében még égetőbb érdekei voltak a Balkánnak ezen a részén. Ez idő folyamán veszi át a magyar heraldika Hervoja kardos herczegi czímerét, annak a Boszniának jelvényekép, mely az országnál megmaradt. 1525-ben II. Lajos ezüsttallérján a dalmát czímer alatt ott látjuk Rama-Bosznia kardos czímerét.Bécsi éremtár, Rupp XXIII. 575. 577. Weszerle XV. XVI. Nyáry Albert i. m. 15. l.* Ez a czímer ment át a köztudatba, s jutott érvényre ma, mikor az igényczímer jelezte ország tényleg kormányzata alá kerűlt a Habsburgoknak.
Mindezen történeti és heraldikai vonatkozások felsorolásával nem merítettük ki e magyar tudósok hozta becses Missale fontosságát.
Nagy culturtörténeti becse van ennek a Codexnek; mert a bolognai Hvalj-evangelium mellett eddig igazán az egyetlen bosnyák írott emlék. Emléke pedig annak az ősszenvedélyű vajdának, kiről sziklás hazája lantosai dalokat zengtek, de a kit aligha kerestünk volna a középkori művelődés dicsőített alakjai között.
THALLÓCZY LAJOS.
ZEMLÉNYI DÁVID CZIacute;MERLEVELE 1418-IK ÉVBŐL.
(Színes czímerképpel.)
Zsigmond király külföldön való utazásai és időzése alatt gyakran osztogatott czímeres leveleket magyarországi híveinek.
1418. évben július 5-ikén Strassburgban Zemlényi (de Zemlin) Márton fia, Dávid, a király színe elé járúlt és saját maga, valamint megnevezett rokonai és az utódok részére czímer adományozását kérte királyától.
Zsigmond király tekintetbe vette kedvelt hívének, Zemlényi Dávidnak dicséretre méltó és hasznos szolgálatait és kérelmét teljesítette.
ZEMLÉNYI DÁVID CZIMERE 1418. ÉVBŐL.
Az adományozott czímer az azon korból reánk maradottak között egyike a legszebbeknek. Az oklevél fejére festett czímer leírása a következő: balra dőlt, ezüst mezejű, dombor pajzs; a pajzsnak alsó két harmadát haránt fektetett fekete pálczákból alakított rostély foglalja el; a rostély felett három kiterjesztett szárnyú, növekvő, természetes színű, sapkázott vadászsólyom látható. Sapkájuk vörös. A pajzs fölött balra fordított sisak takarója, fekete és ezüst színben váltakozik és hogy teljesen megfeleljen a pajzsban lévő színeknek, a foszlányok vége négy helyen vörös színre van fordítva. A sisak oromdísze: hosszúkás, vörös süveg, mely fölfelé keskenyűl ugyan, de azért lapos a teteje, a süveg alsó részéből fehér karima van kifordítva. A karima felett egy tábla gyémántos arany medály szorít a süveghez három szál strucztollat, melyek közűl a középső fehér, a baloldali sárga, a jobboldali feketés szürke.
Az egész czímert vörös keret veszi körül, ezen belől arany rózsákkal díszített zöld virágszálak töltik ki az üresen maradt tért. A virágdíszítés hasonlít a Mohorai Vid czímere mellett lévőhöz.Turul, 1885. évfolyam 2. lap.*
A czímerlevél szövege a következő:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus, tam presentibus quam futuris, presentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velut e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus David filius Martini de Zemlin nostre maiestatis veniens in presentiam, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis, sincerique complacentiis, utique acceptis et laudandis, quibus ipse sacro nostro regio dyademati a longinquis temporibus in nostris agendis prosperis scilicet et adversis, signanter in Lumbardie, Francie, Anglie et presentibus Almanie partibus persone et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum Emerico filio Mako patruo ac Georgio filio Nicolai consanguineo fratri suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis dari et conferri humiliter supplicavit. Unde nos prefati David gratis affectibus intuentes fidelium obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus ac indefessis hactenus erga nostram claruit maiestatem, cottidieque claret et inantea eo studiosius clarere poterit, quo se et suos singularioribus gratiis sentiet decoratum, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia eidem David et per eum Mako et Georgio predictis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prefati David supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentium conferimus, immo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem prelibati David et aliorum supradictorum gloriam proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut idem David et alii supradicti, ipsorumque heredes et posteritas universa, nata et nascitura, hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus litteris nostris circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, ammodo et inantea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari et clientali gestare valeant pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratie antephatus David et alii supradicti eorumque posteritas merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto se et suos ampliori preventos conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam cum pendente nostro secreto regio sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, prelibatis David et aliis supradictis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis duximus concedendas. Datum in nostra imperiali civitate Argentinensi cis Renum, feria tertia proxima post festum visitationis beate Marie virginis, anno domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo secundo, Romanorum vero octavo.
(Eredetije a Bárczay cs. levéltárában tom. II. fasc. 48. nr. 16.)
A czímerszerző Zemlényi Dávid, Mártonnak volt a fia. De nemcsak a maga, hanem rokonai részére is kérte a czímert, úgymint: nagybátyja Imre, ki Makónak volt a fia, és rokona Miklós fia György részére.
Az oklevél szövege szerint Makó fia Imre, nagybátyja (patruus) lett volna Dávidnak, de ez majdnem lehetetlen, mert akkor Makó nagyatyja volna Dávidnak, ez pedig nem valószinű, mivel az oklevél kiállításakor Dávid atyja, Márton már nem élt; Imre atyja Makó pedig még életben volt és midőn az oklevél harmadszor is elősorolja azokat, a kiknek a czímer adományoztatott, Dávidot, Makót és Györgyöt nevezi meg.
Zemlényi Dávid midőn a czímert nyeri, már nem lehetett fiatal ember, mert a király hosszú idő óta tett szolgálataira hivatkozik. Nem valószinű tehát, hogy nagyatyja még életben lett volna. De tegyük fel, hogy a még életben lévő Makó csakugyan a nagyatyja volt, akkor az oklevélben határozottan meg volna nevezve Makó nagyatyai minősége («David filius Martini, filii Makó») és nem csak úgy mellékesen értesűlnénk arról az által, hogy mint nagybátyjának Imrének atyja neveztetik meg.
Az oklevél szavaiban ennélfogva tévedésnek kell lenni és ennek ellenére a származás valószinűen így áll:
N. N.; Márton.; Makó 1418.; Dávid de Zemlin 1418 czimerszerző.; Imre 1418.
Miklós.; György 1418.
A Zemlényi családról eddig nagyon keveset tudunk. A Bárczay család levéltárban több reájuk vonatkozó oklevél nincs, eddig legalább nem találtam.
1385-ben említtetik Zemlényi Miklós fia, László, mint királyi ember, Mária királynénak a leleszi konventhez küldött rendeletében.Fejér Cod. Dipl. tom. X. vol. 3. p. 18–19.*
Daczára annak, hogy régibb adataink nincsenek: a Zemplényi családnak előkelő birtokos családnak kellett lennie, a mit az is bizonyít, hogy Zemlényi Dávid a király szolgálatában sem személyét, sem vagyonát nem kimélte.
Zemlényi Dávid – a czímerszerző – különben kedvelt híve vala Zsigmond királynak. Úgy látszik tanúlt ember is volt, ki nem annyira a hadi téren, mint inkább az államügyek körül buzgólkodott.
Zsigmond király czímeradományozó oklevelében nem sorol fel semmi hadi érdemet, de annálinkább kiemeli Zemlényi Dávidnak mindazon dicséretreméltó, hasznos szolgálatait, melyekkel hosszú idő óta úgy a kedvező, valamint a kedvezőtlenebb állású, az uralkodót érdeklő ügyekben, jelesen pedig Lombardiában, Francziaországban, Angliában és az oklevél kiállításakor Németországban, személyét és vagyonát nem kimélve, igyekezett a király kedvére tenni.
A czímerképből itélve, valószinűnek tartom azt, hogy Zemlényi Dávid már ifjú korában, mint apród került az udvarhoz és ott a vadászsólymok főfelügyelete vala reá bizva és ennek emlékezetére vett fel czímerébe a sapkázott vadászsólymokat.
Később, II. Lajos király udvarában legalább, a versenylovak lovaglása, a vadászkutyák főfelügyelete, a vadászsólymok gondozása az apródokra volt bizva, sőt még a kamarásoknak is volt ilyenféle foglalkozásuk. 1526-ban például Szentiványi Kelemen kamarás kapja kezéhez a karmazsin bőrt, melyet a kincstárnok azon czélból vásárolt és adott neki, hgy a király sólymainak, ölyveinek fejére sapkát varrasson.Br. Radvánszky Béla: Foglalkozás. Időtöltés. Játék. 11., 12., 14. és 16. l.*
Ebből azt is tudhatjuk, hogy a czímerképen látható sapkák a sólymok fejein karmazsin bőrből készűltek.
Ezen sapkára azért volt szükség, hogy a sólymok ne legyenek szórakozottak, ok nélkül ne repdessenek és hogy a vadat egyszerre véve szemre, nagyobb vadászkedvvel repüljenek utána.
A sapkát ugyanis csak abban a pillanatban rántotta le a vadász a sólyom fejéről a czímerképen látható bojtos végü zsinór segítségével, midőn a vad már felugrott vagy szárnyára kelt.
Ha Zemlényi Dávid csakugyan udvari apródságának emlékezetére kérte czímerül a sólymokat, akkor még azon gyanításnak is adhatok kifejezést, hogy a sisak oromdiszéül festett süveg, Zsigmond király udvarában az apródok süvege lehetett.
B. RADVÁNSZKY BÉLA.
MAGYAR NEMZETSÉGEK.A Magyar Nemzetségek a XVI-ik század közepéig. Irta Dr. Wertner Mór, a berlini «Herold» és a bécsi «Adler» czímű Heraldikai-Genealogiai Társulatok levelező tagja. Számos genealogiai táblával. I. kötet. A–H. Temesvár 1891. XIV. 327. lap. (Történeti, nép- és földrajzi könyvtár. Kiadja Szabó Ferencz, német-eleméri plébános LII. kötet.)*
I.
Nagyszabású műnek első kötete fekszik előttünk, mely 80 magyar nemzetség genealogiai és birtokviszonyaival foglalkozik. Előszót Ortvay Tivadar akadémiai tag írt hozzá. Néhány sor az egész, de fölöttébb jellemző. Mindenek előtt megtudjuk belőle, hogy a művet, – mely a többek között arra van hivatva, hogy szerzője képességéről «fényes tanubizonyságot» tegyen, lelkes kiadójának pedig babérokat szerezzen – ő ajánlotta kiadásra. Hát ez bizony szép dolog, de megvalljuk, magunk részéről semmi különös fontosságot sem tulajdoníthatunk neki, sőt még azt sem láthatjuk be, hogy voltaképen miért szükséges ezt nekünk tudnunk? Ily aprólékosságok nem érdekelhetnek bennünket, s ezen az úton haladva végezetre oda jutunk, hogy még a szedő gyerek is halhatatlanságot követel magának! Hálánkra csak abban az esetben tarthatna számot Ortvay úr, ha az előszót – akadémikus létére – jobb magyarsággal írja vala meg, mert tisztelet becsület, kissé gyöngébb idegzetű olvasónak nem volna tanácsos ezt kezébe adni.«A jelen művet és ajánlottam a nagyérdemű kiadónak kiadásra.» Ezzel a hangzatos kijelentéssel kezdődik a jeles előszó, melynek ezúttal csak nehány stiláris szépségét akarjuk bemutatni. Ortvay úr meggyőződése szerint «alig van a hazai historicusnak könyvre nagyobb szüksége mint a jelenre», mert az oklevelek felszaporodtak ugyan, «de ám azért annak daczára sem mondható», hogy a szakmivelés ezen ága valami nagy lendületet vett volna. Adatok lettek volna immár, de a kedv azok feldolgozására «mégis nem igen gyarapodott» Wertner Mór «egyike legképesitett genealogusainknak», munkája pedig a historikust «egyrészt hosszas s fáradságos kutatás alól fogja felmenteni, másrészt meg biztosan tájékoztatni ama téren, hol az egyes családok összekeveredéséből zavar támad.»* De már erről Wertner csakugyan nem tehet!
A könyv iránt való érdeklődésünket, a tárgy kiváló fontossága mellett még az a körülmény is nagy mértékben fokozta, hogy szerző – a kit különben irodalmi reputatiója alapos reményekre jogosithatott volna – nem várta be az akadémiai pályázat határnapját s nem vágyott arra, hogy fáradságos munkájának erkölcsi sikerét Magyarország legelső tudományos foruma decretálja! De hát ez utóvégre is merőben izlés dolga s reánk tulajdonképen nem tartozik. Ugyan miért döngesse valaki a halhatatlanság kapuját, miért ostromolja meg a sokszor emlegetett chinai falakat, ha egyszer jobban szereti a téres szabad mezőt a sorompóknál, a nyilt sisakkal való föllépést a mysticus lovagjátékoknál? Sőt van a dolognak kétségtelenűl praktikus oldala is! Mert ha p. o. jóra való derék munkát végez valaki, akkor – ha csak különösen nem sóvárog utána – nyugodtan alhatik az Akadémia koszorúja nélkül is; ha pedig attól kell tartania, hogy művének esetleg hibái, fogyatkozásai lesznek, úgy bizony tanácsos kikerűlnie a könyörtelen birák itéletét, nehogy késő bánattal, szomorú megadással sóhajtson föl: «Oleum et operam pedidi»!
Wertner művét 8 oldalra terjedő «Bevezetés» nyitja meg, melyben elmondja, hogy mit tart ő a középkori oklevelekben előforduló nemzetségek s általában a «de genere» megjelölés felől. Majd beszámol azokkal a szempontokkal, melyek a munka megírásánál vezették, végezetre pedig az írói szerénység elnyűtt köpenyegébe burkolózva kijelenti, hogy munkája, «mint minden emberi mű, gyarló és tökéletlen» levén, megelégszik azzal, ha könyvében a genealogus értelmes kalauzra talál, «mely a genusok útvesztőjében itt-ott helyes nyomra tereli».
Örömmel konstatáljuk, hogy ezt a czélját el is érte, mert nem képzelhető oly szigorú, de elfogulatlan kritikus, a ki be ne vallja, hogy dr. Wertner műve – illetőleg annak genealogicus része – az olvasót «itt-ott» sőt több esetben helyes nyomra vezeti! Csak az a kérdések kérdése, hogy megoldotta-e ezzel föladatát s nem várhatunk-e jogosan valamivel többet attól a könyvtől, mely a «Magyar Nemzetségek» büszke czímét viseli homlokán s melyet a külföldnek is valóságos «irodalmi tünemény» gyanánt mutattak be?L. «Der Deutsche Herold» 1891. évf. 12. sz.*
Mert véleményünk szerint az még korántsem érdeme valamely tudományos munkának, hogy az olvasót félre nem vezeti s igaz ugyan, hogy Wertner kitűzött czélja nem a genusok történetének megírása vala, de azon állítását, hogy kizárólag a nemzetségekre vonatkozó elszórt adatok csoportosítására, rendezésére törekedett volna, magunk részéről a szerzők chablonszerű mentegetődzésének tartjuk! A «Bevezetés» nyiltan elárulja, hogy a fontos kérdés tisztázásával is megpróbálkozott, a minthogy ki sem térhetett előle, a régi iskolának a nemzetségekről való megrögzött fölfogásával szemben kijelentvén: «hogy az okirati anyag felkutatása a genusok jelentősége ügyében határozottan más eredményre vezetett».
Hát épenséggel erre vagyunk mi kiváncsiak, ez az «eredmény» érdekel bennünket közelebbről; a könyv beosztásával, a tárgyalás módjával, rendszerével, a genusokhoz tartozó egyes családok elágazásával, birtokviszonyaival stb. majd alább tüzetesen foglalkozunk!
Lássuk tehát legelsőben is, mikép értékesítette szerzőnk a rendelkezésére álló roppant oklevél anyagot; sikerült-e tisztáznia a kérdést, vagy egyáltalában fedezett-e föl ezen a téren előttünk eddigelé ismeretlen igazságokat?
Wertner nemcsak a magyar, hanem a külföldi genealogiában is járatos lévén, párhuzamot von e kettő között s munkája «Bevezetés»-ét a következő érdekes fölfedezéssel nyitja meg:
«Különlegessége a magyar genealogiának, hogy a legtöbb hazai nemes családot valamely nemzetségtől (genus) le tudja származtatni, miből a tudományos élvezeten felül gyakorlati haszon is háramlik.»
Ennek a sententiának, mely talán az eredeti német szövegezésben igen szépen hangzik, nem az a legfőbb hibája, hogy a magyar ember fülét botrányosan sérti, az olvasóra pedig kissé komikus benyomást tesz, de sokkal fontosabb ránk nézve, hogy határozott valótlanságot tartalmaz. Meggyőződésünk szerint ugyanis Wertner theoriájának épen az ellenkezője áll, azaz sem a jelenleg élő, sem a már kipusztult magyar családok túlnyomó számáról nem lehetne bebizonyítani, hogy valamelyik genusból vették volna eredetüket. De hogy juthat eszébe szerzőnek ilyesmit állítani, ha a történelmet csak valamennyire is ismeri? És ha a társadalomnak koronként való átalakulásait figyelemmel kisérte volna, kellően mérlegelné a török hódítás terjedésének s a XVII. század vallásos háboruinak messze ható következményeit, szükségképen be kell vala látnia, hogy merőben hamis nyomokra tévedett!
Elméletének alaptalansága abban az időben is konstatálható, mikor még a genusból való származás föltüntetése országszerte divatban vala. Hiszen nehány sorral alább maga is nyiltan bevallja, hogy az oklevelekből «a középkor legkiválóbb családjai és kimagasló alakjai nemzetségéről fölvilágositást nem nyerünk». Nem bizony; ami pedig a magyar nemzet tulajdonképeni zömét, a köznemességet illeti, tudvalévő dolog, – mindig a középkort tartván szemeink előtt, – hogy ennek legősibb elemét a szabad birtokosokká lett egykori várjobbágyok, illetőleg utódjaik képezték, a kikről csak ritka esetben, kivételesen bizonyíthatjuk be, hogy az okleveleinkben előforduló genusok valamelyikéből származtak volna.
E kérdés látszólag lényegtelen, de ne feledjük, hogy ha Wertner elmélete megállana, a genusoknak szükségképen nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk, mint a mennyivel meggyőződésünk szerint, valóban birtak s akkor a nemzetségi viszony szálai alkalmasint társadalmi és politikai intézményeinkben gyökereznének! Ezt azonban szerző velünk együtt határozottan tagadja.
Tovább olvasva a «Bevezetést», meglep bennünket az a határtalan naivság, melylyel Wertner a középkori állapotokat fejtegeti és csakhamar arra a következtetésre jutunk, hogy a «Magyar Nemzetségek» írója szenvedélyes genealogus ugyan, ki az okleveleket irgalmatlanul fölbonczolja, szétdarabolja s a bennük talált genusokat izek, ágazatok, határozott és határozatlan tagok szerint anatomizálja, a historiával azonban édes keveset törődik s annak tanulságait tételei fölállításánál, gyakran sajátszerű következtetései levonásánál figyelmére sem méltatja. Szóval himezés-hámozás nélkül kimondhatjuk, hogy a középkor szellemét, institutióit, erkölcseit, világnézletét, társadalmi viszonyait nagyon felületesen, vagy egyáltalában nem is ismeri s ebbeli fogyatkozásának természetes következésekép saját korának fölfogásával itéli meg a jelenségeket. És még hagyján volna, ha az úgynevezett régi jó táblabiró világ lebegne szemei előtt a Hármas könyvön alapuló patriarchalis jogviszonyaival, de sokkal rosszabb modell-t választott magának s valósággal Landes- und Oberlandesgerichtekre képzeli fölosztva Magyarországot, pléhgalléros beamterekkel, a kik – mintha csak épen akkor találták volna föl az ősiségi patenst – birtokügyekben a de genere megjelölés «hivatalosan konstatált jogczímén» ítéltek.
De a java még ezután következik. Fölfedezvén ugyanis, «hogy a de genere megjelölés az egész XI. században és a XII. század kezdetén épen nem, a tatárjárás után a XIV. század második feléig ellenben nagyon gyakran kerül elő», meg akarja nekünk magyarázni e sajátszerű tüneményt, mi közben pillantást enged vetnünk középkori ismereteinek gazdag tárházába. Alig hinné az ember, hogy egy tudományos műnek 8 oldalra terjedő «Bevezetése» ily mulattató olvasmány lehessen!
Mindenek előtt megtanuljuk belőle, hogy a tatárjárás előtt a birtokviszonyok rendezve voltak hazánkban (hogyne! kivált a várjavak visszafoglalása idején!) , a rokonsági összeköttetéseket nyilvántartották (!), a családi archivumok kifogástalanul kezeltettek (!!), s ennélfogva senkinek se volt szüksége arra, hogy nemzetségből való származtatását különösen hangsulyozza, mert «az igazság kiderítése okiratok felmutatása és tanuvallomás által könnyen volt keresztül vihető.»
Homályosan sejtjük, hogy az «igazság» alatt szerzőnk a tulajdonhoz való jogczímet érti, ennek kiderítése azonban a mongol pusztítás után, mivel sok fekvőség birtokos nélkül maradt, «az urak egy része családjok legtöbb tagjával az ellenség gyilkos keze alatt esett el», az okleveleket megsemmisítette a láng, «anya- és telekkönyvek» pedig – a modern genealogus kimondhatlan kárára – nem voltak, véleménye szerint már sokkal több ügygyel-bajjal járt.
Hanem a középkori ember praktikus esze (Wertner leleményességével egyesülten) csakhamar segített a bajon. Kitalálta ugyanis a sokat emlegetett «de genere» megjelölést, és ha a tatárjárás után «valaki azon volt, hogy vagy tulajdonát reklamálja vagy valamely uratlan birtokra törvényes vagy látszólagos igényeit érvényre juttassa», ennek segítségével egyszerűen bebizonyította, hogy olyan őstől származik, «kiről még köztudomású vala, hogy régi idők óta valamely nagyobb birtokcsoport szerzőjének, vagy legalább egyedüli tulajdonosának ismerték».Tudom, hogy a szó szerint való idézés nem a legkellemesebb dolog, főleg azokra nézve, a kik már a «Bevezetés»-t olvasták, de megvallom, másként legjobb igyekezetem mellett sem volnék képes hiven visszaadni szerző gondolatmenetét. Tagadhatlan továbbá, hogy a szemelvények míg egyrészt kitünően illustrálják dr. Wertner fölfogását, másrészt megóvnak bennünket attól a méltatlan gyanusítástól, hogy talán szándékosan vagy ártatlanúl félremagyaráztuk volna őt.* De még ez sem volt okvetetlenül szükséges, mert a jó lelkű birák megelégedtek azzal, ha az illető kimutatta, hogy az «egyedüli tulajdonos» családjához tartozik és gondolkozás nélkül oda itélték neki a «kérdéses birtokot». Az volt még ám a jó világ, valóságos Eldorádója a jószág nélkül szükölködő szegény legényeknek s magunk részéről épenséggel nem csodáljuk, hogy a de genere rövid idő alatt ugy elszaporodott hazánkban, mint eső után a gomba!
Az egész dologban csak az nem fér a fejünkbe, hogy oklevelek, legközelebbi rokonok, matriculák és telekkönyvek hiányában, mivel igazolhatta a jámbor «valamely nagyobb birtokcsoport szerzőjétől» való származását, ha ez történetesen 100 vagy plane 200 esztendővel az előtt élt, a mi bizony könnyen megeshetett? Ily aprólékosságok azonban dr. Wertnert korántsem aggasztják, segít ő magán egy újabb sophismával, mondván, hogy «a nemzetségek tatárjárás utáni megjelölései oly személyek neveitől származnak, melyek nemzedékrendjét nem igen messze érő korszakba vissza tudták vezetni».Föl nem foghatjuk, hogy azoknak a bizonyos személyeknek a nemzedékrendjét miért kellett volna valahová viszavezetni, mert magyar észjárás szerint épenséggel utódjaiknak kellett a maguk nemzedékrendjét azokhoz vissza vagy tőlük levezetni!* Ha jól sejtjük, ebből az következnék, hogy hasonló esetekben tehát a birtokkereső a maga leszármazását tanukkal is igazolhatta s igy a biróság egész nyugodt lélekkel itélhetett! A genialis elmélet ekkép semmi kivánni valót nem hagy fenn, sőt még az is megtörténhetik, hogy valaki elhiszi. Azzal bizony el nem kárhozik, sőt meg vagyon írva: Boldogok azok, a kik hisznek stb.
Eddigelé azt tartottuk, hogy a genusból való származás feltüntetése, szóval a «de genere», középkori okleveleinkben részint az állandó vezetékneveket pótolta, azaz egyszerűen csak megkülönböztetésül szolgált, minden más elvi vagy gyakorlati jelentőség nélkül, részint osztályos atyafiak között az egy törzsfőtől való származásnak praktikus kifejezése volt, mely azonban magában véve semmit sem bizonyított, használatát a szükség nem indokolta, a törvény vagy jogszokás fontosságot annak sohasem tulajdonított. Wertner azonban egy hatalmas lépéssel kijelenti, hogy az a birtokfoglalásnak «hivatalosan konstatált jogczíme» volt, sőt a tatárjárás után, mikor privát meggyőződése szerint, mindennapi esemény számba ment, hogy egyikmásik gazdátlan birtokra «valamely ösmeretlen, távoli rokonság ürügye alatt» vagy épen jogtalanúl «jelentkezett» – valóságos csodatévő hatalommal ruházza föl azt!
Erre csak annyit jegyzünk meg, hogy a gazdátlan birtok, az urafogyott vagyon tudvalevőleg a királyra szállott, a ki – ha épen kedve tartotta – ismét eladományozá, és ha valakinek történetesen kifogása volt ez ellen, annak rendje és módja szerint protestálván, törvényeink értelmében oklevelekkel be is bizonyíthatta a maga igazságát. Szabadságukban állott ezt megpróbálni az ismeretlen távoli rokonoknak is, minthogy azonban Wertner oly esetekről szól, mikor a «családi irományok elvesztek», aligha nem hamis oklevelekkel állottak elő s egyedűl maguknak tulajdoníthatták, ha rájuk bizonyulván a csalás, simpliciter hűvösre tétettek!
Azoknak a sorsa felett pedig épenséggel ne aggódjék Wertner, a kik tényleg «intra dominium» voltak ugyan, de okleveleik a tatárjárás alatt elpusztultak. Arra való volt a király, hogy mást adjon helyettük. Kár a középkori embert ugyan nagyon félteni, megtudott az élni az egyedül idvezitő «de genere» nélkül is, mely különben sem használt volna többet neki, mint az elveszett privilegium ládafiában őrzött selyemzsinóros pecsétje!
Persze, hogy ez a «Magyar Nemzetségek» írója előtt hihetetlen dolognak tetszik, mert 50–60 kötetre menő oklevél alapján «urbi et orbi» hirdeti, hogy e «megjelölést a személyazonosság és az örökösödési jogon alapuló összes igény törvényességének megállapítása czéljából» még az általa úgynevezett «nyilvános helyek»Valószinűleg szabad fordítása a «locus credibilis»-nek.* is elfogadták! Már pedig merész képzelő tehetség s a középkori viszonyoknak teljes ignorálása szükséges ahhoz, hogy valaki ilyet mondhasson.
Nem vetjük szemére, hogy a birói eljárást s általában az igazságszolgáltatás történetét tüzetesebben nem tanulmányozta, de épen ezért joggal megkivánhatjuk tőle, mert könyve, tárgyánál fogva a szakférfiakon kivül a nagy közönséget is érdekli, hogy a jóhiszemü embereket komoly tudományos éppel félre ne vezesse!
Minden felesleges szószaporítás helyett legelsőben is azt kérdezzük, hogy sok ezer oklevelet átvizsgálván, rendelkezik-e szerző kétségtelen bizonyítékokkal arra nézve, hogy a káptalanok és konventek – mert a «nyilvános helyek» alatt valószinűleg ezeket érti – a különböző jogi cselekmények írásba foglalásánál a «de generé»-t az általa kifejezett világos czélzattal alkalmazták volna? Hiszen ez az állítás határozottan magában foglalja azt a föltevést, hogy a hiteles helyek az ország valamennyi ügyes-bajos nemesének leszármazását és összeköttetéseit nyilvántartották volna, a mi pedig nem hogy a középkorban, de a legtökéletesebb bürokratismus mellett sem képzelhető! Mert a kit Váradon vagy Egerben történetesen ismertek, annak bizony a Szepességen vagy Pozsonyban gyakran hirét se hallották és beirták a levélbe a nevét úgy, a mint saját jószántából bediktálta, p. o. Lászlófia György Boxa nemzetségből, boldoguljon vele, ha tud! Ha az illetőnek különös kedve tartá a jámbor káptalanbeli papokat félre vezetni – bár nem látjuk át miért tette volna – alakoskodásával másnak nem árthatott, magának még kevésbbé használt, mert őseinknek törvényalkotó bölcseségében szerencsére nem a dr. Wertner fölfogása érvényesült. Kijelentjük azonban, hogy ha csak egyetlen egy concrét esetet is mutat föl nekünk, mikor a biróság a «de generé»-t osztályos vagy más birtok pörökben «az örökösödési jogon alapuló igény» törvényes bizonyítékának declarálta és fogadta el: saját tudatlanságunkról vallást tévén, ünnepélyesen bocsánatot kérünk tőle!
Addig azonban ne vegye rossz néven, ha egy ujabb kérdéssel terheljük.
Véleménye szerint ugyanis, a középkori ember a birtokfoglalásnak ezt a sokat emlegetett hivatalos jogczímét két kézzel ragadta meg, hogy «mint netáni támadások elleni védő gátat» örököseire is átruházhassa. Mi az oka mégis annak, hogy a XIV-ik század második feléig kiadott oklevelek túlnyomó száma genusokról egyáltalában nem emlékezik, sőt a nemzetségből származó családok birtokügyeire vonatkozó okleveleknek is átlag véve csupán egy harmadában találhatjuk föl a «de genere» megjelölést? Erre pedig épenséggel a Wertner által összegyüjtött regesták tanítanak bennünket, ezekből látjuk p. o. hogy a Borsa nemzetségre vonatkozólag fölhasznált 37 oklevél közül csak 2 említi a genust, az Ákosok, ha nem csalódom, 80 esetben tizenötször, a Győr nemzetség tagjai 98 esetben tizennégyszer, a Becse Gregorok másfélszáz oklevélben ötször, az Abák több mint 200 oklevélben körülbelül 60-szor, a Guth Keledek csaknem 300 esetben meg hatvanszor sem említtetnek a genussal együtt!
Meggyőződhetünk pedig arról, hogy igen gyakran osztályos pörök s nagy fontosságú birtokügyek forognak szőnyegen, mikor a vérséget s a közös leszármazás tényét bizonyítani kellett. És bizonyították is mindannyiszor, a nélkül, hogy a «de genere»-re hivatkoztak volna, a mire maga Wertner is könnyen rá jöhetett volna, ha az okleveleket figyelmesebben átvizsgálja vala.A dolog annyira nyilvánvaló, hogy állításunkat bizonyítgatni szinte feleslegesnek tartjuk. Mindazonáltal a sok közűl egy jellemző esetet mégis elmondunk. – Az 1334-ik év folyamán Salamonfia János az országbiró előtt pörrel támadta meg János fiait: Lászlót és Fábiánt, részt követelvén tőlük az őseik által osztatlanúl használt Guth, Atya, és Aba birtokokból. (Tehát a közös leszármazáson alapuló jogok érvényesitéséről volt szó! Lásd Bevezetés IX. l.) Keresete támogatására előadá, hogy atyja Salamon fia Ekcsnek, a ki fia Eleknek, Elek fia Farkasnak; alperesek atyja János fia Lőrincznek, a ki fia Pálnak, ez fia Nándornak, Nándor pedig fia említett Farkasnak. Alperesek a közös őstől való leszármazást nem tagadván, egyszerűen azzal védekeztek, hogy János keresete törvénytelen, mivel őseik már régen megosztozkodtak s ennek következtében az országbiró leveleik fölmutatására határnapot tűzött ki. Az itéletben említtetik ugyan, hogy perlekedő felek «in proxima linea cognacionis et generacionis» állanak, az illető genust azonban az osztályos atyafiak nem tartották szükségesnek megnevezni, bár tudjuk, hogy a Guth Keled nemzetségből származtak s János a Guthy, László pedig Fábiánnal együtt a Balkányi család őse volt. Ennélfogva kétségtelen, hogy a birói fölfogásra nézve nem a «de genere Guth Keled», hanem az a körülmény bírt fontossággal, hogy mindannyian Farkastól származtak, kinek fiai az említett jószágokat osztatlanúl birták. (Anjou okm. III. 88.)*
Már most mi következik ebből?
Legelsőben is az, a mit következetesen mindig hangoztattunk, hogy t. i. a genusból való származásnak az emberek semmi néven nevezendő fontosságot sem tulajdonítottak és annak az oklevelekben való kijelentése pusztán esetleges. Másodszor, hogy Wertner művének a nemzetségekről szóló «Bevezetés»-ét a tulajdonképeni genealogiai részt a helyett, hogy föladatához képest támogatná, egyenesen megczáfolja, minélfogva a «Magyar Nemzetségek» írója nem az általa fölhasznált oklevelek alapján, hanem saját dúsgazdag képzelet világából tart nekünk tudományos értekezést, melyből azonban – az ő classicus szellemében szólva – reánk nézve sem tudományos élvezet, sem gyakorlati haszon nem háramlik!
Az elmondottakra még csak azt kivánjuk megjegyezni, hogy szerző tanulmányozta ugyan a kérdés irodalmát, de szembetünőleg lázas sietséggel dolgozván, nem volt ideje az olvasottak felett gondolkozni, hanem egyszerűen rányomta azokra saját fölfogásának charakteristikus bélyegét, a nélkül, hogy másokra való hivatkozásával tudós önérzetén csorbát ejtett volna. Eljárásának megvan az a jó következése, hogy most az érdem egyedűl az övé!
Hogy szerzőnk mindenekfelett önállóságra törekszik, annak fényes bizonysága az az álláspont, melyet saját vallomása szerint, a «rokonsági fokoknak az okiratok által használt kifejezésével szemben» elfoglalt s melynek fonalán a vérséges összeköttetésnek legtöbb deák terminusát genealogice meghatározza. Hogy mennyi szerencsével? az csak concrét esetekből fog kitünni, annyit azonban már most is mondhatunk, hogy szabatosságot és szigorú következtetességet keresni a diplomatika középkori latinságában, már magában véve is öreg hiba, mely az embert könnyen hinárba juttatja a genealogiának különben is ingadozó talaján! Jellemzőül szolgálhat erre nézve a következő példa.
Wertner meghatározása szerint a cognatio és consanguineitas rendesen egy és ugyanazon nemzetségből való származást jelent.«A rokonságot egyáltalában in linea generacionis és in linea proximitatis, cognationis, affinitatis, consangvineitatis jelölik meg; hol a linea generacionisról van szó, ott minden kétséget kizáró módon csakis egy és ugyanazon nemzetségből való leszármazásról lehet szólni; még a cognatio és consangvineitas (Cognatus, consangvineus) rendesen egy ily leszármazással azonos».* Minthogy pedig egy 1274-ben kelt oklevélben Zyguy (szegi) Apa, a Guth Keled nemzetségből származó István comes cognatusának mondatik, Wertner fölállított tételéhez híven, habozás nélkül besorozza őt a Guth Keled nemzetség úgynevezett «határozatlan» tagjai közé, pedig hát egy kis utánjárással meggyőződhetett volna arról, hogy a jámbor a Hunt Pázmánok genusából származott. Hasonlóképen bánik el Vajda fia Langeussal, kinek birtokait magtalan halála után, 1279-ben a Guth Keled nemzetség némely tagjai IV. László királytól a rokonság jussán fölkérték. Ezt is megtalálhatjuk a határozatlan tagok között, pedig hát egészen ártatlanúl, mert csak sógorságában állott velük, a Báthory család ősatyjának Kopasz Andrásnak Katalin nevű leányát birván feleségül.Özvegyét még 1311-ben is életben találjuk. Orsz. Levéltár DL. 1776.*Most tehát azt kérdezzük, ki a hibás, az-e a ki irta vagy az a ki magyarázza az oklevelet? Minthogy azonban az író deákot nem vonhatjuk felelősségre azért, hogy affinis vagy proximus helyett kissé meggondolatlanúl cognatust írt, mert hát utóvégre is Wertner elméletét nem ismerhette, – szolgáljon ez szerzőnknek intő példáúl jövendőre nézve!
Ne higyjük azonban, hogy a «Magyar Nemzetségek» írója a Bevezetésben elfoglalt merev álláspontját következetesen megtartaná; a szükséghez képest módosít azon, mert hisz régi dolog, hogy okos ember mindig meg tud alkudni a körülményekkel. Egy 1294-iki oklevélben p. o. Egyed mester «de genere Thome Bani» nyilván mondja, hogy Mihály prépost és testvére Péter székely ispán «in linea consangvineitatis proxima sibi attinerent», mindazonáltal nevezettek nem Tamás bán, hanem a Bö nemzetségből származtak. (Wenzel XII. k. 557.), a minthogy meg is találjuk őket Wertner könyvében a Bő genusnál a «Határozatlan tagok» között (l. 142. lap Nemzedékrend). Pedig hát elmélete szerint a «linea consangvineitatis» rendesen egy és ugyanazon nemzetségből való származást jelent.
De most már csakugyan itt az ideje, hogy az «oklevelek által hitelesített nemzetségekre» térjünk!
II.
Szerző határozottan kijelenti, hogy nem a genusok történetét írja és könyvének csupán az a föladata, hogy «az okiratokban számtalan helyen szétszórva előforduló, első pillanatra nem is egymáshoz tartozóknak látszó adatokat egyöntetű egészbe» összekötvén, áttekinthető kép alakjában további kutatások alapjává tegye. (XII. l.)
Czéljához képest azt az eddigelé talán szokatlan, de praktikusnak elég praktikus eljárást követi, hogy a tulajdonképeni földolgozás s az ennek folyamán szükséges forrás-idézések helyett az illető genusra vonatkozó okleveleket «rövid és magvas»No bizony gyakran se nem rövidek, se nem magvasak!* regesták alakjában chronologice mindenütt előre bocsátja, úgy hogy 327 lapra terjedő munkájának legalább is fele regestákból áll, a mi tagadhatatlanúl legkényelmesebb módja a könyvírásnak. Viszont azonban ennek is megvan a maga hátránya, mivel a regesták sokasága, a szemet kápráztató, elmét zsibbasztó datumok, személy- és birtoknevek (és micsoda nevek, uram Isten!) ezrei, szóval az egymásra halmozott adatoknak élettelen tömege, míg egyrészt sovány kárpótlást nyujtanak a földolgozásért, másrészt a «Magyar Nemzetségek»-et az irodalmilag művelt izlésű közönségre nézve, végtelenűl száraz, unalmas és fárasztó olvasmánynyá teszik. Minthogy azonban jól tudjuk, hogy ez a szempont valamely tudományos munka megitélésénél, ha az máskülönben megüti a mértéket, irányadó nem lehet, fontosságot mi sem tulajdonítunk neki, hanem egyszerűen csak konstatáljuk és rátérünk a dolog lényegére.
Wertner művének beosztása tehát következő: I. Regesták. II. Birtok. III. Nemzedékrend. IV. Családok és czímer. Iacute;gy menne ez következetesen végig mind a 80 nemzetségen, azonban – a genusczímerekről nem is szólva, minthogy a heraldika művelése nálunk tudvalevőleg csak mostanában vett nagyobb lendületet és szerzőnk jól-rosszúl egyszerűen csak fölhasználja a mások által konstatált eredményeket – gyakran megtörténik, hogy némely genus mellől a birtok, nemzedékrend és családok külön-külön vagy együtt véve is hiányoznak, úgy annyira, hogy a Wertner által nagy szorgalommal összegyüjtött nemzetségeknek több mint fele családok nélkül szűkölködik s még szerencse, ha elágazásaikat, töredékes genealogiájukat úgy a hogy ismerjük. Sőt az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy körülbelül 20 genus egy-egy regestával és abban esetleg puszta nevével szerepel minélfogva leghelyesebben cselekedte volna, ha ezeket «Függelék» gyanánt adja.
Ennek okai pedig korántsem maguk az illető nemzetségek, hanem jórészben dr. Wertner, a ki műve összeállításánál kizárólag a nyomtatásban megjelent oklevelekre szorítkozottSaját vagy mások gyűjteményének történetesen fölhasznált egypár oklevele e tekintetben figyelembe se jöhet.* és nagyon téved, mikor azt állítja, hogy a nemzetségekről hasonló eljárás mellett is lehet «teljes és világos képet» nyujtani.
Könyve legalább határozottan az ellenkezőről tanuskodik, mert talán egyetlenegy – a diplomatariumokban föl nem található – lánczszem hiánya, gyakran nemcsak az összefüggést zavarja, de a mellett oly sötétséget okoz, hoy ebben szerzőnk minden jártassága daczára alig-alig botorkázik, sőt bizony néha még el is téved. Ennek tulajdonítható első sorban, hogy a «Határozatlan Tagok» nevével nevezett rubrica oly nagy szerepet játszik művében s a genusoknak valóságos Lymbusát képezi, a hová, mint már említettük, gyakran egészen ártatlanúl idegeneket is besoroz. Fattyúhajtásokkal különben helylyel-közzel még a genusok ágas-bogas családfáján is találkozunk, a mi arra figyelmeztet bennünket, hogy szerző adat-kritikáját s általában következtetéseit kellő óvatossággal fogadjuk.
Minthogy jó lélekkel senki sem követelheti tőlünk, hogy mind a 80 nemzetség genealogiai és birtokviszonyait tüzetes tanulmány tárgyává tegyük, mert hisz ezzel a fáradsággal a Wertnerénél valószínűleg vaskosabb könyvet írhatnánk, bele értve természetesen a regestákat is, leghelyesebbnek tartjuk általánosságban tenni meg észrevételeinket, concret eseteket hozván föl ott, a hol szükséges állításaink igazolására.
Első sorban is ki kell jelentenünk, hogy Wertner a nyomtatásban megjelent «okirati anyagot» sem használta föl teljesen s hogy többet ne említsek, a Magyar Történelmi Tár-t, az Erdélyi Múzeum-Egylet okleveleinek regestáit,Megjelent a Történelmi Tárban, de külön lenyomatban is Szabó Károlytól.* a Győri Tört. és Rég. füzeteket, a Székely Oklevéltárt, a Századok régi s a Történelmi Tár új folyamát figyelmére alig vagy épenséggel nem is méltatta, pedig helylyel-közzel bizonyára talált volna ezekben czéljához képest már eddig is haszonnal értékesíthető, vagy legalább hézagpótló adatokat. A regesták tehát már csak ezért is hiányosak, de még nagyobb fogyatkozása művének, hogy a tényleg használt és idézett forrásokat is felületesen, mint mondani szokás, csak úgy futtában vizsgálta át. Ennek legelső következése az, hogy többek között az Alap, Almás, Apuch, Augustin, Azan, Bala, Berény, Bozlig, Dem genusokat a «Magyar Nemzetségek» sorában hasztalanúl keressük, pedig hát forrásaink emlékeznek róluk, ha mindjárt egy-két oklevélben is.Mindezeket föltalálhatta volna szerzőnk Fejérnél vagy Wenzelnél, az Almás genust pedig a Képes Krónikában, melyre szintén hivatkozik. A Dem genust a Bő nemzetségre vonatkozó egyik regestában említi, azonosoknak tartván őket, de alaptalanúl.* Hát ez magában véve még nem volna olyan nagy baj, hogy segíteni ne lehetne rajta, hanem van a felületességnek egy súlyosabb beszámítás alá eső következménye, az t. i, hogy a regestákban föltétlenűl meg nem bízhatunk, mert szerző gyakran kritika nélkül vizsgálta át, néha helytelenűl értelmezte, máskor határozottan félre magyarázta az okleveleket,Ez alkalommal hely szüke miatt állításunkat csak kevés példával igazolhatjuk, de bármikor készek vagyunk bebizonyítani, hogy a regesták igen-igen tökéletlenek.* minélfogva következtetései sokszor meg nem állhatnak s a genealogiai táblák merő valótlanságot tartalmaznak.
Kritika nélkül való felületes eljárását kitünően jellemzi a következő példa:
Az Aba nemzetségből származó Somosi Péterfia György 1280-ban testvéreivel megosztozkodván, az erről szóló levelet fia II. Péter 1291-ben az egri káptalanban ünnepélyes alakban átiratta. Mindkettőt föltalálhatjuk az Árpádkori Uj okmánytár X-ik kötetében, csakhogy a szerkesztő elkövette azt a hibát, hogy első helyen (57. l.) az átiratot közölte, utalván az alább (10. l.) következő osztálylevélre, melyet aztán – bár a szövegben világosan és félreértetlenűl «Anno domini M° ducentesimo octuagesimo» áll – 1291. datum alatt szerencsésen meg is találunk. Hát ez bizony nagy hiba, de azért van ám az embernek két szeme, hogy nyitva tartsa, mert szép dolog a jóhiszeműség, csakhogy néha fölöttébb veszedelmes. Lássuk azonban, mit mível Wertner? Legelsőben is regestát készít, nyugodt lélekkel besorozván azt – Wenzel X-ik kötete 70. lapjára való hivatkozással – az 1291. évhez, majd az osztálylevélben talált genealogiai adatokat másokkal egybevetve, megcsinálja belőlük a Somosi család nemzedékrendjét, ilyenformán:
Somosi I. György.; I. Péter 1284–1300. 1288 és 1300 Abaujvármegye főispánja.; II. György 1291.; Tamás 1291.; Mihály 1291.; Miklós 1291.; János 1291.; II. Péter 1291–1304. Abaujvármegyei főispán.
Csak egy pillantást kell vetnünk erre a táblázatra, hogy hamis voltát tüstént fölismerhessük. Wertner ugyan mindenképen combinálja a datumokat, hogy valószinűvé tegye előttünk azt, a mi úgy látszik előtte is valószínűtlen, de kevés szerencsével, mert nem igen hiszszük el neki, hogy 1284–1304 között két Somosi György fia Péter abaujvármegyei főispán mint nagyapa és unoka létezett. E sikertelen erőlködés helyett bizony jobban cselekedett volna, ha a tévedés alapjául szolgáló oklevelet figyelmesen átolvassa egész utolsó betűig, hol az évszám okvetetlenűl szemébe ötlött volna. Vagy ha már ezt az ügy és saját jól fölfogott érdekében elmulasztotta, egyszerűen Fejér Cod. Diplom. V. 3. kötetét kellett volna nyugodtan átnéznie, hogy világosság támadjon elméjében, mert hiszen a 66. lapon a Somosiak osztálylevele az 1280-ik évnél, tehát helyes datum alatt közöltetik, a mint utólagosan meggyőződhetik felőle, ha épen kedve tartja, sőt a következő kötetben annak Somosi György fia Péter részére 1291-ben kiadott átiratát is föltalálhatja.Fejér Cod. Diplom. VII. I. 173. Wertner is idézi ezt a helyet következő regesta kiséretében: «Az egri káptalan átirja Aba nb. Dávid fia Omodénak adományozását Aba nb. somosi György fia somosi Péter számára». Keresem ezt az adományozást a regesták között, hát nem találom. Előveszem Fejért s az idézett helyen az egri káptalan oklevele tünik szemembe, homlokán a következő sorokkal: «1291 Capitulum Agriense donationales Ladislai Chuni pro Petro de Sumus de genere Aba transscribit». Láthatjuk tehát, hogy Wertner szokása szerint kissé szabadon fordított, de mind a két regesta valótlanságot tartalmaz, mert az egri káptalan sem Omodénak, sem Kun Lászlónak adományát nem írta át ezen datum alatt, hanem igenis a Somosiak 1280-ik osztálylevelét. Wertner azonban a helyett hogy egy kis fáradsággal utána nézzen a dolognak, inkább hamis regestát közöl. No, egygyel több vagy kevesebb, már nem tesz számot.* Mindenesetre reméljük, hogy műve második kiadást érvén az Aba nemzetség Somosi ágának leszármazását következőképen rectificálja:
I. Péter.; Somosi I. György 1280-ban testvéreivel megosztozik.; Miklós 1290.; Tamás 1280.; János 1280.; Mihály 1280.; II. Péter 1284–1304. Abaujvármegye főispánja.
Szinte röstelkedünk vele előállani, de az igazság érdekében nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Wertner a sokat emlegetett 1280-ki osztálylevelet más tekintetben is alaposan félre értette. Könyvében ugyanis (7. l.) a következő regestát olvashatjuk:
«1291 sept. 8. W. X. 70. Az Aba nemzetség következő tagjai közti birtokosztály: a) Dávid comes fia Omode comes; b) Bodon fia Dénes; c) György fia Bodon és más Aba nb. nemesek; d) Somosi Péter fia György» stb. Pedig hát Omode, Dénes, Bodon és a többi névvel meg nem nevezett Abák korántsem mint osztozó atyafiak, de igenis mint egyezséget létrehozó választott bírák szerepelnek rokonaik a Somosiak között, s az oklevelet is ők állítják ki, miről Wertner csalhatatlanúl meggyőződhetett volna, ha az 1291-ki átirat bevezetését elolvassa, melyben az egri káptalan világosan mondja, hogy Omode nádor (időközben lett azzá) patens levele mutattatott föl előtte. No de ennyi fáradságot nem vett magának, meg is látszik munkáján, hogy gyárilag készült.
Az előszóban többek között még azt is olvassuk, hogy Wertner «biztos szemmel ismeri fel az egyes nemzetségek és családok összetartozását». Magunk részéről ezt nem mernők ilyen határozottan állítani, sőt épenséggel azt tapasztaljuk, hogy a hol a «de genere» világító mécse kialszik, bizony sokszor hamis nyomokra téved. Szokása a regestákban ott is megnevezni (zárójel között) az illetők nemzetségét, a hol az oklevél erre nézve fölvilágosítást nem nyujt. Tagadhatatlan, hogy ezzel jó szolgálatot tesz a kutatónak, csak az a kérdés, mennyiben bízhatunk meg kritikája és éles látásában? De ha tudjuk, hogy p. o. Csanád esztergomi érseket két ízben is a Boxa nemzetség tagjának tünteti föl, nem igen magas fogalmat alkothatunk magunknak ebbeli képessége felől, s még szerencse, hogy utóvégre is a Csanád genushoz sorozza be, a hova tulajdonképen tartozik.L. «Magyar Nemzetségek» 15., 16. l.* Viszont helyesnek, sőt a dolog természetéhez képest okvetetlen szükségesnek tartjuk szerzőnknek azon eljárását, hogy egy és ugyanazon nemzetség különböző tagjait még olyankor is összekapcsolja, mikor nevük mellől a «de genere», a kétségtelen ismertető jel, hiányzik. Csakhogy hasonló esetekben nagy óvatosság s mindenek felett szigorú kritika szükséges ahhoz, hogy az ember meg ne botoljék, s puszta névazonosság alapján lelkiismeretes kutató, fegyelmezett genealogus bizonyára el sem indul. Wertnerrel azonban megtörténik ilyesmi, még pedig, sajnos, elég gyakran. Hogy töbet ne említsek, ott találjuk p. o. a Guth Keledek legősibb ágazatának fényes nemzedékrendjén Radoszláv bánt, mint az utolsó Árpádok alatt nagy szerepet játszott Joakhim, István és Miklós bános testvérét, pedig hát bizonyosan tudjuk, hogy egészen más nemzetségből származott: Babonec unokája s a Blagai grófok egyik őse vala. Csodálatos, hogy szerző erre nem tudott rájönni, ha Tkalčić Monumentáit s az Árpádkori Új Okmánytárt forgatta? de még Nagy Iván családtani munkája is nyomra vezethette volna őt! Az igaz, hogy Radoszláv atyját és testvérét történetesen szintén Istvánnak hívták, mint a Guth Keled testvérek atyját, de ki hinné, hogy Wertner ilyen ingadozó talajra lépjen, mikor munkája Bevezetésében nagy hangon hirdeti, hogy «a nemzedékrendi tábláknál lehetőleg arra néztem, hogy csak oly személyeket fűzzek össze függő genealogiai lánczolatba, melyekre nézve a czáfolhatatlan bizonyíték megvan». Üres phrasisok biz ezek, mert a «Magyar Nemzetségek»-nek igen sok lapja arról tesz tanúságot, hogy szerzőnk a források között különbséget nem képes tenni, s néha minden kritika nélkül, való tények gyanánt fogad el alaptalan combinatiókat, máskor saját maga állít vagy következtet olyan dolgokat, melyek nem az igazságnak, de még a valószínűségnek látszatával sem bírnak.
Néhány példával alább szolgálunk, most azonban még egy megjegyzéssel tartozunk Radoszláv bánra nézve. Wertner ugyanis őt egy 1293-iki regestában mint István bán fiát szerepelteti, ha azonban megnézzük az általa kivonatolt III. András-féle adománylevelet, láthatjuk, hogy abban «Radwslaus banus filius Stephani» említtetik, a báni méltóságot tehát szerzőnk adományozta atyjának, hogy annál könnyebben elhelyezhesse a felsorolt Guth Keledek között, a kik tudvalevőleg István tótországi bán fiai voltak. Ilyet azonban nem illik cselekedni, mert tévedhet valaki jóhiszeműleg akárhányszor, de önkényesen megtoldani az oklevelet, már ez az irodalmi tisztesség ellen való vétek!L. az adománylevelet Hazai okmánytár VII. 230. l.*
A Guth Keled nemzetségnél is sajnosan tapasztalható szerző munkájának abbeli fogyatkozása, hogy kizárólag a nyomtatásban megjelent történeti emlékekre szorítkozik, sőt mint már említettük, ezeket sem használja föl teljesen. A Kusalyi Jakcsokat, rosályi Kunokat, Gacsályiakat stb. p. o. hasztalanúl keressük könyvében, pedig Adony ágát négy nemzedéken levezeti, mégis elmulasztja, hogy Bunyitaynak a Váradi püspökségről irott derék munkáját kellő figyelmére méltatván, más rendelkezésére álló oklevelek alapján a Kusalyi Jakcsoknak Adonyról (Odon), illetőleg a Guth Keled genusból való származását konstatálja.Nemzedékrendjüket a nyomtatásban megjelent s az Ujhelyi család t.-ujhelyi levéltárában őrzött eredeti oklevelek alapján következőleg állíthatjuk össze:
Odun.; Ivánka de genere Guth Keled. 1275–1321.; Miklós 1307–1362. Erzsébet királyné tisztje, felesége Feldruch fia, Beke leánya.; István 1327–1342.; Tamás 1327–1342.; Lőkös 1327–1352.; Jakcs de Kusal 1327–1365.; Péter 1352 «dictus Adon.»; Miklós.; András 1352.; János 1352.; Sebestyén de Mihályfalva 1410.; László de Jankaháza 1408 (Károlyi I. 505.) (ettől a kihalt Jankafiak.); György 1382–1410. (DL. 29456.) kincstárnok, beregi főispán, tárnokmester, szabolcsi főispán.; András 1385–1387 kincstárnok, főispán.; István 1385–1393 kincstárnok, főispán.; Dénes 1385.; Dávid 1385.; Mihály 1427–1441 székely ispán. Erdélyi vajda.; László 1430.; Dénes 1405–1432 váradi püspök.; László 1405–1440. Erdélyi vajda. (DL. 13558.); János 1410–1432 székely ispán.; Mihály 1410.; László 1435.; György 1435.
A további leszármazást Nagy Ivánnál is megtalálhatjuk, bár az sokszor félre vezet bennünket. Ott p. o. Kusali Jakcs János és Mihály székely ispánok mint testvérek szerepelnek, pedig csak unokatestvérek valának. – Érdemesnek tartjuk közölni még a Jakcsoknak a XVI. század első felében összeállított genealogiáját, melynek adatai, a mint erről meggyőződtünk, teljesen megbizhatók. (Orsz. Levéltár DL. 24605.)
Magister Jakch.; Georgium.; Stephanum.; Michaelem Dionisium Ladislaum Joannem. qui obiit episcopum (Helena Posonii. Váradiens. Báthory.); Michaelem comitem Siculorum.; Ladislaum parvum «Oláh» dictum, qui habuit.; Petrum (?) idem.; Franciscum.; Ladislaum qui obiit Transmare qui habuit.; Annam consortem Michaelis Országh.; Georgium; Joannem.; Stephanum. †; Joannem. †; Michaelem horum semen defecit. Filias: consortem Johannis, bani de Maróth, consortem Sigismundi Bánffy.; Ladislaum quem interfecerunt.; Andream.; Elenam consortem Frank bani.; Christinam C. Thomae Báthory.; Eufemiam C. Nicolai Drágffy.
(V. ö. Nagy Iván 5. k. 291. l. Székely Oklevéltár» Bunyitay id. m. I. k. 250, 251.)*
A Rosályi Kunok ősét is föltaláljuk a «Határozatlan Tagok» között Tyba fia Miklós személyében, kit Wertner egy 1280-iki regestában említ, noha a Károlyi codex bizonysága szerint (I. k. 21. l.) még 1295-ben is életben van, ismeretleneknek állított testvéreit pedig – persze hogy egy kis fáradtsággal – az erdélyi múzeum okleveleinek regestáiban (26. l.) fölfedezhette volna. Még az sem tünik föl neki, hogy Miklós unokája Rosályi Gergely fia György Ungvármegye alispánja, 1345-ben Guth Keled czímerrel pecsétel s hogy a regesták szerint is osztályos atyjok fia volt a Guth Keledeknek és Rosály már 1293-ban a nemzetség ősi birtoka gyanánt említtetik (l. 249, 262. l.). Azért se lett volna szükséges levéltári kutatásokat eszközölnie, hogy megtudhassa, miszerint Rosályi Györgynek már 1373-ban élő Lukács fia volt az, ki a Kun nevet legelsőbben használta, melyet aztán maradékai a Guth Keled genus ősi czímereivel együtt állandóan meg is tartottak.Szabó Károly: Az Erdélyi Múzeum Eredeti Okleveleinek kivonata. 35. l. Zsigmond király 1396 febr. 9-én kelt meghagyását: «magistro Lucae dicto Kwn de Rosal» intézi. Sztáray okltár I. 540 l. Czímerükre nézve l. Csergheő Gézának jeles értekezését: A Guth Keled nemzetség czímere.» Turul 1891. évf. I. f.*
A Gacsályi család már kevésbbé ismeretes, tagjai csak a megyei életben szerepeltek, s országos hírre, névre, méltóságokra soha sem emelkedtek, egyenes ősüket Miklós fia Elleust azonban Wertner regestái között is megtaláljuk (1322–1337), csak az nem áll, hogy 1322-ben szatmári főispán volt, mert tudvalevő dolog, hogy akkor Debreczeni Dózsa nádor viselte a főispánságot, a kinek ő vicecomese lehetett.Erre vonatkozólag Fejér Cod. Dipl. VIII. 5. 126. l. idézi Wertner, hol egy magyar oklevél regesta van, melyben Elleus határozottan alispánnak neveztetett. Ő azonban a következő lapon levő Szirmay-féle ismét magyar fordításban közlött oklevél alapján állítja Elleusnak főispánságát.* Elleus fia 1368-ban már Gacsályi Lászlónak neveztetik, és szintén László volt a család utolsó tagja, kinek birtokai a XVI-ik század közepe táján a Rosályi Kunokra szállottak.Szabó Károly id. m. 31. l. I. Ferdinánd 1550. jan. 20-án a Rosályi Kunoknak új adományt ad, azokra a jószágokra is, melyek Rosályi László magszakadása után szállottak reájuk. Orsz. Ltár N. R. A. fasc. 496. nr. 10.*
Ugyancsak ebből az ágazatból származott az Atyai család is, melynek őse Tyba fia Péter volt (1341–1352). A Farkastól származó Detre fiainak (l. 282. l.) magvuk szakadván, birtokait a legközelebbi rokonok örökölték s midőn 1341-ben a Guthiak Tyba maradékaival peregyezségre léptek, nevezett Péternek a beregmegyei Atya helységből adatott ki osztályrésze. Maradékai az Atyaiak Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyékben az egész XIV-ik századon keresztül előkelő birtokosok voltak.Orsz. Levéltár DL. 29132. Dr. Csánki: Magyarorsz. Tört. földrajza. I. K. 420. 436. 490. 497. l.*
Minthogy a Gacsályiak és Atyaik leszármazása eddigelé ismeretlen, a Rosályi Kunoké pedig csak Lukácson kezdődik, nem tartjuk feleslegesnek a rendelkezésünkre álló oklevelek alapján nemzedékrendjüket összeállítani.A nyomtatásban megjelent okleveleken kívül a b. Perényi és tiszaujhelyi Ujhelyi családok levéltárait is használtam. L. Szabó Károly id. m. 23, 31. l. Anjou okmt. III. és VI. k.*
Tyba de genere Guth Keled él még 1280-ban.; Miklós. 1275–1295.; Tyba 1277.; Mihály † 1352 előtt.; Péter de Atya 1341–1357.; Tamás 1352.; István 1352.; Elleus 1322–1344.; Gergely † 1344 előtt; János 1365.; Tyba 1365.; János 1365.; László 1365.; Borcs 1344–1358 de Gacsály.; László 1344–1368 de Gacsály.; György 1334–1373 de Rosál ungvármegyei, később szatmári alispán. (Szerdahelyi) Erzsébet.; Gergely 1373 küküllői esperes.; Lukács 1373–1396. dictus Kun de Rosály.; Kálmán 1373–1382.
Hogy e táblázat homlokán álló Tyba egy személy-e azzal a Tybával (Tyba filius Tyba de genere Cletgud), a ki 1253-ban a poroszlói monostor patronusaitól birtokot vásárolt? határozottan nem tudjuk, bár a chronologia nem mond ellent e föltevésnek, mivel Tyba fia Miklós, már V. István király uralkodása alatt meglett ember volt, és hű szolgálataiért adományt nyert.Gr. Károlyi oklevéltár I. 1. 21. l. Miklós az ugocsavármegyei Fekete-Patakot nyerte V. Istvántól, melyet Salánkkal, Komjáttal, Karaszlóval együtt a XVII-ik század közepéig a Rosályi Kunok bírtak, magszakadásuk után a Károlyiakra szállott.* Az oklevelek csak arra tanítanak bennünket, hogy a Daróczy, Guthy, Kisvárday családok Tyba ágazatával közel rokonságban voltak, valaminthogy a guthi Országhok is elhelyezhetők a Guth Keledek törzsökének azon az ágán, melynek őse egy 1334-iki oklevél tanúsága szerint Farkas volt, ki valószínűleg még a XII-ik század végén, vagy a XIII-ik század elején élhetett.Guthi János 1334-ben negyediziglen való leszármazója volt Farkasnak (Anjouk. okmtár III. 88. l.)* Wertner ugyan nem mutatja ki ezt az összeköttetést, mert nála a nemzedékrend Guthi Mihályon megszakad (282. l.), mi azonban tudjuk, hogy ennek Pál és Gáspár nevű fiai maradtak. Pál utódjait nem kutattuk, az 1406-ban már élő Gáspár guthi Ország Mihály nádornak atyja lőn.Ország Mihály nádor nagyatyjáról mondja egy 1341-iki oklevél, hogy «in partibus remotis ad studium litterale animum applicasset» (Orsz. Ltár DL. 29132). Pál valószínűleg egy személy azzal a Guthi Pállal, a ki 1398-ban Szatmár vármegye alispánja volt (Zichy c. V. 79 l.) L. még Orsz. Ltár DL. 29456.*
Sokat lehetne még beszélni erről a nemzetségről, de a hely szűk volta nem engedi, hogy részletekbe bocsátkozzunk s egyszerűen megjegyezzük, hogy az Anarcsi Tegzesek és Bacskaiak is kétségtelenűl Guth Keled ivadékok. Az utóbbiak őse András comes fia András, kinek nevével 1282–1293 között találkozunk az oklevelekben. Nemzedékrendjük így kezdődik:V. ö. Zichy okmtár I. k. 80. 321. 327. 344. l. Leleszi ltár B. fasc. 1 nr. 10 Hazai okmtár VIII. 225. l., hol András hibásan Buthkai-nak iratik.*
András comes de genere Guth Keled.; II. András de Bachka 1282–1293.; Miklós 1330.; III. András 1332.; László 1330.
Igaz ugyan, hogy főképen a Tegzesekről a nyomtatásban megjelent oklevelek kevés tájékozást nyújtanak, de ismeretes birtokviszonyaik és czímerük alapján legalább fölemlíthette volna őket Wertner, mint a hogy megcselekedte ezt hasonló körülmények között a napjainkban is élő Guthy családdal, melynek – saját vallomása szerint – «Gk. nb. leszármazását okiratilag bebizonyítani nem tudjuk». Tapasztalhatjuk azonban, hogy nála az ilyesmi pusztán szeszély dolga, pedig egy kis következetesség soha sem árt. Mindenesetre többet ér azoknál a magasabb genealogiai combinatióknál, melyek szerzőnknek sehogysem sikerülnek.
Példa erre a többek közöt a sokat emlegetett László vajda, Ottó király megcsufolója, kinek személye körül már egész irodalom támadt s a kit erőnek erejével be akar oltani a Borsa genus nemes törzsökébe és nem régiben a mindenek felett álló igazság nevében meg is leczkéztette Pór Antalt, hogy a fattyúhajtás ellen protestálni mert. Pór megfelelt magáért, noha kíméletesen még takargatni igyekezett szerzőnknek egypár vastag tévedését, Puky Andor is meggyőzőleg kimutatta e vélemény alaptalanságát.L. Pór Antal: «László erdélyi vajda és a Keán nemzetség» cz. értekezését (Turul 1891. évf. 3. füzet). Puky Andor: «László erdélyi vajda nemzetsége.» (U. o. 1891. évf. 1. füzet). Wertner Mór: László erdélyi vajda nemzetsége. (Századok 1890. 726. l.).* Wertner azonban szentül hisz saját csalhatatlanságában, s a «tengeri kigyó» ismét felüti fejét a «Magyar Nemzetségek» lapjain.
Szükségképen foglalkoznunk kell e kérdéssel, bár igyekezni fogunk mentül rövidebben végezni vele.
Ismételjük, hogy Wertnernek a Borsákra vonatkozó regestái mindössze is csak kétszer, illetőleg a Váradi Regestrumot is ide számítva, négyszer emlékeznek meg a genusról, és egyetlen egyszer László vajda nevével kapcsolatban, mikor t. i. a szolnoki várjobbágyok 1292-ben bizonyos földjüket eladták a Borsa nemzetségből származó László fia László volt erdélyi vajdának.«Ladizlao filio Ladizlay de genere Borsa, quondam wajwode Transilvanie» (Wenzel id. m. X. k. 85. l.).* Az oklevél világosan és félreértetlenűl fejezi ki magát s pár sorral alább ismét a birtokvásárlót nevezi (volt) vajdának. Wertner azonban – ő tudja miért – sehogysem akarja megérteni az igazságot, hanem az atyát volt, a fiút pedig tényleges erdélyi vajdának tartja.
Ez ugyan magában véve nem volna valami nagy baj, mert hát mégis csak több hitelt adunk az egykorú oklevélnek, mint az ő combinatiójának, ha mindjárt esküt is tenne reá, csakhogy valóban létezett egy 1280 előtt már elhalt hasonló nevű erdélyi vajda, és – László ez is, László az is – Wertner hamarosan összekapcsolja őket s ügyet se vetvén a komoly ellenvetésekre, «megcsinálja» a nemzedékrendet ilyenformán:
I. László erdélyi vajda de genere Borsa.; II. László 1291–1313 erdélyi vajda.; Miklós esztergomi érsek.; Gyula bán.; III. László 1315.; IV. László 1315.; János.; Leány. (Uros István szerb királyfi.)
Ebből láthatjuk, hogy nem is olyan rossz társaságba került hősünk, csak az a kérdés, nem kakukfi-e, a kit tudvalevőleg a fészekből ki szoktak dobni?
Mert ha szinte valóságnak fogadjuk is el azt, hogy Miklós érsek és Gyula bán I. László erdélyi vajda fiai voltak, – a mihez véleményünk szerint még mindig kétség fér, – nem látjuk fötétlenül igazolva, hogy még egy harmadik, László nevű testvérük is volt volna, de hiszen lehettek a vajdának Miklós, Gyula és László fiai a nélkül, hogy neki szükségképen a Borsa nemzetségből kellett volna származnia!V. ö. Pór, Wertner és Puky Andor értekezéseit id. h. Pór fölhoz egy oklevelet annak bizonyítására, hogy Gyula bán, Miklós és László néhai László vajda fiai voltak, de ez annál kevésbbé döntheti el a kérdést, mert az idézett oklevélnek egy másik variansa nem II. Lászlóról hanem I. László vajda testvéreiről beszél. Mindkettő gr. Kemény József másolatából közöltetett, a mi annyit jelent, hogy vigyázz!! (Turul 1891. évf. 110. lap.) Puky Androank az a megjegyzése, hogy Gyulát inkább lehet az érsek unokaöcscsének mint testvérének tartani, igen indokolt és talpra esett (Turul 1891. évf. 44. l.) s már ez is arra int bennünket, hogy a Pór által idézett 1280-ik oklevelet kételkedve fogadjuk.*
Wertnernek pedig az a legfőbb erőssége, hogy II. László a Borsa nemzetség tagjának s László volt erdélyi vajda fiának neveztetik. Minthogy azonban tudjuk, hogy a «quondam wayvoda» nem atyjára, hanem egyenesen az ő személyére vonatkozik, fönmarad még a Borsa genusból való származásnak puszta ténye. No ezt nem akarjuk elvitatni tőle, csakhogy ezen a réven bajosan juthat el az érsek és bán atyafiságához!
Mindezeknél fogva I. László erdélyi vajdát, továbbá Miklóst és Gyulát a Borsák családfájáról egyelőre törülnünk kell, sőt már azt is teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy László «de genere Borsa» nem egy személy azzal a László erdélyi vajdával, a ki az utolsó Árpád halálát követő pártharczok idején oly nagy hirre vergődött, hogy tudósok és nem tudósok még ma is veszekednek felette. Hogy a Borsa nemzetségű Lászlónak vajdasága 1292-ben megszünt, azt már Pór Antal kimutatta s nem kételkedhetünk rajta, hogy méltóságába többé vissza se került, bár a vajda titulust szokás szerint egész életében viselte. Mindazonáltal, mellőzve a közbeeső időt, egy kis bizonysággal szolgálhatunk Wertnernek arra nézve, hogy az 1292-ben és 1306-ban szereplő László erdélyi vajdák különböző személyek.
Történt ugyanis, hogy Mikud bán fiai pörrel támadták meg a Borsa nemzetségből származó Szent-Mártoni László vajdát Poklostelek Doboka vármegyében fekvő birtok miatt. Az ügy László erdélyi vajda és a szolnoki főispán elibe került, ki a feleket perdöntő bajvivásra kötelezvén, az eredményhez képest Szentmártoni László vajda javára itélt, s erről 1306 szeptember 16-án Ehelős vicze-vajdasága alatt oklevelet is adott ki, melyet a nyertes fél ugyanazon év november 18-án az erdélyi káptalanban átiratott. Az átirat határozottan Szentmártoni László vajda, a László fia «de genere Borsa» kérésére történt, s mi egyenesen Wertnerre bizzuk, hogy levonja ebből a consequentiát, magunk részéről csak annyit jegyezvén meg, hogy ez az oklevél nem feküdt ugyan észrevétlenül «hogy ugy mondjuk az utczán», mert az országos levéltárban őriztetik, de ez tudvalevőleg naponként 9–2 óra között mindenki számára nyitva vagyon.László vajda levelének 1306 november 18-án kelt átirata az Országos Levéltárban DL. 28574.*
Ha tehát nem akarjuk föltételezni azt az Ezeregyéjszakába való kalandot, hogy Borsa László hirtelen, váratlan elüzze névrokonát az erdélyi vajdaságból, s Ottó királyunkat tömlöczre vetvén, ismét átengedte székét elődjének, be kell látnunk, hogy két különböző emberről van szó s a «Magyar Nemzetségek» 130-ik lapján tündöklő genealogia helyet ad egy szerényebb, de legalább igaz nemzedékrendnek, ilyeténképen:
László de genere Borsa.; II. László 1292-ben volt vajda 1306-ban «vajvoda de Sancto Martino».
Fölemlítjük még itt, hogy a Nadányiaknak a Borsa genusból való származását magunk részéről is csaknem bizonyosnak tartjuk ugyan, leszármazásukat azonban Wertner tévesen közli, mert Apa és Opoy (l. 130. lap), ki fölváltva Apaj-nak is iratik, tulajdonképen egy és ugyanazon személy, minélfogva a nemzedékrend következőleg rectifikálandó:V. ö. Wertner id. h. Dr. Csánki Dezső id. m. 661. l. Orsz. Levéltár DL. 29130. továbbá Ujhelyi cs. levéltára, illetőleg «A Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ágazata» cz. értekezés (Turul 1889. évf. 4. füzet).*
Apa (Apaj, Opoj) comes.; Miklós 1323.; Ugod 1323 körül.; I. János 1323 körül.; Borsa 1323 körül.; II. János de Nadán 1323–1346.; István de Nadán 1323–1346.
Általában véve elmondhatjuk, hogy a nemzedékrendek – könnyen megszámlálható kivétellel – teljes hitelt csak akkor érdemelnek, mikor szerzőnk földolgozott forrásokra támaszkodhatik, vagy a mások által constatált eredményeket veszi át könyvébe, legfeljebb az itt-ott mutatkozó hiányokat pótolván. De még ilyenkor is nagy vigyázattal kell élnünk, mert – a mint már megjegyeztük – a források között különbséget nem igen tesz s gyakran alaptalan combinatiókat meg nem érdemlett figyelemben részesít, máskor ellenben komoly számbavehető tudósításokat egészen mellőz.
A Dobra genusnál p. o. összesen 4 oklevélregestát s ebből hármat Nagy Iván ismeretes családtani munkája után közöl, mindazonáltal az 1265-ben élő Marczell bácsi várjobbágytól lehozza a nemzedékrendet egészen Frater György váradi püspökig, a kit ekkép a Dobra nemzetség, illetőleg a mai napig virágzó Frater család ivadéka gyanánt szerepeltet. De lapozgatván Bunyitay munkáját, ugy látszik maga is megsokalja a dolgot s következő jegyzettel könnyít a lelkén: «Okirati határozott adatok hiányában tehát nem lehet apodictie állitani, hogy az ippi, érkeserüi és bélmezei Frater család a Dobra genusból származik» (l. 229. l. jegyzet). Bizony hogy nem, csakhogy ezt előbb is meggondolhatta volna Wertner s az egész genealogiát elhagyhatta volna, mert hasonló eljárás «absolut tudományos becsre» igényt tartó munkában (l. Bevezetés XII. l.) legalább is szokatlan.
Ezzel szemben az Álmosdi Chyréknek és közel vérségük a Pocsajiaknak Ákos nemzetségből való származására nem is reflectál, pedig Bunyitay útmutatása nyománBunyitay Vincze id. m. III. k. 288. l.* nem került volna valami nagy fáradságába tisztázni a kérdést, sőt egy általa is közölt 1342-iki oklevél világosan mondja Pocsaji Lászlóról, hogy Erne fia István nádor genusából származik.Anjou okmtár IV. 228. l. Ugy látszik Wertner figyelmét Bunyitay munkájának id. h. egészen elkerülte, mert ha az Álmosdi Chyréknek a Pocsajakkal való nexusát s az előbbiek czímerét ismerte volna, kutatásait valószinűleg az Ákos genus ezen ágára is kiterjeszti vala.* Mellesleg megemlíthetjük, hogy az Ákosok nemzedékrendjének összeállításánál is kevés kritikát tanusított szerzőnk, p. o. a híres Micsk bán ágazatán (l. 69. lap) I. Ákost 1297–1314 között szerepelteti leszármazók nélkül, pedig még 1342-ben is életben találjuk, mint Nagy Ákost, Dénes meg László fiával és Ilona leányával együtt, az igaz, hogy végrendelkezik, de az nem tesz semmit.Zichy okmánytár II. k. 14. lap. A tévedést az is elősegíté, hogy II. Ákosnak szintén volt László nevű fia.* Minthogy azonban 40 évvel később unokaöcscse Micsk bán fia II. Ákos is Nagynak neveztetik (persze mert már ifjabb Akos is volt a családban), Wertner szerencsésen összetéveszti őket, az említett Dénest és Lászlót II. Ákos fiai gyanánt tüntetvén föl.Zichy okmtár II. k. 14. lap.* Ily apró tévedésekkel azonban a «Magyar Nemzetségeknek» majd minden harmadik lapján találkozunk s az ember szinte nem is győzi számon tartani azokat, a mi bizony elég kellemetlen dolog; kisebb hiba ennél, de mégis hiba, hogy nehány genust kétszer is szerepeltet; mert talán elhiszi nekünk, hogy az Aga (Acha) és Atha, a Bathal és Gathal, a Csurla és Cyurla egy és ugyanazon nevek? Az is gyakori eset, hogy a genusoknál a hasonló nevű családokat mind egy kalap alá vonja, a nélkül, hogy birtokviszonyaik és ismeretes leszármazásuk ezen önkényes eljárását legkevésbbé is indokolnák. A Bő genusból eredő somogyi birtokosokat p. o. együtt emlegeti a hevesvármegyei bői vagy beji nemesekkel, noha egyetlen egy oklevelet sem hoz föl annak igazolására, hogy ezek is a Bő nemzetség tagjai volnának. Viszont az oklevelekben egy sereg Ajkai fordúl elő minden közelebbi meghatározás nélkül, Wertner azonban lelkiismeretesen elősorolja őket, beosztván kit-kit az Ajka genus ágazatai és határozatlan tagjai közé (l. 50, 51, 52. lap) s bár kétségtelenűl rokonok valának, de kettőről se lehet határozottan kimutatni, hogy «de genere Ayka» származott volna. Hasonlóképen jár el a Haraszt genusnál (313. l.), mindazokat, a kik történeti emlékeinkben a XIII-ik század elejétől kezdve a XV-ik század végéig Harasztiaknak neveztetnek, irgalom nélkül ide sorozván.
Hát ahhoz mit szóljunk, hogy a Kapivári Kapyakat a Kókai Tétényiekkel együtt szintén ebből a nemzetségből származtatja? valószínűleg azért, mert bizonyos Haraszti János és László Tétényi Péter budai alvárnagynak «consobrinus»-ai voltak, és együtt kaptak czímert 1405-ben Zsigmond királytól. A ki nem tudja, hogy a Kapyak őse Zsigmond király alatt bokros érdemeket szerzett budai polgár vala, talán még hitelt is adhatna szerzőnknek! Érdekes, hogy a Kapy és Tétényi családot külön tárgyalja, egy 1328-ik oklevél alapján, melyben bizonyos Jakab tétényi nemes említtetik,Anjouk, okmtár II. k. 357. l.* holott maga is mondja, hogy a Kapy nevet Tétényi András vett föl, a kit annak előtte Kapronczainak hívtak (l. 316. lap)! Bizony bizony ez az «értelmes kalauz» (l. Bevezetés XIV. lap) járatlan utakon, tüskén-bokron keresztül hurczol bennünket s a ki örökösen nyitva nem tartja szemét jobbra-balra figyelvén, pislogó mécsese mellett könnyen eltévedhet.
Szerzőnk egy ízben még komoly történetíró voltáról is megfeledkezik és combináló szenvedélye minden jobb ízlést sértő trivialis módon nyilatkozik. A Bór nemzetségnél ugyanis Bánk bánról szólván, véleménye szerint «igen érdekes» genealogiai combinatióval örvendezteti meg az olvasót. «Az Andechs-Merdáni herczeg által becstelenített Bánk bánné – úgymond – férje második neje lehetett, mert nehezen feltehető, hogy egy már férjnél levő nő anyja még annyi ifjúsági bájjal és szépséggel rendelkezett volna, hogy a nevezett herczeg előtt még kivánatos legyen» (117. lap). Erre mi egyszerűen azt felelhetnők Wertnernek, az ő modorában szólva, hogy: «ne sutor ultra crepidam», mindazonáltal beérjük azzal a gyöngéd figyelmeztetéssel, hogy nagyon emlékeztet bennünket azokra a vén asszonyokra, a kik üres óráikban, kávé mellett «gazdátlan közhírekkel» (vulgó pletyka) delectálják magukat.
Több hasznát veheti vala combináló képességének, ha az ócsai Balogh és Derencsényi családoknak a Balog, a nényei Dacsóknak a Dobak genusból való származását kutatja, vagy ha a Bees nemzetség ivadékaival megismertet bennünket, több figyelmére méltatván jeles elődjének néhai Bottka Tivadarnak munkálkodását.Ujabb családtani adalékok. (Magyar történelmi tár X. k. 221. l.) A Balogh és Derencsényi családnak Balog genusból való származására már Nagy Iván figyelmeztet (I. k. 136. l. III. k. 281. l.). A Dacsók ősét Dobákot és fiát Demetert Wertner könyvében is megtalálhatjuk (227. l.). További adatokat a Palásthyak (I. k.) és Kubinyi monumentái (I., II.) szolgáltatnak. Wertner mindkettőt használta.* A mint a hanvai Darvasokat, Hanvayakat, szkárosi Farkasokat, runyai Zsoldosokat stb. a birtokviszonyok és czímerek egyezése alapján a Hanva genusnál elősorolta, noha szakadatlan leszármazásukat vagy összeköttetésüket kimutatni nem képes, ép annyi joggal fölemlíthette volna p. o. a Derencsényieket és Baloghokat a Balog genusnál. A Hanva nemzetségre vonatkozólag különben megjegyzem, hogy az minden valószinűség szerint a Hunt Pázmán genusnak egy oldalágát képezte s az illetők csupán lakóhelyük után nevezték magukat (harminczegy regesta között mindössze kétszer) «de genere Hanva» származóknak. Legalább az a Hanvai Miklós (István fia), a ki Csák Máté és az Omode fiak ellen I. Károly király zászlója alatt a rozgonyi ütközetben vitézűl harczolt s 1312-ben hű szolgálataiért adományban részesült, határozottan a Hunt Pázmán nemzetség ivadékának neveztetik, a mit különben a Hanvay és ezzel rokon családok czímere is igazolni látszik.Pajzs-alak egy ugró bakkecske, a sisakdísz azonban holdsarló hat ágú csillag kiséretében már határozott Hunt Pázmán motivum, megtaláljuk a Petri Derseknél is, a kik kétségtelenűl ebből a genusból származtak. Hanvay Miklós donatiója Róbert Károlytól az orsz. Ltárban DL. 33567.*
Arra nézve, hogy egy és ugyanazon törzsfőtől származó családok tagjai olykor különböző genusokhoz számították magukat, illetőleg ha szabad e kifejezéssel élnünk, eredeti nemzetségi nevüket megváltoztatták, több példát lehetne fölhozni.
Csaknem bizonyosnak tartjuk, p. o. hogy a Wertner könyvében előforduló Cserna (helyesebben Csorna, l. 209. lap) genus tagjai tulajdonképen az Osl nemzetségből származtak, de föltétlenűl igazolja állításunkat az Arland genus eredete.
A «Magyar Nemzetségek» 45. lapján ugyanis ott találjuk az Aga (helyesebben az Acha) genust, ennek nemzedékrendjén pedig Arlandot, János, Miklós és Acsk nevű fiaival együtt, a kik mindaddig míg ős jószágaikat osztatlanúl birtokolják «de genere Acha (Agha)» nevezik magukat, sőt egész az 1342 július 29-én történt osztozkodásig még utódjaik is ezt a megkülönböztetést használják. Ettől kezdve azonban az ősnemzetségi név csakhamar feledésbe merül, s három év múlván az illetők már mint az Arland genus tagjai szerepelnek. A szakadatlan leszármazást kimutathatjuk, s így a személyek azonosságához szó sem férhet. Arland egyik kis unokája János a Stubiczai, másik unokája «Tóth» Miklós 1345-ben Szomszéd várát nyervén adományba I. Lajos királytól, a történelmünkben szereplő szomszédvári Tóth, illetőleg fiusítás által a szomszédvári Henning család alapítója lőn és mindnyájan következetesen «de genere Arlandi» nevezték magukat, a mi igen jellemző és tanulságos dolog s más egyebek között arra figyelmeztet bennünket, hogy merev szabályok fölállítása által a nemzetségi kérdés megoldását ne tegyük még nehezebbé. Persze hogy Wertner könyvében – miután ő kizárólag nyomtatott forrásokat használ – az Arland genusról egy sort sem találunk.Az Arland = Acha genusból származott családok nemzedékrendjét az Országos levéltárban őrzött oklevelekből csaknem teljesen össze lehet állítani, birtokaiknak egész sorozatával együtt, melyek jobbára Zágráb környékén feküdtek. A Szomszédváry Henningek utódja lett szintén fiusítás útján a Teuffenbach alias Henningh család, melynek azonban a XVI. század közepén már magva szakadt. Lásd Orsz. Levéltár DL. 35852, 33593, 35853, 35881, 5030, 35882, továbbá N. R. A. fasc. 35. nr. 26. fasc. 497. nr. 25.*
A munka heraldikai részéről is kevés jót mondhatunk, sőt szerzőnknek a forrás-idézések körül tanusított eljárása véleményünk szerint határozott megrovást érdemel. A czímereket majdnem mindig a Csergheő Géza által szerkesztett Siebmacher-féle «Wappenbuch» szerint írja le (bár helylyel-közzel Nagy Ivánt, néha a Turul-t, sőt még az Ung. Revue-t is citálja), de elég gyakran a forrás megjelölése nélkül, vagy plane az Országos Levéltára hivatkozva, pedig bizonyosan tudjuk, hogy ezt belülről nem igen ismeri s a Pecsét-mutatóban fölsorolt és könyvében sűrűen idézett okleveleket testi szemeivel sohasem látta.«A magy. kir. Orsz. Levéltár diplomatikai osztályában őrzött pecsétek mutatója». Budapest 1889. Szerkesztette Dr. Csánki Dezső.* Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy azok a czímerleírások, miket Siebmacher-ből kényelmesen átvesz, az érdemes szerkesztőnek néha sok fáradságba, fejtörésbe és hosszas tanulmányozásba kerültek s nem lett volna szabad az Országos Levéltárra hivatkozni akkor, mikor bizonyosan tudjuk, hogy a Csergheő által konstatált eredményeket használja föl könyvében.A Hedry, Keczer, Rédey, Sirokai, Zsegnyey, Hanvay, Darvas, Nadányi, Butkay, Málczai Ráskay családok czímerének leírásánál forrást egyáltalában nem idéz, pedig konstatlálhatjuk, hogy csaknem kizárólag Siebmachert használta. Az Amade, Dersffy, Maróthy, Garay czímereknél az Országos Levéltárban őrzött pecsétekre hivatkozik, pedig esze ágában sem volt, hogy azokat tanulmányozza, hanem egyszerűen csak kiírván az illető levéltári jelzetet, blazonálta Siebmachert. – A Daróczy család czímerét nem ismeri, pedig a Guthi Országh czímerrel együtt föltalálhatta volna azt Csergheő Gézának már idézett jeles értekezésében. Azt hiszszük, ennyi elég mutatványul.* De ha már megcselekedte, ezzel bizony csak magának ártott, mert a jóhiszemű embereket félrevezetheti ugyan, hanem a kit a dolog közelebbről érdekel, az igen könnyen meggyőződhetik arról, hogy az igazelvüség nem tartozik Wertner irói egyéniségének charakteristikus tulajdonságai közé.
És úgy látszik azzal sem vetett számot, hogy a Pecsétmutató, azokat az okleveleket is rendben felsorolja, a melyeken a pecsét már töredezett s ekkép meg nem határozható, vagy pedig teljességgel hiányzik. Az Aba genusból származó Fricsi és Gagyi valamint a Gyovád nemzetségű kányaföldi Kerecsényi családok czímereinek leírásánál p. o. szintén az Országos Levéltárban őrzött oklevelekre hivatkozik, pedig hát ha épen kedve tartja, utólagosan meggyőződhetik arról, hogy az idézett oklevelek pecsétjei, a mellett hogy gyakran felismerhetetlen maradványok, egészen más czimereket tüntetnek föl, mint a milyeneket ő könyvében leir. Honnan blasonálta tehát? Világos, hogy Siebmacherből; azt azonban egyszerűen elhallgatja és pávatollakkal ékeskedik. Ilyen farsangi tréfákat többször megenged magának a jóhiszemű emberek rovására, de a Nemezis végre őt is utóléri. Az Egerváry czímert p. o. az országos levéltárban található pecsétek alapján (?) következőképen írja le: «András-kereszt, sisakdísz; öt lándzsa ellobogó zászlókkal» (l. 242. lap), világos bizonyságáúl annak, hogy az idézett okleveleket sohasem látta, mert ezek, illetőleg a rajtuk levő pecsétek szerint az Egerváry család czímere egy égerfagalyat tartó emberi kar, s az András-keresztes czímer az Eszterházyak «Tropheum»-ból kerűlt Siebmacherbe!!L. Siebmacher 150. lap.*
Ezzel tehát csúfos kudarczot vallott Wertner, tanácsoljuk is, hogy jövendőre kissé óvatosabb legyen. Általában véve pedig elmondhatjuk, hogy a czímerek közlésénél ép oly kevés kritikával járt el, mint az oklevél-regesták s az ezeken alapuló nemzedékrendek összeállításánál. Másodrangú forrásokat idéz elég gyakran, mikor pedig jeles tanulmányok, komoly figyelmet s elismerést érdemlő szakmunkák állottak rendelkezésre.L. Csergheő Géza és Csoma József: «Régi magyar sírkövek». Csergheőtől a «Guth Keled nemzetség czímere» (Turul 1891. évf. 9. l.) A Pelsőczi Bebek czímernél az Ung. Revue-t idézi, a Csetnekiek czímerénél pedig az Országos Levéltárra hivatkozik, holott ezeknek első forrása az említett sírkő-munka. A Kisvárdai Szakolyi cs. czímerét Nagy Iván után írja le, pedig tudjuk, hogy ez hamis (v. ö. Nagy I. X. 790. l. Turul 1891. évf. 12. l.). Jellemző, hogy bizonyos Arbon nevű német család ékezetes czímerét mint valami nevezetességet mutatja be a Guth Keled ganusnál (283. lap, még rajzát is adja kivételképen!), pedig megtanulhatta volna Csergheőtől, hogy az oldalékek a germán heraldikában igen közönséges heroldkép.* Wertner könyvét tehát egy máskülönben tehetséges ember elhamarkodott tökéletlen munkájának tartjuk, a ki, ha akarná s időt szánna reá, talán jobbat is tudna írni. Egyedül tőle függ, hogy ezt a «Magyar Nemzetségek» folytatásában minél előbb bebizonyítsa.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
A „TÖRÖK” CSALÁDOK.
(Két czímerrajzzal.)
Azon – még mindig nem teljes bizonyosság, mely a különböző Török nevű családok eredetét, leszármazását s főképen czímereit illetőleg fennáll, már régebben felköltötte bennem a vágyat, hogy ezeknek némi tisztázására a rendelkezésemre álló anyagot közzé tegyem. Újabban kapott több erre vonatkozó nagyon érdekes eredeti czímerlevél, újabb családtani adatok s a Turulban legközelebb megjelent alapos értekezések, melyek a nagy-emőkei Török és a telekesi Török családokra vonatkoznak, óhajtásomat tetté érlelték.
Ezen nagyobb számú «Török» nevet viselő családok közől itt csak a régiebbek s ismertebbekről lesz szó, s azokról, melyekről kiegészítő adataim vannak Nagy Iván «Magyarország családai» czímű munkájához.
A «Török» név Magyarországon relative új, s – a mennyire tudom – a XV. század előtt nem találkozunk vele,Szórványosan fordúlhatott elő e név elébb is, de a XV. században vált gyakoribbá s leggyakoribb a XVI. századtól kezdve.* s magától értetik, hogy ez a török invasióval s a török háborúkkal áll összefüggésben. De nagyon tévednek azok, kik azt gondolják, hogy e név viselői – vagy azok nagy része egykor valósággal is török volt. Eléggé tudva van, hogy valamint magyarok gyakran lettek renegáttá, úgy törökök is gyakran tértek át a keresztény hitre s váltak magyarokká, de másrészt az is bebizonyított tény, hogy a török eredet talán egyetlen oly «Török» nevű családról sem bizonyítható be, mely már a mohácsi vész előtt is nemes volt.
Ezek között, a Török név felvétele előtt – csaknem kivétel nélkül – mindeniknek más neve volt, miként arról e munka folyamán meggyőződhetünk. A «Török» név nálunk csak melléknév volt, melyet egy vagy más okból egyes személyekre, ritkán egyes családokra ragasztottak, de semmi esetre sem azért, hogy azzal török eredetüket jelezzék. Másként volt ez természetesen azon családoknál, melyek a mohácsi vész után léptek fel.
A Lászlókarcsai Török.
Ezen családdal kezdem a sort, mert e család használta oklevelileg legkorábban a Török nevet, (a mi azonban nem zárja ki, hogy a következő sorozatban elősorolt Török családok közől egyik vagy másik régibb eredetű is legyen, noha ezzel egyidejűleg még nem vette fel a Török nevet), s ennek van a legrégibb eredeti czímerlevele azok között, melyeket eddig ösmerünk.
E czímert Zsigmond király adományozta Constanzban 1418-ban febr. 7-én (feria secunda proxima post festum purificationis beate Marie virginis) a «Töröknek» nevezett Pálnak, Lászlókarchai Balázs fiának.
E családnak tehát elébbi neve Lászlókarchai volt, s Pál volt az első, vagy egyike az elsőknek, ki a Török nevet felvette. Az eredeti felfogású s kifogástalanúl stilizált czímer leírása következő: Kékben balra fordult oroszlánfő, háránt átütve egy egyenes, aranymarkolatú, vértől csepegő pallostól, sisakdísz a pajzsalak, hol az oroszlánfő a kék-fehér takarókba harapni látszik.
Ez adatokat, a czímer sikerült rajzával az azóta elhúnyt Paur Ivánnak köszönöm.
Többet e családról nem tudok; Nagy Iván Magyarország családai czímű művében nem említi, így e czímer hazai czímergyűjteményünkre nézve egy minden tekintetben érdekes ujdonság.
Bokonoki másként Pathi Török és Enyingi Török családok.
A bakonoki másként pathi Török család Nagy Iván (M. cs. XI. 295) szerint Somogy megye kihalt családa. Első ösmert őse (ugyanazon forrás után) bakonoki Horváth Pál, kinek fia I. László (1430–51) már bakonoki és pathi Töröknek íratik, 1432-ben nőűl veszi Chapy Lucziát, 1437-ben a király alajtónálló mestee, 1451-ben kanizsai várnagy volt.
Szükségesnek tartom, hogy a bakonoki Török család férfi tagjait magában foglaló családfát s kapcsolatosan az enyingi Török család leszármazását, úgy a mint azok Nagy Iván művében találhatók, itt előzetesen közöljem.
A) Családfa.
Bakonaki Horváth Pál.; Bakonoki és Pathi Török I. László. 1430–1451.; Pathi Török II. László. 1487–1506.; Ferencz 1521. 49.; Pathi Török Mihály.; János 1434.; Bálint 1553–60.; Kristóf 1568. 79.; Gábor 1553.; II. Ferencz † 1602 előtt.; III. Ferencz 1559.; István utolsó.; Kristóf †
B) Családfa.E családfánál a chronologia két eredeti czímerlevél után részben kiegészíttetett.*
Török.; Enyingi Török Ambrus. 1464, 1479, 1481.; István?; András.; István.; Margit.; Imre belgrádi bán. 1481, 1507, 1508, † 1521.; Bálint belgrádi bán. 1507, 1541.; Miklós 1507, 1511.
Nagy IvánIdézett munkájában a bakonoki és pathi Török I. László utódai már csak mint pathi Törökök, a bakonoki előnév nélkül említtetnek.* a bakonoki és pathi Török családot, nemcsak mint önálló családot tárgyalja, de sőt Lehoczkyval szemben is kiemeli (XI. 290. 5. jegyz.), hogy ez az enyingi Török családdal soha semmi összeköttetésben nem állot.
Először is nézzük, mit mond Lehoczky? (II. 398). Lehoczky állítása szerint Ambrus György fia volt, ki előnevűl Pata és Hodos veszprémmegyei községek nevét használta, míg Györgynek atyja Péter Enying és Kelmenfalváról írta magát.
Kammerer Ernő képviselő úr szíves volt velem közölni két eredeti czímerlevél másolatát a mágocsi (Baranya m.) gr. Festetics Alfonz-féle levéltárból.
Ezen czímerlevelek közől a régibbet befestett czímerrel I. Mátyás állíttatta ki 1481. évben sz. Katalin után hétfőn (nov. 26.) enyingi Therek Ambrus, fiai: Imre és Benedek, bakonoki Török Péter fia András és László: Török László fia részére.
Minthogy a bakonoki és enyingi Törökök együttesen tárgyalhatók legvilágosabban, szólok itt mindjárt a másik czímerlevélről is. Ezt – szintén festett czímerrel – II. Ulászló állíttatta ki 1507 Bertalan napja után szerdán (aug. 25.) Therek Imre belgrádi bán (al-bán korában szerzett érdemeiért) s két fia Miklós és Bálint részére. Hasonlítsuk már most össze az ide vonatkozó két családfatöredéket Nagy Iván művéből, Lehoczky állítását s az e két czímerlevélbe foglalt családtani adatokat, s következő eredményre jutunk:
1. Török Ambrus, ki már 1481-ben (s valószínűleg már elébb is) «Enyingről» írta magátNagy I. Magy. O. Cs. XI. 291. l. szerint Török Imre, Ambrus fia, kezdte magát Enyingről írni: «Ambrusnak második fia volt Imre, ki már birta Enying helységet és előnevét arról írta». Megjegyezhetjük itt, hogy Enying Veszprémmegyének Fehérmegye felé eső részében fekszik, s nem magában Fehérmegyében, mint azt Wagner tévesen írja.* a mondott időben Imre és Benedek fiaival élt. Nagy Iván a két fiú közűl csak Imrét ösmerte, a belgrádi bánt, ki 1521-ben halt el. Benedek helyett idősebb testvérnek Andrást helyezi a családfára, ki pedig valószinűleg azon András, ki az 1481-iki czímerlevélben mint bakonoki Török Péter fia említtetik.
2. Csaknem teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a bakonoki és pathi Török s az enyingi Török egy és ugyanazon család.
Hogy a fent ösmertetett czímerlevélben említett Péter és András miként volna biztos összeköttetésbe hozható az enyingi és bakonoki Török családok családfájával, az az eddigi okleveles adatok alapján el nem dönthető. Ha Lehoczky állítása alapos, úgy az alábbi összeköttetés nem valószinűtlen.
Török Péter (enyingi?) bakonoki.; György pathi és hodosi.; Andárs bakonoki 1481.; Ambrus enyingi 1464. 79. 81.; Imre enyingi 1481. † 1521.; Benedek enyingi 1481.
Másrészt az 1481-iki czímerlevélben említett László, László fia, nem lehet más mint pathi Török II. László, kit Nagy Iván mint pathi a bakonoki Török I. László fiát még 1487 és 1506-ban is szerepeltet, miként azt az A) tábla mutatja. A chronologia is egyezik.
Ezzel természetesen kérdésessé lesz Nagy Iván azon állítása, mely szerint ő bakonoki Horváth Pált az I. László atyjának tartja.
Térjünk át már most az 1481-iki s az 1507-iki czímerek leírására.
Az első: fehér s kékben osztott pajzsban az osztási vonalból növekvő kék koronával koronázott, balra fordult veres medve. Sisakdísz: a medve (kék!) koronából nőve.
Ez volt a bakonoki és pathi Török család czímere és 1507-ig az enyingi Törököké is.
A második: kékben arany leveles koronából növekvő, a pajzs jobb felső sarkában balra fordult ezüst holdsarlótól kisért, balra fordult veres medve, fogai és előre nyujtott lábai közt markolatos görbe kardot tart. Sisakdísz: a medve. Sárkány-rend.
Ezen czímer 1507-től kizárólagosan az enyingi Törököké volt, kik azt – némi lényegtelen eltéréseket leszámítva – kihalásukig ily alakban használták. Iacute;gy p. o. István az utolsó enyingi Török 1607., 11., 14-ben s még röviddel 1618-ban bekövetkezett halála előtt, egy koronából növekvő jobbra fordult koronás medvével pecsétel, mely a kardot – mint feljebb – szájában tartja, s a holdsarlóhoz hatágú csillag is társul kiséretnek.
Az enyingi Török család czímerét eddig még mindenütt hibásan közölték. Nagy Iván (XI. 295. l.) Wagner után írja le (Coll. gen. dec. III. tab. III. fig. 10) következőleg: Sas, jobbjában görbe kardot tart, sisakdísz növekvő koronás oroszlán, jobbjában görbe kard. Hasonlóan írja azt le Fejérváry Károly (kézirat a Nemzeti Múzeumban), míg Rajcsányi czímer-kéziratában az országos levéltárban e czímer rajza egy képtelen alakot tüntet fel, mely félig ló, félig teve.
Alább a telekesi Török családnál bővebben kiterjeszkedem a sasos czímerre is, itt csak azt jegyzem meg, hogy az enyingi Török család (miként azt az 1481-iki czímerlevél szövege világosan feltünteti) már Zsigmond király korában a medvés czímer használta. E régi család is csak a XV. század folytán vette fel a Török nevet, erre utal Istvánffy megjegyzése (Hist. 1686. kiadás 85. l.): «...Valentinus Eningius, qui et Turcus vocabatur stb...»
Nagyemőkei Török család.
Az első ős, kitől a leszármazás a család kihalásáig szakadatlan lánczolatban levezethető, nagyemőkei Török (Terek) Bertalan (1470, 1494, 1499, 1508. Sz. Bened. conv. fasc. 52 No. 20. anno 1512), kinek felesége Váradi Agátha volt Sz. B. C. 1512).
Ezen Bertalan, vagy ennek atyja volt valószinűleg az első, ki a Török nevet fölvette, s nem I. János, mint azt Nagy Iván (XI. 305. l.) véli.
Ebből láthatjuk, hogy a nevezett szerző azon további véleménye (XI. 305. l.), hogy azon Emőkei János, ki 1447-ben a budai országgyűlésre mint Nyitra vármegye követe ment, Miklós atyja volt, – téves; noha máskülönben az emőkei Törökök egyik őse lehetett.
Dr. Szombathy Ignácz (A nagyemőkei és győri Török család. Turul. VIII. 74. l.) a fentnevezett Bertalant ismerte (nejét nem) mint a család első ismert ősét, de azt nem tudta, hogy Miklós atyja volt. Bertalan leányát Magdalénának nevezi; ez tévedés, a leányt Margitnak hívták.
Miklóst, Bertalan fiát, ki magát Nagyemőkeinek is írja, (a Török név elhagyásával) 1500–35-ig említik az oklevelek (Sz. B. C. 1500, 1503, 1512); felesége Dóra, Apponyi István leánya volt, ki 1512-ben szénásfalusi birtokrészét elzálogosítja. Miklósnak volt egy idősebb nővére is: Sára s egy fiatalabb: Margit, kik 1503–12-től említtetnek az oklevelekben. E két leány, valamint Bertalan neje is ismeretlenek voltak Nagy Iván előtt. Miklósnak Apponyi Dórától fia volt: nagyemőkei Török (Thewrewk, Therek) I. János, néhol a «Töröknek nevezett», «dictus Török»-nek is iratik. Ezen «dictus» igazolni látszik Nagy Iván és vele az én gyanításomat is, hogy ezen család neve eredetileg «Nagyemőkei» volt.
Jánost 1520–52-ig említik az oklevelek (Sz. B. C. fasc. I. No. 56. Pr. A. fol. 129. fasx. 36. No. 48. Pr. B. fol. 46), Szénásfalván, Felső-Váradon, Vezekényen. Felesége tóthprónai Serefil Krisztina volt, ki ezen első férje halála után nebojszai Balogh Lukácshoz ment nőűl. Dr. Szombathy a nőnek csak keresztnevét ismerte és családnevének csak két első betűjét.
Ezen I. Jánosnak nagyszámú gyermekei a következők:
1. II. Bertalan, 1542–1552-ig (Sz. B. C. fasc. 26. No. 24). Ez hihetőleg nőtlenűl, örökösök nélkül halt el; mert az 1571-ki királyi adománylevélben – melyben a testvérek a Nagy Iván, Szombathy s családi levéltáram által feltüntetett sorrendben felsoroltatnak – az ő és Demeter testvérének neve nem említtetik.
2. Márton, 1532–1599. Leánya Frusina köröskényi Köröskényi András felesége volt. Dr. Szombathy Frusinának egy Orbán nevű idősebb testvérét is említi, de okleveles adatok nélkül.
3. Demeter, 1542, 1552. Meghalt 1570 előtt.
4. Lőrincz, 1542–1599 (Sz. B. C. Pr. D. fol. 36). Meghalt 1612 előtt. Két felesége volt, egyik alsó- és felsőelefánti Elefánthy Erzsébet, ki 1598 előtt elhalt; másik nemes Frangh Anna. Első házasságából származott gyermekei voltak: a) Anna (1598–1623) előbb kis-zörényi Zörényi Györgyné, utóbb Prarovics, másként Zabó Györgyné; b) Katharina (1598–1617) meghalt 1620 előtt. 1611-ben már nemestacskándi Csergheő I. István (1602–1632) neje, ki ezen első felesége után tőkésujfalussi Ujfalussy Katát vette nőűl. Ezen Török Katalin volt az, ki 1612-ben eladta a makoviczai várhoz való jogait Rákóczy Zsigmond árváinak, miként azt Dr. Szombathy is említi az én adataim után; c) Zsuzsánna (1622) karvai Végh Ferdinándné, ez – noha nem egészen biztos – valószinűleg második házasságából származott.
Míg Nagy Iván Lőrincznek csak két leányát ismerte, Dr. Szombathy mind a hármat megnevezi, csak hogy ő tévesen Zsuzsannát említi elébb, s Annát utoljára. Hogy Török Kata, mielőtt Csergheő Istvánné lett, Turóczy Györgynek volt felesége, ismeretlen adat volt előttem, noha ez valószinű, mert e név gyakorta előfordul a Török-Csergheő-féle regestákban, az azonban téves, mit Dr. Szombathy állít, hogy Török Annának első férje lett volna Prarovics (ott tévesen Plavovics), másként Szabó György, mert káptalani kivonatok egész sorozatában olvasható: «Anna prius Georgii Zörényi, dein Georgii Prarovics (uxor)...» Miből az is következik, hogy a T. Anna második férjéűl Dr. Szombathy által jelzett «Lörenthey» név szintén hibás s az csak tollhibának tekintendő.
Ez volt a két első hiba, melyet a Dr. Szombathy által közölt családfában a legfigyelmesebb vizsgálat mellett felfedezhettem.
5. Borbála (1532–1574) karvai Végh Jánosné † 1585 előtt.
6. II. János (Sz. B. C. 1570–1601); itt ismét némi eltérés mutatkozik. Nagy Iván ennek feleségét nem ösmeri, családi levéltáram szerint a szent-benedeki konvent kivonatai s más periratok után Makray Zsófia, míg Dr. Szombathy szerint alsó-lelóczi Tarnóczy Judith volt. Noha én nem szándékozom elvitatni a lehetőséget, hogy ez utóbbi II. Jánosnak első vagy második felesége lehetett, de kételkedve fogadom az adatot már csak azért is, mert a Dr. Szombathy által szerkesztett családfán – ellentétben az én és Nagy Iván oklevelek alapján szerkesztett családfáival – épen ezen II. János fiainál kezdődnek azon eltérések, melyek folytán egyiknek atyja, annak idősebb testvérévé változott, s ez eltérések következtében lett lehetővé egy egészen más jelentéktelen családot, mint a régi Nagyemőkei család egyik oldalágát e leszármazáshoz csatolni s azt napjainkig levezetni.
III. Jánostól II. János fiától kezdve már csak a Nagy Iván által összeállított családfához tartjuk magunkat, kiegészítvén azt az én adataimmal; a Dr. Szombathy-félét mellőzni vagyunk kénytelenek, ebből csupán azon újabb adatokat s azt is fenntartással, zárjel között, használva fel, melyek nem látszanak gyanúsaknak.
Először is III. Jánosnak Dr. Szombathy által feltüntetett összes ivadékait törülni vagyunk kénytelenek, mire nézve maga a szerző is megjegyzi, hogy midőn értekezésének első szövegezése a nyomdában már kiszedve állt, újabb adatokból meggyőződött, hogy az általa III. János utódaiúl ide csatolt egész nemzedék nem az emőkei Török családhoz tartozik.
Az idegen család egybekapcsolása az ősrégi családdal úgy történt, hogy III. János, II. János fia és István atyja, ez utóbbinak nem atyjáúl, hanem idősebb testvéreűl iratott. – III. János neje Nagyváthy Anna is kétséges, mert ennek egyedüli forrása Dr. Szombathy említett családfája. – Gyermekei okleveles adalékok szerint: a) Krisztina először bedeghi Nyáry Jánosné, később Gyürky Györgyné; b) István (1604, † 1652 Sz. B. Conv. P. K. f. 11), kinek neje Köröskényi Anna volt; c) Anna Laszkáry Boldizsárné.
Dr. Szombathy III. Jánosnak ugyanezen gyermekeit említi, noha más sorrendben; Krisztina első férjeűl Nagy Jánost, Annának Nemes Pétert írja, de ez csak azon esetben volna lehetséges, ha e leányok háromszor mentek volna férjhez. Dr. Szombathy családfájáról a továbbiakra nézve egyedüli pontos adat a család utolsó férfi tagjának Sándornak, István fiának felesége: Cseh Anna.
Sándor két leányával: Annával Szvetenay Zsigmondnéval és Erzsébettel Farkas Ferencznével a XVII. század legvégén vagy a XVIII. elején – családi leveleim adatai szerint – teljesen kihal a család. A család czímerét teljes bizonyossággal nem tudom, s erre nézve a felvilágosítást bárkitől köszönettel venném; minden valószinűség szerint oroszlán, mint azt két töredezett pecsét után kivehettem, melynek egyike Bertalané 1494-ből (Orsz. lt. 20223), a másik a XVI. századból való.
Végűl megjegyzem, hogy a Nagy Iván művében közölt családfa, noha hiányos, de minden egyes adatában hiteles, hajszálra egyező a birtokomban levő hitelesített káptalani kivonatok adataival. Ezen háromszoros hitelességű családfát, kiegészítve, az alábbiakban közlöm:
Nagyemőkei Török I. Bertalan 1431, 1470, 1494, 1499, 1508. Várady Agátha; Sára 1512.; Miklós 1500–1535. Apponyi Dorottya 1500–1512.; Margit 1503, 1512.; I. János 1520, 1548, 1552. Tóthprónai Serefil Krisztina. (Nebojszai Balogh Lukács.); II. Bertalan 1542, 1552. † 1570 előtt.; Márton 1542, 1552, 1570, 1599.; Demeter 1542 † 1570 előtt.; Lőrincz 1542, 1552, 1570, 1599, † 1612 előtt. 1. Alsó- és Felsőelefánthi Elefánthi Erzsébet † 1598 előtt. 2. nemes Frangh Anna.; Borbála 1552, 1570, 1585. Karvai Végh Nándor 1570, 1574. † 1585 előtt.; II. János 1570, 1589, 1509, 1601. Makray Zsófia (Alsólelóczy Tarnóczy Judith.); (Orbán.); Frusina. Kereskényi de ead. András.; III. János 1647. (Nagyváthy Anna.); Anna 1598–1622. 1. Kis-Zörényi Zörényi György 1611, 1612. 2. Prarovics aliter Zabó György 1613, 1623.; Kata 1598, 1617, † 1620 előtt. (I. Thuróczy György.) II. Nemes-Tacskándi Csergheő István 1602, † 1632. (Tőkésujfalussi Ujfalussy Kata.); Zsuzsánna 1622. Várkonyi Simon 1622.; Krisztina 1. Nyáry János. 2. Gyürky György.; István 1604. † 1652. Köröskényi Köröskényi Anna 1604, 1652.; Anna 1654. Laszkary Boldizsár.; Sándor 1654, 1689. (Cseh Anna.); Anna 1699. Szvetenay Zsigmond; Erzsébet 1699. Farkas Ferencz.
Telekesi Török család.
Legtöbb esetben nagyon háládatlan munka régi ismertebb családokat, kik genealogiai műveinkben kihaltaknak jeleztetnek, új életre kelteni. Erről bárki meggyőződhetett, legközelebb Dr. Szombathy Ignácz, miként az e munka folyamán már érintve volt.
Heraldikai és genealogiai kutatásaim közben nagyszámú e szakba vágó bel- és külföldi munkákat kutattam s tanulmányoztam át, s azon eredményre jutottam, hogy nevesebb családoknál, melyek kihaltaknak jeleztetnek, száz esetben kilenczvenkilenczszer e feltevés valóban is annak bizonyul.
Hogy őseink e tekintetben feltétlenűl jobban voltak értesűlve, mint manapság mi, azt mindenki természetesnek fogja találni, ki az akkor divó sajátságos viszonyokat ismeri.
Midőn t. barátom Széll Farkas «Kihalt-e a telekessi Török család» czímű czikkének czímét a «Turul»-ban (IX. 39.) olvastam, első pillanatban – eltekintve t. barátom ismert alaposságától – azt gondoltam, hogy e czikk által genealogiai irodalmunk csupán egy sikertelen feltámasztási kisérlettel lett gazdagabb.
Azonban e kérdéses czikk alapos áttanulmányozása után be kell ismernem, hogy azon álláspont, melyet szerző művében elfoglal, ez ideig megtámadhatatlan. Ez eredményre jut bárki, ki e czikket pontról pontra teljes figyelemmel áttanulmányozza.
Ezek szerint a telekesi Török család csak újabb, noha tekintélyesebb ágában, tekintendő 1722 óta kihaltnak.
Hogy e család leszármazása messzebb nyúlik mint a XVII. század eleje s hogy annak első őse nem telekesi Török János volt (1623–30), mint azt Nagy Iván állítja, e felől régen tisztában voltam.
Ezen János házassága oly előkelő ember előkelő özvegyével, utódai előkelő házassági összeköttetései, a régi s Imrével hírnévre kapott Telekessy családdal közös előneve, származáshelye s valószinűleg birtoklása, az 1629-ki czímerlevél azon pontja, melyben ezen Török János már «telekesi»-nek iratik, s régi nemes, és végre egy czímerkérdés, melyről alább lesz szó, megérlelték bennem a meggyőződést, hogy a telekesi Török család régi s előbb más nevet használt.
A «dictus» vagy «aliter Török»-öt kétségtelenűl ők is használták, mielőtt a «Török» név állandó lett nálok, s a genealogusok merészebb feltevést koczkáztattak már mint én, midőn azt állítom, hogy a telekesi Török család vagy egy és ugyanaz a telekesi és debréthei Telekessy családdal vagy azzal közelebbi rokonsági összeköttetésben állott.
A telekesi Török család korára nézve Széll Farkas positiv adatokat nyujt, – melyek becses kiegészítésűl szolgálnak a Nagy Iván által közlött családfához, – mennyiben megnevezi János atyját, Benedek (1591, 1605), s Benedek atyját, Bernátot, ki már a XVI. század közepén élt s magát már akkor «Telekesi Török»-nek írta.A családi hagyomány még két nemzedékkel feljebb megy, s ismeri Bernát atyját, Farkast, s ennek atyját, Osvaldot. Széll Farkas ezeket a családfáról kihagyta, mert oklevelileg nem voltak igazolhatók.*
A bakonoki és enyingi Török családoknál leírtam azon czímert, melyet különböző írók – kik ugyan mind egy forrásból merítettek – s utánuk Nagy Iván is az enyingi Török családnak tulajdonítanak. Ugyanakkor okleveles bizonyítékokkal kimutattam, hogy ezen sasos czímer az enyingi Törököké nem lehet; mert a család Zsigmond királytól nyerte medvés czímerét, melyet később I. Mátyás s II. Ulászló is megerősített.
Ugyanezen sasos czímert használták a telekesi és debrethei Telekessy család összes tagjai egészen kihalásukig.
Miként lehetett az, hogy ezen teljes biztosságú Telekessy-czímert ismételten egyik (az enyingi) Török családnak tulajdonították? Máskép meg nem magyarázhatom, mint úgy, hogy azt egyik (a telekesi) Török család kezdetben s még későbben is bizonyos ideig a Telekessyekkel együtt valósággal használta.Telekessy Imre ága 1560 óta bővített czímert használt. A Telekessy czímerről: Csergheő-Csoma «Alte Grabd.» 97.* Ez esetben csak az előnevekben történt tévedés, enyingit írva telekesi helyett, mely előbbi ismertebb és előkelőbb volt.
Volt idő, midőn mihelyt valamely régibb Török nevű családról volt szó, mindenki az enyingi Törökökre gondolt, midőn egy régibb eredetű Török család múltjáról sem beszélhettek a nélkül, hogy azt az enyingi Törökökkel összeköttetésbe ne igyekeztek volna hozni, s mint láttuk, ezen idő – noha kissé több kritikával – egész napjainkig tartott. Már Lehoczky – mint fentebb láttuk – jelezte a bakonoki és pathi Törökök összeköttetését az enyingi Török családdal. Nagy Iván ezt határozottan tagadja. A legújabb nyomozatok ismét oklevelileg bebizonyítják közös származásukat és közös czímerüket.
A szendrői Török család is igyekezett volna egy ilyen összeköttetést kimutatni az enyingi Török családdal, a mindkét családnál gyakrabban előforduló «Bálint» névre támaszkodva. – Nagy Iván bebizonyította, hogy ezen összeköttetés nem létezik (XI. 298. 299. 1. 3. jegyz.). A kadicsfalvi Törökök azon állítása, hogy ők is egy törzsből származnak az enyingi Törökökkel (XI. 310. 2. jegyz.), hasonló gyenge alapon áll.
A telekesi Törökök, a család egyik tagjának összeházasodása által az utolsó enyingi Török özvegyével, továbbá a gazdátlanúl maradt czímer átvétele által, tényleg összeköttetésbe léptek az enyingi Török családdal.
1629 márczius 4-én az «ős» nemes eredetű s már előbb is nemesi czímerrel biró telekesi Török János gyermekeivel: István, Imre, Susanna, Anna és Katalinnal együtt II. Ferdinándtól következő új czímert kapja: kékben, arany leveles koronából növekvő a jobb felső sarokban egy balra fordult holdsarlótól, a bal felső sarokban egy hatágú arany csillagtól kisért, balra fordult vörös medve, fogai közt arany markolatú görbe kardot vízirányosan tartva; – sisakdísz: a medve; takarók különböző színűek. – A pajzsot tátott szájú szürke «kigyó» köríti, melynek farka háromszor nyaka köré van csavarva.
Ezen czímerlevél festett czímer nélkül az országos levéltárban (Conc. Exp. 70) őriztetik, benne sem Török János neje nincs említve, sem az ok, a melyért a régi helyett ezen új czímert adományozták. Ugyanezen oklevélben pallosjogot adományoz neki a király a Vasmegyében fekvő szécsényi és jánosházi s a Veszprémmegyében fekvő somlyói várakra s a hozzájok tartozó uradalmakra.
Ezekből kitűnik, hogy telekesi Török János az enyingi Török czímert ugyanazon alakban, a mint azt 1507-ben a család nyerte, nem abusus, hanem királyi adomány folytán használta s hogy Széll Farkas, ki előtt ezen czímerlevél teljesen ismeretlen volt, itt is fején találta a szeget («Turul» IX. 41). E czímeradományozásnál nyilván az enyingi Török név megörökítése lebeghetett az adományozó szeme előtt.
Ha telekesi Török Jánosnak felesége enyingi Török vérből származott leány lett volna, úgy valószinűleg királyi adomány útján átszármazott volna reá az «enyingi» előnév is, miután hasonló esetek minden korban előfordultak, így azonban e híres nevet csak ideig, óráig viselő özvegyet, egy gersei Petheő leányt vevén nőűl, csak rövid úton, indokolás nélkül adományoztatott neki a gazdátlanná vált enyingi Török czímer, a sajátja helyébe.
E czímert használták aztán – miként számos heraldikai-sphragistikai emlékeink bizonyítják – az adományos és utódai folytonosan, egész ezen ifjabb ág kihalásaig, mely 1722-ben következett be. – Széll Farkas, értekezése végén ezen család czímerkérdésével is behatóbban foglalkozik, megemlítvén, hogy nem csak György – az idősebb testvér – utódai a XVII. századtól napjainkig, de maga János is, a medvés czímer megszerzése előtt (1629 jan. 5-ig) a következő czímert használták: kékben, zöld alapon fehér lovon ülő veres ruhás, sárga öves, sárga, magas csizmás, fekete kalpagos férfi, jobbjában görbe kardot, baljában bajuszos török fejet üstökénél fogva tart; sisakdísz: a férfi növekvőn, takarók: veres-ezüst, kék-arany.
János már 1630 decz. 7-én a medvés czímerrel pecsétel, így a régi czímert az újjal mindjárt az adományozás után felcserélte, mely, mint fentebb előadtuk, 1629 márcz. 4-én kelt.
A telekesi Török czímert a lovassal már elébb ösmertem színeivel együtt (melylyel itt Széll leirását kiegészítettem); telekesi Török vadászszázados (ki a Széll-féle családfán nincs említve) közölte azt vélem nehány évvel ezelőtt. Csak az lepett meg, hogy János is a medvés czímer elnyerése előtt ezzel pecsételt. Ez ugyan nem döntötte meg a sasos czímerről fentebb elmondott nézetemet, mert mint hazai heraldikánk történetéből tudjuk, a XVI-ik, de főképen a XV. században lovasokat ábrázoló czímerek még nem léteztek, s ezek divatba jötte előtt a telekesi Török családnak okvetetlen más czímere volt, de ezzel kihullott kezemből az utolsó fegyver is, melylyel Széll Farkas feltámasztási kisérletét megtámadhattam volna.
Szendrői Török család.
Ezen régi, tekintélyes családnak, melynek szakadatlan leszármazása Bálinttal kezdődik, ki 1533–1554-ig az egri, majd a szendrői vár kapitánya volt, mely ma úgy nemesi, mint 1774 óta grófi ágon is virágzik, története, leszármazása és czímere behatóan volt méltatva Nagy Iván művében (XI. 298. l.), a magyar nemzetségi zsebkönyvben (I. 225. l.) s ezenkívül Wurzbach is több hosszabb czikket közölt nagy biographiai művébenBiogr. Lexicon des Kaiserthums Oesterreich 45. Theil. (259–64. l.)* ezen család egyes kiváló tagjairól.
Ezek pótlásáúl ez alkalommal csak két rövid megjegyzésre szorítkozom.
1. A szendrői Török család czímerét egy ág – a grófi ág – sem változtatta, s a nemesi ág is azon czímert használja, melyet a Nemzetségi Zsebkönyv mint a grófi ág czímerét leír.
2. A nemesi ágból Karolina (sz. 1786) csillagkeresztes hölgy, Török VI. András és Moosi és Festensteini Lanser Karolina leánya, 1804 jan. 29-én morganatikus házasságra lépett Lajos-György-Károly-Frigyes-Ernő (sz. 1780 aug. 31) hessen-darmstadti herczeggel, mint a Nagy Iván művében is olvasható. Esküvője napján X. Lajos hessen-darmstadti tartománygróf Menden báróné czímet adományozott neki, 1808 máj. 1-én I. Lajos hessen-darmstadti nagyherczeg grófi rangra emelte Nidda grófné név alatt «nagyméltóságú» czímmel s végre 1821 jun. 14-én ugyanezen nagyherczeg neki és leányának Luiza-Charlotta-Georgina-Vilhelminának (szül. 1804 nov. 21., † 1833 márcz. 13.), ki (1829 aug. 11-től) Bourbon del Monte Santa Maria Lukács Marchesenek volt neje, herczegi rangot adományozott «fenséges» czímmel. A szendrői Török családnak volt tehát tagja, ki a saját személyére nézve herczegi rangot nyert. Karolina 1862 okt. 28-án halt meg Rómában, miután 1827 óta elválva élt férjétől.
A czímer, melyet Török Karolina mint Nidda grófné kapott, következő: hasított pajzs; elől kékben három fehér pólyával rakott koronás veres oroszlán (Hessen), hátúl fekete, aranynyal osztott, felül két hatágú arany csillag, alul üres. Végül megemlítem, hogy Török-Nidda Karolina ifjabb nővérét gróf Unwerth Ignácz vette nőűl.
Zalathnai Török család.
Minthogy e család ösmertetését nem találtam Nagy Iván művében, teljesség okáért felemlítem, annyival is inkább, mert ez a régiebb családokhoz tartozik.
Zalathnai Török János (agilis) Miksa királytól Bécsben 1573 decz. 6-án czímerlevelet nyer, mely 1742-ben ápr. 16-án Nagyváradon kihirdettetett. Az adományozott czímer következő: kékben, hármas zöld halmon álló arany oroszlán első karmaiban levágott, nyakán vérző törökfejet tartva, sisakdísz: fekete nyitott szárny között kékmezű kar, markában aranyos markolatú görbe kard; takarók kék-arany. (Az eredeti után.)
Ezen család ivadéka volt Zalathnai Török Pál, ki 1881 jan. 24-én Debreczenben elhalt.
Szentmiklóssi Török család.
Székely család, melyet Báthori Gábor 1608-ban nemesített meg. A czímerlevélben foglalt családtagok az újabb időkig levezetve Nagy Iván művében olvashatók (XI. 318). Czímerük: Kékben, zöld alapon szökő helyzetben ábrázolt természetes farkas, emelt jobb első lábában arany napot tartva; sisakdísz: a farkas, takarók kék-arany, veres-ezüst. (Orsz. ltár.)
Kadicsfalvi Török család.
Nagy Iván ezen, Udvarhelyszékből származó, s ma is virágzó székely családot művében a XI. köt. 310–317. lapjain tárgyalja.
A család egyik ágának czímerét szóban és képben következőleg ösmerteti: Veresben zöld alapból növekvő farkas; sisakdísz: három, zöld szárú s levelű veres rózsa, takarók veres-ezüst, kék-arany.
Ezen czímert III. Károly 1719 ápr. 24-én adományozta budai Török István, Ferencz, Anna és Teréz testvéreknek, már elébb is nemeseknek (Coll. herald. 378).
Nagy Iván szerint a czímerszerző-testvérek kadichfalvi Török Sándor gyermekei voltak, ki főbenjáró itélet elől menekült Oláh-Budára s családjától elszakadt.
Nem szükség hangsúlyoznunk, hogy ez adat csak fenntartással fogadható el, noha Nagy I. művében nyilvánvaló, hogy ezen czímerszerző István utódai szerepeltek s szerepelnek mai napig is mint kadicsfalvi Törökök, a leírt czímert használva.
Ezuttal csak azon megjegyzésre szorítkozom, hogy azon kadicsfalvi Törökök, kik az első ösmert őstől Gáspártól (1618) származtak, miként azt több XVII–XVIII. századbeli, teljes körirattal ellátott pecsét bizonyítja, következő czímert használták: Leveles koronára helyezett kar, markában görbe karddal; sisakdísz: u. a. – Ezen czímer ugyan a chablon czímerekhez tartozik, melynek nem sok a heraldikai becse, minthogy azt önként, szászszámra vették fel a nemes urak, de mivel ezt gondos kivitelben teljes körirattal, a család számos tagja, különböző századokban használta s mivel az erdélyi fejedelmek ezen czímeralakot előszeretettel adományozgatták, szükségesnek tartottam annak felemlítését.
Páni Török család.
Nyitramegye kihalt családjának látszik. E család Nagy Iván művében nincs tárgyalva, noha az emőkei Török családnál (XI. 306. l.) következőket olvassuk: «E családba számíthatnók Györgyöt, 1661 Nyitramegye alispánját, ha őt páni előnévvel nem olvasnók». Ezen György egy azon páni Török Györgygyel, kit 1672-ben Szalakuszban, 1673-ban Bodok várában (mindkettő Nyitrában) s 1682-ben ismét e megyében említenek az oklevelek, s pecsétein következetesen leveles koronából emelkedő oroszlán látható, jobbjában görbe karddal.
Árvai Török család.
E család nem tartozik ugyan a «Török» családok előkelőbbjei közé, de teljesen ösmeretlen sem volt s minthogy Nagy Iván ide vonatkozó adataihoz némi okleveles pótlékokkal járulhatok, bevettem ezt is a sorozatba. Ezen család Árvamegyéből származott s valószinűleg már kihalt. Czímerüket I. Leopoldtól nyerték 1664 jún. 12-én, hol a czímerszerzők «Török aliter Arvay»-nak neveztetnek, noha a közéletben gyakran csak az «Arvay» nevet használták. E czímer következő: kékben, zöld halmon egy leopard, emelt jobbjában pallost tart; sisakdísz: a leopard növekvőn, takarók: kék-arany, veres-ezüst; (Hiteles másolat).
Székesfehérvári Török család.
Háromszéki székely család, melyről Nagy Iván (XI. 319) csak annyit jegyez meg, hogy a család egyik tagja József 1825-ben Háromszékben él, János – egy másik tagja – 1848-ban az erdélyi udvari kanczellária hivatalnoka.
Székesfehérvári Török Jánost I. Leopold Bécsben 1697 ápr. 2-én nemesítette meg (kihird. Rétyen, Háromszékben 1697 jun. 1.); czímere következő: kékben, virágos halmon álló leopárd, jobb első lábával görbe kardot, baljával arany leveles koronát tartva; sisakdísz: a leopard növekvőn, takarók: kék-arany, veres-ezüst; (hiteles másolat).
Endrődi Török család.
Ezen család el van terjedve Abaúj, Bihar, Szatmár, Közép-Szolnok stb. megyékben.
Nemeslevelét II. Ferdinánd 1628-ban adományozta Török István neje Cseh Magdolna s testvérei Dávid és János részére. – Kihirdették 16...-ban Szathmáron, Szathmármegyében. – Czímere következő: kékben, zöld alapon, magyar ruhás lovas, ki jobbjában görbe kardot tart, melynek hegyére bajuszos törökfő van szúrva, baljával a kantárszárat tartja.
Ezen család ivadéka volt József, ki a hatvanas években mint altábornagy nyugalomba vonulása alkalmával I. Ferencz József királytól a Sz. István-rendet kapta s később bárói rangra emeltetett. Nőűl vett egy Tapperger leányt Brünnből, de úgy látszik, vele kihalt az endrődi báró Török család. Hogy a rangemelés alkalmával minő czímert kapott? arról nincs tudomásom.
Nagy Iván e családot nem említi, Wurzbach (Biogr. Lex. 45. r. 267. l.) terjedelmesen leírja ezen Török József báró életét és hadi tetteit, ki már elébb mint huszártiszt vitézségeért a vaskoronarenddel diszíttetett fel.
Végűl futólag megemlítem, hogy már ennek előtte is volt egy másik báró Török család, a mely azonban – a mint látszik – a bárói rang szerzőjével kihalt. E család nem használt előnevet; egy tagja Török János András (szül. 1723, † 1793) altábornagy, a Mária Terézia-rend lovagja 1761-ben emeltetett osztrák bárói rangra. Nagy Iván ezen János Andrást csak futólag, pár sorban említi (XI. 360. l.). Wurzbach (45.250. l.) hosszasabban leírja életpályáját.
Ennyit a nevezetesebb Török családok leszármazásáról és heraldikájáról.Mindezen itt leirt czímerek a Siebmacher Magyarországra vonatkozó részének XXVI. és XXVII. füzetében fognak közöltetni.* Azon reményben végzem, hogy e közleménynyel sikerült nehány érezhetőbb hézagot kitöltenem.
CSERGHEŐ GÉZA.
A GEISA NÉV KIEJTÉSE.
I.
A Gecse kiejtés védelmére.
A Turul múlt évi (1891.) III-ik füzetében (121. l.) Nagy Géza úr az utolsó magyar fejedelem nevének kiírását és jelentését tárgyalván, engem is fölemlít, mint olyat, a ki az ő szerinte helytelen «Gecse» kiejtésmódot forgalomba hoztam. Csekély irodalmi munkálkodásomban valami nagyon nem hozhattam ugyan forgalomba a megrótt kiejtésmódot, de – a mint tudom – éppen én voltam az, ki a Turul 1889-iki I-ső füzetében 36–39. ll.-on közölt kis értekezésemben a Gecse-alakot többféle bizonyítékokkal igazoltam, vagy legalább igazolni törekedtem, s így annak helyes voltáért némileg kezeskedtem.
De nem ez késztet a fölszólalásra. Ha ez késztetne, akkor nagyon rövid volna. Minthogy Nagy Géza úr az én értekezésemben fölvetett bizonyítékokra ügyet sem vet, elég volna figyelmeztetnem őt azon kis dolgozatra azon fölhivással, hogy az ott fölsorolt bizonyítékokat vagy fogadja el, vagy czáfolja meg, mert különben hasonló az olyan gyermekhez, a ki a drága gyöngyöt, a nélkül, hogy ismerné, eldobja magától.
Ennél hosszabra csak azért terjed fölszólalásom, mert azon elbánásmódban, melyet N. úr Árpádkori személyneveink tárgyalásában követ, veszedelmet látok az egész magyar onomasticonra nézve.
A magyar onomasticon művelése magában véve szép dolog. Tudni azt, miféle neveket viseltek őseink? hogy ejtenénk ki azt a magyar nyelv mostani hangtani törvényei szerint, ha folytonosan használatban maradtak volna? kikutatni, miféle jelentésük volt a ma már érthetetlen ősmagyar neveknek? a magyar történelem egyik érdekes részlete. Csakhogy e kutatásban a szokottnál nagyobb vigyázatra és birálatra (kritikára) van szükség, mert a csalóka látszat, a kinálkozó névhasonlatosság stb., könnyen nagy tévedésekbe bonyolít bennünket, s távolabbra vethet az igazságtól, mint a kutatás megkezdése előtt voltunk. Óva int bennünket erre ama, különben annyira becsült, bámulatos ismeretkörű s a legtisztább hazafiui érzettől vezérelt magyar tudósnak sajnálatos esete, a ki magyarokat keresett Palesztinában, mert hisz ott is volt Arad város, – s magyaroknak tartotta a parthus-okat, mert hisz a nevük éppen annyi, mint pártos.
Ennélfogva itt még inkább, mint másutt, szükség van azon kritikai szabályokra, melyek a csapongó képzeletet megfékezik, a valót a mesétől megkülönböztetik, s az észt az igazság keresésében elősegítik.
I. Ilyen szabály először is az, hogy valódi neveket vegyünk föl a magyar onomasticonba, vagyis olyanokat, a melyeket őseink valóban viseltek.
Ne tessék, – kérem, – megütközni. Magam sem hittem volna azelőtt, hogy még e magától értődő szabályt is föl kell említeni, de mióta N. úr Árpádkori személyneveink cz. értekezése megjelent, kénytelen vagyok vele. – Mert ott látom, hogy N. úr egész komolyan értelmezi a Bondoford (Turul 1891. 116. l.), Budli (117. l.) neveket azon okadatolással, hogy azok Árpád genealogiájában fordulnak elő. – Ámde az egész Árpád genealogia mese, s csak a XIV. század elején, vagy a XIII-ik végén készült. Előfordulnak benne az Ámpod, Miske és Otmár nevek isHist. Hung. Fontes Dom. II. k. 122. l.* jeléül annak, hogy a készítője csakúgy gondolomra rakosgatta oda a neveket. – Ha Árpád genealogiáját elfogadnók, akkor elfogadhatnók az Eszterházy-féle hamisítványokban előforduló neveket,Fejér: Cod. Dipl. I. 489. l.* vagy az Örs nemzetségről készített koholmányokat is.U. o. VII/I. k. 148. l.* És akkor hová jutunk?!
Hasonlóképen török eredetűnek veszi N. úr a Kulánt, a ki a Képes Krónika szerint leányát Beliud-hoz adta nőül.Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 126. l.* – Miféle nemzetségű volt e Kulán? azt a Képes Krónika nem mondja s azonkívül itt a Krónika alkalmasint másfélszázados anachronismust követ el, Kulant a bosnyák Kulin bánnal zavarva össze, hogyan lehet tehát e nevet ősmagyarnak tartani?
Azon nem is csodálkozom, hogy N. úr hűségesen beiktatja az ősmagyar nevek közé a Névtelen jegyzőnknél előforduló neveket, pl. Carold-ot, Bva-t stb. Pedig minden jóravaló történetbuvár tudja, hogy Névtelen jegyzőnk műve csupa költemény, s így könnyen eszébe juthat az is, hogy hátha a Névtelen úgy költötte a neveket, mint az eseményeket? A mi más költőnek szabad, neki is szabad! Az ő nevei közűl tehát csak azt lehet elfogadni, a mit oklevelekkel vagy helynévvel támogathatunk, de ezt is csak olyannak, a mely 1200 körül (nem pedig Árpád korában) divatozott. Ha ezt nem tartjuk szemelőtt, egész következtetésünk olyan, mint a szappanbuborék.
II. Második szabály, hogy a nevek kiírására és kiejtésére nézve csak szavahihető tanúra hallgassunk.
Ennélfogva el kell vetnünk a külföldi írók különféle kiírásait; mert, ha rájuk hallgatnánk, akkor Tökölyt Theckeli-nek, Rákóczyt Ragoczy-nak, Zrínyi Miklóst Zirindsik kellene ejtenünk. – Hogy az ősmagyar nevekre nézve a külföldi írók mily megbizhatatlanok, példa rá Müglen, a ki Szabolcsot Tzebeloy-nak, Vászolyt Wantzille-nek, Keresszeget Zerezech-nek írja.Kovachich: Sammlung kleinerer Stücke 22., 37., 84. ll.* Vagy ott van azon olasz jegyző, a ki 1380-ban a magyar sereg és Flórencz közt kötött szerződést írta. Fölsorol a nagy jelentőségű, hártyára írt okiratban «quindecim ex maioribus caporalibus et conductoribus Ungharorum» s köztük ezeket: «Georgius de Edrovar, Johannes Petoni, Nicolaus Subegne Kun, Paulus de Purachox»Monom. Hung. Historica. IV. oszt. III. k. 387. l.* tessék rajtok eligazodni. Az elsőre még csak ráismerünk, hogy Héderváry György akar lenni, de a többire nézve csak tapogatódzunk. Hogy a görög írók közűl is említsünk egyet, ott van Skylitzes, az ő Bolosudesével; bizony ha másunnan nem tudnók, hogy ez időben a magyarok egyik főembere Bulcs vala, ebből ősmagyar nevet meg nem állapíthatnánk.
Tévedések kikerülése végett néha még egyikmásik oklevelet sem szabad elfogadnunk szavahihető tanunak. Tudjuk pl. hogy a Fejér: Cod. Dipl.-ban a nevek számos esetben el vannak rontva és ferdítve. Iacute;gy pl. Fejérnél egy 1208-iki levélben e névre bukkanunk «Kus», s a kit e név jelöl, Somogymegyében Kapolyban lakott.Id. m. III/1 67. l.* Én nem vagyok nyelvész, s így nem tudom, de N. úr értekezésében olvasom, hogy e név a törökben annyi mint madár. Kész volna tehát a következtetés, hogy e török nevet őseink használták. Igen ám, de az eredeti 1218. s nem 1208-iki oklevélben, a mint azt Knauz kimutatta, nem Kus, hanem «Geus» van írva,Monum. Strig. I. 219. l.* s ekkép az egész következtetés halomra dől.
Vagy vegyünk föl egy másik esetet. N. úr a Kompolthy család első ismert tagjaképen Nagy Iván után fölemlíti Gompol-t, hivatkozva Cod. Dipl. IV. 2. 119. l.-ra. Itt is hiábavaló volna azonban minden erre épített következtetés, mert hiszen az eredeti oklevélben a székesfehérvári káptalan jegyzője «Gopol»-tU. o. I. 385. l.* írt s nem Gompol-t.
III. A harmadik és fő szabály, hogy az ősmagyar neveket s azoknak mai kiejtését helyneveinkkel, vagy legalább a helynevek kiírásmódjaiból levont analogiával igazoljuk.
Tudvalevő dolog, hogy őseink egyes, megszállott pontokat a maguk nevéről neveztek el. Különben, ha szükséges volna, idézhetnők rá bizonyságúl Szent-László 1093-iki levelét, a melyben említi, hogy a pannonhalmi monostornak adott 7-ik birtokot: «dedit Karci, eodem etiam nomine appellatur locus. Octavum predium est, quod a colono accepit vocabulum, Weinic»Wenzel: Árpádk. új Okm. I. k. 130. l.* Éppen azért joggal föltehetjük, hogy az őseinktől sűrűbben használt nevek mindegyike meg van örökítve egyik-másik helynévben.
De még, ha ez nem volna is, akkor is szemelőtt kell tartani a helynevek analogiáját. Mert honnan tudjuk pl. hogy a Toxun, Tocsun-nak írt ősmagyar nevet ma Taksony-nak kell kiejteni? Onnan, hogy pest- és pozsonymegyei Taksony falvakat a XII–XIII. században szintén Tocsun s Toxun-nak írták.Knauz id. m. I. k. 99, l. Wenzel id. m. VIII. 418; IX. 152, 173, 310 stb. ll.* Vagy, honnan tudjuk, hogy a Zobulsu-nak írt ősmagyar nevet ma Szabolcs-nak kell írnunk és mondanunk? Onna, hogy a mostani Szabolcsmegyét a XIII. században szintén Zobulsu, Zobolch-nak írták.
Ha még szembetűnőbb bizonyság kell arra nézve, mily pompás Ariadne-fonál az ősmagyar nevek meghatározásában a helynevek kiírásmódja, szolgálhatunk azzal is.
N. úr értekezésében (125. l.) olvasom, hogy Kecsel török nyelven annyit tesz, mint kopasz. De arra nézve, vajjon használták-e e nevet a régi magyarok, nem tud mást idézni, mint egy Csanád nemzetségbeli Keczele-nevűt. Csakhogy ez nem tökéletes bizonyíték. Megy és megye közt is csak e betű a különbség, mégis egész más a jelentménye. Találunk helyneveinkben jobb bizonyítékot is.
Ismeretes, hogy a Névtelen jegyző Zalánhoz két követet küldet, Alap-Tolma atyját és Ond-ot, Ete atyját. Az első nevét Schwandtner a múlt században Retel-nek nyomtatta ki, s ezáltal nagy zűrzavart idézett elő; Tompa is így énekeli meg. Ma már Endlicher, Kubinyi és Mátyás Flórián vizsgálataiból tudjuk, hogy e név első betűjét hibásan olvasta Schwandtner R-nek, mert a kézíratban K van. De mivel a középkorban a t-t és c-t minduntalan fölcserélik, kérdés, Kecel-nek vagy Ketel-nek olvasandó-e az említett követ neve?
Tudjuk azt is, hogy ugyancsak Alap-Tolma atyja, a Névtelen szerint Tarczal felé menet beleesett egy patakba, s a magyarok azt róla elnevezték Kecel- v. Ketelpatakának, később pedig Árpád e patak vidékét Sátorhalomtól Tolcsváig a halálveszedelmében forgó követnek ajándékozta.
Már most nézzük okleveleinket. Mai nap is megvan az országos levéltárban IV. Béla királyunknak aranypecsétű levele a túróczi prépostság alapításáról. Ebben mondja a király, hogy «inter villam Patak et villam Oloz», vagyis Sáros-Patak és Olaszi között négy vinczellér telket (mansio) ád a prépostságnak. Fölsorolja egyúttal az adott telkek határait is. Kezdődött a határ a Bodrog balpartján, elvonúlt «iuxta congeriem sabuli» (Abaj-Homok), aztán átvonul a Bodrogon, behúzódik a Kálozér völgyébe, szomszédossá válik a Szent-Vincze most Szemincze egyháza földével, onnan a kőhídhoz ér, «post hec intrat in locum, qui Keckelpotok vocatur et ibi intrat iterum in Budrug», s visszatér a kiinduló ponthoz.Hazai okmánytár VI. k. 73. l.* Ez oklevél tehát ugyanazon a ponton, melyet a Névtelen jegyző megjelöl, Sátorhalom és Tolcsva közt, szintén ismeri ama patakot, melyről a Névtelen beszél, és azt Kechelpotoknak írja. Mivel pedig ugyancsak ez oklevél a Turuch (Túrócz), Muchnuk (Mocsonok), Blatnicha (Blatnicza), Lypche (Lipcse), Chychou (Csicsó) stb. nevek kiírásábanU. o. 65–73. ll.* a ch-t mindig cz, vagy cs hangok jelölésére használja, világos, hogy a Kechelpotok nevet is Keczelpataknak kell olvasni. A Keczel helynév ezenkívül négyszer előfordul hazánkban, s így a helyes kiejtésről nem lehet kétség.
Árpád követe ennélfogva se nem Rétel, se nem Ketel, hanem Keczel volt, ha ugyan követ volt. De, ha nem is járt Zalánhoz, az bizonyos, hogy e név 1200 körül divatozott, és jobban megegyezik a török Kecsel szóval, mint Keczele. Kiejtésének meghatározása azonban csakis a főszabálynak, a helynevek analogiájának alkalmazásával dönthető el.
Ezek után lássuk már, mi kifogásai vannak N. úrnak a tőlem forgalomba hozott Gecse kiejtés ellen.
«Kétségtelen ugyanis – írja N. úr – hogy az első betűt gy-nek kell ejteni.»
Minden állítás, bármily nagyhangú legyen is, csak annyiban kétségtelen, a mennyiben kétségtelenek a mellette szóló bizonyítékok.
Én 1889-ben megjelent kis értekezésemben erre nézve ezeket írtam: «Bizonyítjuk ezt (hogy az első betű g-nek ejtendő ki), hogy eredeti oklevél a G betű helyett egyszer sem ír J-t; már pedig, ha a kérdéses név első betűjét őseink gy-nek ejtették volna, akkor annak, a kiírásában éppen úgy használták volna a J-t is, mint használták a Gyula és Győr nevek kiírásában. Tudjuk ugyanis, hogy ezeket sokszor olvashatjuk «Jula»Knauz id. m. I. k. 232., 242., 246. ll.* «Jeur»Wenzel II. k. 306, 307. XII. k. 613., 624. ll.* alakban». És csakugyan fölsorolok ott 23 eredeti oklevelet, elvetem Fejérnek összes közléseit, tekinteten kívül hagyom még a közelkorú másolatokat is,Turul. 1889. 37–38. ll.* s íme most mégis egy valaki, a nélkül, hogy e bizonyítékot megczáfolná, az ellenkezőt hirdeti.
S vajjon miért?
Mert – írja N. úr – «a Jesse, Jessa, Gyesse, Joas, Jojas, Joitsco, Jonotso s a byzanczi Γεωβιτζ, Γειτζας Ιατζας tanusága szerint gy-nek kell ejteni.» (Turul. 1891. 121. l.)
Úgy! Hát a külföldiektől tanuljuk meg mi az ősmagyar neveket? S ezek kedvéért vessük el a magyar királyok jegyzőinek, kanczellárjainak tanuságát? A N. úrtól fölsorolt alakzatok mind külföldi íróktól származnak; az egy «Gyesse» alak fordul elő magyar oklevélben, de ez nem eredeti, hanem 1363-iki másolat.V. ö. Hazai Okmánytár. I. k. 1–2. l. Wenzel. Árp. Ok. VI. 148. l.* Ennélfogva N. úr bizonyítéka már csak a fentebb említett második szabály szerint is elvetendő, s ha a bizonyíték nem kétségtelen, az állítás még kevésbbé az.
Én őszintén szólva csodálkozom, hogyan hivatkozhatott a külföldi írók sületlen ferdítéseire éppen azon N. úr, a ki előbb fölemlíti, hogy utolsó fejedelmünk nevét a külföldiek «Goviso, Gouz, Guotso, Guotscho, Guizo»-nak is írják, a miből éppen a «g» kiejtés következnék (Turul. 1891. 121. l.). Nem veszi észre, hogy ezáltal mekkora ellenmondást tüntet föl saját tanui között? S hogyan hallgathat ilyen ellenmondó, tudatlan tanukra?
De van még N. úrnak egy másik bizonyítéka is: «Ha g-nek kellene olvasni – írja – (az első betűt), nem j-s, hanem gu-es változatok (Gueycha, Keicha, Queicha stb.) fordulnának elő».Turul. 1891. 121. l.*
No, ha csak ez a baj, azon könnyen segíthetünk. Ne járjunk külföldre magyar kiejtés tanulása végett, hanem tekintsünk körül hazai okleveleink tárházában és találunk gu-es változatokat. Erre nézve már 1889-ben ezeket írtam: «Okleveink nem ugyan a királyok neveit, de más, szintén e nevet viselő magyarokét Guecha-nak írják. Már pedig helyneveink révén kimutathatjuk, hogy a G után akkor tettek régi íróink u betűt, ha azt nem gy-nek, hanem g-nek kell kimodanunk. Pl. 1232-ben egy falut Guestanak írnak, ma Geszte (Nyitra m.), 1206-ik oklevélben egy barsmegyei falu Guerla-nak van írva, ma Gerle puszta. Még a XIV. században is előfordul, hogy egy veszprémmegyei falut 1319-iki oklevél Gueche-nek ír, ma pedig ezt Gecsének hivjuk.»U. o. 1889, 38. l.*
Hivatkoztam ugyanott egy 1221-ben élő ölbői jobbágy nevére, a mely «Gueca»-nakWenzel: Árp. Okm. I. 172. l.* van írva; hivatkoztam arra, hogy 1318-ban két néhe-i gömörmegyei nemes «Michael et Nicolaus filii Gueche»-nek neveztetik.Anjoukori okmánytár. I. k. 452. l.* Ezekhez hozzácsatolhatom most még azon somogymegyei nemesnek, Pósa testvérének, nevét, a kit Miklós bán 1279-iki eredeti levele négyszer egymásután «Gueche»-nek írt.Kubinyi: Árpádkori oklevelek I. k. 113–114. ll. V. ö. Fejér. VII/5. 594–5. ll.*
Annyira biztosnak tartja N. úr, hogy utolsó fejedelmünk nevének kezdőbetűje gy, hogy már annak keletkezését is kezdi magyarázni. «Mely gy – írja – úgy látszik d-ből alakult (V. ö. Dewix), miként pl. a Gyód Diód névben.» És azonkívül egész komolyan fölemlíti, hogy az egykorú Thietmár merseburgi püspök Gejza fejedelem nevét Dewixnek írta. (Turul, 1891. 121. l.) – Iacute;rta ám, de nem a mi utolsó fejedelmünk nevét, hanem Procui lengyel herczeg apjáét, a kit Zemisl-nek, vagy Zenomisl-nak hívtak.L. Turul. 1890. 53. l.* Kártya-vár, szappanbuborék ennélfogva N. úrnak egész magyarázata, hiszen egy ősmagyar és egy őslengyel név legalább is akkora távolságra állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Második kifogása N. úrnak a Gecse-féle kiejtés ellen, hogy az utolsó betű szerinte A és nem E. «Az utóbbi (Gecse alak) mellett – mondja N. úr – különben csak egy adatot, a genitivusi Geche (Stephanus filius G. regis 1166. Hazai okl. VII. 1.) formát lehet csak fölhozni».Turul 1891. 121. l.* «A végső a nem fölösleges kihangzás – írja másutt, – hanem szerves része a névnek; hazai emlékeinkben általában megvan ezen a, s csak néhány genitivusi alakot találunk e-vel.»U. o. 1891. 122. l.*
Éppen ezen idézetek árulják el legjobban, hogy N. úr az én 1889-iki kis értekezésemet nem méltatta figyelmére. Nagyon jól tudom én, hogy III. István 1166-iki levelében előforduló Geche genitivusi alak. Tessék megtekinteni kis értekezésemet, hivatkozom én arra a levélre még pedig e szavakkal: «III. István 1166-iki levele egyszerűen Gecha-t ír».U. o. 1889. 38. l.* Tehát nem ebből, hanem egész másból következtettem én, hogy nekünk ma (ezt tessék figyelembe venni) az utolsó betűt e-nek kell kiejtenünk.
Mi volt az a más? Ha nem untatom a szíves olvasót, még egyszer elmondom.
«Más valamit és tán érdekesebbet mondanak helyneveink erről az a betűről. Azt, hogy valahányszor a magyar nyelv hangtani törvénye úgy kivánta, vagyis a megelőző e, i, ö magánhangzók után, idővel ő maga is e-re változott át. Számtalan példával igazolhatnók ezt, de elég lesz a következők fölemlítése. 1181-ben egy veszprémmegyei falut Merita-nak ír az oklevél,Wenzel I. k. 77. l.* s az most Merite puszta; a régen Debrenta-nak írt faluSzintén Veszprémmegyébe esik. 1240-iki levél. U. o. II. k. 112. l.* most Döbrönte, ScemeraKomárommegyében 1210-ben. Knauz id. m. I. k. 195. l.* most Szemere, EnezkaWenzel VIII. k. 173. l.* most Enyiczke. A kéttagú helynevekben is éppen így változott át az utolsó a betű idővel e-re. Pl. 1093-ban egy komárommegyei birtok neve Dinna,U. o. I. k. 131. l.* ma Dinnye; 1229-ben egy somogymegyei falut Keccha-nak írnak,U. o. VI. k. 471. l.* ma Köttse; 1261-iki oklevél egy csallóközi falut Techna-nak ír,U. o. XI. k. 503. l.* ma ennek neve Tönye. Egy 1311-iki oklevél párjával is adja a példát: «Geberyan monustura, Thepa, Derechka» falvakat emleget,Wenzel VIII. k. 173. l.* ma pedig Gáborján, Tépe, Derecske azoknak neve. Mivel pedig a Geythsa névben is a megelőző magánhangzó nem más, mint e, azért az utolsó a betűnek a magyar nyelv törvényei szerint e névben is e-re kellett változnia».Zichy család okmánytára I. k. 133. l.*
Iacute;me tehát nem egy elvétve előkerülő genitivusi alakra, hanem a magyar helynevek kiírásmódjaiból levont hangtani törvényre építettem én azon következtetésemet, hogy a Geythsa név utolsó betűje ma e-nek ejtendő ki. Mivel pedig e hangtani törvényt eddigelé senki sem czáfolta meg, véleményemet most is fentartom.
Fentartom azon állításomat is, hogy utolsó fejedelmünk neve helyneveinkben meg van örökítve. Ha kezdve Álmostól az Árpádkor végéig minden nevezetesebb magyar nevet föltalálunk helyneveink között, a legkedveltebb ősmagyar nevek egyike, utolsó fejedelmünk neve sem hiányozhatik abból. Mivel pedig Gyécsa, Gejcsa stb. alakú helyneveink nincsenek, – s ez alakok a helynevek írásmódjaiból levont analogiából sem igazolhatók, – elvetendők, s minden hozzá kötött következtetések hiú ábrándok.
Említettem 1889-iki értekezésemben, hogy a helynevek írásmódjaiból levont analogiával igazolható Gecse alak három helynévben is meg van örökítve. Ezek közűl az abaújmegyei és a beregmegyei Gecse falut az oroszok most is Geća-nak hivják,Lipszky: Repertorium Locorum Hungariae. 196. l.* nem más okból, mint azért, mert a magyaroktól először így hallották, s mivel az ő nyelvük hangtörvényei megengedték, ez alakot napjainkig megtartották. Ámde a magyar nyelv hangtani törvényei szerint az alhangú a összeférhetetlenné vált a felhangú e-vel, s így lett a magyarok ajkán a régi Gecsaból Gecse. A mi a helynévvel is, s így a régi XII–XIII. századbeli Gecsa név ma már Gecse-nek ejtendő ki.
Azt hiszem, ezekben eléggé megfeleltem N. úr kifogásaira. Nem lévén nyelvész, hanem csak egyszerű történetíró, a kinek mindig vigyáznia kell, ne quid falsi dicat, tovább már nem követhetem őt. De mégis szabad lesz talán figyelmeztetni N. urat egy kis adatra, a mi figyelmét elkerülte. Ha már meghonosíttatja a Gecse (Geythsa) nevet a Balkánon s egynek veszi ezzel a Krescimir horvát fejedelem 1059-iki levelében olvasható Goyzo bánt, vegye föl még a külföldi Gecsék sorába azt a «Gebizo» nevű pápai követet, a ki előtt 1076-ban Zvoinimir horvát király eskűt tett.Fejér. C. D. I. 440. l.* Iacute;gy aztán eljutunk oda, hogy a pogány Gecse nevet a XI. században már a római pápa udvarában is használták.
Ne bántsa N. urat az sem, hogy a scardonai püspöknek 1183-iki levelében azt olvassuk: «De Sclavis autem testes fuerunt hi: Vilzarius filius Goysae, Milonia cum filio de genere Chrisciza»U. o. VII/1 179. l.* Szittyiából jöttek ezek mind, s egyenes rokonai Gecse fejedelmünknek.
Sőt, ne menjünk olyan messzire, biztos tudomásom van róla, hogy tót atyámfiai között most is vannak, Dójcsák nevűek, ez pedig, ha a Petrák, Paulák neveikből jól sejtem, Dojcsafit jelent. Ha tehát utolsó magyar fejedelmünk neve és a bolgár Dojcsa – N. G. úr szerint – egy, akkor ezek a Dojcsákok büszkén számíthatják magukat az ősmagyarok közé.
Én különben nem erőszakolom véleményemet senkire sem. Sőt kész vagyok azt alkalomadtán megváltoztatni is, mert hisz sapientis est consilium mutare in melius. E megváltoztatáshoz pedig nem sokat kivánok. Csak azt kivánom, hogy bizonyítékaimat, melyek egyik vagy másik véleményre juttattak, megczálfolják s jobbra, igazra tanítsanak. Ez nem túlságos követelés. De azt, a ki még ennyit sem tesz meg, a ki nem csak hogy nem czáfolja meg bizonyítékaimat, de még nem is ismeri azokat, tanítómúl el nem fogadhatom.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.
II.
Gyejcsa és Gecse.
Dr. Karácsonyi J. úrnak zokon esett, hogy a Geisa név helyes olvasásáról szólva, egyszerűen csak említést tettem az általa vitatott Gecse alakról, érveivel pedig nem foglalkoztam. Ha méltóztatik emlékezni, e helyett valami egyebet tettem. Kimutattam ugyanis a következőket:
1. A Geisa név kezdőbetűjét gy-nek kell olvasni, mert II. Geisa király-, fiai- és unokáinak okleveleiben a nevet mindig egyszerű g-vel találjuk, miként pl. a Halotti Beszédben a «gyümölcs»-öt gimilc-nek (eredeti alakja a török «jimis», «jemis») és sohasem gu-vel, a mi az Árpádkorban az e és i előtti g hangot szokta jelölni, sőt egy ízben eléfordul a «regis Gyesse» alak is s bár ezzel szemben K. úr azt a kifogást hozza föl, hogy nem eredeti oklevél, hanem 1363-ki átirat használja, e kifogást K. úr sem veheti komolyan, mert azt talán még sem képzeli, hogy a Nagy Lajos korabeli magyarságnak már egyáltalában ne lett volna sejtelme a Geisa név helyes kiejtéséről. De ha ez nem volna elég bizonyíték, hivatkoztam egykorú külföldiekre, a kik Geisa nevű uralkodóinkról szólva jól-rosszul a gy hangot igyekeztek a Joas, Joitsco, Jesse, Ιατζας-ban stb. visszaadni.
Hiába kicsinyli K. úr ezeket az idegeneket. Ha rosszul írták is a magyar neveket, ha tökéletlenűl adták is vissza, a mit hallottak s a hogy hallották: az az egy bizonyos, hogy a német, lengyel és byzanczi nem ugyanazt a hibát követi el és semmiesetre sem írják a nevet j-vel, ha gutturálist hallanak, hanem a német esetleg fölcseréli a g betűt k-val, a hogy különben is szokta tenni, a nyugoti szláv talán h-val írta volna olyan analogiák után, mint «grad – hrad», «gora – hora», a byzanczi pedig vagy κ-val, vagy χ-vel, nehogy az ε előtti γ (v. ö. ΓΕΩΒΙΤΖ, Γειτζας) rendes szabály szerint j-nek olvassák, esetleg az ε-t cseréli föl α-val (pl. Γαιτζας). De egyiknél sincs az ilyen ferdítésnek legkisebb nyoma is, pedig az idegenek sületlen ferdítéseinek is megvan ám a szabályszerűségük. Sőt ellenkezőleg, valamennyi használja a j-s változatot, köztük a jól értesült Kinnamosz is, a mi – bár tökéletlenűl – mégis csak a magyar kanczellária e előtti g betűjét, azaz a gy-t akarja kifejezni.
Könnyű ám a későbbi időből származó példákra hivatkozva gúnyolódni, hogy lám azok milyen rosszúl vannak írva, hogy lehet azokra valamit építeni? De tessék csak pl. a Hédervári névnél elképzelni, hogy amaz idézett olasz példán kívül egyéb adatunk nem volna, a miből a XIV. századbeli alakra következtethetnénk; bizony a «de Edrovar»-ból is láthatná, a ki épen akarja, hogy Heidrih várát akkor még nem Hédervárnak, hanem Hedrő- vagy Hédrővárnak mondták. Vagy tegyük föl azt az eshetőséget, hogy XVII. századbeli orthographiánkból nem lehetne kisütni: o-val vagy ö-vel ejtendő-e Thököly neve? úgy-e hogy a német «Teckeli» minden gyarlósága mellett is jó szolgálatot tenne, mert annyit mindenesetre bizonyítana, hogy a név felhangu volt, nem pedig alhangu?
Igenis nagy szükségünk van az egykorú külföldiek tanuskodására, midőn Geisa királyaink nevében az első betű helyes olvasását akarjuk megállapítani, mert kiegészítik azt a hézagot, a mit hazai adatainknál tapasztalunk, az azokból levonható eredménynyel nem ellenkeznek s a legkülönbözőbb eredetű és orthographiáju idegenek is találkoznak abban az egy pontban, hogy a jésített hangok valamelyikét akarják kifejezni, nem pedig gutturálist.
Királyaink nevéről beszéltem, erről van szó s nem azon nevekről, melyekre K. úr hivatkozik s a melyekről kimutatja, hogy azok csakugyan g-vel kezdődnek és Gecsének olvasandók. Mert, kérném alásan: hogy volt az Árpádkorban egy Gecse nevünk, melyet bizonyos személyek viseltek s a mely némely helynévben korunkra is átszállt, ez egy dolog; hogy pedig Geisa királyaink nevét Gecsének kell olvasni, ez meg egy másik dolog. Nem tetszik észrevenni, hogy ez a két dolog nem szükségkép tartozik együvé s ennélfogva mintha egy kis zökkenés volna a végkövetkeztetésben!
Én megfogadván K. úr tanácsát, kellő óvatossággal és kritikával így formuláznám a kérdés logikai menetét: az Árpádok alatt eléjönnek ilyen személynevek: Geisa, Geicha, Gecha, Geche, Gueche stb.; ez a sorozat ugyanazon egy névnek a változataiból is állhat, de foglalhat magában két különböző nevet is. Egyik részét, az 1279-ben és 1318-ban említett Guechének a nevét kétségkívül g-vel kell olvasni s ezt a kiejtésmódot támogatják Gecse helyneveink is. Ámde találunk ilyen alakot is: Gecha vagy másként Giecha (Vár. Reg. 108) s aztán: Yecha (1231. Péter, nuachi birtokos leánya. Árp. Új Okl. XI. 229), itt már a kezdőbetű határozottan gy, ez tehát más névnek látszik, s mivel az adatok Geisa vagy Geicha királyaink nevénél is a gy-s kiejtésre mutatnak, miként azon 1262-ben említett Geysa nevénél, a ki Pousa mosoni várjobbágynak volt az apja (Árp. Új Okl. III. 28), mert ugyanezen oklevél az e előtti g hangot gu-vel jelöli (v. ö. Michael, fil. Guestred): azt a nevet, melyet Gecsének kell olvasni, nem szabad összezavarni a Geisa, Geicha, Giecha, Yecha névvel, mely Gyejcsának, Gyécsának olvasandó. Meg tetszett érteni a két eljárási mód közötti különbséget?
Mert hiszen másnemű különbségre is hivatkoztam én, ha méltóztatik emlékezni, a Geisa névnél. Nevezetesen felhoztam, hogy
2. a Geisa névben többek közt egy i vagy y betű is volna. Ezt pedig nem hiába írták ám oda, hanem mindenesetre van valami jelentősége s nem lehet olyan könnyedén túltenni rajta magunkat, mint K. úr teszi a Gecse olvasásnál. Ez utóbbiban eredetileg sem lehetett meg ez a j, mert ha további hangfejlődéssel el is tűnik, nyom nélkül – és ezt tessék ismét megjegyezni – soha sem szokott elenyészni. A középkori rejf-ből «réf», «rőf» lett, a Heidrichből «Héder», a mezejtelenből«mezítelen», a székelyeknél ma is meglevő tetejből lett «tető», a Halotti Beszédbeli illezie ma «illeszsze», és így tovább. Tessék válogatni a lehetőségek közt. Nekem azonban úgy rémlik, hogy a Gecse alak egyikbe se illik.
3. Azt is megírtam, hogy a név végén se használtak csupa passzióból a betűt, hanem mert okuk volt rá. Hogy aztán a Geisa név, ha tovább is használatban marad, a mi korunkig miféle módosuláson ment volna keresztül, én se tudom, K. úr se tudja, legfölebb csak képzeli. Annyit látok, hogy a gyertya, deszka, széna, karéj, fazék és egy sereg más szóban a közép e, valamint az é megmaradhat az a betűvel, tehát a Geisa = Gyejcsa, Gyécsa névben sem kellett szükségkép e-vé alakulni a végső a-nak. De látok egy más dolgot is. Az olyan hangalak, minő a Geisa, a magyarban nem eredeti, hanem valami másból alakult.
Ha ezt az eredetibb alakot keressük, a következő analogiák szolgálhatnak felvilágosításúl: tanojt, később: tanejt, ma: tanít; szakajt és szakít; rajta, székelyeknél: rétta, ritta; karaj és karéj, karé; paraj és paréj, paré; kajabál és kiabál; Ajka, Oyka, a középkorban így is: Eyka stb. Ebből azt látjuk, hogy a Gyejcsa, Gyécsa névnél is kellett egy eredetibb Gyajcsa vagy Gyojcsa alaknak létezni. Már most azt is tapasztaljuk, hogy Geisa nevű uralkodóink nevét a legkülönbözőbb külföldi források emlegetik Joas, Gouz, Goviso, Jonotsa (azaz: Jouotsa), Joitsco, Γεωβιτζ, Ιατζας stb. alakban,Már a multkori czikkemben megjegyeztem, hogy a Joas-, Gouz-féle alakok a név teljes alakjának fölvett Gyovicsa, Gyoucsa változatai s körülbelől a Gyoucs kiejtésnek felelhetnek meg. Ezen Gyoucs változatnak nálunk is van nyoma ama Jous «de genere nobilium prope Okur existencium» nevében, kit mint Tyna asszony apját egy 1274-ki oklevél említ. (Árp. Uj Okl. IX. 105.) Ebből az alakból származhatott a hevesmegyei Gyócs és a somogymegyei Alsó- és Felső-Gyócs puszta neve.* s a ki elfogulatlanúl vizsgálja ezeket a sületlenségeknek nyilvánított névváltozatokat, az végre is rájön, hogy a bizonyos szabályszerűséggel és többféle nemzetiségű idegen íróknál ismétlődő ú. n. ferdítéseknek talán valami reális alapjuk is lehet, miként föntebb az olaszos «Edrovár»-ban a mai «Hédervárral» szemben már utaltam ilynemű alapra, s a föntebbi alakok esetleg a nyelvészetileg különben is valószinű Gyajcsa- vagy Gyojcsa-féle formának felelnek meg. Mert kérném alásan, csakis azért, mivelhogy bizonyos elmélettel sehogy sem egyeztethetők össze az idegenek által leírt névalakok, nem szükséges ám szántszándékkal szemet húnyni az azokból levonható s nem épen megvetendő tanuságokra.
Végezhetnék a Geisa névvel, ha K. úr a Thietmar által említett Dewix vagy Deuuix alakot is föl nem hozta volna s kártyavárnak, szappanbuboréknak mondva az erre (no meg egyébre is) épített következtetéseimet, nagy diadallal nem hirdeti, hogy a lengyel Procui apjának, Zenomiszl vagy Zemomiszlnak a nevét zavarom össze utolsó fejedelmünk nevével.
Bocsánatot kérek, ez a Dewix = Zemomiszl-féle azonosság talán nem egészen olyan kétségtelen tény, mint a milyen föltétlen határozottsággal K. úr állítja, s ha meg nem sérteném vele, némi alapja annak a másik, a K. úr fölfedezése előtti felfogásnak is lehet, mely Deuuixben nem Procui, hanem a pannoniai király apját látja.
Nézzük csak, mit is mond Thietmar? Közlöm a szöveget egész terjedelmében,Lib. VIII. 3. Pertz Mon. Germ. Hist. Script. Tom. III. p. 862.* hogy a midőn összefüggésére és logikai menetére fogok hivatkozni, ellenőrizhető legyen, a mit mondok.
«Habuit hic (t. i. a lengyel herczeg) quandam urbem in confinio regni suimet et Ungariorum sitam, cuius erat costos Procui senior, avunculus regis Pannonici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus. Qui cum uxorem suam a captivitate non posset absolvere, gratuitu nepotis sui, quamvis inimici, suscepit eam ex munere. Nunquam audivi aliquem, qui tantum parceret victis, et ob hoc in civitate superius memorata, sicut in caeteris, sedulam Deus eidem concessit victoriam. Huius pater erat, Deuuix nomine, admodum crudelis et multos ob subitum furorem suum occidens. Qui cum christianus efficeretur, ad corroborandam hanc fidem contra reluctantes subditos sevit, et antiquum facinus zelo Dei exestuans abluit. Hic Deo Omnipotenti variisque Deorum inclusionis immolans, cum ab antistite suo ob hoc accusaretur, divitem se et ad haec facienda satis potentem affirmavit. Uxor autem eius Beleknegini stb. stb.»
E sorokra mindenki, ha csak nem hajhászsza a minden áron való eredetieskedést, legfölebb annyit mondhat, hogy a szöveg nem a legszabatosabb s nincs világosan megmondva, hogy ezek a szavak: «huius pater erat Deuuix» Procuira vagy a pannoniai királyra vonatkoznak-e?
Mind a mellett, ha egy kissé tüzetesebben vizsgáljuk a szöveget, találunk abban némi alapot arra a szappanbuborékos föltevésre, hogy Thietmar talán mégis csak a pannóniai király, nem pedig Procui apját értette Deuuix alatt.
Azt mondja ugyanis Thietmar, hogy Procuit unokaöcscse, a pannóniai király, elűzte a székhelyéről. Procui nem képes a fogságból kiszabadítani a feleségét, unokaöcscse azonban, bár ellensége volt, kegyelemből visszaadta neki. Eddig tehát a pannóniai királynak egy nagylelkű tettéről volna szó s most ehhez azt a megjegyzést fűzi Thietmar, hogy senkiről sem hallotta, a ki olyan elnéző volna a legyőzöttek iránt, mint – talán bizony Procui?
Már kérném szépen, azzal talán még sem szabad megsértenünk a jó merseburgi püspököt, hogy ilyen össze-vissza ugráló zavaros gondolamenetet tulajdonítunk neki. A kiről szóba hozta, hogy kegyelmes volt ellenségével szemben, csakis arra érthette azt az általános megjegyzést is, hogy nemcsak az említett esetben, de máskor is kiméletet szokott tanusítani a legyőzöttek iránt. Ez pedig a pannóniai király s nem Procui. Azt is róla, a pannóniai királyról mondja föntebb, hogy Procui fölött győzedelmeskedett s elkergette a székhelyeiről (a suis sedibus) és ezt a gondolatmenetet folytatja, a mikor azt a megjegyzést teszi, hogy az isten nemcsak az «említett városban» (in civitate superius memorata), t. i. Procui régebbi székhelyén, hanem a többiben is gyakori diadalra segítette. Ugyan hogy lehet ezt az «elüzött» Procuira magyarázni? Ekkor tér aztán Thietmar az apára, t. i. annak az apjára, a kiről elébb azt mondta, hogy kegyelmes a legyőzöttek iránt s ezért az isten győzelmet ad neki, és ezt az apát Deuuixnek nevezi. Róla meg azt írja, hogy ép ellenkezőleg, kegyetlen volt s hirtelen haragú, büszke ember, nem is valami buzgó keresztyén, mert a mindenható istenen kívül más isteneknek is áldozott stb. Hát a mi ezt a jellemzést illeti, úgy emlékszem, hogy nagyon, de nagyon hasonlít ahhoz, a mit hazai forrásaink mondanak a «szigorúságáról» emlékezetes Geisa fejedelemről, meg aztán «szent» fiáról, első királyunkról.
De hát nézzük magát a Deuuix nevet. K. úr csakugyan komolyan azt hiszi, hogy Thietmar a Zenomisl vagy Zemomisl nevet írta Deuuixnek? Talán el tetszett feledni, hogy a magyar koronán is valami ilyesforma név van s miként a Deuuix név egy nálunk Geisának vagy Geichának írt egyénre illik, ha annak a felfogásnak van igaza, mely Thietmar ama bizonyos sorait a pannoniai király apjára értelmezi: hasonlókép emez is egy másik Geisára vonatkozik. Ha netalán nem ismerné K. úr a Dukasz-féle koronának az akkori magyar királyra vonatkozó föliratát, itt közlöm:
Ehhez csak annyit fűzök magyarázatul, hogy a XI. századbeli byzanczi olvasásmód szerint a ΓΕΩΒΙΤΖ magyaros átírása: Jeóvics vagy Jóvics s egyszerűen azt kérdem, melyiknek az eltorzítása a Deuuix: a Zemomisl névé-e vagy pedig azé a magyar névé, melyet valamivel később egy másik szemszédunk ilyenforma alakban, Jeóvicsnak vagy Jóvicsnak hallott, egy harmadik pedig még később – II. Geisáról szólva – Govisoval fejezett ki?
De még ezzel nincs vége azon szempontoknak, melyek K. úr meglepő fölfedezését kellő világításba helyezik. Tegyük fel, hogy csakugyan az a helyes magyarázat, melyet K. úr ad Thietmar kérdéses sorairól. Ez esetben, a mint K. úr szépen össze is állította a családfát (Turul. 1890. Ii. f. 53. l.), Deuuix = Zemomiszl és apja Procuinak, meg aztán Mieskonak, Boleszláv apjának; Procui tehát anyai részről a pannóniai királynak, apai részről meg Boleszláv lengyel herczegnek a nagybátyja. Nem találja K. úr különösnek, hogy Thietmar ez utóbbi rokonságról egy árva szóval sem emlékezik? Azt megemlíti, hogy Boleszláv egy határszéli várost bizott Procui őrizetére s ez alkalommal azt is megmondja Procuiról, hogy ki volt: «avunculus regis Pannonici», de azt mélységesen elhallgatja, hogy Boleszlávnak is a nagybátyja lett volna vagy mi. Hasonlókép hallgat ezen állítólagos atyafiságról akkor is, midőn Deuuixről beszél, a ki Karácsonyi úr szerint Procuinak volt az apja, e szerint ugyanezen Boleszlávnak meg a nagyapja. Valóban csodálatos, hogy mindezekről K. úr előtt sem a magyar, sem a lengyel, sem a német histórikusok és genealogusok nem tudtak; de ép azért meg fogja engedni K. úr, ha egyelőre amaz ósdi felfogáshoz ragaszkodunk, mely Deuuixet Geisa fejedelemmel zavarja össze, habár a mi felfogásunkban van a kártyavárépítés, a szappanbuborék-fuvás, K. úr magyarázata pedig föltétlen igazság, melyhez kifogás nem férhet.
* * *
Térjünk át K. úr többi megjegyzésére.
Ki volt Anonymus s milyen értéke van a munkájának: arról sokat lehet beszélni, egyet s mást én magam is mondtam róla s mindenesetre abban a szerény véleményben vagyok, hogy nem lehet vele oly könnyű szerrel végezni, mint K. úr teszi.
Kétséget sem szenved, hogy az az anyag, melyet ád, már bizonyos költői átalakításon ment keresztül, csakhogy nem az ő kezében, hanem a magyar nép szellemében, mely a beköltözés körüli időszakból három vagy négy nemzedék tetteit és személyeit egy főalak körül kezdte csoportosítani s egy kimagasló nagy eseménynyel, a honfoglalással összekapcsolni. Szó sincs róla, a népszellem ezen működésének folyamata alatt a megtörtént dolgok összefüggésében és sorrendjében sokféle változás történt; de mint minden ifjukorát élő nép, a magyar is élő embereknek s nem költött alakoknak a viselt dolgait adta szájról szájra, azokról szóltak a joculatorok énekei s irodalmi szempontból alighanem több kár van abban, hogy a honfoglalás hagyományának Anonymusnál levő anyaga a mondai fejlődésnek még csak az első stadiumát érte el, mint ha történet és mese, hagyomány és mythos teljesen összeolvadtak volna nála. A szereplő személyek emléke azonban még nagyon is élénk a nemzet tudatában, midőn az Anonymus-féle hagyományokat – nem ő, hanem jóval ő előtte, alighanem a nép által Könyvesnek nevezett Kálmán korában valaki más a népénekek alapján összeírta. Mert hiszen Anonymus csakis egy ilyen régebbi följegyzés birtokában beszélhetett olyan fitymáló hangon a juculatorok mesériől, holott az ő anyaga is abból való. Csakhogy ez jelentékenyen különbözött az ő korabeli joculatorok énekeinek tartalmától, a midőn a mondai fejlődés már sokkal eléhaladottabb fokon volt. A mikor az Anonymus-féle hagyományokat írásba foglalták, még emlékeztek olyan egyénekre, mint a byzancziak után ismert Kurzán s a Liutprandtól említett Bugát, kiknek a monda nem juttatott szerepet s később egészen megfeledkezett róluk. Még emlegetik Tas vezért, bár az eredete felől már zavaros a hagyomány, csak annyit tudnak róla, hogy vezéri személy, de elfeledték, hogy Árpádnak volt az egyik unokája. Még nem beszélnek úgy a Konstantintól említett Lebedias = Eleud vajdáról, mint Árpád nagyapjáról. Még tudják, hogy Lél és Bulcsu tulajdonkép az Árpád utáni korszaknak a főemberei. Zoárdot, Liutprand Salardus nevű magyar vezérét még nem zavarják bele az Attila korabeli dolgokba. Még nem feledték el az erdélyi I. Gyuláról, hogy Árpád kortársai közé legfölebb a nagyapját lehet számítani s nem őt magát. Még emlékeznek a kabarok csatlakozására, kiket kunoknak, hunoknak neveztek s a kik nyilván a Kuvrát alatti hun-bolgár-hunugur népszövetség azon részét képezték, mely a VII. század közepe táján Kuvrát legidősb fiával a kozárok hatalma alá került. Még volt tudomásuk arról a Takson korabeli nagy bolgárföldi bevándorlásról, melyet a 969 körüli orosz hódítások idéztek elő, midőn a bolgárok és kozárok közt lakó burtasz nép eltűnik a Közép-Volga mellékéről stb., stb.
Mindezen nyomok elég alapot szolgáltatnak arra nézve, hogy az Anonymus által említett személyekben valóságos élő alakokat keressünk, a kik – ha nem is épen Árpád korában szerepeltek, mindenesetre az utána következő első vagy második nemzedékhez tartoztak; neveiket tehát csakugyan valódi ősmagyar neveknek tekinthetjük. Mert ne tessék feledni – a nevek megőrzésében csodálatos a primitiv népek emlékező tehetsége; Jasen (Aszen) czárt és Sismánt még ma, több mint félezred év eltelte után is emlegetik a bolgár népénekek.
De feledtem, hogy van Anonymusnak egy nagy, fölötte nagy hibája. Sejtelme sincs arról, hogy az erdélyi II. Gyula az Árpád-háznak a tagja, tulajdonkép az a Mihály herczeg, a ki Taksonnak volt a fia s így Sz. Istvánnak az apai nagybátyja és ama bizonyos Buát és Bucnát tulajdonítja fiainak, a kiket más krónikák a Péter alatti nemzeti párt fejei közt említenek; holott a mindennemű kártyavárépítéstől és szappanbuborék-fuvástól mentes kritika már kimutatta, hogy nincs igaza sem neki, sem azon krónikáknak, melyek a László fia Gyulát származtatják az ő nemzetségéből, mert II. Gyulának Vazul és Szár László voltak a fiai, tehát az Árpád-ház ifjabb hajtása tartozik az ő nemzetségéhez. (L. Turul. 1890. II. füzet. 53., 54. l.) Világos ebből, hogy a Bua nem lehet ősmagyar név ép úgy, mint nem lehet a Caroldu sem s hogy az utóbbinak a jelentése (karaldi = barna) nagyon odaillik a Sarolt (szaraldi =szőke) mellé: mindez merő esetlegesség, Anonymusnak a meséje.
Világos, hogy Ketel kun vezér nevénél is Anonymus követte el a hibát, mert – a mint K. úr megmagyarázza – ma is meglevő Keczel helyneveink, valamint a turóczi apátság alapító levelében említett Kechelpotok tanusága szerint Kecelt, Kechelt az az Kecselt kellett volna írnia.
K. úr különben e példával azt is meg akarta mutatni az én veszedelmes elbánásmódommal szemben, melyet Árpádkori személyneveink tárgyalásában követtem, hogy a helynevek analogiája milyen «pompás Ariadne-fonalat» szolgáltat régi személyneveink helyes kiejtésének meghatározására. No hát azt a «szavahihető tanut» ezuttal ugyancsak szerencsétlenűl találta megválasztani. Mert hát a Ketel név véletlenűl más adatok szerint is megvolt ugyanebben az alakban az Árpádok alatt, pl. a bakonbéli apátság javai közt 1086-ban volt egy Ketelloca nevű praedium (Árp. új Okl. I. 32), szolgái közt pedig egy Árpádon lakozót hívtak Ketelnek. (U. o. 35); a tihanyi apátság javainak 1093-ban Szent László által történt megerősítő oklevelében, a mely különben csak egy 1274-ki itélet 1399-ki átiratából ismeretes, a somogymegyei Kethel falut találjuk említve (Árp. új Okl. VI. 69) Magyari (Megyer), Zarozou (Szárszó), Baklar (Boglár), Zantod (Szántód) stb. környékén, a hol ma is van egy Kéthely nevű község; a dömösi prépostság 1138-ki jószágmegerősítő, egyébként szintén csak későbbi átiratból ismert oklevele egy babusai szolgát említ Ketil néven (Mon. Strig. I. 91.); 1211-ben a tihanyi monostornak fordul elő egy Keteul nevű beseneui agasoja. (Árp. új Okl. I. 116); egy 1231, s egy 1268-ki oklevél ismételten említi a somogymegyei Ketel vagy Kethyl, Kechyl községet (Árp. új Okl. XI. 226, 230. III. 186); 1244-ben Andreas de Ekly ispán testvérét nevezik Kethelnek (Mon. Strig. I. 358); 1275-ben a borsmonostori apátság egyik possessióját hivták Kethelnek, Kedhelnek. (Árp. új Okl. IX. 130, 142). A mint tetszik látni, Anonymus Ketelje nem áll épen magában. Ha pedig a név modern alakját keressük, annak alighanem lesz egy kis köze a komárommegyei, különben Fejér- és Veszprémmegye szélén fekvő Kethel, meg a már említett somogymegyei Kéthely, úgyszintén a Locsmándhoz nem messze eső sopronmegyei Kéthely községekhez.Mellesleg megjegyezve, Anonymus Komárom vidékének megszállását Ketel vezérnek s Komárom vára építését a fiának, Olup-Tulmának tulajdonítja s szerinte pogány módra itt temették el mindegyiket. A bakonbéli monostor 1086-ban említett Ketelloca = Ketellaka nevű pusztája s a mai komárommegyei Kethel tehát nagyon is összefügg az Anonymus-féle Ketel névvel. Hogy a somogymegyei Kéthelynek is lehet hozzá valami köze, abból sejthetjük, hogy ennek a közelében szintén eléfordul a Komárom név, a Zalamegye szélén fekvő Kis-Komárom neve.* Egyébként pedig a K. úr által felhozott Kechelpotokban sem kell mindenáron «Kecselpatakot» keresnünk, mert ha jól tudom, az Árpádok alatt néha-néha ch-val is írták a th hangot.Az Árp. Új Okl. III. k. 186-ik lapján említett somogymegyei Kethyl (vagyis a mai Kéthely) neve is a múzeumi példányban Kechylre van javítva.*
Ketel volt biz ama bizonyos kun vezér s nem Kecsel. Vagy ha egész pontosan akarjuk konstatálni a kiejtést, a mai Kethel és Kéthely, meg az Árpádkori Ketil és Keteul tanusága szerint Kętël, Kętöl, Kętül lehetett azzal a hosszú s nyilt ę-vel, mely a palóczok kiejtésében még ma is megvan.
K. úr nélkül is jól tudom én, hogy a helynevek bizonyos korlátok közt jó szolgálatot tesznek régi személyneveink kiejtésének megállapítására. P. csakis a Barok és Baracs helynevek alapján konstatálható, hogy az Árpádkori Baruch, Baroch tulajdonképen két különböző nevet foglal magában, melyek közűl egyik valószinűen megfelel a zsidó Barukhnak, a másikat pedig multkori czikkemben török eredetűnek magyaráztam. De – ismétlem – a helynevek analogiájának felhasználása csak bizonyos határig mehet, mert a már említett Edrovar a sületlen olasz orthographia daczára is közelebb áll a XIII–XIV. századbeli Hedruhvárhoz, mint a mostani Hédervár s vannak olyan nevek is, melyek későbbi módosulásai nem egy nyomon haladtak, pl. a Zulta, Zalta névnél az egyik: Solt, a másik pedig – a hogy Árpád fiát is nevezik a későbbi emlékek – Zoltán. Ennél még eléfordul mind a két változat személynévnek is, helynévnek is, de arra is van eset, hogy a helynév hangfejlődése más volt, mint a személynévé, pl. a kézdiszéki «ecclesia S. Catharinae» ma Sz. Katolna, holott a Catharina, mint nőnév, Katalinná változott. Mindezeknél fogva a helynevek analogiáját csakis addig a pontig tartom a név kiejtésében alkalmazandónak, a míg egy-egy többfélekép magyarázható betű mikénti olvasására szolgál felvilágosításul, pl. hogy a ch az illető névben gutturálist, th-t vagy cs-t jelöl-e, a g betűt g-nek avagy gy-nek, az u-t u-nak vagy ü-nek (mai kiejtéssel tájszólás szerint ö vagy ë), esetleg sehogy, az a-t a-nak vagy á-nak, az e-t e-nek vagy é-nek stb. kell-e ejteni? De már addig nem terjedhet a modernizálás – legalább ez az én nézetem – hogy pl. Ochtum nevét Ajton-nak olvassam, mert ha tényleg összetartozik is a két név, mégis csak olyanforma ez az eljárás, mint mikor az oláhok Gelouból, Gelliut, Gládból Claudiut, Moroutból Mariotut faragnak. Tehát a felhozot Ajton helynévnek is az Ochtum név kiejtésénél csak annyi szerepe lehet, hogy bizonyítékul szolgál az Ohtum- vagy Oktumféle (pontosabban: Oghtum, Oγtum) olvasására s kizárja az Ocstum alakra való esetleges hivatkozást. Azért hoztam fel ezt a példát, mert itt valóban ugyanazon névnek a régi és mostani alakjáról van szó, a mint épen K. úr mutatta ki. De már most ő a Geisa–Gecse-féle egybevetést is hasonló értékűnek tartja s emleget, mint legközelebb is, Gecse nevű magyar királyokat. Én véletlenűl bátorkodom másféle véleményben lenni s talán vannak mások is, a kik nem fogadják el K. úr nézetét. Ugyan kérem, tessék már most megmondani nekünk, miben különböznek a K. úr hasonló «szavahihető tanui» által rekonstruált nevek a történeti neveknek azon világos meghamisításaitól, mint az említett oláh példák vagy midőn egy tót író a Geisából Jesislávot faragott? K. úr bizonyára tiltakozni fog az ilynemű összehasonlítás ellen; de valószinű, hogy az az oláh, meg az a tót ép oly joggal hivatkozhatik a jóhiszeműségére, mint K. úr. Mi pedig, a kik sem az egyik, sem a másik fél következtetéseit nem tartjuk elfogadhatóknak, a Gecséket bizony egy kategóriába sorozzuk a Jesislávokkal, Claudiukkal, Gelliukkal stb.
Egészen egyéni véleménye K. úrnak, hogy a Geisa fejedelem kortársának említett Kulánt, kit a krónikák a bolgárok és szlávok Sz. István által legyőzött uralkodója Keán vagy Kaan testvérének mondanak, a XII. századbeli Kulin bosnyák bánnal azonosítja. Annyi igaz, hogy a hagyománynak egyetlenegy szála sem vezet Bosznia felé, hanem a mit az elmosódott nyomokból kivehetni, az a Kulánról fenmaradt emlékek szinhelyének az erdélyi vagy szörénységi hegyes vidéket vagy ennek a szomszédságát jelöli ki a bolgár szélek felé. S végre is ebben a kérdésben csakis a hagyományos emlékek azok, a mikre reflektálhatunk s ilyenkor az egyes töredékek közti összefüggést nézi az ember; ezekből pedig az tűnik ki, hogy nem ugyan maga Kulán, hanem a testvérének mondott Keán vagy Kaán a hagyománynak egy másik változatában is bolgárnak van említve. «Keanus magnus dux Bulgarie auus Salani ducis» – mondja Anonymus (cap. 11) s ha egyebet nem is, annyit mindenesetre valószinűvé tesznek ezen töredékek, hogy Keánban vagy Kaánban a X. századbeli bolgár kaghánok emléke maradt fen őseinknél s ezen az alapon a Kulán nevet is az ó-bolgársággal hozhatjuk kapcsolatba, nem pedig Kulin bánnal.
Még csak a krónikákban levő Árpád-féle genealogiára akarok nehány megjegyzést tenni.
K. úr különösnek találja, hogy én ebben is ősmagyar neveket keresek, holott az egész nem egyéb XIII–XIV. századbeli találmánynál. Úgy látom, K. úr nem akarja észrevenni azt a különbséget, a mi az ilynemű leszármaztatásoknál genealogiai s más szempontbeli használhatóságuk között van. Genealogiai értékük semmi, de – miként pl. törökség ősapáinak táblázata – becses históriai és ethnikai, vagy esetleg másnemű emlékeket foglalhatnak magukban. Az Árpádféle genealógiánál a nyomok arra mutatnak, hogy alapját a vezéri és más előkelőbb, az Árpádokkal talán rokonságban levő nemzetségek leszármazásáról fenmaradt hagyományok képezik, s ezekből, nem pedig csak úgy gondolom formán van összeszerkesztve. Erre mutatnak a genealogia olyan nevei, minők: Leel, Bulchu, Kadicha, Eleud, Ed, Zambur, Kulche, Chanad, Buken, Cadar, Keve, Bor stb.; egy közelebbi utalást pedig a Pozsonyi Krónikában találunk, mely amaz ismeretes sorok után, hogy nemcsak a hét vezér jött ki Scithiából, hanem mások is, ugyanolyan rendben sorolja el ezen most már Árpád kortársaivá tett előkelő magyarokat; Wgudot (Ugec helyett), Edet, Chabát, Tordát, Kadichát, Berendet, Wilchut (Bulchu), Zumburt, Leuenthát, Oinpudot (Ompud), Mikát (Mike), Chanádot, Wunkent (Buken), Othmart, Kewyt és Keladot, mint a milyen sorrendben a genealogia Árpád őseiként említi ugyanezeket. Már most az lehetséges, hogy rosszúl fogtam fel ezen genealogia keletkezését; de ha már egyszer ilyen véleményben vagyok, az ősmagyar nevekre igen is hasznavehető forrásnak tekintem, s meg merem koczkáztatni azt a szerény nézetet is, hogy az innen vett s a török-tatár nyelvekből értelmezhető nevek – tekintve, hogy a magyarság egyik főalkatrészét török-tatár elemek képezték – mégis csak nagyobb valószinűséggel tekinthetők ú. n. ősmagyar vagyis az őshazából magunkkal hozott neveknek, mint teszem föl a helynevek pompás analogiája és tanuskodása után ősmagyarnak fölvett Vászoly azaz Vazul név, melynek úgy mellesleg megjegyezve: 1. ismerjük a pontosan megfelelő s közvetlen a byzanczi Vaszilioszbul alakult szláv eredetijét, ellenben 2. mint ősmagyar névnek semmiféle alapformájáról nincs tudomásunk. S ha az említett Árpád-féle genealogiában fordulnak is elő olyan kétségtelenűl idegen eredetű nevek, mint a német Othmár, ezek is egy-egy hasonló hangzásu ősmagyar nevet helyettesítenek s ha az összehasonlításra több adattal rendelkezhetnénk, talán ép úgy rámutathatnánk a megfelelő ősmagyar névre, mint ahogy módunkban volt megtenni a Tomaj nembeliek Dioniz, Dienes nevében a régi Thonuz, Thonuzoba névvel.
* * *
Világért sem ringatózom abban a képzelődésben, mintha a Turul mult évi 3-ik füzetében megjelent tanulmányom ne szorulna sokféle javításra. Egyáltalában nem tulajdonítok magamnak csalhatatlanságot, a mint hogy a Kompold névnél saját magam megtettem a correctiót, a Kálmánnál egy másik felfogásnak is helyt adtam, több más névnél pedig az általam adott magyarázaton kívül egyéb lehetőségre is utaltam. Sokunknak a munkájára lesz szükség, míg középkori személyneveink minden irányban tisztázva lesznek. K. úr ilyen irányú működését sem kicsinylem én; de azt talán mégis csak megengedi, hogy nem épen minden állítása szentírás, ahhoz is fér egy kis kritika s lehetnek olyanok, a kik az ő felfogását nem mindenben osztják s következtetéseiknél másféle körülményeket is számba vesznek, nemcsak azokat, a miket ő szokott s így a végeredmény is esetleg külömbözni fog attól, mint a milyenre K. úr jutott.
NAGY GÉZA.
VEGYES.
Örökös naptár.
A Természettudományi Közlöny f. é. márcziusi füzete a Revue Scientifique után nagyérdekű kortani táblát közölt, melynek segítségével képesek vagyunk igen egyszerű módon nemcsak azt megmondani, hogy valamely keltezés a hétnek melyik napjára esett, hanem az oklevelekben előforduló keltezési módok közűl azokat is, a melyeknek alapjáúl álló ünnepek szolgálnak, rögtön megoldani.
Ismeretes, hogy okleveles dátumok megoldására széltiben azok a kortani tabellák vannak használatban, a melyek a husvét és a tőle függő változó ünnepek napjának tekintetbe vételével készűltek. Minthogy a husvét márczius 22-étől április 25-ig az év harminczöt napjára eshetik: ennélfogva harminczöt-féle naptár képzelhető; egy évrendes mutató azután útba igazít, a harminczöt közűl melyiket használjuk. Ezen az elven alapúlnak az okleveles dátumok megoldására készűlt naptárak a melyek közt általános használatnak örvendenek a Haltaus, Pilgram, Grotefend, Knauz stb. által kiadottak; ilyen Horvát Árpádé is, a melyet kivált czélszerű beosztása, könnyű kezelése és hibátlan volta a többi fölé helyez.
Szakított e móddal Torma József, kinek Oklevelészeti Naptárát fia, Torma Károly 1879-ben kiadta. Ő a vasárnapi betű és az epakta segítségével oldja meg a dátumokat. De módszere nem lévén oly áttekinthető, mint az előbbi naptár-táblák, könnyen ad tévedésre okot; általános elterjedésre nem is jutott. Pár évvel ezelőt (1880-ban) az Athenaeum naptára közölt egy összeállítást, a mely igen egyszerű táblán háromszáz évre (1700–1900) nyújtott módot, hogy segítségével egyes dátumok heti napját megtudjuk, valamint álló ünnepek után keltezett dátumokat megoldjunk.
Az alább közölt táblázatnak, melynek összeállítója J. Bradley, az Egyesűlt Államok legfőbb itélőszékének bírája, az az előnye, hogy nem csak három századra, hanem minden időkre használható. Egyformán érvényes a közép-korban általánosan és a nem egyesűlt hitűeknél ma is dívó Julius Ceasar-féle naptárra, valamint az 1582 (hazánkban 1588, Erdélyben 1590) óta behozott Gergely-féle javított naptárra is; közönséges és szökő évekre egyaránt.
A tábla szerkezete felette egyszerű. Baloldali szárnyában a Julius-Caesar szerinti, a jobboldaliban a javított naptár szerinti századok vannak. A tábla alsó részében a századok évei. Fönt a hónapok napjai; középen a hét napjai. Használatát egy-két példa rögtön feltünteti.
A hét melyik napjára esett Zsigmond király halála: 1437 decz. 8? A baloldali táblán felkeressük a század számát: 15; az alsó táblán felkeressük az év számát: 37. A 15-től jobbra és a 37-től fölfelé haladva látjuk, hogy e két irány a kedd koczkájában találkozik. Tehát az évnek mindazon napjai, a melyek a tábla felső részében felsoroltatnak, keddre estek: így keddre esett decz. 10-ike is. Következésképen 1437 decz. 8-ikán vasárnap volt.
Lássunk egy példát a szökő évekből. Tudjuk, hogy a Julius Caesar-féle naptárban szökő évek azok, a melyek 4-el oszthatók; ez áll a Gergely-féle naptárra is azon hozzáadással, hogy a százas évek közűl (1600, 1700, 1800) csak azok a szökők, a melyeket 400-zal lehet osztani. A szökő éveknél arra kell vigyázni, vajjon a keresett dátum a szökő nap (febr. 24) előtt vagy utána esik-e. Ha előtte esik, akkor az alsó évtáblán az alúl vonalokkal összekötött számok közűl az elsőt, ha utána van: a másodikat kell vennünk. A többiben az eljárás ugyanaz. Pl. a hét melyik napján volt a várnai csata: 1444 nov. 10? A század tábláján veszszük a 15-öt, az az évtáblán a két 44-es közűl a másodikat, mert a keresett dátum a szökő nap után esik. E kettőnek találkozása a középső táblán csütörtökre utal; következéskép a felső táblán található nov. 12. is csütörtökre esett; és így 1444 nov. 10. = kedd.
Szakasztott ilyen az eljárás, ha a Gergely-féle új naptár egy dátumát keressük. Péld. a hét melyik napján halt meg Mária Terézia királynő: 1780 nov. 29? A jobb oldali századtáblán a 18-ik századot véve és az alsó évtáblán (az 1780. év szökőév lévén és az adott dátum a szökőnap utánra esvén) a második helyen álló 80-at; e kettő metszésének a középső naptáblán megfelel vasárnap; s így a felső táblán található nov. 26. is vasárnapra esett. 1780 nov. 29. tehát szerda.
ÖRÖKÖS NAPTÁR.
Okleveleknél azonban nem azt keressük, hogy a hét melyik napján állították ki azokat, hanem megfordítva, azok keltezése ily forma: pl. «kelt sz. György nap előtti vagy utáni kedden, szerdán» stb. Itt tehát azt keressük, hogy a hét napjának a hónap hányadik napja felel meg. Álló ünnepeknél nincs semmi baj; azokról egy egyszerű betűrendes névmutatóból rögtön megtudjuk, az év melyik napján tartották az illető szent ünnepét; sőt közönséges, gyakran előjövő ünnepeknél fejből is tudjuk a napot. Sz. György, Gyertyaszentelő, Sz. Mihály, Sz. István, Nagyboldog Asszony stb. ünnepét mindenki tudja. A többire nézve pedig útba igazít az előbbi táblázat.
Csakhogy az oklevelekben igen sok az olyan keltezés, a melyeknek alapja valamely mozgó ünnep, mely évről-évre más napra esik. Azokat a keltezéseket, a melyek a husvéttól, pünkösdtől, vagy a tőle függő vasárnapoktól számítanak, e tábla segítségével nem tudjuk megoldani. Ahhoz még más tábláknak kellene járulni, a melyek erre nézve útba igazítanak.
Iacute;gy csak az oklevél-keltezések egy részére használhatjuk az előbbi táblát. Egy-két példa megvilágítja annak használatát.
Példáúl 1356-ban egy oklevél így van keltezve: «Kelt Vízkereszt utáni pénteken». Tudjuk, hogy Vizkereszt jan. 6-án van; az év szökő és e dátum a szökőnap előtt van. Vesszük tehát a Julius Caesar-féle századok közűl a 14-iket, és az évtáblán az első 56-ot; a kettőnek találkozása pénteket mutat. A felső tábla szerint péntek volt jan. 8-án; minthogy jan. 6-ához ez a legközelebbi péntek: a keresett dátum tehát: 1356 jan. 8.
Egy másik oklevél kelte: 1489 Sz. Mihály napja nyolczada utáni hétfő. Tudjuk, hogy Sz. Mihály napja szept. 29-ikén van; ennek nyolczada okt. 6. Az előbbi mód szerint látjuk, hogy a 15-ik századnak és a 89. évnek csütörtök felel meg; okt. 8-ika is csütörtökre esett; következésképen okt. 6. keddre; az utána következő hétfő tehát okt. 12-én volt. És így a keresett dátum: 1489 okt. 12.
Látjuk ezekből, hogy a leleményesen összeállított táblát még oklevéltani czélokra is használhatjuk. A 35-naptáras kortani segédkönyveket nélkülözhetőkké ugyan nem teszi; de mint rendkívül ügyes és könnyen kezelhető kortani segédeszközre, olvasóink figyelmét fel akartuk hívni; mert egyszerű voltánál fogva álló ünnepekhez kötött keltezések megoldásánál kellő gyakorlottsággal jó szolgálatot tehet.
(A táblát l. az előző lapon.)
F.
Magán czímer-adomány.
(Egy rajzzal.)
A kassai felső-magyarországi múzeum gyűjteményei közöt egy kis, rendezetlen oklevéltár is van, melyben húsz czímerlevél van letéteményezve. Ezek már nagy részben közölve vannak a Neue Siebmacher Magyarországra vonatkozó füzeteiben, a még hiányzókat a pótlékkötet fogja hozni, így ezek felsorolása e helyen felesleges. Ez alkalommal csupán ezek egyikét, egy magán czímer-adományozás esetét szándékozom az alábbiakban közölni.
A czímerlevél pergamenre írott, könyv alakú, zöldbársony kötésű, német nyelven fogalmazott, mely, néhol kissé összevont, magyar fordításban következőleg hangzik:
«Én Negrelli Oktáv, venariai őrgróf, római császári, valamint magyar- és cseh királyi felségének valóságos kamarása, altábornagy, ezred parancsnok s ez idő szerént Felső-Magyarország parancsnokoló tábornoka, tudatom és elismerem, hogy az 1686-ik évben, Buda, magyar királyi főerőd rohammal történt elfoglalása alkalmával, a többi török foglyokkal, egy körülbelől nyolcz éves fiú hozatott elém, kiről a többi török foglyok csak annyit tudtak, hogy az egy, – az ostrom alatt elesett – előkelő török tiszt fia volt, kire nézve, Isten dicsőségére s az ő lelki javáért elhatároztam, hogy házamnál felnevelem, mi megtörténvén, őt az egyedűl idvezítő keresztény római katholika vallás tanaiban történt oktatása után 1687-ben márcz. 30-án, Kremsben, a Szt. Vidről nevezett plébánia templomban a szent keresztségben részeltettem, ezáltal a pogányságtól megtisztíttattam s a mi katholikus egyházunk kebelébe felvétettem. E szent keresztségnél, mint tanúk: én és Istenben boldogúlt feleségem: Negrelli Mária-Orsolya-Kajetana grófné, született Lodron birodalmi grófnő voltunk jelen, a midőn is az új kereszténynek, emlékezet okáért, az én nevemet Oktávot s a feleségem nevét Kajetánt s hiányzó vezetéknevéül a Negrelli német fordítását Schwarzot, így a Schwarz Oktáv-Kajetán nevet adtuk és adományoztuk.
Miután azonban minden ilyen esetekre nézve, érvényes bizonyítvány szükséges s mivel ő már annyi évek óta tett szolgálatainál oly hűséget és szorgalmat tanusított, hogy úgy én, mint megboldogúlt feleségem teljes megelégedésünket találtuk benne, ez engem arra indított, hogy neki úgy származására, mint további sikeres előhaladására nézve, saját szabad elhatározásomból, nem csak a legjobb alakban kiállított bizonyítványt kiadjam, hanem neveltetése alatt tanusított jó viselete által szerzett érdemeiért, neki: Schwarz Oktáv-Kajetánnak, kegyelmem és elősmerésem jeléűl megengedem, hogy ezen jelvényt, (lásd a rajzot) mint ősi czímerem egy részét; kék mezőben négy hegyet, köztük egy növekvő buzakalászt, mint sajátját, pecsétjéűl viselhesse s ezen bizonyítvány, teljes érvényességével, mint keresztlevele tekintendő, mely úgy neki mint utódainak, minden törekvéseiknél előmenetelökre szolgáljon és szolgálhasson. Nagyobb hitelesség okáért saját kezem írásával és született őrgrófi pecsétemmel megerősítettem.
Kelt felső-magyarországi királyi városban Kassán, Január 3. 1698.
Ottavio Marchese Negrelli.
Valjon él-e még ezen török eredetű család? Az adománylevél gazdátlan volta, kihalása mellett bizonyít.
–F.
Czímeres nemes-levelek Bács-Bodrogh vármegye levéltárában.
I. Eredeti czímer-levelek.
1. Pertits István (de Vámos). I. Ferdinánd királytól. Kelt Bécsben, 1561 szept. 14-én. A kihirdetésre vonatkozó jegyzet elmosódott és olvashatatlan. Eredeti, függő pecséttel.
2. Császár Imre. III. Ferdinánd királytól. Kelt Bécsben, 1646 ápril 24-én. Kihirdették Esztergomban, 1647. Eredeti, függő pecséttel.
3. Kerbovácz Mátyás. III. Ferdinánd királytól. Kelt Pozsonyban, 1647 október 10-én. Kihirdették Szt.-Miklóson (Sopron vm.), 1651. Eredeti, függő pecséttel.
4. Tesmer Miklós. III. Ferdinánd királytól. Kelt Pozsonyban, 1649 máj. 10. A kihirdetés éve 1649. A kihirdetés helye ki van szakítva. Eredeti, a pecsét hiányzik.
5. Tessák Dániel. III. Ferdinánd királytól. Kelt 1649 aug. 3. Bécsben. Kihirdették Nyitrán, 1651. Eredeti, függő pecséttel.
6. Groczky Ábrahám. III. Ferdinánd királytól. Kelt Bécsben, 1651. máj. 19-én. Kihirdették Posonokon (Nógrád vm.), 1651-ben és Simontornyán (Tolna m.) 1765-ben. Eredeti, függő pecséttel.
7. Floris János. I. Lipót királytól. Kelt Bécsben, 1665 ápril 24. Kihirdették Szendrőn (Borsod vm.), 1665. Eredeti, a pecsét hiányzik.
8. Schepanovits Mihály. I. Lipót királytól. Kelt Bécsben, 1669 márcz. 16-án. Kihirdették Vág-Újhelyen (Nyitra vm.), 1669. Eredeti, függő pecsét-töredékkel.
9. Zavidoczky Pál (de Árva). I. Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől. Kelt Fogarasban, 1673 márcz. 4. Kihirdették Vajda-Hunyadon (Hunyad vm.), 1676. Eredeti, függő pecséttel.
10. Parayos István. I. Lipót királytól. Kelt Bécsben, 1675 július 21-én. Kihirdették Kassán (Abauj vm.), 1676. Eredeti, a pecsét hiányzik.
11. Káloy András. I. Lipót királytól. Kelt Pozsonyban, 1686 május 18. Kihirdették Pozsonyban, 1686. Eredeti, a pecsét hiányzik.
12. Ágner János. III. Károly királytól. Kelt Bécsben, 1714 nov. 18. Kihirdették Győrött, 1714 decz. 22. Pesten, 1715. Eredeti, függő pecséttel.
13. Bukvith Illés. Mária Terézia királynőtől. Kelt Bécsben, 1741 okt. 28-án. Kihirdették Baján (Bács-B. vm.), 1742. Eredeti, függő pecséttel.
14. Kövesdy Márton. Mária Terézia királynőtől. Kelt Bécsben, 1747 január 2. Kihirdették Nagy-Kállóban (Szabolcs vm.), 1748. Eredeti, függő pecséttel.
15. Ábrahámovits Velimir. Mária Terézia királynőtől. Kelt Bécsben, 1751 márczius 1. Kihirdették Szivaczon (Bács-B. vm.), 1751 okt. 5. Eredeti, függő pecséttel.
16. Kováts József. Mária Terézia királynőtől. Kelt Bécsben, 1755 okt. 6-án. Kihirdették Baján, 1756. Eredeti, függő pecséttel.
17. Péchy Ferencz. Mária Terézia királynőtől. Kelt Bécsben, 1756 május 11. Kihirdették Baján, 1756 június 28-án. Eredeti, függő pecséttel.
18. Polyák Antal. Mária Terézia királynőtől. Kelt Bécsben, 1757 július 18. Kihirdették Baján, 1757 nov. 24. Eredeti, függő pecséttel.
19. Stanissavlevits Döme. I. Ferencz királytól. Kelt Bécsben, 1792 július 26. Kihirdették 1792 nov. 20. Zomborban. Eredeti, függő pecséttel.
20. Csillagh-Sternáth Lipót. I. Ferencz királytól Kelt Bécsben, 1800 aug. 1. Kihirdették Baján, 1801. Eredeti, függő pecséttel.
21. Josits Balthazár. I. Ferencz királytól. Kelt Bécsben, 1804 szept. 14-én. Kihirdették Zomborban, 1805. Eredeti, függő pecséttel.
II. Hiteles másolatok.
1. Forján Imre III. Ferdinánd királytól Pozsonyban, 1655 máj. 15-én nyert nemes levelének másolata. Kiadta Tolna vármegye, Simontornyán, 1739 jún. 17-én.
2. Heinrich János Mária Terézia királynőtől Bécsben, 1759 decz. 28-án nyert nemes levelének másolata. Kiadta a pannonhalmi convent 1778 aug. 27-én.
3. Fülöpp Imre I. Lipót királytól Pozsonyban, 1659 aug. 14-én nyert nemeslevelének másolata. Kiadta Nyitra vármegye 1794 aug. 20-án.
4. Georgievits Diván I. Ferencz királytól Bécsben, 1795 márcz. 9-én nyert nemeslevelének másolata. Kiadta Bács-B. vmegye 1795 aug. 17-én.
III. Nemesi bizonyítványok.
1. Heinrich Miksa (de Malaise). Kiadta I. Lipót király Bécsben, 1697 okt. 21-én.
2. Stvrteczky Mihály és József. Kiadta Pozsony vmegye, Szempczen, 1744 július 6-án.
3. Volarich István és Ferencz (de Felső-Lukavecz). Kiadta a turopolyai kerület grófja, Kuriloveczen, 1753 febr. 14.
4. DancsMárton. Kiadta Veszprém vmegye 1774. novemb. 28. Veszprémben.
5. Heinrich Jakab. Kiadta Fehér vmegye, Székesfehérváron, 1789 jan. 12.
6. Heinrich Jakab. Kiadta Bács-Bodrog vármegye, Zomborban, 1831 június 6-án.
7. Karácsonyi József és Pál. Kiadta Csanád vmegye, Makón, 1831 ápril 15-án.
8. Gyarmathy József. Kiadta Győr vmegye, Győrött, 1834 nov. 22-án.
9. Galambos István, András és János. Kiadta Heves vmegye, Egerben, 1842 szept. 26-án.
10. Török-Szt. Andrássy István. Kiadta Győr vm. Győrött, 1805 szeptember 19-én.
Közli: DUDÁS GYULA.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ülése
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi február hó 11-én Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak Bánó József, Csánki Dezső, Csergheő Géza, Csontosi János, Emich Gusztáv, Hajnik Imre, gróf Hunyady László, Komáromy András, Majláth Béla, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szendrei János, Szilágyi Sándor, Szinnyei József, Tagányi Károly vál. tagok, Czanyuga József pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Szombathy Ignácz pártoló tag felolvasta «A tirnai és beczkói Szombathy család története» czímű dolgozatát. Ezután a titkár bemutatta a Gyalokay családnak Zsigmond királytól 1418. évben nyert armálisát, mely jelenleg Gyalokay Lajos fővárosi rendőrkapitány tulajdona. Az érdekes czímerlevél a Turulban leendő közlés czéljából le fog festetni.
Következett a társulati jegyző választása. A beadott 19 szavazatból Dr. Schönherr Gyula vál. tagra esett 15 szavazat; Csontosi János, Komáromy András és Szendrei János vál. tagokra esett 1-1 szavazat; egy szavazat pedig érvénytelennek nyilváníttatott. Igy tehát Dr. Schönherr Gyula vál. tag a legközelebbi öt év tartamára a társulat jegyzőjének megválasztatott.
Új tagokúl megválasztattak a következők: alapító tagúl 200 frtos alapítványnyal Szent-Ivány Zoltán Budapesten, eddig pártoló tag. Pártoló tagokúl: Kállay Leopold Napkoron (ajánlja Lónyay Sándor), Gyertyánffy János Gyéren, Rónay Jenő Nagy-Becskereken, Rónay Alajos Kis-Zomborban, Botka Béla Bánlakon, Tallián Emil Török-Kanizsán, Br. Duka Géza Kádáron (mindezeket ajánlja Szent-Ivány Zoltán); Kempelen Imre Sz.-Fejérváron, eddig évdíjas tag. Évdíjas tagokúl: Dely Imre P.-Peresen, Nagy Géza Budapesten (aj. a titkár). A választmány a tagajánlások kapcsán Szent-Ivány Zoltán vál. tagnak a tagok gyűjtése terén kifejtett eredményes fáradozásaiért elismerését és köszönetét fejezte ki.
A titkár bemutatta a pénztárnok részletes kimutatását a lefolyt 1891. évről. E szerint volt
Bevétel.
Pénztári maradvány az 1890. évről 541 frt 78 kr.
Értékpapirok kamatai 394 frt – kr.
Alapítvány-befizetés 200 frt – kr.
Alapítványi kamatok 205 frt – kr.
Pártoló tagdíjak 1840 frt – kr.
Évdíjak 1294 frt – kr.
A Turul egyes füzeteinek eladásából 45 frt 75 kr.
Takarékpénztári kamatok 20 frt 10 kr.
Összes bevétel 4540 frt 63 kr.
Kiadás.
Személyi, irodai stb. költségek 735 frt 31 kr.
A Turul költségei:
Nyomda 1646 frt 97 kr.
Metszetek, rajzok 535 frt 48 kr.
Expediálás 28 frt 78 kr.
Iacute;rói tiszteletdíjak, szerkesztés 804 frt 25 kr.
Együtt 3015 frt 45 kr.
A Nemzetségi Zsebkönyvre fordíttatott 200 frt – kr.
A Turul visszavétele 5 frt – kr.
Rendkívüli kiadások 12 frt – kr.
Tőkésítés 204 frt 45 kr.
Összes kiadás 4171 frt 76 kr.
Maradék 368 frt 87 kr.
Vagyon állás.
Értékpapirok névleges értékben 8000 frt – kr.
Kötelezvényekkel
biztosított alapítványok 3100 frt – kr.
Kötelezvények nélküli alapítványok 700 frt – kr.
Készpénz 368 frt 87 kr.
Összesen 12168 frt 87 kr.
E kimutatással kapcsolatban a titkár előterjesztést tett az 1891. évi előirányzat és tényleges eredmény közti különbözetről, melyből kiderűl, hogy a bevétel az átfutó tételekkel együtt 504 frt 85 krral, a kiadás pedig szintén átfutó tételeivel együtt 495 frt 76 krral múlta fölül az előirányzatot; úgy hogy az előirányzott 359 frt 78 krral szemben a tényleges pénztári maradvány 368 frt 87 kr. – A pénztári kimutatás a számadásvizsgáló bizottsághoz utasíttatott.
Ugyancsak az lesz hivatva véleményt nyilvánítani a folyó 1892. évi költségvetés felől, melyet a titkár az ezután következett zárt ülésen terjesztett elő ilyképen:
Előirányzott bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1891. évről 368 frt 87 kr.
2. A társaság tulajdonát képező 8100
frtnyi papirjáradék kölcsönkötvény 5% kamatja 405 frt – kr.
3. A társaság tulajdonát képező 1537 sor 37. sz.
100 frtos nyereménykölcsön kötvény 4% kamatja 4 frt – kr.
4. Alapítványok (3800 frtnyi és pedig 3100 frt
kötelezvényekben, 700 frt azok nélkül) 5% kamatja 190 frt – kr.
5. 184 tag pártoló tagdíja 1840 frt – kr.
6. 259 tag évdíja 1295 frt – kr.
7. A Turul egyes füzeteinek eladásából várható 25 frt – kr.
Összesen 4127 frt 87 kr.
Előirányzott kiadás.
1. A Nemzetségi Zsebkönyv alapjához csatolandó
a 806 frt 86 krnyi tartozás törlesztésére 200 frt – kr.
2. Személyi járandóságok
(titkár 300 frt, jegyző 200 frt, pénztárnok 200 frt) 700 frt – kr.
3. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 750 frt – kr.
4. Nyomdai költség 1300 frt – kr.
5. Színnyomatok készítése 350 frt – kr.
6. Metszetek, rajzok, zinkographiák 200 frt – kr.
7. Expeditió költségei (utánvéttel való szétküldés) 80 frt – kr.
8. Irodai átalány a titkárnak 40 frt – kr.
9. Társulati szolga díjazása 60 frt – kr.
10. Pénzbeszedési díjak, újévi ajándékok,
postabérek pénzküldemények után, másolások stb. 100 frt – kr.
Összesen 3780 frt – kr.
Előirányzott maradvány 347 frt 87 kr.
A zárt ülésen határozat hozatott a Turul első tíz éves folyamához készítendő tárgy- és névmutató felől, melynek szerkesztésével a választmány Dr. Borovszky Samu urat bízta meg. A kiadandó czímer-könyv felől határoztatott, hogy annak kiadása az arra felhívandó czégek ajánlatainak elfogadhatóságától tétessék függővé.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szilágyi Sándor és Nagy Gyula vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ér.
SZAKIRODALOM.
Az Anjoukori Okmánytár hatodik kötete Nagy Imre gondos szerkesztésében napvilágot látott és egy újabb tartalmas kötettel lett gazdagabb középkori történelmünk okleveles anyagának immáron mindinkább növekvő készlete. Azzal a szerény apparatussal szemben, melylyel történetírásunknak az újabb időkig be kellett érnie, minden kötet oklevél-kiadás a kutatás és kritika fegyvereinek újabb tárházát jelezte, melylyel felfegyverkezve történetbúváraink egy-egy új területet hódíthatnak el a középkor terra incognitajából. Az Anjoukori Okmánytár VI. kötete a XIV. század történelmének öt esztendejéhez szolgáltat oklevélanyagot. Az 1353–57. évek I. Lajos király uralkodásának ha nem is legfényesebb, de mindenesetre igen mozgalmas korát ölelik fel. Az 1354-iki litván hadjárat, s az 1356-ban megkezdett velenczei háború, habár nem vetekedtek fényes mozzanatokban a nagyszabású nápolyi hadi vállalattal, mégis nem jelentéktelen részleteit képezték a nagy király világpolitikájának. 1353-ban tartotta a király menyegzőjét az anyakirályné udvarában nevekedett fiatal bosnya fejedelmi nővel, Kotromanics Erzsébettel. 1355-ben ujítá meg szerződését Kázmér lengyel királylyal, mely neki a lengyel korona örökségét biztosítá. 1356-ban indítá meg a háborut a szerbek ellen és e háború kifolyása volt a két évi diadalmas velenczei hadviselés, a mely hosszú időre ismét megszilárdítá a magyar korona hatalmát a dalmát tengerpart fölött.
Ez évek történetéhez az új kötet 414 oklevél tartalmában járúl új adatokkal. A király személyes részvétele a hadjáratokban s ebből kifolyó távolléte magyarázza meg azt a csekély számot, a melylyel ez oklevelek között a királyi kiadványok szerepelnek. Az 1353. év 96 oklevele közűl Lajos király csak négyet ad ki; ugyanennyivel találkozunk a 71 darab 1354-iki kiadvány között. 1355-ben már nagyobb az arány: 9z között 11 a királyi oklevél; 1356-ban 65 között 6, és 1357-ben 85 között 11. Erzsébet királyné, az idősebb, mindössze 3 oklevéllel szerepel az egész kötetben. A kiadványok nagyobb része az ország első zászlósuraira esik, első sorban a nádorispánra, a ki a király gyakori távollétében az országos ügyek vezetését kezében tartotta. A nádori tisztet, mint azt a szerkesztő előszavából is megtudjuk, 1359 elejéig Giletfi Miklós viselte, kinek utolsó birói kiadványa e kötetben 1356 január 16-áról van keltezve. Utódjává a király márczius utolsó hetében Kont Miklóst, az addigi erdélyi vajdát nevezte ki; tőle a kötet május 11-iki kelettel közli a legelső oklevelet. Az országbirói méltóságban az 1354 tavaszán elhalt Szécsenyi Tamást Drugeth Miklós, a nádor János fia, majd 1355 nyarán Szécsi Miklós váltották fel. Erdélyi vajda a nádorrá lett Kont Miklós után Laczkfi András volt; a tárnokmesteri tisztet az egész időszak folyamán Cikó mester viselte.
Az oklevelek tartalmából kiemelve a családtörténeti vonatkozásokat, első sorban a királyi család rokonsági összeköttetéseire vonatkozó adatok ragadják meg figyelmünket.
István herczegnek, a király öcscsének, Lajos római császár leányával kötött házasságáról már az ötödik kötet egyik oklevele megemlékezik, megemlítve, hogy a menyasszonyt Nagymartoni Miklós hozta be Passauból Magyarországba. Ugyanezt ismétli e kötetben a pozsonyi káptalan 1353 márcz. 15-iki oklevele, mely szerint Nagymartoni Miklós ez utazás költségeire Izrael soproni zsidótól vett fel pénzt, s annak egyéb tartozásaival való letörlesztésére több birtokát a Kanizsaiaknak adja zálogba. Mindkét oklevél Annának nevezi a császárleányt és így alaposan megczáfolja a hagyományt, mely az Anjou-ház családfáján Margit néven szerepelteti István herczeg feleségét.
Mint az előbbi kötet említett oklevelében, úgy itt is szó van Mária herczegnőről, István bosnya herczeg testvéréről, a kit ugyanez a Nagymartoni Miklós mester vitt Passauba vőlegényéhez, Helfensteini Ulrik bajor grófhoz. Ez Ulászlónak, Kotromanics István bán testvérének leánya lehet, a kinek három fia: Tvartko, Vuk és Dabisa viselte az István nevet; unokatestvére volt ennélfogva Erzsébet királynénak s így Lajos méltán nevezhette őt rokonának.
A király egy másik nőrokonával, László ausviczi herczeg Anna nevű leányával egy 1354-iki oklevélben, mint Szécsenyi Tamás országbiró özvegyével találkozunk. A Piastok ez eddig ismeretlen sarja által a királyi család egyik tekintélyes magyar főúri családdal jött rokonságba, de csak rövid időre; a lengyel herczegkisasszonynak ugyanis csak egy hasonnevű leánykája született, a ki idő előtt elhalt; az országbiró fiai, Mihály váczi püspök és Konya ispán atyjuk első házasságából származtak.
Ugyancsak lengyel rokonság Kunigunda ó-budai clarissa-apácza, Bulko opuliai herczeg leánya, a kit az anyakirályné 1355-ben testvérének nevez és a hévizi malom felével ajándékoz meg.
Kiváló érdekkel bírnak genealogiai szempontból a régi nemzetségekre vonatkozó adatok, melyek az Alia, Boksa, Gutkeled, Hunt-Pázmán, Ják, Ubul és Woyk genusok neveiben tartják fenn e vége felé közeledő ősrégi intézmény emlékét.
Törzsökös régi nagy családaink közűl hosszú lajstromba írhatnók össze azok neveit, a melyek felől e kötet új adalékokkal kínálkozik a családtörténetek kutatói számára. Csak a Himfiek 1353-iki osztálylevelét említjük meg, és azt az 1354-iki nagy oklevelet, melyben báthori Bereczk három fia ágán leszármazó ivadékai osztják meg maguk között Bihar-, Szabolcs- és Szatmárvármegyékben fekvő nagy kiterjedésű ősi birtokaikat. Egész nemzedékrendi táblákat adnak ez oklevelek, ép úgy, mint a Garaiak osztályos ügyében kelt 1356-iki országbirói kiadvány, melynek családtörténeti adatai alapján a szerkesztő a Garaiak négy nemzedékéről állította össze a genealogiát.
Az egész kötet oklevél-anyagának nagy része az országos levéltár, a Nemz. Múzeum és az ott elhelyezett gróf Bethlen, gróf Forgách, Hanvay, Justh, Kállay, Kapy, Kisfaludy, Máriássy, Motesiczky, gróf Rhédey és Soós családi levéltárak készletéből kerűlt ki. Ezeken kívül még az akadémia kéziratgyűjteménye, a gróf Erdődyek galgóczi, a gróf Esterházyak galánthai és a gróf Fesztetichek keszthelyi levéltárai s a Bölönyi, Csicsery, Inkey, báró Révay, báró Perényi, Vay, Vidos és Zerdahelyi családok levelesládái nyíltak meg az okmánytár szerkesztőjének búvárlatai előtt. Aránylag csekély száma ez az archivumoknak, szemben az eredménynyel, mely öt évi időszakból évenként átlag 80 darab oklevéllel gyarapította történelmi anyagkészletünket; és feltünően kevés ahhoz a sok levéltárhoz képest, melyek még kiaknázásra várnak. Mennyivel nagyobb eredményre lehet kilátásunk, ha a tudományos köröknek egyszer módjukban lesz az ország többi nagyobb és kisebb köz- és magánlevéltáraira is kiterjeszteni búvárlataikat.
DÉCSÉNYI GYULA.
A Siebmacher-féle magyar czímereskönyvnek most megjelent 26-ik füzete a Sztáray-Török családokat foglalja magában. A füzet rendkívül gazdag úgy heraldikai érdekességekben, mint historiai és genealogiai szempontból nagyérdekű családokban. A mohácsi vész előtti időkből származó armálisoknak hosszú sorát találjuk benne. Ezeknek legrégibb darabja a Teleki-eknek 1409-ből származó czímereslevele, melynek eredetijét a Gr. Teleki család gyömrői levéltára őrzi; a nagyérdekű czímereslevél, mely egyike legrégibb festett czímerleveleinknek, eredetileg Mechynchei Garázda Miklós, Dénes és Szilágyi László részére szól, kikkel a Teleki család közös eredetű. Ehhez legközelebb esik a Tamásfalviak 1415-ből való czímere, melynek eredetije Nagy Iván tagtársunk birtokában van. E czímer színes rajzát Br. Nyáry Albert heraldikája közölte. A Tordasi-ak, mint mellék-czímerszerzők, a Békássy családdal egyetemben kapnak czímert 1417-ben Zsigmond királytól. E czímerlevél nevezetessége az, hogy az eredeti elveszvén annak szövege a czímer festett képével együtt Hunyady János kormányzó 1449. évi átíratában maradt fönn; e ritka armális-átiratot a Békássy család levéltára őrzi. A Nagy-mihályi és a tőlök eredő Sztáray család czímereslevele 1418-ban kelt; ennek színesképét folyóiratunk is közlé. Érdekes e családnál az, hogy kimutatható, hogy annak tagjai a czímer-adományozás előtt is ugyanezen czímerrel éltek, és hogy az ősi czímert: a tárt kaput, Zsigmond király csak egy koronával bővíté. A Szürthey-ek czímeröket Csapi Andrással és több rokon családdal egyetemben 1418-ban kapták; a czímer színes képét a Turul 1885. évi folyama a br. Vécseyek sárköz-újlaki levéltárában lévő eredeti után közzé tette. A László-Karcsai Török család 1418. évi czímerét néhai Paur Iván hagyatékából folyóiratunk jelen füzete is közli. A Csépánfalvi Tőke család 1431. évben kapta czímerét; az eredeti oklevelet, mely Ábránfalvi Gergely, József, János és Ófalvi János részére szól, a Tőke családnak az orsz. levéltárban letett levéltára őrzi. Ennyi czímeres levélről tesz említést az előttünk fekvő füzet, melyek mind Zsigmond királytól származnak. E hét Zsigmondkori armálishoz még más hat járul. V. Lászlótól kapta czímerét a Toldalagi (a füzetben hibásan: Tholdolághi) család 1456. évben, Toldalagra szóló adománynyal egyetemben. Ugyanezen évből való a Bethlenfalvi Thúrzók legrégibb czímereslevele, melyet V. László Bethlenfalvi Szepesi Gergelynek, testvérének és Fodor János budai prépostnak ád. Mátyás király korát egy czímereslevél képviseli, melyet 1481. évben Enyingi Török Ambrusnak, fiainak, Bakonaki Török Andrásnak és Török Lászlónak ád; ugyanezen családból Török Imre belgrádi bán és fiai Miklós, és a később nagy hirre jutott Bálint 1507-ben II. Ulászlótól ismét czímert kapnak, mely az előbbivel rokon vonásokat mutat. Mind a két nagyérdekű czímereslevél, melyekről jelen füzetünk más helyén is történik említés, gr. Festetics Alfonz mágócsi levéltárában van, honnét Kammerer Ernő tagtársunknak sikerült azokat napfényre hoznia. II. Ulászló korából a füzetben foglaltak közűl még két család czímere ered. Az ősrégi Thelegdy család 1502-ben XII. Lajos franczia királytól nyert czímert, melynek érdekes, a Sz. György rend jelvényével környezett színes képét a gr. Csákyak lőcsei levéltárában lévő eredeti után folyóiratunk 1890. évi folyama is közlé. Az utolsó czímer a Tornallyay családé, melynek ősi czímerét II. Ulászló 1513-ban bővíti.
E tizenhárom régi czímer-adományozás mellett sok nagyérdekű heraldikai anyagról számol be a füzet. Régi nemzetségekből eredő családoknál ráutal e fontos genealogiai körülményre. Iacute;gy a Sztárayaknál, kik a Kaplyon, a Tegzeseknél, kik a Gutkeled, a Tharyaknál, ki a Ratold, a Thelegdy-eknél, kik a Csanád nemzetségből erednek stb. Grófi rangra emelt családoknál iparkodik azok eredeti nemesi czímerét is megállapítani. Egyes, historiai jelentőségű családoknál bő genealogiai és történelmi felvilágosítást nyújt, úgy hogy a füzet nemcsak a healdikusnak, hanem a genealogusnak is nagy hasznára van. Ily bő magyarázatokkal találkozunk a Sztáray, Szunyogh, Szürtey, Taaffe, Tapolcsányi, Tárczay, Telekessy, Teleki, Thaly, Tholdy, Thoroczkay, Thurn-Taxis, Thurzó, Tisza, Toldalagi, Tolvay, Tomori Tomory, Csúcsi Tomory, Tornallyay, Tornay, Tököli, Nagyemőkei Török, Enyingi Török stb. családoknál. A füzet, a heraldikai és történelmi nemezetességű családok véletlen találkozása következtében, kétségtelenűl az eddig megjelentek közt a legérdekesebbek egyike.
–
Hunyadmegye sztrigymelléki részének és nemes családainak története czímmel egy terjedelmes kötet hagyta el a sajtót, melynek szerzőjéül a czímlapon Bőjthe Ödön református pap van megnevezve. Ismeretlen név szakirodalmunk terén s maga a tárgy is, melyre munkásságát szentelé, hazánk területének meglehetős ismeretlen részére szorítkozik. A helyes munkamegosztás elvének érvényesülése ez, mely a történettudományok minden művelőjének kijelöli a megfelelő munkakört s a központ tudományos segédeszközeitől távol élő búvárnak is alkalmat nyujt magát a tudományos téren hasznossá tenni. Az egyes távoli vidékek tollforgató emberei, a kik általános érdekű köztörténeti tárgyak helyett megelégednek a helyi kérdések tanúlmányozásával, ha képességük arányban áll jóakaratukkal, igen jó szolgálatot tesznek fáradozásaikkal a történetírásnak. Ilyen szerény igényű, de körét hasznosan betöltő búvárkodás eredményeként lép a nyilvánosság elé Bőjthe Ödön fent idézett munkája, mely Hunyad vármegye egy kis részének nemesi családaira vonatkozó adatok gyűjteményét és csoportosítását tartalmazza, különös tekintettel azok birtokviszonyaira. Sztrigymellékének nevét Hunyad vármegyének (Bőjthe következetesen Húnyadnak írja) a Sztrigy és Sebes-folyó által befutott része viseli, mely Hátszeg vidékét és a Torok völgyét foglalja magában. E hegyvidék 146, részben kihalt, de nagyrészt ma is virágzó nemesi családjának történetéhez Bőjthe adatait a családi levelesládákon kívül néhány kis község református egyházának irattárából merítette, s csak nagyon hézagosan pótolhatta azok hiányait egy-két – jobbára régi, Nagy Ivánnál alig fiatalabb keletű – nyomtatott forrásból. Okleveles adatai is legföllebb a fejedelmi kor végéig nyúlnak vissza. Ő maga elárúlja kissé föllengős, de azért a szerénységnek elismerésre méltó fokáról tanuskodó előszavában, hogy munkája egy jóakaratú és lelkes, de kevés tudományos apparatussal rendelkező dilettáns időtöltése volt, a ki a Sztrigy mentén töltött öt évi lelkipásztorságának szabad óráit kívánta ily módon a tudomány szolgálatában értékesíteni, míg sorsa más vidékre nem szólította. Kétségtelen, hogy ily munkásság gyümölcsénél csakis relativ értéket kereshetünk; s készséggel ismerjük el, hogy azt meg is találhatjuk a másfélszáz nemesi család eredetére s leszármazására, czímerére és birtokviszonyaira vonatkozó helyi adatokban, melyeket a szerző az illető családok nevei alatt röviden és áttekinthetően csoportosított. E családok között a Barcsayak, Kemény és Nopcsa bárók, Kendeffyek, Naláczyak s más történeti családok neveivel is találkozunk, sok apró de nem érdektelen följegyzés kiséretében. Kiváló érdekkel bírnak a szomorú sorsú Brády család történetére vonatkozó adatok, melyek a családnak e századbeli elágazását is bemutatják s a családfán az 1848-iki vérengzés mind a tizenhárom áldozatának helyét kijelölik. Genealogusaink azoknak a részleteknek is sok hasznát vehetik, melyek egyes helyi nevezetességű családnak, példáúl az illyei és galaczi Budáknak történetét több lapra terjedő értekezésekkel világítják meg. A családtörténeti részt a Sztrigymellék 108 községének vázlatos története vezeti be; a függelék pedig 22 család czímerének rajzát közli. A munka a Hunyadmegyei történeti és régészeti társulatnak és Pogány György hunyadi főispánnak van ajánlva. Budapesten, Müller Károlynál jelent meg igen tetszetős kiállításban. Ára 2 frt 20 kr.
–
Hibaigazítás. Gosztonyi János püspök leszármazásához czímű közleményembe (Turul, 1891. évfolyam, 195. l.) az a bosszantó hiba csúszott be, hogy a Szelestey család törzsökéűl, Csergheő Géza szíves közlésére hivatkozva, a Ják nemzetség helyett a hasonló hangzású Csák-ot írtam. Tartozom annak kijelentésével, hogy a tollhiba tőlem származik, nem pedig Csergheő úrtól, a ki épen a Siebmacher időközben megjelent 25. füzetében határozottan konstatálja a Szelesteyeknek a Ják nemből való leszármazását.
DÉCSÉNYI GYULA.
A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
tagsági és egyéb díjait befizették
(1891 deczember 11-étől 1892 márczius 14-éig):
Alapítványbefizetés:
Szent-Ivány Zoltán 200 frt
Alapítványi kamat 1891. évre:
Gróf Andrássy Manó 25 frt
Pártoló tagdíjak (10 frt):
1891. évre.
Bánó József
1892. évre.
B. Bálintitt József, Berczik Árpád, Csoma József, Gróf Esterházy Mór, Jekelfalussy Zoltán, Kempelen Imre, Liszkay Jenő, Malobiczky Ignácz, Szent-Ivány Gyula, Szent-Ivány Nagy Margit, Szent-Ivány Oszkár, Ugron István, Gróf Vay Tihamér, Zsigárdy Gyula
Évdíjas tagok (5 frt):
1889. évre.
Gyulay Kálmán
1890. évre.
Galgóczy Károly
1891. évre.
Galgóczy Károly, Józsa Kornél, Leleszi prépostság
1892. évre.
Babics József, Békefi Remig, Ifj. Berger Samu (4 frt), Bodoki Lajos, Id. Dániel gábor, Dankó József, Fényes Gyula, Fest Lajos, Ghyczy Imre, Grill Károly, Honvédfőparancsnokság, Ivánfi Ede, Dr. Karácsonyi János, Kecskés Dezső, Kovács Lőrincz, Kőszeghy Antal, Kőszeghy Kálmán, Ludaics Miksa, Nagyváradi premontreiek, Báró Orczy Andor, Pálffy Sándor, Pannonhalmi főap. könyvt., Pogány Károly, Pór Antal, Reiner Zsigmond, Salamon Vincze, Simó Ferencz, Szabadkai főgym. (2.25), Szegedi honvédtiszti könyvt., Városy Gyula
1892-2
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCXCII.
BIHÁCSVIDÉKI BEVÁNDORLÓ „VLACHOK” ÉS CZIacute;MERÖK A XVI. SZÁZAD VÉGÉRŐL.
(Egy czímerrajzzal.)
A XVI. század második felében a Bosznia felé fekvő végvárak legerősbike s a határvédelmi szervezet egyik góczpontja Bihács vára volt. Mikor e várat 1592 ápril havábanHammer, Gesch. d. Osman. Reiches. IV. 216.* a hatalmas és erőszakos bosnyák helytartó, Hasszán pasa elfoglalá, valóban méltó előjátékát s ízlelítőjét nyujtotta ezzel ama küzdelmeknek, mely 1593-ban a német-magyar s ozmán hatalom között megkezdődvén, befejezést a zsitvatoroki békével 1606-ban nyert s a melyet a magyar történetírás a «hosszú háború» néven ismer.
Bihács elfoglalása és a 15 esztendős hosszú háború, úgy a török uralom alatt álló, a Balkán-sziget nyugati felét lakó szláv népek, mint a magyar szent korona déli birtokainak története szempontjából egyaránt nevezetes. Miatta és alatta kezdődtek meg azok a bevándorlások, bosnyák és szerb harczosok letelepülései, a melyek ama déli részek ethnographikus képét részben teljesen megváltoztatni, részben módosítani lőnek hivatva. A közvetlen ok Bihács elfoglalása volt, a mihez a büszke aggastyán, a 80 éves Szinán nagyvezér azon ténye járult, hogy 1595-ben Belgrád alatt a Balkán népeinél oly nagy tiszteletben állot Sz. Sebő csontjait elégetteté, hamvait a szélnek szóratá. E tény nyilt hadüzenet volt a porta görögkeleti vallású szláv népeinek, a kik az európai keresztény-liga czéljai és működései iránt érzett rokonszenvöket sokszor elárulták. A túlenergikus nagyvezér súlyos kezét a török ditió szláv népe nem bírta ki; a nyomás alól magukat kihúzni, a szünet nélkül való harczban a keresztyén fegyverekhez csatlakozni, sokak vágya lőn.
Iacute;gy indulnak meg azok a bevándorlások, legelébb a varasdi generalatus területére, melyek részeseit – szerbeket és bosnyákokat – mint a görög-keleti vallás hiveit «Rasciani», különösen pedig «Wlachi», «Valachi» név alatt ismerik az egykorú okiratok. A legelső telepítés a katonai hatóság részéről a varasdi (tehát a slavon) generalatusban – mint azt BiedermannBiedermann, Die Serben-Ansiedlungen in Steiermark und im Warasdiner Grenz-Generalate. Mittheilungen des histor. Vereins für Steiermark. XXXI. füzet (1883) 46. lap.* meggyőzően kimutatta – 1597-ben történt, midőn Herberstein báró mintegy 1700 szerbet hozott be a török ditiójából. Ez első kisérletet a következő években gyorsan követik a többiek s nem sok idő mulva a «vlachok» számottevő részét képezik a magyar király alatti déli vidék népének.
Jöttek azonban szerbek és bosnyákok a horvát földre, a károlyvárosi generalatus területére is, noha sokkal kisebb számmal. Közülök arról a rajról volt eddigelé biztos tudomásunk, melyet Lenković tábornok Gomirjén 1599-ben telepített le s mely valami 100 családot számlált. Azon az egész területen, melyet északról a Mikopailon és Vrbovskón át Károlyvárosba vezető Via Carolina, kelet felől pedig a Korana vize határol, ezeken a gomirjei vlachokon, meg az 1537-ben Zengbe és Zeng vidékére szállott uszkok rajokon kívül más települőket az egész XVI. századból biztosan ki nem tudunk mutatni. De tudjuk azt, hogy a század végén nagy mozgalom indult meg Bosznia népe között a magyar szent korona területére való kivándorlás ügyébenA gráczi hadi tanácsi jelentése Ferdinánd főherczeghez 1602. febr. 27. R. Lopašić, Spomenici Hrvatske Krajine I. (Monum. spect. hist. Slav. merid. XV.) 298.* s ha e mozgalomnak volt valami erdménye, föltehető, hogy a mondott horvát területnek is kijutott belőle.
Mivel ezen eredmény konstatálása az adatok csaknem teljes hiánya miatt nehéz, tán nem érdektelen dolgot cselekszem, midőn egy eddigelé ismeretlen letelepülést és egy erről szóló oklevelet, melyet ezen bosnyák mozgalommal hozok kapcsolatba, e nehány lapon ismertetek. Fölötte érdekes ez az oklevél, mert ékesen szóló bizonysága annak, mily varázszsal és mily fényes nimbuszszal birt a magyar szent korona még ekkor a Balkán-félsziget népeinél s érdekelni fogja különösen e füzetek olvasóit, mert a letelepülők a magyar kanczellária útján s a magyar királytól kérnek szabadalmakat és czímeres levelet. Az oklevél véletlenül került kezembe a bécsi cs. és kir. levéltárban s a következő tartalommal bir:
Kermpotics Demjén viczekapitány, Kermpotics Tádé, Skorupovics Milassin, Kerncevics János és Pechianics Radoj vajdák a magok és fegyvertársaik a likai pusztaságban lakozó harczosok nevében folyamodást intéznek Rudolf királyhoz. Elmondják, hogy ők «Kermpoti»-nak nevezett valachok,L. az oklevél szövegét alább.* azelőtt a likai szandsákbégnek mintegy testőrei, az éjjelenként álmaikban megjelent keresztelő Szent-János biztatására a likai pusztaságba vonulván, a zengiekZengi uszkokok értendők itt.* vezetése alatt ötszázan családjaikkal és ingó vagyonukkal Rudolf szárnyai alá jöttek védelmet keresni. Mivel számuk sokasága miatt nem volt nekik alkalmas Zengben települniök meg, hát a török passushoz legközelebb eső pusztaságban és hegyek között egy Lika (Liçe) nevű helyen, patakkal biró síkon szállottak meg, a mely hely száz év óta pusztaságnak hivatik. Jól tudják ők, – úgymond az oklevél, – hogy e hely Zenggel együtt a Frangepánok öröke; de ezek e helyet nem tudták megvédeni a török becsapásai ellen. Miután ezen a helyen egy esztendőt kitöltöttek volt, Mikolanycs nevű kapitányukat küldötték több vajdával el Ferdinánd főherczeghez, a ki a küldötteket a felség nevében kegyesen fogadá s miután megesküdtek, hogy csak a fölséget fogják szolgálni, nekiek a fölség részéről hadi jelvényeket adott s máskép is gondoskodott felőlük. Ez azonban nem gátolta meg gróf Zrínyit abban, hogy őket meg ne kisértse erőszakkal is jobbágyaivá tenni; a minek következtében ők, ha rokonaik a zengiek (= uszkokok) nem védelmezték volna őket Zrínyi ellen, s nem tartóztatták volna vissza rábeszéléseikkel, hát bizony visszatérnek vala Törökországba.
Kérik ezek miatt a császár-királyt: állíttasson ki számukra magyar kanczellárja által az ország szokásai szerint szabadságukat biztosító oklevelet s e szabadalom-levélben adományozzon nekik olyan czímert is, mint a minő a folyamodásban lefestett (s e czikknél is színjelzéssel közölt), mely a hosszában kétfelé osztott paizs jobb, vörös mezejében a pánczélos, gyalog álló Szt.-Györgyöt, a kék bal pajzsmezőben pedig ker. Szt.-Jánost ábrázolja.
* * *
A legelső kérdés, hogy a datálatlan oklevél mely időből való? Az irás jellege a XVI. század végére s a XVII. század elejére vall s e határokon belől útbaigazít bennünket a hivatkozás gr. Zrínyire, a ki nem más, mint gr. Zírnyi György tárnokmester, a szigetvári vértanú hős fia. – György úr 1603-ban halt meg és így a folyamodás 1603 előtti időből való; sőt miután, mint későbbi idézetekből látni fogjuk, gr. Zrínyi Györgynek már 1601 előtt panaszai voltak olyan birtokára települt vlachok ellen, a mely birtok vitás vala közte és a Frangepánok (a folyamodás szerint a letelepedésre kiválasztott hely tulajdonosai) közt: bizonyos, hogy a folyamodás 1601 előtt, tehát 1600 körül kelhetett.
Egy másik kérdés az, vajjon a bevándorlott ötszáz vlach honnan jött? s erre se nehéz a felelet. A folyamodók maguk mondják, hogy a török uralom alatt a likai szandsákbégnek voltak mintegy testőrei («sub potestate turcica instar guardiae beghi sanzak di Lika constituti») s innen vonultak ki a (különben mint látni fogjuk, szintén török ditiót képező) likai pusztaságba. Egy tekintet a földabroszra meggyőz bennünket, hogy az ötszáz kivándorló csak a mai Boszniának Bihácstól keletre eső részéből és délre fekvő unnamenti vidékéről való lehetett. Bihács elfoglalása (1592) előtt a most mondott vidék népe, bár addig is török uralom alatt állott, helyzetét aránylag könnyebben tűrhette, miután a keresztyén kézben levő Bihács valami csekély ellensúlyt mégis csak képezett a török hatalommal, a túlságos nyomással szemben; mert szárnyai alá vette a hozzá futókat. Megváltozott azonban a viszony Bihács elfoglalása és a hosszú háború kitörése után, mert a török kormány a neki oly fontos végvár körül lakó családok, zadrugák mindegyikében árulókat látott s velök keze súlyát lépten-nyomon érezteté. Iacute;gy kezdé meg a mi ötszázunk Bosznia e legnyugatibb vidékéről a kivándorlást, első etappot a likai pusztaságban tartván.
A harmadik, legfontosabb kérdés azonban az, hogy hol települt hát le ez az 500 ember? A feelet rá annál nehezebb, minél figyelmesebben vizsgáljuk és mérlegeljük a folyamodás szavait. Mert midőn első tekintetre ezt olvassuk az okirat elején: «illuminati in cordibus nostris a spiritu sancto... in desertum Liçe evocati», igen természetes, hogy a régi provincia Lika, a középkori Lika-megye jut eszünkbe, melynek magvát a Lika folyónak s mellékvizeinek völgye képezé s melynek vára és főhelye a Gospičtól keletre fekvő Ostrovicza,Pesty Frigyes, Eltünt régi vármegyék. II. k. 413 és kk. ll.* szomszédja pedig Korbávia-megye volt a ma is Korbavanak nevezett síksággal, mint a megye központi vidékével.Pesty id. m. II. 384 és köv. ll.* És megerősít bennünket e gondolatban, a mint az okirat olvasásában tovább haladunk, a következő kitétel: «reperimus unum locum Liçe nominatum, planitiem cum rivo... qui locus ab annis centum semper deserti nomen habuit et erat passus turcicus». Hisz ez a planities a Lika völgye, a folyó maga a Lika folyója; a hely, ha nem is 100 év, de a XVI. század 20-as évei óta valóban inkább pusztaság, mint lakottnak modnható vidék, különösen északibb részén s ezer és ezer okmány beszél róla, hogy a Boszniából betörő török csapatok a Lika mentén jöttek föl, hogy a Zengtől északra eső vidéket s Belső-AusztriaInnerösterreich.* legközelebbi tartományát, Krajnát háborgassák. Mellette szól végre föltevésünknek más, hogy a kivándorlók azelőtt a likai szandsákbégnek mintegy testőrei, vagy jobban mondva, határőrei voltak; a Lika délkeleti, bár gyéren lakott részét kellett elhagyniok, hogy az északi, puszta részbe kivonulhassanak.
Azonban mind a mellett, hogy a Lika név többször is előfordul okleveleünkben s a róla most mondottak után alig lehetne bárkinek is kétsége, hogy a történeti Lika-megyével van dolgunk, e természetesnek látszó föltevés ellen oly erős okok szólnak, hogy azt mint a tűzpróbát ki nem állót határozottan el kell ejtenünk és kimondanunk, hogy a folyamodás Likája nem lehet a Lika-menti középkori Likamegye, grófság vagy provincia (mint azt háromfélekép is nevezték).
Okaink a következők:
Mindenekelőtt a folyamodás eme szavai: «Optime etiam nobis constabat, locum illum antiquitus... comitibus de Frangepani fuisse haereditarium.» Semmi kétségünk nem lehet benne, hogy a letelepülők jól tudták, kinek a birtokán szállanak meg; vezetőik, a zengi uszkokok, immár 60 esztendő óta éltek Frangepán-birtokon és Zeng városában, mely ősidőktől fogva egyenes és szoros összeköttetésben állott a Frangepánokkal. Igen, de azt meg positive tudjuk, hogy Lika-megye soha sem volt a Frangepánok birtoka. E vidéken a Subichok (a Zrínyiek ősei) után a Krbaviai (Carlovich) grófok az urak, ők Lika comesei, a vidék földesurai, e családnak János horvát bánban 1531-ben történt magvaszakadtáig. Ez az utolsó Krbáviai gróf 1509-ben hugának, Ilonának, férjével Zrínyi Miklóssal minden birtokukra nézve kölcsönös örökösödési szerződésre lépett,Pesty id. m. II. 413 és köv. II.* melynek értelmében Zrínyi Miklós örökli vala János úr minden birtokát s így Likát is, ha azt a török már János úr halála előtt el nem foglalta volna.Eddigelé nem tudtuk bizonyosan, hogy mikor foglalta el a török Likát. Miután Bosznia teljesen csak 1528-ban került ozmán hatalom alá, általános és eléggé indokolt is volt a nézet, hogy Lika elfoglalásának 1528 után lehetett csak történnie. A napokban a bécsi áll. ltárban egy datálatlan levél akadt kezeim közé, melyet az utolsó korbáviai gróf intézett Ferdinánd főherczeghez, tőle hadi és pénzbeli segélyt kérvén. A levél minden egybevágó jel szerint 1526-ban s pedig még Ferdinánd királylyá választása előtt iratott, mert János gróf még nem nevezi Ferdinándot királynak. Benne a következő nevezetes passus fordul elő: «Coram fide Christiana (= pro fide Chr.) perdidi duas meas provincias, unam videlicet nomine Corbaviam, alteram vero nomine Lykam.» E levél után hát bizonyos, hogy Lika még Bosznia előtt veszett el Magyarországra nézve.*
Noha e szerint ez az érv magában is elégséges ama föltevés elejtésére, hogy ezek a vlachok (kik saját bevallásuk szerint Frangepán-birtokon tartózkodnak) a középkori Likában telepedtek volna meg, van még azonkívül egy második, nem kevésbbé fontos ellenargumentumunk is. Ezt Frankul Dávid zengi kapitány szolgáltatja. Frankul azt írja Ferdinánd főherczeghez, Belső-Ausztria urához (a későbbi II. Ferdinánd császárhoz) egy 1605 május 5-én Zengből kelt jelentésében,Lopašić id. m. I. 340.* hogy a vlachok a Likából ő hozzá követeket küldének Zengbe, tudatni vele, hogy ők, – a kik eddig a töröknek hódoltak és a Likát eddig a török számára megőrzék, megtartották,Jusson itt eszünkbe, hogy a mi 500 vlachunk is azt mondja folyamodásában, hogy «instar guardiae» szolgálta a likai szandsákbéget.* – immár megunták a török igát s Rudolf császár alattvalói akarnak lenni. Ennek következtében – mondja tovább Frankul – valami 700 vlach, köztük 200 fegyverfogható, több mint 20 ezernyi nagy és apró marhával kijött a Likából, miután abban több falut földult és leégetett volna. Szándéka is Frankulnak – mondja maga – még 1605 nyarán «die ganze Lükha zu verderben». – Ez az 1605-iki jelentés világosan mondja, hogy még ekkor a Lika egészen a töröké volt, hogy azok a vlachok, a kik keresztyén uralom alá igyekeztek jönni, a Likából kitelepedni akartak; a miből világos, hogy a mi 500 emberünk, midőn 1600 körül Rudolf kormánybotja alá adá magát, ebbe a török uralom alatti (középkori) Likába nem telepedhetett be.
Egy további ok, mely a középkori Lika ellen szól, még a sok hivatkozás Zeng városára s a zengiekre. Azt mondja a folyamodás, hogy a bevándorlókat zengiek (= zengi uszkokok) kalauzolták, a kiket rokonaiknak is neveznek a folyamodók, midőn alább azt emlegetik, hogy a zengi rokonok védik őket Zrínyi György hatalmaskodásai ellen. – «Midőn keresztyén földre értünk, mondják a kérvényezők, alkalmatlan lesz vala házunk népének nagy sokaságával Zeng városában lakozni; hanem találtunk a törökök útjához igen közel eső puszta helyet a hegyek közt, Lika nevűt... és itt telepedtünk le.» Továbbá a kérvény föliratán az áll: «A likai pusztaságban, Zeng városa fölött, lakozó harczosok...» Végre a helyről, a melyen letelepedtek, az áll az okiratban, hogy a Zeng városával együtt volt öröke a Frangepánoknak. Már az a hely, a melynek ezek szerint Zeng szomszédságában, vagy precisebben szólva, a zengvárosi terület közelében kelle lennie, mely a város fölött feküdt s miként egykoron Zeng városa, vele együtt a Frangepánok birtoka vala, nem lehetett a délkeleti irányban messze fekvő likai síkság.
Mi volt hát és hol volt hát az a hely, ha a középkori Lika ki van zárva? Keresésénél a legelső kellék, hogy ne engedjük magunkat a Lika vár által zavartatni. Az a «locus Liçe nominatus», az a «planities cum rivo, ingenti montium solitudine undique circumdata», a hol az az 500 lélek letelepedett, semmi esetre sem lehetett oly nagy darab föld, hogy ne volna szabad róla föltennünk, hogy azóta nevét megváltoztatta. Ne menjünk hát a név után, hanem keressünk oly helyet, mely ősidők óta Frangepán-birtok és Zeng városa vagy a zengvárosi területek, birtokok szomszédságában fekszik s a melyre a folyamodásban fölhozott jelzők ráillenek.
Ha így keresünk, szemünk a táborkari földabrosz (1:75,000 mért.) «Zone 25. col. XII.» jelzetű lapján legelőbb is a Zeng fölött északra légvonalban mintegy egy és egynegyed mérföldnyi távolságban fekvő Krumpote helységen akad meg s mindjárt eszünkbe is jutnak az okirat e szavai: «Nos Valachi vocati Kermpoti». Másrészt pedig a Zeng városából keleti irányban alig háromnegyed mérföldnyire fekvő picziny helység, a Krmpotič zadruga kis faluja, Krnpotiči köti le figyelmünket; hiszen a kérvény aláírói közül épen a két legtekintélyesebb ember Kermpotics Demjén viczekapitány és Kermpotics Tádé vajda. Mind a két helység Zeng közelében van s kétséget nem szenved, hogy oly területen, mely ősi Frangepán-birtok.Pesty id. m. II. 492 és köv. ll.* De hát sem itt, sem ott nem találok a részletes táborkari térképen se síkságot, se patakot, mely e síkot átszelné, sőt a két helység egyike sem fekszik a «törökök passusa» közelében.
Az igazi nyomra bennünket a folyamodás ama része vezet, mely az ötszáz bujdosó vándorlását és Frangepán-földön való megtelepedését előadó expositió után következik és ezt mondja: «mind a jelen napig üldöz bennünket a nagyméltóságú Zrínyi gróf, a ki minket minden jog és méltányosság elelnére erőszakkal akar a maga parasztjaivá, jobbágyaivá tenni». A látszólagos ellenmondás a közt, hogy vlachjaink Frangepán-ősbirtokon települtek meg és a közt, hogy mégis Zrínyi György akarja őket jobbágyaivá tenni, ez vezet bennünket annak a helynek nyomára, a hol az «ötszáz» letelepedett.
A Frangepán grófok tersáczi ágából származott III. István még igen fiatal korában, 1544-ben kölcsönös örökösödési szerződést kötött a szintén még igen fiatal Zrínyi Miklóssal, melynek értelmében István úrnak 1573 körül történt magtalan halála után nagykiterjedésű birtokai, legnagyobbrészt Modrus megyében, Zrinyi Miklós fiára, a Frangepán Katától született György grófra szállottak.Pesty id. m. 424 és köv. ll.* Ez az örökösödési szerződés tulajdonkép nem volt volna érvényes, mert Frangepán Miklósnak, a közös törzsnek 1449-ben alkotott ama családi rendelkezésével ellenkezett, hogy maradékai bármelyikének magtalan halála után a többiek örököljenek. Sőt mi több, ez esetnél még ugyanazon ág is, melyből a szerződő István származott, t. i. a tersáczi is virágzik vala. Mivel azonban a Tersáczkiak elmulaszták idejében ellenmondani, az ügyből hosszas pör, vége nélkül való húza-vona támadt Zrínyi György és a Tersáczki Frangepánok között.
A mi ötszáz vlachunk olyan földön szállott meg, a mely Frangepán István után jutott Zrínyi György kezébe.
És itt legelső sorban az Ogulinból északnyugatnak eső Gomirjére gondolhatnánk. Lenković károlyvárosi generalis ide 1599-ben telepített vlachokat, a kiket azután mind Tersáczki Frangepán György, mind Zrínyi György a maga jobbágyaiul akart vindikálni.Lopašić id. m. I. 293–314. lapjain több érdekes okirat ez ügyben.* S midőn utóbbi ez ügyben még ajánló-levelet is tudott magának Szlavonia rendeitől 1602 szept. 5-én a zágrábi gyűlésen kieszközölni, a mely ajánló-levélben mondott rendek arra kérik a főherczeget, hogy vagy ismertesse el a gomirjei ráczokkal Zrínyit földesurokul vagy telepítse ki őket onnét máshová: nyomban fölállott Tersáczki Frangepán György és ünnepélyes óvást tőn, hogy Gomirje az ő és testvérei öröke.A zágrábi gyűlés végzése 1602 szept. 5., a Mon. Com. R. Hung. X. kötetében.* De hát a gomirjei vlachok a mi ötszázunkkal nem lehetnek azonosak, mert tudjuk róluk, hogy Lenkovič telepíté ki őket s Gomirje bár a török passusánál, de Zengtől jó távolra fekszik.
Lejjebb kell keresnünk.
A szerződő Frangepán István modrusmegyei birtokai közül több Modrustól délre feküdt.Pesty id. m. II. 429.* Ezen a vidéken, Frangepán Istvánról Zrínyi Györgyre szállott, de a Tersáczki Frangepánok által magukénak tartott földön, Modrusmegye, ez ősi Frangepán-birtok területén föltünik énnekem a Via Josefina mellett fekvő Jezerane helység, a tőle északnyugatnak és délkeletnek nyúló két hosszúkás síkság között, melyeket a Jaruga pataka szel át. E két síkság nagyobbika, a délkeletnek nyúló valami egy mérföldnyi hosszú és 200 lépésnyi széles, míg a másik, a «Črnačkopolje» valami 7000 katonalépés hosszaságú. Ez a darab föld mind azzal a kellékkel bír, melyet okleveleünk megkíván. Ős Frangepán-tulajdon, de Zrínyi kézben; síkság, patakkal; «ingenti montium solitudine undique circumdata», mert nemcsak a mezőt hosszában határló hegyek emelkednek mind a két oldalon meredek sziklafal gyanánt, hanem épen itt érnek össze, egy negyedmérföldnyire, a kis és nagy Kapella hegyláncz ormai is.Lásd a táborkari térképet «Zone 25. col. XII».* Ez a föld közvetlen szomszédságába esik a zengi területnek is, melyről tudjuk, hogy keletre egész Brinjén túlig terjedt; már pedig Brinje légvonalban alig egy mérföldnyire esik Jezeranétól. Hogy pedig a török rablócsapatok azon útjának, mely Ogulin felé vezetett, ez a föld nagyon is közelébe, sőt belé esett, azt egy pillantás a térképre, tüstént megláttatja velünk.
Csak itt és nem másutt telepedhettek meg a «Kermpoti» vlachok, midőn folyamodásukat a magyar királyhoz oltalomért, szabadságlevélért és czímeradományozásért benyújtották.
Mi lőn e kérvényre válaszuk s mennyiben védte meg őket a kormány a földesúri, különben jogilag véve igazságos kivánalmak ellen, nem tudom. Meg kell azonban közleményem befejezése előtt a következő körülményeket, mint a kérvény e tenorával egybefüggőket említenem.
A Zrínyiek, a Frangepánok, a Dersffyek, a Csebi Pogányok, továbbá a zágrábi püspök és káptalan gyakran ismételt panaszaiból indíttatva, a Pozsonyban összegyűlt országos rendek 1604 ápril 2-iki föliratukbanA Mon. Com. R. Hung. X. kötetében.* megszüntetését kérték ama visszaéléseknek, hogy a török ditióból az utóbbi évek folyamán Szlavoniában és Horvátországban letelepedett vlachok azon földesuraknak, a kiknek birtokán megszállottak, a kilenczedet fizetni nem akarták s ebbeli ellenállásukban a végvidéki várkapitányoktól támogatást nyertek. Mátyás főherczeg, a ki ezen az országgyűlésen a királyt képviselé, e kivánságról lebeszélni igyekvék az országgyűlés rendeit, de igyekezete hajótörést szenvedett.Mátyás főherczeg jelentése a császárhoz 1604 ápr. 14. a Mon. Com. R. Hung. X. kötetében.* S miután a prágai udvari kamara, a mely szintén foglalkozik ezzel az ügygyel, úgy okoskodott, hogy addig, míg a török háború tart, a rendek e kivánsága nem teljesíthető, de ha a béke helyre áll, hát majd rá lehet a vlachokat a kilenczedfizetésre stb. kényszeríteni:A prágai udvari kamara jelentése a titkos tanácshoz 1604 május 1. «Wann aber der Fried würde, künnten sie (= a vlachok) alsdann etwa darzue gehalten werden, dass sie dem Geistlichen die Zehet, und den dominis terrestribus ihre Dienst auch halten und leisten.» U. o.* az 1604. XIV-dik törvényczikk kimondotta, hogy a vlachok a földesuraknak a kilenczedet, az egyháznak a tizedet megfizetni kötelesek.
Ezzel a törvénynyel a mi ötszázunk bizonyára nem volt megelégedve. Azt olvasom Vaničeknél,Spezialgesch. der Militärgrenze I. k. 80. l.* hogy 1604-ben egy csomó ilyen vlach katonai települő a károlyvárosi határőrvidékről vissza akart vándorolni Törökországba s csak 1606-ban sikerült őket véglegesen Berlog és Gusičban megtelepíteni. Nehezen tévedek, midőn azt állítom, hogy e berlogi és gusiči telepesek a mi Kermpoti vlachjaink. Ők estek legközelebb e két helyhez, mely alig van egy és fél egész két mérföldre Jezeranétól; azután Berlog és Gusič földjén se Zrínyi, se Frangepán nem követelhetett tőlük kilenczedet és robotmunkát, mert e helyek a zengvárosi szabad kerülethez tartoztak.Pesty id. m. II. k. 492 és köv. ll.* Azt láttuk, hogy a mi vlachjaink a zengieket rokonaiknak nevezik, velük a legszívélyesebb viszonyban állanak, mert hiszen Zrínyi György hatalmaskodásai ellen, mint kérvényükben elbeszélik, a zengiek nyujtanak nekik segítséget s midőn már 1604 előtt vissza akartak Zrínyi üldözései miatt Törökországba térni, a zengiek voltak azok, a kik őket maradásra birták.
Még egy rövid, befejező megjegyzést a Zengtől északra fekvő Krmpote s a keletre fekvő Krnpotiči helységekről.
A mint pl. a gomirjei telepesekről tudjuk, hogy később Vrbovsko, Drežnica, Smrzena polana, Starilaz és Mrkopail felé elterjedtek,Vaniček I. k. 81. l. és Lopašić I. k. 326. l. (Frangepán Miklós levele Ferdinánd főherczeghez 1604 máj. 28.)* ép oly valószinű, hogy a mi Krmpoti vlachjaink is elszaporodván, rajokat eresztének. Egy ilyen adhatta nevét a Zengtől északra fekvő Krmpote helységnek, míg egy másik, kizárólag a folyamodást aláíró Kermpotichok családjából eresztett raj nevéről a Krnpotiči nevű kicsiny falut nevezték el.
Magát az érdekes és a föntebbiekben bőven elemzett okiratot itt adom egész terjedelmében.
Hátirat (a folyamodás írójától): Humillima suplicatio militum habitantium in deserto Liçe supra civitatem Segniam.
Hátjegyzet (az udv. kanczellária registrátorának kezével): Milites habitantes in deserto Liçe supra civitatem Segniam pro privilegio libertatis et confirmatione armorum ex cancellaria hungarica.
Sacratissima caesarea regique Maiestas, domine, domine clementissime.
Non dubitamus pluribus iam vicibus Maiestatem Vestram sacratissimam a serenissimo archiduce Ferdinando fuisse informatam, qualiter nos Walachi, vocati Kermpoti, primum sub potestate turcica instar guardiae beghi sanzak di Lika constituti, illuminati in cordibus nostris a spiritu sancto et per somnia nocturna in desertum Liçe a S. Joanne Baptista evocati, ante omnia immensa misericordia dei omnipotentis et gloriosa nominis potentia Maiestatis Vestrae sacratissimae considerata, venerimus quingenti ex Turcia cum cognatis et propinquis nostris Segnianis viam rectam nobis praebentibus, una etiam universam familiam, prolem et bona mobilia nobiscum abduxerimus, sub spem alarum Maiestatis Vestrae sacratissimae confugientes, quarum gratia et clementia moti sumus animo perpetuae eidem servitutis nostrae consecrandae et etiam una cum familia parati vivere et mori ac penes Maiestatem Vestram sacratissimam proprium spargere sanguinem. Postquam autem terras Christianas attigimus, non erat nobis commodum cum numerosa familia nostra civitatem Segniam incolere, sed in proximo deserto et montibus ad passus turcicos reperimus unum locum, Liçe nominatum, planitiem cum rivo, ingenti montium solitudine undique circumdatam, qui locus ab annis centum semper deserti nomen habuit et erat passus turcicus, ex quo frequentibus excursionibus hostes plurima damna ditionibus Maiestatis Vestrae sacratissimae inferre solebant, et hic nostras mansiones, defensionis Christianae avidi, fiximus. Optime etiam nobis constabat locum illum antiquitus una cum civitate Segniensi comitibus de Frangepani fuisse haereditarium; sed illi inhabiles defensionis illius contra Turcas, protectionem totam destituerant et hac occasione hostis secure semper excursionibus infestissimis fuit deditus.
Nos expleto hic uno integro anno, ablegatisablegavimus primum capitaneum Mikolanych cum waywodis stb. helyett.* primum cum capitaneo Mikolanych, waywodis et maioribus nostris pro praesentatione ad serenissimum archiducem Ferdinandum, ubi Sua Serenitas nomine Maiestatis Vestrae sacratissimae nos clementissime recipere dignata est, assignatis novisnobis helyett.* banderiis et Maiestatis Vestrae sacratissimae signis, penes caeteras provisiones nostras, postquam juraverimus non aliis unquam praeter Maiestatem Vestram sacratissimam principibus nos adhaesuros. Interea vero persequimur maxime usque ad praesentem diem ab illustrissimo comite Zrinio, qui nos praeter jus et aequum vult violenter in suos villanos et subditos redigere et nisi propinquorum nostrorum Segniensium defensione uteremur, persuasionibus etiam illorum remorati, iamdudum ex hoc loco in Turciam redire fuissemus coacti.
Ideo Maiestati Vestrae Sacratissimae humilime supplicamus, dignetur nobis unum privilegium libertatis iuxta consuetudinem regni ex cancellaria sua Hungarica clementissime emanari demandare, quo nos subditos Maiestatis Vestrae Sacratissimae agnoscentes,agnoscendo helyett.* studeamus maiori fervore in patriae nostrae et coleberrimi nominis Maiestatis Vestrae sacratissimae, domini nostri clementissimi, defensionem militari.
Pro armis nostris S. Joannem Baptistam et S. Georgium martyrem ecclesiarum in his montibus existentium patronos elegimus, cum maiores nostri adhuc in Turcia nobiscum constituti in somniis ab istis sanctis ad haec deserta loca avocati fuerint, pro quorum etiam confirmatione Maiestati Vestrae sacratissimae humilime supplicare non desistimus. Conservet Maiestatem Vestram sacratissimam deus diu gloriosam et felicem, cui nos vita durante effusione nostri sanguinis humilime in subditos redigimus, clemens expectantes responsum.
Maiestatis Vestrae sacratissimae humilimi et fideles subditi.
Damianus Kermpoticz
vicecapitaneus in Liçche.
Tadia Kermpoticz vayvoda.
Milasin Skorupovicz vayvoda.
Juan Kernçevicz vayvoda.
Radoie Pechianicz vayvoda,
cum maioribus, vexilliferis et
militibus di Liçe.
(Eredeti.)
Utóirat: Midőn e kis dolgozat már készen volt s tárgyáról egy ízben a zágrábi egyetem történettanárával, Smičiklasszal beszélgettem, Smičiklas azt a véleményt fejezte ki előttem, hogy az oklevél «desertum Liçe»-je a fiume-károlyvárosi vonalom, Fiume megye delniczei járásában fekvő Lič-re s a tőle keletnek elterülő halmos völgyre látszik vallani.
E nézet engem, megvallom, eleintén megtántorítot előbbi föltevésemben; mert az oklevél, ez ötlet hallása után, első pillanatra e mellett látszott csakugyan tanuskodni énnekem is, Lika genitivusát az olaszos «di Lika»-val különböztetvén meg a «desertum Liçe» birtokviszony genitivusától, a hol a c betű alatti cauda a szláv cs hangot akarja visszaadni. Megengedem, hogy a desertum Liçe, Liçának (azaz Licsnek) genitivusa; de azt mondom, hogy a mint a Lika név által nem hagyhattam magamat zavartatni a település helyének keresésénél, ép úgy nem vezethet engem a Liça, Liçe (Lics) név sem félre.
Lič és vidéke ép úgy nem lehet az «ötszáz» települő helye, a mint Lika nem volt az. – Mert Lič 5 mérföldnyire fekszik Zenggtől még légvonalban is; tehát nem Zengg fölött és nem zenggi terület szomszédja. Aztán a Lič melletti halmos sík nagyon kicsiny; patak, a mire az oklevél hivatkozik, nem szeli; mert a Ličinka patakja a síktól északra a Fužine felé vezető hegyek közt folydogál. Továbbá épen nem valószinű, hogy Lić Frangepán-birtok volt, mert a Frangepán-birtokot képező Vinodot-«megye» már erre a vidékre nem terjedt ki, természetes és politikai határát a tengerparti Vinodolnak (borvölgye) Lič felé a köztük elnyuló hegyláncz képezvén. Lić és Merkopal egész vidéke katonai kormány alatt állot és kincstári birtok volt, úgy látszik, már a XVI. század második felében s mint ilyen képezte részét az 1777-ben született és 1786-ban meghalt Szörénymegyének. De föltéve még azt is, hogy Lič Frangepán-birtok volt, vitás a Frangepánok és Zrínyi között nem lehete, mivel a vita okozója, az 1544-ben Zrínyi Miklóssal szerződő Frangepán István Lić vidékén nem birt; ennek birtokai Modrus megyében s a Dobra két partján és vidékén terültek el. Végre a százados elhagyott pusztaság jelző sem illik Ličre és vidékére, miután ezen a környéken, eltekintve a szomszéd Vinodoltól, katonai stácziók az apró várakban és városokban a XVI. század 20-as éveitől kezdve mindig voltak.
Mindez Lić ellen bizonyít s én megmaradok föntebbi kombináczióm mellett.
KÁROLYI ÁRPÁD.
KÉT RÉGI CSALÁD.
I. Az Athinaiak.
Egyike a legrégibb és legelőkelőbb magyar nemzetségeknek kétségkívül az Aba genus volt; azon csekély számú nemzetségekhez tartozott, melyeknek tagjai már a tatárjárás előtt jelentékeny szerepet vittek.
E nemzetség számos ága egyikéből származott azon Péter, kiről nevén kívül mitsem tudunk. Ő az Athinai család ősatyja.
Fia, I. Lőrincz, egész fiatalságát IV. Béla király udvarán és szolgálatában töltötte. A tatárjárás alatt urának sorsát osztotta; részt vett a véres sajói ütközetben (1241), valamint az utána következett összes viszontagságok alatt is hazája és királya érdekében mindenét feláldozta.
Vajjon atyja után valamely birtokot örökölt-e, nem tudjuk. Béla király említi 1263-ban, hogy mint Sopronmegye főispánja az ország határait kitünően védelmezte s hogy őt szolgálatai és érdemei elismeréseűl többször megjutalmazta.
1257-ben ismerjük Lőrincz sopronmegyei főispánt, mely hivatalát 1259-ben még a királyi tálnokmesteri méltósággal együtt is viselte,Wenzel II. k. 284. l., VII. k. 503. l.* de mely évben történt a királyi megjutalmazás, pontosan meg nem határozhatjuk; annyi bizonyos, hogy Lőrincz érdemei igen kimagaslók voltak.
Az első kitüntetés abból állt, hogy Béla a zalamegyei Hurbuchant adományozta neki; de nemsokára sokkal nagyobb adományozásról olvasunk.
A Győr nemzetségbeli óvári Konrád még főpohárnokmesteri állása idején (a XIII. század ötvenes éveiben) különféle hazaáruló és felségsértő tetteket követett el. – Mindenek előtt osztrák csapatoknak Mosonymegyébe való berohanását segítette elő, melyek – az ő birtokait kimélvén – rablók és pusztítókként az egész vidéket bejárták; azután a cseh királylyal szövetkezett; ezzel meg nem elégedve, még hamis pénzverésre is adta magát. A király ítélőszéke elé többször idézve, meg nem jelent s miután helyzetét már felette veszélyesnek találta, a büntetés elől megszökött.
Ennek az volt a következménye, hogy a király a szökevény birtokait az országnagyok beleegyezésével elkobozván, azokat másokra ruházta át. Lőrincz a rengeteg birtokok főörököse lett; megkapta az óvári várat, a pozsony- és mosonymegyei összes szigeteket, a lébényi monostor kegyuraságát, továbbá az összes mosony- és pozsonymegyei, valamint a Mosonymegyén alúli jószágokat.
Magától érthető, hogy Konrád e veszteséget nem tűrhette; Béla kegyére nem számíthatott; István trónörököshez fordult, hogy ez közvetítse a dolgot. István, kinek érdekében volt, hogy az ország nagyjai és hatalmasai közűl mennél többet lekötelezzen, megragadta az alkalmat és Konrád érdekében a kellő lépéseket megtette. Béla teljesítette fia kivánatát, visszaadta a megkegyelmezett Konrádnak öszes birtokait. Hogy Lőrinczet ezekért némileg kielégítse, 1263 decz. 17-én az egész locsmándi megyét Lánzsér várával együtt neki adományozta.
Ez időben Lőrincz a királyi főtálnokmesteri és sopronmegyei főispáni méltóságot viselte. – Ugyanezeket viseli még 1268-ban, midőn Bélától a borsmonostori (kedhelyi) apátság kegyúri jogát kaptaFejér IV. k. 3. r. 436. l., v. ö. Fejér V. k. 2. r. 246. l. (1275), hol Aba nemzetségbeli Péter fia Lőrincznek neveztetik.* és 1269-ben.Wenzel VIII. k. 226. l.*
1270-ben Moys a soproni főispán, míg Lőrincz csak egyszerű comesnek említtetik, a ki birtokai igazgatásával foglalkozik. Igy olvassuk pl. hogy ez évbenWenzel VIII. k. 321. l.* tisztviselője (a Szemere nembeli), Szemerei Ewzen, a győri káptalannal bizonyíttatja, hogy ura egynéhány darab földet Georanban, a locsmándi vár egynéhány volt jobbágyának azon kikötéssel enged át, hogy ezek bizonyos szolgálattételre kötelezzék magukat.
1272-ben elérte Lőrincz a méltóságok legmagasabb fokát; ez évben t. i. nádor és Sopronmegye főispánja; 1273-ban e mellett még baranyamegyei főispán és a kunok birája; 1274-ben pedig csak Sopronmegye főispánja.Wenzel IV. k. 2. r. 27–38. l.*
Lőrincz haláláig hű embere maradt a királyi háznak. V. István halála után IV. Lászlóhoz szegődvén, részt vett a lázadó (Gutkeled nemzetségbeli) Joákim s a Németújváriak elleni harczokban s kitűntette magát a bökény-somlói hegy alján (Fövenynél) 1274-ben vívott csatában. Főleg itt kivívott érdemei elismeréseűl adta vissza neki IV. László 1274 szept. 22-én a vasmegyei Szentmihályt, melyet már régebben királyi adományként bírt, de időközben ártatlanúl elvesztett.Wenzel XII. k. 88. l.* Ez idő óta – úgy látszik – a magánéletbe vonult vissza, miután a tisztviselők sorában már nem találjuk. Utoljára 1277-ben merül fel, mely évben jévai Beze arra kötelezi magát, hogy Locsmánd mellett fekvő jévai birtokát csak Lőrincznek fogja elörökíteni vagy cserébe adni.Fejér V. k. 2. r. 422. l.* Lőrincz nemsokára ezután halt meg. Tetemét a borsmonostori apátságban helyezték nyugalomra.
Házassági viszonyait nem ismerjük.
Fia, II. Lőrincz, úgy látszik nem szerepelt nyilvánosan. 1279 márcz. 1-énFejér V. k. 2. r. 596. l.* a borsmonostori apátságnak atyja lelki üdveért sopronmegyei Limbach nevű helységét adományozza;A győri káptalan ez adományt 1282 jan. 11-én a zárda részére átírja. Sopronmegyei oklevéltár I. k. 47. l.* ezúttal tudtunkra adja az okirat, hogy Lőrincz akkor Sopronmegyében fekvő Nyék nevű birtokán lakott. (V. ö. Wenzel IX. k. 428.)
Vajjon «de Suprunio» melléknevét azért kapta-e, mert itt állandóan lakott, vagy csak azért, mert e megyében volt legtöbb birtoka, nem tudjuk.
Ha fent mondtuk, hogy II. Lőrincz – úgy látszik – a közéletben nem szerepelt, akkor azzal csak hangsúlyozni akartuk, hogy neve az országnagyok sorában nincs feltüntetve. Különben pedig az udvarban s főleg mint az özvegy királyné, Erzsébet, híve, igen kiváló szerepet visel. A királyné maga mondja 1290-ben,Wenzel XII. k. 487. l.* hogy Lőrincz serdülő ifjú kora óta hű és kiváló szolgálatokat tett neki, hogy a vészteljes időkben magát és vagyonát készséggel bocsátotta a korona rendelkezésére; hogy az osztrák herczeg – mert nem akarta pártját fogni s királyához hű maradt – három várát elfoglalta s számtalan jószágtól megfosztotta, – hogy végül, mint a királyné követe, válogatott lovakban 200 márkáig érő kárt szenvedett.
De a királyné háladatos is tudott lenni irányában; a fentebbi évben adományozza neki a verőczemegyei szentmártoni vyznikátust (t. i. az athinai, nováki és darnóczi vidéket), mihez László király és az ország báróinak beleegyezését is megnyerte.
De úgy látszik, hogy Erzsébet az érdemekben gazdag férfiút már korábban még más módon is jutalmazta.
Az itt idézett okiratban t. i. őt cognatus carissimusának nevezvén, az adományozást többi között még a ratio proximitatis-sal is indokolja. Miután jelen esetben nemzetségi rokonságról szó sem lehet, kétség kívüli dolog, hogy a királyné, a ki az okiratban maga is bevallja, hogy Lőrinczet maga mellett tartotta («quem ad nos mediante fide nostra duxeramus»), a jártas és megbízható udvaroncznak kun rokonai egyikét adta nőül; mert nehezen tehető fel, hogy e rokonság már az öregebb Lőrincz neje útján létesült volna.
II. Lőrincz elhalálozásának évét nem ismerjük; Miklós, Jakab, János és Péter nevű fiait hagyta hátra.
E négy fivér élete az Árpádház kihalta után beállott trónvillongások és polgárháboruk szomorú korszakába esett. A mit az atyák szereztek, elvesztették a fiak. A négy testvér az Anjouk legbuzgóbb párthivei közé tartozott; semminemű csapás, melynek ellenségeik részéről ki voltak téve, nem volt képes őket arra birni, hoy érzelmeiket eltagadják.
Róbert Károly leghatalmasabb ellenségei között voltak a Németujváriak s ezektől szenvedtek Lőrincz fiai legtöbbet. Több mint hajmeresztő, a mit e felől Károly király 1317 május 22-én elmond.Anjoukori okmánytár. I. k. 426. l.*
Miklóst és Pétert az a szerencsétlenség érte, hogy ellenök hatalmába kerülvén, ezek által az athinai várba bebörtönöztettek. – Az embertelen Németujváriak Miklóst a fogságból a vár kapuja elé hozatván, egy ló farkára kötötték, s meghurczoltatták s a halállal vivódva szétmarczangolt testtel vitték vissza börtönébe.
Péter három évig maradt a fogságban (1314–1317); szabadságát csak 1317 máj. 22-ike után nyerte vissza. De mind a mellett, hogy a felkelők mind a négy fivért megfosztották jószágaiktól, ezek mégis hivei maradtak a királynak.
Ily tántoríthatlan hűséget meg kellett jutalmazni. Miklós már 1313-ban a Monoszló nemzetségbeli Athinai Egyed veje volt, a ki Rupol nevű birtokát végrendeletileg neki hagyta.Fejér VIII. k. 1. r. 524. l.* Ezen Egyed fiörökös nélkül elhalálozván, birtokai: Athina és Noak, a hozzátartozó athinai és darnóczi kővárakkal együtt a koronára szálltak. Károly király e birtokokat a súlyosan megkárosított testvéreknek adományozta.
Miklós még ugyanazon évben (1317 november 24-én)Anjoukori okmánytár I. k. 448. l.* azáltal gyarapítá vagyonát, hogy a keresztúri birtokra szerzett cessiót a szentjánosi Apa fiaitól, kiket inségükben támogatott és életüket védelmezte.
1318 márcz. 29-én, Erzsébet királyné 1290-iki oklevelének átiratásakor, mind a négy testvér szerepel; 1324 máj. 13-án azonban Miklós helyett csak fia Péter említtetik,Wenzel XII. k. 488. l.* a miből következtethetjük, hogy akkor már nem élt. Ez a III. Péter mostantól kezdve nagybátyjaival együtt neveztetik; s ez időtől fogva kezdi az egész család az athinai (helylyel-közzel nyéki) előnevet használni.
1337 márcz. 19-énAnjoukori okmánytár III. k. 331. l.* II. Lőrincz fiai közül csak János és Péter említtetnek; mellettük szerepelnek Miklós fia III. Péter és Jakab fia, a még zsenge korú II. János.
E napon a Kán nemzetségbeli Siklósiakkal a baranyamegyei Szenterzsébet nevű helység s a hozzá tartozó puszták határa ügyében egyezkednek. A Siklósiak megkapják e birtokot törvényszéki itélet alapján, de kötelesek az Athyna, Noak és Darnolch birtokokra vonatkozó, kezeikben lévő irományokat az Athinaiaknak kiszolgáltatni.
Lőrincznek még életben levő fiai, János és Péter, a közéletben nem szerepelnek; falusi nemesek ők, kik csak jószágaik kezelésével foglalkoznak s hatalmaskodásaik által gyakran átlépik a törvényes határt. Iacute;gy tudjuk, hogy 1340 ápril 1-énAnjoukori okmánytár IV. k. 14. l.* az Athinaiak – a közvetlen bűnöst nem ismerjük – a Nádasd nemzetségbeli György megöletéseért az 50 márkányi vérdijat a megölt rokonának lefizették. – I. János, II. és III. Péter 1340 óta nem szerepelnek az okiratokban.
Valószínű, hogy az 1358 aug. 3-ánSopronmegyei oklevéltár I. k. 289. l.* előforduló Péter fia III. Lőrincz, Nyék ura, III. Péter fia volt. Ezt az teszi valószínűvé, hogy az okiratok eddig még kiskorú családtagokat is felemlítettek.
E III. Lőrincznek már pénzügyi nehézségei vannak. Fennebbi napon sopronmegyei lakatlan birtokát, Urkundot húsz évre 20 font bécsi denárért Káli Fridul fia Péternek és nejének, Ditrik, soproni biró leányának adja zálogba. – Az elzálogosítás feltételei Lőrinczre nézve elég szigoruak. Ha ő vagy örökösei e húsz év letelte előtt a birtokot ki akarják váltani, akkor 40 fontot tartoznak fizetni; ez idő leteltével csak az eredeti 20 font fizetendő, de ha húsz év után ki nem váltják, akkor a birtok a zálogbavevők tulajdonába megy át.
Ugyanazon évben (1358 aug. 22)Hazai okmánytár III. k. 172. l.* megismerkedünk a család egy más tagjával: I. János fia II. Miklóssal, a kinek Czenki András nevű szomszédával valamely, közelebbről meg nem határozott ügyben, pere van. Andrásnak kellett volna ez ügyben esküt letennie; Miklós pedig fennebbi napon rokonsági szeretetből felmenti őt ez eskületétel alól. Valószínű, hogy a két fél között sógorsági viszony létezett.
E Miklósnak szintén vannak pénzügyi zavarai, minthogy 1359 decz. 6-ánSopronmegyei oklevéltár I. k. 316. l.* Nyékhez tartozó Pula és Szentmárton birtokait, 200 márka bécsi denárért az Osl nemzetségbeli Kanizsaiaknak adja zálogba.
III. Lőrincz 1365 jan. 6-igSopronmegyei oklevéltár I. k. 355. l.* fordul elő, mely napon a nádor ellene törvényszéki vizsgálatot rendel. Gyórai István t. i. az iránt panaszkodott, hogy Lőrincz szergényi jobbágyai által ötven lovát a fertői mocsárba hajtatta, a hol belefultak.
Lőrincznek két fia volt: IV. Péter és László, s egy leánya, ki Fraknói János grófhoz ment nőül. – 1373 febr. 5-énSopronmegyei oklevéltár I. k. 402. l.* végez be a két testvér egy pört, melyet még Lőrincz indított meg. Ez t. i. Szergény nevű birtokát, melyet már azelőtt az Endrédiek zálogba vettek, endrédi Gergely fiaitól jogellenesen elvonta. A két fél, a fentebbi napon egyezségre lépett, s a Nyékiek a nevezett birtokot az Endrédieknek újra zálogba adták.
1377 máj. 30-ánSopronmegyei oklevéltár I. k. 434. l.* újra szerepel a két testvér, a mennyiben igazságot kapnak Fraknói Miklós ellenében, a ki sopronmegyei Gorbonuk nevű birtokukat pusztította.
IV. Péter gyermekei közűl határozottsággal csak IV. Lőrincz nevű fiát ismerjük, a ki 1412 körülHazai okmánytár IV. k. 268. l.* «Comes de Nyék, dominus de Atyna» czímmel említtetik, s mint ilyen tanúsítja, hogy a soproniak a csavargó és csendháborító Pulai Demetert felakasztották.
E Lőrincz rokonairól egy 1421-iki okiratFejér, Cod. dipl. X. k. 6. r. 380. l.* a következőket mondja: Miklós fia Péter, Lőrincz fia László és István fia Zsigmond Durazzói Lászlóhoz mentek át, ki Zsigmondot praefectussá, Lászlót pedig zászlóhordozójává tette. Zsigmond király elvette tőlük a körösmegyei Darnóczot, melyet Pelsőczi Ferencz özvegyének zálogba adott. – Athinai Zsigmond visszakapta ugyan Darnóczot királyi kegyelemből, de azt 1421-ben megkapta Garai Dezső macsói bán.
Az utolsó Athinaiak története a szomszéd Fraknói (nagymártoni) grófokkal való viszályok szakadatlan lánczolata, melyről a következő okirati adataink vannak:Sopronmegyei oklevéltár II. k. 87–101. l.*
Fraknói János gróf (az évszámot nem ismerjük) nőül vevén Athinai III. Lőrincz leányát, ezáltal Lánzsér várára és tartozékaira szerzett igényt, III. Lőrincz fia László, Fraknói János sógora, nővérének hozományát, 3000 arany forintot, Lánzsérra kebelezte be; ehhez járult, hogy János e várat 3000 arany forintért az osztrákoktól kiváltotta. – Már most nem tudjuk, vajjon nem akarta-e, vagy nem tudta-e László e tartozását lerónni, elég az hozzá, hogy Fraknói János 1386-ban Athinai László beleegyezésével Lánzsért elfoglalta. A vár többi urai, Athinai II. János fia István és II. Péter fia Miklós, unokatestvérüknek ezen eljárása ellen 1390-ben tiltakozván, Fraknói János makacsság miatt elmarasztaltatott, s az Athinaiak visszakapták az elfoglalt birtokokat.
Fraknói János halála után fia Vilmos megint elfoglalta Lánzsért, mire a már meghalt Athinai István fia Zsigmond 1425-ben Garai Miklós nádor előtt panaszt emelt, melynek következtében Vilmos újra elmarasztaltatott.
A mag nélküli Zsigmond azalatt (1424-ben) egész birtokát Garai Miklós nádorra és családjáraT. i. a nádor nejére Cilly Annára s ettől született fiaira Lászlóra és Jánosra. Ha ezek mag nélkül találnának meghalni, akkor az örökség a nádor két nővérének fiaira, t. i. Szécsi Miklós fiaira: János, Miklós, Tamás és Dénesre és Miklós zenggi grófi fiaira: János, Miklós, István s Bertalanra és másokra megy át. Megjegyzendő, hogy az okirat egy más példányában az erre vonatkozó passus másképen hangzik. Itt t. i. azt mondja a szerződés, hogy Anna fiai kihaltával Lánzsér a nádornak első nejétől született fiára, Miklósra, háramlik.* ruházván át, Fraknói Vilmos jónak láta, a nádorral egyezkedést kötni, melynek alapján Garai Miklós Vilmosnak az összes perköltségeket, ez pedig a nádornak a 6000 arany forintra való igényeit átengedte. Ezen egyezkedés alapján a király rendeletéből a fejérvári káptalan Garai Miklós nádort és nejét Annát Lánzsér várába és az ahhoz tartozó Lánzsér, Derecske, 2 Pulya, Dobornya, Deutal, Szentmárton, Felső- és Alsó-Lók, Haracson, Nyék, Semlesdorf, Riczing és Szergény nevű falukba, továbbá Urkon, Pichlesdorf, Boldogasszonyfalva és Gobornok nevű pusztákba beiktatta, a mit a király 1425 jun. 9-én erősített meg.
Az Athinaiak birtokai tehát a következők:
Athina, Tótországban, 1290 királyi adomány, 1317 részint királyi adományozás, részint házasság útján a Monoszló nemzetségbeliek után.
Boldogasszonyfalva (puszta), Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Borsmonostori kegyuraság, 1268 kir. adomány.
Derecske, Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Deutal, Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Dornócz, Kőrösm., 1317 k. a. a Monoszló nemzetségbeliek után, 1421-ben a Garaiaké.
Dobornya, Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Georan (Gyoró? Locsmánd mellett), Sopronmegye, 1270.
Gorbonok (Gaberling), Sopronm., 1377.
Haracson, Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Hurbuchan, Zalam., k. a., 1263 előtt a királynak cserébe adva.
Keresztúr, Sopronm., 1317 a Szentjánosiaktól.
Lánzsér (vár és falu), Sopronm., 1263 királyi adomány, 1424-től a Garaiaké.
Locsmán-vidék (Sopronm.), 1263 királyi adomány.
Lók (Felső- és Alsó-), Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Novak, Tótország, 1317 királyi adomány, a Monoszló nemzetségbeliek után.
Nyék, Sopronm., 1279.
Óvár, Mosonym., 1263 előtt királyi adomány, a Győr nemzetségbeliek után, 1263 körül visszakerült a Győr nemzetségbeliekhez.
Pichlesdorf (puszta), Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
2 Pula, Sopronm., 1359-től a Kanizsaiaknak zálogba adva.
Riczing, Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Rupol, Bácsm., 1315 házasság útján a Monoszló nemzetségbeliektől.
Semlesdorf, Sopronm., 1424-től a Garaiaké.
Szenterzsébet, Baranyam., 1337-től a Kán nemzetségbeli Siklósiaké.
Szentmárton, Sopronm., 1359 a Kanizsaiaknak zálogba adva, 1424-től a Garaiaké.
Szentmihály, Vasm., 1274 új királyi adomány.
Szergény, Sopronm., 1355. 1373 az Endrédieknek elzálogosítva, 1424-től a Garaiaké.
Urkund, Sopronm., 1358 a Káliaknak zálogba adva, 1424-től a Garaiaké.
Záradékul adjuk az Athinaiak következő nemzedékrendi tábláját:
I. Péter.; I. Lőrincz 1257–1274. 1257 soproni főispán, 1259 soproni főispán és kir. seneschall, 1263 királyi főtálnokmester és soproni főispán, 1268 és 1269 ugyanaz, 1272 soproni főispán és nádor, 1273 nádor, soproni és baranyai főispán, a kúnok birája, 1274 soproni főispán.; II. Lőrincz 1279–1290.; I. Miklós 1313–1318 † 1324 előtt. – Monoszló nb. Athinai Egyed leánya 1313.; Jakab 1317–1324.; I. János 1317–1340.; II. Péter 1317–1340.; II. János 1337–1340.; II. Miklós 1358–1359.; III. Miklós 1386–1390.; István 1386–1390.; III. Péter 1324.; Zsigmond 1390–1425.; III. Lőrincz 1358–1365.; IV. Péter 1373–1377.; László 1373–1386.; Leány – Fraknói II. János gróf.; IV. Lőrincz 1412 körül.
II. Az óvári és vöröskői Wolfart család.
Történetíróink beszélik, hogy egy Wolfard nevű német ember I. Lajos magyar király hadvezéreinek egyike volt. Egy német hadosztály élén vonult 1348-ban a királylyal együtt Nápolyba, hol a király Laczkfi Istvánnal együtt visszahagyta, hogy úgy a magyar őrség parancsnokságát, mint az ország közigazgatását átvegye; de a nápolyiak nem sokára Lajos elvonulása után Wolfardot a városból elűzték.
Konrád, e Wolfard fivére egy 4000 németből álló sereg parancsnoka volt, mely 1350-ben Lajos királylyal Nápolyba vonulván, ott Barlet bevette, de Bari városában a király s a magyar hadsereg ellen fellázadt; szándéka azonban nem sikerült. A király azután Konrádot Kont Miklós nádorral együtt Aversa ostromlására küldte.
Okiratilag egy Wolfard nevű, vasmegyei főispánra akadunk 1327-ben,Anjoukori okmánytár V. k. 487. l.* a nélkül, hogy meghatározhatnók, vajjon a fent nevezettek egyikével azonos-e vagy nem?
1351 május 4-én Wolfarti Ulrik, Mosony-, Vas- és Sopronmegye főispánja a soproni városi polgároknak megengedi, hogy a szökevényeket, fosztogatókat s más kártevőket az általa kormányzott megyék területén üldözhessék és megbüntethessék.Sopronmegyei oklevéltár I. k. 223. l.*
1359 május 2-án tanusítja a győri káptalan, hogy Rudolf és Konrád fivérek, Mosonymegye főispánjai, familiariusoknak, Rábaközi Péternek, a nekik tett szolgálatai elismeréseül, Mayád nevű birtokukban néhány telket adományoznak.i. h. 299. l.*
1364 május 19-én e fivérek harmadikára akadunk.i. h. 354. l.*
A nevezett napon tanusítja t. i. Lajos király, hogy Wolfurthi Eglolf testvérének, Konrádnak Vöröskő várára való igényeit, melyet Eglolf királyi adományként kapott, oly módon elégítette ki, hogy ahhoz a szarvkői vár eladásáért és Óvár kiváltásáért befolyott pénzt felhasználta. Óvárt pedig a király e Konrádnak adta zálogba.
Szarvkő eladásáról közelebbi adatokat szolgáltat egy 1365 nov. 13-án kelt okirat,i. h. 361. l.* melyben Kanizsai István és fivére János kijelentik a király előtt, hogy Wlfurdi Eglolph és testvére Konrád, akkor midőn Szarvkőt a Kanizsaiaknak eladták, ezeknek egyúttal minden ez eladásból eredő kár ellen oltalmat igértek. Ugyanezen Eglolph ezután vöröskői várát az Ákos nemzetségbeli Mykch volt bán fiainak, István és Ákosnak akarta eladni, hogy az ezért befolyó összeggel az országot elhagyván, ennek kötelékéből kiléphessen; miután azonban Eglolfnak Magyarországban más ősi birtokai nincsenek, melyek segítségével Szarvkő eladása alkalmával magára vállalt kötelességeinek eleget tehetne, a király Vöröskő eladását s Mykch bán fiai általi netáni megvételét megtiltotta.
Már korábban látjuk, hogy a Wolfartiak a Kanizsaiakkal üzleti összeköttetésbe léptek. 1363 okt. 23-án kötelezik magukat Kanizsai István, János és Benedek, hogy a király beleegyezését kieszközlik ahhoz, hogy a köpcsényi vár 6000 forintért Walfarthi Rudolf és Egloff testvéreknek adassék zálogba.Hazai okmánytár VII. k. 410. l.*
Wolfurthi Konráddal még 1360–1369 között jul. elején találkozunk, midőn Peryngarni Pál nevű tisztviselője Jakab volt pozsonyi biró fiaival egynéhány pozsonyi és mosonyi háztelket elcserél.Hazai oklevéltár VII. k. 288. l.*
1414 ápr. 16-án vöröskői Ulrikra akadunk, kinek perét Scharfenecki Frigyes ellen Zsigmond király elhalasztja.Sopronmegyei oklevéltár II. k. 13. l.* Ulrik képviselője Deák Seraphin volt.
1440 nov. 20-án jelenti a pozsonyi káptalan Erzsébet királynénak, hogy Weys Jánost, Gythka, óvári és vöröskői Wollfurti Pál özvegyének jegyzőjét beigtatta azokba a háztelkekbe, melyeket a nevezett úrnő mosonymegyei Szentivány nevű birtokában neki adományozott.Hazai oklevéltár VII. k. 403. l.*
Nem sokára erre említik Githkának második férjhezmenetelét.
1441 nov. 2-ánSopronmegyei oklevéltár II. k. 307. l.* helybenhagyja Erzsébet királyné a bazini György gróf és a fenséges Gitka, troppaui Vilmos herczeg nővére és Wollfurti Pál özvegye között kötött házassági szerződést. Gitka ez okirat értelmében férjének a pozsonymegyei Vöröskőt tartozékaival együtt hozta hozományul, míg viszont György ugyane Vöröskőt a pozsonymegyei Detrekővel, továbbá egész birtokrészét a csallóközi Csütörtökben (Lewpoldsdorff) s a sopronmegyei Rustot (a Fertő mellett) nejének adta. A szerződésnek egyik pontja szerint megállapították, hogy Githka férje halála esetében összes birtokaival szabadon rendelkezhessék, Csütörtököt pedig 1000 arany forintért György családjának tartozzék visszaadni. Ha Githka találna korábban elhalni, akkor az összes birtokok Györgyre szállnak át.
Githka (= Judit) troppaui Premko herczeg leánya a Przemyslidák természetes ágából származik. Hogy miképen jutott Wolfarti Pál e fejedelmi nejéhez s mikor kötötték e házasságot, nem tudjuk.
Githkának egybekelése szentgyörgyi és bazini Györgygyel hosszadalmas és heves birtokjogi pörök kiinduló pontja lett.
Wolfarti Pál fiörökös nélkül halt ugyan meg, de volt elég örököse női ágon. Susko (= Zsuzsánna) nevű nővére t. i. első házasságban egy monyorókeréki Elderbach, – második házasságban pedig Balog nemzetségbeli Széchy Miklósnak volt a neje. Első férjének Elderbachi Bertoldot, második férjének Széchy Miklóst szülte.
1450-benSopronmegyei oklevéltár II. k. 349. l.* Suskónak e két fia (Miklós még kiskorú volt) bazini György és fiai János és Zsigmond ellen felperesekként lépnek fel.
Periratukban elmondják, hogy anyjuk fivérének, Pálnak, halála után, mely zajos, háborús időben következett be, a vöröskői, óvári és scharfenecki várak rájok szálltak s hogy Pál özvegye, akkor, midőn bazini Györgygyel második házasságra lépett, ez ősi birtokaikat Susko halála után férjével, Györgygyel együtt, tőlük elragadta s azóta erőszakosan elfoglalva tartja.
György képviselője, Dobrogazi János, tagadta ez erőszakos elfoglalást s előadta, hogy György e birtokokat nejének kezével kapta s hogy neje a békés idők alatt folytonosan e birtokokban tartózkodott; Susko pedig, miután másodszor ment férjhez, sem a háborús, sem a békés idők alatt nem tartózkodott ottan.
Felperesek erre azt feleltek, hogy Széchy Miklós, a felperes atyja, Suskoval a békés időben kelt egybe, hogy nejét a nevezett birtokokból vezette házába, hogy Susko halála után leánya Margit (hogy melyik házasságból való, azt az okirat meg nem mondja) a háborús idők alatt ezen anyai birtokokban tartózkodott, hogy itt végezte be életét, továbbá, hogy a felperesek Margit halála után anyai örökségük birtokába jöttek s hogy ebbeli igényeiket nem pör, hanem az alperesek által el is fogadott párviadal útján kivánták érvényesíteni.
Az országbiró ennek alapján el is rendelte a párviadalt.
A kitűzött határidő lejárta előtt azonban mind a két fél ujolag megjelent az országbiró előtt s a párviadal halasztását kérték, mert egynéhány főúr közvetítésére akként egyezkedtek, hogy peres ügyüket választott békebiróság elé hozzák.
A párviadalra kitűzöt határnapon megjelentek a felperesek személyesen, az alperesek csak képviseletben s átadták az országbirónak a választott biróságról szóló, a győri káptalan által felvett jegyzőkönyvet, melyből a következők derültek ki:
Széchi Miklós, az egyik felperes, Debrentei Tamást, a sz. mártoni apátság főnökét, továbbá Mohorai Vid fia Jánost, Gösfalvai Tamást és Némai Kolozst szemelte ki választott biráknak; ellenfeleinek képviselői (Podafalvai Kálmán és módi Marczell László) pedig Csitvándi Egyedet, Kempnei Lászlót, Theedi Gyujtó Jánost és Chenkzethy Sebestyént választották. De midőn Miklós a választott biróság elnökeül Ágoston győri püspököt hozta ajánlatba, az alperesek ez ellen tiltakoztak s helyébe Hédervári György fiát Pált ajánlották. Azonkívül abba sem egyeztek bele, hogy Debrentei Tamás és Mohorai János a választott birák között legyenek; azt hozták fel ürügyül, hogy Debrentei Tamás e pör alkalmával egyszer már ellene volt az alpereseknek s hogy papi hivatása ilyféle birósággal össze nem férne, – Mohorai János pedig (Ujlaki) Miklós vajdának a familiariusa, a ki neje által jelen ügyben épen annyira van érdekelve, mint felperesek.
Széchy Miklós, a ki kezdetben Héderváry Pál elnökségébe nem egyezett bele, végre elfogadta azt, de most maga Pál utasította vissza az elnöki tisztet, melyet ily körülmények között nem tartott maga részére nagy megtiszteltetésnek.
Széchy Miklós most Hédervári helyébe Imre esztergomi kanonokot, a visszautasított választott birák helyébe pedig Chatári Lőrinczet és Zalay Pétert ajánlotta. Az ellenfél ezeket sem fogadta el, állítván, hogy Imre Dénes esztergomi érseknek káplánja és tanácsosa, Lőrincz szintén tanácsosa és különös familiáriusa, Péter pedig Miklósnak a familiáriusa. – Annak daczára tehát, hogy Széchy Miklós az alperesek által kijelölt összes birákat elfogadta, a választott biróság alakulása lehetetlen volt.
A felperesek erre, egy korábbi országbirói itélet alapján, 100 ezüst márkányi birságot kértek és készeknek nyilatkoztatták magukat arra, hogy ellenfelükkel párviadalra lépnek; a mire az alperesek egyszerűen azt felelték, hogy a mindkét oldali választott biróság annak idején nem hozván itéletet, ilyformán a 100 márkát fizetni nem kötelesek.
Az országbiró erre a párviadal határidejét kitűzte s mivel az alperesek a kitűzött napon nem jelentek meg, a vöröskői, óvári és scharfenecki várak elvesztésében marasztalta el őket, a felpereseknek itélve azok egy részét.
Ezen országbirói itélet alapján a budai káptalan 1451 ápr. 7-éni. h. 364. l.* a fentnevezett felpereseket a következő jószágokba igtatta be:
a) Mosonymegyében: Óvár vár és város, Mosony, Bezenye, Rajka, Swndorf, Irrendorf, Halaz, Kalnok, Somorja (Hegyehalm), Niclasdorf, Chanigh, Szentpéter, Szentjános, Theten, Fyntzthagmark, Neusiedel, Jews, Zaran, Radendorf birtokaiba és Pemen, Rust, Purpach, Büdöskút és Kemne fele részeibe;
b) Sopronmegyében: Scharfeneck vár, Manesdorf, Hof és Au birtokaiba és Somorján 12 sessióba;
c) Pozsonymegyében: Vöröskő vára, Wermesdorf, Salmandorf, Ottental, Német Diós, Gayzlesdorf, Szellendorf, Wusesdorf, Durempoh, Longdorf, Pudmericz, Latindorf, Scemaw, Wysdach birtokokba.
1455-ben az erre vonatkozó per még mindig folyt,i. h. 366. l.* mert ifj. Rozgonyi István volt pozsonyi főispán gyermekei: Sebestyén, Margit (Ujlaki Miklós erdélyi vajda neje), Magdolna és Anglis 1455 szept. 3-án a győri káptalan ellen óvást jelentenek be a miatt, hogy bazini György fiai János és Zsigmond az Óvár, Vöröskő és Scharfeneck miatt folyó pör tárgyalására nem jelentek meg.
E pör mozzanatait egészen 1481-ig ismerjük.i. h. 534. l.* Ez évi ápril 2-án jelentik ki György fiai János és Zsigmond és e Zsigmond fia Tamás, – továbbá Susko fia Széchy Miklós, királyi főlovászmester saját, úgy mint gyermekei Miklós, István, Tamás, Erzsébet és Margit nevében Báthory István országbiró előtt, hogy az apáik között folyt hosszadalmas pöröknek véget akarnak vetni. A Szentgyörgyiek kötelezik magukat, hogy a Széchyeknek 3000 arany forintot fizetnek és négy ezüst tált kiszolgáltatnak; a Széchyek pedig Óvár, Vöröskő és Scharfeneck várakra való igényeikről egyszer s mindenkorra lemondanak a Szentgyörgyiek kedveért. Genealogiai fontossággal bir ezen okirat azon adata, hogy Susko néhai Wereskewi Bolthfforth Ulrik leányául van megnevezve.
Utoljára találjuk e pört említve 1499-ben,i. h. 537. l.* midőn a győri káptalan tanusítja, hogy szentgyörgyi és bazini Zsigmond fia Tamás, Katalin, lindvai Bánffy Jakab nejének «ex condam domina Magdalena filia domine Elene filie olim Pauli Bollforth de Owar alias consortis condam Stephani Rozghon procreate» Óvár, Vöröskő és Scharfeneckre való igényeit 900 arany forinttal kielégítette.
A genealogiai összefüggést a felemlített családtagok közöt – sajnos – a rendelkezésemre állt okiratokból nem lehet megállapítani; az eredmény csupán nehány nemzedékrendi töredék. A krónikák által csak «Wolphard»-nak említett nápolyi vezért Ulrik főispánnak véve minden valószinűség szerint azonosnak, e töredékek a következő képet nyujtják a család elágazásáról:
a)
N.; I. Ulrik (Wolfart) 1351 Mosony-, Vas- és Sopronmegye főisp.; Rudolf 1359–1363. 1359 mosonyi főispán.; Konrád 1359–1365. 1359 mosonyi főispán.; Eglolf 1363–1365.
b)
II. Ulrik 1414.; Pál † 1440 előtt. – Judit (Githka) Premko, troppaui herczeg leánya 1440. (2. férje Hunt-Pázmán nb. Szentgyörgyi és Bazini György gróf 1441.); Zsuzsanna † 1450 e. – 1. Monyorókeréki Elderbach N. 2. Balog nb. Széchy Miklós 1450.; I. Bertold 1450.; 2. Miklós 1450–1481. 1481 kir. főlovászmester.; Margit † 1450 előtt.; Ilona. – Bastech nb. Rozgonyi István, pozsonyi főispán.; Miklós 1481.; István 1481.; Tamás 1481.; Erzsébet 1481.; Margit 1481.; Sebestyén 1455.; Margit 1455. – Ujlaki Miklós erdélyi vajda 1450–1455.; Magdolna 1455.; Angela 1455.; Katalin 1499. – Buzád-Hahold nb. alsó-lendvai Bánffy Jakab.
A Wolfart családnak az eddigiek szerint következő birtokai voltak:
Au, Sopronmegyében, 1451-ben okiratilag említve.
Bezenye, Mosonym., 1451.
Büdöskút, Mosonym., 1451.
Chanigh, Mosonym., 1451.
Cseszte, Pozsonym., 1451 (l. Schattmansdorf).
Csuny, Mosonym., 1451 (l. Schandorf).
Diós (Német-), Pozsonym., 1451.
Dürrenbach, Pozsonym., 1451 (l. Szuha).
Fyntzthagmark (Pfingstagmarkt?), Mosonymegye, 1451.
Gayzlesdorf, Pozsonym., 1451.
Halászi, Mosonym., 1451.
Hegyeshalom (al. Somorja), Mosonym., 1451.
Hof, Sopronm., 1451.
Hosszúfalu, Pozsonym., 1451 (l. Langdorf).
Irrendorf, Mosonym., 1451.
Jews, Mosonym., 1451.
Kálnok, Mosonym., 1451.
Kemne, Mosonym., 1451.
Latindorf, Pozsonym., 1451.
Langdorf, Pozsonym., 1451 (l. Hosszúfalu).
Manesdorf, Sopronm., 1451.
Mayád, Sopronm., 1359, részben Rábaközi Péternek adva.
Nezsider, Mosonym., 1451.
Niklasdorf, Mosonym., 1451.
Ompital (Ottental), Pozsonym., 1451.
Óvár, Mosonym., 1364, királyi adomány.
Pemen, Mosonym., 1451.
Pudmericz, Pozsonym., 1451.
Purparh, Mosonym., 1451.
Radendorf, Mosonym., 1451.
Rajka, Mosonym., 1451.
Rust, Mosonym., 1451.
Schandorf (= Csuny), Mosonym., 1451.
Scharfeneck, Sopronm., 1450, házasság útján a Szentgyörgyi és Bazini grófokhoz került.
Schattmansdorf, Pozsonym., 1451 (l. Cseszte).
Somorja (= Hegyeshalom), Mosonym., 1451.
Szarvkő, Sopronm., 1364, a Kanizsayaknak eladva.
Szellendorf, Pozsonym., 1451.
Szemaw, Pozsonym., 1451.
Szentivány, Mosonym., 1440, részben Weys Jánosé.
Szentjános, Mosonym., 1451.
Szentpéter, Mosonym., 1451.
Tétény, Mosonym., 1451.
Vöröskő (Bibersburg), Pozsonym., 1364, királyi adomány. 1441 házasság útján Szentgyörgyi és Bazini grófokhoz került.
Wermesdorf, Pozsonym., 1451.
Wusesdorf, Pozsonym., 1451.
Wysdach (Vistuk?), Pozsonym., 1451.
Zaran, Mosonym., 1451.
Dr. WERTNER MÓR.
KŐSZEGI LÁSZLÓ CZIacute;MERLEVELE.
(Színes czímerképpel.)
Zsigmond király Constanzban 1415 márczius 27-ikén, Kőszegi Lászlónak – Jakab fiának – s általa János és Bereczk testvéreinek, Adalbert és Bedő unokatestvéreinek, továbbá Komjáthy Istvánnak és Jánosnak, Nenkei Mátyásnak, Miklósnak, Lőrincznek, másik Miklósnak és Györgynek, végül Thokai Jánosnak, Bereczknek és Jakabnak, Kőszegi László rokonainak, czímert adományozott.
Az eredeti – festett czímerrel ellátott – oklevél, Komjáthy Béla országgyűlési képviselő, az adományottak egyik egyenes utódjának tulajdonát kpezi.
Szövege következő:
Stephanus de Rosgon aule regie miles.
Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris, presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine troni regii velut e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie dignitatis. Sane ad universorum tam presentium, quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster Ladislaus filius Jacobi de Kewzeg aulicus nostre maiestatis coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis utique acceptis et laudandis, quibus ipse sacro dyademati ac celsitudini nostre maiestatis in Lombardie et Almanie partibus in prosperis nostris agendis et adversis, persone et rebus suis non parcendo indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presentium litterarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo, ab eadem maiestate nostra eadem arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum Johanni et Briccio carnalibus, necnon Adalberto filio Bedew patrueli de eadem, item Stephano filio Andree, Johanni filio Luce de Komiath ac Mathie filio Ladislai, Nicolao filio Thome, Laurentio filio Johannis, Nicolao filio Nicolai et Georgio filio Nicolai de Nenke, necnon Johanni et Briccio filiis Clementis et Jacobo de Thoka consanguineis fratribus suis, eiusdem (igy) ac heredibus et posteritatibus ipsorum universis ex liberalitate nostra dari et conferri humiliter et devote supplicavit; unde nos prefati Ladislai gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus ac indefessis actibus erga nostram claruit maiestatem, cottidieque claret et in antea eo quidem studiosius clarere poterit, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato ac ex certa nostra scientia eidem Ladislao et per eum predictis Johanni, Briccio, Adalberto, Stephano, Johanni, Mathie, Nicolao, Laurentio, Nicolao, Georgio, Johanni, Briccio et Jacobo, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prefati Ladislai supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentium conferimus, ymmo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem eiusdem Ladislai et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus et presentibus elargimur, ut idem Ladislaus et alii supradicti eorumque heredes et posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus litteris circa principium appropriatis et coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, amodo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant et deferre, gaudeat igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratie antefatus Ladislaus necnon alii supradicti [et ipsorum heredes] merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore se preventos conspiciunt munere gratiarum. Presentes etiam ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo, quo ut rex Hungarie utimur, prelibatis Ladislao et aliis supradictis duximus concedendas. Datum Constantie, feria quarta proxima ante festum Pasce domini, anno eiusdem millesimo quadringentesimo quinto decimo, regnorum nostrorum anno Hungarie [vigesimo octavo], Romanorum vero quarto.
Hártyán ép függő pecséttel. Eredetije Komjáthy Béla orsz. képv. tulajdonában Budapesten.
KŐSZEGI LÁSZLÓ CZIMERE 1415. ÉVBŐL.
A czímer háttere: sárga négyszögű keret, melynek magassága 18˙6 cm., szélessége 13˙3 cm., ebben egy másik négyes kört (Vierpass, quatre feuille rond) képező sárga keret veres alapján van elhelyezve a czímer. A kettős keret között képződött sarkak fekete alapszinét kék levélornamentika tölti be. A czímer balra dől, leírása: fekete pajzsláb felett, melyre alól, középen, mankós nyujtványnyal ellátott veres pólya van illesztve, kékben, lebegő arany (sárga) leveles koronából, két czölöpösen egymás mellé állított könyökükkel balfelé irányult, veres mezű kar emelkedik ki, egyike, markában balharánt helyezett egyenes pallost tart, másika haránt helyzetben buzakalász köteget. Sisakdísz: a pajzsalak, takarók: kék-arany (sárga).
Ezen czímerfestményen bővebb vizsgálat után, több kisebb-nagyobb hibákat fedezhetünk fel. Ilyen elsőben a belső keret alapszinének nem szerencsés megválasztása. Ez alapszín ugyanis veres, a sisakdísz főszíne is veres, minek következtében ez, a helyett hogy kidomborodnék az alapból, mintegy elvész benne. Egy másik s főhibája az, hogy a színek szabálytalan megválasztása következtében a hibás, gáncsos czímerek (armoires enquerantes) közé tartozik, hol a heraldika gyökeres szabályaitól eltérőleg, nagyrészben színre szín van alkalmazva, mely ezen korai időszakban a ritkább esetek közé tartozik. Hiba továbbá, a pajzsalak és sisakkoronáinak idomtalan nagysága, melynek nyilását, a két kinyuló kar, csak részben képes kitölteni, holott ez helyzeténél fogva is, elég nagy helyet kénytelen elfoglalni. Legnagyobb hiba azonban az, hogy a teljesen elrajzolt rút csőrsisak aránytalanúl kicsiny az alól kerek pajzshoz. Ez okozza azon másik aránytalanságot is, mely a pajzs s a sisak és sisakdísz méreteiben nyilatkozik. A pajzs ugyanis 8 cm. magas, a sisak pedig a sisakdíszszel együtt 7˙7 cm.
Ez aránytalanságot főképen a négyes kör idomú keretnek tulajdoníthatjuk, melybe a festő a czímert beerőltette s melyet véle mind a négy oldalán kitöltött, minek következtében a különben kecses takarók is, kissé messze terjednek a pajzstól.
Ezen négyes körnek háttérűl választása egyátalán nem volt szerencsés gondolat a czímerfestőknél, mert ha a mérmű – mint czímerlevelünknél is – szabályos, benne a czímer elterepélyesedik, miként azt a Recsky (1415), lászló-karcsai Török (1418), Nagymihályi (1418) és Chapy (1418) czímereknél láthatjuk. Ez leginkább akkor válik szembetűnővé, ha e czímereket kereteikből kivesszük s önálló – háttér nélküli – hasonmását vesszük. Hol a mérmű alsó s felső köre fejlettebb, az oldalt esőek nyomottabbak, ott könnyebb volt megtartani a belefestett czímer helyes arányait. (Hotvafői 1415, Tamásfalvy 1415).
A korona a sisakon, azon korban, melyből czímerünk származik, még különös fejedelmi kegynek volt tekinthető, midőn azt egyesek mint kitüntetést kérték s nyerték az uralkodótól. Czímerünknél a sisakon szintén van korona, de ez nem lehet más, mint a pajzsalak ismétlése, melyhez a korona is tartozik s mely e nélkül a sisakon alig lett volna alkalmasan elhelyezhető.
A czímert az oklevél szavai szerint Kőszegi László – Jakab fia – Zsigmond király udvari embere nyeri, különösen Lombardiában s Németországban szerzett érdemeiért. A czímeradományozás jótéteményében rajta kívül még több Kőszegi, Komjáthy, Nenkey és Thokay is részesült. A három elébb említett család egy törzsből ered, s külön neveiket a közös birtok elosztása után vették fel, az egyes ágak birtokait képező Kőszeg, Komját, Nenke tornamegyei falvaktól. A Thokayak, a legutóbb említett czímerszerzők, az előbbiekhez hihetőleg sógorsági összeköttetésben állottak.
A Komjáthy család birtokában levő – nem teljes hitelű, de sok jó igyekezettel összeállított – családfa szerint, az első ismert ős neve Vid volt s a legrégibb oklevél, melyre ott hivatkozás történik, IV. Lászlónak egy 1283-ban kelt adománylevele Vid fia: Senge részére, azonban a feljegyzés az adomány tárgyáról nem emlékszik meg. A szathmári Király család boldvai levéltárának átkutatása alkalmával, ezen három család multjára vonatkozó, nehány oklevelet is találtam, de azokból valamely összefüggő egészet összeállítani nem lehetett. – Tartalmuk a XV. század végeig terjedőknek, rövid kivonatban következő:
1333. Az egri káptalan előtt kötött egyezség, egyrészről Halyagosi Domokos comes (Jakab fia) Péter és Benedek fiaival, más részről: János, Péter és Lukács, Komjáthi Fertes fiai között, bizonyos tornamegyei Rakottyás földet illetőleg, Halyagos, Nenkefalva és Sz. András határai között, mely eddig közöttük perlekedés tárgyát képezte. (L. Z. No 70.)
1415. Komjáthi János, Benedek fia – literatus Monyorósi János által – ellentmond, Nenkei Miklós, Miklós fiának, Komját, Halyagos, Mile és Sertés-Kupa birtokokba történt iktatásának. – Perényi Péter országbiró, Komjáti Jánost összes bizonyító irataival (a következő sz. Mihály napja octavájára) magához czitálja. (V. k. A, 237.)
1415. Zsigmond király Constanzban (in festo Georgii martyris) Kőszegi László aulicusának, testvéreinek Jánosnak és Adalbertnek Kőszegi Bede fiának, Komjáti Istvánnak és Jánosnak, Nenkei Miklósnak és Mátyásnak, osztályos atyafiainak, új adomány czímén adományozza, Kőszeg, Nenke, Komjáth, Halyagos, Milyes falvakat Tornában és Sertés-Kupát Abaujban. (L. C. No 3.) Megjegyzendő, hogy ezen Sertés-Kupa község még 1298-ban Tornamegyéhez tartozott s tornai várföld volt.
1425. Komjáthy János – Benedek fia – Halyagos, Milye és Sertés-Kupa falvak birtokába iktattatik, de Nenkey Miklós ellentmond, ellenmondását azonban okiratokkal igazolni nem tudván, az iktatás megtörténik. (L. B. No 15.)
1427. Kőszegi László és János, János fiai, a hamis pénzverés és egyéb tilos cselekményekért nótázott nenkei Mocholla György nenkei birtokát adományba nyerik. (B. 2.)
1499. Torna vármegye inquirál Kőszeghi Domokos kérelmére, kinek kőszegi kuriáját Nagyságos Szapolyai István Sz. Andráson időző jobbágyai, fegyveres kézzel, megtámadták. (L. R. 18.)
A törzsnek külön ágakra való osztása, úgy látszik, mindjárt az adományos Senge fiainál megtörtént s ezek közől Bene a Kőszegiek, Mochala a Nenkeiek, Fertes a Komjáthyak törzsatyja lett, hogy a negyedik fiú: Jakab utódai, kinek fia Domokos comes volt (1333), melyik nevet vettek fel? vagy kihaltak-e? nem tudjuk, de a «Halyagos» név a XIV. századon túl nem fordul elő.
A Kőszegi család a XVI. század hatodik tizedében kihal, 1568-ban Lenkei Antal azon igyekszik, hogy Kőszeg, a Kőszegiek kihaltával a Lenkeiekre, mint vérszerinti atyafiakra szálljon, azonan 1569-ben Nádasdi Tamás, nádori adományával, Kőszeget az ősi házzal s a felsőkálosai birtokot Gömörben, melyek az elhalt Kőszegi Miklós tulajdonát képezték, Horváthy Ferencz, András és György, Horváthy Albert fiai nyerik új adományba. (L. B. No 8.)
A Nenkei család neve a XVI. század folytán lassanként Lenkeyre változott át s mivel a szathmári Király család, a Lenkeyeknek leányági örököse let, a XVI. századtól kezdve bővebben találunk levéltárukban e családra vonatkozó adatokat, s az oklevelekből, a XVI. század közepétől, kihalásukig, teljes nemzedékrendjüket összeállíthatjuk.
Antal. 1560. 1569-ben alispán Tornában.; András (Barakonyi Zsófia).; Lőrincz. †; Orsolya (Lóczy Albert).; Márton † (Ludnay Anna) 1617.; Miklós 1617. (Mondolay Klára).; Anna. (gagyi Báthory Miklós).; György 1628. 1640 † 1646. (1. Becz Anna) (2. Szegedy Anna 2-or Várady Pálné.); Mária 1674. (Soory Tamás).; György (Monaky Zsófia).; Kata (szatmári Király János).; Erzse †; Zsófia. (váradi Fekete István).
Lenkey Antal 1569-ben alispán volt Torna vármegyében, gyermekei voltak: András, Lőrincz, Orsolya. Lőrincz magtalanúl elhal, Orsolyát Lóczy Albert veszi feleségűl. 1569-ben András, a lenkei határban, bizonyos föld felszántásánál, összecsapott két sógorával: Lóczy Alberttel és Benedekkel, melynek vége az lett, hogy a két Lóczy testvér a helyszinén halva maradt s a férje segítségére siető Orsolya testvérjét is megsebezte, minek következtében András notáztatott s 1570-ben Bornemisza Abstemius Pál, erdélyi püspök és helytartó, összes birtokait, Lenkén, Barakonyban, Kőszegen (Tornában), Tőkeházán, Petheőházán (Borsodban) a nótázott sógorának, Barakonyi Dénesnek adományozta. (Fasc. IX. No 607 és 609.)
Lenkey Andrásnak fia Miklós, unokája György volt, ki 1646-ban csatában elesett, ennek fia György, szintén katona s 1569-ben Szendrőben, lovas főhadnagy volt. Felesége: Monaky Zsófiától származott három leánya közől, Kata, szathmári Király Jánosné, Erzsébet, hajadon, Zsófia váradi Fekete Istvánné lett. Vélök a Lenkey család ez ága kihalt. Hogy egyszersmind az egész család is kihalt-e? ezt ismét a hiányos adatok alapján el nem dönthetjük. Nagy Iván szerint (Magyarország családai VII. 93) egy Lenkey nevű család ma is él Gömör, Borsod és Bars vármegyékben; de ez valószinűleg más család, mint azt, amazokétól teljesen elütő, czímere is bizonyítja, mely hasított pajzsban, elől két pólya, hátúl oroszlán, jobb karmában görbe kardot tart; sisakdísz: az oroszlán növekvőn. (Siebmacher 276 stb.)
A Komjáthy család, idővel elhagyta ősi otthonát Tornát s Kassa felé költözött, hol egyik ágát otthagyva, délnek huzódott Abaúj-Szántóra. Az Abaúj-Szántóra leköltözött ivadékok egy része innen ismét tovább vonult Szabolcs vármegyébe, hol magának új hazát talált. A szántói ág ma csupán nőtagjaiban él s közeleg kihalása felé, de a másik kettőnek ivadékai biztosítják e régi család fennállását a jövendő időkre.
CSOMA JÓZSEF.
AZ OSLU NEMZETSÉG EREDETE.
Pór A. úr a Turul egyik közelebbi füzetében – válaszolva «Árpádkori személyneveink és az Oslok eredete» czímű czikkemre – kifogásokat tesz azon állításomra, hogy az Osloknál minden körülmény bessenyő-kún származásra mutat s újolag vitatja délszláv eredetüket.
Úgy gondolom, a kérdés megérdemli, hogy ismételten visszatérjünk reá s tekintet nélkül arra, hogy mit állított Pór úr s mit állítottam én, magukat az érveket vegyük vizsgálat alá, melyek egyik vagy másik elméletnek kisebb-nagyobb valószínűséget kölcsönöznek.
Azok a nyomok, melyek az Oslok eredetére vezethetnek, két csoportot képeznek. Az egyikbe tartoznak a nemzetség hagyományos nevei, másikba pedig azon környezetnek a megvilágítására vonatkozó adatok, melyből az Oslok első ismert őse előtűnik, a melyről tehát többé-kevésbbé föltehető, hogy az Oslok is ennek a nemzetiségéhez tartoztak.
Négy olyan hagyományos nevet találunk az Oslok nemzetségében, melyek szokottabb és általános használatban levő neveik sorában nem fordulnak elő, a magyar nyelvből meg nem fejthetők s így, ha eredetüket kimutathatjuk, magának a nemzetségnek a származására is világot vetnek. E nevek az Oslu, Suur, Belud és Hubcha.
Az Oslu (Osl, Osul, Ostel, Ost) névreA név változatai: Oslu (XII. sz. Árp. új Okm. VI. 222. és Kubinyi Árp. Okl. I. 9. – 1220. Oslw Arp. Új Okm. XI. 158. – 1222. Oslw. Árp. új Okm. VI. 407. – 1228. Árp. új Okm. VI. 455. – 1235. Árp. új Okm. II. 35. – 1239. Cod. Dipl. IV. I. 147. – 1240. Cod. Dipl. IV. 3. 552. – V. 3. 500. – 1322. Sopr. Okl. I. 92.) – Oslo (1220. Terra Oslonis Comitis. Árp. új Okm. XI. 158. 1322. Oslo-pech. Tkalčić: Mon. Civ. Zagrab. I. 101.) – Osli (1281. Osly. Cod. Dip. V. 3. 98. – 1292. Oschli. Sopr. Okl. I. 58. Cod. Dipl. VII. 2. 164.) – Osl (1227. Árp. új Okm. VI. 445. 449. – 1230. Sopr. Okl. I. 7. 8. – 1233. Árp. új Okm. I. 309. VI. 524. és ezentúl számtalanszor) – Osul (1290–1301. filii Comitis Georgii de genere Osul. Árp. új Okm. X. 417.) – Ozul (1269, Ozul iobagio Castri Zagrabiensis de gen. Bratona. Árp. új Okm. XI. 586. Tkalčić: Mon. Episc. Zagrab. I. 147.) – Ostel (1392. Johannes filius Ostel de Azzunfalua. Sopr. Okm. I. 507.) – Ost (1229. Ost. Cod. Dipl. VII. 1. 223. – 1266. Cod. Dipl. IV. 3. 326. – 1410. Osth. Sopr. Okl. I. 621. 630. s ezen időtájban más gyakran.)* három magyarázat is kínálkozik. Pór úr magyarázatához, hogy t. i. a martyrologiumi Asellus név délszláv fordítása s megfelel az ó-szlovén «oszlu = szamár szónak, meg az enyémhez, mely szerint a m. a kún-török «uszlu», «usztlu» = értelmes, okos, bölcs, újabban egy harmadik is járult Ilie Ghergheltől, ki az oláh «oszul», macedóniai oláh «oszlu» azaz «a csont» szóval veszi egynek a nevet.Zur Geschichte Siebenbürgens. Wien. 1891. 37. l.*
Az a kérdés már most, melyik fogadható el e három magyarázat közűl?
Úgy a délszláv, mint az oláh személynevek ezrével ismeretesek az oklevelekből, joggal föltehető tehát, hogy ha délszláv vagy oláh eredetű az Oslu név, nemcsak nálunk magyaroknál volt használatban, hanem még inkább divatozott azon népnél, a hol keletkezett. Ámde az oláhoknál egyáltalában nem fordúl elő,I. Gherghel ugyan ilyennek említi Oslu szörényi bánt; «da nun – ezek a saját szavai – der Name überdies aus dem Romänischen ableiten lässt, so würde man in dem «Oslu, bano de Zeurino» allerdings einen Romänen vermuthen können»; de a magyar história tisztában van azzal, hogy ezen Oslu bán egyáltalában nem volt oláh, hanem a fertőmelléki idősb Oslu ispán fia s az Ostffy stb. család őse.* a délszláv népek közűl pedig csakis a horvátoknál találjuk meg, egyszer mint egy zágrábi várjobbágynak,1269. Ozul. iobagio Castri Zagrabiensis de genere Bratona. Árp. új Okm. XI. 586. Tkalčić: Mon. Episcop. Zagrab. I. 147.* másszor mint egy odavaló polgárnak a nevét.Johannes et Petrus, filii Mark dicti Oslopech Cives de monte Grech. Tkalčič: Mon. Hist. Civitat. Zagrab. I. 47.* Már pedig Zágrábban ugyanezen időtájt magyarok is laktak,Bizonyítják ezt a délszláv mellett előforduló magyar határnevek, pl. egy 1242-iki oklevélben a «circa montem Grech» körüli föld határleirásában ilyenek olvashatók: «portus Sawe, qui Kyralrewy dicitur», «magna via, que vulgo Ettewen dicitur», «fons qui dicitur Cubulkut.» Tkalčić id. m. 17.* sőt mi több, a bessenyő elemnek is van nyoma1296. Civibus castri Grecensis Michaele Bisseno etc. Tkalčić id. m. 76. l.* s ha az 1269-ben említett Bratona nemzetségbeli Ozul várjobbágyról nem mondható is, hogy magyar lett volna:A többi Bratona nembeli csupa szláv nevet visel, mint: Miroslaus, Ratk, Wlk, Otrochk, Torcha sat. Árp. új Okm. XI. 587. Tkalčić Mon. Episc. Zagrab. I. 147.* annál nagyobb valószínűséggel föltehető Oslopechről a magyar vagy esetleg bessenyő eredet,Márk dictus Oslopech fiai egy a Száva mellett fekvő sziget felét adják el a Zágrábiaknak. Ezt a szigetet, Oslopech fiainak a birtokát, az oklevél magyar néven említi. («Dimidietas unius insule Mortunus sciget nuncupate.» Tkalčič: Mon. Civ. Zagr. I. 47.) Az Oslopech név utórésze alighanem a török (bessenyő) «bek, beg = fejedelem, herczeg, úr» szónak felel meg.* a magyar hatás pedig az elébbi esetnél is számbaveendő körülmény.
De előfordúlt a név a kúnoknál is. Ezt a körülményt különösen kiemeljük, mert mégis csak hasonlíthatlanul nagyobb fontossága van annak, ha a legfölebb kétszáz – név szerint is ismert kún ember között egyet Osulnak vagy Oslunak neveztek, mintha az ezer meg ezer délszláv közt épp a magyarral, meg bessenyővel keveredett elemnél van a névnek kivételképen nyoma.
Már egyszer hivatkoztam a cserhalmi ütközet kún vezérének «Osul» nevére, mint a magyar Oslu mására, de a Képes Krónika mellett nem említettem a Budai Krónikát, holott ez utóbbi már egyenesen Oslunak nevezi Gyula kún fejedelem ezen vezérét.«Princeps milicie Paganorum nomine Oslu, qui fuit serviens Gyule ducis Cunorum», – alább néhány sorral: «Renunciaverunt Oslu Principi suo.» Chronicon Budense. Ed. I. Podhradczky. Buda. 1838. 128. l. Megjegyzendő, hogy a Budai Krónika Fancikának nevezi azt a vitézt, ki a kunok berontását hírül vitte Salamonnak és a herczegeknek, míg a Képes Kr. Fantiskának; de semmi kétségünk sem lehet, hogy amaz a helyesebb, az utóbbinál a másoló nyilván rosszúl olvasta az eredeti szöveg c betűjét, mert a Fanciska = Fancsiska (később Fancsika, Fancsuka) név az olasz Francesco = Francseszko megmagyarosodott alakja a szókezdő kettős mássalhangzó egyszerűsítésével, míg a Fantiska változat hangtanilag nem igazolható. A fertőmenti bessenyők fejedelmét is a Budai Krónika «Zoltá»-nak nevezi, a mi a névnek az eredetibb alakját tűnteti föl. (V. ö. Anon. Zulta, Konstant. Zaltas, karakirgiz: Szult.)* A kún vezér nevének ezen váltakozását pedig a magyar nemzetségnél is megtaláljuk, mert az Oslu, Osl, Oszel stb. változatok mellett előfordul az Osul alak is.Árp. új Okm. X. 417.*
Mind a két krónika ezen korszakra ugyanazt az egy forrást írta át csaknem egyező szavakkal. Közös forrásukról, a mely azonban a Budai Krónikában csak Salamon eltünéséig terjed s ott megszakad, már Pauler Gyula megjegyezte, hogy keletkezése nem lehet későbbi a XII. század második felénél; tekintve, hogy II. Gejza uralkodásának csak az elejét részletezi, az oroszországi és görögök elleni hadjáratokról pedig hallgat, még II. Gejza életében kellett készülnie. Hogy pedig azon száz esztendőnek a személyeiről, melynek történetét adja, elég jól volt értesülve, kitetszik abból, hogy a görögök elleni s a Salamon és a herczegek közti harczokban említett Nikota (Nikétasz), nándorfehérvári parancsnok, aztán Ottó cseh herczeg és Marchart német herczeg, valamint Zelemirus vagy Zoromerus horvát király s a Sz. László korabeli Sentapolugcseh herczeg csakugyan ezen időtájban élt történeti személyek,Niketasz Dukasz Mihálynak volt a vezére, I. Ottó 1061–86. közt olmüczi herczeg, Markwart karinthiai hg. (1073–76.), Zvojnimir horvát király az oklevelekben: 1073. Suinimir bán, 1076–1087. Suinimir rex (Kukuljevič: Cod. Dipl. R. Croat. etc. I. 146, 153, 154, 160, 162, 165, 177, 180.) Szvatopluk pedig I. Ottó fia s 1107–1109. közt cseh hg.* Kálmán kortársáról, Monoch kún fejedelemről pedig tudnak az orosz, lengyel és byzanczi források is.Nestornál (Scherer ford. 159. l.) Bonjak, Dlugossnál: Maniak és Boniak, Anna Komnenánál Μανιακ. Megjegyzendő, hogy egy 1092-iki oklevélben (Cod. Dipl. I. 472–480. l.) Kutesknek és Kopulchnak a nevét is megtaláljuk; maga Sz. László említi Ditesc lázadását és Kopolchor berontását. Ámde ezen oklevél (Mattai Visa Márton donatiója) annyira magán viseli a kései hamisítás bélyegét, hogy Kutesk és Kopulch létezésének igazolására teljesen érték nélküli.* Az is fontos e krónika hitelessége szempontjából, hogy a XI. század közepétől II. Gejzáig terjedő korszak magyarjai közűl körülbelől harmincznak az oklevelekben is fennmaradt emlékük.Igy I. Endre korából a németek ellen Pozsonyt védelmező Endrének és Mártonnak (1055. Andreas comes, Martinus comes. Cod. Dipl. I. 393. – 1067. comes Martinus. Árp. új Okm. I. 27.) – Salamon és a herczegek korából említi a krónika Desiderius érseket (1075. Desiderius archiepiscopus Colocensis. Mon. Strig. I. 60. A zastyi apátság alapító levelében említett Dersy érsek, ha esztergomi érsek volt, aligha egy személy ezzel), Frank püspököt (Francone episcopo. Mon. Strig. I. 60. ad ann. 1075), Vid bácsi ispánt s vejét Iliát (1055. Vitus comes, Helias comes. Cod. Dipl. I. 393–1067. Comes Wydus, comes Ilya. Árp. új Okm. I. 27.), Ernei ispánt. (1055. Ernei comes. CD. I. 393–1067. Comes Erney. Á. új O. I. 27.), Buger fiát Radvánt (1067. Palatinus comes Radoan. Á. új O. I. 27.), Athát Salamon nádorát (1067. Hetey comes. u. o.), Vathát Gejza hg. Salamonnál levő kezesét (1055. S. Wotteh comitis. CD. I. 393. – 1067. Vefa comes. Á. új O. I. 27.) és Pétert, a kit a krónika «Miles ducis (Geysae) audacissimus»-nak mond (1067. Petrus comes, a zastyi monostor alapítója. Á. új O. I. 27.). Abból a nemzedékből, mely már Sz. László korában szerepelt, okleveles emléke van a kúnok ellni hadjárat alkalmával kapott sebeiben Kálmán alatt elhalt Jula comesnek (1075 jula comite meo – t. i. Geysae regis – palatino. Mon Strig. I. 60. – 1093–95. Palatino comite Jula. Mon. Strig. I. 85. Kukuljevič: Cod. Dipl. Reg. Croat. Slav. Dalm. II. 28. Tkalčić: Mon. Civ. Zagr. I. 1. – 1095. kör. Dávid hg. oklevelében: Gula comes palatinus. Kubinyi Árp. Okl. I. 1.) s az ugyanezen alkalommal elesett Kuppan püspöknek (1093–95. Cupan capellanus regis. Mon. Strig. I. 85. Kukulj. II. 28. Tkalčić M. Civ. Zagr. I. 1.), a Kálmánnal Lengyelországba menekült Ugrának (1102. 1111. Vguranus comes, Vgarenus comes. Á. új O. I. 44. CD. II. 57. Endlicher Mon. Arp. 378. Kukuljevič II. 17.) és Márkusnak, a ki – úgy látszik – más személy volt, mint a Kálmán végéveiben az ő gonosz tanácsadói közt említett Syma fia Márk ispán, (már 1067-ben a zástyi apátság alapító levelében előjön egy comes Markuch. Á. új O. I. 27. – 1102. Marcus comes. Á. új O. I. 44. – 1111. Marcus CD. II. 57. Endl. 378. Kukulj. II. 17. – 1124. Marcus Kukuljevič id. m. II. 25.), azután Sz. László Kálmánhoz küldött követének, Marcellus prépostnak (1102. 1111. 1113. Marcellus Episcopus Vaciensis. Á. új O. I. 44. Endlicher 378. Haz. Okl. VIII. 7. Kukulj. II. 17., később esztergomi érsek), Kálmán egyik előkelő emberének Graknak (1093–95. Semegiensis comes Grab. Mon. Strig. I. 85. Kukulj. II. 28. Tkalčić: Mon. Civ. Zagr. I. 1.) A Kálmán és II. István korabeli nemzedékhez tartoznak: Saul, II. István testvére Zsófia fia (1102. Saulus comes. Á. új O. I. 44. Kukulj. II. 6. – 111. Endlicher 378. Kukulj. II. 17. – 1113. Saul Comes de Bychor. Haz. Okl. VIII. 7. Cod. Dipl. II. 43. 58.), Janus nádor, Vrosa fia (1102. Joannes palatinus. Árp. új O. I. 44. – 1108. Cd. 46. Endlicher 377. Kukulj. II. 14. – 1111. Endlicher 378. Kukulj. II. 17. – 1113. Joannes palatinus comes. Haz. Okm. VIII. 43. 58. Kukulj. II. 17.) s a Paznan nemzetségéből való Cosma (1102. Kukulj. Ii. 6. 1103–13. Cosm. CD. II. 42.). – II. István korában említi a krónika Pált püspököt, kit egy 1137-iki oklevélből ismerünk (Paulus Jauriensis episcopus. Á. új O. I. 54.) Az aradi gyűlés áldozatai közt Lampertus comest s fiát Miklós comest, továbbá az Acus nembeli Moynolthot nevezi meg a krónika, ugyanezek 1124–1135. közt fordulnak elő az oklevelekben (1124. Lambertus comes, Magnoldus comes. Mon. Strig. I. 82. Kukuljevics II. 85. – 1135. Lampetus comes Budrugiensis. Á. új O. I. 51. és lampertus comes cum filio suo Nicolao. Mon. Strig. I. 86. CD. II. 82.) A Boricspártiak egyik feje Sámson volt, kit a krónika Tamás és Turda ispánok apjának mond; Tamást egy 1173–75-iki oklevél említi, mint Sámson fiát. (Thomas comes, filius Samsonis. Á. új O. I. 69.) A II. Bélához hű maradt «principes regni»: János somogyi prépost s királyi jegyző, Otho fia nevét megtaláljuk 1138-ban a dömösi prépostság alapító levelében («Cancellarius, qui hoc privilegium regium consignavit sigillo, Johannes filius Woth fuit», alább: «Johannes notarius regis» Mon. Strig. I. 97. 99.); azután: Gab nevű vitéz, ki III. István 1162-iki oklevele szerint az általa megajándékozot Botusnak az apja volt s a kit II. Gejza hűségéért a kalocsai egyház szolgálatából átvett a kir. ház szolgálatába. (Haz. Okm. VI. 3.) A II. Béla uralkodása vége felé megöletett Saul nevű «vir religiosus»-t az 1138-ki alapítólevélben, mint dömösi prépostot találjuk. (Saulus S. Dymisiensis ecclesie prepositus. Mon. Strig. I. 88.). II. Gejza korából Gabriel-t említi a krónika, ugyanezt a nevet többször megtaláljuk az ezen időbeli főurak közt. (1157. Gabriel comes. Mon. Strig. I. 111. – 1158. Gabriel comes. U. o. I. 116. – 1162. k. Gabriel curialis comes. Haz. Okm. VI. 3. Sopr. Okl. I. 2.)*
Ugy látszik, hogy Oslu vagy Osul is előfordúl az orosz évkönyvekben, legalább Büdinger egynek veszi az 1061-ben említett Iszkalu nevű palócz fejedelemmel.Büdinger M.: Ein Buch ungarischer Geschichte. Leipzig. 1866. 28.*
Ha csakugyan egy személyről van szó: akkor a kúnoknál is megkaptuk az Ostlu névváltozatot, mert ez esetben a talán már oroszosított Iszkalu névnek tulajdonkép Isztalu (v. ö. Ostel), Isztlu felelne meg.
De akár azonosítható a magyar krónika Oslu–Osul vezére a palócz Iszkaluval, akár nem: a mi Oslu–Ostel (Ostlu) nevünk ezen hangváltozásának magyarázatát csakis a kún nyelv adja meg, melyben a közönséges török «uszlu» szó, mint előző czikkünkben már felhoztuk, teljesen hasonló módon «usztlu»-vá változott.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy az «uszlu» alak merőben ismeretlen volt a bessenyő-kún nyelvterületen. Az a törökség, mely a IX. század végétől a XIII. század közepéig majd bessenyő, majd pedig úz, kún, kumán és palócz néven szerepelt a Volga és Al-Duna közti vidéken, mindenesetre többféle törzset foglalt magában és különböző nyelvjáráson beszélt. Nem említve, hogy pl. a kún codexbeli «asztlan = oroszlán» vagy «tongusz = disznó» szónak «aroszlán» és «thonuz» vagy «thomiz» felel meg a Nesztor által felhozott palócz Jarozlanop s az Anonymusnál levő bessenyő Thonuz vagy Thomizoba nevében: a nyelvjárásbeli különbség magában a kún codexben is feltűnik.A kúnok nyelvét Radloff vette részletes vizsgálat alá (ismertetve Nyeltud. Közl. 1887. XXI. 73–80.) s kijelölte helyét a török-tatár dialektusok közt. Összehasonlításának eredménye az, hogy a kún codex nyelve a nyugoti tatár dialektusokhoz (irtisi tatár, kirgiz, baskir, volgai tatár) tartozik, legközelebb áll a miser (szaratovi, penzai, szimbiszki) tatárok nyelvéhez, úgy hogy szinte azonos vele. Ellenben különbözik a kazáni tatártól, melynek hangtani sajátságait Bálínt G. (Kazáni tatár nyelvtan. Budapest. 1877. 11.) abban foglalta össze, hogy önhangzói a többi törökség, nevezetesen az ozmanliéval szemben kevés kivétellel megfordítva állanak. E szerint: 1. a kún és a többi rokon dialektus u hangzójának a kazániban o felel meg s viszont, pl. kún, ozmanli, altáji tatár, kirgiz, krimi tatár: ot (tűz) = kaz. tat. ut, kún, ozm. urman (erdő) = kaz. t. orman, kún tongusz, ozm. donuz (disznó) = kaz. t. duniz, s viszont: kún, alt. kirg. krimi t. unut (elfeled) = kaz. t. onot, kún és ozm. turna (daru) = kaz. tat. torna sat. Vannak azonban eltérések is ezen általános hangszabálytól, pl. a kún buxau azaz buzau (borjú) hangtanilag a kazáni tatár bizaunak felel meg s nem az ozm. bozaunak; ilyen cobuxči = kobuzcsi (sonator, v. ö. kaz. tat. koboz = hegedű). Találunk aztán olyan szókat, melyekben a két hangzó váltakozik, pl. a tongusz előfordul tuguz (tugux) alakban is; a «tűz» neve ot, de már a «tűz-kő» utlu-tas (szó sz. tüzes kő); ilyen kettős alakok: boga és buga és bugday (a. m. buza, v. ö. ozm. bogdaj, kaz. t. bodaj), olu és ulu (a. m. nagy, v. ö. kaz. tat. olo), bosz és buz (a. m. ront, pusztít, v. ö. kaz. tat. boz = tör, ront) sat. – 2. Hasonló viszony van az ö és ü hangzóknál, pl. kún: köz, chox = khöz (a. m. szem, alt. kösz, kirg. köz, ozm. krimi: göz) = kaz. tat. küz, kún: ogus = ögüsz (a. m. ökör, ozm. öküz) = kaz. tat. kük (kék); viszont: kün, khün (kun, cun, chun, a. m. nap, dies, alt. kirg. kün, ozm. krimi: gün) = kaz. t. kön, kún: kücs, khücs (kuč, chuč azaz erő, ozm. güds) = kaz. t. köcs, kún: cumis = kümisz (a. m. ezüst, ozm. gümös) = kaz. tat. kömös. Itt is előfordulnak azonban a kettős alkok, pl. oba = öbä (convalles) és uwe = üve (vallis, excavatio), tub = tüb (fundus), tubinda = tübindä (inferius) és töbengiszi (infimus; v. ö. kaz. tat. töb = tő, fenék), börlendi és burlendi (geminavit) sat. – 3. Az e és i hangnál ugyanazt tapasztaljuk, hogy a kún egyezik az ozmanlival, krimi tatárral sat., ellenben a kazáni tatárral szemben megfordított viszony van, ott a kún e betűnek i s a kún i-nek e felel meg, pl. kún. szen (a. m. te, alt. krimi szän, kirg. szen) = kaz. szin, kún: bel (a. m. derék, alt. päl, kirg. bel, ozm. krimi: bäl) = kaz. bil, s viszont; kún: it (kutya, alt. ozm. krimi: it) = kaz. tat. et, kún. ozm. bil (tud) = kaz. tat. bel. Olyan szókban, melyekben mindkét hangzó előfordul: kún jemizs, yemisz, giemisz, ozm. jemis (gyümölcs) = kaz. tat. jimes, kún: temir (vas) = kaz. timer, kún: teli, ozm. deli (bolond) = kaz. tat. tile. Itt is találunk azonban kettős alakokat, ilyenek: chelecli és killihli (tisztességes, tisztességtudó, engedelmes), betichzi és biticči (scriba), egilic, egelik vagy eggilic és yigilik (jóság), chendir és kinadir (a. m. kender, v. ö. kaz. tat. kinder), vagy a tompa i helyett: kyz (alt. krimi, kazáni kiz) és chez (a. m. leány), kisz (alt. krimi: kisz, kaz. tat. kis) és chesz (a. m. tél) stb. Ugy látszik, a bessenyő-kún nyelvterületen az e-re hajló kiejtéssel olyan elemek éltek, melyek a magyarra is erős befolyást gyakorolnak; erre mutat pl. a tengely (tengëly, tengöly, v. ö. ozm. tingil) szó s neveink közűl: Ezelekh (v. ö. kún: iszilik), Ete (v. ö. kún. iti), Hecse (v. ö. kún: chiči, kaz. tat. kecse) stb. – Egyéb dialektusi nyomok: 4. a szókezdő, szóközépi és szóvégi k váltakozása a hehezetes ch vagy h-val, pl. kún és huun, katti és chati (kemény), kyče és chiči (kicsi), kučlu, kwčlu és chučlu (erős), katun és hatum (uxor), inak és inah (fidelis), opcha és öpkü (harag), killihli és chelecli (honestus, morigerus, obediens) stb. A magyarba a torokhanggal kezdődő török szók egy része ilyen hehezetes alakban jutott (v. ö. hajó, hangya) s hasonló kiejtés nyomait találjuk a bessenyő nyelv maradványaiban is, pl. Konstantinnál: χοπον, χαροβοη, χαβουξιγγυλα stb. – 5. A kún nyelvben a köz. török cs és s betűt a miser, irtisi, tobolszki, barabán és csolim-tatár dialektusokkal egyezően rendszerint cz (a codex orthographiája sz. z, míg a z hangot x jelöli) és sz helyettesíti, pl. jemisz (gyümölcs) = kaz. jimes, chiszi, kiszi, kyzi (ember) = kaz. kese, coxi azaz kozi (agnus) = magy. kos stb., de itt is váltakozik a vastag és vékony sziszegő, pl. zizak és csicsek (virág, kaz. tat. csäcsäk), zirayés csiray (arcz, kép, kaz. tat. csiraj), bizak és bicsak (kés, kard, tőr, bicsak), yz (inni) és ycsgan (ital) stb. A magyarba a vastag sziszegős alakok jöttek át (v. ö. gyümölcs, kos, bicsak); ezért felel meg az Uszlunak is Oslu, viszont ezért fordul elő a Sur-Sura név felhangu változata Zeure alakban; nyelvjárásaink között csupán a moldvai csángóban találunk a kúnhoz hasonló hangváltozást, tehát ugyanazon magyar elemnek a nyelvében, mely a bessenyők és székelyek összeolvadásából keletkezett s nevét is minden valószínűség szerint a bessenyő-kangároktól örökölte. – 6. Nyelvjárási eltérésre mutat a kúnban az e és ö vagy ü váltakozása is, pl. jengul és yungul (a. m. könnyű, kaz. tat. jinel), suruc = szürük és cseri, cseryii (sereg) eu és öw (ház, ujgur, alt. ozm. ev, kaz. tat. öj). – 7. Egyik jellemző hangsajátsága a kún nyelvnek a diphthongusok iránti előszeretet, minők: au (au, ao, av, avu, ov ow) és äü (eu, öv. öw, öü), ai és äi, oi és öi, ui és üi, különösen a szóközépi vagy szóvégi torokhang (k, g) helyett. Ilyenek: baxau (borju, csag. bozagu), öürän (tanulni, öuranirmen (disco, v. ö. csag. ögren, ozm. ögren, öjren, kaz. tat. öjrän) stb. Ide tartozik egy sereg – a magyarba is átjött szó, mint pl. tarló, régen thorlou (v. ö. kún: karlov, kirgiz: tarlau) s mag a bessenyő, besseneu (v. ö. byzanczi: patzinak, orosz: pecseneg) név is. Ámde a kún codex nyelve ez esetben is a legkülönbözőbb dialketusi változatokra nyújt példákat, így: a tog (születni) tő megvan gutturalissal is (togarmen = nascor), kétféle diphthongussal is (tuarmen = nascor, tuomis = natus est, ellenben tougam = natus), s ezenkívül a hangzó megnyújtásával is (tuurgon vagy tuurdacsi = genitrix, tuusz = ortus), sőt talán egy v-s változattal is (tuvdi = natus), ha ugyan az utóbbi uv-ja nem a. m. uu = ű; ilyen: ogul és oul, ovlu (fiu, kaz. tat. ul), ocsas = okszasz (similis) és ovsadi = ouszadi (similis fuit), boszak és boszov (remissio peccatorum, liberatio) vagy diphthongus helyett megnyújtott hangzóval: öürän és üren (ürengaymen = discam), töürä és töre (lex); a kazáni tatár hangváltozásnak felel meg a teg- (tegmac = valor) tő tej- (teyarmen = valeo) változata; hasonló eltérést tapasztalhatunk a szöün- (örül, szöuncs = öröm, szöuncslarmen = gaudes) és szöü- (szeret, soup = amans) tőnél is, melyek szöin (kaz. tat. szöjön, szöjen = örendez, v. ö. soynwp = gaudens) és szöi (kaz. tat. szöj, v. ö. soyuslih = amor) változatokban is előfordulnak. Nyelvjárásainkban az ao (au, ou) – eö (eü, oü) diphthongusok csupa olyanban fordulnak elő, melyeknél a kún elemmel való nagymérvű keveredés történelmileg is kimutatható.*
Arra nézve, hogy az Oslu név Ost, Ostel azaz Ostlu változata teljesen megfelel a kún uszlu–usztlu, aszlán–asztlánféle hangváltozásnak: Pór úr azt a kifogást tette, hogy az Oslu, Osl elébb tűnik fel, mint a másik s megfejthetetlennek találja, hogy az Ost alak csak évszázadok mulva érvényesűl először, holott az én föltevésem szerint már elébb is léteznie kellett. Hát e tekintetben elégnek tartom, ha egy analogiát hozok fel. Tudjuk, hogy némely nyelvjárásunkban az -rs-ből -ss lesz, pl. «orsó»-, «borsó»-, «korsó»-, «koporsóbul», «Pörzsiből» ossó, bossó, kossó, kopossó, Pözzsi; kétségtelen bizonyítékaink vannak arra, hogy ezen alakoknál az rs-es forma az eredetibb. Már most a Varsány névnél azt tapasztaljuk, hogy az egész Árpádkoron át, kezdve a gram szentbenedeki apátság 1075-íki alapítólevelével, több századon keresztül mindig a Voscian, Vosian alak fordul elő az oklevelekben. Talán a Varsány, Vorsán forma akkor még nem létezett? Az imént említett hangfejlődés menete egészen mást bizonyít s ha számba veszszük, hogy voscian-nak tulajdonkép egy népet hívtak s a Varsány nevű községek ennek a szállásai:«Item super aruch, cum illis, qui Wosciani dicuntur, propter diuisionem fouea facta est. Circuit enim idem aruch totam, partem terre ex parte Woscianorum!» Mon. Strig. I. 58.* semmi kétségünk sem lehet, hogy egyik elemét képezte a honfoglaláskori kun–kabar népnek, de jöhetett a Bila és Boksu alatti bulárföldi bevándorlókkal is.
Föntebb elsorolt érveinket az Oslu név bessenyő-kún eredetéről kiegészíti egy magában véve esetlegesnek látszó, de a dolgok összefüggésébe nagyon is beleillő körülmény. Már a multkori czikkemben is czéloztam erre, de akkor csak hézagosan idéztem azon két adatot, melyből az tűnik ki, hogy a hasonnevű nemzetség tagjain kívül az Oslu nevet két olyan személy viselte nálunk, kiknek családjában a bessenyő Vata névΕιχον (t. i. οξ Πατζινακιται) αρχοντας... εξς δε το ϑεμα Τζοπον τον Βαταν.(Konstant. De adm. imp. 37. Akad. ért. Phil. tört. oszt. 1860. I. 98.)* is használatban volt. Ez a két személy: az 1227 előtt élt Osl de Kesyu, kinek a fia volt Watha ispánEzen Osl de Kesyu (Keszői vagy Keszii Osl) a Záh nemzetséghez tartozott; rokonsága az említett 1227-iki oklevél szerint (Á. új O. VI. 445.): Chozmas, Andreas, Mikou, Turda (v. ö. a kirgiz és turkomán Turdu-bek, Turdi-beg névvel), Yrasmeus és Barakun, Turdos fiai (v. ö. kún: turdacsi = szülő), Augustinus fil Gumb, Endre s fia Berend (v. ö. a tork Berendi névvel, melyet Nesztor említ Scherer ford. 161. l.), Kazemer és comes de Gerege. Mellesleg megjegyezve, az itt említett Záh nembeliek közűl Vatha 1244-ben, mint Zach apja említtetik, a nemzetség javainak elkobzásakor pedig Záh Felician rokonai közt találjuk Kázmér fia Feliciánt, Paulus de Kezwt vagy Kezyt s Berende fiát Pétert. (1335. 1336. Kár. Okl. I. 101. 117. 300.)* s az 1235-ben említett Koza fia Oslu, ennek meg a testvérét hívták Watának.Árp. új Okm. II. 25. Oslunak és Watának még egy Chepan nevű testvére is volt. A Csepán név nem csupán a délszláv Styepánnak (István) felel meg, hanem mint martyrologiumi név a pogánykori Csubán, Csobán nevet is helyettesítette.*
Részletesen megvizsgáltunk minden egyes körülményt, mely az Oslu névvel összefügg s egy vagy más tekintetben felvilágosítást nyújthat eredetére s láttuk, hogy a bessenyő-kún kapcsolatok minden irányban feltalálhatók, a név tehát a bessenyő-kún nyelvterületen keletkezett, annak a hangtörvényei szerint módosult Ostluvá, a bessenyő-kún nemzet tagjai viselték, azok honosították meg nálunk s a mennyiben a név a délszlávoknál is előfordul, nálunk is az ő hatásukra vezethető vissza.
A Súr nevet1256. nepotes Svvr. Sopr. Okl. I. 23. – 1258. Sur, fil. Petri. Á. új O. VII. 496. – 1277. Sur. fil. Petri, castellanus de Kapold vagy castri Kobolt. Á. új O. XII. 121. X. 367. – 1291. Sur, Jakab fia, Sur unokája. Á. új O. XII. 519. – 1312. Comes Suur. CD. VIII. I. 471.* Pór úr szintén szláv eredetűnek tartja, melynek jelentése annyi volna, mint: ferde, finta, én pedig a kún csura = fehér sólyom szóbul származtattam s a bessenyő Τζουρ névονομα... του δευτερου (ϑεματος) Τζουπ. Konstant. De admin. imp. 37. (Akad. Ért. Phil. tört. osztály. 1860. I. 98.)* elég alapot szolgáltat arra, hogy ennek az eredetét is a bessenyő-kún nyelvterületen keressem.
Igaz ugyan, hogy a Τζουρ «tartománynak» volt a neve s nem személynek, de hisz a Γυλα is az volt s nálunk mégis személynévként fordúl elő.
A magyarázat nagyon egyszerű.
Nem helynevek ezek, meg a többi «thema» neve, a Hopon, Csopon, Harovoi stb., hanem a bessenyő törzseknek a nevei. Hogy pedig mint ilyen, a Τζουρ = Csur vagy Sur nagyon is magyarázható a csura, čura = fehér sólyom szóval: arra nézve hivatkozom Thúry Józsefnek a turulról írt tanúlmányára (Turul. IV. 124.), melyben török források után kimutatja, hogy az oghuz-törökök hat nemzetségének különböző sas- vagy sólyom fajta volt a «czímere» s éppen ezen okbul a χαποβοη = Harovoi törzsnévnek is alighanem lesz egy kis köze a csagataj «kirgaj», vagy a magyar nyelvben levő változat szerint: a karvaly szóval. A mi a szókezdő s (Súr) és cs (Τζουρ, Csur) közti viszonyt illeti, annak a megvilágítására felhozom a magy. sátor = kún: csater, tör. csatir, saru = tör. csaruk szókat, a melyek ilyen alakban a kirgiz hangsajátságokban találják magyarázatukat,A «sátor» és «saru» szók a kirgizban: satir, sarik. Megjegyzendő különben, hogy a kún codexben levő ε jegy, melyet gr. Kuun G. č = cs-vel jelölt, nem egészen bizonyos, hogy cs-nek olvasandó-e? Radloff cz-nek veszi, épp úgy, mint a z-t, lehetséges azonban, hogy a magyar és kirgiz s hangot jelöli s ez esetben a kún čura szó nem csurá-nak, hanem surá-nak olvasandó.* tehát egy olyan dialektusban, melyet Radloff a kún codex nyelvének egyik közelebbi rokonaként említ. A Sur-Sura, Csur-Csura változat analogiáját pedig a következő neveink szolgáltatják: Bod és Boda, Bos és Bosa, Bud és Buda, But és Buta, Tord és Torda, nem is említve azt az – isten neki – kétséges adatot, hogy egy német genealogiai munka szerint magánál az Oslu nemzetségnél is előfordult a Súr név Czura változata, a mi különben – igaza van Pór úrnak – megfelel az oklevelekben említett Zeure, ZewreAnthonius, fil. Petri dicti Zeure de Agyagus. Sopr. Ok. I. 482. 503. – Antonius dictus Zewre de Hewling. U. o. 630. – Condam Johannes Zeure dictus de Agyagas. U. o. 572.* alaknak, a hogy I. Súr ivadékait nevezték a XIV–XV. században, csakhogy ez a «Szőre» sem egyéb ám, mint ugyanezen névnek a «rohan-röhen», «kavics-kövecs», «gomb-gömb» s már ilyenekben hasonló módosulása.
A mi szempontukból tehát merőben közönyös, hogy «Czura gróf» alatt kit lehet érteni: a Wertner által föltételezett III. Súrt-e vagy esetleg Zewre Antalt? A kérdés ezen részének csakis genealogikus jelentősége van, de akár az egyik, akár a másik eset áll is, mindenkép azt bizonyítja, hogy a Súr névnek csakugyan volt egy Czura változata, a mi már egyenesen a kún codexbeli čura szónak felel meg.
Megvolt azonban a Súr név nálunk is, már a pogánykorban, nemcsak a bessenyőknél. Német krónikák említik, hogy az augsburgi csata egyik magyar vezérét Szurnak, Szurának vagy Asszurnak nevezték; Sur rexnek mondja őt a XIII. századbeli eberbergi krónika, Surának Aventinus és Assur rexnek II. Henrik XII. századbeli életírója, Adalbert.Oefele: Rer. Boicar. Script. II. 7. – Pertz IV. 792. – Aventinus: Annal. Boior. V. 1. 22. (Idézve Szabó K. után).* Ez az adat azért is fontos, mert a Szur-Szura változat itt is előfordul.
A XIII. században a tolnamegyei szakadáti és bikácsi nemesek közt fordul elő a Sur név.Egy 1291. oklevél sz. Jakab fiai Péter, Sur és András s unokatestvéreik, Kylian fiai, bikaföldi birtokosok voltak, nagyapjuk Sur comes pedig zakadathi birtokos. A. új O. XII. 367.*
Ezen adatokból kitetszik, hogy a Súr név megvolt nálunk, meg a bessenyőknél; arra azonban, hogy a délszlávoknál is használatban lett volna, sem Tkalčićnál, sem Kukuljevičnél nem találtam semminemű adatot.Ha csak ilyennek nem veszszük fel Surie Petrizo, vicecomes Iadrensis nevét. L. Kukuljević J. Cod. Dipl. Croat. II. 159.*
Miért kellene tehát délszláv eredetű névnek tekintenünk?
A Belud (Belid, Beled, Beleud, Beliud) névBelud (1220. Á. új O. XI. 158. – 1222. Á. új O. VI. 407. – 1233. Á. új O. I. 309. VI. 524. – 1238. Á. új O. VIi. 54. 64. – 1264. Á. új O. II. 254. – 1264. Á. új O. VIII. 111. – 1271. Á. új O. VIII. 362. – 1274. Á. új O. IX. 59. – 1290. Á. új O. IX. 535. – 1291. Sopr. Okl. I. 56. – 1309. Sopr. Okl. I. 70.) – Belid (1262. Sopr. Okl. I. 25. – 1276. Á. új O. IX. 149. – 1282. Á. új O. IV. 245. – 1347. Sopr. Okl. I. 194. – 1355. Sopr. Okl. I. 247.) – Belyd (1249. k. Sopr. Okl. I. 22. – 1259. Á. új O. XI. 466. Kubinyi Árp. Okl. I. 39. – 1262. Sopr. Okl. I. 25. – 1343. Sopr. Okl. I. 173. – 1351. Sopr. Okl. I. 227, 228, 229. – 1358. Sopr. Okl. I. 291. – 1381. Sopr. Okl. I. 457. – 1400. Sopr. Okl. I. 537. – 1409. Sopr. Okl. I. 607, – 1430. Sopr. Okl. II. 162.) – Belidius (1336. Sopr. Okl. I. 137.) – Beled (1272. CD. V. I. 255. – 1299. HO. VIII. 388. – 1382. Sopr. Okl. I. 461. – 1409. Sopr. Okl. I. 607. – 1410. Sopr. Okl. I. 612, 618, 620. – 1420. Sopr. Okl. II. 49. – 1421. Sopr. Okl. II. 60. – 1429. Sopr. Okl. II. 140.) – Beleth (1410. Sopr. Okl. I. 633.) – Beleed (1402. Sopr. Okl. I. 556.) – Beleud(1392. Sopr. Okl. I. 507.) – Belyud (1322. Sopr. Okl. I. 90. – 1341. Sopr. Okl. I. 159. – 1342. Sopr. Okl. I. 167. – 1355. Sopr. Okl. I. 248. – 1357. Sopr. Okl. I. 276.* legelőször Beliud alakban a X. század végén fordúl elő, mint Gejza fejedelem egyik főemberének a neve, a kiről azt jegyzi még meg a krónika, hogy Keán bolgár fejedelem testvérének Kulánnak volt az ipa.
Az Árpádkorszakban többen viselték nálunk e nevet, így 1254-ben az Opour nembeli Sándor fia, 1274-ben Both fia, 1276-ban Becse szili nemes fia, 1282-ben Buzád pozsony megyei nemes fia, 1290-ben egy szörcsóki nemes s 1299 előtt Lörente mester rokona.Árp. új Okm. II. 254, IX. 59, IX. 149, IV. 245, IX. 535. Haz. Okl. VIII. 388.*
A név változatai, a Belid és Beled, meg a = Belöd, melyekhez csatlakozik a régi Belud falu1230. villa, que vulgo Belud nuncupatur. Sopr. Okl. I. 7.* mai neve, a Beled, világosan mutatják, hogy a név felhangú, tehát Belüdnek és nem Beludnak ejtendő. Ennek a jelenlegi szegedvidéki, baranyai, somogyi, szórványosan fejérmegyei kiejtés szerint Belöd felelne meg, ép úgy, mint a Halotti Beszédbeli «zumtuchel» a. m. szömötökkel, «Vertus»1237. Wertus. Haz. Okl. I. 16. – 1135. Vertus. Á. új O. I. 50. – Anon. Vertus.* a m. Vértös. Ez az «őző» kiejtés volt az Árpádok korában az udvar nyelve s ha lehet ezt a kifejezést használnunk, az irodalmi beszéd; túlnyomóan ezt találjuk az oklevelekben. Mivel azonban ez a nyelv egy fokkal, néha kettővel is zártabb volt a mainál (pl. vogmuc = vagyunk, nopun = napon, Turzol = Tarczal, Sunad = Csanád, isemucut = ősünket, udvarhelyszékiesen: ősünköt, Hetu-Moger = hét-magyar, v. ö. székely: hetü-s = hetes): a mi ö helyett jobbára u = ü-t használtak, miként a Dunántúl ma is járja a «tülem» e h. «tőlem», «kü» e h. «kő» stb.
A Rába mellékén azonban már nem divatozik az «őzés», ott már közép e-t ejtenek, ezért nevezik az oklevélben említett Belud = Belüd, Belöd falut Belednek s ezért fordul elő az Osl nembeli Beludök neve már a középkor folyamán Beled alakban is. A mi a «Belid» változatot illeti, arra a következő analogiákat hozzuk fel: Vertus és Wirthis;1146. Monti Wirthis. Árp. új Okm. I. 105.* gimilc (Hal. Besz.), gemissen-burgur1086. Árp. új Okm. I. 32.* és gyümölcs; ig (Hal. Besz.), ma: eggy; mi, ti, kis és (székely) mü, tü, küs stb.
A Belud név származására térve, már a multkor felhoztam, hogy a szláv (ó-szlovén) belu (új szl. bel, szerb. bijel) = fehér szóbul való származtatásnál a végső d értéke nincs megmagyarázva. Ebből a «belu» tőbül különben sem Belud (Beled), hanem Bélud (Beelud) származott volna, mely a soproni kiejtés szerint ma vagy Bilednek vagy Bielednek hangzanék.
Hogy volt egy szláv Belus = Bélus név is, az épp úgy nem szolgálhat bizonyítékul a Belud eredetére nézve, mint a hogy nem lehet származtatni a germán Theodorich (azaz ógerm. theodo, thiudo = nép, rîch = gazdag, hatalmas) nevet a görög Theodoroszbul (azaz: theosz = isten, dóron = ajándék) vagy az Albert, Adalbert (ógerm. adal = nemes, beraht = fényes) nevet a latin Albusból, Albinusból.
Ezzel szemben a kún bil-, bilü- tőbül való származtatásnál ízről-ízre igazolható a Belüd név. Ennek a bil-tőnek a kazáni tatár nyelvben bel- felel meg s már föntebb kimutattuk, hogy magában a kún codexben is találunk nyomokat arra, hogy a bessenyő-kún nyelvterület egy a kazáni tatárhoz közeledő e-ző nyelvjárást is foglalt magában. A mi a végső d-t illeti, az a -di, -dü (du) végzet kopása, mely már a magyar hangfejlődéshez tartozik s körülbelől a XII. század közepétől a XIII. század első két évtizedéig tartó időszak alatt tűnt el az i, u a szók végéről. A bakonbéli apátság javainak 1086-iki összeírásakor még megvolt teljes épségében a -di, -du végzet;P. Panniuadi, fons Tubut-sedu (m. Sed), introitus fagorum Bilezadu (azaz: Bikszád, tehát valószínűen: Bihczadu), Zalamadi, Zaczardi (v. ö. Szegszárd), Nandurdi, Borsodi, Sunadi, Keseydi, Waradi, Woiadi stb. (Árp. új Okm. I. 31. s köv.) – Hasonló alakok a pannonhalmi apátság alapító levelében: Temirdi, Chimudi; a tihanyi alapító levélben: Zigetzadu, fotudi sat.* a dömösi apátság 1138-iki alapítólevelében is túlnyomóan ezt találjuk;Példáúl: Seregdi, Quesudi, Keseudi, Wasadi (1211. Vosod, Wosud. Á. új O. I. 109, 120, 121), Berendi. Halaldi (1211. Halald. Á. új O. I. 120), Sumadi (1211. Somod. A. új O. I. 120), Surandi, Wadadi, Buzaudi stb.* de már ugyanezen időtájban feltűnnek a kopott alakok is;Például 1135-ből: Zalamad (1086. Zalamadi), Feled. (Á. új O. I. 49.) – 1086-ban még Waradi, 1152-ben már Warod. (Á. új O. VI. 72); a Sunadi név 1166-ban Chunad, 1171-ben Sunad stb.* Anonymusnál felváltva,Csakis teljes alakban: Cundu (cap. 6, Cundu-nec. cap. 40, 46) és Beuldu (cap. 40, 50), továbbá: Eudu (cap. 47), Caroldu (cap. 27), – felváltva: Ound (cap 6, 16) és Oundu (cap. 14, 15, 40), Zuard (cap. 7, 34, 36, 37, 45) és Zuardu (cap. 33, 35, 37, 44, 45), Ed (cap. 8, 10) és Edu-nec (cap. 17, 32), Ousad (cap. 8, 10) és Ousadu-nec (cap. 32), Arpad (igen sokszor), de latinosítva nem Arpadus, hanem Arpadi-us (cap. 14, 20, 33, 42), Eleud (cap. 6, 20, 56) és Eleudu-nec (cap. 50), Botond (cap. 41, 43, 53, 55, 56) és Botondu (cap. 55), Botondius (cap. 42, 56), Urcun, Urcund és Ircundius (cap. 56); csakis kopott alakban jönnek elő: Emeud (cap. 31), Sunad (cap. II. V. ö. 1086. Sunadi Á. új O. I. 36), Ogmand (cap. 25), Uarod (cap. 34, 35. V. ö. 1086. Waradi. Á. új O. I. 35), Borsod (cap. 18, 31. V. ö. 1086. Borsodi. Á. új O. I. 37), Zarand (cap. 52.)* ellenben a Váradi RegestrumbanIlyen teljes alakok: Uhudu (cap. 27), Consudu (153, 154), Lazdi (160) és Lazdu (209), Bandu (195), Tiuandu (198), Scendu (234), Kemendu (239), Uadu (314), Galdu (323), Galaldu (324), Baldu (360). Ellenben már kopott alakban jönnek elő s egy-egy név többször is: Agad, Agard, Aruad, Babud, Bahud, Balad, Belud, Beseneud, Borsod v. Bursod (10, 79, 168, 248, 367), Buchud, Buchad, Chod, Choucad, Chubud, Chunad v. Sunad (43, 75, 254, 363), Chupud, Eded, Erded v. Herdeud, Eruhud, Euzud, Ferqued, Feud, Fiad, Fugod, Gyad, Hegud, Hyuad v. Hyued, Holosd, Honod, Ihad, Imurad, Ind, Joud, Kezed, Cochid, Comad, Kulqued, Culqed, Culqued, v. Quilqed, Curmusd, Currud, Cusyd többször, Lad, Lud, Mayad v. Moyad, Mocud, Mogd, Mogud, Mosud, Narad, Nogud, Obud, Orod, Pazturd, Sabad, Salad, Sashad, Scumud, Seud, Sicund, Sungud, Tegyegd, Tengurd, Tyuand (cap. 152, így is: Tyuandu), Ticud, Tord, Tyod, Ugud, Urcund, Usud, Ued, Uod, Uodad, Yled, Zarand, Zuord (An. Zuardu).* s a tihanyi apátság javainak 1221-iki összeírásakorPéldául: Vosod, Wosud (1138. Wasadi), Halald (1138. Halaldi), Somod (1131–41. Sumudi), Wayad (1086. Woiadi), Saruld, Sorloud, Soncud, Satad, Keseyd (1086. Keseydi) stb.* már csak kivételesen fordúlnak elő.
Ez a -di végzet pedig, a mennyiben nem magyar kicsinyítés,V. ö. apró-apród, kicsi, székelyeknél: kicsid, röv- (ebben a székely szóban: rövebb = rövidebb, rövid, száj-szád.* igékből alkotott török személynevekben szokott előfordúlni, minő pl. Berdi (a ber = ad tőbül), a kirgiz és turkomán: Turdi (a tur = megáll tőbül), Aj-togdi (aj = hold, tog = születik), Aj-toldi (tol = telni), Küntogdi (kün = nap, tog = születik) stb.
Tekintve már most, hogy a Belud, Belid, Beled név előrésze szintén egy török igével, a bessenyő-kún bil vagy bilü, bel, esetleg beli tővel hozható kapcsolatba; ellenben az ó-szlovén belu tőbül való származtatást úgy a felhangú alak, mint az első szótag rövid nyilt e hangzója kizárja: a -d, eredetibb alakjában -di végzetet a Berdi, Turdi stb. török nevek végzetével kell minden tekintetben azonosnak fölvennünk.
Hátra van a Hubcsa név, mely csak egyszer fordul elő az Osl nemzetségben.Haz. Okl. V. 30.* Hogy összefügg a hét vezér közt említett Huba nevével, valószínű s ennyiben e névnél egy ősmagyar analogiára hivatkozhatunk. A mi eredetét illeti, multkori czikkemben a török kop, kup igéből a Jutocsa névhez hasonló képzésű igenévnek vettem föl. Itt csak az van hátra, hogy a Huba és Hubcsa nevekből elvont hub-alakot igazoljam. Az említett kop, kup tőnek a kún codexben a következő változatait találjuk: kop, kob és chop; föntebb több példát is hoztam fel arra, hogy a bessenyő-kún nyelvterületen nagyon gyakori a szókezdő k váltakozás a hehezetes ch- vagy -val s így a hub alak kezdő h betűje semmi nehézséget sem okozhat; de ugyanott az 1. pont alatt is kimutattam, hgy az o és u váltakozott, illetőleg kellett lenni egy olyan kún dialektusnak, melyben a rendes kún o hangzónak a kazáni tatárhoz hasonlóan u felelt meg, tehát a kún codexbeli kop, kob, chop helyett kup, kub chub, chup alakot használt.
Részletesen megvizsgáltuk az Oslok hagyományos neveit s mindenféle szempontot számba véve, a következő eredményre jutottunk: ama nevek közűl kettő, az Oslu és Súr határozottan, a harmadik, a Belud, nagy valószínűséggel bessenyő-kún eredetre mutat, a negyedik, a Hubcsa, egy ősmagyar névre emlékeztet s ennek a kún származtatásánál sem ütközünk semmiféle hangtani nehézségbe.
Már most egészítsük ki a föntebbieket azzal, hogy az Oslu nemzetség egyik ága a XIV. század végén s a XV. század első felében Kun nevet viselt1359. Johannes dictus Kun (fil. Emerici, de gen. Osl.) Sopr. Okl. I. 307. – 1370. Johannes dictus Kwn fil. Emerici de generacione Osl. U. o. 390. – 1398. Nicolaus fil. Georgii dicti Kun, osli birtokos. U. o. 528. – 1400. néh. Georgius Kun de Chorna. U. o. 537. – 1404. Georgius dictus Kun de Chorna fiai, mint Kanizsay János rokonai. U. o. 562. – 1409. Georgius dictus Kwn de Chorna fiai. U. o. 595.* s lehetetlen elzárkóznunk azon föltevés elől, hogy e különböző módon ismétlődő bessenyő-kún vonatkozásoknak mégis csak valami alapjuknak kell lenni s nem lehetnek merő véletlenségek. Utóvégre is az Oslok távol estek a speciális kún területtől, ha tehát mégis Kúnnak nevezik az egyik ágazatot, e melléknév eredetét én csakis úgy tudom megmagyarázni, hgy a családi tradicziók ezen ágnál élénkebbek voltak s talán szokásaikban is megőríztek olyan vonásokat, melyek alkalmat szolgáltattak arra, hogy talán félig fúnyképpen «kúnoknak» nevezzék őket.
Rövidebben végezhetünk a birtokviszonyokra vonatkozó körülményekkel.
Az Oslok valószínű bessenyő eredetére vonatkozólag megemlítettem, hogy a nemzetség feltűnésének színhelye olyan vidékre esik, hol a XI. század derekától bessenyők tanyáztak. Pór A. úr ezzel szemben azt hozza fel, hogy II. Osl bán a drávántúli Osl = Ozel falut bírta, föltehető tehát, hogy ez már I. Oslunak is a birtokában volt s ebből aztán, mint tényt, következteti, hogy I. Osl e szerint a Dráván túlról költözött a Fertő vidékére. A tény azonban csak annyi, hogy a nemzetség legrégibb emléke fertőmenti birtokosnak tűnteti fel az első ismert őst, I. Oslu ispánt; míg a drávántúli Ozelről, meg Raszináról föltehető ugyan, hogy nemcsak I. Oslunak, hanem esetleg őseinek is a birtokában volt, de nem bizonyos. S még ha úgy volna is? Mit lehet ebből arra következtetni, hogy ez volt az ősi fészek s nem pl. anyai örökség vagy esetleg valamelyik XII. századbeli királyunk adománya? Valamint talán mégis csak mond az a körülmény, hogy a legelső ismert két birtok, Farád és Kisseu Zaar (Szárföld) szomszédságában levő Csorna volt a «Caput dominii», ott volt a családi monostor és a család temetkezési helye, egyszóval a nemzetség központja.
Azt is felhozza Pór A. úr, hgy az Oslok környezetét hibásan mondtam bessenyőnek, mert a soproni bessenyők jó távol laktak Csornától és vidékétől.
Ámde tisztelt ellenfelem két dolgot egészen figyelmen kívül hagy.
A bessenyő nép s maga a magyarság is, a XI. század derekán, a mikor t. i. a fertőmenti bessenyők feltűnnek, még félnomád volt s abból, hogy a XIII. század elején hogyan voltak megtelepedve, korántsem következik, mekkora terűleten tanyáztak – mondjuk – a XII. század elején, a mikro még nem is fogytak meg annyira.
A másik dolog pedig az, hogy a bessenyőkbül várjobbágyság, határőr lett, XI. századbeli fejedelmük, Zolta vagy Zoltán nemzetsége pedig beolvadt a főúri osztályba s a dolog természeténél fogva egészen más körülmények közt történt az egyik és másik fél megtelepedése s az is világos, hogy az Oslok fertőmenti szállásukon nemcsak szabad bessenyőket, hanem szláv szolgákat is telepítettek le, különösen a XII. század második felétől kezdve, a mikor a régi nemzetségi közös birtoklást, mely a nomád életmóddal szorosan összefüggött, az egyéni tulajdonjog váltotta fel országszerte, a kevésbbé vagyonos nemzetségeknél is, s az egyes birtokosok, I. Oslu ispán módjára, hozzáfogtak «a berendezkedéshez.»
Egyáltalában nem szabad felednünk, hogy a XI. század derekától az Oslok szereplésének kezdetéig másfél század folyt le s ezen időszak alatt az egész magyar társadalom nagy átalakuláson ment keresztűl, a mi sok dolgot egészen másnemű összefüggésben tűntet fel, mintha magyarázatunkban szorosan a későbbi fejleményekhez ragaszkodunk s nem veszszük számításba, hogy az átalakulási korszak alatt a viszonyok nagyon megváltoztak.
Összegezzük föntebbi vizsgálatainkat.
Az Oslu nemzetség hagyományos nevei etymológiailag többféle magyarázatot engednek meg, de a különböző lehetőségek közűl határozottan a bessenyő-kún származtatás elmélete felé billenti a mérleget az a körülmény, hogy mint használatban levő nevek tényleg megvoltak vagy a bessenyő-kún népnél, vagy az ős magyarságnál. A birtokviszonyoknál is van egy olyan körülmény, mely a mellett szól, hogy a nemzetség ősi székelyét a fertőmellékére tegyük, tehát oly vidékre, hol a XI. század derekán egy saját fejedelme alatt élő nagyobb bessenyő csapat tanyázott. Ez pedig az, hogy a nemzetség monostora közös temetkezési helye Csornán volt s nem a Dráván túli területen, a hol – nagy valószínűséggel föltehető – szintén voltak már az első ismert ősnek birtokai.
Mindezeket számbavéve Pór A. úr kifogásai után is arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hgy az Oslok nem voltak délszlávok, hanem minden valószínűség szerint a fertőmenti bessenyőkbül vették származásukat.
NAGY GÉZA.
ERDÉLY RÉGI CSALÁDAI.
A kőrispataki Kálnoky család.
(Vonatkozással a Mikó és Nemes családok őseire is.)
A közös eredetű Mikó, Nemes és Kálnoky családok legelső őseire nézve az eddig közzétett leszármazási táblák nem egyeztek teljesen egymás között. Ugyanis a XII. században élt Akadás fiának Vinczének ezen táblákon három fiú tulajdoníttatik, Mikó, Egyed és Domokos. Ezek közül Egyed magtalanként van feltüntetve s Mikótól, Lázár nevű fián kezdődőleg vezetik le a Mikó családot, Domokostól pedig a Nemes és Kálnoky családot. – Míg azonban a Nemes család genealogiája szerint e két család csak a Domokos utáni ötödik nemzedéknél vált volna szét, midőn az 1459-iki hídvégi nemes Bálint egyik fia Mihály a Nemes családot, másik fia Pedig Miklós utóbbinak (Kálnoky nevet felvevő) András fia álal a Kálnoky családot alapította volna: eddig a Kálnokyak családfáján az utóbb említett Andrásnak őseiként merőben más keresztnevűeket találunk, mint a Nemes család genealogiájában mutatkozók, fel egészen egy I. Lajos királyunk korában élő Nemes Andrásig, ki tehát chronologice a Vincze unokáinak korába esnék.
Bármily nehéz legyen is ily régi korbeli leszármazási viszonyokat teljes biztossággal kideríteni, most már főkép a Szabó Károly feledhetlen tudósunk Székely Oklevéltárában megjelent oklevelek alapján mégis megkisérthetjük ez ellentétek összeegyeztetését. Ez okmányokból az első ősnek Akadásnak ivadékai három generátión át, tehát egészen Nagy Lajos királyunk koráig megállapíthatók. – Ugyanott mindhárom család elődeire nézve az 1428–86. évekből is találhatunk leszármazási adatokat, sőt mivel ezek némelyike az okmányban szereplőnek atyját is megnevezi, még közelebbre is jutunk a biztos leszármazásnak 1349-ben megszakadt fonalaihoz. Alig egy-két generatió hézaga maradna tehát közben; ha tehát itt a családi traditiók jogosultságát vevén segélyül, az ősök azon neveit, kik a régi családfákon előjönek s diplomatikai adatainkkal nem ellenkeznek, megállapítottaknak veszszük, mindhárom családnak leszármazását Akadástól, az ismeretes első közös őstől, megbízhatólag levezethetjük és pedi a Kálnoky és Nemes családét hézag nélkül, a Mikóét pedig egy, esetleg két generátió hézagával, miként I. táblánkon látható.
I. TÁBLA.
Akadas Siculus de Sebus.; Comes Vincencius vagy Benchench 1252-ben adományúl kapja Zek földét.; István 1 1291.; Domokos 1291.; Nicolaus v. Mikó 1 1291.; János 2 1349.; István 2. 1349.; János 2 1349.; László 2 1349. 1366.; Jakab magister de Hidvég 2 1349. 1366.; János 2 1349.; Mihály 2 1349.; Miklós 2 1349.; Péter 2 1349.; Demter 2 1366.; Nemes Máté de Kalnok.; Mihály. 4; György. 4; Demeter 3 1428, a kőrispataki Kálnoky család törzse. Lásd a II. táblán.; László 3 1428.; Nemes Bálint 4 1459. a hidvégi Nemes család törzse.; valamelyiköknek fia esetleg unokája: Mikó de Hidvég. 5; Lőrincz 5 1476. 1479. 1486. (Erdő-Szt-Györgyi Medgyes Márta, a Balázs leánya 1486.); István 5 innen a hidvégi Mikó család.
Felvilágosító megjegyzéseink ide vonatkozólag a következők:
1. Az 1252-iki adománylevélben Vincenciusként, s 1291-ben már magyarosítva Benchenchként előforduló Comesnek fiai István, Domokos és Mikó 1291-ben örökbevallást tesznek Bothteluk nevű birtokukra nézve, mely a körülírás szerint a mai Benczencz falunak felel meg Hunyadmegyében. Ebből látható, hogy a régi genealogusok tévesen írták Vincze egyik fiáúl Egyedet, István helyett. E tévedés talán onnan eredhetett, hogy az 1291-iki okmány a birtok körülírásánál megemlékezik Egidiusról, mint szomszédról, ki azonban nem Vincencius vagyis Benchench, hanem egy bizonyos Leustachius fia volt. Az okmány téves olvasása csúsztathatta tehát be az Egyedet, kit aztán magvaszakadtként jelöltek, Vincze fiai közé.
2. Vincze három fiának gyermekeit felsorolja az 1349-iki okmány, mely a küküllői kerületben fekvő Sombur, Gerebench és Arapatak határainak megjártatásáról szól, s melyben a határjártatók atyjai közül Domokos és Mikó névszerint meg is vannak jelölve, ellenben a harmadik ágból származó János és István unokatestvéreknek atyja ugyan nincs megnevezve, de hogy ez az 1291-iki István lehetett, az a megelőző jegyzetben tárgyalt okmányból világos. – A most említett határjártatók közől Jacobus magister de Hyduegy még 1366-ban is élt egy Demeter nevű fivérével együtt, ki az 1349-iki határjáratáskor (talán zsengébb koránál fogva) még nem szerepelt. – 1366-ban ezen Jakab és Demeter testvérek Oltszemen és Málnáson fekvő birtokaikba iktattatnak be, s Nicolaus de Hyduygh fiainak mondatnak; miből látszik, hogy a Nicolaus és a magyaros Mikó név egymás helyett használtatott. Azt pedig, hogy a szóban forgó két fivér csakugyan a táblánkon megjelölt Jakab és Demeter, az 1291-iki Miklós vagy Mikó fiai voltak, nem pedig esetleg ennek Miklós fiától való unokái: kétségtelenné teszi a Szabó K. idézett munkája 72. lapján olvasható 1366 julius 17-iki okirat, melyben mellettök unokatestvérük László is, mint a Domokos fia, van megemlítve.
3. Kálnoky Nemes Máté fia László és Demeter az idézett mű 1428-iki oklevelében említtetnek. Az ugyan nem tünik ki a szövegből, hogy ezen Nemes Demeter szintén a Máté fia volt-e, de nincs is kizárva; s ezért azon tekintetnél fogva, melyet fennebb a régi családfák hagyományos adatai iránt érintettünk, táblánkon így tüntettük fel, s ezen Demetertől folytatjuk tovább II. táblánkon a Kálnokyak családfáját. Iacute;gy aztán az említett Mátét a régi családfákkal egyezőleg István fiáúl téve, a származási sorozat felfelé egészen ezen Istvánig teljesen megegyező a Kálnokyak régibb családfáival; csak ezen túl van eltérés, a mennyiben az eme családfák élén álló Andrásnak, ki I. Lajos korában élt volna, az oklevelek adatai folytán el kell esnie.
4. A hídvégi Nemes család eleire vonatkozólag az eddig is ismeretes leszármaztatás összhangban van az idézett oklevelek adataival, s egy Szabó K.-nál közölt 1479-iki periratban ízről-ízre megerősíttetik.
5. A hídvégi Mikó családot illetőleg, az ennek régebbi családfáin látható I. Istvántól felfelé eltérés van; a mennyiben a családi hagyományok szerint ennek atyjául tett Lázárt az oklevelekben sehol sem találjuk, legkevésbbé az 1291-iki Miklósnak vagy Mikónak fiai sorában, kiknek koráig különben chronologice fel sem érhet. – Aligha tévedünk tehát, midőn itt is névcserét sejtünk, s a Lazarus helyett Laurentiust teendőnek, vagyis azon Lőrinczet, ki Szabó K. Oklevéltára 223. lapján 1476-ban Nemes Mihálylyal ügyvédet vall, a 231. lapon látható 1479-iki okmány szerint pedig «Laurentius filius Mikó de Hidwegh»-nek neveztetik, s kinek neje egy 1486-iki okmány szerint (259. lapon) Erdőszentgyörgyi Medgyes Balázs leánya, Mártha vala. – Ezen Lőrincznek atyjáúl, a mint láttuk, Mikó (= Miklós) van megjelölve, de a chronologia nem engedi ezt az 1349-iki Miklóssal azonosnak vennünk, mert ha nem is két, de legalább egy generátiónak közbe kellett esnie. Azt tehát, hogy ezen Mikó, kinek fia az 1476–86-iki Lőrincz volt, az 1291-iki Mikó hat fia közül melyiknek volt fia vagy unokája, az eddig ismert adatokból megállapítani képesek nem vagyunk. – Különben a Mikó család már ezen korban több ágazaton is el lehetett terjedve, mert csak a Szabó Károly által közölt oklevelek is említik 1476-ból Mikó Benedek és Pétert, 1506-ból Mikó Mihályt stb., kik a családfákon élő nem jönnek.
Ezek után lássuk a Kálnokyak családfáját az I. táblán látható Demetertől kezdve, lehetőleg teljesen; ez sok erdélyi családra nézve érdekkel bir, minthogy az eddig közlöttekből a család nőtagjai többnyire ki voltak hagyva, s e miatt a kapcsolatos családok genealogiájával foglalkozók számtalan nehézségbe ütköztek. – Sajnos, hogy a nemesi ág legújabb nemzedékéről nincsenek adataink.
II. TÁBLA.
Kálnoky Demeter 1428. Lásd az I. táblán.; Borbála. (Karácsonfalvi Jánosy Antal).; András 1459.; Mihály.; I. Bálint 1506.; Péter 1552 főkapitány (Burcia Apor Klára).; II. Bálint 1560. 1566. 1567. 1586. (Petky Anna, a dersi Petky János canc. leánya).; Tamás 1566. 1567. 1586. Lásd a III. táblán.; I. János 1612 háromszéki főkirálybiró. (Sárfalvi vagy sófalvi? Károly Katalin az István leánya Bethlen Sárától).; Druzsa. (a. Kemény János). (b. Basa Tamás).; Anna 1624. (a Halmágyi István). (b. Basa N.).; Bálint † 1627 aug. 4.; István 1631 miklósvársz. alkirálybiró. 1639-ben osztozik. (Béldy Anna a Kelemen leánya).; Kata. (a. rosályi Kun István). (b. Csáky László).; Zsuzsa † 1706. (Mikes Kelemen).; Sámuel 1686 háromszéki főkirbiró, kincstartó, tartományi főbiztos, 1694 erdélyi udv. canc., 1697 apr. 2. óta gróf † 1706. (gr. Lázár Erzsébet † 1709).; Adám 1705 csiki főkapitány † 1719. (Mamucca della Torre Mária).; Anna. (Lugossy Ferencz).; Zsófia. (Boldogfalvy János).; Hedvig.; Borbála (br. Apor Péter).; Ágnes (gr. Ferrati Bertalan).; Zsuzsánna apácza†.; Antal lovassági tbk. (simonyi és vársányi Simonyi Jozéfa).; Tamás a porosz háboruban mint kapit. †; Sámuel a porosz háboruban mint ezredes †; József az ugynevez. török. (ürmösi Maurer Julia).; Katalin. (gr. La Mezano de Salins).; Domokos. (Kendeffy Judith).; Judith (gr. Petky Istv).; Teréz. (Szalkay István).; N. (Mezeyné).; Jusztina. (br. Jósika Zsigmond).; Lajos tordai főisp. 1786. (gr. Blumegen Elonora).; Ádám sz. 1784 † 1820. (Tkalecz Katalin sz. 1796 † 1875).; Mária. (cs.-sz.-domokosi Sándor Mihály).; Éva (a. s. szentiványi Henter Ferencz). (b. László Gerg).; Henrik. (gr. Engl Mária-Anna).; János † 1833. (br. Jósika Borbála sz. 1789 † 1863).; Jozéfa. (báró Mattencloit).; Dénes sz. 1814 † 1888. 1847 felsőfeh. főispán.; Julia † 1867. (a. ürmösi Maurer Mihály). (b. gróf Haller Lajos).; Francziska † 1846. (schütt- és altenburgi Seethal János).; Eleonora sz. 1809 † 1845.; György sz. 1810 † 1844 százados. (gr. Haller Anna sz. 1815 † 1878 mint br. Szentkereszty Zsigmondné).; Pál sz. 1814 † 1881.; Jozéfa sz. 1816 † 1866.; Imre sz. 1822 † 1886.; Bódog sz. 1824 őrnagy. (br. Brees-Chrostin Ludmilla).; Gusztáv sz. 1799 † 1884 főhadnagy. (gr. Schrattenbach Izabella sz. 1809 † 1875).; Bódog †; Zsigmond ezredes sz. 1828 † 1872.; Sándor vezérőrn. sz. 1830.; Krisztina sz. 1831 † 1877. (gr. Stolberg Günther sz. 1820).; Gusztáv altáborn. külügyminister sz. 1832.; Ilona sz. 1835. (gr. Sylva Tarouca Ágost sz. 1818 † 1872.); Szidonia sz. 1837 † 1870.; Béla sz. 1839 † 1880. lovaskapitány.; Gizella sz. 1840. (br. Wiedersperger Ede sz. 1835 † 1882).; Adél sz. 1843. (a. gr. Waldstein János sz. 1809 † 1876. b. hg. Sabran-Pontives Eleazar sz. 1840).; Hugo őrnagy sz. 1844 (gr. Dietrichstein-Mensdorff-Puilly Mária sz. 1858).; Mária apácza sz. 1850.
III. TÁBLA.
Kálnoky Tamás 1566. 1567. 1586. Lásd a II. táblán.; Benedek 1612 nótáztatik.; Mihály 1639. szül. Alsó-Csernátonban s magát Száraz Ajtai előnévvel irta. 1649 miklósvársz. üln. 1660 csiki főkapitány. (alsó csernátoni Domokos Katalin).; László 1639. (Becsky Mária 1651).; Anna. (a. albisi Bod Lukács) (b. tamásfalvi Tury Ferencz).; Farkas 1656 kormánytanácsos. (Keresztesy Judith).; Bálint 1678 nótáztatik.; Péter 1704 csiki főkapitány.; Tamás. (Balogh Erzsébet).; Miklós.; László. (Rétyi Katalin előbb Tompa Miklósné).; János. (Boér Zsófia) †; Éva. (Farmantin kapitány).; József 1704 † 1711.; Teréz. (a. Kendeffy László). (b. Székely Mihály). (c. kenyérmezei Mezey György).; Kata. (Fekete Mihály).; Krisztina. (a. Barabás Péet). (b Zámbler Szaniszló).; Anna. (s. szentiványi Henter Dávid).; János 1715. (Domby Anna).; Mihály 1711–1727. (Sarmasághy Krisztina).; Erzsébet (kilyéni Székely Zsigmond).; Antal. (angyalosi Forró Terézia).; Ferencz.; Sándor tábornok. (Lovász Klára) †; Ernesztina-Anna. (Erencz kapitány).; Krisztina. (illyefalvi Biális János).; Ilona. (Boér Ferencz).; Zsuzsa (Rápolthy András).; József. (a. Szacsvay Erzsébet) (b. Székely Anna) melyiktől?; Klára. (Hatolykai Pócsa Sámuel).; Róza (Mikó Pál).; Sándor.; Károly.; András.; József.; Karolina.; Erzsébet.
KIS BÁLINT.
A TIRNAI ÉS BECZKÓI SZOMBATHY CSALÁD.
(Egy czímerrajzzal.)
Előszó. – Midőn a Szombathy család eredetét és leszármazását a következőkben előadjuk, nem annyira az illető családoknak, mint inkább a történelem tudományának kivánunk némi szolgálatot tenni; mert a tirnai Szombathy család történetének egyes részeiben mutatkoznak oly pontok is, melyek megvilágosításával a történelem ide vonatkozó homályát is földeríteni alkalmosok; másrészről a család tagjainak szétszóródása és régi okiratainak elveszése különféle oly jelenségeket hozott felszínre, melyek ismét nem csak a család tagjait, hanem a történetírókat is érdekelhetik.
A jelen értekezés megírásához a XII. századtól a XV. végeig a nyomtatásban megjelent okirat-gyűjtemények szolgáltak forrásokul; a XVI. és XVII. századra a pozsonyi, nagyszombati, trencséni, lőcsei és a budapesti nyilvános levéltárak nyujtottak adatokat; a XVIII. és XIX. századra a család nemesi bizonyságlevelei és a beczkói, ácsi és más egyházi anyakönyvek és családi iratok adnak bizonyítékokat. – Mindezen történelmi és genealogiai adatok az illető helyeken név és lapszám szerint idéztetnek, szükség esetén szóról-szóra is közöltetnek.
Minthogy a család története csak akkor lesz kellőleg megvilágítva, ha származási helye és neve is történelmileg földeríttetik, legyen szabad ezen irányban is a legszükségesebb tudnivalókat elmondanunk.
«Nagy-Szombath eredete és várossá fejlődése» czímű még kéziratban levő munkám a Tirna völgyében terült «Szombath» földéről bővebben szólván, itt csak annak régi nevéről, mint a család bölcsőjéről megemlítjük a következő adatokat:
Már a dömösi prépostság 1138-iki alapítólevele tanusítja, hogy a Tirna völgyében feküdt Szombath földe, melynek vásárhelyére Erdélyből szállíták a sót évenként hatszor két hajóval «usque ad forum Sumbut cum duabus navibus».Knauz Monumenta Eccl. Strigoniensis I. 96. l.*
A «Szombath» földe említtetik az esztergomi érsek 1211-iki okiratban is, melylyel annak egyházát «ecclesiam de Sumbut» a káptalannak adja.Monum. E. Strig. I. 197.*
IV. Béla király 1238-ban Szombath vásárhelyén királyi falut építtetvén, azt «Szombathely» névvel jelölte (villa regalis Zumbothel).A városi levéltárban Nagy-Szombat szabadságlevele. Fejér IV. 1. 132.*
De már 1271-ben (civitas Tirna Zombath dicta) és 1291-ben (circa civitatem Tirnam Zombath dictam) királyi okiratok is Béla Szombathelyét egyszerűen «Szombath» névvel említik.Fejér Codex Diplomaticus VII. 2. 158. Ugyanott 149. l.*
Pulkava Chroniconja 1300 körül Bolerázt Konstanczia Szombatjának (Sambath Constantiae), Paulus de Paulo pedig 1400-ről Tirna városát Béla Szombatjának (Bela Sobbata) nevezi.Fejér IV. 1. 135. – Fejér X. 2. 747.*
Ezekből kitűnik, hogy a szlávok által «Tirna» névvel említett város a magyar nép nyelvén kezdettől fogva a török uralom beálltáig folyvást «Szombath» nevet viselt; csak midőn az esztergomi káptalan a török elől 1543-ban oda költözött át és azt a magyar tudományosság központjává tette, akkor változott át a «Szombath» név Nagy-Szombatra, a régi «Tirna» név is Tirnavia nevezetre; ekkor jött divatba a szláv orthographiában az y használata, mely azután a «Tyrnavia» alakot állandóvá tette a latin irodalomban.Szalay Ágoston magyar levélgyűjteményében 1547. évben kelt levél említi először «Nagy-Szombat» (Nagh Zombat) városát a munka 47. lapján. – Ugyanezen évről szól a nagyszombati kalmár czéh szabályzata is: «Adatot Nagyzombatba szent kerest talalassa nap vthan valo elseő pinteken, az vrnak ezer eött zaz negiwen hetedik esztendeőben.» Történelmi Tár 1883 évf. 173. l.*
Ez alkalommal hálás köszönetemet fejezem ki dr. Pauler Gyula kir. tanácsos, országos főlevéltárnok és Nagy Gyula allevéltárnok uraknak, Ozoray József esztergomi primási, Fieba József győrmegyei, Laurenty János pozsonymegyei, Francisci Lajos nagyszombatvárosi, Haydin Mihály trencsénmegyei fő- és Gebauer Miklós allevéltárnok, Sváby Frigyes szepesmegyei, Kandra Kabos egri érseki és Wrandl brünni tartományi levéltárnok uraknak, valamint Mednyánszky Márton beczkói és Kómesz József ácsi plébános uraknak sokféle szivességeikért, a melyekkel nem csak a jelen elrejtett genealogiát szó- és írásbeli értesítéseikkel földeríteni, hanem más történelmi kutatásaimban is bő ismereteikkel segíteni sziveskedtek.
A szives olvasót tisztelettel kérem, ha kibővítő, felvilágító vagy czáfoló adatokat talál, kegyeskedjék azt velem levélben vagy sajtó útján közölni; mert épen nincs szándékom az igazságos kritika elől elzárkózni.
A tirnai törzs.
Minthogy a Tirna folyó völgyének középrésze már a XI. században «Szombath» földe, déli szigete pedig Szombath vásárhelye (forum Sumbuth) nevet viselt és a környékén szétszórt nemesi kuriák, tanyák és majorok központját képezte, önkényt következik, hogy azon vidéken Szombathy nevű földbirtokos is lakott.
Ilyen Szombathy György (Georgius de Tirna), a ki talán még a Sajó melletti táborban (1241) ismerkedett meg Vancsai István akkor váczi püspökkel, ki 1243. végén esztergomi érsekké lőn, és utóbb Szombathy Györgynek 36 ezüst márkát adott kölcsön birtokai rendezésére. A mezei gazdaság a befektetett tőkét csak hosszabb időn át térítvén vissza, az érsek oly türelmetlenné lett, hogy Szombathy Györgyöt adósságaért Szombath község birósága előtt bepörlé, mely azután az alperest Szombath királyi faluban levő kuriája, házai és földei elvesztésére itélte. Az érsek a pert a községi biróság előtt megnyervén, sietett a neki itélt fekvőségek iránt úgy intézkedni, hogy azokat az esztergomi káptalan tulajdonául vegye át, és azok jövedelméből miséket szolgáltasson az esztergomi szent Béla egyháza kriptájában nyugvó atyja volt orbázai comes lelki üdveért. Az érsek ezen adománylevelét 1250-ben adta ki, egyenesen a községi biróság itéletére hivatkozva; tehát a fölebbezési, végrehajtási, esetleg perújítási jogorvoslatokat be nem várta. Már pedig a fölebbezés elkerülhetetlen volt alakilag az illetékességi kérdés, anyagilag a túlságos szigor miatt. Az aranybulla 28-ik és a Szombath község szabadságlevele 12-ik évében egy birtokos nemes el nem tűrhette, hogy egy nem is illetékes biróság egy nem is tetemes adósság miatt őt a királyi faluból száműzze. A kir. kuria itélete előtt az érsek 1262 októberben praenestei püspökké és bibornokká lett, át is költözött Rómába; a következő nyáron három hónapra eljött ugyan Magyarországba, de itt már új érseket találván, végleg visszatért Rómába és haláláig ott maradt. Szombathy György birtokpöre valószinűleg kedvezően folyt le; annyi bizonyos, hogy az esztergomi káptalan nem foglalta el Szombathy György fekvőségeit és azokat most sem birja: tehát ezen adóssági ügy máskép egyenlíttetett ki.Az 1250-iki alapítvány okirata a Monum. E. Strig. I. kötet 382. lapján olvasható; az érsek római ügyeire vonatkozó adatok a Mon. E. Str. I. 382. és Balics egyháztörténete II. 355–60. lapjairól vétettek.*
Ezen Szombathy Györgynek talán unokája volt azon Szombathy András (Andreas de Tirna), ki mint domonkos-szerzetbeli perjel 1313 márczius 11-én Monoszlay Egyed végrendeletének felnyitásánál Szombathban jelen volt és annak hiteles másolatát tanúként szintén aláírta. Tamás esztergomi érsek küldötte őt és Pocsákay Péter másik domokosrendi perjelt e czélból Szombathba. Akkor az esztergomi érsek közvetlen hatósága alatt Budán, Pesten, Esztergomban és a hontmegyei Bányán voltak domonkosi zárdák és még téli idő volt; tehát az érsek csak a közelebbi perjeleket küldhette Szombathba: bizonyosnak vehető, hogy Szombathy András, mint magyar nemzetiségű egyén az esztergomi, Pocsákay Péter pedig mint a szláv a bányai zárda főnöke volt.Monum. E. Strig. II. 678. l.* – Ugyanezen érsek hirdette ki azon időben a pápa rendeletét, mely szerint a domonkosrend szerzetesei nemesi birtokot is örökölhettek és róla szabadon rendelkezhettek; ez volt egyik oka annak, hogy a nemes ifjak örömest léptek a domonkosrendbe. Ezen pápai bulla a veszprémi káptalan által is alkalmaztatott a domonkosrendiekre.Mon. E. Strig. II. 731. Frater Mauricius de ordine Praedicatorum filius Demetrii bani filii Ugod de genere Chak... ut de hereditariis possessionibus disponendi habeant facultatem... sub sigillo ven. patris Thomae archiepiscopi Str. coram capitulo Vesprimiensi exhibuit. Datum 1317.*
A következő században ily néven egy harmadik kiemelkedő családtagot találunk. Ez Szombathy László (Ladislaus de Tirna, Lassla von Tirnaw) Albert király és özvegy Erzsébet anyakirályné tábornoka és Győr várparancsnoka (1437–42). – A katonai hűség és engedelmesség szempontjából itélendő azon ténye, hogy az anyakirályné rendeletére annak holta után (1442 deczember végén) a várat László kisded koronás király gyámjának Fridrik német-római királynak átadta; de politikailag sem tehetett máskép, mert a magyar kormány és országgyűlés a királyné lebetegedését be nem várta, a csecsemő magyar király gyámsága iránt nem intézkedett, sőt a szent koronával koronáztatott király helyébe is más koronával koronázottat fogadott el; pedig ha Zsigmond magyar leánya, Albert magyar neje más bánásmódban részesül, sem a korona ellopása, sem ennek elzálogosítása, sem utóbb a várnai csatavesztés meg nem történt volna. Mindezen diplomatiai hibák keserűen hatottak Szombathy László kedélyére és befolyásolták elhatározását. Hogy ő némi végkielégítéssel nyugalomba vonult, ezt agg kora okozá; de a neki igért összeget Ágoston győri püspök közbenjárásra 1447-ben csak örökösei kapták meg.Gr. Teleki József, Hunyadiak kora X. 205.* Azon 3000 aranyforint, melyet a történetírók említenek, nem Szombathy Lászlót, hanem Fridriket illette, ki ezen összeget a várra fordított költségei fejében magának követelé és meg is kapta Bécsben.Fejér, Authentia et vis probandi diplomatum. Sillabus 1401–53. Pag. 158.*
Ez alkalommal egy történelmi tévedést kell helyreigazítanunk, melyet először gr. Teleki József fedezett föl, de azt kellőleg meg nem fejtette.
Gr. Teleki «Hunyadiak kora» czímű munkájában ez áll (II. 48.): «Ágoston győri püspök maga és utódai nevében kötelezi magát, egyenesen a fegyverszüneti levélre hivatkozva, de mégis némi különbséggel és inkább Kollár német fordításával megegyezőleg, hogy azon adóslevelet, melyet bizonyos összegről Fridrik római király Tirnai (talán Nagyszombati) Lászlónak (kit Kollár német fordítása Varckas Lászlónak neez), Koller Péternek és Kassai Jodoknak 1442 végén adott, Győr várának és városának 1447 június 24-én történendő átadásakor visszaszolgáltatja.»
Ebben gr. Teleki József kutatásának köszönhetjük, hogy a győri várparancsnok valódi nevét fölfedezte; de annyiban mégis tévedett, hogy ő Tirnát Nagyszombatnak nevezi a XV. század első felében; pedig tudjuk, hogy Tirna magyar neve kezdettől fogva a XVI. század közepéig «Szombath» volt: Ladislaus de Tirna magyar neve tehát csak Szombathy László lehet.
Ezekkel bevégeztük a család törzsének hézagos részét; most átmehetünk a család azon ősének ismertetésére, kitől a leszármazás már szakadatlan lánczolatban a jelen nemzedékig levezethető.
A XVI. század második felében a közélet terén feltünik Szombathy Gergely (Gregorius Tyrnaviensis). Hogy ő nevét nem írta a régi alakban «de Tirna», ősi városának nagy átalakulása okozá. Az esztergomi káptalan 1543-ben oda átköltözvén, aváros emelkedését nagyban elősegíté. Ott már nyolcz évvel korábban országgyűlés tartatván, a káptalan megtelepedése után két év mulva másodszor, ismét két év mulva harmadszor tartatott Szombath városában országgyűlés; ezen körülmények közt a régi «Tirna» név Tyrnavia, a régi «Szomath» Nagy-Szombat nevet nyert. Iacute;gy tehát Gergelyünk a Tyrnaviensis nevet használta még a magyar okmányok aláírásánál is; a «Nagyszombathy» nevet nem kedvelte, a «Szombathy» nevet pedig a város új neve után elavultnak tartotta. De a Tyrnaviensis névvel kitűnteté származását is, míg a Szombathy névvel a szepesi, rimai, murai Szombat nevek mellett szülővárosának neve homályban maradt volna; így jött használatba a «Tyrnaviensis» családnév.Iacute;gy Máriássy Anna 1592-iki végrendeletében nemes Nagy-Szombati Gergelynek neveztetik; de az aláírásban Gregorius Tyrnaviensis Vicecomes Comitatus Scepusiensis mp. áll. – Történelmi Tár 1888. évf. 544. l.*
Azon időben nem volt könnyű a megyék számára minden irányban alkalmas jegyzőket találni a jó latin irály és a jogi ismeretek megkövetelése mellett; Szombathy Gergely tahát bátran pályázhatott Szepesmegye jegyzői állására latin, magyar, német és tót nyelvi képzettsége és jogvégzettsége mellett, mely tiszteségre 1567 június 24-én meg is választatott. A megye évi 40 forint járandóságot szavazott neki, mely összegért ő 1574-ig hivataloskodott, a midőn Velbay Jakab lett megyei, Szombathy Gergely pedig káptalani jegyzővé. Öt év mulva (1579) ismét Gergelyünk lett megyei jegyzővé, meghagyatván a káptalani jegyzőségben is. Most 12 évig maradt ő ezen kettős hivatalában, midőn (1590) Homonnay Tamás választatott megyei jegyzővé. Egy év mulva, 1591. szept. 2-án Szombathy Gergely a megye alispánja lett, mely tisztségében hat éven át megmaradt. Ekkor Draveczky János választatván alispánná, Szombathy Gergely öt éven át (1597–1602) hivatal nélkül volt.
Ezen öt évben hallgatnak Tyrnaviensisről a szepesmegyei hivatalos okiratok; de mindjárt kezdetben (1598) megszólalnak a trencsénmegyei levéltár nemesi összeírásai, hol a beczkói nemesek sorában Szombathy György nevét olvassuk. Tehát Gergelyünk fia ekkor nagykorúságra jutván, nem akart hivatal nélkül levő atyjának terhére lenni, mindjárt 1597-ben Beczkóra költözött át, a hol (talán anyja örökségéből) nemesi kuriát szerzett a hozzá való nemesi telekkel.A beczkói nemesek összeírásainak fönmaradt jegyzékei 1540-től kezdődnek; de ezek 1598-ig oly kopottak, hogy az évszámokat sem lehet rajtuk látni. – Ezen kopott íveken a Szombathy név nem található; tehát csak 1597-ben költözhetett Beczkóra Szombathy György és az 1598-iki jegyzékbe vétetett föl. A Szombathy család 1597-től 1768-ig található a beczkói nemesek közt; de a család egy tagja 1747-ben Komárommegyébe költözött át és trencsénmegyei nemesi bizonyságlevelét 1764-ben hirdetteté ki Komáromban, mint ezt alább látni fogjuk.*
Szepesmegye közönsége előtt 1602-ben tűnik föl ismét Tyrnaviensis Gergely neve, midőn ő az 1603., ezután az 1604-iki pozsonyi országgyűlésre követül választatott meg. Az előbbi országgyűlésen ő a felső megyék országos számvevőjének is megválasztatott, de a következő 1604-iki országgyűlés mást választott helyébe országos számvevőnek; aggkora, lemondása vagy halála okozta-e ezen változást, nem tudjuk. Legnagyobb valószinűséggel bir azon vélemény, hogy ő 1597-ben visszaköltözött Nagy-Szombatba, a hol legfiatalabbik fiát Gergelyt iskoláztatá. Itt volt akkor a felső megyék számára rendelt fölebbviteli törvényszék is, melynek (1582–85) egyik birája volt Bornemisza Gergely szepesi prépost és váradi püspök, Szombathy Gergely jóakarója.Wagner, Analecta Scepusii. III. 243. «Gregorius Tyrnaviensis seu Nagy-Szombathy, olim Capituli et Comitatus Scepusiensis Notarius, quem Gregorius Bornemisza Praepositus Scepusiensis multis nominibus de se et Ecclesia sua bene meritum ait, quod saepius labentem et procidentem dictae Ecclesiae suae statum sua prudentia, consilio, opera, atque etiam sumptibus suis non parcens, indefesso protinus studio et constanter juverit simul ac promoverit.» – Tehát még anyagi jótékonyságokat is gyakorolt, melyeket 40 frt jegyzői jövedelméből nem tehetett, hanem nagyszombati birtokából húzhatta; Lőcsén nem is szerzett fekvőséget, mert Nagy-Szombatba visszaköltözni föltett szándéka volt.*
Szombathy Gergelynek valószinűleg több gyermeke is volt; de csak két fiának nevét ismerjük. Föltéve, hogy ő a megyei jegyzőség elnyerése után nem sokára megházasodott, György nevű fia 1572 körül születhetett, utolsó fia pedig Gergely az olmüczi akadémián 18 éves korában tanulván, 1587-ben kellett születnie. Midőn tehát atyjuk 1597-ben hivatal nélkül maradt, a legidősebb fiú épen nagykorúvá lett, a legifjabbik pedig mint tiz éves gyermek épen beillett a nagyszombati öt osztályú gymnasium első osztályába. Atyjuk 1604 tavaszán halt meg.
Ezen családi mozgalmat előidéző 1597-ik év volt tehát a család két ágra szakadásának kezdete: az idősebbik György alapítá a beczkói, az ifjabbik Gergely a nagyszombati ágat.
Minthogy a nagyszombati ág utóbb kihalt, először is ennek ügyeit adjuk elő.
A nagyszombati ág.
Tyrnaviensis Gergely hasonló nevű fia, midőn 1597-ben a nagyszombati gymnasiumba beiratkozott, testvérbátyjával a dolgot megállapítván és talán a tanárok által is buzdíttatván, nem a «Tyrnaviensis» vagy a «de Tirna» régi latinizált családnevet használták, hanem az akkor már ébredezni kezdő nemzetiebb közszellemnek hódolva, a magyarosító iránynak engedve, régi őseik magyar «Szombathy» nevét jegyeztették be, és ezen elhatározásuk mellett állandóan megmaradtak.
Midőn a fiú a gymnasiumot bevégzé, Olmüczben folytatá tanulmányait, a hol 1605 febr. 18-án Szombathy Gergely (Gregorius Szombathy Ungarus nobilis) név alatt az akadémia albumába bejegyeztetett.Mährisches Landesarchiv in Brünn. Arch. Z. 36. ai. 1891. «Es scheint daher von dem im Történelmi Tár (1888. pag. 200.) citirten Studirenden der Johannes Baptista Tyrnaviensis nicht adelig, und somit auch kein Bruder des ausdrücklich mit Nobilis bezeichneten Gregorius Szombathy zu sein, dessen Heimatsgemeinde als Adeligen im Album nicht angegeben erscheint. – Brünn, am 2. Juli 1891. Wrandl mp.» (Itt megjegyzendő, hogy Joannes B. Tyrnaviensis pappá lett; tehát ha fivére volna is Szombathy Gergelynek, a genealogiára nincs kihatása.)*
Szombathy Gergely alig végzé be Olmüczben a nyári félévet, arról értesült, hogy Bocskay István serege Nagy-Szombatot, Szakolczát és Trencsént elfoglalta; valószinű tehát, hogy ő Beczkóra sietett testvérbátyjához, hol biztonságban érezte magát, mert a vár és mezőváros népe megmaradt a király iránti hűségben. Többet róla (okiratok hiányában) nem tudunk; de a következményekből kitűnik, hogy ő házasságra jutott, és legalább egy fiút hagyott maga után.Hogy ezen ifjabbik Gergely a Tyrnaviensis Gergelynek legfiatalabbik fia és a Beczkón lakó Szombathy Györgynek testvéröcscse volt, kitűnik a következő körülményekből. Az ő keresztneve megegyez atyjáéval, vezetékneve bátyjáéval, a György és Gergely nevek pedig a Szombathy család genealogiájában többször előfordulnak, mi az ősök iránti kegyelet tanusága; ugyanez áll fia András nevéről is. Továbbá a tanulmányi évek összevágnak a rendes életkorral és az atya házassági és hivatali körülményeivel. Végre a két fiú nemességét tanusítja a beczkói nemesek 1598-iki összeírása és az ölmüczi akadémia 1605-iki albuma, és még azon körülmény is, hogy a XVII. század elején Pozsony és Trencsén megyékben más nemesek nem is találhatók Szombathy névvel ezen kettőn kívül.*
Ez Szombathy András volt, a ki 1645-ben mint 24–25 éves jogvégzett ifjú lépett a pozsonyi kir. kamara joggyakornokai közé, és 1646 nov. 5-én III. Ferdinánd által Pozsony várában esküdt jegyzővé (juratus notarius) neveztetett ki. Az országos levéltárban megvan sajátkezű folyamodványa is, de abban csak arra hivatkozik, hogy ő már egy éve gyakornok, kötelességeit hiven teljesíté, kéri tehát a királyi kinevezést. A király azon alkalommal kilencz hivatalnok kinevezését írta alá.Országos levéltár, Benignae Resolutiones 1646 fol. 36. «Joannes Ignatius Weszteniczy dictae camerae secretarius, Emericus Ordódy vicemagister rationum, Gabriel Balog registrator, Joannes Hannula, Andreas Szombathy, Ladislaus Telekesy cancellariae iurati notarii, et Stephanus Tamásfalvay, Michael Hagen, Paulus Gaidachy officinae rationariae scribae – in officiis praeattactis a principio ingressus clementur confirmatos volumus. – Dabantur in Arce nostra Posonii quinta die Novembris 1646. Ferdinandus mp.»*
Hat év mulva kir. udvari kanczelláriai rendelet Nagy-Szombat város tanácsához intézve Szente János hagyatékából az ingóságok egy részét Szombathy Andrásnak itéli oda 1652 ápr. 19-iki kelettel. Ebből az következik, hogy ő ekkor már Nagy-Szombatban lakott, vagy legalább voltak ott rokonai és barátai.Orsz. ltr. Nr. 165. 1652. «Civitatis Tyrnaviensis senatui. Prudentes et circumspecti fideles nobis dilecti. Notum vobis est, qualiter nos non ita pridem universa bona mobilia egregii quondam Joannis Szente fidelibus nostris nobilibus Joanni, Ernesto, Adamo Bokros, Andreae Szombathy et Casparo Tolmachy benigne contulerimus.»... (Minthogy időközben hitelezők jelentkeztek, az ingóságok ára követeléseik fedezésére fordíttatott.)*
Ezen túl a Szombathy családnak nagyszombati ága már letűnik a nyilvánosság teréről és kihaltnak tekinthető. Csak a beczkói ág maradt fön napjainkig.
A nagyszombati ághoz pótlólag és felvilágosítólag két sajátságos esetet kell előadnunk, melyek történelmi, társadalmi és jogi tekintetben is egyaránt érdekesek.
I. Lipót király Laxenburgban 1677. június 9-én nemeslevelet adott Szombath Pálnak. Közel száz éven át meg volt ezen család elégedve a nemes «Szombath» névvel; de az utódok közől 1766 ápril 15-én megjelentek Pozsonymegye Kajal helységében győrmegyei Kulcsodról Szombath Péter, János és Sándor testvérek és a nemesség-vizsgáló küldöttség előtt előadták, hogy ők a nemességszerző Szombath Páltól származnak, de már nevüket Szombathy-ra változtatták. A megye ügyésze elismerte nemességüket az elöregedett tanuk vallomásai alapján, de a névcsere iránt nem nyilatkozott. Leszármazásuk így szólt:
Szombath Pál, czímeres nemeslevele 1677. jún. 9-ről, Pozsonymegyében kihirdetve.; Ferencz 1677.; György 1677.; István 1677.; Mihály 1755. Kajalon, a nemeslevél megőrzője.; Miklós; István Kulcsodon.; István 1766.; Péter 1766.; János 1766.; Sándor 1766.; Ezek állítólag fölvették a Szombathy nevet.
Pozsonymegyei Kajalon és győrmegyei Kulcsodon ily módon jutott a «Szombath» család a Nagy-Szombaton kihalt «Szombathy» család nevéhez.Pozsonymegye jegyzőkönyve ezen névcseréről így szól: 1766 ápr. 15. Kajal. «Stephanus, Petrus, Joannes et Alexander, omnes quatuor filii Stephani Szombath in possessione Kolcsod i. cottui Jaurinensi adjacente degentes, provocarunt ad armales divi olim Leopoldi pro Paulo Szombath filiisque ejus Francisco, Georgio et Stephano die 9-na mensis Junii anno 1677 in castro Laxenburg emanatas et anno eodem, feria secunda proxima post dominicam 16-am sanctissimae trinitatis in hocce comitatu Posoniensi inque oppido Szemcz publicatas, ac per Michaelem Szombath conservatorem earundem coram deputatione investigatoria exhibitas, uti ex opere investigationis nobilium sub dto 15-ae mensis Julii anni 1755 per huncce cottum submisso idipsum prodit. Produxit deinde juratas testium grandaevae aetatis authentice exceptas fassiones, qui fatentur: ex Stephano Szombath armalibus inserto progeneratum esse filium Nicolaum, ex hoc Nicolao vero Stephanum genitorem producentium, antenatosque horum in usu nobilitatis vixisse ac antea cognomine Szombath compellatos fuisse, dein vero nomenclationem hanc pro more hungaricae loquelae in Szombathy derivatam fuisse; quos etiam, nihil in contrarium objiciente fiscali magistratuali, ad exigentiam Tituli 6-ti Partis I-mae pro nobilibus agnosci.»*
Már korábban Széchy György esztergomi érsek 1693-ben tett egy családot egyházi (praedialis) nemessé «Szombathy» névvel, szintén a nagyszombati ág kihalása után, a beczkói ágat valszinűleg nem ismerve.A «Turul» 1887. évfolyamának mellékletén a 20. lapon említi Karagyena Mihály: «Szombathy. Esztergomi primási levéltár. Prot. L. pag. 771.» Én személyesen mentem a primási levéltárba, és ott Ozoray József levéltárnok úrtól tudtam meg az 1693-iki praedialis nemesítést.*
A kajali esethez hasonló tény szintén Pozsonymegyében Felső-Szeli községben történt. III. Károly király Pozsonyban 1712 június 16-án czímeres nemeslevelet adományozott Szombath Imrének, megnemesítvén vele annak nejét Szabó Erzsébetet és gyermekeiket Imrét, Jánost, Lászlót, Ilonát és Zsófiát. A család később 1755 julius 15-én a nemességnyomozó bizottság előtt igazolta nemességét, névcsere iránt nem is nyilatkozott; de tizenegy év mulva, az 1766-iki nyomozás kajali eredményéről értesülvén, a másik Szombath család példájára ez is fölvette a Szombathy nevet és önkényüleg annyira sajátjává tette ezt, hogy az új név a hivatalos iratokba is bejutott.Az 1755 jul. 15-ről szóló jk. 48. lapján: Possessio Felső-Szeli. Emericus, Joannes et Ladislaus Szombath produxerunt armales augustissimi imperatoris et regis Caroli sexti pro patre suo Emerico Szombath Posonii die 16-ta Junii 1712 expeditas, et anno eodem die 7-a Novembris in comitatu Posoniensi Bazinii publicatas. Opposuit dominus fiscalis nihil. Sentimentum comitatus: Hos Pariformiter ex eadem ratione Tituli 6-ti Partis I-mae pro nobilibus censeri. – Ez meg sem említi a névcserét, mégis az új Szombathy név ezen családnál is annyira használatba jött, hogy Illésy János a «Turul» 1891. évfolyamához mellékelt «Nemeslevelek jegyzéke» 7-ik lapján az 1712. jún. 16-án kelt nemeslevelet egyenesen Szombathy Imrének tulajdonítja Szombath Imre helyett. – Megjegyzendő még, hogy 1766-ban a tirnai Szombathy család nagyszombati ága már száz évnél is régebben ki volt halva, beczkói ág utolsó tagja pedig 1747-ben Komárommegyébe költözött át, a hol nemesi bizonyságlevelét is 1764-ben, tehát a pozsonyi investigationál két évvel korábban Komáromban a megyei közgyülésen kihirdetteté.*
Ezen három Szombathy család nem királyi adománynyal vagy engedélyezéssel keletkezvén, sajátságos eredetének ezen összefüggő rövid fölemlítése annyiban volt szükséges, hogy azok a tirnai Szombathy család nagyszombati és beczkói ágától világosan elkülönítve maradjanak és a genealogiát ne zavarják, az ügy pedig a történelem előtt legalább főbb vonásaiban földerítve álljon.
A beczkói ág.
Beczkó vára és mezővárosa a XVI. század végén még jelentékeny erősség volt, mert nem csak a vár erős bástyákkal, hanem a mezőváros is kőfallal és sánczokkal vétetett körül. Midőn a török hatalom mindinkább észak felé terjeszkedett, a várurak védelme alá sok nemes telepedett meg Beczkón. Iacute;gy tett Szombathy György is 1597-ben, kinek neve a következő (1598) évi nemesi összeírásba fölvétetett.
A beczkói nemesek összeírásaiban azon sajátosság mutatkozik, hogy általában csak két osztályba soroztatnak: az egyik osztályt képezte a «dominium», melybe a jobbágyokkal biró földesurak tartoztak; a másik osztályba soroztattak a «curialisták» vagyis nemesi házat és telket biró és ezt (jobbágyok helyett) zsellérekkel miveltető nemes kisbirtokosok, továbbá az «armalisták» vagyis birtoktalan, katonáskodó vagy hivataloskodó nemesek, és a «testimonialisták», kik birtokuk vagy czímereslevelük elveszése után csak megyei bizonyságlevéllel igazolták nemességüket és az armalisták módjára éltek. Ezen háromféle nemesek a beczkói összeírásokban 1598-tól 1650-ig «Armales», 1658–1688-ig «Nobiles», 1690-ben «Nobiles unius curiae», 1696–1730-ig «Curialistae», 1751–1765-ig «Possessorium habentes» közös czímek alá soroztattak; tehát a sorozat és a fizetett «taxa» számából kell megitélni, az illető sorozatban meddig terjednek a curialisták nevei, és hol kezdődik a birtoktalan armalisták és testimonialisták sorozata. Minthogy pedig a Szombathy család tagjai a második osztályban rendesen első, második, ötödik vagy hatodik helyen említtetnek és csak 1625-ben mint «árvák» állanak a nyolczadik helyen, világos, hogy ők kezdettől végig «curialisták» vagyis jómódú kisbirtokos nemesek voltak Beczkón.
Szombathy György alig telepedett le Beczkón, már két év mulva, 1599 őszén, nagy veszélyben forgott többi nemes társaival együtt. Ibrahim török fővezér tatárokkal bővített seregét a Vág folyóhoz küldvén, maga Nyitra táján táborozott. A Vágnál pusztító török-tatár csapatok megtudván, hogy a pőstyéni fürdőben sok vagyonos beteg tartózkodik, ezeket megrohanták, kirabolták, a gyöngébbeket leöldösték, az erősebbeket rabságba hurczolták; Bor falut felgyújtván, szintén kirabolták, Baloghy János és Vizkelethy Pál nejét és gyermekeit magukkal vitték, a falu lakosságának nagy részét leöldösték. Innen Beczkó ellen indultak és már az alsó fal kapuját döngették, midőn a beczkói nemesség részvéte és vezetése mellett a lakosság erős védelmet fejtett ki az ostromlók ellen. Ekkor a következő nemesek laktak ott családaikkal: Ruttkay Péter, Bársony Imanuel, Pikulay István, Rakolubszky János, Vincziczky Fülöp, Dobrusovszky Venczel, Ürmény János, Maloveczky János, Rederis János, Vilcziczky István, Horny András; Kőszeghy Márton, Simonfy Ferencz, Kun János, Nevedy Bálint, Szombathy György, Kardoss Miklós, Fóriss Gáspár, Pozsgay György, Rácsay Miklós, Turóczy György, Falussy Miklós és Szemenyey János, összesen 11 földesúr, 12 curialista és armalista; a kisbirtokosok közt Szombathy György ötödik.
Ezek fegyveres embereikkel a törököt Beczkótól elűzvén, az ellenség a Nádasdy család birtokait pusztítá; Kosztolánt, Verbót és más helységeket felgyújtván, a lakosokat rabságba hurczolták és barmaikat elhajtják. Ezután a Thurzó család mezővárosait, Galgóczot, Privigyét, Prónát, Bajmóczot pusztították és rabolták. A beczkóiak magas várukból éjjelenként irtózva nézték az égő falvak lángjait és az így megvilágított nép kínzását és elhurczolását. Mindez 1599 október havában történt.Istvánfy, Historiarum de rebus hungaricis libri 34. L. 31.*
Hatodfél év mulva új veszély fenyegette Beczkót. Bocskay István egyik hadtestének vezére, Rédey Ferencz 1605 tavaszán könnyű szerrel bevette Trencsén várát és átadá Illésházy Istvánnak.Istvánfy, lib. 34. – Kazy, Historia R. Hung. 1737. 47. l.* Ezután Nagy-Szombat ellen indult, mely a császáriak előtt bezárta kapuit, de Rédeynek megnyitá; innen Dengeleghy alvezér Morvaországba csapott át, honnan Szakolcza ellen indult, mely szintén bebocsátá őt; de Beczkó megmaradván a király iránti hűségben, bástyái, kőfalai és sánczai mögött erős védelemre készült, és így az ostromtól megkiméltetett.Istvánfy, lib. 34. – Kazy, 48. l.*
Ezen háboruk bevégzése után született Szombathy János néhány nővére mellé. Az anya nem sokára meghalt, utóbb az atya Szombathy György is elhunyt, kiskorú árvákat hagyván maga után. Az 1620., 25. és 30-iki összeírásokban ez áll: «Orphani Georgii Szombathy». Tehát 1630 után lett János nagykorúvá, és 1658-ban: «Nobiles in oppido Beczkó: Andreas Tarnóczy, Stephanus Horvath, Georgius Kun, Johannes Baranyay, Josephus Pantaleon, relicta Nicolai Györkess, Joannes Szombathy» a hetedik helyen említtetik és utána még 14 curialista és armalista következik.
Ennek fia volt Szombathy II. János «Buchet» jelzővel az 1659. és 1660-iki összeírásokban, tehát fiatal korában, míg az 1666., 70., 88. és 89-ikiekben a jelző elmarad. A Buchet vagy Buchač szláv szó megfelel a német «Haudegen» fogalmának; valószinűleg kemény vitéz volt ő harczban, melyet 1652-ben Nagy-Vezekénynél a törökök ellen, vagy 1657-ben Galicziában a svédek ellen tanúsíthatott.
Ezt követte fia Szombathy III. János az 1690-iki összeírásban ily sorozat- és jelzővel: «Nobiles unius curiae: Nicolaus Szadeczky, Stephanus Tarnóczy senior, Caspar Nevedy, Josephus Tarnóczy senior, Caspar Nevedy, Josephus Heliades, Joannes Hegykő seu Szombathy.» Az 1696-ikiban: «Cuiralistae oppidi Beczkó: Stephanus Tarnóczy senior, Joannes Szombathy, orphani sororis ejus,» utánuk még 17 curialista és armalista. Az 1697-ikiben első helyen Szombathy; az 1698-ikiban Georgius Szokoláczy után (2-ik helyen) Joannes Szombathy, az 1699-ikiben szintén így; ezek után még az 1709., 10., 13., 14., 15-iki összeírásokban említtetik Joannes Szombathy a curialisták között mindig a «Hegykő» jelző nélkül, tehát csak fiatal korában adták neki ezen jelzőt, megkülönböztetésül atyjától, ki a «Buchet» jelzőt kapta. Ennek már nejét is megtudjuk a beczkói anyakönyvből. Házassága 1680 körül történhetett dezseri Dezsericzky Katalinnal, a ki Beczkón meghalt 1727 márczius 15-én.
Ezek fia Szombathy György született Beczkón 1695 szept. 29-én; de 1720-ban még anyja «Relicta Joannis Szombathy» van a nemesek jegyzékébe írva. György neve az 1730-iki összeírásokban mint «curialista», 1751, 65 és 68-ban a «possessorium habentes» sorában jön elő József fiával együtt. Szombathy Györgyről tudjuk, hogy nőül vette Száky Juditot Beczkón 1721 január 26-án, kitől nyolcz gyermeke született; azután szomorú évei következtek: idősebbik fia József fiatal nejével 1747-ben Komárommegyébe költözött át, 1748-ban Anna-Mária nevű leánya, 1749-ban otthon maradt egyetlen fia meghalt, és így már öt leányával kellett a háztartását vinnie. Tiz évi özvegység után nőül vette özvegy Marázné Sztanyó Evát, a kitől azután ismét három leánya született, kik közől a tiz éves Judit 1771-ben meghalt. Végre 1773 julius 4-én ő is elhunyt, özvegyét és hét leányát hagyván maga után. Az özvegy a legfiatalabbik leányt Erzsébetet férjhez adta 1786-ban és ezentúl veje Roszinszky János osztá meg vele a háztartás gondjait. Az özvegy elhúnyt 1795-ben és vele a Szombathy név Beczkón kihalt; de Komárommegyében ismét elterjedt.
Szombathy József, a beczkói Szombathy György és Száky Judit fia, született Beczkón 1725 márczius 14-én; nőül vette hliniki Hliniczky Katalint és vele Komárommegyébe költözött át 1747-ben. Tiz évig Szőnyön lakott, azután Ácson telepedett meg. Midőn már tiz gyermeke volt, Trencsénmegyétől atyja által nemesi bizonyság-levelet vett ki 1764-ben, melyet még ugyanazon évben Komáromban kihirdettetett. Ezen nemesi bizonyságlevél magyar fordításban így hangzik:
«Mi Trencsén vármegye egyházi főrendeinek, ország zászlósainak, nagyjainak és nemeseinek közönsége emlékezetül adjuk, hogy midőn mi septuagesima vasárnap előtti folyó 1764. év február hó 18-ik napjára eső szombaton szabad királyi Trencsén városában, közgyüléseink és törvényszékünk régóta kirendelt helyén, ezen vármegyénket tetemesen érintő és érdeklő némely fontos és nyilvános ügyek elintézése végett föntírt napra ide kitűzött és hirdetett közgyülésünkben vitézlő mosóczi Kőszeghy László helyettes alispánnal, szolgabiráinkkal és esküdteinkkel együtt megalakultunk és összeültünk vala: ekkor megyénkbe kebelezett Beczkó mezővárosban székelő vitézlő Szombathy György úr előttünk személyesen megjelenve, az iránt esedezett, hogy miután az ő fia Szombathy József további szerencsét próbálván, e vármegye kebeléből tek. Komárom vármegyébe, nevezetesen pedig Ács nevű helységbe átköltözött és ott állandóan megtelepedett vala, hogy nem csak itt, de az említett tek. Komárom vármegye karai és rendei előtt is ugyanazon fiának nemesi jogosultsága nyilvános legyen, az ő igazi és kétségtelen nemességéről mint ezen vármegyében régóta Beczkó mezővárosban székelő nemes Szombathy családból törvényesen leszármazónak vármegyénk hiteles pecséte alatt bizonyságlevelet kiadni és átjuttatni méltóztassunk. Minthogy pedig az igazságos kérést megtagadni nem lehet, tehát valamint bizonyos, hogy folyamodó tényleg Beczkó mezővárosban székelő Szombathy György mindig, még őseiben is, valódi és kétségtelen nemesi jogosultsággal élt és tényleg él, mint ezt, valamint vármegyénk régebbi jegyzékei és jegyzőkönyvei tanusítják, úgy a legujabb 1754-iki nemesi összeírás is, melybe folyamodó György tényleg élőnek van bejegyezve, feltűnteti, akkép világos, hogy az ő tek. Komárom vármegyébe átköltözött fiát Szombathy Józsefet hasonló nemesi jogosultság illet. Kinek kétségtelen nemességéről ezen vármegyénk hiteles pecsétével megerősített bizonyságlevelünket kiadni és engedélyezni határoztuk. Kelt föntirt 1764. év február 19-én Trencsénben folytatva tartott közgyűlésünkből. (P. h.) Ordódy Kristóf említett tek. vármegye rendes alispánja mk., Miticzky József helyettes szolgabiró mk., Birovszky József szolgabiró mk., Bachó István szolgabiró mk., Baross Gáspár alszolgabiró mk., Redéky Miklós esküdt mk., Kvassay András esküdt mk., Piacsek János esküdt mk., Vály László esküdt mk. Olvasá, javítá és kiadá Ugronovics István t. Trencsén vármegye rendes jegyzője mk.Az eredeti latin fogalmazvány megvan Trencsénmegye levéltárában: Protocollum V. Expeditionum 1764. Mint alapbizonyítvány átvétetett a család későbbi nemesi bizonyságleveleibe is.*
Szombathy József tizenkét gyermeke így következtek egymásután: János (1748), Erzsébet (1750), Ferencz (1752), István (1754), György (1756), Julianna (1758), Teréz (1760), József (1761), Péter (1762), Rozália (1763), Sándor (1765) és Mihály (1768). Mindnyájan házasságra jutottak és családot alapítottak.
Ezen nyolcz fia számára 1792 márcz. 28-án Komárommegyétől nemesi bizonyságlevelet vett ki, mely nagy pergamen-íven, a családnevek arany betűkkel írva, latin nyelven állíttatott ki.Az 1792-iki nemesi bizonyságlevelet Komárommegye részéről aláírták: Bajcsy János alispán, fajkürti Kürthy Sándor szolgabiró, csejtei Csejtey István szolgabiró, kajali Arady László esküdt, Vörös Mihály esküdt, felső-galléri Hajnal Gáspár kir. tanácsos, táblabiró; kiadta tajnai Tajnay Antal megyei első főjegyző.*
Szombathy József neje hliniki Hliniczky Katalain meghalt Acson 1792 okt. 19-én; utána négy év mulva a férj is elhunyt ugyanott 1796 augusztus 20-án. Ácson közös sírban nyugosznak.
Szombathy József nyolcz fiági és négy nőági utódai közől fiágon már csak Sándor családja van életben; tehát csak erről szólunk.
Szombathy Sándor, Szombathy József és Hliniczky Katalin fia, született Ácson 1765 nov. 18-án. Huszonhat éves korában, 1792 febr. 19-én nőül vette Jankó Annát, nemes Jankó József leányát, enyedi Jankó Mihály nejének nemes Jankó Katalinnak unokahugát, kitől Mihály, Katalin, Ferencz és Anna gyermekei születtek. Az anya meghalt 1819 aug. 30-án, az atya pedig 1828 márcz. 17-én, mind a ketten az ácsi közös sírban nyugosznak. Fiágon csak Ferencz utódai vannak életben.
Szombathy Ferencz, Szombathy Sándor és Jankó Anna harmadik gyermeke, született Ácson 1796 márczius 21-án; Komáromban, Tatán és Győrött végezte iskoláit. Nőül vette Barbay Ágnest, ns. Barbay István és ns. Kovács Erzsébet leányát, a ki anyai ágon báró Szapáry Péter nővérétől Szapáry Katalin Radossich Ferencz komárommegyei alispán nejétől származott. Hét gyermeke született: Ágnes (1818), Ferencz (1820), József (1823), Károly (1824), Ignácz (1827), Antónia (1829) és Veronika (1831). Ezek mindnyájan önállóságra és házasságra jutottak. Maga és fiai számára Komárom megyétől nemesi bizonyságlevelet vett ki 1832 szept. 11-én és ezt egy év mulva Fehérmegyében is kihirdetteté, midőn ez a következő záradékot nyerte:
«Tettes Ns. Fejér Vármegyének 1833-ik esztendei December 18-án folytatva tartatott Köz Gyülése alatt e’ jelenvaló Nemesi Bizonyság Levél felolvasás által a Tiszti Ügyész megegyezésével Közönségessé tétetvén, az ebben megnevezett Ns. Szombathy Ferentz ‘s ennek Ferentz, Jósef, Károly és Ignátz fiai a Megyebeli Nemessek sorába bé irattattak. Jegyzé Zlinszky István mk. T. Ns. Fejér Vármegye 2-ik Al Jegyzője.»
A további nemzedékek a leszármazási táblán láthatók.
Szombathy Gergely (Gregorius Tyrnaviensis). Szepesmegye jegyzője (1567–90), alispánja (1591–97), követe 1603–4.; Szombatky György (Georgius Szombathy) a beczkói ág alapítója 1597–1618.; Szombathy Gergely (Gregorius Szombathy) Olmüczben akadémiai tanuló 1605. A nagyszombati ág alapítója.; Leányok.; I. János Beczkón. 1630-ig árva. 1630–59. családfő.; Láeny.; II. János («Buchet» jelzővel) Beczkón családfő 1660–89.; András 1646 a pozsonyi kir. kamara hites jegyzője. 1652 Nagy-Szombatban Szente János után örököl. Ezen ág kihalt.; III. János («Hegykő» jelzővel) Beczkón 1690–1717. (Dezsericzky Katalin) † 1727.; Anna Szombathy (Steph. Markó al. Gombár) † 1696 előtt.; Katalin, sz. 1694 † 1721. (Szily István).; II. György, sz. 1695 † 1773. I. Száky Judit (1720–48). 2. özv. Marázné Sztanyó Éva (1759–95).; Julianna. (Matus János).; I. Borbála 1721.; Anna-Mária sz. 1723 † 1748.; József sz. 1725 Beczkón, † 1796 Ácson. (n. Hliniczky Katalin † 1792 Ácson). (Nemesi bizonyságlevele kihirdetve Komáromban 1764).; Julianna sz. 1727.; Katalin sz. 1729.; Leány sz. 1731.; Mária sz. 1734.; István sz. 1737 † 1749.; 2. Judit sz. 1761 † 1771.; Erzsébet sz. 1764. (Roszinszky János) 1786.; Judit sz. 1771.; János sz. 1748 † 1807. (Torma Éva).; Erzsébet sz. 1750. (Kovács Fer.); Ferencz sz. 1752 † 1799.; István sz. 1754 † 1809. (Paulik Borb.); György kasznár gr. Zichynél.; Julianna (Farkas Józs.); Teréz (Mátyásy József).; József sz. 1761.; Péter sz. 1762.; Rozália (Jankó András) esk. 1785.; Sándor sz. 1765 † 1828. (ns Jankó József láenya Anna) esk. 1792 † 1819 Ácson.; Mihály sz. 1768 † 1836. (Falk Anna).; András sz. 1783 † 1864 cs. és k. kapit.; Károly sz. 1792 † 1842.; Ignácz sz. 1794 † 1850.; László † 1846. (Reger Erzs.); Borbála † 1830. (Landesz István).; Erzse (Kugler János).; Ferencz plébános † 1835.; György †; Antal †; Károly †; Erzse (Écsy Pál).; Janka (Száraz Andr.); Mihály Huttinger Erzse.; Katalin. (Regensburger János).; Ferencz sz. 1796 † 1863. (Barbay Ágnes † 1864.) Nemessége kihird. Székes-Fehérv. 1833.; Anna. (Szücs Pál).; Ede (Lakos Bora.); Leányok.; Erzse. (Kugler József).; János. (Balogh Erzs.); Ágnes sz. 1818 (él). (Stolmár Sebestyén †).; Ferencz plebános † 1871.; József † 1888 orvosdoktor (Klaszy Ida).; Károly (él) nyugalm. tanár. (1. Ranolder Jozefa. 2. Bátory Mária).; Ignácz sz. 1827 (él) jogdoktor, ny. kir. tanár. (1. Ranolder Katalin. 2. Onczay Etelka).; Antonia † (Mülner Pál †).; Veronika (él). (Takács József †).; István (él) bölcseletdoktor, kir. tanár. (Csorba Emma).; Fanny † 1890. (Vecsey Tivadar) † 1890.; Teréz (él). (Gódor Gyula).; István.; Katalin.; László.; Béla.
A család római katholikus, melyből egyházi férfiak is származtak; a fiágból Szombathy András domonkosrendi perjel (1313), Szombathy Ferencz plebános Gönyőn († 1835), másik Szombathy Ferencz plebános Csobánkán († 1871); a női ágból Ranolder János püspök Veszprémben († 1875), Ranolder Károly plebános Beremenden († 1866), Barbay Alajos esperes-plebános Öttevényen (él) és Onczay Géza plebános Német-Kéren (él); a benedekrendből Barbay Kolumbán († 1842), Kovács Willebald († 1855) és Jankó Bódog († 1858); a kegyesrendből Dezsericzky Incze latin történetíró († 1765).
A család czímere: kerek pajzs, rajta kék mezőben jobbra néző, ágaskodó, kettős farkú arany oroszlán, jobb karmával görbe kardot villogtatva; a pajzs fölött sisak öt ágú arany koronával, a koronában könyöklő vaspánczélos jobb kar jobbra vágó görbe kardot villogtatva; a sisakdísz és pajzstakaró jobbról vörös-arany, balról kék-ezüst.
(A családfát lásd a megelőző lapon.)
Dr. SZOMBATHY IGNÁCZ.
KÖNYVISMERTETÉS.
A régi magyarok személynevei.Nomenclator Hungarorum Antiquorum. A régi magyarok személynevei. Irta Kubinyi Ferencz. Budapest, 1892. Révai Leo bizonya. Első kötet. Első füzet. 4. r. 40. l. Ára 1 frt.*
Rég érzett hiányt fog pótolni az a 960 lapot magában foglaló három kötetre tervezett nagy munka, melyet időhöz nem kötött öt íves füzetekben Kubinyi Ferencz szándékszik kiadni az Árpádok és Anjouk alatt használatban volt régi magyar személynevekről.
A munka első füzete közelebb jelent meg s terjedelmes bevezetésen kívül, melyben a nagyérdemű szerző általános ismertetést ad személyneveinkről, magában foglalja az Aarontól Álmusig terjedő neveket.
Kubinyi a rendkívüli szorgalommal összeállított névtárba fölvett minden személynevet, melyet őseink a XIV. század végéig viseltek; fölvette az idegen származású neveket is és ezt nagyon helyesen tette nem csak azért, mert ez idő szerint még alig lehetséges megvonni a határvonalat az ősmagyar és idegen nevek közt, hanem mivel ezen eljárás arra is módot nyujt, hogy a velünk szomszédos népek hatását a nevek divatjában is tanulmányozhatjuk s másrészről megállapíthatjuk bizonyos nevek használatba vételének időpontját is.
Ilyen szempontból kiváló fontosságot nyer a szerző azon eljárása, hogy nem elégszik meg az egyes névalakok és változatok közlésével, hanem lehetőleg teljesen elősorolja mindazon személyeket a rájuk vonatkozó körülményekkel együtt, kik Magyarország területén egy bizonyos nevet viseltek.
De ugyancsak az említett okból nagyon kivánatos volna, ha az érdemes szerző még azt a fáradságot is venné magának, hogy a következő füzetekben az idegen vagy az ilyenekűl fölvehető neveknek nem csupán a martyrologiumi alakját említené meg, hanem adná azon változatokat is, melyekben a bennünket környerző népek, szlávok, németek és olaszok használják az illető keresztneveket.
Volt már alkalmunk e helyen föltüntetnünk azon tanulságokat, melyeket az ilynemű összehasonlítás nyujt s azért ezúttal csak nehány példát fogunk felhozni.
A martyrologiumi Franciscus névnek nálunk Ferencz, Fancsal (Fancel, Fonsol), Frank és Fancsika (Fanciska) felel meg. Világos, hogy ezek közül egyik sem származik közvetlenül a martyrologiumi alakból, hanem a magyar változatok keletkezésére a kellő felvilágosítást a német és olasz Franz, Franzel, Franco és Francisco adja meg. A Sigfridus a középkori magyarságnál Seifrid, Sebrid, Seprőd stb. változatokban volt használatos; az első még csak származhatott a német Siegfriedből (Sichfrid, Siffrid), az utóbbi alakok azonban közvetlenül az orosz Sibridnek felelnek meg, melyet a varegek honosítottak meg északi szomszédainknál. Ilyen módon érthető meg a Lajos, Lois névalak keletkezése is, szemben a martyrologiumi Ludovicusszal, jóllehet itt már a közvetlen szomszédság sem nyujt fölvilágosítást, mert a magyar alak sem a német Ludwigból, sem az olasz Lodovicoból nem származhatott; tekintve azonban, hogy a névalak tudomásom szerint az Anjouk előtt nem fordul elé (miként a Zsigmond névre sem tudok a Zsigmond előtti korból adatot): a középkori magyar Loist, a hogy Küküllei János írja Nagy Lajos nevét, egyenesen a középkori franczia Loys (elébb Lovis, ó-francz.: Clovis, frankoromán: Clodovaeus, frank: Hlodovech) átvételének kell tartanunk, melyet az Anjouk honosítottak meg nálunk. A névtárban martyrologiumi analogia nélkül említett Aleka név szintén ezen eljárással magyarázható meg; a Sándor–Alexandros névnek ugyanis a Balkánon divatos változatai közt eléfordul az Aleko forma is s kétséget sem szenved, hogy úgy a föntebbi magyar név, mint az Alexandros byzanczi rövidítésének az Alexisnek megfelelő Elek ebből a balkáni Alekoból származott.
A bibliai neveknél pedig óhajtandó volna a tiszta zsidó névalak feltüntetése is. Tudvalevő, hogy az ó-testamentomi nevek az Árpádkorban nagyon el voltak terjedve nálunk, sokkal jobban, mint bárhol a nyugaton vagy a szlávoknál és byzancziaknál. Az a zsidó hatás, mely a kozárokkal Mózes vallását elfogadtatta, a lebediai magyarságot sem hagyta érintetlen s e befolyást a nevek is föltüntetik. A Bulán utáni kozár királyok a VIII. század utolsó tizedeitől kezdve csupa ó-héber nevet viselnek, minők: Obadjah, Hizkijah, Menase, Khanukah, Izsák, Zebulon, Nisszi, Áron, Menahem, Benjamin, József s ha már most számbaveszszük, hogy az Árpádkori magyarság egyik népeleme, a kozárféle kalizok a beköltözés után harmadfél század mulva, a XII. század második felében is még mindig zsidó vallásuak voltak: ó-testamentomi neveink használatánál első sorban is erre a kozár–kaliz–zsidó forrásra kell gondolnunk. Kétséget sem szenved, hogy az olyan szokatlan zsidó nevek, mint pl. az 1212-ben említett Salatiel (Haz. Okl. VI. 8), az 1267-ből ismert Izrak, egy abaújvári várjobbágynak, Ibrahim rokonának vagy a XIII. század elején Sidrac váradvidéki archidiakonusnak (Vár. Reg. 209) s egy másik Sydraknak, az 1294-ben említett István baranyamegyei nemes apjának (Árp. Új Okl. X. 165) a neve közvetlen a zsidóságtól került hozzánk, nem pedig keresztény forrásból. Még szembetünőbben mutatják e hatást az olyan valódi ó-héber névalakok, minő pl. Eliach (héb. ‘Elijah = kinek Jehova az istene, martyrologiumi forma: Elias, ebből a magyarban: Illés, a szlávoknál: Ilija, ebből nálunk: Ilia, Illye), a hogy a már említett Salatiel testvérét s Boroksa puszta és Kualuz völgy részbirtokosának, a szintén hamisítatlan zsidó nevű Jekoniának a fiát nevezték (1212. Haz. Okl. VI. 8); – vagy a minő Mojsa (zsidó: Moise, martyrologiumi forma: Moyses, magyarul: Mojzses, Mózes), a mely névalak a váradi Regestrumban (Moysa de villa Heldus. 291) s a XIII. század vége felé, mint a fertővidéki birtokosnak a neve (Moysa, Chepan fia. Árp. Új Okl. X. 445) fordul elé.
Kubinyi a névtár elé csatolt bevezetésben három csoportba osztja a régi magyarok személyneveit. Ezek:
I. Az ős- és ó-magyar nevek, ide értve az ős vagyis pogány korból fenmaradt személyneveken kívül minden régi magyar nevet a XIV. század végéig. Ezek ismét: 1. magyar eredetű keresztnevek, milyen csak kettő van: Beszterd vagy Besztörd és Buld vagy Buldi, melyek a ker. martyrologiumba a zendülő pogány magyarok által Sz. Gellérttel együtt megölt Beszterd és Buld püspökök után kerültek; 2. ős magyar eredetű keresztnevek, melyek eleinknél mint személynevek a kereszténység behozatala előtt is használatban voltak s utóbb idegen keresztnevekkel azonosíttattak; ilyeneknek veszi fel Kubinyi az Ákost (Achatius), Gézát (Victor), Gyulát (Julius), de ilyenek még Beke (Benedictus), Ders, Dezső (Desiderius), Kálmán(Colomannus), Ödön (Edmundus), Mikó (Nicolaus), Jenő (Eugenius), Jaksa (Jacobus), Bulcsu (Blasius vagy Basilius), Csák (Isaacus, Claudius), Uros (Urias), Ugrin, Ugron (Ugolinus), Gürk (Georgius) és sok más egyéb név; 3. sz. idegen keresztnevek egyszerű magyar fordításai, melyek őseinknél az eredeti keresztneveket helyettesítették, minők: Erdős (Silvanus, Silvester), Fehér (Albinus), Fodor (Crispus), Kemény (Firmus), Medve (Ursus) stb.
II. Az idegen eredetű keresztnevek, valamint olyan nagy számú, jobbára német és szláv nevek, melyek a ker. martyrologiumban föl nem lelhetők.
III. A kereszt- egyéb idegen eredetű személynevek megmagyarosított alakjai, változatai és rövidítései, a melyeknél azonban nagyon is figyelembe veendő, mi az eredeti magyar rövidítés (ilyennek tekinthető: Laczk, Pista, Istók, Panna, Örzse, Böske stb.), mi a hamis analogia (pl. Miska = Michael, tulajdonkép pedig: Micziszláv) s mi a szláv, német és olasz kölcsönzés (pl. a Konrádnál a Koncz, Gönczöl egyenesen a német Kuntz, Küntzel stb. átvétele). Általános szabályul lehet fölvenni, hogy középkori névrövidítéseink nagyobb része nem magyar eredetű, hanem egyenes átvétele az idegen formáknak. A névcsonkítás ugyanis olyan népeknél van használatban, melyeknek eredeti nevei két értelmes szóból vannak összetéve s a név elő- vagy utórésze magában is érthető, pl. a németeknél: Gott-fried = isten békéje, kicsinyítve: Götz = istenke, a szlávoknál: Miecsi-szláv = a kard dicsősége, kicsinyítve: Miesko = kardocska, Vladi-szláv = a hatalom dicsősége, kicsinyítve: Vlad = hatalom stb. A névcsonkítás szokását e népek átvitték aztán a martyrologiumi nevekre is. A mi neveink azonban egyszerűek voltak, a Bikát pl. nem csonkíthatták Bi-re, mert akkor semmi értelme sem volt s így az átvett kereszt- vagy szláv-germán nevek rövidítésére is az idegenek adták meg a példát s csak ennek hatása alatt keletkeztek aztán jóval később az eredeti magyar névrövidítések és kicsinyítések.
Ismeretes e folyóirat olvasói előtt egy érdemes történészünknek azon állítása, hogy az oklevelekben található személynevek legnagyobb része visszavezethető valamely martyrologiumi névre s igazi ősmagyar név alig található a kereszténység elterjedése után.
Kubinyi álláspontja más.
Kérdés azonban, nem tévedtünk-e mindnyájan, kik abban a véleményben vagyunk, hogy az Árpádkori magyar társadalom nagy tömegben használta a pogánykori személyneveket?
E kérdés vizsgálatánál nem akarok arra az analogiára hivatkozni, hogy a germán és szláv népek a kereszténység fölvétele után is megtartották pogánykori neveiket s így föltehető, hogy az élet – kezdetben legalább – nálunk sem követte mereven azt a szabályt, a mit a nevek megválasztásánál az egyház felállított, hanem tekintet nélkül az egyházra, az előkelőbb családoknál hagyományszerűen divatozott egy-egy kiváló ősnek a neve, az alsóbb rendűek pedig minden primitiv néphez hasonlóan érthető szókkal, a saját fogalmi körükből vett jelzőkkel és hasonlatokkal, vagy a születés körülményeire, idejére, helyére stb. vonatkozó szókkal nevezték el az újszülötteket.
Ismétlem, mindezt mellőzöm, – csak egyszerűen megemlítem a következő tényeket. A pogánykorból egykorú külföldi följegyzések után ismerünk valami 25, a saját hagyományaink után ezenkívül még körülbelől 50–60 személynevet; amazokból a XIII–XIV. század folyamán is használatban voltak a következők: Álmos, Árpád, Bugát, Bulcsu, Geicha, Gyula, Jutas, Kál, Kende, Lél, Levente, Tas, Zoltán és Zoárd; ezekből: Bors, Botond, Bua, Buhna, Eleud, Ete, Eudu, Huba, Kadych, Keme, Kethel, Keve, Kula, Kupan, Kusid, Marouth, Ogmand, Olup, Ondu, Opour, Pota, Torsol, Urkund, Vatha, Velek, Zemere vagy Scemer, Zobolch, Zolouch és Zombor. A semmikép el nem vitatható tény tehát az, hogy ismert pogánykori személyneveinknek körülbelől kétharmadát a ker. magyaroknál is megtaláljuk és pedig nem csak világiak, hanem papi személyek is viseltek ilyen a pogányságból örökölt neveket. Iacute;gy pl. 1249-ből egy székesfejérvári kanonokot ismerünk, a kit Ákus-nak neveztek (Sztár. Okl. I. 4), a XIII. század első felében Bulcsu vezérnek egy csanádi püspök volt a névrokona, 1292-ben egy Boors nevű győri kanonokot találunk (Árp. Új Okl. X. 88), 1294-ben pedig Usubuu és Thonuzoba fiának a nevére akadunk magister Wrkundinus esztergomi kanonok személyében (Árp. Új Okl. X. 139, 143). Ha még ezekhez számítjuk az Üzbeg kipcsaki tatár khánéval egyező nevű Izbeg győri püspököt (Árp. Új Okl. I. 60) a XII. század derekáról, a nemzetségük alapítóinak nevét viselő Kalán pécsi püspököt és Telegdi Csanád esztergomi érseket, továbbá Szent László káplánját, Kupánt vagy Kuppánt, a későbbi püspököt, kinek neve a somogyi vezér nevével azonos, a Kálmán korabeli Zemera nevű «religiosus virt» (Árp. Új Okl. VI. 77), azután azon Op (apa) nevű «sacerdost», kinek fiai 1211-ben a tihanyi apátság lovas jobbágyai voltak (Árp. Új Okl. I. 107), az 1218-ban említett Wos (Vas) esztergomi kanonokot (Mon. Strig. I. 220), Uros vagy Uraz pannonhalmi apátot, Edus egri kanonokot, Ceba azaz Csaba gyulafejérvári kanonokot, 1229-ből Elemerus, Vroch és Harga clericusokat (Árp. Új Okl. VI. 471, 473, 475), Babus győri kanonokot (U. o. 468) és Scend sacerdost (U. o. 471) s végül a hamisítatlan mozlim nevű Ibrahimot, a ki a XIII. század elején «archidiaconus de Zobuslou» volt (Vár. Reg. 137): eléggé meggyőződhetünk arról, hogy az Árpádok korában telis tele volt a magyar társadalom mindenféle pogánykori reminiscentiákkal, bármennyire ellenkeztek is azok a ker. egyház szellemével.
Ezekhez járulnak aztán a népies nevek, melyek értelmes magyar szókból állnak.
Kubinyi, miként Pór A., ezeket az idegen keresztnevek egyszerű fordításainak tartja. De nem azok. Sőt ellenkezőleg, nagy részben épen ezek alkotják legősibb személyneveinket.
A névalakítás módja, úgyszintén azon fogalmi kör, melyből a személyek megnevezésére alkalmazott jelzők vétettek, nagyon különböző az egyes népeknél s épen ebben a különbségben találjuk aztán azon kritériumot, melynél fogva megitélhetjük, hogy népies neveinket fordításoknak vagy a magyar szellem eredeti alkotásainak tekintsük-e?
Ha a névalakítás módjára nézve összehasonlításokat teszünk, tapasztaljuk, hogy a sémi népek túlnyomó részben összetett neveket használtak, melyek néha egész mondatot fejeznek ki, pl. a Boldizsár név eredeti kháld alakja: Bil-kudur-uszur vagy Bil-sár-uszur a. m. Bél-a-királyt védd. Az árja nevek, mint a germándoké, szlávoké, görögöké, iránoké, keltáké stb., rendszerint két szóból vannak képezve. Ellenben a mi személyneveink, mint említettük, általában véve egyszerűek s csak kivételesen fordulnak elő az olyanok, mint: Opa-forcos, Chiko-lou, Jou-legen, Zyp-azzon stb. Ennyiben tehát már a névalakítás módja is arra utal, hogy a magyarra fordított idegen nevek számát szűk korlátok közé kell szorítanunk.
Még szembetünőbb azonban értelmes neveink eredeti magyarsága, ha azon szempontból vesszük vizsgálat alá, hogy miféle fogalmi körből vették eredetüket.
A magyar nem használt olyan neveket, minők volnának: Ragyogó, Tündöklő, Dicső, Hires, ellenben a germán és szláv nevek közt tömegestől fordulnak elő az effélék, például: Hrod-beraht (Róbert) = a dicsőség által ragyogó, Land-beraht (Lambert) = az országban tündöklő, Hrod-land (Roland, Loránd) = dicsősége az országnak, Beraht-old (Berthold) = fényesen uralkodó, Hlodo-vik (Ludvig, Lajos) = hires harczos, Vladi-szláv = a hatalom dicsősége, Szventi-szláv (Szvjatoszláv) = szent dicsőség, Jari-szláv = a keserűség dicsősége, Vladimir = a hatalom által hires, Ticho-mir (Tihamér) = vidám és hires stb. Nálunk ezek helyett hasonlatképen az Aran, Aranka vagy Arenka és ősibb formában a Zaránd (v. ö. ugor: zorni, szarny stb. = arany) nevek voltak divatban, miként a törökségnél a hasonló értelmű Altun s összetételben: Altonop (arany-apa), altun-tas (arany-kő) stb.
Az isten nevét sem találjuk a mi személyneveinkben, míg a sémi névösszetételekben minduntalan eléfordul, minők: a zsidó Gabriel (Gábor) = isten embere, Mikhael (Mihály) = kicsoda olyan, mint az isten, Jehosua (Jósua, Jósa, Jézus) = Jehova a segítség, Johanan (János) = kihez Jehova kegyelmes, Mattatajah (Máté) vagy Mattatijah (Mátyás) = Jehova ajándéka stb. s kisebb fokig feltalálható az árja nevekben is, pl. a görögöknél: Theodoros = isten ajándéka, Theophilos = istenszerető, a németeknél: Gottschalk = isten szolgája, a szlávoknál: Bogdán = isten adománya, Boguszláv = isten dicsősége, Bogomir = isten által hires stb.
Ha már fölteszszük a martyrologiumi s egyéb idegen nevek tömeges magyarosítását, igazán csodálatos, hogy a papság miért nem alkotott a teljesen világos jelentőségű latin Adeodatus vagy a német és szláv nevek mintájára olyan neveket, minő volna pl. Istenadta, Istenfélő, Istenszerető, Istenhivő stb. Hiszen első sorban is ezekre s az olyan, keresztény szellemben alkotott nevek magyarosítására lett volna szükség, mint a milyen a Benedictus = áldott, Bonifacius = jóltevő, Clemens = szelid, Innocentius = ártatlan, Salvator = megváltó, Coelestinus = mennyei stb. Hogy van az, hogy a keresztnevek lefordításánál épen ezeket és a hasonlókat mellőzték, de arra már volt gondjuk, hogy a Lupust vagy Wolfgangot megmagyarosítsák Farkasra, a Silvestert Erdősre, a Firmianust Erősre, az Ursust, Orsinot Medvére, a Mercuriust Szerdára, a Tristanust Szomorura stb. Mintha csak szántszándékkal keresték volna ki az olyan értelmű neveket, melyek a világ valamennyi primitiv népénél feltalálhatók.
A magyar neveknek van határozott jellegük, a mi sehogy sem illeszthető bele a keresztény fogalmak keretébe, de megfelelnek egy a keleteurópai pusztaság törzsei közül ideszakadt szilaj harczias nép gondolkozásmódjának.
Csakis így érthető, hogy olyan hézagos a magyar nevek azon csoportozata, melynél a jelentés a vallásos és istenes életre vonatkozik; a Joud (jó), Joulegen, Jolyan, Jámbur vagy Imbur és talán Yrgolin (irgalom) volnának ilyenek népies neveink közt, míg a Boudugról már nem egészen bizonyos, hogy ide tartozik-e, mert «boldog» szavunk eredeti jelentése a. m. gazdag s így megfelel a török származású Baja, Bajadi, Baján, Baán neveknek.
Mily változatos ezzel szemben az a másik sorozat, melynél a neveket a katonai erények, vitézség, nyers erő, szilaj kedvtelések fogalmi köréből vett jelzők és hasonlatok képezik.
Ilyenek a következő nevek: Hős, Bátor, Merő (vakmerő), Vitéz s a megfelelő értelmű török Alap (Olup), Alpra vagy Alpár, Bahator, aztán: Erő, Erős, Keme vagy Kemény (a Szilárd név modern fordítás, miként maga a szó is a neologia alkotása), Csatadi, Bicsak, Bolta, Csákán, Vad, Vadas, Vadadi, Bősz, Haragos, Törő, Zuzó, Ütő, Vágó, Vágja, Vágjad, Oklelő, Orto (irtó), Leső, Váró, Büszke, Kevély, Gőgös stb.
Ide tartoznak aztán a külvilág tárgyairól vett hasonlatok, mint a szilárdság, keménység jellemzésére a Keve (kő), törökösen Tas és Vas, Vasadi, Vasas, törökül: Temer vagy Timurdi. Továbbá az erő, vadság és bátorság megtestesítőiről, az őshaza hatalmasabb állatjairól vett nevek, minőket minden primitiv nép személynevei közt találunk. E vadállatok közűl őseink a délszakibb oroszlánt, tigrist és párduczot csak hirből ismerték s ezért népies neveink közt nem is fordulnak elő, nem úgy, mint a középázsiai törökségnél, melynél az Arszlán, Kaplan és Barsz (Ilbarsz, Balbarsz stb.) nevek a legkedveltebbek közé tartoznak. Az Oroszlán nevet az úri osztálynál is csak kétszer találtam (a XIII. század második felében: Urozlanus de Geche. Turul, IV. 186. és 1398), a Kaplan (tigris) pedig csakis a hasonnevű nemzetségnél volt használatban (pl. 1272. Comes Coplan de gen. Caplan. Haz. Okl. VIII. 438). Annál gyakoriabbak a: Farkas, Farkasd, Opaforcos (azaz hímfarkas), Medve, Bika, Bikács, törökösen: Bua, Buga, Boga, Buka, Kan vagy Kondi s törökösen: Kaban, Kos, Kosdi s törökül: Teke. Hogy ezek közt az annyira elterjedt Farkas névnél sem lehet fordításra gondolni, világosan mutatja az, hogy földrészünkön a legkülönbözőbb népeknél is feltaláljuk; nevezetesen a martyrologiumi Lupuson kívül megvolt az ősgermánoknál (góth: Ulfilas, skand.: Olaf, német nevekben mint összetétel: Wolf-gang, Wolf-hram, Wolf-ger, Atha-ulf, Rad-ulf, Arn-ulf stb.), a szlávoknál (Vulk, Vuk, Vlk s latinizálva Vulcanus), oláhoknál (Lupuj), Kelet-Európában a votjákoknál (Kion), a kaukázusi khevzuroknál (Mgela), a törökségnél (kunoknál: Girg, szeldsukoknál: Gurgaszlán, Közép-Ázsiában: Kurt, kirgizeknél: Kaszkir stb.). A Medve névnek sem csupán a martyrologiumi Ursus felel meg, hanem hasonlót jelent a votják Gondir, valamint a khevzur Sincsla és Daturia név is. A föntebbiekhez csatlakoznak a ragadozó madarakról vett nevek, mint Kesellő vagy Kesejdi, Soulum, Solmus, Ülüved vagy Ülüves, Vércse, Kánya, aztán Turul, Kerecsen, Karul, továbbá a török eredetű Kartal, Csura vagy Súr, Sár, Sol vagy Soil (a. m. török: csajla = sólyom. A XIII. század vége felé: Soyl de Zecke in terra Zechke. Árp. Uj Okl. X. 455). Mind olyan személynév, melyeknek megfelelő értelmű nevet alig találnánk a martyrologiumban, de annál többet a szeldsukoknál és más török törzseknél, minők: Szonkar (fehér sólyom), zonkartigin (sólyomnak nevezett), Akszonkar (fehér sólyom), Sahin (a legszebb sólyom), Balaban (sólyom), Tugan (közönséges sólyom) stb.
Az olyan személyneveknek sem tudom megtalálni előképét a középkori papságtól is értett keresztnevekben, melyek a ló különböző neveiből alakultak, de annál természetesebbnek látom azt a psychologiai magyarázatot, mely az ilyen nevek keletkezését a ló iránti előszeretetre vezeti vissza. A Louch (v. ö. osztyák: lauch = ló), Luadi és a kun Ula (ulah = ló), a Csikó, Csikóló és változatai, Csid (v. ö. bodrogközi: csidu, székely: csit-kó, csángó: szit-ku = csikó) és a megfelelő török Taj (2 éves csikó) és Kolon (3 éves csikó), valamint a Monios, Csidür és Ménüs ép olyan névalkotások, mint a középázsiai törökségnél Ajgir (ménló), Ajgiralp (ménlő-hős) s a kirgizeknél Kunan baj (3 éves csikó) és Dönön baj (4 éves ló, baj = fejedelem).
Ugyancsak az olyan török nevek, mint Bogu vagy Bugu (szarvasbika) és Bagis (szarvas), Csonbagis (nagy szarvas), Szaribagis (sárga szarvas) és más primitiv népek hasonértelmű személynevei szolgáltatnak analogiát Eüze vagy Eüzi, Eüzen, Eüzüd (őz) és Bulán (tatár: bolán = jávorszarvas) neveinkre. Megtaláljuk régi neveink közt a Rókát vagy Ravaszt (Rouoz, Ruoz, tulajdonkép a. m. róka, v. ö. osszét: ruvasz, rubasz, cseremisz; rövözs, mordvin: rivesz = róka, Árpádkori oklevelekben: ruozlik, rovozlik = rókalyuk) s aztán a hajdani Nagy-Magyarország annyiszor emlegetett becses bűrű kisebb állatait, minők: Nuuz (nyuszt), Neste (nyest) és Hölgyasszon (azaz hölgymenyét); ezekhez csatlakoznak: Hód, Nyulad, Nyulas s a tatár eredetű Kama (vidra), melyeknél a votják Konyi (evet) hozható fel hasonjellegű személynévnek. A középázsiai állatvilágból vett személynevek közűl a törökségtől a Bota (tevecsikó) és Kulán (vadszamár) hatolt el hozzánk. Igen kedvelt Árpádkori nevünk volt a Csóka, kicsinyítve Csókád, melynek tatáros és volgamenti finn-ugoros változatát Csenke, Cseüke és Csana (a. m. csóka, varjú) neveink mutatják s gyakran eléfordult a Rigó név is; analog személyneveket a votjákoknál találunk. (Kwaka a. m. varjú, Juber a. m. rigó.)
E nevek ép úgy, miként a Buza, kicsinyítve Buzád, törökös alakban: Bogdai, Bodoy, Árpa, a török mongol elemnél szintén Arpa, azután Kölesd (Culessed), valamint az Erdő, Erdőd, Erdős, törökösen Urmandi, továbbá Tengürd s a megfelelő kategoriába tartozó török eredetű Oghuz (folyam) egyformán a primitiv névalkotások fogalmi köréből valók s midőn egész sorozatot találunk ilyenekül régi személyneveink közt: ezzel alapot nyertünk annak az elbirálására, hogy e nevek fordításoknak tekintendők-e vagy ősmagyar névalkotásoknak?
Az a psychologiai alap, mely a régi magyar személyneveket ugyanolyan gondolkozásmód termékeinek tünteti föl, mint a minőt tapasztalunk más primitiv népeknél a személynevekül szolgáló jelzők és hasonlatok megválasztásában, világosan mutatja, hogy mikép keletkeztek ezen neveink. Nem az idegen keresztnevek fordításai, bár kétségkívül vannak ilyenek is. De ez csak a kisebbik rész s mindenesetre olyan fogalmi körből valók, melyek nem illenek bele az ősmagyarság életviszonyaiba és gondolkozásmódjába.
* * *
A becses munka további füzeteit, mely alkalmat szolgáltat a föntebbiek elmondására, várva várjuk.
NAGY GÉZA.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi április hó 28-án B. Radvánszky Béla társ. elnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Csánki Dezső, Csontosi János, Kammerer Ernő, Majláth Béla, Nagy Gyula, Nagy Imre, Schönherr Gyula, Szendrei János, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József, Tagányi Károly vál. tagok, Czanyuga József pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Schönherr Gyula vál. tag felolvassa Csoma József vál. tagnak «Az olasz renaissance hatása a magyar heraldikára» czímű értekezését, mely a Turul következő füzetében fog kiadatni.
Ezután Nagy Gyula vál. tag felolvassa a társulati pénztár állapotának és az 1891. évi számadásoknak megvizsgálására küldött bizottság jelentését, mely egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
Alulirtak a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1891. november hó 26-án tartott igazg. vál. üléséből az 1891. évi pénztári számadások s a pénztári állás és vagyonkimutatás megvizsgálására küldetvén ki, mai alulírt napon dr. Fejérpataky László titkár úrral egyetemben megjelentünk Czanyuga József pénztárnok úr lakásán, hol a vizsgálatot a következőképen teljesítettük:
A pénztári könyvnek mind bevételi, mind kiadási rovatát tételről tételre átvizsgálván s a mellékletekkel valamint a tagok törzskönyvének adataival egybevetvén, a számadásokat általában hibátlanoknak, a bevételeket és kiadásokat a megfelelő okiratokkal igazoltaknak s az egész pénztári kezelést szabatosnak találtuk; csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy a kiadásoknál négy helyen 10–10 kr., összesen tehát 40 kr. póstai kezelési költség be nem iratott, s így a pénztárnok 40 kr. erejéig a társaság javára tévedett, kérjük azonban a t. választmányt, hogy a pénztárnok urat e tévedés megigazítására s az évi maradvány összegnek ehez képest való áthozatalára felhatalmazni méltóztassék.
A pénztár a % alatt ide csatolt kimutatás szerint (mely folyóiratunk megelőző füzetében közöltetett) 1891 decz 31-én 4540 frt 63 kr. bevétel és 4171 frt 76 kr. kiadás után 368 frt 87 kr. illetőleg a föntebbiek szerint a pénztárnok javára visszaeső 40 kr. levonásával 368 frt 47 kr. készpénz-maradványnyal rendelkezett. A készpénzt a f. évi jan. 1-től a számvizsgálat napjáig történt bevételek és kiadások hozzáadásával, illetőleg levonásával, megolvasván, hiánytalanúl meglevőnek találtuk.
A társaság vagyoni állapotát a mellékelt kimutatás 1891 decz. 30-én 12, 168 frt 87 krban (a föntebbi helyesbítés szerint 12,168 frt 47 krban) tünteti föl; mely vagyoni kimutatás helyességéről az új pénztári ügyrend 1. c) szakaszának megfelelőleg a titkár úr által kitünő pontossággal elkészített s most már a pénztárnok által folytatólag vezetendő «alapítványkönyv» tételeinek a meglevő értékpapirokkal és alapító-levelekkel való egybevetése alapján meggyőződést szereztünk.
Meg kell itt jegyeznünk, hogy a pénztári ügyrend 2-ik szakasza értelmében a társaság alapítványi vagyona mint kezelési letét, az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél már elhelyezendő lett volna, a titkár úr nyilatkozata szerint azonban a társaságot a bankkal szemben képviselő elnök, titkár és pénztárnok névaláirásának szabályszerű közjegyzői hitelesítése különféle akadályok miatt még eddig meg nem történhetvén, az alaptőke letétele nem volt eszközölhető. Kérjük a t. választmányt, hogy ezt tudomásul venni s az elnökséget utasítani méltóztassék, hogy a vagyon szabályszerű letételéről mennél rövidebb idő alatt gondoskodjék.
Ezek után a Nemzetségi Zsebkönyv számláját vettük volna vizsgálat alá, de mivel a titkár úrtól azt az értesítést nyertük, hogy a Zsebkönyv bizományos könyvárusával a leszámolás csak a közelebbi napokban lesz megejthető, czélszerűbbnek véltük a vizsgálatot a leszámolásig elhalasztani, mire nézve engedje meg a t. választmány, hogy a N. Zsebkönyvre vonatkozólag később tehessük meg jelentésünket. Addig is indítványozzuk, hogy a megvizsgált számadásokra nézve, az 1891-ik évre Czanyuga József pénztárnok úrnak a szokásos felmentvény a szokásos fentartással megadassék.
Végűl legyen szabad a titkár úr által velünk közölt 1892. évi költségvetési javaslatot, mely 4127 frt 87 kr. (helyesbítve 47 kr.) bevétellel szemben 3780 frt kiadást s e szerint 347 frt 87 kr. (helyesbítve 47 kr.) várható maradványt irányoz elő, a t. választmánynak elfogadásra ajánlanunk.
Budapesten, 1892 ápr. 23-án.
A t. választmánynak alázatos szolgái
Szinnyei József s. k., Csontosi János s. k., Nagy Gyula s. k. mint a számvizsgáló bizottság tagjai.
A számvizsgáló bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásúl vétetvén, annak alapján Czanyuga József pénztárnok úrnak a felmentés az 1891-ik évi társulati számadásokra nézve megadatott. A föntebbi jelentés kapcsán a választmány a következő határozatokat hozta: 1. A kiadások rovatába a pénztárnok által tévesen be nem írt 40 krnyi póstaköltség a folyó 1892. évi pénztári naplóban kiadásba tétessék. 2. Utasíttatik az elnökség, hogy a társaság alapítványi vagyonának az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél leendő elhelyezéséről mennél rövidebb idő alatt gondoskodjék. 3. A Nemzetségi Zsebkönyv számlájára nézve felkéretik a számvizsgáló bizottság, hogy azt utólag megvizsgálni és erről még a nyári szünet előtt tartandó rendkívüli vál. ülésen jelentést tenni szíveskedjék. 4. Végűl a választmány a számvizsgáló bizottság tagjainak fáradságáért jegyzőkönyvileg köszönetet szavaz.
A társaság folyó évi költségvetése kerülvén tárgyalás alá, az egészen oly módon állapíttatott meg, miként azt a Turul megelőző füzetében közzétett javaslat tartalmazza.
A pénztárnok jelentése szerint f. évi január 1-étől április 28-ig, volt
Bevétel 1250 frt 62 kr.
Kiadás 1008 frt 76 kr.
Készpénz 241 frt 86 kr.
Vagyonállás.
Értékpapirokban 8300 frt – kr.
Rendes alapítólevelek értéke 3100 frt – kr.
Alapítólevelek nélküli alapítványok 600 frt – kr.
Készpénz 241 frt 86 kr.
Összesen 12241 frt 86 kr.
A titkár bejelenti, hogy Pfeifer Ferdinánd könyvárussal a leszámolás a Nemzetségi Zsebkönyvnek 1890 jún. 10-ike óta eladott példányairól megtörtént. Ennek eredményeként 42 eladott példány ára fejében 126 frt illeti a társaságot. A bejelentés tudomásúl vétetik és a mondott összeg a Zsebkönyv nyomdai számlájának részleges törlesztésére fordíttatik.
Új évdíjas tagokúl megválasztatnak a következők: Dr. Ballagi Aladár egyetemi tanár Budapesten, Temesvár sz. kir. városa tanácsa (ajánlja a titkár), Gombos Kálmán kir. albiró Kismartonban (aj. Csánki Dezső), Dr. Irinyi Tamás sz. széki jegyző Szatmártt (aj. Luby Károly).
A titkár bejelenti, hogy a Turul tíz éves folyamához készítendő tárgy- és névmutató mintegy 10 nyomt. ívnyi terjedelmű lesz a folyóirat formájában. Jelenti egyúttal, hogy a múlt vál. ülés határozatának megfelelőleg Stargardt berlini és Rommel frankfurti könyvkiadóknak felajánlotta a társaság tulajdonában lévő czímer-nyomatok 300 példányát a társaság által kikötött feltételek mellett; tőlük azonban választ még nem nyert. A választmány határozatából a Turulnak f. évi füzeteiben felszólítás intézendő a tagokhoz a Tárgymutatóra leendő előfizetési előjegyzés iránt. A tárgymutató ára tagok részére 1 frt 50 kr. lesz. A czímer-nyomatok tárgyában utasíttatik a titkár, hogy a külföldről beérkező ajánlatokról a nyári szünet előtt tartandó vál. ülésen jelentést tegyen.
Makó városának átirata, melyben a város czímeréről felvilágosításokat kér, véleményadásra Tagányi Károly vál. tagnak adatott ki.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula és Szinnyei József vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
Nagybaráthi Huszár János czímerlevele. 1572.
(Egy czímerrajzzal.)
Miksa király 1572 október 27-én Pozsonyban kelt oklevelével czímert adományoz nagybaráthi Huszár Jánosnak, és fivérének, Ferencznek, az előbbi – ki Szathmárban katonáskodott – által tanusított hűség, és hű szolgálatok jutalmául (...consyderatis fidelitate, ac fidelibus servitiis fidelis nostri, nobilis Joannis Hwszár de Nagybaráty, militis in Zathmar).
Ezen 1572-ben adományozott czímer teljesen elüt attól, melyet a baráth Huszár család 19 évvel később – 1591-benA baráthi Huszár család (beszélő) czímere; Veres pajzsban zöld téren fehér lovon ülő kék öltözetű huszár, hátra fordult arczczal, kardját hátra vágja. – Sisakdísz: növő fehér ló. – Takarók: kék-arany; veres-ezüst.* kapott. E két család között összefüggést kimutatni nem lehet; Baráthi helység Nógrád vármegyében fekszik, Nagybaráthi pedig Győr vármegyében.
Mindkét czímer megvan Nagy Iván munkájában (VI. 201, 204.)
Az armalis szövegéből látjuk, hogy nagybaráthi Huszár János és Ferencz, kik állításuk szerint nemes ősöktől származtak, már korábban is élvezték a nemesi kiváltságokat, azonban az erre vonatkozó okleveleket a mohácsi vész után elvesztették, miért a királyi kegyelem őket most újra az ország igaz és kétségtelen nemesei sorába emeli, és nekik czímert adományoz.Eundem Ioannem Hwszár de dicta Nagybaráty, cum fratre suo Francisco similiter Hwszaar, de eadem Nagybaráty, quos etiam alioquin de nobili prosapia originem ducere, et praerogativa nobilitari gavisos fuisse, privilegiaque superinde sufficientia habuisse, sed ea ab ipsis malo casu post cladem Mohachiensem deperdita, et abalienata esse asserunt, de regiae nostrae potestatis plenitudine, et gratia speciali, in coetum, et numerum verorum, atque indubitatorum regni nostri Hungariae nobilium, denuo et ex novo duximus aggregandos, annumeandos, incorporandos, et adscribendos.*
A czímerfestmény, mely az armalist díszíti, némi eltéréseket mutat a szövegbe foglalt leirástól. A leírás szerint a kék pajzs lábában hármas zöld domb van, a középső domb mögől egy természetesen ábrázolt oroszlán emelkedik ki, jobb lábában kivont pallost tartva. A pajzson rostélyos sisak, gyöngyökkel és drágakövekkel diszített koronával, melyből az előbbihez teljesen hasonló sárga oroszlán nő ki, jobb lábában magyar kardot tartva. – A pajzsot mindkét oldalról fehér-kék – veres-arany takarók veszik körül.Scutum videlicet militare, coelestini coloris, tricipitem collem viridem in fundo habens, ex quorum medio dimidius leo naturali colore effigiatus, cum gladio ancipiti dextro pede arrepto, torvus prodire cernitur. Scuto superimposita est galea militaris craticulata, corona regia margaritis, et lapidibus preciosis parem priori per omnia fulvum leonem cum gladio Hungarico proferente, exornata; a summitate scuti (sic) laciniis, sive lemniscis, albo, coelestino, rubeo item et aureo coloribus distinctis, in ambas scuti ambages diffluitantibus, illudque apposite illustrantibus.*
A festmény leírása pedig következő:
Fehérrel damaszkolt kék pajzs lábában hármas zöld halom, mögötte természetesen ábrázolt, növő oroszlános leopárdAz oroszlán és leopárd közötti külömbséget a fej állása határozza meg. Az oroszlán profilban, a leopárdé szemben ábrázoltatik. – Menő oroszlán leopárdos oroszlánnak (lion léopardé, – lion passant – leopardirter Löwe); ágaskodó leopárd pedig oroszlános leopárdnak (léopard lionné – lion rampant guardant – gelöwter Leopard) mondatik.* jobb lábában hosszú keresztvasú, egyenes pallost tartva. Sisakdísz: a sisak arany koronájából növő természetes oroszlán, jobb lábában görbe, elvágott végű magyar kard. Takaró: veres-ezüst, kék-arany; mihez még jobbra veres, balra kék, bojtban végződő lebegő szalag járul. – Az egész arany keretes, aranynyal damaszkolt megyszín alapon; az alsó jobb sarokban az évszám: 1572.
Az eltérés a festmény és a leírás között tehát abban van, hogy a szöveg a pajzsba oroszlánt helyez, a művész pedig oroszlános leopárdot ábrázolt; a takarókat pedig nem kék-ezüst – veres aranyra, de veres-ezüst – kék-aranyra festette. Ilyen eltérések gyakran fordulnak elő ott, hol a czímert az okmány kiadása után festették meg; itt azonban nincs okunk ezen esetet feltételezni, és a külömbséget csak a festő gondatlanságának tulajdonítjuk. – Külömben a művész igen helyes felfogására vall a czímerállat naturalisticus ábrázolása; mert ámbár szabály nincs rá, mégis jobban felel meg a dolog természetének, ha a valamely tárgyat tartó állat – oroszlán, leopárd, sas stb. – nem stilizálva, de természetesen ábrázoltatik.
A jól conservált armalis a czímerszerző utódja, nagybaráthi Huszár Imre úr tulajdona.
GHYCZY PÁL.
A bécsi «Adler» cs. kir. heraldikai társaság új alapszabályai
f. évi márczius 10-én nyerték meg az alsó-ausztriai cs. kir. helytartóság részéről a hivatalos megerősítést. A társaság az 1870 május 10-én alakult «Adler» heraldikai-genealogiai egyesületből keletkezett, 1883. márcz. 1-én kapta meg a legmagasabb elhatározás útján a «cs. kir. heraldikai társaság» czímet és az azzal egybekötött előjogokat, s jelenleg Lajos Viktor főherczeg védnöksége alatt áll. Feladatát a történelem segédtudományainak: a heraldikának, genealogiának, pecséttannak és epitaphikának művelése képezi, az alapszabályok 1. §-a szerint Ausztria-Magyarországra való különös tekintettel («namentlich in Bezug auf Oesterreich-Ungarn»). Alig szükséges megjegyeznünk, hogy ez a formulázás nem nagy közjogi ismereteket árul el a statutumok szerkesztői részéről, mert bizony a «Cs. kir. heraldikai társaság»-nak ép oly kevés köze van hivatalból a magyar heraldikához, mint a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak az ország történelem segéddisciplináihoz. Tagjai között vannak tiszteletiek, alapítók (legalább 200 frtnyi alapítványnyal), pártolók (legalább 50 forintnyi adománynyal), rendes és levelező tagok. A társaság élén az élethossziglan választott tiszteleti elnökön kívül 6–12 tagból álló előljáróság áll, melynek megbizása 3 évig tart. Az új alapszabályok a társaság nevén, székhelyén és feladatain kívül megállapítják az eszközöket, melyek által a feladatok megoldására törekszik, felsorolják a tagok külömböző nemeit s azok jogait és kötelességeit, a vezetés módját, az évi közgyűlés, a választások és pénztár-vizsgálat rendjét, a tagok viszályainak elintézésére hivatott választott-biróság teendőit, s végűl körülírják a társaság netaláni feloszlásának módozatait.
SZAKIRODALOM.
Magyar viseletképek czímeres-leveleinkben.
Irta Dr. Szendrei János. 105 képpel. Budapest, 1892. 8-r. 48 l. A hazai czímeres-levelekben rejlő nagybecsű történelmi anyagot eddigelé kevéssé méltányolt szempontból, mint a magyar viseletek elsőrendű forrását tette tanulmánya tárgyává Szendrei János, társulatunk vál. tagja, a ki a Magyar Nemz. Múzeum és az országos levéltár több százra menő gazdag armálisgyűjteményét buvárolta át, hogy festett czímerképeikből a régi viseleteket feltűntető adatokat összegyűjtse s a magyar costume-tan javára értékesítse. Minő jelentékeny hiányon volt hivatva segíteni e vállalkozásával, azt a costume-tani irodalomról bevezetésként adott ismertetésből olvashatjuk ki, mely szerint az eddigi művek forrásai között a czímeres-leveleknek igen kis hely jutott. S hogy fáradozásait mily kedvező eredmény koronázta, mutatja a czímeres-levelek tekintélyes száma, a melyek Szendrei tanulmányához felhasználható anyagot szolgáltattak. Az általa ismertetett 96 czímeres-levél között a mohorai Vidffy (1418.), Moghi (1418.), Jersay (1431.), Szlopnai (1432.), Kistárkányi (1434.) családok czímerei a Zsigmond korabeli magyar viseletekből őriztek meg nehány érdekes adatot számunkra. A Hunyadiak korát illusztrálja Berekszói Péter 1448-iki armálisa, Disznósy Miklós czímere (1456.) és egy ismeretlen czímer a kassai dóm szentségházáról; míg a Jagellók korabeli costume-emlékek között Dombay János deák (1506.) czímere, a II. Ulászló és gyermekei arczképeiről nevezetes Gersei Pethő czímer (1507.) és Kánthor Benedek (1509.) armálisa foglalnak el kiváló helyet. E középkori czímerek legnagyobb részét előbbi publicatiókból ismerjük; új a Jersayaké a M. Nemz. Múzeum levéltárából, mely buzogányt tartó pánczélos kart ábrázol, és Kistárkányi Dénes czimere az Orsz. Levéltárból, a melyben egy szál ingben ábrázolt, ősz körszakállos ember mezítláb küzd egy ágaskodó farkassal s azt hosszú egyenes kardjával átdöfi. A mohácsi vész utáni sorozat közül kiváló figyelmünket érdemlik meg Záray Lázárnak I. János királytól 1533-ban nyert czímere (a szerző gyűjteményéből), melyben vörös mezbe öltözött kar magyaros görbe karddal fejet vág le, a szöveg szerint a rácz lándzsások vezérének fejét; továbbá Szabó Lukácsnak Izabella királynétól 1548-ban kapott czímere: magyar kardot tartó vörös mezű kar, és Kotheck András czímere, a mit II. János Zsigmond 1560-ban adományozot, s mely a XVI. század végéről való sisakot ábrázol hű és pontos rajzban. E három czímer a sajátképi magyar királyi heraldika utolsó termékeinek tekinthető, s a magyar fegyverekből kölcsönzött motivumaival mintegy átmenetet képez a fejlődésében oly sajátságos irányt vett erdélyi magyar heraldikához. Terünk nem engedi a további anyag részletes ismertetését s csak egy szóval lehet megemlékeznünk a többi 13 XVI. századbeli, 55 XVII. és 10 XVIII. századi czímerről, melyeknek legtöbbjénél a szakszerű leíráson kívül az armális czímerleíró szövegét is közölve, a szerző a szorosan vett heraldikai buvárlatokra is igen becses anyagot tett hozzáférhetővé. Az elismerésre méltó buzgalomról és szép szakismeretekről tanuskodó dolgozatot Szendrei János társulatunk múlt évi nagygyűlésén olvasta fel, s az Archaeologiai Értesítő XI. kötetének 5. és a XII-iknek 2. számában tette közzé; e közlemény különnyomata a jelen füzet, mely nemcsak tartalma, de díszes kiállítás tekintetéből is értékes terméke szakirodalmunknak.
D.
Kiskárpáti Emlékek.
Jedlicska Pál hely- és művelődéstörténeti munkája II. kötetének, mely a Kis-Kárpátok Éleskőtől Vágújhelyig terjedő vidékét tárgyalja, családtörténeti vonatkozásai alkalmat nyujtanak nekünk, hogy felőle e helyütt nehány sorban megemlékezzünk. A szerző terjedelmes művében sorra veszi a vidék minden községét és várát és összegyűjti a községi életükre, egyházaikra, nemesi birtokos családjaikra stb. vonatkozó adatokat. S főleg ez utóbbiak érdekelnek bennünket közelebbről, annál is inkább, mert Jedlicska a legtöbb családnál azok nemzedékrendi elágazásaira is kiterjeszti figyelmét. Iacute;gy közli Éleskő vára birtokosainak a Czobor és Bakics családoknak leszármazási tábláit; a Korláthkeőy, Apponyi, Pongrácz, Motesiczky családokéit, kik Korláthkőt birták; az Alsó-Korompában birtokos korompai Nehéz György, a Spáczayak, Gyulay Péter s a Brunszvik és Chotek grófok családfáit; Jókeőnél az Erdődy grófok, Nizsnánál az Onoryak, Lopassónál a Jedlicskák, Veszelénél az alsólindvai Bánffyak, Rakovicznál az ujfalussi Kissek, Verbónál a Szélessyek, Ocskónál az Ocskayak, Csejthénél a Boróczyak, guthi Országhok, Nádasdyak, Drugethek és Révayak genealogiáit és Vágujhely egykori urainak a Stiborok nőági leszármazóinak nemzedékrendjét. Ezek a családfák jobbára Nagy Iván közkézen forgó adatait, és a mellett az egyes családoknak – néha talán kellőleg me sem rostált – hagyományait veszik alapul, de megvan az az érdemük, hogy összegyűjtenek sok olyan adatot, a mihez a genealogusok esetleg csak hosszú utánjárással juthatnának. Czímertani szempontból sok felhasználható anyag rejlik az egyes régi épületek, várfalak, templomok, sírkövek czímeres és feliratos emlékeinek s az eredeti czímeres-leveleknek feljegyzéseiben, a mikre a szerző elismerésre méltó figyelmet fordított. A kötet 37 ívnyi terjedelemben az egri érseki lyceumi könyvsajtó termékeként jelent meg; ára 3 frt.
A Komárom vármegyei és Komárom városi történeti és régészeti egylet 1891. évi jelentése.
Gyulay Rudolf egyleti titkár szerkesztésében jelent meg, 11 ívnyi füzetben számolva be az egylet munkásságáról. Voltakép így kell mondanunk: «az egyleti titkár munkásságáról», – mert az aránylag elég terjedelmes füzetet az egy ívre menő társulati statisztika leszámításával kizárólag Gyulay Rudolf dolgozatai töltik be. Az első dolgozatban Gyulay Komárom vármegye és város történetéhez közli regesta alakban összegyűjtött adatait, az egyes helységek szerint csoportosítva azokat. Ugyanily módszerben teszi közzé Komárom vármegye nemesi családainak történetére vonatkozó regestáit, melyekben a XIII. századtól e század elejéig közel 800 nevet sorol fel Komárom vármegye birtokos nemes családai közül. A vármegye legrégibb birtokosai ez adatok szerint a Csák és Koppány nemzetségek ivadékai, ez utóbbiból a Kemeiek, továbbá a Nagymartoni család, s a Konkoly Thegék és Kürtheyek ősei, kik mindannyian a XIII. században vertek gyökeret e vidéken. Az Anjouk alatt telepedtek le az Amadék, az 1332-iki czímeradományról nevezetes Kolos és ivadékai: a szántai és némai Kolosok és a Laczkok, és a simontornyai Laczkfiak. A XV. században a Garaiak, Héderváriak, Kanizsaiak s Rozgonyiak is birtak a vármegyében. A Nádasdy és Pálffy grófok, a Perczelek s a Korláthkeőyek a XVI., a Csáky, Esterházy, Zichy grófok, a Ghyczyek stb. a XVII. századtól szerepelnek a vármegye birtokosai között. Megemlítjük mg az eredetileg Ásvay nevet viselő ásvai Jókaiakat, kik 1668-ban nyertek nemességet. Gyulay közli még a komáromi fő- és alispánok, szolgabirák és várparancsnokok neveit. Kitartásra és szorgalomra valló összeállításához az adatokat nyomtatott forrásokon kívül főleg a komáromi vármegyei és városi jegyzőkönyvek s a pannonhalmi országos és házi levéltárak szolgáltatták, de használta a M. kir. Országos Levéltárt, a primási levéltárt és a közös hadügyminiszterium levéltárának adatait is. A füzet az egyesület évi jelentéseinek ötödik évfolyamát képezi.
A benedekfalvi Luby és az ezzel egy törzsből eredő családok leszármazási táblája 1230. évtől
czímmel Luby Károly tagtársunk terjedelmes táblázatban ismerteti családjának nemzedékrendi elágazását. A Luby család, mint Majláth Bélának a Turul 1890. évfolyamában Liptómegye törzsökös nemeseiről közölt czikksorozatából tudjuk, a Detrich, Horánszky, Andreánszky és Dluholóczky családokkal közös törzsből, a magyarfalvi Hauk-Polku fiáról, az 1285 körül élt Detriktől vette eredetét. Iacute;gy mutatja ki ezt Majláth eredeti oklevelek alapján, s konstatáljuk, hogy a Luby által kidolgozott családfa a XVI. század elejéig – nehány évszám kivételével – teljesen megegyezik a Majláth által közölt táblázattal; csak a Luby nevet először viselő Mihálynál (1500) van az első lényeges eltérés, a kinek apjául Luby nem mint Majláth, Benedek fiát Pétert, hanem a Benedek testvérét Lukácsot jelöli meg. Ennek a Mihálynak két fiától Gáspártól és Györgytől származik a Lubyak két ága, melyek közül az ifjabb volt a nagyobb kiterjedésü, és a nevezetesebb is, mert abból származott Luby György (1675–1712), II. Rákóczy Ferencz kurucz ezredese, és ennek unokája György (1716–67), Liptó vármegye országgyűlési követe, továbbá Károly (1750–1805) udvari tanácsos, kir. táblai ülnök, majd ungi adminisztrátor, és ennek fia Imre (1778–1851) a királyi jogügyek igazgatója. A család ma az aránylag kevés tagu idősebb ágazaton kívül az ifjabbik ágazatnak katholikus és evangelikus ágain virágzik. Czímere, mely a családfán is közölve van, kék mezőben zöld halmon fészekben álló pelikánt ábrázol, a mint kicsinyeit táplálja, a koronás sisakon a czímerkép ismétlésével és kék-arany s piros-fehér sisakfoszlányokkal.
Le blason héraldique
(Manuel nouveau de l’art héraldique de la science du blason et de la polychromie féodale d’ aprčs les regles du moyen age) czímmel egy új czímertani munka jelent meg Párisban; szerzője P. B. Gheusi, mely írói név alatt az ifjabb franczia czímertani írók egyike, Norbert Lorédan rejtőzik. Gheusi művéhez egy másik jeles heraldikus, Augustin Tailhades szolgáltatta az oklevelek és czímerek bő anyagkészletét, ötven évi tanulmány és buvárkodás eredményét. Az ekként létrejött munka igen ügyesen és világosan csoportosítja a franczia heraldika nagy anyagát, magukból annak adataiból állítva össze a czímertan alapelemeit és szabályait. A franczia írók könnyed és érthető írási modora jellemzi az egész munkát, melynek egyes fejezetei a czímerpajzsról, a czímeralakok külömböző fajtáiról, a Franczaiországban nagy szerepet játszott díszjelvényekről stb. lexikonszerű öszeállításban adja a szükséges tudnivalókat. Fejtegetéseinek gyakorlati illusztrálására terjedelmes czímergyűjtemény van függelékként a kötethez csatolva; ennek 1269-re menő czímerei majdnem kizárólag a középkori franczia nemesség czímereiből vannak kiválogatva, s az összehasonlító czímertan kutatóinak igen jó szolgálatot tehetnek, a mennyiben épen oly czímercsoportot tartalmaznak, melynek a nálunk ismeretes legnagyobb czímertani munka: a nürnbergi Siebmacher keretében nem jutott hely. E czímerek adatainak helyességére nem akarunk abból a czímerből következtetni, melyet a gyűjteményben 1246. szám alatt mint «Magyar-Szlavonország» (Hongrie-Esclavonie) czímerét találunk megjelölve, s melynél a hasított pajzs első ezüst mezejében fekte kalap képviseli Szlavonia czímerét, míg a második érszt a három dalmát arany leopárdfej foglalja el, de vörös mezőben. Ki ültette fel ezzel a soha nem látott czímerrel a franczia heraldikust, ez megoldhatatlan rejtély reánk nézve; reméljük azonban, hogy az új heraldikai adat még odakint sem fogja a szaktudósokat félrevezetni, annál kevésbbé, mert ugyanez a munka Marie-Antoinette franczia királynénak, a született magyar kir. herczegnőnek családi czímerénél (1219. sz.) a magyar czímert úgy rajzban, mint leírásban egész helyesen blazonálja. A rendkívül fényesen kiállított könyv 1300 rajzzal diszítve, Firmin Didot & Cie kiadásában jelent meg.
J.
Hibaigazítás.
A Turul legutóbbi füzetében közzétett «Örökös naptár» czímű közleménybe (50. l.) ismételt izben oly tollhiba csúszott be, mely könnyen zavart okozhat.
Azt mondja ugyanis a mondott czikk, hogy «a szökőéveknél arra kell vigyázni, vajjon a keresett dátum a szökőnap (febr. 24.) előtt vagy utána esik-e. Ha előtte esik, akkor az alsó évtáblán az alúl vonalokkal összekötött számok közül az elsőt, ha utána van: a másodikat kell vennünk».
A szökőnap szó tévesen használtatott márczius 1-je helyett. Ennél fogva e szabály, valamint mindazok a helyek, a hol arra hivatkozás történik, a következőkép igazítandók ki:
«A szökőéveknél arra kell vigyázni, vajjon a keresett dátum márcz. 1-je előtt vagy utána esik-e?» stb.
Szerk.
A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
tagsági és egyéb díjait befizették (1892 márczius 16-ától 1892 május 22-éig):
Alapítványbefizetés:
Csapó Vilmos 100 frt
Alapítványi kamat 1892. évre:
Gróf Berchtold Richárd 10 frt
Pártoló tagdíjak (10 frt):
1892. évre.
Gr. Andrássy Géza, Gr. Andrássy Gyula, Gr. Andrássy Tivadar, Gr. Apponyi Albert, Beniczky Ferencz, Benke Gyula, Dr. Bezerédy Viktor, Blaskovich Miklós, Gr. Csáky Albin, Elek Gusztáv, Emich Gusztáv, Gaál István, Gömöry Oszkár, ifj. Hajós József, Harkányi Frigyes, Gr. Hunyady László, Ivánka László, Kopácsy Árpád, Stockinger János, Szmrecsányi Emil, Vigyázó Sándor
Évdíjas tagok (5 frt):
1884. évre.
Nagy Gyula
1885. évre.
Nagy Gyula
1891. évre.
Csánky Dezső, Jamniczky Lajos, Óváry Lipót, Gränzenstein Béla
1892. évre.
Áldássy Antal, Andrássovics Béla, ifj. Berger Samu, Boncz Ödön, Budapesti kegyesr. gymn., Bunyitay Vincze, Bükk Géza, Császár Ferencz, Csollich Géza, Czanyuga József, Doby Antal, Dr. Fejérpataky Kálmán, Géczy Dezső, Görög István, Gränzenstein Béla, Dr. Gyárfás Tihamér, Dr. Hajnik Imre, Dr. Hampel József, Janiczky Lajos, Képviselőház (országgy.), Malobiczky János, Nagy Géza, Szabó János (Váradi), Szepessy Béla, Temesvár város
1892-3
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCXCII.
A SOMKEREKI ERDÉLYI CSALÁD 1415. ÉVI CZIacute;MERES LEVELE ÉS NEMZEDÉKRENDJE.
(Színes képpel.)
I.
Zsigmond király nemes Somkereki Antalnak és családjának az ősök érdemei elismeréseül és a római szent birodalomnak tett szolgálatai jutalmául, Garai Miklós nádor előterjesztésére, nemesi czímert adományozott és e kitüntetésről Konstanzban, 1415. január 26-án adta ki függőpecsétes oklevelét.
A czímereslevél, Zsigmond kifestett armalisainak eddig ismert sorozatában korra a hatodik, a királyi adományozás tényét következő szavakban örökíti meg:
Sigismundus dei gratia Romanorum rex, semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex, nobili Anthonio quondam Nicolai de Somkerek, nostro et sacri imperii fideli dilecto, gratiam regiam et omne bonum. A claro lumine troni cesaree (maiestatis), velud e sole radii, nobilitates alie legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria maiestate dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree claritatis. Sane attendentes multiplicia merita probitatis ac experte constantie fideique merita, quibus progenitores tui ac tu similiter apud nos atque sacrum Romanum imperium diligentibus studiis ac indefessis hactenus claruisti, cottidie clares et in antea eo quidem studiosius clarere poteris, quo te singularibus honorum gratiis senties decoratum, animo deliberato, non per errorem aut improvide, sed sano principum, comitum, baronum et procerum nostrorum et sacri imperii fidelium dilectorum accedente consilio ac de certa nostra scientia, tibi et omnibus fratribus, consangwineis ac heredibus tuis legittimis hic depicta arma tua seu nobilitatis insignia virtute presentium concedimus, necnon de habundantiori plenitudine specialis gratie nostre ad maiorem gloriam tue nobilitatis motu proprio confirmamus ac presentibus elargimur, ut tu et iidem heredes tui arma hic depicta, sicud in presentibus figuris oculis subiecta visibilibus pictoris magisterio distinctius sunt depicta, in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeatis pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio, ac de tanto singularis gratie antidoto tua progenies merito exultet, tantoque fideliori studio ad honorem sacri Romani imperii earum in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Nulli ergo omnino hominum liceat hanc nostre concessionis, elargitionis et confirmationis paginam infringere aut ei quovis ausu temerario contraire. Si quis autem hoc attemptare presumpserit, indignationem nostram gravissimam se noverit incursuram; presentium sumIacute;gy, sub helyett.* nostre maiestatis sigilli appensione testimonio litterarum. Datum Constancie, anno domini millesimo quadringentesimo quintodecimo, vicesimo sexto die mensis Januarii, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. vicesimo octavo, Romanorum electionis quinto, coronationis vero primo.
Ad mandatum dominis regis
Johannes prepositus de Strigonio,
vicecancellarius.
Per dominum Nicolaum platinum.
Az oklevél eredetije hártyán, rózsaszín és zöld selyemzsinórral függő pecséttel, a Somkereki Erdélyi család többi irataival együtt a gróf Teleki család marosvásárhelyi levéltárában 7247. sz. a. őriztetik.
Homlokzatát, illetve felső bal sarkát, a szöveg élén, az ékesen kifestett czímerkép foglalja el. De mielőtt ennek tanulmányozásába bocsátkozhatnánk, figyelmünket az oklevél szövegének a rendes formuláktól való eltérései kötik le, melyek a czímeres levélnek Zsigmond király hasonnemü kiadványai között egész külön helyet biztosítanak.
Fel kellett tünni mindenkinek, mindjárt első olvasáskor, hogy Zsigmond nem mint magyar király, hanem mint a római szent birodalom uralkodója szól hozzánk az oklevélből.
Eltérve a magyarországi czímereslevelek szokásos «Omnibus Christi fidelibus» vagy ehhez hasonló bevezetésétől, az oklevelet a czímeradományos megszólításával kezdi meg, a kit maga és a szent birodalom kedvelt hívének nevez; és a «claro lumine» ismert formulával folytatva a contextust, a királyi czím gondos kikerülésével, császári felségről beszél ot, a hol a többi czimereslevelek vagy egyszerűen a «királyi» jelzőt használják, mint ezt az 1415-iki Baróczi, 1418-iki Moghi, Mohorai Vidffy és Csontos s az 1419-iki Kisfaludy-armálisoknál találjuk, vagy pedig – a huszas évektől végig – egyesítik a két jelzőt.
Ép ily következetesen hangsúlyozza a szöveg további folyamán a római szent birodalomnak tett érdemeket és azt a hasznot, mely a czímeradományosnak e kitüntetés által megkettőzött buzgóságából a szent birodalomra háramolni fog.
Továbbá a szövegnek a czímeradományozást kijelentő része előtt oly formulát használ, a mely első részében, a Vadkerti Vincze család armálisának kivételével, teljesen hiányzik a hazai czímereslevelekből, a második részben pedig világosan kimondja a birodalom rendjeinek az adományozási ténynél való közreműködését. «Nem tévedésből, sem meggondolatlanul, hanem szent birodalmi fejedelemeinek, grófjainak, báróinak és főurainak bölcs tanácsa hozzájárulásával» adja, úgymond, a czímert neki és utódainak.
Fel kell végül tenni mindenki előtt, a ki a középkori kanczelláriai stylussal ismerős, az oklevél befejezését képező két mondatnak: «Nulli ergo hominum» és «Si quis autem», a mely eleve tiltakozik az adomány háborgatása ellen, és az uralkodó nehéz haragjával fenyegeti azokat, a kik ennek ellenmondani merészelnének. Ez a tiltakozási formula ily alakban a magyar stylus curialisban teljesen ismeretlen, s a császári kanczellária jellemző szólásmódjai közé tartozik, mely azt a legrégibb apostoli levelek anathemaformuláiból vette át.
A keltezésben is eltérést találunk a hazai szokástól; az oklevél kiállításának ideje ugyanis nem az egyházi naptárból vett formulával, hanem mint a császári kiadványokban rendesen, a hónap és nap megnevezésével van megjelölve.
Végezetül konstatálnunk kell, hogy az oklevél plicaturájának jobb felső részében (tehát nem közvetlenül a szöveg alatt) megnevezett Johannes prepositus de Strigonio, vicecancellarius, Zsigmond királynak nem magyarországi, hanem német birodalmi alkanczellárja volt, a kinek ebbeli szereplése emlékeit Zsigmond birodalmi igtatókönyvei a bécsi udvari levéltárban bőven fentartották.
Mindez a felől győz meg bennünket, hogy Somkereki Antal, magyar nemes létére, Zsigmondtól mint császártól, illetve akkor még csak római királytól, nem magyar, hanem római szent birodalmi czímerrel lőn kitüntetve.
Ez magyarázza meg a czímereslevél szövegének felötlő sajátságait, szokatlan formuláit és egész kiállításának idegenszerűségét.
Ehhez képest az oklevél nem is a magyar királyi pecséttel, hanem a birodalmi pecséttel van megerősítve, bárha ezt a körülményt a pecsételési formula elmulasztotta megemlíteni.Ez a magyar királyi kettőspecséttel egyenlő nagyságú, egyoldalú nagy pecsét, mely a trónon, császári díszben ülő Zsigmondot a birodalmi, a cseh, magyar, dalmát és luxemburgi czímerektől környezve tünteti fel. Hogy nem magyar, hanem birodalmi pecsét, azt a pecsét nagyságán kívül (a minőt nálunk csak a kettős pecséteknél találunk), a czímerek elrendezése is mutatja, a melynél a két magyar czímerpajzs (a kettős kereszttel és a pólyákkal), a birodalmi sasnak és a cseh oroszlánnak adja át az elsőséget.*
Birodalmi czímeradományozást magyar ember részére Zsigmondtól már ismerünk egyet; ez Azziwelghi Benedek armálisa 1437-ből.Turul, 1885. 166.* Az oklevél szövege ennél szintén az adományos megnevezésével kezdődik, s hozzá intézve, második személyben van tartva; egyébként azonban alig tér el a magyar czímeradományok rendes formuláitól. A Somkereki-armális tilalmi formulái itt hiányoznak, s a «quo ut Romanorum imperator utimur» megjegyzéssel használt pecsét nem az imént ismertetett nagy pecsét, hanem Zsigmondnak a magyar sasos középpecsét nagyságával megegyező, kétfejű sast ábrázoló kisebb császári pecsétje.
Azziwelghi Benedeknél a birodalmi czímer adományozása Marczali Imre udvarmester relatiójára történt. Somkereki Antal ügyében, az oklevél «per dominum Nicolaum palatinum» szavai szerint, a közbenjárói tisztet maga a nádor, Garai Miklós, vitte. Újabb bizonyítéka ez annak a mindinkább kiderülő ténynek, hogy Zsigmond, a király, a császár alatt sem a birodalmi udvartartás, sem a birodalmi kanczellária nem volt szorosan elválasztva a magyar királyi udvartartástól és kanczelláriától, hanem a mint a császári és királyi udvartartás élén magyar udvarmester állott, ép úgy előfordult, hogy a király birodalmi ügyekben, birodalmi czímek és kitüntetések osztogatásában, magyar főurai tanácsával élt.
A SOMKEEKI ERDÉLYI CSALÁD CZIMERE 1415. ÉVBŐL.
Térjünk át most a czímereslevél heraldikai jelentőségének méltatására.
Somkereki Antal újonnan nyert czímere balra dőlt dobor-pajzs kék mezejében balra néző ezüst gólyamadarat tüntet fel, kiterjesztett szárnyakkal, fején liliomos aranykoronával, a mint csőrével egy nyaka köré tekerőzött arany kigyó fejét leharapni készül. A pajzs felső jobb csúcsát ezüst csör-sisak fedi, arany koronával, melyből a czímer gólyája emelkedik ki oromdísz gyanánt, és ezüst bélésű kék sisak foszlányokkal. A heraldikai pontosság kedvéért hozzáteszszük e leíráshoz, hogy a gólya lábai és csőre vörös színüek, az aranykigyó felülről lefelé, jobbról kezdve, kétszer tekerőzik nyaka köré, továbbá, hogy a gólya fejét diszítő nyilt korona három liliomos ágban végződik s ugyanilyen aranykorona fedi a sisakot.
A czímerkép, úgy a mint itt leírtuk, négyes lóher-ívből képezett, s belül két fekete vonallal szegélyezett vastag aranykeretbe van foglalva, melyet ismét egy külső, négyszögletű keret övez körül. Az ily módon összeállított czímer-szőnyegnek a belső keret által befogott mezője czinóber-vörössel van, minden damaszkolás nélkül, kifestve; a külső négyszögű, ultramarin-kék keret fekete és fehér vonalakkal kihúzott szegélyét felváltva feketén árnyalt tojásdad és rutaidomok diszítik, míg a szintén kék mező négy sarkát négy szárnyas angyal tollal rajzolt alakja tölti ki, olykép alkalmazva, mintha a belső aranyszegélyű szőnyeget tartanák. Megjegyezzük még, hogy a belső lóheríves – vagy négyeskarajú – szőnyeg oly módon van a külső négyszögű keretre illesztve, hogy annak szegélyét a felső és alsó karaj széle érinti, a két szélsőé pedig félig eltakarja.
E kettős czímerszőnyeg külső hossza 20,5 cm., szélessége 17 cm.; a belső aranykerettel szegélyezett vörös mező magassága 16 cm., szélessége 13 cm.; s e mezőt egész arányosan tölti ki a pajzsból, sisakból s annak oromdíszéből és foszlányaiból összeállított czímerkép.
A czímerkeret sajátszerű compositiója első pillantásra eszünkbe juttatja a Hotvafői és Tamásfalvi családok 1415-iki armálisainak czímerképeit.Amazt a Turul 1884. évfolyamának, ezt Nyáry Albert báró Heraldikájának színes mellékleteiből ismerjük* A négyeskaréjú aranykeret és a külső színes négyszögű keret ugyanazon összetételével találkozunk mindkét czímernél; ugyanazokkal a méretekkel, ugyanazokkal a tojásdad- és rutaidomokkal a külső szegély diszítésében, majdnem azonos színezéssel, s az ecset és toll teljesen egyenlő kezelésével. S a czímerkép analog elhelyezési modorán kívül még a czímeralakok megválasztása is feltünő egyezését tünteti fel a heraldikai fantáziának. A Hotvafőieknek nyulat evő párducza és a kigyót kettéharapó gólya czímerünkben egy nyomon járó észjárásnak a terméke s a Tamásfalviak szarvasa, agancsain a vadász hálójával, épen nem esik távol e fogalomkörtől.
Vegyük ehhez a hely és az évszám feltünő egyezését, – mindhárom czímereslevél Konstanzban lett kiállítva, a Somkerekieké 1415. január 26-án, a Tamásfalviaké ugyanez év május 19-én, s a Hotvafőieké junius 23-án, – s abban a helyzetben vagyunk, hogy megismerjük armálisunk festőjét, habár nem is vagyunk képesek nevén szólítani. Ugyanaz a festő festette ki a Somkereki Antal czímerét, a ki egy fél évvel később ugyanabban a svájczi városban a Hotvafőiek és Tamásfalviak armálisát látta el czímerképpel. S a mily kiváló műérzéket és heraldikai iskolázottságot árul el e két utóbbi czímerkép összeállításánál, ép oly becsületére válik az ügyesség, melyet a Somkereki-czímer elrendezésében, gólyamadarának stilizálásában, az egész compositiónak úgy egészében, mint legapróbb részleteiben kifejtett.
A miniature-festészet elsőrangú képviselőjének igényeivel lép a névtelen czímerfestő elénk, és alkotásai, habár nem is érik utól sem az 1418-iki Nagymihályi és Chapy, sem a harminczas évek elejéről származó Paczali Peres, krisztalóczi Tarkasis és Szlopnai-czímerek finomságát és színpompájukban rejlő hatását, mindenesetre mindjárt e két csoport után következnek a Zsigmond-kori czímerképek hosszú sorozatában.
II.
Somkereki Antal családjának eredete az Árpád-királyok korába nyúlik vissza. Tősgyökeres magyar nemesi család ez, a Becse-Gregor nemzetség erdélyi ágának hajtása, mely az Apaffy és bethleni Bethlen családokat adta Erdély történetének.
A Becse-Gregor nemzetség, melyet Kézai Simon a franczia Cornes Vilmos gróftól származtat, okiratilag 1258-ban lép fel először hazánkban.
Ez év márczius 9-én, Béla király birói széke előtt, a «Becha» nemzetség 8 tagja, úgy mint János ispán fia Apa, Demeter-fia Dénes, János, Erney, Lőrincz prépost, Gergely, Becha-fia Dénes ispán és Lőrincz-fia Lőrincz az ugyanazon nemzetségbeli Both ispán tamándi birtoka és a pétermonostori és dénesmonostori kegyuri jogok felett egyezkedtek.Fejér, CD. IV/II. 461. V. ö. Wertner: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I. k. 80. l.* Tamánd és Pétermonostora Biharban feküdtek, Dénesmonostora Zarándban, két szomszédos vármegyében és Erdély határához közel.
1298-ban a Becse-Gregor nemzetségbeli János-fia Apa ispán fiai Gergely és Jakab, Miklós-fia Gegus és Becse-fia Gilét ispán biharmegyei Baalk (= Bályog) nevű birtokukat 200 márkáért rokonuk, Hegun-fia László tulajdonába bocsátották.Fejér, VI/II. 152.*
1304 szeptember 18-án a gyulafehérvári káptalan előtt ugyanez Apa fiai Gergely és Jakab, s Becse-fia Gilét, János nevű testvérével, együtt szerepelnek, a midőn rokonaiknak Dénes-fiai Dénesnek és Bertalannak sógorát Erkedi János-fia Rénát ispánt nővéreinek jegyajándéka s hozománya, s az egyik nővér leánygyermekének leánynegyedi illetősége fejében 130 márkával kielégítik.1329-iki átirata a gróf Teleki család marosvásárhelyi levéltárában, honnan a Teleki-codex szerkesztője, Barabás Samu szíves előzékenységéből további adataink legnagyobb részét is merítettük.*
A fentebbi adatokban megnevezett egyének közül, kiknek személyazonossága kétségen kívül áll, minket Apa fia Jakab és Gergely, Miklós-fia Gegus és Becse fiai érdekelnek közelebbről. Apa fiaitól származtak ugyanis a bethleni Bethlenek, Miklós-fia Gegustól az Apaffyak; Becsében pedig, János és Gilét ispán atyjában az oklevelek genealogiai adatai czímeresleveleünk megszerzőjének, Somkereki Antalnak ősét engedik felismernünk.Hogy a Somkerekiek az Apaffy és Bethlen családokkal együtt a Becse-Gregor nemzetségből származnak, azt a gróf Bethlen és gróf Teleki családok levéltárának adataiból már Tagányi Károly is konstatálta «Erdély és a honfoglalás» cz. dolgozatában. Ethnographia, I. 215.*
Nincsenek közelebbi adataink arról az időpontról, a melyben a nemzetség Erdélyben megtelepedett s itt egyes családokra szétoszlott; sem a módról, melylyel erdélyi birtokait megszerezte. Csupán konstatálni kivánjuk, hogy a «de genere» jelző használatával 1298-on túl nem találkozunk ugyan, de másoldalról a következő század elején az egyes ágaknál még javában érvényesül a vérségi kapocs, sőt a közös családi kötelezettségek együttes teljesítését vonja maga után.
Körülbelől a XIII. század derekáa tehetjük azt az időpontot, midőn a nemzetségi kapocs első vagy második fokán álló tagok egymástól elváltak, s a közös jószágok teljes vagy részleges megosztásával, kisebb körökben folytatták a létért való küzdelmet.
Czímerszerzőnk első ismert őse, Becse, ép ez időtájt élt s talán testvére volt a Bethlenek családfájának élén álló Jánosnak, Apa ispán édes atyjának. Közelebbi tudósításaink hiányoznak felőle, csak fiainak Jánosnak és Gilétnek «patronymicum»-ában maradt fenn emléke egész a század második negyedéig.
1325 szeptember 19. Miklós belsőszolnoki ispán előtt Becse-fia János Gegus mesterrel és Apa-fia Jakabbal együtt eltiltja Gilét fiát Lászlót ősi birtokának elidegenítésétől.A gróf Bethlen család levéltára a M. Nemzeti Múzeumban.*
Gilét fiai és a Bethlenek közt az előbbiek ősi jószágai felett hosszas perlekedés ért véget 1329 október 6-án, midőn Tamás erdélyi vajda előtt Apa-fia Jakabnak fia, András, Gilét fiainak, László, Mihály és Becse testvéreknek visszaadta Udvarhelyet és Kocsot, s maga részére csupán Berethét és az udvarhelyi malmot tartotta meg a peres birtokokból.
Becse ivadékainak ősi birtokai közül ezek a legelsők, mik oklevelekben meg vannak nevezve. De hogy kívülök egyéb, nevezetesebb birtokaik is voltak, a későbbi oklevelek bizonyítják, melyek a család egyes tagjait felváltva Virágosberki, Nemegyei és Somkereki előnevekkel nevezik meg.
Somkerek, melyről később állandóan írták magukat, ép ez időtájt rövid időre kikerült a családi birtokok sorából. Gilétnek Margit nevű leánya Gombási Domokoshoz menvén nőül, hozományul vitte magával a somkereki birtokot, azzal a kötéssel azonban, hogy ha örökös nélkül hal el, az rögtön visszaszáll testvéreire. Gombási Domokos azonban a helységben kőtemplomot épített, mire a Gilétfiak 1333. június 19-én a gyulafehérvári káptalan előtt oda módosították az egyezséget, hogy Domokos úr neje halála után is életfogytig megmaradhat a birtok haszonélvezetében. Gombási Domokos, a ki magát ezentúl Somkerekinek is írta, 1363-ban halt meg, a mikor is Somkerek visszaszállott az előbbi tulajdonosokra.
A XIV. század közepén Gilét-fia László és fiai pert indítottak a Bethlenek ellen az 1329-ben visszatartott Berethe (ma Szász-Bréte) és tartozékaik, Szekérberethe és Egres oláh helység miatt. A Bethlenek a per folyamán, 1364 január 13-án, az erdélyi alvajda előtt kétségbe vontak és megtagadtak minden nemzetségi és osztályosvérségi kapcsot (linea generationis divisionalis) Becse és Apa ivadékai között. De Nemegyei Gilét-fia László é fiai, Miklós, László, Mihály és Gilét már 1360-ban gondoskodtak a felől, hogy az erdélyi káptalantól megszerezzék az 1304-iki oklevél átiratát, a hol Becse és Apa fiai vérrokonokkép szerepelnek, s e bizonyíték birtokában megnyerték a pert. 1364 július 16-án a vajda előtt létrejött egyességben Becse összes ivadékai, úgy mint Nemegyei Gilét-fia László mester és fiai Mihály-fia János és Becse-fia István virágosberki nemesek visszakapták a perelt birtokokat; s a két család a régi atyafiságot megújítva, védelmi szövetségre és kölcsönös örökösödésre lépett egymással. A beigtatás a visszanyert jószágok birtokába 1364 augusztus 11-én ment végbe.
Egy másik per, melyet Gilét-fia László családja és a Fataiak egy Csépán és Fata helységek közti vitás földterület felett 1356-tól 1380-ig s azon túl is folytattak egymással, a családot Csépán és Németh, Somkerek szomszédságában fekvő birtokok tulajdonosaiul szerepelteti.
A több ágon virágzó család egész a század végeig osztatlanul birta ősi javait. Csak 1391 november 15-én lett Világosberki Becse-fia István sürgetésére az osztály vajdai itélettel elrendelve. A fontos esemény 1392 február 11-én hajtatott végre. Osztozkodó felek voltak: Világosberki Becse-fia István, Nemegyei Mihály-fia János, továbbá Somkereki Gilét-fia László, László-fia László, Miklós fiai János és Antal s András-fia Márton. Osztály alá kerültek: Somkerek, Virágosberek, Felső- és Alsó-Nemegye, Németh, Kocs, Alsó- és Felső-Berethe (ma Szász-Bréte), Egres, Udvarhely (ma Sajó-Udvarhely) és Csépán, Magasmart, Prizlop és Lucska, a két utolsó kivételével mind az egykori Belsőszolnok, ma Szolnok-Doboka vármegye bethleni járásában fekvő helységek.
Az osztozkodás akkép hajtatott végre, hogy az összes jószágok harmadrésze Világosberki Becse-fia Istvánnak, a második harmad Nemegyei Mihály-fia Jánosnak, a harmadik a Somkerekieknek jutott osztályrészül. A somkereki kuriát Somkereki Miklós-fia János, a virágosberkit Becse-fia István, a nemegyeit Mihály-fia János kapták. Az osztályegyezségről a kolosmonostori konvent 1392 február 22-én adta ki jelentését.
Összegezzük a fentebbi adatokat és a bennük foglalt genealogiai tanuságokat.
A Becse-Gregor nemzetség a XIII. század végén tünik fel Erdélyben, s abból ugyanez időtájt válnak ki az Apaffyakkal és Bethlenekkel együtt a somkereki Erdélyi család ősei.
A közös eredet a XIV. században a három család tagjainál még köztudatban volt s birtoklási kérdéseket hozott felszínre, melyek részint peres úton, részint barátságos elintézés útján csak a század derekán nyertek végleges megoldást.
A család bölcsőjét a régi Belső-Szolnokmegye, s ebben a Szamos és Sajó völgye képezte. Itt feküdtek, az Apaffyak és Bethlenek fészkei: Apa-Nagyfalu és Bethlen közelében, ősi birtokai, s ezek közt Virágosberek, Nemegye és Somkerek, melyekről felváltva kölcsönözték nevüket az egyes családtagok.
Az első ismert ősnek, I. Becsének két fia közül Gilét vitte tovább nemzetségét, mely a XIV. század végeig a következő ízekben származott le:
I. Becse.; I. János 1304–25.; I. Gilét 1298–1304. n. Katalin, Kajlai Velkin leánya.; I. László 1325–81.; I. Mihály 1329–33.; II. János 1364–92 a Nemegyei ág megalapítója.; II. Becse 1329–33.; István 1364–94 † 1402 e. a Virágosberki ág megalapítója.; Margit 1333. f. Gombási Domokos.; Somkereki ág.; Miklós 1360–92. n. Méhesi Erzsébet.; II. László 1360–92.; II. Mihály 1360–64.; Ii. Gilet 1360.; András 1364.; III. László 1391–1407 n. Drági Erzsébet.; Márton 1392.; III. János 1391–1410.; Antal a czimerszerző, a somkereki Erdélyi család megalapítója.; Katalin. f. Sztrigyi Péter alvajda.
A két legutolsó nemzedék élő tagjai 1392-ben osztoztak meg a családi birtokon, a mikor is Somkereki Miklós és atyafiai a Somkereki, Mihály-fia János a Nemegyei és Becse-fia István a Virágosberki ágnak lőnek megalapítóivá.
III.
A czímerszerző Somkereki Antal nevével az 1391/92-iki osztály-ügynél találkozunk először a családi iratokban. Ezután tíz évig alig történik felőle említés; pedig ép ez idő alatt vetette meg alapját későbbi nyilvános szereplésének, melylyel magának jelentékeny nevet, dicsőséget és anyagi előnyöket szerzett s családját Erdély nevezetesebb nemzetségei közé emelte.
Mint a későbbi oklevelek elbeszélik, 1396-ban részt vett Zsigmond király és a szövetséges keresztény hadseregnek Bajazet szultán ellen indított nagy hadjáratában; jelen volt s vitézül harczolt a szerencsétlen nikápolyi ütközetben, s a Dunán hajót tartván készen, egyik főtényezője volt Zsigmond megszabadulásának. Hihetőleg elkisérte a királyt Konstantinápolyba s vele együtt tért vissza a dalmát részeken keresztül az országba.
1401-ben, midőn Zsigmondot a magyar főurak megfosztották szabadságától, Somkereki Antal, már ekkor java korabeli férfi, Knin vára kapitányi tisztét viselte, s megmaradva állhatatosan királya hűségén, e nevezetes délvidéki várat vitézül megvédte Hervoja ostroma ellen.
Majd Csehországba kisérte el urát, midőn ez Venczel császár zavaros ügyeinek tisztázásával elfoglalva, az 1402. és 1403. évek nagy részét oda künt tölté. S a Nápolyi László pártja által előidézett trónvillongások alatt is híven szolgálta Zsigmond érdekeit.
1407-ben Erdélyi Antal néven mint somlyai várnagy szerepel. A következő éveket erdélyi jószágain csendes visszavonultságban tölté. De már 1414-ben ismét Zsigmond udvarában találjuk, mint Garai Miklós nádor udvari főemberét; elkiséri az udvart Németországba, jelen van Aachenben, 1414 november 8-án Zsigmondnak és Borbálának koronázásán s együtt megy a királyi udvarral a konstanzi zsinatra.
Mindezen hű szolgálataival a királyi kegy és bőkezüség jelentékeny nyilvánulásaira tette magát érdemessé.
Zsigmond már 1402 julius 22-én neki adományozta az erdélyi püspöktől Kecskés váráért cserébe átvett Harina, Bilak és Necz beszterczevidéki helységek 70 jobbágyteleknyi birtokát. 1403 november 5-én új adománylevelet állított ki e birtokok felől, és 1405 junius 21-én készséggel adta beleegyezését, hogy e három helység Kónya fiainak Szécsényi Franknak és Simonnak sáromberki és gernyeszegi birtokaival cseréltessék ki. Sáromberek és Gernyeszeg helységekbe és a sáromberki révbe a beigtatás meg is történt 1405 julius 5-én, miről az erdélyi káptalan julius 20-án adta ki jelentését.
Egy másik királyi adomány 1403 május 14-én a Marczali Miklós és Csáki Miklós erdélyi vajdák hűtlenségében részes Komán János elkobzott birtokait adta Antal úrnak s testvérének Jánosnak, valamint Gilét-fia Lászlónak, a ki első unokatestvérük volt.
1410 augusztus 16-án Tétényben Zsigmond király megengedi Somkereki Antalnak s általa Becse-fia Demeternek és Mihály-fia Jánosnak, hogy erdélyi jószágaik valamelyikén, alkalmas helyen, megerősített kastélyt (castellum seu fortalitium) építsenek s azt a többi kastélyos nemesek módjára tarthassák. Ez engedélyét 1414 julius 24-én privilegialis alakban írta át, s 1415 ápril 7-én Konstanzban megújította, midőn Antalnak és atyafiainak kővár (castellum lapideum) építésére adott szabadságot.
Somkerek helysége számára 1412 junius 26-án, Sáromberek számára 1415 márczius 10-én eszközölte ki Antal úr a vásártartás nevezetes kiváltságát, mely a hetivásárokon kívül két-két országos vásár tartásának engedélyét foglalta magába.
1414 november 25-én, Kölnben, Garai Miklós nádor előterjesztésére Zsigmond a szabad ispánság nevezetes kiváltságával, a pallosjoggal ruházta fel Somkereki Antalt és rokonait: János-fia Pétert, másik János-fia Lászlót és László-fia Miklóst, a kik ekkép Erdély elsőrendű földesurai közé emelkedtek.
A kiváltságok és adományok jelentékeny sorát méltóan zárja be az 1415-iki czímeradományozás, mely Somkereki Antal összes vérrokonságát részesévé tette e kitüntetésnek. Úgy látszik, hogy az armális, a kővár-építés engedélyével együtt, útlevél jellegével birt, melylyel az udvar kötelékéből megváló derék vitéz hazatért családja körébe, hogy békés visszavonultságban élvezze eddigi fáradozásainak gyümölcséit.
Ez éven túl ugyanis leginkább helyi vonatkozású oklevelekben találjuk szereplésének nyomait.
Somkereki Erdélyi Antal mester, – így nevezik őt az utolsó évek oklevelei – 1429 körül halt meg. Testvérének Jánosnak két fia, Péter (1410–18) és János (1410), közül egyiknek sem volt gyermeke, s így őt tekinthetjük a somkereki Erdélyi család megalapítójául, melynek nemzedékrendjét 1526-ig a következő táblázat tünteti föl:
Somkereki Erdélyi Antal. 1391–1429.; Gilet 1417–29.; János 1417–18.; Miklós alvajda, tordai főispán 1417–76. n. N. Borbála 1487.; László 1418–29.; István alvajda, görgényi várnagy 1422–82 † 1486 e. n. Darai Majos Anna.; Borbála 1417–18.; Katalin 1417–18 † 1459 e. f. Vizaknai Miklós alvajda.; Tamás 1470–1594 n. N. Orsolya 1507.; János 1470–1507 n. 1. Horogszegi Szilágyi Jusztina e. Pongrácz Lászlóné 1481–98. 2. Csekei Petronella utóbb losonczi Bánffy Péterné 1503–18.; Márton 1470–18 n. Terényi Sikesd Magdolna 1495–99.; Jutka 1478–1505 f. Bethlen Gergely.; Anna 1478–79.; Potenciána 1478–79.; Klára 1478–79.; Magdolna 1478–1505 f. Vizaknai Ferencz.; Gergely 1504–22.; Gáspár 1505–15.; Boldizsár 1505–15.; Klára 1505–07.; Magdolna 1505–07. f. Ombozi Miklós.; János 1505–1520.; Ferencz 1505–1525.; Antal 1505–1519.; Kata 1505–19. f. Munkácsi Gáspár.; Klára 1505–1519 f. Deési János.; Erzsébet 1505–1519.; Zsófia 1505–1519.; László 1463.; Kata 1463.; Anna 1463–87.; Potenciána 1463–87 f. Sombori László.; Adviga 1463.; Ilona 1463–1501. f. Farnadi Veres Benedek.; Orsolya 1463–93 f. Berendi Bak Boldizsár.
E leszármazók közül Erdélyi Antal két fia, Miklós és István viseltek magasabb tisztséget. Hunyadi János és ennek fia László, majd Mátyás király szolgálatában követve atyjuk nyomdokait, az előbbi 1448-ban erdélyi alvajda és Torda vármegye főispánja volt; az utóbbi, István, 1462-től 1465-ig töltötte be az alvajdai tisztet, melylyel a görgényi várnagyságot egyesitette. Miklóst Mátyás király hű szolgálataiért 1463 márczius 18-án minden javaira nézve fölmentette az ötvened fizetése alól. István alvajda később, 1467-ben, egyik főrészesévé lőn a Szentgyörgyi grófok, Elderbach Berthold és a Szapolyaiak vezetése alatt kitört erdélyi lázadásnak; augusztus 18-án, mint az erdélyi magyar nemesség egyik képviselője, vett részt a kolozsvári gyűlésen, mely a nevezett főurakat a fölkelés vezéreivé választotta. E miatt a lázadás leverése után jószágvesztéssel bünhődött; Mátyás 1468 október 2-án minden birtokát unokaöcscsének, Erdélyi Lászlónak, adományozta. De már az év végén visszafogadta a megtérőt királyi kegyelmébe, s deczember 28-án kelt oklevelében visszahelyezte jószágai birtokába.
A család további sorsára ezúttal nem terjeszkedhetünk ki, csak annyit jegyzünk meg, hogy a XVII. században kihalt, s birtokai fejedelmi adomány útján Teleki Mihály kezére kerültek. A nagy kiterjedésü jószágokkal együtt a gróf Teleki család levéltárába kerültek a családi iratok is, melyek középkori anyaga rövid idő alatt napvilágot fog látni a Teleki-codex első két kötetében. A kiváló előzékenység, melylyel e codex szerkesztője annak sajtókész kéziratát rendelkezésünkre bocsátotta, tette lehetővé, hogy e régi család czímereslevelével kapcsolatban behatóbban ismertethettük leszármazásának történetét.
DÉCSÉNYI GYULA.
A FRANKÓIAK.
Kézai Simon krónikás beszéli, hogy III. István király uralkodása alatt (1161–1173) Gottfried nevű meisseni lovag jött Magyarországba; ettől származik Kelad fiainak (Fülöp, László és Gergely) a családja. Ez a Gottfried nemes születésű ember volt: Hartfeld grófnak a fia. A frankfurti országgyűlésen a császárválasztás alkalmával felkelést támasztott, a thüringi tartománygrófot, állítólag, megölte és mint szökevény István királyhoz menekült. Ellenségei kiszolgáltatását kérték, István király azonban ezt a kérésüket megtagadta, miért is Németország Gottfried ellen kiadta a számkivetési parancsot. Iacute;gy történt, hogy Gottfried akarata ellenére is kénytelen volt Magyarországban maradni. Itt azután a király egy felfegyverzett csapattal a bosnyák bán ellen küldte s azután, hogy győzelmet aratott rajta, kegyeivel elhalmozta.
A krónikás előadását támogatják az okiratok is, mindenesetre a frankfurti országgyűlésről szóló regényes toldalék nélkül, mert bizonyára másként játszódott le a dolog, mint a hogy a krónikás egy évszázaddal később – mendemonda, hír szerint – közli.
Okiratilag igazolt tény, hogy III. Istvánnak az atyja, II. Géza, Gottfriedot és Albrechtet, e két híres harczost, hazájukból Magyarországba hívta, és hogy ezek lemondva hazájukról és örökségükről, a hívó szózatnak engedtek. Joggal feltehetjük, hogy ez a Gottfried, a kire az okirat hivatkozik, a krónikáséval azonos. Gézának körülbelül 1156-ban keltSopronmegyei oklevéltár I. 1.* okiratában e két lovagnak hazája nincs megemlítve, csak azt hangsúlyozza, hogy dicső bevonulást tartottak Magyarországba, és mert ezek az előkelő egyének a király nagylelkűségére érdemesek voltak, két vasmegyei községet adományozott nekik, melyek Karakó várhoz tartoztak, Sár erdővel együtt, azután még a sopronmegyei Locsmánd és Gyirót községet, végre a soproni kastélyhoz tartozó Sarudot (a későbbi Frankót). Az adományozás akként történt, hogy a követő királyok közül egynek se állott jogában azt visszavonni. Az okirat – sajnos – nem említi, hogy a két idegen rokonsági viszonyban volt-e s ha igen, hányadik ágon; mindazonáltal, tekintettel utódjaiknak felléptére, csaknem bizonyossággal következtethetjük, hogy testvérek voltak.
Valamivel több felvilágosítást nyujt III. Istvánnak 1171. évről keltI. h. 3.* okirata; e szerint Gottfried és Albrecht német lovagok elhagyva hazájukat, II. Géza felhivására bevonultak Magyarországba s a király, mert derék harczosok voltak, jóakarattal fogadta őket és érdemeikért a már említett helységekkel lőnek megjutalmazva. Géza halála után azonban Ivánka, locsmándi comes, mialatt István Pesten tartózkodott, a király elé ment s a két idegen birtokát követelte, mert – úgymond – a királyi adományozás megyéjének csak egy részére terjed ki. – De István tisztelve atyjának emlékét, a két idegent a Gézától adományozott birtokban megerősítette.
Mindössze is csak ennyit tudunk a két németről. Elhalálozásuk ideje, úgy családi viszonyaik is Bertold koráig ismeretlenek.
Ez a Bertold, kinek fénykora az 1180–1215. évekre esik, már a magyar királyi udvarban is szerepet játszott. Midőn ugyanis 1212-ben II. András leánya, Erzsébet, Thüringiába ment, hogy mint Lajos örökös tartománygrófnak a menyasszonya, itt további nevelésben részesüljön, Bertold a király megbízásából nejével együtt, mint a herczegnő kisérője, vele ment Thüringiába s ott missióját egy év lefolyása alatt – önköltségén – urának legnagyobb megelégedésére fejezte be.
Mindenesetre nehéz elhinnünk Kézainak az elbeszélését, hogy Bertoldnak az atyja vagy nagybátyja a thüringi tartománygrófot agyonütötte, mert ez esetben nem lett volna helyén levő, hogy Bertoldot, ily kényes missó élén, épen Thüringiába küldjék.
Hogy mikor hunyt el Bertold, nem tudjuk; 1212-ben már bizonynyal előrehaladott korú volt s mert 1216-ban már fiát bízták meg valaminő állami actióval, Bertold 1216-ban bajosan lehetett életben.
Három fiut hagyott hátra. Ezek közül csak Frankot és Istvánt ismerjük. Harmadik ismeretlen fia – a mint azt egy okirat, minden körülményesebb tájékoztatás nélkül, tartalmazzaWenzel, Árpádkori új okmánytár, VI. 485: «filius quoque prenominati B. per sanguinis effusionem in servicio patris nostri (t. i. II. Andráséban) de hac vita decedens gravi condicione mortis favorem Principis et Regni evidenter sibi comparasse perhibetur». Sopronmegye főispánja 1223-ban bizonyítja, hogy a borsmonostori apát az úgynevezett kerek rétet kapta. A tanuk közöt van: «Franko de Lueman, et fratres eius Steuen, Orlob, et filii eius...» Fejér (III. I. 427) igen zavarosan adja itt az interpunctatióit.* – II. András szolgálatában halt meg.
I. Frank egész életét az udvar szolgálatában töltötte. II. András általában dicséri őt, mint a ki legifjabb korától fogva a birodalmon kívül az ország hasznára s a korona dicsőségére váló harczokban részt vett, fontos és fogas természetű követségeket teljesített, nem kimélve vérét, megvetve a halált.
Midőn András, Gertrud királynénak megölése után, Jolánta courtenay-i herczegnő, Péter konstantinápolyi császár leányának kezét megkérte, Frank állott élén annak a követségnek, a mely az új királynét hazájából Magyarországba vezette és az ezzel járó költségeket a sajátjából fedezte. Mindez 1216-ban történt. Frank az András és II. (osztrák és stájer) Frigyes (uralk. 1230–1246) között kitört viszály alkalmával, – sajnos, hogy az okiratban közelebbi körülmények felemlítve nincsenek, – midőn a magyar csapatok az ellenséges országba törtek, általában véve oly ügyesen és kitartóan hadakozott, hogy Frigyes a magyar királynak mindmegannyi feltételére ráállt.
Az atya és fiú emez érdemei nem maradtak megjutalmaztlanul.
II. András Bertold fiainak, Franknak és Istvánnak (avagy talán még Bertoldnak) 1230 előtt a sopronmegyei Mutschat (=Muzsaj) adományozta. Azután pedig, hogy Béla társkirály 1230-ban, atyjának néhány – nézete szerint – jogtalan és fölösleges adományozását megsemmisítette, a testvérek oly ügyesen védték jogaikat, hogy Béla Bertold érdemeinek és fia hősi halálának elismeréseként a muzsai adományozást elismerte, sőt még jóval meg is toldotta.I. h. 485.* Frankot 1232-ben András hasonlókép a Sopronmegyében fekvő Kál-lal ajándékozta meg s ebben László soproni főispán (1232–1234) statuálta. Midőn Arnold gróf (a Buzád-Hahold nemből) Frankot felszólította, hogy Kálról javára lemondjon, mert ő már előbb kapta meg, az ügy 1234-ben a király itélete alá került és Arnold, háromszori felszólítására se tudván igényét igazolni, elutasíttatott, Frank pedig végleg megerősíttetett Kál birtokában.I. h. 551.*
I. Frank 1262-ben még életben volt;(V.) István ifjabb király 1262 decz. 5-én atyjával, Béla királylyal kibékülvén, többi között mondja: «universis spoliatis restituemus... Preucellino et Francone duntaxat expectis», és «Pousam autem generum eiusdem Franconis» stb.* testvére István, úgy látszik, ebben az évben halt meg, mert Frank királyi jóváhagyással István bátyja fiával, Istvánnal a győri káptalan előtt osztozott öröklött birtokain. Nem tudjuk, mi indította őt erre.
Az osztozás következőleg történt:I. h. VIII. 43.*
a) Locsmándon fele-felerészben.
b) Széleskútat (Breitenbrunn) István kapta.
c) Gyirótot István Franknak engedte át.
d) Ombos Istváné lett.
e) Frankó (előbb Saród; a későbbi okiratokból majd kitünik, hogy Frankról nevezték el így) Frankra esett, a ki itt tartózkodott.
f) Hatát közösen birtokolták.
g) Sárt közösen fogják visszanyerni és közösen birtokolni.
A felosztás következtében magában a családban Frank és Istvánnak utódjai állandó nevet vettek fel. Míg Frank ága mint Frankó ura szerepel, – István utódjai jobbára mint Breitenbrunn urai s ez okból legczélszerűbb, ha e két különböző ágat egymástól elkülönítve tárgyaljuk. Minthogy pedig a széleskúti ág valamennyi közt a leghamarább halt ki, foglalkozzunk előbb ezzel.
a) A széleskúti ág.
Ezen ágnak ősatyjáról, I. Istvánról, mindössze csak annyit tudunk, hogy Bertoldnak a fia; 1230-ban még életben volt, de 1262-ben már valószínüleg meghalt.
Fia, II. István, az 1262-iki felosztás alkalmával nagybátyjával, I. Frankkal együtt örökjószágul Széleskút, Ombos birtokokat kapta, továbbá Locsmánd felét.
Az 1275. évben locsmándi birtokának egy részét a borsmonostori apátságnak ajándékozzaWenzel, IX. 141.* azzal a kikötéssel, hogy 3 márka letétele mellett rá, avagy örököseire visszaszálljon. Neje ez adományozásba beleegyezik.
II. István elhalálozásának éve ismeretlen; neje 1286 április 18-ánSopronmegyei oklevéltár I. 52.* még él, mint a locsmándi fél «grófi rét» birtokosnője.
II. Istvánnak a fia János már 1304 decz. 19-énI. h. 64.* pénzszűkében van. A győri káptalan bizonyítja, hogy e napon János mester, István locsmándi gróf fia, a Locsmánd mellett fekvő ombosi birtokát rokonainak beleegyezésével 50 márkáért (bécsi denárokban) az óvári árnagynak Knepelinnek és Ikervári Péter grófnak elzálogosította.A sopronmegyei tanács 1329 Agota napján (Fejér, VIII. 3. 392.) megerősíti, hogy Ikervári Péter, elhunyt sopronmegyei polgár, a németül Spanfurt-nak (= Ombus) nevezett birtokának felét a szt.-máriahegyi (borsmonostori) cistercita konventnek hagyományozza; neje Klára, úgy fiai: János és Pál ebbe beleegyeznek. Ezt az okiratot (i. h. 471.) 1330-ban a győri káptalan átírta. Ez utóbbi káptalan még arra is hivatkozik, hogy Péter az Ombosnak elzálogosításáról szóló okiratot a fentebbi kolostor apátjának átadta.*
János 1301-ben a Huntpázmán nb. Szegi Pázmán leányával, Margittal kelt egybe. Ez túlélte őt. Tőle született fia, III. István. Ez fiörökös hátrahagyása nélkül hunyt el. Hogy János mikor halt meg, nem tudjuk; III. István 1332-ben már nem volt életben.
Jóllehet János 1304-ben szól rokonairól, csak nőtestvérét ismerjük, Florát, a Vezekény nb. Dénes nejét; «rokonai» alatt valószínüleg Frankó (és mindenesetre Sár) urait érti.
A széleskúti ágnak kihalása számos perrel és átalakulással járt. III. István birtokai a koronára szálltak és Károly király Nagymarton urainak, Pál kir. országbirónak és Lőrincz zarándi főispánnak adományozta. De nem ment a dolog oly egyszerűen; az erre igényt tartó ellenfelek csak peres és barátságos úton voltak megnyugtathatók; erre vonatkozólag az alábbi adatok állanak rendelkezésünkre:
a) Első sorban Frankó urai léptek fel. Károly király 1332-ben bizonyítja,Fejér, VIII. 3. 604.* hogy Miklós, frankói Frank fia jelenlétében, a sopronmegyei Széleskútra való jogait Nagymartoni Simon fiaira, Pálra és Lőrinczre átruházta.
b) Ugyanebben ez évben bizonyítja a király, hogy Nagymarton urai Poghi István igényeinek eleget tettek.I. h. 605.* István Poghi Károly és Margit, Széleskúti János egyik nőtestvére leányának a fia, Széleskútra támasztott igényeit, anyja Flóra, Vezekény nb. Dénes nejétől vezette le.Fejér okirataiban az erre vonatkozó genealogiai adatok nagyon zavarosak; a sopronmegyei oklevéltár I. kötetében közölt okiratok segítségével (a Vezekény nemzetségről) a rokonság adatait igazoltam.*
c) Ugyanez évben bizonyítja a király,I. h. 607.* hogy az örökös hátrahagyása nélkül elhalt Istvánnak, János fiának széleskúti birtokát Pálnak és Lőrincznek adományozta s hogy a győri társaskáptalantól eszközölt beiktatás ellen Sári Gős fiai: János, Mihály és István óvást emeltek; midőn azonban a dolog további elintézés alá került, a Széleskútra támasztott jogaikról Nagymarton urainak javára lemondtak.
d) Az új földesuraknak a Szegi családdal való kiegyezése ugyanez évben ment végbe.I. h. 612.*
Szegi Imre ugyanis az új birtokosoknak beiktatása ellen tiltakozott, a mennyiben azt állította, hogy Széleskút neki és nővérének, Margitnak, János özvegyének, elzálogosíttatott. Állításának igazolása végett előmutatta a győri káptalannak egyik okiratát, melyből a következő tünik ki:
III. István, széleskúti János fia, halálos ágyán a fentebb említett káptalan küldötte jelenlétében széleskúti birtokát Szegi Imrének hagyományozta, mert ez már annakelőtte, midőn szükségben volt, különböző 150 márkányi értéket kölcsönzött neki. Benne foglaltatott ebben az okiratban, hogy János, III. Istvánnak az atyja, azért a 100 márkáért, melyet neje, Szegi Pázmán leányának, testvéreitől és rokonaitól házassága idejében kapott, továbbá 50 márkát tevő hitbéreért, birtokát 1301-ben a király beleegyezése nélkül nejére iratja.
Az ügynek megvizsgálása végett a király biróságot küldött ki, melynek tagjai voltak a többi közt: Henrik veszprémi püspök, a királyné kanczellárja; László zágrábi püspök; János veszprémi prépost; nekcsei Dömötör (az Aba-nemből) királyi főpohárnok; Széchényi Tamás (a Kathyz-nemből) erdélyi vajda; Dezső beregi főispán; idősb Elefánti Dezső; Tamás (a Csór-nemből) csókakői várnagy; Domonkos, Lénárt fia. Maga a király elnökölt.
A vizsgálatból kitünt, hogy azok az értéktárgyak, melyeket Imre III. Istvánnak átadott, legfeljebb 135 márkát értek és Jánosnak engedményezése a király hozzájárulása és beleegyezése nélkül történt. A biróság a következő itéletet hozta:
1. A végrendelet érvénytelen és semmis, mert szerkesztésekor a káptalan képviselőjén kívül még a király képviselőjének is jelen kell lennie; ez esetben ez a kellék hiányzott.
2. Mert a tartozás – részletezve – nem 150, hanem csak 135 márkára rúg, Szegi Imre okirathamisítónak deklaráltatik.
3. Szegi Margitnak okirata örökségi okirat értékével nem bir, hanem csak záloglevél érvényével; de mivelhogy nem mint ilyen lett kiállítva, érvénytelen.
Imre most kérésre vette a dolgot s a biróság mint békebiróság az alábbi egyezséget hozta létre:
Nagymarton urai széleskúti János özvegyének 50, Imre testvérének pedig 10 márkát fizetnek. Ezzel meg lévén nyugtatva, lemondanak Széleskútra támasztott összes jogigényükről, a mennyiben okirataikat átadják. Minthogy mindkét fél megnyugodott az itéletben, az királyi megerősítést nyert.
Ezzel a peres ügy befejeződött.
Margit, János özvegye, 1342-ben még életben van.
b) A Frankói ág.
Fentebb már láttuk, hogy I. Frank az 1262. évben végbement osztozkodás alkalmával Frankót, Gyirótot és Locsmánd felét kapta örökjószágként s hogy ott tartotta legelsőbben lakóhelyét. Ez alkalommal találjuk utoljára az élők sorában.
Elhalálozásának évét nem tudjuk; de még azt sem, hogy nejét mikép hívták. Gyermekei közül II. Frankot ismerjük, továbbá két névtelen leányát.
Az egyik leányt 1281-benFejér, V. 3. 100.* találjuk, a midőn Osl nb. Móricz végrendelkezett s neje, Luchman Frank gróf leánya jelen van s beleegyezését adja.
II. Frank 1286. évi április 18-ánSopronmegyei oklevéltár I. 52.* neje Scholastica lelki üdvéért a Frankó mellett fekvő ú. n. «grófi rétet» a borsmonostori apátságnak ajándékozza.
Fiai Miklós, III. Frank, Simon és János, úgy az összes rokonság beleegyezett ez adományozásba. A grófi rétnek másik része II. István özvegyének (a széleskúti ágból) tulajdonát képezte. Az okirat nemcsak a saját, hanem rokona, Miklós, az elhunyt Povschán gróf fiának pecsétjével is el van látva.
Fentebb láttuk, hogy I. Franknak 1262-ben egy Pósa nevű veje van; ez kétségkívül e Povschánnal azonos.
Közelebbi adatokat erről a Pósáról sajnálatunkra nem nyujthatunk.
II. Frank fiai közül csakis Miklós szaporította a frankói ágat.
Simon 1336-ban már nincs az élők sorában; mivelhogy pedig frankói része testvérére, Miklósra szállot át, világos, hogy örökös nélkül hunyt el.
Luchmani Frank fia János előfordul 1327 febr. 17-én,I. h. 114.* mint sopronmegyei nemes.
1342 julius 2-án János sincs már életben. Ugyane napon özvegye, Erzsébet, bizonyítja a vasvári káptalan előtt, hogy Frankó urai hozományára és hitbérére nézve 25 márkával (bécsi dénárokban) kielégítették. Erzsébet meghatalmazottjaként fia Pál, Potli Merth fia és István, Bogyoszlói István fia szerepelnek. E szerint tehát Erzsébet mint Potli Merth özvegye, Frankói János nejévé lőn.
Erzsébet leszármazásáról egyik 1301. évben kelt okiratSopronmegyei oklevéltár I. 215.* nyujt értesítést. Potli Merth, Pálnak a fia, ebben az évben büdeskúti birtokát nejének, Erzsébetnek, Potondrofi Legunpuk fia, Ebugur leányának adományozza. Erzsébet büdeskúti birtokát 1349-ben Ágnes nevű leányának, Dorogh János nejének ajándékozta stb.
Az 1286-ban megemlített III. Frankot csak névleg ismerjük.
I. Miklós 1336 decz. 8-án újból feltünik.I. h. 137.* Agg korában ő is pénzszükségben szenved. Bátyja, Simon után annak egész frankói (= Sarod) birtokát örökölte; ezt a fentebbi időpontban Csornai Belednek (az Osl-nemből) 32 márkáért, bécsi dénárokban, elzálogosította. Fia, Miklós, az elzálogosításba beleegyezik. – I. Miklós még négy évvel annakelőtte, III. István halála után, Széleskútra való jogairól – kártalanítás mellett – Nagymarton urainak javára lemondott (l. f.).
I. Miklós elhalálozásának éve, úgy családi viszonya is ismeretlenek.
II. Miklós 1351 augusztus 29-énI. h. 225.* rokonával, Frankói Gős fiával, Jánossal, frankói birtokán osztozik. – Nagybátyjuk, Simon és János részét János kapta, Miklós ellenben csak azt a részletet, melyet atyja, I. Miklós birtokolt. János, Gős fia, II. Miklósnak már előbb kölcsön adott egy bizonyos összeget, hogy frankói és gyiróti birtokát rendezze; s az esetben, ha Miklós ezt az összeget Jánosnak visszafizeti, János kötelezte magát, hogy a Sár-Gyirót- és Ombusban fekvő birtokrészleteiről – felerészükben – Miklós javára lemond.
c) A gősfalvi (sári) ág.
1325. évi julius 16-ánAnjoukori okmánytár II. 203.* ráakadunk Geus egyik fiára, Miklós mesterre; Sándor országbiró végrehajtója ő. De 1329 julius 18-án már nincs ez a Miklós életben.I. h. 417.* Az e napon kiállított okiratból rájövünk, hogy Geus fiai: István, Mihály és János, Kalmer fiával, Egervári Jánossal (a Geregye-nemből), Miklós bátyjuknak ez utóbbi részéről történt megölése tárgyában egyezségre léptek, a melynek értelmében Egervári János 16 márkát fizet.
E négy testvér atyjáról, Gős-ről, nevén kívül egyébről nincs tudomásunk;A Gös név etymologiája ismeretlen. – Fejérnek egyik okirata szerint (VIII. 3. 661.) a vasvári káptalan 1332-ben jelenti Károly királynak, hogy Garyi György fiait: Mihályt és Jánost a sopronmegyei ombusi birtokukban statuálták. – Hogy ez okiratban Gary helyett okvetetlenül Sár kell, hogy álljon – világos; az már egészen más kérdés, hogy Fejér e helyütt Györgyöt csakugyan Gös helyett használta?* hogy azonban Gottfried avagy Albrecht utódja, az alább idézendő okiratanyag két-égen felül helyezi. Hogy Gős a széleskúti, avagy a frankói ág sarjadéka-e, vagy pedig, hogy még a két ős, Gottfried és Albrecht életében a vasmegyei Sárban önálló ágra szakadt-e, – sajnos – beigazolni lehetetlen.
Sáryi Geus fiai: Mihály és János 1332-ben Károly királytól sopronmegyei birtokuk Ombus határának újból való átírását kérelmezték, mire a vasvári káptalan ugyanazon évi augusztus 22-énSopronmegyei oklevéltár I. 129.* a királynak hírül adta, hogy a borsmonostori apát a szándékolt statuálás ellen óvást emel. Gös fiainak nemcsak az apát, de még Güssingi János, Henrik (a Héder-nemből) bánnak a fia is útjában állott.
Drugeth Vilmos nádor ugyanis 1325. évi augusztus hó 7-én kelt okiratávalI. h. 135.* bizonyítja, hogy Geus fiai János és Mihály, sári nemesek, egyik sopronmegyei gyűlésen előterjesztették II. Géza és III. Istvánnak már ismertetett adományozó okleveleit s ezzel kétséget kizárólag beigazolták, hogy az említett okiratokban megnevezett birtokok örökjog alapján az ő tulajdonukat képezik. Most azonban Henrik fia, János, midőn a királynak ellenszegült, atyjukat és nagybátyáikat locsmándi és gyiróti birtokuktól erőszakkal megfosztotta. Ezt az adatot a gyűlésen jelenlevők mind bizonyítják. Ennek ellenében Loránd sopronmegyei alispánnak képviselője olyan értelmű nyilatkozatot állított ki, mintha Locsmánd és Gyirót a király beleegyezésével kebeleztetett volna be kőszegi kastélyába. Ezt az adatot Lorándnak gyiróti hivatalnoka, János, István fia megerősítette.
A borsmonostori apát ellen folyamatba tett per 1339 junius 15-ánI. h. 147.* befejeződött és pedig Sár urainak javára. Nagymartoni Pál országbiró e napon nyugtatványozza Henrik borsmonostori apátnak mindazon birságokért fizetett összeget, a melyek erejéig Henriknek elődje, Márton, az alábbi felek javára eldőlt perben elitélve lett:
1. János és Mihály, (dicti Keus de Frankou);
2. János, Kakas fia (a Héder-nemből);
3. Lőrincz, Imre fia (az Osl-nemből, a Kanizsayak ősatyja).
Hogy miként keveredtek a Frankóiak, nevezetesen Gős fiai Höflein uraival (az Osl-nemből) conflictusba, nem tudjuk. Drugeth János nádornak egyik, 1339. évi augusztus 29-ről keltezett okirata szerint,I. h. 148.* Simon, Höfleini Jánosnak a fia, Sarusi Gews fiainak, Mihálynak és Jánosnak a statuálása ellen óvást emelt s a nádor a vasvári káptalant bízta meg, hogy Gősnek fiait Sarusban – ez Frankó név alatt is előfordul – immatrikulálja. A káptalan az 1339. évi szeptember 15-iki jelentés szerint e megbízást teljesítette.
A két fél között a súrlódások mindazonáltal végüket nem érték. Egyik 1340. évi május 22-ikiI. h. 155.* okiratból kitünik, hogy egy évvel megelőzőleg Jánosnak a fia, Höfleini Belyud osztrák csapat élén Frankóba tört, Gősnek a fiai János és Mihály csakis meneküléssel menthették meg életüket; hogy a Höfleiniak János és Mihály feleségeit, nőtestvéreit és nőcselédjeit meztelenné tették, valamennyi értéktárgyuktól megfosztották, házaikat felgyújtották, egyik János nevű szolgájukat megölték s körülbelül 100 márkányi kárt okoztak. A dolgot párviadalnak kellett volna eldöntenie. Időközben (Kathyz nb.) Széchényi Tamás erdélyi vajda, szolnoki és nógrádi főispán, Pál, a királyné pohárnoka, István (a Hermann-nemből) vas- és sopronmegyei főispán, a király főlovászmestee, Miklós a királyné főlovászmestere és zalai főispán, Olivér (a Ratholdnemből) a királyné orszábirája és zólyomi főispán, azonkívül több más mágnás vállalkozot a közbenjárásra. Mind a két fél lemondott a párbajról és János fiai, Belyud és Simon, 150 márkányi kártérítés fizetésére kötelezték magukat. Mindmegannyi tőlük folyamatba tett pert megszüntnek enunciálták, kivételével annak, a melyet Franknak néhai fia, Simon, a frankói birtokrészlet tárgyában indított. Ez Belyud előadása szerint Frank fiától, I. Miklóstól lett neki elzálogosítva. Ennek ellenében Gős fiai a mellett szólnak, hogy János fia, Höfleini Simon már visszaadta nekik.
Midőn a Höfleiniaknak a kárpótlás első részletét kellett volna kifizetni, kijelentették, hogy a készpénzfizetés helyett a Mosonymegyében fekvő birtokukat adják oda; Frankói János és Mihály azonban 1341 április 6-ánI. h. 159.* erre az ajánlatra nem állottak rá, így tehát készpénzfizetésben állapodtak meg. – Gős fiai Mihály ésJános 1342 julius 2-ánI. h. 170.* frankói II. Frank fia János özvegyének, Erzsébetnek hozománya és moringjára vonatkozólag emelt igényének eleget tettek, a mennyiben 25 márkát (széles bécsi dénárokban) olvastak le kezéhez.
A vasvári káptalan 1351. évi augusztus hó 29-énI. h. 225.* megerősíti, hogy János, Frankloui Geus fia, (II.) Miklóssal, Frankoui Frank fiának, Miklósnak a fiával birtokain osztozik. – II. Frank fiainak, Miklós-, Simon- és Jánosnak hagyománya forgott ezúttal szóban. II. Miklós atyjának a birtokát kapta, (atyja alkalmasint ebben ez évben, avagy röviddel előbb halt meg), János pedig Simon és János részleteit. II. Miklóst János már azelőtt is segélyezte, hogy frankói és gyiróti birtokát rendezze; valószinüleg ez okból engedte át neki sári, gyiróti és ombusi birtokrészleteit, mert most abban állapodtak meg, hogy birtokukat csak az esetben és akkor osztják fel, ha és a mikor Miklós Jánosnak követelését kiegyenlíti.
Gős fiai 1386. évi január 20-ánI. h. 481.* nincsenek már az élők sorában. Ezen a napon Frankónak alább felsorolt urai a vasvári káptalan előtt egyezségre léptek:
1. Benedek, Gős fiának, Jánosnak, a fia;
2. Antal, e János fia, Mihálynak a fia;
3. Péternek a fia András és fia László.
Kijelentették, hogy a frankói, gyiróti és ombusi birtokok tárgyában folyamatba tett perüket befejezni akarják; András és fia e birtokoknak harmadrészét János utódjainak átengedik és az összes, kezük között levő, erre vonatkozó okiratokat érvényteleneknek nyilvánítják; egyúttal még megemlítik azt is, hogy azok egyikét rokonuk (proximus) István kalocsai érsek állította ki.
Az előttünk levő okiratból, sajnos, Péter fiának, Andrásnak, János utódjaival való genealogiai összeköttetéseit kimutatnunk nem lehet; de, a mennyiben fontolóra veszszük, hogy Gősnek három fia: Miklósnak († 1329 körűl), Istvánnak (1329–1332) és Mihálynak (1329–1342) mindez ideig egyetlen egy utódjára se akadunk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy Péter okvetetlenül e testvérek egyikének a leszármazója.
Mihálynak a fia Antal és Jánosnak a fia Frankói Benedek 1390-benI. h. 226.* a már ismertetett 1351. évi augusztus hó 29-én kelt okiratot átiratják.
1392-benI. h. 136.* e családbeli újabb tagokkal ismerkedünk meg. Az okirat ugyanis a következő frankói urak részére iratott át:
a) János fia Benedek;
b) Antal, e János fia, Mihálynak, a fia;
c) Kelemennek a fia János, az elhalt érseknek a testvére.
Az utóbbi jegyzés i. h. 152. azzal bővíttetik ki, hogy Frankói Miklós 1359–1367 esztergomi érsek s hogy Jánoson és Miklóson kívül Kelemennek még Mihály és Jakab nevü fiai is voltak. Maga Kelemen mindenesetre Gősnek unokája s valószínüleg a korán elhalt Miklósnak a fia volt.
Antal, Mihálynak a fia – Geusfalvi Gews név alatt szerepel – 1412. évi november hó 10-énSopronmegyei oklevéltár, II. 5.* a borsmonostori apáttal perben áll. Az apát Frankóra való tulajdonjogát II. András királynak egyik 1225-ben kelt okiratával igyekezik beigazolni, András ezzel szemben a már ismertetett okiratokat a következő sorrendben terjeszti elő:
1. II. Géza oklevele.
2. III. István oklevele.
3. Drugeth Vilmos nádornak 1335-ben kelt, Güssingi János ügyében kiállított okirata.
4. A vasvári káptalannak 1339. évi elismervénye.
5. Pál országbiró Simon hagyatéka tárgyában írt bizonyítványa.
6. A vasvári káptalannak 1385. évben kelt okirata, mely János özvegyének, Erzsébetnek, ügyében az 1342. évben kelt szerződésnek másolatát tartalmazza.
7. Ugyanannak a káptalannak 1390-ben kelt, II. Miklós és Gős fia János közt 1351-ben eszközölt osztozkodásról szóló bizonyítványa.
Azután, hogy Antal bebizonyította, miként ő Mihálynak, Gős-fia János fiának a gyermeke s hogy Frankót a peres helységet azelőtt Sarudnak nevezték és nevét elődje, Frank után kapta, (Bastech nb.) Rozgonyi Simon országbiró a jelenlevő biráknak csekély számára való tekintettel, úgy a két fél hozzájárulására is, az itélet kihirdetését elhalasztotta.
Ez okiratokat felhasználjuk, hogy azok alapján Gős leszármazására vonatkozólag véleményünket megokoljuk.
Az a körülmény, hogy Gős fiai és unokái elég gyakran Frankó uraiként szerepelnek, – hogy lakóhelyük Frankó, – hogy János özvegyének az igényeit kielégítették, – hogy II. Miklóssal osztozkodnak stb. stb. – mindez kétséget kizáró módon a mellett bizonyít, hogy Gős a frankói ág leszármazója.
Tudjuk, hogy II. Franknak négy fia volt, közülök Simon és János gyermektelenül halt meg, I. Miklós egyedül II. Miklóst hagyta hátra. – Azonban II. Frank fiáról, III. Frankról – a kivel 1286-ban találkozunk – mit sem tudunk. Mivelhogy Gős fia János II. Miklóssal 1351-ben csakis I. Miklós, Simon és János hagyományán osztozkodik, Antal pedig 1412-ben valamelyik Frankot «praedecessor»-nak nevezi – kitünik ebből, hogy Gős, feltéve, hogy nem az 1286-ban elhalt II. Franknak a fia, – minden bizonynyal III. Frank fia kell hogy legyen. Fel kell vennünk tehát e családnak a leszármazási táblázatába, de mint ennek kérdéses fia jelölendő meg.
A további nemzedékrendet az eddig közzétett okiratokból nem ismerjük.
Csak 1475 október 15-énI. h. 493.* hallunk valamit e családról. Mátyás király kijelenti e napon, hogy a fiörökös nélkül elhunyt Gewsefalvai Benedek birtokait: Gewsefalvát, Heghfalvát Vasmegyében, Frankót, Lazwant (Locsmándot) Sopronmegyében és Mixefalvát Zalamegyében udvarnokának, Laki Kis Tamásnak és rokonainak adományozta.
Ugyanazon év november 4-énI. h. 498.* olvassuk, hogy Mátyás király Gősfalvát, Hegyfalvát, Franklót, Gyirótot s a vasmegyei Lak egy részét, az † Gősfalvai Benedek birtokait (Geregye nb.), Egervári László testőrtisztnek adományozta s a vasvári káptalant a beiktatással megbízta.
A káptalan erre jelentést tesz 1476 márcz. 20-án,I. h.* hogy Benedeknek következő, női ágon való rokonai a beiktatás ellen tiltakoznak:
1. (Pápa nb.) Mezőlaki Zámbó János, mint nejének, Ilonának képviselője;
2. Orsolya, ez Ilona nővére, a fentebbi Benedek leánya;
3. Ilona, e Benedek nővére, (Osl nb.) Viczai György neje és fia István.
Országh Mihály nádor itélete alapján a pör 1481-ben be lett szüntetve,I. h. 501.* a mennyiben Egervári László, dalmát-horvát-szlavón bán Frankót és Gyirótot kapta s a székesfejérvári keresztesek meg lettek bízva a beiktatással. Ennek alapján jelentették ez utóbbiak 1481 jul. 30-án,I. h. 541.* hogy Egervári László Benedek örököseivel (Orsolya most már Mezőlaki Zámbó Lajosnak a neje) kibékült s hogy Benedek leányai két szőlőt kapnak a gősfai hegyekben. Egervári Lászlót pedig Hegyfán, Lakon, Gősfán, Frankón és Gyiróton statuálták.
E családnak tehát következő birtokai voltak:
Breitenbrunn (l. Széleskút a.).
Frankó, Sopronmegyében,előbb Saród, II. Géza adománya.
Gősfa, Vasmegyében, valószínüleg ősi birtok.
Gyirót, Sopronmegyében, II. Géza adománya.
Hegyfa, Vasmegyében, valószínüleg ősi birtok.
Hata, Sopronmegyében, említtetik 1262-ben.
Kál, Sopronmegyében, 1244 körül említve, II. András király adománya.
Lak, Vasmegyében, 1475-ben említve.
Locsmánd, Sopronmegyében, II. Géza adománya.
Mixefalva (= Mihályfa), Zalamegyében, 1475-ben említve.
Muzsaj (= Muthsa), II. András adománya.
Ombus (= Spanfurth), Sopronmegyében, II. Géza adománya.
Sári erdő, Vasmegyében, II. Géza adománya.
Saród (l. Frankó a.).
Széleskút (Breitenbrunn), Sopronmegyében, 1262-ben említve.
A család nemzedékrendje – sajnos – csak hézagos. Összefüggő lánczolatát nem adhatjuk.
I.
Gottfried 1156 körül – 1171.; Albrecht 1156 körül – 1171.
II.
Péter.; András 1386.; László 1386.
III.
Bertold 1212. Neje 1212.;Frankói és gösfai ág.; Széleskúti ág.; I. Frank 1216–1262.; Fiu (Orlob?) † 1230 előtt.; I. István 1223–1230.; II. Frank 1286. Neje: Scholastika.; Leány férje: Pósa 1262. † 1286 előtt.; Miklós 1286.; Leány 1281. Férje: Osl nb. Móric † 1281 körül.; II. István 1262–1275. Neje 1286.; János 1301–1304. Neje 1301 Hunt-Pázmán nb. Szegi Pázmán leánya Margit 1332–1342.; Flóra, férje Vezekény nb. Dénes.; III. István † 1332 körül.; I. Miklós 1286–1336.; III. Frank 1286 †; Simon, 1286 † 1335 előtt.; János 1286–1327 † 1342 előtt. Neje Potrondofi Erzsébet 1342.; II. Miklós 1336–1351.; sári Gős.; Miklós 1325 † 1329 körül.; István 1329–1332.; I. Mihály 1329–1342.; János. 1329–1351.; I. Benedek 1386–1392.; II. Mihály.; Antal 1386–1412.
IV.
Frankói Kelemen.; Miklós, esztergomi érsek 1359–1367.; János 1392.; Mihály.; Jakab.
V.
Tamás «Gews de Gewsfalva»E Tamás valószinüleg Osl nb. Viczai György ipája és Benedeknek az atyja.* 1444–1450 (Sopr. okl. II. 325, 347, 355).
VI.
Gösfai N.; Benedek † 1475 körül.; Ilona 1465–1481. Férje Osl nb. Viczai György † 1479 előtt. (Sopr. okl. II. 434, 522).; Ilona 1476–1481. Férje Pápa nb. Mezőlaki Zámbó János 1476–1481.; Orsolya 1476–1481. Férje Pápa nb. Mezőlaki Zámbó Lajos 1481.
Dr. WERTNER MÓR.
GENEALOGIAI KÉRDÉSEK.
(Knauz Nándor püspök úrnak ajánlva.)
I.
Gergely választott esztergomi érsek (1298–1303) származása.
A fejetlenség és romlottság azon korában, mely a XIII. századból a XIV. századba átkisértett, Gergely választott esztergomi érsek egyike volt a tiszteletre méltóbb jellemeknek.
Bővebben értekeztem róla nehány év előtt,Lásd az Uj Magyar Sion XVII. kötetében megjelent ily czímű értekezésemet: «Miklós, ostiai püspök, követsége Magyarországon».* a mikor már erősen hangsúlyoztam azon kételyemet, mintha a nevezett Gergely a Katpánok nemzetségéből való volna.
Pray György volt az első, ki fölállította a tételt, hogy Gergely valószínüleg a Katpánok sarja.Pray, Specimen Hierarch. Hung. I. 164, d) jegyzet: «Probabiliter frater comitis Ceeney de genere Katapany».* E tételt aztán a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis nagyérdemű szerkesztője széles tudományával bőven kifejtette.
Okoskodásának menete így indul meg: Gergely, mielőtt esztergomi érsekké megválasztották, esztergomi kanonok volt. Igy van ez megírva XI. Benedek pápa levelében.Theiner, Monum. Hung. I. 406.* És csakugyan épp azon időtájt, 1294-ben, valamint 1297-ben III. Endre király említ Gergely nevű esztergomi kanonokot, a Cene ispán testvérét a Katpán nemzetségből, kinek atyjául András ispánt nevezi.Árpádk. új Okmt. V. 168. X. 139.*
Ez úton jutott Gergely érsek nemzetséghez, atyához és testvérhez, kikhez leszármazásának semmi köze.
A föntebbiekkel szemben, ugyanis, a pozsonyi krónika azt állítja a választott esztergomi érsekről, hogy Botond fia, s akkor, midőn megválaszták, a székesfehérvári egyháznak volt kincsőrzője.M. Florianus, Fontes domest. IV. 41: «Electus... ecclesie (Strigoniensis) erat Gregorius, filius Wotend, custos tunc Albensis ecclesie».*
A pápa Bodod (helyesen: Botond, helyesebben: Botond fia) Gergelynek nevezi őt.Theiner i. h.*
A Monumenták éleselméjű szerkesztője is észrevette, hogy «inextricabilem contra descendentiam hanc dificultatem obmovent Chronicon Posoniense et Benedictus papa; primum nempe Gregorium filium Wotend seu rectius Botond, alter Bodod... rectius... filium Botond appellant. Papa ergo patrem Gregorii Botond, Andreas vero rex Andream appellat. Ambo autem coaevi et maxime auctoritatis; quis ergo horum aberravit et cui credundum?»
E kérdésre nem nehéz a felelet. Hisz Endre király sehol se mondja, hogy az általa említett Gergely kanonok egy személy a választott esztergomi érsekkel. Ellenben a krónikás és a pápa egyenesen magáról az érsekről beszélnek és atyját Botondnak nevezik.
Ez úton kellett tehát megindúlnom és Botond-fia Gergelyt keresnem, ha Gergely érsek leszármazását megtalálni akartam. Találtam pedig a következőket:
1274 szeptember 11-én megjelent a székesfehérvári káptalan előtt nemes Csapoli Kázmér fia, János, és kijelenté, minthogy örökösei nincsenek, Csapol (ma: Csapdi) nevű birtokának 25 márka értékű részletét feleségének, Botond ispán nővérének hitbér czímén átadta. A nemes asszony pedig ugyanezen részbirtokot testvére, Botond ispán fiainak: Péter és János ispánoknak, nemkülönben Gergely mester-nek rokoni szeretetből ajándékozta. Ugyanez alkalommal a nevezett Péter, János és Gergely, a Botond fiai, a csapoli birtok egyéb, 45–60 márkát érő részeit is megvették Csapoli Jánostól, azzal a kötelezettséggel, hogy őt és nejét éltök fogytáig mindennemű szükségessel ellátják.
Ismétlődik ezen adás-vevési szerződés ugyancsak a székes-fehérvári káptalan előtt 1291 augusztus 2-án és szeptember 23-án, és kiterjed Csapolon kívűl Halmadra is, azaz Csapoli János összes birtokaira. Azonban Gergely mester ekkor már nem a szerződő felek, hanem az oklevelet kiállító káptalanbeliek közt, mint a székes-fehérvári egyház kincsőrzője, custosa szerepel, míg János ispán mellett Péter bánnak czímeztetik.Hazai Okmt. VI. 198, 369. VII. 223.*
Ezek után, ha nem is apodiktikus hitelességgel, de nagy valószínüséggel állíthatom, hogy Botond-fia Gergelyre, ugyanarra, ki mint választott esztergomi érsek Anagniban, 1303 szeptember 7-én, VIII. Bonifacius pápa védelmében vérét ontotta, rátaláltam.
Lássuk immár, ki volt Botond és mik fiai?
I. Károly király Egerben, 1306 május 6-án kiadott levelében, tekintetbe vevén Botond fiainak: Péter bánnak és János ispánnak hadi érdemeit, megengedi nekik, hogy Bikcse nevű helységökben vámot szedjenek, s egyúttal a szedendő vámpénz mennyiségét is meghatározza.Anjouk. Okm. I. 111.* Kitetszik ebből, hogy a Botond fiai Bikcse birtokosai.
Ugyanezen király 1318 januárius 17-én kelt levelében Botond-fia Péter bánnak és fiának Mihály mesternek, a kik az országba érkeztekor hűségesen hozzácsatlakoztak s azóta el nem hagyták, a birtokaikkal szomszédos Szent-László földét adta.Hazai Okltár, 191.*
1338 október 1-én pedig ugyancsak I. Károly király Bikcsei Péter bán fiainak, a patvarkodásban elitélt Mihálynak, idősb és ifjabb Miklósnak birságait 30 márkára szállította le.Anjouk. Okmt. III. 506.*
1344-ben néhai Péter bán fiai: Bikcsei Mihály és a két Miklós, azonképpen János ispán fia, Bikcsei Veres Mihály, összes birtokaikon: Szent-Lászlón, Csapolon és Bikcsén megosztoztak.Anjouk. Okmt. IV. 436. – Fejér, CD. IX/I. 268.*
1354-ben végre Bikcsei Darabos Miklós Bikcse őt illető harmadrészének felét, nemkülönben a bikcsei vám harmadát Veres Mihály, trencsényi várnagynak zálogba adta.Anjouk. Okmt. VI. 170.*
Mindezekből világos, hogy Botond és fiai ősi birtoka az akkor esztergommegyei, ma fehérmegyei Bikcse volt, melytől vezeték nevöket kölcsönözték.
A Bikcsei név illeti meg tehát Gergely érseket is, mint (erősen hiszem) e család sarjadékát, egyszer azért, mert az időben más Botond fiaival, kik előkelő szerepet játszottak, nem találkozunk; aztán mert Botond két másik fia, Péter bán, tudniillik és János ispán épp oly törhetlen hűséggel csatlakoztak Károly Róberthez, mindjárt annak az országba jövetelekor, mint Gergely választott esztergomi érsek; végre azt se kell egészen figyelmen kívűl hagynunk, hogy Gergely papi pályáját a szomszédos székesfehérvári káptalannál kezdette.
Bikcse a XIII. és XIV. században nem ritkán szolgál keresztnévül. Minthogy pedig némely Bikcseiek levelében Bekecs is előfordúl, azt vélem, hogy a Bikcse név Bekcse-, Beke-, Benedekből származik. – Bikcséből hangcsere által lett a mai Bicske.
Volt egy, nagyon szétágazott Bikcse nemzetség (genus Bycchey) is.Hazai Okmt. VIII. 69. – Árpádk. új Okmt. IX. 138, 319.* De vajjon az esztergommegyei Bikcseiek e nemzetséghez tartoztak-e? annak nyomát nem találtam.
Azt se tudom, ha vajjon a maig virágzó Bicskeyek, kikről Nagy Iván töredékes közléseket ad,MO. családai, II. 100.* ezen fehérmegyeiektől származtatják-e magokat?Egykori országos képviselőtársam, Bicskey Kálmán, a pestmegyei Bicskéből származtatta magát.*
Végül álljon itt Gergely mester családjának e kis leszármazási táblája:
N.; Botond.; Csapoli Jánosné, 1274.; Péter, bán, 1274–1318.; János, ispán, 1274–1318. Neje Boztehi Anna.; Gergely mester, vál. esztergomi érsek 1274–1303.; Veres Mihály, trencsényi várnagy, 1344–1354.; Mihály, 1318–1344.; Darabos Miklós, 1338–1354.; Miklós 1338–1344.
II.
A Nagy-Martoniak és Kanizsaiak közötti rokonság.
Hogy a Nagy-Martoniak és a Kanizsaiak közt, nevezetesen a két (magyar és német) Miklós, azonképpen a Kanizsai Lőrincz fiai közt közeli rokonság volt, azt a mondott két főnemes nemzetség története megírásakor ismételve jeleztem.Lásd a Turul 1889. és 1899. évi folyamát.*
Hogy a mondott Lőrincz fiai és ama két Miklós unokatestvérek, azt is gyanítám abból, mert Nagy-Martoni Pál egy helyütt nepos-ainak nevezte őket, már tudnillik a Kanizsaiakat.
Közelebb a pápai, eddig kiadatlan szuplikácziókból értesülünk e rokonsági viszonyról, ami épp oly érdekes, mint kedves alkalmul fog szolgálni a mondott két nemzetség leszármazási táblájának kibővítésére.
Nagy-Martoni (de Mertinsdorph) Pál országbiró, mint Nagy Lajos király követe 1346-ban a pápai udvarnál tartózkodván, jól kihasználta ez alkalmat, hogy VI. Kelemen pápától a maga és mások számára különféle kegyelmeket kérjen. Egyebek közt azt kérte, hogy domine Katerine, carnali surori sue, továbbá Johanni et Stephano filiis ipsius domine haláluk óráján teljes bűnbocsánatot engedjen ő szentsége.Archivum Vaticanum. Regesta supplicationum Clementis papae VI., annus IV., pars I. folio LXVII. De dato Avinione, V. Idus Octobris.*
Ime, Nagy-Martoni Simonnak egy, eddig ösmeretlen leányával találkozunk, Katalinnal, ki a vitéz Kanizsai Lőrincznek, e nagynevű család alapítójának volt felesége s anyja fiainak, kik közől négyet ismerünk, de 1346-ban már csak ketten éltek: János, a későbbi főispán és István, a jeles diplomata, ki a zágrábi püspökségig vitte.
Mert hogy ezek számára kéri Pál országbiró a föntebbi kegyelmet, az iránt annak, ki a szóban forgó két család viszonyaival ismerős, kétsége nem lehet.
Még inkább megerősítenek bennünket e meggyőződésünkben ugyancsak Pál országbirónak 1346 augusztus 24-én benyújtott folyamodásai, melyekben VI. Kelemen pápát esdi: miután az ó-budai, lelkipásztorkodással összekötött prépostság Demeter választott váradi püspök fölszentelésével üresedésbe jön, ezen javadalmat in persona Stephani Laurencii, clerici Jauriensii diocesis, nepoti suo reserválni –; ugyanazon évi szeptember 30-án pedig, minthogy időközben Demeter püspök már fölszenteltetett, a prépostságot a nevezett Istvánnak adományozni méltóztassék.Archiv. vatic. Reg. supplic. Clem. VI., a IV. p. I. f. XLIIII. és p. II. f. XX/VII, XVII.*
Tudjuk ugyanis, egyebünnen, hogy Kanizsai István 1347-ben már ó-budai prépost.L. Kanizsai István, zágrábi püspök czímű értekezésemet, Kath. Szemle 1891. évf. 45.*
Ezek után alkalmasint esik Nagy-Martoni Pál egy más szuplikácziójáról is megemlékeznünk, melyben pro carissimo germano suo Ladislao Petri de Jaurino canonico, 1346 szeptember 15-én kér valamit.Archiv. vatic. Reg. suppl. Clem. VI., a. IV. p. II, f. XX/IX.*
De itt nehezebb a dolgunk, minthogy Péter-fia László kanonokról egyebünnen nincs tudomásunk, és a germanus kitétel is laza.
Segítségünkre jön azonban Nagy Lajos királynak Pozsonyban, 1372 julius 1. Károly durazzoi és szlavon herczeghez intézett levele, melyben őt szintén germanus noster-nek czímezi.Mittheilungen des Institutes für österr. Geschichtsforschung, IX. 629.*
Minthogy Nagy Lajos király és Durazzoi Károly herczeg közt az idejegyzett stemma szerint:
II. Károly, siciliai király.; Károly Martel, sic. trónörökös.; János, durazzoi herczeg.; I. Károly, magyar király.; Lajos gravinai gróf.; Nagy Lajos, magyar király.; Károly durazzoi és szlavon herczeg.
Távolabbi oldalas rokonság állott fönn; minthogy Nagy-Martoni Pál országbiró és az egyetlen Péter közt, kit a Nagy-Martoniaknak általam egybe állított családfája föltüntet, hasonló rokonság alakúlt, mint legitt kimutatni van szerencsém:
N.; Simon.; Bertrand.; Simon.; Osl-nembeli Osl felesége.; Nagy-Martoni Pál, országbiró.; Péter.; László, győri kanonok.
Nem habozom kimondani, hogy ezen László, reményteljes győri kanonok a spanyol eredetű Bertrand (Bertalan) leányának, ki az Osl nemzetségbeli III. Oslnak felesége volt, Osl nemzetségbeli Péter nevű fiától való unokája.
Még egy rokona számára kért az országbiró pápai kegyelmet: dilecto suo Nicolao Johannis, clerico ac consanguineo suo Strigoniensis diocesis.Archiv. Vatic. Reg. suppl. Clem. VI., a IV. p. I. f. LXVII legalúl.*
Ez, úgy vélem, nem más, mint Simon-fia Mihálynak unokája. Mert Jánost, Pál országbiró vérrokonát, kinek azon korbeli kanonok fia lehetne, csak egyet ismerünk; ugyanazt, ki 1307-ben Halifa fiai péli, (ma: Péliföld-Szent-Kereszt, Bajót mellett) birtokrészeit, az akkori «Bajóti» Pállal, a folyamodó orszábiróval egyetemben megvette.Anjouk. Okmt. I. 124.*
Innét, mert Esztergom közelében lakott, magyarázható, hogy fia, a szóbanforgó László esztergom-egyházmegyebeli klerikus.
III.
A tengeri kigyó, vagyis ama bizonyos László vajda nemzetsége.
Meghiszem, hogy az olvasó közönség, minden érdekeltsége mellett, melylyel a régi magyar nemzetségek története iránt viselkedik, megunhatta már e kérdést, melyet a Turul-ban, Századok-ban, az Erdélyi Múzeum-ban és a berlini Herold-ban kivülem dr. Wertner, Puky Andro és dr. Komáromy pro et contra ismételve tárgyaltak.
Ezúttal tehát nehány sort adok csak még az általam mondottakhoz, azon állításom újabb támogatására, hogy László erdélyi vajda, ki Bajor Ottó királyt csúffá tette, csakugyan a Keán nemzetségből való.
Utóbbi, a Turul 1891. évfolyama 105–112. lapjain kiadott válaszomban, fölvétem támogatására a főérvet abban találtam, hogy a baranyamegyei birtokok, melyeket László vajda nővérének, Demeter királyi tárnokmester anyjának adott, mind a Keán-nemzetség birtokai közt feküdtek, és egyik-másik közülök egyebütt is előkerűl mint a Keán-nemzetség birtoka.
Ez azonban csak annyit bizonyíthatott, hogy volt egy László erdélyi vajda a Keán nemzetségéből.
De újabban megjelent a Hazai Okmánytár VIII. kötete, melynek 117. lapján Fejérpataky László a müncheni állami levéltárból közöl egy oklevelet, mely mind biztosabb adattal szolgál arra, hogy az Ottó királyt felcsúfoló László vajda volt a Keán nemzetség tagja.
A mondott oklevél ugyanis arról tanuskodik,Később jöttem reá, hogy ez oklevelet már Fraknói Vilmos is közölte a Hazai Okmánytár VII. kötete 106. lapján.* hogy (V.) István ifjabb király és erdélyi herczeg 1268 körül Gyulafia Miklósnak érdemei tekintetéből visszaadatni rendelte azon erdélyrészi birtokokat, melyeket nagyatyja, az idősb (magnus) Gyula birt.
Hogy e Miklós, atyja Gyula és hasonnevű nagyatyja Keán nemzetségbeliek, ahhoz annyira nem fér kétség, hogy kár szót vesztegetni ez iránt.
Ámde a visszaadott birtokok közt van Mikazaza azaz Mike-Szásza is, mely később ugyancsak László vajdánké, aztán fiaiké, kiktől azt hűtlenségök miatt I. Károly király 1321-ben elvette és Tolmácsi Miklósnak adományozta.Anjouk. Okmt. II. 39.*
Ezen körülmény tehát az eddig fölhozottaknál még inkább arra vall, hogy László vajda, és pedig ama bizonyos László vajda, a Keán nemzetségnek volt tagja.
IV.
III. Miklós esztergomi érsek. 1350–1357.
A Schematismus Cleri Archidioecesis StrigoniensisMidőn Németországban németül, Francziaországban francziául, Angolországban angolul, Olaszországban még a pápai schematismust is olaszul szerkesztik: vajjon nálunk hithűségből vagy hazafiságból szerkesztik-e a papság névtárait még mindig latinul?* az esztergami főpapok sorában III. Miklós érseket de genere Monoszló származottnak állítja.
Engem a mondott érsek, mint a ki a magyar Anjou-kornak egyik felötlő alakja, vezérlő politikusa, Nagy Lajos királynak egyik legbizalmasabb főembere, fölöttébb érdekel.
Szándékoztam érdekes alakját mintázni, de megakadtam már a talapzatnál, Miklós érsek származása kiderítésénél.
A Memoria Basilicae Strigoniensis Miklóst «de Monoszló», a fönti Schematismus «de genere Monoszló»-nak állítja. Ez két dolog, minthogy van egy genus de Monoszló és van egy Monoszlai család, melynek semmi köze a hasonnevű genushoz. Én azonban nem voltam szerencsés adatot találni arra, hogy Miklós érsek akár az egyikhez, akár a másikhoz tartoznék.
A mit eleddig származásáról tudok, a következőben összegezhetem:
1. Atyját Miklósnak hítták.
2. Csanád esztergami érseknek unokaöcscse volt.
3. Bekeu Zilath comes (a mit Bekő szilágyi megyeispánnak nézek) germanusa, azaz unokaöcscse.
4. Lőrincz-fia János csanádi főispán rokona. Azt vélem, ezen János Lőrincznek, a Csanád érsek testvérének, fia.
5. Vezetéknévül Vásári (de Viasaria) névvel élt.
6. Ezen Vásári a váradi egyházmegyében feküdt és ősi birtoka, patrimoniuma volt. Ugyanott volt egy Sz.-Mártonról czímzett temploma is.
Vásári, mint már Bunyitay megjegyezte, XIV. századbeli ikerközség Bihar vármegyében, Nagy és Kis előnévvel és névadó birtoka az előkelő Vásári «nemzetségnek».
Az egyik Vásári község, vagy inkább lakatlan helység a (Borsa nemzetségbeli) László vajda-fia Lászlóé volt, ki azt Boldéri (Bulderi) Mihály-fia Péter ispánnak ajándékozta (1290). Ezen Péter ispán 1295-ben Ajkainak (de Eyka) neveztetik, de – úgy vélem – semmi rokonsági viszonyban sincs Miklósunkkal, a ki valószínüleg a másik Vásári uraiban tisztelte őseit. Ezek a Lóránt fiai: Gergely, Lőrincz és Miklós. Ha e tételem – mint hiszem – megállja a kritikát, megtaláltuk volna Miklós érsek hasonnevű atyját is, míg anyja Csanád érsek nővére lehetett.
Azonban származhatott Miklós, mint Csanád érsek unokaöcscse de genere Csanád is, mely esetben az érsek Miklós nevű testvérének fiáúl kellene megismernünk.
Ezek után azon szíves kéréssel járulok érdemes genealogusainkhoz: ha kezök ügyébe esik, ne terheltessenek III. vagyis Vásári (mert így már jogosan nevezhetjük) Miklós esztergomi érsek származása iránt érdeklődni.
PÓR ANTAL.
BÁRTFA VÁROS LEGRÉGIBB PECSÉTJEI ÉS CZIacute;MERE.
A «Bártfa középkori műemlékei» czímű művem I. részében, – IV. Béla királyunk 1247. évben kiadott határjárási okmánya alapján – kimutattam, hogy a bártfai cistercita zárdatemplom már a XIII. század első felében létezett, s hogy a mostani plébánia-templom némely részlete még azon korból való; ezen feltevésemet igazolni látszanak azon kora gót műrészletek, melyek a templom jelenlegi restauratiója alkalmával napfényre jöttek, nevezetesen a szentély északi falában talált még romanizáló triforium, úgy nemkülönben a főhajó nyugati – eddig befalazott – díszkapuzata, melynek stilje, különösen pedig bélletének körtealakú tagozatai – ez utóbbiak feltünően hasonlítanak a kassai Szt.-Mihály-kápolna kapuzatának schémájához – még erre a korra utalnak.
Miután pedig említett okmányban csak a cistercita apátsági templom – «Ecclesia sancti Egidii de Bardfa» – említtetik, Bártfa városa mint «divitas» azonban még elő nem fordul, kétséget nem szenved, hogy Bártfa városa csak későbben – nevezetesen a XIII. század második felében – keletkezett. – Ezen feltevés bizonyságául szolgál Róbert Károlynak az 1312. évben kiadott okmánya, melynek alapján az őt Olaszhonból hazánkba kisérő vezérek egyikének, a római származású Lőrincznek, az elpusztult cistercita-zárda mellett fekvő «Széphely» helyet ajándékozza oly czélból, hogy a néptelen Bártfa városát új telepítvényesekkel lássa el.
Ezen cistercita-zárda képezé tehát e vad és zordon vidéken azon köz- s mintegy jegeczedési pontot, mely körül a XIII. század második felében a telepítvényesek házai csoportosultak. Általában véve felsővidéki városaink tulajdonképen csak az 1241-iki tatárpusztítás után kezdtek alakulni, szervezkedni és épülni.
Bártfa mint királyi város legelőször Róbert Károly által 1320. évben kiállított okmányában fordul elő mint civitas nostra Bardfa.Wagner, Diplomatarium Sarosiense, 97. l.*
Bártfa elnevezésének eredetére nézve három, egymástól meglehetősen eltérő vélemény uralkodik. Ugyanis
1-ször vannak történeti írók, kik Bártfa – Bartfeld – elnevezését, a cisterciták által a telepítvényeseknek hűbérbe adott Barátfölde szóból származtatják; későbben a bevándorolt német telepítvényesek a Barátfölde elnevezést, miután a német az ő betüt rendesen e-nek mondja ki, Barátfeldre vagy németesen Bartfeldre változtatták volna meg.
2. A második versio szerint a Bartfeld elnevezés a német Barfeld szóból eredne, ugyanis a német szógyök «Bar» olyasmit jelent, a mi a nap fényén, tisztán fekszik: Das alte Teutsche Wort «Bar» bedeutet etwas, das am Licht, am Tag und offenbar ist; daher kommen die Wörter: gebähren, barhäuptig, barfusz, barschaft, und dergleichen.Sandart Jakab, Der Donau-Strand (Nürnberg 1680), 10. lapján.* S miután a német telepítvényesek a cistercita-zárda körüli földet az erdőnek kiirtása által nyerték, az így támadt tisztást Barfeldnek, vagyis a fáktól megtisztított földnek, mezőnek nevezték el.
Ezen származtatás azonban téves, és pedig már az oknál fogva is, mert – a mint későbben okmányilag kimutatom, – Bártfa és vidékének legelső telepítvényesei magyarok valának.
3. Végre a harmadik vélemény szerint Bárdfa magyar elnevezése annak a körülménynek tulajdonítható, hogy a Bártfa város vidékének rengeteg erdőségeiben azelőtt gyakrabban előforduló tiszafa (Taxus baccáta) fiatal, egyenes, kemény, de könnyű hajtásait bárdok nyelének használták fel.
A harmadik vélemény hívei csakugyan legközelebb jártak a valósághoz, már az oknál fogva is, mert Bártfa legrégibb pecsétjén a bárd mint czímerkép csakugyan előfordul.
Bártfa város régi pecsétjeinek ismertetése s leírása előtt szükségesnek láttam a város elnevezésére vonatkozó véleményeket előrebocsátani, mert a város elnevezése szorosan összefügg a pecsétek czímerképeivel.
Most már kétséget nem szenved, kivált mióta ez év nyarán a város legrégibb egybárdos pecsétje napfényre került, hogy Bárdfa város elnevezése a magyar bárd-tól ered. És pedig a következő okoknál fogva:
1. Bárdfa város és vidékének legelső telepítvényesei már a XIII. században – a tatárpusztítás előtt – magyarok voltak; ezen állítás bizonyságául szolgálnak Bárdfa vidékének, helységeinek, folyóinak és düllőinek azon magyar elnevezései, melyek az említett 1247-iki határjárási okmányban már előfordulnak, s nagyobbrészt még most is léteznek, nevezetesen: «Kysthopul» (Kis-Tapoly), «Oronnospatak» (a mostani Aranypatak falu), «Burkúth» (Borkút, a mostani savanyúvíz-források), «Chellewmező» (Keselymező), «Delnafew» (Delnafő), «Huzyumezeu» (Hosszúmező), «Hujfalu» (Újfalu), «Saarpotok» (Sárpatak), «Kouruspotok» (Kőröspatak), «Rekettyebucur» (Rekettyebokor).
Ha tehát Bártfa város még szomszédos falvait is – tekintve magyar elnevezésüket – magyarok lakták, biztosan feltehető, hogy Bártfa városa is annál inkább magyar lakossággal birt.
2. Bártfa város legrégibb – valószínüleg kis – pecsétjének belső mezején egy rövidnyelű bárd képe foglaltatik.
Ezen legrégibb pecsét bárdja, jelen esetben a Bárdfa város beszélő czímerének (redendes Wappen) tekinthető, ép oly módon mint Eperjes (Fragopolis) czímerének három epervirága vagy mint a Rozsnyó (Rosenau) czímerében előforduló rózsa.
Tudjuk, hogy a czímertanban egyes családok is birtak ily beszélő czímerekkel, melyektől az illető család elnevezését nyeré.
A bárdot mint fegyvert a magyarok is használták, így a régi pénzeken, valamint a régi frescoképeken Szt. László alakja is többnyire egy bárddal a kezében van ábrázolva.
3. Hogy Bártfa városa elnevezését csakugyan a bárdtól nyeré, kitünik abból is, hogy a legrégibb okmányokban, nevezetesen az 1247., 1320., 1340., 1376. és 1406. évből származó királyi oklevelekben a város mindenütt Bárdfa elnevezés alatt fordul elő.
4. A «bárd» régi német elnevezése Barte alapján későbben, nevezetesen a tatárpusztítás után és a XIV. század elején Róbert Károly által Bártfára Némethonból telepített németek e várost Bartenfeldnek vagy rövidítve Bartfeldnek elnevezték.
Azóta Bárdfa város elnevezése sokféle változáson ment keresztül, így az 1325. évi okmányban Bárdfalva, 1420-ban Barthfa, 1499-ben Barthpha, 1434-ben lengyelül Bardiow, 1534-ben Barthva, Barthffa és jelenleg Bártfa.
Tekintve tehát, hogy a város legrégibb pecsétjén bárd látható, és a legrégibb pecsétjén bárd látható, és a legrégibb okmányokban a város Bárdfa név alatt fordulelő, bizonyosnak vehető, hogy Bárdfa városa első elnevezését a bárdtól nyeré.
Ezeket előrebocsátva, tekintsük már most közelebbről a város legrégibb pecsétjeit és czímerét.
Az 1. sz. alatt ábrázolt, s csak nemrég napfényre került pecsét a város egyik legrégibb pecsétjének tekintendő. Kora a XIV. század végére tehető.
1. szám.
A pecsét 22 millimeter átmérőjű, a gyöngysorral körített belső mezőben egy rövid nyelű bárd látható, melynek nyele a legendába benyúl. A bárd alakjánál fogva úgynevezett Hellebarte, bisacuta, mely nemcsak lándzsával, de a hátulsó részén hegyes nyujtványnyal is van ellátva.Dr. Oskar Mothes, Illustrirtes Archaeologisches Wörterbuch 513. l.: Hellebarte oder halbe Barte eine am langen Schaft befestigte Axt (Barte), die an der Rückseite einen Hacken hat, während sie in Fortsetzung des Schaftes in eine Lanzenspitze ausläuft.* Az ily alakítású bárdok a XIII. és XIV. században használtattak. A pecsét körirata (legendája) csinos minuskula betükből áll s így hangzik:
mely két szó három négyszirmú rózsa vagy virág által van elválasztva. – Ezen pecsét Bartfa város legrégibb okmányán fordul elő, de eddig még csak három példányban találtatott. Csekély méreteinél fogva a város kis pecsétjeül tekinthetjük.
A 2. sz. alatti városi nagy pecsét szintén még ezen korszakból származik; itt mint pecsétkép szent Egidius apát, mint az apátsági s plébánia-templom, valamint a város védszentjének alakja van alkalmazva.
2. szám.
A XIV. században gyakran előfordult az a szokás, hogy a plébánia-templom védszentje az illető város nagy pecsétjén is előfordul, mint például Nagybánya város legrégibb pecsétjén Szent István király, s a XIV. századból származó kassai nagy pecséten a kassai plébánia-templom védszentje: Szent Erzsébet alakja van pecsétképül ábrázolva.
Ezen pecsét nemcsak sphragistikai, de művészies kivitelénél fogva is figyelemre méltó. A pecsét mezejének négyszirmú rozettákkal behintett belső alapján Szent Egyed (Egidius), mint a plébánia-templom és Bártfa város védszentjének, egyszerű, de magasztos alakja domborodik ki a síkból. Szakál- és bajusztalan síma arcza, valamint egész alakja – en face – a néző felé van fordítva; testének tartása merev, stylizált és inkább egy álló szoborhoz hasonlít, a pecsétkép ezen alakítása is még a XIV. századra utal. Körnimbussal diszített fején alacsony, háromszögletű infulát visel, a még álló gallérral ellátott casula szép s festői redőzetben simul testéhez. A casula alatt levő ruházata, albánja, hosszú s dús redőzetével lábáig ér, s míg félig felemelt baljában a csinos stylszerű s még romanizáló alakú pastorale rúdját tartja, addig leeresztett jobbjával a casula redőzetes szegélyét fogja. Az alak a határolt pecsétmezőn túlterjeszkedve, infulájával s lábaival a körirat, legenda, szalagját töri át. A keskeny két szalagvonal (Stufenlinie) által egyszerűen szegélyezett körirat minuskula betükből álló tartalma a következő:
azaz Bártfa város nagy pecsétje.
Ezen nagy pecsét ezüstből készült massiv nyomója (Siegelstock) mai napig őriztetik a bártfai levéltárban, körlapjának átmérője épen 4 centimeter. Pecsétünk vésete tiszta, pontos, a rajz korrekt, a Szt. Egyed ruharedőzetének mintázása a XIV. században nálunk divó korai gót jellegre utal.
A bártfai 1428. évi számadásokban szintén említés tétetik egy pecsétről: Item solvimus Nicolao Jewer 1 marcam Polonic. gross. et 3 gross. quod solvit Cracoviae aurifabro pro sculptura sigilli civitatis in die Thomae apostoli.Fejérpataky, Városi számadások 268. l.* E feljegyzés szerint a város Jawer Miklósnak, a város akkori birájának, egy lengyel márka ezüstöt adott át oly czélból, hogy ezen összeget a város pecsétjének metszésért egy krakói aranyművesnek fizesse ki.
Ezen pecséten is bizonyára a bárdos czímer volt alkalmazva.
Egy 1433. évből származó eredeti feljegyzés szerint Bártfa városa a Zudar Jánosnak, a szomszédos makoviczai vagy zborói vár urának, ajándékozott ezüstserlegre a város czímerét metszette be. Ezen czímer nem lehetett más, mint az egy bárdos, vagy pedig a későbbi – Szent Egyed alakjával diszített – pecsét.
Bártfa városa ezen itt említett két pecsétjét használta mindaddig, míg az 1453. évben V. László királyunk által adományozott czímeres levelet nyerte. Ugyanis V. László 1453. évben Bécsben kiállított okmányában magasztalván és elismervén Bártfa városának iránta mindenkor tanusított ragaszkodását, s minden cselekedetében bebizonyított erényeit, – az okmány szavai szerint: ...vobis tamen et vestre communitati, tanto propensius afficimur, quanto magis vos plurime tribulationis igne probatos, in fide constantes, fidelitate integros, et in omni operum virture prestantes cognovimus, – elismerése s jutalmazása jeléül az okmány homlokzatán művészi ízléssel festett czímert adományoz, megengedvén egyszersmind, hogy azt zászlóján, pecsétjén minden alkalommal s úgy használhassa, a mint az Kassa városában szokásban vagyon.
A csinos minuskula betükkel irott okmány hártyalapjának felső balsarkán foglal helyet a négyzetalakú kerettel szegélyzett czímerkép. A külső vörös keret egy belső zöldszínű keretet fog be, mely utóbbinak alakját a négyes karámból képezett körívezetek alkotják; ezen belső zöld keret által határolt biborszínü alapra van festve Bártfa város czímere.
A XV. századbeli czímerpaizs ketté osztott mezejének felső kék alapú részén két keresztbe tett aranynyelű bárd felett egy liliomos nyilt arany korona, a bárdok alatt pedig aranyliliom látható; ellenben a paizs alsó mezeje vörössel-ezüsttel hétszer vágva, hazánk czímerének egyik nevezetes részletét tünteti fel. A mint látjuk tehát, Bártfa város régi pecsétképe, a bárd, az új czímerbe is felvétetett, és pedig symmetrikus elrendezés miatt két példányban.
A czímert tartó angyal felálló gallérú, bő redőzetű öltönyt visel, melynek alsó szegélye, szépen idomított redőzetével, a czímerpaizs alsó szélén kilátszik. Az angyal élénk kifejezésű fiatal arcza, szőke színű göndör hajzata aranyozott hajszálaival, megfelel a XV. századbeli angyal-alakok ábrázolási módszerének. Ezen aranyozott szőke hajzat valószínűleg arra szolgáltatott okot, hogy a városi czímerpaizst tartó angyal feje, későbbi alakításoknál, sőt a legújabb időben is, arany dicsfénynyel – nimbussal – vétetett körül, holott ily nimbusnak, sem ezen eredeti czímerképen, sem pedig az ennek alapján készített városi nagy pecséten, legkisebb nyoma sem vehető észre.
3. szám.
A czímert befoglaló két keret közti sötétkék színű alap csinos gótstilű arany levélornamentikával van diszítve. Bártfa városának czímerét tehát úgy heraldikai tekintetben, mint művészies kidolgozása által kiváló alkotásnak tekinthetjük.
4. szám.
A czímer alatt látható Hnyiczow Lénárd akkori városi jegyzőnek jelvénye. A pajzs fehér mezején egy makkgyümölcs zöld leveleivel és virágával van ábrázolva, a czímerpaizs mellett a következő felirattal:
Ezen városi czímer után, és pedig egy nem rég felfedezett okmány szerint, még ugyanazon évben (1453) készült a város nagy pecsétje, melynek vésezete mesteri kezekre utal. ezen pecsétnyomó, a fogóval együtt, tömör ezüstből, mint mindjárt látni fogjuk, Kézsmárkon készült, átmérője 54 mm., belső mezején egy gótstilű hármas karajhoz hasonló keretben Bártfa város czímerképe foglaltatik, és pedig ép oly alakításban, mint az okmányon, csupán avval a lényegtelen különbséggel, hogy itt a czímerpaizs alsó része – valószínüleg az üres hely kitöltésére szolgáló – sugarakkal van körülvéve.
5. szám.
A pecsét csinos minuskulákból álló s ötlevelű rózsákkal félbeszakított körirata így hanzik:
Bárfa város ezen nagy pecséte hivatalos okiratoknál még most is használtatik.
Műtörténeti tekintetben azonban felette érdekes azon levél, mely újabb időben a város levéltárában felfedeztetett, s mely bizonyságul szolgál arra nézve, hogy e bártfai nagy pecsétet Olomuczi Miklós kézsmárki mester 1453. évben készíté. A levél szövegében találunk még azonkívül több érdekes történeti adatot is közölve, mely Giskra hadjáratára s az akkori háborús viszonyokra vonatkozik. Szövege az akkori német irásmodorban következőkép hangzik:
Czím: Den erbaren und weysen herrn rychter und rathsmann der stadt Barthfa seinen lieben herrn und gunnern.
Ersamen lieben herrn und gunnern nach entpithung meynes dynstes geruht tzu wyssen, dass der ewer brieff an mich heut komen yst durch dy dritte hant, den Kleyn Jorgn, der mir denselben sold haben geben, sach ych nie.
Das sygil yst berait und mir es wol also gefellet, aber ewre ersamkeyt, so ir ewer apgedruckt geschawt habt, schreybet mir, op es euch also wol gefyl, oder op ych wandylls daran zu bessern were. Denach ych het es ewch gesandt, aber gewissen bot hat ich nycht, und yn demselben must ych mit dem Herrn uffs kloster Schawnyck rayten.
Noch send ych ewer ersamkeyt dy apgedruckt figur, das yr dy dem herrn Leonardo, der es aufgap, gebt tzu beschawen. Lyben herrn, dy klaglich tzeitung, dy ir von hyr begert tzu wyssen, ych noch kainer ewch derzelen mag, es yst layder übelgestalt, arger wenn ye ward. Dy frommen halten sych also, sy nemen und raumen überall was sy bestraychen von beyd theyl. Der herr Bazal wy wol das ym czudem herz trit, nicht mag wandeln, und dy feyndt rauben, schatzen, halden, brennen und schaden weniger nix nicht, noch sich wol got dyrbarmen yammer not und klag der armen betrubten leuten. Domyt got geb euch seligt yar. Datum in Kesemarkt am sunnabend in vigilia der hayligen czwelffpaten Simonis und Jude, ym yar von der gebort 1453.
Nicolaus von Olomucz.
A levél alsó szélén még a következő jegyzet olvasható:
Dy czeytung, dy wir von Wien haben, werden euch durch ewre herrn, dy von dan kommend sind, das gesagt: Ich hoff wyr mussen auch kürtzlich do selbst zu sein, wenn unser sach mit dem herrn Giskra noch nicht geendt ist.
A nagy pecsét conceptiója és művészies kivitele Olomuczi Miklós mester becsületére válik. E levélben megnevezett Herr Leonard nem más, mint Hnyiczow Lénárd, Bártfa város akkori jegyzője.
E XV. századbeli levél, mely egy városi pecsét készítésére vonatkozik, hazánkban, legalább eddig, unicumnak tekinthető, s ezért szükségesnek láttam ennek közlését.
MYSKOVISZKY VIKTOR.
ERDÉLY RÉGI CSALÁDAI.
I. A szunyogszegi vagy fogarasi Majlád család.A Majláth-családról kimerítő dolgozat jelent meg folyóiratunk 1888. évfolyamában. Ehhez a jelen közlemény egyben-másban pótlékot nyujt. Szerk.*
Szereplésének egész ideje egy századot sem tölt be, s ez alatt a homályból a legfőbb méltóságokra és hatalomra emelkedik. Rövid története, melyben leszármazása is benfoglaltatik, Nagy Ivánnál olvasható, s csak annyiban tartjuk érdekesnek nemzedékrendjét egy ott nem említett leányággal megbővítve itt táblázatosan előadni, mert feltünő példáját látjuk benne a népfaj és társadalmi állás tekintetében egymástól egyaránt annyira különböző családok még azon korban is néha előfordult szoros kapcsolatának. Hogy maga ezen Majlád család csakugyan bojár eredetű volt, egy alábbi megjegyzésünkből kitünik:
(A családfát l. a köv. oldalon.)
1. Majlád István 1509-ben nyeri Szunyogszeget. (Eder 134.)
2. Zunyogzegi Majlád Mátyás 1516 junius 15-én Budáról kelt kiváltságlevélben pallosjogot kap. (Gr. Kemény J., Suppl. dipl. Tr. VI. 17.)
3. István mint erdélyi vajda és székelyek ispánja (Szabó K., Székely Oklt. II. kötetében) többször, fogarasi előnévvel azonban először 1539-ben jön elő.
4. Majlád Margit, Iffiu Jánosné, 1568-ban szunyogszegi Kurják Demeter ellen, ki Kurják Vajkónak Majlád Máriától való fia volt, a szunyogszegi jószágért perel (Gr. Kemény, Suppl. dipl. Tr. VII. 219–24), mely per 1578-ig folyt egyfelől Iffiu Jánosné, másfelől az Enyeden lakó Kurják Demeter és ennek húga Kurják Mártha Vadul Uszkatáné között, s ekkor Iffiu Jánosné és ellenfele, ki most szunyogszegi Furka Demeternek neveztetik, a Majlád bojárról rájuk örökösödés utján szállott szunyogszegi és vledényi jószágot 1578 október 14-én atyafiságosan két felé osztották. (Gr. Kemény, Suppl. dipl. Tr. VII. 63.) – Időközben azonban alperesek 1570-ben e peres birtokokat Majlád Gáborral ennek királyhalmi jószágáért el is cserélték volt, (Trans. Conv. T. II. p. 62), de úgy látszik, e vásár nem állott meg.
Majlád István 1 1509-ben nyeri Szunyogszeget., Mátyás de Zunyogzeg 2 1516-ban birtokaira pallosjogot nyer.; Mártha 4 (Kurják Vajkó).; István 3 de Fogaras 1535–40 erdélyi vajda és székelyek ispánja, 1540 erdélyi főkapitány. (Nádasdy Anna a Tamás nádor nővére).; Szunyogszegi 4 Kurják alias Furka Demeter 1568. 1578. N.-Enyeden lakott.; Kurják Mártha 4 (Vadul Uszkata) 1570.; Margit (a. Báthory András. b. Mihályfalvi Iffiu János.); Gábor 4 1547 óta báró 1562. 1566. 1568. 1570. † 1577. (alsó-lindvai Bánffy Anna).; Gábor †; István † 1595; Anna (sz.-miklósi és óvári Pongrácz Dániel).; Ilona (a. horkai Horeczki János. b. jeszeniczai Szunyogh Mihály).
II. Az osztopáni Perneszy család.
Ezen, eredetileg somogymegyei, de egyik ágával Erdélyre is kiterjedt családról Nagy Iván IX. kö6. 521. lapján közli a családfát, melyet főleg Mike S. adataiból következőkben egészíthetünk ki:
Osztopáni Perneszy I. István.; András.; Erzsébet. Mint Nagy Ivánnál.; I. Gábor 2 (Báthory Zsófia, a Zsigmond leánya, ki előbb Bánffy Tamásné volt).; II. István 1 1578. 1584. 1589. Erdélyben várhegyi parancsnok. (a. Rajky Anna de ead.) (b. Bethlen Anna. a Gergely leánya.); Pál.; Farkas 1558. Mint Nagy Ivánnál.; Zsófia. (Gerendy István).; Dorottya (Haller Mihály).; Erzsébet 1643. (a. Lónyay András, b. osgyáni Bakos István).; Imre.; István.; II. Gábor 3 1607-ben nótázva. (Surányi Borbála).; Erzsébet 1 † 1639. aug. 15. (a. kocsárdi Gálffy János. b. ghibbárti Keserü János. c. szeszeliczki Szilvásy Boldizsár). 1630-ban már ettől is. özvegyen maradt.; Borbála (gelenczei Mihálcz Miklós).; Pál †; András †; Miklós 5 †; III. Gábor. (Ujhelyi Mária).; Zsigmond. 4 Erdélyben, küküllőmegyei Királyfalván. 1686. követ a bécsi udvarnál. 1691. (a. palóczi Horváth Sára). (b. Bánffy Sára).; Zsófia vagy Mária. (Rhédey István).; Bora. (ludányi Bay Ferencz) 1709 körül.; Anna (gálospetri Csongrády Ferencz, az erdélyi Fehérmegyében Konczán).; Mária (homoród-szentpáli Szentpály Benjamin).
1. Osztopáni Perneszy István udvarhelyi (= várhegyi) főparancsnoknak Erdélyben sok birtoka volt, melyek közül a szotyori, uzoni és lisznyói jószágokat fejedelmi beleegyezéssel 1578-ban Brassó város vette meg. (Albrich, Pall. Coron. N. 7. 219. l.) Ugyanő szerepel, mint az erdélyi fejedelem küldötte, Báthory István lengyel király temetésén, s 1589-ben a Székely-Keresztúr részére adott kiváltságlevélben. Második nejét Mike S. a Bethlen György leányának írja, ez azonban a Gregorius és Georgius nevek gyakran előforduló összecseréléséből eredhet.
2. Ez Istvánnak testvére Gábor lehetett az, ki valószinüleg a Basta-féle időben Szebenben fogságba került, honnan 1602-ben 3000 frton váltotta ki magát. Ez okból volt kénytelen 1603. szept. 10-én zarándmegyei Obersia községbeli jószágát, melyet 1597-ben Báthory Zsigmondtól kapott volt adományban, lesneki Dobrai Péternek eladni. (A galaczi Buda család oklevelei alapján Böjthe, Hunyadm. család. 216. l.) Hogy ezen Gábor nem volt ugyanaz az 1607-ben nótázott II. Gáborral, hanem I. Gábor kellett hogy legyen, mutatja a birtokeladási okmány azon tétele, hol Erzsébet leányáról is tesz említést.
3. Perneszy Erzsébetről több adatot közöl Nagy Iván a Szilvásy családnál. Ezeken kívül Mike S. egy jegyzetében megemlítve látjuk, hogy övé volt az erdélyi Fehérvármegyében fekvő Drassó, melyet halála folytán idősb Perneszy Gábor (a tábla szerinti II-ik) nyert el fiágra; más egyéb birtokai pedig (Gr. Kemény József, Stemmat. VII. Tab. XXVIII. col. 7. szerint) részben nővérének Borbálának, Mihálcz Miklósnénak utódaira szálltak.
4. Perneszy Zsigmond1691-ben a fejedelem udvarmestere volt. (Friczi Fekete család okmányai közt, Gyf. kpt. Misc. cist. II. fasc. 1. nr. 17.) 1697-ben ugyanő egy hunyadmegyei tanuvallatásnál szerepel. (Buda csal. levélt. alapján Böjthe, id. h.)
5. Hunyadmegyében 1678-ban «szálláspataki» előnévvel jön elő Perjessi Miklós szolgabiró. Nem volna lehetetlen, hogy a név némi elferdítésével s az akkori lakhelynek megfelelő új előnév felvételével, ez a táblánkon látható s kihaltként jelzett Perneszy Miklós lenne, s az 1718 és 1726-iki hasonló alakban előjövő aláirások is az övéi vagy utódjáé lehettek volna. Sőt még 1746-ban is található egy okmányon szálláspataki Perjessi Miklós nemes személy aláirása (Buda csal. levélt. alapján Böjthe, id. h.). – Azonban tekintettel arra, hogy a bolyai kastély sírboltjában eltemetett Pernyeszi Erzsébetnek 1639. aug. 15-én 77 éves korában bekövetkezett halála után birtokai 3. alatt jegyzetünk szerint részint nővérére, részint Gábor fivérére mentek át, más ekkor életben levő fivéréről pedig nincs említés, nem valószínű, hogy ezen Perjessiekben Perneszy Miklóst vagy leszármazóit tekinthetnök, s így a táblánkon látható Miklóst csakugyan kihaltnak tarthatjuk.
III. A zabolai Basa család.
Valószinű, hogy azon Basy György, ki a mohácsi vészt előzőleg Zápolya küldötteként Erdélyből II. Lajos királyhoz ment Pentelére, szintén e családból volt s csak nevét ferdítették el Basyra. Különben a család főfészke, mielőtt a XVII. század elején Zabolára települt volna, az orbai széki Gelencze volt; bizonyos, hogy az orbai széki főemberek 1566 körüli összeirásában (Szabó K., Székely oklevélt. II. 190.) ott találjuk Basa Pétert. A leszármazás azonban már őt megelőzőleg Mihálytól jön le következőleg:
Basa Mihály.; Péter 1566. (Mihálcz Ilona a gelenczei Mihálcz László leánya).; Tamás †; János †; Máté †; Lázár.; Anna (a.-csernátoni Damokos Tamás).; Tamás (köröspataki Kálnoky Drusiánna, ki azután ombozi Kemény János neje lett).; Péter a Dunába vettetett †; Tamás az 1594. 1636 követ, 1642. 1644. 1653. háromszéki főkapitány. 1661-ben Apaffy megválasztásánál jelen van. † 1668 után. (a. papolczi Mikes Kata). (b. Kemény Erzsébet, a fejedelem nővére).; István † 1623. (Bessenyey Borbála, előbb Mikes Gáborné).; Ilona † 1671 (osdolai Kun István).; Lázár †; Péter † 1666 (a.-balázsfalvi Cserényi Zsuzsa).; Tamás, István az 1657-iki lengyel hadjáratban vesztek el.; Druzsa †; N. Erzsébet.
Ezen család Basa Ilonában, osdolai Kun Istvánnéban halt ki; valószinűleg más családhoz tartoztak az a Basa Tamás, kinek neje Tóth Klára volt, és az 1658-iki Basa Mihály, kinek Barcsay Ákos fejedelem a fehérmegyei Borsómezőt adományozta, úgyszintén az 1657-iki Basa Pál és leánya Zsuzsánna is. – (L. Mike S. jegyzeteit.)
KIS BÁLINT.
HÁROM KIRÁLYI PECSÉT.
(Három pecsétrajzzal.)
Három királyi pecsétet mutatunk be olvasóinknak a legrégiebbek közűl, melyek korunkra jutottak. A két első csak egy-egy példányban maradt reánk, a harmadik bár két példányban létezik, eddigelé közölve nem volt, mindháromnak nagy érdeke pedig abban rejlik, hogy diplomatikánk bölcső korából, Sz. László, Kálmán és II. Béla idejéből valók, melynek okleveleit, kivált az eredetiekben reánk jutottakat, ujjainkon elszámlálhatjuk.
Legelső királyaink, Sz. Istvántól II. Gejzáig csak egyféle pecsétet használtak okleveleik megerősítésére; meglehetős nagy átmérőjű (7–11 cm.) köralakú pecsétet, mely kivétel nélkül a királyt ábrázolta trónon ülve, egyik kezében a királyi pálczát, a másikban a keresztes almát tartva. Ez egyszerű ábrázolásnak megfelelőleg a pecsét körirata is egyszerű, a király nevén kívül csak rövid czímét (rex Hungarorum) tartalmazza. E czímben az első bővülés csak II. Béla idejében következett be; de még alatta is csak egyféle királyi pecsétre akadunk. A pecsétek neme II. Gejza királyunk alatt egyszerre felszaporodik háromra. Addig a pecsét anyagául kizárólag viaszt használtak királyaink, vastag, erős viaszlemezt, melynek előlapjába belenyomták a pecsét képét, míg annak hátsólapja vagy az oklevél hártyájához simult, vagy legömbölyíttetvén félig függő helyzetben volt a hártyára erősítve. II. Gejza idejében egyszerre a viaszon kívül aranyat és ólmot is kezdenek a pecsét anyagául használni. Az előbbit a nyugati uralkodók, az utóbbit a pápai kanczellária mintájára. Az a nagy pecsétkép, mely II. Gejza alatt már 11˙2 cm. átmérőjűvé növekedett, viaszanyagra még elég alkalmasnak mutatkozhatott, noha ez által ennek súlya is tekintélyessé vált, de teljesen alkalmatlan volt a súlyos érczekre, minők az arany és az ólom. Ily nagy ólom- vagy arany-pecsét tetemes súlyánál fogva menten kiszakította volna az oklevél hártyáját, pecsét hijjában pedig az oklevél ereje gyöngült volna; ezért kisebb pecsétnyomóról (typarium) kellett gondoskodni. Valóban II. Gejzának reánk maradt ólompecsétjén csak 3˙5 cm. átmérőjű a pecsétkép.Knauz, Monum. eccl. Strig. I. V. tábla.* Alig lehetett nagyobb aranybullájának átmérője, melynek – sajnos – csak emléke jutott el korunkig, maga a bulla nem.Martirius esztergomi érsek 1156. évi oklevelében. Knauz i. m. I. 107.*
Ismeretes, hogy királyi pcsetéjeinknek legrégibbje korra nézve legelső eredeti oklevelünkön maradt meg, az egyetlen oklevelen, mely Sz. István nagyszámú egyházi alapításai és adományai közűl eredetijében jutott korunkra: a pannonhalmi apátság kiváltságlevelén. Pontos rajzát még Horvát István közölte a Tud. Gyűjtemény 1836. évi folyamában közzétett facsimile hátán. Akár elfogadjuk az oklevél keltéűl az annak utóiratában olvasható 1001. évszámot, akár Karácsonyi János becses fejtegetései nyomán az 1030. év tájára teszszük annak keltét: diplomatikai szempontból még nem merült fel érv, mely az oklevélnek és pecsétjének hitelességét megdöntené.
Második királyi pecsétünk I. Endréé volna, melylyel a tihanyi apátság alapításáról szóló 1055. évi oklevelét megerősítette. Pray látta a pecsétet, és rajzát – természetesen igen gyarló kivitelben – közzé is tette a királyi pecsétekről kiadott posthumus munkájában.Syntagma hist. de sigillis. VI. tábla.* A pecsét azonban már nincs meg. Az oklevél eredetijén – melynek hitelessége nem áll kétségen kívül – van ugyan négy, négyszögben álló bevágás, melyen keresztűl bőrszalagok lehettek húzva a pecsét megerősítése czéljából, de maga a pecsét hiányzik. Csak a hártya előlapján, az írás oldalán mutatja egy 10 cm. átmérőjű kör, hogy ott lehetett valamikor a pecsét. Igy tehát az Endre-féle pecsétet elveszettnek kell tekintenünk; és nem hivatkozhatunk reá legrégibb királyi pecsétjeink sorozatában.
A reánk jutott királyi pecsétek közt Sz. Istváné után Sz. Lászlóé következik.
I. Sz. László pecsétje.
Sokáig nem tudtuk, hogy létezik. Oklevelei közűl csak háromnak birjuk eredetijét. A pannonhalmi jogokat magában foglaló összeiráson, melynek hitelessége ellen gyanu föl nem merülhet, van ugyan egy kis bevágás, melyre a pecsétet függesztették, a pecsét azonban nincs sehol. A bakonybéli javak felsorolását tartalmazó terjedelmes oklevél hártyája a pecsételésnek semmi nyomát sem mutatja. Van ellenben egy harmadik oklevél az ő korából, melynek szövegét, sőt hasonmását is régóta ismerjük; ezen megtaláljuk a keresett nagyérdekű emléket: Sz. Lászlónak egyetlen, reánk maradt pecsétjét; igaz, töredékes állapotban; de képét annyira a mennyire kivehetjük.
Ez az oklevél Dávid duxnak adományáról szól, melyet a tihanyi apátságnak tett. Telkeket, halászati jogot adott az apátságnak, mindezt pedig László király engedélyéből (Ladizlao christianissimo rege concedente). A királyról többet nem is szól az oklevél. Addig míg annak csak szövegét és a Monumenta Graphica nagy vállalatában közzétett hasonmását ismertük, sejtelmünk sem volt róla, hogy királyi oklevéllel van dolgunk. Magán-adományak tekintettük és nem merült föl a kérdés, kinek a pecsétje erősíti meg a tett intézkedést: az adományt tevő Dávid herczegé vagy a királyé? annyival kevésbbé, mert a Monumenta Graphica fényképe nem mutatja, hogy azon pecsét is van, még pedig akkor még elég ép, teljesen kivehető pecsét.
Az Árpádok korának diplomatikájához az 1880. év nyarán Pannonhalmán anyagot gyűjtvén, ez oklevél eredetijének megpillantásakor örömmel győződtem meg, hogy azon pecsét is van. A 14 soros írás után a hártya előlapján, közepén, keresztbe tett két bőrszalag négy bevágáson keresztül a hártyához 8˙8 cm. átmérőjű viaszlemezt szorít, melyre 7 cm. átmérőjű pecsétkép van nyomva: a király pecsétje. Sz. László tehát belegyezésének, királyi jóváhagyásának látható jelét illesztette az oklevélre, mely magán-adományról szól. E pecsétről említést is tettem «A kir. kanczellária az Árpádok korában» czímű, 1885-ben megjelent munkámban (18 l.). Újabban, 1890 nyarán, ismételve megtekintvén a nagyérdekű emléket, sajnosan tapasztaltam, hogy az 1880 óta sokat szenvedett. A betűk közűl sok kitöredezett, és egy repedés, mely a viasz egész anyagán az átmérő irányában áthalad, sejteti, hogy az nem sokára ketté fog esni, szétmállik és ezzel Sz. Lászlónak egyetlen reánk jutott pecsétje megsemmisül.V. ö. Fejérpataky. Kálmán kir. oklevelei 1892. 12–13. jegyz.* Annál örvendetesebb, hogy e becses emlék most már legalább hű rajzban meg van örökítve. Bunyitay Vincze, a Sz. László emlékeinek buzgó kutatója, figyelmessé tétetvén e pecsétre, azt a szentté avattatás hétszázados évfordulója alkalmából kiadott emlékkönyvben közzétette.Bunyitay Vincze. Sz. László kir. emlékezete 81.* Innét közli folyóiratunk is annak képét.
Mint látjuk, a pecsét képe a királyt egyszerű trónon ülve, szemközt ábrázolja; fején a korona már nem látható, jobbjában hosszú, az ülőalak lábáig leérő királyi pálczát tart, mely fönt liliom-díszben végződik, baljában kétségtelenűl keresztes birodalmi alma van, mely azonban a pecséten végig húzódó hasadás miatt már ki nem vehető. A pecsét körirata, kiegészítve, miként az 1880-ban még részben olvasható volt, a következő:
Az oklevél, melyre e pecsét van erősítve, keltezve nincs. II. Gejza idejéig – mint mondók – a királyok csak egyféle pecséttel éltek; kétségtelen, hogy Sz. László többi oklevelei is ezzel voltak megerősítve. XI. századi gyér emlékeink sorában e pecsétnek úgy egyetlen volta, mint egykori tulajdonosának egyénisége kiváló helyet biztosít; és ezért a diplomatika és sphragistika barátjait hálára kötelezte Bunyitay, mikor azt rajzban is megismertette.
2. Kálmán király pecsétje.
Ismertük eddig is. Tudtuk, hogy országos levéltárunk legrégibb eredeti darabján, Kálmán király 1109. évi, a veszprémvölgyi apáczák részére szóló oklevelén pecsét is van. Innét közölte rajzát Pray is említett munkájában (VIII. tábla) de oly gyarlón és hamis körirattal, hogy nem elégíthet ki senkit sem. Sokkal jobb Horvát István közlése (Tudom. Gyűjt. 1834. évf.), ki azt az oklevél facsimiléjének hátán, az eredetinek megfelelő helyen közzétette.
Kálmán király idejéből is három eredeti oklevelünk van; de pecsétje szintén csak egy példányban maradt reánk. Sokkal nagyobb Sz. Lászlóénál. A viasz-lemez átmérője 10 cm. és ebből csaknem 9 cm. a pecsétképre esik. Alakja különben olyan, mint amazé. A viaszlemez hátsó lapja egyenes, le van simítva és az oklevél hártyájához simul.
Vésére primitiv; a pecsétvésés meglehetős kezdetleges terméke. A királyt mutatja, Sz. Lászlóéhoz hasonló ábrázolásban. Ruhája conventionális görög tunica, arcza csupasz. Fején Horvát István pontos rajza szerint alacsony zárt korona, ennek csúcsán kereszt és két oldalán liliomos dísz; a korona képe a pecséten most már alig-alig vehető ki; jobbjában liliomos végű pálcza, mely rövidebb Sz. Lászlóénál; baljában keresztes alma. Köriratából néhány betű kitört; kiegészítve az a következő:
E rajzot az idézett «Kálmán király oklevelei» cz. értekezésből veszszük át, hol az a pecsét mostani állapota után a technika mai eszközeinek segélyével volt közölve.
A pecsétek képei, mint látjuk, meglehetősen egyezők. A köriratban azonban van némi fejlődés. Míg Sz. László pecsétjén a király neve mellett hiányzik annak közelebbi meghatározása: kiknek a királya? Kálmán király ezt már az úgynevezett «formula devotionis» kiséretében («dei gratia») fölveszi a pecsét legendájába. Használták-e ezt így pecsétjeiken királyaink Kálmán király idejéig, bizonyosan nem tudjuk. Sz. István pecsétjén csak kilencz betű látszik: ...VNGARO ...REX; rajta volt-e a «formula devotionis», nem tudni, bár a hely elégségesnek mutatkozik arra. I. Endre pecsétjét Pray ugyan e körirattal közli: ANDREAS DEI GRACIA VNGARIORVM REX; de elveszvén az eredeti, nem tudjuk ellenőrizni, olvasása helyes-e. Egyéb példák arra mutatnak, hogy az egyetlen segédkönyvet, mely a régi királyi pecsétek gyűjteményét foglalja magában, úgy az ábrázolásra mint a legendákra nézve a legnagyobb elővigyázattal kell használnunk. Iacute;gy, hogy csak egy példát idézzek a sokból, Pray IV. Bélának mint ifjabb királynak pecsétjét e körirattal közli: S . BELLE . DEI . GRACIA . REGIS . HVNGARIE; holott a pecséten ez a körirat van: BELA DEI GRACIA ET VOLVNTATE SVI PATRIS REX HVNGARIE. Ez pedig nagyon lényeges különbség.
Mint eddig is láttuk, a király czíme Kálmán király idejéig pecséteken felette egyszerű. Vagy pusztán rex, vagy rex Ungarorum, de soha sem rex Ungarie. A királyi czímek bővülését, mely Kálmán idejében a Dalmátia részére adott oklevelek szövegében már nyilvánul (rex Hungariae, Dalmatiae et Croatiae), a királyi pecsét körirata ekkor még nem veszi föl, csakis II. Béla alatt, miként következő rajzunk mutatja.
A kanczelláriai gyakorlat eddigelé nem állapodott meg egyöntetű eljárásban, miként és hol erősítse a pecsétet a hártyára. Annak helye és megerősítési módja folyton változik; hol a hártya előlapjára, hol annak hátára van a pecsét erősítve, hol egy, hol két, keresztben álló bőrszalag segítségével. Ez ingadozás a gyakorlatban, mit az oklevelek szövegezésének különböző volta is mutat, nem enged egyöntetű kanczelláriai szervezetre következtetést; látszik, hogy a szövegezést, a megpecsételést nem egyugyanazon testület alkalmazottjai végezték, hanem hol ez, hol az, kire a király éppen rábizta. A kanczelláriai szorosabb szervezetnek első nyomait II. Bélánál látjuk, kinek eddigelé ismeretlen pecsétjét ezennel bemutatjuk.
3. II. Béla pecsétje.
Kálmán király utódjának, II. Istvánnak eredeti oklevele nem jutott korunkra, s így pecsétjét sem mutathatjuk be. II. Bélától azonban már öt eredeti oklevelet birunk; négyet a pannonhalmi és egyet a primási levéltárban. Két oklevelén meglehetős ép pecsétjével találkozunk, melyek egymást kölcsönösen kiegészítik. Az egyikén épebb a pecsét képe, a másikon a körirat.
E két oklevél egyike ítéletlevél, mely a bakonybéli apátságnak Sz. Lászlótól nyert huszonnégy telke ügyében dönt (közli Wenzel I. 38.); a másik 1137. évből való oklevéllel II. Béla a leégett bakonybéli apátságot a Roz és Tarján közti földdel gazdagítja. (Wenzel I. 53.) Közlött rajzunk ez utóbbi oklevél pecsétjéről készült, mert ennek körirata épebb.
Látjuk e rajzból, hogy a királyi pecsét ismét nagyobbá lett. Átmérője most már mintegy 11 cm. Súlya ennek következtében tetemes, mit még növelt az a körülmény is, hogy a viasz fészkének háta többé nem síma, egyenes, hanem gömb-szelet alakú; a pecsét tehát panniformissá, kenyér-alakúvá lesz. Súlya nagyobbá válván, könnyen kiszakítja az oklevél hártyáját és elvész. Iacute;gy kiszakította példáúl II. Béla azon 1137. évi nevezetes oklevelét (Fejér VII. 5. 108), melylyel a pannonhalmi apátságnak a pozsonyi vám harmadát adományozta.
A pecsétkép a királyt ábrázolja, lábzsámolyos trónon ülve, fején három liliommal diszített nyilt korona, eltartott jobbjában liliomos végű pálcza, baljában magas keresztben végződő ország-alma. E pecsétkép a fönnmaradt másik példányból még azzal egészíthető ki, hogy a trón zsámolya ki van csipkézve és hogy a trón mellől jobbról és balról egy-egy sasláb nyúlik ki, mint III. Béla pecsétjén (l. Pray id. m. VII. tábla). Míg a pecsétkép teljesebb e másik példányon, addig közlött rajzunkon a körirat teljesebb. Az a következő:
azaz: Bela dei gratia Hungarie Dalmatie Chorowatie rex. Ebből látjuk, hogy a király a bővített czímet, mely Kálmán Királynak Dalmatia részére adott oklevelei óta szórványosan oklevelekben előfordul, állandóan felveszi pecsétjébe is. De az új czímerbővülés, melylyel már II. Béla egyes okleveleiben találkozunk, a Rámai királyi czím, pecséteken III. Béla idejéig nem jön elő. II. Béla utódai: II. Gejza, III. István, noha oklevelekben magokat Rámai királynak is nevezik, pecsétjeiken megmaradnak II. Béla pecsétjének czímeinél.
II. Béla királyunk az első, kinek kanczelláriájában némi szervezet nyomaira akadhatunk. A pecsétet rendszerint a kanczellária egyik alkalmazottja, a notarius függeszti az oklevélre, ugyanez később kanczellár czímet nyer; míg az oklevél írója rendszerint a capellanus. Csakis egyetlenegy eset van, mikor az oklevélnek írója és a megpecsételő egyugyanazon személy: a capellanus. A pecsét helye, mely eddigelé egyre változott, úgyszintén a pecsét megerősítésének módja állandóvá kezd válni. A pecsétet II. Béla idejében vagy az oklevél hártyájának közepére, vagy ettől valamivel lejjebb jobbra vagy balra függesztették. Megerősítése mindig rövid bőrszalag segítségével történt, melyet az oklevél hártyájának két párhuzamos bevágásán húztak keresztül, és mely a súlyos pecsétet az oklevél hátához szorította.
Ezekben akartuk megismertetni Sz. Istváné után fennmaradt három legrégibb királyi pecsétünket. Valóban ideje volna, hogy előkészítsük az útat egy új, a kor igényeinek megfelelő kiadványra, mely régi királyi pecsétjeink rajzát és leírását teljesen magában foglalná; mert félő, hogy egyik-másik egyetlen példányban reánk jutott emlék elpusztul, mielőtt megörökíthetjük, és mert az egyetlen ilynemű gyűjteményes munk, a Prayé, ma már a legszerényebb igényeket sem elégítheti ki.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
A HOMORÓD-SZENTPÁLI SZENTPÁLI CSALÁD.
Udvarhelyszéki törzsökös székely családnak tartják, melynek alapítója István, a hagyomány szerint, Jeruzsálemi András királyunkkal a keresztes háborúban vitézkedvén, 1220-ban Homoród-Szentpál helységre donatiót kapott.
Leszármazását Nagy Iván alapvető munkájában is föltalálhatjuk, ki a novaji Szentpáliakkal egy családnak véli, de megkülönbözteti a kolos-szentpáli praedicatumot viselő Szentpáliaktól, a kik állítólag a Borsa nemzetségből származtak.Nagy Iván: Magyarország családai. X. k. 659–662 l.* Erre még később visszatérünk s most csak azt akarjuk megjegyezni, hogy a család történetére vonatkozó adatok, részben Kővári, részben Szirmay Antal munkáiból vétettek át s így természetesen ezek a felelősök a leszármazási táblán előforduló tévedések és valótlanságokért. Tudnunk kell azonban, hogy Szirmay nem tett egyebet, mint hogy a Küküllő mentéről a mult század végén a család magyarországi birtokára költözködő Szentpáli Benjaminnak 1804. deczember 20-án kelt levelét, illetőleg az abban foglalt genealogiai adatokat latin fordításban, de változatlanul közrebocsátotta. Már pedig egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az említett Szentpáli jóformán csak azt írta le udvari tanácsos Szirmay Antal fölszólítására, a mit egyszer-másszor a családi tűzhelynél hallott, esetleg régi poeták és krónikások munkáiban a Szentpáliak felől olvasgatott, mert a leveles láda Erdélyben maradt az idősebb testvér gondviselése alatt. Igy aztán könnyen érthető, hogy a quietált huszárhadnagy által készített genealogia egyáltalában nem állja ki a kritikát és hitelessége legföljebb a végső ivadékoknál kezdődik, bár itt is hézagos és több rendbeli helyre igazításra szorul.Kővári: Erdély nevezetesebb családai. 230. lap. Szirmay Antal: Notitia politica, historica etc. Comitatus Ugochiensis. Pest 1805. pag. 160.*
De legnagyobb hibája, hogy a novaji Szentpáli család tagjait együtt szerepeltetik a homoród-szentpáliakkal, pedig közöttük soha semmi vérséges összeköttetés nem volt s amazok, mint alább látni fogjuk, már kihaló félben valának, mikor ezek Erdély állami és társadalmi életében föltüntek.
Mielőtt azonban részletekbe bocsátkoznánk, szükségesnek tartjuk ide iktatni Nagy Iván munkájából a család leszármazását, legalább egy pár nemzedéken keresztül, hogy a genealogiai tévedéseket annál könnyebben kimutathassuk:Meg kell jegyeznünk, hogy a táblázat élén álló István, a Homoród-Szent-Pált szerző keresztes vitéz Istvánnak, mintegy ötödiziglen való maradékának mondatik.*
István; II. István (Nagy Erzse.); III. István (Baráthi Bóra.); László 1562 török követ.; IV. István kir. táblabiró 1635.; Zsigmond 1614–1620 ezredes.; I. János † 1603.; II. János 1667 csiki főkapitány.; Ferencz sz. 1651 vizaknai királybiró.
A táblázat magyarázatául elmondatik a többek között, hogy I. János Báthori Zsigmond hive volt, ki Alamor és Csanád helységeket adományozta neki, később megölte Barcsa Gáspárt s 1603-ban esett el a Székely Mózes harczán. Zsigmond, mint Bethlen Gábor ezredese, vitézsége jutalmául a szatmármegyei Méhtelek helységben kapott donatiót, hol utódjai még e század elején is birtokosok voltak. II. János hasonlóképen jeles katona, Kemény János fejedelem idejében megverte Brassónál az oláhokat, később Apaffy által nótáztatott, de kegyelmet kapván, 1667-ben csiki főkapitány lett stb.
Ezek mind tagadhatlan históriai tények, csakhogy László, a török követ, Zsigmond az ezredes, valamint a két János a novaji Szentpáli családból származtak, s a három egymásután következő István létezése alaptalan combinatio, úgy hogy a táblázaton állók közül tulajdonképen csak IV. István és Ferencz, a vizaknai királybiró tartoznak a homoród szentpáliak vérségéhez, de ez utóbbi már csak azért sem lehetett II. János fia, mert az mint a novaji Szentpáli család egyik végső ivadéka magtalanul halt el. Különben felesége Bornemissza Zsuzsánna jussán Apaffy Mihály erdélyi fejedelemnek sógora volt.
Hamis tehát az egész genealogia s jellemzésére elég annyit fölhoznunk, hogy Szentpáli Istvánt először mint Nagy Erzsébet, másodszor mint Baráthi Bóra férjét s végre nőtlenül, mint kir. tábla birót, tehát három nemzedéken keresztül szerepelteti, holott, mint alább látni fogjuk, egy és ugyanazon emberrel van dolgunk.
Már boldogult gróf Lázár Miklós figyelmeztetett arra a Történelmi Tár 1878. évfolyamában, hogy a két családot rendszerint összetévesztik, pedig a novaji vagy kolozs-szentpáli Szentpáliak – a mi tulajdonképen egyre megy, mert e praedikatumokat fölváltva viselték – a Borsa nemzetség ivadékai, és semmi közük sincs a homoród-szentpáliakhoz. Elmondta még, hogy 1583-ban kaptak nova donatiót a kolozsmegyei Szentpál és Novaj falukra, sőt czikkéből negyed íziglen való leszármazásukat is összeállíthatjuk, ilyenképen:
Szentpáli László 1550 körül.; Anna 1583.; I. János 1583–1603.; Erzsébet 1583.; Zsigmond.; András 1642.; II. János 1622–1637 kolozsi főispán † Petki Erzsébet.; III. János † Csik-Gyergyó és Kászony székek főkapitánya. (Bornemissza Zsuzsa.); Borbála. (Koncz Andrásné.); Ignácz † (Gávay Katalin.)
Reánk nézve – bár meg vagyunk arról győződve, hogy Lázár Miklós oklevelek és források után dolgozó lelkiösmeretes historicus volt – e leszármazási tábla hitelessége ezuttal másodrangú kérdés, mert a nélkül is tudjuk, hogy a homoród-szentpáli és novaji Szentpáli család teljesen idegen vér. Megjegyezhetjük azonban, hogy ez utóbbiaknak Borsa nemzetségből való származását íróink nem ok nélkül állítják. Legalább is az a Szentpáli Gyula (Rudolf fia), a kitől 1295-ben Péter erdélyi püspök birtokot vásárol, határozottan a Borsa genus tagjának mondatik.Fejér: Cod. Dipl. VI. 1. 367. l. Nagy Iván, Hodor és Szereday után (Series Episcop. Transylv.) említi, hogy a Kolozsszentpáliak a Borsa genusból származtak, de a novajiakat külön családnak tartja. Magunk is ösmerünk egy nemzedékrendi töredéket 1384-ból:
Szentpáli István.; Pál.; Margit 1384. (Széplaki Simonné.)
Orsz. Ltár. DL. 30730.*
Visszatérvén most már a homoród-szentpáliakhoz, talán említenünk sem kell, hogy a család alapítójának a keresztes háborúban való részvétele s ennek következésekép az udvarhelyszéki Szentpál adományozása, minden históriai alapot nélkülöző traditió. Több mint négyszáz esztendő mult el addig, míg Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Szentpáli alias Németh Istvánnak régi nemességét új czímer adományozása mellett megerősítette, s egyszersmind Homoród-Szentpálon fekvő ősi telkét minden néven nevezendő adó és köztehet alól fölszabadította. Ettől az Istvántól oklevelek alapján ízről-ízre le tudjuk származtatni a Szentpáli családot egész napjainkig.
Meg kell azonban említenünk, hogy ezt megelőzőleg Szent Páli alias Németh Bálint II. Mátyás királytól már 1609 augusztus 4-én armálist szerzett magának, melyben elmondatik, hogy tisztes nemes szülőktől származván, az uralkodó házat mindig híven szolgálta s már Rudolf kormányzása alatt, főkép pedig az erdélyi zavargások idején «praesertim hisce retroactis disturbiorum motibus et tumultibus in partibus Transylvaniae» tüntette ki magát.«Eundem Valentinum Szent Páli alias Németh ex honestis et nobilibus parentibus ortum, de regiae nostrae potestatis etc. denuo in coetum numerum et ordinem verorum... nobilium duximus aggregandum etc. A díszesen kiállított armalis eredetije az Orsz. Levéltár kincstári osztályában őriztetik. Gyfejérvári kápt. FF. nr. 22.*
De Bálintnak, úgy látszik, nem maradtak utódai, mert az 1627-ben feltünő Szentpáli alias Németh István nem az ő fia volt és családjáról vagy gyermekeiről egyáltalában nincs tudomásunk. Istvánnal való összeköttetését közelebbről meg nem határozhatjuk, csak annyi bizonyos, hogy rokonok, talán épen testvérek voltak, mert Bethlen Gábor is hivatkozik a II. Mátyás-féle armálisra.«ab augusto Imperatore Romano Mathia secundo, idem Stephanus Szentpáli nobilitatem est adeptus et consecutus» de ez tévedés, mert Mátyás donatiója csak Bálint nevére szól s legfeljebb ugy volna értelme, ha Istvánt az ő fiának tarthatnók, föltéve, hogy őt – mert már 1609-ben okvetetlenül élt – véletlenül kifeledték az armálisból testvérével Németh Jánossal együtt. De biz ez nagyon valószínütlen föltevés, a minthogy nem is ismerünk hasonló esetet és inkább hisszük, hogy Bethlen Gábor levelének idézett passzusa tulajdonképen csak azt akarja kifejezni, hogy Szentpáli István a Mátyás király által nemességre emelt Bálint vérségéhez tartozott, mert ha fia lett volna, bizonyára nem hallgatja el, de annak sem a biographiai adatokban elég részletes armálisban, sem más oklevelekben nyoma nincsen.*
István már kora gyermekségében árván maradván, szüleivel együtt örökségét is elveszíté s vagyontalanul, gyámol nélkül állott a világban. De jeles tehetségei, igyekezete és szorgalma által csakhamar boldogult. Tanulmányait oly kitünő sikerrel végezte, hogy minekutánna egy ideig Erdély különböző részeiben oskolamesterséget viselt volna, a hirneves kolozsvári gymnasium Rector professora lett, sőt I. Rákóczy György fejedelem bizonysága szerint az irodalom terén is jelesen munkálkodott; majd Bethlen Gábor udvarába kerülvén, a nagyobb kanczellárián hites jegyzői tisztet viselt s nem csak az államiratok elkészítése körül szerzett magának ura és fejedelme előtt érdemeket, de a vallás és alkotmányos szabadságért vívott harczokban is kitüntette magát. Hasznos szolgálatait, karddal és tollal egyaránt bebizonyított hűségét jutalmazta tehát a fejedelem, midőn 1627 november 25-én czímerújító levelet ajándékozott neki. Az ősi telek, melyet ez alkalommal Udvarhelyszék biráinak és tisztjeinek hatalma alól fölmentvén, minden néven nevezendő tartozékaival együtt kiváltságos nemes udvarrá emelt, Homoród-Szentpálon Mágh Balázs és özv. Kénosy Kelemenné szomszédságában állott és Istvánon kívül testvére Német János, meg ennek fia, hasonlóképen István, osztozkodtak rajta, a kik az ő érdemeinél fogva a fejedelmi kegynek szintén részesei voltak és tőlük származott a családnak azon ága, melynek tagjai mint Homorod Szentpáli Némethek, Erdélyben a mult század folyamán, Bethlen Gábor armalisára való hivatkozással igazolták nemességüket.L. alább. A Szentpáli István életére vonatkozó most említett adatok a Bethlen Gábor-féle armálisban foglaltatnak, melynek eredetije hasonlóképen az országos levéltárban őriztetik. Gyfejérvári Kápt. Cent. FF. 23.*
Szentpáli István Bethlen halála után is megmaradt a kanczellárián, sőt mikor Rákóczy György nyerte el a fejedelmi süveget, oly gyorsan emelkedett, hogy alig 6 esztendő elteltével a juratusból udvari bejáró lett s egy nagy fontosságú tisztség, a titkos állami levéltár gondviselése bizatott rá.
Rákóczy korán fölismervén a Gábor fejedelem iskolájában nevekedett, sokat tapasztalt tudós férfiúnak kiváló tehetségeit, mindjárt uralkodása kezdetén diplomatiai küldetésekre alkalmazta őt s elismerő szavakban említi, hogy valamint a fényes portán, úgy a keresztény hatalmasságoknál is, megbizatásában mindég híven és teljes megelégedésére járt el.
Nem is lehetett oka panaszkodni a fejedelem hálája és bőkezűsége ellen. Már 1633. november 23-án Homoród Sz.-Mártonban, Recsenyeden, Bágyon, Lókodon, Gyepesen, Abasfalván, Keményfalván, Olaszteleken és Karácsonyfalvánterjedelmes jószágokat kapott RákóczytólAz adományleveleket, melyek Szentpáli érdemeit részletesen felsorolják, a gyulafejérvári káptalan átiratában, a családnak a nemzeti múzeumban lévő archivuma őrzi. Ezekben István úr következőképen neveztetik: «Egr. agilis Stephanus Szentpáli de H. Szentpal secretiorum conservator et aulae familiaris».* s a következő 1634-ik év augusztus 23-án minden Homoród-Szent-Pálon, Dályán és Almáson levő, ősi és szerzett javainak birodalmában a netalán bennök lappangó király igazsága (jus regium) adományozása mellett megerősíttetett.Az adományleveleket, melyek Szentpáli érdemeit részletesen felsorolják, a gyulafejérvári káptalan átiratában, a családnak a nemzeti múzeumban lévő archivuma őrzi. Ezekben István úr következőképen neveztetik: «Egr. agilis Stephanus Szentpáli de H. Szentpal secretiorum conservator et aulae familiaris».* Nehány hónap mulva, 1634 október elején már útban találjuk őt Rákóczy leveleivel a magyarországi török tábor felé, hogy az ott tartózkodó Hidvéghi Mikó Ferencz követtől az ott való állapotokról informatiót szerezzen. Alig tért haza, már Konstantinápolyba indította őt a fejedelem, hogy a portával alkudozó Sebessi Boldizsár kapithának segítségére legyen, az 1636-ik év folyamán pedig a kozákokhoz küldetett követségbe, hogy e vitéz, harczias népet szövetkezésre birja.
Nem lehet szándékunk ezen a helyen politikai működését részletesen tárgyalni, s egyszerűen csak megemlítjük, hogy ő volt a feje az 1644-ben a budai vezérpasához indított fontos követségnek s két év mulva pedig Svédországban egy újabb szövetség létrehozásán fáradozott, szóval tagadhatlan, hogy Szentpálinak, a két Rákóczy György alatt Erdély államéletében nevezetes szerep jutott, melyről a fennmaradt emlékek, különösen pedig az öreg fejedelemmel folytatott levelezése, fényes bizonyságot tesznek.
I. Rákóczy György halála után Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony erdélyi birtokainak igazgatója lett s ezenkívül az oklevelekben már mint a fejedelmi itélő-tábla birája szerepel. A Rákóczy család minden tagja kitüntette őt bizalmával, és hűséges jámbor szolgálatjának kétségtelenül sok hasznát vette. 1653 november 1-én Gyulafejérváron nemes udvarházat, Girbón és Springen szép jószágot adományozott neki Lorántffy Zsuzsánna, de egyszer-másszor maga is sokat össze vásárolgatott, úgy hogy mikor 1654 február 8-én a gyulafejérvári káptalan előtt végrendelkezett, a már előszámláltakon kívül még a küküllővármegyei Szépmezőn, Iklódon, Panádon, bábahalmán, Laczkódon és Zágorban a fogarasföldi Nagy Vajdafalván, a kereszturszéki Kis-Solymoson és Kereszturfalván fekvő birtokait hagyta két rendbeli házasságából született gyermekeire, illetőleg a fiúkra, mert a leányok az adománylevelek értelmében csak a fiúág magbanszakadása esetén örökölhettek.Gyfejérvári káptl. Lib. Reg. 26. pag. 329. (Orsz. Lvtár). L. még a családi leveleket a n. múzeum könyvtárában.*
Szentpáli Istvánt e végrendelet kelte után három év mulva még életben s 1657 október 31-én a havasalföldi vajda udvarában találjuk.Szilágyi Sándor: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 464. l.* Úgy látszik ez volt utolsó küldetése, meghalt, vagy talán elbetegesedvén, rendes lakóhelyére, Homoród-szentpáli udvarházába vonult, mert további szereplésének nincs nyoma.
Első felesége Sövényfalvi Nagy Erzsébet volt, kitől két leánya Suska és Judit származott; Baráthi Bórától születtek többi gyermekei: Ferencz, István és Mária. István korán elhalt, s a most élő Szentpáliaknak egyenes őse Ferencz, a vizaknai királybiró.
Lássuk azonban mindenekelőtt a család leszármazási tábláját.
Szentpáli István 1627–1657. Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony jószágigazgatója, tábla biró. 1. Sövényfalvi Nagy Erzsébet. 2. Baráthi Bóra.; Zsuzsánna 1654.; Judit 1654.; Ferencz 1650–1713 vizaknai királybiró Kövesdi Boér Sára.; II. István 1654.; Mária 1654.; Sára 1714. Kislóczi Pogádi Jánosné.; Klára 1714. Vizaknai Bogáthi Jánosné.; I. Benjamin II. Rákóczy Ferencz hive. Küküllő vármegyébe költözködik. † 1750 körül. Osztopáni Perneszi Mária.; III. István 1729. Vizaknán marad. Boér Zsófia.; I. József † 1775 előtt vizaknai királybiró Pongrácz Kata.; I. Zsigmond 1751.; Ágnes (Sombori Lajosné.); Julia † 1751 előtt. (Boér Simonné.); II. Benjamin † 1800 körül. lovaskapitány, küküllő vármegyei táblabiró. Podradzki Anna.; Ádám 1751. 1762. (Miske Ágnes) 1782.; I. László 1794 kincstári tanácsos.; II. József 1774.; Sándor 1815 vizaknai alkirálybiró.; II. Zsigmond.; Ákos.; I. Elek kir. tanácsos 1705 itélőmester † 1813. Csolnakossy Máira.; Farkas alezredes.; Imre 1815 miklósvárszéki alkirálybiró.; I. Gábor 1758–1841. Halmiba költözködik, huszárhadnagy, ugocsai táblabiró. Ujhelyi Anna.; Anna 1800.; Ágnes b. Kemény János.; II. Elek 1815–1836 kir. táblabiró gr. Bethlen Karolin.; II. László 1796–1861. Ugocsai főszolgabiró, országgyülési követ, főispáni helytartó. Szotovszky Klementin.; Mária † 1890. (Adorjáni Ráthonyi Károlyné.); I. Jenő kir. tanácsos. (Bölcsei Buday Hermin.); Janka. (Szabó József nyug. altábornagy.); Jozefin † (Lator Gábor † ugocsai alispán, képviselő.); IV. István ugocsai alispán, Nagyenyedi Egry Irma †; Klementin. 1. Buday Lőrincz † 2. György Endre.; Erzsébet. (Rom Ferencz.); István sz. 1861.; Anna sz. 1863. (Kölcsey Kálmán.); III. Benjamin sz. 1865. Horty Ágnes.; II. Jenő 1892.; Ágnes sz. 1867. (Péterffy Lajos.); II. Gábor sz. 1868. Főhadnagy.; Miklós sz. 1870.; Ilona sz. 1872. (Kozányi Zsigmond.)
Szentpáli István özvegye Balpataki Jánoshoz nőül menvén, ura vagyonában többé nem maradhatott s 1669 márczius 24-én egyetlen életben maradt fiával, az állitólag 1651-ben született Ferenczczel megosztozkodván, atyja örökségét neki átaladta. Ferencz igen előkelő, gazdag ember volt a maga idejében s a gróf Haller családtól megvásárolván Vizaknán, az úgynevezett „Gerébházat», ezzel együtt a királybiróságot is megszerezte családjának. Hires poetának tartották Erdélyben, de gúnyos verseivel együtt ellenségei is szaporodtak, az irodalom-történetben Verbőczy István törvénykönyvének verses fordításával tett nevét emlékezetessé, mely 1701-ben jelent meg Kolozsváron.Homoródszentpáli N Ferencz név alatt. – Ferencz fiai már az N betűt is elhagyták, s egyszerűen Szentpáliaknak írták magukat.* Erdély társadalmi életének igen ösmeretes alakja volt s ez időszak történeteiben sokat olvashatunk felőle. Mint Apaffy fejedelem hive Vizakna határában szép jószágokat nyert adományban, kivált a «Nyolcz forintos hegyen», de ezért úgy ő, mint maradékai örökösen pöröltek a vizaknai polgárokkal s megszerezte magának a városban a Piacz-utczán álló úgynevezett „Veresházat» is.A hol a forrásokat meg nem jelölöm, a családi levéltárt használtam, mely jelenleg a nemzeti múzeum birtokában van.*
A táblázaton látható gyermekei közül István Vizaknán maradt, ennek fia I. József 1775-ben mint néhai királybiró (Iudex Regius oppidi Vizakna) említtetik, mely tisztet unokája Sándor 1815-ben szintén viselte.A hol a forrásokat meg nem jelölöm, a családi levéltárt használtam, mely jelenleg a nemzeti múzeum birtokában van.*
Ferencznek kisebbik fia, I. Benjamin, osztopáni Perneszy Máriát nőül vevén, ennek küküllővármegyei birtokára, Királyfalvára költözködött. Házasságának, a családi hagyomány szerint, igen érdekes története van: «Benjamin hires vitéz s 2-ik Rákóczy Ferencznek kapitánya volt, kinek is 2-ik Rákóczy Ferencz a munkácsi várból így írt: Isten áldja meg kendet, kapitány uramot! Felettébb jó lóra lévén szükségem, mihelyest ezen levelemet veszi, tüstént egy igen-igen jó lovat szerezzen, fejedelemnek valót, ha mindjárt 60 vonás forintokat ad is kegyelmed érette, és azon lovat mentül elébb hozza ki. Sign. Munkács 1709. 13. decembris.
«Ezen nagyapámnak második Rákóczy Ferencztől küldött levele most is nálam van» – írja Szentpáli Gábor 1804-ben. – «A nagyapám Erdélyből egynehányad magával mene Munkács felé, itten Halmiban megszállván, egy napig rostokolt, a nagyanyámba, Pernyeszy Máriába, mint szép kis leánykába belészeretett. Ő ugyan elment és a lovat elvitte Munkácsra, onnan elkisérte Lengyelországba, onnan Constantinápolyba az fejedelmet. Már onnan vissza nem jöhetett, hanem az édes attya, tanult híres ember, gróf Bethlennel, kinek is két fia lévén a török földön s másokkal, nagy urakkal s az ország közbenvetése álal az királytól Grationalist kapván, Rákóczy halála után haza jöttek Erdélybe. Hazajövetele után is Halmiba, itt Pernyeszy Mária még is leány lévén, elvette feleségül».
Tudjuk azonban, hogy Rákóczy 1735 ápril 8-án halt meg Rodostóban, s így Perneszy Máriának 25 esztendeig kellett volna várni vőlegényére, a mi pedig már túlságosan regényes szinben tünteti föl a dolgot, másfelől pedig Benjamin atyja már 1714-ben nem élt, tehát a házasság történetét jó lélekkel mesének tarthatjuk. Valószínü, hogy Benjamin Erdélyben ösmerkedett meg Perneszy Máriával, kinek atyja Zsigmond állandóan bent lakott s Apaffy fejedelem idejében nagybirtokú s befolyásos főember vala. Mária hozománya az erdélyi jószágokon kívül, az Ugocsa vármegyében fekvő úgynevezett halmi uradalom egy tekintélyes részéből állott, melyhez tamásváraljai, kökényesdi, turczi, dabolczi, almási, továbbá a szatmárvármegyei csengeri, paládi, méjtelkiIgy már érthető, hogy a homoród-szentpáli Szentpáli család még e század elején is birtokos vala Méjtelken a nélkül, hogy a novaji Szentpáliakkal egy vérből származott volna.* és rosályi birtokok tartoztak, s melyet Perneszy Zsigmond a Káta nemzetségből származott Csarnavodai Surányiak után örökölt.Összeköttetésüket a következő táblázat mutatja:
Osztopáni Perneszy Gábor 1625. Csarnavodai Surányi Borbála.; II. Gábor. Ujhelyi Mária.; Zsigmond. (Pálóczi Horváth Sára.); Mária. Szentpáli Benjáminné.
*
Szentpáli Benjamin 1750 körül elhalván, özvegye 1751 november 2-án három fiú- és két leány-gyermekét megosztoztatta a jószágokon. Ez alkalommal a halmi uradalmat a leányok, Szentpáli Ágnes Sombory Lajosné, és Julia Boér Simonné, illetőleg ennek árvái kapták, de Perneszy Mária a szabad rendelkezés jogát föntartotta magának. Nem is sokáig maradt érvényben az osztály, mert az özvegy belátván, hogy az ugocsavármegyei birtokokra a nagy távolság miatt sem ő, sem gyermekei gondot nem viselhetnek, a halmi uradalmat, csakhogy a pusztástól megoltalmazza, rokonának adorjáni Ráthonyi Zsigmondnak 4500 magyar forintért zálogba vetette, kikötvén, hogy a jószágot és épületeket megbecsülje, a jobágyságot mód nélkül ne tehelje, ne sanyargassa, főképen pedig a Halmi városában s a falvakon levő reormatus templomokat a hívek számára fönntartsa és oltalmazza, a papoknak és mestereknek járó beneficiumokat lelkiösmeretesen kiszolgáltassa.L. a családi levéltárt a nemzeti múzeum könyvtárában.*
Fiai közül Zsigmond korán s úgy látszik nőtlenül halt el, Ádám a legfiatalabb Királyfalván lakott s feleségét, Miske Ágnest, még 1782-ben életben találjuk, de gyermekeiről nincs tudomásunk.
II. Benjamin ifjúságát a katonaságnál töltöte s a Ghyllányi regementben mint svadronyos kapitány szolgált. Megházasodván, előbb Királyfalván telepedett le, majd Dicső-Szent-Mártonba költözködött – hol a Henter-féle curiát birta – és Küküllő vármegye törvényszékének birája lett. Podhradzki Annától négy fia s egy leánya született, kik közül I. Elek már 1795-ben királyi tanácsos és táblabiró s 1797-ben erdélyi itélő mester volt. Farkas 1792-ben a Barco ezredben főhadnagy volt, három év mulva a «császár huszár regementjénél kapitány» lett s mint alezredes halt meg nőtlenül a székely huszároknál. Imre a katonaságot elhagyván, 1815-ben Miklósvárszéki alkirálybiró lett. Gábor, a legfiatalabb fiú testvér, lemondván a József huszároknál viselt hadnagyi rangjáról, 1791-ben Ugocsa vármegyébe költözködött s a Szentpáli család magyarországi ágát alapította. Atyjuk megérte, hogy gyermekei mind szárnyukra keljenek, sőt már Elek fiától való unokái is jóformán felnevekedtek, mikor ő az 1800-dik év folyamán Dicső-Szent-Mártonban meghalt. 1800 deczembe 16-án végbement közöttük az osztály, mely alkalommal az őstől maradt vagyon oroszlánrészét Szentpáli Elek ragadta magához s ugyancsak reá, mint legidősebb testvérre, bizatott a családi levéltár is. Mint mondani szokás, körmös acquisitor vala s birtok szerzési törekvéseit alapos jogtudománya és magas hivatalos állása is elősegítették. Örökösen perlekedett s különösen ősanyjuk Perneszi Zsigmondné, Pálóczi Horváth Sára utánII. Rákóczy György erdélyi fejedelem secretariusának Pálóczi Horváth Jánosnak unokája volt.* nyert vissza tekintélyes jószágokat, de nincs nyoma, hogy testvéreit abban valaha részeltette volna. Csolnokossy Máriától született egyetlen fia azonban, hasonlóképen Elek, ki már 1815-ben kir. tábla biró volt s kinek gr. Bethlen Karolinától gyermekei nem származtak, mindenét eltékozolta.
Gábor a teljesen elpusztult halmi curiát a hozzá tartozó birtokokkal együtt 1791 május 30-án Csebi Pogány Lászlótól a 4500 frt zálogsumma lefizetése után magához váltván, a végleges osztálykor is meghagyatott annak birodalmában. Hosszú, munkás élete alatt birtokügyeit nemcsak teljesen rendbe hozta, de vagyonát is szépen gyarapítá. 1841-ben halt meg 83 esztendős korában. Tisza-ujhelyi Ujhelyi Annától, László fia s Mária leánya született, ki Ráthonyi Károlyhoz ment nőül.
II. László atyja kivánságára, mint egyetlen fiú, a katonaságtól megválván, előbb Ugocsa vármegye szolgabirája s két ízben országgyülési követe, majd a debreczeni ker. itélő tábla birája lett. 1845-ben Máramaros vármegye adminisztratorává neveztetett ki s a forradalom után egyideig mint helytartó tanácsos szolgált. Meghalt 65 esztendős korában, 1861-ben.
Szotovszky Klementintől, mint táblázatunkon is látható, két fia s négy leánya származott. Jenőnek (volt országgyülési képviselő, katasteri igazgató, kir. tanácsos) Buday Herminnel kötött házassága gyermektelen lévén, egyedül István (IV) terjesztette tovább nemzedékét, a ki 1877 óta Ugocsa vármegye alispánja. Neje volt Egry Irma, nagyenyedi Egry János ugocsai alispán és forradalmi kormánybiztosnak adorjáni Ráthonyi Ceciltől született leánya. Gyermekeit táblázatunk tünteti elő.A leszármazási tábla – oklevelek alapján állíttatván össze – föltétlenül hiteles, teljességgel azonban nem dicsekedhetik. Fejér és Küküllő vármegyékben a mult és jelen században több Szentpálira akadunk, a kik e családfán nem szerepelnek. Valószínüleg a Királyfalván lakott Ádám s a vizaknai István előttünk ismeretlen maradékai. A Bethlen Gábor armálisában megnevezett Németh János ivadékainak töredékes nemzedék rendjét ide igtatjuk:
Homoród-Szentpáli alias Németh János.; István 1627.; II. János 1664.; II. István 1670.; III. István.; III. János.; József.
A végső izen állók, mint Miklós várszéki-nagyajtai lakosok 1753-ban nemesség igazoló pört folytattak s meglehet hogy utódjaik később szintén letették a Németh nevet (Orsz. Levéltár Erd. főkorm. osztály. Protoc. Product. J. 7. B. p. 337.).*
A család a Bethlen Gábor által adományozott czímert sohasem használta, a mit nagyon természetesnek fogunk találni, ha megtekintjük ezt a valóságos heraldikai monstrumot, melyet legelső szakembereink is, csak alig-alig blasonálhatnak.L. a Csergheő Géza által szerkesztett Siebmacher-féle Wappenbuch. 632. l.* Minthogy az armalis homlokán álló czímer, az incorrect és értelmetlen homályos szövegezésnek csak tökéletlen, sőt hiányos kivitele, magunk sem vállalkozunk erre s egyszerűen csak megemlítjük, hogy a pajzs alapját zöldelő apró csemetékkel borított kőszikla foglalja el s ezen jobb és balfelől egy-egy gyémánt oszlop áll. Az oszlopok tetejére helyezett arany medenczék egyikéből a fiait saját vérével tápláló pelikán, másikából tűzből kikelő phönix emelkedik. Az oszlopok közöt, a szikla hátán neki vadult fejér paripa vágtat, zabla és szerszám nélkül, felette királyi korona látható, melyet arany csillagok közepette, egymáson keresztbe fektetett meztelen pallos, és olajág tart. Sisaknak, foszlányoknak nyoma sincs, s helyettük a pajzs négy sarkát virágbokréták díszesítik.
A jelenleg használatban lévő czímer eredetét nem ösmerjük, csak az bizonyos, hogy már a csalás alapító Szentpáli István is ezt viselte magyar köriratú pecsétgyűrűjén. Osztott pajzs; jobbról kiterjesztett szárnyú fél sas, balról három egymás fölé helyezett hatágú csillag. Sisakdísz: növekvő oroszlán, mely első jobb lábával kivont kardot villogtat, bal lábával három nyílvesszőt markol.V. ö, Siebmacher Taf. 444. b, és 632. l.*
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
VEGYES.
A derczeni Dercsényi-család.
Ha az utas Munkácstól Beregszász felé halad, Gát helységen innen a Szernye tó északi szélén Derczen falunál egy szép alakú kerek hegy tünik szemébe; ennek tetején egy hat dóriai oszlopon nyugvó kőkupola látszik, ez alatt egy sírbolt rejlik, melyben az 1837. junius hó 27-kén itt elhunyt Dercsényi János hamvai nyugszanak, ki az itt most is virágzó Dercsényi nevezetű családnak alapítója vala, jóllehet atyja és nagyatyja szintén már nemességgel birtak. A család hagyománya szerint elődei, kik a török hódítás idején az alföldről a Szepességbe költöztek, Fejér nevet viseltek s állítólag nemességgel birtak; a szepesi németek közt azonban családi nevöket Weisz-ra változtatván, ott evangelikus lelkészi hivatalt folytattak. Annyi bizonyos, hogy Weisz János 1687. szept. 27-kén I. Leopold cs. és királytól, hűséges és sikeres szolgálatai jutalmazásául nemesi rangra emeltetett, családja, mint az okmányEredetije Dercsényi László kir. tanácsos urnál Beregszászon; kihirdettetett Eperjesen 1688-ban, a sárosmegyei közgyűlésen.* mondja, eddig a közrendhez tartozván. Ugyanakkor czímereűl megállapíttatott: egy fennálló katonai pajzs sárga mezején jobbról álló koronás márvány oszlop, melynek közepét három piros rózsaszerű jelvény díszíti; bal felől pedig egy ágaskodó sárga oroszlán, mely ballábával az oszlopot tartja, míg jobbjában kardot villogtat; a pajzst koronával díszített hadi sisak fedi, melynek rostélyzata vörös; ezen bal lábán álló daru látszik, mely jobbjában szürkés kövecset tart éberség jeléül. Takaró: jobbról fejér-piros, balról sárga-kék.
Ezen, hazánkban a legválságosabb időben, a vérszomjuhozó Caraffa idejében nemességet szerző Weisz János hasonnevű fia szepesmegyei Szombathely városban lelkészkedett, midőn 1755. márczius 16-kán ott született azon szintén Weisz János nevű fia, ki később a Dercsényieknek alapítója lőn. Ez a természettől élénk észszel és még nagyobb erdélylyel megáldatván, orvosi pályára lépett s már 1782. évben tehát 27 éves korában Zemplénmegyében megyei főorvossá megválasztatott, hol S.-A.-Ujhelyben lakván, a megbetegedett s általa gyógykezelt Kazinczy Juliannával – Kazinczy Ferencz hugával – megismerkedvén, őt 1785-ben nőül is vevé. Weisz János az orvosi tudományon kívül a természettudományokkal, különösen a vegyészettel és geologiával is szenvedélyesen foglalkozván, ez irányban beutazta a felvidéket s Beregmegyében a gróf Schönborn-féle selesztói vasgyárnál figyelmeztetvén a lebontott olvasztó kohóból kikerült beregszászi ryolitkő savanykás ízére, ez ötletet csakhamar a maga hasznára kiaknázni óhajtá. S e végből a beregszászi muzsaji hegyen szabad kutatási tereket s később timsógyártásra tíz évre szóló kiváltságos szabadalmat szerze s így alapítója lőn a hazánkban keletkezett timsógyártásnak, mely végből gróf Schönborn Ervin Jenővel szövetkezvén, előbb Podheringen majd Derczen közelében Pusztakerepeczen állíttatott timsógyárakat, melyek neki bő jövedelmet nyujtottak.
A király 1793. nov. 28-kán Bécsben kelt okirattalEredetije szintén Dercsényi László urnál.* azon érdemekért, melyeket a korona és ő felsége s az ausztriai ház iránt tanusított s hű szolgálatai által szerzett, jutalmazásul a Bégányi Lénárd magvaszakadtával a kincstárra szállt nagybégányi és barabási részjószágot s a Thököly-féle forradalom következtében Bay Mihálytól hűtlenségi bélyegen elkobzott derczeni részeket az összes azokhoz tartozó nemesi jogokkal együtt Weisz János orvostudornak s fiörököseinek örökjoggal; a női utódoknak pedig oly módon adományozta, hogy ezektől a kamara által becslés útján megállapított s Weisz János által a magyar kincstárnak tényleg megfizetett 1900 forint s a fiörökösök által netalán tett beruházások és javítások értékének megtérítése mellett visszavehesse. Egyszersmind megengedte ő felsége, hogy innen a család derczeni Dercsényi-nek neveztessék.
Ez okmány bevezettetett az I. oszt. királyi könyvbe 331. lapján 57. szám alatt; s kihirdettetett S.-Ujhelyben a zemplénmegyei gyűlésen 1794. szept. 18., úgy a nagyváradi káptalan azon évi május 31-kén kelt beiktatási igazolása is. Ez iratok bemutattattak Dercsényi János, neje Kazinczy Julianna, fiaik Károly és Ferencz és leányok Teréz által.
Dercsényi János később 1814-ben királyi tanácsosi rangot és czímet is nyert s élt 1837-ig, míg neje 1844. évben hunyt el... Itt megjegyzem, hogy ezen birtokot a szerzőnek 1837. márczius 11-kén kelt végakaratához képest utódai hitbizományilag kezelték, 1853. április 26-kán azonban gróf Schönborn Károlynak 136,000 pengő forintért eladták, ki nekik később a bégányi és barabási részeket 8000 frt visszaengedé, a derczeni s nagyterjedelmű pusztakerepeczi birtokot a timsógyárral együtt azonban maiglan magán birtokúl használja.
Ezen Dercsényi János gyermekei s illetőleg utódai következők:
I. Károly, született 1787. május 5-kén s meghalt 1848. febr. 26-kán utódok nélkül. Szolgált előbb a Kinmayer, később a Vilmos-féle huszár ezredben, viselte a lipcsei emlékkeresztet s 1830-ban mint kapitány nyugdíjaztatott.
II. Ferencz, született 1789. márczius 28-kán s meghalt 1825. julius 22. Ő a bányászati tanfolyamot elvégezvén, timsógyári igazgatóúl működött; neje Szemere Klárától született:
A) István, született 1815. febr. 28-kán s meghalt Nagybégányban 1872. febr. 23-kán, hol mióta Kis-Ázsiából, hová mint 1848/9-ki guerillakapitány a forradalom után menekült, a hatvanas években visszatért, gazdászattal foglalkozott.
Ennek gyermekei első neje Ilosvai Krisztinától: Ilka Elek Béláné, szül. 1847. május 1., él szabolcsmegyei Pazonyban. Második neje Szabó Teréztől: Ferencz, született 1860., neje Jóó Jolán Nagy-Bégányban; Miklós, szül. 1863. végzett jogász és tartalékos honvédhuszár hadnagy; Béla, szül. 1865. jogász; Margit, szül. 1867. hajadon.
B) László, született 1822. julius 16., királyi tanácsos és törvényszéki biró Beregszászon, volt honvédhuszár százados 1848/9-ben. Első neje báró Sztojka Juliától születtek: a) Aladár 1854. kir. aljárásbiró Velső-Visón, neje Dercsényi Anna; fiok László 1887.; b) Katalin, szül. 1855. Szilágyi Gábor budapesti királyi táblabiró neje; c) Erzsébet, 1845.; d) János, 1860. gyakornok; e) Emma, 1861. Második neje tasnádi Nagy Etelkától születtek: f) Julia, 1868., Ida, 1869., Izabella, 1871.
C) Klára, született 1817., férjhez ment Mesko Arisztideszhez Liptómegyébe 1844.
D) Kálmán, született 1824. február 28-án, 1848/9-ben lovas főhadnagy, most birtokos és királyi közjegyző Homonnán. Neje Boronkay Teklától gyermekei ezek: a) Mariska, 1856. Nemthy Ödön zemplénmegyei birtokos neje; b) Anna, 1857. Dercsényi Aladár neje; c) Klára, 1859. †; d) Bertalan, 1861. gazdászati gyakornok; e) Klára, szül. 1865.
III. Terézia, született 1791. november 22. Dessewffy János sárosmegyei margonyai földbirtokoshoz ment nőűl; meghalt 1814.
IV. Pál, született 1798. április hó 28. meghalt 1844. Előbb a 8. huszárezredben mint főhadnagy szolgált, majd Pestmegyében mint földbirtokos megtelepedett. 1839. évben báróságot nyert. Neje Geymüller Henriette-től születtek:
1. Jakab, 1827. előbb katona, most gazdász.
2. Henriette, 1824. lakik Jakabnál Budapesten.
3. Klára, 1830. él férje Pelicioli Józsefnél Velenczében.
4. Rudolf, 1832. előbb katonáskodott, most magánzó és cs. k. kamarás, neje báró Redwitz Mária Bajorországból.
V. János, született Tokajban 1802. okt. 6., meghalt 1863. aug. 23. Állami szolgálatba lépvén, jeles képzettségénél fogva fokonkint emelkedett, annál inkább, mert több államtudományi, bölcsészeti és neveléstani műveivel s értekezéseivel nevét ismeretessé tevé. Különösen feltünt a «Communismus és ellenszeei» czímű munkája, melyért 1838. évben Ferencz királytól aranyérdemkeresztet, 1839-ben pedig Pál testvérével együtt báróságot nyert. 1845-ben feldiszíttetett a belga Lipótrenddel. 1848-ban mint a bécsi cs. k. kamarának tanácsosa a Schotten-negyedben nemzetőri századossá kineveztetett. Neje báró Eichoff Erzsébettől született 1844-ben fia József, ki 1863-ban meghalt; 1848-ban febr. 6-kán Béla, ki báró Menstengen Laura alsó-ausztriai tartományi kerületi főnök leányát nőűl vevén, magánzóúl Csehországban Pozemiczen és Alsó-Ausztriában Krems mellett él.A család bárói ágának nemzedékeit l. bővebben M. Nemz. Zsebkönyv 315. l.*
LEHOCZKY TIVADAR.
A csatári és szedikerti Hofman család.
A Századok legutóbbi (október havi) füzetében Berzeviczy Edmund nagyérdekű följegyzéseket tett közzé, melyek genealogiai szempontból világosságot derítenek oly családnak nemzedékeire, melynek hazánkban a XVII. század elején kivált a pénzügyi igazgatás terén nagy szerep jutott osztályrészül. E csaád a csatári és szedikerti Hofman család, melynek két György nevű tagja – apa és fiú – a XVII. század elején egymást követte a szepesi kamarai administratorságban. – A család nemzedékeiről eddig keveset tudtunk. Berzeviczy Edmundnak sikerült saját levéltárában egy nagyérdekű családi följegyzést és több oly oklevelet találnia, melyek tudásunk hézagait nagyban kitöltik és a családnak legalább három nemzedékére nézve csaknem teljes, pontos dátumokkal ellátott adatokat nyújtanak.
E feljegyzés II. Hofman Györgynek egy bibliájában van. Kezdődik házassága événél, 1607-ben; végződik az 1629. évvel, június utolsó napján. Van valami megható e hirtelen befejezésben. Hofman György 1629. jún. 30-án utolsó leánykájának születését akarta a családi biliába jegyezni; de csak a dátumot jegyezhette föl, magát az eseményt többé nem. Jún. 30-án megszületik a gyermek, és az apa négy nappal utóbb júl. 3-án meghal. Halála után özvegye, Horváth Stansith Gergelynek és Sembery Euphrosinának leánya Krisztina, leírja újra férje pontos följegyzéseit a családi eseményekről és kegyeletből meghagyja csonkán az utolsó bejegyzést; majd befejezésűl megírja utolsó kis leányának születését és férjének nem sokkal reá bekövetkezett halálát. A bejegyzések tehát a házasság meg kötésétől annak megszüntéig terjednek. A följegyző első sorban saját gyermekeiről ad számot, de kiterjeszkedik – bár többé nem oly pontos dátumokkal – atyjára és testvéreinek családjára is.
A családnak múltja különben nem nyúlik messze időkre vissza. A czímerszerző az a Hofman György, ki az alábbi családfa élén áll; ő kapja 1580-ban az armálist, melynek eredetijét a család kihalta után a vele rokonságban volt Kapy család levéltárában őrizték, melylyel együtt az mint letétemény a M. Nemz. Muzeumba kerűlt. A család tekintélyének gyors emelkedését mutatja, hogy már a második nemzedék a felvidék legelőkelőbb családjaival kötött házasságot, mi által a család tekintélye, befolyása nagyban emelkedett.
Megkísértettük a családi följegyzésben elmondottakat és a Berzeviczy Edmund által közzétett oklevél-kivonatokban foglaltakat, melyek az 1600–1687. éveket ölelik fel, összefüggő táblázatban feltüntetni. Igaz, hogy ez csak három nemzedékre terjed; nincsenek adatainak a család régibb történetére, valamint kihalására sem; de úgy látszik, ez nem sokára bekövetkezett, mert birtokaik: Szendrő-Lád Borsodmegyében, melyet Hofman György 1622-ben szerzett meg, és Szedikert Sárosban, nem sokkal utóbb a leányági leszármazók kezére jutottak. Habár rövid is e nemzedék-rend, de nagy előnye a sok pontos születési és halálozási dátum, milyenekkel kevés családunk leszármazási tábláján találkozunk.
Ime a családfa:
Homan György csász. kir. tanácsos, a szepesi kamara administrátora. 1580-ban czimerszerző. † 1613. márczius 1. 1. neje Wass Zsuzsanna. 2. neje Wasantho Anna. 3. neje Szkárosi Farkas Zsófia.; György cs. kir. tanácsos, a f.-magyarorsz. kir. jövedelmek administrátora. † 1629. július 3. élte 46. évében. Neje: Horváth Stansith Krisztina. (Esküvő: 1607. sept. 16. Nehren).; 1. nejétől: István † 1627 márczius 15.; György és hat leány.; és két leány, kik ifjan haltak el.; 2. nejétől: Katalin † öt éves korában.; Zsófia † 1618. ápr. 15 Férje: Thököli Istv.; Margit † 1627. jul. 3. 1. férje: Dessewffy János. 2. férje: Kapy Sándor.; 3. nejétől: Ádám sz. 1604 körül.; Erzsébet sz. 1608 körül, † 1620. okt. 9.; és még három fiu.; Zsuzsanna sz. 1609. jan. 15. † 1613. febr. 13.; Euphrosina sz. 1610. február 12. Férje: Szentpáli András. (Esküvő: 1625. jun. 29.); Lázár sz. 1611. ápr. 30.; Krisztina sz. 1612. aug. 25. Férje: Tassy Gáspár.; Mária sz. 1614 jan. 31. Férje: Huszár Péter.; Pál sz. 1615. máj. 10. Borbála sz. 1616. sept. 16. † 1619. jul. 25., Katalin sz. 1617. decz. 11. Férje: Berzeviczy György.; György sz. 1619. máj. 3. † 1620. márcz. 14.; István sz. 1620. okt. 19.; Menyhért sz. és † 1622. nov. 22.; Márk sz. 1624. márcz. 23.; Menyhért sz. 1626. decz. 13. Dominikánus szerzetes. (Szerzetesi nevén Tamás).; Margit sz. 1629. jún. 30.
F.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi szeptember hó 29-én Br. Radvánszky Béla társ. elnök elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Csergheő Géza, Csontosi János, Komáromy András, Majláth Béla, Nagy Gyula, Nagy Imre, Dr. Schönherr Gyula, Dr. Szendrei János, Szinnyei József vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Komáromy András vál. tag felolvasta a «Borsodi és ugocsai Szirmayak» czímű értekezését, mely a Turulban fog kiadatni.
Ezután a titkár felolvasta Altenburger Gusztáv társ. tag levelét, melyben Magyarország uralkodói, tartományi és vármegyei czímereiről szerkesztett munkájának bemutatása mellett kéri a választmányt, hogy a mű felől véleményét nyilvánítsa. A választmány Tagányi Károly vál. tagot kéri meg, hogy a munkát átnézni, és a felől véleményét a legközelebbi választmányi ülésen nyilvánítani sziveskedjék.
A titkár a következő tagajánlásokat jelenti be. Évdíjas tagokul ajánltatnak: Négyesi Szepessy Mátyás ref. főgymn. tanár Miskolczon, Négyesi Szepessy Zsigmond főszolgabiró Miskolczon (ajánlja Szepessy Béla), Dókus Gyula cs. és kir. kamarás S.-A.-Ujhelyen (aj. Luby Károly), Bölöni László ügyvéd Bánfi-Hunyadon, Kandra Kabos szentszéki jegyző Egerben (aj. a titkár), Meliorisz Béla Eperjesen, Tóth Árpád a M. N. Muzeum titkára Budapesten (aj. a jegyző). Az ajánlottak a társaság tagjainak megválasztattak.
A pénztárnoknak előterjesztett kimutatása szerint f. évi szeptember 26-ig volt
Bevétel 1766 frt 62 kr.
Kiadás 1667 frt 25 kr.
Készpénz 99 frt 37 kr.
A társaságnak az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél elhelyezett vagyona névleges értékben 8300 frt; a kötelezvényekkel biztosított alapítványok összege 3100 frt; kötelezvények nélküli alapítványok összege 600 frt. – A pénztári kimutatás tudomásul vétetett.
Olvastatott ezután Czanyuga József társ. pénztárnoknak az elnökhöz intézett levele, melyben előhaladott koránál fogva, a társaság alakulása óta tiz éven keresztül viselt pénztárnoki állásáról lemondását jelenti be. A választmány a lemondást sajnálattal tudomásul vette, és új pénztárnok választására f. évi október hó 6-án d. u. 6 órára rendkívüli vál. ülést hívott össze, mely ülés hivatva lesz a pénztár átadása és átvétele felől is intézkedni.
A titkár bejelenti, hogy a Turul tiz éves folyamához készülőben lévő tárgy- és névmutató szerkesztési költségeire 100 frt utalványozása válván szükségessé, ez összeget a másodelnök úr az Alapszabályok 13. §-ában gyökerező jogánál fogva utalványozta; kéri ehhez a választmány utólagos jóváhagyását, mit az meg is adott.
A társaság alaptőkéje korábbi választmányi határozat értelmében az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél helyeztetvén el kezelési letétképen, ez alkalommal a bank jogtanácsosa annak világos meghatározását kérte, hogy az alaptőkét illetőleg a rendelkezési jog kit illet meg, minthogy az Alapszabályok idevágó 21. §-a nem egészen világos; a bank szempontjából elégségesnek nyilvánítván, ha a közgyűlés e szakaszt megfelelő módon interpretálja. Ennélfogva a választmány e szakasz értelmezésének kérdését a folyó évi nagygyűlés elé terjeszti.
A folyó évi nagygyűlést illetőleg határoztatott, hogy az deczember hó 10-én tartassék meg, melynek tárgyai lesznek: 1. Elnöki megnyitó. 2. Felolvasás, melynek tárgya felől a novemberi ülésen történik előterjesztés. 3. Titkári jelentés. 4. Pénztári kimutatás. 5. Az elnökség megválasztása a legközelebbi öt év tartamára. 6. Az Alapszabályok 21. §-ának értelmezése.
Végül a titkár bejelentette, hogy Makó városának átirata, melyben czímerének meghatározását kérte, a mult ülés határozata értelmében közöltetett Tagányi Károly vál. taggal, ki véleményével még a nyári szület előtt elkészült. E vélemény közöltetvén Makó városával, ez köszönetének adott kifejezést. A bejelentés tudomásul vétetett; a tanulságos véleményt pedig – a választmány határozata értelmében – folyóiratunk jövő füzete fogja közölni.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Komáromy András és Majláth Béla vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi október hó 6-án Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt rendkívüli vál. ülést tartott, melynek egyetlen tárgyát a társaság pénztárnokának megválasztása és az ennek következtében szükségessé vált intézkedések megtétele képezte. Az ülésen jelen voltak Csánki Dezső, Hajnik Imre, Komáromy András, Nagy Gyula, Óváry Lipót, Pauler Gyula, Schönherr Gyula, Szendrey János, Szinnyei József, Tagányi Károly, utóbb Bánó József, Szilágyi Sándor vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök felhíván a választmány tagjait, hogy szavazataikat a társulati pénztárnokságra adják be, a megejtett titkos szavazásból kiderült, hogy a beadott tizenkét szavazat valamennyije Tóth Árpád M. Nemz. Muzeumi titkárra és a társaság évdíjas tagjára esett; ennélfogva Tóth Árpád egyhangúlag a legközelebbi öt év tartamára a társaság pénztárnokának megválasztatott.
A társaság pénztárának átvételére egy öt tagú bizottság küldetett ki, melynek tagjai Nagy Imre társ. másodelnök elnöklete alatt Nagy Gyula, Szinnyei József vál. tagok, Fejérpataky László titkár és Tóth Árpád pénztárnok.
Az ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére Nagy Gyula és Szinnyei József vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
SZAKIRODALOM.
A Siebmacher-féle magyar czímer-gyűjtemény
huszonhetedik – a nagy vállalat utolsó előtti – füzete a Török-Wesselényi családokat felölelő tartalommal elhagyta a sajtót s így az 1885-ben megindult hasznos segédeszköz nemsokára teljes egészében fog a heraldika szolgálatára állani. A jelen tartalmas füzetet a Török családok vezetik be; nem kevesebb, mint húsz ily nevű családdal találkozunk, czímereik közlése és megfelelő genealogiai adatok csoportosítása kíséretében. Egyeseknél, mint a bakonoki, telekesi és szendrői Törököknél e magyarázó rész egész kis értekezésekké bővül. Történelmi vagy genealogiai szempontból érdekesebb családoknál hasonlóképen bő magyarázatokra akadunk. Az Ugron, Ujhelyi, Ujlaky, Váradi (sokáig tévesen: Várdai), Warkocs, Vay, Vécsey, Vecsey, Wesselényi családokhoz írt terjedelmes szöveg nemcsak heraldikai, hanem genealogiai és történelmi adatokban is gazdag. Oly családoknál, melyeknél valamely genusból való eredet kimutatható, az érdemes közlő utal e fontos körülményre; és e füzet ily családokban sem szegény. A divék-ujfalusi és tőkés-ujfalusi Ujfalussy családoknál valószínűnek tartja a közös eredetet a Divék-nemből. Úgy a tisza-ujhelyi Ujhelyiek, mint a Werbőczyek a Hunt-Pázmán-nemből valók. Az Ujlakyak a Csák, az Uporiak az Ákos vagy Tolcsva, a éghiek az Aba-nemből veszik eredetöket. A nálunk meghonosodott indigéna családok közül Ungnad, Waldstein, Wallis, Walterskirchen, Wenckheim stb. a nevezetesebbek; ezeknek családtörténetét kellőkép méltányolja a gyűjtemény. Gazdag e füzet 1526 előtti czímereslevelekben is. Ezeknek legrégibbje a Vay családé, melyet 1414-ben nyert Zsigmond királytól; sajnos, hogy e nagyérdekű czímereslevél rajzát nem ismerjük, noha szövegét már Fejér közölte. Úgy látszik, még a buzgó szerkesztőnek sem sikerült a czímer rajzát a család berkeszi levéltárában őrzött eredetiről megszereznie. Ehhez korra legközelebb áll a Vadkerti család 1415. évi czímere, melynek színes képét folyóiratunk egyik régibb évfolyama közölte. Az úszfalvi Úsz család 1418-ban kapott Zsigmond királytól czímert a hazagi Farkas, delnai Kakas, Mocholai és Komlósi családbeliekkel egyetemben; az oklevél eredetije a jászói orsz. levéltárban van. A jánoki Vajday család 1431. évi czímerét, melynek eredetije Csoma József tagtársunk birtokában van, folyóiratunk színes hasonmásban nem rég közölte. A Tankházi, máskép Vathay család szintén Zsigmond királytól nyerte 1436-ban czimerét; a szerkesztőnek azonban nem volt módjában e czímer rajzához jutnia. Mátyás királytól való, 1481. évből, a bakonoki Török család armálisa (eredetije gr. Festetics Alfonz levéltárában Mágócson), melyet az enyingi Törökökkel együtt nyert; Csergheő Géza tagtársunk ezt folyóiratunk egyik közelebbi füzetében ismertette. II. Ulászlónak köszöni czímerét a Vécsey család, melynek egyik őse Szőllősi Balázs 1507-ben czímert, 1517-ben pedig az abaújmegyei Vécsére királyi adományt nyert; a czimereslevél eredetije a br. Vécseyek sárköz-újlaki levéltárában van. Ugyanott őrzik a családnak 1532-ben János királytól kapott czímerbővítő levelét, mely adományozója személyénél fogva ritkább heraldikai emlékeink közé tartozik. Mint czímerbővítés nevezetes a Vayaknak az Ibrányiakkal egyetemben 1507. évben II. Ulászlótól kapott czímereslevele; ennek eredetijét az orsz. levéltár őrzi, rajzát pedig folyóiratunk is közölte. Ezekben a gazdag és érdekes füzetnek csak legkiválóbb nevezetességeit kivántuk ismertetni; a dátumok pontossága, a bő forrás- és odavágó irodalom-idézet nélkülözhetetlen segédkönyvvé teszik az immár csaknem teljesen befejezett gyűjteményt.
Pozsony város története.
Ortvay Tivadar tagtársunk munkájának első kötete, mely a pozsonyi első takarékpénztár kiadásában ez év folyamán jelent meg, úgy belső értéke, mint kiállításának dísze által elsőrangú helyet igényel magának városi monografiáink között. A kötet Pozsony történetét a legrégibb időktől az Árpádházi királyok kihaláláig tárgyalja, a ma ismert történelmi anyag lelkiismeretes felhasználásával, a monografia olvasóközönségéhez mért könnyed és élvezetes modorban ugyan, de a tudományos alap teljes megőrzésével. Családtörténeti és heraldikai anyagot e munka nem tartalmaz, s így fel vagyunk mentve behatóbb ismertetése alól; de meg emlékeznünk a sphragistikai adalékról, melyet az illusztrácziói között közölt pecsétrajzokban nyujt számunkra. Ortvay ugyanis igen szép kivitelű ábrákban közli Pozsony város hat régi pecsétjét, a mik közül eddig csak egyet ismertünk Majláth Béla tagtársunk közlésében, és a pozsonyi káptalannak Ipolyi s mások által többször közzétett legrégibb pecsétjét, nem eredeti oklevelek elmosódott példányairól, hanem pontos viaszlenyomatokról, melyek a ma is meglevő pecsétnyomókról vétettek. A városi pecsétek mindenikén háromtornyú vár látható, a káptalani pecséten kéttornyú vár, a tornyok között a megváltó alakjával. Ortvay ez emblemában nem a városnak, hanem a pozsonyi várnak jelképét látja. «Tudjuk ugyan, – úgymond – hogy a középkori városi pecséteken jelentkező tornyos épületek rendszerint a városi kapuormozatra vonatkoznak s általán a városnak fallal kerített városi jellegét tüntetik fel, minélfogva feltünő hasonlatosság is van az egyes városok pecsétjei között. Iacute;gy, teszszük, a soproni, fejérvári, visegrádi, zágrábi és pozsonyi pecsétek között, melyek Majláth által vannak a Turul 1885. évf. III. 135–137. ll. közzétéve. Ennek daczára azonban a pozsonyi pecsétekre nézve azon véleményben vagyunk, hogy úgy a városi, mint a káptalani pecséteken feltüntetett tornyos épület mindannyiszor a várra és nem a városra vonatkozik. A város még csak 1291-ben kapta III. Endre királytól szabadalmait s így előbb nem használhatta pecsétjén a városi jelleget feltüntető tornyos épületet, de minthogy az a káptalannak már 1288. évi pecsétjén szemlélhető, de sőt, ha a Knauz által közzétett 1116. év utáni pecsét is a káptalané, jóval előbb is már, azért azt hiszszük, hogy nem tévedünk, ha pecsétjeinken a kőépületet nem a városi kapura, hanem a vár épületére magyarázzuk.» (190. l.) Diplomatikai adalék is van a munkában: III. András vámmentességi (év nélküli) oklevelének facsimiléje. A kiváló csínnal kiállított, számos ábrával és műmelléklettel ékes kötet Stampfel Károly udv. könyvkereskedő bizományában került könyvpiaczra.
Az erdélyi szászok oklevéltára.
Az erdélyi honismertető egyesület (Verein für siebenbürgische Landeskunde) történelmi kiadványainak számát egy igen becses kötettel gyarapította. Ez az erdélyi németség codex diplomaticusának első kötete, mely Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, I. Bank (Hermannstadt, 1802.) czím alatt, Zimmermann Ferencz és Wertner Károly szerkesztésében látott napvilágot. A külsejére is tekintélyes, 43 ívnyi kötet czímében is elárulja az új vállalat czélját, mely nem egyéb, mint összegyüjteni és rendszeres oklevéltárban közrebocsátani az erdélyi németekre vonatkozó középkori oklevélanyagot, és pedig tágabb értelemben véve az oklevél fogalmát: nemcsak a szorosan vett jogleveleket, hanem a magánleveleket, helyhatósági följegyzéseket és czéhiratokat is, melyek együtt véve hivatva vannak a szászok és egyéb németek bevándorlásának, letelepedésének s hatósági, egyházi és társadalmi életének, szóval egész történetének képét maguknak az okleveleknek vallomásaiból összeállítani. A munka első kötete ebből az anyagból 582 darabot közöl, részint teljes szövegében, részint ponto és kimerítő kivonatokban, 1191-től 1342-ig. Azonkívül 14 pecsét fénynyomatos rajzát is adja, köztük Ottó király kettős pecsétjét s más ismert pecséteket, de nehány olyant is, melyet eddig nem ismertünk, mint Ivánka váradi és Benedek csanádi püspökök (1321), Tolmácsi Miklós ispán és Godscalcus scriptor (1323) pecséteit. Az oklevelek nagy része már ismeretes egyéb kiadásokból, sőt az Árpádkori oklevelek tekintélyes csoportja hasonló jellegű vállalatban lett közzébocsátva: a Teutsch és Firnhaber-féle erdélyi oklevéltárban (Urkundenbuch zur Geschichte Siebenbürgens), mely 1857-ben a Fontes Rerum Austriacarum II/XV. kötete gyanánt jelent meg. Új, eddig ismeretlen oklevél csak 102 van a kötetben, ebből 92 eredetiről, 10 későbbi másolatokból lett kiadva. De a gyüjteménynek fentebb vázolt történelmi czélján és jellegén kívül a többi 480 ismert darabnak újbóli kiadását diplomatikai szempontból is okadatolttá teszi egyrészt az, hogy a szerkesztők minden egyes esetben az eredeti forrásra mentek vissza, s más oldalról a közlési módban alkalmazott rendszerük és ennek a mai tudományos színvonalon álló rendszernek mintaszerűen következetes, pontos keresztülvitele. A kiadás történetével, a munka tervrajzával s a kivitelben elfogadott módszerrel, az anyag provenientiájával s a többi szerkesztői mondanivalókkal Zimmermann és Werner terjedelmes előszóban számolnak be, mely egész jelentés a kiadás tervéről és kiviteléről, s példaszerű az aprólékosságig menő pontosságban és részletességben. Ez előszónak kiválóan érdekes részét képezi a szászok bevándorlásáról adott kép, mely ezt a rendkívüli fontos kérdést, annyi kutatásnak és tanulmánynak tárgyát, a mai történelmi anyag alapján, nehány sorban teljesen megvilágítva állítja elénk. Részletes ismertetését találjuk még benne a kútforrásul szolgáló nyilvános és magánlevéltáraknak és gyüjteményeknek, és az eddigi publicatióknak, mely az olvasót úgyszólván az egész középkori oklevél-anyag tárházán keresztül viszi. Az átkutatott levéltárak és magángyüjtemények jegyzéke bizonyságot tesz arról a fáradságos munkáról, melyet a szerkesztőknek az anyag összegyűjtésében kellett végezniök. E munkában, valamint az egész kötet szerkesztésében Zimmermann Ferenczé az oroszlánrész, a ki az oklevéltár tervrajzát s a levéltárak, az oklevél- és kézirat-gyűjtemények és a szakirodalom kiadknázásának tervét készítette, a másolatok legnagyobb részét megszerezte, a regestákat kidolgozta s az egész szerkesztési munkálatokat vezette. Szerkesztőtársa, Werner Károly, az anyag egy részének összegyűjtésén kívül a pontos és megbízható névmutató készítésével járult a kötet becsének emeléséhez. Mindketten jól megoldták feladatukat, s a kötet, mely munkásságuk eredményeként fekszik előttünk, kiváló helyet foglal el a hazai oklevélkiadások sorozatában.
D.
A székesi gróf Bercsényi család (1470–1835) történetéből,
Thaly Kálmán kiváló történetírónk e nagyszabású családtörténeti munkájából a M. T. Akadémia történelmi bizottságának kiadásában megjelent a harmadik kötet. Az első két kötet a Bercsényiek legrégibb történetének ismertetésén kívül tudvalevőleg a család legnagyobb alakjának, gróf Bercsényi Miklósnak van túlnyomó részben szentelve, bő részletességgel tárgyalva a jeles hadvezér és államférfi életpályájának első felét egész a szabadságharcz kezdetéig. Az új kötet négy további év eseményeivel foglalkozik, elkisérve a hőst a 1706. békealkudozások felbomlásáig. A munka kétségkívül többet ad, mint a mennyit czímerében igér. A családtörténet szűk határai közé szorított életrajzi vázlat helyett, mint a szerző maga mondja előszavában, Rákóczy Ferencz szabadságharczának monografiáját adja, a fővezér életrajzának keretében, az olvasók kezébe. Az előszóban megismerkedünk a hátralevő kötetek tervrajzával. A IV. kötet a szabadságharcz második időszakát fogja tárgyalni, a szatmári békekötésig s Rákóczy és Bercsényi kivonulásáig. A befejező V. kötet tartalmát az emigráns Bercsényi, fia László, a franczia marechal és az utolsó Bercsényiek élettörténete fogja képezni, a család teljes kihaltáig. Ha ez a terv, mint hiszszük s óhajtjuk, megvalósul, a Bercsényiek története elvitázhatatlanul legnagyobb családtörténeti munkánk lesz, olyan, a melylyel a külföldi szakirodalommal is fényesen kiállhatjuk a versenyt.
Podmanyiczky család.
Irta Feöldi Doby Antal. (Budapest, Buschmann F. könyvnyomdája, 1892.) A fentebbi czím alatt megjelent kötet társulatunk levelező tagjának, Doby Antalnak A magyarországi benszülött és beköltözött mágnás családok ismertetése czímű, készülőben levő munkájából mutatványképen látott napvilágot. A szerző ebben összeállítja a Podmaniczky bárói család (szándékosan írjuk így és nem, mint szerző, Podmanyiczkynek) régebbi történetére vonatkozó, nyomtatott forrásokból jobbára ismert adatokat. A középkori podmanini Podmaniczkyek történetével kezdi, bárha a kapcsot a két család között ő sem tudja megállapítani, s Buday Ferencz polgári lexikona, Nagy Iván s a többi források adatain kívül felhasználja a Turul 1891-iki folyamában a Podmaniczkyek báróságáról és leszármazásáról megjelent közléseket, színes rajzban rekonstruálva a II. Ulászló formulás könyvének bárói diplomájában adományozott bárói czímert. E czímeradományozáshoz becses kiegészítő adatot nyujt Podmaniczky Ráfael báró († 1558) síremlékének rajzában. A vágbeszterczei római katholikus templom ez érdekes műemlékén Podmaniczky Ráfael pajzsán ugyanezt a bárói czímert látjuk, a sasszárnyas sisakdíszszel; csak a sas melléről hiányzik az arany sáv, de ezt megtaláljuk ugyane sírkő egy másik czímerén, mely színjelzés nélküli mezőben kiterjesztett fél-sasszárnyat tüntet fel, tollai közt az említett sávval. – A ma virágzó aszódi és podmanini Podmaniczky bárók nemzedékrendje szintén csak ismétlése a Nagy Ivánból ismert családfának, s az újabb nemzedéknél a Nemzetségi Zsebkönyv adatainak, melyeket csak nehány jelentéktelenebb részlettel bővít ki; igen használható családtörténeti anyagot nyujt azonban az egyes családtagok történetére vonatkozó adatok, családi tradicziók és feljegyzések összegyűjtésével. Az 1782. július 5-én Podmaniczky János és Sándor testvérek részére kiállított bárói diplomát teljes szövegében adja e munka, a bárói czímer színnyomatú másával együtt, melyhez a II. Ulászló korabeli czímeren kívül a mai bárói család nemesi czímerének és a Podmaniczky László 1484-iki pecsétjéről rekonstruált régi Podmaniczky nemesi czímernek színes képe csatlakozik. A kötetet ugyane czímerek fekete nyomatú rajzain és egy multszázadi könyvtábláról vett nemesi czímeren kívül Podmanin vára és az aszódi kastély képe és leírása és Podmaniczky János († 1743) s neje Osztroluczky Juditnak a híres magyar művész, Mányoki Ádám által 1724-ben festett arczképei élénkítik. A munka, elismerésre méltó buzgólkodás gyümölcse, kevés ujat nyujt ugyan a szaktudósoknak, de jó szolgálatot tehet a család tagjainak s a családtörténelem iránt érdeklődő nagy közönségnek.
Különnyomatok a Turulból.
Majláth Béla, a M. Tud. Akadémia l. tagja, «Liptómegye törzsökös családai az 1526. évig» czím alatt önálló kötetben adta ki családtörténeti tanulmányait, melyek folyóiratunk 1890. és 1891. évi folyamában jelentek meg. Ugyancsak külön füzetben látott napvilágot Szombathy Ignácz tagtársunknak a tirnai és beczkói Szombathy család czímű dolgozata, melyet olvasóink a Turul f. évi 2. füzetéből ismernek. Szombathy a különnyomatban czikkének kiegészítéséül közli Beczkó vára rövid történetét a várromok két rajzával s a beczkói nemesek jegyzékét 1598-tól 1768-ig, s megtoldja azt a család nehány oklevelének szövegével, melyek közül említésre méltók Szombathy György 1695-iki keresztlevele és három vármegyei bizonyítvány a család nemességéről 1763., 1764. és 1832. évekből.
A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
tagsági és egyéb díjait befizették
(1892 május 23-ától 1892 október hó 26-áig).
Pártoló tagdíjak (10 frt):
1892. évre.
Bakk Endre, Beniczky Géza, Kazy József, Kiss Bálint, Koronghy Henrik, Br. Lipthay Béla, Luby Károly, Melczer István, Mocsáry István, Nemzeti Casino, Hg. Odescalchi Géza, Hg. Odescalchi Gyula, Országos Casino, Taund Jenő, Gr. Willczek Ede
Évdíjas tagok (5 frt):
1886. évre.
Károlyi Árpád, Nagy Gyula
1887. évre.
Károlyi Árpád
1888. évre.
Károlyi Árpád
1889. évre.
Károlyi Árpád
1890. évre.
Károlyi Árpád
1891. évre.
Kilián Frigyes, Korizmics Antal
1892. évre.
Balázsy Ferencz, Bölöni László, Dalmady Sándor, Hg. Eszterházy könyvtár Kis-Marton, Gombos Kálmán, Dr. Gyárfás Tihamér, Jeszenszky Lajos, Kandra Kabos, Képviselőház (országgy.), Kilián Frigyes, Kopcsányi Károly, Korizmics Antal, Küffer Béla, Leövey Sándor, Melioris Béla, Miskoczi ref. főgymnasium, Országos Levéltár, Dr. Pauler Gyula, Petrovay János, Pfeiffer Ferdinand 4 péld., Prikkel Lajos, Strohofer Sándor, Szánky Nándor, Szentgyörgyi Lajos, Török Sándor, Zoltán Elek
1892-4
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTI
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ titkár
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG.
MDCCCXCII.
ADALÉKOK A RÁKÓCZI-HÁZ NEMZEDÉKRENDJÉHEZ.
A Turul-nak még 1884-ik évi folyamában (89–96. ll.) tettem volt közzé egy közvetlen forrásokból merített genealogiai tanulmányt a fejedelmi Rákóczi-ház utolsó tagjairól s kihalásáról, mely czikk azután németűl is megjelent a berlini Herold-ban, sőt franczia lapokba is átment. (Nem a czikk érdemének tulajdonítom azt, hanem a dicsőséges Rákóczi-ház még ma is tündöklő hírének.) Ugyanazon tanulmány a felsővadászi Rákócziak régibbkori származékrendjéhez szintén tartalmazott új adalékokat s pótlásokat.
Azon helyzetben vagyunk, hogy ilyenekkel – ámbár csak kisebb mérvben – ismét szolgáhatunk, és nem is késünk ezeket is közre juttatni, mert oly nagy történelmi szerepű családnak, a minő a Rákóczi, genealogiáját valahára a legteljesebben egybe kell állítanunk; s szégyenfoltja a magyar családtörténelemnek, hogy ez eleddig nem valósíttatott. E czél előmozdításához kivánunk mi jelen újabb adatainkkal némiképen hozzájárulni.
Mielőtt azonban a régibb nemzedékrend kiegészítéséhez tartozó adalékokat előtárnánk, föntebb idézett tanulmányunknak egy – franczia levéltárból merített – de utóbb némi részben tévesnek bizonyúlt állítását kell helyreigazítanunk. II. Rákóczi Ferencz fejedelem fiairól beszélvén, a 95. l. említjük, hogy az idősbik, az 1738-ban az Al-Dunánál elhunyt erdélyi trónkövetelő József herczeg, 1735–36-iki párisi tartózkodása alatt megnősülvén, nejétől, – ki akkor párisi, ma ornansi Visitation de St.-Marie nevezetű apáczakolostor jegyzőkönyveiben Marie de la Contanciere néven van bejegyezve – 1736. deczember 11-én Párisban egy leánykája született és a keresztségben Charlotte nevet nyert. Ez a Josephe-Charlotte felnövekedvén, apáczává lőn, és mint «Princesse Rákóczi» iratott be a nevezett párisi zárda szűzei közé, a hol meg is halt 1780 julius 3-án. Több kegyes elmélkedést s imakönyvet írt, melyeknek kéziratai az ornansi zárdában őriztetnek jelenleg. Ő tehát Rákóczi József herczeg törvényes leányának tekintetett Párisban, s azért nevét mi is föltettük a családfán.
Miután 1889 őszén Konstantinápolyban az ó-seraillbeli cs. könyvtárban megtaláltuk a Mahmud szultán és Rákóczi József mint erdélyi fejedelem között 1738 január 20-án kötött szerződés eredeti példányát: annak közzététele előtt elkezdtünk a vele összefüggésben lévő okiratok iránt kutatni. Igy sikerült dr. Károlyi Árpád, cs. és kir. udvari államlevéltárnok úr szives közvetítésével a bécsi udvari és állami levéltárban a tragikus végű fejedelemfi bolgárországi Csernavodán 1738 november 7-én kelt végrendeletének egykorú másolatát föllelnünk. Ezen végintézkedés szövege a francziaországi föntebbi adatokat a nevezett leányra nézve részint megerősíti, részint módosítja. Kiderűl ugyanis a végrendeletből, hogy József herczegnek csakugyan volt leánya és pedig Josephe-Charlotte nevű, a kinek javára a haldokló apa tetemes hagyományokat tesz; azonban ez a leányka minden párisi és ornansi bejegyzések daczára, mégis csak természetes gyermek volt, nem törvényes házasságból született. Nevezetesen maga Rákóczi József herczeg azt írja róla: «Josephe Charlotte Rákóczy, fille naturelle», a mi semmi kétséget nem hagy fenn. Mindazáltal a «Rákóczy» nevet az apa, íme, megadja neki, nyilván ezért nevezték vala őt Párisban herczegkisasszonynak.
A végrendeletbenL. teljes szövegét s a vele kapcsolatos iratokat általunk közzé téve a «Magyar Történelmi Tár» 1890. évi folyamában 414–423. ll.* még más eltérő adat is van. T. i. a leányka anyját Rákóczi József e néven említi: «Madame de Peravex, sa mčre». A mi a kolostorbeli hivatalos bejegyzéssel talán úgy egyeztethető össze, hogy Rákóczi József kedvese vagy balkézről való felesége született De la Contancičre Mária, özvegy (avagy előbbi férjétől elvált) De Peravex-né volt, s utóbb ezt a nevet azért nem használá, hogy az elhunyt Rákóczi József herczeg özvegyének mondhassa magát. (E czímet ugyan a zárda könyvei nem adják meg neki, mert csak családnevén említik, azonban a leányát mégis Princesse Rákóczi-nakírják s ismerik el.) Ezzel – úgy véljük – ez a kérdés végleg tisztázva van s az ellentétek földerítvék.
* * *
Következik a Rákóczi-nemzedékrendhez tartozó régibb keletű ismeretlen adalék bemutatása. Ez a XVII-ik század első feléből való.
A folyó 1892-ik év őszén kaptunk, magát meg nem nevezett s általunk nem ismert egyéntől egy kassai postabélyeggel czímünkre feladott levelet, melynek borítéka egy hosszú régi pörös kiadvány eredetijét tartalmazta, hihetően történelmi értékesítés végett küldve be hozzánk, a miért az ismeretlen t. cz. beküldőnek köszönettel tartozunk, s hallgatag óhajtását, íme, teljesítjük.
Ezen okirat homonnai gróf Drugeth János országbírónak homonnai curiájában 1641 martius 27-én kelt és sajátkezű aláirása s hivatalos nagy, kerek ostyapecsétje alatt kibocsátott mandatum restitutionale-ja, Vehéczi Báncsy Miklósra («Nicolao Báncsi de Vehécz») szóló. Ez a Báncsy, bár családja nevét (hajdan tán «Banchy») Nagy Iván ismert művében hiába keressük, mint az okmány tartalmából következtethető, előkelő birtokos főember vala, nyilván az északkeleti országrészben. Néhai hitvestársa pedig Rákóczi-leány volt és pedig a felső-vadászi ágból származó.
A mandatumot az országbíró az előtte Nemzetes Csanádi Nagy-Mihályi Anna asszony («Generosa Anna Nagimihali de Csanad») nevében és személyében előadott panaszra és igazai védelmére adta ki. El van mondva benne, hogy az exponens először néhai nemes Rákóczi Ferencznek, («primum Egregii condam Francisci Rakoczi»), azután Taros Ferencznek volt neje, jelenleg pedig Héderváry Ferencz hitvese. (Ennek a Héderváry Ferencznek a nevét ott találjuk Nagy Ivánnál, V. köt. 75. l., hírneves családja nemzedékrendén, mint Héderváry V-ik István egyik fiáét. Magv nélkül elhaltnak van jelezve, s felesége nem említtetik ugyan, de a kor teljesen összevág.) Nagy-Mihályi Anna, Héderváry Ferenczné, az országbíró előtt előterjeszté, hogy ő neki első férjétől egy leánya maradt, a most már néhai Rákóczi Dorottya, («Generosam condam Dorotheam Rakoczi, filiam suam, ex praefato olim priori domino et marito suo susceptam»); a ki is felnövekedvén, Nemes Vehéczi Báncsy Miklóssal lépett a szent házasság kötelékébe. Azonban utóbb elhalt, semmi ivadékot maga után nem hagyván és végintézkedést sem tévén. («Successu vero temporum eadem olim domina Dorothea Rakoczi, nullo post se superstite haerede relicto, sine testamentaria dispositione e vivis sublata.») Ő, az anya, megnevezett leányával, Rákóczi Dorával, férjhezmenetelekor női hozományképen tetemes értékű ingóságokat adott, a melyek, noha most már leányának magtalan halála után országunk törvénye értelmében őt illetik, mindazáltal azokat volt veje, Báncsy Miklós, vissza nem adta s most is magánál tartóztatja. Kéri tehát exponens az országbírót, hogy igaz követelésének mielőbbi teljesítésére Báncsyt törvényes rendelettel kényszeríteni ne terheltessék. A minthogy az országbíró ki is adá reá a mandatum restitutionalét a szokásos stylus curiális módszerében szerkesztve, s az egyelőre kívántató törvényes eljárás foganatosításával, a leleszi conventet bízta meg.
A mandatumban elő van sorolva a visszakövetelt paraphernális ingó értékek nagyobb része. Rákóczi Dora kapot ugyanis anyjától hozományúl arany- és ezüstmíveket (ezek nem részletezvék), készpénzt, négy női drága köntöst, melyek elseje «vulgo fehér csendel bársony»-ból, másodika piros bársonyból, harmadika zöld selyem damaszkból, negyedike pedig «ex panno vulgo Czimazin dicto» készült. Kapott három női mentét, «vulgo kis suba» dictas, nevezetesen egy vörös bársonyból készültet, belől nyest-, elől pedig még drágább nyusztprémmel bélleltet; másikat zöld selyemből valót, «bojtos bársony» béléssel és prémzéssel; s harmadikat fekete selyemből valót, fekete bojtos bársonynyal bélleltet és prémzettet. Kapott öt fejkötőt, gyöngyökkel és aranyboglárokkal («aureis stellulis») ékeskedőket; három «pártá»-t, drága gyöngyökből és aranycsillagocskákból művészileg készítetteket («artificiose fabrefactas et confectas»). Ezekhez másik három, még értékesebb pártát, «vulgo koronka nominatas», melyeknek ketteje merő drágagyöngyökből és aranyboglárokból, harmadika pedig díszkövecskékkel kirakott aranyboglárokból állott egészen. Kapott egy aranylánczot, százhúsz aranyat nyomót; négy aranygyűrűt, drágakövekkel ékeskedőket s két ezüstövet, aranyozottakat. Kapott továbbá 12 női inget és 12 kötényt, melyeknek hárma selyemkelméből való volt, igen finom műhimzésekkel kivarrva; 25 asztali abroszt, 20 asztalkendőt, 25 gyolcságylepedőt, részben aranynyal és selyemmel kivarrottakat; 20 törülközőkendőt, a melyek némelyike szintén ki volt hímezve aranynyal és selyemmel; 10 vánkosborítékot «vulgo párnahéj dictas», vegyest aranynyal és selyemmel kivarrottakat. Kapott egy nyakéket, drágább fajta klárisokból készűltet; másikat, kilencz darab aranyból állót; egy harmadik nyakékre csüngő kösöntyűnek egy db tízes aranyat; úgy szintén egy kék selyemövet. Kapott végre egy hintót és hat hámoslovat beléje («unam Rhedam cum sex equis curriferis») s több egyéb, itt meg nem nevezett ingóságokat.
A menyasszonyi hozomány eme részleteit azért soroltuk föl: kiki meggyőződést meríthessen belőlök, hogy az ennyi drága ingó értékkel kiházasított s hat lovas hintón járó Rákóczi Dorottya árva kisasszony minő előkelő, gazdag úrnő volt. A Rákócziak zempléni ága nem fejedelmi vonalának is nagyúri módban kell vala tehát azon időben állnia. Előkelő voltukra mutat a föntemlített Ferencznek, a régi és vagyonos Nagy-Mihályi családba házasodása, valamint ama körülmény is, hogy özvegye utóbb egy Hédervárynak, a Dunántúl ezen egyik leghíresebb nemzetségéből származott főúrnak lőn nejévé.
A föntebbiekben ismertetett okmányunk ezek szerint a Bogát-Radvány nembeli fényes Rákóczi-ház családfáját két s illetőleg három hajtással gazdagítja: a XVII-ik század elején virágzott Rákóczi Feenczczel, nejével Nagy-Mihályi Annával és magv nélkűl elhúnyt leányukkal: Rákóczi Dorával, Vetéczi Báncsy Miklósnéval. Kísértsük meg eme Ferencznek kivoltát közelebbről megállapítani s nevét a családfa megillető helyére beilleszteni. A fejedelmi ág fölemelőjének, Rákóczi II. Zsigmondnak – Rákóczi I. János likavai kapitány fiának – a Nagy Iván művében (IX. k. 604. l.) látható származékrendi táblázat szerint volt egy II. Ferencz nevű testvére, ki 1583–88-ban zempléni alispán vala. Ennek nejétől, Lipóczi Keczer Dorottyától, a táblázat csak egy fiú említ: II. Jánost, 1622-ben szepesi kamarai tanácsost; a mi, a vörösvári Rákóczi-levéltárból merített adataink szerint azonban II. Jánosnak még három testvéröcscse volt: III. Ferencz, András és László nevűek. E most nevezett III. Ferencznek kellett tehát Nagy-Mihályi Anna férjének és így Rákóczi Dorottya, Báncsy Miklósné, atyjának lenni. Ezt két körülmény bizonyítja: 1. az időkor, mely teljesen összevág. Rákóczi Doráról okmányunk szövegéből megtudjuk, hogy 1641 előtt mint fiatal asszony hala meg; tehát 1620–25 között születhetett, a mi atyjának, R. III. Ferencznek, az 1622-ben java korabeli II. János öcscsének, virágzó korára esik. 2. Megerősíti combinatiónkat a magv nélkűl elhúnyt menyecske keresztneve: Dora; ugyanis édesatyjának anyja Keczer Dora lévén: a kegyeletes fiú, bizonyára anyja emléke iránti tiszteletből keresztelteté leánykáját e névre, a mint ez még ma is szokás.
Nagy Iván szerint Rákóczi Zsigmond (a későbbi erdélyi fejedelem) 1593-ban emeltetett «czímerbővítéssel»a bárók, nagyságosok rendjébe (IX. k. 600. l.). Nekünk kezünkben volt e czímerbővítő oklevél eredetije: de az nem 1593-ban, hanem 1597 május 27-én állíttatott ki, a prágai várban, nagy fénynyel (l. Turul, 1884-iki évf. 90. l.).E diplomának bevezetésében is Zsigmond, volt egri főkapitány, tornai főispán és kir. tanácsos, már «Nagyságos»-nak neveztetik, s a nemességújítás és czímerbővítés csak ő neki, György, Zsigmond és Pál nevű fiainak és ezek törvényes utódainak adományoztatik; testvére II. Ferencz nincsen említve. Kell theát még egy más, ezt megelőzött bárói diplomának lenni, mely az alábbi genealogiai följegyzés szerint öt évvel, Nagy Iván szerint négy évvel előbb kelt s Ferencz bárósítását is magában foglalja. Ez is Vörösvártt keresendő. T. K.* Azonban egy, a vörösvári levéltárban lévő, családi okmányokból készített s általunk most idézett helyen közzétett genealogiai régi följegyzésben ez áll: «Sigismundus et Franciscus Rakoczy Barones 1592.» Ez a Ferencz nem más, mint II. Zsigmond testvére, (az 1583–88-iki zempléni alispán), vagyis a mi III. Ferenczünk atyja. Ekként tehát a Homonnai Drugeth János országbíró 1641. évbeli kiadványában nevezett néhai (akkor már régen elhúnyt) R. III. Ferencz, habár a szokott curialis schema szerint csak «Egregius»-nak iratik: voltaképen mégis «Magnificus», azaz báró volt, a felsővadászi ágnak sarja és leánya Rákóczi Dora báró-kisasszony is e rangjához méltó gazdag kiházasításban részesűlt, a mint láttuk.
Az imént kifejtettekhez képest a Rákócziak nemzedékrendjének illető ízei a következőkép alakúlnának, vagyis bővűlnének ki:
Rákóczi I. Zsigmond 1517-től Felső-Vadász ura.; I. János likavai kapitány. 1588. (?); II. Zsigmond, 1592-ben báró. 1597-ben czímerbővítést nyer. 1607-ben erdélyi fejedelem.; II. FerenczRákóczi I. Ferencz I. Zsigmondnak testvérbátyja volt s 1517., 1525. és 1528-ban említtetik. Neje Thomory Kata, fia R. Mihály. (L. «Turul», 1884. az id. h.)* 1583–1588. zempléni alispán. 1592-ben báró. (Lióczi Keczer Dora.); I. György stb.; III. Zsigmond.; Pál stb.; II. János 1622. szepesi kam. tanácsos. (Leövey Erzsébet.); III. Ferencz. (Csanádi Nagy-Mihályi Anna, utóbb Taros Ferenczné. 1641. Héderváry Ferenczné.); András.; László.; Dora. Szül. 1620–25. táján; † 1641. előtt, maradék nélkül. (Vetéczi Báncsy Miklós.)
Magát a becses okmányt – miután tartalmát a föntebbiekben ismertettük s értékesítni igyekeztünk – megőrzés végett a Nemzeti Múzeum levéltárába tettük le.
THALY KÁLMÁN.
AZ OLASZ RENAISSANCE A MAGYAR HERALDIKÁBAN.
(Kilencz czímerrajzzal.)
Az élő heraldika letüntével Németországban elsőrangú festőművészek, minők Schongauer, Wohlgemuth, Burgkmeyer, Kranach, Dürer, Schäuffelein, Holbein, a Behamok stb. felfogva azon klasszikus irányt, melyet az alig letünt élő heraldika hagyott maga után, s azt tovább fejlesztve, a czímerrajzolást működésük s művészetük egyik ágává tették s azt kiváló alkotásaikkal a XV. század végén s a XVI. század elején művészi magaslatra emelték, melynek jó hatása ezen utóbbi egész századra kiterjedt.
Ezen korszak, (a XV–XVI. század), volt a czímerek használatának legvirágzóbb ideje a művészet s műipar szolgálatában, egész nyugat, nemcsak Németország városaiban. Templomok, házak, kapuk, sírkövek, ősök arczképei, pénzek, pecsétek, butorok, szekrények, ablakok, serlegek, tálak, kályhák, könyvtáblák stb., mind czímerekkel diszíttettek, s valamint a műipar ezen czikkei mesterművek voltak, úgy az azokat ékesítő czímerek, a valódi régi heraldika szabályainak teljes és alapos ismeretéről tanuskodtak. Ennek hatásával találkozunk czímerkönyveikben, czímereket ábrázoló szoborműveiken s uralkodóktól adományozott czímerleveleiken. Ezen német mesterek művészete a valódi régi heraldika alapos ösmeretében, a stylszerű elrendezés érzékében, a pajzsok, sisakok és sisakdísz hatásos megalkotásában, a pajzsalakok és sisakdíszek valódi heraldikai felfogásában nyilatkozott.
Az élő heraldikát követő korszak hazai heraldikánkra nézve is kedvező volt. – Nagy számban bírjuk a Zsigmond király hosszas uralkodása alatt adományozott czímerleveleket, melyeknek mindenike – az egynémelyen észlelhető apróbb hiányok daczára – sikerült heraldikai alkotás. Szépek az Albert, I. Ulászló s a Hunyadi János által adományozott czímerlevelek is, de legszebbek V. László-kori czímerleveleink, a Hunyadi, Leövey, Sánkfalvai, Thurzó, Bécz, Disznósi armálisokra festett czímerek, a késő góth modor valódi mesterművei. – E stylban nehány sikerült czímer maradt reánk I. Mátyás királyunk uralkodásának első évtizedeiből is, azonban a XV. század nyolczadik tizedében megérkezett hazánkba az Olaszországból jött renaissance-áramlat, – messze megelőzve nyugatot,Myskovszky: A renaissance kezdete és fejlődése, 3. t.* – új lendületet, új irányt adva a műépítészetnek s a képzőművészetek különböző ágainak. Ez áramlat, kiszorítva az eddig dívó nyugati befolyást, új irányt adott a magyar heraldika további fejlődésének is, magával hozván az olasz heraldika összes hibáit, fogyatkozásait és felületességeit.
Építészek, szobrászok jöttek Olaszországból, kik a paloták diszítéseinél, elütőleg a csúcsíves modortól, mely szentségnek tartotta a czímer integritását, merészen, kötelékeitől felszabadítva, önállóan használtak fel egyes czímermotivumokat. A Nemz. Múzeum folyosóján egy homokkőből faragott pylaszter-töredék van felállítva, melynek mestere a palmetták, virág- és gyümölcsmotivumok s virágkosarakból összeállított diszítmények betetőzéseül, kivette a Hunyadyak gyűrűt tartó hollóját a pajzsból s azt egy váza tetejére illesztette. Ennek kora már tárgyánál fogva sem tehető későbbre a XV. század kilenczedik tizedénél.
Az építészek s szobrászok mellett ott látjuk a miniatorokat is, kik a tudománykedvelő király könyvtárát Európa bámulatát ma is felkeltő codexekkel gazdagították. E miniatorok iskolájában képeztettek az udvari czímerfestők, sőt talán a könyvnyomtatás feltalálása folytán önmaguk is inkább csak a czímerfestésre szoríttatva, nagy technikai ügyességgel, de csekély, vagy csak az olasz heraldikai iskolában divó alapon nyert szaktudományokkal léptek hivatásuk terére.
Olaszországban a healdika sohasem vert mély gyökeret, a czímerek az őket megillető önálló fontosságra sohasem emelkedtek, műépítményeken, síremlékeken, csak mint az ornamentika kiegészítő részét tekintették s mint ilyen gyakran csaknem elenyészett a többi diszítések czirádái között. A sisakdíszek, sisakok, takarók, ha a diszítésbe be nem vonathattak, legtöbbnyire mellőztettek, mivel mindezeknek nem tulajdonítottak semmi fontosságot, mint Németországban, noha nem igyekeztek mindent a pajzsban egyesíteni, mint Francziaországban.
Mindezen czímertani fonákságok, hazánkban is – hol a healdika szintén nem vert soha gyökeret – gyorsan új hazát találtak s hatásuk a közéletben, nálunk még akkor is érezhető volt, midőn a XVI. század közepe táján ismét a német befolyás kapott túlsúlyra hazai healdikánkban.
Erre mutat a czímerére nem sokat adó magyar nemességnél, az intagliók szokatlan megkedvelése is, mint azt sok más oklevél mellett, a Dr. Csánky Dezső által közölt országos érdekű harminczöt pecsétes oklevél is bizonyítja,Turul, 1887.* hol több országnagy mellőzve családja czímerét, intagliót használ pecsétjénél.
Ezen – körülbelől 1486–1526-ig terjedő, negyven évet felölelő – hanyatlási korszakot akarom jelen értekezésem folyamán röviden ismertetni. Tehetem azt, mert kellő számban maradtak fenn e korból heraldikai emlékeink, részint műemlékeinken, részint sírköveken, részint eredeti czímerleveleken. Különösen ez utóbbiakat szándékozom figyelembe venni, természetesen mellőzve azon czímereket, melyek e korból valók ugyan, de melyek nem az olasz renaissance hatása alatt készíttettek, minők Kántor Benedek (1509) czímere,L. Nyáry: Heraldika vezérfonala. 126.* melynek pajzsa jelenetet ábrázol ugyan, de a czímer külső alkatrészei még a késő csúcsíves modorban készültek, továbbá a nádasdi Ercsi család (1510) Nagyszombatban,Múzeumi levéltár.* a Gellyeiek (1522) PrágábanU. o.* s a Sánkfalvaiak (1489) BudánOrsz. ltár. Dipl. 19.599. (Turul, 1890. 209.)* festett czímerei.
Ha már most figyelembe veszszük azon egyszerű heraldikai szabályt, mely szerint valamely czímer szabályszerű szépségét a pajzs, a pajzsalakok, sisakdísz s a takarók helyes aránya és összhangja képezi, az alábbiakból kitűnik, mennyire feleltek meg ezen szabálynak a czímerművészet olasz mesterei!
A pajzs, eltekintve különösen a műemléken előszeretettel alkalmazott hat-nyolczszögű, hosszú, keskeny pajzsoktól, a czímerleveleken többnyire mindkét oldalán egyenlő, mérsékelt hajlású, háromszög vagy alul kerek pajzs; néha nagyon is csaknem karimásan kihajló felső sarkai legtöbb esetben csapottak.
A pajzs ezen alakja, eltekintve a felső sarkak néha nagyon is túlmerész kihajlásától, mely leginkább az 1515-ik évtől kezdve lesz feltünővé, eléggé tetszetős. Főszépsége abban áll, hogy soha sincs perspectiv helyzetbe állítva, holott ezen heraldikai szabályellenességet a nagy német mesterek majd minden alkotásánál tapasztaljuk.
Spissich-czímer.
Ezen pajzs alakjánál fogva alkalmas volt bárminő czímeralak befogadására s erre, mint alább látni fogjuk, egyes esetekben nagy szükség is volt. Jellemző az olasz heraldikánál a színekkel való könnyelmű elbánás. A valódi heraldika – mint tudjuk – általában csak hat színt ismer s ezeknél is csak a főszíneket, tehát minden szinből kizárólag csak egy árnyalatot. Ezzel szemben ezen olasz renaissance hatása alatt készült magyar czímerek egynémelyikén csaknem minden létező szín képviselve van, mint p. o. Dombay czímernél,Turul, 1891. 130.* másutt mint a Spissich család czímerénélMásolata a Herald. Társaság levéltárában.* egy czitromsárga sárkány küzd egy sötétsárga oroszlánnal s e két színnek megfelelőleg, a takaróknál is alkalmazva találjuk a világos és sötétsárga színt. E nagy színbőség ellentéteül felemlíthetjük Petrécz Pál (1523) czímerét,Orsz. ltár. dipl. oszt. 23845. Hasított pajzs, elől kékben két egymásfelé helyezett hatágú arany csillag alatt, felfelé fordult ezüst holdsarló, hátul szintén kékben, ezüst balharánt pólya, alul-felül egy-egy arany liliomtól kísérve. Sisakdísz: ezüst holdsarló, reá illesztett hatágú arany csillaggal, takarók: kék-arany. II. Lajos 1523 (in Nova Civitate, in festo undecim milia virginum) adományozza Petrécz Pálnak, testvére Anna főherczegné, kamarásának.* melynek hasított pajzsa elől is, hátul is kék.
Petrécz-czímer.
Ezek azonban mind csak lényegtelen, mellékes momentumok e kornak heraldikájában, a főhanyatlást a czímeralakok naturalisticus ábrázolása képezi, mely teljesen szakít azok hagyományos, stylizált idomaival, annyira, hogy az e korból származó czímerek inkább tekinthetők pajzsba, – mint keretbe foglalt miniatüröknek – sem mint czímereknek. A Kubinyiak (1497) zergéje,Nyáry, id. m. XI. tb. 87. ábra.* a Csicseriek (1505)Orsz. ltár. Csicsery család letéte.* farkasa, a Vay-IbrányiakTurul, 1887. 79.* (1507) szarvasa, az Alpáriak,Saját gyűjteményem.* Spissichek oroszlána, a BásthyakSiebmacher 35. tb.* (1525) sasa, mind olyanok, minőknek őket a természetben látjuk. Ugyanilyenek az ImreffyekEredetije a keszthelyi gr. Festetich ltárban.* liliomai s a Várkonyiak kinyílt s bimbóban rejlő rózsái,Orsz. ltár. Dipl. 23408.* hol azok természetes kivitele az egyes kicsi szirmok gondos színárnyalatáig gyönyörködteti a nem heraldikus szemét.
Básthy-czímer.
A Salzer czímerOrsz. ltár. dipl. oszt. 24119. Kék pajzsban oroszlán, felül jobbról befelé fordult ezüst holdsarlótól, balra, valamint alul jobbra egy-egy nyolczágú arany csillagtól kisérve; sisakdísz zöld s kék tekercsből növekvő oroszlán, takarók kék-arany. A pajzsot arany sárkány köríti. – (II. Lajos, 1525 márczius 26. Buda.)* oroszlánjának helyzete régi jó antik mintára emlékeztet, midőn a czímeralaknak a XVI. század keskeny háromszög pajzsába kellett beszorulnia. De ezen anachronismus is megbosszulja magát a széles, kikanyargó renaissance pajzsban hol a művész – mert valódi művész volt a czímer festője – e szokatlan helyre, a pajzs aljára, az oroszlán lába elé egy csillagot volt kénytelen helyezni, hogy az oroszlán szokatlan állása következtében támadt ürességet kitölthesse. Ezen felül nagyon kellemetlenül hat a szemre ezen czímeralak szigorúan stylizált helyzete mellett annak naturalizált alakja.
Imreffy-czímer.
Gyakran találunk ezen czímeralakok közt lebegőket is. Lebegők a koronák az Alpári és Spissich czímer oroszlánainak feje felett. A Füziek (1515)Siebmacher 147. tb.* czímere egész kis quodlibet, van benne kék felhő, ebből lenyúló kar, markában görbe kard, melylyel egy lebegő emberi törzs koponyájába vág, van benne lebegő szőlőtőke, mely két ágba oszolva fürteivel és leveleivel a pajzs alsó részét foglalja el, végre nem hiányzik a félhold s csillag sem, mert e két égi testnek két felső kikanyargását kellett kitöltenie. Teljesen hasonló jellegű a leírthoz a Kállay család ma használt czímere,Siebmacher 212. tb.* lebegő sisakos fejével, halával és sziveivel s pajzsot kerítő sárkánynyal, mely e korszaknak igen kedvelt s valóban tetszetős motivuma volt, a mint azt a DrághffyEredetije a B. Mednyánszky levéltárban. – Siebmacher. 113. tb.* (1507), Schirmer (1507),Eredetije az Erdélyi Múzeum-egylet gyűjteményében.* Török (1507) és Salzer (1525) czímereknél láthatjuk, s a Szatmári Gy. czímere körül a pécsi székesegyház pastoforiumán. Valószínű, hogy ezen Kállay czímer is ezen korszakból vette eredetét.
Salzer-czímer.
Hazánkban a jelképes czímerek, – miként ezt már más alkalommal is említettem, – nagyon koraiak, csaknem a czímeradományozásokkal egyszerre tünnek fel. Ha végig tekintünk Zsigmondkori czímerleveleink nagy számán, azok nagy részének komplikált czímeralakjait vizsgálgatva, alig kételkedhetünk azon, hogy e czímeralakok az adományos valamely kiváló tettére, hivatalára, állására, vagy életének valamely emlékezetes episodjára vonatkozással ne birnának.
Schirmer-czímer.
Dobay-czímer.
Az olasz renaissance korában tovább mentek. Nem elégedtek meg többé azzal, hogy az egyes fegyvertényeket heraldikai jelképekkel örökítették volna meg czímereikben, hanem magokat ezen jeleneteket egész naturalisztikusan úgy, a mint az történt, foglalták pajzsba. Az így létrejött czímer egy szép miniatur képhez hasonló s csak pajzskerete erőszakolja ránk, hogy czímerrel van dolgunk. Ilyenek: a Dombay czímer, melynek kék pajzsában «egy magyar vitéz kardjával az előtte balra álló török nyakába vág, baljával a török vállát ragadván meg, ki lekonyúlt fejjel, kinyitott karokkal bocsátja le karját»;L. Turul. 1891, 130., hol a czímer színes hasonmásban közöltetett.* a Dobai czímer,Siebmacher 108. tb.* melyben egy piros ruhás férfiú szúrásra készen tartott gerelylyel egy mellette elrohanó vadkant leszúrni készül; és a szentgyörgyvölgyi Bakács czímer (1517),Eredetije B. Tallián Jánosnál Szabáson, a Pernesziek levéltárában.* hol egy pánczélos férfiú csolnakban a folyamon átevez, feje felé kiterjesztett sárnyú sas babérkoszorút tart stb., stb.; a Radaák czímer, melynél «kékben sárga alapon, balról vörös gallérú, barna ruhás, vörös csizmás, jobbra fordúlt magyar vitéz, fején fehér strucztollas sárga süveg, derekára kötött fekete kard, vállához emelt puska, előtte balra fordúlt, vörös ruhás, sárga galléros, vörös csizmás alak, fehér prémes vörös tatár süveggel, derekára kötött karddal, kezeiben lövésre kész ijat tart, mellén mély lőseb, melyből hátán bővem omlik a vér».Nemz. Zsebk. 405.*
Az ilyen czímerek praegnans tanuságai annak, hogy e kor olasz czímerfestői első sorban miniatorok voltak, kik művészetükben nem engedték magokat a heraldika merev, chablonszerű szabályai által korlátoztatni.
Nem hagyhatom végre említés nélkül azon hazai heraldikánkban tudtommal eddig egyetlen czímercsonkítási esetet sem, melyet egy 1519-ben élő olasz mester Máriássy István markusfalvi sírkövén a Máriássyak czímerén véghez vitt. A Máriássyaknak szintén ezen korban (1504-ben) adományozott czímere – mint tudjuk – következő: liliomokkal rakott halmok közül növekvő pánczélos alak, emelt jobbjában feje felett buzogányt, leeresztett baljában patriarcha-keresztet tart. Máriássy István sírkövén, a nagyon is olaszos alakú pajzs négyelt, melynek első és negyedik mezejében az itt mellőzött pánczélos alak jobb karját a buzogánynyal; a 2-ik és 3-ikban rózsákkal rakott halmok közül előtünő balkarját látjuk a patriarcha-kereszttel.
Tagadhatatlan, hogy a mester ezen czímercsonkítást egész öntudatosan követte el, de azért, ha e sírkő legendája nem volna olvasható, e czímer sohasem igazítana útba az elhunyt nevére és származására nézve.
* * *
A sisakokról nem is szólva, melyek néhol nagyon is öblösek, másutt tulságosan is hosszú s merev nyakuak s mindkét esetben nélkülözik a német csörsisakok kecsességét, e korszak heraldikájának leggyengébb oldala a sisakdísz.
Ez legtöbb esetben hiányzik, bár sisak van, melynek teteje az ornamentalis lombtakarók góczpontját képezi, noha a heraldika szigorú szabályai szerint a sisak jelenléte okvetetlen feltételezi a sisakdíszt s takarókat is. (Igaz, hogy sisakot és takarókat sisakdísz nélkül az erdélyi fejedelmektől adományozott czímerleveleken is gyakorta találunk, de ezen czímerlevelek – ámbár fontosságukra s jogi érvényökre nézve teljes értékűek, – heraldikai szempontból figyelembe alig vehetők.)
Hogy minő hátrányos az ilyen hiányos czímeradományozás, annak fejtegetése alig szükséges. Az adományozott czímerét a közéletben is érvényesíteni akarván – főképen később a nyugati healdikai áramlat újabb bekövetkeztekor I. Ferdinánd korától kezdve, – hogy teljes czímert használhasson, önként felvett sisakdíszszel kellett magán segítenie, mely a kényszerhelyzet szükséges kifolyása ugyan, de jog- és szabályellenes volt. Ez önként felvett sisakdísz, legtöbbnyire a pajzsalak ismétlése volt, így a Tornallyayak XVI–XVIII. századbeli pecsétein a sisakdísz növekvő egyszarvú, a Sánkfalvai Heős család pecsétein a pajzsalak a kar, három nyilvesszővel. Ilyen a Máriássyak helyzete is, kik majd a pajzsalakot teljesen, majd annak jobb karját használták sisakdíszül az emelt buzogánynyal, végül a Forgáchoké, kiknek immár összes czímerük nem egyéb, mint az ősi czímer segéd sisakdísze.L. M. Salon, 1888.*
Csicsery-czímer.
Mint fentebb említettem, a pajzson nyugvó sisak teteje az ornamentalis sisakdíszek góczpontjául szolgált, mely góczpontokból a takarók végei három liliomlevelű diszítést képezve töltötték be a sisakdísz helyét. Ez ornamentika is félreértésekre vezetett. Ilyen látható a Csicseriek 1505-ik évi czímerbővítő oklevelén is s az utódok ezt a hiányzó sisakdísznek nézve, abból három struccztollat csináltak s a Csicseri család tagjai egész a legújabb időkig három struccztollat használnak sisakdíszül.
Nagy hátrányául szolgál hazai heraldikánknak a sisakdísz ezen teljes figyelembe nem vétele ezen korból származó műemlékeinken is. Vannak legtöbbnyire előkelőbb családaink, melyeknek czímerei csak is ezen korból származó műemlékekről ismeretesek. Ezen czímereknek csaknem mindenikéről csak hiányos tudomás maradt reánk, a mennyiben ezeknek csak pajzsalakjait ismerjük, a sisakdísz tisztázása újabb sphragistikai kutatásoknak maradt fenn. Ilyenek: a Désháziaké Menyőn, Sirokaiaké Sirokán, Szakmáryaké, Lardiaké Kassán, Násyaké Nyás-Ardón stb. stb. melyeknek czímerpajzsai a jelzett helyeken, daczára annak, hogy nincsenek ellátva a papi méltóság szokott jelvényeivel, melyek talán a sisakdiszt kiszorítanák, nélkülözik egyszersmind a sisakdíszeket is.
Tekintsük már most az olyan czímerleveleket, melyeken sisakdísz is van. Néhány Zsigmondkori czímer arányainak méreteit Dr. Fejérpataky László felsorolja a Petneházyak 1417. évi czímerlevelének ismertetésénél. Összehasonlítás végett ismételjük itt egyet-kettőt különböző évekből:
pajzs; sisak és dísz
1415. Barócz 6˙5 cm. 8˙5 cm.
1418. Moghi 8˙5 cm. 11˙2 cm.
1430. Dabi 6˙2 cm. 11,8 cm.
1437. Azzywelghi 6˙7 cm. 9˙2 cm.
1437. Laki 6˙6 cm. 10˙8 cm.
Vagy tekintsük az V. László által adományozott czímerek arányait, melyek hazai heraldikánk legremekebb alkotásai:
pajzs; sisak és dísz.
1453. Hunyadi 8˙4 cm. 12˙7 cm.
1453. Lövey 5˙1 cm. 6˙9 cm.
1455. Sánkfalvai 5˙0 cm. 5˙5 cm.
1456. Thurzó 4˙4 cm. 6˙5 cm.
1456. Bécz 6˙3 cm. 8˙2 cm.
1456. Disznósi 4˙5 cm. 6˙7 cm.
A német mesterek következő arányokat használnak:
pajzs; sisak és dísz
Cranach (Schauerl) 3˙4 cm. 4˙8 cm.
Cranach (Tucherl) 3˙2 cm. 5˙6 cm.
Dürer (Römer) 9˙0 cm. 12˙0 cm.
Dürer (Tschertte) 6˙0 cm. 8˙0 cm.
Baldung (Hanauer) 8˙3 cm. 9˙2 cm.
Baldung (Landsperg) 8˙3 cm. 10˙4 cm.
Baldung (Wolff) 7˙8 cm. 10˙3 cm.
Baldung (Zorn) 9˙2 cm. 12˙3 cm.
Baldung (Muster) 9˙7 cm. 14˙0 cm.
Ezeknél világosan kitünik a sisak s díszének aránya a pajzshoz s láthatjuk, a késő csúcsíves s kora renaissance modornak megfelelőleg mennyivel mulja amaz ezt felül. Tekintsük ezzel szemben tárgyalt korunk czímerrészleteinek arányait:
pajzs; sisak és dísz
1486. Bakócz 5˙0 cm. 4˙7 cm.
1497. Kubinyi 4˙2 cm. 3˙0 cm.
1500. Mesteri 6˙4 cm. 7˙7 cm.
1507. Drághfy 6˙7 cm. 6˙5 cm.
1507. Schirmer 4˙5 cm. 3˙6 cm.
1515. Füzi 7˙2 cm. 11˙3 cm.
1516. Brigant 6˙5 cm. 6˙1 cm.
1519. Dobay 7˙5 cm. 6˙7 cm.
1523. Imreffy 7˙4 cm. 8˙6 cm.
1523. Petrécz 7˙3 cm. 5˙5 cm.
1525. Zalczer 5˙5 cm. 6˙5 cm.
Más most tekintsük a czímeralakot, mely a sisakdíszen ismétlődik:
pajzson, sisakon
1415. Komjáthy 3˙9 cm. 4˙7 cm.
1417. Ders 4˙2 cm. 5˙4 cm.
1431. Ábrámfalvai 2˙4 cm. 4˙1 cm.
1431. Tarkasics 4˙6 cm. 5˙2 cm.
1431. Peres 3˙3 cm. 4˙5 cm.
1437. Laki 5˙5 cm. 7˙0 cm.
1456. Disznósi 4˙0 cm. 5˙6 cm.
Ezekkel szemben tárgyalt korszakunkból segédsisakdísz nélkül csak a Brigant czímert ismerem, hol a pajzsalak a sisakdíszen ismétlődik s itt ez a pajzsban 5˙7, a sisakon 2˙8 cm. s az Imreffyét, melynek aránya 5˙2–4˙2 cm. A Zsigmondkori czímerleveleken is már gyakori a sisakdísz növekedése a pajzsalakkal szemben, úgy annyira, hogy azon czímerlevelek, melyeken a pajzsalak egyenlő a sisakdíszszel, csak kivételeknek tekinthetők, az 1422 éven túl ilyet egyet sem ismerünk. Vannak ugyan némely czímeralakok, melyeknek ilyetén növekedése a sisakon a heraldikai izlés ellen van, melyeknek ott ellenkezőleg kissebbedniök kell, minők egyrózsa, egy liliom, egy hárslevél stb.
Ezen alakoknak teljesen be kellett tölteniök a pajzsot s ilyen, vagy még nagyobb alakban sisakdíszül alkalmazva, esetlenül néztek volna ki, de nyugaton ez aránytalanságot, segéd sisakdíszszel pótolták, melyre a pajzsalakot kisebbített alakban reá illesztették. Szép példáját birjuk ennek a Zsigmond király által 1418-ban adományozott Szecsődi czímerben.
Gyakori eset a sisakdísz hibás elhelyezése is a pajzson, t. i. midőn a sisak elhelyezése nem egyezik a pajzsalak irányával. Ez oly szembeötlő és oly könnyen kerülhető hiba, hogy az tudtommal az eddig ismert összes magyar, eredeti czímerleveleknél az olasz renaissance invasio koráig egyszer sem fordul elő, sőt később is, a XVI–XVII. században, eredeti czímerleveleknél csakis a legritkább esetekben.
Tárgyalt korszakunkban hibás a sisak elhelyezése a Hernalt-Mesteri czímerpajzson, hol a pajzs czímeralakja a kar, balfelé fordul, a sisak jobb felé van elhelyezve; a Vay-Ibrányi czímernél, hol a pajzs szarvasa jobb felé lépdel, a sisak balra irányúl; a Drághfy czímernél, hol a pajzsalakok a sisak szemközt való elhelyezését feltételezik s az ennek daczára balra fordul. Ugyanez áll a Brigant és Petrécz czímerre nézve is; a Básthy czímer sasa, a Jonásk medvéjeOrsz. ltár. Gyfvári kptl. Prot. Georg Csicsói. 25.* jobbra fordul s a sisak a pajzson szemben van elhelyezve.
Hét eset ily csekély számu ismert czímerlevélnél!
Mit szóljunk már most az olyan sisakdíszekről, melyek teljesen hamisak?
A nyirbátori templomban van egy dombormű, mely a Báthoriak czímerét ábrázolja.Fraknói: Mátyás király. 296.* Ez egészben véve egy kis kora renaissance műremek, mely a legtetszetősebb benyomást teszi a szemlélőre s még sincs egy részlete sem, mely a heraldikus bírálatát kiállhatná. Főhibája azonban abban áll, hogy a három jobb oldal-ékü czímerpajzs felébe sisakdíszül egy sárkányt alkalmaz, mely szájában jelmondatos szalagot tart. Itt tehát a jelmondatos szalag tetszetős elhelyezéséhez egy motivum kellett s a mester a sisakra helyezett sárkányban meg is találta azt, mit sem gondolva azzal, hogy ez által egy hamis sisakdíszt alkotott, holott mint tudjuk, a Báthori család sisakdísze zárt szárny volt, mint segéd sisakdísz, melyen a pajzsalak ismétlődik. (Ezt mult évben sikerült felfedeznem Báthory István országbiró egy 1437. évi pecsétjén a Forgách levéltárban.)
* * *
A heraldika azon szabályát, hogy a czímeralak helyes alkalmazása a pajzs terének helyes kitöltésében áll, ezen kor művészei átvitték a pajzsból a czímer hátterére s azon igyekeztek, hogy ezen hátteret a takarók kecses kanyargásaival teljesen kitöltsék. Az olyan czímereknél, melyeken csupán takarók szerepelnek, lehetetlen eltagadnunk ezek rendkívül kecses, izléses kivitelét.
De ezen elvnek esett áldozatul a sisakdíszek helyes aránya is a pajzshoz s pajzsalakhoz. A sisakdísznek nem volt szabad magasabbnak lenni a takarók felső kanyarulatánál, melynek a hátteret teljesen ki kellett tölteni, ez okozta a Brigant, Schirmer, stb. czímerek sisakdíszének aránytalan eltörpülését, ezt tapasztaljuk még az olyan czímereknél is, melyeknél segéd sisakdísz van alkalmazva (például a Hernalt család czímerénél), mely már alakjánál fogva is nagyobb teret igényel.
Várkonyi-czímer.
A takarók néhol annyira ornamentalis jellegűek, hogy ezek teljesen elvesztették eredeti rendeltetésüket. Ha például Bakócz 1486-ban adományozott czímerétTurul, 1889. 106.* az élő heraldika korába, s a sisakot az adományos fejére képzeljük a zöld indáju kékvirágos sísakdíszt pótló ornamentikával, a hős feje némi reminiscentiákat költött volna fel bennünk a classicus kor Bachusa iránt.
E virág-ornamentika meglepő, különösen az 1486-ik évben, a melyben Bakócz érsek ezen czímerlevele kelt, mert ez időben s még évekkel később is az olasz renaissance-ornamentikában leginkább gyümölcsöket ábrázoló motivumokkal találkozunk.
Sokkal kecsesebbek a VárkonyiOrsz. ltár, Dipl. 23408.* (1520) czímer takarói. E takarók felül a sisakból indúlnak ki, a pajzs tetejével egy vonalban két nemtő tartja a pajzsot, ezek derékon alul, virág-ornamentikában végződnek s mintegy a takarók folytatásának tünnek fel. Ez elrendezés oly kecses, oly szép, hogy még a heraldikus is kénytelen, ezt látva, szemet hunyni az ezen elrendezés folytán elkövetett heraldikai hibák felett.
A takarók több adományozott czímernél teljesen hiányzanak (Szigeti 1519,Siebmacher. 280. tb. Eredetije Leleszen.* Kanizsay 1519,Nyáry. i. m. 130.* Forgách 1525). Az adományozott ily esetekben természetesen, önként felvett takarókkal segített magán, azon korban, a XVI–XVII. század folytán, midőn a teljes czímer használata divott, legjobb esetben szabályszerűen összeállítva azt a pajzsalak színeiből. Ez azonban nem volt mindig könnyen kivihető, miután legtöbbször a pajzsalak vagy természetes színében ábrázoltatott vagy oly tarka volt, hogy abból a pajzs színe mellé egy másikat alig volt lehető kiválasztani.
Legtöbb esetben adva voltak a takarók is, de ezek is nehány kivételével, minők a Petrécz (1523), Salzer (1525) stb., alig voltak blazonálhatók.
Egynémelyik, minő a Dombai, Kubinyi, Hernalt, tarkasága miatt le nem irható. Ez utóbbinak takaróinál nyolcz különféle színt számláltam meg.
Ugyanez áll a többiek legnagyobb részéről. A Tornallyay,A Tornallyay család birtokában.* Imreffy, Alpáry czímer takarói körülbelől következőleg volnának leírhatók: kívül kék és aranynyal széltében csíkozott, belől zöld; a Dobay czímeré: kívül kék, zölddel osztott, belől arany; a Csicsery czímeré: kívül kék, veressel széltében csíkolt, belől arany; a Schirmeré: kívül kék-aranynyal, belől fekete ezüsttel széltében csíkolt.
Ezen leírások után talán le lehetne festeni az említett czímereket, de ilyszerű leírásokat a heraldika nem ismer, minek folytán könnyű levonni a következtetést: a mi a heraldika szabályai szerint le nem írható, az ugyanezen szabályok szerint helyes nem lehet.
Ez utóbbi esetben is az lett a végeredmény, hogy a czímertulajdonosok önkényesen választották meg takaróik színeit, mert az adományozott színeket sokaságuk és heraldikátlan összeállításuk miatt nem használhatták.
Mindezen elsősorolt nagyszámú hiányok daczára, tagadhatatlan, hogy ezen olasz renaissance-kori festett czímereink a miniature festészet valódi remekei s míg a heraldikus bennök a heraldika nagy fokú hanyaglását látja, a műtörténész lelkesedve méltatja a miniature festészet ezen kiváló mesterműveit.
Nyugat heraldikájában hiányzik ezen hanyatlási kor. Ott a renaissance erős harczot vívott a nép vérébe átment csúcsíves styllal s hosszas küzdelem s fokozatos átmenet után vergődött csak túlsúlyra az, úgy a műépítészet, szobrászat, festészet terén, mint a heraldikában. Épen mint hazánk felső vidékein, hol a német elem lévén a kultura zászlóvivője, szintén vérébe fogadta a csúcsíves modort.
Az osztrák ház trónraléptével ismét a nyugati, a nagy nevű német mesterek hatása alatt álló befolyás érvényesítette magát hazai heraldikánkban is s noha ez külföldön, szemben az élő healdika korával lassú ugyan, de folytonos hanyatlást mutatott, hazai heraldikánkra nézve ezt valódi másodvirágzás korának tekinthetjük.
CSOMA JÓZSEF.
CSALÁDTÖRTÉNETI ADALÉKOK.
I.
Az első Kórógyiak.
Előkelő, már kihalt ház, melynek néhány családtagja kitünő szerepet játszott hazánkban. Nem ismerjük nemzetségüket,Kézai azt állítja ugyan, hogy Keled fiai – Fülöp, László és Gergely – nemzetsége attól a német születésű Gottfrid nevű bevándorlótól származik le, a ki III. István idejében, mert a thüringiai tartománygrófot megölte, Magyarországba menekült. – A mint műs helyütt már utaltam rá s be is bizonyítottam, ez a Gottfrid okiratilag csakugyan igazolható is – utódai pedig a Sopronmegyében fekvő Frankó urai.* nem e ház első ősatyját, sem első családtagjait; – a kikről az okiratok megemlékeznek – Fülöp fiai: Fülöp, Keled és Chen nevű nővérük.
Fülöp e leánya – úgy látszik – 1259-ben még élt. Ez évben t. i. a közte és Keled fiai: László, Fülöp és Gergely közt leánynegyede és anyjának hozománya végett folyt pört bevégezik. Az illető okirat «nobilis matrona Chen» Fülöp mester leánya, Fülöp comes nővérének, Apori Péter özvegyének nevezi őt. A pör már sok idő óta volt folyamatban, míg végre Fülöp zágrábi püspök, Smaragd székesfejérvári prépost, kir. alkanczellár, Sándor zanai főispán és Bách mester oly egyezkedést hoztak léte, melynek értelmében az özvegy Szentiván nevű birtokát a választott birák becslése szerint Keled fiainak átengedte. Keled fiainak választott birája volt Tanos, File prépost testvére. Az özvegyé Balan-fia Ivánka és Bór nb. Sámson. A birtokot 45 márkára becsülték, s azonkívül kapott az özvegy még 20 márkát. A király 1259 julius havában szüntette meg a pört.Fejér, Cod. Dipl. IV/2. 518.*
I. Fülöp a Pozsega megyebeli Orjava nevezetű helységnek és egyéb jószágoknak a birtokosa volt. Mivel ő (az időpontot lehetetlen meghatároznunk) egyenes fiutód hátrahagyása nélkül hunyt el, megannyi birtokának a koronára kellett szállani a fenálló törvények értelmében. IV. Béla azonban Kelednek, Fülöp testvérének adományozta ama szolgálatok elismeréseül, melyeket Keled a királynak teljesített. Nem állapíthatjuk meg, hogy ez adományozás mikorra esik.
Keled az orjavai birtoknak felét a király jóváhagyása mellett vejének, a Vancsa nb. Benczencznek (István, a későbbi biboros és prenestei püspök testvérének) adta oda, a nélkül azonban, hogy unokahugait, I. Fülöp leányait örökségi igényeikre nézve megnyugtatta volna. Hogy tehát igényüket kielégítse, kénytelen volt Orjavának azt a felét, melyet Benczencznek adott oda, elvenni tőle s odaadni Fülöp leányainak; de ezért Benczencznek a tőle elvett birtok fejében 100 márkát kellett fizetnie. Még se sikerült a dolog arra, hogy ez összeget kifizesse; a tatárjárással egészen más, új fordulatot vett az ügy. Fülöp leányai és Keled (1241-ben) a tatárok gyilkos kezei alatt vérzettek el; az az általános kényszerhelyzet pedig, mely akkoron Magyarországszerte volt, nem lehetett kedvező birtokviszonyaik rendezésére. Csak 1243 októberben lehettek rajta az érdekeltek, hogy ügyükkel rendbe jőjjenek. Keled özvegye Macha, úgyszintén fiai, László, Fülöp és Gergely kinyilatkoztatták a pécsi káptalan előtt, hogy a Fülöp leányai és atyjuk, Keled után rájuk eső orjavai birtok feléről sógoruk, Benczencz javára 100 márkányi ellenérték mellett véglegesen lemondanak és azt átengedik, a birtok másik felét pedig 60 márkáért akarják eladni. Benczencz a nevezett káptalan előtt letéteményezett 40 márkányi összeget Joakim comes kezébe, a kinek Keled örökösei ezzel az összeggel tartoztak, a hátralékos 20 márkát pedig készpénzben Keled ifjú fiainak adta át. IV. Béla a következő (1244) évi márczius 21-énFejér, IV/I. 341.* megerősítette Benczenczet, akkoron esztergommegyei főispánt, az orjavai jószág birtokában.
A három testvér (I. László, II. Fülöp és Gergely) életére vonatkozólag nagyon gyérek a rendelkezésünkre álló adatok. A tatárjárás alatt elkisérték IV. Bélát a tengervidékre, hol személye körül számos érdemeket szereztek maguknak; ezekért megkapták 1258 aug. 6-ánWenzel, VII. 481.* a valkói várhoz tartozó Kas, Dombró és (Kend) Chapa nevű birtokokat. Úgy látszik atyai örökségüket 1276-ban még nem osztották fel. Ebben az évben veszik meg a Csák nb. István bán fiától, Imrétől ennek baranyamegyebeli koromszői birtokát 100 finom ezüst márkáért. Egyikük se jelenhetett meg személyesen (bizonyosan országos ügyek következtében) a pécsi káptalan előtt, miért mindegyik fél megbizottat küld Pécsváradra, a hol akkoron Keled fiai tartózkodtak.Wenzel, IX. 163.*
Egy meg nem nevezett év augusztus havának 8-ánHazai okmánytár, VII. 331.* újra akadunk a három testvér közös actiójára. Gutkeled nb. Apa-fia Apa t. i. azt állította velök szemben, hogy a Nezde és Köröshegy nevű birtokokat Keled testvérétől Fülöptől szerezte; Keled fiainak és Máté-fia Ehellősnek képviselője, Kuhedin ellenben azt erősítette, hogy e birtokok urainak örökös jószágai. A hatóság utasította Apát, hogy bizonyos határidő alatt birtokjogait hiteles okiratokkal bizonyítsa. Erre vonatkozik egy évnélküli birói idéztetés,Wenzel, XII. 680.* hol Apa elleneiként Keled fiai és a fennebbi Ehellős szerepelnek. A pör végét nem ismerjük. Alig szenved kétséget, hogy Máté-fia Ehellős és ennek fia Fülöp, mint Nezde és Köröshegy társbirtokosai, Keled fiainak osztályos rokonai.
A testvérek közűl legelőbb Gergely halt meg. Mivel fiúgyermeket nem hagyott maga után, a családot már csak László és Fülöp folytatják.
Gergely, a kit már néhány év óta köszvényes lábbaj gyötört, 1290 november havában tett Fülöp pécsi kanonok jelenlétében végrendeletet. Egyetlen leánya, Jolánta, a ki akkor már a Pécz nb. Servusdei-fia László neje, szintén jelen volt a végrendelkezésnél. Gergely édes testvéreivel László comessel és Fülöp mesterrel már évekkel azelőtt osztozkodván, most saját birtokairól akart rendelkezni. Ezek pedig: 1. Kas, 2. Apáti, 3. Orjava, a hozzá tartozó várral, 4. Chapa, 5. Korogh (Kórógy) vára, 6. Lyppov, 7. Zeecya, 8. Záva. Mindeme birtokai közűl leányának csak Orjava helységet és várat hagyja, a többi birtokait mind testvérei öröklik. A mennyiben Jolánta nem hagy maga után örököst, Orjava is testvéreire száll. Ha azonban Gergelynek utólag fia születnék: ez Jolánta örökségi igényeinek épségben tartása mellett az orjavai birtokot kapja. Hasonlóképen Jolántára esnek mindazok a szolgák, a kiket vagy maga szerzett, avagy pedig Jolán anyától hozományul kapott.
III. András 1291 okt. 28-án erősíté meg e végrendeletet.Hazai okmánytár, VI. 370.*
I. László és II. Fülöp mikor haltak meg, nem tudjuk; házas életükről se alkothatunk magunknak tiszta fogalmat.
I. Lászlónak első nejétől született fiát Jánosnak, a második feleségétől született fiait III. Fülöpnek, Demeternek és II. Lászlónak hívták. II. Fülöp három fiút hagyott hátra: III. Lászlót, Lőrinczet és IV. Fülöpöt.
János, Lászlónak első házasságából származot fia, az atyja elhunytával hátramaradt özvegynek és fiainak a Valkómegyében fekvő Thyuzeu nevű helységet adta évjáradékul, mindaddig, mígnem mostohatestvérei törvényes korukat elérik, hogy az atyai birtokokat feloszthassák.Wenzel, XII. 623.* Úgy látszik azonban, János nem igen találkozott mostohaanyja és mostohatestvérei részéről valami különös jóindulattal. Midőn ő ugyanis a Tét nb. Péter bán fiaival: Túz Lőrinczczel és Miklóssal a Kas és Eszék közt fekvő Barázda nevű helységre nézve saját szakállára megegyezett, testvérei Demeter és Fülöp 1294-benWenzel, XII. 552.* a pécsi káptalan előtt erélyesen tiltakoznak emez eljárás ellen.
Hogy e testvérek közt mikor ment végbe az osztozkodás, nem tudjuk. 1296 márcziusban azonban egy közös ügyben tevékenykednek.Wenzel, X. 232.* Míg unokabátyjaikkal, III. Fülöp fiaival: II. Lászlóval, Lőrinczczel és IV. Fülöppel a Tolnamegyében fekvő Zelizi birtok határjárása s a Dráva tulsó oldalán fekvő birtoknak már évekkel azelőtt történt felosztása ügyében hadi lábon állnak: Fülöp fiai az ellenségeskedés tartama alatt Jánosnak és testvéreinek Zelizben mintegy 300 márkára rúgó kárt okoztak. A rendzavarókat úgy III. András, mint anyja Thomasina, szlavon herczegasszony és ennek udvarbirája előtt bepanaszolták, mindazonáltal nem került a dolog birói itélet alá, mert Thomasina közbenjárására a felek egy választott biróság határozatának vetették alá magukat. A biróság tagjai voltak: a Hahold-Buzád nb. Ochuz, a herczegné udvarbirája; a Borsa nb. Roland vajda; a Zsadány nb. Benedek, a Velikeiek őse; Gilét fia Gilét, pozsegai lakos; Ditrik és testvére Balog, pozsegai főispán és várnagy; a Drusma nb. Gara István; a Csák nb. Domonkos, azelőtti nádor stb.
Az egyesség főpontjait az alábbiak képezték:
1. Fülöp fiai a következő jószágok felét kapják: a tolnamegyei Nádasd helységet és várat, az ugyanabban a megyében lévő Beersen és Zeklech helységeket, a Baranyamegyében fekvő Závát, Zernát meg Borrát s a Drávántúli Korogh-ot.
2. László fiai lemondanak 300 márkára rúgó kárukra nézve a kártalanításról, s a pozsegai Orjava felét s a Dráva mentén fekvő Hatház és Bethlen nevű helységeket kapják. Mivel azonban Orjava idegen kézen volt, kötelezniök kellett magukat a feleknek, hogy e birtokot közös erővel újból megszerzik.
Lászlónak a négy fia együttesen 1299-benWenzel, XII. 643.* van legutoljára említve; ekkor jelenti ugyanis a pécsi káptalan III. Andrásnak, hogy e négy testvér miatt Lőrincz volt nádor fiait, Keményt és Miklóst, úgyszintén ezek híveit a törvény elé idézi.
Szoros összefüggésben van ez III. Andrásnak 1296-ban a pécsváradi konventhez intézett többszörös felszólításaival, hogy tegye meg a kellő lépéseket és intézkedéseket Fülöp-fia Fülöp ellen, a ki Lőrincz volt nádor fiával, Keménynyel, a Győr nb. óvári Konrád birtokaira gyakran rátör s azokat pusztítgatja.Wenzel, X. 211. 212.*
János 1300-ban osztozkodott testvéreivel; a felosztás idejében távol levő Demeter utólagosan jelentette ki az osztályhoz való hozzájárulását.Wenzel, XII. 659.* Demeterről ettől fogva hallgatnak az okiratok. Ellenben III. Fülöpről 1312 február 11-ig tesznek említést.Anjoukori okmtár, I. 247.* Ezen a napon rendezi a magyar-szlavon keresztesek főnökével, Loquet-tel, a határvillongásokat, vonatkozással Bonahida-Krassóra, a keresztes úr egyik birtokára. Az erre vonatkozó oklevelekből tudjuk meg, hogy Babarin helység a Fülöpé volt. 1319-ben III. Fülöp már nincs az élők sorában. Csak Fülöp nevű fiát ismerjük, a kiről az 1319 május 6-án kiállított okiratok tesznek először említést.Anjoukori okmtár, I. 514.* Ebben az évben újítja meg ugyanis (II.) László püspök a keresztes úrral kötött 1312-iki határszéli egyességet; kiterjesztve ezt testvérének, Fülöpnek hasonnevű fiára is.
II. László, hihetőleg a legfiatalabbik testvér, a papi pályára szánta magát. 1296 márcziusában még clericus,Wenzel, X. 242.* 1300-ban már pécsi kanonok;Wenzel, XII. 659.* 1309 aug. 28-án pedig a pécsi káptalan prépostja s e minőségben találjuk őt még 1314 julius 25-én is.Gentilis bibornok követségének okiratai. (Mon. Vaticana, I/II.) 160. – Anjoukori okmtár, I. 305. 306. 356.* 1315 jan. 17-től 1345 jun. 3-ig pécsi püspök.Anjoukori okmtár, I. 377., IV. 514.*
II. Fülöp – mint már tudjuk – három fiút hagyott hátra: Lőrinczet, IV. Fülöpöt és III. Lászlót. Ezek kezdettől fogva nagyobb szerepet játszottak mint unokabátyjuk; ezek a későbbi, tulajdonképeni Kórógyi-család megalapítói.
Lőrinczczel és IV. Fülöppel már 1293-banWenzel, V. 84.* találkozunk; ebben az évben végeznek ugyanis Elek fiaival, Tamás boszniai püspökkel és a Szentemágócs nb. Demeterrel a kapornai birtokrészlet tárgyában. A püspök és testvére megvette ezt a részt; Lőrincz és Fülöp kifogásolták a vételt; mindazonáltal néhány tekintélyes egyéniség közbenjárása mellett 1293 Szt.-Mihály napján békés úton egyességet kötöttek. A püspök megtartotta birtokát s ezzel elejét vették a további erőszakoskodásoknak.
Lőrincz 1295-ben Thomasina szlavon herczegasszony főasztalnoka volt. Ebben az évben testvéreivel, Fülöppel és Lászlóval egyetértőleg Sándor nevű vitéznek adja a Valkómegyében fekvő Oroszi nevű helységet. Az erre vonatkozó ajándékozó okiratból megtudjuk, hogy atyjuk, II. Fülöp, 1295-ben már nem élt; hogy Oroszit I. László fiaival való osztozkodásuk alkalmával kapták s hogy ez az ajándékozás unokabátyjuknak beleegyeztével történt; végre, hogy Sándor úgy atyja, mint az ő személye körűl «vére ontásával» nagy szolgálatokat teljesített.Wenzel, X. 183. Ennek a Sándornak a fia, János 1343 ban ez 1295-iki ajándékozási oklevelet Lőrincz fia, Kórógyi Fülöp ellen érvényesítette is.*
1296-ban – a mint fentebb már láttuk volt – az öszes örökségi birtokokat felosztották az unokatestvérek, miáltal az ellenségeskedés és erőszakoskodás egész sorozatának – melyben a támadók II. Fülöp fiai voltak – vége szakadt.
Fülöp fiai 1296 márcziusban a Drávántúli Zevebog-ot (alias Francheföld) Becha fiának, Kölgyesi Jánosnak adták cserébe ennek szintén a Drávántúli Kölgyes birtokáért.Wenzel, X. 213. 239.* A Zevebogi határjárást a keresztúri (hasonlókép Fülöp fiainak birtokához tartozott) plébános szorgalmazta.
III. Fülöpnek fiairól együttesen 1321 febr. 20-án van utoljára említés téve.Anjoukori okmtár, I. 598.* Röviddel azelőtt ugyanis az Aba nb. Nekcsei Demeter és Sándor testvéreket támadták meg s elfoglalták ezeknek a Pozsegamegyében fekvő, Pakráczczal szomszédos Szent-László, Luka és Jogodnik nevű helységeit. Nevezett napon Károly király visszaadja a Nekcsei testvéreknek e helységeket. Arról azonban okirati említés téve nincs, vajjon Fülöp fiai, – a kik e helyütt «quondam nobiles de Kos» neveztetnek – sujtattak-e büntetéssel.
1335 márcz. 22-én egy új nemzedék lép fel az oklevelekben.Anjoukori okmtár, III. 146.* Ezen a napon a családösszes tagjai osztozkodnak s testvérekűl fogadják egymást. A pécsi káptalan előtt ekkor az alábbiak jelentek meg:
1. László püspöknek és testvérének, Fülöpnek fia: ifj. (VI.) Fülöp,
2. Lőrincz-fia: id. (V.) Fülöp,
3. László-fia: Demeter. IV. Fülöp tehát, úgy látszik, fiörökös hátrahagyása nélkül hunyt el.
A családnak vagyoni helyzete az időtájt nem lehetett épen kedvező, csak László püspöknek erősen kifejlett családi érzülete mentette azt meg a bukástól.
Ő és unokaöcscse, VI. Fülöp ugyanis 1335 előtt örökjószágaikért Monoszló és Borsonoth helységeket kapják Károly királytól cserébe, az azokhoz tartozó várakkal együtt, e birtokok felét pedig átengedik már most II. Demeternek és V. Fülöpnek. Kötelezték ugyanekkor magukat, hogy mindama birtokokat, melyeket ettől fogva szereznek, kivéve a házasság útján szerzetteket, egyenlő részekre darabolva, felosztják maguk között, csendben és békével élnek egymással, és mindent megtesznek, hogy örökjószágukat újból megszerezzék. Kivehetjük az erre vonatkozó okiratból, hogy id. Fülöp és II. Demeter nem dicsekedhettek akkor a király kegyével.
Nem tudjuk, vajjon Károlynak haragját egyes-egyedül az a körülmény vonta-e magára, hogy II. Fülöp fiai Károly híveire, a Nekcseikre támadtak, avagy pedig elkövettek valamit a király személye ellen is; annyi mégis igazolva van, hogy 1321. évi február hó 20-án nem birtokosai többé Kasnak s hogy Osl-fia, az Osl nb. Miklós, királyi várnagyként ül Kórógy várában. Nádasdot is elvette tőlük Károly többi örökbirtokaikkal együtt. László püspököt és unokaöcscsét ugyanis kárpótolja a király, II. Fülöp fiai azonban, a meddig csak Károly élt, kegyvesztettek maradtak.
Károly halála kedvező fordulatot idézett elő helyzetükben. László püspök minden követ megmozgatott az ifjú Lajos királynál, hogy a családjának örökjószágára vonatkozó elkobzási rendeletet megsemmisíttesse. Fáradozása nem is mardt eredmény nélkül. Lajos már 1343 máj. 11-énAnjoukori okmtár, IV. 328.* kijelenti, hogy atyja annak idején rossz emberek sugallata következtében fosztotta meg Kórógy urait összes birtokuktól. Ő azonban teljesen méltányolva és elismerve azokat az érdemeket és szolgálatokat, melyeket László püspök, unokaöcscse Fülöp és rokona, Phylpus, úgyszintén őseik Károly király és elődjei körül szereztek, – különös tekintettel pedig a nevezett püspök ragaszkodására és hűségére, – visszaadja a püspöknek s két rokonának az összes örökbirtokokat, nevezetesen pedig Kórógyot és Nádasdot.
Két hónapra rá V. Fülöp is visszakapta a családja tulajdonát képezett, Valkómegyében fekvő Oroszi nevű birtokot.
1350 jan. 22-énAnjoukori okmtár, V. 352.* a boszniai káptalan bizonysága szerint az Aba nb. Nekcsei Denk esküt tesz rá, hogy Parlacha, Ledenyk és Lychaan helységek még mindig a Baranyamegyében fekvő Szent-László, Luka és Jagodna nevű birtokainak határain belül feküsznek. V. Fülöp az esküt hamisnak nyilvánította, mire Denk ugyanaz évi febr. 13-ánAnjoukori okmtár, V. 358.* a kir. titkos titkár, Miklós zágrábi püspök előtt óvást emel az ellen, hgy e helységekre vonatkozólag a boszniai káptalan Fülöpnek kedvező oklevelet állítson ki.
V. Fülöp 1352 jan. 20-án már nincs az élők sorában; fiai folytatják II. Fülöp ágát. II. Demeterről ugyanis 1351 óta hallgatnak az okiratok. Fülöpnek még egyik nőtestvérét is ismerjük, a ki 1351 jún. 8-ánAnjoukori okmtár, V. 499.* a Poth nb. Tátikai Apor nejeként jelentkezik. Ő, férje meg fiaik Péter és János ugyanis a Baranyamegyében fekvő patacsi paulinusoknak adományozzák telekszőlői birtokukat. V. Fülöp, úgy látszik, kétszer nősült. 1352 január 20-ánAnjoukori okmtár, V. 544.* ugyanis említés van téve még házasságra képes özvegyéről, és egy zsenge korban hátrahagyott fiúról is.
Első neje valószínűleg a Monoszló nb. Athinai Egyed mester leánya. Egyednek 1313-banFejér, VIII. 1. 524.* tett végrendeletében olvassuk t. i., hogy Zond nevű birtokát vejének, Fülöp-fia Lőrincz-fia Fülöpnek hagyományozza. Tekintetbe véve, hogy ez Egyed néhány birtoka (pl. Athina, Darnócz, Novak stb.) Szlavoniában feküdt, több mint valószínű, hogy veje azonos Kórógyi Fülöppel.
Fülöp halála után a király hagyatékának rendezésére bizottságot küldött ki, melynek tagjai voltak:
Treuttel Miklós, Pál-fia Péter, Gergely-fia Miklós és Kasi Filpus (valószínűleg IV. Fülöp). Ezek Fülöp hagyatékát három egyenlő részre osztották; ebből id. Fülöp fiai: Fülöp és László két, Fülöp özvegye s még zsenge korú fia István pedig egy részt kaptak volna. Az özvegynek köteleznie kellett magát, hogy e rész jövedelméből eltartja a kis Istvánt; a mennyiben újból férjhez megy, e rész az azzal járó terhekkel együtt István testvéreire száll vissza; az elhunyt családi levéltára pedig idősebb fiai birtokában hagyatott, mivel ezeknek előbb van módjában, hogy az őket közöen érintő ügyeket rendezzék, mint az özvegynek, avagy fiának. Mivel azonban a felek nem vetették alá magukat e rendelkezéseknek, 1352 jan. 20-án újabb egyesség jött létre Miklós nádor elnöklete alatt a Ratold nb. Olivér főtárnokmester, a Csór nb. Tamás, volt vajda és a nádor testvére János jelenlétében; ez új egyesség alkalmából az özvegyet testvére György képviselte. Elhatározták ezúttal, hogy Fülöpnek birtokai, nevezetesen Szombathely, Esseg, Nádasd, Kaporna és Chapa három részre osztatnak fel; egyik részét Fülöpnek szombathelyi lakóházával és épületeivel az özvegy és István birja mindaddig, mígnem István teljeskorú lesz és bátyjaival végérvényesen osztozkodhatik; a levéltár Lászlónak és Fülöpnek jutott, azzal a kikötéssel azonban, hogy szükség esetén tartoznak azt István rendelkezésére bocsátani.
Ebben a szerződésben mind a két fél megnyugodott. 1353 aug. 23-ánAnjoukori okmtár, VI. 108.* ugyanis megtudjuk, hogy Fülöp, László és István az elhalt Kórógyi Fülöp fiai, Vilmos titeli prépostnak a tőle hűbérül kapott Essegért 60 magyar forintot fizettek, mely összeghez Fülöp és László 40, István 20 forinttal járultak.
Fülöp fiaival László és Fülöppel különben már 1341-benFejér, VIII. 4. 542.* találkozunk, midőn Küny nevű helységet a czikadori apátnak átengedik.
1364 január 13-ánAnjoukori okmtár, IV. 329.* megismerkedünk VI. Fülöpnek három fiával: Miklóssal, Jánossal és Lászlóval (avagy talán ezek István bátyjának, a kire 1352-ben bukkanunk, Fülöpnek a fiai?), a kik e napon iratják át Lajos királynak 1343 május 11-én kelt oklevelét. V. Fülöp fiai ugyanez évbenFejér, IX. 3. 455.* Jánosfalva, Chapa és Kórógy uraiként szerepelnek.
Fülöp fia László (nem tudjuk biztosan, V. vagy VI. Fülöp fia-e) 1368-ig bolgár bán volt; azután, hogy Lajos király elvette tőle a bánságot, Heym unokája, a Szalók nb. BenedekFejér, IX. 4. 120.* kapta meg azt.
A Kórógyiak nemzetségéből leszármazók közűl legnevezetesebb Fülöp, I. István fia. Nagy Lajos halála után Mária pártjára állott s a királynő-ellenes Horváthy János és László testvérektől elfoglalva a macsói bánságot, a báni méltóságot 1383 május 1-től 1384 ápril 3-ig viselte. 1386-ban ellenei kezébe került. Kiszabadulva, Zsigmond szolgálatában nagy érdemeket szerzett, melyekért 1389-ben a baranyamegyei Harsány nevű uradalmat kapta. 1390 márczius 26-án,Fejér, X. 3. 6. 311. – Soproni okmtár, I. 476. – Hazai okmtár, II. 147.* mint volt bán említtetik; 1395 február 18-tól kezdve megint macsói bán.Hazai okmtár, II. 155.* Családi viszonyait illetőleg tudomásunk van arról, hogy VII. Orbán pápa 1389-ben dispenzálta őt a közte és felesége közt fenforgó harmadízű rokonság alól;Fejér, X. 1. 368. 415. II. 298. III. 315. – Hazai okmtár, VII. 435. – Fejér, X. 1. 531.* az erre vonatkozó okirat nejét «banissa de Vezen, domicella Quinqueecclesiensis dioecesis» szavakkal említi. Hogy az e felmentésért járó díjat előteremtse, a Szamos folyó mentén lévő Kórógy községet Darahy Péternek, Bertalan fiának adta el 50 báni giráért.Fejér, X. 1. 571.* Fiai voltak István, Fülöp és Miklós.Az Anjoukori okmtár, IV. 329; 1417 febr. 25-én említi őket.*
A pécsi káptalan 1405 május 1-én (Zichy okmánytár, V. 400) Zsigmond királynak jelenti, hogy Kórógyi István volt bán fia Fülöp harsányi várnagyával, Kis Györgygyel és harsányi, nagyfalui, keresztesi, virágosi, perecsei, szántói és baranyavári jobbágyaival együtt megtámadta (Becse Gregor nb.) Bátmonostori Lászlónak Bezeldegh nevű birtokát (V. ö. 1405 máj. 6. i. h. 401, hol Chepán a Kórógyiak birtokának említtetik).
* * *
Az eddig ismert Kórógyi-birtokok a következők:
Apáti, 1290.
Babarin, 1312.
Baranyavár, 1405.
Bersen (Tolnamegye), 1296.
Bethen, 1296.
Borra (Baranyamegye), 1296.
Borsonoth, 1335.
Chapa (Valkómegye), 1258. királyi adomány.
Chépán, 1405.
Dombró (Valkómegye), 1258. kir. adomány.
Eszék, 1352.
Francheusföld l. Zevebig.
Hottyás, 1296.
Harsány (Baranyamegye), 1388. kir. adomány.
Kaporna, 1293.
Kas (Valkómegye), 1258. kir. adomány.
Keresztes, 1405.
Keresztúr, 1296.
Kórógy, 1290.
Koromsző (Baranyamegye), 1276. Csák nb. Imrétől megvéve.
Kölgyes, a Drávántúl, 1296. A Kölgyesiektől csere útján.
Lyppov, 1290.
Monoszló, 1335.
Nádasd (Tolnamegye), 1296.
Nagyfalu, 1405.
Nezde, ősi birtok.
Orjava (Pozsegamegye), 1244. 1290 részben házasság útján a Pécz nemzetségbelieknek.
Oroszi (Valkómegye), 1295. Sándor vitéznek adva.
Perecse, 1405.
Szántó, 1405.
Szentiván, 1259.
Szombathely, 1352.
Thyuzen (Valkómegye), 1298.
Virágos, 1405.
Záva (Baranyamegye), 1290.
Zeklech (Tolnamegye), 1296.
Zeliz (Tolnamegye), 1296.
Zerna (Zeerza), (Baranyamegye), 1290.
Zevebóg (Francheusföld), a Drávántúl, 1296.
A Kölgyesieknek cserébe adva.
Nemzedékrendjök pedig a következő:
Fülöp.; I. Fülöp † 1241 előtt.; Keled † 1241. – Macha 1244.; Chen 1259. Férje: Apori Péter † 1259 e.; Leányok † 1241.; Leány.; Férje: Vancsa nb. Benczencz, esztergomi főispán.; I. László 1244–1259. – 1. N. 2. 1298.; II. Fülöp 1244–1276. † 1295 előtt.; Gergely 1244. † 1296 előtt.; Jolán 1290. Férje Pécz nb. László.; 1. I. János 1294–1300.; 2. III. Fülöp 1294–1312.; 2. I. Demeter 1294–1300.; 1. II. László 1296 clericus, 1300 pécsi kanonok, 1315–1345 pécsi püspök.; VI. Fülöp 1319–1335.; Lőrincz 1293–1321. 1295 Thomasina hgnő tálnokmestere.; III. László 1293–1321.; IV. Fülöp 1293–1321.; II. Demeter 1335.; I. Miklós 1364.; II. János 1364.; V. László 1364.; V. Fülöp (1313) 1335–1350 †1353 előtt. – 1. Monoszló nb. Athinai Egyed leánya? 2. 1352.; Leány 1351. Férje Both nb. Tátikai Apor.; VII. Fülöp 1341–1353.; IV. László 1341–1352.; I. István 1352. 1382 kir. ajtónálló mester. (Fejér IX. 5. 562) macsói bán – 1389.; II. István 1471.; Fülöp 1405. 1417.; Miklós 1417.; János. 1395 kir. lovászmester. (Fejér X. 2. 288).
II.
A Tornaiak ősei.
E család ősatyját nem ismerjük; a család első tagjai Tekus, Bách, Both és András, kikről az okiratok különböző időszakokban tesznek legemlítést.
Tekus, kétségkívűl a testvérek legjelesbike, 1244–1245. Komárommegye főispánja;Hazai okmánytár, I. 23. – Fejér, IV. 1. 378. VIII. 3. 27.* 1247-ben már sárosi főispán, mely minőségében még 1249-ben is találkozunk vele.Fejér, IV. 1. 469.*
Ez évben Both és Bách nevű testvéreivel együttesen az Örsur nembeliektől megveszi 100 ezüst márkáért a borsodmegyei Szalonnai urodalomhoz tartozó Zsiros és Mártonyi nevű helységeket.Hazai okmánytár, VI. 51.*
1252-ben Tekus és Bách több beiktatás alkalmával mint királyi emberek szerepelnek.Wenzel, VII. 340. 341.*
1256-ban Tekus, Bách, Both és András testvérek birtokaikat gyarapítják, a mennyiben a Bycchey nemzetség néhány tagjától a Zagyva mentén feküdt Zazth nevű helységet 31 ezüst márkáért megveszik.Hazai okmánytár, VIII. 69.*
E testvérek családi viszonyait nem ismerjük; annyit tudunk, hogy 1267-ben mindenesetre már magaskorúak lehettek, mert ez időtájt már felnőtt gyermekeikre akadunk.
Ezeknek elseje Tekus fia István, a kivel 1267-ben találkozunk először. Ő István ifjabb király híve volt, miért is János királyi orvos elhalta után az ennek birtokában volt abaujvármegyei Enyiczkét kapta adományba; de mivel a IV. Béla és István közt kitört viszályok alkalmával Istvántól elpártolt, elvesztette Enyiczkét, melyet a Csák nb. Pósa és Domonkos testvérek kaptak.Wenzel, VIII. 174.*
Tekus előfordul még 1261-ben és 1270 junius 9-én, mint sárosi főispán;Wenzel, III. 4., VIII. 11. – Hazai okmánytár, VI. 172.* innen kezdve elvész a nyoma; valószínű, hogy 1270 körűl halt meg. Három fiát ismerjük: Istvánt, Lászlót és Dénest. Ezeknek viszonyai IV. László uralkodása kezdetén rossz fordulatot vettek. A fiatal király megfosztotta őket összes birtokaiktól. De a testvérek Erzsébethez, az özvegy királynéhoz fordúltak, ki az irányadó udvari körök támogatásával keresztűlvitte, hogy Tekus fiai összes birtokaikat visszakapják. István ekkor a királyi szekeresek főnöke, beregi és pataki főispán volt, László a sárosi főispáni tisztet viselte.Fejér, V. 2. 121. 1273. szept. 29.*
A testvérek mostantól kezdve a király kedvenczei; 1275-ben odaadja nekik a zemplénmegyei Zsadányt. Ez évben István, a szekeresek főnöke, már csak pataki ispánként szerepel.Hazai okmánytár, VIII. 176. Az oklevél kelt: «1275-ben, a király uralkodása második évében», a mi nyilt ellenmondás.*
István 1277-ben tisztviselőinek Chumzó fiainak odaadta a borsodmegyei Sáp helységet, melyet IV. László királytól kapott vala. István oly nagy mértékben bírta a király kegyét, hogy ez az ajándékozást oly értelemben erősítette meg, mintha egyenesen az ő részéről történt volna.Wenzel, IX. 170.*
1279-ben a szatmármegyei Gelyénesi urodalom végett vitt pör alkalmából új családtagokkal ismerkedünk meg.
Gelyénes azelőtt Izoch comes-é volt, kitől II. András megvette és valamelyik hű emberének adta. Ennek halála után leányára, Káta nb. István nejére szállott át, a ki a birtokot – hogy Kaplyon nb. Moha fia Péter zaklatásaitól megszabadúljon – ismét eladta II. András királynak. IV. Béla aztán Gelyénest Tekusnak adományozta. E birtok azonban nem sokára nagy pörnek lőn tárgya, melyben 1279-ben a következő személyek szerepeltek:
1. Tekus fiai: István bán, László és Dénes.
2. Bertalan egri prépost, királyi jegyző és testvére Benedek.
3. Bács fia János.
4. (Kaplyon nb.) Jákó fiai Jákó királyi tálnokmester és András comes (a Sztáray-ak ősei).
Tekus fiai és rokonaik elismerték, hogy Gelyénes Mikó fia Kaplon, Jákó fiai rokonának birtokát képezte s átengedték Jákó fiainak, miért Lőrincz királyi tárnokmestertől Erdőfalva és Gayg birtokokat kapták cserébe.Hazai okmánytár, VI. 248.*
Az itt említett Bertalanról (kinek az atyját az okirat meg nem nevezi, de valószínű, hogy Both fia) már itt megemlítjük, hogy 1280-ban királyi alkanczellár, 1283–1284-ig szepesi prépost és királyi alkanczellár, 1284–1285-ig pedig nagyváradi püspök volt.
Tekus fiairól tudjuk, hogy István 1280-ban erdélyi vajda, László pedig még mindig sárosi főispán.Sztáray-család oklevéltára, I. 24.* István 1284 november 26-án már nádor.Wenzel, IX. 385.* 1293-ban eladja László (alsó) mérai birtokát Bogáti Istvánnak, mibe a következő rokonai egyeznek bele:Wenzel, X. 124.*
a) István fiai: Laczk (László), Dezső, Roland, Lőkös és István.
b) Bács fia II. Tekus.
c) Dénes fia János.
1293-ban a család egyik birtoka házasság útján más családra megy át. Tekus fia László, Bách fia Tekus és István fiai István és Laczk ez évben rokonuknak, (Nigol nb.) Batyz testvére Marius (a Máriássyak őse) nejének Berzéte nevű birtokukat, melyet Tekus királyi adományként kapott, hozományúl odaadják.Fejér, VI. 1. 268. 279.*
László 1294-ben még él. Ez évben okiratot állít ki, melyben mondja, hogy Tivadar fia Péternek korai ifjúságától kezdve teljesített hű hű szolgálataiért Kerecsén nevű birtokát adományozza, a mihez következő rokonai adják beleegyezésüket:Wenzel, V. 105.*
a) saját fia János.
b) István fiai: Laczk, István, Dénes, Lőrincz és Roland.
c) Dénes fia János.
d) Bách fia Tekus.
László ajándékozásai sok perlekedésre adtak okot. Nejének, Cecilnek (Fejér, VI. 2. 297.) hozományai igényei kielégítése czéljából épen kerecsényi és almérai birtokait hagyta, mire Bogáti István és Tivadar fia Péter, az 1294-iki adományra hivatkozva, 1300 augusztus 12-én per útján érvényesítették e birtokra igényeiket.Hazai okmánytár, VII. 293., VII. 398. – Wenzel, X. 389.*
1314 május 1-én ismét új családtagokra akadunk.Anjoukori okmtár, I. 342.* Nevezett napon László fia Tornai János, a jászói konvent előtt udvarnoki birtokához tartozó Zemlen-Gumulch nevű jószágát hű emberének (Hanva nb.),Wertner, Magyar nemzetségek, I. 310.* Konrád fia Jakab fia Albertnek adja oda. Albert fő érdeme abból áll, hogy akkor, midőn Károly király Esztergomot ostrom alá vette, Jánost saját testével védelmezte s ez alkalommal súlyos sérűlést szenvedett. János adományozásába a következő rokonai egyeznek bele:
a) saját fiai: László és Miklós.
b) István fiai: István és Roland.
c) Thekus fia Dénes fia János.
Jánosnak itt nevezett rokonai – úgy látszik – nem vittek valami különös szerepet; az okiratokban legalább igen ritkán akadunk neveikre. István fia István 1324. deczember 8-án tanúként szerepel egy oklevélben.Anjoukori okmtár, II. 169.*
Annál gyakrabban találkozunk Jánossal. 1334-ben a Hanva nemzetség egy néhány tagjával a gömörmegyei két Rás nevű helységeket felosztván, azoknak egy felét kapja.Anjoukori okmtár, III. 126.* Vajjon e közös felosztás a Hanva nembeliekkel való rokonságon alapúlt-e, nem tudjuk; figyelemre méltó mindenesetre, hogy tisztivselője és életmentője, Albert, szintén a Hanva nemzetség tagja.
1340-ben János, (kit az illető okirat «szalonnai Tekus»-nak nevez), István fiaival, szalonnai Tekus Roland és Istvánnal közös birtokaikat felosztják egymás közt.Fejér, VIII. 4. 469.*
Jánoséi lesznek: Torna, Aj, Tamáskő, Holmanlosaj, Ujfalu, Beasacisfalva, Udvarnok, Felső-Rákó (Tornamegyében), Köbli, Megyesmál, Szentjakab, Debrete, Viszló, Rakacza (Borsodmegyében), Ináncs, Encs, Pamlény (Abaujmegyében) és Rás (Gömörmegyében).
Roland és István osztályrésze: Szalonna (Borsodmegyében), Szén, Perkupa, Dobódél, Petri, Jósvafő, Borzova, Karacsnó, Erdő, Szilicze, Ujfalu, Tarnó (Tornamegyében), Tokaj (Abaujvármegyében), Zsadány (Zemplénmegyében), Királytelke (Gömörmegyében).
János nejét a szepesi káptalan ellen 1370-ben viselt pöréből ismerjük, miből a következőket tudjuk meg: az egri káptalan bizonyítja 1320-ben, hogy Pud fia István fia János, fiai László és János zemplénmegyei ősi birtokaikat, Egyházasbényé-t és Albényé-t rokonuknak, Orcalph mester leányának, Tekus fia László fia János nejének leánynegyedi igényei kielégítéseűl adták. De midőn a szepesi prépost 1355-ben liszkai birtokának határjárását kivánta, tornai János özvegye azon ürügy alatt tiltakozott az ellen, hogy a prépost az ő birtokainak egy részét elfoglalta. A pör azzal végződött, hogy az özvegy 1370-ben birtokaiban megerősíttetett.Fejér, IX. 4. 469. s köv.*
Az okirat nem nevezi meg az özvegyet, a következő stemmából azonban megtudjuk, hogy az Aba nb. (V. ö. Wertner, Magyar nemzetségek. I. 32.) Artolf leánya volt:
Aba nb. I. Artolf.; Pud comes.; István.; II. Artolf.; János.; Leány. – Tornai János.; László.; János.
János fia László és Egyed 1353 nov. 29-én tanúkként szerepelnek.Anjoukori okmtár, VI. 141. 144.* Ezeknek egyike, László, 1356 máj. 11-én Ládi Dancscsal pörösködik. Dancs, Lászlónak Ináncs nevű birtokával határos jószágát, Dobszát elzálogosítván, László azon állítással lépett fel, hogy ez által 15 márkányi kárt szenvedett. Dancs eskü által bizonyította be teljes ártatlanságát.Anjoukori okmtár, VI. 456.*
1357 deczember 15-én tornai Lászlóval mint királyi emberrel találkozunk.Anjoukori okmtár, VI. 627.*
A Tornai családról szóló közzétett okirati anyag hiányossága érthetővé teszi, hogy e család további nemzedékrendjét nem önthetjük összefüggő alakba, s meg kell elégednünk a következő rövid adatokkal:
1400-banFejér, X. 2. 769.* egy nagy birtokpör alkalmával Tornai László özvegyével, Ilonával, ismerkedünk meg. (Gutkeled nb.) Dobi Dorog dédunokája Dorog fiutód nélkül halt meg, mire I. Lajos király Czudar János fiai: László szegszárdi apát, Miklós és Péter kérésére, rokonukat, Erzsébetet, e Dobi Dorog nővérét fiúsította. Erzsébet (Bogátradván nb.) Monoki Mihályhoz ment férjhez, kinek Pétert és Ilonát, Tornai László nejét szűlte. E két testvér örökölte Erzsébet után annak összes dobi birtokait. 1400-ban Péter pör útján ragadta ki örökségét Ilona kezéből azzal a kikötéssel azonban, hogy utód nélküli elhalálozása esetében Tornai László és Ilona fia, Tornai Tamás lesznek örökösei.
A Tornaiak 1406-ban az 1252-ben született Jánossal haltak ki fiágon,Fejér, X. 2. 769.* mire birtokai a koronára szálltak. Zsigmond király Tornát és a hozzátartozókat 1410 május 25-énCsergheő Géza és Csoma József «Alte Grabdenkmäler aus Ungarn 1890» czímű dolgozatuk 28-ik oldalán a Tornaiaknak Csánki Dezső által bővített nemzedékrendjét adják, melynek némi adatát én is átvettem.* Berenchi István és Ezdegei Bessenyő Pálnak adta át. Berencsi István utódai később felvették a Tornai nevet, de ez ifjabb Tornaiakat Tekus utódjaitól jól meg kell különböztetnünk.
Az öregebb Tornaiak czímere: dőlt háromszögű pajzsban két keskeny pólya, a pajzsfőn lebegő egyenlő ágú kereszttel; a sisakdísz előtünő vadkan, melynek bal pofájába felülről kereszttel diszített markolatú vadásztőr van ütve, a vadkan nyakán a pajzsbeli kereszt látható.Hazai oklevéltár, 349.*
Birtokaik pedig, az eddig felsorolt okiratok nyomán, a következők:
Aj (Tornamegye), 1340.
Albénye (Zemplénm.), házasság útján 1320-ban az Aba nemzetségtől.
Alméra (u. o.), 1293-ban Bogáti Istvánnak eladva.
Beasacisfalva (Borsodvm.), 1340.
Berzéte (Gömörm.), királyi adomány I. Tekus részére; 1293-ban h. u. a Nigol nb. Máriássiaknak.
Borzova (Borsodm.), 1340.
Debrete (é. o.), 1340.
Dobódél (u. o.), 1340.
Egyházasbénye (Zemplénm.), 1320-ban h. u. az Aba nemzetségtől.
Encs (Abauj várm.), 1340.
Enyiczke (u. o.), királyi adomány, 1267-ben elvesztették.
Erdő (Tornam.), 1340.
Erdőfalva, 1279. csere útján Lőrincz kir. tárnokmestertől.
Felső-Rákó (Tornam.), 1340.
Gayg, 1279. csere útján Lőrincz kir. tárnokmestertől.
Gelyénes (Szatmárm.), IV. Béla adománya I. Tekus részére; 1279-ben a Kaplyon nb. Nagymihályiak kapták.
Holmanlosaj (Tolnam.), 1340.
Ináncs (Abauj várm.), 1340.
Jósvafő (Tornam.), 1340.
Karacsnó (Borsodm.), 1340.
Kerecsen, 1294-ben Tivadar fia Péter kapta.
Királytelke (Gömörm.), 1340.
Köbli (Borsodm.), 1340.
Mártonyi (Borsodm.), 1249-ben vették meg az Örsur nembeliektől.
Megyesmál (Borsodm.), 1340.
Pamlény (Abauj várm.), 1340.
Perkupa (Tornam.), 1340.
Petri (u. o.), 1340.
Rakacza (Borsodm.), 1340.
Rás (Gömörm.), 1334.
Sáp (Borsodm.), IV. László adománya; 1277. Chumzó fiai kapták.
Szalonna (u. o.), 1249-ben vették meg az Örsur nembeliektől.
Szén (Tornam.), 1340.
Szentjakab (Borsodm.), 1340.
Szilicze (u. o.), 1340.
Tamáskő (Tornam.), 1340.
Tarnó (u. o.), 1340.
Tokaj (Abaujvárm.), 1340.
Torna, vár és helység (Tornam.), 1314.
Udvarnok (Tornam.), 1314.
Ujfalu (u. o.), 1340.
Viszló (Borsodm.), 1340.
Zazth, a Zagyva mentén, 1252-ben vették meg a Bicchey nembeliektől.
Zemlén-Gyümölcs (Tornam.), 1314. a Hanva nb. Albert kapta.
Zsadány (Zemplénm.), 1275. kir. adomány.
Zsiros (Borsodm.), 1249-ben vették meg az Örsur nembeliektől.
Nemzedékrendjök pedig a következő:
N.; I. Tekus 1244–45 komáromi főispán; 1247. 1249. 1261. 1270. sárosmegyei főispán.; Both 1249–56. ?; Bács 1249–56.; András 1256.; Bertalan 1279 egri prépost és királyi jegyző, 1280 kir. alkanczellár, 1282–84 szepesi prépost és kir. alkanczellár; 1284–85 nagyváradi püspök.; Benedek 1279.; I. János 1279–94.; II. Tekus 1293–94.; I. István 1267–84. 1273 a kir. szekeresek főnöke, beregi és pataki főispán. 1275 a kir. szekeresek főnöke és peteki főispán. 1279 bán. 1280 erd. vajda. 1284 nádor.; I. László 1273–94. 1273. 1275. 1280 sárosi főispán † 1299 előtt. – Cecilia 1299–1300.; I. Dénes 1273–79.; II. János 1293–1314.; Tornai (III.) János 1294–1340 † 1355 előtt. – Aba nb. Artolf leánya 1320–70.; Laczk (II. László) 1293–94.; II. István 1293–1340; II. Dénes (Dezső) 1293–94.; Lőrincz (Lökös) 1293–94.; Roland 1293–1340; Miklós 1327.; Zsadányi István 1399.; III. László 1314–57.; Miklós 1314.; Egyed 1353.; IV. János 1370.; leányok (1374-ben férjnél).; IV. László 1374 † 1400 e. – Bogátradván nb. Monoki Ilona 1400.; György 1374.; Gergely 1374.; Tamás 1374.; V. János szül. 1354 † 1406.; Tamás 1400.
A Tekus törzséből származott Szalonnaiak, jolsvafői Tekesek, Széniek és Zsadányiak még később is virágoztak. A Zsadányiak ősatyja úgy látszik Roland, kinek fia István 1399-ben «Zsadányi»-nak nevezi magát.Hazai okmánytár, VIII. 175. 176.*
III.
Pótlékok az ónodi Czudarok nemzedékrendjéhez.
A Turul IX. évfolyamában közöltem e család genealogiáját; de mivel a kezemnél levő kútfőanyag azóta jelentékenyen szaporodott, szükségesnek találom közleményemet a következőkben kiégészíteni:
a) Fent érintett értekezésemben mondtam, hogy Czudar László szegszárdi apát genealogiai levezetését nem ismerjük; ma azonban azon helyzetben vagyok, hogy e levezetés kérdését tisztázhatom.
Özvegy Tornai Lászlóné, született Bogátradván nb. Monoki Ilona 1400-ban testvérével, (Dobi) Péterrel pörölvén, a per folyamán többi között egy 1374-ből kelt okirat került napfényre,Fejér, X. 2. 777.* melyből kitűnik, hogy I. Lajos király Bölchi Dénes fia János fiai Zudor László és szegszárdi apát, Miklós és Péter kérésére azoknak rokonát, Dobi Ilonát, férjezett Monoki Mihálynét, fivérének, Dobi Dorognak magnélküli elhalálozása után fiúsította.
Czudar László szegszárdi apát leszármazása tehát a következő:
Bölcsi Balázs † 1291 körül.; Bölcsi Dénes 1291–1341.; Bölcsi I. Domonkos 1304–46. – Kállai Katalin.; I. Czudar János 1309–47 stb.; Czudar Péter stb. 1374 tótországi bán stb.; László. 1374-ben szegzárdi, később pannonhalmi apát stb.; Péter 1373. 1374.; Miklós 1374.
Felmerűl most egy más új kérdés: micsoda rokonsági viszony kapcsolhatta össze az apátot és testvéreit ama bizonyos Ilonával? Nemzetségi kapcsot nem tételezhetünk fel, mert Ilona a Gutkeled nb. Dobiak sarja, férje Monoki Mihály pedig a Bogát-Radván nemzetségből való. A legvalószínűbb tehát, hogy a három Czudar fivér anyagi ágon áll Ilonával rokonságban.
b) Fennebbi értekezésemben I. Czudar Simon neje, Aba nb. Szikszai Anna csak 1364-ben szerepel. Most már tudjuk,Anjoukori okmtár, VI. 100.* hogy I. Lajos király 1353 jul. 25-én Szikszai Imre fia Péter leányát, Annát, Bölcsi Domonkos fia Simon királyi apród menyasszonyát, atyja és Czudar Péter sárosi főispán érdemeiért fiúsította.
c) 1354 aug. 30-ánAnjoukori okmtár, VII. 233.* az egri káptalan előtt Bölcsi Domonkos fia Czudar Péter, sárosi és szepesi főispán és sárosi várnagy, figyelembe véve, hogy nagybátyjai (avunculi), Kállai Iván fiai Demeter és László, több rendbeli birtokra nézve vele barátságosan kiegyezkedtek, viszonzásúl a Kállaiak sógornőjének, András nevű férje után járó hitbére és hozománya kielégítésére magát huszonöt márka fizetésére kötelezi.
Ez okirat a Czudarok és a Semjén nembeli Kállaiak rokonsági viszonyát teljesen tisztázza és lehetővé teszi, hogy Bölcsi Domonkos nejét a Kállaiak családfáján az őt megillető helyre beoszszuk.
d) Czudar Péter bán nejének neve fennebbi értekezésemben: Anna, Feyi Balázs leánya. Ez oda igazítandó, hogy nem Feyi, hanem Fónyi Balázsnak a leánya, a kit I. Lajos király már mint Zudar Péter, diósgyőri várnagy nejét 1356 aug. 4-én, atyja birtokaiban fiúsított.
E Fónyi-családról tudjuk, hogy Csák nb. Tamás özvegye, Ágnes, Fóny községet 1269-ben V. István királytól kapta. Tőle örökölte azt leánya, Katalin.Wertner. Magyar nemzetségek, I. 196.*
E Katalin férjét nem ismerjük; de volt egy Miklós nevű fia, kinek a fiai «Zong» János és Balázs; e Balázs leánya pedig Anna, Czudar Péter bán neje.
Dr. WERTNER MÓR.
A HOMORÓD-SZENTPÁLI SZENTPÁLI CSALÁD.
(Kiegészítésűl Dr. Komáromy András úrnak a Turul f. évi 3-ik füzetében e családról megjelent közleményéhez.)
Ha már régebben be nem küldtem volna azon közleményeimet, melyek a Turul legutóbbi számában napvilágot láttak, s így nem gondoltam volna, hogy a tér, mely társulatunk folyóiratában czikksorozatomnak juthat, ez alkalommal már a beküldöttek által igénybe lesz véve: sajátságos összetalálkozás történt volna a Turul t. szerkesztősége előtt.
Egyszerre két czikk, különböző oldalról, külön kutatások és levéltári buvárlatok alapján, érkezett volna be ugyanazon család felől.
Ugyanis csaknem egy éve, hogy a Szentpáli családot én is tanulmányozás alá vettem, erdélyi ágának levéltárát átnéztem, s kutatásaim eredményét, valamint a családnak ez adatokból jelentkező nemzedékrendjét összeállítottam; csak épen egy czikk alakjába kellett volna hozni azt, a mi jegyzeteimből közlésre érdemes, s a Turul számára beküldeni.
De azt véltem, hogy erre, a már régebben beküldött közleményeim mellett, ez alkalommal nem lesz tér, s ez akadályozta meg, hogy Dr. Komáromy András tisztelt tagtársammal össze nem találkozánk, hanem ő engem megelőzött a Szentpáliak bemutatásával.
Azonban őszintén örülök e megkésésen, mert azon tapasztalásra vezet, hogy a mi adatot e család, annak eredete és leszármazása felől, az István vizaknai királybirótól származott erdélyi ág levéltárából összegyűjthettem, azt mind megerősítve láthatom Dr. Komáromy András úrnak az ugocsai ág levéltára alapján kidolgozott nagybecsű dolgozata által; viszont pedig mindazt, mi tisztelt tagtársam e munkájában van, az én más levéltári kútfőkből merített adataim is minden módosítás nélkül mind megerősítik, s a család eredete s a másik Szentpáli családtól különböző volta iránt is nézeteink teljesen megegyezők.
Igy tehát, az e család ugocsai és erdélyi levéltárból két különböző kutató által összegyűjtött adatok összhangzatában s ezekre alapított egyező következtetéseinkben nagy biztosítéka van annak, hogy e család genealogiája alaposan és helyesen van már tisztába hozva.
Kutatásaink alapjánál fogva azonban természetes az, hogy Dr. Komáromy András úr teljesebben tárgyalhatta a Szentpáli Benjamin ágát, mint a hogy én tehettem volna; másfelől pedig én vagyok azon szerencsés helyzetben, hogy az István vizaknai királybíró ágát illetőleg tisztelt tagtársunk közleményét kiegészíthetem.
Mielőtt azonban e kiegészítéseket előadnám, a genealogusok figyelmét felhivandó, én is meg akarok emlékezni azon Szentpáliakról, kik nem az általunk tárgyalt homoród-szentpáli Szentpáliak közé tartoztak.
E részben az általunk tárgyalt család itteni levéltára is szolgáltat adatot, a mennyiben 1777-ben Szentpáli Elek itélőmester a gyulafehérvári káptalantól a családjára vonatkozó iratok másolatát kivette, s ekkor nemcsak a homoród-szentpáli, hanem a más családokhoz tartozó Szentpáliakat érdeklő káptalani okmányok is bele kerültek a transsumptumba.
Igy egy 1376-ban kelt s az Ugra helységbeli ősi birtok elidegenítését tiltó okmányból összeállítható a Szentpáliak következő nemzedékrendje, melynél azonban a három ág összekötő kapcsa nem tünik ki:
Barnabus de Szentpál.; Stephanus 1376.; Barnabas de Szentpál.; Ladislaus.; Barnabas 1376.; Thomas 1376.; Stephanus de Szentpál.; Thomas.; Paulus 1376.; Petrus 1376.
Ezek azonban a marosmenti Kerellő-Szentpál helységről voltak elnevezve, melyet a szomszédos Ugrával együtt birtak.
Ugyane család ivadékainak látszanak az 1473-iki iktató parancsból kiderülő következő Szentpáliak:
Szentpáli Mihály † 1473 előtt; István.; Miklós.; Anna 1473. (Hosszuaszói Györgyné.)
Az utóbb nevezett Anna akarta magát az említett okmány szerint beiktattatni a szintén Kerellő-Szentpál közelében fekvő küküllőmegyei Besenyő birtokba, melyet kivéreitől leánynegyedben kapott.
Ezen Annának fivérei azonban a fennjelölt okirat kelte után csakhamar elhalhattak, vagy talán birtokba sem jutott ezen utolsó nemzedék, mert Mátyás király 1479 október 21-én Kerellő-Szentpált, Besenyőt, Ugrát, Gyérest, Laczkódot, melyek Szentpáli Mihályé voltak, fiának Corvin Jánosnak adományozta. (Gr. Kemény József App. dipl. Trans. VIII. 58.)
Ebből láthatólag a fennjelölt Szentpáliak mind Kerellő-Szent-Pál urai voltak, csakhogy a két nemzedékrend között csaknem egy századnyi hézag van, melynek kitöltésére s egyáltalán ezen Szentpáli család történetére és leszármazására adatokat keresni genealogusaink részére igen érdekes feladat volna.
Egy volt-e e család a novaji Szentpáliakkal, arra adataim nincsenek.
Azonban a fennemlített 1777-iki transumptum két más okmánya már határozottan a Dr. Komáromy András úr által összeállított novaji Szentpáli leszármazás tagjairól szól.
Ezek egyike 1602 deczember 17-én kelt s Szentpáli Jánosnak Alamor és Csanád fehérmegyei birtokokba történt beiktatásáról szól; melyek neki tizenegyezer forintban inscribáltattak, és pedig a mint a csonka okmány szövegéből kivehető, beiktatását valószínűleg Basta rendelte el.
A másik okmány pedig Koncz Gábor ügyében lett bemutatva és Szentpáli Andrásnak 1647 junius 9-én kelt elismervényét tartalmazza, miszerint a csanádi és alamori birtokért járó 11000 frt inscriptiós összeg fejében őt Rákóczy fejedelem a 3000 frtba átadott Oroszmező és 8000 frt készpénz által kielégítette.
E két okmány már kétségtelenül a Dr. Komáromy András úr táblázatán látható novaji Szentpáli Jánosra és fiára, Andrásra vonatkozik.
De most már rátérünk oly Szentpáliakra, kiket csakugyan lehetne (noha kétségtelennek nem állíthatjuk) a homoród-szentpáliak őseiül tekintenünk, s kikre utalva a Bethlen Gábor nemeslevelében foglalt amaz állítását, hogy Szentpáli István, habár vagyontalan, de azelőtt is nemes eredetű volt, megerősítve találhatjuk.
Ezeket Szabó Károly Székely Oklevéltára I. 157–159. lapjairól ismerjük meg, hol két okmány, egymással való kapcsolatukban tekintve, csakugyan a homoród-szentpáli Szentpáliakra vezet, és pedig a következő leszármazással:
Sebestyén.; Antal de Zenthpal 1448.; Tamás 1448.; Becze 1448.; Mihály 1448.
Az első okmány Hunyadi János 1448 január 22-ről kelt oklevele, melyben a Jánosfalván, Udvarhelyszéken a Homoród vizénél levő malomhely iránt Antalnak a Sebestyén fiának és az ő fiai: Tamás, Becze és Mihálynak részére tett adományozást a Véczkei András és társai által leteendő eskütől teszi függővé.
Ez okmányban ugyan csakis keresztnevek említtetnek, de a vele kapcsolatos és ugyanazon évi február 6-án Rudai György aláírásával kelt okmányban, mely az említett Véczkei András eskütételére vonatkozik, az ezzel perlekedő ellenfél már «Thomas filius Antonii de Zenthpal» gyanánt van megjelölve. Igy tehát a fennebbi kis nemzedékrenden kétségkívül homoród-szentpáliakat látunk, kik az 1627-iki Szentpáli alias Németh Istvánnak elődei – legalább is – lehettek.
Még egy kis kiegészítést az ennek nemeslevélben foglalt másik testvérnek, émeth Jánosnak ivadékait illetőleg is közölhetünk az itteni családi levéltárból.
Egy 1776-iki perirat szerint ugyanis homoród-szentpáli Németi István, József és Izsák 1763 óta pert folytattak a Szentpáliak ellen a homoród-szentpáli és karácsonyfalvi ősi javakért; de utóbbiak a név különbségére hivatkozva, míg közös eredetöket be nem bizonyítják, nem akarták őket osztozó atyafiakul elismerni.
Most pedig áttérek azon kiegészítésekre, melyeket a homoród-szentpáli Szentpáliaknak Dr. Komáromy András tagtársunk által összeállított családfájához az erdélyi családi levéltár adataiból közölhetek.
A törzsnek, Szentpáli Istvánnak a táblán látható gyermekei közül a két első leány első nejétől, a három utóbbi gyermek a másodiktól született; és Zsuzsánna a fricsi Fekete Péter nejévé lett, ki után a fricsi Feketék sövényfalvi birtokukat örökölték, Mária pedig nagy-nyujtódi Dónáth Mátyás neje volt.
Szentpáli Ferencz nejének, Boér Sárának elsőnevét én az iteni levéltárban nem találtam meg; Bakk Endre tagtársunk azonban, ki a Szentpáli család leszármazásával szintén behatólag foglalkozott, récsei Boér Sárának írja.
E nején kívül azonban, kitől gyermekei származtak, Szentpáli Ferencznek még egy második neje is volt, Sarlotta Kata-Anna nevű német asszony, kivel kevéssel halála előtt kelt össze, s kinek aztán mostohagyermekeivel sok viszálya volt.
Ferencznek azonban több gyermeke volt, mint kiket a Dr. Komáromy András úr táblája felsorol, ennélfogva tőle kezdődőleg az alábbi táblán bemutatjuk mindazokat, kiket az erdélyi levéltár adataiból leszármazói közül megismerhettünk, kivéve a Benjamin ágát, melyre nézve Dr. Komáromy András úr táblája úgy is teljesebb, mint a mennyire tudomásunk terjedt, s ez ágra nézve csak azon megjegyzésünk van, hogy Ádámnak Miske Ágnestől Lőrincz és Károly fiai voltak, s ezek közül az utóbbi 1802–25 közt Hosszúaszón lakott, Eleknek pedig gr. Bethlen Karolinától maradt egy fia: Sándor, ki kalandos életet élt, s vagyonának romjaival együtt ágát is enyészetre juttatta.
Alább látható táblázatunkhoz csak azon megjegyzést fűzzük, hogy Józsefnek Pongrácz Katától származó ágán az újabb nemzedék azon tagjaira nézve, kiknek nevénél nincs okmányokra utaló évszám kitéve, forrásunk a Bakk Endre tisztelt tagtársunk által összeállított nemzedékrend volt, mely szintén a család levéltárában özv. Albert Elekné Szentpáli Ida úrnőnél őriztetik, kinek szivességéből ez érdekes levéltárt áttanulmányozni alkalmunk volt.
Szentpáli Ferencz sz. 1651. vizaknai királybiró, † 1713. (a. Boér Sára † 1699 után.) (b. Sarlotta Kata-Anna.) a)-tól; István sz. 1679 előtt 1715 vizaknai királybiró, 1716 az ugyanott kiállitott huszárok kapitánya. (a. nagy-berivói Boér Zsófia.) (b. Horváth Krisztina, 1735-ben özvegy.); Sára 1713–18 (kislóczi Pogádi János.); János sz. 1675 † 1702.; Klára 1713 (vizaknai Bogáthi János.); Zsigmond sz. 1679 † 1710.; Ágnes mint kis leány † 1710.; Sámuel bárgyu 1713–30 (harczói Gálfalvi Mária.); János 1764–76.; István 1764–76.; László 1713–20.; Ferencz 1760–76.; Pál 1764–76. (Váradi Zsuzsa.); Zsigmond 1788 (vizaknai Bogáthi Zsuzsa); Benjamin (osztopáni Perneszi Mária) l. ágát a Turul 1892. III. f. 143. lapján Dr. Komáromy Andor ur közleménye szerint.; Ábrahám † 1691.; Mária; József † 1699.; a)-tól József 1722–39 † 1766 előtt (a. sz.-miklósi és óvári Pongrácz Kata.) (b. Karsai Julia.) a)-tól; a) vagy b)-től Sándor †; b)-től István †; b)-től Ádám †; b)-től Krisztina † 1731–35 közt (imecsfalvi Imecs Antal.); József 1759–76.; Éva.; Zsófia.; Sámuel 1805.; Sándor 1764–78 † 1799 előtt (maros-gezsei Mohai Jusztina.); László 1764. 1776.; Zsigmond.; Ákos.; Krisztina 1764 (ó-ivánfalvi Eperjesi Ferencz.); Teréz 1764–76 (viz-sz.-györgyi Makrai János.); Sándor 1807 (fekete-gyergyói Fogarassi Zsuzsa.); István sz. 1777 1843 ezredes †; Dániel.; László.; Eszter (Márk István.); Julia (n.-ernyei Szőcs Farkas.); Dániel †; Ignácz (a. Nagy Róza. b. Szabó Róza.) a)-tól; József.; Kata (váradi Csóka Sámuel.); Miklós †; Zsuzsa (tolcsvai Kászonyi Ferencz.); Mária (Márk László.); Mihály (géresi Balogh Julia.); Zsigmond (Kéthelyi Róza de ead.); Ottó.; Vilma.; Géza.; Claudine.; Sándor.; N. N.; Béla †; Emma (Ungerpek N.); Ákos †; Ida (a. karatnai Könczei Károly.) (b. Albert Elek.); Kázmér (a. Merstiz Antonia) (b. Churawy Anna); a)-tól Sándor.; b)-től Géza
KIS BÁLINT.
VEGYES.
Magyar heraldikai emlékek külföldi czímereskönyvekben.
I.
A magyar király czímeres tornaöltözete a XV. században.
(Színes kép-melléklettel.)
A párisi arsenal könyvtárában egy igen érdekes czímergyűjtemény őriztetik, mely az aranygyapjas rend legelső lovagjainak és az európai fejedelmeknek lovagi öltözékeiről tartalmaz szép kivitelű színes képeket, az egyes országok nevezetesebb főuri családainak czímereivel egyetemben.
A kézirat a XV. század derekáról származik; keletkezési korát meg lehet állapítani abból a körülményből, hogy az aranygyapjas lovagok képei fölé oly nevek vannak feljegyezve, a melyek viselői az 1430–1461. évek között lettek a rend lovagjai közé beigtatva. Nem lehet későbbi eredetű az 1467. évnél, mert Bátor Károly burgundi herczeg még az ez évig viselt Comte de Charolais néven szerepel a ovagok közt. Szerzője valószínűleg Jean Lefévre vagy másként Jean de Saint-Remy, a burgundi herczeg czímerkirálya, a ki ugyane tisztet viselte az aranygyapjas rendnél, s ez esetben a hivatalos czímereskönyvek, armorialok minden jellegével bíró gyűjtemény nem egyéb, mint az aranygyapjas rend legrégibb armorialja.
Tartalma heraldikai szempontból igen érdekes. A fejedelmes és lovagok lóháton, teljes lovagi díszben vannak lerajzolva, az utóbbiak jobbára az aranygyapjas rend jelvényével; sisakjukon az oromdíszszel és köpenyükön, valamint a lovak csótárján czímerükkel, melyeknek az volt rendeltetésük, hogy a lovagi tornajátékokon résztvevő rangbeli személyiségeket zárt sisakrostély mellett is felismerhetővé tegyék.
E lovas alakok ábrázolásának nincsen egyéni jellegük; nem a személyt magát, hanem annak lovagi öltözetét és jelvényeit kivánják – mintegy mintabábon alkalmazva – bemutatni. Az alakok ennélfogva teljesen egyformák, a lovak pedig egészen eltünnek az őket borító csótár alatt, úgy hogy néhány esetben lábaik teljesen hiányoznak. Az egész összeállítás a legconventionálisabb modorban van tartva s a portraitjelleg teljes kizárásával, tisztán costumetani és heraldikai szempontból bír jelentőséggel.
Ez az érdekes gyűjtemény, mely 80 lovas alakot és 948 nemesi czímert tartalmaz, 1890-ben az arzenál tiszteletbeli őrének Lorédan Larchey-nek szerkesztésében Ancien armorial équestre de la Toison d’or et de l’Europe au 15-e sičcle czímű díszes kiadványban látott napvilágot. S a valóban pazar fényű munka ismertetése alkalmat nyujt nekünk, hogy annak egy reánk nézve igen becses darabját, a magyar király czímeres tornaöltözetének képét hű színnyomatban mutassuk be a heraldika barátainak.
A MAGYAR KIRÁLY CZIacute;MERES TORNAÖLTÖZETE A XV. SZÁZADBAN.
E kép, mely alatt XV. századi kéztől Honguerye és ismét Roy de Ongheriee felirat olvasható, a magyar királyt lóháton, tetőtől talpig vaspánczélban ábrázolja, koronás csőrsisakkal, öt lemezlevélből álló alsópánczéllal (braconničre) s lábain a solerets ŕ la poulaine néven ismert lengyel vasczipőkkel, vaskeztyűkbe bujt két kezében egyszerű, rövid egyenes kardot emelve maga elé. A vaspánczél fölött a lovag dalmatikaszerű, kék bélésű ujjasköpenyt visel, a mely az alsópánczélra csatolt rövid előkötővel és a csótárral együtt fehérrel és vörössel négyszer van csíkolva s ekként a magyar czímer ismert főmotivumát viseli magán. A sisak drágakövekkel ékes, háromszirmú aranykoronájából pedig oromdísz gyanánt struczmadár felső teste emelkedik ki, két strucztoll között, csőrében vaspatkóval.
Magyarország királyának heraldikai attributumaival az élő heraldika ily érdekes példányaként először találkozunk ez ábrázolásban. Mint fentebb említők, az armorial lovagképei teljes híjával vannak minden individuális jellegnek, s ekként e képet is általában a magyar király ideális képének s nem egy bizonyos magyar király ábrázolásának kell tekintenünk. Feltéve, hogy a magyar király megjelenik egy nemzetközi lovagjátékon és tényleges részt vesz annak viadalaiban, az armorial szerzője így képzelte el annak czímeres lovagi öltözékét. Más kérdés, hogy királyaink tényleg viselték-e ezt az öltönyt? A XV. század elejére valló pánczélzat mellett a köpeny és az öltözet többi darabjainak dessinjéül azt a czímermotivumot alkalmazza a szerző, a mely már ekkor rég megszünt a magyar király czímerének kizárólagos alakjaként szerepelni. A vörös-fehér csíkok ebben az időben már a kettős kereszttel és az uralkodó házi czímerével vagy egyéb jelvényével együttesen képezték az ország és király czímerét. A sisakdísz patkót rágó struczcza pedig, mint az Anjou-ház kizárólagos jelvénye, a magyar király képénél a XV. században csakis reminiscentia számba mehet, a mikor ez az embléma sem a magyar czímerben, sem egyebütt nem nyert többé alkalmazást.
Ezzel s sisakdíszszel különben még egyszer találkozunk Anjou René nápolyi czímzetes király és lotharingi herczeg képénél, a ki a nápolyi királyok módjára a nápolyi királyi czímmel együtt Magyarország királyának czímét is viselte, s ehhez képest a magyar vörös-fehér csíkokat is fölvette Nápoly, Jeruzsálem, az Anjou-ház, a bari és lotharingiai herczegségek motivumaiból összeállított czímerébe. Az ő sisakját is patkót rágó strucz diszíti, két strucztoll között. S a magyarázó szövegből megtudjuk azt is, hogy a burgundi herczegek is viselték ezt a sisakdíszt. Annyiban érdekes ez reánk nézve, mert újabb bizonyítékát képezi annak a gyanításnak, hogy ez a specialis Anjou-embléma nem önkényesen felvett jelvénye a magyar Anjou-háznak, hanem Nápolyból származik s bizonyára a franczia királyi háztól, az Anjouk és a burgundi herczegek közös nemzetségéből kellett oda kerülnie.
Kapcsolatban a magyar czímereskép bemutatásával talán nem lesz érdektelen az egész czímergyűjtemény s az arról készült kiadvány tartalmáról megemlékeznünk.
A párisi Berger-Levrault & Comp. czég kiadásában megjelent fényes publicatió az armorial 80 lovagképe közül 74-et közöl gondos színnyomatú facsimilékben, melyek színgazdagsága az itt bemutatott képet nagyobb részt sokszorta felülmulja. Az aranygyapjas rend alapítójának, Jó-Fülöp burgundi fejedelemnek és 28 legelső lovagjának képein kívül, melyek az anyag első felét alkotják, az európai fejedelmek lovasképei az élő healdikának rendkívül érdekes példányait állítják szemünk elé. Kiegészíti a gazdag sorozatot 942 európai főnemesi család czímere, szintén hű színes hasonmásban. A fejedelmek sorát a császár nyitja meg a választó fejedelmekkel együtt, kik közül csak a cseh király hiányzik. Kilencz más német fejedelem után a franczia király következik a királyság 14 egyházi és világi pairjével; őt követik sorban Anglia, Castilia, Norvégia, Magyarország, Nápoly, Portugallia, Aragonia, Navarra, Lengyelország, Svédország és Skóczia királyai. A főnemesi családok czímerei országok szerint csoportosítva az illető uralkodók után következnek. A német birodalmat 200, Hollandiát 100, Francziaországot 344, Angliát 162, Lengyelországot 59 és Skócziát 62 czímer képviseli. Az olasz, spanyol, burgundi stb. főnemesség teljesen hiányzik a sorozatból. Igy nem csodálkozhatunk a felett, hogy a magyar nemesi czímereknek sem jut hely a távol nyugaton készült czímerkönyvben.
Megemlítjük még, hogy a díszkiadás minden igényeivel fellépő munka 500 példányban került ki a sajtó alól, s hazánkban a budapesti egyetemi könyvtár tudtunkkal az egyetlen, mely azt megszerezte, a hazai czímertan művelői részére hozzáférhetővé tette.
II.
A Menasse-codex magyar lobogója.
A Manesse-codex néven ismert nagy heidelbergi minnesänger-gyűjtemény, melynek keletkezését a XIV. század elején élt két Menasse (atya és fiú) zürichi polgárnak tulajdonítják, tudvalevőleg a lovagkor heraldikájának igen becses anyagát őrizte meg illusztráczióiban. A codexet diszítő 137 nagy miniature ugyanis a minnesängereket teljes lovagi díszben tüntetve fel, a pajzsokon, sisakokon és zászlókon 145 teljes czímernek és czímerrészletnek színes képét tartalmazza, úgy hogy a kézirat valóságos czímergyűjtemény jellegével bir, a mely korra nézve az összes eddig ismert színes czímeralbumok közt a legelsőnek tekinthető.
Ez a kézirat, a XVII. század elejéig a heidelbergi könyvtár egyik dísze, a könyvtár elpusztulása után 1622-ben idegen kézbe került s 1657-től fogva a párisi királyi könyvtár, a mai Bibliothéque Nationale birtokában volt. 1888-ban azonban a német birodalom diplomacziai úton, megfelelő érték árán visszaszerezte, s III. Frigyes császár visszaadta a heidelbergi egyetem könyvtárának, hol Cod. Palat. Germ. 848 jelzés alatt őriztetik.
A rendkívül érdekes miniature-őket F. X. Kraus a badeni kormány meghagyásából már 1887-ben igen szép fénynyomatú facsimilékben tette közzé. (Kraus, Die Miniaturen der Manesse’schen Liederhandschrift. Strassburg, 1887.) Most, a visszaszerzés után egy újabb díszmunka jelent meg felőle, mely a codex czímeranyagának színes hasonmásait tartalmazva, a heraldikai könyvpiacz ezidei termékei között az első helyet igényli magának.
A kiadvány, melynek teljes czíme: Die Wappen, Helmzierden und Standarten der Grossen Heidelberger Liederhandschrift (Manesse-Codex), herausgegeben von Karl Zangemeister, Oberbibliothekar der Universität Heidelberg, Verlag von C. A. Starke, Görlitz und August Siebert, Heidelberg, 1892., 62 nagy ívrétű táblán adja a miniatureökön ábrázolt czímeres pajzsok, sisakok, zászlók és egyéb heraldikai jelvények színes ábráit, megfelelő magyarázat kiséretében. 140 minnesängernek lovagi jelvényeit találjuk itt díszes egymásutánban, kezdve VI. Henrik császáron s végezve Litschoweren, uralkodó fejedelmeket, mint II. Venczel cseh királyt s Konradint, a Hohenstaufenek szerencsétlen sarjadékát, herczegeket, grófokat s egyszerű lovagokat, köztük a híres Walther von der Vogelweidet, eschenbachi Wolframot és Tannhäusert, kik részint mint pártfogók, részint mint tényleges szereplők, mindnyájan tagjai voltak a szerelmi dalnokok, a minnesängerek nagy testületének.
Minket a gyűjteményből czímertani szempontból csak egy minnesänger képe érdekel, a Werner honbergi grófé, s ez sem magának a dalnoknak vagy kisérőinek czímereiért, hanem azért a magyar lobogóért, mely a reá vonatkozó illusztráczióban félreismerhetetlenül ötlik szemünkbe.
A codex 43. lapján látható kép ugyanis azt a jelenetet ábrázolja, a midőn Werner gróf egy vár vagy város kapuja előtt fegyveres kézzel küzdi ki magának a bemenetet. A jelenet hőse, Werner gróf, pajzsán és zászlaján viseli családi czímerét: arany mezőben egymás felett két fekete sast; fejét kettős ezüst hattyúfejjel diszített ezüst sisak fedi. Melléje sorakozik hat kisérője, sisakjaikon fantasztikus oromdíszekkel. A csapatnak négy ellenséges vitéz állja útját, tojásdad idomú pajzsaikon az első sárga (arany) mezőben faedényt, a második vörös liliomot, a harmadik ötszirmú vörös virágot, a negyedik vörös mezőben nyolczágú fehér (ezüst) csillagot viselve jelvény gyanánt. A városnak, mely előtt a küzdelem folyik, három tornyát három zászló diszíti; az első az aragoniai színeket (négyszer váltakozó arany és vörös czölöpöket) viseli, a második, kék lobogó arany liliomokkal van behintve, a harmadik a magyar czímer vörös és fehér pólyáit tünteti fel.
Hogy kerül a magyar királyok lobogója e harczi jelenetbe, a költemény szövegének ismerete nélkül sem nehéz megmagyaráznunk. Werner honbergi gróf, svájczi nemesi család ivadéka, (Honberg vagy Hornberg vára az aargaui kantonban fekszik), 1284-ben született és 1320-ban halt meg. Virágzási kora épen összeesik azzal az idővel, midőn a nápolyi Anjou-háznak sikerült a magyar királyi trónra táplált igényeit érvényre juttatni. A liliomokkal behintett kék lobogó ekként a magyar zászló társaságában nem lehet más, mint a nápolyi Anjouk lobogója (s nem, mint a magyarázó szövegben olvassuk, Francziaország zászlaja); az aragoniai színek szereplése pedig kétségtelenné teszi, hogy a kérdéses jelenet Róbert nápolyi király (1309–43) idejében játszot, a kinek mindkét felesége, Jolán, III. Péter aragoniai király leánya (1297–1302) és Sancha királyné, Jakab mallorcai király leánya (1305–1345) az aragoniai királyi házból származott. A magyar lobogós czímer tehát csak mint az Anjouk nápolyi ágának 1290 óta használt igényczímere szerepelhet e képen. Azonban így is érdekes marad reánk nézve, mint czímerünk egyik lényeges alkatrészének legrégibb ismeretes színezett ábrázolása, melynél mindenesetre kiváló figyelmünket kell hogy felhívja az a jelenség, hogy a csíkolás vörössel, tehát a ma elfogadott sorrend szerint kezdődik.
A pompás kiállítású kiadás elé a szerkesztő, Zangemeister heidelbergi egyetemi főkönyvtárnok, terjedelmes bevezetést írt, mely azonban inkább a codex történetét s a reá vonatkozó irodalmi anyag bibliografiai összeállítását tartalmazza. A színnyomatú táblák kiállítása mintaszerű, valóságos ideálja egy színes czímerkönyv kiadásának, s mint ilyen, elsőrangú forrást ad a szaktudósok kezébe. Az összehasonlító czímertan a magyar heraldikának is egyik alapvető fejezetét képezi, s tanulmányozása szakirodalmunk nem egy homályos kérdését van hivatva tisztába hozni. Csakis örömmel említhetjük tehát meg, hogy e kevés példányban megjelent, költséges kiadvány előfizetői között a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárán kívül a hazai czímertan két kiváló művelőjének, Radvánszky Béla bárónak és Csoma József tagtársunknak nevével találkozunk, a kiknek birtokában az bizonyára jelentékenyen hozzá fog járulni tudományágunk fejlesztéséhez.
DÉCSÉNYI GYULA.
Az Aba-származású Debrei-család.
Az Aba-nemzetség nagy családfájáról minden átmeneti viharos század letört egy-egy hatalmas ágat. A Bodonyiak, Csobánkák és Verpeléthiek utánKandra: Bene vára a Mátrában. Eger, 1890.* a XV. században a Debreiekre került a sor. Épen akkortájban a hatszázados aszó törzsnek ezen ágazata sokkal merészebb hajtásnak indúlt, hogysem a vészterhes idők lesújtani készülő villámcsapásának czélpontúl ne szolgált volna. Különben is nyugat felől jött a majd fenyegető, majd elsodró áramlat, nem hiányozhatott tehát áldozatai között az Aba-nemzetség sem.
«Nemzete szabadságának vértanúja»: Aba király következetes vala magához kései unokájában is, legalább a Debreiekről szóló adatok tanúbizonysága szerint.
A távoli hegyek és régi századok azonos sajátságúak: a messziről néző szemlélő elül amazok őserdejüket borítják be a rejtelmesség sötét ködtakarójába, ezek pedig családfáikat teszik hasonló féltékenységgel észrevehetetlenekké. Természetes tehát, hogy a Debreiek századokon át elvesznek a messze múlt ködhomályában és csak a későbbi unokák domborodnak ki történeti alakokká és ősfészkük és monostoruk körvonalozatlan alakban sötétlik felénk.
Az Aba-nemzetség szülőfölde Hevesben a Mátra, továbbá Abauj és Zemplén ölelkező része. A Debrei-család első nyomait sem kereshetjük másutt, mint ezen megyékben.
A Debreiek ősfészke, úgy látszik, a Tarna mellett fekvő mátraalji Debrő, illetőleg a debrei vár volt, melynek a kezdetlen ősidőktől fogva egészen 1516-ig, mikor Drágfy János kezén látjuk,Károlyi-Okmt. III. 96. l.* van története; ma azonban már, miután kövei széthordattak, a felismerhetlenségig elpusztúlt a különben is inkább csak a víztartók, mint merész tornyok által védett sík-vár, s az eke is mindig ritkábban vet föl egy-egy Debrei emléket. Feküdt a mai Fel-Debrő és Tótfalu között.
Hogy Debrő volt a család ősfészke, erre a váron kívűl van egy másik bizonyságunk is: a debrei monostor, mely magában véve is fontos jelenség a család történetében, minthogy erősen sejteti velünk, hogy a Debreiek hatalmasak voltak már akkor, mikor nevenkint nem ismeri őket a történetirás. Legalább én ezúttal is koczkáztatni merem azon ötletet, hogy valamely előkori monostor egész monografia azon nemzetség előkelő volta mellett, mely azt emeltetvén, benne saját nagyságának is emléket kivánt állítani. A középkorban a monostor dinaszta-családot és viszont: egy nagybirtokú család monostort tételez föl; egyikről a másikra alaposnak látszik a következtetés.
És hogy Debrő egykorúan, jelesen a XIII-ik század elején [1205–1235] monostor hely volt, abban már okleveles adatnak sem vagyunk hiányában. A váradi Regestrum két ízben is foglalkozik a debrei monostorral,Vár. Reg. 40. és 223. okl.* mi váltig elegendő arra, hogy annak alapítását legalább is egy századdal előbbre tegyük, vagy ezzel kapcsolatosan: az Aba-nemzetség debrei ágát már a XIII. század elején nagyobb alkotásra hivatott hatalmas családnak föltételezzük.
Egyébiránt a debrei monostor s vele kapcsolatosan a család ezen virágzása mellett vannak eddig hallgatásra kárhoztatott régiségi bizonyságaim is a feldebrői al-egyház román műidoma és a mészréteg alatt szendergő falfestményeiben, melyeket részben ismert már Rómer és Ipolyi is, sajátképi felfedezőjök azonban mégis nem ők, hanem dr. Bartalos Gyula, mint a ki egész képcyklust kutatott fel a jegyzékbe vett «Kain és Ábel áldozatá»-n kívül.Ipolyi: Schemat. Agriensis. 1865. 143. l. Rómer: Falfestészet Magyarországon «Feldebrő» név alatt.*
Ezen katakomba-szerű al-egyház a maga hármas oszlopzattal elválasztott hármas hajójával, ezeknek alacsony csúcsívezetével s mesterkéletlen oszlopfőivel nem csupán a román stil utóvirágzásának messze korszakába varázsol át bennünket, hanem igénytelen nagyszerűségében és föltámasztandó képeiben fejedelmi donátorokúl tünteti föl a monostor kegyurait is.
A Debreiek okleveles kora a nagy tatárjárás-utánnal kezdődik és jutunk néhány nemzetség mellett elhaladván, a család utóvirágzásának főalakjához: Istvánhoz.
Debrei István merész tervektől űzetve oly meredek szélre jutott, honnét már nem vala többé biztos a leereszkedés. Ő elvész, atyjafiai földönfutók lesznek; fia nem hagy hátra maga után maradékot, tehát haszontalan törekvés azon igyekezete is, hogy az elkobzott javak visszaszerzése által a Debreiek második alapítója legyen.
A Debreiekről a következő családfa állítható össze:
I. Makján.; Becse ispán 1255.; Buken.; Opuz.; III. Makján 1271.; II. Makján nádor.; Fülöp mester 1288.; Buken 1255.; Csaba.; Dömötör m. 1302.; N. (Gáspárfia Lőrinczné.); Miklós m. alországbiró. 1358.; István kincstartó, főpártos † 1403 táján.; Imre 1461.; Kereszturi Posár László.; Fülöp 1352.; István.; Kereszturi István.; János «Posár» 1352.
I. Makján (Makyan, Mokián, Mokyan), mai kiejtéssel: Maklány, mi Nagy Géza értelmezése szerint annyit akar mondani, hogy: «dicsért».Turul, 1891. évf. 127. l.*
Ezen névalaknak egykori keletére vall az egerszalóki határban «Makján vára» és az egri határban levő «Maklány-hegy» nevezetek.
I. Makjánról még siket hallgatásban vannak történeti kútfőink és emlékezete fenmaradását csupán fiai szereplésének köszönheti. Azt kell róla föltételeznünk, hogy jóval a tatárjárás előtt élt. Annyit azonban tudunk róla, hogy több fiaknak vala atyja, a kik közől azonban csak Becse és Buken = a «leselkedő» (II. Makján atyja) lesznek távoli ismerőseinkké,«Beche comes, filius Mokyan... de voluntate fratris sui Buken.» (Wenzel: Okm. VII. 408. l.) – 1255. Beche ispán Nagyolaszi Egyednek Sujta és Rátka peres javakat háromnegyed részben átengedi. (U. o.)* mint hegyaljai birtokosok.
Opuz fiaival a rokoni összeköttetést megállapítani lehetetlen, mint a kik az egyességhez atyafiúi beleegyezésöket adják, különben pedig titokzatosak maradnak.
Bukennek, mai kiejtéssel Bökény- vagy Bökönynek két fiát ismerjük: a már említett II. Makjánt, ki nádor, Mosony és Somogy ispánja vala és Fülöp lovagot.«...ac Philippus et Mokyanus palatinus filii Buken» a többi abaujvármegyei atyafiakkal és szomszédokkal fölléptetve [Wenzel, IX. 481. l.) Érdekes ezen Makján nádornak, Sopron-, Mosony, és Somogy vármegyék főispánjának töredékes feliratú [S...ANI PALATINI] 1286-ik évi egy pólyás pecséte (Arch. Ért. XIV. k. 9. l.).]*
Becse, másutt Becsa ispán (Becha filius Mokian) 1254-ben szomorú körülményeket, melyek nem lehettek nem országosak, tárva elénk, ad magáról életjelt. Béla király előtt megjelenvén, István bánnak elörökíti a maga Szabolcsvármegyében fekvő Dada nevezetű földét, melyet a tatárjárás után beállott inség következtében, midőn nem volna, miből éljen és tártsa övéit, hogy az éhség a halálba ne kergesse őket, atyjafiainak tudtával részenkint adogatott el.Hazai Okmt. VII. 44. l. V. ö. C. D. IV. 2. 226. és VII. 1. 302. ll.*
Fönnebb meg már láttuk, hogy 1255-ben Zsuja és Rátka háromnegyed részének átengedése által elejét vette egy elmérgesedett pörnek.Wenzel: Okmt. VII. 408. l.*
Ő még nem iratik Debrei-nek, vagy talán csak gyűjteményünk szegény ennek kimutatására.«...magister Demetrius, filius comitis Mokyani filii Beche», – mondatik unokájáról. [Egri kápt. mag. levélt.].*
III. Makjánt úgy ünnepli a történeti hagyomány, mint annak idejében Heves-Ujvármegyének egyik legelőkelőbb férfiát. A lovagrendű «Makyanus de Debreu» ott van Heves vára mellett, Hajóhalmán, V. István alatt a tiszavidéki nemesekkel tartott kis országgyűlésen, mely csupán csak egyetlen végzésében hagyományozódott át hozzánk. Az egri püspökség jogai, miután privilegiumai tatárjáráskor elvesztek, itt valának ujonta megállapítandók. Lambert, az egri püspök élőszóval adta elő ezen jogokat és kiváltságokat, melyek valódisága mellett 25 élemedett nemes az éltető szent keresztre megesküdött.
És a nagy egyházmegyét képviselő ezen öreg urak egyike épen III. Makján vala.Fejér: C. D. V. 1. 155. l.*
Makjánfia Dömötör mestert jó testvérnek jellemzi gyér adatunk, mint a ki 1302-ben nővérének, Gáspárfia Lőrinczének átengedi Polgáron (Szabolcsban) és a hevesujvármegyei Szekeresegyházán öröklött birtokrészét.Szekeresegyháza ismeretlen nyomait a horthi határ Hatvan felé néző részén kell keresnünk.*
Debrői Miklós mester a törvényben jártas férfiú, 1357–8 körűl alországbiró, vagy mint magát írá: «Széchi Miklós udvarbiró vicé-je» volt.Fejér: C. D. IX. 2. 643. l. – Sztáray-Okmt. I. 296. l.* Ezen udvari tiszte tagadhatatlanúl sok tekintetben előnyös vala neki, sőt határozott fia jövendője fölött is.
Udvarbeli elfoglaltsága daczára találkozunk vele az atyafiak tanácsában is és a kereszturi Posárok sokáig versengének egymással Zázdmonostora, Piud (? Beud) monostora és a két Bénye birtoklása fölött. Végre Fülöp nádor megosztoztatá őket.
Ezen barátságos egyesség értelmében Maklány unokája átengedte Posár Jánosnak, Fülöpnek és Istvánnak a két Bényét és a monostoros helyeket, ők meg viszont a mi alországbiránk javára a debrei völgyön levő birtokaik részes jogáról mondának le és jött át Debrő Szt-György (Fel-Debrő neve, talán a monostor védszente után nevezve), Csal, Tóthfalu (ma: Tófalu) és Német-Kaal a Debreiek kizárólagos birtokába.Egri Kápt. Prot. 139. l.*
A Posár-atyafisággal ezúttal adósaknak kell maradnunk.
Debrei István arra is rászolgált, hogy Zsigmond mint különben kincstartóját adományokkal kitüntesse és arra is, hogy mint nápolyi László trónkövetelő egyik főpártosát minden javától megfoszsza. Debrő a maga uradalmával királyi adomány következtében a Rozgonyiakra szállt. Fia:
Debrei Imre. 1446-ban visszaadja neki Rozgonyi István Tótfalut, Kaált, Csal helységet.Dr. Csánki: Magyarország történelmi földrajza.*
1453. V. László királytól Egyeken és Bodacson kap részbirtokot.Károlyi-Okmt. II. 294. l.*
1454. Hevesmegye képviselője a felső megyék összejövetelén.Hazai Okmt. VII. 471. l.*
1440. Az ónodi Zudaroktól megveszi Lőrinczit és Varsányt.Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története. III. 370. l.*
KANDRA KABOS.
Az Athinai család történetéhez.
A «Turul» 1892. évi 2. füzete 64. és köv. lapjain közölt értekezést azon okból is nagy érdekkel olvasám, mert ezen család tagjairól, mint kiváló régi sopronmegyei birtokosokról, egykor magam is adatokat gyűjtvén, két év előtt megyém közlönyében, a «Sopron» czímű lapban, az Athinai családról és sopronvármegyei birtokairól, laikus által szokott modorban, rövid történeti ismertetést közöltem, melyben azonban – őszintén megvallva – adataim elégtelensége miatt, akkor a család II. Jánosát, a ki a Turul 68. oldalán mint Jakabnak fia szerepel, nem ismervén, azt az általam összeállított kis családfán elhelyezni nem birtam; úgyszintén II. Péternek Miklós nevű fiát, s III. Lőrincz leányát sem ismertem. De másrészről mégis oly adatokra is hivatkoztam a mondott dolgozatban, melyeket a «Turul»-ban foglalt értekezés nem említ; ez okból tehát az ügy érdekében a «Turul»-ban napvilágot látott családtörténethez némi pótlásúl, egyes eltérő nézetek tisztázása végett, jegyzeteimből néhány itt következő adatot fölsorolni talán nem lesz egészen fölösleges.
Az értekezés Hurbuthan helységről szólván, azt Zalamegyébe helyezi; pedig az 1263. évi oklevél azt Zanamegyébe sorozta, a miért is Pesty Frigyes a régi Zanamegye falvai közé számítja. A két ízben említett helységre nézve a tévedés nyomdai hibából is származhatott, a mint az általam két év előtt közölt családismertetésemben ezen nyomdahiba tényleg elő is fordult.
A borsmonostori apátság kegyuri jogát Rupp «Helyrajzi története» szerint 1268. évben nem Athinai, hanem egy más családbeli (nézetem szerint Hédervári) Lőrincz nyerte s csak 1275-ben kapta azt Athinai család, körülbelül 1289-ig birván ezen jogot, mely ekkor ismét az említett (Hédervári) családra visszaszállott.
Georán nevű birtokra nézve úgy hiszem, hogy az Geotánnak olvasandó; s semmi esetre se lehetne Gyóróval azonosítani, a mennyiben az 1270. évi oklevélből is kitűnik, hogy az Csáva helysége mellett feküdt s így benne a régi Geotán = a későbbi Deltán, vagy is a mai Nyujtal nevű helységre találtunk. Ezen nézetet különben Pesty Frigyes munkája a régi vármegyékről is megerősíti.
Athinai II. Lőrincz a borsmonostori apátságnak a Lympach birtokot nem 1279-ben, hanem Nagy Imre szerint 1280. évben adományozta. Ezen adományozást 1421. évben az apátság részére Kőszeg városa átírta, midőn ez az adományozó Lőrincznek pecsétjéről így szól: «...sigillum rotundum, ...in medio apparebat clypeus, desuper galea, et in clipeo et super cassidem insignia nobilitaria». Kár, hogy a czímer részleteit nem írja le.
Jegyzeteim szerint I. Miklós ágán levő III. Péternek nem egy, hanem két fia volt. Bizonyítja ezt azon körülmény, hogy 1367. évben a Locsmánd vármegye 1263. évi adományozását tárgyazó oklevelet a pécsi káptalan által «nobiles viri magri Laurentius filius Petri, Nicolaus filius Petri filii Nicolai de Athina» átíratták. A III. Péternek Miklós nevű fiát az idézett értekezés családfáján nem találván, azon kérdés merűl föl előttem: vajjon a «Turul» 67-dik oldalán említett Péter nem az 1367. évi oklevélben előforduló Miklósnak volt-e a fia?
Jakab ágán lévő II. Jánosnak fia, István, 1388-ban somogyi alispán volt. («Magyar helynevek», Pesty Fr.). Jánosnak, de bizonyosan nem mondhatom, hogy melyiknek, hanem talán II-diknak, Erzsébet nevű leánya 1366. évben Kutnay Györgynek nejéül van fölsorolva. István fia Zsigmond 1420 körűl ősi birtokáról, Athyna váráról, új adománymegerősítést kap s úgy látszik még 1430. évben is életben volt; utódai a családnak Sopronvármegyében nem szerepeltek ugyan, de neveiket a történet még ezután is említi.
Az Athinai családdal rokon Fraknói grófok nemzedékrendjében szerző a III. Pál nejének családnevéhez egy kérdőjelet csatolt. Erre nézve azonban annyit mondhatok, hogy egy antiquariusi regesta szerint 1444. évben kelt oklevélből, a midőn a fraknói birtoknak Albrecht osztrák herczeg részére történt átadása tárgyában Fraknói Pál özvegye Anna nyilatkozott, határozottan tudjuk, hogy ezen özvegynek fivére Pottendorfi Albrecht volt. És midőn 1447-ben ugyanezen ügyben a mondott özvegy ismét fölszólalt, róla ez van följegyezve: «Anna von Pottendorf Witwe des Grafen Paul von Forchtenstein».
Az Athinai család némely sopronvármegyei birtokaira nézve megemlítendő, hogy Semlesdorf alatt a mai Samersdorf (Nyék mellett), Dobornya alatt a mai Doborján, Boldogasszonyfalva alatt a mai Lók (Frauenhaid) stb. rejlik. Pichelsdorf mai nevét nem ismerem. Ennyi az, a mit hasznosnak tartottam ezen régi család története érdekében röviden elősorolni, megjegyezvén, hogy gyér adataim egy része azon töredékes jegyzeteimen alapúl, melyekhez évek előtt néhai Paur Iván útján jutottam, s ezek kétségen kívül levéltári kutatásból erednek.
STESSEL JÓZSEF.
Jobbágy-nemesítések.
A XVII-ik század folyamán, Magyarországon is – mint egyebütt – a nemeslevelek osztogatása többé nem egyedűl az érdemek jutalmazására, hanem egyuttal az állampénztár megtöltésére is szolgált. Daczára az 1563., 1567., 1608., 1622., 1630. s 1641-ik évi országgyűléseken alkotott – az armalisták túlságos elszaporodását akadályozó – törvényczikkelyeknek, a nemeslevél elnyerése nem ütközött nagyobb nehézségekbe, épen mint manapság: az egyenlőség és a «kereskedelmi téren» s a «szállítások körűl» szerzett kiváló érdemek korszakában. A jobbágy, ha egy kis pénzt összekuporgatott, felkért valamely befolyásosabb egyént czímerlevél kieszközlésére s gyakran földesura híre és tudta nélkül felcsapott nemes embernek. Innen van az, hogy e korból származó némely armalisok kihirdetésénél egyik vagy másik földesúr ellentmondott s ez ellentmondás nem egyszer olvasható az armalisokra vezetett kihirdetést igazoló jegyzőkönyvi kivonatokban.
Az armalisszerzés könnyű útját példázza azon jobbágylevél, melynek erre vonatkozó részleteit az alább közlöttek tartalmazzák:
«Anno Domini 1641 die 9 May. Mi Regette-Ruszkán lakozó Resko Balás, Nagy András, Csóka György, Nagy István és Regettén lakozó Tooth Mátyás, Koma István. – Adjuk emlékezetire mindeneknek az kiknek illik ezen levelünknek rendiben, hogy lettünk kezesek Bertók Andrásért, felső Csájban lakozóért, az néhai nemzetes jó emlékezetű Fáy Benedek uram megmaradott özvegyének, az nemzetes Pettry Eőrsébet asszonynak és fiának nemzetes Fáy Péter urunknak és mindkét ágon levő maradékainak ilyen conditiokkal és formán, hogy megnevezett földes asszonya és ura akarattya ellen és bosszuságára nemes emberré nem leszen, az az sem titkon sem nyilván bosszuságára czímerlevelet magának és maradékinak nem hozat. – Másodszor, hogy soha semmi szín alatt, megnevezett földes asszonya és ura alól, soha el nem szökik, hanem jámbor, jó, szófogadó, engedelmes jobbágya leszen ő kegyelmöknek. – Harmadszor, ha a szükség valamiképen úgy hozná is, hogy megnevezett földes asszonya és ura szükségének idején, megnevezett Bertók Andrást, avagy az többit is, bizonyos ideig árendába, avagy zálogképen elzállogosítaná, tehát úgy is Bertók András semmiképen, semminemű szin alatt czimerlevelét meg ne hozathassa és el ne merészeljen szökni, ha szinte valakinek tanácslásából, valami titkon meghozattatná is az czimerlevelet, de megnevezett földes ura és asszonya ellen semmit ne használlyon és ne élhessen földes asszonya és ura ellen az czimerlevélnek szabadságával. – Hogyha ezeket a felül megirt conditiókat meg nem állaná Bertók András és ez megnevezett földes asszonyát ilyen illetlenképen bosszúságával illetné, hogy bosszúságára czimerlevelet szerzene és hozatna magának és elidegenedne megnevezett földes asszonya és ura alól, ha szintén valamely főembernél avagy úrnál volnának is zálogban avagy árendában, tehát mi nekünk feljül megírt és megnevezett kezeseknek, eő kegyelme, a mi jó akaró asszonyunk és urunk, ha hírünkűl adja, hogy vagy czimerlevelet hozatott volna, avagy elszökött vóna ez megnevezett Bertók András, tehát az izenetnek napjától fogván, tizenötöd napra tartozunk Bertók Andrást felkeresni, ő kegyelmöknek kezekben adni, és azon fogságba, a melyből kivettük kezességünkön, viszon, annak a fogságnak helyére bevinni, bátor az a Bertók András abban az időben az mikor a conditiokot megszegné is, más úr birodalmában volna is, de mégis mi kezesek, tartozzunk azon asszonyának és urának kezében vinni és azon fogságnak az helyére adni.»...
Az oklevél további része a kezesek kötelező formuláit tartalmazza. Coramizáló az oklevél irója Varjassy István, alól a hat kezes keresztvonása s hat pecsét, mely mind egy pecsét lenyomata. A czímer rajtok hatos halmon álló daru, melynek nyaka elülről nyillal van átlőve.
–F.
TÁRCZA.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
f. évi november hó 24-én Szilágyi Sándor vál. tag elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Dr. Csánki Dezső, Kammerer Ernő, Majláth Béla, Óváry Lipót, Pauler Gyula, Dr. Schönherr Gyula, Dr. Szendrei János, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József, Tagányi Károly, Thaly Kálmán vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Szilágyi Sándor vál. tag, mint korelnök, megnyitván az ülést, Thaly Kálmán vál. tag felolvasta «Adalékok a Rákóczi-ház nemzedékrendjéhez» czímű értekezését, mely folyóiratunk jelen füzetében olvasható.
Ezután Tagányi Károly vál. tag felolvasta véleményét Altenburger Gusztáv társ. tag czímertani munkájáról, melyet kiadásra méltónak itél, és indítványozta, hogy a választmány a mű esetleges kiadójához ajánlatot adjon. A választmány a véleményt magáévá tette.
Elnök indítványára Dr. Wertner Mór vál. tag a Kórógyi család történetéről irott dolgozatának felolvasása az idő előhaladottsága miatt elmaradván, felolvastatott a társulati pénztár átvételére, megvizsgálására és Tóth Árpád társ. új pénztárnok részére leendő átadására küldött bizottság jelentése, mely a következő:
Tisztelt Választmány!
Alulirottak a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ig. választmánya által a f. évi október hó 6-án tartott rendkívüli választmányi ülésből azon megbízással küldetvén ki, hogy Czanyuga József társulati volt pénztárnok úrtól a társaság pénztárát, a hozzá tartozó értékekkel és könyvekkel, valamint okmányokkal egyetemben, kellő pénztári vizsgálat megejtése mellett átvegyük: szerencsénk van jelenteni, hogy e megbizatásunknak f. évi október hó 13-án a következő módon tettünk eleget.
1. A folyó évi számadásokat illetőleg azoknak minden egyes bevételi és kiadási tételét a mellékelt okmányokkal egybevetvén, azokat helyeseknek, az okmányokkal egybehangzóknak találtuk. A pénztári naplót f. évi október hó 13-án 1776 frt 62 kr. bevétellel és 1665 frt 29 kr. kiadással és így 111 forint 33 krajczárnyi pénztári maradványnyal helyesnek találván, lezártuk és a nevezett 111 frt 33 krnyi pénztári maradékot Tóth Árpád társ. pénztárnoknak átszolgáltattuk.
2. Hasonlóképen helyesnek találtuk a Nemzetségi Zsebkönyv alapjáról vezetett számadást, mely f. évi május 21-én lezáratván, 159 frt 8 kr. bevétellel szemben 150 frt kiadást és így 9 frt 8 krnyi pénztári egyenleget tüntet föl. E pénztári egyenleget, a hozzá tartozó okmányokkal egyetemben szintén Tóth Árpád társ. pénztárnoknak adtuk át.
3. A társaság alaptőkéje az osztrák-magyar bank budapesti főintézeténél lévén elhelyezve kezelési letét gyanánt, e letétről szóló letéti jegyeket, úgy mint a 23068. számút 8200 azaz nyolcezer kétszáz frtnyi névleges értékű papirjáradék-kölcsönkötvényről, és a 23069. számút 100 azaz egyszáz frtnyi névleges értékű magyar jelzáloghitelbanki 4% nyeremény-kölcsönkötvényről – összevetvén és megegyezőnek találván az Alapítvány-könyv adataival – átvettük és illetőleg őrzés végett Tóth Árpád pénztárnoknak átadtuk.
4. Átvettük és illetőleg a társ. pénztárnoknak átadtuk az osztrák-magyar bank 26701–26710. számú cheque-könyvét.
5. Átvettünk és illetőleg a nevezett pénztárnoknak átadtunk tizenegy darab alapítványi kötelezvényt, pontosan összevetvén ezeket az Alapítvány-könyv adataival, 3100 azaz háromezerszáz forintnyi értékben.
Ezeken kívül átvettük, illetőleg Tóth Árpád társ. pénztárnoknak átadtuk a következő pénztári könyveket és pénztári okmányokat:
6. A folyó 1892. évi október hó 13-ig terjedő kiadási és bevételi okmányokat, melyek általunk részletesen átvizsgáltattak és a pénztári naplóval összehasonlíttattak.
7. Az 1883–1891. évi átvizsgált számadásokhoz tartozó nyugtákat, 10 csomagban.
8. A pénztári naplót két kötetben, melyeknek egyike az 1883–1891. éveket öleli fel, másika pedig az 1892. évvel kezdődik.
9. Az alapítványok könyvét.
10. A tagdíjkönyvet.
11. A Nemzetségi Zsebkönyv pénztári könyvét, a hozzá tartozó 7 darab bevételi és kiadási okmánynyal.
A folyó évi számadásoknak pontos átvizsgálásából azok helyességéről győződvén meg, szerencsénk van indítványozni, hogy a m. t. választmány Czanyuga József volt pénztárnok úrnak a felmentést úgy az általunk f. évi október hó 13-án lezárt pénztári számadásokra, mint a föntebbiekben részletezett társulati alaptőkére és a Nemzetségi Zsebkönyv számadásaira vonatkozólag megadni méltóztassék.
Eljárásunkról a m. t. választmánynak a föntebbiekben beszámolva, jelentésüket azon indítványnyal fejezzük be, hogy Czanyuga József társ. volt pénztárnok úrnak azon lelkiismeretes buzgóságért és pontosságért, melylyel a társaság pénztárát megalakulása, tíz esztendő óta kezelte, a m. t. választmány igaz elismerését és őszinte köszönetét kifejezni, ennek a jegyzőkönyvben kifejezést adni és ezt Czanyuga József úrral hivatalosan közölni méltóztassék.
Kelt Budapesten, 1892. évi október hó 13-án.
Nagy Imre s. k., m. elnök
Dr. Fejérpataky László s. k., társ. titkár.
Tóth Árpád s. k., pénztárnok
Szinnyei József s. k., vál. tag.
Nagy Gyula s. k., vál. tag.
A választmány a pénztár átvételére küldött bizottság jelentése alapján a pénztár állapotának rendben lételéről győződvén meg, Czanyuga József volt pénztárnok úrnak a felmentést úgy a f. évi október hó 13-án lezárt pénztári számadásokra, mint a társulati alaptőkére és a Nemzetségi Zsebkönyv május 21-én lezárt számadásaira vonatkozólag megadta. És egyúttal Czanyuga József volt pénztárnok úrnak azon lelkiismeretes buzgóságért és pontosságért, melylyel a társaság pénztárát tíz esztendő óta kezelte, igaz elismerését és őszinte köszönetét jegyzőkönyvileg fejezte ki.
A titkár bejelnti a következő tag-ajánlásokat: Alapító tagúl 100 frt alapítványnyal Petkó Béla eddig évdíjas tag. Pártoló tagokúl: Irinyi Tamás sz. széki jegyző, eddig évdíjas tag; Baross Károly az orsz. gazdasági egylet titkára Budapesten; Kubinyi Gyula cs. és kir. kamarás Deményfalván; Kubinyi Hugó szolgabíró Rózsahegyen; Pap Géza orsz. képviselő Budapesten; Platthy Mihály Nagy-Palugyán (mindezeket ajánlja Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokúl: Kismartoni herczegi könyvtár (aj. a titkár), Ifj. Reiszig Ede joghallgató Budapesten (aj. a jegyző). Az ajánlottak a társaság tagjainak megválasztattak.
A pénztárnok kimutatása szerint volt nov. 23-ig
Bevétel 3452 frt 54 kr.
Kiadás 2378 frt 28 kr.
Készpénz 1074 frt 26 kr.
A titkár előterjesztésére határoztatott, hogy a folyó évi nagygyűlés egyik tárgya Doby Antal lev. tagnak «A homonnai és gereni Drugeth család története» czímű dolgozatának bemutatása lesz.
Az Alapszabályok 19. §-a értelmében a jelen ülés lévén hivatva az új vál. tagok ajánlása fölött dönteni, felbontatott a beérkezett ajánlat, mely szerint Fejérpataky László és Szinnyei József vál. tagok az ig. választmány tagjainak ajánlják Dr. Boncz Ödön és Barabás Samu évdíjas tagokat. A bekövetkezett titkos szavazás útján mindkettőre 12 szavazat esvén, Dr. Boncz Ödön és Barabás Samu évdíjas tagok az ig. választmány tagjaivá választattak.
Thaly Kálmán vál. tag, tekintettel arra, hogy a fejedelmi Rákóczi-ház nemzedékrendje még teljesen tisztába hozva nincs, megkéri a választmány és a társaság tagjait, hogy ha erre vonatkozólag kutatásaik közben bármily apró adatra bukkannának, azt a társaság folyóiratában tegyék közzé, hogy így végre a fejedelmi ház leszármazása és családtani elágazásai teljesen tisztázva legyenek. A választmány a figyelmeztetést köszönettel veszi és a tagok figyelmét erre felhívja.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Thaly Kálmán és Tagányi Károly vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi deczember hó 10-én Szilágyi Sándor vál. tag elnöklete alatt tartotta tizedik nagygyűlését, melyen jelen voltak: Barabás Samu, Bánó József, Dr. Boncz Ödön, Dr. Kammerer Ernő, Dr. Komáromy András, Majláth Béla, Nagy Gyula, Óváry Lipót, Dr. Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok, Berczik Árpád, Kis Bálint, Petrovay Ádám, Szent-Ivány-Nagy Margit pártoló tagok, Géczy Dezső, Kőszeghy Sándor évdíjas tagok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitó szavai után Fejérpataky László titkár felolvasta jelentését a társaság mult évi működéséről, mely egész terjedelmében alább olvasható. Ezután Szent-Ivány Zoltán vál. tag indítványára a titkárnak tíz éven át a társaság érdekében kifejtett buzgó működéséért a nagygyűlés elismerésének jegyzőkönyvileg adott kifejezést.
Az elnök felhíván a nagygyűlés tagjait, hogy szavazataikat az újonnan választandó társulati elnökségre adják be, constatáltatott, hogy a beadott 20 szavazatból Br. Radvánszky Béla nyert 19, Szilágyi Sándor pedig 1 szavazatot. Másodelnökségre nyertek: Nagy Imre 20, Nagy Iván 18, Bánó József 2 szavazatot. Ennélfogva a legközelebbi öt év tartamára a társaság elnökévé Br. Radvánszky Béla, másodelnökeivé pedig Nagy Imre és Nagy Iván ig. vál. tagok újra megválasztattak.
A választás megtörténte után Tóth Árpád társ. pénztárnok felolvasta részletes kimutatását a társulati pénztár állapotáról, mely szerint a nagygyűlés napjáig volt:
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1890. évről 368 frt 87 kr.
2. Értékpapirok kamatai 414 frt – kr.
3. Alapítvány-befizetés 300 frt – kr.
4. Alapítványi kamatok 90 frt – kr.
5. Pártoló tagdíjak 1560 frt – kr.
6. Évdíjak 1018 frt 75 kr.
7. A Turul egyes füzeteinek eladásából 57 frt 50 kr.
8. Rendkívüli bevétel – frt 90 kr.
Összesen 3810 frt 02 kr.
Kiadás.
1. Személyi, irodai stb. költségek 894 frt 25 kr.
2. A Turul költségei és pedig:
Nyomda 400 frt – kr.
Metszetek, rajzok 172 frt 46 kr.
Expediális és postaköltség 36 frt 14 kr.
Iacute;rói tiszteletdíjak, szerkesztés 510 frt 45 kr.
Együtt 1118 frt 99 kr.
3. Rendkívüli kiadások 118 frt 53 kr.
4. Tőkésítés 310 frt 65 kr.
Összesen 2442 frt 42 kr.
Pénztári készlet 1367 frt 60 kr.
A Társaság vagyona:
1. Értékpapirok névleges értékben 8300 frt – kr.
2. Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 3100 frt – kr.
3. Kötelezvények nélküli alapítványok 600 frt – kr.
4. Készpénz 1367 frt 60 kr.
Összes vagyon 13367 frt 60 kr.
A pénztári kimutatás ideiglenesen tudomásul vétetett, minthogy a számadások megvizsgálásáról a választmány fog intézkedni.
Ezután Dr. Schönherr Gyula bemutatta Doby Antal lev. tagnak «A homonnai és gereni Drugeth család története» czímű dolgozatát.
Végül felolvastatott a f. évi szeptember hó 29-én tartott ig. vál. ülésnek a nagygyűléshez intézett átirata, melyben ezt felkéri, hogy az Alapszabályok 21. §-át, hol a társaság vagyonának biztos kezeléséről való gondoskodás az igazgató választmányra bizatik, megfelelő módon értelmezvén, az igazgató választmányt a vagyonnak úgy elhelyezésére, mint esetleges kivételére s a kezelési jogból kifolyó minden egyéb intézkedés megtételére hatalmazza fel, szóval a társaság vagyona fölötti rendelkezési jogot az ig. választmánynak adja meg. A nagygyűlés az Alapszabályok megfelelő szakaszát a választmány felfogása szerint értelmezi s így a vagyon fölötti intézkedés és rendelkezés jogát a választmánynak megadja.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Bánó Zoltán vál. és Szent-Ivány-Nagy Margit pártoló tagok kéretvén meg, a nagygyűlés véget ért.
Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről.
(Felolvastatott a társaság 1892 decz. 10-én tartott X-ik nagygyűlésében.)
Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk életében nevezetes időponthoz értünk. Ma van szerencsém tizedszer beszámolni a t. nagygyűlésnek társaságunk állapotáról, működéséről; e tíz beszámoló tíz hosszú év küzdelmeit, fáradságát, jó- és balszerencséjét, nyereségét és veszteségét öleli föl; és én, kinek e tíz év alatt az a szerencse jutott osztályrészeműl, hogy mint a társaság titkára és folyóiratának szerkesztője, közvetlen közelből figyelemmel kisérhettem annak minden sorsát, mielőtt kötelességemnek megfelelve, a mult esztendő eredményeiről számot adnék, a visszaemlékezés kényszerítő parancsának engedve, ösztönszerűleg megemlékezem a régi időkről, a kezdet nehézségeiről, a tíz esztendő előtti dolgokról.
Bajos most már eldönteni, mi adott közvetlen okot arra, hogy társaságunk megalakuljon. Kétségtelenűl hatott arra a külföldi hason czélú társulatok, egyletek példája; de meg kell vallanunk, hogy azon férfiak, kiknek elméjében régóta felmerült egy heraldikai és genealogiai társaság megalakításának eszméje, nem utánzás-vágyból, a külföldi minta követéséből gondoltak arra, hanem magasabb szempontból érzett általános szükséglet kielégítése czéljából. Megismerni a történelmünkben szereplő családok multját, megvilágítani az összekötő rokonsági kapcsokat, melyek sok esetben a politikai események kulcsát is adják, felderíteni a régi nemzetségi összetartozás bonyodalmait, az ebből folyó birtokviszonyokat, és mind ennek alapján művelni a családtörténetnek, mely teljes egészében a nemzet története, tág és még nagyrészt járatlan mezejét, valamint a hozzá tartozó tudományokat, a heraldikát, sphragistikát, az oklevéltant: kétségtelenűl szép és nálunk, hol ezek önálló művelésére alkalom nem volt, igazolt törekvés, és van jogosultsága annak a társaságnak, mely ezek művelését írja zászlajára. Ennek a régóta érzett szükségletnek kielégítésére alakult a mi társaságunk; és hogy azzal a történettudomány valósággal nyerjen, oly társaságot kellett megteremteni, mely kutatásaiban semmi más által nem, csak a történelmi igazság által vezetteti magát, mely a családtörténelem és a hozzá rokon disciplinák terén nem a jelen állapotban, hanem a multban keresi a leghitelesebb adatok nyomán a minden hagyománynál és mesés történeteknél nagyobb fényt: az igazságot.
Ily tudományos társaság szükséges voltát érezték azon férfiak, kik az 1882. év elején első izben gyűltek össze br. Radvánszky Bélánál, mostani elnökünknél. Az eszme hosszú és többszörös tanácskozások után tetté érlelődött; a történelemmel foglalkozó szakférfiak kedvezően fogadták, és így az alakítandó tudományos társaság a szellemi támogatás felől biztosítva volt. Az anyagi támogatást illetőleg pedig számított a magyar társadalomra, melyre minden életre való eszme bizton támaszkodhatik. Egyik számításban sem csalódtunk; köszönet érte a szakférfiaknak és a magyar társadalomnak.
Az új társaság alapszabályait a m. kir. belügyminiszterium 1882 nov. 5-én erősítette meg; most már hozzáláthattunk a megalakuláshoz, mi 1883 febr. 25-én az akadémia Kisfaludy-termében történt. Mintegy 250 tag állott ekkor a művelésre kitűzött tudományok zászlaja alá; mindenesetre kevés, hogy az új társaság maga erejéből a kitűzött feladatoknak megfeleljen, pedig már ekkor tisztán állott előtte, hogy mindenben csak a maga erejére támaszkodhatik.
Az alakuló ülésen megválasztották a társaság 40 tagú választmányát. Hatan közűlök most már az örök álmat aluszszák; a sors nem engedé látniok gyümölcsözni azt az intézményt, melyet a kezdet nehézségei közt ápolni, növelni segítettek. Most, midőn tíz esztendő letelte után társaságunk jövőjét biztosítva hiszszük, szenteljük a kegyelet áldó szavát Deák Farkas, Haán Lajos, Ipolyi Arnold, br. Nyáry Albert, Rómer Flóris és Szalay József emlékének, kik társaságunk e legnehezebb napjaiban szóval, tettel közreműködtek a megteremtés nehéz munkájában.
Ekkor választották meg a társaság elnökségét, tisztikarát, a kiadandó folyóirat szerkesztőit; és e tekintetben az öt évenként való új alakulás nagyobb változásokat nem hozott létre. A társszerkesztők egyikét, br. Nyáry Albertet, a halál ragadta el körünkből, és a nagyérdemű férfiúnak, a magyar heraldika egyik megalapítójának nem jutott osztályrészeűl az, hogy virágozni lássa és épen társaságunk által azt a tudományt, melynek művelése és terjesztése hazánkban neki annyit köszönhet.
Az alakuláskor megállapított keretek megmaradtak továbbra is; szervezetünkben csak az 1885. év folyamán következett nagyobb mérvű változás, mikor a beállott szükséglet alapszabályaink revizióját és kivált az igazgató választmány tagjainak nagyobb számát vonta maga után. De a belső fejlődés és fejlesztés terén a haladás folytonos volt.
Mikor felolvasó üléseink sorát 1883. április 28-án Nagy Gyula vál. tagnak a Turulról írt értekezésével megnyitottuk, 332 tag sorakozott körünkbe, kik 6500 frtnyi alaptőkét és évenként mintegy 2300 forintnyi tagdí-jövedelmet biztosítottak ugyan, de a tényleg befizetett alapítványok összege csak 700 frtra rugott, a társulati pénztár készlete pedig csak 41 frt 69 kr. volt. Ezzel az anyagi erővel fogtunk hozzá folyóiratunk megindításához és ime már az első év pénztári eredménye nemcsak födözte szükségleteinket, hanem néhány száz forintnyi fölösleggel záródott. – Azóta alaptőkénk megkétszereződött (12.000 frt); rendes évi bevételeinkből mintegy 4000 forintot fordíthatunk tisztán a társaság és szaktudományaink irodalmi czéljaira. A tagok sorrendjében a 763. szám körül járunk; ha ebből a mintegy 150-re tehető kilépett vagy elhunyt tagtársaink számát levonjuk is: önérzettel mutathatunk a tekintélyes csoportra, melyet szaktudományaink művelése társaságunk czége alatt egyesített.
E tíz esztendő alatt folyóiratunkon kívül tetemes anyagi áldozattal közzétettük a Nemzetségi Zsebkönyv első kötetét és megkezdtük az anyag gyüjtését a második kötetre. Mindezt magunk erejéből, anyagilag nem támogattatva egy testülettől sem. Most már társaságunk, mint ez természetes is, nem gyarapodik oly rohamosan, mint fennállása első öt esztendejében; de az előforduló veszteségeket rendesen pótolják új tagbelépések; úgy hogy a jövőt illetőleg aggodalmakat nem táplálhatunk.
Végig tekintve társaságunk tíz éves multján, nem hallgathatok el egy pár statisztikai adatot, melyek a lassú, de eredményes működést a művelésre kitűzött szaktudományok terén a legjobban illusztrálják.
Tíz év alatt társaságunk tagjai 50 ülésen összesen 86 felolvasást, előadást, bemutatást tartottak; e gazdag tudományos anyag legnagyobb részt megjelent a Turul hasábjain, mely tíz éves folyamában 79 író tollából a rendes rovatokon kívül nem kevesebb mint 341 tudományos dolgozatot közölt. A választmány e becses anyag könnyebb használhatását tartva szem előtt, kimerítő tárgy- és névmutató készítését rendelte el folyóiratunk évfolyamaihoz, mely a benne közzétett változatos tudományos anyag és eredmények nagyobb mérvű kiaknázását fogja maga után vonni.
Azon 79 író közt, kik folyóiratunk hasábjain szaktudományaink művelésére egyesültek, megtaláljuk történetíróink legkiválóbbjait; és most, midőn társaságunk tíz éves fennállását ünnepli, alkalom- és időszerűnek tartjuk állandó munkatársaink és folyóiratunk szellemi táplálóinak díszes sorát névszerint is megismertetni. Ez írók, kiktől folyóiratunk rövidebb-hosszabb dolgozatokat közölt, a következők:
Altenburger Gusztáv, Bárczay Oszkár, Id. Bay Ferencz, Bay Ilona, Békei István, Béldi István, Beliczay Jónás, Dr. Boncz Ödön, Bunyitay Vincze, Dr. Csánki Dezső, Csergheő Géza, Csoma József, Deák Farkas, Doby Antal, Doby István, Dudás Gyula, Fejérpataky László, Fraknói Vilmos, Ghyczy Pál, Dr. Illéssy János, Dr. Karácsonyi János, Karagyena Mihály, Dr. Károlyi Árpád, Kis Bálint, Dr. Komáromy András, Koncz József, Kőváry László, Kropf Lajos, Kubinyi Ferencz, Ifj. Kubinyi Miklós, Gr. Lázár Miklós, Lehoczky Tivadar, Luby Károly, Majláth Béla, Makay Dezső, Malczovich László, Marcziányi György, Márki Sándor, Br. Mednyánszky Dénes, Melczer István, Myskovszky Viktor, Nagy Géza, Nagy Gyula, Nagy Imre, Nagy Iván, Dr. Nagy Sándor, Némethy Lajos, Noszlopy Tivadar, Br. Nyáry Albert, Petkó Béla, Petrovay György, Pór Antal, Dr. Pósta Béla, Puky Andor, Br. Radvánszky Béla, Id. Rakovszky István, Dr. Réthy László, Rudnay Béla, Salamon Vincze, Dr. Schönherr Gyula (Décsényi Gyula néven is), Soós Elemér, Sváby Frigyes, Váradi Szabó János, Dr. Szádeczky Lajos, Dr. Szalay József, Széll Farkas, Dr. Szendrei János, Szerémi (hg. Odescalchi Arthur), Szilágyi Sándor, Szily Kálmán, Szinnyei József, Dr. Szombathy Ignácz, Tagányi Károly, Thallóczy Lajos, Thaly Kálmán, Thury József, Turzó Miklós, Wenzel Gusztáv, Dr. Wertner Mór.
E munkatársak segélyével volt lehetséges a Turulnak úgy író, mint olvasó közönséget teremteni, és figyelemmel kisérni a heraldika, genealogia, sphragistika minden terét.
Folyóiratunk iránya ismeretes. A mint a heraldika terén kiváló figyelmet fordított annak leghitelesebb forrásaira, a czímereslevelekre, úgy a genealogia mezején kizárólag levéltári forrásokra alapította a kutasokat és előszeretettel foglalkozott a nemzetségi szervezet és elágazások kérdésével. A heraldika terén egyik főczélja volt hazai czímertanunk legérdekesebb emlékeit, az 1526. évi előtt kiadott czímeresleveleket megismertetni. Az eddig kiadott 38 füzetnek úgyszólván mindegyike közölt színes hasonmásban, az eredetiről vett hű rajzban egyet-egyet ez emlékek közül, úgy hogy ekkoráig 36 ily színes czímerképet ismertettünk meg. Oly gazdaság ez, melyről a rendszeres kutatások megindítása előtt fogalmunk sem volt, és mely téren a külföldet messze megelőztük.
Ezen 36 czímerkép közül 24 Zsigmond király korából való, kettőt Hunyadi János kormányzó, kettőt V. László, hatot Mátyás király, egyet XII. Lajos franczia király és egyet II. Ulászló állítottak ki. Közöltünk egy czímereslevelet hasonmásban a legrégibb időkből, mikor még a czímert csak a szövegben írták le annak rajza nélkül: a Némai Kolos családnak 1332. évből Károly királytól való czímereslevelét. A 36 czímerkép teljes sora ím ez:
1415. Hothvafői családé Zsigmond királytól.
1415. Kőszeghi családé "
1415. Mellétei Barócz családé "
1415. Somkereki családé "
1415. Szentgyörgyi Vincze családé "
1417. Petneházy családé "
1418. Chapy családé (eredeti) "
1418. Chapy családé (másolat) "
1418. Chontus családé "
1418. Mohoray Vidffy családé "
1418. Mohgi családé "
1418. Nagymihályi családé "
1418. Sóvári Soós családé "
1418. Zemléni családé "
1419. Kisfaludy családé "
1419. Kisfaludy családé "
1421. Bárczay családé "
1422. Leszteméry családé "
1430. Zágrábi Daby családé "
1431. Berényi családé "
1431. Krisztalóczi Tarkasis családé "
1431. Paczali Peres családé "
1431. Vajdai családé "
1432. Szlopnai családé "
1437. Azzywelghi családé "
1447. Pogány családé Hunyadi János kormányzótól.
1448. Berekszói családé "
1450. Disznósi családé V. László királytól.
1453. Leövey családé "
1459. Bakócz családé Mátyás királytól.
1462. Petneházy családé "
1466. Rhédey családé "
1474. Mérey családé "
1476. Palugyai családé "
1486. Bakócz családé "
1502. Telegdy családé XII. Lajos franczia királytól.
1506. Dombay családé II. Ulászló királytól.
E nagyérdekű, és különböző levéltárakból egybegyűjtött, műtörténelmi szempontból is becses anyag kiadásával, mit folyóiratunk czéltudatosan és programmszerűleg ezután is folytatni fog, kétségtelenűl nagy szolgálatot tettünk heraldikánknak. A még kiadatlan anyag gazdagságát eléggé jellemzi az, hogy még igen messze van az az idő, mikor folyóiratunkat az e nembeli anyag kimerülésének veszélye fenyegeti. Azt hiszem, a legközelebbi jövőben alkalmunk lesz a közzétett becses heraldikai anyagot, külön kiadvány alakjában is közrebocsájtani.
De talán elég is lesz társaságunk tíz éves multjával és a tíz év alatt elért eredményekkel foglalkoznom, hisz jelentésem első sorban a legközelebb lefolyt év munkásságának hű tükrét van hivatva a t. nagygyűlés elé tárni. Hogy követtük-e ebben a tíz év alatti tudományos munkálkodás irányát, és nem állott-e be abban hanyatlás, az elmondandó adatok alapján a t. nagygyűlés van hivatva megitélni.
Utolsó nagygyűlésünk épen ma egy éve, deczember 10-én volt; azóta ügyrendileg megállapított vál. üléseinket febr. 11., ápr. 28., szept. 29. és nov. 24. napjain tartottuk meg. E rendes ülésekhez, okt. 6-án még egy rendkívüli vál. ülés is járult, melynek egyetlen tárgya a társaság pénztárnokának megválasztása volt.
A vál. üléseken, ideértve a tavalyi nagygyűlés felolvasását is, tagtársaink összesen hat dolgozatot mutattak be, melyek egyenlő számmal a heraldika és genealogia köréből merítvék. E felolvasások közűl eddigelé folyóiratunk hasábjain csak egy jelent meg és ezért indokolt, hogy tárgyukat röviden külön ismertessem.
A czímereslevelekben rejlő viselet-történeti anyagot külön tanulmány tárgyává tette Dr. Szendrei János vál. tag «Magyar viseletképek a czímereslevelekben» czímű, mult évi nagygyűlésünkön felolvasott dolgozata, melynek alapúl sok száz eredeti czímereslevél képei szolgáltak. A mily szerencsés volt a gondolat, az armálisokat costume-tani szempontból tenni tanulmányozás tárgyává, mert ezekben úgy a viseletek korára, mint színére a legpontosabb, másutt alig található dátumokat kapjuk: ép oly lelkiismeretes volt a gazdag anyag kiaknázása, melyre nézve a szerző fáradságot nem kimélt. Csak sajnálnunk lehet, hogy a tanulságos dolgozat, a szerző korábbi kötelezettsége következtében, nem folyóiratunkban látott napvilágot.
Míg az ismertetett dolgozat a czímereket costume-tani tekintetben vizsgálta, addig Csoma József vál. tag azokat ápr. 28-án felolvasott értekezésében, a művészeti stilus szempontjából tette vizsgálat tárgyává, a renaissance hatását kisérvén figyelemmel hazai heraldikánk termékeiben. Dolgozata, az eredeti – jobbára kiadatlan – czímereslevelekről vett rajzokkal megvilágítva a Turul legközelebbi füzetében közöltetvén, ezúttal annak ismertetésére bővebben ki nem terjeszkedem. Hasonlóképen folyóiratunk egyik közelebbi száma fogja közzétenni a Gyalokay családnak 1418-ban Zsigmond királytól kapott czímerét, melynek Gyalokay Lajos fővárosi rendőrkapitány tulajdonában lévő eredetijét a titkár mutatta be a febr. 11-én tartott vál. ülésen.
E három bemutatás a szorosan vett heraldika köréből merítette tárgyát, míg a következő három felolvasás a genealogia teréről nyujtott új eredményeket.
Szombathy Ignácz tagtársunk saját családja történetéről olvasott fel egy tanulmányt a febr. 11-iki vál. ülésen, melyet utóbb folyóiratunk is közölt. A családnak leszármazása szakadatlan lánczolatban a VI. század második felében élt Sz. Gergelyig vihető fel, ki Szepesmegye jegyzője volt. Szombathy dolgozata a köznemesi régi életre nézve több jellemző adatot gyűjt egybe.
Sokkal nagyobb, sőt mondhatni általános érdekű az a kt felolvasás, melyeket legutóbbi vál. üléseinkben Dr. Komáromy András és Thaly Kálmán orsz. képviselő, választmányunk tagjai, tartottak. Az első a borsodi és ugocsai Szirmayakról értekezett, kimutatván a két családnak teljesen különböző voltát, melyeket egy időben csak rosszhiszemű tendentiával koholt leszármazás kötött egybe. Az utóbbi a fejedelmi Rákóczi-ház leszármazásához járult újabb adalékokkal. A Rákóczi-korszak szerencsés és nagyérdemű buvára ez alkalommal a család felsővadászi ágának XVII. századi nemzedékeit gazdagította újabb ízekkel, míg a fejedelem leszármazói közé egy újabb – bár természetes – hajtást iktatott. Mindkét nagyérdekű dolgozat folyóiratunk legközelebb megjelenendő füzeteiben fog napvilágot látni.
Az üléseinken bemutatott dolgozatokat mennyiségre nézve természetesen fölülmulják, de érdekességre nézve is versenyeznek velök azok, melyeket folyóiratunk tett közzé a lefolyt esztendőben; mert mindnyájan tudjuk, hogy hasonló tudományos társulatok működésének súlypontja nem a felolvasásokban, hanem a rendes időközökként megjelenő folyóirat tudományos dolgozataiban van; és én részemről örömmel constatálhatom, hogy a mitől a fennállás első éveiben féltették folyóiratunkat: hiány a közzéteendő tudományos dolgozatokban, a lefolyt tíz év alatt sohasem állott be. Társulatunk nemcsak szaktudományaink iránt érdeklődő közönséget, hanem hivatott írókat is teremtett, kiknek alkalmat nyujtott tudományos működésök közzétételére.
Miként a felolvasott, úgy a közzétett tudományos anyag is egyformán oszlik meg társaságunk két fő tudomány-ága: a heraldika és genealogia közt, illetőleg a közölt dolgozatok legnagyobb része egyesíti magában a heraldikai és genealogiai jelleget és czélokat.
E tekintetben első helyen állanak azon közlemények, melyek eddig kiadatlan, 1526 előtti czímeresleveleket színes hasonmásban ismertettek meg velünk.
Legrégibb ezek közt Zsigmond királynak 1415 január 26-án Somkereki Antal családja részére adott czímere, melyet a gr. Teleki család marosvásárhelyi levéltárában őrzött eredetiről Décsényi Gyula tett közzé. A czímereslevél nagy érdeke abban rejlik, hogy azt Somkereki Antal magyar nemes létére Zsigmondtól, mint római királytól nyerte s így római szent birodalmi czímerrel lőn kitüntetve. A czímer közlése alkalmat szolgálatott a szerzőnek arra, hogy behatóan foglalkozzék a Becse-Gregor nemből eredő Somkereki Erdélyi családnak leszármazásával, mely az Apaffy és bethleni Bethlen családokkal közös eredetű. A Teleki levéltár idevágó kiadatlan okleveleinek lelkiismeretes kiaknázása lehetővé tette, hogy ez eddigelé nem egészen tisztázott nemzetségi leszármazás, legalább egy abból eredő családra nézve, tisztába hozassék.
Ugyancsak 1415-ből, márczius 17-éről való azon színes czímerkép, melyet Zsigmond király a Kőszeghi, Komjáthi, Nenkei és Thókai rokon családok őseinek adott. A Komjáthy Béla orsz. képviselő tulajdonában lévő eredeti czimereslevelet Csoma József vál. tag ismertette meg velünk, kellőkép kiemelvén annak heraldikai érdekét. Sajnos, hogy az adatok hiánya nem tette lehetővé a közös eredetű vagy legalább rokonsági kapocscsal összefűzött családok leszármazási viszonyait teljesen tisztázni.
Még két színes czímerképet közölt folyóiratunk. Az egyik, Zemléni Dávidé, 1418-ból való. A Bárczay család levéltárában őrzött eredetijét elnökünk, Br. Radvánszky Béla közölte; nagy érdeke a czímerképben rejlik, mely vadászatokra használt sapkás sólymokat ábrázol; a czímerképnek e művelődéstörténeti érdeke és egyéb heraldikai vonatkozásai elnökünkben a leghivatottabb méltatóra találtak. – A másik közzétett czímerképet, a Leszteméri családét, melyet 1422-ben nyert Zsigmond királytól, Dr. Szendrei János vál. tag kutatta ki Butykay József gyűjteményéből. A czímerkép, mely a régi pánczélok alakjára nézve is forrásúl szolgálhat, czímerábrázolás tekintetében a kor érdekesebb termékeinek egyike.
A közölt négy színes czímermelléklet tehát mind a Zsigmond-kori heraldikát tükrözteti vissza, melynek anyagát, mint már említeni szerencsém volt, eddig 24 színezett czímerrel tettük ismertté; e gazdag anyag kiadása által nemcsak annak sajátságaival jöttünk tisztába, hanem lassanként felismerjük az ábrázolásban az egyes czímerfestők jellemző modorát, úgy hogy nincs messze az idő, mikor pontosan megállapíthatjuk, hány czímerfestőt alkalmazott Zsigmond király kanczelláriájában és stilus, ábrázolás tekintetében mi jellemzi az egyeseket.
Zsigmondkori heraldikai emléket, fontosságához és ritkaságához méltó modorban ismertetett Thallóczy Lajos vál. tag «Hervoja herczeg és czímere» czímű dolgozata, mely az Akadémia II. osztályában fel is olvastatott. Közleményének alapúl az a nagybecsú glagol missale szolgál, melyet Akadémiánknak Konstantinápolyba küldött bizottsága az Eski Serail könyvtárában fölfödözni szerencsés volt. A díszesen festett missalénak történelmi és heraldikai vonatkozásait méltatja a szerzőnek folyóiratunkban közzétett dolgozata, mely behatóan foglalkozik a Bosznia és a Tengermellék történetében oly nagy szerepet vitt Hervoja herczeg egyéniségével, czímerével, kapcsolatban a boszniai czímer kérdésével, melynek megoldása az érdemes szerzőnek a legtöbbet köszönhet.
A régi városi czímerek közül Bártfa városáé Myskovszky Viktor akad. lev. tag közleménye által teljes világosságot nyert. Eredeti pecsétek, pecsétnoymók lenyomatai alapján megismertük a felsővidék életében kiváló helet elfoglaló városnak legrégibb e nembeli emlékeit, megismertük hű rajzban V. László királytól 1453-ban kapott czímerét, sőt még annak a mesternek nevét is, ki a város új pecsétjét az adományozott czímerhez híven érczbe véste. A pecsét vésőjének, Olomuczi Miklós késmárki mesternek 1453-ból való levele oly ritka és nagybecsű emlék, hogy felkutatója és közlője elismerésünket ezzel is bőségesen kiérdemelte.
Csergheő Géza tagtársunk terjedelmes, genealogiai vonatkozásokban is gazdag dolgozata a Török családokról több ismeretlen, mohácsi vész előtti czímert tett ismertté. Összeállítván tizenkét Török család czímerét, ezeknek sorát a Lászlókarchai Török családéval nyitja meg, melyet 1418-ban kap Zsigmond királytól; kimutatja a bakonoki, máskép pathi és az enyingi Török családok közös származását, mi eddigelé tudva nem volt, és közli 1481- és 1507-ből való eddig ismeretlen czímereiket, melyekkel mohácsi vész előtti heraldikánk termékeit két nagyérdekű darabbal gazdagította. Két, folyóiratunkban korábban megjelent közleményhez pótlásképen nevezetes kiegészítő és helyreigazító adatokkal járult a nagyemőkei és a telekesi Török családok nemzedékrendjéhez; míg a többi családoknál úgy heraldikai, mint genealogiai szempontból sokat rectificált.
A kisebb heraldikai közlemények közül kiemelem Doby Istvánét, ki a Csákyak czímerének különböző változatait állította össze; Ghyczy Pálét, ki a nagybaráthi Huszár család 1572. évi czímerét közölte, és Csoma Józsefét (–f jegy alatt), ki egy magánczímeradománynyal ismertetett meg. Az ily adományozás ritka példáját mutatja a f.-magyarországi Muzeum gyűjteményének egy darabja, mely szerint Negrelly Gusztáv őrgróf, Felső-Magyarország parancsnokoló tábornoka saját czímeréből egy részt egy megkeresztelt ifjú török fogolynak adományoz.
A heraldikai dolgozatok során kell megemlékeznem Károlyi Árpád vál. tag közleményéről, mely a bihácsvidéki bevándorló «vlachok»-ról és czímerökről szól. A dolgozat, melyet folyóiratunk után a boszniai Glasnik is közölt, behatóan ismerteti a «Kermpoti» vlachok viszonyait, kik a török rablócsapatoktól fenyegettetve, a XVI. század végén ótalomért, szabadságlevélért és czímerért a magyar királyhoz folyamodtak, mellékelve kérésükhöz Sz. Györgyöt és Ker. sz. Jánost ábrázoló czímeröknek rajzát. A kérelmezők a nem valami szép czímert meg is kapták. E czímerkérő folyamodvány, a míg egyrészt a magyar korona fennhatóságának bizonyítéka, másrészt érdekes adatúl szolgál arra a ritkábban előforduló esetre, mikor nem egy egyén vagy család, hanem egész kerület vagy nép részére szóló czímeradomány kéréséről van szó.
E helyen tartom felemlítendőnek, hogy folyóiratunk az elmult évben is figyelmet fordított a levéltárakban rejlő czímereslevelek jegyzőkének ismertetésére. Illéssy János tagtársunk az országos levéltár helytartótanácsi osztályának 1784–1849. terjedő nemességvitató pereit vizsgálta át, közölvén belőlök több százra menő czímeres- és nemesítő levelek pontos dátumait. Dudás Gyula tagtársunk pedig a Bács-Bodrogh vármegye levéltárában őrzött czímeres nemeslevelek jegyzékével ismertetett meg.
A healdika teréről vett dolgozatokhoz méltán csatlakoznak azon közlemények, melyek első sorban a genealogia szempontjából egyes nemzetségek, történelmi szerepet viselt családok leszármazási viszonyait tisztázzák.
Mint ismeretes, Dr. Wertner Mór tagtársunk a folyó évben nagy munkát fejezett be. Két kötetben egybegyűjtötte a magyar nemzetségekre vonatkozó kiadott okleveles anyagot; leszármazási táblákon összeállította azok generatióit, oklevélkivonatokban feltüntette a birtokviszonyokat. Az ilynemű munka, ha kellő szorgalommal, alapossággal, kritikával és körültekintéssel van anyaga összegyűjtve, kétségtelenül genealogiai irodalmunk legbecsesebb terméke, alapvető munkája volna még akkor is, ha adataiban csupán a kiadott oklevelek feldolgozására szorítkozik. Csakhogy, miként ezt Komáromy András vál. tag a mű első kötetéről irott, önálló tanulmánynak is beillő kritikájában meggyőzőleg kifejté, a kiadvány fényoldalát annak hiányai, melyek első sorban az elsietésből és az adatok kritikátlan felhasználásából erednek, jóformán elhomályosítják. Azok a fejtegetések, melyeket az említett kritika az Aba, Gut-Keled, Borsa stb. nemzetségekről közöl, a míg egyrészt a kiadvány hiányait kétségbevonhatatlanúl bizonyítják, másrészt mint önálló kutatáson alapulók az említett nemzetségek családtani bonyodalmait sokban tisztázzák.
Azon, levéltári adatokban gazdag czikksorozat, melyet Majláth Béla vál. tag Liptómegye középkori birtokos családjának történetéről ezelőtt három évvel folyóiratunkban megkezdett, a mult év folyamán a Hongh törzséből eredő Bobrovniczky és Kiszely családok leszármazásának közlésével véget ért. Szerencsém volt tavalyi titkári jelentésemben ez ismeretlen levéltári adatokon épült czikksorozatot kimerítőbben jellemeznem; most, midőn annak befejeztéről adhatok számot, tavalyi jelentésemből csak annyit ismétlek, hogy nincs megyénk, melynek megtelepedési történetéről, családtani elágazásairól és középkori birtokos nemességéről oly pontosan, részletesen volnánk értesülve, mint a mily világosan áll előttünk e dolgozatok nyomán az eddig tökéletes sötétségben lévő Liptómegye képe. Megjegyzem, hogy a czikksorozat különnyomatként is megjelent.
Történelmünkben egy időben nagy szerepet vitt három családnak, az Athinaiaknak, a Wolfartoknak és a Frankóiaknak genealogiai és birtokviszonyi adatait Dr. Wertner Mór vál. tag ismert modorában állította össze. Az Athinaiak az Aba nemzetség sarjai; birtokaik leginkább Sopronmegyében feküdtek; kihalásuk a XV. század első felében következett be; közeli rokonságba kerültek a Nagymartoni (Fraknói) grófokkal és e rokonság révén a szerző összeállítá a Nagymartoniak rectifikált leszármazási tábláját is. A másik két család ősei idegen honból vándoroltak be hazánk földjére. Úgy a Frankóiak, mint a vöröskői Wolfartok őse Németországból szakadt hazánkba, az elsőké II. Géza, az utóbbiaké Nagy Lajos idejében. Mindkét család nagy birtokokra tett szert az ország nyugati megyéiben, az idegen helyről ide szakadt családok kedvencz helyén: a Frankóiak kivált Sopron- és Vas-, a Wolfartok leginkább Mosony- és Pozsonymegyékben voltak nagybirtokosok. A szerző oklevélkivonatok alakjában összeállítja a rájok vonatkozó adatokat, melyekből látjuk, hogy kihalásuk a XV. század végén következett be.
Míg Dr. Wertner Mór dolgozatai az ország nyugati felének birtokos családjaival foglalkoznak, addig Kis Bálint tagtársunk az ország keleti részének, Erdélynek régi családait tette genealogiai szempontból tanulmány tárgyává. Gr. Lázár Miklós után, ki folyóiratunkat e téren több becses dolgozattal gazdagította, örvendenünk kell, hogy akadt munkatársunk, ki genealogiánk ez elhanyagolt terét behatóan tanulmányozza. A tollából közölt czikksorozat, mely minden szószaporítás nélkül csak a leszármazás feltüntetésére és a szükséges felvilágosító és utaló jegyzetekre szorítkozik, a lefolyt évben a Bogáthi, körispataki Kálnoki, a szunyogszeghi vagy fogarasi Maylád, osztopáni Perneszi és zabolai Basa családok nemzedékrendjét adja elő. Biztos hiszszük, hogy a czikksorozatnak még közlendő részei nagyban hozzá ognak járulni Erdély stemmatographiájának megismeréséhez.
Folyóiratunk legbuzgóbb munkatársaink egyike, Pór Antal vál. tag több apróbb genealogiai kérdés tisztázását kisérti meg «Genealogiai kérdések» czímű közleményében. Szól ebben Gergely esztergomi választott érsekről (1298–1303), kit a Bikchei család sarjának vél; a Nagymartoniak és Kanizsaiak közötti rokonságról, melyben az 1346 táján említett László győri kanonoknak Nagymartoni Pál országbiróval való rokonsági fokát állapítja meg; a folyóiratunkban többször említett László erdélyi vajdának a Keán nemzetségből való származását újabb okokkal kisérti meg bebizonyítani és végre III. Miklós esztergomi érseket (1350–1357.) a Vásári család tagjának állítja. Mindezek becses adalékok vitás kérdések tisztázásához és habár egyik-másik tekintetben tán kevésbbé döntő erejűek, de azok megoldásához mindenesetre közelebb visznek.
Egyéb családtani dolgozatok közül meg kell említenem Dr. Komáromy András vál. tagét, mely a homoród-szentpáli Szentpáli család leszármazásával foglalkozik, mely szakadatlan sorban Szentpáli Istvánig, Lorántffy Zsuzsanna Jószágigazgatójáig vihető vissza. A családi levéltárnak eddig felhasználatlan adataiból a szerző kerekded képét adta az előbb Erdélyben, utóbb kivált Ugocsamegyében előkelő szerepet játszott család multjának. A kisebb genealogiai dolgozatok közül felemlítendő Décsényi Gyuláé, ki egy a mult év folyamán közölt czikke kapcsán Gosztonyi János váczi püspök leszármazásához közölt pótló adalékokat. Márki Sándor, akkor még sajtó alatt lévő Aradmegye monographiájából a Dóczy családnak Aradmegyében való szerepléséről szóló részt volt szíves folyóiratunknak közlésre átengedni. Lehoczky Tivadar vál. tag az előbb Weisz nevet viselt, utóbb Dercsényi néven báróságra is emelt család multját és leszármazását világította meg rövid közleményében. Míg egy másik czikk a Századokban közzétett genealogiai feljegyzések alapján a pénzügyi igazgatás terén a XVIII. század elején kiváló szerepet vitt csatári és szedikerti Hofman család leszármazási tábláját állította össze.
Részben a genealogiai körébe vág, részben hazai onomasticonunk egyes kérdéseivel foglalkozik Pór Antal vál. tag «Válasz Nagy Géza ily czímű értekezésére: Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete» czímű polemikus közleményében. Mint a t. nagygyűlés előtt tudva van, Pór Anal és Nagy Géza tagtársaink közt igen érdekes vitatkozás keletkezett folyóiratunkban úgy az Osl nemzetség eredete, mint az Árpádkori személyneveink felől. Pór Antal az Oslokat délszláv eredetűeknek tartja, Árpádkori személyneveink nagy részét pedig a keresztény martyrologiumi nevekből származtatja. Ezen álláspontja mellett Nagy Géza ellenében, ki az Árpádkori személynevek formáiban a törökségnek nagy befolyást tulajdonít, újabb érveket hoz föl említett közleményében. Nagy Géza álláspontjának védelmére és az Oslok besenyő-kún eredete mellett «Az Oslu nemzetség eredete» czímű dolgozatában újra síkra kelt, nézete mellett történelmi okokon kívül bőséges nyelvészeti érveket hozván föl.
Onomasticonunk egy más kérdése, a Gejza név kiejtése felől is tanulságos vita fejlődött ki Dr. Karácsonyi János és Nagy Géza tagtársaink között, kiknek elseje a Gecse, utóbbi a Gyejcsa kiejtés mellett hozott föl újabb okokat. Az ilyen tárgyilagos hangból folyó vitatkozás kétségtelenűl sokban hozzájárul a kérdés tisztázásához és a régi személynevek kikutatását, mely téren utóbbi időkben örvendetes mozgalom indult meg, sokban előmozdítja. Ennek bizonyítéka a Kubinyi Ferencz tagtársunk által megindított «Nomenclator Hungarorum antiquorum» czímű nagy vállalat, melynek megjelent első füzete folyóiratunkban Nagy Géza tagtársunk személyében szakavatott ismertetőre akadt.
Egyéb közleményeink sorából megemlítem még Fejérpataky Lászlóét, ki legrégibb királyi pecsétjeink közül hármat, Sz. Lászlóét, Kálmán királyét és II. Béla kiadatlan pecsétjét megfelelő magyarázó szöveg kiséretében tette közzé. És a Természettudományi Közlönyből átvett kortani curiosumot, egy örökös naptári táblát, mely oklevéltani czélokra is használható.
Ezzel befejeztem, t. nagygyűlés, azon tudományos dolgozatok és eredmények rövid ismertetését, melyeknek közlésével társaságunk a művelésre kitűzött szaktudományok irodalmát gazdagította. Ehhez járul még a folyóiratunk keretébe vágó irodalmi termékek ismertetése, tájékoztatás a honi és külföldi újabb irodalomban, és ezzel előttünk áll társaságunk lefolyt évi működése.
Jelentésem hátralévő részével röviden végezhetek. Tagjaink száma utolsó nagygyűlésünk óta 27-el növekedett; kétségtelenűl nem nagy e szám, de rohamos növekedésre most már nem számíthatunk. Veszteségeink, akár halálozás, akár kilépés által, messze maradnak a szaporodás mögött.
Tiszti karunkban a lefolyt év folyamán két rendbeli változás állott be. Már tavaly volt szerencsém jelenteni, hogy Dr. Szádeczky Lajos társ. jegyző Budapestről elköltözvén, kénytelen volt társulatunknál nagy buzgósággal betöltött jegyzői tisztéről lemondani. Helyét az ig. választmány Dr. Schönherr Gyula vál. taggal töltötte be. Hasonlóképen változás állott be pénztárunk kezelője személyében is. Czanyuga József társ. pénztárnok, ki e tisztet tíz esztendőn keresztűl nagy pontossággal és lelkiismeretességgel látta el, előhaladott koránál fogva ez állásáról lemondani volt kénytelen. Helyébe a választmány Tóth Árpád évdíjas tagot választotta a társaság pénztárnokává. A pénztár átvétele és átadása, pontos vizsgálat mellett megtörténvén, a választmány örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Czanyuga József úr iránt évek hosszú során át kifejtett buzgó és odaadó működéseért elismerésének és köszönetének adjon kifejezést.
Választmányunk sora is kiegészítést nyert Barabás Samu és Dr. Boncz Ödön tagtársaink megválasztása által; s így társaságunk vezető köreiben részben megújulva bizalommal nézhet jövendő munkássága elé.
A társaság anyagi ügyeit illetőleg a pénztárnoki kimutatásra utalva, bevégzem hosszúra nyult jelentésemet. Tíz esztendős mult áll már mögöttünk; lehet, hogy akadnak olyanok, kik ennyi idő alatt több munkásságot, több kiadványt vártak társaságunktól, de ezek nem veszik tekintetbe, hogy több eredmény létrehozásához a szellemi erőkön kívül több anyagi eszközre is van szükség; a munkásságnak kiszélesítése, kellő alap nélkül, melyre bizton támaszkodhatunk, koczkáztatná társulatunk jövőjét, melyet fennállásunk első tíz esztendejében minden módon biztosítani kellett. Adja az ég, hogy az, kinek a második tíz esztendő eltelte után szerencséje lesz e helyről a társaság működését vázolnia, a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság nagyobb fokú tevékenységéről, az álala létrehozott munkák és tudományos eredmények hosszú soráról, és úgy szellemi, mint anyagi tekintetben a legnagyobb virágzásról adhasson számot.
Fejérpataky László társ. titkár
Vélemény Makó város czímeréről.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társulatnak megtisztelő felhivására van szerencsém Makó város pecsétje ügyében a következőket jelenteni.
Makó város nagyérdemű közönsége pecsétjének 1. helyes értelmezését, 2. eredetének megállapítását s 3. mindezek alapján annak szabatos leírását kivánja.
I. A mi az értelmezés kérdését illeti, magától értetődik, hogy az olyanról, – mint a milyen a polgármesteri átiratban is meg van kisértve, mely t. i. a czímer legapróbb részletét is a város történelméből kimagyarázni akarná, – a tudományban szó sem lehet. Makó városának különféle pecsétlenyomatain végig tekintve: azonnal szemünkbe ötlik, hogy az ott ábrázoltak Jézus Krisztus megváltását jelképezik. Ott látjuk a Megváltó keresztjét, a reátekergő kigyóval, a mely magát a megváltást jelenti. Az ó-testamentomból tudjuk, hogy Mózes a pusztában egy rézkigyót támasztott fel, a melyre a betegeknek csak rá kellett tekinteniök, hogy épségüket tüstént visszanyerjék. A keresztény szimbolika aztán a kigyót – átvitt értelemben – mint a lelki betegek, a bűnösök megváltásának jelképét alkalmazta a Megváltó keresztjén. A félhold – ebben a csoportosításban – a keresztes hadjáratok óta a megváltásnak a pogányság feletti győzelmét jelképezi, s végül az ott látható két madár határozottan galamb s mint a Szent-Lélek szimboluma kiegészíti a megváltás képét.
II. A pecsét eredetéről annak legrégibb lenyomata tájékoztat, a melyet a város már 1615. és 1617. évben kelt levelein használ, a miről különben az Országos Levéltárban eszközölt kutatásaim alkalmával magam is meggyőződtem.
Annál fontosabb ez a pecsétlenyomat, mert azon – a mit eddig nem vettek észre – az évszám is rajta van. A «Makó Varas Peczete» körirat után ugyanis közvetlenűl, igen durva alakban 15, az ezerötszáznak első két száma van kivésve, az évszám többi része pedig a kereszt két oldalán felül van elhelyezve, és pedig egy kisebb forma ötös szám (5), a már említett 15 szám alatt, a másik szám pedig a «Makó» szó «M» betüje alatt látható, melyet kettesnek is lehetne nézni, de én megfordított ötösnek és a véső symmetriája leleményének tartom. Az egészből 1555 jön ki, tehát a legrégibb ismert makói pecsét ekkor keletkezett. Az évszámnak ilyetén alkalmazása régi községi pecséteinken nem példátlan; oka a véső ügyetlensége, hogy a köriratban az évszámoknak nem tudott helyet szorítani.
Hogy már most volt-e 1555 előtt is valami pecsétje a városnak, azt nem tudhatjuk, de én azt hiszem, hogy nem volt és ez a legelső. Makó ugyanis, az egész középkoron át 1526-ig – Dr. Csánki Dezső «Magyarország Történelmi Földrajza» tanusága szerint – csak falu volt, már pedig nálunk, abban az időben, falvaknak pecsétjük nem volt, mert azokat másokkal szemben csakis a földesúr s annak pecsétje képviselte. Mezővárosi jellegét csak a mohácsi veszedelem után nyerhette Makó, a midőn földesurainak onnan menekülniök kellett a török elől s így a maga sorsára hagyatva, a földesuri gyámság alól kikerülve, ügyeit magának kellett gondoznia, mindjárt annak a szüksége is előállott, hogy valami hiteles pecséttel is birjon. Lehetséges, hogy e pecsét létrejötte épen annak a derék Gárdonyi Tamás uramnak köszönhető, ki mint Makó város birája ez időtájt 1551-ben oly vitézül megvédelmezte a várost, a mint ezek a «Csanádmegyei Rég. és Tört. Társulati Évkönyv» 42–46. lapjain is megolvashatók.
III. A pecsét szabatos leírásánál alapul – magától értetődik – egyesegyedül csakis ezen legrégibb és legelső 1555. évi pecsétet lehet venni. A többi pecsét – a mint ez a lenyomatokon is megfigyelhető – nem más, mint azon legrégibbnek fokozatos elrontása, elferdítése; vagy nagyon is ügyeskedni akaró, vagy igen is ügyetlen vésők műve. A pecsét főalakja tehát a kereszt, a mely már a későbbkori és a mostan használt pecséteken egy értelmetlen T formára van elrontva. Az is jellemző, hogy míg a legrégibb pecséten azt látjuk, hogy a keresztfa mellé két oldalt egy-egy czövek van verve, hogy t. i. a keresztfa ki ne düljön; ebből a két czövekből az eyik lenyomat már valami koronafélét formált. A többi aztán már nemcsak világosan koronát ábrázol, de azt még egy hármas halom tetejébe is felrakja. – Mindez pedig nem egyéb, mint az eredeti czövekeknek félreértése, A kigyó tekergésének iránya is megváltozott a későbbkori pecséteken. Az újabbak mindegyikén a kigyó feje a mező baloldalán (a heraldikai baloldalon t. i.) látható, azért, mert önkényesen kihagyták a félholdat, pedig annak határozott értelme van, hogy a jobb oldalra (heraldikailag véve) tekerődző kigyó egészen lehajolva az alatta lévő félholdra ölti ki fulánkját. A félhold alakjára nézve meg kell azonban jegyeznem, hogy az megint csak a legrégibb pecséten helyes. A többi lenyomat már helytelenül az emberarczú félholdat használja, a mi már a természet holdját, de nem a pogány félholdat jelképezi. A mi a madarakat illeti, a felett nem csodálkozhatunk, hogy az alsó madarat a későbbi vésők gémnek vagy fólyának vették, mert a legrégibb pecséten is igen ügyetlenül van ábrázolva. Vésőjének kivitelét az nehezítette meg, hogy ő ezt a madarat egy élő faágon helyezte el, a melynek – úgy látszik – az lett volna rendeltetése, hogy a baloldali (heraldikailag) czövekből hajtson ki, de az neki nem sikerült és a faág a czöveken túl emelkedik ki a földből. A faágat a későbbi pecsétek szintén mellőzik, önkényesen, a galambot pedig, mert az, mint fentebb láttuk, más nem is lehet, a korona bal-szélére ültetik. Épen ilyen önkényes a másik galamb elhelyezése is. Még a legrégibb pecsét, a kereszt tetejére ülteti, a többi pecséteken, helytelenűl, a T formára csúfított kereszt jobbik (heraldikailag) szélén gubbaszt. Végül meg kell emlékeznem azokról a rejtélyesnek tetsző M. P. betükről is, melyek különben csak a köriratot ismételik, mert lehetetlen, hogy mást jelentsenek, mint azt, hogy «M(akó) P(eczete)», a mint ezt sok más régi magyar községi pecséten is láthatjuk alkalmazva.
Ezek alapján Makó város valódi pecsétjének pontos czímertani leírása ez volna: Kék mezőben (a mennyiben tudniillik a színeket analogiák útján combinálni lehetséges) természetes színü fakereszt, két faczövek közé, a zöld pázsitba verve áll, a melyen egy zöld kigyó oly módon csavarodik körül, hogy felső testével a kereszt küllőire támaszkodván, jobbra fordult fejével az alatta álló ezüst félholdra hajolva ölti ki fulánkját. A kereszt tetején és alul a kereszt aljából kinőtt zöld leveles faágon egy-egy ezüst galamb ül. A pecsétnek ily módon renoválása alkalmával igen kivánatos volna az új pecsét köriratába a legrégibb pecsét 1555-ös évszámát is fölvenni.
TAGÁNYI KÁROLY.
SZAKIRODALOM.
A középkori sírkövek
érdekes sorozatát mutatja be a történeti- és műemlékek bécsi cs. kir. központi bizottsága, Kunsthistorischer Atlas-ában, mely újabbvállalata egyes homogén csoportokban tartalmazza a műtörténelem különböző ágaiból kiadványaiban megjelent rajzokat. Ez atlasz X. része a síremlékeknek van szentelve, és annak Dr. Lind Károly szerkesztésében megjelenő első kötete Sammlung von Abbildungen mittelalterlicher Grabdenkmale aus den Ländern der österreichisch-ungarischen Monarchie (Wien, 1892.) czímer visel. A czím azonban nem felel meg egészen a tartalomnak, mert Magyarország a 285 darab középkori síremlék között csak 9 darabbal szerepel s így a vállalat jó lélekkel elhagyhatná czímlapjáról hazánk megemlítését, a mihez a cs. kir. központi bizottságnak hivatalból úgy sincsen semmi köze. A Magyarországot képviselő 9 sírkő közül különben hármat: a Berzeviczyekét s Perényi István és János emlékeit Csergheő Géza és Csoma József közkézen forgó jeles munkájából ismerjük, s a többiek: a tihanyi állítólagos András-emlék, három pécsi püspök, ú. m. György († 1301), Alsáni Bálint bíbornok († 1408) és Henrik († 1455), és Vlebach György lőcsei polgár († 1392) síremlékei a központi bizottság Mittheilungeneiben láttak először napvilágot. Nem ismeretlen Szentgyörgyi György gróf († 1467) sírköve sem, a melynek rajza az Adler cz. bécsi heraldikai folyóirat 1891. évfolyamából lett átvéve.
A többi közlemény az osztrák örökös tartományok- s főleg Alsó- és Felső-Ausztriából került ki. A benne rejlő heraldikai anyagból reánk csak Zsigmond királynak sárkányrendjének ábrázolásai birnak érdekkel. Ezzel a specialis magyar eredetű lovagrenddel nem kevesebb, mint 6 külföldi sírkövön találkozunk. Wallseei Reinpert († 1450) säusensteini, Losenstein Florián lovag († 1452) garsteni és Gradner György lovag strassgangi síremlékein a sárkányrend nagy jelvénye látható, a kereszttel, melyen még kivehetők a rend jelmondatának betűi. Perckhaimer György († 1450) schöndorfi és Truchsess Miklós († 1468) staatsi sírkövein ugyanezt a rendjelt, a sárkányt a kereszttel, látjuk, de meglehetős durva kivitelben, a kereszten devise nélkül. Igen tiszta körvonalakkal van a rendjel ábrázolva Pessnitzer Konrád († 1438) pettaui síremlékén. A magyar sírköveken a sárkánynak rendjel és pajzstartó szerepében való alkalmazását, amazt Perényi János emlékéről, ezt a Berzeviczyek sírtáblájáról, igen jól ismerjük. A magyarázó szövegbe azonban hiba csúszott be, a midőn a szerkesztő az utóbbi esethez – bizonyára elnézésből – Holleneggi Hartneid († 1428) pettaui síremlékén keres analogiát, mert azon a sárkánynak semminémű alkalmazásban nyoma sincsen.
Némi hazai czímertani és genealogiai vonatkozása miatt érdekkel bir reánk nézve Tuta asszonynak, a subeni kolostor alapítójának síremléke, melyet eredetileg Meindl Konrád ismertetett a subeni kolostor folyosóján levő eredetiről, egy 1450 táján készült tumba töredékéről a Mittheilungen XV. kötetében.
Ugyanez a Tuta asszony ez, a kit régi följegyzések a magyar királyi ház sarja gyanánt mutatnak be, s a kiről Wertner Mór tagtársunk e folyóirat hasábjain és újabban az «Árpádok családi története» czímű munkájában kimutatta, hogy a XII. század elején élt Henrik formbachi és neuburgi gróf leánya, s közte és az Árpád-ház között mostanig semmi rokonsági kapcsot nem lehetett megállapítani. A sírkő-töredék egy 2˙35×1˙18 m. méretű vörösmárvány lap, mely architektonikus keretben párnán fekvő koronás női alakot ábrázol, jobbjában templom-mintával, baljában kormánypálczával. Lábai alatt a gótikus keret alsó két fülkéjét két egymásnak támasztott czímerpajzs tölti ki; a jobboldali négyelt pajzs 1. és 4. mezejében háromszor váltakozó (vörös-ezüst?) csíkok, a 2. és 3. mezőben liliomok láthatók. A baloldali pajzs egyetlen mezejét szintén 6 (3, 2, 1) liliom foglalja el. A tábla szélén kifelé fordított gót betűkkel a következő felirat olvasható:
A czímerekre vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy a magyar czímerben a külföldön igen gyakran eltévesztették a pólyák számát; ha vagy hét csíkot alkalmaztak nyolcz helyett. A liliomok pedig e helyütt a subeni kolostor jelvényei gyanánt szerepelnek s ugyane minőségben jutottak bele a magyar czímerpajzsba.
A síremlék tehát, melyről már Wertner is tesz Gerold alapján említést, tényleg magyar királyi ivadék gyanánt szerepelteti Tutát, s ehhez képest a magyar czímert alkalmazza sírkövén, annak bizonyságául, hogy a királyi származás hagyománya még Tuta halála után háromszáz esztendővel is erősen tartotta magát e vidéken.
Nem hagyhatjuk itt említés nélkül, hogy az atlasz szerkesztője 1133-ra teszi Tuta halála évét, a római VI számot III-nak nézve a kissé elmosódott rajzon. Általában meg kell jegyeznünk, hogy a rajzokhoz adott szöveg úgy az emlékek hű leírása, mint a történeti jegyzetek pontossága és kimerítő volta tekintetében sok kivánni valót hagy hátra s jóformán magára az olvasóra bízza az emlékekben rejlő becses mű- és kulturtörténelmi tanuságok levonását.
J. R.
A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig.
Dr. Wertner Mór ily czímű nagy genealogiai munkájából megjelent a második, befejező kötet, mely a Héder nemzetségen kezdve, a H–Z betűk anyagát tartalmazza. Az első kötetről Komáromy András tagtársunk kimerítő ismertetést közölt folyóiratunkban, mely szigorú, de mindenesetre jogosúlt kritikával nyilatkozott e nagyszabásúnak igérkező, nagy igényekkel fellépő munkának fogyatkozásai felől. Wertner kétségkívül egyike a hazai genealogiai irodalom legtermékenyebb munkásainak; családtörténeti dolgozatai egymásután kerülnek ki tollából, a hazai és külföldi szakközlönyöknek majdnem minden füzetében találkozunk czikkeivel. E nagy munkásságért csak elismeréssel adózhatnánk, ha az nem esnék igen sokszor a feldolgozás csínja mellett a következtetések alaposságának, a kritikai gondnak, szóval munkája tudományos értékének rovására. Pedig a ki a hazai és külföldi családtörténeti források oly nagy apparátusával rendelkezik, attól, ha már minden munkásságát a családtörténeti tanulmányoknak szenteli, a szakirodalom joggal várhatna jobb és értékesebb müveket. Ez magyarázza meg a szigorú mértéket, melyet a kritika Wertner úr legújabb műveire nemcsak folyóiratunkban, hanem egyebütt is alkalmazott. Hogy e szigorú, de tárgyilagos kritikának megvolt-e a kivánt hatása a Nemzetségek második kötetének kidolgozásánál, azt behatóbb ismertetés van hivatva megmondani. Mi e rovat keretén belül megelégszünk azzal, hogy röviden feljegyezzük a kötet tartalmát és ismételjük azt, a mit az első kötet megjelenésekor ugyane helyen elmondtunk. A kötet 136 oklevelekben előforduló nemzetséget ismertet és még 18 oly nemzetségről tesz említést, a melyek létezését egyes írók feljegyzései bizonyítják. Az első kötet 80 genusával együtt tehát 234-re teszi Wertner ama régi magyar nemzetségek számát, a melyek emlékét okleveles bizonyítékok és régi krónikák tartották fenn számunkra. Ezek között azonban van olyan név is, mely nemzetségi név gyanánt csak egy vagy két oklevélben van megemlítve, s ismét igen sok névnél kétséges, vajjon a «de genere» kifejezést szabad-e eredeti, igazi jelentőségében vennünk. Valószínű, hogy behatóbb kritika e számot jelentékenyen le fogja szállítani. A feldolgozásban Wertner az első kötet módszerét követi; közli az idevágó oklevelek regestáit, összeállítja a birtokok neveit betűrendben, terjedelmes családfákkal vagy a nélkül felsorolja a genusból származó családokat s a forrás megjelölése nélkül, de többnyire Siebmacherből közli a családok czímereit. Terjedelmes – de nem egészen pontos – név- és helymutató zárja be a kötetet, mely Szabó Ferencz jeles vállalatának, a Történeti-, nép- és földrajzi könyvtárnak 53-ik kötete gyanánt került a könypiaczra. Czímlapján a szerző a berlini Herold és a bécsi Adler czímü heraldikai-genealogiai társulatok levelező tagjának nevezi magát, de a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság ig. választmányi tagságát nem veszi fel czímei közé; reméljük, (nem társaságunk, hanem a t. szerző érdekében), hogy ez csak figyelmetlenség s nem szándékos ignorálása a külföldi német társulatok mellett a hazai tudományos társaságnak, a mely mindenkor készséggel és jóindulattal nyitotta meg folyóiratát Wertner úr czikkei előtt, és önmaga mellett Wertner urat is vélte megtisztelni, midőn őt 1891. november 26-án ig. választmányi tagjai sorába választotta.
D. GY.
Az alsó-csernátoni Cseh család
történetéről használható dolgozatot tartalmaz a szentkatolnai Bakk Endre szerkesztésében megjelenő alkalmi kiadvány, melylyel, Emlék-lapok czím alatt, özv. Veress Ferenczné szül. Cseh Zsuzsánna 80-ik születésnapját ünnepelte meg a vízaknai római katholikus egyházközség. Az alsó-csernátoni Cseh család, hagyomány szerint, a szentkatolnai Cseheknek egy ága, mely Alsó-Csernátonba származott és itt a primipilus családok sorában virágzott. Állítólagos régi nemességét Cseh Péter szerezte vissza, a kit Bethlen Gábor Gyulafehérváron, 1617. május 2-án a nemesek sorába emelt, az alsó-csernátoni házát megnemesítette. Az ekkor nyert czímer kék mezőben vörös katonai mezbe öltözött férfit ábrázol, jobbjában görbe karddal, baljában búzakalász-csomóval; a pajzs felett koronás sisak, oromdísz nélkül, határozatlan színű sisakfoszlányokkal. A czímereslevél eredetije elveszett, szövegét későbbi másolat után közli az ismertetés irója. A család ivadékai közül Cseh Pál emelkedett némi jelentőségre, a ki II. Rákóczy György seregében harczolva, 1657-ben a tatár fogságba esett. Az újabb nemzedék közül Cseh Imre 1848/49-iki honvédszázados, az emigráczió alatt Kutahiában Kossuth tolmácsa és Csernátony Lajos, a kiváló publiczista, tüntek ki. A család házasságok útján a vízaknai Uczás, szenttamási Szalánczy, borosbocsárdi Bessenyey, a Kinizsy, szárhegyi Veress, Vita, csíkszentmártoni Becze, vadadi Filep, szőkefalvi Nagy és belényesi Nagy családokkal jövén vérségi kapcsolatba, a szerkesztő terjedelmes czikkeket szentel ezek leszármazásainak is; néhol, mint a történelmileg nevezetes ősrégi Szalánczy családnál, dicséretes buzgalmat fejt ki a történeti és nemzedékrendi adatok összeállításában. Kétségtelen, hogy az ily családi krónikáknak bizonyos szűk körben meg van a maguk értéke, s a reájuk fordított munka épenséggel nem vész kárba. Csakis magát okozhatja azonban a szerző, ha krónikás alakjait, ez egyszerű, becsületes kurta nemeseket a Romulusokkal, Nagy Sándorokkal, Hannibálokkal, Pompeiusokkal és Caesarokkal, Columbus Kristófokkal és Napoleonokkal helyezve párhuzamba, az alkalmi munkák megszokott hangját is jóval meghaladó fellengzésével kisebbíti saját fáradságos munkájának tudományos értékét.
Kis nemesi élet Békésmegyében.
Dr. Karácsonyi János tagtársunk ily czím alatt érdekes kis értekezést közöl a Békésvármegyei régészeti és mívelődéstörténeti Társulat évkönyvének XVI. (1891/92. évi) kötetében, mely a békésmegyei Haranghy családok történetével foglalkozik. E családok nevüket a Füzes-Gyarmattól észak-nyugatra fekvő Belső- és Külső-Harang falvaktól vették, melyek emlékét a mai Nagy- és Kis-Harang puszták őrizték meg. A belsőharangi Haranghy családok közül a XIV. század elején élt Bátor nevű birtokos ága egyike volt a vármegye legrégibb családainak. Ivadékait három nemzedéken át a XV. század elejéig viszi le Karácsonyi; de itt megszakad a családfa, s a kik később Belső-Harangon e néven szerepelnek, azokat nem tudja összekötni a család régibb tagjaival. A XV. század végén már három jókora nagy család között oszlott meg Belső-Harang birtoka, ezek Kelemér, Baby és Nagy neveket viseltek, s a belsőharangi név egyszerű előnévvé vált náluk. Külső-Harang kezdettől fogva több nemesi család között oszlott meg s így sok, egymással semmi rokonságban sem álló birtokos viselhette a Haranghy nevet. Ezek közül többen elszármaztak Haranghról, s a XV. század közepén egyik Haranghy család a nyéstai, másik a földesi, egy harmadik az endrődi előnevet viseli. A török uralom beköszöntével a Haranghy nevet vagy előnevet viselő családok mind elmenekültek Békés vármegyéből, s a későbbi századokban legnagyobb részének nyoma veszett. Biharmegyében, Drecskén, ma is él egy Haranghy család; ez, ha régi nemes, akkor a békésiek sorába tartozik, ha újabb, akkor a szabolcsmegyei Harangról való, mely mint kezdettől fogva a Gutkeled nemzetség, 1352-től pedig a Kállay család birtoka, csakis későbbi időben adhatott nevet nemesi birtokos családoknak. Az évkönyvben, hol ez ügyesen összeállított dolgozatot olvassuk, még Csánky Dezső tagtársunk közöl A régi Szeghalom és Füzes-Gyarmat népességi és birtok-statisztikája czímmel nagyobb értekezést, mely e két helység birtokos nemesi és jobbágy-családai közt a XV. század derekától maig véghez ment változásokról nyujt tanulságos képet.
A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
tagsági és egyéb díjait befizették
(1892 október 26-ától 1892 deczember hó 18-áig.)
Alapitványi tagok:
1892. évre.
Néhai gróf Andrássy Manó 25 frt, Br. Bánffy Ádámné 5 frt, Gr. Batthyány Géza 25 frt, Bezerédy Pál 5 frt, Gr. Esterházy Ferencz 10 frt, Gr. Majláth György 10 frt, Hg. Odescalchi Arthur 10 frt, Hg. Odescalchi Gyuláné 10 frt, Br. Révay Gyula 10 frt, Sigmond Ákos 10 frt
Pártolsó tagdíjak (10 frt):
1888. évre.
Ifj. Zanathy Mihály
1890. évre.
Huszár Béla, Luby Géza
1891. évre.
Balás Iván, Bornemisza Ádám, Gr. Erdődy Ferencz, Ibrányi László, Isaák Dezső, Lónyai Sándor, Br. Mattencloit János, Gr. Pejachevich Tódor, Gr. Széchenyi Géza, Br. Vay Dénes
1892. évre.
Gr. Batthyány Lajos, Bay István, Gr. Béldy Ákos, Beniczky Ádám, Gr. Bethlen Bálint, Gr. Bethlen Ödön, Botka Béla, Böszörményi Zsigmond, Gr. Csáky Ödön, Csuha Mihály, Gr. Cziráky Béla, Dániel László, Gr. Degenfeld Gusztáv, Gr. Degenfeld József, Gr. Degenfeld Lajos, Gr. Degenfeld Sándor, Domahidy Ferencz, Dőry Jenő, Dráveczky Gyula, Br. Duka Géza, Elek Emil, Ifj. b. Edelsheim-Gyulay Lip., Eötvös Jenő, Gr. Esterházy Béla, Ifj. gr. Esterházy László, Gr. Esterházy Miguel, Gr. Esterházy Mihály, Fáy László, Gr. Festetich Andor, Helley János, Hg. Hohenlohe Chlodwig, Gr. Jankovich László, Jasztrabszky Kálmán, Jékey Kálmán, Jékey Zsigmond, Gr. Kálnoky Gusztáv, Karátsonyi László, Kecskeméti Casinó, Br. Kemény János, Br. Kemény Kálmán, Kende Béla, Kende Péter, Dr. Kenessey Pongrácz, Gr. Khuen-Héderváry Károly, Kiss Pál, Kőváry László, Gr. Laszberg Rudolf, Gr. Migazzy Vilmos, Br. Miske Kálmán, Mocsáry Sándor, Nagy Iván, Paulovics József, Péchy István, Péchy Mihály, Gr. Pejachevich Arthur, Petrovay Ádám, Br. Podmaniczky Gézáné, Br. Podmaniczky Levente, Pulszky Ferencz, Dr. Pulszky Ágost, Br. Radvánszky János, Br. Radvánszky Jánosné, Radvánszky Károly, Reizner János, Br. Révay Gyula, Reviczky István, Rónay Alajos, Rónay Jenő, Rónay Ernő, Gr. Schmidegg Ferencz, Schulpe Vilmos, Serényi Béla, Sipeky Béla, Dr. br. Staudach Adolf, Br. Steiger Albert Szabó Antal, Gr. Szapáry Gyula, Br. Szentkereszthy Béla, Szentkirályi Kálmán, Szerdahelyi Gusztáv, Sztankovánszky János, Szuhányi Ödön, Gr. Teleky József, Gr. Teleky Sándorné, Tersztyánszky Andor, Újfalussy Béla, Újfalussy Sándor, Br. Uray Gyula, Br. Vay Béla, Véghelyi Dezső, Br. Weiss Pál, Br. Wesselényi Miklós, Ifj. br. Wodianer Albert
1893. évre.
Br. Kemény Gyula, Ugron István
Évdíjas tagok (5 frt):
1888. évre.
Dr. Szádeczky Lajos
1890. évre.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet, Illésy János, Pettkó Béla, Dr. Schönherr Gyula, Széll Farkas, Dr. Szentkláray Jenő
1891. évre.
Bárczay Elemér, Bolgár Emil, Elek Salamon, Füzy Sándor, Géresi Kálmán, Harmos Gábor, Illésy János, Ispéy István, Kazinczy Gábor, Képes Andor, Kilián Frigyes, Kovács Jenő, Lombardini Sándor, Br. Perényi Zsigmond, Pettkó Béla, Petrovay György, Idb. Stépán István, Széll Farkas, Venter Gerp
1892. évre.
Ajkay Béla, Ambrózy Nándor, Bencsik István, Beniczky Kálmán, Ifj. Bölöni Sándor, Gr. Greunner’sche Fidei-Com. Könyvtár, Bydeskuty Sándor, Csatay Gyula, Dókus Gyula, Dráveczky János, Gr. Erdődy Imréné, Gr. Forgách László, Gr. Forgách Sándor, Gerold et Comp, Dr. Hattyufi Dezső, Hedry József, Hedry Lőrincz, Hellebrouth Antal, Hodinka Antal, Dr. Irinyi Tamás Jedlicska Pál Jeszenszky Alajos, Dr. Kammerer Ernő, Kassai társalgási egylet, Kisfaludy Sándor, Konkolyi Balázs, Kubinyi Ferencz, Ifj. Kubinyi Miklós, Lehoczky Tivadar, Lippich Gusztáv, Madách Emanuel, Majláth Béla, Malobiczky János, Meczner József, Medve Zoltán, Melhard Gyula, Meszlényi Lajos, Dr. Miskolczy Imre, Molnár Elemér, Nagy Ignácz, Nagyszebeni városi levéltár, Németh Imre, Némethy Lajos, Ostffy Miklós, Óváry Lipót, Payzsos Andor, Peőcz Elek, Gr. Pongrácz Frigyes, Pongrácz György, Pongrácz Kálmán, Pozsonyi kath. gymnasium ifj. könyvtára, Pozsonyi kir. ak. könyvtára, Prámer Alajos, Pribék József, Pribék Pál, Puky Andor, Ragályi Ferencz, Raisz Aladár, Ráth György, Br. Roszner Ervin, Rudnay Béla, Br. Salamon Mihály, Sárközy Aurél, Somogyi Bálint, Soós Elemér, Sváby Frigyes, Szabó Lajos, Dr. Szalacsy Lajos, Gr. Szécsen Antal, Szentiváni Gyula, Szepessy Zsigmond, Szilágyi István, Szily Kálmán, Idb. Szinnyei József, Szmrecsányi Lajos, Szombathelyi főgymnasium, Dr. Szüts Andor, Dr. Tauffer Vilmos, Téglássy József, Dr. Thim József, Tihanyi Dénes, Tomcsányi Gyula, Tomcsányi Ödön, Tomka Mór, Tóth Kálmán, Turzó Miklós, Török Imre, Ujj György, Ullmann József, Ungvári kath. főgym., Urbán István, Vály Géza, Vasmegyei tört. egylet, Vécsey József, Dr. Wertner Mór, Gr. Zay Albert, Zorkóczy Tivadar, Zsolnai kath. gymnasium