Felhasználási feltételek -  _©  - Terms of Use

• Kezdőlap
• Családkutatás
• Linkgyűjtemény
• Kiadványok
• Családtörténet fórum
• MaCsE fórum

1901

1901-1

TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMI.

SZILÁGYI SÁNDOR
(1827–1899)

Felolvasva a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1900 deczember 20-ikán tartott nagygyűlésén

Emléket ujitok föl, egy férfiú emlékét, úgy a hogy lelki szemeim előtt látom őt: a történetirót és az embert. Az elsőnek emléke tiszteletet, a másodiké szeretetet ébreszt föl bennem és mindenkiben, ki a szakadatlan munkásságot, a szépért, nemesért lelkesülő törekvéseket, a jónak és igaznak szeretetét meg tudja becsülni. Felmerül előttem a hetvenes évek Szilágyija, az örökké tevékeny, dolgozó és lelkesitő, a fiatalságot szerető és tanitó férfiú, ki fáradhatatlan munkássága mellett időt, alkalmat és módot talál a hazai történetírásnak hasznos munkásokat nevelni; s utána a kilenczvenes évek testben törődött, lélekben erős és változatlan öregje, ugyanazokkal a termékeny eszmékkel agyában, ugyanazzal a szeretettel és lelkesedéssel szivében; és elgondolom, ime egy férfiú, ki becsülettel futotta meg pályáját, a ki nemes hivatást töltött be, s a ki azzal a meggyőződéssel hunyhatta le szemeit örök álomra: «Non omnis moriar; emlékem élni fog tovább a magyar történetirás történetében, élni fog tovább azok lelkében, a kiket szerettem és a kik engem szerettek.»
Tegyük le mi is, kik őt tiszteltük és szerettük, a kegyelet koszoruját immár csaknem két éve elköltözött másodelnökünk emlékére.

* * *

A sors és a véletlen huszonöt évvel ezelőtt hozott szorosabb kapcsolatba megboldogult mesteremmel. A kezdő előtt ekkor tárult föl a történetirás mühelyének titka. Ő vezetett be a levéltári dolgozás módszerébe, ő hivta fel figyelmemet a külföldi előrehaladt állapotokra, megismertetett az eredményekkel. Ez az oka, hogy bizonyos subjectiv érzés vesz erőt rajtam, mikor reá gondolok s ezt a subjectivitást fogja mutatni emlékbeszédem is.
Akkoriban az volt feladatom, hogy a bécsi állami levéltár kimerithetetlen anyagát az ő számára nézzem át. Az Erdélyi Országgyűlési Emlékekhez gyűjtötte az anyagot, ehhez a monumentális műhöz, melynek huszonegy kötetéhez hasonlót egy ország irodalma sem mutathat föl. Ez egy alkotása fentartja emlékét minden időkre. Az ő vezetése mellett az akkor még fiatal historikusoknak hosszú sora tanult e munkán történelmet, palaeographiát, históriai érzéket és gyakorlati levéltári ismereteket; és nincs egy is, ki örömmel ne gondolna vissza e tanulóévekre s a szeretetteljes mesterre, kiben már akkor is a magyar történetirás régi érdemes munkását tiszteltük.
A történelem szeretetét családjától, a környezettől örökölte. Nagyatyja a kolozsvári ev. ref. kollégiumon évtizedeken át tanitotta a históriát; atyja Klio czimen, 1832–1836 közt történelmi zsebkönyvet adott ki, oly időben, mikor fia, Sándor, mint serdülő gyermek már érzékkel birt régi idők viselt dolgai iránt. A gyermekkori olvasmány, az atyának, a hivatott történetirónak példája és a családi traditio megtette hatását az egész életre. Első irodalmi kisérletei, 17–18 éves korában, a szépirodalom terén mozognak; habár e mezőnek alig pár évre rá végleg búcsút mondott; előszeretetét a szépirodalom termékeitől soha sem vonta meg. Nem volt a magyar és a világirodalomnak nevezetes terméke, melyet ne ismert volna; a történetíró, ki az igazat kereste, fel tudta ismerni az aesthetikai szépet is.
A szabadságharcz mozgalmai szülővárosában, Kolozsvárott, találták a huszonegy éves ifjút. Az eseményekben gazdag napok, melyek történelmet csináltak, megteremtették e kor legelső történetiróinak is egyikét. Még a mozgalmas napok közvetlen hatása alatt jelent meg első történelmi munkája a bécsi, pesti és kolozsvári forradalmi mozgalmakról. A korfestés ez első kisérlete felébresztette benne az addig nyugvó szenvedélyt, melynek a «milieu»-nél fogva, a melyben családi traditiói és az átélt események által volt, előbb-utóbb ki kellett törnie. A szépirodalom terére lépett ifjút a journalista váltotta föl, ki a szemmel látott és személyesen átélt események hatása alatt előbb ujságirásra, majd utóbb az előtte lefolyt időszak történetének megirására adta magát. A journalistikai érzék élte fogytáig megmaradt benne; az ifjúkor foglalkozása az agg korban is maradandó nyomokat hagyott hátra. Előkelő lapjaink, az Ellenőr, a Nemzet, kivált ünnepi számaikban, gyakran közölték egy-egy történelmi tárczáját a későbbi időkben is, melyeknek mindig valami aktuális ize volt. Journalistikai ügyességének a Történelmi Társulat, az Akadémia és egyéb tudományos törekvések nem egyszer adóztak hálával.
Ha életrajzot vázolnék, fel kellene sorolnom elköltözött barátunk fáradhatatlan munkásságának termékeit és hirlapirói működését az 1848 után következő tiz esztendős időszakból. E tiz év első sorban a szabadságharcz történetének volt szentelve. Egyre-másra következtek, a legkülönbözőbb czimek alatt, a censura árgus-szemének leggeniálisabb kijátszásával, a munkák, melyeknek czélja és tendentiája éppenséggel nem egyezett meg az ötvenes évek hivatalos felfogásával. Valamennyinek tárgya a magyar szabadságharcz eseményeiből volt meritve; valamennyi hazafias czélzattal iródott. Ha mégis, sok viszontagság után néha kikerülték a censura éles szemét: ez a legszebb bizonyiték az iró ügyessége és élelmessége mellett. Történetirói szempontból e munkálatok sem feldolgozásuk sem igazságuk, sem pedig a bennök nyilvánuló históriai érzék által nem nevezetesek; az, a ki az eseményekben benne él, ritkán lehet azoknak higgadt itélöbirája, kivált ha oly élénk temperamentumu és az események impressiója alatt álló, mint azok irója volt. Egyik-másik részlet bennök ma is értékes, de általánosságban e gyorsan készült, kellőkép át nem gondolt és nem elég kritikával Iacute;rott munkák maradandó hatásra nem számithattak. Hazafias felbuzdulás, journalistikai ügyesség eredményei és belső becsüknél ma bibliographiai értékük nagyobb.
A történetíró Szilágyi Sándorban Nagykőrösön, ottani tanárkodása idejében ébredt föl. Az autodidakta csapongásait a régi idők, különösen pedig Erdély múltjának tanulmányozása váltja föl. A családi hagyomány Erdély történetírójává avatja. Mikor Akadémiánk tagjává lesz: 1858-ban szűkebb hazája történetének egy véres epizódját, Bánffy Dénes korát és megöletését, választja székfoglalója tárgyául. A nagykőrösi fényes nevü tanártestület, mely Salamon Ferenczet, Szabó Károlyt, Ballagi Mórt, Mentovich Ferenczet, Szilády Áront s a legnagyobbat, Arany Jánost számithatta tagjai közé, egymaga tett annyit az elnyomatás szomorú éveiben a hazai irodalom és tudomány felvirágoztatására, mint bárminő akadémiák. Ebben a baráti környezetben vált Szilágyi Sándor azzá, a minek őt ismertük.
Első nagyobb müve Erdély irodalmának, különösen történeti irodalmának fejlődésével foglalkozott, melynek megirására Libloy Schuler Frigyes tendentiozus irodalomtörténete szolgáltatott alkalmat. A mennyire felülmúlja a nagy dolgozat belső érték szempontjából eddigi öszszes alkotásait: oly maradandóvá teszik becsét forráskutatásai, a helyes itélet, melylyel az erdélyi történetirás fejlődését és viszonyát a korbeli állapotokhoz meghatározza. Mint leghivatottabb méltatója mondja: e munkával fólküzdé magát a magyar történetirás avatottjai közé.
Dolgozatai gyors egymásutánban következtek. Társadalmi szereplése nem vonta el öt a komoly munkától. Egyelőre forráskiadások foglalták el idejét. A nagykörösi krónika és a török-magyarkori történelmi emlékek két kö tete, a török uralom és hódoltság ismerésé nek nélkülözhetetlen forrásai. A Szabó István és Szilády Áron társaságában közzétett kiadvá nyok elsősorban annak a vidéknek vázolják tö rök uralomkori állapotát, melynek a kiadók is lakói, a magyar Alföldét. A forráskiadót csak hamar a feldolgozó váltotta fel. Több apró érte kezésén kivül 1866-ban kiadta régóta űzött for rástanulmányai alapján Erdélyország történetét. Nagyobb igények nélkül lép fel e két kötetes mű, pedig évtizedes kutatás eredményeit fog lalja magában. Nemcsak compendium ez, ha nem levéltári buvárlatok eredményeinek fog lalatja, megvilágitott uj részletek tárháza. Ha a kép, melyet e művében szűkebb hazája viszon tagságos múltjáról elénk tár, még nem is teljes, s ha vannak részletek, melyek benne ujabb felderitésre, ujabb kutatásra vártak: e müve még ma is értékes, sőt nélkülözhetetlen, jóllehet maga a fáradhatatlan szerző iparkodott legjob ban, hogy egyes korszakok, kivált Báthory, Bethlen, de különösen a Rákóczyak korának monographiák formájában való feldolgozásával müvét minél előbb elavulttá tegye.
Egymást követték kisebb-nagyobb dolgoza tai Erdély történetének legérdekesebb korából, igy Báthory Gáborról, Bethlen Gábor trónfog lalásáról, a Rákócyzak koráról Erdélyben, Rá kóczy György és Pázmány Péter egymáshoz való viszonyáról, mind a hatvanas évek végén s a hetvenesek elején. Oly bámulatos munkásság, mely mindenkit csodálkozásra késztet. E mellett ráér forráskiadványokat is közzétenni. Szilády Áronnal meginditja 1868-ban a Török-magyarkori Államokmánytárt, e megbecsülhetetlen gyűjteményt, melynek hét kötetét négy év alatt jelenteti meg. Kiadja Rozsnyay Dávidnak, az utolsó erdélyi török deáknak, és Szamosközy Istvánnak történelmi maradványait, közzéteszi Alvinczy Péter okmánytárát két kötetben, a két Rákóczy György családi levelezését; utóbb Bethlen Gábor politikai leveleit, a linczi békekötés okmánytárát. Mint kiadó és feldolgozó lép elénk az Erdélyi Országgyűlési Emlékekben; a sors megengedte érnie, hogy 21 kötetben csaknem befejezze a 22 kötetre tervezett sorozatot, mely czimén túlterjedve a tárgyalt kornak valóságos történelmi rajza.
Történetirói müködésére a három Rákóczy életrajzával tette fel a koronát. Régi vágyát valósitotta meg e trilógia megalkotásával, mely drámai erővel adja elő egy fejedelmi ház hir telen felvirágozását és ép oly hirtelen hanyat lását.
De nem folytatom tovább dolgozatainak hosszú sorát. Valóságos történelmi könyvtár ke rülne ki belőlök. Hivatott toll jellemezte a tör ténetirót, éles szemmel állapitotta meg helyét tudományosságunk történetében, ráutalt elő nyeire, de nem hallgatta el az előbbiek mellett elenyésző hiányait sem. Az én szemem előtt nemcsak ez tette Szilágyi Sándort nagygyá, ha nem különösen nagygyá lesz azon hatás által, melyet a fiatal történész-nemzedék kiképzésére és általában a magyar történetirás fellendülé sére gyakorolt.

* * *

Az alkotmányosság visszaállitása után mint vallás- és közoktatásügyi miniszteri titkár kerül Budapestre és csakhamar ő válik a történetiro dalmi törekvések középpontjává. Szeretetreméltó egyénisége, nagy tudása, melynek gyarapitására mindig talált módot és alkalmat, szivjósága, mely örült, ha valakin segithetett, ha valakit tanácsokkal láthatott el, majd utóbb betöltött állásai egyenesen a vezető szerepére jelölték ki öt.
Mint autodidakta, ki nagy fáradsággal pó tolta utólag a szakszerü kiképzés hiányát: át látta, hogy virágzó, kulturállamokéval lépést tartó és mellettök megálló történeti irodalmunk csak úgy keletkezhetik, ha tehetséges ifjaknak mód nyujtatik, hogy a nyugat törekvéseivel az egyre nagyobb virágzásnak induló történet kritikai irány módszerével és különösen a Sickel által uj alapokra fektetett oklevél-vizsgálat ered ményeivel közvetlen tapasztalásból megismerkedjenek. Az akkori idők egyetemi oktatásától minálunk ezt várni nem lehetett. Ellenben közvetlen közelünkben, a szomszédos Bécsben az 1855-ben alapitott s ekkor a diplomatika uj megalapitójának, Sickelnek vezetése alatt álló «In stitut für österr. Geschichtsforschung» ez időben, a hetvenes években állott virágzásának tetőpontján. Tanerői, köztük a kitűnő forráskritikus Zeiss berg és a genialis műtörténész Thausing a nagytekintélyű Sickel vezetése alatt világhirt biztositottak ez intézetnek, melynek hivatása az volt, hogy az egyetemi szakoktatás betetőzéséül bevezesse a kiválasztottakat a történelmi kutatás módszerébe, a kritikai eljárásba és megismertesse az intézet gazdag gyűjteményei és kitűnő szakkönyvtára által az érdeklődőket a tárgy egész körével és irodalmával. Habár az intézet általános tudományos czélok mellett német birodalmi és osztrák történelmi kutatások szolgálatában állott, különösen azóta, hogy a Monumenta Germanić okleveles osztályának középpontjává lett, annyi tény, hogy az odaküldött fogékony ifju annyit tanulhatott, oly széles szemhatárra tehetett szert, minőre az egyetemi szakoktatás akkori állapotában, minden segédeszközök hijján, itthon nem nyilhatott kilátás.
Szilágyi a minden tudományos szükséglet iránt fogékony férfiú felismerte a helyzetet és módját találta annak, hogy az Akadémia közvetitésével a tanügyi kormány évenként egy-egy ifjúnak nyujtson alkalmat felsőbb történelmi kiképzésre. A hetvenes évek közepén indult meg e szakadatlan sorozat és tartott csaknem két évtizeden át. Volt-e eredménye ennek, hozzájárultak-e némi csekély részben ezen tanévek ahhoz, hogy történetirásunk felvirágozzék: ám döntsék el mások. Annyi azonban tény, hogy e bécsi évek nagyban előmozditották azt, hogy az ottani államlevéltár megbecsülhetetlen hungarikái a magyar történelem számára értékesitve legyenek. A bécsi elméleti oktatást gyakorlati levéltári foglalkozás egészitette ki, melynek Szilágyi Sándor volt az irányitója, vezetője. Valóságos históriai műhely keletkezett, melynek munkásai örömmel dolgoztak mesterök útmutatása szerint, ki szeretettel korholta a hibákat, de ép oly közvetetlenséggel ismerte el a szorgalmat, biztatta a tehetséget, s a kitől egy-egy elismerő szó oly jól esett. A sürü érintkezés, a közös czél felé való törekvés feloldhatatlan kapcsot teremtett a mester és tanitványai között.
Valódi hivatását, igazi legszebb munkakörét elhunyt jelesünk azóta töltötte be, hogy 1875-ben a Magyar Történelmi Társulat titkárává és 1878-ban a budapesti egyetemi könyvtár igaz gatójává lön. Két oly positio, melynek előnyeit a tudományosság javára nálánál senki jobban nem aknázta ki. Hozzájárult még akadémiai szereplése, különösen ennek történettudományi bizottságában.
Mindnyájunknak élénk emlékezetében van a Magyar Történelmi Társulat titkárának fárad hatatlan buzgósága, melynek a társulat felvirá gozása volt eredménye. Fáradságot nem ki méivé, ügyességét és tudását a társulat ügyei nek szentelve magas fokra emelte a társulat anyagi erejét s iparkodott emelni ennek megfelelöleg kiadványainak szinvonalat is. Egy bal eset, mely a társulat anyagi existentiáját szinte a megsemmisüléssel fenyegette, nem lankasz totta erejét, sőt ellenkezőleg fokozódott tevé kenységre késztette. Az anyagi veszteség zava raiból Phoenixként uj erőre kelt föl a társulat, megerősödve eszközeiben, megszilárdulva alap jában. Társadalmi összeköttetéseit, mozgékonysá gát s a közszeretetet és tiszteletet, mely környé kezte, elejétől fogva a társulat érdekében érté kesitette; üléseit – mig ereje teljében volt – élénkekké, látogatottakká és ez által a társu latot közismertté tette. Egész valója összenőtt kedves társulatával, mely örök hálára lehet em lékének lekötelezve.
Elemében érezte magát mint szerkesztő. A fiatal korban szeretettel üzött foglalkozást a férfikor delén levő férfiú örömmel vette fel ujra. Akkor a napi érdeknek, most a tudomá nyosságnak dolgozott. És mily ügyesen. Éles szemekkel vigyázott arra, hogy a társulat kü lönböző elemekből alakult tagjai közül a Szá zadok iránya és közleményei által egyik osz tály se érezze sértve magát. Erősebb kifejezé seket enyhitett, irányzatos czikkeknek szerkesz tői megjegyzések által elvette az élét. Nem szerette a polémiákat, erős kritikákat, csak ak kor közölte szivesen, ha velük a tudományos ság ügyének használt. Közleményeiben termé szetszerűleg nem adhatott mindig elsőrangut s s ha ezért néha gáncs érte, maga ismerte el első sorban, hogy a gáncsolónak igaza van; de hát mit tegyen? – a szerkesztő meglévő tényezőkkel számol, jobbat nem adhat annál, a mi rendelkezésre áll. S azután egy társulat közlönyének szerkesztője nem válogathat oly szaba don, nem gyakorolhat munkatársai fölött oly erős kritikát, mint az, ki csakis a nagy közönségellenőrzése alatt áll. Azt sok mindenki és sok minden feszélyezi.
Szenvedélylyel szerkesztett. Ha az idő közelgetett, a szerkesztés minden más dolgot megelőzött. Szerencsés keze volt munkatársai megválogatásában. Fiatal ammanuensisei bármenynyire zúgolódtak néha a rájuk rótt sok dolog miatt: a munkaadóra nem nehezteltek, oly szeretettel tudott korholni és oly szivből jövő módon elismerést nyilvánitani. A legjobb gyakorlati iskola volt ily tartalmas, a nagyképűségtől, rideg formáktól távol álló nemeslelkü vezető mellett tanulni meg a szerkesztés mesterségét s nyerni tudást, széles látókört, tapasztalatot. Most már fényes nevü történetiróink nem egyike oldala mellett vetette meg hirnevének alapját. A ki már koránál vagy pályájánál fogva kinőtt a mester keze alól, abban is megmaradt mindvégig a mesterhez való hü ragaszkodás érzése. A nélkül, hogy a szó legszorosabb értelmében tanár lett volna: kört, iskolát alapitott, melyet szeretettel tartott együtt. Középpontja volt a történetirodalmi törekvéseknek; szándékainkat, terveinket vele beszéltük meg; s ő ezer dolga és gondja közepette is szivesen látott el tanácsaival, útbaigazitásokkal. A sikernek ő örült legjobban, a balsiker elsősorban őt kedvetlenitette el. Igy lett a Századok szerkesztősége a munkatársak gyülőhelyévé, kik nemcsak a folyóirat hasábjain adtak egymásnak találkozót.
Szerkesztői ügyességre vall, hogy egy kiadványt, a Magyar Történelmi Tárt, melynek lapjai nyers vagy félig feldolgozott történelmi anyag közlésére voltak hivatva, Történelmi Tár czimen évnegyedes folyóirattá tudott átalakitani s azt 1878-tól kezdve pontosan megjelentetni. Ezt a szükséges, de különben nagy és meg nem térülő költséget igénylő kiadványt az Akadémia által biztositott hozzájáruláson kivül az előfizetési pénzekből fenn tudta tartani. Példátlan eset Magyarországon, hogy hasonló, csak a szakférfiút érdeklő vállalatra akadjon tekintélyes számú előfizető. Szüksége volt e vállalatra, mert itt tette közkincscsé levéltári kutatásainak nyers anyagát, melyeknek közzétételére különben nem lett volna orgánum, de készséggel bocsájtotta azt mindannak rendelkezésére, kinek közölni való anyaga volt. Ez egy kiadványánál fordult elő nem egyszer, hogy a szerkesztő némi összeütközésbe jutott a történettudóssal. A Történelmi Tár túlnyomó mennyiségben közölt XVII. századi, jobbára magyar nyelvű s kiválóan erdélyi vonatkozású anyagot, a régibb kornak s különösen latin nyelven irt daraboknak rovására. Eljárását menti az a meggyőződése, hogy a kevesek által értett latin nyelvű okiratok nagymérvü közlésétől az előfizetők számának apadását várta s igy attól tartott, hogy a kiadvány a társulatnak, melynek anyagi érdekeit mindig szivén hordozta, áldozatába kerül.
A két folyóirat a munkás szerkesztőnek nem volt elég. A szerkesztés terén is ujat vágyott teremteni, oly folyóiratot, mely a tudomány népszerűsitését és terjesztését még jobban, még behizelgőbb módon tudja eszközölni, mint a Századok. A merész tervet, a szokatlanság és a vele járó tetemes költségek miatt eleintén bizalmatlansággal fogadták. A tervező makacsul kitartott szándéka mellett és 1884-ben a társulat támogatásával, de minden koczkáztatása nélkül megindult a Magyar Történelmi Életrajzok vállalata. Az anyagi sikernél csak az erkölcsi siker nagyobb, mely a merész terv megvalósitását követte. Munkatársak hosszú sora biztositotta a megfelelő szellemi tartalmat; de a korfestő, hű képek megszerzése, a vele járó ezernyi gond, kérdezösködés, kutatás a szerkesztő vállait nyomta. Nagyfokú irodalmi ismeretekre, bibliographiai tájékozottságra s e mellett művészi érzékre volt szükség, s ez mind megvolt a sokoldalú szerkesztőben. Az eleintén szerényebb módon, utóbb a technika legujabb eszközeivel visszaadott és egyre jobban megválogatott korhű illustratiók, a mindinkább fejlettebb belső tartalommal egyetemben a történelem szeretetét, az elmúlt idők nagy embereinek ismeretét, a kornak hü képét, nagyfontosságu okiratok formáját, pecsétek, érmek, vidékek hü rajzát, nagy emberek kézirását úgyszólván játszva csempészték be a nagyközönség ismeretkörébe, felköltötték annak érdeklődését s az ujabb és ujabb füzetek ébren tartották azt. A történetirás, mely eddig csupán a könyvnyomtató mühelyét foglalkoztatta, nevelni és foglalkoztatni kezd művészeket, rajzolókat, festőket, fejleszt uj iparágat, munkát ad sok embernek és gyönyörködtető, tanulságos szórakozást a nagyközönségnek. Felébreszti a korhűség iránt való érzéket, tanit és szórakoztat, ismereteket terjeszt és gyönyörködtet.
A ki valaha foglalkozott azzal, hogy egy kor igaz képéhez a megfelelő hiteles ábrázolásokat könyvtárak, levéltárak, muzeumok, képtárak és magángyűjtemények tömkelegéből kikeresse, számon tartsa és hű reproduktiókban megszerezze: annak fogalma lehet arról a fáradságról, gondról és körültekintésről, a mibe ez a szerkesztőnek került. Valóságos ambitióval dolgozott azon, hogy kedves vállalatának füzeteit mennél tartalmasabbakká, egyiket a másiknál jobbá tegye. E vállalatával megteremtette minálunk a kornak megfelelő illustrálást és bebizonyitotta, hogy a nagyközönség beveszi a tudományt is, csak megfelelő formában kell neki beadni.
A Történelmi Életrajzoknál szerzett tapasztalatait és gyakorlatát teljes mértékben juttatta érvényre a honfoglalás ezer éves fordulója ünnepére kiadott nagy történelem szerkesztésénél. A gazdagon illustrált és minden kort hű képekkel festő mű a legjobban közeliti meg azt a czélt, melyre mindannyian törekszünk: a nemzeti mult iránt való érdeklődést felkölti, az ismereteket széles körben terjeszti, a képes ábrázolások által történelmi emlékeinket megszeretteti.
Az utolsó nagy mű, melynek szerkesztésében előkelő részt vett: az Akadémia millenniumi kiadványa «A honfoglalás kútfői». Nem engedte a végzet, hogy e fontos forráskiadás megjelentét megérje.
Hosszabban időztem a szerkesztőnél; mert úgy érzem, hogy a tudomány terjesztése, munkatársak nevelése és irányitása által e téren hervadhatatlanok érdemei.
Buzditó hatásának teljes képéhez azonban, még egyet kell hozzátennem, működését társulati titkári minőségében a társulat által rendezett vidéki kirándulásokon. Lelkesitő modorával és nemes közvetlenségével hány hivet szerzett ily. enkor a magyar történelemnek: erről a társulat jegyzökönyvei számolnak be. Én első sorban arra emlékezem, hány nagybecsü levéltár, mennyi elrejtett történelmi kincs, mennyi ismeretlen adat vált ez alkalmakkor a tudomány közös kincsévé. Látom az örökké tevé keny férfiút, a mint a munkát szervezi, egy egy levéltár átkutatására egyéneket szemel ki, utat egyenget, akadályokat elhárit; ha olyan a levéltári anyag, a mely tanulmányaiba vág, mint például Köpcsényben, Marosvásárhelyen, maga is dologhoz lát és munkatársaival versenyt fá rad nap-nap után a levéltár kiaknázásán, s e közben mily barátsággal, szeretettel buzdit, lel kesit; s elgondolom, mennyi érdeme van neki abban, hogy hazánk levéltárait ma oly teljesen ismerjük és hálás vagyok iránta, hogy annyit mentett meg a tudomány számára. Erdemei közt ez nem utolsó.
Utoljára hagytam a könyvtárigazgatót. Szi lágyi Sándor egyéniségéből, szellemi élénkségé ből, temperamentumából következik, hogy benne nem a bibliographia szük korlátai közt mozgó, a könyvtártudomány szabályai által megkötött könyvtárigazgatóval van dolgunk, hanem olyan nal, kit csak egy: a tudomány szeretete és ter jesztése lelkesit. E tekintetben nem korlátozza őt a bureaukratikus felfogás álláspontja; nyug vást nem ismerő lelke, tultéve magát a formá kon, alkot, gyarapit, fejleszt; mindent a tudo mányosság terjesztése érdekében. A budapesti egyetemi könyvtár dolgozó és hivatalos helyi ségei a tudományokkal foglalkozóknak valósá gos találkozó helyévé váltak, kiket a tudomány szereteten kivül a vezető egyéni tulajdonai is vonzottak. Az igazgató érdeklődött minden ku tató dolgai iránt, kérdezősködött, utbaigazitá sokkal szolgált, kihallgatta mindenkinek szán dékait, baráti jóindulattal viseltetett az idősebbek és atyaival a fiatalabbak iránt s ez minden kinek jól esett. Mindenki örömmel lépett a tudomány csarnokába, hol a vezető részérói a legszivesebb fogadtatással és szükség esetén becses útmutatással találkozott. Mint tudományos központ, vezetése alatt a könyvtár elsőrangú fontosságra tett szert; könyvtárnok volt a szónak magasabb, liberálisabb értelmében. A tudományos igények és szükségletek kielégitésében nem ismert határt, de abban sem, hogy a tudományos anyagot a rideg formák mellőzésével mennél könnyebben hozzáférhetővé, mennél szelesebb körben ismertté tegye. Tudományos és administrativ igények közül mindenekfölött az elsőnek igyekezett eleget tenni; önmagát, saját egyéniségét tagadja meg, ha nem igy cselekszik. Azoknak hibája, kiket szellemi tehetségök csak administrativ teendőkre képesit, hogy a nagy vezér geniejének csapongásait nem ellensúlyozták eléggé. A tudomány, különösen a nemzeti történelem tudománya szempontjából szép kor volt az, melyet a budapesti egyetem könyvtára, Szilágyi Sándor igazgatása alatt átélt. És ime, az első hivatalos jelentés, mely a nagy férfiú halála után nyilvánosságra került, megtépdesi azt a borostyánkoszorut, melyet az elfogulatlanul Iacute;télő szemlélő elköltözött nagyunk emlékére font. Ó sancta simplicitas! mily korlátolt felfogás, mily szüklátkörüség! Jól mondja egyik szakfolyóiratunk, «hogy még nagyon sok időnek kell elmúlni, a mig a budapesti egyetemi könyvtár könnyedén eldobhatja magától azt a dicsőséget, hogy Szilágyi Sándort vezetőjéül tisztelhette.»

* * *

Legvégül még egy pár szót megdicsőült mesterünk viszonyáról társaságunkhoz.
Mikor a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1883-ban megalakult, az alapitás tényét sokan féltékeny szemmel nézték. Féltették a Magyar Történelmi Társulatot, hogy erejében csökken, hogy tagjainak száma megapad. Szilágyi Sándor, a társulat lelke, örömmel üdvözölte egy uj tudományos szövetkezet megszületését; mert meg volt győződve, hogy a hazai mult ismeretére nyereség minden oly egyesülés, mely a nemzeti mult egy-egy specziális ágának tudományos müvelését tüzi ki czéljául. Az uj társaság keletkezésében, az alapitás nehéz munkájában tevékeny részt vett, üléseinknek – a mig győzte – rendes látogatója volt, folyóiratunkat közleményeivel gazdagitotta, tanácscsal, tapasztalásával segitett rajtunk. 1894-ben másodelnökünkké választatván, üléseinket vezette és még nincs is oly régen, nagygyűlésünkön elnökölt. Lelkének öröme telt társaságunk gyarapodásában, öröme folyóiratunk megizmosodásában. Társaságunk igaz barátját vesztette az elköltözöttben, s ezért gyászunk mély és őszinte.
És most búcsúzzunk el másodszor is a történettudóstól és a mi ennél is többet ér, az igaz embertől. Társaságunk mindig büszke lesz arra, hogy a mienk is volt, a mint a magyar történettudomány előtt sem enyészik el soha Szilágyi Sándor emlékezete.

FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

AZ ÁRPÁDKORI ORSZÁG- ÉS UDVARBIRÁK GENEALOGIÁJA

(Comites curiales, comites seu iudices curić vel aulć régić, regis seu reginć)

(Első közlemény)

I. Királyi országbirák.

1. Abanégy fivére Kajár.
(1000–1038 között).
Szent-István király idejéből egyetlen egy or szágos tisztviselőt ismerünk, kinek létezését ok iratilag tudjuk bebizonyitani, ez pedig Kajár országbiró, Oboneg (= Abanégy) comes fivére. Működése idejét szabatosan meg nem határoz hatjuk, mert róla csak II. Bélának a bakonybéli apátság részére 1135-ben kiállitott oklevele ad értesitést, mely szerint Kajár Szent-István király nak «curialis comes»-e vala. Birtokviszonyaira nézve azonban már némi útbaigazitást ad, a mennyiben megmondja, hogy a Veszprémmegyé ben fekvő Balaton-Kajár (1135-ben Hangony) nevü helységben tartózkodó jobbágyok Abanégy és Kajár lelki üdveért kötelesek a bakonybéli apátságnak bizonyos szolgálatokat tenni; a mi ből kitűnik, hogy nevezett két fivér e helységet valamikor az apátságnak adományozta. Ezt kü lönben még azon körülmény is támogatja, hogy a somlói és básfokai erdőrészeket, melyek a jobbágyok tulajdonát képezik, Abanégy comes valamikor bizonyos Bázs-tól vásárolta._{Árpádkori uj okmtár, I. k. 50. l.}* Midőn IV. Béla 1240 április 2-ikán a bakonybéliapátságot e Kajár birtokában megerősíti,_{Árpádkori uj okmtár, II. k. 100. l.}* a Pécz nemzetség tagjai: Márk, Mátyás és Domonkos a helységet ősi birtokuknak mondják; ezzel szemben az apátság azt állitja, hogy e birtokot már Szent-Istvántól kapta, mire Béla király, az apátságtól bemutatott adománylevelet valódinak elismervén, a Pécz nembelieket visszautasitotta. Ezek alapján talán szabad lenne Kajár országbirót esetleg a Pécz nemzetség sarjának tartani.

2. Koppány.
1055.
I. Andrásnak 1055-ben kiállitott és a tihanyi apátság alapitását tárgyaló oklevelében a tanúskodó országnagyok sorában emlittetik egy bizonyos «Cupan judex»,_{Fejér, Cod. dipl. I. 393. l.}* kiről nevén kivül mit sem tudunk.
Ki akarjuk emelni, hogy a XIII. század kezdetétől fogva egy Koppány nevü, számos megyében kiterjesztett és sok családra szétágazott nemzetséget ismerünk, melynek talán e Koppány országbiró az ősatyja.

3. Koppán fia Pál.
1086.
Midőn szt. László király korában 1086-ban a bakonybéli apátság jószágait összeirják és többek között a veszprémmegyei Tevel táján lakó jobbágyait is felsorolják, különösen kiemelik, hogy «Cupon, comes monasterii Batii», kinek fia Pál a király birája («judex regis») a szabadok közé tartozik._{Árpádkori uj okmtár, I. k. 34. l.}*
Ez ugyan még nem elegendő bizonyiték arra nézve, hogy e Pál országbiró volt, de a «regis» hozzátétel nagyon valószinűvé teszi, hogy az.

4. Lithoych.
(1118–1131 táján).
Atya (= Acha) veszprémi nemesnek II. István király és Ambrus győri püspök idejében kelt a végrendeletében, a jelenlévő tanuk között Lithoych «regius judex» is szerepel._{U. ott, 48. l.}* E megjelölés alapján ugyanazt mondjuk róla, a mit Koppán fia Pálról mondtunk. Működésének idejét azon körülmény határozza meg, hogy Ambrus győri püspököt 1118 után és csakis II. István alatt ismerjük.

5. (I.) Gyula.
1127–1131.
Midőn II. Béla 1135-ben a hontmegyei bozóki apátságnak Hontpázmán nb. Lambert comestől kapott birtokait megerősiti, azt is emliti, hogy szt. László király, midőn nővérét fennebbi Lambertnek nőül adta, az uj házaspárt a pásztói birtokkal ajándékozta meg s hogy Gyula a király curialis comese az apátságot Dank nevü pristaldusa által a nevezett birtokba statuáltatta._{Fejér, VII/V. k. 103. l.}*
Miután II. Béla az illető okmány bevezetésében azt mondja, hogy Lambert comes a bozóki apátságot II. István király és Feliczián esztergomi érsek idejében alapitotta, e Feliczián érseket pedig csak 1127-től kezdve ismerjük, világos, hogy Gyula országbiró, ki a monostort a pásztói birtokba bevezette, csak II. István alatt működhetett és hogy működésének ideje e szerint az 1127-től 1131-ig terjedő időbe eshetik.

6. György.
127–1131.
Midőn II. István alatt bizonyos Fila örsi birtokát a veszprémi káptalannak adományozza, Feliczián esztergomi érseket, Nána veszprémi püspököt és György országbirót is emliti._{Fejér, IX/VII. k. 631. l.}* Nána püspököt csak II. István idejéből ismerjük.

7. Bokány (= Bökény).
1135.
Első okiratilag egyenesen szereplő «comes curialis» és egyúttal Biharmegye főispánja, ki II. Bélának 1135. évben kiállitott okiratában az országnagyok sorában szerepel._{Árpádkori uj okmtár, I. k. 51. l.}*
Meghatározására nincsenek adataink. Nevét az okirat «Bucan»-nak irja ugyan, de a legnagyobb valószinüség a mellett szól, hogy ez nem Bokány hanem a később oly gyakran előforduló Bükén (=Bökény) névnek esetleges ferditése.
Biharmegyében előtte 1113-ban Saul-t, utána 1138-ban Ákost ismerjük főispánnak. Végre még kiemelendő, hogy Kálmán királynak a jádrai apáczák részére 1102-ben kiállitott okirata záradékában «Bocan comes» is szerepel._{Fejér, II. k. 32. l.}*

8. Boszeta fia Fanzsal.
1136.
Midőn II. Béla 1136-ban a zalamegyei csatári apátság alapitását jóváhagyja, az összegyűlt egyházi s világi nagyok sorában Fanzell curialis comes is szerepel._{Fejér, II. k. 88. l. Az illető okmánynak nincsen keltezése azonban bizonyos, hogy II. Gyécsa alatt adatott ki, mert világosan mondja, hogy Béla jóváhagyását fia és utódja Gyécsa erősitette meg. Az idő meghatározására nézve v. ö. Pauler, A magyar nemzet története 1301-ig czimü műve első kiadásának I. k. 615. l.}*
Miután e Boszeta fia, Fanzsal, 1137 április 11től 1138-ig nádor, ennélfogva a róla ismert adatokra nézve a Turul, 1899. évf. 74. lapján mondottakra utalunk.

9. Kronik fia György.
1138.
Cronik fia György 1138 szeptember 3-ikán «Curie Regalis officia disponens»,_{Knauz, Mon. eccl. Strigon. I. k. 88. l.}* a mi kétségkivül az országbirói teendőkkel megbizottnak felel meg.
Egy György nevü országnagyot találunk 1137 április 11-ikén és 1138-ban, midőn II. Béla a pannonhalmi apátságnak bizonyos pozsonymegyei birtokot visszaitél;_{Knauz, I. k. 99. l. Árpádkori uj okmtár I. k 54. l.}* 1136-ban pedig Fanzsal országbiró s a többi országnagyok mellett Zalamegye főispánja, minek következtében biztosra vehetjük, hogy György országbiró ezekkel azonos.

10. Kádár.
1146.
Ezt egyetlen-egy okiratból ismerjük, melynek alapján a Magyarországba bevándorolt Forko (talán Fulko) 1146-ban a pannonhalmi apátságnak egynéhány birtokot hagyományoz._{Árpádkori uj okmtár, I. k. 58. l.}* Midőn II. Gyécsa a pannonhalmi apátság jogait helyben hagyja, okiratának záradékában «Cadas comes» is fordul elő. Meghatározása tehát lehetetlen. Nevére azonban a Kádár-Kálosz és a vasmegyei Cador nemzetségnél akadunk.
Megjegyzendő, hogy Fejér, (II. k. 124. l.) szerint 1145-ben bizonyos Rednald az országbiró; de az illető okirat, melylyel II. Gyécsa a Bikáty nb. Bikáty tárnokmesternek a tolnamegyei Madocsán alapitandó monostor felépitését megengedi, otromba hamisitvány. Fejér (II. k. 117. és köv. l.) a pannonhalmi okirat keltét 1142-re teszi, bár a tőle közölt szöveg ezt nem mondja; annyi azonban igaz, hogy e «Cadas» alatt Kádár országbiró elferditett neve értendő.

11. Gerzon.
1148.
«Cadas»-sal együtt előfordul az előbb emlitett okirat záradékában Gerzon comes is. E Gerzon 1148-ban «regić curić curam gerens»._{Fejér, II. k. 130. l. (hibásan úgy mint II. k. 118. l. Gereon).}*
Fejér VII/I. k. 148. l. szerint e Gerzon 1155 február 19-ikén nádor, de az idézett okirat hamisitvány.

12. Héder nb. Henrik.
1150-1157.
A stájerországi Wildonból bevándorolt Wolfernek a fivére; előfordul az okiratokban «Heydrik» néven is. 1135-ben Sopronmegye főispánja; 1146-ban csak (mint Heidricus) egyszerű országnagy; 1150-től 1157-ig (ha csakugyan ő az és nem esetleg hasonnevű fia), országbiró;_{Árpádkori uj okmtár, I. k. 60. l. (Heyndricus) 61. l. (Henricus). 62 (Heidricus). Fejér, II. k. 144. l. Knauz, I. k. 107. l. (Henricus). 108. l. (Heidricus). 111. l. (Henricus). Sopronmegyei okmtár, I. k. 2. l. (Heydericus).}* 1162-ben nádor. Tőle származnak a Héderváriak és tőle vette kétségkivül a Héder nemzetség nevét.

13. Apa.
1158.
Midőn II. Gyécsa 1158-ban a nyitrai egyházat bizonyos jogokkal és birtokokkal megajándékozza, különösen kiemeli, hogy a püspök és a káptalan népei felett egyetlen egy a királynak alárendelt biró, még a «curialis comes maior» se ítélhessen; ugyanazon okiratban_{Fejér, II. k. 152., 153. ll.}* bizonyos Apa a curialis comes major, ki mellett más valaki a curialis comes minor. Ebből tehát kiviláglik, hogy Apa az országbiró, a másik pedig az alországbiró.
Apa nevü országnagygyal találkozunk már 1108-ban, midőn Kálmán király a trauiak szabadalmait biztositja. Aztán sok idő múlik, mig nem 1148-ban megint egy Apa comesre akadunk, ki az országnagyok sorában – hivatalának megjelölése nélkül – szerepel. Alig tévedünk, ha benne az 1108-ban előfordulónak a fiára ismerünk. Kétséget sem szenvedhet, hogy ő az 1158. évi országbiró; 1150-ben csak egyszerű comes, de akkor «apud regem graciosissimus»; 1152-ben szintén csak comes; 1156-ban Bodrogmegye főispánja; 1157-ben csak comes; 1158-ban egyszer minden jelző nélkül az ország «principes»-ei sorában áll, aztán – mint láttuk – országbiró. Azonban már 1158-ban átveszi a szlavóniai bánságot. Meddig volt bán? nem tudjuk; halálozási éve ismeretlen.
Családi viszonyaira vonatkozólag a következőket emlitem:
Már fennebb volt róla szó, hogy az 1108-ban szerepelt Apa a bán atyja, mert egészen eltekintve a névhasonosságtól, valószinűnek kell vennünk, hogy a 40 évvel később fellépő Apa, a király nagy kegyencze, kétségkivül előkelő atyjának fia volt. De van neki még fivére is.
1164-ben Péter spalatoi érsek Bona fejedelemasszonynak bizonyos peres ügyében mond végitéletet. A fejedelemasszony előadja, hogy a per tárgyát képező föld már régi időktől fogva zárdájának tulajdonát képezte, – hogy ez iránt már azelőtt közte és ellenfelei között pör folyt, – mely bizonyos Albeus-nak, ki akkor mint a bán helyettese működött (in loco Bani erat), itélőszéke elé került és hogy nevezett Albeus, látván, hogy neki igaza van, részére Bogdanicza nevű pristaldust rendelte ki. Később megint jött egy másik biró: Cippa fivére István, (Stephanus, fráter Cippae, loco Fratris sui) mint fivérének kiküldöttje és magával hozta birótársul Petrana comest, ki akkor a magyar király hatósága alatt állt és kit ugyanakkor a bán fivérével együtt azon vidékre kiküldött s ezek ujra itéltek ez ügyben. Péter érsek erre 1164-ben Ampod bán idejében, azon Iacute;téletet, melyet István, a bán fivére Petrana comessel egyetértöleg hozott, megerősiti._{Fejér, II. k. 169. l.}*
Megtudjuk ebből, hogy István az 1164 előtt működött bánnak a fivére, hogy fivére helyett mint annak kiküldöttje működött és az emlitett Albeus szintén csak báni kiküldött; miután világos, hogy az okiratban előforduló «Cippae» vagy eredeti fogalmazási, vagy későbbi Iacute;rási, olvasási vagy sajtóhiba és itt Cippae helyett «Appae»-nek kell állnia; ez pedig nem más, mint Apa bán országbiró, ki István nevű fivérét Bona ügyének megvizsgálására maga helyett kiküldte.
Ismeretes, hogy Apa bán a pestmegyei Káva nevű helységben fennállt apátságot a hozzá közel feküdt földekkel ajándékozta meg;_{Fejér, IX/VII. k. 657. l.}* ez az adat némi felvilágositást szolgáltat utódjai felismerésére nézve.
Néhai Apa bán unokája: Szobjeszló fia Péter comes 1244-ben az ungmegyei Reviscse nevű falvat, leányának, Kaplyon nb. Nagymihályi Jákó nejének vallja örökül. 1248–1249-ben pedig neje is szerepel: Péter leánya Ágnes. Leányai: Katalin, fennebbi Jákó neje és Petronella. Fülöp, Pilismegye főispánjának neje; Péter fivére pedig Gotthard. 1258 deczember 10-ikén Péter már nem él; nevezett napon arról értesülünk, hogy Fülöp pilisi főispán neje végrendelkezett, többi között az atyai örökség czimén reá szállt kávai monostor kegyúri jogát nővére fiainak hagyományozta és hogy e végrendelkezést (Petronella akkor már nem él) anyja, Péter comes neje, helybenhagyja.
Megkapjuk tehát a következő leszármazási töredéket:

(Apa) 1108; Apa 1148–1158 országbiró és bán, Bodrogmegye főispánja; István 1158 körül; Szobjeszló; Péter 1244–1249 neje: Péter, leánya: Ágnes 1248–1258; Gotthard 1250 körül; Katalin 1244 férje: Kaplyon nb. Nagymihályi Jákó; Petronella † 1258 férje: Fülöp Pilismegye főispánja 1258.

Azon körülmény, hogy Petronella a kávai monostor kegyúri jogát atyjától örökölte, bizonyossá teszi, hogy Szobjeszló Apa bánnak a fia, nem pedig a veje. Miután a Szobjeszló, Gotthard és Péter nevek a cseh eredetű Ludány nemzetségnél még későbbi időkben is divatoztak, feltételezhetjük, hogy Apa bán országbiró is e nemzetség ivadéka lehetett.

14. Gábor.
1162.
1157-ben előfordul az országnagyok között Gábor comes, ki valószinüleg az 1148-ban szereplő hasonnevű királyi tálnokmesterrel azonos. 1162-ben azonban országbiró._{Hazai okmtár, VI. k. 3. l.; Sopronmegyei okmtár, I. k. 2. l.}* 1162 után nyomát vesztjük.
Az egyedüli nyom, mely talán meghatározásához vezetne, az, hogy Adrián fia István, ki 1158 táján Brátka és Szántó nevű birtokait a garam-szent-benedeki apátságnak hagyományozza, azt mondja, hogy az erre való királyi engedélyt Gábor comes közvetitése utján kérte.

15. Barakcsa.
1163.
IV. István egyetlen-egy okiratot hagyott hátra, melylyel a zágrábi püspökséget bizonyos erdőrész birtokában erősiti meg. Okmányának záradékában Broccha nevü országbirája is fordul elő._{Fejér, II. k. 166. l.}* E név helyes kiejtése valószinüleg Barakcsa vagy Baracska lehet, mely utóbbit a még most is több megyében létező Baracska helységek őrizték meg.
IV. István halálával eltünik ez országbiró.

16. Lőrincz.
1164–1171.
1164-ben bizonyos Lőrincz az országbiró,_{Fejér, VI/II. k. 413. l. hol a kelet helytelenül 1174-re van téve.}* kivel e minőségben 1171-ig találkozunk; utóbbi évben a mellett még Sopronmegye főispánja is._{Fejér, V/III. k. 254. l., IX/VII. k. 632. l.; Knauz, I. k. 119. l.; Árpádkori uj okmtár, I. k. 66. l.; XI. k. 38. l.; Zichy okmtár, I. k. 2. l.; Hazai okmtár, VII. k. 1. l.}* Ez utóbbi körülmény arra szolgál, hogy nyomait némileg megvilágíthassuk. Találjuk ugyanis, hogy bizonyos Lőrincz már II. Gyécsa utolsó éveiben Sopron- és Vasmegye főispánja;_{Sopronmegyei okmtár, I. k. 8. l.}* 1162-ben a tőle viselt hivatal megjelölése nélkül az országnagyok sorában foglal helyet; 1192–1193-ban már mindkét megyének más a főispánja.

17. Rudolf fia Kompord(in).
1181.
Midőn III. Béla 1181 augusztus 20-ikán a zágrábi egyháznak bizonyos birtokát visszaitéli, az erről szóló okmány záradékában felsorolt országnagyok között Cumpurdinus országbiró is szerepel._{Árpádkori uj okmtár, XI. k. 46. l.}* 1203-ban pedig Imre király, Radulph fiát Compurdint, ki már III. Béla idejében a veszprémi egyház tulajdonát képező merenyei birtokot meghatárolta, ujra e birtok határjárásával bizza meg._{Fejér, IX/VII. k. 641. l.}* Azt hiszem, helyes úton járunk, ha Kompordin országbirót Rudolf hasonnevü fiával azonositjuk.
A Kompord vagy Kompold(t) név régibb okiratainkban többször fordul ugyan elő, de tulajdonosai közt csak azon Aba nb. Compolth-ot hozhatjuk az országbiróval kapcsolatba, kit legelőször 1252 november 10-ikén ismerünk és kiről 1255-ben tudjuk, hogy atyja is Compolch volt;_{Árpádkori uj okmtár, VII. k. 103. l.; Hazai okmtár, VI. k. 64. l.}* tőle származik többek között a Domoszlai, Visontai és a nánai Kompolt család.

1218. Péter.
(1181)–1183.
Kompord közvetlen utódja bizonyos Péter, a ki, mint az Árpádkori uj okmánytár, I. k. 68. és 76. ll. egybevetett adatai alapján megállapitható hivatalát már 1181-ben viselte. Utoljára 1183-ban szerepel._{Árpádkori uj okmtár, VI. k. 148. l.}*

19 Csorna.
1184.
Midőn 1184-ben egynéhány esztergom-váraljai királyi udvarnok azt állitotta, hogy a tihanyi apátságnak veszprémmegyei urkúti birtokában tartózkodó szolganép nem az apátság kötelékéhez való, Béla király többiek között Charena országbirót is bizta meg az ügy megvizsgálásával._{Fejér, II k. 219. l.}*
Miután erről az országbiróról egyetlen egy okirat és ez is csak Fejér közlésében tesz tanúságot, biztosra vehetjük, hogy az okiratban előforduló «Charena» valamely magyar személynévnek latinos elferditése s hogy – mivel a sopronmegyei Csorna helység- és nemzetségnevet «Charna» alakjában is találjuk, ez országbiró neve valószinűleg Csorna.

20. Maty.
1185–1186.
Országbiró 1185-től 1186-ig._{Árpádkori uj okmtár, VI. k. 162., 163., 164. ll; Knauz, I. k. 132. l.}* Neve az okiratokban Moch, Mocho, Mok, Moka alakban van irva. 1188-ban megkapja a nádorságot, melyet az után még kétszer visel, miért is az őt illető egyéb adatokra nézve a Turul, 1898. évf. 76. lapján előadottakra hivatkozunk.

21. Miskócz nb. Domonkos.
1188; 1192–1193
1188-ban találkozunk Domonkos nevü országbiróval,_{Knauz, I. k. 137. l.}* a nélkül, hogy korábbi pályáját ismernők. 1192-ben Bodrogmegye főispánja, de még ugyanazon évben a mellett országbiró is, mely két tisztségét 1193-ban is viseli._{Árpádkori uj okmtár, VI. k. 184. l., XI. k. 54. l.; Knauz, I. k. 146. l.}* 1194-től 1195-ig pedig szlavóniai bán; 1195 után nyoma vész. Halálozási évét nem ismerjük, de 1207-ben róla már mint elhaltról tesznek emlitést.
Ez országbiró az Árpádok rokona. Midőn III. Béla 1194-ben tőle a Bárcza nevű örökös jószágot cserébe veszi s érte a borsodi várföldből kihasitott Pélt adja, világosan «noster dilectius cognatus»-nak nevezi, később pedig IV. Béla mondja, hogy e Domonkos fia Bars «cognatus noster»._{Fejér, III/II. k. 87. l.; Árpádkori uj okmtár. XI. k. 56. l.}* E rokonság közelebbi adatait nem ismerjük és igy csak általánosságban arra szoritkozunk, hogy benne a királyi család és Domonkos között létezett sógorsági összeköttetést megállapitsuk.
Midőn a király 1194-ben – hogy tervbe vett palaestinai utazása alól felmentessék – Sopronmegyében a máriahegyi (később barsmonostori) cisztercita apátságot alapitotta s ezt egynéhány sopronmegyei birtokkal megajándékozta, nejét és fiát is emlitette. Tudjuk azonban, hogy egy névleg ismeretlen leánya is volt, ki a Hontpázmán nb. Sebes comessel kötött házassága révén a Szentgyörgyi és Bazini család ősanyja lőn.
Fia Bars, ki magát 1237-ben Miskócz nembelinek nevezi s ugyanazon évben az atyjától alapitott monostornak néhány birtokot hagyományoz, fiörökös hátrahagyása nélkül mult ki. Neje A., Vélek herczeg leánya, már 1231-ben végrendelkezik. Ennek anyja, úgylátszik, görög származású nő volt.

22. Monoszló nb. Makáriás.
1189.
Midőn Mihály scardonai püspök 1189 május havában Bona szt.-demeteri fejedelemasszonynak bizonyos Brukonja ellen a Bunjaniban (ma Kőrös, Belovármegyében) lévő földeket odaitéli s azokba őt Szlovinja fia Drassenus által bevezetteti, az erről szóló okiratában_{Fejér, II. k. 247. l. és még egyszer VI1/I. k. 178. l.}* világosan kiemeli, hogy a Jadrában lévő királyi országbirót, Macarius albánt, meglátogatta s ez alkalommal Brukonja panaszát felvette; azon tanuk sorában pedig, kiknek jelenlétében azután az itéletet hozza, Tót Demetert (Demetrius Sclavus) is emliti.
Ezzel szemben egy másik okiratban_{Árpádkori uj okmtár, XI. k. 115. l.}* azt találjuk, hogy ugyanazon Mihály scardonai püspök 1181. évi márcziusában Tót Demeter és egyéb tanuk jelenlétében előadja, hogy előtte Petriz, a szt.
Demeter vértanúról czimzett egyház ügyvédje megjelent és arról panaszkodott, hogy Bruconia és bizonyos Szaraczén a bunjani földeket háborgatja. A püspök aztán, midőn hirét vette, hogy Farkas, a magyar király nádora Machareusius comessel együtt Jádrába jött- oda utazott, ugyanoda a háborgatókat is megidézte és oly itéletet hozott, melynek erejénél fogva Bona, a nevezett zárda fejedelemasszonya Szlovinja fia Drassenus ispán pristaldus által a vitás birtokba beigtattatott.
Első látszatra azt lehetne gondolni, hogy mindkét okmány egy és ugyanazon mozzanatról szól s hogy a keltezések egyike hibás, különösen pedig hogy Makáriás már 1181-ben lett volna az országbiró. De nem igy áll a dolog. 1181-ben Bona a panaszos, Brukonja az alperes. Bona megnyeri a pört, Drassen, a püspök pristaldusa, bevezeti Bonát a bunjani birtokba. A Zárában tartózkodó nádor mellett találjuk Makáriás comest és Fiaskó knini püspökét. 1189-ben pedig fellép Brukonja fiaival együtt és elferditi a dolgot, a mennyiben előadja, hogy Bona a bunjani földeket bitorolja. A püspök megint Zárában tartózkodik, mert az ott lévő Makáriás comest, ki most már albán és országbiró, meglátogatja. Bona azzal védekezik, hogy a püspök már sok évvel ezelőtt ez ügyben itélt és Slovinja fiát Drassent részére pristaldusnak jelölte ki; a püspök elismeri Bona előadását, helybenhagyja az évekkel ezelőtt mondott Iacute;téletét és megbizza ugyanazon Drassent, hogy a megerősitett itéletet hajtsa végre.
E Makáriás a Kőrösmegyében törzsökös Monoszló nemzetség tagja, melynek birtokai BácsBaranya- és Somogyvidéken is feküdtek. 1193-ban Szolnokmegye főispánja. Utoljára találkozunk vele 1198-ban. Utódai az öregebb Atinaiak. Nemzedékrendjét mutatja a Turul, 1899. évf. 170. lapja.

23. Ezsau.
1194–1197.
Miskócz nb. Domonkos utódja 1194-ben bizonyos Ezsau, ki e minőségben 1197-ben még a csanádmegyei főispánsággal is fel van ruházva._{Fejér, II. k. 309. l.; Árpádkori uj okmtár, XI. k. 57., 59., 60. ll.}* Miután mellette Ezsau nádor is működik, nem vagyunk azon helyzetben, hogy korábbi és későbbi pályáját megrajzoljuk. Annyit tudunk, hogy 1198-ban már más a csanádi főispán.
1217-ben bizonyos Ezsau fia Miklós királyi pristaldus Somogymegyében.

24. Toraj fia Péter.
1198.
Ezsaut követi 1198-ban Turoy fia Péter szolnoki főispán._{Fejér, II. k. 331. l. (v. ö. IV/III. k. 409. l.); Knauz, I. k. 157. l.}* Pályáját valószinüleg mint Pozsonymegye főispánja kezdte meg 1194-től 1195-ig; 1197-ben Biharmegye főispánja; 1201-ben soproni főispán; 1207-től 1209-ig Gertrud királyné udvarbirája és Csanádmegye főispánja; 1210-ben királynéi udvarbiró és Bácsmegye főispánja; 1211-től 1212-ig csak Bácsmegye főispánja, mely idő alatt (1211-ben) II. Andrást halicsi hadjáratában elkisérte. 1213-ban Csanádmegye főispánja, mely minőségben András távolléte alatt Gertrud királyné állandó környezetében tartózkodván a források egybehangzó előadása szerint mint a nevezett királyné ellen szőtt összeesküvés egyik főembere Gertrudot megölte.
Miután 1213-tól 1221-ig Péter nevü országnagyot nem ismerünk, az 1221-ben felmerülő temesi főispán pedig Marcell fia, el kell hinnünk, hogy néhány krónikás azon adata, miszerint e Pétert Gertrud meggyilkoltatása után kivégezték, valóságon alapul. Arról, hogy összes többnyire Szerémmegyében feküdt) birtokait elkobozták és hogy azok a koronára szálltak, bizonyságot tesz IV. Bélának okirata, melynek erejével 1237 június 24-ikén e Péter birtokait a kalocsai egyházmegyéhez tartozott bélakuti cziszterczita apátságnak adományozta.

1425. Mika (= Mihály).
1199.
Pétert követi 1199-ben Mika biharmegyei főispán,_{Hazai okmtár, V. k. 4. l.}* a ki már 1198-ban, midőn Péter az országbirói hivatalt átvette, ennek biharmegyei főispánságát kapta. Országbirósága rövid ideig tartott; Imre király még 1199 folyamán nádorrá és Bácsmegye főispánjává tette, mely két hivatalát 1202-ig viselte. Meghatározására nincsenek ugyan biztos támpontjaink, de a következő közvetett adatok mégis alkalmasok arra, hogy birtokviszonyaira és életének mozzanataira némi világot vessenek.
Tudjuk, hogy a Pilismegyében feküdt telkii benczés apátság 1198-ban már létezett, hogy III. Incze pápa 1215 és 1216 között emliti, miszerint Mich comes bizonyos három helységet a fejérvári prépostságnak 3000 markért eladott és hogy Micha comes, a telkii apátság alapitója és kegyura még 1224 április 2-ikán is él, a mennyiben a pápa nevezett napon tanusitja, hogy Micha öt arra kérte, engedje meg, hogy e kolostorban cziszterczitákat telepitsen meg._{Monum. romana episcop. Vesprimiensis I. k. 6., 34., 61. ll.}* De majd meglátjuk, hogy Micha még 1224 után is élt.
Azon magyar urak közül, kik Botho nádor főparancsnoksága alatt 1211-ben a Halics ellen menesztett seregben csapatvezérek voltak, «szakállas» Mikát is találjuk;_{Dr. Pauler Gyula, A magyar nemzet története 1301-ig. II. k. 65. l.}* 1212-től 1221-ig bizonyos Mika Biharmegye főispánja;_{Fejér, III/I. k. 163., 287. ll., VII/I. k. 194. l. (tévesen Neuca); VII/II. k. 210. l. (tévesen Nimcha); Hazai okmtár, VI. k. 11., 15. ll.; Knauz, I. k. 208. l.; Wenzel, VI. k. 360., 368. ll. XI. k. 115., 118., 129., 156., 173. ll. (tévesen: 1223.).}* 1223-ban pedig Nyitramegyéé; 1223 után már nem találjuk őt az országnagyok sorában, a mi mindenesetre az András és fia Béla között kitört viszályokkal van összefüggésben. András halála után IV. Béla arról panaszkodott a pápánál, hogy többek között szakállas Mika is az atyja uralkodása alatt jogtalanul elfoglalt kincseket bizonyos zárdákban elrejtette s hogy e zárdák főnökei e kincsek kiszolgáltatását megtagadják; mire a pápa 1236 augusztus 12-ikén a kalocsai érseket az ügy rendezésére felhivja; találjuk továbbá, hogy IV. Béla a Mika comes tulajdonában volt, biharmegyei, jenői birtokot Éty fia Pálnak adományozta s hogy a biharmegyei birtokviszonyok megvizsgálásával megbizott bizottság e helység határait 1236-ban körülirta;_{Fejér, IV/I. k. 41., 65. ll.}* végül még találjuk, hogy szakállas Mika Dorogtól, Sándor szabolcsi főispán atyjától, valamikor a Szatmármegyében feküdt Málka nevü birtokot kapta._{Hazai okmtár, VI. k. 154. l.}*
Ha már most mindezeket összevetjük azzal, hogy Mika országbiró pályáját 1198-ban a bihari föispánsággal kezdte, akkor, azt hiszem, helyes uton járunk, ha a telkii apátság alapitóját, Mika országbirót és nádort, Mika bihari főispánt és szakállos Mikát egymással azonositván, bennök egyetlen egy személyt látunk.

26. Csanád nb. Véty.
1199–1200.
Mika nádorságra emeltetvén, Imre király Vétyet, Csanádmegye főispánját, országbirónak nevezte ki; a ki e két tisztségben 1200-ig megmaradt._{Hazai okmtár, II. k. 2. l.; Wenzel, XI. k. 73. l.}* Korábbi pályájáról csak az ismeretes, hogy 1199-ben Csanádmegye főispánja. Miután nemzetségéről és családjáról a Turul, 1899. évf. 116. és 117. lapján már irtam, itt csak annyit emlitek, hogy Csanád nembeli ember és a későbbi Tivadar nádornak az atyja.

27. Achilles.
1201.
Véty közvetlen utódja Achilles Kevemegye főispánja, kit csak két kútfő emlit,_{Fejér, II. k. 387., 388. ll.}* meghatározása tehát egyelőre lehetetlen.
Midőn III. Béla király 1184-ben egynéhány urkuti (veszprémmegyebeli) jobbágy hovátartozandóságát vizsgálat tárgyává teszi, a vizsgáló bizottságba Dénes nádor és Csorna országbiró mellé még bizonyos Achilles comest is beoszt.

1528. Kan nb. Siklósi Gyula.
1202–1204 1212–1213. 1221. 1232.
Miután róla és utódairól a Turul 1898. évf. 78. lapja kimeritő képet nyujt, itt csak annak kiemelése szükséges, hogy e nagy szerepet vitt férfi az országbirói hivatalt többször viselte.
Először 1202-től 1204-ig találjuk benne; amellett 1202 és 1203-ban csanádi, 1204-ben nyitrai főispán;_{Fejér, V/I. k. 293. l.; VI/II. k. 362. l.; Sopronmegyei okmtár, I. k. 5. l.; Wenzel I. k. 92. 1.}* másodszor 1212-től 1213-ig, midőn a mellett még Bácsmegye főispánja is;_{Fejér, III/I. k. 118., 120. ll.; Knauz, I. k. 102. l.; Wenzel VI. k. 359., XI. k. 115., 118. ll.}* harmadszor mint Szlavónia bánja 1232-ben._{Wenzel, VI. k. 507. l.}*

29. Zsámboki Smaragd.
1205–1206.
II. András trónralépésével a Champagneból származó Zsámbokiak családjából (melynek egyes tagjai némelykor Ajnárd nembelieknek nevezik magukat) eredő Smaragd lett az országbiró, mi mellett még a szolnoki főispánságot is kapta; mindkét hivatalát azonban csak 1206-ig viselte._{Fejér, III/I. k. 22. l.; VII/V. k. 170. l.; Hazai okmtár, I. k. 3. l.; Knauz, I. k. 185. l.; Wenzel, XI. k. 85. l.}* 1206-ban megkapja az erdélyi vajdaságot; 1208-tól 1209-ig Biharmegye főispánja; 1213-tól 1222-ig Pozsonymegye főispánja; 1222-ben még Bácsmegyéé; 1222 után már nem szerepel az országnagyok sorában.
Róla és utódairól lásd a Turul, 1897. évf. 189–192. lapjait. Az ott rajzolt nemzedékrendi táblára pótlandó, hogy II. Gilet fia János neje 1317-ben Móricz fia Balázs leánya Bágyi, ki a bácsmegyei Szentmihályt kapja hozományul. A nő fivérei: Bertalan, János és Mihály. Ujabb kutatásaim azonban azon eredményre vezettek, hogy e Gilét (= Gyelét) utódai nem a Zsámbokiak nemzetségéből valók és hogy Smaragd fia Gyelétről egészen más család származik.

30. Marcell.
1207 1211–1212.
Miután Zsámboki Smaragd 1206-ban az erdélyi vajdaságot kapta, feltételezhetjük, hogy Marcell, kit 1207-ben országbirónak és csanádi főispánnak ismerünk,_{Fejér, III/I. k. 47. l.}* az országbirói széket már 1206-ban foglalta el. 1206-ban még csak Sopronmegye főispánja. Országbirói méltóságát még 1207-ben abbanhagyván, megkapja rövid időre, 1208-ban Biharmegye főispánságát, de ezt sem tartja sokáig, mert már 1208-ban megint Sopronmegye főispánja, mely minőségben 1209-ben is találkozunk vele. 1209-től 1210-ig átveszi Bácsmegye kormányzatát; 1211-től 1212-ig másodszor országbiró és a mellett kevei főispán,_{Fejér, III/I. k. 108. l.; Hazai okmtár, VIII. k. 15. l.; Wenzel, I. k. 126. l., VI. k. 349. l., XI. k. 113. l.}* mely minőségben 1211-ben a halicsi hadjáratban vesz részt. 1212 után elvész a nyoma. Fivére Péter szintén országnagy, de erről majd alább szólunk.

31. Száty nb. Miklós.
1208–1210.
Bars fia; a kiterjedt Száty nemzetség sarja. Megkapja 1208-ban az országbirói hivatalt, melyet a kevemegyei főispánsággal együtt 1210-ig visel._{Fejér, III/II. k. 467. l.; Wenzel, VI. k. 325., 334., 343. ll. XI. k. 96., 108. ll.}* Bővebben szóltam róla a Turul, 1898. évfolyamának 77–78. lapjain. Különben még találkozunk vele az udvarbiráknál.

32. (Hont-Pázmán nb.) Márton.
1214.
Kán nb. Gyulát követi 1214-ben Márton országbiró és csanádi főispán, kivel mindkét hivatalban 1214-ig találkozunk._{Fejér, III/I. k. 163. l.; Wenzel, VI. k. 368. l., XI. k. 129. l.}*
Mivel vele együttesen pl. 1214-ben bizonyos Márton a zempléni főispán és korában még más Márton nevüek szerepelnek, meghatározása nehézségekbe ütközik; mindamellett nagyon valószinünek kell tartanunk, hogy a Hontpázmán nb. Márton bánnal azonos. Ez annál is valószinübb, a mennyiben e Márton 1212-től 1213-ig tényleges szlavóniai bán és 1213 és 1214-ben Márton országbiró mellett mások a bánok.

1633. Vázsony nb. Atyasz.
1215–1218.
A többnyire Veszprém- s Zalamegyében és Horvátországban birtokos Vázsony nemzetségből származó öregebb Atyasz (= Ochuz, Ogguz, Oghuz, Othyos), ki minden valószinűség szerint 1151-ben a szentmártoni apát sáfárja volt,_{V. ö. Turul, 1899. évf. 176. l.}* hasonnevű fiut hagyott maga után. Ez az ifj. Atyasz 1202-ben merül fel mint Fejérmegye főispánja; 1205-től 1206-ig Zalamegye főispánja; 1207-ben Veszprémmegyéé; ugyanazon évben (1207) Pozsonymegyéé; 1209-től 1212-ig pedig Sopronmegyéé. 1213-ban Szlavónia bánja és 1214-ben a mellett Somogymegye főispánja. 1215-ben átveszi bizonyos János a bánságot, mire Atyasz a bácsmegyei főispánsággal együtt az országbirói hivatalt nyeri el; 1217 és 1218-ban azonban csakis országbiró._{Fejér, III/I. k. 178. l.; Hazai okmtár, VII. k. 7. l.; Knauz, I. k. 208., 212., 214., 215. 217. ll.; Wenzel, I. k. 141. l., VI. k. 385., 393. ll., XI. k. 134., 136., 138., 144., 147., 149, 150., 152. ll.}* Fejér, VII/I. k. 194. l. azon adata, hogy 1216-ban Miklós pozsonyi főispán lett volna az országbiró, helytelen. Hogy Atyasz 1218-ban a királyné udvarbirája lett volna, a mint ezt Fejérnél, III/I. k. 249. l. olvassuk, nem áll, mert az illető okirat hamisitvány. Atyasz 1219-ben a királyné udvarbirája és Bodrogmegye főispánja; 1220-tól 1222-ig szlavóniai bán. 1222-től 1228-ig már nem találjuk a tényleges méltóságosok sorában, a mi kétségkivül az öregebb és az ifjabb király között kitört viszályokkal áll kapcsolatban. 1223-ban azt mondja róla a pápa, hogy az aradi prépostságot megkárositotta; 1228-tól 1229-ig királynéi udvarbiró. Utoljára 1233-ban mint czimzetes bánra akadunk rá.
Három fia volt: Lőrincz, Atyasz és Gyurka.
Lőrincz 1217-ben a pohárnokmesteri hivatalt kapja, melyet 1221-ig visel; ez utóbbi évben elnyeri a kevei főispáni állást.
Atyaszt Orbán fia Patyona, egy garázdálkodó drávántuli ember, ki a tatárjárás alatt rettenetes bűntetteket követett el, ölte meg. Halála Béla királynak egy 1244 október 11-ikén kiállitott okirata szerint, az egész országot szomorúsággal boritotta, Gyurka legelőször 1248-ban merül fel, midőn azt mondják róla, hogy a varasdmegyei Semnica mellett birtokol._{Fejér, VII/V. k. 276. l. «Gure filius O. bani»; Wenzel, XI. k. 360. l. tévesen mondja, «terra Chare filii domini Bani.»}* 1256-ban Búzád-Hahót nb. Mihálynak a veje, kitől a Zalamegyében feküdt Nedelicze, Szebecske és Szentkereszt nevü birtokokat a Varasdmegyében fekvő 4 Komor-ért megkapja. Utoljára 1257-ben emiitik._{Fejér, IX/VII. 667. l.}* Fiával, Atyaszszal 1276 előtt kihalt Atyasz bán ivadéka; a mondott évben Gyurka comes fia Atyasz magvaszakadtán a kerkaszentmiklósi vár (Zalamegyében) a Vázsony nb. Almádiakra ment át, kiktől azt a Lőrente nembeliek szerezték meg.
A felsorolt adatokból a következő stemmatöredéket állithatjuk össze:

Vázsony nb. Atyasz 1151; Atyasz 1202–1233 országbiró, bán, több megye főispánja; Lőrincz 1217–1221 pohárnokmester és főispán; Atyasz † 1244 táján; Gyurka 1248–1257 neje: Buzád-Hahót nb. Mihály leánya; Atyasz † m. n. 1276 előtt.

34. Ratold nb. Rátóti (II.) Gyula.
1219–1221. 1235–1239.
A Ratold nemzetségnek e kiváló sarja egyszer mint Lesták fia,_{Wenzel, VI. k. 487. l.}* egyszer mint «Jula de Ratolth»,_{Fejér, IV/I. k. 27. l.}* többnyire pedig mint Ratold fivére fordul elő. Ez utóbbi körülmény bizonyitja, hogy e Ratold kimagasló alak volt és úgy biztosra vehetjük, hogy az 1203-ban szereplő Ratold nevü somogyi főispánnal azonos._{Utódjairól v. ö. Turul, 1899. évf. 175–176. ll.}* Atyja Leustach valószinüleg azon Leustach nevü erdélyi vajdával egy személy, a ki III. Béla alatt Ampod bánnal együtt mint a görögök szövetségese Kis-Ázsiában harczolt; Rátót pedig kétségkivül a veszprémmegyei Rátót-tal azonos.
Gyula 1214-ben mint Nyitramegye főispánja megkezdi pályáját és alig szenvedhet kétséget, hogy ez állást 1219-ig viselte. 1219-ben megkapja az országbirói hivatalt a kevei főispánsággal együtt és megtartja mindkét hivatalát 1221-ig._{Fejér, III/I. k. 287., 320. ll.; Knauz, I. k. 223. l.}* 1221-ben átveszi Mosonmegye kormányzását; 1222-ben Biharmegye főispánja; 1225-ben – azóta Béla ifj. király tántorithatlan hive – Vasmegye főispánja; 1230-tól 1233 november 27-ig Béla alatt erdélyi vajda; Béla trónralépésével 1235-ben másodszor országbiró, Csanád- (1235) és Kevemegye (1238) főispánja, 1239-ben pedig csak országbiró._{Fejér, IV/I. k. 27., 111. ll.; Wenzel, II. k. 93., 95. ll.}* 1239 után már nem akadunk reá s miután alig tehető fel, hogy Bélának e kedvelt embere királya kegyét elelvesztette volna, azt kell hinnünk, hogy 1239-ben halt meg.

35. Bór-Kálán nb. Bánk.
1221–1222.
A Bór nemzetség e tagja, kinek nemzetségét különben csak a krónikából ismerjük, pályáját 1199-ben mint Abauj vármegye főispánja kezdi meg; 1203-ban Zalamegye főispánja; 1208-ban szlavóniai bán s a mellett 1209-ben bihari főispán; 1209-től 1210-ig csak az utóbbi. 1211-től 1212-ig udvarbiró és bihari főispán; 1212-ben nádor, kevei és pozsonyi főispán; 1213-ban nádor és pozsonyi főispán; Gertrud királyné meggyilkoltatása után 1213-ban rövid ideig még Pozsonymegye főispánja; de mivel a királyné elleni merénylet nevéhez fűződött, 1217-ig eltűnik az országnagyok sorából. 1217-től 1218-ig szlavóniai bán; 1221-ben országbiró és Fejérmegye főispánja:_{Hazai okmtár, VI. k. 15. l.; Knauz, I. k. 232. l.; Wenzel, XI. k. 163. l.}* 1222-ben mint országbiró, Fejér- és Bodrogmegye főispánja._{Fejér, III/I. k. 381. l.; Knauz, 1. 237. l.}* 1222 után nyomát vesztjük.
Birtokviszonyaira nézve kiemeljük, hogy 1212-ben mint udvarbiró és Biharmegye főispánja a Szabolcsmegyében fekvő Zsurk nevü helységre nézve királyi megerősitést nyert. – E helységet Ipoly comes valamikor még Imre királytól kapta, mire azt Bánknak 300 márkáért eladta; tudjuk továbbá, hogy a gömörmegyei Gortva és a nógrádmegyei Csáma, melyet Béla király 1240-ben Tűrje nb. Gyécsa barsi főispánnak adományoz, szintén Bánk tulajdonát képezte.

36. Bór-Kálán nb. Pózsa.
1222.
Bánknak 1222-ben történt eltűnése összefüggésben állt a trónörökös pártjának megszilárdulásával, minek következtében Gertrud meggyilkoltatásának részesei minden hivatalból kiestek. Bánkot a Bór-Kálán nb. Nána fia Pózsa követi 1222-ben az országbirói hivatalban, melyet Csanád nb. Tivadar nádorsága alatt csak igen rövid időig tartott._{Fejér, III/I. k. 374. l.}* Mindezezekről lásd a Turul, 1899. évf. 116., 117., 160. és 161. lapot.

37. Fajszi Salomo.
1222.
Midőn Gertrud királynét 1213-ban megölték, bizonyos Salomo atyja, Miska volt az, a ki Béla trónörököst magához vette s mindaddig felügyelete alatt tartotta, mig András király hazatért. E Miska 1214-ben Vasmegye főispánja és megkapja ez évben a zalamegyei Ederics birtokot. Fia Salomo már 1211-ben tárnokmester és 1213-tól 1214-ig a mellett Bácsmegye főispánja is. 1214-től 1222-ig elvesztjük a nyomát, és csak 1222-ben bukkanunk megint reá, midőn Bór-Kálán nb. Pózsa után országbiró és Mosonmegye főispánja lett._{Wenzel, I. k. 189. l., VI. k. 441. l.}* De még ugyanazon évben átveszi a szlavóniai bánságot, melyet Zalamegye főispánságával együtt 1224-ig tart meg.
Midőn Jakab nyitrai püspök 1225 június 6-ikán Gráczban II. András és Lipót osztrák herczeg között a békekötést közvetiti, többiek között kiemeli a herczeg, hogy «Salomo ki van elégitve és kibékitve». Miután ez különös kiemelés tárgyát képezte, magától értetődik, hogy itt nem holmi közönséges magyar lakosról van szó, hanem hogy e Salomo előkelő, hatalmas magyar főúr, ki az osztrák határon lévő birtokai révén a herczeg támadásai által lett kárositva. Ebből pedig kitűnik, hogy ez csakis fajszi Salomo bán és országbiró lehet, ki nem csak Zala- és Mosonymegye főispánja volt, hanem kétségkivül mind e két megyében is birtokolt.
1225 után azonban elvész a nyoma.
Neje, a franczia származású Alice, Batisz országbíró özvegye, Salomo halála után Bajóti (= Nagymartoni) Bertrandhoz ment nőül.
Salomo birtokviszonyaira fényt vet azon körülmény, hogy veszprémmegyei vázsonyi birtokát – hogy a szentföldre való utazása alól fel legyen mentve – végrendeletileg egyik vitézének, Kopasz Andrásnak hagyományozta. Ettől az Andrástól megvette később az Igmánd nb. Igmándi András. Miután azonkivül tudjuk, hogy Salomo atyja Miska comesnek valamikor Vámoson is volt birtoka, biztosak lehetünk benne, hogy Salomo országbiró családja Veszprém- és Zalamegyében volt megtelepedve.
Ebből kiindulva már most megtaláljuk Salomo családját is. – 1207-ben tanusitja t. i. Lucius fia: Fajszi Miska saját ú. m. fivérei: Tivadar, L. és Kristóf nevében, hogy a tihanyi apátság tőlük Vámosban hét márkát érő telkeket vásárolt._{Wenzel, VI. k. 320. l.}* Miután azonkivül tudjuk, hogy azon Miska comes, 1227-ben még élő vámosi birtokos, kinek Mihály és Absa (= Absolon) nevü fivérei vannak, magát «Örsi»-nek nevezi s igy Fajszi Miskától teljesen megkülönböztetendő személy, megtaláltuk Salomo családját és családi nevét. Megjegyzendő azonban, hogy Miska atyját valószinüleg nem Luciusnak hivták; e név akkor Dalmácziában divott, de Magyarországban nem. Azt hiszem, hogy az okirat eredetijében «Lncij» áll, a mi a «Laurencii» röviditése s hogy Wenzel ezt Lucij-nak olvasta. Miska fivére L. valószinüleg szintén Lőrincz. Ezek szerint nemzedékrendi töredéke következőleg alakul:

Lőrincz; Fajszi Miksa 1207–1213 Vasmegye főispánja; Salomo 1211–1224 tárnokmester, bán, országbiró, Bács-, Moson- és Zalamegye főispánja, neje: Alice, Batisz országbiró özvegye; Tivadar 1207; L(őrincz) 1207; Kristóf 1207.

38. Batisz.
1222–1224.
Fajszi Salomót még 1222-ben bizonyos Batisz követi, ki országbirói hivatala mellett 1224-ig
még Békésmegye főispánja is._{Fejér, III/I. k. 395. l.; Hazai okmtár, V. k. 10. l.; Wenzel, I. k. 197. l., VI. k. 420. l.}* Wenzel, I. k. 196. l. szerint 1223-ban Demeter lett volna a országbiró; az illető okirat tartalmának gondo elemezése azonban arra vezet, hogy keltezés helytelen és hogy az 1233-ra helyezendő.
Batisz 1219-től 1221-ig Mosonmegye főispánja származását és halálozási évét nem ismerjük.
Neje, a franczia származású Alice, Jolán ki rálynéval jött Magyarországba. Midőn II. András 1220-ban őt a Valkómegyében feküdt Vidhor nevü birtokkal megajándékozza, érdemei között azt is felsorolja, hogy fiának, András királyfinak személye ez Alice-ra rá volt bizva és hogy nevelő női kötelességeit példásan teljesitette. Batisz halála után özvegye előbb Salomo bánhoz, ennek halála után pedig Bajóti (Nagy-Martoni) Bertrandhoz ment férjhez. 1244-ben még él és akkor azt vitatja, hogy első férje, Batisz, őt valamikor a valkómegyei Hedre nevü birtokkal ajándékozta meg. Batisz fia Márton 1240-ben bizonyos Bökény comest a valkómegyei Hedre és Lider nevü birtokok miatt idéz perbe, mert Bökény e birtokok erejéig Prjezda bánért, Bökényért pedig még Márton atyja Batisz kezeskedett és Bökény a birtokok vesztésére elitéltetett. A pör azzal végződött, hogy Bökénynek a veje, Németi nb. (H) Endre, Valkómegye főispánja, ipja számára Mártont 100 márkával kártalanitotta.

39. Kán nb. László.
1224–1230, 1234–1235, 1242.
Kán_{E Lászlót és fiait mindeddig Borsa nembelieknek tartottam; mióta azonban arról győződtem meg, hogy Kán nb. László erdélyi vajdának atyja László szintén erdélyi vajda volt, (Urkundenbuch, I. k. 316. l.) elisme rem, hogy fennebbi László is e nemzetség tagja.}* nb. László, kit az okiratok legelőször «judex curić (aulć) regić» neveznek, 1224-ben megkapja az országbirói hivatalt, mely mellett Békés- és Nyitramegye főispánságával is fel van ruházva; 1225-ben mint országbiró csak nyitrai főispán; 1226 és 1227-ben nem ismerünk ugyan országbirót, de miután 1228-tól 1230-ig megint csak e Lászlóra akadunk, nem szenvedhet kétséget, hogy 1226 és 1227-ben szintén az volt; 1228-ban a mellett bács- és bodrogmegyei, 1229 és 1230-ban csakis bácsmegyei főispán._{Fejér, III/I. k. 458. l.; Hazai okmtár, II. k. 5. l., IV. k. 12. l., VI. k. 23., 25. ll., VIII. k. 25. l.; Sopronmegyei okmtár, I. k. 17. l.; Wenzel, I. k. 211., 252. ll., VI. k. 425., 455., 476. ll., XI. k. 175., 212. ll.}* Azon adat, hogy még 1232-ben is országbiró lett volna,_{Egy három helyen (Fejér, V/I. k. 306. l.; Melczer okmtár, 3. l. és Wenzel, VI. 502. l.) közzétett okirat szerint.}* nem áll. Szintúgy felette gyanús az Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 432. lapján közölt azon ok levél, melynek erejénél fogva a király (?) Ugron néhai esztergomi érsek fivérének valamely bir tokot adományoz és ez alkalommal Atyasz ország birót emliti.
Kán nb. László 1217-től 1221-ig lovászmester és (1220–1221) Pozsegamegye főispánja; 1223-ban Vasmegye főispánja; 1232-től 1234-ig Mosonmegyéé; 1234-ben másodszor országbiró és Bácsmegye főispánja, mely két hivatalt András haláláig, 1235-ig tartja._{Knauz, I. k. 304., 306. ll.; Wenzel, VI. k. 549., 568. ll.}* 1236-tól 1239-ig somogyi főispán és a mellett 1242-től 1245 első feléig nádor; 1245 végén szlavóniai bán és herczeg. Wenzel, az Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 689. lapján közöl egy oklevelet, melynek erejével Béla király 1242 márczius 14-ikén a petrinai vendégnép bi zonyos szabadalmait szentesiti. Az okirat zára dékában szereplő országnagyok sorában László kir. alországbiró («Ladizlaus viceiudex noster») is előfordul. Ez határozottan fogalmazási vagy Iacute;rási, esetleg későbbi olvasási hiba; nincs rá eset, hogy a királyi okiratok záradékaiban felsorolt országnagyok között alországbiró valamikor he lyet kapott volna; e László tehát határozottan országbiró s igy kétségtelen dolog, hogy megint csak Kán nb. Lászlóval van dolgunk, ki 1242 márczius 14-ikén harmadszor foglalja el e diszes állást.

40. Sámod fia Benedek.
1231–1232.
Bizonyos Samodyn 1183-ban Nyitramegye főispánja; miután 1219-ben pedig Sámod fia Benedek szintén e megye főispánja, biztosak lehetünk benne, hogy e Benedek az 1183. évi főispánnak a fia. 1220-ban e Benedek Abauj vármegye főispánja, mire 1231-ig nyomát vesztjük. Az 1221-ben szereplő Benedek alországbirót ő benne nem láthatjuk. 1231-től 1232-ig pedig országbiró._{Wenzel, I. k. 292. l., XI. k. 234. l.}* 1233 augusztus 20-ikán, a nélkül, hogy valamely méltósággal fel volna ruházva, mint «comes Benedictus» azon főurak közül van, kik II. András oldalán az állami és egyházi in tézkedések betartása ügyében esküsznek._{Knauz, I. k. 296. l.}*
Ez után elvész a nyoma.

41. Csák nb. Demeter.
1232–1234; 1243–1245.
Fennebb láttuk, hogy Benedek után 1232-ben Kán nb. Siklósi Gyula bán az országbiró; de ez csak egyetlen egyszer fordul akkor elő e minőségben; még 1232-ben Csák nb. Demeter az utódja.
Az ősrégi Csák nemzetség egyik tagja, Lu kács, kiről nevén kivül mitsem tudunk, többek közt egy Demeter nevü fiut hagyott maga után. Ez 1217-től (mely évben II. Andrást a szent földre kiséri) 1230-ig királyi tálnokmester; a mellett 1219-től 1222-ig Vas-, 1225-től 1229-ig pedig Pozsonymegye főispánja. 1232-ben meg kapja az országbiróságot, melyet 1233-ban a bácsmegyei föispánsággal egyesit és igy találjuk öt mindkettőben 1234-ig._{Fejér, III/II. k. 329., 364., 366. ll.; Hazai okmtár, IV. 18. l., VI k. 28. l.; Wenzel, I. k. 303., 306. ll., VI. k. 506., 518., 521., 551., 554. ll., XI. k. 257., 260. ll.}* Hogy 1223-ban már országbiró lett volna, a mint ezt Wenzel, I. k. 196. lapja tartja, nem áll, mert ez okirat 1233-ra esik; ugyanazon kötet 187. lapja szerint Deme ter 1219 és 1222 között lett volna az ország biró, – a mi szintén nem állhat. 1237-től 1241-ig Csanádmegye főispánja; 1243-ban mosonyi fő ispán, mely minőségben másodszor országbiró; mindkét tisztségben találjuk öt 1245 április 26-ig._{Fejér, IV/I. k. 293. l.; Wenzel, VII. k. 137., 157., 169., 191. ll., XI. k. 340. l.; Fejér, IVI/I. k. 421. l. szerint még 1246-ban is országbiró, de ez hamisitvány; IV/III. k. 132. l. pedig tévesen helyezi őt 1263-ra.}* Halála idejét nem ismerjük.
1227 augusztus 21-ikén emliti a pápa, hogy a pannonhalmi apátság és a győri egyházmegyéből való Demeter comes között a güssingi monostor miatt pör folyik; 1231 szeptember 30-ikán ugyanezen ügyben intézkedvén a pápa e Demetert «de genere Cata» valónak mondja. Miután tudjuk, hogy a Káta nemzetségnek e vidéken nem voltak birtokai, a mi Demeterünk jószágai pedig Fejér-,_{1221-ben megszerzi pl. a fejérmegyei Baklárt (Hazai okmtár, VIII. k. 19 l.)}* Veszprém-, Moson-, Győr vidékén feküdtek és a Csák név a pápai okiratokban más alkalommal is nagyon el van ferditve, apodiktikus biztossággal kimondhatjuk, hogy ez esetben Csák nb. Demeterünkkel van dolgunk.
Névleg ismeretlen leánya 1232 előtt a Győr nb. Csépán nádor fiának ifj. Csépánnak a neje. Két fia közül Ugod folytatja a családot, de ez már unokáiban (Móricz és Csákban) kihalt.

42. Farkas.
(1236.)
A vasvári káptalan tanusitja 1236-ban, hogy a Vasmegyében fekvő Hodász nevű falu képviselői Farkas országbiró (iudice aulć regie) előtt bizonyos poros ügyeiket vitatták._{Hazai okmtár, VIII. k. 32. l.}* A győri káptalan pedig tanusitja ugyanazon évben, hogy Farkas comesnek pristaldusa, Ákos, a vasmegyei Sár nevü birtok statualásánál működött közre._{Anjoukori okmtár, VI. k. 14. l.}*
Miután tudjuk, hogy 1235 és 1236-ban Ratold nb. Gyula az országbiró, Farkas országbirósága, a mennyiben 1236-ra esne, némileg gyanús. Magyarázata csak az lehetne, hogy Farkas – ha működése tényleg 1236-ra esik, a mit az okirat nem állít határozottan – vagy a királyné udvarbirája volt, vagy hogy a nevezett ügyben történt szereplése az 1236 előtti időbe helyezendő. Maga az okirat nem gyanus; a záradékában szereplő kanonokok 1235-ből is ismeretesek.
Ez országbiró korában a következő Farkas nevü személyekről van tudomásunk: Egy Farkas 1209-ben Fejérmegye főispánja; Patakmegye főispánja 1233-tól 1234-ig szintén egy Farkas; Gyermán fia Pataki Farkas 1233-ban András király pristaldusa egy zemplénmegyei birtokügyben. A legközelebbi Farkas csak 1262-ben merül fel mint Szatmármegye főispánja.

43. Szerafin fia András.
1239–1240.
Szerafin fia András, ki első fellépésétől kezdve Béla trónörökös hive. 1224-ben a királyfi bárói sorában szerepel, a nélkül, hogy a tőle elfoglalt hivatalt ismernők. 1225-ben Bélának tálnokmestere. 1230-ban Borsodmegye főispánja, mely minőségben Béla parancsára többekkel együtt a borsodi várhoz tartozó birtokok viszonyainak megvizsgálásával van megbízva. 1231-től 1233-ig ujra Béla tálnokmestere. 1235-ben pedig II. Andrásnak utolsó erdélyi vajdája. Béla trónralépésével megkapja 1235-ben a pozsonymegyei föispánságot, mely minőségben 1239-ben még országbiró is lett. Utoljára mint országbiró és pozsonymegyei főispán 1240 deczember 20-ikán szerepel._{Fejér, IV/II. k. 527. l.; Wenzel, II. k., 190. l., VII. k. 81., 107., 110., 398. ll. Az «Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen» I. k. 58. lapján és névmutatójában ez András országbirót «István fia»-nak mondja. Azok számára, kik e megjelölést esetleg felhasználják, legyen itt kiemelve, hogy ez csak felületességgel odavetett állitás és hogy természetesen «Stephani» helyett «Seraphini» olvasandó.}*
Birtokviszonyairól csak annyit tudunk, hogy 1240 deczember 20-ikán a vasmegyei Kenéz nevü helység ügyében «in predio nostro apud Sanctum Martinum» biráskodik, mely helység esetleg a Vasmegyében előforduló Szent-Márton nevüek egyikével azonos.

44. Majs (= Mózes).
1244. 1276 † 1280.
Fejér, VII/I. k. 268. lapja szerint Pál zalai főispán lett volna 1240-ben az országbiró; ez azonban tévedés, mert Pál csak 1248-ban lett országbiró; a Wenzelnél, VII. k. 116. l. közölt oklevél pedig, mely szerint Pál fejérmegyei főispán 1241 szeptember 23-ikán az országbiró, egészben véve felette gyanús. Miután 1242 márczius 14-ikén – mint láttuk – Borsa nb. László az országbiró, fel kell tételeznünk, hogy András után csakis László következett, kinek utódja 1243-tól 1244-ig Csák nb. Demeter.
Demetert követi 1244-ben Majs, kit egyetlen egyszer (október 15-ikén) találunk emlitve._{Wenzel, VII. k. 160. l.}*
Ez I. Majs nádornak a fia, ki pályáját, úgy látszik, mint Goramegye főispánja kezdte meg. 1256-ban Orbászmegye főispánja s a mellett 1258-ban tálnokmester; 1260–1263 Béla királyfi tárnokmestere, Somogy-, Varasd- és Sopronmegye főispánja; 1270–1272 nádor és soproni főispán; 1272-ben szlavóniai bán; 1273-ban somogyi főispán és a mellett 1274–1275 királynéi tárnokmester; 1275-ben udvarbiró is; 1270-ban másodszor országbiró és a mellett somogyi és vasi főispán;_{Knauz, II. k. 59. l. (hol Móricznak nevezi); Hazai okmtár, VI. k. 215. l.; Wenzel, XII. k. 174. l.; Zalamegyei okmtár I. k. 80. l.}* 1279–1280 királynéi tárnokmester, mely minőségben 1280 második felében meghalt.
A Turul 1898. évf. 119. lapján közölt nemzedékrendi táblájához a következő pótlékot akarom adni: 1. Cecilia és Judit apáczák nem az ő leányai; a «Monumenta romana episcopatus Vesprimiensis» I. k. 235. lapjából kitűnik, hogy Cecilia atyja, Veszprémi Majs, 1276-ban már nem él; Judit pedig ugyanazon kötet 250. lapjának tanúsága szerint I. Majs nádornak a leánya, tehát a mi Majsunknak a nővére. 2. Darói Majos Istvánnak (1370–1415) még egy Imre nevü fia van, kit 1451-ben említenek.

45. Gutkeled nb. István.
1245–1246 † 1260.
Dragony (= Dorog = Drug) fia a Gutkeled nemzetségből. Megkezdi pályáját András királyfi halicsi fejedelem szolgálatában. 1242-től 1245-ig lovászmester és (1243-ban) Orbászmegye főispánja; 1245 június 12-ikétől 1246-ig országbiró és Nyitramegye főispánja._{Fejér, IV/I. k. 388. l.; Hazai okmtár, I. k. 24. l., VIII. k. 32. l., 45. l.; Wenzel, VII. k. 187., 199., 215. ll. (U. ott VII. k. 228. lapjának passusa, mely szerint István nádor 1247-ben egyuttal országbiró is, tévedés).}* 1246–1247 nádor; 1248–1260 szlavóniai bán; a mellett 1252 óta «herczeg» és 1254 óta Stájerország főkapitánya. Utódairól lásd a Turul 1898. évf. 115. lapját.

46. László.
1247.
1247-ben a budai káptalan egyik oklevelében elmondja, hogy László országbiró neki megparancsolta, igtassa be az esztergomi káptalant a Kartal nb. Mochortól neki hagyományozott jenői és thekai birtokba; Béla király ugyanazon év május 26-ikán átirja a káptalannak erre vonatkozó nyilatkozatát._{Knauz, I. k. 366., 371. ll.}*
Ki lett légyen e László országbiró? nem tudjuk. Borsa nb. Lászlóval, a volt nádor, bán és herczeggel azért nem merjük azonositani, mert a káptalan, ha ő róla lett volna szó, valószinüleg herczegi czimét is emlitette volna, holott tényleg csak «László nevü országbiró»-ról szól.

47. Ratold nb. Roland.
1247. 1277 † 1277.
Fenebbi Lászlónak az utódja 1247 június 2-ikán_{Fejér, IV/I. k. 454. l.}* Ratold nb. Roland fia és Gyula fivére: Roland. Wenzel az Árpádkori uj okmánytár X. k. 328. lapján egy okiratot közöl, melylyel Roland országbiró Budán valamely meg nem nevezett év október 28-ikán egy Osl fia Tamás és ifj. Osl fia Benedek közt fenforgó peres ügyben mond itéletet. Wenzel az illető okmány keltét «1298 körülinek» veszi, de ez helytelen. Az Osl nemzetség e tagjai sokkal korábban fordulván elő, szükséges, hogy az okirat keltét 1247 október 28-ikára tegyük.
Az Árpádkori uj okmánytár XI. k. 429. lapja szerint találjuk továbbá, hogy Roland országbiró Torch helységben 1256 október 17-ikén kiállitott oklevelében Farkas (zalamegyei) várjobbágy felszabadulási ügyében itél; az itéletlevelet Béla király 1257 deczember 18-ikán (Beter fia) Farkas kértére megerősítette. Ebben az okiratában azt mondja Béla, hogy Roland «azelőtt országbiró, jelenleg pedig nádor»._{Fejér, IV/11. k. 421–423. l.}*
Miután okiratilag be van bizonyitva, hogy Roland 1248 második felétől 1260 őszéig félbeszakitás nélkül nádor és pozsonyi főispán volt, világos, hogy 1256-ban nem lehetett országbiró és hogy ennek következtében az állitólag 1256-ban kiállitott országbirói ügydarab 1247-ről keltezendő.
Miután e fényes múltú férfi életrajzát és utódait a Turul 1897. évf. 129–132. lapjai ecsetelik, itt csak annak kiemelésére szoritkozunk, hogy pályáját 1242-ben mint tálnokmester kezdte és hogy 1277-ben mint czimzetes bán másodszor volt országbiró._{Hazai okmtár, VI. k. 227. l.}*
Ugyanazon évben meg is halt.
Nemzedékrendi táblájára nézve legyen megjegyezve, hogy dédunokája István királyi káplán, az esztergomi egyházmegye clericusa s az egyházjog hallgatója a kiért Lajos király nevezett évben a pápához folyamodik, hogy az ó-budai prépostságot, mely Kanizsai István után üresedésbe jött részére reserválja; a pápa teljesiti a király kivánságát s Istvánra ruházza ugyanő az ó-budai prépostságot._{Mon. rom. epp. Vespr. II. k. 170–171. l.}*

48. Éty fia Pál.
1248–1251.
Ez országbiróról azt mondja Béla király 1249-ben, hogy «ex genere serviencium» származván, a legmagasabb és legelőkelőbb nagyok sorába felvergődött; a miből azonban még nem szabad arra következtetnünk, hogy holmi nem nemes jobbágycsaládból való, hisz van elég eset arra, hogy királyi tisztviselőket és országnagyokat «serviens» vagy «jobagio regis»-nek neveztek._{Igy tudjuk pl. hogy a király tisztjei sorában Bars 1156-ban csak «serviens regis» és hogy Borsodi István or szágbiró István nevü albirájat 1299-ben «serviens noster» névvel nevezi.}*
Atyjáról csak azt tudjuk, hogy Ety nevet viselt, mely név a régi okmányokban sok variáczióban szerepel (u. m Ech, Each, Ekch, Eco, Okch, Ach (o), Eth). Bizonyos Éty (Ech, Eth) 1201-ben Abauj vármegye főispánja, de hogy Pál országbirónak atyjával azonos lett légyen, nem merjük határozottan állitani.
Pálon kivül még Éty nevü fia is volt, ki 1248-ban «bán», Varasdmegye főispánja és ugyanazon évi október 11-ikén az Osl nb. Tamástól bizonyos hozományi tartozás kielégítése czimén a beledi birtokért pénzösszeget kap.
Pál 1224-ben részt vett a tengermelléki harczokban, mely alkalommal a lázadó Buyssen knyézt párviadalban legyőzte és a klisszai vár ostromlása alkalmával ennek rokonát, Domaldot fogságba ejtette, kinek kiváltása tizenkét elfogott magyar nemesnek adta vissza a szabadságot.
1229-ben Halicsban tüntette ki magát, midőn egy a magyar sereget észrevétlenül megtámadni készülő ellenséges csapatot fényesen legyőzött és ez által az ellenség terveit meghiusitotta. Nem sokára ezután, ugyanazon háborúban egy orosz gyalogos osztályt győzött le, mely alkalommal maga is majdnem életét vesztette. 1230-ban visszafoglalta az osztrákoktól a kezükben volt vasmegyei Borostyán és Landeck várakat. Midőn az osztrákok azután a Mura vizét elzárták és ennek következtében a kiáradt viz számos helységet és nagy földterületet elárasztott, Pált küldték ki, hogy a bajon segitsen. Sikerült is neki a Mura lefolyását helyreállitani és az elárasztott helységeket felszabaditani. A tatárjárás alatt gyakran visszaverte az ellenség támadását, mindaddig, mig a fenyegetett lakosság megmenekült, ő maga pedig fegyvereseivel együtt a Dunán átkelhetett. A tatárok elvonulása után az elsők egyike volt, kik Magyarországba visszatérvén, részint itt, részint pedig Erdélyben az elsokasodott tolvajokat és rablókat kiirtották, a szétszórt lakosságot összegyűjtötték. Pál a kezére bizott magánvagyont hiven és lelkiismeretesen őrizte, a sóbányákat megnyitotta, és az egész közigazgatást rendes kerékvágásba vezette. Az 1246-ban bécs-ujhelyi csatában kemény tusában súlyosan megsebesülvén, osztrák fogságba került, melyből magát és más hét nemes társát csak 1000 márka váltságdij mellett tudta kiszabaditani. 1248 augusztus 15-ikén megbizza a pápa az esztergomi prépostot, hogy a veszprémi püspökséghez tartozó birtokok és jövedelmek többek által történt bitorlása tárgyában vizsgálatot inditson és igazságot szolgáltasson. Azok közül, kik az érintett birtokokat lefoglalták, a nobilis vir Paulus Oth comes is van; miután a garázdálkodók, mint a pápa mondja,_{Mon. rom. epp. Vespr. I. k. 126. l.}* az esztergomi és veszprémi vidékből valók, biztosra vehetjük, hogy e «Paulus Oth comes» nem más, mint Éty fia Pál.
Béla király a szakállos Mika tulajdonát képezett Jenő helységet (Biharmegyében) már 1236-ban Pálnak adományozta; de hogy 1238 előtt országos hivatalt kapott volna, arról nincs tudomásunk. 1238-tól 1242 november 16-ikáig Fejérmegye főispánja. Hogy 1240-ben országbiró lett volna, nem áll; ez csak – mint fennebb mondtuk – Fejérnek egyik téves keltezése; az Árpádkori uj okmánytár, VII. k. 116. lapján közölt okmány, mely szerint Pál 1241 szeptember 23-ikán országbiró, egészben véve felette gyanús. 1245-től 1247 június 2-ig Szolnokmegye főispánja; 1248 szeptember 15-ikétől pedig 1251 november 24ikéig országbiró és Zalamegye főispánja._{Fejér, IV/II. k. 98., 104., 105. ll.: Hazai okmtár, IV. k. 32. l.; VII. 42. l.; Wenzel, II. 208. l., VII. 282., 288., 289., 320., 329., 335. ll.; XII. k. 691. l.}* 1255-ben már csak «volt» országbiró és zalai főispán, 1257-ben mint egyszerű comes királyi ember a Tisza melletti Bő helység statutiójánál; ugyanazon évi márczius 21-ikén pedig csak biharmegyei birtokos. Azonos-e az 1264-ben működő zalamegyei főispánnal? nem tudjuk.
Érdemeiért megkapja 1249 január 21-ikén Biharmegyében: Zsadány, Okány, Kér, a Kőrös melletti Berettyó, a Körös mentén lévő Barak, Szaránd, Hévjó, Bikal, Fild és Almás birtokokat; Szolnokmegyében: Kazavárt, Szamost és Szolnokot; Krasznamegyében: Zoványt, Nagyfalut és Valkót.
Halálozási évét nem ismerjük, de ismeretes, hogy 1258 szeptember 21-ikén még él. Tudjuk t. i., hogy nevezett napon neje, Győr nb. Botho nádor leánya rokonától, Győr nb. Óvári Konrádtól, két baranya- (ma Verőcze) megyei birtokot kap atyai örökség gyanánt, a melyek már 30 év óta amúgy is kezében voltak._{V. ö. Turul, 1899. évf. 122., 134. ll.}*
Annak, hogy Pál 1264-ben még él, másik bizonyitékát az Árpádkori uj okmánytár VIII. k. 120. lapján találjuk, hol azt olvassuk, hogy Each fia Pál comes a Telegdiek bizonyos határperében tanuként szerepel. 1271-ben már nem él.
Miklós, István, Görgény, Veneda és Ety nevü fiakon kivül egy Anna nevü leányt is hagyott hátra maga után.
Anna, Turul comes özvegye, mert a nyulakszigeti zárdába vissza akar húzódni, 1270 augusztus 20-ikán birtokairól rendelkezik. A tiszamelletti Sal birtokát nevezett zárdának, a (KözépSzolnokmegyében feküdt) Berettyó mentén lévő Rof és a nyirvidéki Mihály nevü földét pedig unokájának, Káta nb. Panyit fia Ábrahám nejének hagyományozza. Egy 1277. évi végrendelkezésből erre nézve több felvilágositást kapunk. Tudjuk belőle, hogy Turul és Anna leánya akkor Ladányi Gotthard comesnek a neje s hogy mindkettejük leánya Panyit fia Ábrahámnak – a Káta nb. Csáholyi család ősének – a felesége. Mindezek nevezett évben a szalacsi plébános előtt közös végrendeletet szerkesztenek, melynek egyik pontja az, hogy Gotthard neje Rof nevü birtokát leányának hagyományozza.
Pál fia Miklósról, a későbbi országbiróról, majd alább lesz a szó.
István 1257 márczius 21-ikén merül fel, midőn atyjával és fivérével Miklóssal egyetemben szomszédai, a Telegdiek ellen bizonyos biharmegyei birtokok határa ügyében perlekedik._{Wenzel, VII. k. 458., 475., 476. ll.}* IV. Béla halála után Miklóssal együtt a király elleniek pártját fogta, de erről majd alább szólunk. Utolsó nyomára 1278-ban akadunk. Arra nézve pedig, hogy ez István valamikor országos hivatalt viselt volna, egyetlen egy számbavehető támpontunk nincs.
Pál többi fiai Miklós oldalán vettek részt a lázadásban, Görgényt a király 1278 első felében lefejeztette, Ety birtokát pedig, a biharmegyei Gáborján-monostort a Borsa nembelieknek adományozta, kiktől az 1285 június 13-ikán Rafael bánhoz került.
Pál országbiró esetleges unokáit nem ismerjük.

49. Héder nb. Güssingi Henrik.
1254–1257 † 1274.
Éty fia Pál után Héder nb. Güssingi Henrik az országbiró, ki 1254 június 28-ikán a mellett még Somogymegye főispánja is, mely két tisztséget 1256-ig megtartotta._{Fejér, IV/II. k. 218. l.; Wenzel, VII. k. 370. l.}* 1259-ben ujra azokban található._{Wenzel, VII. k. 503. l.}*
Miután genealógiájáról a Turul 1898. évf. 116. lapja szól, itt csak azt akarjuk kiemelni, hogy később nádor és szlavóniai bán lett. Meghalt 1274 szeptember 30-ikán. Nemzedékrendi táblájára nézve pedig legyen kiemelve, hogy dédunokája, szekcsői Herczeg (II.) Péter már 1357 márczius 19-ikén szerepel és atyja akkor már nem él;_{Anjoukori okmtár, VI. k. 587.. 588. ll.}* továbbá, hogy Rafael boszniai püspök 1456-ban halt meg és hogy e püspök unokaöcscse, szekcsői Herczeg Miklós még 1477-ben is él._{Történelmi Tár 1899. évf. 15. és 16. ll.}*

50. Pécz nb. Dénes.
1256. 1268. 1272. 1275. 1277. † 1284/5.
Erről a kiváló férfiról, kinek nemzetségéről és családjáról már más helyen_{Századok 1897. évf. 607., 610. ll.; Turul, 1898. évf. 117. l.}* szóltunk, legyen itt felemlitve, hogy először 1256 szeptember 22-ikén mint Béla király országbirája s Zalamegye főispánja merül fel._{Zalamegye okmtára, I. k. 29.}* 1268-ban Béla herczegnek udvarbirája és Zalamegye főispánja._{Wenzel, VIII. k. 204. l.}* 1272 augusztus 3-ikán ujra országbiró és Varasdmegye főispánja;_{Fejér, V/I. k., 241. l.; Hazai okmtár, VIII. k. 439. l.}* 1275 január 29-ikén megint országbiró és Zalamegye főispánja;_{Wenzel, XII. k. 133. l.}* 1277 november 18-ikán csak országbiró._{Hazai okmtár, VII. k. 166. l.; Sopronmegye okmtára, I. k. 43. l.}*
Utoljára – miután többször nádor is volt – 1284-ben mint czimzetes bán és sárosi főispánra akadunk rá.
Miután 1285-ben róla mint néhairól szólnak, biztosra vehetjük, hogy halála 1284 és 1285 között következett be.
E Dénes országbiró és nádor fia János 1292-ben a zalamegyebeli Tolmács, Kozár és Szetek táján birtokos;_{Zalamegye okmtára, I. k. 106. l.}* de nem hagyott fiutódot maga után.

51. Kemény fia Lőrincz.
1256, 1262–1265
Pécz nb. György fia Dénes után 1256 deczember 30-ikán Kemény fia Lőrincz az országbiró és zalamegyei főispán._{Wenzel, VII. k. 438. l.}* Ez is annyira ismert személy, hogy pályájára és családjára nézve a «Századok» 1892. évf. 41–55. lapjain és a Turul 1898. évf. 117–118. és 1899. évf. 134. lapjain róla mondottakra hivatkozhatunk. Jelen sorokban tehát csak országbirói pályájáról lehet szó.
1257-ben és 1258-ban Béla király országbiráját nem ismerjük, Lőrinczünk 1258-ban és 1259-ben kir. lovászmester és Györmegye főispánja, 1260-ban pedig Szörényi bán, mely minőségben a bolgárokat legyőzi.
Az országbirói széken – mint fennebb láttuk – 1259-ben Güssingi Henrik somogyi főispánt találjuk. 1260-ban megint nem ismerünk országbirót. 1262 április 19-ikén azonban ismét Kemény fia Lőrincz az országbiró és Zalamegye főispánja, kit mindkét hivatalban 1265 november 30-ig találunk._{Fejér, IV/III. k. 196. l.; Hazai okltár, 42. l.; Wenzel, III. k. 31. l., V. k. 271. l. (é. n.), VIII. k. 35., 47., 130 ll., XI. k. 379. l.; Zalamegye okmtára, I. k. 41. l.; Hazai okmtár VI. k. 163. l.; Sopronmegye okmtár. I. k. 26. l.}* 1263 és 1264-ben pedig mint országbiró (aulć rector) egyszer Mosonmegye főispánja is. Igaz ugyan, hogy az Árpádkori uj okmánytár, VIII. k. 55. lapja szerint 1263 deczember 17-ikén Ádám fia Lőrincz az országbiró és zalai főispán, de ez – tekintettel arra, hogy ily nevű országnagyot egyáltalában nem, az akkori időben pedig csakis Kemény fiát ismerjük és az összes egykorú kútfők ezt megerősitik – nyilván csak eredeti fogalmazási, esetleg irási vagy ujabbkori olvasási hiba; nem Ádám fia ez, hanem Kemény fia Lőrincz. 1274-ben elvész a nyoma.

52. (Pál fia) Miklós.
1259.
1259 május 26-ikán István társkirálynak első országbirája, Miklós, a ki nevezett napon a többi országnagyokkal együtt Gráczban tartózkodik._{Fejér, IV/II. k. 484. l.}* Mivel annak idején számos más Miklós nevü méltóságos úr is szerepel, meghatározása nehézségekbe ütközik. Tekintettel azonban arra, hogy Ety fia Pál országbiró sokáig Zalamegye főispánja volt és fiai ennek alapján a Zalamegyével határos Stájerországgal érintkezésben lehettek, a legnagyobb valószinüség a mellett szól, hogy Istvánnak ez országbirája Ety fia Pál országbiró fiával Miklóssal azonos, a mi annál is valószinübb, a mennyiben Pál fia Miklós még mint erdélyi vajda is Istvánnak hive volt. További pályáját majd alább rajzoljuk.

53. Garan–Mikolai Bázs.
1262–1264.
Bizonyos Bázs fia Bázs, kinek nemzetségét nem ismerjük, 1251 szeptember 8-ikán Trencsénmegye főispánja. Nevezett napon megengedi neki Béla király, hogy a valamikor a bányai várhoz (ma Nyitramegyében) tartozott és adományul nyert Szobotist nevü birtokot a felvidéki Aba fia Abának eladhassa. 1259-ig csak királyi ember minőségében szerepel_{V. ö. Századok, 1897. évf. 38. skk. *.}* és mindaddig az öregebb király hive; 1259 május 26-ikán azonban már István ifj. királynak tárnokmestere és Trencsénmegye főispánjaként Gráczban tartózkodik. 1260-ban Bélától egynéhány orlóczi (Trencsénmegye) földet kap. Azonban Bélát röviddel utóbb elhagyta és a két király között kitört viszályok alatt határozottan Istvánnak pártjához szegődött. 1262-ben már Héder nb. Herrand, Béla embere, a trencséni főispán, Bázs pedig István országbirája; 1263 május 3-ikán a mellett Gömörmegye főispánja is, mely kettős minőségben 1264 november 25-ikén utoljára találkozunk vele._{Fejér, VI/II. k. 388 l.; Hazai okltár, 41. l.; Knauz, I. k. 472., 485., 504. ll.}* De pártállása még 1264-ben változott; 1265 május 31-ikén már Mária királyné oldalán találjuk, Gömörmegye főispánja pedig más. 1268-ban Béla szlavóniai herczeg udvarában Dubiczamegye főispánja. Béla halála után V. Istvánnal kibékülvén, 1270-ben megkapja a szolgagyőrmegyei főispánságot; a király egyúttal fontos küldetéssel bizza meg; a mennyiben Benedek kir. kanczellárral együtt István követeként a cseh Ottokárral kötendő béke ügyében működik. 1272 június 17-ikén még Szolgagyörmegye főispánja; innen kezdve nincs róla hir.
Hogy Bázs országbiró a barsmegyei GaranMikola birtokosa és a barsmegyei Mikolai család őse, azt a «Századok» fentidézett lapjain már kimutattam; álljon e helyen a következő leszármazási tábla:

Bázs; Mikolai Bázs 1251–1272 orzságbiró, tárnokmester, Gömör-, Szolgagyőr- és Trencsénmegye főispánja; Péter 1294–1297; Miklós 1297; András 1333–1356; János 1377–1391 neje: 1378.

54. Tombold fia Benedek.
1266–1269.
Tombold fia Benedek 1262-ben István ifj. királynak lovászmestere; 1266-ban István országbirája s Abauj vármegye főispánja; 1268-ban a mellett István nádora és Szebenmegye főispánja, mely tisztségeit_{Hazai okltár, 53. l.; Hazai okmtár, VII. k. 105. l., VIII. k. 117. l., Wenzel, VIII. k. 211, 276. (é. n.)}* bizonyosan Béla haláláig megtartotta. Fejér, VII/II. k. 24. és 74. lapja szerint 1266 körül István országbirája: Tunold fia Roland Bácsmegye főispánja. Ilynevü személyt nem ismerünk; de miután tudjuk, hogy István nádorai, Pécz nb. Dénes és Csák nb. Domonkos egymásután Bácsmegye főispánjai, világos, hogy itt Tombold (elferditve Tunold) fia Benedekkel van dolgunk, ki 1268 körül tehát bácsmegyei főispán is volt.
Miután 1265 és 1266-ban bizonyos Tombold (István hive) Gömörmegye főispánja, alig tévedünk, ha Benedekben e Tombold fiára ismerünk és miután továbbá ismeretes, hogy a Tombold név a Gömörmegyében törzsökös Balog nemzetségben divatozott, nagyon valószinű, hogy Benedek országbiró és nádor a Balog nemzetség ivadéka.

55. Ákos nb. Ernő._{Latinizált alakja: Erne (genitivusában: Erney), de Ernew is (pl. Anjoukori okmtár, II. k. 332. lapján ddo. 1327).}*
1267–1269. 1274.
A Biharmegyében törzsökös ősrégi Ákos nemzetségnek e kimagasló tagja, kinek atyját nem ismerjük, 1246-ban merül fel, midőn a BécsUjhelynél az osztrákok ellen vivott csatában magát kitünteti; 1250-ben ujra találkozunk vele, az akkor lezajlott osztrák hadjárat alatt Himberg és vidékének parancsnokát, a stájer Preussel Bernátot ölte meg s ez által a magyar sereg győzelmét biztositotta. 1248 febr. 23-ikán «bán»-nak nevezik, de bánságát nem ismerjük; 1251 július 7-ikén kir. lovászmester és szolgagyőri főispán; 1251 november 30-ikán csak Varasdmegye főispánja. 1256-ban Bácsmegye főispánja; 1260 táján erdélyi «bán», mi valószinüleg arra vezetendő vissza, hogy mint Erdély vajdája egyúttal a szörényi bán is volt. 1263-tól 1264 szeptember 19-ikéig mint czimzetes bán Nyitramegye főispánja. A két király között a 60-as év első felében lezajlott viszálykodások alatt Béla pártján találjuk, 1267 szeptember 15-ikétől 1269 október 13-ikáig (de kétségkivül IV. Béla haláláig) országbiró, Vasmegye főispánja és czimzetes bán._{Fejér, IV/. III. k. 386. l., VII/I. k. 351. l.; Hazai okmtár, I. k. 41. l.; Knauz, I. k. 560. l.; Wenzel, III. k. 157. l.}* 1271-ben Varasdmegye főispánja; 1272-ben tárnokmester, somogyi és varasdi főispán; 1273 májusában sói és uzorai bán; 1274 végén másodszor országbiró és a mellett Szatmármegye főispánja._{Fejér, V/II. k. 215. l.; Hazai okmtár, VIII. k. 170. l.; Wenzel, IV. k. 41. l., IX. k. 75. l., XII. k. 90. l.}*
Birtokai Borsodmegyében feküdtek. Már 1248 február 23-ikán megkapja Béla királytól csere fejében a borsodmegyei Ecseg-et, melyért az ugyanazon megyében feküdt Cserep-et adta.
Fiáról és utódairól még lesz szó.

56. Gutkeled nb. Majádi Miklós.
1270–1272. 1273–1274.
Miklós, az ismert Gutkeled nb. István bán, országbiró, nádor és herczeg legöregebb fia, 1263-ban a királyi tálnokok korlátnoka és Kemlékmegye főispánja, mely utóbbi tisztségben még 1266 augusztus 25-ikén is szerepel. V. Istvánnak egyik okmányából kitűnik azonban, hogy ez idő alatt Szerémmegye főispánja is volt és hogy azért, mert a két király között kitört viszályok alatt Istvánhoz átpártolt, Béla által összes, a Dráva inneni és túlsó partján feküdt birtokaitól megfosztatott és hivatalát elvesztette. István alig lépett a trónra, már kártalanitotta hivét; kinevezvén őt országbiróvá és Somogymegye főispánjává azonkivül megajándékozta (1271 május 11-ikén) a gömörmegyei Murány várral, a Hernád melletti Forróval és több felvidéki birtokkal. Országbirói minőségben találjuk őt 1270 június 13-ikától 1272 június 14-ikéig._{Fejér, V/I k. 138., 178. ll., Vll/II. k. 12. l.; Hazai okmtár, I. k. 56. l., VI. k. 182. l., VIII. k. 145. l. Knauz, I. k. 595., 605. ll; Tkalčić, Monum. civ. Zágráb, I. k. 47. l.; Wenzel, VIII. k. 286., 334., 345., 346., 380., 382., 385., 389., 390 ll., XII. k. 50., 53. 695. ll.}* 1272 augusztus 3-ikán lovászmester és Szebenmegye főispánja; István halála után 1273 deczember 19-től 1274 szeptember 25-ig másodszor országbiró s a mellett Gačka- és Zenggmegye főispánja._{Fejér. V/II. k. 129., 146., 156., 206., 238. (tévesen 1275); Hazai okmtár, I. k. 64. l, III. k. 23. l., VIII. 164. l.; Wenzel, IV. k. 34. l., IX. k. 53., 55., 57., 60., 62. 66., 73–86. ll. X. k. 426. l. (é. n. de 1274-re helyezendő), XII. k. 92, 93., 95, 96., 100., 103–111. ll.}* 1275 április 3-ikától ugyanazon évi augusztus 11-ikéig horvát-, dalmát- és tengermelléki bán és a mellett gačkai főispán; 1278 november 6-tól 1280 október 30-ig Szlavónia bánja; 1283 októberében, 1288 nyarán és 1290 július 23-ikán csak czimzetes bán; 1291 október 9-ikén és november 25-ikén mint czimzetes bán Valkómegye főispánja; innen kezdve elvész a nyoma.
Fiai: János és László 1278-ban a horvátországi Vodicsaiak (= Blagajiak) túszai. János csak 1291 október 21-ikén merül fel mint önálló birtokos; Majádi László pedig, Miklós bán fia, csak 1296 július 13-ikán, mely napon a még jelenleg is Sopronmegyében fekvő Uebermasse, nevü birtokát osztrák hübérjog szerint valakinek átadja. A sopronmegyei Majád helységnek valamikor Sta. Margaretha neve is volt és igy nevezi magát egyik pecsétjében: «Ladislaus de Sca. Margareta». A két fivér 1300-ban a Sopronmegyében lévő majádi, oszlopi, szentgyörgyi és megyesi birtokokat egymás között felosztja. Úgy látszik, hogy egyiköknek sem lett fiörököse.

Dr. WERTNER MÓR.

27I. LAJOS KIRÁLY MEGERŐSIacute;TŐ ZÁRADÉKA.

(A szöveg közt egy hasonmással.)

A magyar királyi kanczellária gyakorlatában nagyon gyakran találkozunk oklevél-megerősitésekkel, azaz valamely megszerzett jog, elsősorban birtokjog, megujitásával, biztositásával. Főleg akkor gyakoriak az emlitett esetek, midőn uj király kezébe jut a legfőbb hatalom, kinek figyelmét a már megszerzett jogra fel kellett hivni s kinek védelmét a maga javára mindenki igyekezett biztositani. De abban az esetben is tömegesen fordulnak elő ily megerősitések, ha valamelyik uralkodó uralkodása folyamán uj pecsétet vésetett, s a királyi kanczelláriában a régi helyett azt kezdték használni.
E pecsétváltoztatás kifelé ugyanazt a hatást gyakorolta, mint ha az uralkodó személye változott volna meg. A régibb pecséttel megerősitett oklevelek jogi érvénye ez esetben kétessé vált, sőt hatását is veszthette, ámbár azok a hitelesség minden szükséges kellékével fel voltak ruházva.
Igy keletkeztek a diplomatikai szempontból hiteles, jogilag azonban érvénytelen oklevelek.
Hogy tehát az ilyen oklevelek jogi érvénye ujból biztosittassék, ujból meg kellett azokat adott esetben erösittetni. Igy I. Károly uralkodása idejében 1323-ban és 1331-ben nagy számmal fordulnak elő ilyen oklevélmegerősitések, a mint ezt a ránk maradt okleveles emlékek mutatják. Akkor kezdette ugyanis a kanczellária a király második, illetőleg harmadik pecsétjét használni, s előbbi pecsétje alatt kiadott okleveleit az uralkodó, mint a Lajos király tárgyalandó záradékának szövegéből látni fogjuk, érvénytelenitette. Bármily természetű volt azonban az oklevélmegerősités,_{A megerősitések között előfordulnak nádori, országbirói, káptalani stb. oklevelek királyi megerősitései, ezekre azonban itt nem óhajtottam a figyelmet felhivni. Ez esetben csupán a királyi oklevelek királyi megerősitéseivel foglalkozom. Ezek közé ismét nem vettem fel a királyi pátens leveleknek privilegialis alakban történt megerősitését, hanem egyszerűen a királyi privilegialis leveleknek az emlitett két okból privilegialis alakban történt megerősitésére fektettem súlyt.}* mindig úgy történt, hogy az uj oklevélbe a megfelelő bevezetés után be volt szőve a megerősitendő régi oklevél teljes szövege, s ez után következett a kellő megerősitési záradék.
A megerősités tehát rendes körülmények között egyszersmind oklevélátirás is volt, az átirás azonban nem volt mindig oklevélmegerősités, mert «ad cautelam» is történhetett. Az igy megerősitett oklevél természetesen lehetett ismét egy régibb oklevél megerösitése, s igy egy megerősitő oklevél gyakran ugyanazon oklevél nek három-négy megerősitését is foglalhatta magában. I. Károly király okleveleiben ennek számos példáját találjuk.
I. Lajos királynak 1364-ben használatba hozott második pecsétje is sok oklevélmegerősitésre adott alkalmat s az okleveles emlékek tanúsága szerint tényleg nagyon sok oklevelet erősitettek meg az emlitett évben a királyi kanczelláriában. A bemutatott királyi privilegialis levelek megerősitése azonban ez esetben a rendestől eltérő módon történik a királyi kanczelláriában s e sajátos kanczelláriai gyakorlatról akarok most megemlékezni.
Azon hadjárat, melyet I. Lajos király 1363 június havában a boszniai bán, Tvartkó ellen viselt és a melyet okleveleiben a patarenusok elleni hadjáratnak nevez, nem gazdagitotta a magyar fegyverek dicsőségét. Sem a király személyes vezetése alatt álló sereg, sem a Fraknói Miklós esztergomi érsek és Kont Miklós nádor vezetésére bizott másik sereg eredményt felmutatni nem tudott, sőt, azt kell mondanunk, mindkettő kudarczot vallott.
Tvartkót más körülmények kényszeritették arra, hogy a magyar király felsöbbségének magát alávesse, a patarenusokat pedig hosszú idő multán téritette meg a ferenczrendiek kitartó munkája. E hadjárat rövid történetét legrégibb történeti kutfőink,_{Thuróczy, Chronica Hung. III. rész 38. fejezet, Schwandtner, I. k. 190. l. s Bonfini, Decadis, II. lib. X. pag. 347., 1543. évi kiadás.}* mindenben megegyezően mondják el, fa ugyanigy emlékszik meg ez eseményről e kor legujabb irója is._{Pór, Az Anjou ház, 265. l.}*
A sereg másik részével volt, a mint emlitettük, Miklós érsek az akkori kanczellár, a ki I. Lajos király uralkodásának későbbi éveiben ujból átvette az alkanczellártól, az Anjoukori királyi kanczellária rendes vezetőjétől a kanczellária legfőbb vezetését. Ennek világos bizonyitéka az, hogy a királyi privilegialis levelek záradékában a «datum per manus» formula az alkanczellár neve helyett a kanczellár nevével van ujból összekötve._{Datum per manus domini Nicolai archiepiscopi cancellarii nostri.}*
Mint a királyi kanczellária tényleges feje az akkori szokás szerint, mindig magánál hordta méltóságának jelvényét és hatalmának eszközét, a királyi pecsétet, a mi I. Károly uralkodása idején még a királyi alkanczellárt illette meg._{Pór, id. h. 102. l.}* I. Károly alatt a királyi pecsét az 1330. évi havasalföldi hadjáratban vész el, a legközelebbi pecsételveszés, az 1363-iki, is hadjárat idejére esik, annak lefolyása közben történik meg. Az 1330. évi pecsételveszés történetének közelebbi adatai ismeretlenek előttünk, az 1363. éviről azonban már az emlitett kútfők nyomán tudjuk, hogy a királyi pecsétet éjjel az érsek sátrából annak szolgái lopták el, s az igy ellopott pecsétet Beszterczén egy ötvösnek eladták, a kinél azt később darabokra törve, megtalálták. Ez eseményt az emlitett irók közvetlenül Zrenck vagy Zrebernich várának ostromával kapcsolatban mondják el, nagyon valószinű tehát, hogy nem útközben, hanem a nevezett vár ostroma alatt történt meg. Ezek leirása után elmondják Thuróczy és Bonfini azt is, hogy Lajos király ez esemény következtében uj pecsétet vésetett, a kanczellári méltóságot ujból Fraknói Miklós érsekre ruházta, s uj pecsétjével összes előbb kiadott okleveleit megerősittette.
Ez esemény volt tehát oka annak, hogy I. Lajos király az 1363. év végén uj pecsétet vésetett, s innen magyarázandó az is, hogy az 1364. év elejétől annyi oklevélmegerősitéssel találkozunk.
Ez oklevélmegerősités azonban a jelen esetben a szokottól eltérő módon történt. A megerősitendő királyi privilegialis leveleket ugyanis nem foglalták uj oklevélbe, nem látták el a szokásos elbeszélő bevezetéssel s megerősitő záradékkal, hanem egyszerűen a megerősitendő oklevél irott oldalának alsó üres részére vezették rá a megerősités tényét előidéző eseményt, t. i. a boszniai hadjárat, a pecsételveszés és a pecsétvésetés történetét, továbbá a megerősitést sürgető királyi parancsot, végül a megerősitést végrehajtó kanczelláriai jegyzetet. Mindezek összefoglalva képezik az I. Lajos király megerősitő záradékát._{Megemlitem, hogy ez eltérés csak az I. Károly és I. Lajos királyok privilegialis leveleire vonatkozik, a királyi pátens levelek, vagy a nádori, országbirói, káptalani stb. oklevelek, továbbá az I. Károly előtti királyi oklevelek királyi megerősitése a szokott módon történt 1364-után is.}*
E megerősitő záradékot már hazánk legelső diplomatikusa, Werbőczi is ismeri, a ki a királyi oklevek jogi érvényéről irván, megemliti,_{Part. II. t. 14. §. 19.}* hogy Lajos király első pecsétjét Boszniában ellopták, a miért az uralkodó másik pecsétet vésetett, s ezzel összes előbb kiadott okleveleit megerősittette. Ilyen megerősitett oklevelet Werbőczi többet látott, s e megerősitési eljárás megismertetése czéljából közöl egy Lajosféle megerősitő záradékot. A Werbőczi nyomán indul Katona, a ki ugyanazon megerősitő záradékot közli,_{História crit. 10. k. 335. l.}* a melylyel Werbőczinél találkozunk. Schwartner is foglalkozik e kérdéssel,_{Introductio etc. 2. kiad. 147. l.}*4 s a nagy számban ismert megerősitő záradékok alapján mondja el a pecsételveszés történetét, melyet Thuróczy adataival egészit ki. Közli aztán_{Id. h. 152. l.}* a Lajos-féle megerősitő záradék szövegét, s röviden érinti az erre vonatkozó kanczelláriai gyakorlatot,_{Perger, Bevezetés, stb. II. rész 42. l.}* a pecsételveszés történetét szórói-szóra átveszi Werbőcziből._{A Schwartner szövegét «E sexcentis diplomatibus confirmationis Ludovici I. ab anno 1364 constat» igy forditja le Perger «I. Lajosnak 600 megerősitett leveléből világos»!}*
Az oklevelek jogi érvényéről a Werbőczi nyomán emlékezik meg, s a kérdésre részletesen is kiterjeszkedik._{Id. h. 56. l.}* Végül a Lajos király oklevélmegerősitéseinél használt kanczelláriai gyakorlatot is feltünteti,_{Id. h. 67. l.}* erre vonatkozó adatait azonban már a Pray munkájából kellett meritenie, melyek bizonyitékait a ránk maradt okleveles emlékekben nem sikerült megtalálnunk. A legrészletesebben emlékszik meg ez eseményről Pray, ki a királyok pecsétváltoztatásait Werbőczi nyomán mondja el,_{Syntagma stb. 16. l.}* s annak adatait sok tekintetben kiegésziti. Ugyancsak Werbőczyből közli_{Id. h. 18. l.}* a Lajos király megerősitő záradékának szövegét, s leirja az erre vonatkozó kanczelláriai gyakorlatot,_{Id. h. 19. l.}* a mely azonban, a mint látni fogjuk, tényleg aligha ilyen volt, s Pray fejtegetése tévedésen alapul. Mindezen irók közös forrása tehát e tárgyra nézve Werbőczi, kinek adatait részben szórói-szóra átveszik, részben pedig a tapasztalataikból meritett fejtegetésekkel egészitik ki.
Magát a záradék szövegét több helyen megtalálhatjuk nyomtatásban. Igy a Corpus Juris Hungarici is két helyen közli azt. Az egyik szöveg mindjárt a Werbőczi Tripartitumában olvasható,_{Part. II. tit. 14., 88., 23., 24. és 25.}* a hol egy 1364. évi formulaszerü oklevél alakjában van közölve. A másik I. Lajos király 1351. évi dekrétuma előtt a bevezetésben, 1364 május 13-iki kelettel, a nyitrai egyháznak adott oklevélből, Mossóczi nyitrai püspök kézirata nyomán van kiadva. Ugyane szöveget nyomtatták le ujra,_{Pray, Syntagma, 18. l. és Katona, História, X. k. 335. l.}* s e közlések alapján irtak a tárgyról Schwartner és Perger. A corpus jurisban közölt szövegek lényegükben megegyeznek ugyan, de egyben-másban van közöttük eltérés is, a mi nem csupán a régibb oklevélközlések tökéletlenségéből, hanem a megerősitő záradékot iró kanczelláriai hivatalnokok figyelmetlenségéből is magyarázandó, minek következtében az okleveles emlékekben kisebb eltérések mutatkoznak. Okmánytáraink közül közli a záradékot, a Zichy okmánytár,_{I. k. 221. l.}* a hol I. Lajos király 1364 május 12-ikén I. Károly 1323. évi privilégiumát megerösiti. Továbbá Jakab Elek Kolozsvár történetéhez tartozó okmánytárában,_{35. l.}* a hol I. Lajos király 1365 szeptember 6-ikán a kolozsváriak 1353. évi privilégiumát megerősiti.

Az Anjoukori okmánytár mindez ideig nem közölte a megerősitő záradék szövegét, ámbár a záradékkal történt megerősités tenyere nagyon sok helyen utal. Végül Spiess is közli_{Archivische Nebenarbeiten II. rész 5. l.}* az I. Károly király 1324. évi oklevelének aljára irt 1366 január 23-iki megerősitő záradékot.
Az okleveles emlékekre később térek vissza.
Az emlitett számos közlés daczára alkalomszerűnek tartom a tárgyalt megerősitő záradék közlését, mert ezzel értekezésemet világosabbá teszem, másrészt egy nyomtatásban meg nem jelent oklevélszöveget ismertetek meg. E szöveg I. Károly királynak a Kállay család levéltárában levő 1324. évi privilegialisa aljára van irva, a hol 1364 május 30-iki kelet alatt a következők olvashatók:

«Ad perpetuam rei memoriam. Nos Lodovicus rex Hungarie universis declaramus, quod ubi in regno nostro Bozne innumerabilis multitudo hereticorum et pacanorum pululasset in errorem fidei orthodoxa, ad extirpandumque de ipso regno nostro eosdem ex una parte nos personaliter instaurato valido exercitu proficiscebamur, ex alia vero parte venerabilem in Christo patrem dominum Nicolaum archiepiscopum Strigoniensem nostrum cancellarium, penes quem utrumque par sigilli nostri autentici habebatur, et virum magnificum dominum Nicolaum palatinum cum ceteris prelatis, baronibus et regni proceribus in Wzuram destinaramus, quidam familiarium ipsius domini archiepiscopi pro custodia deputati utrumque par dicti sigilli nostri preconcepta malicia subtraxerunt. Nos itaque precaventes, ne ex huiusmodi sigilli nostri deperdicione regnicolis nostris in eorum iuribus successive periculum possit imminere, sigillum novum in duobus paribus fecimus nobis sculpi, quod ad omnia privilegia nostra et condam domini Karoli regis patris nostri sub priori sigillo eiusdem tempore sue coronacionis sculpto, et demum per eundem, eoque sub ipso plurime infidelitates perpetrate extiterunt reperte, permutato, ac sub alio sigillo ipsius in partibus Transalpinis casualiter deperdito confecta, iuxta dicta tria sigilla decrevimus fore apponendum; ad quecunque vero privilegia paterna dictis duobus prioribus suis sigillis consignata, que per eundem patrem nostrum per sigilla eiusdem posteriora vel per nos cum sigillo modo premisso deperdito confirmata non haberentur et ad ipsa privilegia ipsum novum sigillum nostrum non appenderetur, vel quecunque patentes litere nostre et paterne non confirmarentur, ea privilegia et litere sicut per eundem patrem nostrum fuerunt revocate et annullate, sic et nos ipsas seu ipsa commisimus viribus caritura nullamque roboris obtentura firmitatem. Interque presens privilégium paternum omni suspicione destitutum et omnia in eo supernis contenta et expressa pro Wbul et Michaele filiis Ladislai, Leukus et Abraham filiis Johannis et Stephano filio Stephani de Semyen eorumque heredibus et successoribus dicti sigilli nostri novi dupplicis et autentici appensione innovamus et perpetuo confirmamus salvis iuribus alienis. Datum per manus eiusdem domini Nicolai archiepiscopi cancellarii nostri tercio kalendas iunii, anno MCCCLX. quarto, regni autem nostri anno XX. tercio.»
Ha a záradék szövegét elemezzük, azon meggyőződésre jutunk, hogy itt egy teljes oklevéllel van dolgunk, melyben az oklevelek összes lényeges alkotórészei megvannak. Maga a contextus három részből áll. Első része a narratio, melyben el van mondva Lajos király első pecsétje elveszésének a története. E szerint a király a Boszniában támadt vallási zavarok elnyomása czéljából két sereggel táborba száll. Ezek egyikét személyesen vezeti, a másik élén pedig az esztergomi érsek és a nádor áll. E második hadsereg Wzura ellen vonul, és itt lopják el az érsektől a saját szolgái a királyi pecsétet. Hogy milyen rendű szolgák voltak ezek, arra a záradék szóvege nem ad felvilágositást. Valószinüleg azonban egyszerű katonák voltak, a kik az érsek sátra előtt őrt állottak, a mint erre a záradék is utal («pro custodia deputati»). Erre következik a contextusban a dispositio első része, a mely általános természetű, valóságos királyi rendelet, s mely az I. Károly és I. Lajos királyok öszszes okleveleinek a megerősitéséről rendelkezik. A dispositio első részének általános rendelkezése szerint az I Lajos király második pecsétjével megerősitendők mindazon privilegialis levelek, melyeket a király első pecsétje alatt eddig kiadott. Az emlitett privilegialis levelek e megerősitése nem uj oklevél kiadásával történik, hanem a második királyi pecsétnek a megerősitendő privilegialis levélre függesztésével. Az igy megerősiett privilegialis levelekre irott megerősitő záradék szövege szerint: «quod ad omnia privilegia nostra... decrevimus fore apponenda». A mely parancs azonban, a mint látni fogjuk, a gyakorlati életben nem érvényesittetett. Megerősitendők továbbá ugyanezen második pecséttel a királyi rendelet szerint I. Károly király mindazon privilegialis levelei, melyeket első (1301–1323) és második (1323–1330) pecsétje alatt adott ki. E privilegialis levelek megerősitése is az előbbihez hasonló módon történik, t. i. Lajos király második pecsétjének a privilegialis levélen függő régi királyi pecsét mellé függesztésével. A privilegialisokra vezetett záradék szövege szerint: «quod ad omnia privilegia nostra et condam domini Karoli regis... iuxta dicta tria sigilla decrevimus fore apponendum». A megerősités tehát nem is az emlitett privilegialis leveleken függő régi pecsét helyére, hanem mellé helyezésével (iuxta dicta tria sigilla) történik a király rendelet szerint. A Károly király 1301-től 1330-ig kiadott privilegialis levelei közül kivételt képeznek azok, melyek harmadik pecsétje alatt ujból kiadattak privilegialis alakban, vagy a melyek hasonló alakban Lajos király első pecsétjével lettek megerősitve. E megerősités ugyanis az eddigi kanczelláriai gyakorlat szerint úgy történt, hogy a megerősitendő oklevelet uj oklevélbe foglalták és ujabb pecsét alatt adták ki. E kivétel tehát tulajdonképen nem is a Károly király első vagy második pecsétje alatt kiadott privilegialis levelekre vonatkozik, hanem azon privilegialis levelekre, melyeket I. Károly király a harmadik vagy Lajos király az első pecsétje alatt adott ki. Károly király harmadik pecsétje pedig nem tartozík ama pecsétek közé, melyekről I. Lajos király a tárgyalt megerősitő záradékban rendelkezik.
Az ez alatt kiadott privilegialis levelek hitelességét és jogi érvényét I. Lajos király feltétlenül elismeri, csak Károly király előbbi két pecsétje alatt kiadott oklevelei voltak olyanok, hogy azok hitelessége minden egyes esetben vizsgálatnak volt alávetendő. Feltűnő a záradék szövegének a Lajos király első pecsétje alatt kiadott oklevelekre vonatkozó rendelkezése. Egyrészt ugyanis kimondja, hogy a Lajos király első pecsétje alatt kiadott összes privilegialis levelek megerősitendők, másrészt azonban kivételt tesz azokra, melyek I. Károly király 1331 előtt kiadott privilegialeseinek az átirását és megerősitését foglalják magukban. Ezekre ugyanis, valamint az I. Károly király harmadik pecsétje alatt kiadott összes, tehát úgy az eredeti mint az átirott privilegialis levelekre nem mondja ki a király az érvénytelenséget, a melyeket I. Károly király 1331-ig kiadott s utóbb meg nem erősitett privilegialis leveleire kimond. Ezek tehát megerősités nélkül is érvényesek, valamint az I. Károly király 1331 után kiadott privilegialesei is érvényesek; I. Lajos király első pecsétje alatt kiadott többi privilegialis leveleire nézve azonban a záradék szerint kötelező a megerősités. A gyakorlat ezt a megkülönböztetést megszüntette, mert itt, a mint látni fogjuk, I. Lajos király azon okleveleire is, melyek Károly király 1331 előtt kiadott privilegialis leveleit foglalták magukban, sőt azon okleveleire is, melyek I. Károly király 1331 után kiadott privilegialis leveleinek az átirásai és megerősitései, ráirták a megerősitési záradékot s ráfüggesztették Lajos király második pecsétjét. Igy a br. Jeszenák család levéltárában levő 1361 április 5-iki privilegialis I. Károly 1324 április 27-iki privilegialis levelének a megerősitése s mégis rajta van az 1365 január 25-iki záradék.
Továbbá a gr. Forgách család levéltárában levő 1354 október 20-iki privilegialis I. Károly 1334 május 19-iki privilegialisát erösiti meg, s ezen is rajta van az 1364 április 9-iki záradék. Azt hiszem, az I. Lajos király első pecsétje alatt kiadott összes privilegialis levelekre nem volt kötelező érvénytelenség büntetése alatt a megerősités, hanem csak az I. Károly 1331 előtt kiadott privilegialis leveleire. Erre utal a megerősitő záradék is, a mely az érvénytelenség büntetését csak I. Károly 1331 előtt kiadott s meg nem erősitett privilegialeseire vonatkoztatja.
A megerősitő záradékban foglalt királyi rendelet végül kötelezővé teszi a megerősitést I. Károly s I. Lajos királyok 1364 előtt kiadott összes pátens leveleire, a mi azonban már nem a megerősitő záradék ráirásával és a második pecsét ráerősitésével történt, hanem a rendes kanczelláriai gyakorlat szerint uj oklevél kibocsátásával. Igy I. Lajos király 1364 május 13-ikán átirja s megerősiti 1343 május 11-iki patenslevelét._{Anjoukori okmtár, IV. k. 328. l.}*
De utal erre a záradék szövege is, a mely a következő: «quecunque patentes... non confirmarentur», a privilegialisokról szóló rész ellenben: «et ad ipsa privilegia ipsum novum sigillum non appenderetur». Csak az egyik esetben van tehát csupán pecsétráfüggesztésről szó.
E megerősités úgy van kötelezővé téve, hogy a Károly és Lajos királyok összes 1364 előtti patensleveleinek jogi érvénye attól függ, vájjon 1364 után megerősittettek-e? A megerősitő záradékban foglalt királyi rendeletnek a jogi érvényességre vonatkozó része sanctio jellegével bir, s a contextus külön részeként is fogható fel.
E sanctio vonatkozik az I. Károly király 1301-től 1331-ig kiadott privilegialis leveleire is, ha azok 1364-ig nem erősittettek volna meg, mert ez esetben, a mint mondottuk, nem vonatkozik már a privilegialisokra az érvénytelenség büntetése.
Tehát az 1364 előtti emlitett összes pátenslevelek és az 1331 előtti privilegialis levelek jogi érvénye függ attól, vájjon 1364 után megerősittetnek-e?
I. Lajos király 1364 előtti privilegialesei megerősitendők ugyan, de nem érvénytelenség büntetésének terhe alatt. Károly király harmadik pecsétje alatt kiadott privilegialis levelekről pedig directe nem is intézkedik a királyi rendelet, indirecte azonban elismeri érvényüket, s tényleg a gyakorlatban ilyen privilegialis levélen nem is találunk megerősitő záradékot.
Az emlitett királyi rendelet tehát három csoportba osztja az okleveleket. Egyik csoportba tartoznak azok, melyek csak akkor érvényesek, ha megerősittetnek. Ezek az 1301–1364 közötti összes pátensek s az 1301–1331 közötti összes privilegialis levelek. A másik csoportba tartoznak az I. Lajos király 1364 előtt kiadott privilegialisai, melyek megerősitendők ugyan, de megerősités nélkül is érvényesek. Végül I. Károly harmadik pecsétje alatt kiadott privilegialisai, melyek minden megerősitési kötelezettség nélkül érvényesek. A Lajos király megerősitő záradékával tehát találkozhatunk a saját 1364 előtt kiadott privilegialisain, és a Károly király 1301–1331 közötti privilegialisain. Azt hiszem, nem csalódom, ha azt állitom, hogy ez érvénytelenitési sanctio összefügg a Lajos király uralkodása alatt végrehajtott országos birtokrendezéssel, melynek főorganuma a királyi kanczellária volt. A királyi kanczelláriában rendszeres könyveket a királyi okmányokról csak 1330 után kezdtek minden valószinüség szerint vezetni, de ez időtől fogva is csak a privilegialis leveleket jegyezték ott fel. A magyarországi birtokviszonyok az Anjouk alatt nagy változáson mentek keresztül, nagyon sok volt az uj adomány, a melyek alapja nem volt mindig jogszerű, s ennek következménye a gazdasági állapot bizonytalansága volt. Ezért kezdték meg már 1330 után a királyi könyvek vezetését, s ezért mondta ki Lajos király a megerősitésre be nem mutatott 1330 előtti privilegialisok és 1364 előtti összes patenslevelek érvénytelenségét. A kanczelláriában ugyanis feljegyezhették igy az egyes adományok adatait, s igy biztos tájékozást nyerhettek az országos birtokviszonyokról. Az előbbi királyok okleveleire azért nem terjedt ki a királyi rendelet, mert az azoktól nyert birtokok jogi alapja csak a legritkább esetben volt kétes, de másrészt az uj uralkodóház trónraléptével úgy is mindenki igyekezett okleveleit megerősités czéljából bemutatni.
A contextus eddig tárgyalt két része minden megerösitő záradékban ugyanaz. A harmadik rész ugyancsak dispositio, de már nem általános természetű, hanem egyénileg meghatározott, s ezért minden egyes esetben változó. El van ugyanis benne mondva, hogy a kérdéses esetben bemutatott oklevél hitelessége ellen semmi kétség sem merült fel, s ezért azt a király uj pe csétjének ráfüggesztésével megerősiti, s egyszers mind jogilag is érvényessé teszi. Ez utóbbi ren delkezést el is választhatjuk a dispositiótól, s corroboratio gyanánt foghatjuk fel.
A formularis részek közül a protocollum azzal az általános kijelentéssel kezdődik, melylyel a XIV–XV. század kisebb jelentőségű birói végzések elején gyakran találkozunk a ki állitó neve helyett. Ez általános kijelentés a kö vetkező: «Ad perpetuam rei memoriam». Az emlitett birói végzésekben ilyen alakban is gyak ran előfordul «Datum pro memoria». E birósági kiadványokban azonban, a mint emlitettük, nincs megjelölve a kiállitó neve, a megerősitési zára dékban pedig rögtön utána következik a leg egyszerűbb alakban az intitulatio, t. i. a király neve és czime, továbbá a promulgatio, a mely általános természetű. Az intitulatio vagy «Nos Ludovicus rex Hungarie» vagy «Nos Ludovicus rex prefatus», a mint az I. Károly király vagy a saját okleveleire van irva a megerösitő zára dék. A záró formula a kanczellár nevét és a megerősités keltét foglalja magában.
A kanczellár neve hosszú időn keresztül nem szerepelt máskép az oklevelek záradékában, mint az ünnepélyes privilegialis leveleknél a záradékukban felsorolt főpapok sorában. I. Lajos király uralkodásának második évtizedében, a mint már megjegyeztük, ujból a kanczellár lesz a kanczellária tényleges fejévé, s igy az oklevelek «datum per manus» formulája az ő nevét tartalmazza. Ez a gyakorlat a többi királyi privilegialis mintájára a megerösitő záradékban is megtartatott. A megerősités időpontjának megjelölésében az évek a magyar okleveles gyakorlathoz hűen a keresztény évszámitás szerint vannak megjelölve, s erre vall az uralkodási évek megjelölése is. A napok azonban nem a keresztény, hanem a római naptár szerint vannak meghatározva, a mi ez időben csupán a privilegialis levelek jelölésére volt szokásban, ellentétben a patenslevelekkel, melyek dátuma a keresztény időszámitást követte mindenben. Mindezek arra vallanak, hogy a megerösitő záradék formuláiban a privilegialis leveleket követte, tehát azokat helyettesitette.
Ha azon okleveles emlékeket vizsgáljuk, melyek e záradékról reánk maradtak, a következő eredményekre jutunk.
A záradék szövege a megerősitendő oklevél hártyájának szélessége és a reá irott betűk nagysága szerint külömböző terjedelmű, ámbár a szövegek tartalma között a legtöbbször alig van néhány szónyi eltérés. Igy a Kállay család levéltárában levő 1364 május 30-ikán kelt záradék, mely I. Károly 1324 január 12-iki privilegialisára van irva, csak tizennégy sorra terjed. Azon 1365 január I5-iki záradék ellenben, a mely I. Lajos királynak a br. Jeszenák család levéltárában levő 1364 április 5-iki privilegialis levelén olvasható, csaknem huszonöt sort foglal el. Ilyen külömbséget találtam azon oklevelekben, melyek kezembe jutottak. A megerősitési záradék rendesen az oklevél azon részét foglalja el, mely az oklevél alsó jobb sarka és a róla lefüggő régibb pecsét zsinege között van, a hártya behajtott részét is hozzászámitva, melyet az emlitett szöveg ráirása czéljából ujból kiegyenesitettek, s a privilegialis levél jelzett részét az oklevél szövegének legalsó sorától kezdve beirták. A visszahajtott hártya aztán ujból elfödte a ráirt megerősitő záradék szóvegét, úgy, hogy annak csak egynéhány sora látszik a hártya visszahajtása nélkül. Ha a megjelölt helyre nem fért el az emlitett megerősitési záradék szövege, akkor úgy segitettek a dolgon a kanczellária hivatalnokai, hogy a régi pecséttől balra függő ujabb pecsét zsinege és a megerősitett oklevél hártyájának bal sarka között levő üres tért is beirták, s igy a záradék szövege az oklevél alsó részének mindkét felét elfoglalta.
Ilyen azon 1364 április 10-iki záradék, mely I. Lajos királynak a gr. Forgách család levéltárában levő 1354 szeptember 19-iki levelére van irva. Vagy a múzeumi levéltár 1368 május 25-iki záradéka, mely I. Károly király 1323 márczius 31-iki privilegialisán olvasható. Mindenesetre a megerősitendő privilegialis levél első lapjára irták tehát a záradékot, s soha sem folytatták annak szövegét a hártya másik lapján. Legalább erre példát seholsem találtam, csak Pray nyomán emliti ezt Perger. A záradék szövegének kiterjedése végső elemzésben mindig attól függött, hogyan takarékoskodott a helylyel a leiró. Ha apróbb betűket használt, akkor mindig elég volt az az üres tér, melyet a privilegialis levelek alsó felén hagyni szoktak. Ilyen apró betűkre példa a Kapy család levéltárában levő 1364 julius 5-iki záradék, a mely I. Lajos király 1347 október 3-iki privilegialisára van irva.
A megerősitő záradék szóvege, a mint mondottam, lényegében mindig ugyanaz, s csak az a része változik, a hol a bemutató személyek neve és a megerősitendő privilegialis levél vannak megjelölve.
Ugyanaz továbbá a megerősitő záradék bevezetése, s a befejezésben csak a megfelelő datum változik. Különösen pedig, ezt hangsúlyozom, sohasem fordul elő, hogy a megerősitési záradék szövege nélkül erősitették volna meg a privilegialis levelet a kanczelláriában. Perger állitja azt Pray nyomán, hogy egyes esetekben csak a megfelelő dátumot irta a kanczellár a bemutatott privilegialisra s a megerősités jeléül a pecsétet függesztették rá._{Solebat autem haec declaratio, vel in ea, si spatium fuerit, parte, in qua tenor donationis exaratus fuit, vel etiam in averso, adjungi. Crebro etiam omittebatur et in eius loco prope scissuram, ex qua novum sigillum pendebat, in margine inferiori, manu cancellarii, vel huius vicarii, haec solum addebantur: Anno MCCC sexagesimo quarto, V. kalendas januarii, vel eo die, quo novum sigillum appensum fuit, regni anno vigesimo tertio: quse vim eandem habebant, ac si integra regis declaratio fuisset adjecta» Pray. Syntagma 19. l. A legkisebb részletekig ugyanezeket mondja Perger szemmelláthatólag a Pray munkája nyomán. Bevezetés a diplomatikába, II. rész 67. l.}*
Erre példát azon nagy számú megerősitő záradékok között, melyek kezembe jutottak, nem találtam, s talán nem csalódom, ha ezt tévedésnek tartom. Kivált, ha figyelembe veszszük azt, hogy milyen nagy súlyt fektettek a kanczelláriában az egyöntetűségre, mennyire ragaszkodtak a meghatározott formulákhoz, s milyen egyszerű a megerősitő záradék szövege, alig fogjuk elhinni azt, hogy ily fontos esetben kétféle eljárást honositottak meg a gyakorlatban. Azon jogositvány továbbá, melyet e megerősitéssel a kanczellária megujitott, rendesen nem volt már azon személy kezénél, kinek az adomány szólott, hanem jogutódjánál. Hogy ezt a királyi kanczelláriában számba nem vették volna, s az oklevélre rá nem vezették volna, lehetetlen elképzelni. De még a mikor ugyanazon személy kezében is volt a jog, még mikor kevéssel a megerősités előtt történt az adomány, akkor is rávezették az oklevélre a szokásos megerősitő záradékot. Igy Lajos királynak a múzeumi levéltárban levő 1363 április 9-iki privilegialisán is megtaláljuk az 1364 deczember 27-iki megerősitő záradékot. Vagy a br. Jeszenák család levéltárában levő 1361 április 5-iki privilegialison is rajta van az 1365 január 25-iki záradék teljes szövege. Ebben tehát a királyi kanczellária teljesen egyöntetű gyakorlatot követett. Ha volna is olyan eset, a milyenről Pray megemlékszik, az csupán kivétel számba jöhet, s nem mondható rendes gyakorlatnak.
Ha a megerősitések időpontját tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy az ismert oklevélanyag tanúbizonysága szerint e megerősitések az 1364. év elejétől az 1368. év közepéig tartottak. Az első ilyen oklevélmegerősités, melyet ismerek, 1364 február elején kelt (sexto nonas februarii) s a múzeumi levéltár 1355 október 4-iki privilegialisára van irva. A legutolsó 1368 május 25ikén kelt, s ugyancsak a múzeumi levéltár 1323 márczius 31-iki privilegialisa alján olvasható. Nagy számú oklevelet erősitettek meg 1364 május havában s ugyanazon év deczember havában a kanczelláriában, úgy, hogy az oklevélmegerösitések túlnyomó része az 1364. évre esik. Ismereteim mindenesetre nem teljesek, mert sok ilyen oklevél elveszett, sok pedig még nem került napfényre. Annál is inkább, mert e kor oklevélanyagának legbecsebb kútforrása, az Anjoukori okmánytár, közléseiben még csak az 1357. évig jutott, s a még közlendő anyagban bizonyára sok becses adat rejlik. A dolog természetéből kiindulva, úgy látszik, azt lehetne állitanunk, hogy a privilegialis levelek megerö sitésének e módja Lajos király uralkodásának végső idejéig érvényben volt. Az okleveles em lékek nem bizonyitják ugyan e feltevés helyes ségét, de viszont a megerősitési záradékban levő királyi parancs nincs időhöz kötve, a király meg szüntető rendeletét pedig nem ismerjük. Igaz, hogy a kanczelláriai rendeletek nagyobbrészt szóban történtek nálunk. Másrészt azonban, hogy egy esetet emlitsek, I. Károly 1326 deczember 2-iki privilegialisát, mely a mondottak szerint a záradékkal lett volna megerősitendő, I. Lajos 1373 január 21-ikén átirja és megerősiti, azaz a rendes kanczelláriai gyakorlatot alkalmazza rá._{Anjoukori okmtár, II. k, 256. l.}* Tehát akkor már, úgy látszik, az emlitett kanczelláriai gyakorlatnak vége szakadt. Az tény, hogy ilyen megerősitési esetek négy éven át külömböző időpontban fordulnak elő, világos tehát, hogy ez a kanczelláriai gyakorlat tartós volt. 1364-ben fordulnak elő a legnagyobb számmal, mert akkor lépett életbe az erre vonatkozó királyi rendelet, s ennek következtében mindenki igyekezett becses jogait biztositani. Igy volt ez I. Károly idejében 1323-ban és 1331-ben, a mely évekből sok megerősités maradt reánk, de azért ezzel nem szűnt meg a megerősitések sorozata, hanem tovább is tartott. Igy volt ez I. Lajos alatt is, hanem 1368-ban már annyira megfogytak a megerősitendő privilegialis s más oklevelek, hogy a kanczellária szakithatott már a munkakimélő gyakorlattal, visszatérhetett a régi kanczelláriai szokásokhoz. Mert, a mint látni fogjuk, e megerősitési módnak oka csak a kanczelláriai ügyforgalom hirtelen növekedésében található meg, annak ujabb csókkenésével tehát önként megszűnt.
E megerősitésnek ki kellett terjednie, a záradék szövege szerint, I. Károly király mindazon privilegialis leveleire, melyeket 1331 előtt, azaz első és második pecsétje alatt adott ki. A gyakorlatban csak nagyon kevés nyomát találtam az olyan Károly-féle privilegialis leveleknek, melyekre a Lajos király megerősitő záradéka rá van vezetve.<sub>Ilyenek a múzeumi ltár 1323 márczius 31-iki, a Görgey ltár 1323 július 14-iki, a Zichy okmtár (I. k. 221. l.) 1323 február 26-iki, a Kállay ltár 1324 január 12-iki, a Spiess által közölt Archivische Nebenarbeiten II. rész 5. l.
1324. évi s az Anjoukori okmtárban levő II, k. 280 l.
1327 május 21-iki privilegialis levelek.</sub>*
A mint e rövid felsorolásból láthatjuk, ez oklevelek is mind I. Károly király második, azaz 1323–1331 között használt pecsétje alatt adattak ki. Olyan esetet, hogy I. Károly király 1323 előtti privilegialisára vezettetett volna rá a megerősitési záradék, nem találtam. Ennek oka egyrészt abban rejlik, hogy nem nagy azon privilegialisok száma, melyeket I. Károly 1323 előtt kiadott. Másrészt azonban, s főleg az e dolognak az oka, hogy az 1323 előtti privilegialisokat a legnagyobb részben átirták és megerősitették 1323 után, s igy azok a második pecsét alatt kiadott privilegialisokban maradtak fenn. A második pecsét alatt kiadott privilegialisok közül sem került sok megerősitésre, a minek oka ismét az, hogy ezek is jó részt már Károly király harmadik pecsétjével megerősittettek. I. Károly király harmadik pecsétjéről pedig tudjuk a tárgyalt záradék nyomán, hogy az azzal megerősitett privilegialis levelek hitelességét Lajos király rendeletében érintetlenül hagyta, az igy biztositott jogok érvénye tehát kétségtelen volt.
A gyakorlatban tényleg egyetlen esetet sem találtam arra, hogy Károly 1330 utáni privilegialisára megerősités czéljából ráfüggesztették volna a Lajos király második pecsétjét. Hogy az 1330 előtti privilegialisokat 1330 után mindenki igyekezett megerősittetni, annak oka az volt, hogy, a mint a tárgyalt megerősitő záradékból tudjuk, I. Károly király elrendelte, hogy a meg nem erősitett oklevelek érvényüket veszitsék. E rendelet következménye volt, hogy mindenki igyekezett jogait biztositani. Sem ennek azonban, sem a Lajos király 1364. évi érvénytelenitő rendeletének nem volt meg az a hatása, hogy mindenki behozta volna okleveleit. Erre sok példát láthatunk az okleveles emlékek között. Sőt Zsigmond király p. o. egyáltalán számba sem vette e rendelkezést, mert több olyan 1331 előtti meg nem erősitett privilegialist ismerünk, melyeket Zsigmond minden hivatkozás nélkül e tényre átirt és megerősitett. Igy I. Károly 1324 október 3-iki privilegialisát 1392-ben,_{Anjoukori okmtár, II. k. 162. l.}* vagy 1326 november 23-iki privilegialisát 1387-ben._{Anjoukori okmtár, II. k. 264. l.}* Lajos király trónralépte után, a bevett szokás szerint, nagyon sokan megerősittettek azon privilegialisokat is, melyek 1330 után adattak ki. Erre a király semmi rendeletet nem adott ki, hanem a hazai szokás, a mint emlitettük, az volt, hogy trónváltozás esetén megerősittettek az uj uralkodóval a régibb okleveleket. Igy I. Lajos király 1354 október 20-ikán megerősiti I. Károly király 1334 május 19-iki privilegialis levelét,_{Gr. Forgách ltár.}* melyben Tamás mesternek Chentey birtokot adományozza. Az igy átirt és megerősitett oklevelek aztán többször a Lajos király megerősitő záradékával vannak ellátva, s csak ilyen alakban fordul elő az, hogy Károly király 1331 utáni privilegialisára rákerül a Lajos király megerősitő záradéka.
A Károly király privilegialis leveleinek megerősitésére vonatkozó rendelet a dolog természete szerint első sorban a Károly eredeti okleveleire vonatkozott, a gyakorlat azonban helyesen fogva fel a megerősités czélját, t. i. a hamisitott oklevelek érvénytelenitését és a birtokviszonyok rendezését, a régibb királyoknak I. Károly alatt 1331 előtt kiadott privilegialis leveleire is kiterjesztette azt. Igy III. Endre király 1288. évi oklevelének 1324. évi átirása és megerősitése is, melylyel Mihály fia István minden birói hatóság alól felmentetik, el van látva a Lajos király megerősitő záradékával._{Spiess, id. h.}* Kiterjedt a megerősités kötelezettsége I. Lajos királynak 1364-ig kiadott privilegialis leveleire is, a mint a záradékba foglalt rendelet első soraiból láthatjuk; de nem terjedt ki ezekre is az érvénytelenség azon sanctiója, a mely a Károly-féle 1331 előtti privilegialisokra kimondatott.
A gyakorlatból tényleg ismerünk elég példát arra, hogy a későbbi királyok átirják és megerősitik I. Lajos király 1364 előtti azon privilegialis leveleit is, melyek a megerősitő záradékkal nem voltak ellátva. Igy I. Mátyás király 1477 május 20-ikán átirja és megerősiti I. Lajos király 1356 november 24-iki azon privilegialis levelét, melyben a nagyváradi egyháznak vámjövedelmeket adományoz._{Anjoukori okmtár, IV. k. 292. l.}*
Mindazonáltal a megerősitő záradékkal ellátott privilegialis levelek túlnyomó része a Lajos király 1364 előtti privilegialisai közül való. E megerősités a király külön rendelete nélkül is megtörtént volna a pecsétváltoztatás miatt, mert a gyakorlatból kikerült pecsét jogi érvénye az egyesek szemében nem volt oly erős, mint az ujabb pecsété. Ha csak királyi rendeletre történt volna meg az oklevelek bemutatása, s más ok nem sarkalta volna a birtokosokat erre, akkor ugyanazon joggal kellene azt is állitanunk, hogy minden király adott ki trónralépte után ilyen rendeletet, mert minden ilyen esetben sok oklevelet mutattak be megerősités czéljából a kanczelláriában.
Ilyen rendeletnek pedig sehol sem találjuk nyomát. A gyakorlatban tényleg úgy volt, hogy pecsétváltozás vagy uralkodóváltozás esetén mindig nagy számmal kerültek ki a kanczelláriából a megerősitett oklevelek, valamely uralkodó ugyanazon pecsétjének használati idején azonban nem erősitettek meg ujból privilegialis levelet. Itt természetesen mindkét esetben, t. i. Károly alatt 1323 és 1331-ben, továbbá Lajos alatt 1364-ben, királyi rendelettel van dolgunk, s ez az oka a nagy számú oklevélmegerősitésnek. «Ea privilegia et litere sicut per eundem patrem nostrum fuerunt revocate et annullate, sic et nos ipsas seu ipsa commisimus viribus caritura nullamque roboris obtentura firmitatem.»_{Ilyen 1364-ben megerősitett privilegialis levelek a következők: a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában lévő 1345 április 11-iki, a Kapy család levéltárában levő 1347 október3-iki, a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában levő 1351 február 27-iki, a Gróf Forgách levéltárban levő 1354 szeptember 19-iki s 1354 október 20-iki, a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában levő 1355 október 4-iki, a Gr. Forgách levéltárban levő 1359 augusztus 29-iki, a Ma gyar Nemzeti Múzeum levéltárában levő 1363 április 9-iki és számos az országos levéltárban levő s az Anjoukori okmánytár eddig megjelent köteteiben közölt privilegialis levél.}*
Szigorúan elrendeli végül I. Lajos király a tárgyalt záradékban úgy a saját, mint az I. Károly összes patensleveleinek megerősitését. Kimondja ugyanis a meg nem erősitett pátenslevelekre, hogy azok minden jogi érvényüket elvesztik. E szigorú büntetés határozott kijelentése arra vall, hogy itt rendkivüli dologról van szó, azaz rendes körülmények között az adott esetben meg nem erösitett patenslevelek éppen úgy bizonyitottak, mint a meg nem erösitett privilegialisok.
A pátensekhez kötött jogi érvényt ugyanis nem lehet úgy felfognunk, hogy az csak meghatározott időre terjedt, azon túl megszűnt. A pátensek záradékában olvasható «presentes autem dum nobis reportate fuerint in formam nostri privilegii redigi faciemus» nem foglal magában bemutatási parancsot, hanem jogot ad a bemutatásra, a melylyel az adományos élhetett vagy nem. A patenslevélbe foglalt adomány a beiktatás után épen olyan jogokkal ruházta fel az adományost, mint a privilegialisba foglalt adomány. Másrészt azonban külömbségnek is kellett lennie a két oklevél között, mert máskép a királyi kanczelláriában a legujabb időig nem tartották volna meg e megkülömböztetést.
A külömbségnek abban kellett rejlenie, hogy a patenslevéllel biró adományost a király egyszerűen megfoszthatta a birtokától, mig a privilegialissal birót csakis a legkivételesebb esetekben. Hasonló volt két ily birtokos közti különbség az egyházi javadalmak örökös administratora és a beigtatott plébános közötti külömbséghez, az administrator ugyanis elmozditható, mig a beigtatott plébános csak törvényes itélet alapján fosztható meg javadalmától. S csakugyan birtokperek esetén éppen úgy bizonyitottak patenslevelekkel, mint privilegialis levelekkel, s soha a pátens ellen gyengébb bizonyitó ereje vagy ideiglenes jellege miatt kifogást nem emeltek. Igy a Miklós nádor előtt 1344 julius 19-ikén folyt perben is hivatkoznak Károly 1328 szeptember 7-iki pátensére._{Anjoukori okmtár, II. k. 371. l.}*
Itt tehát egy különös eset fordul elő. A király az érvénytelenség fenyegetésével erősitteti meg úgy a maga, mint az I. Károly pátenseit, ez érvénytelenség azonban nem csak a pátensekre szól, hanem az 1331 előtti privilegialisokra is. E megerősités a pátenseknél nem a megerősitő záradék ráirásával s az uj pecsét ráfüggesztésével történt, hanem az oklevél átirásával a szokott kanczelláriai gyakorlat szerint. Igy 1364 május 13-ikán átirja és megerősiti I. Lajos király azon 1343 május 11-iki patenslevelét, melyben az I. Károly király által László pécsi püspök és annak testvéreitől elvett várakat s ezek tartozékait visszaadja._{Anjoukori okmtár, IV. k. 328. l.}*
A kimondott érvénytelenséget azonban ezek nél sem tartották meg a későbbi királyok, mert I. Lajosnak több olyan patenslevelét ismerjük, melyet a későbbi királyok átírtak és megerő sitettek. Igy Zsigmond király 1397. évi átiratá ból ismerjük I. Lajos király azon 1343 január 3-iki pátensét, melyben Fodor Miklós fiának tolna megyei elkobzott birtokait visszadja. E sanctio Lajos alatt is csak adott esetekben érvényesül hetett, mert a bemutatás nem volt időhöz kötve, igy okleveleit bárki bármikor bemutathatta.
A mi végül a megerősitésre bemutatott privilegialis levelek tartalmát illeti, azt kell mondanunk, hogy főleg azon oklevelek kerültek a kanczelláriába, melyek birtokjogot biztositottak. Igy Lajos 1355 október 4-iki privilegialisa,_{Magyar Nemzeti Múzeumi ltár.}* melyben Benedek mesternek és fiainak adományoz a király birtokokat. Vagy 1359 augusztus 29-iki privilegialisa, melyben László nevü oláh fiainak adományozza a hűtlen Miklós birtokait._{Gr. Forgách ltár.}*
Továbbá 1347 október 3-iki oklevele, melyben nevelőjének a Kapy nevü birtokot adományozza._{Kapy ltár.}*
Az oklevelekben található birtokjogok természetesen nem származtak mindig közvetlen adományból hanem birói itéleten is alapulhattak. Igy I. Lajos 1357 május 13-iki privilegialisa, melylyel Drugeth Miklós országbirónak 1355. évi András erdélyi vajdának birtokjogot biztositó itéletlevelét megerősiti._{Magyar Nemzeti Múzeumi ltár.}*
Hasonlóképen birtokjogot biztositottak azon bemutatott privilegialis levelek is, melyek fiusitást foglaltak magukban. Igy Lajos 1356 augusztus 4-iki privilegialisa, melyben Zudar Péter nejét atyja birtokaiban fiusitja._{Anjoukori okmtár, VI. 495. 1.}* Vagy 1361 márczius 23-iki privilegialisa, melyben Csuzai István leányait fiusitja._{U. ott. VI. k. 615. l.}* De nemcsak a birtokjogot biztositó királyi privilegialisokat mutatják be megerősités czéljából, hanem más tartós jogot biztositó privilegialisokat is. Igy Lajos király 1357 május 8-iki privilegialisát, melyben Mihály királyi jegyzőnek két szatmármegyei helység vámjának a harmadát adományozza._{U. ott. VI. k. 580. l.}* Vagy I. Károly 1324. évi privilegialisát, melyben Istvánt minden birói hatóság alól felmenti._{Spiess, id. h. II. rész 5. l.}* Továbbá Lajos király 1353. évi azon privilegialisában, melyben a kolozsváriaknak szabadalmakat adományoz._{Kolozsvári oktár, 35. l.}*
Ilyen természetű privilegialis levél azonban kevesebb került a kanczelláriába megerősitésre. A birtokjogot biztositó privilegialisok kerültek tehát főleg megerősités végett a királyi kanczelláriába 1364-ben, a mint ezt a ránk maradt emlékek bizonyitják, s ezekre került a Lajos király megerősitő záradéka. Ez is arra vall, hogy a megerősitési záradékban foglalt királyi rendelet a birtokviszonyok rendezését czélozta föképen, a melyet a királyi kanczellária volt hivatva végrehajtani. Bizonyitja ezt azon két oklevél is, a melyben a király anyjának tett adományról van szó. Ezek egyikében 1356 márczius 21-ikén esztergommegyei Monyorós nevü birtokát_{Anjoukori okmtár, VI. k. 438. l.}* a másikban ismét 1349 deczember 10-ikén egy hűtlen fehérvári kanonok somogymegyei birtokát_{U. ott. V. k. 343. l.}* adományozza a királynénak.
Mindkét oklevél el van látva a megerősitő záradékkal. E megerősitésnek kétségkivül nem az volt az oka, hogy az emlitett két oklevél hitelessége kétes volt, hanem a gyakran emlitett birtokrendezés, mely az adománylevelek bemutatását szükségessé tette.
Az emlitett privilegialis leveleknek a megerősitési záradékkal történt sajátos megerősitését Pray annak tulajdonitja, hogy nagy volt a kanczelláriai ügyíorgalom s azért lehetőleg egyszerüsiteni kellett az eljárást. Ez azonban nem mentette fel a kanczellária hivatalnokait a nagyobb munka terhe alól, mert a bemutatott oklevelek nagy része pátens volt, s ezekre nézve meg kellett tartani a régibb gyakorlatot.
Sok munkát kiméltek azonban meg mindenesetre ez egyszerü gyakorlattal, de állandó gyakorlattá azért nem válhatott, mert az oklevelek épségének nagyon ártott volna, s nem is maradt hely ujabb záradékok rávezetésére az első lapon, a hátsó lapra irás pedig akkor még szokatlan volt. Nem is használják ezt ez eseten kivül egy királyunk kanczelláriájában sem, s a Zsigmond alatti analóg esetben már a rendes kanczelláriai gyakorlat szerint történik a privilegialis levelek megerősitése.

GRÜNN ALBERT.

38VEGYES.

A Bothfalvi Both család czimere._{Az összes, itt feldolgozott adatokat a családnak Both Gyula kir. törvényszéki biró úrnál Eperjesen őrzött levelesládájából meritém; a kinek ez úton is hálás köszönetet mondok ama szivességéért, melylyel okiratainak áttanulmányozását megengedte.}*

(Szines czimerképpel)

Bárczay Oszkár a Heraldika Kézikönyvében 151 czimereslevelet sorol fel, ama megjegyzéssel, hogy tudomása van több czimereslevélről, melyek hasonlókép 1526 előtt keltek, de melyekhez hozzá nem juthatott.
Futólag megemlitve, hogy Bárczay összeállitásában nem találjuk a Goszthonyi János 1467-iki és a Dessewffy család 1525-iki czimereslevelet valamint, hogy a Kayser «Compendium»-ában közölt szöveg szerint a Mariássy család részére czimert nem László, hanem István szerzett, és nem 1505-ben, hanem 1504-ben, hadd reflektáljak alábbi soraimban az idézett könyvnek ama szavaira, melylyel a «bothfalvi és hrabiczi Both család Constanzban 14??-ben kelt armalisát» is azok között sorolja fel, melyekről sejti, hogy a mohácsi vész előtti korból erednek, de melyekről közelebbi adatokat nem szerezhetett.
Röviden szándékozom a rendelkezésemre álló idő rövidségéhez mérten jelen alkalommal ez ősrégi család multjáról megemlékezni, csak a legfontosabb adatok némelyikét sorolva fel, abban a reményben, hogy lesz alkalmam és módom azt részletesebben feldolgozni.
Előttem fekszik a családnak Mátyás királytól adományozott czimereslevele a mely eltekintve attól, hogy a középső hajtásvonal mentén kissé elfakult, elkopott s helyenkint átdörzsölődött, hogy festményén a foszlányok egy része és a pajzsban lévő pólya szinét vesztette s hogy a vastag zöld selyemzsinóron függő pecsét töredezett, lekopott, jól konzerváltnak modható, a mint hogy a Both család levelesládájának többi okmányai is gondos őrizetre vallanak.
Az oklevél bal oldalát foglalja el a czimer; a damaszkolt kék háttér arany kerete 11 centiméter széles és 14 cm. hosszú, tehát hosszúsága valamivel több, mint a szöveg szélessége; az oklevél karimája fel van hajtva úgy, hogy az ábra alsó egy harmadát elfödi. A czimer leirása a következő: dőlt pajzs veres mezejében balra fordult pánczélos, sisakos, pajzsos vitéz kifeszitett ijjat tart. Pajzsának alakja olyanforma, mint a budapesti millennáris kiállitáson bemutatott és Szendrei János: «Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállitáson» czimü műve 176. és köv. lapjain közölte, melyet Szendrei a fekete sereg pajzsának tart.
A czimerpajzsban kék balharánt pólya van. A koronátlan sisak diszét két csukott, veres sasszárny képezi, kék harántpólyával. A takarók veres- és kékszinüek; utóbbi szin tökéletesen lekopott; alakjuk szépen, finoman ornamentált.
A czimereslevél szövege a következő:

Frater Benedictus de Thwurocz.

Mathias dei gratia rex Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. vobis fidelibus nostris Sylvestro, Johanni et Gallo filiis Jacobi Bod de Bodfalwa nobilibus comitatus de Ung salutem gratiamque nostram regiam et favorem. A claro lumine throni regie maiestatis velut e sole radii nobilitates legittimo jure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependent, ita ut omne nobile generositatis insigne a gremio proveniat regie maiestatis. Sane attentis et in nostris precordiis digna meritis consideratione pensatis multomodis vestris fidelitatibus et fidelium servitiorum gratuitis meritis quibus vos pro nostri honoris augmento ut Regni nostri statu tuendo continue maiestati nostre laudabiliter studuistis eoque ferventius et diligentius ut antea studebitis complacere, quo vos et vestros singularibus honoribus gratie a nostra celsitudine conspexeritis fore insignitos; vobis igitur et per vos vestris heredibus et pesteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia prout et quemadmodum ipsa arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite presentium litterarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt et distinctius expressata animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus, et contulimus universis ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur ut vos vestrique hćredes et posteritates universe pre tacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utentium a modo in antea ubique m preliis hastitudiis duellis et torneamentis ac aliis omnibus exercitiis nobilitaribus et mililaribus nec non in sigillis, anulis, velis, cortinis et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo quali vos et vestros heredes ab [omnibus] et singulis cuiuscunque conditionis preeminentie status gradus vel dignitatis existant insignitos dici et vocari nobiles nominari et teneri volumus ac etiam reputari [et haberi] omnibusque aliis et singulis gratiis honoribus [et] libertatibus quibus ceteri proceres, nobiles, militesque et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet de consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis et valeatis de talimodique singularis et specialis nostre gratie antidoto merito exultetis, ac tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis vestra in antea solidetur intentio, quanto vos et vestros largiori favore regio preventos esse conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes literas nostras secreti sigilli nosíri quo ut rex Hungarie utimur impendenti communitas duximus concedendas. Datum Bude feria quinta proxima ante festum cathedre Beati Petri apostoli, anno domini millesimo quadringentesimo sexagesimo.

 

Melléklet a Turul 1901. évf. 38. lapjához.

A BOTHFALVI BOTH CSALÁD CZIacute;MERE 1460-BÓL.

E czimeres levelet tehát I. Mátyás király 1460 február 18-ikán Budán kelt elhatározásával Bodfalvi Bod Jakab fiainak Sylvester, János és Gallusnak, ungmegyei nemeseknek nemességük bizonyságául és diszéül ajándékozta, két évvel megválasztatása után, négy évvel koronáztatása előtt. E kiváltságlevélnek a megkoronáztatás utáni megerősitéséről nincs tudomásunk már pedig jog szerint csak a koronás király privilégiumai érvényesek, illetve a megnem koronázott királyéi csak akkor, ha koronázás után megerősitést nyernek._{Hármaskönyv, II. r. 14. 47. fejezet.}*
Mátyás király eddig ösmert 19 armálisához 20-ik gyanánt járul a Both családé, korra nézve a Bakócz Bálint 1459-iki és a CházárPetneházy család 1462-iki okmánya között áll. A czimerben ábrázolt vitéz pánczélzatából, pajzsának alakjából talán szabad arra következtetni, hogy a czimerszerzők az u. n. fekete seregben szereztek érdemeket, melynek megteremtésére a nagy király 1459-ben tette volt az első lépést.
A család múltjának legfontosabb adatait röviden következőkben lehet összeállitani. A Bod, ujabb irásmód szerint Both család állitólag az ősrégi Csorna (némely okmányban «Turna»-nak irva) nemzetségből vált ki, melyet, már 1061-ben emlit Szécsi Miklós orzágbirónak egy 1383-iki okmánya. A XIV. század elején tűnik fel, mint birtokszerző e családnak Bud (Bod) nevü tagja, kinek emlékét utódai családjuk és birtokuk nevében megörökitették. Ivadékai századokkal később birtokaik szerint két ágra: a bajnai és a bothfalvi ágra szakadnak; előneveiket azonban felváltva és kölcsönösen használják; a XVI. század elején feltűnik mint vérrokon és osztályos a bothfalvi Petheö család is.
A Both család levelesládájának legrégibb eredeti okmánya a szepesi káptalan 1319-iki függő pecsétes levele arról a cseréről, mely egyrészt Synka mester (filius Thome de districtu Sarus), másrészt Péter, Imre, László és Domonkos testvérek, mint egyúttal nővérük fiának Istvánnak meghatalmazottai között is létrejött. Synka mester a maga ásguti, sárosmegyei birtokának középső részét engedi át utóbbiaknak, Bod fiainak, ezek felsősebesi birtokáért. Ásgut határának leirása részletesen olvasható e csereszerződésben, Felső-Sebesé azonban nem, csak hivatkozás történik a László király oklevelében foglaltra. Ebből következtethetjük, hogy Lászlónak – de melyiknek? – adományából jutott Bod családja e falu birtokába.
1324 július 14-ikén kelt oklevelével átirja és megerősiti Károly király azon oklevelet, melylyel 1310 junius 11-ikén (Budán) nemes Turnai Gothard fiát Budot és a «niger»-nek nevezett Istvánt érdemeikért és Omode volt nádor kérelmére az Ung folyó melletti Panatornoucha (valószinüleg «Parvatarnoucha», későbbi oklevelekben Kis-Tarnótznak, majd Bothfalvának nevezve) nevü földdel, mely az ungi várhoz tartozott, megajándékozta volt. Az 1324-iki okmány, mely azért is érdekes, mert ebben erről az évről, mint uralkodásának 24-ik esztendejéről (!) tesz a király emlitést, Bod fiainak: Péter, Imre, László és Donck (Dominicus) testvéreknek kérelmére állittatott ki.
Csakhamar változás áll be a tulajdonostársak személyében: a szepesi káptalan egy 1327 november 13-iki okmánya adja tudtunkra, hogy András, niger Istvánnak fia a maga kis-tarnóczi és ásguthi birtokrészét 15 márkáért örökáron eladta Lászlónak, a parvatornouchi Bod fiának.
Ősi szokás szerint a tarnóczi birtok számos pernek lőn forrásává, melyek közül hadd emlitsem meg itt a legrégibbet: Bodnak ismételten emlitett fiai panaszt tesznek Károly király előtt, hogy Domonkos (Dominicus) és Miklós testvérek, Checheri (Csicseri) Jób fiai, az ő világos sérelmükkel két malmot épitettek az Ung folyó vizén Syslocz birtokukban, panaszosok «kystor nolthy» (kis-tarnóczi) jószáguk szomszédságában. A királynak Visegrádon 1333 szeptember 18-ikán kelt rendeletére, Demeter fia Demeter és Mihály ungvári lelkész – ez utóbbi mint az egri káptalan küldöttje – kimentek a helyszinére, s a panaszt alaposnak találták, a mint erről a káptalan ugyanazon év november 25-ikén a királynak jelentést tesz.
Bod fiai éber őrei voltak a maguk igazainak. Minthogy a régi királyi pecsét a havasalföldi hadjárat alkalmával elveszett, Péter, testvérei nevében is, ama kérelemmel járul a királyhoz, írná át és erősitené meg uj királyi pecsétjével a Kis-Tarnóczról szóló adománylevelet; a mi 1335 július 21-ikén Visegrádon meg is történik. Ugyancsak Péter kérésére Károly király határbejárást és határmegállapitást rendel a tarnóczi birtokra nézve az egri káptalanhoz 1329 július 24-ikéről Visegrádról keltezett parancsával, melynek folytán Matyuchi Péter királyi ember és Benedek kaposi lelkész bejárják a kérdéses jószágot, melynek részletes határleirását olvashatjuk a káptalannak erről a királyhoz 1330-ban felterjesztett jelentésében, mely utóbbit Károly 1335 július 25-ikén Visegrádon átirt. A káptalan eme jelentéséből megtudjuk azt is, hogy ez alkalommal Tarnóczi István fiai Kázmér, János és Miklós, Ostoruskfi János, Sylauchi Jób fiai Benedek és Miklós, Bachnai Miklós, Ramachai István, a Kozmatelki Fülöp fia, továbbá a következő pynkouchi nemesek: István fiai, Miklós és Péter, Felician fia Imre és Bichov, továbbá Márton, nemkülönben következő eőri nemesek: Marczel fiai Antal és András, János fiai Péter és László egymással békés egyezségre léptek.
1339 február 9-ikén nagy kitüntetésben, nagy jelentőségű privilégiumban részesülnek Bod utódai: Lajos király e napon Visegrádon kelt oklevelével pallosjogot ad Ásguti Péter fia Dachownak és Bot fiának Lászlónak hű érdemeik jutalmául; ugyanily előjoggal ajándékozza meg Albert király 1438-ban Budán (feria quinta proxima post festum beati Gregorii pape) kelt oklevelével György esztergomi érsek familiaris-át Ewri Dacho Györgyöt, Ewri Péter, János, István és Simon testvéreket, továbbá bodfalvi Bod Zsigmondot, Lászlót, Istvánt (dicti Bod de Bodfalwa), előbbieknek osztályos atyafiait, nemkülönben Pynkowtzy Bytro Mártont, Lászlót és Istvánt, valamint Kaponyai Kaponyas Györgyöt és Lászlót.
1460-ban hódolnak a mindinkább terjedő szokásnak Bod ivadékai, s czimert kérnek és kapnak Mátyás királytól ősi nemességök nagyobb bizonyságául és diszéül, a mint erről fentebb bővebben megemlékeztem.
A család levéltárában majdnem minden királytól találunk oklevelet; II. Ulászló korából egy 1497-iki okmány tartja fenn Both (igy irva!) Péter özvegyének, Katharina asszonynak és fiainak Péter és Miklósnak emlékét, kiknek valaminö peres ügyében Both György javára sérelmes itéletet hozott volt az ungmegyei törvényszék. A királyhoz fordulnak tehát a károsultak, ki is elrendeli azon év szeptember 16-ikán, hogy az összes periratok ő hozzá terjesztessenek fel; 1520-ban pedig néhai baynai Both János fia Ferencz, Csicseri László és Ambrus felperestársaknak, néhai Ewri Dacho András gyermekei Heléna – előbb Thybai Miklós, most Polyánkai István neje, – és Erzsébet – Possay Balázs felesége, – továbbá Ewri Dacho István fiai Imre és János, valamint Wythoori Bwda László és György alperesek elleni ügyében oldja fel H. Lajos király Ujlaky (Wylak) Lőrincz boszniai herczeg itéletét, és idézi a feleket maga elébe uj itélet végett.
1510-ben nova donatiót kapnak Both Péter fiai Bálint, Péter és Miklós Bothfalvára és Asguthra (Ashwth), melybe be is igtattatnak.
A Both család múltjának ily nagy vonásokban való bemutatásánál hadd emlitsem meg, hogy bajnai Both István bothfalvi birtokát a hatalmas Drugeth György elfoglalta s várnagyának juttatta, a mi ellen Both István örökösei a királynál, I. Ferdinándnál emelnek panaszt, ki is 1544-ben elrendeli, hogy Báthori András tárnokmester Helmeczi Litteratus (Deák) Mártont, Both Jánost és Imrét a Drugethtől elveendő jószágba beültesse. Ez a Helmeczi Litteratus Márton, mint az irásokból kivehető, tekintélyes, tudós ember volt, ki árva unokájának, leánya Ágnes, özvegy Both Jánosné kis fiának Istvánnak ügyét nagyon a szivén viselte; számos okmány maradt fenn, mint emléke a nagyapa tevékenységének. 1553-ban magával viszi kis unokáját a leleszi káptalanba, hol időlátó levélben 8 és fél évesnek mondják; ugyanennek a kis árvának gyámságát, minden vagyonára kiterjedő kezeléssel együtt ugyanebben az évben szeptember 2-ikán Ferdinánd király reá, és leányára, a kis árva édes anyjára bizza.
Ebben az időtájban véres eset zavarta meg a Both család békéjét: a hadból visszatérő Jánost egy rokona: Tarnóczi István megölte Bothfalván, Keresztúri Pálné kapujában.
János királynak két oklevelét emlitem meg ez alkalommal; az elsőben, mely Gyulafejérvárt kelt 1531 pünkösd harmadnapján a török zavarokban eltűnt Both István és Ferencz bothfalvi részét adományozza Both Péternek, a másikban, mely a következő napon állittatott ki, ugyanezen Pétert és összes javait Homonnai Drugeth Ferencz védelmébe ajánlja. 1559 deczember 2-ikán (Pozsony) Ferdinánd intéz a Both család ügyeire vonatkozó leiratot Sárosmegyéhez, melyben rendeli, hogy néhai Both Péter javait oszszák meg egyrészt leánya Borbála, Gatályi Gáspár fiai Miklós és András, másrészt Both Imre s István között.
Érdekes perről ad számot Miksa király egy 1574-iki oklevele; néhai Both András özvegye szül. Csáky Anna asszony azokat az okleveleket, melyek férje halála után nála maradtak, s melyek nevezett Andrásnak, Ferencznek, Jánosnak és egy másik Ferencznek Bajna, Szentmihály, Sári Sáap, Chorna Zombattya, Sáros, (Esztergommegye), Vitzmány (Komárommegye), Zodoly (Barsmegye), Bothfalva (Ungmegye), nevű falvaira vonatkoztak, megőrzés végett néhai Kontz Lászlónak adta volt át, kitől bothfalvi Both Miklósnak, ennek halálával fiának, Jánosnak kezeihez jutottak; ettől a Jánostól, illetve, minthogy időközben elhalt s róla a per fiára szállott, fiától Istvántól követeli ez okleveleket Both Dorothea – nabojczai Balogh Ferencz özvegye, ekkor Ocskay György felesége – mint néhai bajnai Both Ferencz leánya, és Kynche János, Mihály fia, mint a kit a kereset joga néhai anyja, bajnai Both István leánya Katharina után illet meg.
Ferdinánd király rendeletére (Galgócz, 1552 virágvasárnap másodnapján) a leleszi káptalan az alpereshez Bothfalvára küldi egyik tagját Body György prépostot avval a kijelentéssel, hogy ha a kérdéses iratokat a kérelmezőknek ki nem adja, 15-öd napon jelenjék meg a kúria előtt. Minthogy alperes e felhivásnak eleget nem telt, se az idézésre meg nem jelent, a király őt elitéltnek jelenti ki, ha csak távolmaradását nem igazolja. Ez itélet Eperjesen, 1574 május 10-ikén kelt. Néhány évvel később 1588 május 31-ikén (Eperjes) Fejérkeöwy István királyi helytartó nova donatióban részesiti a 32 teleknél nem nagyobb bothfalvai részjószágra nézve bothfalvi Both Istvánt – apja János, ezé Miklós, ezé Péter, ezé Mihály, ezé Miklós, ezé László, ezé Bwd alias Both, – és Jánost – ennek apja Imre, ezé Péter, ezé hasonlókép Péter -; érdekes, hogy ennek a nova donationalis okmánynak conceptusa is meg van a levelesládában.
A családnak ujabbkori történetéből csak egy adatot óhajtok itt megemliteni, főkép a kor viszonyaira vonatkozó jellemző erejénél fogva; 1678 julius 25-ike körül, midón Eperjes város a Teleki Mihály vezérlete alatt lévő magyar seregektől ostromoltatott, számos sárosival, névszerint id. Péchy István, Dessewffy Lajos, Geralthi Ferencz, Semsey Vilmos, Péchy Ádám, ifj. Zsigmond, Márton, Mihály, János és Lajos, Bornemissza Miklós, Uyfalussy id. és ifj. Zsigmond és István, Berthóty Lajos, Zsigmond, György, István, Sándor és Sámuel, Schmitz Menyhért, Henrici Jónás, Heldnreich János, Seredi János, Járay Mihály, Raszlaviczy Zsigmond, id. és ifj. János, Péter és Ádám, Sándor András, id. Corponay András, ifj. Corponay Pál, Koháni Gábor és Péter, Kálnássi Sándor, László és ifj. János, Tivadar István, Lajos, András, Fekete István, Bánó Ferencz, Sztankay István és László, Parlaghi Horváth István, Roskoványi Kristóf és András, Simonis György, Gombos János, Dobay Kristóf, István és Mátyás, Horváth Tamás, ifj. Usz Ferencz, Zombori István és Ferencz, Szárasz György, id. és ifj. Szinyey Zsigmond, Szent-Ivány Miklós és László, Szabó alias Nagy Zsigmond, Meltzer István, Horváth Dániel, ifj. Berzeviczy Zsigmond, János, Gáspár és Sámuel, lubotini Desseőffy István és Ádám, Tahy János, Balpataki István, Király István, Schönlében, Györgygyei együtt Both Andrást is letartózttatta Teleky; Kővárig magával vitte s csak ott bocsátotta őket szabadon, 4000 frt váltságösszeg lefizetése mellett, melyet Räuscher Gáspártól voltak kénytelenek kölcsön venni. Ebből per keletkezett közöttük és a hitelező között, melyre nézve Leopold Bécsben márczius 15-ikén kelt parancsával Kálmánczay István országbirói itélőmesternek tárgyalási határnap kitűzését rendeli.
A dus anyagból, mit a család levelesládája nyujt, csak néhány adatot szakitottam ki, s mutattam be fentebbi soraimban, hogy addig is, mig majd részletesebben feldolgozhatom, legalább egy rövid, hézagos képét adjam ama régi család történetének, melynek szép czimerét közölni szerencsés vagyok.

Dr. MELIÓRISZ BÉLA.

Adalék a Gutkeled nemzetség nemzedék rendjéhez.

E folyóirat előbbi számaiban Wertner Mór két érdekes dolgozatával öregbité a Gutkeled nemzetségről való ösmeretünket. De az igazság érdekében egy tévedését helyre kell igazitanom: Miklós fia András nem egy személy «Kopasz» Andrással_{Turul, 1900. évf. 7. l.}* s nem a Báthoriak, hanem a Bocskaiak őse; a mit adandó alkalommal a birtokviszonyok alapján be fogok bizonyitani.
Mily súlyt kell helyeznünk a birtokviszonyok megállapitására, ha genealógiai pontosságra törekszünk, jelen eset is bizonyitja. Mint útmutató, valóságos kincsesház Csánki történelmi földrajza azoknak, kik oly szerencsések önálló levéltári kutatások alapján gazdagitani hazai genealógiánkat. Mi, kik a vidéken csakis nyomtatott forrásokra, még azoknak is csak egy részére támaszkodhatunk, bámulva látjuk, mennyi ösmeretlen «had»-ról számol be e munka. Azonban szerény forrásaim révén is rájöttem arra, hogy nem minden Csánki által felsorolt család önálló, hanem, hogy gyakorta különböző elnevezések alatt egy és ugyanazon család lappang.
Quod est demonstrandum!
1337-ben Károly király Adony birtokot Nagyveszelyi (Bunyitay szerint hibásan Negyvenszili helyett)_{Váradi püsp. tört. III. k. 179. l.}* Ivánka fiának Miklósnak adományozta._{Anjoukori okmtár, III. k. 427–28. l.}* 1338-ban Adony fia Ivánka (alias Janka) fiai Miklós, István, Temes, Lőkös, Jakcs,emlittetnek mint Adony birtokosai._{Károlyi okltár, I. k. 130. l.}* 1408-ban Jankaházai Benedek és fia Balázs megerősitik a Vetésieket bizonyos adonyi és regéldi birtokrészben, melyet Jankaházai Lőkös fia Miklós fia László adományozott a Vetésieknek._{Károlyi okltár, I. k 550–52. l.}* 1414-ben a Vetésiek és Adonyi Miklós fia László osztozkodnak Adonyon. Beleegyezik Jankafalvai István fia Benedek és a Benedek fia János._{U. ott, II. k. 1–3. l.}* Tekintetbe véve a Turulban_{1893. 22. l.}* közölt nemzedékrendet, a következő stemmát nyerjük. Megkülönböztetésül ez uj adatokat dőlt betűkkel közlöm.

42Gutkeled nb. Adony; Ivánka 1275–1321; Nagyveszelyi vagy Negyvenszili Miklós 1307–62 Erzsébet királyné tisztje, Szentemágócs nb. Feldrik fia Balázs leánya; András 1352; János 1352; István; Péter dictus Adon; Mihályfalvai Sebestyén 1410; János; Jankafalvi vagy Jankaházi Benedek 1408–14; Balázs 1408; János 1414; Tamás 1327–42; Lőkös 1327–52; Miklós; Adonyi vagy Jankaházi László 1408–14; kihalt Jankafiak; Jakcs de Kusol 1327–65; kusolyi Jakcsok.

Tehát Csánkinál közölt Adonyi_{Magy. földr. I. k. 629. l.}* és Jankafalvi (Jankafi, Ivánkafalvi, Ivánkafi)_{U. ott, 634. l.}* család egy és ugyanaz. A Gutkeled nemzetség kötelékébe tartoznak e szerint:
az Adonyi
Ivánkafalvi (Ivánkafi, Jankafalvi, Jankafi, Jankaházi)
és Nagyveszelyi (Vagy Negyvenszili), habár esetleg rövidéletü, családok is.
A Jankafiakkal osztályosok voltak a pelbárthidi Majosfiak (Majosiak) is. Érdemes volna a Csánki által közölt források alapján ez osztályos atyafiságot közelebbről meghatározni.

Ifj. KÁLLAY UBUL.

Adatok az Ethuruh nemzetség leszármazásához.

Wertner «Magyar nemzetségek» czimü munkájának I. k. 235. lapján emlitett Ethuruh nemzetségnél felsorolt 4 okmány kivonat alapján közölt családfa kiegészitéséül meg kell emlitenem Bartal Gy. Commentárjainak II. kötetében emlitett okmányokat melyek a «generatio Ethuruh»-ra vonatkoznak. Az I. sz. okmány a Wertner által felsorolt tagokon kivül ujat nem emlit; a IV. sz. okmány, melyben Ethuruh fia Péter fia Salamon fia István 1356, «Jobagio castri nostri Posoniensis de Karchan (Karcsa)» emlittetik.
Az V. számúban pedig a következőket olvassuk: «Ethuruh et Serafin filius eiusdem, Arazag (Ország) filius Sylvestri, Ebed filius eiusdem Arazag (Ország), Joachimus et Joannes filii Othmary, Yurk filius Zolunta, Dobech et Otk filii Clementis, Cheka filius Chobye (talán Sebe) Moramus (talán Mortunus) filius Mamley una cum filio suo Joanne, ac Bodo filius Jacobi Villa Karcsa Jobagiones Castri Posoniensis» majd alább megtaláljuk nyomát annak is, hogy ezek tényleg az Ethuruh nemzetséggel rokonsági viszonyban voltak, mert az okmány határozottan mondja «Ethuruh et suorum Cognatorum Jobagionum Castri», mivel világosan megkülönbözteti az okmány, a szereplő többi Karcsayaktól, kik csak «populus Castri Posoniensi» emiitettnek.
Ezek szerint a nemzedékrend a következőleg lenne megállapitható:

Sebec (v. Chobye); Othur; Márton; Jakab; Elias; Sylvester; Cheka?; ? Mamley; János; Bodo; Ország (v. Arazag); Ebed; Zolunta; Jurk; Othmar; Joachim; János; Texe; Kelemen; Dobech; Otk; Ethuruh; Simon; Serafin; Péter; Salamon; István; ? Domonkos.

DARÓCZY ZOLTÁN.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság igazgató választmánya 1901 február 28-ikán ülést tartott, melyen id. Bánó József másodelnök elnöklete alatt Fejérpataky László másodelnök, Barabás Samu, Borovszky Samu, id. Dániel Gábor, Emich Gusztáv, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Varjú Elemér ig. vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok voltak jelen. Az elnök az ülést megnyitván, Áldássy Antal jegyző felolvassa Karácsonyi János ig. vál. tagnak «Adalék Hunyadi János származásához» czimű dolgozatát, mely a Turulban fog közzététetni.
A folyó ügyek élén a titkár bejelentette, hogy herczeg Eszterházy Miklós a társaság 400-koronás alapitói közé lépett s alapitványát be is fizette. Az ig.-választmány ezt örömmel vette tudomásul. A társaság évdijas tagjaivá megválasztattak: Antal János, budapesti lakos (aj. a titkár), Benkó , nagykörösi főgimn. tanár (aj. Jalsoveczky Sándor), dr. Grünn Albert, budapesti lakos (aj. a titkár), Karakas Károly, Bihar várm. levéltárnoka, lakik Nagyváradon (aj. Kőszeghi Sándor), Simonyi Béla, Bars vármegye alispánja, lakik Aranyos-Maróton (aj. Ghyczy Pál), Somogyi Zsigmond, m. kir. pénzügyi titkár, lakik Budapesten (aj. Barabás Samu), Stessel József, kismartoni lakos (aj. a titkár).
Jelentette továbbá a titkár, hogy Ghyczy Pál ig. vál. tag, Győry Árpád és Sváby Frigyes lev. tagok megválasztatásukért levélben mondtak köszönetet.
A Középkori Czimeralbum II. kötete kiadásának segélyezésére a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottsága 1902. évi költségvetésében 600 koronát szavazott meg, mit az ig. választmány köszönettel vett tudomásul.
A pénztárnok kimutatását az 1900. év számadásairól a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával a titkár a következőkben terjesztette elő:

A M. Heraldikai és Genealógiai Társaság 1900. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

Előirányzat Eredmény Különbözet

K. f. K. f. K. f.

1. Maradvány 1899 ről 255 36 255 36 – –

2. Értékpapírok kamatai 944 – 952 – + 8 –

3. Alapitványok kamatai 310 – 320 – + 10 –

4. Pártoló tagdijak 2700 – 2860 – + 160 –

5. Évdijak 2500 – 2770 90 + 270 90

6. A Középkori Czimeralbum I.
kötetének kiadására (a) a takarék-
pénztárban elhelyezett összegből
400 kor, b) a M. Tud. Akadémia
segélye 600 kor.) 1000 – 1000 – – –

7. Kiadványok eladása 260 – 343 50 + 83 50

8. Alapitvány-befizetés 200 – 800 – + 600

9. Postai megbizásokból megtérült – – 33 58 33 58

10. Rendkivüli bevétel 20 – 22 69 + 2 69

Összesen 8189 36 9358 03 + 116867
A tényleges bevétel e szerint 1168 kor. 67 fillérrel több az előirányzatnál.

Kiadás.

Előirányzat Eredmény Különbözet

K. f. K. f. K f.

1. Személyi járandóságok 1500 – 1500 – –

2. Irói tiszteletdijak és szerkesztés 1400 – 1411 50 + 11 50

3. Nyomdai költség 2800 – 2843 57 + 43 57

4. Szinnyomatok készítése 500 – 280 – – 220 –

5. Metszetek, rajzok, czinkografiák 200 – 437 80 + 237 80

6. Postai megbizás költségei 80 – 87 60 + 760

7. Irodai átalány 120 – 120 – –

8. Társulati szolga dijazása 120 – 120 – –

9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési
díjak, másolások stb 240 – 213 32 – 26 68

10. A Középkori Czimeralbum
I kötetére takarékpénztárban elhelyezve 1000 – 1000 – – –

11. Tőkésités 200 – 743 70 + 543 70

12. Rendkívüli kiadás 20 – 10 – – 10 –

Összesen 8180 – 8767 49
A tényleges kiadások tehát 587 kor. 49 fillérrel haladták túl az előirányzatot.
Előirányzott maradvány 9 kor. 36 fill.
Tényleges maradvány 590 54
A többlet tehát 581 kor. 18 fill.

Vagyonállás 1900 deczcmber 31-ikén:

1. Értékpapirok névleges értékben
(koronajáradék 24, 200 korona,
jelzáloghitelb. nyer.-kötvény 200 k.) 24,400 kor. – fill.

2. Kötelezvényekkel biztositott
alapitványok 4,400 kor. – fill.

3. Kötelezvény nélküli alapítványok 1000 kor. – fill.

4. A Középkori Czimeralbumra
a takarékpénztárban elhelyezve 1086 kor. 65 fill.

5. A Nemzetségi Zsebkönyv folytatására
takarékpénztárban elhelyezve 200 kor. – fill.

6. Készpénz (átvitel 1901-re) 590 kor. 54 fill.

Összesen 31,677kor. 19 fill.

Ezután Borovszky Samu ig. vál. tag, mint a számvizsgáló-bizottság előadója, felolvasta a bizottság jelentését az 1900. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által bemutatott 1901. évi költségvetési tervezetről.
A bizottság jelentése az egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1900-iki pénztári állapotának és számadásaink megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 23-ikán teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddigi szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át, s annak 1900. évi minden egyes tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagoknak 1900-ra ujonnan nyitott nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s azt 1900 deczember 31-ikével 9358 kor. 03 fill. bevétellel, 8767 kor. 49 fill. kiadással és a folyó 1901. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 590 kor. 54 fill. pénzmaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézi pénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1901. évi tételeit, kezdve a mult évről átvitt és fentebb kimutatott 590 kor. 54 fillérnyi pénzmaradványnyal, bezárólag február 23-ikáig, összegeztük és 2487 kor. 53 fill. bevételt, 1325 kor. 56 fill. kiadást, vagyis 1161 kor. 97 fill. pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézi pénztárban fedezetül 700 koronát takarékpénztári könyvben, 108 koronát előleg nyugtákban, 353 kor. 97 fillért készpénzben, minélfogva a kézipénztárt hiánytalannak jelenthetjük
Vizsgálat alá vettük ezután a törzsvagyon-könyvet. E szerint a társaságnak a mai napon 6 ezer-koronás (6000 kor.), 35 négyszáz-koronás (14,000 kor.) és 32 kétszáz-koronás (6400 kor.) alapitó tagja lévén, az alapitók száma a mult évihez képest nem változott. A felsorolt, összesen 26,300 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 21, 000 kor. és fizetetlen még 5400 kor. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben biztositva van 4400 kor., a miről közvetetlen szemlélet és számbavétel alapján meggyőződtünk, ellenben 1000 kor. kötelezvényekkel biztositva nincsen.
Inditványozzuk, hogy a t. választmány szólitsa fel azon alapitókat, kik kötelezvényeket állitottak ki s ezekben alapitványuk öt év alatt leendő befizetésére magukat kötelezték, hogy alapitványukat már most fizessék be; az a négy alapitó pedig, a kiknek alapitványa kötelezvénynyel biztositva nincsen, ismételten szólitassék fel vagy az alapitvány befizetésére, vagy kötelezvény kiállitására.
A társaság törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 kor. összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (26,400 + 3400) 29,800 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 21,000 kor. befizetett alapitványból és a megtakaritott 3400 koronából, öszszesen 24,400 koronából 21,200 kor. az osztrák-magyar banknál, 3200 kor. pedig kötvényben a pénztárnok kezénél őriztetik, a bank 5 db. letéti jegyének, továbbá 11 db. kétszáz-koronás, 1 db. ezer-koronás 4%-os magyar bankjáradék-kötvények megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a társaság teljes vagyonállása a föntebb emlitett 29,800 kor. törzsvagyonnal, továbbá a választmányi határozatok alapján a Középkori Czimeralbumra félretett 1086 kor. 65 fillérrel s a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire fentartott 200 koronával (mely utóbbi 1286 kor. 65 fillért tevő összegek két külön takarékpénztári könyvecskére tétettek le), végre a mult évi 590 kor. 54 fillérnyi pénztári maradványnyal, tehát 1900. évi deczember 31-ikén összesen 31,677 kor. 19 fillérrel állapittatott meg.
A mi az 1900-iki zárszámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárszámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő, jelentjük, hogy a bevételek az előirányzatnál jóval kedvezőbb eredményt tüntetnek elő, a mennyiben a mult évben 1168 kor. 67 fillérrel több vétetett be; ezzel szemben a kiadások csak 587 kor. 49 fillérrel növekedtek, de ebből is 543 kor. 70 fill. a tőkésités többletére esik. Úgy. hogy az előirányzott 9 kor. 36 fill. maradvány helyett a tényleges maradvány 590 kor. 54 fillér.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmúlt évben is reálisan és körültekintöleg gazdálkodott, javasoljuk a tek. választmánynak, hogy Tóth Árpád társasági pénztárnok urat a mult 1900. évi számadásokra nézve, a szokásos fentartással, fölmenteni méltóztassék.
Áttérve ezek után a titkártól előterjesztett 1901. évi költségvetési javaslatra, annak egyes tételeit az eddigi tapasztalatokkal, a mult év eredményeivel s a jövő szükségleteivel megokoltaknak véljük. A mi a kiadások 2. sz. tételét illeti, a pénztárnoknak külön pótlék czimén 100 koronát vagyunk bátrak javaslatba hozni, hivatkozva az uj tagkönyv fáradságos összeállitására és különösen a tagdij-hátralékok behajtása körül kifejlett buzgalmára, a melyet a zárszámadás adatai szerint szép eredmény kisért. Szerencsénk van tehát a költségvetést 10,038 kor 19 fill. bevétellel, 9980 kor. kiadással, s igy 28 kor. 19 fülérnyi előirányzott pénzmaradványnyal a tek. ig. választmánynak elfogadásra ajánlani.
Budapesten, 1901 február 23-ikán.

Szinnyei József s. k. Borovszky Samu s. k.
számv. biz. tag. számv. biz. tag.

Éble Gábor s. k.
számv biz. tag.
A számvizsgáló bizottság jelentése elfogadtatván, az ig. vál. Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentést a szokásos fentartással megadta, a számvizsgáló bizottságnak pedig buzgó fáradozásáért köszönetet szavazott.
A számvizsgáló bizottság ajánlata alapján a társaság költségvetése az 1901. évről következőkép állapittatott meg:

Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1900-ról 590 kor. 54 fill.

2. Értékpapirok kamatai (24, 200 kor.
koronajáradék és 200 kor. jelz.
hitelbank nyer.-kölcsön kötvény
után 4%) 976 kor. – fill.

3. 5400 kor. be nem fizetett
alapitvány után 5% 270 kor. – fill.

4. A pártoló tagok után
várható összeg 2700 kor. – fill.

5. Az évdijas tagok után
várható összeg 2500 kor. – fill.

6. A Középkori Czimeralbum
I. és II. kötetének kiadására
(a) a taka rékpénztárban elhelyezett
486 k. 65 f.; b) a M. Tud.
Akadémia segélye 1200 kor.) 1686 kor. 65 fill.

7. A társulati kiadványok eladásából 660 kor. – fill.

8. Alapitvány-befizetés 600 kor. – fill.

9. Postai megbizásokból
várható megtérülés 35 kor. – fill.

10. Rendkivüli bevétel 20 kor. – fill.

Összesen 10,038 kor. 19 fill.

Kiadás.

1. Személyi járandóságok (titkár
600 kor., jegyző 400 kor.,
pénztárnok 500 kor.) 1500 kor. – fill.

2. Pénztárnoknak külön pótlék 100 kor. – fill.

3. A Turul irói és szerkesztői
tiszteletdijai (a) 25 iv irói dija,
iven ként 48 kor. 1200 kor.;
b) szer kesztés ivenként 10 k.,
250 kor.) 1450 kor. – fill.

4. A Turul 4 füzetének
nyomatása és egyéb
nyomdai költségek 2850 kor. – fill.

5. Szinnyomatok készitése 500 kor. – fill.

6. Metszetek, rajzok készitése 200 kor. – fill.

7. Postai megbizások 80 kor. – fill.

8. Irodai átalány 120 kor. – fill.

9. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.

10. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési
dijak, másolatok stb. 240 kor. – fill.

11. A Középkori Czimeralbum
I. és II. kötete kiadásának költségei 2000 kor. – fill.

12. A Nemzetségi Zsebkönyv
folyta tására félreteendő 200 kor. – fill.

13. Tőkésítés 600 kor. – fill.

14. Rendkivüli kiadás 20 kor. – fill.

Összesen 9980 kor. – fill.

Előirányzott maradvány 1902-re 28 kor. 19 fill.

Egyenleg 10,038 kor. 19 fill.

Az országos múzeum- és könyvtár-bizottság 1900. deczember 24-én kelt átiratában a társaságot a bizottságban leendő képviseltetésre szólitván fel, tekintettel arra, hogy az országos bizottság elnökválasztó közgyűlése ez évi február 2-ikára volt tervbe véve, az elnökség saját hatáskörében intézkedett ez ügyben és a társaság képviselőiül az 1901. év folyamára báró Radvánszky Béla elnököt, Bánó József másodelnököt és Áldásy Antal jegyzőt nevezte meg. Ez intézkedés a titkár által azon megjegyzés kapcsán, hogy az országos bizottság közgyűlése további intézkedésig elhalasztatott, bejelentetvén, az igazgató választmány azt jóváhagyólag vette tudomásul.
A titkár ezután hivatkozva nagymérvű elfoglaltságára, mely nem engedi meg, hogy a Turul szerkesztésének elegendő időt szentelhessen, az alapszabályok 14. §-a alapján társszerkesztőt kér maga mellé. Az igazgató választmány e kérelemnek helyt adván, az elnök által elrendelt titkos szavazás eredményéül a Turul társszerkesztöjévé öt évi tartamra 11 szóval 1 ellenében Varjú Elemér ig. vál. tagot választotta meg.
A Franklin-Társulat a Nemzetségi Zsebkönyv folytatásának kiadása tárgyában ajánlatot intézett a társaság elnökségéhez, hajlandónak nyilatkozva a munkának az I. kötetéhez hasonló kiállitásban dijtalan kiadására, ha a társaság abból 250 példányt 3 1/2 koronáért átvesz. Az ig. választmány az ajánlatot tudomásul vette, azonban úgy annak, mint a más oldalról korábban beérkezett ajánlatnak érdemleges tárgyalásába csak a szövegért járó tiszteletdij fedezete kérdésének megoldása után bocsátkozhatik.
Ez ügygyei kapcsolatban ifj. Reissig Ede ig. vál. tag részletes tervezetet mutat be a felől, miként véli a zsebkönyv kiadásához szükséges fedezetet előfizetés utján előteremthetőnek. A tervezet, beható eszmecsere után, melyben id. Bánó József és fejérpataky László másodelnökök, Borovszky Samu, Emich Gusztáv és a titkár vettek részt, további megvitatás végett bizottsághoz utasittatott, melybe a társ. elnök, akadályoztatása esetén a másodelnökök egyikének vezetése alatt az inditványozó, Komáromy András ig. vál. tag és a titkár küldettek ki.
A budai könyvtár igazgatósága a társulati kiadványok dijtalan megküldése tárgyában az elnökséghez megkeresést intézvén, az ig. választmány az eddigi gyakorlathoz képest az esetre, ha a könyvtár-egyesület a társaság évdijas tagjai közé belép, hajlandónak nyilatkozott a Turul 1888–1900. évi folyamait féláron, a Nemzetségi Zsebkönyv I. kötetét, a Turul tárgy- és névmutatóját és a «Századunk névváltoztatásai» czimű munkát dijtalanul engedni át a nevezett könyvtárnak.
Az Erdélyi Kárpátegyesületnek 1900 deczember 1-én kelt átiratában foglalt azt a kérését, hogy a társaság mint olyan lépjen az egyesület tagjai közé, az igazgatóválasztmány, pénzügyi helyzetére való tekintettel, nem teljesitheti, az egyesület czéljait azonban melegen ajánlja saját tagjai figyelmébe, s a taggyüjtő íveket a netaláni tagsági jelentkezések bejegyzése czéljából a titkári hivatalnál a társulati tagok rendelkezésére bocsátja.
A pénztárnok által beterjesztett kimutatás szerint a társaság bevétele az ülés napjáig 2487 kor. 53 f., kiadása 1325 kr. 56 f., pénztári készlet 1161 kor. 97 f. Vagyonállás: értékpapirokban 24, 800 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., a Középkori Czimeralbum alapjára takarékpénztárban elhelyezve 1086 kor. 65 f, a Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 200 kor., pénztári készlet 1161 kor. 97 f., összesen 32648 kor. 62 fillér.
A folyó ügyek után az igazgató választmány az elnök inditványára Thaly Kálmán ig. vál. tagot a Szent-István-renddel történt kitüntetése alkalmából jegyzőkönyvileg üdvözölte.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Emich Gusztáv és Varjú Elemér ig. vál. tagokat kérte fel.

SZAKIRODALOM.

A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Az 1893-iki Péczely-jutalommal kitüntetett pályamű. Irta Karácsonyi János a M. Tud. Akadémia lev. tagja. Első kötet. Budapest. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 1900. Ára 9 korona. 8-rét. Czimlap, X és 464 oldal.

Nyolczvan esztendő alatt bámulatos utat tett meg a magyar történetirás. Semmi sem jelzi ennek az útnak a nagyságát jobban, mint az a munka, a melyet Horvát István 1820-ban s az, a melyet Karácsonyi János 1900-ban a magyar nemzetségekről irt. Végtelenül tanulságos egybevetni ezt a két könyvet. Mekkora haladás, minő eredmények! Az összehasonlitásból megnyugvást és reményt merithetünk; megnyugvást, hogy a végzett munka nem volt eredménytelen s reményt arra, hogy a százados hányattatások között hátramaradt magyar tudomány ily erővel haladva, végre is utól fogja érni a Nyugatot, a melynek bennünket elhagyni nem volt érdem, de a melyet nekünk utolérni dicsőség leend.
A nemzetségek kérdése régóta foglalkoztatta történetbuvárainkat. Már maga az, hogy a de genere jelző használata nemzeti különlegesség, izgatta, csábitotta őket. Sajátságos, hogy a tárgygyal foglalkozók hosszú ideig még a kérdés lényegével, a nemzetségek mivoltával sem tudtak tisztába jönni. Megtévesztette őket a szó, az elnevezés, a mely igen tág értelmü; és miután krónikánk a magyar törzs-, avagy hadszervezet elemeit is a genus, generatio kifejezéssel illeti, nem volt nehéz az oklevelek nemzetségeit a krónikáéival összevéteni. A zavart növelte az is, hogy a nemzetségek nevei, a melyek – mint ma tudjuk – mind személynevek, az oklevelekben rendszerint nincsenek ragozva, a miért aztán a generatio Abá-t Aba nemzetségnek forditották s értették, holott az valójában Aba nemzetsége. Pedig a helyes értelmezés már magában is megadta volna a magyarázatot.
Nem sok ideje, hogy a nemzetségek mivoltával tökéletesen tisztába jöttünk s ebben nem csekély érdeme van annak a férfiúnak, a kinek könyvét itt bemutatni szerencsém van. Még kevesebb, mint egy évtizeddel ezelőtt Wertner Mór hasonló tárgyú müvében_{A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig.
Temesvár, 1891–92. I. kötet VIII. lap.}* lehetőnek, sőt valószinünek tartotta, hogy a genusok egyike-másika a nemzet bevándorlásakor fennállott nemzetségeknek köszönhette eredetét. Ám a kérdés Karácsonyi munkájával végső stádiumába jutott, teljesen befejezettnek, eldöntöttnek tekinthető. Az egyes nemzetségek genealógiáját bővithetni, sőt egész uj, eddig a homályban rejtőzött nemzetségeket napfényre hozni mindenkor lehetséges lesz, de a dolog lényegén ez mit sem változtat; Karácsonyi meghatározására mindenkor meg fog állni, hogy t. i. a nemzetség nem egyéb, mint valamely közös őstől leszármazó családok összessége.
Karácsonyi müvének első kötete rövid bevezetéssel kezdődik, a melyben a szerző összefoglalja a genusok vizsgálatából levont eredményeket. Megdönthetetlen érvekkel bizonyitja be először azt, hogy a nemzetségeknek az úgynevezett 108 törzshoz semmi köze, másodszor, hogy a genus jelzés az egy közös ősapától eredő vérrokon családoknak gyűjtő neve s megkülönböztető jele. Ebből a bevezetésből ismerjük meg a teljes munka tervezetét is. Fog pedig az állani első sorban a főúri vagy nemesi rangban levő anyaországi, azután a tót- és horvátországi, végül a nem nemes renden levő nemzetségek ismertetéséből. Az egészet bezárja egy Csergheő Géza tollából folyt függelék a nemzetségi czimerekről.
Az előttünk fekvő kötet hatvan genusról ad számot. Ezek pedig a következők: Aba, Agha (Acha), Agmánd (Ogmánd), Ajka, Ajtony (Achtum, Ochtum, Ahton), Ákos, Alap (Olup), Almási,_{Csupán a krónika ismeri.}* Andornok (Ondarnuh), Apocz (Apuch, Opuz) Apor (Opor, Opur), Aracsa (Orocha), Atyusz (Oghus, Ochuz), Azar, Baár (Bor), előbb Kalán, Baksa (Boxa, Baxa), Bala, Balog (Bolug, Balug), Balog-Semjén, Bana, Bancsa (Vancha), Baracs, Baracska (Brucsa, Brugsa), Barsa, Becse-Gergely, Beicz, Bék, Bél, Beli, Berch (Bérez?) Berencs, Bés, Bicske, Bikács, Bogát-Radvány, Bolnucs (Bolnócz?) Borics, Borsa, Boszlig, Bő, Bökény, Buchk (Bojk?), Budmér, Csák, Csanád, Csem, Csemely vagy Csemény, Csermény, Csőit, Csór, Csupor, Damasa, Dém, Divék, Dobák, Dorozsma, Döröcske (Durugcha?) Drud, Ehel és Érd._{Csak a krónika emliti.}* Természetesen az egyes nemzetségeknek jutott tér igen aránytalan: akárhánynak ismertetése monográfia terjedelmét ölti, viszont egyeseké alig pár sornyi, a szerint, a mint róluk okleveleinkben több-kevesebb emlékezet maradt. A bővebben ismertetett genusoknál a szerző három részre osztja tárgyát; elöl közli a XIV. század közepéig menő pontos genealógiát, azután elmondja a nemzetség történetét, végül megismerteti birtokait.
A genealógiai adatok pontossága, a mennyire azokat ellenőrizni alkalmunk nyilt, kifogástalan. A rengeteg oklevél kivonatolása, feldolgozása közben még az anyag megrostálására is ráért a tudós szerző s akárhány, eddig hitelesül elfogadott oklevelet elvet s felhasználatlanul hagy. Első sorban ez emeli müvét az eddigi hasonló irányú munkák fölé. Főérdemét mégis nem ebben, hanem abban találjuk, hogy látszólag száraz tárgyát élvezetes formába öltöztette, kellemes, nem csupán a szaktudósnak hasznos, hanem a históriakedvelő laikusnak is megfelelő olvasmánynyá tudta tenni. A melyik nemzetségről bővebben folytak az adatok, például az Aba, Akos, Kalán vagy Baár, Baksa, Balog-Semjén, Becse-Gergely, Bogát-Radvány vagy Csák generatiójáról, ügyes tollal megirt egységes rajzokat kapunk a kötetben, a melyek telve vannak művelődéstörténeti adatokkal. Ezekben megelevenedik előttünk a XII–XIII. század társadalma, a szerepet vivő nemesség, harczainak, pőréinek szövevényes bonyodalmaival, az élet- és vagyonbiztosságért vivott tusaival. Látjuk, mint éheztek elődeink a földre, akár csak a jelenkor alföldi kisgazdája, mint iparkodtak minden megengedhető s megengedhetetlen eszközzel gyarapitani a tekintélyt, hatalmat adó birtokot; de látjuk e mellett nem egyszer tiszteletre méltó példáit a hűségnek, önfeláldozásnak s a hazaszeretetnek.
Ugy tetszik, mintha ezek a családtörténeti monográfiák, a nemzet belső életének ezek az aprólékos rajzai nagy szerepre volnának hivatva; mintha ezek egyengetnék útját a jövendő magyar történetírásnak, annak, a mely szakitva a mult s részben a jelen traditióval, irányával nem főleg az ország, a nemzet, mint egységes test szerepét a tóbbi államok s nemzetek között, nem csupán az összesség történetét festi, hanem a mely első sorban népünk, őseink életét, szellemük irányát, haladásuknak, törekvéseiknek rugóit, erkölcsét, szokásait rajzolja.
Karácsonyi könyve valódi nyeresége történetirásunknak. Mi, a kik a családtörténettel különösebben foglalkozunk, igen sokat fogunk belőle merithetni, első sorban mintát fogunk benne találni arra, hogy kell száraz tudományunkat megkedveltetni.
Midőn a szerzőnek s a müvét jutalmazó és közrebocsátó M. T. Akadémiának a jól sikerült könyvhöz szerencsét kivánunk, várakozással tekintünk a következő kötetek megjelenése elé.

Varjú Elemér.

Hetényi Bódog. Magyarország külön czimerének és a magyar korona országai egyesitett czimerének leirása és rajza. A magyar nép és ifjúság számára. Budapest, Engel S. Zsigmond. Ára 10 fillér.

Hasznos munkát végzett Hetényi Bódog elemi iskolai igazgató, kiadván két nyolczadrétü táblán szinnyomatban a magyar országos és birodalmi czimert. Magukról a képekről nincs mit mondani, azok a hivatalosan megállapitott s közrebocsátott ábrák kicsinyitett másolatai. Sajnálandó, hogy a csinos képekhez igen kevés és nem a legjobban megszerkesztett szöveg járul. Mindössze a megállapitott heraldikai leirást nyomatta le (hibásan) a kiadott képek hátlapján. Ebből ugyan a nép és az ifjúság édes keveset fog megtudni, ennél jóval többet ért volna czimerünknek rövid, könnyen érthető történetét adni, kisérve néhány buzdító, lelkesitő mondással, vagy valamely a nemzeti czimerre vonatkozó költeménynyel.
Mindazonáltal dicséretet érdemel a vállalkozás, a mely nemzetünk legszebb szimbólumának ismertetését tűzte ki czélul. Ha egy következő kiadásban a szöveg hibái kijavíttatnak s hiányai pótolva lesznek, úgy a kis füzetke jó szolgálatot fog tenni.

Pálmay József. Udvarhely vármegye nemes családjai. Kiadja Betegh Pál könyvnyomdái műintézete Székely-Udvarhelyt. 1900. 268. 1. 4-ed rét.

A történettudományi detailmunkának egyik ágában, az u. n. családtörténetben örvendetes föllendülés észlelhető. Mind többen és többen kezdik belátni, hogy az egyes családok története a családtagok természetszerű érdeklődése mellett az általános történetirás szempontjából is számithat figyelemre és elismerésre. S valóban, az egyes történelmi korszakokról, áramlatokról, irányokról fölállitott különböző elméletek vagy az egymással szemben álló felfogások igen tanulságosan vizsgálhatók a különböző családok szükebbkörü, de azért a történeti fejlődés nagy áramával érintkezésben levő s hogy úgy mondjuk, annak alkatelemeit képező eseményeiben. Minden család története megannyi igazoló, ellenőrző, módositó adat a nemzeti történet általános nagy tételeihez és semmi kétség, hogy az ilyen részletkutatások, ha bizonyos adattömeget fognak összegyűjteni, nem egy uj árnyalatot fognak szolgáltatni a történet összefoglaló nagy képeihez. Egy nagy bökkenője van ugyan a kérdésnek, s ez az, hogy az ilyen aprólékos munkát nem mindig a történetirás módszerével dolgozó szakemberek végzik. Ezeknek még mindig akad fontosabb teendőjük, s a családtörténeti kutatások elvégzése igen sokszor a müveit dilettánsokra marad. De hát ez némileg a dolog természetéből folyik s ha az ilyen munkára vállalkozó műkedvelőkben meg van a kellő jártasság, lelkiismeretesség az anyag pontos összehordására, már ezzel is igen nagy szolgálatokat tesznek. Adataik történettudományi értékesitését majd elvégzik arra hivatott szakemberek.
Az előttünk fekvő kötet azonban még a dilettáns munkák szinvonaláig is alig emelkedik. Semmi sem könnyebb, mint egy vármegye nemes családairól összeróni néhány ivet, különös figyelemmel az élők hiúságára, s nem törődve sem teljességgel, sem pontossággal. A szerző egyetlen országos levéltárban sem kutatott; néhány ismert nyomtatott forrásmunkán kivül csak Udvarhely vármegye levéltárát használta fel. Legtöbbet meritett az 1614. évi február 18-ikán, továbbá az 1712. évi augusztus hó 9-ikén és végre az 1806 évi január 14. és 15-ikén történt udvarhelyszéki összeirásokból (lustrális könyvekből). Erről a föforrásáról a következőket irja bevezetésében: «Ezen lustralis könyvek a székely nemességet 3 osztályba sorozzák, u. m. a főrendek (primores, nobiles), lófők (primipili) és gyalogok vagy darábantok (pedites, pixidarii). S bár Werbőczy hármas könyvének III. rész 4. czime szerint a szabad székelyek mind nemesek valának s ezen osztályozás elvi különbséget nem eredményezett, mégis be kell vallanunk, hogy igenis volt a három osztály között mégis különbség, mert a főrendek (primor) vagy főnemesi rend (Erdélyben mágnási osztály), ha nagyobb kötelezettségeik is valának, mint a lófő és gyalogoknak, mert előbbieknek saját költségeiken kellett, hogy nagyobb számú lovas katonákat előállitsanak, fölfegyverezzenek és ellássanak, de több jogokat is élveztek mint a két más rend. A primipilus (lófő) csak egymagában lovon jelent meg, de előléphetett primorrá, ha több lovassal jött. A pixidarii (gyalogok) pedig ló nélkül csak fegyverrel állottak ki.»
A feldolgozott anyag terjedelmére nézve elég fölemlitenünk, hogy mintegy hétszázötven család rövidebb-hosszabb történetét tartalmazza könyvünk s a szerző még egy pótfüzetre való anyaggal rendelkezik. Természetesen némely családoknál alig egy-két adat, a mit a szerző fölkutathatott; viszont igen sokszor körülményes, részletező ismertetéseket nyujt. A lehetőségig arra törekszik, hogy minél több irányú családfákkal illusztrálja előadását, de ezekben a genealógiai összeállitásokban sajnosán nélkülözzük a józan kritikát. Gyermekes meséket kész igazságnak vesz s Kr. u. 567-ből való leszármazásokat hitelesnek tekint. A Kolumbán család nemzedékrendjét például 1060-tól hozza le, s nyugodtan leirja, mint esett el a XIII. században, élt K. Ferencz fia Gergely – 1479-ben! Talán mondanunk sem kell, hogy legtöbb adatáról nem mondja meg, honnan való, s ezért jogosan kétségbe vonhatjuk még némely valószinünek látszó adatai hitelességét is. A mi pedig az egyes családok élő tagjainak jellemzésénél mutatkozó, sokszor túlzott és némileg naiv jóakaratot illeti, ebben ez a könyv is rokon hasonló tárgyú társaival.
A részletező ismertetésről a helyszűke miatt le kell ugyan mondanunk, azonban szükségesnek tartjuk azon családok felsorolását, a melyekről szerző kimeritőbb leirásokat és fejtegetéseket közöl. Ezek a következők: Székelyudvarhelyi Ágotha, Árkosi Barabás, Nagyborosnyói Bartha, Kálnoki és Hodgyai Bedő, Benczédi Benczédi, Kisbaczoni Benedek, Iktári gróf Bethlen, Bethleni gróf Bethlen, Homoródszentmártoni Biró, Bolyai Bolyai, Száldobosi Borbáthy, Fordai Borbély, Alsócsernátoni Damokos, Vargyasi Dániel, Patakfalvi Ferenczi, Kocsárdi, Martonosi és Szombatfalvi Gálffy, Gidofalvi Gidofalvy, Légfalvi Gyárfás, Gyarmathi Gyarmathy, Zátoti gróf Gyuloffy, Hallerkeöi gróf Haller, Magyarzsákodi Hegedüs, Kishalmányi Hollaki, Szentgerőczei Jakab, Nagyszalontai, Kecskeméti és Jakabházi Jakabházy, Kassai alias Farkas, Magyargyerőmonostori gróf és báró Kemény, Kénosi és Homoród-városfalvi Kénosy, Olaszteleki Kolumbán, Nagysolymosi Koncz, Göncz-ruszkai gróf Kornis, Timafalvi Kovács, Jánosfalvi László, Gyergyószárhegyi gr. Lázár, Vargyasi Máthé, Lengyelfalvi báró Orbán, Bethlenfalvi Pál, Tartsafalvi Pálffy, Kisrhédei gróf Rhédey, Sándor, Zetelaki Sebestyén, Sárdi Simén, Kissolymosi és Farczádi Simo, Szenterzsébeti Szakáts, Szemerjai Szemerjai, Sepsiszentgyörgyi és Timafalvi Szentgyörgyi, Sepsiszentkirályi és Kissárosi Szent-Királyi, Homoródszentpáli Szentpáli, Szombatfalvi Szombatfalvi, Kadicsfalvi Török, Ábrahámfalvi Ugron családok.
A könyv értékét nagyon emelik a közölt czimerrajzok. Kár, hogy nagyrészük igen sok kivánni valót hagy a művészeti kivitelt illetőleg. A rajzok készitője sok buzgóságot fejthetett ki, azonban, úgy látszik, heraldikai rajzok készitésére, czimerek megszerkesztésére nincs meg a kellő ügyessége és leleménye.
Felsoroljuk azon családokat, a melyeknek czimereit rajzban is bemutatja könyvünk. Ezek a Dályai Ábrán (1825-ben használt pecsét után közölve), Bözödi Ádám (1825-ben használt pecsét után közölve), Székelyudvarhelyi Ágotha (Rákóczy György 1662 január 30-iki adománya), Tóti és Voldorfi Apáthy, Kissolymosi Augusztinovics, Homoródalmási Bárra (1777), Nagyborosnyói Bartha (Bethlen Gábor 1618 május 26-iki adománya), Bágyi Baczó (1703), Kovásznai Becsek, Kálnoki és Hodgyai Bedő (1811-iki pecsét után közölve), Kisbaczoni Benedek (Apaffy Mihály 1665 augusztus 25-iki adománya), Torboszloi Bereczki (Bethlen Gábor 1612 május 22-iki adománya), Csiktusnádi Betegh, Homoródszentmártoni Biró, Albisi és Felsőcsernátoni Bod (I. Rákóczy György 1640-iki adománya), Száldobosi Borbáth (Apaffy Mihály 1677 június 12-iki adománya), Tordai Borbély (Báthori Zsigmond 1388 deczember 30-iki adománya), gróf Csáki, Nagyajtai Cserei, Vargyasi Dániel, Álsócsernátoni Domokos, Székelyudvarhelyi Deési (Apaffy Mihály 1683 márczius 31-iki adománya), Kónyádi Derzsi (Apaffy Mihály 1663 július 24-iki adománya), Dersi Elekes (Rákóczy György 1631 november 2-iki adománya), Szenterzsébeti Feiervári (Bethlen Gábor 1620 augusztus 29-iki adománya), Nagygalambfalvi Feleki (I. Ferencz József 1887-iki adománya), Felsőbenczédi Firtos (L Lipót 1701 szeptember 13-iki adománya), Patakfalvi Ferenczi (Bethlen Gábor 1629-iki adománya), Kocsárdi, Martonosi és Szombatfalvi Gálffy, Gambamári báró Gamerra (Ferencz császár 1764 május 5-iki adománya), Székelyudvarhelyi Gáspár (I. Lipót 1698 február 4-iki adománya), Gidofalvi Gidofalvy (I. Lipót 1702 márczius 15-iki adománya), Gonda (1760 szeptember 25.), Gyarmathi Gyarmathy (Apaffy Mihály 1676 február 12-iki adománya), Bodbai Gyertyánffy (1795 június 25.), Vargyasi Györke (Apaffy Mihály 1675 november 26-iki adománya), Marosnémethi és Nádaskai gr. Gyulay, Vargyasi Hajós, Hallerkeöi gr. Haller, Vizaknai Hajdú (Bethlen Gábor 1625-iki adománya), Magyarzsákodi Hegedüs, Kishalmágyi Hollaki, Vargyasi Ilkei (Rákóczi György 1651 február 18-iki adománya), Sófalvi Illyés, Vargyasi Imecs (Apaffy Mihály 1678 június 3-iki adománya), Kányádi Jakab (Apaffy Mihály 1679 április 16-iki adománya) Szentgericzei Jakab (1649 augusztus 26.), Nagyszalontai Jakabházy (III. Ferdinánd 1637 augusztus 23-iki adománya), Kézdivásárhelyi Jancsó (Báthory Gábor 1613 június 13-iki adománya), Kassai alias Farkas (Bethlen Gábor 1616 április 16-iki adománya), Magyargyerőmonostori gróf és báró Kemény, Kénosi és Homoródvárosfalvi Kénosy, Olaszteleki Kolumbán, Nagysolymosi Koncz, Borosjenői és Bögözi gr. Korda, Göncz-ruszkai gr. Kornis, Homoródalmási Kovács (Bethlen Gábor 1628 július 7-iki adománya), Késmárki Lányi (I. Lipót 1666 február 10-iki adománya), Jánosfalvi László (Báthori Gábor 1612 augusztus 16-iki adománya), Gyergyószárhegyi gróf Lázár, Alsólendvai Lendvay (1776), Nagyküküllőfalvi Lukácsffi (Apaffy Mihály 1670-iki adománya), Bikafalvi Máthé (Rákóczi György 1632 július 18-iki adománya), Vargyasi Máthé (Apaffy Mihály 1671 május 14-iki adománya), Kissolymosi Máthéffi (Apaffy Mihály 1667 szeptember 21-iki adománya), Nagy, alias Makay (II. Ferdinánd 1635-iki adománya), Lengyelfalvi báró Orbán, Bethlenfalvi Pál (Rákóczi György 1632-iki adománya), Tartsafalvi Pálffy, Steinbürgi Pildner (Mária Terézia 1747 április 10-iki adománya), Kiskantafalvi Rátz (Rákóczi György 1635 július 20-iki adománya), Plankensteini báró Rauber, Kisrhédey gróf, Rhédey, Agyagfalvi és Enlaki Sala, Bolgárfalvi Sebesy, Homoródalmási Sebestyén (Bethlen Gábor 1622 november 5-iki adománya), Sárdi Simén, Kissolymosi és Farczádi Simó, Dubravai Solymossy (III. Károly 1721-iki adománya), Vargyasi Sós (Rákóczi György 1616 márczius 21-iki adománya), Bérei Szabadi (Bocskai István 1605 szeptember 15-iki adománya), Csikszentmártoni Szabó, Székelyudvarhelyi Szabó (Rákóczi György 1636 október 18-iki adománya), Szenterzsébeti Szakáts, Vargyasi Szász (Apaffy Mihály 1678 július 24. adománya), Szemerjai Szemerjai (Apaffy Mihály 1660-iki adománya), Sepsiszentgyörgyi és Timafalvi Szentgyörgyi (I. Lipót 1701 augusztus 10-iki adománya), Sepsi-Szentkirályi és Kissárosi Szentkirályi, Szombatfalvi Szombatfalvi, Kadicsfalvi Tibád, Kadicsfalvi Török, Ábrahámfalvi Ugron, Nagyváradi Veres családok.
Kétségtelenül sok olyan család nevével találkozunk a Pálmay könyvében, a melyeket talán nem is keresnénk épen Udvarhely vármegye családai között. A magyarázata ennek az, hogy szerző fölvett könyvébe olyan családokat is, a melyek nem tartoznak ugyan a megyei családok közé, azonban bizonyos vonatkozásoknál fogva némi szerepük volt a megye történetében. Jellemző pl., a mint szerző megindokolja, hogy miért tárgyalja a gróf Csáki család történetét. «Megyénket – úgymond – e család csak annyiban érdekli, a mennyiben a szentdemeteri Gyulaffy-féle kastélyt Balási, Nyujtódi és Csáki épitették volna (szóhagyomány).» Ez a körülmény is magyarázza a könyv nagy terjedelmét.
Mindent összevéve, ha nem is hunyhattunk szemet a munka fogyatékosságai felett, el kell ismernünk, hogy Pálmay József sok tekintetben köszönetet érde mel buzgó vállalkozásáért. A székely nemességi kérdé sek gyakori bonyodalmasságában minden hibái mellett is használható kalauz s igen sok esetben historikusok is jó hasznát vehetik.
A könyv nyomdai kiállitása becsületére válik a ki adó műintézetnek. Kár, hogy a czimlap nemzeti ala pon nyugvó szeczessziósságával nem sikerült. A mű ára 16 korona.

–g–

Kérelem.

Gróf Mieroszowski János dr. azon kérelemmel fordult olvasóinkhoz, hogy a Salamon családnak Sziléziába szakadt ágáról netalán birtokukban levő ada tokat sziveskedjenek vele közölni. Ez a Salamon csa lád, a mely magát de Benedictoviae nevezte, már 1388-ban szerepelt Lengyelországban s a XVI. szá zadban kihalt.
Az esetleg beérkező feleleteket folyóiratunkban fogjuk közölni.

1901-2

TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMI.

49ADALÉK HUNYADY JÁNOS SZÁRMAZÁSÁHOZ.5

Lesz-e idő, mikor e kérdés, minő származásu volt a magyar nemzetnek «rettenthetetlen és szennytelen lovagja», Hunyady János? nem fogja gyötörni a magyar történettudósokat? Lesz, de csak akkor, ha e kérdésre már biztos, kétségtelen feleletet tudunk adni. Addig e felelet után mindig kutatni s minden czélhoz vezető adatot számba venni szigoru kötelességünk. Foglalkoznunk kell tehát Hunyady János családi viszonyaival, őseivel s minden róluk felvilágositást nyujtó körülménynyel.
Csakhogy valami ujnak, az eddig már anynyiszor elmondott, el is csépelt, de a döntéshez még sem elegendő adatokhoz való kapcsolása, roppant nehéz dolog. Fölkelt a nap, a lángbuzgalmu, világhirü keresztény hős, Hunyady János, s nemhogy megvilágitotta volna, hanem inkább homályba boritá a kis csillagokat, az ő kis családi körét és őseit.
E homály eloszlatása végett jöttek először is I. Mátyás királyunk korában a pénzért és udvari kegyért hazudozó hizelgők s felhasználva az emberi hiuság gyöngéit, beszéltek olyan ősökről, a kik Hunyady János koránál ezredévekkel előbb a sirban nyugodtak, de még talán abban is megfordultak, ha hallották az évezredek történetének ilyetén átugrását, meghamisítását s egykori pásztoraiknak vérükből egyenes származtatását.
Jöttek azután az ingyenes, de szerfölött hiszékeny krónikások, különösen Heltai és társai s a kiváncsiságot kielégitendők mondottak csuf, feneketlen, hazug mesét a római császárról, annak erkölcstelen magaviseletéről, a számitó anyáról, a gyűrűről, hollóról stb., csak úgy hizott ezektől a költői képzelet, de századokra odalett a történelmi igazság.
Jöttek végre az oklevél-hamisítók is. A maguk elméjének szülötteit felöltöztetik az egykoru szemtanuk, a kortársak ruháiba, beszéltetik Mátyás királyt az ő őseiről, Hunyadi Jánost az ő osztályos atyafiairól s megtévesztik, félrevezetik az oly jeles, az igazságot őszintén szerető férfiakat is, mint Kaprinai, Kerchelich, Teleki József, Nagy Iván és Réthy.
Csoda-e ezek után, ha e mesterségesen is növesztett homályban még azok is eltévedtek, a kik azt eloszlatni törekedtek? Csoda-e, hogy néha-néha tulzó buzgalmukkal, tévedéseikkel a zavart, a homályt még nagyobbá tevék?!
Úgy vagyunk tehát Hunyady János őseinek felkutatásánál, mint a ki nagy romhalmaz előtt áll. Látja a romokból, hogy ott nagy, jeles épületnek kellett lennie, de mi volt az? Mily nagy, mily erős volt? Nem tudhatja, hacsak a romokat, a törmelékeket el nem távolitja s az alapfalakat meg nem vizsgálja.
Távolitsuk el mi is előbb Hunyady János és I. Mátyás királyunk őseiről a szándékosan vagy jóhiszemüleg rájuk teritett törmelékeket, a homályt okozó adatokat.
A hizelgőktől épitett kártyavárakra elég ráfujnunk. A ki bolonddá akarja magát tétetni, az járjon a hizelgők után.
A mesemondó krónikásra csak azt a történeti igazságot kell ráolvasnunk, hogy Zsigmond király (s később császár) 1394 előtt nem járt Erdélyben,_{Ráth Károly, Magyar királyok utazásai. 87–99. ll.; Turul, VIII. évf. 191. l. Itt Pór A. kimutatja, hogy a moldvai hadjárat nem 1390-ben, mint eddig vélték, hanem 1394 végén és 1395 elején történt. Ekkor jött Zsigmond először Erdélybe.}* 1394-ben pedig Hunyady János már legalább is 7 éves vala. Némuljon el, a kit nyilvánvaló hazugságon kapnak.
A megtévesztés leggonoszabb szerzőiről, az oklevélhamisitókról s a kezükből kikerült koholmányokról történetiróink eddig vagy éppen nem, vagy csak félve, feltételesen nyilatkoztak. Adjuk át őket és koholmányaikat most a közmegvetésnek.
A hamisítók közül névszerint csak Marnavics Tomko Jánost ismerjük. Ő készítette azon Hunyadi János nevében szóló s 1448-ra tett levelet, a melyben Nissai Marnavich György zuoniki gróf stb. Hunyady János kedves vérrokonának van nevezve. Tóditotta ezen levélben foglalt hazugságokat a Szilágyi Mihály nevére 1488-ik évszámmal hamisítottban s betetőzte azon Mátyás nevére készitett 1459-ikinek irt levélben, melyben Mátyás király őseiként a bolgár királyok vannak feltüntetve._{Közlik Kaprinay, Hist. Dipl. II. k. 559. l.; Kerchelich, Notitić prćlim. r. Dalm. Croat. et Slav. 272–273, 280–282. ll.; Fejér, Genus et incunabula J. de Hunyad. 135., 240. ll. Valódiakként használja fel Réthy, Az oláh nyelv és nemzet megalakulása 145–146. ll. A hamisitást kideritette Kukuljević, L. Margalics, Horvát történelmi repert. 105., 109. ll. Különben egész stilusuk pl. starosta Rascić, Dominus in Vojnizza, elárulja, hogy a XVII. században készültek.}*
Van még egy negyedik hamisítvány is. 1447 január 13-ikáról keltezve s abban Hunyady majd «de Zekel»-nek, majd «Zekel»-nek van nevezve (Kerchelich, Notitić Prćliminares, 270.), de vajjon ezt is Thomko készitette-e? nem tudjuk.
Másik ismeretlen hamisító kezeszennye azon 1447 augusztus 28-ikáról, mások szerint 1448 augusztus 26-ikáról keltezett hirhedt levél, melyben «Chionok»-i Vojk Hunyady János «frater condivisionalis»-aként (osztályos atyafiaként) fordul elő._{Fejér, Genus et incunabula Johannis de Hunyad, 111–112. ll.; Cod. Dipl. VIII/II., IV. k.}* Ennek eredetije nincs sehol. A Csolnokosy család e levelet a maga dicsőségének tartja ugyan, de nála sincs meg az eredeti, hanem csak Báthory Gábor 1609-iki átirata._{Századok, 1887. VIII. k. 41. l.}* 1609-nél nem is sokkal hamarabb készitették a Hunyady nevében szóló hamisítványt sem, mert ez úgy beszél, mintha Hunyadvára nem is Hunyadyé, hanem valami idegen családé (1609-ben az Enyingi Törököké) lenne s mintha Erdélyben nem is lenne vajda (persze 1609-ben már nem volt, de bezzeg az volt 1447-ben és 1448-ban Pelsőczy Brebek Imre). Ha e levél az 1009-iki másolatban 1447 augusztus 28-iki kelettel áll, akkor észre lehet venni a hamisságot abból is, hogy 1447 augusztus 25-ikén és 30-ikán Hunyady János Szegeden volt._{Ráth, Magyar királyok utazásai. 182. l. és Orsz. ltár. Dl. 34.814. sz. (dr. Dőry Ferencz szives közlése).}* E hamisitvány pedig 1447 augusztus 28-ikán Kárán-Sebesen tartózkodottnak állitja. Már pedig lehetetlen, hogy hatvanéves ember kocsin vagy lóháton meglehetős nagy kisérettel megtegye a 212 kilometernyi utat Szegedtől Kárán-Sebesig 2, legfeljebb 3 nap alatt s onnan megint vissza legfeljebb 2 nap alatt.
De ha 1448 augusztus 26-ikára van is téve a kelet, akkor is kiderül a hamisság, nem csak az előadottakból, hanem úgy is, ha elolvassuk e hamis koholmányban, ezen világosan bele foglalt tételt: «Chionoki Vojk és atyafiai még a hadakozás alól (ab omni exercituali expeditione) is fel vannak mentve.» No már ilyen kiváltságot Hunyady János egy nemesnek sem adhatott, nem is adott, rokonainak meg épen nem.
E koholmány tévesztette meg annyira Teleki Józsefet_{Hunyadiak kora, I. k. 26. l.}* és utána Nagy Ivánt,_{Magyarország családai, V. k. 188–189. ll.}* hogy Hunyady János anyját Hunyady Vojk halála után Csolnokosi Jariszlóhoz férjhezmentnek gondolták, noha a «frater condivisionalis» kifejezés arra nem éppen kényszerítette volna őket.
A jóhiszemü, de tévedést okozó irók sorát megkezdi Oláh Miklós, a nevezetes esztergami érsek. Ő állítja, hogy nagyanyja, Marina, Argyesi Manzilla neje, Hunyady János nőtestvére vala s igy a Hunyady őseinek családfájára oklevelekben nem említett gallyacskát helyez._{Bél, Apparatus ad Hist. Hung. 23. l.}*
Ámde Oláh e művét 1536-ban Belgiumban, távol minden eredeti kutforrástól, jóformán csak gyermekkori hallomásból irta; s mindent latra véve az ő tudósításában emlitett Marina nem lehetett Hunyady Jánosnak édes testvére, legfeljebb valamelyik unokahuga.
Követik őt azon irók, (számuk pedig legió) a kik nem tudtak szabadulni Heltai meséjének hatása alól s elfogadják, hogy Hunyady János anyja Morzsinay Erzsébet vala. Pedig Heltai meséjére igazán el lehet mondani: semel deprehensus, centies reus; a ki egyben hazug, másban is hazug. Heltai idejében volt ugyan Rekettyei Morzsinay-család, de ez csak akkortájban, a XVI. században vette föl a magyarosabb hangzásu Morzsinay nevet, eredetileg azonban csak Rekettyei másként Demsusi Morzsina nevet viselt._{V. ö. Századok, 1887. VIII. k. 17. l.; Hunyadmegyei Tört. Társ. évk. IV. k. 81. l.; Teleki okltár, II. k. 1., 5., 59. ll.}* E család Hunyady János születése idején nem is viselhette a Marzsinay vagy Morzsinay nevet, mert a most krassómegyei Morsina (vagy Marsina) akkoriban az oláh származásu, de Rékáson lakó Rékásy családé,_{Krassómegye története, III. k. 72., 117. ll.; Temesmegyei oklevelek, 340. l.}* azután pedig a királyé vala,_{Krassómegye története, III. k. 370–371. ll.}* nem pedig a Morzsina-családé. Sőt mi több e Morzsina később Morzsinay-család Hunyady János születése idején még csak szegény, erdőt irtogató kenéz-család vala s a társadalmi különbség miatt lehetetlen, hogy Hunyady János atyja, a czimeres nemes, Hunyad várának ura, e családból vett volna magának feleséget.
Betetőzi a Hunyady-család őseire jóhiszemüleg homályt boritó irói véleményeket a hunyadmegyei történelmi társulat évkönyvének 1900. évf. 3. füzetében megjelent közlemény. Ennek szerzője, dr. Wertner Mór is a Morzsinay-féle meséből indul ki s mivel Rekettye helység egyik telepitőjének, Kosztának, unokái közt Sarb (mások szerint Surs) nevü 1360-ban élő férfiut fedez föl, ezt egynek veszi Hunyadi János nagyatyjával Serbevel s igy a Hunyadyak eredetét két nemzedékkel viszi feljebb. Szerencsére, mi itt Tiszántul ismerünk külön Serbán és külön Sorbán családokat s a roppant hasonlatosság daczára is különbséget tudunk tenni, pl. Werner Mór és Wertner Mór között, s igy nem hagyjuk, hogy valaki orrunknál fogva vezessen félre a Sorb – Serbe-féle egyeztetéssel.
E törmelékek eltakaritása után talán kevesebbet látunk, de az tiszta való. Hunyady János biztos megtisztitott családfája e szerint igy áll:

N.; Serbe; N.; I.Vojk 1409–1414 ~ N.; Magos 1409; I. Rabul (László) 1409–1419 ~ Anka, 1429-ben már özvegy; II. Radul 1409; I. János 1409–1456 kormányzó ~ Szilágyi Erzsébet; II. János (Johan) 1419–1440 † 1441 szörényi bán; II. Vojk 1409; N. leány ~ Székely N.; Klára 1423–1453 ~ Dengeleghy Pongrácz

E családfához megjegyezzük még, hogy Hunyady Jánosnak ismeretlen nevü nőtestvérétől született unokaöcscse, Székely János soha sem volt se tót, se horvát bán, hanem székely ispán. Dengeleghy Pongrácznál is családi czimere és jószágainak fekvése nyomán kiderült, hogy a szatmármegyei Dengelegről származott s a Káta nemzetség ivadéka volt.
Bebizonyítjuk másutt azt is, hogy Hunyady János 1410–1414 táján az Ujlakyak udvarában a Szerémségben vagy a macsóvi bánságban 1414 tájától 1427-ig Lazarevics István szerb despota valamelyik magyarországi várában (Munkács, Tokaj, Becse), még pedig valószinüleg Becsén (Török-Becse) szolgált s hogy 1428–1439-ig a király udvari vitéze, majd tanácsosa vala.
Már most aztán, hogy Hunyady János származásának tisztázásához valamivel mi is hozzájáruljunk, két kérdésre próbálunk az eddigiek és még egy pár uj szempont nyomán választ adni: minő származásu és nemzetiségü vala Hunyady János s vajjon atyja Erdélyben született-e?
Három nemzet tartja magáénak e magasztos keresztény hőst, a magyar, az oláh és a szerb. Melyiknek van igaza?
Minket nem vezet e tekintetben sem a harag, sem a szeretet. A harag nem vett rá bennünket, hogy a délszláv származást mutató levelek szigoru vizsgálatát elhagyjuk s hamis voltukat elhallgassuk; a szeretet nem birt rá, hogy Arankának, Telekinek s másoknak állításait készpénznek véve azok alapján minden áron a magyar származást vitassuk.
Tudjuk azt is nagyon jól, hogy az «oláh» szó a Hunyadyak korában még nem jelent nemzetiséget, s igy attól a Hunyadyak ősei lehettek délszlávok, albánok és rumunok egyaránt.
Nem is erre, hanem egész más okokra támaszkodva mondjuk ki azon higgadt, nyugodt állitásunkat, hogy Hunyady I. János rumun származásu magyar hős vala.
Mint tudjuk, Hunyady I. János, nagyatyjának Serbe, atyjának Vojk (Vajk) neve egyáltalában nem fejthető meg a magyar nyelvből s nem is volt használatos a magyaroknál vagy a rég azokká váltaknál. Ez maga figyelemreméltó dolog. I. Vajk egyik testvérének «Magas» neve nagyon csábit ugyan, hogy magyarnak tartsuk, de, ha tudjuk, hogy e személynevet másutt «Mogos»-nak, «Magus»-nak irják és a magyarságba még be nem olvadt családok használják,_{Szörénymegyei oláh kerületek, 54. 58. ll. Krassómegye története III. k. 290. l.}* ezt a bizonyítékot sem fogadhatjuk el.
A Hunyadyak családfáján azonban kétszer is fordul elő biztos utmutatást nyujtó név s ez a Radul. E személynévben az articulus hátulvetése világosan elárulja a rumun származást s azt is, hogy az a család, mely tagjainak ilyen nevet adott, rumun nyelven beszélt.
S mégis Hunyady I. János nemcsak magyar állampolgár, hanem valódi magyar nemzetiségü férfiu is vala. Mert mi tette a középkorban a nemzetiséget, sőt mi teszi azt ma is? Nem a származás, hanem a nyelv, melyet valaki beszél, az érzés, a melylyel valamelyik nemzet ügyét magáénak tartja, s a társadalmi összeköttetések. Ha a származás tenné, akkor Napoleon nem lett volna franczia, I. Miklós czár nem lett volna orosz, és, si licet parva componere magnis, Ratiu nem lenne rumun.
Hunyady János, ha esetleg tudott is kis gyermek korában oláhul, e nyelven apród korától kezdve nem beszélt s az Ujlakyak, a szerb despota és a király szolgálatában nem is beszélhetett, mert nem lakott oly vidéken, a hol az oláh nyelv járatos vala. Az is kétséges, valjon az anyja rumun asszony volt-e? Hunyady János egyik nőtestvérének Klára keresztneve arra mutat, hogy anyjuk magyar nő volt.
Hogy érzés tekintetében Hunyady a magyar nemzettel összeforrott, azon józan eszü ember nem kételkedhetik.
Társadalmi összeköttetései sem voltak a nagy keresztény hősnek az akkori rumunokkal. Legkedvesebb barátja, titkos ájtatosságainak tanuja, Fáncslaky Jakab_{Irodalomtörténeti emlékek, I. k. 36. l.}* magyar, felesége, apósa, sógorai mind régi, gyökeres magyarok. A politikában, hadjáratokban leghivebb szövetségesei, támogatói a Pelsőczi Bebekek, a Marczalyak, a Losonczyak vagy a középsorsu nemesek közül a Toldyak, Bajoniak, Gerlai Ábránfyak, Dóczyak mind-mind a magyarság javához tartoztak. Voltak ugyan 1439-től kezdve Hunyady seregében oláhok is, mint pl. a Kendefy, Demsusi Morsina, Csolnokosy családok tagjai, de csak mint szolgák vagy katonatisztek (familiares) s ebből éppen úgy nem lehet Hunyady rumun voltára következtetni, mint a fekete sereg cseh katonatisztjeiből Mátyás király cseh voltára.
Semmi sem csatolta tehát Hunyady I. Jánost az akkori rumun néphez, sőt volt egy roppant erős választófal, a mi őt a román néptől egész elkülönítette: a vallás. Hunyady I. János gyermekkorától kezdve katholikus vala az akkori rumunok pedig mind görögkeletiek voltak.
De honnan következtetjük, hogy Hunyady I. János a kath. vallásban nevelkedett? Hunyad vára történetéből. E várat már 1409 előtt birta Hunyady I. János atyja, I. Vojk. De mikor kapta? 1364 után, mert ekkor még a királyé, illetőleg az erdélyi vajdaságé volt_{Teleki okltár, I. k. 133. l.}* és 1399 előtt, mert ezévi várnagya már nem volt az erdélyi vajda tisztviselője._{Fejér, Cod. Dipl. X/II. 719. l.}* 1364 és 1366 közt 1366 táján adta ki I. Lajos azon nevezetes rendeletet, hogy senki az oláhok közül kenézséget és nemességet vagy örökséget nem nyerhet, hacsak a schismaticus (görög keleti) vallást el nem hagyja s katholikussá nem lesz._{Batthyány, Leges ecclesiasticć, III. k. 406. l. V. ö. Tört. Tár. 1899. évf. 362. l.}* Jól tudjuk, hogy e rendeletet a kenézekre nézve nem lehetett végrehajtani, mert lakatlanná váltak volna a királyi uradalmak, ámde annál könnyebb volt annak végrehajtása a nemesség vagy örökség adományozásánál. Egyszerüen nem állította ki a kanczellária a czimer- vagy az adománylevelet, míg a kérelmező katholikus voltáról meg nem győződött. Ha Hunyady I. Vojk vagy esetleg még atyja, Serbe Hunyadvára megszerzésekor megtette azt a döntő lépést, a mely őt a magyar nemzetbe nemcsak jogilag, hanem vallásilag is beleolvasztotta, vagy, ha katholikussá lett 1399 előtt; akkor mivel ez év előtt Hunyady I. János csak gyermek volt, neki a kath. vallásban kellett nevelkednie annál is inkább, mert ott voltak Hunyadvára közelében Hátszegen a buzgó, őrködő ferenczrendiek, Hunyady I. Jánosnak annyira kedvelt szerzetesei._{V. ö. Batthyány, id. m. 408. l.}* De megengedve, hogy Zsigmond korában már nem törődtek I. Lajos rendeletének végrehajtásával, alig hihető, hogy 1408 táján I. Vojkot fölvették volna az udvari vitézek közé, ha csak előbb katholikussá nem lett. Az meg az akkor érvényes törvények szerint épen lehetetlen, hogy 1428 táján Hunyady nőül kapta volna Szilágyi Erzsébetet, ha még mindig a «félhitü» (schismaticus, görögkeleti) valláson van.
A másik vitáspontot is fölemlitjük röviden. Ez abban áll: valjon Hunyady I. János atyja I. Vojk erdélyi vagy havaselyi (oláhországi) születésű-e? Thuróczy János világosan mondja, hogy I. Vojkot nagy vitézségeért Zsigmond király Havaselyről (Oláhország Transalpina) költöztette hazánkba,_{Chronica capit. XXX. Script. rerum Hung. 1764. 397 l.}* mások ellenben, kivált az ujkori történetirók, ezt tagadják.
E vitás dologban először is azt látjuk, hogy Hunyady I. Vojk vagy atyja nem lehetett rég hazánkba telepedett s itt lassan felemelkedett kenéz vagy valami oláh kerületi vajda. A Kendefy, Mutnoky, Morsina stb. családok példái mutatják, hogy ily állásból a XIV. század folyamán nem lehetett jószágos, czimerleveles nemessé emelkedni. Ellenben a Drágfyak, Dobozi Dánfyak, Rékasyak esetei mutatják, hogy a már Havaselyben vagy Moldvában felemelkedett gazdag bojárok a beköltözködés alkalmával s kivált ha a magyar királyhoz való hűség kényszeritette őket a beköltözésre, könnyen kaptak nemesi jogu jószágot. A Hunyady-ősöknek is ilyen előkelőbb, s a magyar királyi udvar politikájáért üldözött bojároknak kellett lenniök, mert különben nem kaptak volna oly nevezetes uradalmat, mint a hunyadvári, már csak azért sem, mert annak elajándékozása az erdélyi vajda jövedelmének, hatalmának sérelmével járt.
Thuróczynak (az I. Mátyás-korabeli történetirók közül egyedül magyarnak) tehát alapjában véve igaza van. Támogathatjuk állítását azzal is, hogy némi jelek szerint Hunyady János atyja tört úton járt, családjának hagyománya szerint cselekedett, midőn Havaselyt és vajdáját (1395-ben?) elhagyva, hazánkba menekült s itt magának tisztességet, családjának biztos fészket szerzett. Éppen most került napfényre I. Lajos királyunk 1374 julius 6-iki Himfy Benedekhez intézett levele. Irja ebben, hogy Lajstai Stojkán, Nég testvére Dancsul, Radoszló fia Vojk (Wojk filius Raduzlu) és Selibor oláh főurak Lajk havaselyi vajda üldözése elől hozzá menekültek._{Századok, 1900. évf. 614. l. Thallóczy L. közleménye.}* Ha Vladislausból lett az oláhban Vladul, Raduzlaból természetesen Radul lett. Radoszló fia Vojkot tehát közönségesen Radul fia Vojknak hivták. Ámde, mint bőségesen láttuk, a Hunyady ősök közt éppen a Radul és Vojk nevek fordulnak 2–2-szer elő, s azért aligha csalatkozunk, ha az 1374-ben hazánkba menekülő Radul fia Vojkot Hunyady I. Vojk nagybátyjának tartjuk.
A magyar történetirás dicsősége lesz, ha az ezen kérdésre vonatkozó döntő bizonyítékot, a vajdahunyadi vár elajándékozásáról szóló első adománylevelet, mielőbb felmutatja.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS

54AZ ÁRPÁDKORI ORSZÁG- ÉS UDVARBIRÁK GENEALOGIÁJA.
(Második, befejező közlemény.)

57. Kárászi Sándor.
1272–1273.
Ez országbirónak ősi fészke a szabolcsmegyei Kárász, melyről maga és utódai nevöket vették._{Zichy okmtár, I. k. 68. lapján: «Alexander Banus de Kazna» de ez csak irási, olvasási vagy sajtóhiba.}* Atyjáról, Sándorról, mit sem tudunk. Ifj. Sándor 1260-ban részt vesz a szerencsétlen kroissenbrunni csatában, és István társkirály oldalán vitézül harczol. De már azelőtt is részt vett a csehek elleni harczokban, s az olmüczi vár ostromlása alatt számos sebet kapott. A cseh-morva háboru lezajlása után azon magyar hadosztálynak egyik parancsnoka, melyet István a görögök ellen Bulgáriába menesztett vala. Az öregebb és az ifjabb király között kitört viszályok alkalmával Sándorunk ott hagyta szülőit, gyermekeit és vagyonát, hogy teljes erejével a szorongatott Istvánnak mehessen segitségére és első babérait akkor aratta, midőn Borsa nb. László vajda és fivére Gyula, István ellen vonult. Érdemeinek oroszlánrésze azonban a feketehalmi csata idejére (1264-re) esik. Kezdetben Kemény fia Konrád (Lőrincz fivére) ellen harczolt, alig hogy ez seregével együtt a várhoz megérkezett; később kitüntette magát Lőrincznek egyik kirohanása alkalmával, midőn számos ellenséget részint megölt, részint fogságba ejtett. Az isaszegi csatában (1265-ben) Istvánra annyira vigyázott, hogy ez őt egyik okmányában «védő fal»-nak nevezte és vitézségét csodaszámba menőnek mondta; 1268-ban szörényi bán és akkor megkapja Istvántól a Szatmármegyében fekvő Kak, Vasvári, Szalka és Szentmárton nevü birtokokat, melyeken kivül a szabolcsmegyei Solymos-t is birtokolta. 1272 november 27-ikétől 1273 márczius 6-ikáig országbiró és Orbászmegye főispánja;_{Fejér, V/II. k. 49., 71., 85. ll.; Hazai okmánytár, VII. k. 138. l., VIII. k. 148. l.; Wenzel, IV. k. 2., 9. ll. IX. k. 2., 3., 5. ll., XII. k. 71. l.; Zichy okmtár, I. k. 33. l.}* 1274 augusztus 27-ikétől 1275 első harmadának végéig czimzetes bán, Doboka- és Szebenmegye főispánja._{1274 augusztus 27-ikén tanusitja IV. László, hogy Sándor bán, Doboka- és Szebenmegye főispánja Étye fia Miklóssal bizonyos birtokokat kicserélt. Pertaltelke, melyet Étye fia Miklós már azelőtt Sándornak adott el amibe azonban Miklós fivére, mert nemzetségi birtok volt, bele nem nyugodott, visszakerül Miklós birtokába s azért kapja Sándor Vajk és Moluncha nevü jószágokat; ebbe a cserébe már most Miklós fivérei, Étye fiai Étye és Mikó is beleegyeznek.
Az «Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen» I. k. 126. l. nyilván azért közli az illető okmány teljes szövegét, mert azt hiszi, hogy e helységek Erdélyben, vagyis esetleg Doboka- és Szebenmegyében fekhettek és Sándor bán akkor e két megyének a főispánja; de mutatójában nem határozza meg e helységeket. Feltevése azonban csak a genealogiai s földrajzi viszonyoknak teljesen helytelen felfogásán alapszik.
A Szentemágócs nemzetségnek 1291-ben összegyült tagjai sorában Étye fiai: Étye és Mikó is szerepelnek (Hazai okmtár, VI. k. 375. l.); 1307-ben pedig előadja Szentemágócs nb. Dénes, hogy a Szatmármegyében lévő zsarolyáni és szekeresi birtok nemzetségbeli rokona Étye fia Mikó révén reá szállt. (Fejér, VIII/I. k. 253. l.) Ezek szerint tehát világos, hogy Szentemágócs nb. Étye fia Miklós, a fennebbi cserélők egyike, 1291-ben már nem élt.
Miután tudjuk, hogy a Szentemágocs nemzetség nagyobb részt Tolnamegyében birtokolt, a kérdéses két helységet szintén ott kell keresnünk. Pertold, melyet Kis-Kérnek is neveztek, előfordul e megyében 1407 és 1410-ben; Moluncha pedig nem más, mint azon Malonta, mely ugyanott 1456-ban létezik (Csánki, Hunyadiak kora, III. k. 434., 440. ll.). Az előbbi megfelel a mai Német-Kérnek; Vajk és Malonta ma már nem létezik.}
*
1275-ben (még mint Doboka- és Szebenmegye főispánja) László király előtt a Pestmegyében lévő Isaszeg, Bagota, Megyer, Kerepes, Buda (Szénhalomnál) és Szentjakab nevü helységeit nejére ruházza át s megengedi, hogy neje e birtokokat fiának vagy leányainak hagyományozhassa.
Sándor és János nevü fiain kivül két ismeretlen nevü leánya is volt. Egyikök az Aba nb. Kompold fia Péternek a neje, ki 1296-ban fivéreitől a hevesmegyei Szent-Jakab helységet kapja, másikuk Tolcsva nb. Jánosnak a neje.
Sándor és János 1296-ban merül fel. Sándor 1308-tól 1312-ig Szabolcsmegye főispánja; neje Bábonyi Gergely leánya, ki azonban már 1325 október 22-ikén bizonyos Derzs mesternek a felesége. Sándor fiai: Miklós és László. Miklós nem hagyott jó emléket maga után, a mennyiben orgazdasággal vádolva, Szabolcsmegyében fekvő devecseri birtokát kénytelen volt a nádornak átengedni. László, kinek nyomait 1357-ig ismerjük, felveszi a «Solymosi» nevet. Fia István 1357-ben merül fel. Megkapjuk tehát a következő stemmát:

Sándor; Kárászi Sándor országbiró és bán 1260–1275 neje: 1275; Sándor; 1296–1312 Szabolcsm. főispánja neje: Bábonyi Gergely leánya 1325; János 1296; Leány 1296 férje: Aba nb. Kompold fia Péter 1296 † 1319/20; Leány férje: Tolcsva nb. Lángos fia János 1291; Miklós 1315–1333; László 1325–1357 felveszi a «Solymosi» nevet; István 1357

58. Kán nb. László.
1273.
Kán nb. László, ki 1242-ben harmadszor volt országbiró, később nádor, bán és herczeg, többek között László nevü fiut hagyott maga után, ki 1263–1264-ben erdélyi vajda. Ennek fia László 1272 november 26-ikától 1273 január 10-ig Pozsonymegye főispánja. 1273 márczius 30-ikán országbiró, Baranya- és Szebenmegye főispánja, – igy mondja a Hazai okltár, 65. l. és a Hazai okmtár, VI. k. 194. l., az összes egyéb okiratokban_{Fejér, V/II. k. 116. l. (tévesen Oguthius); Hazai okmtár, VII. k. 140. l.; Knauz, II. k. 21. l.; Wenzel, IX. k. 16., 18., 34. ll., XII. k. 80., 696. ll. (é. n. de 1273 szeptember 10-ikére teendő).}* pedig olvassuk, hogy 1273 május 14-ikétől 1273 augusztus 24-ikéig országbirói állása mellett még csak bányai főispán volt. Utoljára 1273 szeptember 10-ikén müködik mint országbiró. 1275 végén erdélyi vajda és szolnoki főispán. 1275 után megszünik az ő politikai szereplése. Valószinü, hogy 1278 január 3-ikán már nem élt, mert az napon csak fiáról, Gyuláról van szó, ki a Somogymegyében fekvő Tóti nevü birtokát eladja._{Hazai okmtár, IV. k. 57. l.}* Fejér, VII/III. k. 181. l. pedig olvassuk, hogy Gyula bán és fivére Miklós, néhai László erdélyi vajda fiai saját úgy mint elhalt fivérük Lászlónak fiai nevében kolozsmegyei Szent-Miklós nevü birtokát eladták; de ez okmány némileg gyanus. E Lászlónak László nevü fiával 1290-ben találkozunk újra (ha alatta nem Borsa nb. László értendő) midőn mint László vajda fia László mester Böldéri (= Beodrai) Péternek Biharmegyében fekvő Vásári nevü birtokát_{Miután e Vásári helység régibb genealogiánkban gyakrabban szerepel, szükségesnek tartom a következőt kiemelni:
Imre király 1203-ban a nagyváradi egyháznak bizonyos vámokat adományozván, ezek alól az Akyel, Kwleser, Jánosd és Forum Reginć nevű helyeket kiveszi. Miután az okirat nem csak bihar-, hanem zarándmegyei vámokról is szól, ez utóbbi körülmény a nevezett helységek meghatározására nézve fontos. Kölesér még ma is Biharmegyében Szalonta mellett fekvő puszta; ennek következtében Jánosd a ma is Szalonta mellett fekvő Jánosda; ebből következik, hogy Atyél (Akyel) a szintén Szalonta mellett még ma található Atyás puszta. Miután a «forum» szó mindig a «vásár»-ral egybekötött hely nevekre mutat, majdnem kényszeritőleg kiviláglik, hogy a fennebbiek értelmében «Forum Reginć» nem más, mint a Nagy-Szalontánál még ma létező Vásári pusztának legrégibb latin megnevezése. E Vásári 1203 után igen gyakran fordul elő az okmányokban. Vásári Miklós volt pl. erdélyi vajda; Vásári (vagy Szügyi) Miklós esztergomi érsek stb. Az 1203-ban előforduló nevéből arra szabad következtetni, hogy a királyné e helységen már azelőtt is birtokolt.}* átengedi.

59. Csák nb. Máté.
1273. † 1283.
Atyja, Csák nb. Máté, ki 1233-ban Béla trónörökös hiveként szerepel, 1235 után pedig tálnok- és tárnokmester, 1254-ben halt meg. Neje Margit 1225-ben született; 1263-ban belépett a nyulakszigeti zárdába, hol még 1276 augusztusán is él._{Monum. rom. episc. Vesprim. I. k. 248., 249. ll.}* Fiai: Mátyás és Péter. Ifj. Máté 1264-ben merül fel IV. Béla környezetében. 1270-ben megkapja az erdélyi vajdaságot, melyet 1272 augusztus 3-áig megtart. 1272 november 27-ikétől 1273 április 21-ikéig szlavoniai bán. 1273 végén országbiró és czimzetes bán._{Hazai okmtár, V I. k. 192. l.; Wenzel, IX. k. 28. l.}* 1274. szeptember 30-ikától 1275 julius 27-ikéig másodszor erdélyi vajda; 1275 deczemberétől 1276 február 25-ikéig tárnokmester, Baranya- és Pozsonymegye főispánja 1276 augusztus 9-ikén harmadszor erdélyi vajda. 1277-ben czimzetes bán, Moson- és Sopronmegye főispánja; 1278–1279 és 1282–1283 nádor, mely utóbbi minőségben Zsámbokon 1283 április 25-ikén végrendelkezik. Gyermektelen lévén, bizonyos ősi birtokainak élvezetét nejére ruházza át, kinek halála után azok fivérének (Péternek) birtokába jutnak. A nógrádmegyei Györk és Nándor nevü jószágait, melyeket maga szerzett, a margitszigeti zárdának hagyományozza.

60. Hontpázmán nb. (I.) Tamás.
1275 † 1275/6.
Azon Hontpázmán nb. Tamásnak, ki a Bazini-Szentgyörgyiek őse, két fia volt: Sebes és Sándor. Sándor fiai Kozma és Achilles a tatárok elvonulása utáni zilált birtokviszonyokat arra használták fel, hogy István ifj király beleegyezése nélkül egy szabolcsi várjobbágynak magvaszakadtán üresedésbe jött birtokát elfoglaltak. Midőn István 1266-ban e birtokot jegyzőjének, Kázmérnek adományozza, akkor Achillesnek jogutódja már fia Tamás._{Wenzel, VIII. k. 146., 147. l.}*
1266-tól 1273-ig nem találkozunk vele, de midőn 1273-ban ujra fellép, akkor már hirnévre tesz szert, a mennyiben az akkor cseh Ottokár ellen folyt harczokban kitünteti magát; elöször Marchegg táján szétveri az ellenséget, másodszor mérközik vele Laa-nál, harmadszor Detrekő előtt; mindannyiszor mint a pozsonyi várjobbágyok parancsnoka. 1275 márczius 24-ikén országbiró (junius 4-ikén), Pozsony- és Semptemegye főispánja;_{Fejér, V/II. k. 210., 245. ll.; Knauz, II. k. 50. l.; Hazai okmtár, VII. k. 237. l. (tévesen. 1293 körül szeptember 9-ikén; helyesen 1275-re teendő). Wenzel, XII. k. 116. l.}* 1275 deczember 4-ikén már Szlavonia bánja, mely minőségben 1276 első feléig található; 1276 augusztus 9-ike óta czimzetes bán és Nyitramegye főispánja; 1277-ben a mellett még Komáron- és Pozsonymegye főispánja; ugyanaz 1277 november 10-ikén is. Alig szenved kétséget, hogy még 1277-ben, vagy röviddel ezután halt meg.
Fiörökösei nem lévén, szabolcsmegyei birtokai (Dobos, Dég és Pályi) rokonaira: Kozma fiai Kozma, Pál, Sándor-ra és azoknak nővérére mentek át, kik azonban Aba nb. Markvart fia Péter fia Gödé-t, Tamás országbiró-bán nővérének fiát, anyai leánynegyedére és ennek anyjának hozományi követeléseire nézve 1296-ban kielégitették.

61. Pál fia Miklós.
1275.
Fennebb láttuk, hogy Éty fia Pál országbirónak többiek között Miklós nevü fia is volt, ki minden valószinüség szerint István ifj. királynak 1259. évi országbirájával azonos. E Miklós V. István alatt 1263-ban erdélyi vajda s e minőségben azon magyar sereg parancsnok, melyet István a bolgár Szvetszló Jakab despotának segitségére a görögök ellen menesztett. Feketehalom és Isaszegben Miklós még mindig István hive, 1265 után azonban találjuk, hogy közte és a trónörökös között szakadásra került a dolog, a mennyiben ismeretes, hogy Béla halála után Miklós és fivére István, kik a Vasmegyében feküdt dobrai várt elfoglalva tartották Güssingi Henrikkel együtt cseh Ottokárhoz szöktek, kinek szolgálatában és érdekében 1271 kezdetén Nyitra vidékén a magyarok ellen harczoltak. De még ugyanazon évben jónak találták Istvánnal kibékülni s igy olvassuk még 1271-ben, hogy Miklós czimzetes vajda és fivére István comes Telegd és Szabolcs nevü biharmegyei birtokok határa ügyében a nagyváradi káptalan előtt a Telegdiekkel egyezkedik.
V. István halála után Erzsébet királyné alatt 1272 november 17-ikétől 1273 május 14-ikéig ujra tényleges vajda; 1273 június 7-ikétől 1274. augusztus 21-ikéig harmadszor a vajda; 1275 június 17-ikétől október 13-ikáig pedig mint czimzetes vajda országbiró és (julius 27-ikén) Bányamegye főispánja._{Fejér, V/II. k. 248., 258. ll.; Hazai okmtár, VIII. k. 174. (175. lapján olvassuk, hogy pecsétje pajzsának közepében a czimer hosszukás négyszögeket tüntet elő) 179. ll. Tkalčič, I. k. 53. l.; Wenzel, IV. k. 50. l., IX. k. 115., 119., 121. ll., XII. k. 138. l.; Zalamegye okmtára, I. k. 78. l. (Fejér, V/II. k. 238. l. 1274-re teendő; 397 pedig 1277 helyett 1275-re;) 1275 végén fivéreivel együtt a Gutkeled nb. Joákimtól vezérelt felkelésben vett részt, melyben különösen fivére Görgény és rokona Márk fia Roland, szepesi főispán, garázdálkodott. Roland halála után Görgény és fivérei addig folytatták az ellenségeskedéseket, mig őket Borsa nb. Miklós választott esztergomi érsek legyőzte. Miklós vajda úgy látszik az adorjáni várat védelmezte és minden valószinüség a mellett szól, hogy megadta magát. Görgény, ki e háborut folytatta, 1278-ban lefejeztetett.
A leszármazás a következő:
Éty; Pál 1224–1264 országbiró, szolnoki, fejérmegyei és zalamegyei főispán. neje: Győr nb. Botho leánya 1228–1258;
Éty 1248 bán és Varasdmegye főispánja; Miklós 1257–75 vajda, országbiró; István 1257–78; Görgény † 1278; Venaeda; Éty;
Anna 1270 férje: Turul † 1270 előtt}

_{Bár Miklós utódairól nincs tudomásunk, szükségesnek tartom kiemelni, hogy IV. László 1284. évi február 22-ikén kiállitott okirata szerint Miklós vajda fia Miklós és Guleus fiai Tamás, Salomo és Mihály között a pestmegyei Pótharaszt és Füleharasztja határai miatt per folyván, Miklós Pótharasztot kapja; 1305-ben pedig értesiti a budai káptalan Venczel királyt, hogy Miklós fia Miklós comes haraszti népei a taksonyi lakosokat kirabolták.}
*

5762. Csák nb. Ugron.
1275 † 1311.
Csák nb. Pózsa fia Ugron 1268-ban szörényi bán; 1272-től 1274-ig lovászmester, Szerém- és (1273-ban) Somogymegye főispánja; 1275 végén rövid ideig mint czimzetes bán országbiró;_{Fejér, V/II. k. 256. l.; Hazai okltár, 72. l.; Wenzel, IX. k. 114. l., XII. k. 135. l. (Zalamegye okmtára, II. k. 160. l. szerint 1276 február 2-ikán Ugron bán az országbiró; de ez téves; ő akkor erdélyi vajda).}* de még ez évben erdélyi vajda, mely minőségben 1276 első felében is szerepel. 1277–1278 tárnokmester és (1266-ben) bányai főispán; 1278–1279 boszniai és macsói bán; 1280-ban czimzetes tárnokmester. 1293-ban Pozsegamegye főispánja. 1307 és 1308-ban kir. tárnokmester. Utoljára találkozunk vele 1311-ben. Fia Miklós meghal 1359-ben mint országbiró. Egyik, 1317-ben kiállitott okirata szerint atyja Ugron 1311-ben halt meg.

63. Ratold nb. (III.) Gyula.
1278.
Gyula országbiró Rátóton 1278 márczius 2-ikán tanusitja, hogy elhalt fivérének, Roland bánnak fiai, Mátyás és Roland a pozsegamegyei Orjavicza birtokot átengedték anyjuknak._{Wenzel, XII. k. 234. l.}* Ez az egyedüli adat, mely ez országbiróról szól. Előbbi pályája szintén ismeretlen; mind a mellett azonban nem lehet benne kétség, hogy az a Gyula, ki 1275 szeptember 27-ikén a király pohárnokmestere, e Gyula országbiróval azonos. Figyelembe veendő azonkivül, hogy bizonyos Gyula 1278 január 31-ikén Bakonymegye fő- vagy alispánja.

64. Gutkeled nb. Majádi István.
1278–1279. † 1288.
Az ismert István bán-herczeg ifjabb fia. 1263-ban még igen fiatal ember. 1272 november 27-ikétől 1273 május 27-ikéig Bosznia bánja. 1273-tól 1278-ig nem találkozunk vele, a mi kétségkivül bátyja Joákim udvarellenes magatartásával lehet összefüggésben. 1278 június 19-ikén azonban visszafogadja őt – a czimzetes bánt – László király, a mennyiben neki nevezett napon birtokait visszaadja s őt országbiróvá és Mosonmegye főispánjává kinevezi; mind a két méltóságban megtartja a báni czimet 1279 márczius 13-ikáig._{Blagaj okmtár, 33., 34. ll.; Fejér, V/II. k. 492., 507. l.; Wenzel, XII. k. 253. l.}* 1284 október 16-ikáig csak czimzetes bán és a Zalamegyében feküdt csatári apátság kegyura; 1288 márczius 27-ikén szlavoniai bán, mely minőségben nevezett napon zágrábi palotáját egy ottani polgárnak engedi át. Miután fivéreinek 1288 augusztusában történt fontos dolgaiban nem szerepel és 1291 julius 17-ikén már mint nem élőről tesznek róla emlitést, több mint valószinü, hogy még 1288-ban halt meg. Özvegye, ki még 1300 julius 22-ikén a margitszigeti zárdában apáczáskodik, nevezett napon megkapja Pál bán fiaitól a szabolcsmegyei Dada helységet, melylyel az özvegynek hozományi követeléseit kielégitik. Végre még kiemelendő, hogy egy 1318-ban kiállitott okmány szerint_{Sopronmegye okmtára, I. k. 81. l.}* Miklós bán fivére: Majádi István bán (ez pedig a mi Istvánunk!) valamikor a sopronmegyei Vitézföld-et erőszakkal elfoglalván, azt «Bánfalvá»-nak nevezte.
Miután unokaöcscsei özvegyének követeléseit kielégitették, magától érthető, hogy nem voltak fiai.

65. Aba nb. Szalánczi Péter.
1280.
Az Aba nemzetség abaujvári ágából bizonyos Dávidot ismerünk, ki 1280-ban még él és kinek egyik fia Péter, bátyjának, az ismert Finta nádornak magvaszakadtán az abaujmegyei Szalánczot kapta, melyről őt «Szalánczi»-nak nevezzük. 1274–1279 lovászmester és a mellett 1274–1275 Szolgagyőr főispánja; 1276-ban egyuttal Hátszegmegye főispánja; 1277-ben Somlyó-, 1279-ben Szebenmegye főispánja. 1280 szeptember 10-ikén országbiró._{Hazai okmtár, VI. k. 264. l.; Wenzel, IX, k. 279., 579. ll. Az «Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen» I. k. 142. l. azt mondja a rubrumában, hogy e Péter és családja Wruzkai Benedek fiaival birtokot cserél; névmutatójában pedig azon véleményének ad kifejezést, hogy ezen «Wruzka» a barsmegyei Oroszka lehetett.
E feltevés teljesen hamis! Mindenek előtt hangsulyozandó, hogy Fejér, V/III. k. 61. lapján is Wruzka áll, de ez helytelen. A Sztárai okmtár, I. k. 26. lapján «Wruzka» helyett «Ruzka»-t találunk és ez a helyes. Az «Urkundenbuch» okmánya szerves összefüggésben áll a Hazai okmtár, VI. k. 264. l. közölt okirattal; Benedek fia Izsép, a ki 1280-ban a cserélő felek egyike, még 1317 és 1325-ben (Anjoukori okmtár, I. k. 414. l., II. k. 197. l.) az Abaujvármegyében fekvő Ruszka birtokosa.}* 1281-től 1283-ig tárnokmester; utoljára 1284-ben találkozunk vele, midőn «Börényi» Péter néven,_{Ha az illető okiratban (Wenzel, IX. k. 385. l.) csakugyan «Bwrynu» áll.}* hivatalának megjelölése nélkül, a király bárói sorában helyet foglal. De ez az utolsó róla szóló hir. Utódairól szól a Turul 1898. évf. 120. l.

66. (Csák nb.) János.
1281.
Midőn IV. László 1281 április 21-ikén Gyulazsombor nb. Erdőt a hontmegyei Németi helységgel megajándékozza, az őt környező nagyjai sorában János országbiró és Barsmegye főispánja is szerepel._{Knauz, II. k. 145. l.}*
E János csupán ez egyszer fordul elő mint országbiró és barsi főispán; meghatározása azért nehéz; mind a mellett azonban mégis igen valószinü, hogy Csák nb. Csák fia Jánossal, ki 1311-ben szintén országbiró,_{V. ö. Turul, 1899. évf. 115. l.}* azonos.

67. Hermann nb. Ruben.
1283.
1278-ban tanusitja a vasvári káptalan, hogy Hermányi Balduin és Márton Vasmegyében lévő szalaki birtokukat Hermann comes fia Ruben_{Az okiratokban Rubin, Rubyn; de ez csak a bibliai Ruven = Ruben variácziója, illetőleg phonetikai irásmódja. Ruben nevű országnagyot ismerünk III. István korából is.}* alvajdánák eladták; ugyanazon évben olvassuk, hogy Rubyn vajda Vépen és Szőllősön is birtokol. 1280-ban pedig találjuk, hogy a vasmegyei Vép népei a Csongrádmegyében feküdt Sövényvárnál, földesuruk, Rubin comes vezérlete alatt a kúnok ellen harczoltak. Midőn László király őket ezért 1283 márczius 10-ikén megnemesiti, kiemeli, hogy e Ruben akkor az ő országbirája._{Hazai okmtár, VI. k. 291. l.}* Ezek alapján bizonyosak lehetünk benne, hogy Ruben alvajda és országbiró a Hermann nemzetségnek vasmegyei ágából való ember.
További sorsát és esetleges utódait nem ismerjük.

68. Pécz nb. Gergely bán.
1285 körül.
IV. László egy meg nem nevezett év szeptemberében egy szintén meg nem nevezett monostor közelében az esztergomi káptalant fel hivja, hogy Gergely bán országbiró emberével együtt Dobak fiait és társaikat a Hontpázmán nb. Hont fiai Derzs és Demeternek Hontmegyében fekvő Drégely és Legen nevü birtokaiba iktassa._{Wenzel, IX. k. 553., 554., 572. ll.}*
Ruben után tehát 1283-tól kezdve, egészen 1289-ig nem ismerünk országbirót. Fejér, V/III. k. 508. (é. n.) és 172. l., mely szerint 1283 augusztus 21-ikén Amadé lett volna az országbiró, téves keltezésen alapul, mert a benne emlitett Rajnald csak később lett nádor. A mi pedig a Történelmi Tár 1896. évf. 506. l. olvasható állitást illeti, melynek értelmében Demeter országbiró 1285-ben Bagamér ispán és a liptómegyebeli bobróczi népek között folyt pert elintézi, helytelen. Először azért, mert Demeter az ott idézett szöveg szerint maga mondja, hogy mindkét félnek zólyomi főispánja volt, másodszor pedig azért, mert ez ügyre vonatkozólag még egy másik, szintén 1285-ben kiállitott okmányt ismerünk,_{Wenzel, IV. k. 281. l.}* melyben Demeter magát királynéi tárnokmesternek és Zólyommegye főispánjának nevezi. E Demeter különben nem más, mint az eléggé ismert Pilis nb. Demeter, ki Nassaui Adolf ellen harczolt.
Ezek alapján valószinünek tarthatjuk, hogy Gergely bán országbirósága az 1285 körüli időre esik. Gergely bánt pedig ismerjük.
Pécz nb. Márk fia Gergely 1266-ban kitünteti magát a bolgár Vracsa vár előtt. 1272–1273-ban barancsi és kucsevoi bán; 1273-ban részt vett a cseh Ottokár ellen vivott harczban; 1274 február 18-ikán czimzetes bán; 1275 nyarán mint czimzetes bán Somogymegye főispánja; 1276 augusztus 9-ikétől 1277-ig megint az; 1283-ban csak czimzetes bán; igy tehát valószinü, hogy 1285 körül országboró. 1291-ben czimzetes bán, Bars-és Nyitramegye főispánja. 1291 után csak a báni czimet viseli; utoljára találkozunk vele 1309 julus 21-ikén.
Utódairól – a Marczaliakról – lásd a Turul 1897. évf. 134–135. l. Ezek kiegészitésére szolgáljon azonban a következő:
1. Marczali Miklós Temesmegye főispánjának neje Katkawa, (= Katka = Kata = Katalin) 1397 szeptember 28-ikán fordul elő. 2. Fivérének Marczali Dénesnek neje: Jakchiáczon 1404-ben emlitetik._{Monum. rom. epp. Vespr. II. k. 307., 346. ll.}* Ez utóbbi név a pápai kanczellária elferditése es nem más, mint «Jakcsi asszony», a mi kétségkivül azt akarja jelezni, hogy e nő, kinek keresztnevét nem ismerték, a Gutkeled nb. Kusalyi Jakcs család leánya. 3. Marczali János somogyi főispánnak 1457-ben egy Katalin nevü leánya is van.

69. Aba nb. Amadé.
1289. † 1311.
Már fennebb mondtuk, hogy Fejér, V/III. k. 172. és 508. ll. egy okmányt közöl, melyet rubrumában az egyik helyen (172. l.) az 1283 augusztus 21-re tesz és melyben arról van szó, hogy IV. László Vasztej nb. Rajnald nádort és Amadé országbirót felhivja, hogy a Tamás váradi püspök részéről hagyományozott birtokokba az arra jogositott feleket bevezessék. Miután tudjuk, hogy Rajnald IV. László alatt csak 1289 szeptemberében volt nádor,_{Lásd Turul, 1898. évf. 122. l.}* magától értetődik, hogy Amadé is csak akkor lehetett az országbiró.
Ez Amadé az Aba nb. Dávid fia, tehát «Börényi» vagyis Szalánczi Péter országbirónak a fivére. 1280-ban Szebenmegye főispánja; később sokszor nádor; az Árpádok kihalta után az akkori mozgalmas idők egyik főembere. Megöletett Kassán 1311-ben.
Családjáról lásd Turul, 1898. évf. 120. l.

70. Hontpázmán nb. (II.) Tamás.
1291–1293.
A Hontpázmán nb. András tárnokmester fia Tamás, ki magát 1273-ban a csehek és osztrákok elleni háborúban kitüntette, 1291 február 22-ikétől 1293 február elsejéig országbiró;_{Fejér, VI/I. k. 90., 232. l.: Hazai okmtár, VII. k. 220. l., VIII. k. 315. l.; Knauz II. k. 332., 339 ll.; Wenzel, X. k. 435., l. (é. n.) XII. k. 5 10., 516. ll.}* 1293 julius 11-ikén pedig kir. lovászmester. Azon adat, hogy András Nyitramegye főispánja 1290 julius 29-ikén lett volna országbiró, nem áll, mert az illető okirat_{Fejér, VI/I. k. 46. l.; Hazai okmtár, VI. k. 356. l.; Wenzel, X. k. 4. l.}* hamisitvány. 1294 január 22-ikén csak egyszerü birtokos._{Fejér, VI/I. k. 281. l., hol a rubrum a keltezést helytelenül 1293-ra teszi; v. ö. u. ott, 300. l.}* 1295-től egészen az Árpádok kihaltáig pedig Nyitra- és Barsmegye főispánja. 1303-ban Venczel király bárói sorában szerepel, a nélkül, hogy hivatalát ismernők.
Utódairól nincs tudomásunk. Fivére Miklós a Forgács család őse. Nemzedékrendi táblája a következő:

60Hontpázmán nb. Iváncz † 1226 előtt; Ivánka 1226–1229; András 1253–1277 tárnokmester, Bányamegye főispánja stb.; Tamás † 1244 előtt neje: 1244; Milván; Mihály 1256; Jordán 1256; Tamás 1273– 1303 országbiró, lovászmestr, Bars- és Nyitramegye főispánja; Ivánka 1291–1299; István 1357; András 1291–1295 Árvamegye főispánja; András 1357; Miklós 1291–1295 neje: Ákos nb. Csetneki Anna; Jolán 1277 férje: Pilis nb. Atyasz 1267–1273; András; Miklós; a ghymesi Forgách család ősei.

71. Pécz nb. Apor.
1293–1297.
Pécz nb. Márk fia Apor, Gergely bán országbiró fivére, 1283-ban erdélyi vajda; 1284-ben csak czimzetes vajda; 1291–1292 Pozsonymegye főispánja; 1293 julius 11-ikétől 1297-ig országbiró;_{Hazai okmtár, VII. k. 232. l. Wenzel, X. k. 197. 261. l.; XII. k. 569. l.}* 1298–1299 nádor; eltünik 1304. augusztus 24-ike után. Tőle származnak az Ibrányiak és a Pécziek. Utódait a Turul, 1898. évf. 123. lapja sorolja fel.

72. Ákos nb. Borsodi István.
1298–1300.
Az Árpádok ez utolsó országbirája, Ákos nb. Ernő bán és országbiró fia István 1304 április 5-ikén «Borsodi»-nak nevezi magát. Felmerül 1281 május 11-ikén, mely napon László királytól a borsodmegyei Olaszegyház birtokot kapja; ugyanazon évben Borsod- és Gömörmegye főispánja; 1281-től 1293-ig nem találjuk őt az országnagyok sorában; az ez időközben róla szóló okmányok csak birtokviszonyairól tesznek emlitést és mellékesen még azt is tudtunkra adják, hogy 1280-ban a kunok ellen harczolt és Finta nádor fogságába esett. 1293 julius 11-ikétől 1294 julius 29-ikéig a királyné tárnokmestere. 1298-tól 1300-ig, de kétségkivül egészen III. András haláláig országbiró._{Fejér; VI/II. k. 264. l.; Hazai okmtár, VI. 431. l. II. k. 274., 281. ll.; Wenzel X. k. 329. l.}*
Az Árpádok kihalta után jelentékeny politikai szerepet játszott; 1303 óta a nádori méltóságban találjuk. Halála éve ismeretlen. Neje Katalin 1303 óta ismeretes. Hét fia volt és két leánya. Fiai Károly király ellen fellázadván, későbbi nyomuk elvész.

II. Királynéi udvarbirák.

1. Folkmár.
1166 körül.
Midőn III. István Deke nevü szolgáját nemesi rangra emeli s őt a fejérmegyei Szőllőssel megajándékozza, az illető okiratában Fulcumar királynéi udvarbiró is emliti._{Wenzel, XI. k. 39.}* Az okirat nincsen keltezve; de ha szemügyre veszszük, hogy István csak 1166-ban nősült, akkor az okiratban emlitett egyéb országnagyok előfordultának egybevetésével azon eredményre jutunk, hogy keltezése 1166-ra tehető.
«Fulcumar» nem az ismert Fulko névnek holmi variációja, hanem a középkori német «Volckmar» magyaros alakja.
Ki volt légyen ez első királynéi udvarbiró?, arra csak közvetett és csak valószinüség jellegével biró választ adhatunk.
Fulcumarus comes 1181-ben a Veszprémmegyében fekvő Polyán és Meréte nevü birtokait a zalamegyei Henye területén feküdt szőlőkertjeivel együtt a bakonybéli apátságnak adományozza._{Wenzel, I. k. 67. (zavato és rosszul keltezve) 76. ll.}* Miután köztudomásu dolog, hogy az akkori időből ismert főurak majdnem kivétel nélkül valamely alapitványt hagytak maguk után, bizonyosra vehetjük, hogy e Fulcumar comes az országbiróval azonos. Továbbá tudjuk, hogy a Ratold nemzetség többi között Veszprém- és Zalamegyében is birtokolt és hogy e nemzetség nyitramegyei ágában (1290 előtt) a Fulkomár névre akadunk, a mi valószinüvé teszi, hogy az országbiró is e nemzetség tagja lehetett.

612. Egyed.
1198.
Folkmár közvetlen utódját nem ismerjük. Csak 1198-ban találkozunk megint királynéi udvarbiróval: Egyed-del._{Fejér, II. k. 346. l.}*
Bizonyos Egyed 1193-ban birtokos a zalamegyei Ujudvar vidékén; 1192-től 1193-ig Zalamegye főispánja is. 1214-ben pedig olvassuk, hogy Egyed «curialis comes». Imre király idejében a szalontai parasztokat, kik egynéhány Oroszországból jövő kereskedőt kiraboltak, a budai egyházban izzó vasra itélte el.

3. Tiborcz.
1206.
Bizonyos Tiburtius 1198-ban Fejérmegye főispánja; 1199-ben Szolnokmegyeé; 1200-tól 1204-ig pedig Bodrogmegyeé. II. András alatt 1206-ban visszakapja a fejérmegyei főispánságot, mely mellett a királynéi udvarbirói hivatalt is viseli._{Wenzel, XI. k. 85. l.}* 1207-ben csak Fejérmegye főispánja. 1210-ben csak egyszerü comes, mely minőségben János esztergomi érsekkel együttesen a pannonhalmi és a somogyvári sz. Egyedi apátságok közti egyenetlenségeket simitja el. 1211-ben részt vett András királynak halicsi hadjáratában. 1213-ban Mosonymegye főispánja; 1222-ben pedig Pozsonymegyéé.
Kétséget nem szenvedhet, hogy azon Tiborcz comes, kinek az óbudai szigeten lévő monostorát 1217-ben András király az Imre királytól kapott pesti vámjövedelemtől megfosztotta, az udvarbiróval azonos. 1244-ben előfordul még mint a pozsonymegyei Vistám (= Vistuk) birtokosa, ha csak e Tiborcz alatt nem a fia értendő. Báncza nb. István esztergomi érsek alatt (1243-ban) a csallóközi Karcsaiak egyik családi pörének megvizsgálásával volt megbizva._{Hazai okltár, 11., 33. ll. Hazai okmtár, VII. k. 28.}* E Tiborcz fiai Péter és Tiborcz. Ifj. Tiborcz 1270-ben királyi ember Pozsonymegyében. Péter 1279-ben pomázi birtokrészét a nyulszigeti zárdának adja el, mely eladásba fivérén kivül még rokonai Kenész fia Iván és Tamás fia Benedek is beleegyeznek._{Ezekre nézve v. ö. Wenzel, VIII. k. 305. l. ddo. 1270.}* 1287-ben Tiborcz fiai a pozsonymegyei Vistuk birtokosai; 1291-ben átengedi Tiborcz fia Péter vistuki birtokának egy részét György nevü szolgájának, mert ez őt Bazin Kozma fogságából kiszabaditotta. Akkor megismerkedünk ifj. Tiborcz fiával Tamással. Ugyanazon évben Péter a pozsonymegyei Ádázjánosfölde birtokosa. 1296-ban elveszti Péter és unokaöcscse Tamás Visegrádi Domonkos elleni pörét, melynek következtében Péter barsmegyei Udal nevü birtokát, Tamás pedig a Pozsonymegyében feküdt vörösköi vár felét az összes tartozékaival elveszti.

4. Toraj fia Péter.
1207–1210.
Ezzel már mint országbiróval találkoztunk; itt csak azt szükséges kiemelni, hogy 1207-től 1209-ig mint csanádi, 1210-ben pedig mint bácsmegyei főispán a királyné udvarbirája._{Fejér, III/I. k. 66. l., III/II. k. 467. l.; Wenzel, I. k. 98. l., VI. k. 315., 325., 334. ll., XI. k. 108. l.}*

5. Bór-Kálán nb. Bánk.
1211–1212.
Az ismert országbiró. 1211-től 1212-ig udvarbiró és bihari főispán._{Fejér, III/I. k. 108. l.; Wenzel, I. k. 126. l., VI. k. 349. l. XI. k. 113. l.; Hazai okmtár VI. k. 15. l. szerint 1212-ben öregebb Kán nb. Siklósi Gyula volna «magister cubiculariorum regine» és bodrogi főispán; ez helytelen. Tudjuk a Temesmegyei okmtár, I. k. 2. lapjából, hogy Bánk mint Biharmegye főispánja 1212-ben is udvarbiró, a mit Hazai okmtár, VIII. k. 15. l. is tanusit.}*

6. Száty nb. Miklós.
1212–1214, 1222–1225. 1231.
Szintén országbiró. 1212-től 1214-ig mint Győrmegye főispánja egyuttal udvarbiró is._{Fejér III/I. 120. l.; Wenzel I. k. 135.}* Másodszor találjuk őt e minőségben és egyuttal mint sopron- és (1224) pozsonymegyei főispánt, 1222-től 1224-ig, 1225-ben pedig csak mint udvarbirót,_{Fejér, III/I. 370., 395 ll., VII/I. k. 211., 214. ll. (ez utóbbi helytelenül nevezi őt esztergomi főispánnak). Hazai okmtár, IV. k. 12. l., VI. k. 18. l. Sopronmegye okmtára, I. k. 17. l.; Wenzel, I. k. 97., 211. ll., VI. k. 420., 425. ll., XI. k. 175. l.}* 1231-ben harmadszor az._{Wenzel, VI. k. 502. l. (tévesen 1232-re téve).}* Midőn Lipót, osztrák herczeg, Gráczban 1225 junius 6-ikán II. Andrással békét kötött, azt mondta (t. i. Lipót), hogy «Miklós comes az ő részéről neki járó kártalanításról lemondott». Miután itt csak az osztrák határon birtokos előkelő magyar főúrról lehet szó, kézzel fogható, hogy e Miklós comes nem más mint Száty nb. Miklós, kinek Sopronmegyében is voltak birtokai.

7. Vázsony nb. Atyasz.
1219–1221. 1228–1229.
Hogy ki követte Száty nb. Miklóst 1214-ben a királynéi udvarbirói állásban? nem tudjuk. A Hazai okmtár, V. k. 8. l. szerint Atyasz volna 1217-ben a «curialis comes regine», de ezen adat eltekintve attól, hogy egyetlen egy más forrás sem tud róla – ellentétben áll az összes többi kutfőkkel, melyek szerint Atyasz 1217-ben a király országbirája. De még 1218-ban is az; Fejér, III/I. k. 249. l. pedig mely szerint 1218-ban udvarbiró, hamisitvány. 1219-től 1221-ig azonban Vázsony nb. Atyasz az udvarbiró és a mellett (1219-ben) bodrogi, (1220-ban) varasdi főispán és czimzetes bán._{Fejér; III/I. k. 287., 320. ll. Knauz, I. k. 223. l.}*
1225-től 1228-ig nem ismerünk udvarbirót. De 1226-ban mondja egyik kútfő (Wenzel, VI. k. 432. l.), hogy a királyi család valamelyik tagja – neve nincsen közölve – Ocuzh curialis comes és más bárók jelenlétében Csák nb. Ugron esztergomi érek fivérének bizonyos bányamegyei birtokot adományoz. Miután tudjuk, hogy Borsa nb. László 1225-től 1230-ig az országbiró, kézzel fogható, hogy Atyasz 1226-ban, ha fennebbi okirat keltezése helyes, vagy Béla trónörökös országbirája vagy a királyné udvarbirája volt. Ez utóbbi minőségben őt 1228-tól 1229-ig találjuk, mely előbbi évben egyuttal Bodrogmegye főispánja is._{Hazai okmtár, VIII. k. 25. Wenzel, I. k. 252. l. k. 429. l.}*

8. Kán nb. öregebb Siklósi Gyula.
1221.
Atyasz utódja 1221-ben az ismert Kán nb. öregebb Gyula országbiró, ki udvarbirói tisztségén kivül még bodrogi főispán is. Megjegyzendő, hogy egyik helyen «magister cubiculariorum regine» megjelöléssel él._{Fejér, III/I. k. 328. l.; Hazai okmtár, VI. k. 15. l.; Knauz, I. k. 232. l.; Wenzel, I. k. 175. l. (tévesen «curiae regie»); XI. k. 163, 173. ll. (tévesen 1223).}*

9. Marcell fivére Péter.
1229–1230.
Marczell országbiró fivére Péter 1221-ben Temesmegye főispánja; azután csak 1229-től 1230-ig találkozunk vele, a mennyiben ez idő alatt udvarbiró és 1230-ban a mellett Abauj vármegye főispánja._{Fejér, III/II. k. 213. l.; Wenzel, XI. k. 212. l.}* Ez utóbbi hivatalát 1231-ben is viseli. 1233-ban Nyitramegye főispánja. Korábbi pályájából csak azt tudjuk, hogy 1214-ben Fajszi Salomóval (az ismert országbiróval) együtt a hangonyi birtok ügyében itél és hogy a két biró prisztaldusaként Szondai Pál müködik. Midőn Péter 1232-ben_{Wenzel, VI. k. 506. l., hol tévesen Demeternek van nevezve.}* csak egyszerü báróként a király környezetében tartózkodik, akkor Szondai Pál fivére Both a nádon prisztaldusa.

10. Pok nb. Móricz.
1251. 1257. 1259 † 1269.
Marczell fivérét Pétert követi 1231-ben (l. f.) az ismert Száty nb. Miklós; de ezután elmulik huszonnégy év, mig megint udvarbiróra akadunk. Ez pedig Pok nb. Móricz, ki 1251 végén egyuttal Nyitramegye főispánja is._{Fejér, IV/II. k. 85. l.; Hazai okmtár, VI. k. 60.}*
A Győrmegyében törzsökös Pok nemzetségnek egyik tagja, Móricz, többiek között egy Móricz nevü fiut hagyott maga után, ki 1233– 1234 tálnokmester és Mosonmegye főispánja.
A tatárjárás alatt nagyszerü érdemeket szerzett; egy tatárt, ki a mohii ütközetben lándzsáját Béla király ellen irányitá, leszúrt. Részt vett ez idő alatt Bélának minden aktiójában, követe is volt. 1242-től 1246 január 10-ikéig pohárnokmester, (1243–1245) Győrmegye és (1345 végén) Baranyamegye főispánja; 1247-ben tálnokmester és Nyitramegye főispánja; 1251 végén udvarbiró és nyitrai főispán; 1257-ben tárnokmester és nyitrai főispán; 1257 június 10-ikétől 1259-ig másodszor udvarbiró és Nyitramegye főispánja,_{Hazai okmtár, VI. k. 89. l.; Wenzel, VII. k. 503. l.}* 1261-ben csak nyitrai főispán; 1267–1269 tárnokmester és 1268-ban a mellett Baranyamegye főispánja. Meghalt 1269-ben.
Neje, Ratold nb. Domonkos tárnokmester leánya, 1267-ben halt meg. Tölük származik a Móriczhidai és Megyesi család. Nemzedékrendje a következő:

Ismeretlen; Móricz 1220–1223 királyi ember; Aba; Márk 1247–1251 az Abafi család őse; Móricz † 1269 udvarbiró, tálnok-, tárnokmester és főispán. Neje: Ratold nb. Domonkos tárnokmester leánya † 1267; Amadé 1254–1267 győri püspök; János 1263–1271 varasdi főispán; Gyéta 1251–1271 neje: Ják nb. Sitkei Marcell leánya 1251; Miklós 1270 † 1331 előtt erdélyi vajda, Máramarosmegye főispánja nejei: 1. II. Majs nádor leánya Erzsébet 1280 2. Kaplyon nb. Nagymihályi Katalin; Miklós 1315–1319 Kolozsmegye főispánja; Móricz 1319 † 1339 a Móriczhidai vagy Megyesaljai család őse; István 1319–1329 a Megyesiek őse; Simon † 1374/5 tengermelléki bán, több megye főispánja neje: Katalin 1353–1378; Anna 1351–1378 férje: Gutkeled nb. Bátori László; István 1331–1339; Margit férje: Kaplyon nb. Károlyi László; János bán 1375–1425 neje: Nagymartoni Janka 1378; István 1375–1378; Zsigmond 1401–1428; László 1401–1411; István 1411 folytatják a Megyesi családot; Anna férje: Káta nb. Csarnavodai Mihály; Simon 1403–1429; Miklós 1403–1424; Móricz bán 1424–1437; István 1429; István 1445–1490 neje: Margit 1490; László 1445–1483

11. Braunau.
1255.
Midőn IV. Béla Stájerország elfoglalása által az ország nyugati határán lakó németekkel szorosabb érintkezésbe jött, egynéhány osztrák-stájer ember magyar szolgálatba is lépett. Az ismert Preussel Henriken kivül találjuk igy egy bizonyos Prannaius-t is, ki 1255-ben mint a királyné udvarbirája egyuttal Nyitramegye főispánja is._{Wenzel, VII. k. 384. l.}* Kétséget nem szenvedhet, hogy neve «Prannaius» helyes németséggel «Braunau»-nak ejtendő ki. Mikor jött Magyarországba és meddig élt itten, nem tudjuk. IV. Béla 1255-ben csak azt mondja, hogy Braunau egyike volt azon birósági tagoknak, kiket a tatárjárás után a nyitrai várföldek viszonyainak megvizsgálásával megbizott. Nevezett évben pedig különösen a borcsányi birtokot vizsgálja meg, melyet bizonyos Rajnald és Dáma valamikor Borsa nb. László országbirótól kapott vala.

12. Miklós.
1260 körül.
Braunau után – mint láttuk – Pok nb. Móricz 1257-től 1259-ig másodszor udvarbiró; 1260-ben pedig csak Nyitramegye főispánja. Hogy ki volt utána a legközelebb udvarbiró, csak a következőből sejthetjük: Midőn Ratold nb. Roland szlavoniai bán 1261-ben Márton zágrábi várjobbágynak a blagusai földet megitéli, birótársai sorában «magister Nicolaus judex curie domine regine quondam graciosus»-t is emliti._{Wenzel, XI. k. 511. l.}* Ennek alapján feltehető, hogy e Miklós udvarbirósága 1260-ra esik. Meghatározása egyelőre lehetetlen. Ez időtájt annyi Miklós nevü országnagygyal találkozunk, hogy fennebbi száraz adat nem képezhet támpontot.

13. Fancs fia Benedek.
1262–1263.
Fancs fia Benedek 1247 junius 2-ikától 1256 február 15-ikéig Mosonmegye főispánja, mely minőségben 1245 és 1248 között a Kőrösmegyében lévő gordovai kerületet kapta. 1259-ben e Benedek királynéi tárnokmester és Trencsénmegye főispánja; 1262-től 1263 május 25-ikéig udvarbiró és Vasmegye főispánja._{Hazai okmtár, VII. k. 86. l.; Wenzel, VIII. k. 60., 85. l. X. k. 462. l. (é. n.) XI. k. 521. l.}* További sorsát nem ismerjük; de úgy látszik, hogy 1263 és 1264 között meghalt.
E Benedek a gordovai Fancsi-család egyik őse._{V. ö. Történelmi Tár 1899. évf. 83–84. ll.}*

14. Csák nb. István.
1264–1269
Csák nb. Csák fiát Istvánt bizonyossággal csak 1243-ban találjuk fel mely évben ő a szörényi bán. 1257-ben Csanádmegye főispánja 1258-ban csak czimzetes bán. 1264 márczius 9-iktől 1265 szeptember 9-ikig Mária királyné udvarbirája és Vasmegye főispánja._{Hazai okmtár, VI. k. 132. l. (é. n.); Wenzel, II. k. 167. l. (é. n.), VIII. k. 169. l. Zalamegye okmtára, I. k. 45. l. Zichy okmtár, I. k. 18. l. (é. n.).}* Meddig maradt ez állásban 1265 után, nem tudjuk, de 1267 szeptember 15-ikétől 1269-ikig (de bizonyosan IV. Béla haláláig) még mindig udvarbiró és a mellett Pozsonymegye főispánja,_{Fejér, IV/III. k. 386., 437 ll.; Hazai okltár, 55. l.; Hazai okmtár, VII. k. 118. l. VIII. k. 196. l. (tévesen 1264); Wenzel, III. k. 157. l., VIII. k. 227., 235. ll.; Zalamegye okmtára, I. k. 51. l.}* mely idő alatt 1269-ben magyar sereg élén I. Uros szerb királyt fogságba ejtette. Béla halála után eltünik az országnagyok sorából.
Neje a Győr nb. Botho nádor leánya. Birtokairól és fiáról lásd a Turul 1899. évf. 114–115. lapjait.

15. Farkas.
1270
Farkas, Mosonmegye főispánja, 1270 szeptember 8-ikára Erzsébet királyné udvarbirája._{Wenzel, VIII. k. 287. l.}* Miután István ifjabb király hivei között 1262-ben Farkas szatmári főispánt találjuk, biztosak vagyunk benne, hogy ez az udvarbiróval azonos. 1270 után azonban elvész a nyoma.

16. Salomo.
1273.
Egy meg nem nevezett év julius 20-ikán bizonyitja egyik birói okmány, hogy Bálványosi Orbos a királyné népeihez tartozik, miért is annak peres ügye Salomo királynéi udvarbiró elé tartozik. 1273 szeptember 10-ikén mondja pedig Kán nb. László országbiró, hogy az ugyanazon napon kibocsátott ügydarabját, mert saját pecsétje nincs nála, Salomo comes pecsétjével pecsételi._{Wenzel, XII. k. 696. l. (é. n.); Zichy okmtár, I. k. 33. l. (é. n.).}*
Azonos-e az akkortáit szereplő Salomo fejérmegyei főispánnal? nem tudjuk. A valószinüség a mellett szól, hogy II. Majo nádornak azon Salomo nevü rokonával (a Daróiak ősével) azonos, ki 1270 és 1272 között a királyi tálnokok korlátnoka.

17. Csák nb. Domonkos.
1273.
Csák nb. Péter fia Domonkos 1262-ben István társkirály pohárnokmestere, a mellett 1263-ban Zemplénmegye főispánja; 1266-ban István nádora, Bács- és Szebenmegye főispánja; 1269-ben baranyai főispán; 1272-ben Valkómegye főispánja; 1273-ban Erzsébet özvegy királyné udvarbirája;_{Sztárai okmtár, I. k. 12.}* 1278–1280 ugyanannak tárnokmestere; 1293-ban Tomazina herczegnő tárnokmestere és Valkómegye főispánja; utoljára 1299 julius 29-ikén akadunk reá, midőn az országgyülésben részt vesz. Utódjairól (a pozsegamegyei Dobócziakról lásd a Turul 1896. évf. 189-ik lapját.)

18. Héder nb. Herrand.
1275.
A Héder nemzetség hédervári ágának egyik ivadéka, Dénes fia Herrand kitünteti magát az ötvenes években lezajlott osztrák-morva hadjáratokban, miért is 1255-ben IV. Bélától a Vasmegyében fekvő Szentkút, Menhart, Szombatfalva, Ujfalva s Pinkva nevü birtokokat kapja. 1262-től 1269-ikig Bélának lovászmestere s a mellett (1262–1267) trencséni és (1268–1269) mosonyi főispán; 1274 deczember 12-ikén a királyné tálnokmestere, barsi és semptei főispán. 1275 márczius 25-ikén tálnokmester és Zalamegye főispánja; de még 1275 junius 4-ikén királynéi udvarbiró és Vasmegye főispánja,_{Fejér, V/II. k. 245. l.}* mely állásban csak rövid ideig maradt; 1275 deczemberétől 1276 elejéig csak Vasmegye főispánja.
Fia . Miklós 1326 körül fiutód nélkül halt meg Vasmegyében.

19. Majs.
1275.
Herrand utódja 1275 deczemberében: Majs somogyi főispán,_{Wenzel, XII. k. 135. l.}* az ismert országbiró és nádor.

20. Sebes.
1286.
Midőn özvegy Erzsébet királyné 1286-ban Márton fiainak, (János, György és Markalfnak a pozsegamegyei Bzenicza birtokot adományozza, nagyjai sorában Sebes comes udvarbiró is szerepel._{Fejér, V/III. k. 323 l.}*

21. Buzád-Hahót nb. Atyasz.
1296.
A Buzád-Hahót nemzetség e tagja, Buzád bán_{A Buzád-Hahót nemzetség e korai tagjának, illetőleg egy Buzádnak mindeddig csak 1209-ben találtuk az első nyomát, a mennyiben akkor egy Buzád Győrmegye főispánja. Ma azon helyzetben vagyok, hogy e nemzetség Buzád nevü tagjának még korábbi voltát bebizonyitsam. Midön III. Béla 1193-ban a fejérvári keresztesek birtokait felsorolja, azt mondja, hogy a Zalamegyében fekvő Ujudvar a Clesna folyó mertén Buzád földjeivel határos (Knauz I. k. 143. l.). Az ugyane nemzetségbeli Csák bán fiára, II. Csák-ra vonatkozólag kell itt megjegyeznem, hogy 1256–1257 királyi kardhordó és a mellett 1256-ban a horvátországi Goramegye főispánja volt.}* unokája Atyasz, ki 1256 és 1259 között felmerül, 1274-ben első felében Veszprémmegyének, második felében Zalamegye főispánja; 1288 nyarán Somogymegye főispánja; 1291 julius 10-ikén Vasmegye főispánja. 1296 kezdetén Tomazina herczegnő udvarbirája._{Wenzel, X. k. 233. l., XII. k. 591. (600.) l. (é. n.).}*

III. Alország- (és udvar-)birák.

1. Imre.
1158.
Miután Apa «judex major» mellett (l. f.) 1158-ban Emericus «judex minor»_{Fejér, II. k, 153. l.; Knauz, I. k. 112. l.}* is szerepel, világos, hogy ezzel az alországbiró van jelezve.
Ez alországbiró teljesen ismeretlen személy. De úgy látszik, hogy neve inkább «Henricus» lehetett, mert az Imre név akkori időből máskülönben ismeretlen. Egy Henrik pedig 1163-ban Bodrogmegye főispánja.

2. Gergely.
1173 és 1196 között.
Midőn II. András 1209-ben a templomosoknak dalmátiai és horvátországi birtokait megerősiti, kiemeli, hogy akkor, midőn III. Béla Kupa helységet a nevezett rendnek adományozta, tette, királyi pristaldusként György papnak, az akkori alországbirónak fivére, Péter müködött._{Wenzel, XI. k. 97. l.}*

3. Benedek.
1221.
Benedek alországbiró 1221-ben a nyitramegyei Csornok helység iránt folyó pert intézi el._{Hazai okmtár, VII. k, 9. l.}* Pecsétjén egy lovag látható, a mint egy élőfa mellett vágtatva dárdájával egy állatott szúr le; a pecsét körirata: «sigillum credibile Benedicti Bani».
Miután Benedek magát 1221-ben csak alországbirónak nevezi, világos, hogy az általa használt pecsét nem az övé, hanem kétség kivül az atyáé volt. Tényleg tudjuk is, hogy egy Benedek 1198-ban Nyitramegye főispánja, 1199-től 1200-ig pedig bán és Zalamegye főispánja; 1201–1202 Bácsmegye főispánja, 1202–1204 nádor és (1202–1203) bihari főispán. Miután tehát öregebb Benedek 1198-ban Nyitramegye főispánja és 1198-ban bán és ifj. Benedek 1221-ben szintén nyitramegyei ügyben itél és Benedek bán pecsétjét használja, azt hiszem, hogy ez alországbiró Benedek bánnak a fia.

Életéről és utódairól (a Szabariakról) lásd a Turul 1898. évf. 28. és 64. lapjait.

4. Miklós.
1238–1240.
1238-tól 1240 októberéig bizonyos Miklós az alországbiró._{Fejér, IV/I. k. 142., 149–152. ll.; Hazai okltár, 7. l.; Knauz, I. k. 332. l.; Wenzel, II. k. 91. l. (é. n.), VII. k. 59. (é. n.) 84. ll. – Fejér, IV/I. k. 149–152. lapjaira nézve a következő megjegyezni valónk van:
Ez okmányban Miklós alországbirón kivül Miklós szebeni prépost királyi alkanczellár is szerepel. Az «Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (I. k. 69–70. ll.) már most azt állitja, hogy Fejérnek a keltezése, 1239 márczius 6-a, nem helyes és hogy az okirat 1241 márczius 10-ikére helyezendő. Indokolja ezt pedig azzal, hogy 1238 és 124o között nem Miklós, hanem Benedek budai prépost az alkanczellár, Miklós szebeni prépost pedig (618-ik lapon) 1240 julius 23-ikán és 1241 február 29-ikén alkanczellár.
Ezzel szemben áll a következő: 1. Miklós szebeni prépost egy helyen már 1234-ben II. András alkanczellárja, a mint ezt az Urkandenbuch maga 61-ik lapján elismeri. 2. Fejér, IV/I. k. 149-ik lapja mondja, hogy IV. Béla a Salomo nemzetség tagjainak a pozsonymegyei Altalútaljaföldet megitéli, a mennyiben Károly fia Miklós alországbirónak erre vonatkozó itéletlevelét megerösiti. Az alországbirónak ez okmánya a következő szavakkal végződik: «Kelt Budán 1239 márczius 6-ikán Béla király uralkodása alatt Miklós mester, szebeni prépost, a királyi udvar alkanczellárja kezéből»; Bélának tulajdon zárszavai pedig nincsenek közölve. Már most pedig alig hiheti, hogy az alországbirótól kiadott itéletet a király alkanczellárja állitotta volna ki; kérdéses tehát, vajjon Bélának azon okmánya, melynek erejével az alországbiró itéletét helybenhagyta, mikor kelt. Midőn a Vattaiak, Bél- és Salamon-vattaiak ez okmányt 1436-ban Bátori István országbirónak előmutatták, meg lett állapitva, hogy Miklós alországbiró itéletét tényleg Budán 1239 márczius 6-ikán hozta, Bélának megerősitő okmánya pedig keltezéssel nem lett ellátva (Wenzel, VII. k. 84. l.) Ha tehát Fejérnek szövege Miklós prépostra nézve helyes, a mi még kérdés tárgyát képezheti, akkor ő reá nézve is az «1239 márczius 6-ikán» keltezés helyes. Ehhez járul, hogy Károly fia Miklós alországbirót csak 1238-tól 1240-ig ismerjük és hogy 1241 márczius 6-ikán Budán már a tatároknak minden órában megtörténhető berohanásától kellett félni; kérdéses tehát, vajjon ily körülmények között érdemesnek találták-e e napon oly kicsinyes dologgal vesződni.}*
1239-ben Béla király «Károly fiá»-nak nevezi őt; egy ugyanazon évben általa kiállitott oklevélen függő pecsétjében pedig a tojásdad paizson valami fafélét látunk; köriratából már csak a «sigillum Nicolai» szók vehetők ki._{Knauz, I. k. 333. l.}* A Turul 1890. évf. 26-ik lapja pedig azt mondja, hogy Miklós alországbiró 1238-ik (?) évi pecsétén a felfelé álló száras egyes hárslevelet látjuk, minek alapján az illető szerző ez alországbirót Ratold nembelinek tartja.
Részemről csak még ezt akarom hozzáfűzni, hogy a Borsodmegyében birtokos Bél nemzetség egyik tagja: Károly fia Miklós 1246-ban Sajó-Németi mellett földesúr, fia Mika pedig 1293-ban fiörökös nélkül lévén, Németi és Visnyó nevü birtokait rokonainak engedi át.

5. Pápa nb. Benedek.
1244.
A Veszprémmegyében törzsökös Pápa nb. Sixtus (magyarosan: Syka) két fiut hagyott maga után: Lambert és Benedeket. Benedek 1244-ben alországbiró,_{Wenzel, VII. k. 177., 185. ll.}* mely minőségben Szemény kamaragrófnak a bajomi birtokot megitéli; 1286-ban már nem él. Birtokai unokaöcscseire szálltak. Nemzedékrendje a következő:

Pápa nb. Sixtus; Benedek 1244 † 1286 előtt alországbiró; Lambert † 1286 előtt; Pál 1272–1286; Máté 1286–1330; Lambert 1286; Miklós † 1317 körül neje: 1. Ismeretlen, 2. Osl nb. Erzsébet 1317; Mezőlaki László 1317; Békási Pál 1347; Lambert 1286; Undi Máté 1347 † 1355 előtt neje: Koppán nb. Pinnyei Erzsébet 1355; 1-től Bongyó 1317; 2-tól István 1317; Márton 1347; János 1395; László 1347; Miklós 1347 † 1395 kincstartó és tárnokmester, neje: Szuharekai Miklós leánya Erzsébet; István 1347; Lőrincz 1347–1374; Péter 1374; Miklós 1347–1355; János 1347 † 1355 előtt

6. (I.) Domonkos.
1246.
A bakonybéli apát és endrédi jobbágyai közötti peres ügy már Szerafin fia András országbiró elé került vala, de a tatárjárás miatt elintézetlen maradta Később Domonkos alországbiró kezébe került a dolog, ki hosszadalmas tárgyalások után 1246-ban, midőn a király a szigeten tartózkodott, végleges itéletet hozott.
Az illető itéletlevél eredetije a pannonhalmi apátság levéltárában Capsa 14. C. signatura alatt őriztetik. Domonkos gyürüpecsétje viaszba van nyomva, rajta a kerektalpu paizs még jól kivehető; fénysugarak veszik körül; de a paizson belül levő czimerkép körvonalait nem lehet felismerni._{Dr. Erdélyi László levéltáros úr szíves közlése. Az okiratot Wenzel, II, k. 190. lapján is találjuk.}*

7. Mika.
1248.
Fejér, VII/I. k. 268. lapja közöl egy okiratot, melynek értelmében Pál országbiró és Zalamegye főispánja 1240-ben egy a Répcze mentén lévő malom iránta vasvári várjobbágyok és Ják nb. Sándor fia Artonya között már huzamosb idő óta folyt és Maka alországbiró által elintézett pört ujabb vizsgálat tárgyává tesz és a malmot Artonyának itéli. IV. Béla király pedig egy meg nem nevezett év julius kezdetén Zólyomban kiállitott oklevelében_{Hazai okmtár, VII. k 125.l.}* megparancsolja Witko comesnek, hogy a nyitrai püspököt a bajnai adók tizedének birtokába iktassa be, miután Mica alországbiró jelentéséből tudja, hogy ez a nevezett tizedeket a nyitrai püspöknek odaitélte.
Hogy Éty fia Pál 1240-ben még nem volt országbiró és Zalamegye főispánja, már fennebb mondtuk; Fejérnek idézett okirata tehát helytelen keltezésü. Mindamellett mégis megtudjuk Mika alországbiró működési idejét pontosan határozni.
Pál országbiró és Zalamegye főispánja 1248 szeptember 15-ikén tanusitja,_{Wenzel, VII. k. 270. l.}* hogy egynéhány vasmegyei várjobbágy Sándor fia Artonyát bizonyos Répczemelletti malom tulajdonjoga miatt az alországbiró itélőszéke elé idézték. Az alországbirónak ugyanazon évi augusztus 27-ikén kiállitott itéletéből azonban kiviláglik, hogy Artonya a jogos tulajdonos, minek következtében maga Pál is a vitás malmot neki itéli.
Bár az alországbiró neve az illető okmányban már annyira el van mosódva, hogy ki nem vehető, mégis tudjuk, hogy – lévén itt a Fejérféle albirói itéletről a szó – csak Mikáról szólhat, kinek müködése tehát 1248 nyarára esik. A mi pedig Béla király oklevelét illeti, megjegyezzük, hogy Witko comes nem más, mint a Ludány nb. Witko, ki 1253 márczius 29-ikén egy ludányi kuriát megvesz és kinek hasonnevü fia 1283-ban a Nyitramegyében levő Ludány, Bajna és Teremes nevü birtokokat szerzi.

8. Tengerdi Miklós.
1256.
Tivadar fia Miklós alországbiró megveszi 1256 február 10-ikén a fejérmegyei Tengerd nevü birtokot; 1257-ben gyarapitja birtokait, a mennyiben nemzetségbeli rokonaitól, Tivadar fiai Tivadar, Tiba és Miklóstól azoknak somogymegyei Merke birtokát megveszi, de már azelőtt megvette a Bő nemzetség tulajdonát képező somogymegyei Terebezdet is. 1260 május 12-ikén e Miklós még alországbiró;_{Fejér, IV/III. k. 19. l.; Hazai okltár, 57. (é. n.) Hazai okmtár, VII. k. 51., 74. ll.}* 1260-ban kitüntette magát a kroissenbrunni csatában, mely hőstettért rokonával Doroszlóval együtt Béla királytól ugyanazon évi november 20-ikán a vasmegyei Rum helységet kapta. Ezután pedig elvész a nyoma.
Utódairól lásd a Turul 1895. évf. 76–78. lapjait. Nemzedékrendjére nézve itt a következőt emlitem: 1. fia Tivadar, ki 1304-ben mint győri püspök halt meg, 1290-ben nem királyi alkanczellár, a mint ezt Fejér, V/III. k. 492. l. állitja, mert 1289-től 1290-ig Gergely, csanádi püspök az. 2. Az alországbiró fia László 1309 junius 21-ikén még életben van. 3. Anna, Buzád-Hahót nb. Panyit fia Jakab neje, kit 1296-től 1309-ig ismerünk, minden valószinüség szerint szintén e Tengerdi Lászlónak a leánya.

9. Simon.
1262–1264.
1262 márczius 1-én a királyi kiküldöttek sorában találjuk Simon alországbirót is, ki nevevezett napon Aranyos-on a pozsonymegyei Karcsaiak birtokügyeit rendezi; ugyanazon évben a vasmegyei Radócziak ügyeit is közvetiti; utolsó birói müködése 1264 október 10-ikére esik, midőn Pozsonyban a pozsonymegyei Sárfő birtokosainak egyezkedését megerősiti._{Fejér, IV/III. k. 247., 248. ll.; Hazai okmtár, VI. 149. l.; Wenzel, VIII. k. 35., 104. ll., XI. k. 591. l.}*
Meghatározására nincsenek adataink. Az országos levéltárban DL. 560. sz. alatt őrzett pecsétjének czimeralakja: hatszögü csillag. A köriratból csupán a következők vehetők ki:... † S. Simonis._{Dr. ifj. Reiszig Ede úr szives közlése.}*

10. Sebestyén.
1260 és 1268 között.
Maróczai Ábrahám comes, István comes szepesi várnagy és Sebestyén mester alországbiró tanusitják egy meg nem nevezett évi julius 4-ikén; hogy Parvas fia Sándor ellenfelei meg nem jelenés miatt elmarasztaltattak; köztük vannak Purun fiai is: Borisa és Persa; augusztus 10-ikén Bansai Rachlo királyi ember jelentést tesz ez ügyről._{Hazai okltár, 123., 124. ll.}* Egy szintén keltezés nélkül kiállitott okiratban tanusitják Aba nb. Soproni Lőrincz tálnokmester és Sopronmegye főispánja, Bécz nb. Farkas székesfehérvári prépost és királyi alkanczellár és Sebestyén mester királyi alországbiró, hogy Ják nb. Mika bizonyos bukechi birtokát a zálogdij átvétele mellett köteles visszaadni._{Hazai okmtár, VIII. k. 108. l.}*
Mikor müködött már most Sebestyén alországbíró?
Dansa helység birtokosai 1246-ban a nógrádmegyei Kurtány tulajdonosai, mellettök emlitik akkor Purun fiait is._{Fejér, IV/I. k. 407. l.}* Parvasz fia Sándor és fia András pedig 1283-ban a nógrádmegyei Losonczon birtokol; midőn később ez András – de most már «Témai» néven – bizonyos hatalmaskodás miatt panaszt emel, az illető kútfő Dansai Ramacha fiát Lőrinczet is emliti.
Ebből tehát kiviláglik, hogy fennebbi Rachló nem Bansai, hanem Dansai, – hogy Sebestyén a szepesi várnagygyal és Maróczai Ábrahámmal nógrádmegyei ügyben itél és hogy Parvas fia Sándor akkor csak maga, nem pedig fiával együtt – ki csak 1283-ban kerül a felszinre – szerepel. Ha most fontolóra vesszük, hogy még mindig Purun fiairól van szó, kik már 1246-ban szerepelnek és hogy Ábrahámot mint Marócza főispánját 1242-től 1270-ig ismerjük, akkor világos, hogy Sebestyén ez ügyben nem – mint a kútfő rubruma mondja – 1290 körül, hanem sokkal korábban működött. Bizonyitja ezt a másik kútfő is, a mennyiben Aba nb. Soproni Lőrincz csak 1259-től 1269-ig tálnokmester és Sopronmegye főispánja, Bécz nb. Farkas pedig csak 1260-tól 1268-ig az alkanczellár. Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy Sebestyén alországbirósága az 1260. és 1268. évek közötti időszakra esik.

11. Károly fia János.
1266.
Midőn István ifj. király 1266-ban Kázmér nevű jegyzőjét bizonyos szabolcsmegyei birtokkal megajándékozza, kiemeli, hogy a beigtatással alországbiráját, Károly fia Jánost bizta meg._{Wenzel, VIII. k. 146. l.}*
Ezen alországbiró meghatározására vezethet, hogy Béla nb. Károly fia János a Miskócz nb. Pongrácz fiaitól azoknak sajónémeti birtokát megveszi és hogy János fivére Miklós a szerzett birtok szomszédja._{Hazai okltár, 14. l.}* Már fentebb láttuk, hogy egy Károly fia Miklós 1238 és 1240 között alországbiró; igy tehát valószinü, hogy János ennek fivére s hogy mindketten a borsodmegyei Molnosbélből származó Bél nemzetség sarjai.

12. (I.) Ampod.
1268.
Egy meg nem nevezett év deczember 5-ikén jelenti P. pécsi prépost Ompudusnak, B(éla) herczeg alországbirájának, hogy Versendi Balázs herczegi emberrel együttesen István Pozsonymegye főispánját és Nádasdi Kornél, a pécsvárdi monostor jobbágyat Kórógyi Fülöp ellen megidézte._{Hazai okltár, 55. l.}*
Miután Béla herczeg 1269 október 3-ikán már nem él, világos, hogy ez oklevél kelte az 1269 előtti időre helyezendő. Bélát csakis 1268-ban ismerjük szlavóniai herczegnek; Csák nb. István 1267-től 1269-ig pozsonyi főispán, Pál pécsi prépost 1267-től 1287-ig ismeretes; ebből következik, hogy az okmány keltét bátran tehetjük 1268-ra. Hozzá járul még az is, hogy ez Ampod albiró 1269 október 28-ikán már nem él._{Zalamegye okmtára, I. k. 53. l.}*

13. István.
1269–1270. 1274.
1269 julius 13-ikától 1270 január 1-ig bizonyos István Béla királynak az alországbirája._{Knauz, I. k. 565. l.; Wenzel, III. k. 202. l.; Zala megye okmtára I. k. 53. l.; Zichy okmtár, I. k. 26. l.}* Itéletleveleinek tartalmán kivül mit sem tudunk róla.
Midőn a veszprémi káptalan 1274-ben tanusitja, hogy a zalamegyei Szepetki-család tagjai Amadé mesterrel kibékültek, István királyi alországbirónak egyik bizonyitványára hivatkozik, melynek erejével nevezett István tanusitja, hogy a Szepetkiek (1273-ban) a cseh király ellen folyt háboruban részt vettek._{Wenzel, IX. k. 98. l.}*
Nem kételkedhetünk afelett, hogy itt is az 1269. évi Istvánnal van dolgunk.

14. Csölény.
1269.
Egy meg nem nevezett birói személy egy szintén meg nem nevezett évben kiállított okmányában mondja, hogy midőn Chulen királyi alországbiró parancsa folytán Luczi Miklós királyi embernek Kozma nevü tisztje Demeter fia Demeter számára Szemere nevü birtokot akarta meghatárolni, Simon fia Demeter a határjárásnak ellentmondott, mire az egri káptalan erről jelentést vett fel. Ugyan ebben az ügyben jelenti az egri káptalan István kir. albirónak, hogy Simon fia Demeter az összeget, melylyel Demeter fia Demeternek tartozott, lefizette._{Fejér, VI/II. k. 343., 344. l.}* Vajjon már most ez a «Chulen» nem más, mint «István» elferditése, nem tudjuk; egyelőre kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ugyanezen ügyben egyszer Chulen (=Csölény), egyszer pedig István albiró működött. Az ügy némi megvizsgálására szolgáljon a következő:
István társkirály tanunitja 1269 május 6-ikán, hogy István fia Simon Aba nb. Artolf fia Pod comestől ennek sárosmegyei Szemelene (ma Smilnó) nevü birtokát megvette. Simon meghalt, mielőtt a vételár teljesen ki lett volna fizetve, mire az ügy fiára, Demeterre szállt, ki az összeget kifizette és még 1269-ben a birtokba statuáltatott._{Wenzel, VIII. k. 242. l., XII. k. 677. v. ö. Fejér, VI/II. k. 346.}* Midőn Demeter fia Demeter ez eladást azzal támadta meg, hogy Fod nem volt jogositva e birtokon tuladni, akkor Simon fia Demeter már a «Sárosi» nevet viseli._{Fejér, VI/II. k. 345.}* 1282-ben még él; 1310-ben már csak fiai szerepelnek és akkor tudjuk meg, hogy a Tököle nemzetség tagjai és többi között Zemere birtokosai, de ez utóbbi csak a Zemelne-nek elferditése.
Ezek szerint «Csölény» albiró müködése 1269-re esne. Azonos-e az Ákos nb. Cselén-nel, ki 1282-ben Gömörmegyében szerepel? nem tudjuk.

15. László.
1272.
A nyitrai káptalan tanusitja 1272 február 23-ikán, hogy a Berencsi-család tagjai László kir. alországbirónak pristaldusa Vaszteji Kuncz jelenlétében Berencsen lévő birtokaikat maguk közt felosztották._{Hazai okmtár, VII. k. 135. l.}*

16. (II.) Domonkos.
1274.
Midőn Izabella királyné 1274-ben Csévi Lőka nevü jobbágyát bizonyos birtokban megerősiti, azt is emliti, hogy Lőka és Márk között ez ügyben Domonkos királyi alországbiró előtt folyt a pör és hogy e Domonkos itéletlevele neki be lett mutatva._{Fejér, V/II. k. 216. l.}*
Egy meg nem nevezett évi husvét után kiállitott okmányban találjuk, hogy Csák nb. Péter fia Mihály és a fejérmegyei Sóskút lakosai között folyó pert julius-ra halasztják. E határnapon megjelennek a felek Domonkos alországbiró előtt, hol tárgyalásukat ujra elhalasztják. Az illető kútfő_{Zichy okmtár, I. k. 75., 78. ll.}* az okiratok keltezését az 1292– 1294 körüli időbe teszi, de ez nem valószinű. – Csák nb. Péter fia Mihályt ismerjük 1268-tól 1272-ig, mely utóbbi évben Veszprémmegye főispánja; valószinübb tehát, hogy Domonkos albiró előtt folyt pöre az 1274 körüli időre esik.
Midőn 1294 szeptember 6-ikán az Aba nb. Göde és a Hontpázmán nb. Kozma fiai között néhai Hontpázmán nb. Tamás bán hagyatéka iránt folyt pört elintézik, többiek között IV. László volt alországbirájának, Domonkosnak itéletlevelére hivatkoznak, ki néhai Tamás bán hagyatékában már biráskodott; azt is emlitik, hogy László ez albiró itéletét helybenhagyta._{Wenzel, X. k. 146., 147. ll.}* Miután tehát ezek szerint teljesen ki van zárva, hogy e Domonkos albirósága a 90-es évekre essen és tudjuk, hogy Tamás bán – országbiró 1275 táján halt meg; több mint valószinü, hogy jelen esetben is II. Domonkos albiróval és nem az 1284-ből ismeretessel van dolgunk.

17. (II.) Ampod.
1277.
(II.) Ampod alországbiró a sopronmegyei kéri birtokot 1277 julius 13-ikán Veszkényi Dénesnek itéli, mely itéletet Pécz nb. Dénes országbiró ugyanazon évi november 18-ikán megerősit._{Sopron megye okmtára, 1. k, 42., 43. ll.}*
Ampod alországbiróval már találkoztunk 1268-ban és egyik kútfő szerint tudjuk, hogy 1269-ben már nem élt. Tekintettel arra, hogy öregebb Ampod mint Béla szlavóniai herczeg albirája valószinüleg zalai vagy egyáltalában a délnyugatvidék szülöttje volt, – hogy ifjabb Ampod fennebbi okmányát Bozsok faluban állitja ki, – hogy Bozsok nevü helységet Baranya-, Vas-, Veszprém és Zalamegyében találunk, feltételezhető, hogy II. Ampod, ha kútfőnk abban, miszerint öregebb Ampod 1269-ben már nem élt, megbizható, az 1268-ban szereplő Ampod albirónak a fia.

18. (Dorogcha nb.) Bördi Simon.
1277.
Bizonyos Gál fia Salomo meghalt 1264-ben, a nélkül, hogy fiai maradtak volna. Béla király erre még ugyanezen évben az elhaltnak a somogy- (később kőrös) megyei Csezmiczében feküdt Predemeh nevü birtokát Drugcha nb. Salomo fia Simonnak adományozta. Ezen adományozást V. István Simonnak különösen Bulgáriában szerzett érdemeiért 1270-ben megujitja, IV. László pedig 1273-ban mindkettőt megerősiti._{Turul 1894. évf. 97. l.}*
Simon alországbiró pedig tanusitja 1264 junius 26-ikán, hogy (a tolnamegyei) Bördi Salomo comes és Kozma fia Kázmér között, ez utóbbi nővérének, Benedek nejének, hitbére és hozománya miatt per folyik, melynek folyamában Salomónak kellett volna a fejérvári káptalan kiküldöttje és (a tolnamegyei) Mórágyi Pózsa kir. ember előtt a fejérmegyei igari birtokából kihasitott csitári földet Kázmérnak átengednie. A kitűzött határnapon azonban Salomo helyett fia Simon comes jelent meg, ki az ügyet rendezte._{Fejér, IV/III. k. 248., 249. ll.}*
Hogy e Simon 1264 és 1277 között hivatalt viselt volna, arról nincs tudomásunk; tudjuk azonban, hogy a közéletben szerepelt. IV. László mondja 1276-ban, hogy Salomo fia Simon, Majs mesternek (1275-ben történt) lázadásában részt vett, miért is Simon és Majs birtokait: Predimyt, Juretima és Musinát, Belos fia Belosnak adományozza._{Fejér; V/III. k. 240., 241. és mégegyszer 512. lapján év nélkül; az előbbinek rubrumában pedig helytelenül 1284-iki kelettel.}* Predimitről tudjuk, hogy azt Simon már 1264-ben kapta; a kőrösmegyei Musina pedig már 1245, 1267 és 1280-ban Majs családja birtokában.
1277 julius 19-ikén Salomo fia Simon már megint az udvar kegyencze, a mennyiben László királytól fennebbi napon a tolnamegyei Högyész birtokot kapja; a fejésvári káptalannak beiktatási jelentésből pedig kiviláglik, hogy e Simon akkor alországbiró._{Wenzel, XII. k. 192., 217. ll. 450-ik lapon (é. n.) csak comesként müködik bizonyos fejérmegyei birtokügyben.}*
További sorsát nem ismerjük. A tolnamegyei Simontornya kétségkivül ő róla kapta nevét.

19. István.
1280–1281.
István alországbiró 1280 november 23-ikán Nyir-Bátoron a Gutkeled nb. Kisvárdai Aladárt és rokonait feljogositja, hogy szatmármegyei Pete és Pelbárthida ( = Vadaszt) nevü birtokaikat kiválthassák; 1281 márczius 24-ikén pedig az erdélyi püspöknek egyik biharmegyei birtokperében itél._{Wenzel, IV. k. 234., 236. ll.; Zichy okmtár, I. k. 45. l.}*
Abból, hogy 1280-ban a szabolcsmegyei Bátorban tartózkodik, arra lehetne következtetni, hogy a Semjén nb. Istvánnal, kit 1279-től 1321-ig ismerünk és ki a Kállai-család egyik őse, azonos. 1280. évi pecsétjének köriratából csak a «S. C(omitis) Step(hani) .. Cur(iae) reg(is)» betük láthatók; belül a szivalaku paizsban két vizszintesen fekvő szelemen észlelhető.

20. Olivér.
1281–1282.
Olivér alországbiró tanusitja 1281 szeptember 16-ikán, hogy Szeretvai István bizonyos birtokrészét az erdélyi püspöknek engedte át; 1282 április 7-ikén pedig azt, hogy Pilis nb. Bitér a hricsói vár vételárát kifizette._{Károlyi okmtár, I. k. 11., 12. ll.; Wenzel, IV. k. 246. l.; Zichy okmtár, I. k. 57. l. (é. n.); a rubrum; «1284 körül»; de ez is valószinüleg 1282-re teendő),}* Meghatározására egyéb adataink nincsenek. Neve arra engedne következtetni, hogy a Tiatold nemzetség sarja.

21. Balduin.
1281 és 1282 körül.
Balduin országbiró egy meg nem nevezett évben értesíti az egri káptalant, hogy Szeretvai István és fia Fila garázdálkodott; egy szintén meg nem nevezett évben pedig a Pilis nb. Mikó és Bitér birtokügyeiben idéztetési levelet bocsát ki._{Hazai okmtár, VIII. k. 274., 275. ll.}* Miután tehát Balduin ugyanazon személyek ügyében müködik, mint Olivér, működési idejét szintén 1281 és 1282-re teendőnek tartjuk.

22. (III.) Domonkos.
1284.
Domonkos alországbiró meghagyja Budán 1284 november 14-én a hatvani konventnek, hogy Pózsa comest (a Kendiek és a Kellemesiek ősét) a hevesmegyei Bolya helységbe statuálja._{Wenzel, IX. k. 399. l.}*
Azonos-e az 1274-ben szerepelt Domonkos alországbiróval? nem tudjuk.

23. János.
1291.
Midőn Domonkos, az esztergomi keresztesek mestere az esztergomi káptalan ellenében azt vitatja, hogy az ebedi halászati jog a konventet illeti, III. András az ügy megvizsgálásával János alországbirót, Markalf fia Csáfordi Markalfot és Száty nb. Konrád fia Jánost bizza meg. Miután a kihallgatott tanuk 1291 április 11-ikén teszik vallomásukat, világos, hogy János albiró akkor müködött._{Knauz, II. k. 329. l.}* Más három okmány, mely őt emliti, kelet nélkül van kiállitva._{Zichy okmtár, I. k. 45., 46., 47.}*

24. Pál.
1292.
Az ebedi halászat ügyét János után 1292 julius 21-ikén Pál alországbiró veszi át. Midőn András király Pálnak erre vonatkozó itéletlevelét 1293 február 1-én átirja s megerősiti, akkor e Pált már «quondam» alországbirónak nevezi._{Knauz, II. k. 539. l.}*

25. Pécz nb. Devecseri Márton.
1292–1297.
Pécz nb. Devecseri Imre 1274 május 2-ikán királyi ember Veszprémmegyében. A későbbi okiratokban azonban már nem Imre, hanem kivétel nélkül Emicz (= Emych) néven neveztetik. Fia Márton 1292-től 1297 deczember 28-ig alországbiró;_{Fejér, VI/I. k. 241. (é. n. április 15-ikén) 285. ll., VI/II. k. 45. l.; Hazai okltár, 156. l.; Hazai. okmtár, IV. k. 88. l., VII. k. 242. l.; Knauz, II. k. 365., 405., 414., 416. ll.; Wenzel, V. k. 106. l., X. k. 194., 206., 218., 260., 275., 286. ll., XII. k. 584., 585., 587. ll. (Knauz, II. k. 794. l. tévesen nevezi őt Marczellnek; Hazai okmtár, VII. k., 247., 248. ll. mely ez okmány eredetijét közli, helyesen nevezi őt Mártonnak).}* úgy látszik, hogy rokonával, Pécz nb. Apor országbiróval, együtt lépett hivatalába és akkor, midőn Apor nádorságra jutott, hivatalától elbucsuzott.
Albirósága alatt sok birtokot szerzett. Megkapta a veszprémmegyei Teszért, Izsát, a barsmegyei Udalt, a pozsonymegyei Vöröskő egy részét, a somlyómonostori kegyuraságot stb.
Fiai: Miklós és István már pénzhiánynyal küzdenek, a mennyiben udali birtokukat 1348 deczember 21-ikén Bátmonostori Tőttös főajtónállómesternek eladják, mely eladás egyuttal Miklós fia Márton nevében is történik. E Devecseri Miklós 1356-ban királyi ajtónálló.
Márton albiró pecsétjében látjuk a Pécz nemzetség czimerét.
Nemzedékrendje a következő:

Pécz nb. Devecseri Imre 1274; Márton 1292–1297 alországbiró; Miklós 1348; István 1348; Márton 1348–1356 kir. ajtónálló

26. Marcell.
1293.
Marcell alországbiró Budán 1293 február 25-ikén Kemencze nevü birtokot Ladomér esztergomi érseknek itéli. Az erre vonatkozó itéletlevelén függő pecsétje a következő: szivalaku paizs, három vonal által osztva; a paizs felett valami négylábu állat; e felett kereszt. Körirata «S. Marcelli comitis»._{Knauz, II. k. 312–344. ll.}*
Midőn Miklós, az esztergomi keresztesek mestere 1319 május 2-ikán a Kemenczére vonatkozó itéletlevelet emliti, akkor a «nobilis vir» Marcell már «clare recordacionis»_{Knauz, II. 757. l.}*

27. Benedek.
1298.
A nógrádmegyei Szügyi András és a Hontpázmán nb. Csalomjai-család tagjai Benedek alországbiró végzése alapján Kovárszeg nevü helységet 1298 márczius 19-ikén határoltatják; de e Benedek ugyanazon évben már «quondam» albiró._{Wenzel, V. k. 193. X, k., 307., 309., 311., 317. ll.}*

28. István.
1298–1301.
1298-tól 1301 február 17-ik bizonyos István az alországbiró,_{Anjoukori okmtár, 1. k., 6. l.; Hazai okmtár, VI., k. 437. l., VII. k. 247. l., VIII. k. 411. l., Knauz, II. k. 478., 482. ll.; Kubinyi, I. k. 170. l.; Wenzel, 226., 231., 241 ll., X. k. 307., 309., 311., 349., 354., 358., 379. 381., 382., 389., 393., 398. ll., XII. k. 643.}* kit, bár számos reávonatkozó okmányt ismerünk, meg nem határozhatunk.

IV. Országbirói tisztviselők.

1. István kanczellár.
1234.
István mester, Borsa nb. László országbiró kanczellárja 1234-ben fordul elő._{Knauz, I. k. 306. l.}*

2. Márk tálnokmester.
1246.
Midőn a Divékiek 1246-ban divéki, majtényi és egyéb birtokaikat maguk között felosztják, Gutkeled nb. István országbiró és Nyitramegye főispánja Márk-ot, tálnokainak főnökét pristaldusi teendőkkel bizza meg._{Hazai okmtár, VII. k. 32. l.}*

733. Sebestyén főjegyző.
1263–1268.
Sebestyén mester Komáron 1263 január 20-ikán Kemény fia Lőrincz országbirónak a főjegyzője; 1268-ban ugyanazon minőségben pozsegai és fejérvári kanonok._{Soproni okmtár, I. k. 27. l., Wenzel, III. k. 185. 87., 189., 192. ll.}* Alig szenvedhet kétséget, hogy azon Sebestyénnel azonos, ki 1272-től 1274-ig mint fejérvári dékánkanonok szerepel.

4. Mihály főjegyző.
1274.
Előfordul mint Mihály mester, Gutkeled nb. Miklós országbirónak főjegyzője 1274-ben._{Zalamegye okmtára, I. k. 75.}*

5. Vasvári Mihály jegyző.
1295.
Devecseri Márton alországbiró elmondja 1295 szeptember 21-ikén, hogy Vasvári Mihály mester, Apor országbiró jegyzőjével bizonyos hivatalos ügyek elintézése alatt együtt volt és benne minden egyes hivatalos müködése alkalmával, különösen pedig pecsétje kezelése dolgában feltétlenül bizott, de hogy e Mihály bizalmával visszaélt, a mennyiben egyszer Mártonnak egyik itéletlevelét tudta és beleegyezése nélkül az egyik pörölő félnek kiszolgáltatta._{Wenzel, X. k. 197. l.}*

Dr. WERTNER MÓR.

A SZAPLONCZAY CSALÁD LESZÁRMAZÁSA 1360-TÓL.
(Három czimerrajzzal.)

Máramarosmegye összes régi adományos nemessége mintegy húsz, a XIV. század első felében élt őstől származik le, kik még egymással is közelebbi atyafiságban voltak de a kiknek vérségi kapcsolatát ki nem mutathatjuk, ha csak egynémely ma is erősen őrzött ládából ujabb, eddigelé még ismeretlen, adatokhoz nem juthatunk._{E dolgozat forrásai: 1. Dr. Mihályi János: «Máramarosi diplomák.» – 2. Szilágyi István: «A Szaplonczay család nemzedékrende.» – 3. A leleszi konvent, Máramarosmegye, Szaplonczay Sándor, Apsai Mihályi Péter és Apsai dr. Mihályi János urak levéltára. – 4. Családi közlések a legujabb időkre vonatkozólag.}*
Ezen húsz ősnek egyikétől; Gerhestől, erednek a Szaplonczai Szaplonczay és Sztán, Szarvaszói Bánk, Gerhes és Birtók, a Sajó-Polyanai Gyurgyia s az Alsó-Rónai Nán, Papp és Tivadar családok.
Gerhes (Gyerhes, Györhes = Gerhard, Gellért) már birta volt Szarvaszót és Szaplonczát, a midőn az utóbbira 1360-ban nova donatiót, uj adományt, szerzett Lajos királytól fiaival, Nán, Sztán és Ladomérral mere nobilitatis titulo, vagyis teljes nemesi jogokkal. Ezen nevezetes körülményt érdemes kiemelni, mert ehhez hasonlót keveset ismerünk Máramaros területén az anjouházi királyok korából; ott ugyanis a legtöbb adomány csak kenézségre szólott s egyik-másik nemes család még Mátyás király korában is kenézi jogon ült a birtokaiban és azoktól, – habár a kenéz személyére nézve egyenlő jogu volt az országos nemesekkel, sőt megyei tisztségeket is viselhetett, – juhokkal vagy sertésekkel (minden száztól eggyel) adózni volt köteles a huszti várhoz, ott fegyveres szolgálatot teljesitett és a várnagy dandárában harczolt a király költségén, úgy itthon a védelmi, mint a külföldön a támadó hadjáratokban; ellenben az, a ki birtokát teljes nemesi jogokkal kapta volt, semmiféle adót sem fizetett és csak akkor, ha ellenség rontott a hazára s a véres kard körülhordoztatott, tartozott felnőtt fiaival együtt fegyverbe öltözve a király zászlója alá sorakozni, ahol ugyan a maga költségén küzdött, de a mi zsákmányt szerzett, abban nem osztozott senkivel sem. Ilyen kenézi kötelezettség még a XVI. század végén, II. János király korában is fennállott elvétve Máramarosban.
Gerhesnek az 1360. évi adománylevélben megnevezett három fián kivül még négy fia volt:
Bánk, Iván, Sándor és Fülöp, ezek azonban, bár már akkor életben voltak, nem részesültek Szaplonczából, de hogy mi okból azt nem határozhatjuk meg, noha elég valószinüséggel meg lehetne kisérleni.
Iván és Sándor utódai felvették ősüknek, Gerhesnek keresztnevét családnévül s ma is élnek a vármegyében négy ágon, az egyik Szarvaszón, a második Konyhán, a harmadik az ujabb Birtók néven Szerfalván, a negyedik ág pedig Gyurgyaiu név alatt Sajó-Polyánán.
Fülöpnek és az 1360. évi adománylevélben megnevezett Nánnak leszármazóit nem ismerjük. Sztán maradéki Szaplonczai Sztán néven most is birtokosok Szaplonczán.
Bánk 1385-ben alispánja volt Máramarosnak, tőle származik a Szarvaszói Bánk család. Ladomértól erednek a Szaplonczai Szaplonczay s az Alsó-Rónai Nán, Pap és Tivadar családok. A Szaplonczayak ősükről Tivadarról, a Ladomér unokájáról elébb Szaplonczai Tivadaroknak neveztettek ugyan, de a XVIII. században, elhagyták véglegesen a Tivadarnevet, a midőn Szaplonczáról más birtokaikra telepedtek át.
Ladomér, a testvérbátyja Sztán mester és rokonaik a szarvaszói nemesek perben állottak a szomszédos Hosszumező város polgáraival birtokaik, Szarvaszó és Szaploncza határai végett, s a hosszumezeiek csalárdul használtak fel valami bizonyságlevelet, melyet Sziget város birája és esküdtjei állitottak volt ki a vitás határról, a miért is 1383-ban érvénytelennek nyilvánitották a szigetiek az általuk kiadott levelet. 1388-ban az alispáni tisztet viselte. Szarvaszói és szaplonczai részén kivül 1390-ben már birta egész Alsó-Rónát. Hat fia maradt: Dán, Nán, I. Iván, I. Péter, I. Tivadat és I. Sándor.
I. Sándor neve 1407–1437-ig fordul elő az oklevelekben, Ladomér Sándornak neveztetett, egyebet nem tudunk róla.
I. Tivadarnak fia I. Mihály és unokája II. Mihály Szarvaszó kilenczedrészét birták, 1429-ben, a midőn abból egy jobbágytelket és négy hold szántóföldet engedtek át egyezség utján osztályos atyjokfiainak, a kabolapataki nemeseknek. Utódaikat nem ismerjük.
Dán fiának II. Ivánnak fia Lukács és a Dán nagybátyjának Bánknak fia András fiaival Jánossal és Sándorral együtt szintén kiegyeztek a Kabolapatahy családdal, átengedvén 1429-ben szarvaszói birtokuk harmadrészét.
Az imént nevezett Lukács és több rokonai kérelmére elrendelte László király 1456-ban, hogy a vármegye ispánjai és szolgabirái oltalmazzák meg őket és Simont, a körtvélyesi kolostor kalugyerét a hosszumezei polgárok ellen, a kik az uj határbejáráskor az Apsa mellett épitett két kolostort, s bizonyos szántóföldeket, erdőket, mezőket és kaszáló-réteket tőlök jogtalanul elfoglaltak; erre Upory László és Pesthényi Mihály főispánok a hatalmaskodó polgárokat 100 nehéz budai márka, Deák Miklós hosszumezei birót pedig egy általa megölt szaplonczai jobbágy vérdija fejében 25 aranyforint birságban marasztalták el, visszahelyezvén Simon kalugyert s a szaplonczai, apsai és szarvaszói nemeseket a per befejezéséig a két kolostor és a vitás területek birtokába.
Alsó-Rónát csakhamar elvesztették a Szaplonczayak s már 1402-ben Bálk vajda fiai Demeter és Sándor, Drág mesternek, a hires, neves Drágffy család ősének fiai Sándor és György és Oláh János fia Máramarosi László lettek annak birtokába beiktatva, azonban rövidesen az Úrmezeyek kezébe került, de Ladomér fiai Dán, II. Nán és I. Péter 1407-ben uj adományt szereztek rá Zsigmond királytól s még ugyanabban az évben be is vezettették magokat, a tovább is perlekedő Úrmezey István fiát Jánost pedig II. Nán és I. Iván ott közelében a kekőmezei határban elő találván, 1409-ben nemcsak megölték, hanem 100 aranyforint értékü ingóságától is megfosztották, s bár az Úrmezey család 1415-ben ujolag be lett iktatva Alsó-Róna birtokába, az még 1419-ben is a szaplonczai nemesek kezében volt és ott is maradt véglegesen, ma is az ő utódaik a Nán és Tivadar családok birják.
I. Ivánról egyebet nem tudunk.
II. Nán és atyafiai bejáratták 1406-ban Szarvaszó határát. Tőle származik az Alsó-Rónai Nán család.
I. Péter a Szaplonczayak törzse 1414, 1424, 1425, 1431 és 1435-ben királyi embernek jelöltetett, 1444-ben pedig szolgabiróságot viselt. Rendesen Szaplonczai Ladomér Péternek neveztetett. Egyetlen fia maradt: II. Tivadar.
Ezen időben éltek Szaplonczay István, a ki 1435 és 1436-ban, és Támás deák, a ki szintén azon években szerepelt a királyi emberek sorában, de neveiket nem tudjuk elhelyezni a nemzedékrenden.
II. Tivadar s több osztályos atyjafia ellentmondott 1459-ben, midőn a pálos szerzetesek a boldogságos szűz Máriáról czimzett remetei kolostor birtokának Szaploncza felőli határát bejáratván, uj határhalmokat emelni akartak volna. 1482-ben fiaival és számos rokonával beiktattatott Alsó-Róna birtokába. Öt fia maradt: I. Simon, III. Péter, I. András, I. György és I. István.
I. Simon, I. András és I. Istvánról semmit sem mondhatunk, felőlök hallgatnak az ismert oklevelek. Kortársaik voltak Szaplonczai Hosszu Mihály, a ki 1468-ban szolgabiró és Szaplonczay Gergely, a ki 1485-ben királyi ember volt, de ezek származását nem tudjuk kimutatni.
III. Péter perbe idézte 1465-ben több rokonai nevében is a remetei pálos szerzeteseket, a kik egy a szaplonczai határban a Tisza folyó mellett fekvő nagy darab szántóföldet fegyveres kézzel hatalmasul elfoglaltak s a régi határhalmokat széthányatták. 1474-ben szolgabiróságot viselt. Utódai ha voltak is, eddig legalább még ismeretlenek.
I. György, neve 1469–1485-ig emlittetik. Egy fia maradt:
I. Miklós, a kit 1530-ban nevez meg egy oklevél, s a ki három fiut hagyott hátra: II. Andrást, I. Jánost és II. Istvánt.
II. Istvánról semmi adatunk sincsen.
II. András 1549 és 1551-ben emlittetik az élők között.
I. János még élt 1570-ben. Két gyermeke maradt: I. Illés és Ilona, Darvai Darvay Péterné.
I. Illés 1630 táján halt el; feleségétől Nán Axeniától, a ki ujból férjhez ment, egy fia és két névleg ismeretlen leánya maradt: II. István, Petrovay Illésné és Papp Györgyné. Illésnek unokatestvérei lehettek Veresmarthi Szaplonczay Simon, a ki 1643-ban szigetjárási és a másik Szaplonczay Simon, a ki 1646-ban felsőjárási főszolgabiró volt.
II. István 1615 táján született, elébb alszolgabiróságot viselt, utóbb táblabiró lett, 1649-ben pedig főszolgabiró volt a szigeti járásban. Gyermekeit 1687-ben osztoztatta meg, de élt még 1696-ban is. Állandóan Szaplonczán lakott, de birt azon kivül Remetén, Hosszumezőn, Szarvaszón, Szlatinán, Fejéregyházán és Alsó-Rónán is. Három izben nősült meg, először Darvay Anasztáziát, azután Gerhes Stefán és Marina Kalina leányát Gerhes Tityiánát s végre Somody Annát vette nőül, a kiktől kilencz fia és hat leánya maradt. Az első nejétől I. László és II. Simon, a másodiktól I. Jónás és II. Illés, a harmadiktól pedig III. Simon az ifjabb I. Gábor, II. György, IV. István és IV. Péter nevü fiai születtek. A leányok közül Vaszália Petrovay Farkashoz, Anasztázia Vajnághy Györgyhöz, Mária Huszthi Görög Lukácshoz, Ilona Huszthi Görög Tógyerhez, Katahn Huszthi Görög Mártonhoz és Anna Aranyos-Medgyesi Dobry Jánoshoz mentek nőül.
Mielőtt előadásunkban tovább haladnánk, bemutatjuk itt a leszármazási táblákat.
(A táblákat l. a 76., 77. és 78. lapon.)
I. TÁBLA

Gerhes de Szaploncza 1360_{A nevek mellett lévő számok azon évet jelentik, a melyben az illető neve mint élőé emlitteetik meg az okmányokban.}*; I. Nán 1360 de Szaploncza; Sztán mester 1360–1383 de Szaploncza 1360 de Szarvaszó 1383 utódai felvették a «Szaplonczai Sztán» nevet.; Ladomér 1360–1390 de Szaploncza 1360 alispán 1368-ban; Bánk 1385–1390 alispán 1385-ben utódai felvették a «szarvaszói Bank» nevet.;Iván (Janos) 1390 utódai felvették a «Szarvaszói Gerhes» nevet.; Sándor 1390–1406 utódai felvették a «Szarvaszói Gerhes» nevet.; Fülöp 1405, 1406 de Szarvaszó 1405; Dán 1407; II. Nán 1406–1437 de Szarvaszó 1406 de Szaploncza 1418 utódai felvették a «Szaplonczai Nán» nevet.; I. Iván 1409–1419 de Szaploncza; I. Péter 1407–1444 szolgabiró 1444-ben; I. Tivadar; I. Sándor 1407–1437 dictus Ladomér; I. Mihály de Szarvaszó 1429; II. Iván † 1429 előtt; Lukács 1429–1465 de Szarvaszó 1429–1431 de Szaploncza 1456–1465; II. Tivadar 1448–1482 utódai felvették a «Szaplonczai Tivadar» nevet.; II. Mihály 1429; I. Simon; III. Péter 1465–1474 szolgabiró 1474-ben; I. András 1482; I. György 1469–1485; I. István 1482; I. Miklós 1530; II. András 1549–1551; I. János 1570; II. István; Ilona 1591 (Darvay Péter 1591); I. Illés 1630 (Nán Axenia); III. István 1630–1696 főszogabiró 1649-ben (1. Darvay Anasztázia 2. Gerhes Tityiana 3. Somody Anna 1687–1696); Leány (Petrovay Illés); Leány (Papp György); 1-től I. László 1687–1715 (Pelsőczy ...); II. Simon 1687 főszogabiró 1691, 92, 1700, 1703, 16; 2-tól I. Jónás Folytatása a II. táblán.; II. Illés Folytatása a III. táblán.; 3-tól ifj. III. Sim. 1687 főszolgabiró 1717, 1718 † 1731-ben; I. Gábor 1687 főszogabiró 1711, 34 (Ilosvay Borbála); II. György 1682–1715 főszolgabiró 1715 (Petrovay Parászka 1715–1740); IV. Istv. 1682–1721 †; IV. Péter Folytatás a IV. táblán.; Vaszilia (Petrovay Farkas); Anasztázia (Vajnághy György); Mária 1696 (Huszthi Görög Lukács 1696); Ilona 1696 (Huszthi Görög Lukács 1696); Ilona 1696 (Huszthi Görög Tógyer 1696); Katalin (Huszthi Görög Márton); Anna 1721–1723 (Aranyos-Medgyesi Dobry János 1721); V. Péter 1733; Mária (Rednikné); I. József; Agatha (Zsigovinyiné); II. Gábor; Leány (Rácz János); III. György 1737, 1740 (Petrovay Dóra); II. Jónás; III. László 1752; VII. István; III. Tivadar; II. János (Andrásy ...); II. Miklós †; Anna (Dunka János); Mária (Rácz István); Katalin †; Mária (ifj.) (Rednik István)

II. TÁBLA

I. Jónás 1687 – a ki az első táblán – (Búdfalvi Papp Mária); V. István főszolgabiró 1721, 1730-ban (Petrovay ...); Mária (Petrovay Péter); II. László † 1769 főszolgabiró 1732, 1734, 1741, 1746, 1749, 1758, 1761-ben (1. Maris Juana 1736, 2. Papp Klára 1759); Katalin; Theodoria (Darvay László); Anna (Szojka László); 1-től Lupa (1. Simon László 2. Draschovits János); IV. Jónás † 1775 előtt; VIII. István 1767 esküdt 1761-ben (Petrovay Ivanna); V. György 1757–1777; IV. László főszolgabiró 1784-ben; Eudochia (Kindris...); VIII. László †; X. István; III. Gábor; III. Antal (Kindris Mária); Zsuzsa (Bálya István); Mária (Molnár ...); Dóka (Kudrics ...); Vaszil †; Mária 1818 (Ködi Drágos József 1818); IV. Gábor (Máris ...); XII. István (Dunka ...); Dóka (Leordinay István); XII. László; II. Gergely; VI. János 1864; XIII. István; Mária; Anasztázia; V. Simon; Irene (Máris Tódor); Mária (Mihálka Gábor); V. József (Dunka Juana); Juliska; V. Gábor 1864; (I. Gyula (... Róza †)

III. TÁBLA

II.Illés 1687–1695 – a ki az I. táblán – főszolgabiró 1695-ben (Papp Mária özv. 1725-ben); IV. Simon 1731; IV. Péter 1695–1738 (Birtók Anna); Mária (Nemes János); Ilona (Petrovay György); III. Illés; Ilona 1738; Axenia 1738–1754 (Román László); V László 1754; Mária 1754 (Csandaryné); IX. László † 1804-ben főszolgabiró 1789, 1790, 1793, 1794, 1799-ben (Szaplonczay Czeczilia); I.Gergely; Czeczilia 1807–1818 (Szerfalvi Dunka János 1807–1818); IX. Péter 1805 † 1807 előtt; III. Mihály 1805–1814 †; Rozália 1814–1842 (1. Szerfalvi Dunka Tógyer 1818 2. Birtók Péter 1842); Julianna 1814–1842 (Sajó-Polyanai Szász György 1818–1842)

IV. TÁBLA

IV. Péter 1687 – a ki az I. táblán – † 1721 előtt (Gerhes Mária); III. Jónás Ugocsába telepedett; I. Ferencz; VI. László; IV. György 1733–1755 † 1765 előtt (Rácz Ilona); Katalin 1754 (Zsidoveczky ...); VI. István 1754; Mária; I. Kristóf 1753–1779 gróf Károlyi Ferencz urad. inspektora 1763-ig, 1763–1775-ig kamarai urad. inspektor Nagy-Váradon (Jásztrábszky Julianna 1758 † 1782 előtt); IV. Illés 1760–1791 Ujvidéken; II. Antal †; X. László †; VIII. Péter 1816 Ujvidéken; III. János 1760–1783 Mácsán, Aradmegyében (Csrnovits Alka); VII. László 1760–1777; III. Miklós 1799–1826 Szatmármegyei helyettes alispán 1812-ben; IX. Istv. 1765; III. András 1765; I. Pál 1761 † 1790-ben Folytatása az V. táblán; I. Pál 1761 † 1790-ben Folytatás az V. táblán; II. József 1765 † 1811-ben első alisp. 1799–1811 királyi tanácsos, a Szent-István rend kis keresztes vitéze 1801-ben (1. Csotka Terézia Nagy-Váradról 2. Darvay Zsuzsanna † 1837 előtt); Anna; Mária (Putnik Demeter); Katalin (Tököli Péter); Julia (Zdelarovits ...); II. Mihály; I. Sándor 1824; IV. Pál; 1-től IV. József megyei esküdt 1814-ben (Majos Francziska); Éva 1827 (Técsői Móricz István 1827); 2-tól III. Pál † 1816-ban főszolgabiró 1806, 1810, 1812 (Lékán Anna, özv. 1832-ben); Zsófia özv. 1827–1846 (Pogány Lajos cs. k. kamarás); I. Károly 1827–1839; I. Imre; Francziska; VI. Gábor megyei esküdt 1841–1848 (Stecker Borbála); Leány; VI. László városi irnok 1901-ben (Jurovics Berta); Nina; Borbála (Ferenczy Ede); László; Julianna; Gyula; István; Ödön; Sándor; I. Antal 1765 † 1832 febr. 7. Porcsalmai birtokos (Buji Jékey Anna); Anna 1782 (Thomas Ferdinand megyei tiszti orvos); Éva 1769 (Megyery László kir. tanácsos); IV. János 1765 † 1782 előtt; II. János 1765 † 1782 előtt; II. Kristóf 1765–1784 †; II. Ferencz 1765 † 1782 előtt; XI. Istv. 1765–1800 hibás elméjü; Julia 1782–1790 (Marsófalvi Marsovszky Sámuel); VII. Péter 1765 † 1782 előtt; I. Demeter sz. 1765 után † 1790 után; II. Károly † 1830 junius 8. főhadnagy a nemesi felkelő seregben 1809-ben (Marsovszky Erzsébet 1813); IV. Antal 1802 † 1880 Porcsalmai birtokos Szatmármegye táblabirája (Csik-Szent-Mártoni Gergelyffy Borbála 1830–1851); Anna özv. 1832-ben (Hagara László); Juliska 1828 † 1838 előtt (Rozgonyi István); Marsovszky Erzsébet 1811–1813 (Szaplonczay Károly 1813); VI. György 1830 † 1853; VII. János 1837 † 1879 Porcsalmai birtokos, megyebizottsági tag (Lekesei Sulyok Luiza 1838 † 1881); Katalin 1845 † 1860; Mária † 1888 (Szerdahelyi Sándor 1862–1875); IV. András (Endre) községi jegyző 1901; III. Sándor gyógyszerész 1901 (Kovács Ilona); Anna sz. 1861 (Csik-Szent-Mártoni Gergelyffy Ferencz 1901); III. Ferencz M. Á. V. állomásfőnök 1901; Boriska sz. 1867 (Hegedűs Sándor 1901); Berta sz. 1868 † 1873; VII. György bankhivatalnok 1901; Mária sz. 1874 (Szilágy-Somlyói Halmágyi Tibor 1901)

V. TÁBLA

I. Pál 1761 † 1790 – a ki a IV. táblán – másod alispán 1779–1790 (Megyery Mária † 1777 előtt); Czeczilia 1788–1810 (1. Szaplonczay László 1788, 2. Búdfalvi Papp Demeter 1810); Rozina 1790 (1. Buday Imre 1790 2. Dobry...); III. József 1810–1822 főszolgabiró 1812-ben (Rednik Erzsébet); II. Pál 1793 † 1832 első alispán 1812–1832 (Szent-Gály Zodefa † 1863 november 22.); Zsuzsanna 1831 (Báró perényi Menyhért 1831); V. János 1830–1845 főszolgabiró 836–1845 (Petrovay Irina); Mária (Báró Perényi Menyhért); V. Pál 1827–1860 megyei pénztárnok 1827–1849 és 1860-ban (Báró Perényi Mária); Erzsébet 1830 (Kovásy Mihály 1830); I. Zsigmond 1833 † 1861-ben másod alispán 1848 és 49-ben (Boronkay Zsófia); II. Imre 1830 † 1884 jan. 6. törvényszéki ülnök 1851 és 1861-ben (Tóth Krisztina sz. 1800 † 1875); VI. József sz. 1813 † 1879 febr. 22. első alispán 1860 és 67-ben, képviselő 1848, 61, 65, 69-ben (Boronkay Krisztina); II. Sándor 1845–1867 főszolgabiró 1851 és 67-ben (Hulimon Berta); Teréz 1844 (1. Asztalos Pál 1844 2. Szeredinszky Adolf); Zsuzsánna (1. Hatfaludy P. 2. Papp József kir. tanácsos); Emilia özvegy 1901-ben (Vincz Gyula ugocsai főispán † 1898 márczius 3.); Antónia 1901 (Váncsfalvi Júra János); IV. Miklós sz. 1842 képviselő 1901, alispán 1886–1894 (Kormoss Zsuzsika); II. Gyula † 1869-ben; Vilma (Rednik Mihály); I. Elek (Fejérváry Berta); I. Kálmán (Csik-Jenőfalvi Gyenge Róza); Mária (Dr. Szuppkay Sándor); VI. Pál (1. Júra Irma 2. Paulay Anna); Mathild (Murandini Mihály); VIII. János 1901 közigazg. gyakornok; Zoltán sz. 1869 (Kricsfalusy Margit); Margit (Kosztenszky Béla); István; Gabriella; Irma †; Mária †; II. Elek †; III. Elek †; Anna †; VII. Pál sz. 1871 honvédhuszár főhadnagy (Szeless Margit); VIII. Pál; József †; IV. Elek sz. 1876 † 1900; III. Zsigm. †; XIV. István városi első tanácsos 1901-ben (Pellády Ida); I. Lajos főszolgabiró 1901-ben (Hatfaludy Ilona); II. Zsigmond † 1862-ben; Ilona (1. Darvay Gábor 2. Budaházy József); Zsófia (Pogány Ödön); Borbála (Pethe Zsigmond); III. Zsigmond szigorló 1901-ben; Szerena †; Erzsike; Tibor; Juliska (Szabó Elemér); Endre tanuló 1901-ben; Pál tanuló 1901-behn; Ilona; Sándor †; István †.

I. László (III. István fia) tanult ember volt, az egykoruak «deáknak» nevezték, nevelésére sokat is költött az atyja «scholákban és nagy udvarhelyeken tartván», de azért nincs nyoma, hogy megyei tisztségeket viselt volna, csak 1693-ban és 1695-ben emlittetik mint táblabiró. Állandóan Szarvaszón lakott. Neje Pelsőczy leány volt, a kitől két fia és négy leánya maradt: II. János, II. Miklós, Anna Dunka Jánosné, Mária Rácz Istvánné, a korán elhalt Katalin és másik Mária Rednik Istvánné.
II. Miklós mag nélkül halt el.
II. János neve 1744-ben fordul elő, utoljára, nős volt, az Andrásy családból házasodott, de gyermekei nem maradtak s vele I. László ága elenyészett.

* * *

II. Simon (III. István fia) 1691, 1692, 1700, 1703 és 1716-ban főszolgabiró volt a szigeti járásban. Egy fia maradt csak V. Péter, a kinek neve 1733-ban emlittetik. Egyetlen leányát Máriát Rednik vette nőül s igy II. Simon ága is megszakadt.

* * *

I. Jónásról (III. István fia) csak annyit tudunk, hogy osztályrészül az alsó-rónai jószágot kapta. Nejétől Búdfalvi Papp Máriától két fia és négy leánya maradt: V. István, II. László, Mária Petrovay Péterné, Theodózia Darvay Lászlóné, Anna Sztojka Lászlóné és a hajadon korában elhalt Katalin.
V. István szigetjárási főszolgabiró volt 1721 és 1730-ban, Ifjú Istvánnak neveztetett, neje Petrovay leány volt, de gyermekeik nem maradtak.
II. László Konyhai Máris Juánát vévén el feleségül, vele Konyhára telepedett, de birt Kis-Bocskón, Dragomérfalván, Rozávlyán, Sajón, Sajó-Polyánán, Glódon, Szlatinkán, Petrován, Leordinán, Alsó- és Közép-Vissón, Ruszkován és Rusz-Polyánán is. 1732, 1734, 1741, 1746, 1749, 1758 és 1761-ben főszolgabiró volt a felső járásban, meghalt 1769-ben. Máris Juana halála után ujból megnősült, de második neje Papp Klára magtalan volt. Első feleségétől négy fia és két leánya maradt: IV. Jónás, VIII. István, V. György, IV. László, Lupa, elébb Simon László, utóbb Draschovits Jánosné és Endochia Kindrisné.
V. György 1757-ben született, iskoláit Szigeten és Nagy-Bányán végezte, egyebet nem tudunk róla. Egy fia maradt VIII. László, de ennek nem maradtak utódai.
VIII. István 1761-ben megyei esküdt volt, Petrovay Joannától született fia, Vaszil, korán elhalt, leánya Mária, Ködi Drágos József főszolgabiróhoz ment nőül.
IV. Jónás 1775-ben már nem volt életben utódait mutatja a leszármazási tábla. Közülök:
I. Gyula mint róm. kath. tanitó Jászladányon halt el 1894 táján gyermektelenül.
IV. László 1784-ben főszolgabiró volt, maradékai szintén a leszármazási táblán láthatók.

* * *

II. Illés (III. István fia) Szaplonczán lakott, 1695-ben szigetjárási főszolgabiró volt. Nejétől Papp Máriától, a ki 1725-ben mint özvegy még életben volt, két fia és két leánya maradt:
IV. Simon, IV. Péter, Mária Nemes Jánosné és Ilona Petrovay Györgyné.
IV. Simon 1731-ben táblabiró volt, családot nem alapitott.
IV. Péter 1695-ben született Szaplonczán s ott is tartotta lakását. Feleségétől Birtók Annától két fia és három leánya maradt: III. Illés, V. László, Ilona, Axenia Román Lászlóné és Mária Csandaryné.
III. Illésről mit sem tudunk.
V. László 1754-ben élt és két fiut hagyott hátra: IX. Lászlót és I. Gergelyt.
I. Gergelyről sincs semmi adatunk.
IX. László főszolgabiró volt a felső járásban 1789, 1790, 1793, 1794 és 1799 -ben. Állandóan Joódon lakott, de birta a joódi részjószágon felül egész Szinevér-Polyánkát és Lyakoveczet 87 jobbágygyal, továbbá Tyuszkán, Ricskán, Ó-Holyatinban, Kalocsán, Kelecsenben, Obliaszkán, Vajnágon, Szaplonczán, Alsó-Vissón, Mojszinban, Disznópatakon, Barczánban, Sajó-Polyánán, Glódon, Rozsályán, Konyhán, Kis-Bocskón, Dragomérfalván, Gyulafalván, Somfalván, Hosszumezőn, Szigeten, sőt még Erdélyben is voltak birtokai. Neje Szaplonczay Czeczilia utóbb Búdfalvi Papp Demeterhez ment férjhez. Két fia és három leánya maradt: IX. Péter, III. Mihály, Czeczilia Szerfalvi Dunka Jánosné, Rozália, elébb Szerfalvi Dunka Togyer, utóbb Birtók Péter házastársa és Juliánna Sajó-Polyanai Szász György felesége.
IX. Péter elhalt 1807 előtt nőtlenül.
III. Mihály 1814-ben osztozott meg három leánytestvérével, de akkor a szaplonczai, joódi, konyhai, alsó-vissói és az Erdélyben fekvő birtokok el voltak zálogositva. Gyermektelenül halt el s benne II. Illés ágának magva szakadt.

* * *

III. Simon, az ifjabb (III. István fia), 1717 és 1718-ban szigetjárási főszolgabiró volt s egyike azon hősöknek, a kik 1717 szeptember 4-ikén a borsai szorosban tönkre verték a 10–12,000-nyi tatár hadakat. Gyermekei nem maradtak.

* * *

I. Gábor elébb Szaplonczán, utóbb élte fogytáig felesége birtokán, Taraczközön lakott, 1711, 1722, 1725, 1732 és 1734-ben szigetjárási főszolgabiróságot viselt. Nejétől Ilosvay Borbálától, Ilosvay Péter és Csomaközy Katalin leányától két fia és két leánya maradt: I. József, II. Gábor, Agatha Zsigovinyiné és egy ismeretlen nevü Rácz Jánosné.
I. Józsefnek és II. Gábornak nem maradván utódai I. Gábor ága nem terjedt tovább.

* * *

II. György (III. István fia) 1682-ben alszolgabiró volt, 1714 és 1715-ben pedig a felsőjárási főszolgabiróságot viselte, a mikor Közép-Vissón lakott. Nejétől Petrovay Parászkától két fia maradt III. György és II. Jónás.
III. György Petrovay Farkas főszolgabiró és Szacsali Papp Lupa leányát Dórát vette nőül, de csakhamar elhalálozott. Özvegye Ködi Drágos Jánoshoz ment férjhez. Egyetlen fia, III. László 1752-ben életben volt, de utóbb nem hallunk felőle semmit.
II. Jónásnak két fia maradt: VII. István és III. Tivadar, de ezeknek sem lévén gyermekei, II. György ágát sirba vitték.
IV. Istvánról (III. István fia) épen semmi adat sem maradt reánk, lehet, hogy a közéletben részt nem véve egyedül csak gazdálkodással foglalkozott, de 1721-ben még életben kellett lennie, mert különben nem nevezték volna mostoha testvérbátyja I. Jónás fiát V. Istvánt ifjú Istvánnak. Családot nem alapított.

* * *

IV. Péter (III. István fia) nem szerepelt a közéletben, 1721-ben már nem volt életben. Feleségétől Gerhes Máriától három fia és egy leánya maradt: III. János, IV. György, VI. István és Katalin Zsidoveczkyné. Atyjok, hogy családját illő módón eltarthassa, adósságokba verte magát, ezért aztán kénytelen volt birtokai legnagyobb részét zálogba vetni s holta után fiainak nagyon kevés jutott osztályrészbe.
VI. István, a kinek csak egy Mária nevü leánya volt, megmaradt ugyan Máramarosban, de III. Jónás itt hagyva csekélyke örökét Ugocsamegyébe telepedett ki, mert valószinüleg odavaló leányt vett nőül. Két fiáról van tudomásunk: I. Ferenczről és VI. Lászlóról, ezek is ott laktak, esetleges utódaikat azonban nem ismerjük.
IV. György szintén elköltőzött a megyéből s lakását Bereg vármegyébe tette át feleségének, Rácz Ilonának birtokára. Házassága gazdagon meg lett áldva gyermekekkel, a kiket olyan irányban nevelt, hogy a megyei, igen csekély fizetésü tisztségre ne vágyakozzanak, a mely akkor valóban tisztség, nobile officium, vagyis ingyenes hivatal volt, a mire csak vagyonos ember vállalkozhatott, no de jobb is volt a közigazgatás, gyorsabb és olcsó az igazságszolgáltatás, nem vált még közönséges kenyérkereseti pályává, nem sülyedt még hivatallá, s a fiuk csakugyan más módon igyekeztek nagy tehetségeiket (családi örökség a Szaplonczayaknál) érvényesiteni, vagyont szerezni, hogy az elzálogositott ősről maradt birtokokat kiváltva, a családot ismét régi fényére emeljék. Midőn IV. György, a kinek ma is virágzó ága a legterjedelmesebb s a legkiválóbb férfiakat termette, 1755 és 1765 között Nagy-Károlyban elhalálozott, a hol egyik fiánál élte le utolsó éveit, fiai már mindannyian tehetős emberek voltak: I. Kristóf, IV. Illés, III. János, VII. László, IX. István, III. András, I. Pál és II. József.
IX. István és III. András 1765-ben még életben voltak, de utódok hátrahagyása nélkül haltak el nem sokára, valószinüleg a gróf Károlyiak uradalmaiban voltak mint gazdatisztek alkalmazva.
IV. Illés szintén a gr. Károlyiaknál szolgált, 1760-ban hódmezővásárhelyi igazgató volt, utóbb Ujvidéken lakott Bács vármegyében s ott élt még 1791-ben is. Három fia maradt: II. Antal, X. László és VIII. Péter, de 1824 előtt mindnyájan elhaláloztak gyermektelenül.
III. János is a gr. Károlyiaknál vetette meg vagyonosságának alapját. 1760-ban, a mikor uradalmi tiszttartó volt, zálogba kapta Antal gróftól 10 évre a bihar-vármegyei egész géczi jószágot 15,000 frtért, 3000 frtig terjedhető szabad épitkezéssel. Utóbb Arad vármegyébe Mácsára tette át lakását, a hol 1783-ban még életben volt. Nejétől, az előkelő családból származó Csernovics Alkától egy fia és három leánya született: II. Mihály, Mária Putnik Demeterné, Putnik József temesvári püspök édes anyja, Katalin Tököli Pétenné, Julia Zdelarovicsné és Anna, a ki hajadon korában halt el.
II. Mihálynak egyetlen fia I. Sándor 1824-ben még életben volt, de családot nem alapitott,
VII. László is testvérei példáját követve, ő is a gr. Károlyiaknál alapította meg szerencséjét, 1760-ban tiszttartó volt. Egyetlen fia:
III. Miklós Farkasaszón lakott, a hol valószinüleg még atyja szerezett birtokot, 1812-ben mint Szatmár vármegye helyettes alispánja szerepelt. Fiának IV. Pálnak sorsáról és esetleges utódairól semmit sem tudunk.
I. Kristóf kora ifjuságától fogva működött a gr. Károlyiak szatmár-vármegyei uradalmaiban mint gazdatiszt, a hol fokról-fokra emelkedve végre inspektorrá neveztetett ki s ezen hivatalt 1763-ig viselte, a mikor a nagy-váradi kamarai uradalomnak lett az inspektora és Bihar vármegyének táblabirája. 1782-ben már nem volt életben. 1758-ban fiuágra örökösen, a leányágra pedig 4617 rhénes frt és 7 1/2 krajczárba beirva kapta gr. Károlyi Ferencztől annak Porcsalmán és Ököritón lévő összes birtokait, úgy hogy az azokhoz tartozó más falvak határában fekvő elidegenitett jószágokat is magához válthassa és örökösen birhassa. Nagy-Károlyban házat, a szatmári hegyen pedig szőlőt szerzett. Felesége után Beregmegyében Bégányban és Szatmármegyében Sályiban is voltak jószágai, mely utóbb nevezett faluban és Pátyodon 1500 rhénes forintért vásárolt fekvőségekkel szaporitotta birtokait. Neje Jásztrábszky Julianna, Jásztrábszky János (†1753 előtt) és Szakmáry-Bencze Krisztina leánya, szépanyja Bencze Sámuelné, Gersenyi Dániel leánya Erzsébet által a bereg-vármegyei ősrégi Gersenyi családból származott. Tiz élő gyermekök maradt, hét fiu és három leány: I. Antal, IV. János, II. Kristóf, II. Ferencz, XI. István, VII. Péter, I. Demeter, Anna Thomas Ferdinand orvostudor, Szatmár vármegye tiszti orvosa, Éva Megyery László királyi tanácsos és Julianna Marsófalvi Marsovszky Sámuel házastársa.
II. Ferencz, VII. Péter és IV. János 1782-ben már nem voltak életben, a mikor testvéreik szüleik halála után megosztozták a hagyatékon.
II. Kristóf és . Demeter, a ki csak 1765 után született, nem alapitottak családot.
XI. István hibáselméjü volt, testvérbátyjánál I. Antalnál ápolták Porcsalmán, a hol még 1800-ban is életben volt.
I. Antalnak a porcsalmai birtok jutott örökül, de feleségével a régi nevezetes, már az árpádházi királyok alatt birtokos Buji Jékey család leányával Annával Géberjénben is jószághoz jutott. Meghalt Porcsalmán 1832 február 7-ikén. Két fia és két leánya ért emberkort: II. Károly, IV. Antal, Anna Hagara Lászlóné és Juliska Rozgonyi Istvánné.
II. Károly 1786-ban született, az 1809. évi nemesi fölkelésben mint főhadnagy vett részt, utóbb gazdálkodással foglalkozott, miglen 1830 június 8-ikán vérhas és tüdősorvadásban elhalálozott. Neje unokahuga Marsovszky Erzsébet volt, a kit gyermektelen nagynénjöknek Annának férje Thomas Ferdinand orvostudor és Szatmármegye tiszti orvosa 1811-ben kelt végrendeletével általános örökösévé tett volt. Gyermekeik nem maradtak.
IV. Antal Szatmár vármegye táblabirája elbontatván a régi udvarházat, 1851 és 1852-ben ujat épittetett Porcsalmán egészen égetett téglából, 110,000 darab ment rá és 4665 váltóforint 37 krajczárba került. Meghalt 1880-ban. Nejével, Csik-Szent-Mártoni Gergelyffy Borbálával Mária-Pócson kapott birtokot, de azt gyermekei 1862-ben elcserélték nagybátyjok Gergelyffy János porcsalmai birtokáért. Igen késő agg korában 1880-ban halt el, tulélve két fiát és egyik leányát. Megnevezett feleségétől Gergelyffy Borbálától két fia és két leánya született: VI. György, VII. János, Katalin és Mária Szerdahelyi Sándorné.
VI. György született 1830-ban Porcsalmán. Iskoláit Mária-Pócson a Szent-Bazil rendi szerzetesek gymnasiumában kezdette meg, 1848-ban Kassán folytatta. Meghalt nőtlenül 1853-ban Porcsalmán.
Katalin is hajadonan halt el 1860-ban.
VII. János tanulmányait Mária-Pócson, Nagy-Károlyban és Szatmártt végezte, azután porcsalmai gazdaságát vezette. 1857-ben nőül vette Lekcsei Sulyok Lujzát, a ki 1881-ben halt el s a kitől négy fia és négy leánya született: IV. András (Endre) III. Sándor, III. Ferencz, VIII. György, Anna Csik Szent-Mártoni Gergelyffy Ferencz földbirtokos neje Nyiregyházán, Boriska Hegedüs Sándor városi főkapitány felesége Szilágy-Somlyón, Berta meghalt 1873-ban, és Márta Szilágy-Somlyói Halmágyi, Tibor házastársa Erzsébetvároson.
IV. András született 1858 május 9-ikén, megyebizottsági tag és községi jegyző Szilágy-Nagyfaluban, nőtlen.
III. Sándor született 1859 augusztus 14-ikén, megye-bizottsági tag és gyógyszerész Szilágy-Somlyón. Neje Kovács Ilona született 1868-ban. Gyermekük nincsenek.
III. Ferencz született 1862-ben, a magyar államvasutak állomásfőnöke Tisza-Polgáron, nőtlen.
VII. György született 1871-ben, bankhivatalnok Budapesten, nőtlen.

* * *

II. József (a IV. táblán álló IV. György fia) valószinüleg ügyész lehetett a gr. Károlyik uradalmában a hol testvérbátyjai gazdasági főtisztek voltak, atyja halála után azonban, kiről már elmondottuk, hogy Nagy-Károlyban halt el 1765 előtt, csakhamar visszatért Máramaros vármegyébe és Szaplonczán telepedett le. Valószinü, hogy első nejének, Csotka Teréziának, a kivel testvérbátyja Kristóf kamarai inspektor útján ismerkedhetett meg Nagy-Váradon, tetemesebb készpénzhozománya volt s azon váltott vissza az ősi vagyonból. 1765-ben már szigetjárási főszolgabiró volt, 1782-től 1799-ig a másodalispáni, ettől fogva pedig haláláig 1811-ig az első alispáni tisztet töltötte be. 1801-ben királyi tanácsos és a Szent-István rend kiskeresztes vitéze lett. Első neje korai halála után nőül vette Darvay Zsuzsannát, Darvay Gábor és Ilosvay Fruzsina leányát. A két házasságból hat gyermeke született, az elsőből: IV. Józsefés Éva Técsői Móricz Istvánné, a másodikból pedig: III. Pál, I. Károly, I. Imre és Zsófia Csebi Pogány Lajos csász. és kir. kamarás felesége.
IV. József megyei esküdt volt 1814-ben. Nejétől Majos Francziskától egy fia: VI. Gábor és két leánya maradt: Francziska és egy ismeretlen nevü.
I. Imre nőtlenül halt el.
I. Károly 1827-ben tiszteletbeli megyei aljegyző volt, szintén nőtlenül halt el Szaplonczán.
III. Pál szigetjárási főszolgabiró volt 1806, 1810 és 1812-ben. Özvegye Zékán Anna 1832-ben még életben volt. Gyermekeik nem maradtak.
VI. Gábor 1837 és 1838-ban tiszteletbeli, 1841-tő1 1848-ig pedig rendszerinti megyei esküdt volt. Feleségétől Stecker Borbálától egy fia és két leánya ért emberkort: VI. László, Nina és Borbála Ferenczy Edéné.
VI. László, városi irnok Szigeten. Neje Jurovics Berta, gyermekeik: László, Julianna, Gyula, István, Ödön és Sándor.
I. Pál (IV. György fia) szintén visszatért Nagy-Károlyból Máramarosmegyébe s ott 1761-ben aljegyző, 1767-ben főjegyző, 1779-ben pedig másodalispán lett, mely tisztségre aztán haláláig 1790-ig minden tisztépitő széken ujból meg lett választva. Neje Megyery Mária (elhalt 1777 előtt) rokonsága révén örökölte Joódi Bálya Mihály első alispán összes vagyonát. Két fia és két leánya maradt: III. József, II. Pál, Czeczilza elébb Szaplonczay Lászlóné, utóbb Búdfalvi Papp Demeterné és Rozina, először Buday Imréné, másodszor pedig Dobrayné.
III. József 1810-ben másod-főpénztárnok, 1812, 1813 és 1822-ben felsőjárási föszolgabiró volt. Feleségétől Rednik Erzsébettől két fia és két leánya született: V. János, V. Pál, Zsuzsanna báró Perényi Menyhértné és Mária ugyanazon br. Perényi Menyhért második neje.
V. János 1830-ban kaszójárási alszolgabiró, 1833-tól 1836-ig hadi pénztárnok, 1836-tól 1845-ig pedig főszolgabiró volt a kaszói járásban. Nejétől Petrovay Irinától csak két leánya maradt: Zsuzsanna elébb Hatfaludyné, azután Papp József királyi tanácsos felesége és Emilia Vincz Gyula ugocsamegyei főispán hitvese, 1898 márczius 2-ika óta pedig özvegye.
V. Pál Dragomérfalván lakott, 1827-től 1849-ig megyei főpénztárnok volt, s ezen tisztségre 1860-ban is megválasztatott. Feleségétől báró Perényi Márától három fia és három leánya született: I. Elek, I. Kálmán, VI. Pál, Vilma Rednik Mihályné, Mária dr. Szuppkay Sándorné és Mathild Murandini Mihályné.
I. Elek lakik Batáron, Ugocsamegyében. Neje Románfalvi Fejérvári Berta, kitől kilencz gyermeke született: Irma, Mária, II. Elek, III. Elek, Anna, VII. Pál, József, IV. Elek és III. Zsigmond, de ezek közül csak kettő ért emberkort: VII. Pál és IV. Elek.
IV. Elek 1876-ban született, de 1900-ban mint ugocsamegyei batári birtokos nőtlenül halt el.
VII. Pál született 1871 január 8-ikán, főhadnagy a 4-ik honvéd-huszár ezredben. Neje Kisjáczi Szeless Margit, egy fia van VIII. Pál.
I. Kálmán 1868-ban csendbiztos, 1873-ban pedig birósági végrehajtó volt. Felesége Csik-Jenőfalvi Gyenge Róza, egyetlen fiuk: VIII. János (I. Kálmán fia) született 1873-ban, közigazgatási gyakornok Bereg vármegyénél, nőtlen.
VI. Pál (I. Elek testvére) 1873-ban csendbiztos volt, meghalt 1900-ban. Első neje Váncsfalvi Jura Irma volt, a második Paulay Anna; gyermekei nem maradtak.
II. Pál (I. Pál fia) 1793-ban mint tiszteletbeli aljegyző kezdette meg a megyei tisztviselői pályát; 1794-ben rendszerinti aljegyző, 1799, 1804 és 18o8-ban kaszójárási föszolgabiró, 1811-ben pedig másodalispán lett, de már a következő évben 1812-ben első alispánná választatott, s ezen állásban aztán meg is maradt egészen 1832-ben bekövetkezett haláláig. Lakását Joódon tartotta. Neje Szent-Gály Jozefa, Szent-Gály József udvari tanácsos, kamarai igazgató és Mikovinyi Erzsébet leánya volt, meghalt 1863 november 22-ikén. Négy fia és két leánya maradt: I. Zsigmond, II. Imre, VI. József, II. Sándor, Erzsébet Kovásy Mihályné és Terézia előbb Asztalos Pál, utóbb Szeredinszky Adolf neje.
II. Imre 1830-ban első aljegyzővé választatott, utóbb a kényuralom behozataláig köztiszteletben álló megyetörvényszéki táblabiró volt, mely állásra 1861-ben is megválasztatott, meghalt 1884 január 6-ikán. Neje Tóth Krisztina született 1800-ban, elhalt 1875-ben. Csak egy leánya maradt Antonia Váncsfalvi Jura János nyugalmazott királyi járásbiró hitvese Felső-Vissón.
II. Sándor ügyvéd, 1845-től alszolgabiró, 1851-ben és 1867-ben pedig főszolgabiró volt. Feleségétől Hulimon Bertától csak egy fia maradt II. Gyula, de 1869-ben 18 éves korában elhalálozott mint joghallgató.
I. Zsigmond egyike volt Máramaros vármegye legtiszteltebb férfiainak, tiszta, erős és határozott jellem. 1833-tól 1844-ig felsőjárási főszolgabiró, 1848 és 1849-ben pedig másodalispán volt. Meghalt 1861-ben. Menyasszonya Sajói Mán Karolina, Mán László alispán és Váncsfalvi Jura Ilona leánya elhalálozván, Boronkay Zsófiát Boronkay Miklós első alispán és Csebi Pogány Krisztina leányát vette nőül, kitől három fia és három leánya született: XIV. István, I. Lajos, II. Zsigmond, Ilona előbb Darvay Gábor, utóbb Budaházy József neje Zsófia Pogány Ödönné és Borbála Pethe Zsigmondné.
II. Zsigmond elhalt 1862 november 8-ikán 6 éves korában.
XIV. István Sziget város első tanácsosa. Felesége Pellády Ida, gyermekeik közül Szerena elhalálozott, Zsigmond, Erzsike és Tibor élnek.
II. Lajos szigetjárási főszolgabiró. Neje Hatfaludy Ilona, gyermekeik: Juliska Szabó Elemér megyei aljegyzőné, Endre, Pál, Ilona, Sándor és István, a két utóbbi azonban elhalálozott.
VI. József, szül. Szigeten 1813 márczius 17-ikén. Az alsóbb iskolákat Szigeten a római katholikus gymnasiumban, a bölcsészeti és jogi tanulmányokat pedig Egerben végezte be 1833-ban, a mikor azonnal tiszteletbeli aljegyzővé, 1838-ban pedig rendszerinti másodjegyzővé neveztetett ki, mely állásban lankadatlan szorgalmat és a közügyek iránt buzgó érdeklődést tanusitván, ott alapitotta meg jövőjét, ott szerezte meg főleg azon sokoldalu ismereteket és gyakorlatot, mely őtet a megyei tisztviselők legkiválóbbjainak sorába emelte fel. 1841-ben a tiszavölgyi járás alszolgabirájává választatott. 1843-ban kezdett az ellenzék szervezkedni s azok sorában, kikből a megye későbbi zászlóvivői emelkedtek ki, ott találjuk őtet is az előharczosok: Mán József, Asztalos Pál, Szöllősy Balázs és a Móricz testvérek társaságában. 1845-ben egyhangulag választatott meg a felsőjárás főszolgabirájává, mely tisztét általános megelégedésre töltötte be 1848 juniusig, a mikor a szigeti választókerület nagy lelkesedéssel képviselőül küldötte az országgyülésre. Még azon év október 5-ikén kiküldötte a kormány Lipótvárba, hogy hirdesse ki a kegyelmet a naszódi határőrezrednek, a mely a magyar felelős minisztériumnak az engedelmességet megtagadván, a lázadó szerbek ellen táborba szállani vonakodott. Részt vett az insbrucki küldöttségben, a mely V. Ferdinánd királyt Magyarországba hivta meg, sajnos, hogy eredménytelenül. Tagja volt a szeptember 11-iki küldöttségnek is, a mely arra kérte az uralkodót, hogy br. Jellasics József horvát bán táborának visszavonulását rendelje el. A világosi fegyverlerakás, illetőleg az országgyülés szétoszlása után veresmarti birtokára vonult vissza, de a császári kormánybiztos Szigetre internálta, a pesti hadi törvényszék pedig 1850 február 4-ikén halálra és vagyonvesztésre itélte, azonban Haynau, elbocsáttatása feletti boszujában, az itélet kihirdetése után azonnal, sok másokkal együtt neki is megkegyelmezett. A halálos itélet főbb indokai voltak: az, hogy az országgyülésen az 1849. évi április 14-iki trónvesztettség kimondása után is tevékeny részt vett, az ujonczokat megszavazta s hogy Kossuthnak továbbra is követője maradt, az itéletben azon tollharcz is fel van hozva terhére, melyet a «Márczius 15-ike» czimü hirlapban Mihályi Gábor kormánybiztos védelmére vivott volt. A pesti «Neugebäude»-ből hazatérve, visszavonultan élt családjának és gazdaságának Veresmarton, a hol már elébb szép és kényelmes úrilakot épittetett, azonban az általános csüggedés kora után feltámadt nemzeti mozgalom ismét igénybe vette minden tevékenységét. Ott látjuk őt azóta ujból a közügy élén, úgy a politikai, mint a társadalmi téren lankadatlanul bátoritva és tanácsolva. Az ő elnöklete alatt alakult meg a «Máramarosi Gazdasági Egyesület», de a melynek fejlődését meggátolták az akkori politikai viszonyok, s csak az 1861-ben beállott kedvezőbb viszonyok között lendülhetett fel.
Az 1860. évi október 20-ikán kiadott nyilt rendelet következtében beállott, úgynevezett alkotmányos világban, hazafias érzelmei, politikai következetessége, a haza és szülő vármegyéje érdekében tett szolgálatai és raboskodásának szenvedései jutalmául és elismeréséül az 1860 deczember 13-iki tisztujitás alkalmából egyhangulag első alispánná választatott, s az 1861 április 2-ik napjára egybehivott országgyűlésre szintén egyhangulag küldetett fel képviselőül a szigeti választókerületből. Rendithetetlen következetességgel és férfias kitartással a gyászos véget ért gr. Teleki László vezetése alatti «határozati» párt soraiban küzdött többi máramarosi képviselő-társaival együtt. Nem győzhettek, Almássy Pál az 1849 április 14-ikén tartott országgyülési ülés elnöke úgy intézte a folyosón (mert nem volt képviselő) a szavazást, hogy csekély többséggel Deák Ferencz «felirata» lett elfogadva. Távolléte idejére a megyebizottság egyhangu határozatával az alispáni szék csak helyettessel töltetvén be, az országgyülés feloszlatása után ujból átvette a megye kormányát s vezette azt a legnagyobb buzgalommal, pontossággal és igazságszeretettel 1861 deczember 9-ikéig, a midőn – a provisorium behozatala következtében megszünvén az addig is csak látszólagos alkotmányosság – az egész tisztikarral együtt leköszönt, de továbbra is nagy tevékenységet fejtett ki a pártnak szervezésében és az erők összetartásában, miért is aztán fényes elismerésben részesült 1865-ben, a midőn minden ellentörekvés daczára ujból egyhangulag választatott meg a szigeti választási kerületben a deczember 10-ikére egybehivott országgyülésre, a hol a «baloldal», utóbb «balközép» soraiban küzdött a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel, de erős következetességgel a legitimitás tiszteletben tartása mellett az elkobzott alkotmány teljes visszaállitása érdekében. Megkezdődvén 1867-ben a megyék törvényhatósági működése, a május 2-ikán tartott tisztujitáson ismét megválasztatott egyhangulag az első alispáni székre, helye mindaddig, mig képviselőnek megmarad, éppen úgy mint 1861-ben csak helyettes által töltetvén be. Kerülete rendületlenül ragaszkodván hozzá, 1869-ben ujból megválasztotta képviselőjének, de alispánságot már nem vállalt s helyette Irholczi Mihálka László főszolgabiró lett megválasztva. A képviselőségről 1871 végén leköszönvén, a máramarosszigeti királyi törvényszék elnökévé neveztetett ki. Midőn Sajói Mán József főispán 1876 deczember 15-ikén elhalálozott, Tisza Kálmán belügyminiszter őtet akarta Máramaros vármegye élére állitani, de abban az időben a pártok előtt nem volt egészen népszerü. 1879 február 22-ikén elhalálozott, mulandó testét a föld takarja, de szelleme itt maradt közöttünk s emlékét soká meg fogja őrzeni az utókor. Nejét, a lelkes honleányt, bátyja Zsigmond feleségének testvérét Boronkay Krisztinát 1840 február 1-én vezette oltárhoz, de házasságából csak egy fia maradt:
IV. Miklós, 1842 április 16-ikán született. Előbb főszolgabiró, utóbb főjegyző volt 1886-ig, a mikor alispánná választatott meg s ezt viselte 1894-ig, attólfogva országgyülési képviselő. Neje Kormoss Zsuzsánna, Kecskeméti Kormoss Sándor és Tisza-Roffi Borbély Mária († 1866 október 7-ikén) leánya, kitől egy fia és egy leánya van: Zoltán és Margit Kosztenszky Béláné.
Zoltán született 1869 június 20-ikán, árvaszéki ülnök. 1896 szeptember 6-ikán nőül vette Kricsfalusy Károly és Rossi Klementina fiának Kricsfalusy Vilmosnak, Nagyszőllősi Szöllősy Balázs és Szendy Róza leányától Szőllősy Rózától született leányát Kricsfalusy Margitot. Két gyermekök van: István és Gabriella.
A Szaplonczay család, mintegy 1765 óta használt czimerét az 1. sz. alatti rajz mutatja. Leírása. következő:
Kék pajzsban hármas zöld hegyen jobbról vörösen fegyverzett arany oroszlán, balról hasonlóan fegyverzett arany griff áll egymással szemközt; első egyik lábukkal görbe kardot tartva viaskodni látszanak. A koronás sisakon könyökben hajlitott pánczélos kar kivont kardot tart.
Sisaktakaró mindkét oldalról kék, arany. Azonban Szaplonczay I. László táblabiró a 2. sz. alatt látható czimerrel – nyilvesszőt tartó oroszlánnal – pecsételt 1695-ben, Szaplonczay Tivadar II. László táblabiró pedig 1758-ban a 3. sz. alatti czimert, álló vadkecskét s a sisakon kardot tartó kart, használta.
Az 1. sz. alatt bemutatott czimer el van ugyan ismerve a felsőbb hatóságok részéről de hogy az itt láthatók közül melyik az eredeti, a valódi, vagy talán egy eddig még ismeretlen negyedik, azt csak ezutáni bővebb kutatások fogják bebizonyithatni.

1. sz.

2. sz.

3. sz.

PETROVAY GYÖRGY.

VEGYES.

A Pethendi Budai család czimerlevele.
(Szines czimerképpel.)

A PETHENDI BUDAI CSALÁD CZIMERE 1454-BŐL.

A magyar, középkori czimereslevelek egy eddig ismeretlen példányát mutatjuk be olvasóinknak, melyet V. László király Prágában, 1454 szeptember 18-ikán Pethendi Budai Osváldnak adományozott.
A Pethendi Budai család Zala vármegye Petend nevü helységéből eredt,_{Ma hasonnevű puszta Nagy-Kanizsa közelében.}* hol az 1451., 1482. és 1513. években kelt oklevek szerint három Pethendi család birtokos volt._{Csánki Rezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. III. k. 87. l.}*
A család idők folyamán átszármazott, Vas, Veszprém, majd Közép-Szolnok, Zemplén, Bihar és Arad vármegyékbe, mely utóbbi két vármegyében 1805-ben és 1821-ben hirdettette ki nemességét.
Ezuttal nem szándékozunk a család leszármazásával foglalkozni, csupán czimerlevelét veszszük vizsgálat alá.
A czimerszerző Pehendi Budai Osváld, az oklevél szövege szerint ősi nemes családból származott s a hadi pályán szerzett érdemei fejében régi nemességének megerősitése mellett, a következő czimert nyerte adományul: Veresben, derékon kinövő, nyakán arany nyillal átdöfött fekete medve, aranyos nyelvét kilógatja, míg a sebzési helyen vér csepeg alá. Sisakdisz: a paizs alak, a takarók veres-arany szinüek.
A czimer az oklevél élén, annak felső bal sarkában vörös keretbe foglalt s arabeszkekkel diszitett zöld kárpiton nyugszik; méreteit tekintve, az ismertek közül a Báznai család 1434 évi és a Disznósiak 1454. évi czimeréhez áll legközelebb. Az oklevél szövege a következő:

Ladislaus dei gratia rex Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. Austrieque et Stirie dux, necnon marchio Moravie etc. Tibi fideli nostro Oswaldo Budai dicto de Pethend, salutem gratiamque nostram regiam et favorem. A claro lumine throni regie maiestatis velut e sole radii nobilitates legittimo jure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia maiestate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne quod a gremio non provenat regie claritatis. Sane attendentes fidelitates et fidelium, obsequiorum merita, quibus te, uti ex relatibus nonnulorum fidelium nostrorum didicimus, pro utilitate et tuendo pacifico statu, prefati regni nostri Hungarie in, monnulis exercitibus proxime exactis temporibus, contra emulos seu hostes regni prefati instauratis ac tume eisdem viriliter et animose decertando non parcendis rebus et persone tuis cum omni fidelitatis constantia ac ferventis animi zelo iuxta possibilitatis tue exigentiam prefato regno nostro Hungarie sacreque corone, eiusdem et etiam nostre maiestati laudabiliter studuisti eodue fernentius et diligentius in antea studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum gratiis a nostra celsitudine conspexeris fore imsignitos tibi tuisque heredibus et posteritatibus universis ad usum armorum perpetuum hec arma seu nobilitatis insignia sive signum armature que in capite seu principio presentium literarum nostrarum suis appropritatas coloribus arte pictoria signata sunt, ac distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et contulimus ac ex habundantiori plenitudine nostre specialis gracie concedimus et presentibus elargimur ut tu tuique heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium, armis huiusmodi utentium amodo in antea ubique in preliis, hastiludiis, duellis, toreamentis ac allis omnibus exertitiis nobilibus et militaribus nec non in sigillis, anulis, cortinis, velis tentoriis domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali te et tuos heredes universos ab universis et singulis cuiuscunque conditonis, preeminentie status, gradus vel dignitatis existant, harum notitiam abituns insignitos dici ac veros nobiles nominani et tenere volumus, ac etiam reputari, gestare, nec non omnibus et singulis gratiis honoribus ac libertatibus quibus ceteri proceres nobilesque et clientes regni nostri armis huiusmodi_{Ez a szó ki van pontozva.}* utentes quomodolibet de jure vel de consuetudine freti sunt et gavisi frui et gaudere possis atque valeas, de talique singularis et specialis nostre gratie antidoto merito exultes, et tanto ampliori studio ad hanorem nostre regalis maiestatis tua in antea sollidetur intentio, quanto te largiori favore regio perventum conspicis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam presentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur inpendenti communitas duximus concedendas. Datum Prage feria quaeta proxima post festum Exaltationis sancte crucis, anno domini millessimo quadringentesimo quinquagesimo quarto, regnorum autem nostrorum anno Hungarie etc. quintodecimo, Bohemie vero primo.

(Alól): Ad commissionem domini regis Johannes episcopus Varadiensis cancellarius.
A teljesen jó karban levő oklevélről, foszlásnak indult veres-kék selyem zsinóron egy 8 cm. átmérőjü, szélein már kissé töredezett királyi pecsét csüng alá. A most közölt oklevél a család egy tagjának Buday Gyula ó-fehértói (szabolcs-vármegyei) birtokosnak levelesládájában őriztetik.

Dr. ifj. REISZIG EDE.

A Tornaiakról.

A Tornaiakkat Wertner Mór foglalkozott folyóiratunk 1892-ik évfolyamában, de elmulasztotta meghatározni a család nemzetségét. Ép ezért a genealogiának vélek szolgálatot tenni, ha egy oly tényre utalok, melynek alapján a Tornaiak nemzetségét megállapithatni gondolom.
Hogy ezt tehessem, előbb be kell bizonyitani, hogy a Szent-Andrási Apród család a Tornaiak egyik oldalhajtása.
Ezen család őse szent-andrási Lőrincz._{Csorna, Abaujmegye családai. 55. l.}* Szent-Andrást Tornai birtokok vették minden oldalról körül. Jósvafő, Petri, Szin, Perkupa, Dobódél, Rákó. Udvarnok, Torna, Ujfalu, Szent-Jakab, Debréte, Szalonna.
Lőrincznek egy fiát ösmerjük: szent-andrási Apród Istvánt._{U. ott.}* Neki adományozta Károly király 1318-ban Felbaksa (Abauj megye) birtokot._{Anjoukori okmtár, I. k. 463.}* 1323-ban az egri káptalan Garadna birtokba iktatja be._{U. ott II. k. 64. l.}* 1323 deczember 8-ikán Károly király ezen adományát megerősiti._{U. ott 105. l.}* De ezen birtokot – tévedésből – ismét konfiskálták s azt Drugeth Vilmos a király rendeletére Göncz vár tartozékaihoz csatolta. István két árván maradt fia András és Péter a királyhoz folyamodott, ki ezt 1327 október 28-ikán kiadott rendeletében az árváknak visszadatni rendelte._{Csoma, id. h. A. II. k. 330. l.}*
István nejét névleg nem ösmerjük. Első férje Forrai Jakab volt._{Anjoukori okmtár, III. k. 55. l.}*
András még 1351-ben is él, szintúgy Péter._{Csoma, id. h.}*
Péternek két leánya volt: az idősebb Anna 1405-ben Aba nb. idai Chyrke Péterné, az ifjabb: Margit Szent-Andrási Nagy Fülöpné. Ezek 1405-ben egyezkedtek Doby Péterrel Sz.-András, Garadna, Devecser. Ola, Navalyád, Bakta abaujvármegyei és Fejő szabolcs-vármegyei birtokok felett. A két nőtestvérnek maradt: Szent-András, Devecser, Ola és Fejő._{Csoma, id. h.}*
Miért egyezkedtek? a mellékelt nemzedékrendi töredék magyarázza meg. De egyúttal megdönthetetlenül be is bizonyitja, mit a topografiai érvek sejtettek, hogy, az Apród család a Tornai (Tekusfi) család egyik oldalhajtása.

Tekus 1244–1270; István 1267–1284; László 1273–1294; Lőrinc 1293–1294; János 1294–1340;
Szt.Andrási «Apród» István 1318–1323. † 1327 előtt ~ N. N. (1. férje Forrai Jakab); László 1314–1357; Bogátradvány nb. Monoki Mihály;
László 1354–1374; Monoki Ilona; Dobi Péter; András 1327–51; Péter 1327–51; Kanycha 1333 ~ Piskarkosi Pouch; János 1354 † 1406; Tamás 1400;
Anna 1405 ~ Aba nb. idai Chyrke Péter; Margit 1405 ~ Szt-Andrási Nagy Fülöp

De most lássuk a Tornaiak nemzetségét. Szerintem a Tornaiak Szoárd nembeliek. Bizonyitja az érveknek következő táblázatos összeállítása:

Szoárd nemb.; Inánchi János_{Wenzel, IX. k. 363.}* (1283); Tornaiak; Tekus fia László fia János (1294–1340); Miklós_{Anjoukori okmtár. I. k. 207.}* 1310–1314; László_{Wertner, Magy. nemz. II. k. 343. l.}* 1314; Miklós 1314; László_{Turul, 1892. évf. id. h.}* 1314–1357; Birtokuk: Ináncs_{Wenzel, id. h.; Anjoukori okmtár, id. h.}*; Birtokuk: Ináncs_{U. ott 174. l.}*; Lőrincz; Lőrincz; István_{Anjoukori okmtár, I. k. 207. l.}* 1310; Apród István 1318–1323; Birtoka: Magy. Szabolcsban.; Apródok birt.: Fejő, Szabolcsban.

Gondosabb kutatások alapján, azt hiszem, Dózsa nádorról is be fog lehetni bizonyitani, hogy Szoárd nembeli. Erre utalnak a birtokviszonyok. Sőt a Tornaiak czimere sem mond teljesen ellent e feltevésnek. Dózsa nádor őse Debreczeni Tamás fia Tekó (vagy Tekus). (Váradi: Reg. 138. sz.)

Ifj. KÁLLAY UBUL.

87«Bocoloza» és «Curnisso»

XII. Benedek pápa egy 1337 április 28-ikán kiállitott levelében többek között elmondja, hogy «Egidius dictus de Bocoloza» és «Stephanus dictus de Curnisso», a pécsi egyházmegyéhez tartozó világi emberek, kik hamisan azt állatják, hogy ők a bátai monostor kegyurai, e monostort több rendbeli erőszakoskodás által megkárositották, miért is az esztergami érseket felhivja, hogy ez ügyben kellőleg eljárjon._{Fejér, VIII. k. 4., 244. k.}* Vajjon e két elferditett nevet meghatározták-e már valahol, nem tudom; jelen sorokban a meghatározandó két férfi családjáról akarunk egyet-mást előadni.
* * *
Midőn a szegzárdi apát 1267-ben Baranyamegyében fekvő peterdi birtokát Bodor nádori albirónak eladta, a beleegyező szomszédok sorában többiek között Péter fia: Korunzoi István, a (tolnamegyei) bátai apátság kegyura is szerepelt,_{Wenzel, III. k. 172. l.}* 1276 deczember 3-ikán pedig tanusitja a pécsi káptalan, hogy Csák nb. István bán fia Imre Baranyamegyében fekvő Kurumzovi birtokát a Kórógyiaknak eladta._{Wenzel, IX. k. 163. l.}* Miután itt világosan ki van mondva, hogy az eladott birtok egyik oldalon a bátai (Bacha) monostor birtokával határos, kézzel fogható, hogy ez esetben is arról a Koromzóról van szó, melynek ura István kilencz évvel azelőtt, mint a bátai monostor kegyura szerepel; arról azonban, hogy Csák nb. Imre szintén e monostor kegyura, vagy Koromzói Istvánnak nemzetségbeli rokona lett volna, mitsem tudunk; Imrének nyomait 1276 után teljesen elvesztjük._{István bán atyja, vagyis Imre nagyatyja Csák nb. Csák, kiről nevén kivül mitsem tudunk. Bővebbet ezekről lásd a Turul XVII. köt. 114–115. oldalán. Az pedig, hogy István bán atyja Csák a hasonnevü sopronmegyei főspánnal azonos, a mint ezt Karácsonyi János «A magyar nemzetségek» cz. művének I. köt. 306. lapján határozottan állitja, be nem bizonyitott feltevésnek tekintendő, mivel ezt a tőle idézett kutforrások nem igazolják.}*
Koronzói Istvánról 1267 után mitsem tudunk; a következő adatokból azonban kitünik, hogy még egy Mihály nevü fivére is volt, kinek utódait ismerjük.
1323 május 4-ikén tanusitja a pécsi káptalan, hogy Péter fia Mihály fiai: Kurumzovi János és István, Bogár István és Gunyával bizonyos hatalmaskodások iránt kiegyeztek._{Zichy-okmtár, I. k. 224. l.}* István nyugtalan és veszekedő ember volt, ki a reá kiszabott birói marasztalások terhe alatt 1332-ben kénytelen volt, egynehány birtokát másnak átengedni. Igy tanusitja Károly király nevezett évi június 3-ikán, hogy Péter fia Mihály fia Korumzowi István Somogymegyében fekvő Mitáld, Büki és Keleviz nevű birtokait Nagymartoni Pál országbirónak eladja s egyuttal megengedi, hogy a vevő a Csernel fia Miklósnál elzálogositott birtokrészeket kiválthassa, minek fejében az országbiró az ellene folyamatban lévő birságokat neki elengedi._{Anjoukori okmtár. II. k. 601. l.}* Hogy a két fivérnek még egyéb somogymegyei birtoka is volt és hogy azoknak egy részén már korábban is tuladtak, egy 1338-ban lezajlott, alább még emlitendő pörből tudjuk, melynek értelmében Koromzowi János és István a somogymegyei Gyugy határában lévő Hartáy nevű szőlőt és a hozzá tartozó 40 hold földet, mely Ine és Vilmos nevü tisztjeik halála után reájok szállt, Kőröshegyi Márton fia Jánosnak († 1326 november 30-ikán) eladták, mely eladás ellen azonban Bokolchai Egyed mester, Péter fia Mihály fiai Koromzowi János és Istvánnak frater palruelisa bizonyos tekintetben tiltakozott._{U. ott, III. k. 488., 489. ll.}* Jánosról ez az utolsó hir. Istvánról még csak azt tudjuk, hogy a kalocsai káptalan őt és Bokolchai Egyedet 1341 Bátmonostori Töttös ellen a király elé megidéztette s hogy mindketten akkor birtokukban, a tolnamegyei Szeremlén tartózkodtak._{Zichy-okmtár. I. k. 606. l.}*
Miután fentebb láttuk, hogy a két Koromzói fivérnek frater patruelisa, Bakolczai Egyed velök érdekközösséget vall, szükséges, hogy a róla ismert adatokat is közöljük.
Péter fia: Bokolchai Egyed 1332 február 9-ikén Somogymegyében fekvő Mitáld nevü ősi birtokát Nagymartoni Simon országbirónak adja el, 1334-ben birtokainak egy részét kicseréli. Kemény fia János, a székesfehérvári őrkanonok saját úgy mint rokonai nevében odaadja Egyednek, a Drávántul fekvő (két) Kongyán, Dobzafalva és Bratyancz falvakat, melyekért Egyedtől a somogymegyei Lulla, Gyönköd, Lyaba és Gyugy nevü birtokokat kapja._{Anjoukori okmtár, III. k. 95., 104. ll.}* Gyugy-ra nézve azonban megjegyzendő, hogy ott Egyed nemzetségi rokonai Ine és Vilmos, elszegényedett emberek, mint szintén nemzetségi rokonaiknak, Koromzói János és Istvánnak tisztviselői éltek. E két rokon meghalt, a nélkül hogy egyikök fiutódot hagyott volna, mire a Koromzóiak siettek, az elhunytak után reájok szállt kis birtokot, a gyugyi határban létező Hartágy nevü szőlőt és körülbelül 40 hold szántóföldet elfoglalni és nem sokára ezután Kőröshegyi Jánosnak tiz márka árán elörökiteni. Kőröshegyi János meghalt 1326 november 30-ikán, mire birtokügyei kiskoru fiára, Ferenczre szálltak. Ez 1338-ban Kemény fia János székesfejérvári őrkanonok ellen ama bizonyos gyugyi szőlőbirtok ügyében pert inditván, a tárgyalás alatt kiderült, hogy Bokolchai Egyed, a Koromzóiak frater patruelisa annak idején kijelentette, hogy a Koromzóiak e birtokot akarata és beleegyezése nélkül eladták, mire ő Kőröshegyi Jánosnak a vételárt visszaadván, a gyugyi birtokot János kanonoknak adta cserébe; a pör a kanonok győzelmével végződött._{Anjoukori okmtár, III. k. 488–494. ll.}* Bakolczai Egyedre utoljára 1341-ben akadunk, midőn őt Koromzói Istvánnal együtt tolnamegyei Szeremle nevü birtokukban Bátmonostori Töttös ellen a király elé idézik._{Zichy-okmtár, I. k. 606. l.}*
Ezek után már most kézzelfogható, hogy «Bocolozai» Egyed és «Curnissoi» István, kik 1337-ben a bátai monostort kárositják, nem mások mint Bakolczai Egyed és Koromzói István, kik magukat a bátai monostor kegyurainak mondják. Tényleg találtuk is, hogy egyik ősük, Koronzói István 1267-ben a nevezett monostor kegyura; de arról, hogy ő vagy valamelyik utódja ezt elvesztette volna, okirati adatunk nincs, 1291-ben olvassuk ugyan, hogy III. András 1291 Lőrincz nádor fiának Keménynek (a baranyamegyei Cseményi és eseményi Salóp családok ősének) a szent Mihályról nevezett monostor (a bátainak is ez volt a czime) kegyuraságát adta,_{Fejér, VI. k. 1., 137. ll.}* de ez még nem tisztázza a kérdést.
De még egyéb is van hátra: a Bakolczaiak és a Koromzóiak közötti rokonság meghatározása. Hogy kettejük között nemzetségi kapocs létezett, az a fentebbi okirati adatok kétségtelenné tették; de mi volt az izenkénti összetartozandóságuk? 1267-ben csak Péter fiát, Koromzói Istvánt ismerjük, később találjuk, hogy Péternek még Mihály nevü fia is volt, kinek fiai János és István a Koromzói nevet használják, mig frater patruelisük. Péter fia Egyed a Bakolczai néven szerepel. Atyjában az 1267 előtt élt Pétert ismerni meg nem engedi az időszámitás; ez ifjabb Péter tehát vagy öregebb Péternek harmadik fia vagy az 1267. évi István fia, a mit tekintettel arra, hogy István a «Koromzói» nevet használta, nem tartunk valószinünek. Ezek szerint a következő stemmatöredék a valószinübb:

Péter; István 1267 a bátai monostor kegyura; Mihály; Péter; Koromzoi Jnos 1323–1338; Koromzoi István 1323–1341; Bakolczai Egyed 1326–1341

Bakolcza, mely az imént tárgyalt időben Tolnamegyéhez tartozott, a jelenleg Baranyamegyében fekvő Bakócza nevü helységgel azonos. Bakolchai Miklós fiai Pál és Péter 1397-ben Tolnamegyében szerepelnek; Pállal találkozunk 1400-ban is. Bakolczai Sebestyén fia György, kir. testőr és állandó udvari tisztviselő elkiséri Zsigmond királyt 1433-ban Rómába; ő a Péter és Pálról nevezett bakóczai templom kegyura. Bakóczai Dmeter 1456 és 1457-ben tolnamegyei nemes;_{Zichy-okmtár, V. 33., 113., 181., 219., IX, 533., 553., Turul XI. köt. 4. l.}*de vajjon ezek a fentebbieknek utódai vagy nemzségi rokonai? határozottsággal, nem állíthatjuk.
Koromó helységet jelenleg sem Baranya-, sem Tolnamegyében nem találunk, és miután egy Koromzó Győrmegyében is volt, mely még ma is «Koronczó» néven fennáll, vigyáznunk kell, hogy az okmányokban előforduló Koronczaiakat egymással össze ne keverjük. Azon «Kurunczovi» Péter, kinek a somogymegyei Mitáldon történendő beiktatásáról 1366-ban van szó,_{*ű Fejér, IX. k. 3., 616. l.}* kétségkivül a valamikor Baranya-, később Tolnamegyéhez számitott Koromzóból való ember, mig a Fejérnél több helyen* megnevezettek győrmegyebeliek, kiknek elődjei mint «Curumzue»-iek már 1206-ban szerepelnek._{Mon. R. episc. Vespr. I. k. 16. l.}*

Dr. WERTNER MÓR.

János király czimerbővitő levele Gritti Alajos részére.

Ismeretes, minő ritkák utolsó nemzeti királyunk czimerlevelei. Eredetiben mindössze ötről tud heraldikai irodalmunk; másolatban vagy kivonatban sem sok maradt ránk, bár még remélnünk lehet, hogy kiadatlan vagy feldolgozatlan formulás-könyveinkből János királynak nem egy armálisa fog napfényre kerülni.
Az eddig ismeretesek között alig van olyan, a mely érdekességben vetekedne azzal a czimerbővítő levéllel, melyet János király szomorú hirnévre vergődött kormányzójának, Gritti Lajosnak adományozott. Ezen oklevélnek sem eredetijét, sem szövegét nem ismerjük. Az eredeti bizonyosan Gritti halálakor semmisült meg, akkor, a mikor a «czenk olasz» feje a medgyesi országúton lehullott s kincsei, podgyásza prédára jutottak. Emlékét Gritti egyik életirója s hűséges titkárja, Della Valle Ferencz őrizte meg. Elmondja ugyanis, hogy János király minő magas tisztségekre emelte Grittit, miként nevezte ki Magyarország kormányzójává s mármarosi főispánná és hozzáteszi: et gli dono perche aggiongesso alla sua antica insignia una testa di Leone, quale e una portione dell’ insegna del Regno d’ Ongaria, nella qual sono tre teste di Leone in maesta._{«és adományozott, vagyis hozzá csatolt ősi czimeréhez egy oroszlánfőt, a mely Magyarország czimerének képezi részét, melyben a főhelyen három oroszlánfő vagyon». Az életrajzot a velenczei Sz. Márk könyvtárban őrzött XVII. századi másolata után kiadta Nagy Iván a Magyar Történelmi Tár III. kötetében.}*
E följegyzés szerint tehát János király Gritti Alajos családi czimerét egy az ország czimeréből vett oroszlánfővel bővitette meg. A Grittiek czimere ismeretes: osztott paizson, felül kékben ezüst kereszt, alul üres ezüst mező. Ezt a czimert használta Gritti Alajos is kormányzóvá való kinevezése előtt, bár ez őt, mint törvénytelen szülöttet jog szerint nem illette. Kormányzóvá neveztetvén ki, új pecsétet vésetett, a melyen a következő czimert látjuk: osztott pajzs felső mezejében kereszt, az alsóban szembenéző oroszlánfő. Miként jutott az oroszlánfő a czimerbe, Della Valle magyarázza meg.
A bővitett czimer szineit nem ismerjük, a legvalószinübb azonban, hogy rajta az alsó mező vörös, az oroszlánfő pedig arany volt.
Könnyü megmagyarázni, honnan ered Della Valle azon megjegyzése, hogy a Grittinek adományozott oroszlánfő Magyarország czimeréből van véve, melynek főhelyét foglalja el. A kormányzó titkára gyakorta láthatta János király függőpecsétjét, a mely Magyarország teljes birodalmi czimerével van ellátva. A pecsétmező közepén egy négyelt paizson a pólyák s a kettős kereszt váltakozva ábrázoltatnak; e paizs közepére van helyezve a Szapolyai család czimere, körötte pedig hat kisebb paizson a tartományok czimerei láthatók. A sort a kettős kereszt (a kor felfogása szerint Pannonia külön czimere) nyitja meg; utánna mindjárt Dalmáczia czimere következik: kékben három arany oroszlánfő. Ez lebeghetett Della Valle előtt, mikor Magyarországtól távol, hihetőleg egyedül emlékezetére támaszkodva megirta fentebb idézett szavait.
Azonban az életrajz-iró aligha nem tévedett. Az oroszlánfő nem az ország, illetve Dalmáczia czimeréből van átvéve s ez utóbbihoz a hasonlóságon kivül semmi köze sincs. Nem akar ez mást jelképezni, mint Gritti oroszláni bátorságát Budának a német ostromkor való védelmezésében. A czimeradomány keltét könnyü megállapitani. A bővitett czimer csak Gritti kormányzói pecsétjén fordul elő. Már pedig az olasznak kormányzói kinevezése Buda 1530-iki ostroma után ez évi deczember 26-ikán történt. Ugyanekkor, ha nem is épen ezen a napon, kellett megtörténni,a czimeradományozásnak is. Az oroszlánfő jelképes magyarázatát megtaláljuk János királynak abban a czimerlevelében, a melyet ugyancsak Buda hősies védelmezéséért s az ostrom emlékére ugyanekkor a budai polgároknak adott. Ebben az arany pecsét alatt kelt s a polgárokat személy szerint megnemesitő oklevélben a főváros régi czimere egy zászlót és három levágott emberfőt tartó oroszlánnal bővittetett meg, mert, mint az oklevél mondja, «az oroszlán, a legnemesebb minden állatok között, nem jelent mást, mint azon oroszláni bátorságtokat, melyet az elmult ostrom alatt ellenségeink visszaverésében tanusitottatok.» Csak természetes tehát azon feltevés, hogy az oroszláni bátorsága védelmezők vezére, feje, ennek a szimbolikus oroszlánnak a fejét kapta az ostrom emlékére czimerül.

A levágott oroszlánfő nagyon ominózus volt Grittire nézve. Alig pár év mulva lándzsára tüzve hordoztatták a budai oroszlán fejét azok, a kik hatalma tetőpontján, a czimerlevél adományozásakor elsőnek üdvözölték a szerencse fiát.

VARJÚ ELEMÉR.

90TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1901. április hó 27-ikén ülést tartott, melyen báró Radvánszky Béla társ. elnök elnöklete alatt Barabás Samu, Béke Remig, id. Dániel Gábor, Illéssy János, Nagy Gyula, Pauler Gyula, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér, ig. vál. tagok, Áldásy Antal jegyző, Schönherr Gyula titkár, és Tóth Árpád pénztárnok voltak jelen.
Az elnök az ülést megnyitván, Áldásy Antal jegyző, ig. vál. tag felolvasta «Pecséttani jegyzetek» czimü dolgozatát, mely az orsz. magyar iparmüvészeti társulatnak a magyar műipar fejfődését tárgyaló kiadványában fog megjelenni.
A folyó ügyek élén a társulat évdijas tagjaivá megválasztattak: Pálmay József, lakik Székely-Udvarhelyen (aj. a titkár), szalóki Szalóky Tamás, lakik Nemes-Szalókon (aj. Varjú Elemér) és Szögyény Béla kir. pénzügyigazgatósági irodavezető, lakik Sopronban, (aj. Kecskés Dezső.)
Ezután a titkár jelentette, hogy Meliórisz Béla évdijas tag az ig.-választmányhoz intézett levélben mondott köszönetet levelező taggá történt megválasztatásáért, mit az ig.-választmány tudomásul vett.
Varjú Elemér az 1900. évi február 22-iki ig.-választmányi ülésen báró Radvánszky Béla társ. elnök azon inditványa tárgyában, hogy a különböző magyar czimergyűjteményekhez a czimermotivumok szerint összeállított mutatókönyv adassék ki, részletes javaslattételre kéretvén fel, javaslatát a következőkben terjesztette az ülés elé:

A szókönyv elkészítésének nagy akadálya a magyar heraldikai műnyelv tökéletlen volta. Czimertani műszótárral már Nyáry is tett kisérletet; munkája, a melyet főleg-idegenszerüségei tesznek használhatatlanná, kéziratban maradt. Utána Bárczay Oszkár kisérlette meg műszavaink megállapitását; heraldikájának tekintélyes részét egy műszótár képezi. Ez a Nyáryéval összevetve nagy haladást mutat, de kifogástalannak nem mondható. Annak tehát, a ki a czimerszókönyv elkészitésére vállalkozik, első sorban a műszótárt kell megcsinálni.
Ha ez megvan, a czimerszókönyv elkészitése többé nem ütközik nehézségekbe. Hogy összeállitásánál a betürendes rendszer a legjobb, kétséget sem szenved. Vita tárgyát csupán az képezheti, mi mindent dolgozzon fel a szókönyvben annak összeállitója? Megelégedjen-e néhány közkézen forgó czimergyűjteménynyel, a Siebmacherrel, Nagy Iván munkájával, s a Turul eddigi köteteivel, vagy bevonja a feldolgozandó anyag körébe a távolabb eső forrásokat is; igy p. o. az Archćologiai Értesitő, Századok, a Nagy Iván köteteit, esetleg a még ki nem adott kéziratos czimeralbumokat, gyüjteményeket, sőt talán az okleveleket is?
E fontos kérdés eldöntését egyes ember nézetére bizni nem lehet. Azért tehát óhajtandó lenne egy bizottság kiküldése, a mely egyrészről a műszótár felülbirálását eszközölné, másrészről pedig döntene a feldolgozandó anyag felől.
Hátra van még a közrebocsátás mikéntjének megállapitása. A társulat anyagi eszközei nem engedik meg egy ilyen költséges kiadvány elvállalását. Egyedül lehetséges módozat az lenne, hogy a szókönyvből évente 4 vagy 6 ivnyit a Turul melléklete gyanánt bocsátana ki a társulat; ez esetben természetesen a Turul amugy sem nagy ivszáma ugyanennyivel kisebbednék.
Az igazgató-választmány Varjú Elemér javaslatát a részletes tárgyalás alapjául elfogadván, annak megvitatására Fejérpataky László másodelnökből, Csoma József, Ghyczy Pál, Nagy Gyula és Varjú Elemér ig.-vál. tagokból álló bizottságot küldött ki.
A titkár jelentette, hogy a Századunk névváltoztatásai czimű munka példánykészletének értékesitése módja felől folytatott tárgyalás menetén az ajándékozó Szentivány Zoltán ig.-vál. tag azon határozott kivánságának adott kifejezést, hogy e munka példányai a jövőben is kizárólag a 200 koronás alapitók és pártoló tagok tagilletményeinek kiegészitésére használtassanak fel. A választmány a kijelentést tudomásul vette.
A pénztárnok által beterjesztett kimutatás szerint a társaság bevétele az ülés napjáig 2998 kor. 3 f., kiadása 2241 kor. 13 f., pénztári készlet 756 kor, 20 f. Vagyonállás értékpapirokban 24,800 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., a Középkori czimeralbum czéljaira takarékpénztárban elhelyezve 1086 kor. 65 f., a Nemzetségi Zsebkönyv tartalék-alapja 200 kor., a fentebb kimutatott pénztári készlet 756 kor. 90 f., összesen 32,243, kor. 55 f.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Békefi Remig és id. Dániel Gábor ig -vál. tagokat kérte fel.

SZAKIRODALOM.

Megjegyzések «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munkának a Turulban megjelent ismertetésére._{Dr. Schiller Bódog úr válasza az első füzetből csupán helyszűke miatt maradt el. Szerkesztő.}*

Kötelességet vélek teljesiteni, midőn könyvemnek a «Turul» legutóbbi füzetében megjelent ismertetéséhez néhány megjegyzést füzök. Teszem ezt azoknak a nagyfontosságu alkotmánytörténeti kérdéseknek, melyeket könyvem első része tárgyal, tisztázása érdekében, pontosabban – mert hát a könyvemben felhozottakhoz nincs mit hozzáadnom – azért, nehogy nemzeti multunk szóban forgó nevezetes intézményeinek – úgy hiszem – téves képe rögződjék meg a Turul azon olvasóinak tudatában, a kik csupán ezt az ismertetést ismerik és hallgatásomat esetleg megadásnak minősithetnék.
Munkám első része két főtételt volt hivatott a részletek kifejtésével és tüzetes megvilágitásával teljes bizonyosság erejére emelni. Elsőben, hogy az örökös főrendiség, a nemességnek egy bizonyos körét kizárólag megillető közvetlen törvényhozói működés joga a királyi tanácsban való magánjogu s tehát egyben örökletes megjelenés intézményéből alakul ki. Továbbá azt, hogy ez a magánjogu örökletes megjelenés valóban intézményi jellegű volt, azaz hogy létezett egy a folyó kormányzati ügyek vitelére rendelt és a királyi törvényszékkel kapcsolatos tulajdonképeni tanácstól lényegesen különböző másik tanács is: a birtokaristokratia időnkinti gyülekezése, a tágabb királyi tanács. A t. biráló úr elveti mind a két főtételt. A másodikat a lehető legkifejezettebben. Az elsőt elfogadja s «oly értelemben, hogy azok lettek a megalakult főrend tagjai, a kik a király tanácsában voltak előbb; de nem azért, mert ott voltak»; ámde világos, hogy ez csupán körülirása a határozott tiltakozásnak, mivel az okozati összefüggés tagadása nem egyéb a fejlődésbeli kapcsolat tagadásánál.
Erre nézve általánosságban csak azt az egyet jegyzem meg (a mit számos helyütt emlitettem munkám folyamán), hogy – egyik főtétel sem a magam eredeti, önálló állítása. A főrendi táblának a tágabb királyi tanácsból kifejlődését Hajnik akadémiai székfoglalója («A nemességnek országgyülésen fejenkénti megjelenésének megszünése») óta egyértelmüleg hirdetik igy jogtörténészeink, mint közjogászaink (lásd a könyvem 168. l. idézetteket); én az alaptételt csupán a királyi tanácsban való magánjogu szereplésnek erősebb hangoztatásával egészitessem ki – és éppen ezt helyesli a birálat, concedálván, hogy «azok lettek a megalakult főrend tagjai, a kik a király tanácsában voltak előbb». A két királyi tanács létezése Knauznak, «Az országos tanács és országgyülések története 1445–1452» czimü munkája nyomán hasonlóképen általánosan elfogadott igazsága jogtörténetünknek, melyet megtalálunk úgy a kézi könyvekben, mint a rokon tárgyu tanulmányokban (36., 43. l.), a melyről megemlékezett a könyvem nyomatása közben megjelent két munka is: Illés Józsefnek «Az Anjoukori társadalom és az adózás cz. dolgozata (20. l.) és Zsindely Istvánnak «Magyar alkotmánya az Anjouk és Zsigmond alatt» (151. l.); eleddig egyedül Fraknói tagadta a két királyi tanács fennállását, a ki nyomatékos különvéleményéhez őszinte sajnálatomra tovább is ragaszkodik: a könyvemről a a «Századok»-ban közzétett nagybecsü birálatának tanusága szerint.
Főtételeimnek ez az általánosan elfogadott, köztudat volta, semmi kétség, priori is sulyosan esik latba azok elfogadhatósága mellett. Vajjon csakugyan elfogadhatók és elfogadandók-e a kifejtettem és bizonyitottam részletek alapján, arra nézve hadd vegyem sorra a t. biráló úr hibáztató megjegyzéseit és ellenvetéseit, a melyeken az ő általános negáló itélete nyugszik.
A t. biráló úr helyteleniti, hogy «proceres» alatt a «barones»-től különböző körét értem az uraknak (Munkám 24–26. ll.). «Tautologiát» emleget. Itt azonban igazán nem forog fenn tautologia. Nagy tudósok, kik valamennyire ismerték a középkori okleveles beszédmódot, Kovachich és Hajnik teljes határozotssággal a technikus értelemben vett «barones»-től különböző jelentést tulajdonitották a «proceres» szónak; én e részben csak annyiban vagyok ujitó, hogy «proceres» alatt okleveles bizonyságok alapján mást értek, mint ők, t. i. a nagybirtokos urakat. A t. biráló úr nem vette figyelembe azt a köztudomásu és könyvemben szinte untató ismétléssekkel kifejtett tényt, hogy a «barones» hol szűk, hol tágabb, hol igen tág értelemben fordul elő; ezért vádol engem alább – a bárói czimről szólva – következetlenséggel.
A főurak időnkénti összejöveteleinek «egyedül a a nagybirtokosokra ruházása nem szabatos, mert ilyenekben, ha voltak, a király meghitt emberei vettek részt». Magam is ezt tartom, és kifejezetten meg is mondottam több helyütt pl. a 164. lapon megemlitvén, hogy «számos utczai tisztviselő, a kamarások, kapitányok stb. kétségkivül megjelentek a tágabb királyi tanács ülésein akkor is, midőn ugyanoly előkelő családból származó s egyenlő vagyonu trencsénmegyei vagy mármarosi nemes nem gondolt volna arra, hogy az ország legelőkelőbb, leggazdagabb urai között megjelenjen. Ámde kézzelfogható tények (lásd különösen a 30–32. lapokon felhozottakat) ellentmondanak annak, hogy a király bizalmát tekintsük a tanácsban való részvétel akár csak főalapjának. És jusson eszünkbe, hogy azokban az időkben a király bizalmától a nagybirtokosságig il n’y avait qu’un pas: a királynak bármikor módjában volt, hogy rövid idő alatt dúsgazdag földesurrá tegye azt, a kit kegyébe fogadott (115. l.). És Deák Ferenczek a középkorban nem akadtak.
A t. biráló úrnak «a nagybirtokos» elnevezés ellen való aggályait már éppen nem tudom megérteni. «A birtok kiterjedése nem volt ismérve a gazdaságnak.» Kevésbbé volt volna az, mint ma, az ingó tőkének agrarius visszahatást provokáló nagyhatalmi korában? S mi volt hát a vagyonosság igazi ismérve? Az ipari, kereskedelmi vagyon mennyisége?! Hasonlóképpen nincsen igaza a t. biráló úrnak abban, hogy a nagybirtok «egy örökletes előjognak alapját azért sem képezhette, mert a nagybirtok nagyobb számu örökösökre maradván, könnyen megoszlott s igy korán kellett volna fejlődnie egy olyan osztálynak is, a mely nem nagybirtokos és mégis vannak különös előjogai». Ez a tágabb királyi tanács fennállása idején nem következhetett be, a tanácsban való szereplésnek sokszor kiemeltem tényleges és a magánjogi alapokhoz, melyeken nyugodott, önként simuló voltánál fogva. Csakugyan beállott később a résztvételnek szilárd, de persze külső kritériumok szerint való szervezése az intézménynek tételes szabályozása nyomán: a főrendi táblán (200, 205. ll.).
A t. biráló úr kifogásolja, hogy én «a szűkebb királyi tanács intézményét megalapitván (ismétlem, azt már régen «megalapitották»), a jelzett személyeket egy külön testületbe foglalom össze, a mely kifelé zárt volt». Ezt én egyetlen szóval sem állitottam. Sőt ellenkezőleg, az 50. lapon (és számos egyéb helyütt, pl. az 53., 119. ll.) expressis verbis hangoztatom, hogy a «törvényszék tagjain kivül és mellettük a király bizalmából, különös akaratából mások is vesznek részt a kormányzati ügyvitellel sokféle teendőiben: kétségkívül a kanczellária főbb hivatalnokai s az udvartartás egyes ágainak élén álló urak, alkalmasint a számos udvari tisztek közül a legkiválóbbak, közügyekben jártasak és hogy «a törvényszék elsődleges feladata, az igazságszolgáltatás dolgában sem volt másképen». Ugyancsak helytelenül reprodukálja a t. biráló úr állitásaimat a következőkben. A 33. lapon világosan olvasható: «a szűkebb tanács tagjai – ha nem is mindnyájan – állandóan a király udvarában tartózkodtak». Szóval: nem feledkeztem meg a nádor vidéki törvénykezéséről (sem nem az 1446: VI., 1478 : XII. s egyéb törvényczikkeknek az esküdt ülnökök, hol egyik, hol másik részét szabadságoltató intézkedéseiről). Hogy a királyi törvényszék «többi» tagjai «hasonlóan a vidéki biráskodással foglalatoskodtak és igy nekik is «nagyobbrészt» a curiától távol kellett lenniök, miként a nádornak, megvallom eleddig nem tudtam. Egyébiránt Hajniknak – munkám sajtó alatt létekor megjelent – perjoga sem tud erről semmit; csupán az országbiróról (a tárnokmesterről) és az alnádorról mondja, hogy «a nádor helyett ... gyakran» őket bizta meg a király a generalis congregatiók tartásával. És ezért a t. biráló úr kérdésére: melyik hát az állandóan a király oldala mellett levő tanács? bizony ma is csak azt felelhetem: a törvényszékkel kapcsolatos tulajdonképpeni tanács.
A tágabb tanács hatáskörét tárgyaló részre a t. biráló urnak mindössze két speciális észrevétele van, a melyet magam is jeleztem. A tanács részéről történt adómegajánlásról a 81. lapon egyenesen megmondottam, hogy «nem volt az adómegajánlás közönséges módja»; rendkivülinek, igaz, nem neveztem, mert annak előttünk ismeretes esetei semmi rendkivüli mozzanatot nem tüntetnek fel, mik különösen megokolnák országgyülési határozatnak be nem várását (81., 84. ll.); ugyanazért lehetetlen abból nem az országgyülés hatáskörének hátrányára vonni következtetést. A tanácsnak birtokadományok s egyébb materialis és immaterialis kiváltságok osztogatása közüli befolyását kifejezetten alkalomszerünek mondottam a nem nagyterjedelmü birtokokra stb. nézve (111., 115. ll.). És kifejezetten megfeleltem arra a jól ismert ellenvetésre is, hogy a főpapok és bárók tanácsára való utalás csupán «formula» a contrario bizonyitással, hivatkozva t. i. azokra a roppant nagyszámu adománylevelekre, a melyekben ez a záradék nincsen meg. Nem ártott volna explicite is utalnom azokra a hasonlóan tekintélyes számu adománylevelekre, melyekben egyenkint neveztetnek meg számosan tanácsadó egyházi és világi főurak (a milyent idéztem – más czélból – pl. a 145. l. 5. jegyzetében). A Forgách levéltárbeli oklevél (melynek párját, elismerem, magam is láttam valahol), nem kételkedem benne, szintén ebbe az utóbbi csoportba tartozik: az oklevéliró nyilván vagy megfeledkezett a tanácsbeli urak egyenkinti felsorolásáról vagy pedig abban a téves hiszemben, hogy ily részletes felsorolás fog következni, avagy merő szórakozottságból a szokásos záradéknak után vetette az «infranominandorum» szót, holott a relatio mellőzte volt a tanácsban résztvett urak egyenkinti megemlitését.
Általánosságban azt hibáztatja a t. biráló úr, hogy túlbecsülöm a királyi tanács hatáskörét; pedig «V. László idézett nyilatkozatából észre kellett volna vennem, hogy a magyar királyi hatalom nem tűrte meg az aristocratia nagyobb befolyását». A t. biráló úr az 52. lapon idézett nyilatkozatra czéloz. Ebben először is nem az aristokratiának, hanem az országgyülésnek korlátozó befolyásáról van szó; t. i. az országgyülésen kirendelt kormánytanács jogállásáról. Avagy talán V. Lászlónak a 144. l. idézett kijelentését érti a t. biráló úr, mely szerint a magyar király nem szokta kiváltságleveleit s igéreteit a főurakkal, alattvalóival megerősittetni? De hát ez kézzelfoghatólag valótlan állitás (lásd az ugyanott emlitett példákat). Másodszor: az aristokratiának igazán csak igen csekély befolyására enged-e következtetnünk ugyanennek az V. László királynak a 152. lapon olvasható, halálos ágyán tett nyilatkozata: «Azt tettem, a mit az urak akartak?»
Hogy a tágabb királyi tanácsnak a működés személyi s időbeli momentum tekintetében való szervezetlensége a zárt testületi jelleg hiányát jelenti, annál szivesebben elhiszem, minthogy éppen a kifelé, pontosabban lefelé való elzárkozás és szilárd elhatárolás ismételten s hosszan fejtegetett (különösén 163., 166. ll.) hiányát neveztem szervezetlenségnek. De már azt nem látom be, hogy e szervezetlenség megszütetné a tanács intézményi jellegét. Ez csupán akkor állana, ha a tanács együttléte csakugyan pur et simple «véletlen és esetleges dolog volt» volna; azaz ha igaz volna a t. biráló úrnak abban, hogy az urak velük született «tanácsadási jogukat semmi különösebb gyülésen nem gyakorolták, mert ennek nyomát az emlékekben nem találjuk». Ámde nincs igaza. Miképpen siklott át a t. biráló úr tekintete könyvem 158–161. lapjain, a hol harmincznál több példáját emlitem az egyházi és világi főurak ily «különös» gyülekezésének egytől-egyig nyilvánvalólag egybegyülés szándékával s egyenesen országos ügyek megvitatása czéljából létesitett összejöveteleket? És miképpen kerülhette ki figyelmét a függelékben közölt oklevelek két elseje, melyek világosan a királyi tanácsba (az «urak», «a főpapok és országnagyok» gyülekezetébe) szóló meghivók? Mindez kétségen kivül helyezi a tágabb királyi tanács befejezett, önálló intézmény voltát. Az intézményszerüség constatálásával meg magától megdől a t. biráló úrnak a tanácsban való részvétel jogát nemesség összes tagjaira kiterjesztő feltevése (mire nézve v. ö. a 28. l. mondottakat). Különben is a fent felhozottak eléggé tanusitják, hogy én a tágabb királyi tanácsot éppen nem fogom fel mereven körülhatárolt, sem nem felette szűkkörű testületnek.
A t. biráló úrnak még hátralevő ellenvetéseivel, minthogy az eddig mondottak nagyrészt azokra is megfelelnék, röviden végezhetek. Nem tudom, minő alapon tagadja a t. biráló úr az uraknak a vegyes házakbeli királyok korában országgyülésen a nemesség zömétől külön való tanácskozását, mely köztudomásu dolog és a melyre igazán pro superabundanti hoztam fel másféloldalnyi jegyzetben egy csomó példát. A tanácsnak az országgyülés előtti behivása, igaz, nem bizonyitja a külön tanácskozást magában véve; de igenis bizonyitja azt a megokolás, a melylyel az 1495 : XXV. t.-cz. ezt a korábbi egybehivást elrendeli. Lásd a törvény 1. §-át. Volt tehát a királyi tánács tagjainak, az egyéb nemesektől megkülönböztetett helyük és «előjoguk» országgyülésen is: csekély reflexe az atistokratia minden irányu nagy hatalmának. Mert a t. biráló úrnak azzal az állitásával szemben, hogy «a vagyonos nemesi osztálynak a közügyek intézésére való nagyobb befolyása a Habsburgház trónrajutásával kezdődik, addig mindig ellensúlyozta befolyásukat a köznemesség», egyszerüen az összes magyar történetirásra hivatkozom, a mely megállapitotta, hogy az aristokratiának ezer éves történelmünkben soha nem volt nagyobb súlya és szerepe, mint a vegyes házakbeli királyok korában. (Lásd a 153. lapon idézetteket.) A Habsburgok trónrajutása az aristokrata-pártnak volt a műve, jól tudom (lásd ezeket szóról-szóra a 179. lapon); de szintoly kétségtelen és erről meggyőzhet az Országgyülési Emlékeknek bármily futólagos átlapozása, hogy már a Habsburgok első századában az alsó táblán képviselt köznemességnél van az országgyülés súlypontja, a mi Mohács előtt – mellőzve az 1525-iki forradalmi gyüléseket – soha sem történt még. A Habsburgok «aristokratikus politikája meg éppenséggel nem jelentette az aristokratiának, mint egésznek, mint testületnek a régihez hasonló bármilyen hatáskörét s befolyását (178– 181. ll.). Hogy az 1608. k. u. I. t.-cz. «ennek az aristokratikus tendentiának az eredménye» különösen is helytelen. Tudjuk, e t.-cz. azért alkottatott, hogy az udvarnak lehetetlenné tétessék uj elemeket csempészni be az országgyűlésre, a mint tette volt 1603-ban, meghiván Szent-György, Bazin és Modor községeket (135. l.).
Nem áll végül, hogy örökös főrendiségünk kifejlődését «ellentétesnek» mondottam volna az angol alakulással. A kir. megbizólevél tárgyalása ötletéből a 186. lapon én magam fejtem ki a Lancaster-család és a Habsbugház trónraléptének amott a peerség, emitt az örökös főrendiség consolidátiójára való analog kihatásait és a 201. lapon általánosságban jellemezvén a magyar fejlődést, hozzáteszem: «itt is mutatkozik az angol és a magyar nemzet jogi és politikai fejlődésének meglepő hasonlatossága».
A birálatnak munkám második részét ismertető részére vonatkozólag lehetetlen elhallgatnom a miatt való sajnálatomat, hogy a t. biráló úr eredményeimet több helyütt nem ismertette teljes szabatossággal. Igy pl. emliti, hogy «a grófi czimet II. Endre adományozza először a Vodicsaiaknak 1218»-ban; holott én munkám leghosszabb (221–225. ll.) jegyzetében apróra kimutattam, hogy az idevonatkozó oklevél, melynek koholt voltát már Thallóczy bizonyitotta volt be, nem korábbi, hanem a XVII. sz. második feléből való koholmány.

Dr. Schiller Bódog.

Válasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munka birálatára irott megjegyzésekre.

Midőn Dr. Schiller Bódog úr észrevételeire nehány megjegyzést teszek, nem terjeszkedem ki az Észrevételek összes részleteire, csupán a kérdés lényegére térék vissza, mert kutatásaim és a szerző észrevételei nem hogy megczáfolnák feltevésemet, hanem fokról-fokra megerősitik azt.
Talán rövid idő alatt alkalmam lesz a birálatomban foglalt sporadikus megjegyzéseket, melyek nem a megbirált munka olvasása alatt támadtak, olyan alakban bemutatni, hogy azok a kérdéses tárgy érdemleges képét alkossák. Egyelőre azonban a sporadikus megjegyzéseknél kell maradnom, melyek ugyanazon álláspontot védenek Fraknói Vilmosnak a Századokban közölt birálatával.
A szerző első főtételében nem értek egyet azzal, hogy a királyi tanácsban való megjelenés magánjogu s egyben örökletes lett volna. Minthogy tehát itt örökletes előjoggal nem állunk szemben, a megalakult főrendek örökletes előjoga sem származhatott innen. A dolog lényege azon fordul meg, hogy előjogon alapult-e ez a megjelenés, mely a nemesi rendnek csupán egyik osztályát illette, vagy sem? A negativ eredményt a szerző is elismeri észrevételei folyamán s kijelenti, hogy nemcsak a jogosultak, hanem a nem jogosultak is részt vehettek a királyi tanácsban minden különös jogositvány nélkül. Ezzel azt hiszem, az állitólagos örökletes előjog, mely később a főrendek alapjogát tette, minden további czáfolgatás nélkül meg van szüntetve.
A szerző második alaptételében kifogásolom azt, hogy a kérdéses előjoggal járó megjelenés intézményi jellegü volt, azaz a folyó kormányzati ügyek vitelére rendelt tanács és a birtokarisztokraczia időnkénti gyülésén alkotott másik tanács közötti jogi különbséget. Ha intézményi jellege lett volna, akkor jogemlékeinkben világos nyomaira kellene találnunk s nem maradt volna Werbőczytől Kovachichig ismeretlen, hiszen Werbőczy annak virágzási korában élt.
De főleg azon állitásnak kell ellentmondanom, hogy a jelzett gyüléseket a birtokarisztokracziára kellene szoritanunk. Erről a jogtörténetirók mindeddig mit sem tudnak. E dogmatikus tételt külömben maga a szerző is megczáfolja észrevételeiben, midőn elismeri, sőt hirdeti, hogy vehettek a kérdéses gyüléseken olyanok is részt, a kik nem tartoztak a birtokarisztokracziához. Ha ez örökletes előjog csupán a birtok arisztokracziát illette volna meg, akkor a nagybirtokokat adományozó királyi oklevelekben találkoznunk kellene annak felsorolásával is. Ennek pedig sehol semmi nyoma. Vagy mi más volt a kriteriuma annak, hogy valamelyik nemes, nagybirtokos, s igy joga van megjelenni a királyi tanácsban?
Azt mondja a szerző, hogy a tulajdonképeni tanácsban, az udvari törvényszék jogositott tagjain kivül részt vehettek mások is. E tanács tagjai mindannyian részt vehettek a másik tanácsban is, mert az ország kormányzásával megbizott tanács csak előkelőbb volt a másiknál, s hozzá legnagyobb részt a birtokarisztokracziához tartoztak tagjai? Viszont a birtokarisztokraczia tagjai is egytől-egyig részt vehettek a tulajdonképeni tanácsban, mert a szerző maga hirdeti, hogy nem volt zárt testület. Hol van hát a határvonal a két királyi tanács között? Mikor válik külön a két tanács?
A szerző főtételeiből tehát csupán az marad meg, hogy a király tanács gyűléseket tartott. Ezek felsorolására hivatkozik észrevételeiben, s e ténynyel akarja a jogot megállapítottnak tekintetni. E felsorolásra azt jegyzem meg, hogy ennek minden egyes pontjához alaposan hozzá lehet szólni. Ismerték különben a kérdéses eseteket régibb jogtörténeti íróink is, de azok helyes érzékkel inkább az országgyűlésekre vonatkoztatták. Egyszerűbb és világosabb felfogása a kérdésnek az, hogy rendkivűli esetekben országgyűlés helyett tanácsba hivatta a király meghitt embereit. Rendesen csak kevesen voltak a király környezetében, ilyenkor azonban bejöttek mindannyian, kik akár gazdaságuk, akár a gyűléshely közelsége miatt megtehették.
Ilyen a tényeken alapuló doktrinális különbséget tehetünk a király tanácsában, de jogi különbséget tenni nagyon merész gondolat. S most áttérek az irodalomra, melyre a szerző a kérdés megoldásában támaszkodik. Az első kérdésben Hajnikra utal, mint forrásra, kinek akadémiai székfoglaló értekezése óta (1873.) egyértelmüleg hirdetik «a főrendi táblának a tágabb királyi tanácsból történt kifejlődését». Előrebocsátom itt, hogy az említett értekezésben a tágabb királyi tanácsról szó sincsen, mert az csupán a királyi tanácscsal foglalkozik. Ennek legvilágosabb bizonyítéka, hogy Hajnik a főrendi tábla megalakulásában «a királyi tanács tágulását» látja (17. 1.). Kikkel bővülhetett volna még a tágabb királyi tanács, mely az ország összes nagybirtokosait magában foglalta? Európai jogtörténetében már hirdeti e tant, de minden közelebbi magyarázat nélkül annyira, hogy az emlitettem doktrinális megkülönböztetésnél többre nem következtethetem. Annál is inkább, mert legujabb perjogi munkájában is csupán a számbeli különbséget hangsulyozza (57. l.) s összes munkáiban egyszerűen csak királyi tanácsról beszél, minden közelebbi meghatározás nélkül. Ha már most olyan fontos jogi különbséget kellene tennünk a két tanács között, a milyet a szerző említ, akkor fogalmainkat az nagyon megzavarná. De nem is ez a kérdés lényege. A szerző a tanácsban való részvételben örökletes előjogot talál, mely egyszerűen átment a főrendi tábla intézményébe. E feltevésre mindeddig egy írónál sem találtam, s azért mondottam, hogy a tágabb királyi tanács fogalmát megalkotta.» Maga Hajnik ezeket mondja európai jogtörténetében (239. l.): Annak tagjai a király bizalmából foglaltak ott helyet. A bizalom volt tehát a tanácsban való részvétel alapja s nem az örökletes előjog. És a mint iróink mit sem tudnak ez örökletes előjogról, úgy jogtörténeti forrásainkban sem találunk annak sehol a nyomára.
A második kérdésben a Knauz munkájára utal a szerző. Megjegyzem, hogy a Knauz munkája csak az 1445–54. évi interregnum történetével foglalkozik, mely a magyar történelem maig is leghomályosabb korszaka. Előrebocsátom továbbá, hogy a Knauz theoriája éppen nem feltétlen érvényü, s nagyon sok nehézségét, expresse megoldatlanul hagy. Csak egyet emlitek meg: Werbőczy ugyanis, kinek a királyi tanács kérdését nagyon jól kellett ismernie, az országos tanácsnak csupán itéletleveleit, de nem egyszersmind adományleveleit tekinti érvényeseknek (II. 14. §. 35.). Ez, úgyhiszem nagyon alaposan ellentmond a Knauz theoriájának (17. l.), mert biráskodási ügyekben az öszszes irók véleménye szerint nem a Knauz országos tanácsa, hanem az 1446. IX.-ben rendelt kormányzó tanács volt az illetékes. Nagyon valószinü tehát, hogy a Knauz országos tanácsa mégis országgyülés volt, a mint ezt a régibb irók tanitották. De másrészt még Knauz szerint is a kormányzó tanácsot az 1446. IX. rendelte Hunyadi mellé (9. l.), az országos tanács ellenben a királyság kezdetétől fogva fennállott (13. l.). Világos tehát még ez alapon is, hogy egységes volt a királyi tanács, mert a szűkebb királyi tanácsnak megfelelő kormányzói tanácsot ki kellett rendelni, tehát előbb nem állott fenn, s a kormányzóság megszüntével az is megszünt.
Nem vehető tehát a kérdés megoldása még e korra sem bizonyosnak, annál is inkább, mert az országgyülések s ez országos gyülekezetek közötti viszony még éppen nincs tisztázva. A szerző értelmében indult Kovachich is, utóbb azonban egész határozottan megváltoztatta nézetét e szavakkal: «sed contrarium undique apparet» (Suppl. II. k. 112. l.). A szerző megjegyzéseinek specziális kérdései közül csak egyre válaszolok, mert ez az egy nagyon szembeötlő. A királyi törvényszék tagjairól azt mondottam, «hogy egy külön testületet, mely állandóan a király oldala mellett volt», azért sem képeztek, «mert a vidéki törvénykezés nagyobbrészt távol tartotta őket az udvartól.» Erre a szerző ezeket mondja: «Hajnik perjoga sem tud erről semmit, csupán az országbiróról, tárnokmesterről és alnádorról». Kénytelen vagyok éppen a Hajnik perjoga alapján folytatni a sorozatot. Az erdélyi vajda és a bánok is a királyi kuria birótársai sorába tartoztak (47. és 55. l.), de Erdélyben felsőbb fokban a vajda biráskodott (121. l.), a dalmát és horvát bán, a szlavon bán, a macsói és szörényi bánok pedig mindanynyian a kormányzásukra bizott területek főbirái voltak (133., 141. és 142. ll.). Végül az összes udvari főtisztek többnyire főispáni méltóságokat viseltek, a megyei sedriát pedig tudvalevőleg rendesen a főispánok tartották (79. l.). Ezek után, úgy hiszem, belátja a szerző, hogy a királyi törvényszék tagjait a vidéki biráskodás nagyobbrészt távol tartotta az udvartól. S ha mindezekhez hozzáveszszük, hogy «propter absenciam prelatorum ex baronum» többször meg sem tarthatták a rendes udvari törvényszéket (II. 6. §.), és hogy «Zsigmond alatt a főpapok s országnagyok csak kivételesen, fontos ügyek elintézése végett jelentek meg a biróságokon, hanem csupán nemesekkel itéltek»; akkor talán joggal kérdezhetem, most is a szerzőtől, hogy melyik volt hát az állandó királyi tanács? Ezek után legyen szabad még egyszer ismételnem, hogy egységesnek tartom a királyi tanácsot, de minden testületi jelleg nélkül, a hova nem egy örökletes előjog, mely nagy birtokon alapult, füzte az egyéneket, hanem igenis a királyi bizalom, melynek csupán eszköze rejlett a vagyonban. E tanácsosokból kerültek ki a főrendüek, de előjogukat nem innen vették át; hanem annak kifejlődésére más tényezők gyakoroltak befolyást, melyek a királyi tanács megszüntével támadtak. Mindennek legvilágosabb bizonyitéka Erdély, mely daczára a birtokaristokracziának s daczára a királyi tanácsnak, főrendi táblát különállása idején nem ismert.

Grünn Albert.

Vjestnik kr. horvatsko-slavonsko-dalmatinskog zemaljskog arkiva, uredjnje Dr. Ivan Bojnićić Kninski, Zágráb, 1899. I., II. évfolyam.

A horvát királyi országos levéltár Bojnićić Iván szerkesztésében folyóiratot inditott meg, melynek eddig két évfolyama fekszik előttünk. A szerkesztő a beköszöntőben elmondja, hogy eddig a horvátoknak négy régészeti folyóiratuk mellett egyetlen, a hazai történettel foglalkozó folyóiratuk sem volt. Az akadémiai Rad és Starine ilyenekül nem tekinthetők, mert ezek időhöz nem kötve jelennek meg. Ez okból a kir. országos levéltár engedélyt kért a báni kormánytól, hogy negyedévi füzetekben négy ivnyi tartalommal folyóiratot adhasson ki. A kormány az előterjesztéshez hozzá járult s a folyóirat megindult. A szerkesztő a folyóirat czélját, működése körét öt pontban foglalja össze. A Vjestnik első sorban a kir. országos levéltár, valamint más horvát magán és nyilvános levéltárak szervezetét, történetét; egyes levéltárosok életrajzát stb. fogja ismertetni, bemutatja ezeknek a levéltáraknak anyagát s a külföldiekét, a mennyiben az a horvátok és a többi délszlávok történetére vonatkozik. Közöl horvát vonatkozásu paleografiai, diplomatikai, heraldikai, genealogiai, pecséttani czikkeket, valamint a horvát történet körébe tartozó kisebb-nagyobb történeti értekezéseket, a fősulyt fektetve a jog és közigazgatás törtérzetére, valamint a délszlávok művelődéstörténetére. Végül helyet foglalnak a füzetekben a horvát történetre vonatkozó könyvek ismertetései, birálatai; történetirodalmi hirek, bibliografia s hasonlók.
Az adott programm, mint látjuk, igen gazdag, de alig hiszszük, hogy a maga egészében a közel jövőben beváltható legyen; ehhez Horvátországban legelső sorban a kellő irói gárda hiányzik.
Az eddig megjelent két évfolyamból a következőket emeljük ki:
Laszowski röviden a kir. országos levéltárat ismerteti; Klaić Vjekoslav a báni méltóság eredetéről értekezik s arra az eredményre jut, hogy a bán eredetileg a meghóditott Liburniában a fejedelem helyettese (vicarius); a mely Liburniából a X. században három kerület ismeretes (Lika, Krbava, Gad). A bán szó eredetével is foglalkozik; érdeme mindössze annyi, hogy az addigi három nézetet (bán = Bajan; bán = pán; bán = vandjan) jól csoportositja, ő maga azonban egy nézethez se csatlakozik határozottan; B. jegy alatt a horvát nemesség történetéhez találtunk adalékokat és három XII. századi oklevél ismertetését. Ezek közt különösen érdekes ránk nézve Kálmán királynak az arbei egyház részére adott oklevele, a melyen az uralkodónak teljes épségü pecsétje függ. Az oklevélnek erősen kicsinyitett fénynyomatu ábrája is közölve van. Klaić a horvát bánokat állitja össze a nemzeti uralkodóház és az Árpádok idejéből; Tkalćić Augustin Kazuti zágrábi püspök életéhez és működéséhez gyüjti össze a történeti adatokat; B. Brebiri-Subich Jakab életéhez szolgáltat történeti apróságokat.
A második évfolyamból kiemeljük Bućar Franjo czikkét, a mely a reformatio terjedésével Horvátországban foglalkozik, Luka Jelićét, a ki folytatólag ismerteti a zárai városi levéltárat; a «Mindenféle» rovatban Laszowszki ismerteti Péter és György krbava grófjainak pecséteit, stb.
Időről-időre visszatérünk a folyóirat egyes füzeteinek ismertetésére.

Melich János.

Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból.

Egybegyüjté és jegyzetekkel kisérve kiadta apsai Mihályi János. Máramaros-Sziget, 1900. (674. l. 8-adrét.)
A középkor két utolsó századából eredő és Máramarosra vonatkozó oklevelek gyüjteményét van hivatva bemutatni e munka. Összesen 366 oklevél szövegét közölte a szerző, a ki nem akarta az összes e vidékre vonatkozó oklevelek gyüjteményét nyujtani, hanem egyszerüen közölte azokat, a melyeket eddig felkutatnia sikerült. A közölt oklevelek közül 310 még nem jelent meg nyomtatásban, 56-ot ellenben már ismertetett szövegük szerint közölt különféle gyüjteményekből.
Az egyes oklevelek szövegét jól szerkesztett regesták előzik meg, utánuk pedig a szerző jegyzetei állanak, melyek az oklevelek szövegnek a megye történetére vonatkozó részét magyarázzák.
A közölt oklevelek elseje 1300 január 6-ikán Gyulafehérvárott kelt, az utolsó pedig 1500 május 24-ikén Budán iratott. Mindannyiuk szövege latin. E sorozat után közöl még két nem e korból származó oklevelet a munka, az egyik 1588 márczius 25-ikén. Dolhán kelt magyar nyelvü osztálylevél, a másik 1593 május 24-ikéről való román nyelvü osztálylevél, melyeket a szerző, úgy látszik, kuriózumképen iktatott a gyüjtemény végére.
E gyüjteménynek két szempontból van értéke. Becses hazai történetünket tekintve, mert okleveles ismereteink ujból tágultak s hazai történetünk érdekes részleteinek megismerése ujból meg lőn könnyitve. Főleg a Zsigmond korára vonatkozik ez, melynek oklevélanyaga még nem látott napvilágot, s a mely időből sok érdekes oklevelet ölel fel e gyüjtemény. De főleg a megye történetére érdekesek a közölt szövegek, mert hiszen az az intenczió vezette a szerzőt, hogy az erre vonatkozó adatokat felkutassa és megismertesse. A történetirás legfáradságosabb része az anyag összegyüjtése, s e fáradságos munka el van végezve.
A megyei történelemnek főleg két mozzanatát öleli fel a munka, s arra irányitja a kutatók figyelmét is, t. i. a megyében előforduló birtokolt és birtokosok minél teljesebb felsorolására. S ez az, a mi bennünket is érdekel, mert nagyon sok uj családtörténeti adatot közöl s nagyon sok már ismert adatot uj világitásban tüntet fel. Főleg azon körülményre hivom fel az olvasók figyelmét, hogy az egyes birtokok nevének előfordulásakor soha el nem mulasztja megjegyezni, hogy a XVIII. századi ismert nemesi összeirások alkalmával kik igazolták a kérdéses községből nemzességüket.
Az oklevelekhez fűzött jegyzetek a legtöbbször találóak s a dolog megvilágitásához szükségesek. Általában a munka nagy szorgalomra vall, s az oklevelek végén emlitett másolók neveinek felsorolásából látszik, hogy a munka érdekében nemcsak a szerző lelkesedett, hanem a munkatársak szép számát tudta lelkesiteni.
Különösen kedvessé teszi pedig előttünk e könyvet az, hogy benne nagybecsü dokumentumát látjuk annak a szeretetnek s ragaszkodásnak, a mellyel Mármarosmegye ősrégi oláh eredetü családjai, a közös haza iránt, úgy mint a múltban, ma is viseltetnek.

G. A.

1901-3

TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMI.

97A XIV. SZÁZADI CZIMER-ADOMÁNY.

(Mutatvány a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság kiadásában megjelenő «Magyar Czimeres Emlékek» I. füzetéből.)

Minden heraldikus megegyezik abban, hogy hiteles czimeradomány a XIV. századnál régebbi időből nincs. Hamisitvány azonban elég akad. Teljesen mellőzve a külföldi példákat, hazai oklevéltáraink is tartalmaznak néhány ily – szerencsére könnyen felismerhető – ügyetlen hamisitást. Ilyen pl. a Mattai Visa Mártonnak szóló 1092. évi czimeradomány; az Esterházy családnak Attilától való származásáról és bővitett czimeréről szóló 1095. évi oklevél és ugyanannak állitólagos megerősítése 1225-ből II. Endrétől; Orsini István, a Blagay grófok őse számára szóló 1197. (helyesebben 1200.) évi czimeradomány Imre királytól, melynek valódiságában sokáig hittek; és a Likai Skalich Fülöp és Bertalan számára szóló 1263-ból IV. Bélától, melynek gyártója minden valószinüség szerint Skalich Pál, a XVI. század hires hamisitója._{E hamisitványok közölvék: Fejér, Cod. dipl. I. 472., 488. ll.; III. 2., 11. ll.; Gr. Blagay cs. okl. I. l.; Fejér, IV. 3., 129. ll.}*
A XIII. században még mindenki ősi jogon, szokás és hagyomány jogán viselte czímerét. A czimerek ábrázolásai uralkodói adománynyal vagy bővitéssel nem gyarapodtak. A legrégibb heraldikai irók egyike, a XIV. század első felében élt Bartolus de Saxoferrato még azt hirdeti, hogy mindenkinek jogában áll tetszése szerint választani czimert, azt viselni és birtokában lévő tárgyakra ráfestetni. De ugyan ő, a változott viszonyokhoz és a kor kezdődő divatjához képest hozzá teszi, hogy az a czimer, a melyet a fejedelem ad, többet ér, mert a többinél nagyobbra becsülik és annak viselésében senki sem akadályozhatja meg az embert.
A czimeradományozások kora valósággal Bartolus de Saxoferrato idejében, a XIV. század első felében kezdődik. Heraldikai könyvek úgy tanitják, hogy Németországban I. Albert (1305.) és VII. Henrik (1312.) adták ki az első armálisokat, de nagyobb mennyiségben IV. Lajos császár (1329–1347.). Francziaországban Szép Fülöp (1281–1314.) adott ki legelsőbben czimeres levelet. Magyarországon pedig Károly király.
Legelső czimeradományaink még nem szólnak teljes czimerről, mely pajzsból, sisakból, ennek diszéből és takarójából áll. A király czimeralkatrészeket, első sorban pedig sisakdiszt ad a kitüntetettnek. Ez az úgynevezett sisakczimer, mely a XIV. század folyamán igen gyakran a pajzsbeli czimert pótolja és pecséteken a teljes czimert helyettesiti.
A sisakdisz, mint czimeralkotó rész, igen alkalmas volt arra, hogy a pajzsban látható egyező ábrázolásu czimereket egymástól megkülönböztesse; és a XIV. század folyamán, kivált Németországban, általánossá vált a felfogás, hogy a sisakdisz a czimer viselőjének kizárólagos tulajdona, a minőt másnak hordania nem szabad s a mi adás-vevés tárgya is lehet. Hogy a sisakdiszt eladták és megvették: erre érdekes példát tudunk a jelenleg uralkodó német császári ház történetéből. A Hohenzollernek őse, Zollerni Frigyes nürnbergi várgróf, 1317-ben 36 márka ezüstön megveszi a schweizi Regensbergi Leutoldtól ennek sisakdiszét, mely kiemelkedő arany kopó veres fülekkel. Az adás-vevés azonban, úgy látszik, gondatlanul történt, mert a kopósisakdisz az Oettingeni grófok tulajdonába is átment. Lehet, hogy Regensbergi Leutold szorultságában kettőnek is eladta. Ebből azután a Zollernek és az Oettingeni ház között évtizedekig tartó hosszu pör keletkezett, a melynek 1381-ben választott biróság itélete vetett véget. A biróság három bajor herczegből és a leuchtenbergi tartományi grófból állott és itélete úgy szólt, hogy a pör tárgyát, a kopós-sisakdiszt, mind a két fél viselheti, de az Oettingeniek tartoznak azt egy ujjnyi széles ezüst sávval megkülönböztetni._{Részletesebben SeylerGeschichte der Heraldik 314–3215. ll.}*
Az ily sisakdisz az élő heraldika korában, mikor pajzson, sisakon tényleg viseltek czimert, a valóságban mindig plasztikus tárgy volt, vagyis a sisakon az volt fából, bőrből, madárszárnyból, tollból stb. kiformálva, a mi az illetőnek sisakdisze. Az ilynemü emlékek, valamint a valóságos czimerpajzsok a középkorból a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Nekünk is van Magyarországon ily ritkaságunk. A soproni benczések templomában felfüggesztve ma is látható ily valóságos sisakdisz. Vadkecskét ábrázol; bőrből készült, mely gipszszerü festékanyaggal van bevonva. Ez a becses heraldikai emlék, melyen a szögek helye ma is meglátszik, a hol az a sisakhoz volt erősitve, minden valószinüség szerint a XV. századból való._{Turul, 1897. évf. 105. l.}*
Az a felfogás, hogy a sisakdisz az illetőnek valóságos tulajdona és hogy ahhoz hasonlót senkinek másnak sem szabad viselnie, teljes mértékben nyilvánul legrégibb ismert czimeradományunkban, mely az 1326-ik évből, Károly királytól való. A vasvár-szombathelyi káptalan levéltárában őrzött eredeti oklevél, mely a királyi privilégiumok mintájára, függő kettős pecséttel van megerősitve, elmondja a többi közt, hogy a király méltányolva a sopronmegyei Imre fiának Miklósnak (az Enyerei Herczegh-család feltételezett ősének) érdemeit, neki, testvéreinek és összes ivadékainak, mint olyanoknak, kik a király zászlaja alatt kötelesek harczolni, sisakdiszt ad, melynek czimer a közönséges neve (cristam, que vulgo cymer dicitur). Ez a sisakdisz pedig arany sólyom, kiterjesztett kék szárnyakkal, a szárnyakról lóhere (luhere) formáju arany levelek függnek; a sólyom csőre fölött egyenesen fölfelé álló zöld ág van, arany levelekkel. Az oklevél rajzban nem ábrázolja az adományozott czimert, hanem hozzá tesz egy figyelemre méltó záradékot, mely a XIV. századi czimerviselési jog természetéhez igen nevezetes tájékoztatást nyujt. Elrendeli ugyanis a király, hogy az ország nemesei közül senki se merjen a most leirt sisakdiszhez hasonlót sem arany, sem ezüst, sem bárminő más szinben viselni, és senki se merje az adományosokat sisakdiszük viselésében háborgatni. Ha netalán tán a király elődjeinek valamelyike valakinek sisakdiszül sólymot adott volna, Károly király ezt az adományt visszavonja, semmissé teszi és mostantól fogva kivülök senkinek sincs joga, még a sisakdisz egyes részeinek megváltoztatásával sem, sólymot vagy sólyomhoz hasonló madarat viselni sisakdiszül._{Kihagyásokkal közli Fejér, VIII. 3., 63. ll.}*
Minthogy e nevezetes oklevelünk eddigelé csak hiányos kiadásban áll a tudomány rendelkezésére, érdemesnek tartjuk annak szövegét teljesen közölni:

Karolus dei gratia Hungarie, Dalmatie, Croatie, Rame; Servie, Gallicie, Ludomerie, Cumanie, Bulgarieque rex, princeps Sallernitanus et honoris ac montis sancti Angeli dominus, omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris, presens scriptum cernentibus, salutem in salutis largitore. Cum benemeritis favor debitus inpenditur, fideliterque obsequentibus digna merces redditur, Deus placari creditur et subditi ad fidelitatis studia exercenda provocantur. Eapropter ad universorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod quia regalis excellentie interest suorum fidelium meritoria obsequia interne considerationis oculis contueri et unicuique reddere premia meritorum, nos consideratis fidelitatum multimodis meritis magistri Nicolai filii Emerici filii [Nag, de comitatu Soproniensi], dilecti et fidelis nostri, quibus nobis se reddens gratiosum cum sumpme fidelitatis obsequio meruit multipliciter conplacere, volentes dilectionis nostre favore regie eidem aliquatenus respondere et dilectionis nostre inditio eundem insignire, cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur, in forma avis scilicet falkonis aurei, habentis distensas blaveas alas, sub quibus folia deaurata in modum herbe, vulgo Luhere dicte, pendent, super cuius falkonis nasum viridis ramusculus erectus existit folia habens aurea, eidem magistro Nicolao et per eum suis fratribus ac toti generationi sue necnon et eorum heredibus heredumque suorum successoribus, tanquam sub regio nostro vexillo inter alios regni nostri fideles militare debentes, in signum dilectionis nostre specialis duximus conferendam, ita ut huiusmodi prerogativa criste per nos date tam ipse quam sui fratres et sua generatio, ac eorum heredes exnunc inposterum perpetuo valeant gratulari; volentes, ut nullus fidelium nostrorum, quocumque titulo, nomine et dignitate in regno nostro prefulgentium, cristam superius presentibus descriptam nec sub colore aureo nec argenteo nec quovis alio preter dictum magistrum Nicolaum, suos fratres et generationem eiusdem ac eorum posteros deinceps ferre audeat vel presumpmat, et eosdem ratione eiusdem criste ullo processu temporum aliquo contradictionis obstaculo perturbare; ita nichilominus ut si qui predecessorum nostrorum regum Hungarie quibuspiam de regno nostro falkonem sub quovis colore vel specie pro crista contulissent, auctoritate presentium revocamus; nec quisquam falkonem pro crista in quavis permutatione totius criste prescripte vel alicuius sue partis ac aliam quamvis avem nomine falkonis, vulgo Solum dicti, amodo pro crista portandi habeat facultatem. In cuius rei testimonium et evidentiam perpetuam presentes concessimus litteras nostras privilegiales duplicis sigilli nostri novi et autentici munimine roboratas. Datum per manus discreti viri magistri Endre prepositi ecclesie Albensis, aule nostre vicecancellarii, dilecti et fidelis nostri, anno domini millesimo CCCXX. sexto, septimo ydus Aprilis, regni autem nostri anno similiter XX. sexto, venerabilibus in Christo patribus Bolezlao Strigoniensi, fratre Ladislao Colocensi archyepiscopis, Johanne Nitriensi, Benedicto Chanadiensi, Iwanka Waradiensi, Nicolao Jauriensi, Ladislao Quinqueecclesiensi, Georgio Syrmiensi, fratre Petro Boznensi, Herrico Wesprimiensi, Laurentio Waciensi, Chanadino Agriensi et Andrea Transsiluano episcopis, ecclesias dei feliciter gubernantibus, magnificis viris Phillippo palatino, comite Zepesyensi et de Wywar ac iudice Cumanorum, Demetrio magistro tawarnicorum nostrorum, comite Bachyensi et Trinchyniensi, comite Alexandro iudice curie nostre, Thoma woyuoda Transsiluano et, comite de Zonuk, Mykch bano totius Sclauonie, magistro tawarnicorum domine regine consortis nostre karissime, comite Supruniensi, Symigiensi, de Sarus et de Patak, Paulo bano de Macho, comite Syrmiensi, de Wolko et de Bodrugh, magistro Deseu iudice curie eiusdem domine regine, magistro Dyonisyo magistro dapiferorum nostrorum, Blasio magistro agasonum nostrorum et magistro Nicolao comite Posomensi, aliisque quamplurimis regni nostri comitatus tenentibus pariter et honores.
Az első ismeretes czimeradomány tényén és a czimerviselési jog körülirásán kivül ez az oklevél még két szempontból nevezetes. A záradék ugyanis sejteti velünk, hogy magyar király legelőször nem 1326-ban adott sisakdiszt kitüntetésül valamely hivének, mert Károly király elődjeinek esetleges korábbi adományairól emlékezik meg. Másrészt pedig ebben az oklevélben fordul elő legelőször a czimer szó. Az oklevél meg is magyarázza, mit értettek e szó alatt; értették a cristát, a sisakdiszt, a mit a franczia fejlett heraldikai nyelv a cimiere szóval jelöl. A magyar czimer-nek tehát a franczia cimiere az őse, és azzal eredetileg csak a czimer egy részét jelölték; az elnevezés csak később ment át a pajzsból, sisakból, ennek diszéből, takarójából és esetleges más kisérő alakokból álló teljes czimerre.
Egészen más természetü az a kitüntetés, a melyben Károly király egy évvel utóbb, 1327 október 23-ikán, Donch mestert, Zólyom vármegye főispánját részesiti. Miután kellőkép feldicsérte volna vitézségét, a király iránt tanusitott hüségét, megengedi neki, de csakis neki, utódainak nem, hogy valahányszor a király személyesen hadba száll, Donch mester aranyos czimert, czimeres jelvényeket, sisakdiszt és zászlót viselhet, és mindezt csillogó aranynyal borittathatja be; és ha netalán találkoznék az országban oly vitéz, a ki hasonló arany vagy aranyozott czimert vagy czimeres jelvényeket viselne, Donch mesternek jogában áll ezeket tőle elvenni és az tartozik neki átadni. Ez a kitüntetés személyre szóló jog volt azzal a korlátozással, hogy ezt az aranyos fegyverzetet és czimeres jelvényeket Donch mester sem viselhette mindig, csakis akkor, ha a király személyesen hadba száll._{Anjoukori okmtár I. k. 336. l.}* Vagyis más szavakkal, a ritka kitüntetés abban nyilvánult, hogy a király Donch mester czimeres pajzsának vagy a czimeralaknak és a sisakdisznek mázát a Bartolus de Saxoferrato tanitása szerint legelőkelőbb heraldikai mázra, aranyra változtatta át. Úgy tudjuk, hogy Donch mester és utódai az Anjouk czimeréhez teljesen hasonló alakot, stilizált liliomokat viseltek czimerükben. A személyes kitüntetés lényege abban áll, hogy az aranymáz adományozásával, mely minden valószinüség szerint a czimeralakra és nem a mezőre vonatkozott, Donch mester czimeres pajzsa a királyi czimerhez vált teljesen hasonlóvá. Az oklevél egy szóval sem tesz emlitést arról, hogy e kitüntető jelvénynyel Donch utódai is élhetnek; és igy ebből a czimerrészlet-adományból hiányzik a czimerek egyik lényeges kelléke, az állandóság, mely azt követeli, hogy az adományozott vagy ősi jogon viselt jelvény változatlanul szálljon át a czimer tulajdonosának utódaira is. Ez a nagyérdekü oklevél, mely függő pecsétes, privilégiális formában van kiállitva, a Nemzeti Múzeum levéltárának egyik becses darabja.
Ugyancsak a Nemzeti Múzeum őrzi a harmadik ismeretes czimeradományt, mely az első 1326. évi sisakdisz-adományhoz nagyon sokban hasonló. Néhány évvel fiatalabb amannál, 1332 február 14-ikéről van keltezve. Formájában és szövegében azonban teljesen eltér az eddigiektől. Nem függő pecséttel van ellátva, hanem olyannal, mely az oklevél hártyájára van nyomva; tehát nem örök jogu. Ezzé csak akkor válik, ha azt a király függő pecsétes privilégiumával meg fogja erősiteni. Erre vonatkozólag az oklevél záradékában oly mondattal találkozunk, a minő a birtokadományokról szólókban szokott előfordulni: «Megigérjük, hogy ezt az oklevelet kiváltságlevelünkkel fogjuk megerősiteni, ha azt nekünk ujból bemutatják.» Birtokadományoknál ez a mondat tudvalevőleg azt jelenti, hogy az adománynyal a király senkinek sem akarja jogát sérteni; a király jóhiszemüleg adja a birtokot; az adományos kötelessége gondoskodni arról, hogy annak tulajdonába őt az illetékes személyek ténylegesen bevezessék. Csakis ha e beiktatás ellenmondás nélkül megtörtént és bizonyossá lettek a felől, hogy az adománynyal senki jogán sérelem nem esett, miről az adományos az eredeti adománylevél és a beiktatási jelentés bemutatása mellett a királyi kanczelláriát biztositani tartozott, következett be az adománynak örök jogu, privilégiális megerősitése. Ilyesforma eljárásnak kellett az első czimeradományoknál is történnie. A czimer, különösen a sisakdisz, az illetőnek kizárólagos tulajdona lévén, másnak ugyanolyat viselnie nem volt szabad. Már most ha valaki ugyanolyan sisakdiszt kapott adományban, a minőt a király korábban már másnak adott: ez utóbbin jogsérelem történt és ez minden megengedett törvényes vagy szokásos eszközzel tiltakozhatott a későbbi adomány ellen. Hogy ez a jogvédelem megtörténhessék, a czimeradományt valamely nyilvános gyülekezetben, valószinüleg a vármegye közgyülésén ki kellett hirdetni; itt azután lelki érvényesithette jogát. Ha tiltakozás nem történt, bekövetkezhetett az örökjogu oklevél kiadása, miként ellenmondás nélkül lefolyt beiktatás után birtokadományoknál. Ezért olvassuk ezt a záradékot az 1332. évi sisakdisz-adománylevélben; és ezért maradt el az 1326. évi, mindjárt örökjogu formában kiadott oklevélnél, mert itt a király semmisnek nyilvánit már eleve minden korábbi adományt, melylyel valaki sólymot kapott volna sisakdiszül; tiltakozásnak tehát ebben az esetben helye nincs. Megtörtént-e a kihirdetés az 1332. évi esetben és bekövetkezett-e az adománynak kiváltságlevél formájában való kiállitása, adatok hijjában nem tudjuk.
Az 1332. évi sisakdisz-adomány a Némai Kolos-család őse, Kolos kir. apród részére szól. A rövid oklevél elmondja, hogy a királyi szolgálatban, a hadseregben, tornákon és fegyveres gyakorlatokban a király hiveit saját czimeres jelvényeikkel szokás egymástól megkülönböztetni. Ily czimert pedig nem lehet mástól kapni, csakis a királytól. Ezért mindazon hű szolgálatok fejében, melyeket udvari apródja Kolos tett attól az időtől kezdve, hogy Károly király leszármazás jogán Magyarország trónjára lépett, Kolosnak és utódainak sisakdiszül, a minek cimer a neve, egy keskeny formáju alakot ad (formam angustarii) azzal, hogy az országban senkinek sincs joga ehhez hasonló alakot viselni sisakdiszül. A sisakdisz formáját, alakját, szinét, melyet az 1326. évi adomány oly részletesen körülir, nem tudjuk; a kevésszavu oklevél csak annyit sejtett, hogy az valami szük, keskeny, talán edényformáju alak lehetett._{Turul, 1887. évi 156.}* Ebben az oklevélben nyilvánul minálunk legelőször a felfogás, melyet azután későbbi czimeres leveleink annyiszor ismételnek, hogy czimert csak az uralkodó adhat; igy tehát ez időtől kezdve czimeres emlékeink két csoportra oszlanak: az ősi jogon viselt és az uralkodói kegyből nyert czimerekre. Számos példa mutatja, hogy ez utóbbit igen gyakran többre becsülték az előbbinél.
Károly király idejéből e három czimeradomány emléke jutott korunkra. Egyik sem emlékezik meg a pajzson látható czimeralakról. Hosszu, több évtizedes szünet után, melyben czimeradománynak semmi nyoma, Nagy Lajos király 1369. évi oklevele folytatja a sort, mely már pajzsbeli czimerről szól; tudomásunk szerint ez egyszersmind a legrégibb czimeres levél, melyet város, tehát jogi személy kapott._{Arra, hogy egyházi testület, káptalan kap hiteles pecsétet, a legrégibb példák közé tartozik a csornai convent és a zenggi káptalan részére szóló pecsét-adomány. (Ez utóbbiról l. Zsigmond király 1392. október 25-iki oklevelét, Vjestnik kr. hrv.-slav.-dalm. zem. Arkiva 1901. 49. l.)}*
A kassai polgárok ugyanis 1369-ben azzal a kérelemmel járultak a királyhoz, hogy a városnak adjon uj czimert. A király teljesiti a kérelmet és a városi titkos pecséten és a zászlón oly czimer használatát engedi meg, mely a királyi czimer egyes részeit mutatja. E czimer a következő: kék pajzsfőben három liliom, ez alatt váltakozva négy vörös és ugyanannyi fehér csik, vagyis hétszer vörössel és fehérrel vágott mező. A pajzsfő az Anjou-ház családi czimerét mutatja, az alatta levő mező a magyar országos czimert. Fontos ez utóbbi adat Magyarország czimere egyik alkotó részének, a vágásoknak, szineire és számára nézve; mert ez a legrégibb, kétségtelen hitelü hazai forrás, a mely világosan mondja, hogy a vágások száma hét és hogy az osztás vörös szinnel kezdődik. Az 1369 május 7-ikén kelt czimeres levelet a legegyszerübb királyi pátens levél formájában adták ki, melynek végén, ép úgy mint Károly király az 1332. évi adományban, a király igéri, hogy azt a kassai polgárok részére kiváltságlevéllel fogja megerősiteni, mihelyt az első adománylevelet neki ujból felmutatják._{Tutkó, Kassa városának tört. évkönyve 220. l. A pajzsfő szinét a szöveg «linea flavi coloris»-nak mondja; hogy ezalatt a heraldikai kék szin értendő, világos az alább emlitendő 1398. és 1401. évi czimeradományok e szinonimáiból: «flaveum seu lazuro colore depictum», «flavum seu lazulinum».}*
Nagy Lajosnak még egy czimeradományáról történik – sajnos – nem teljesen megbizható emlités. Szirmay Antal Szatmár vármegye ismertetésében mondja, hogy a király 1380-ban Zekell Péter mosony-óvári kereskedőt megnemesitette és neki czimerül kereskedői vasmacskát adott. Ezt az adatot azonban semmi bizonyiték sem támogatja. Ha való Szirmay adata, ez volna az első czimeradomány, mely nemesitéssel járt, és az első pajzsbeli uj czimer, melyet magánegyén kapott. Azonban Szirmay idézeteiből megtanultuk, hogy más adatok által nem támogatott oklevél-kivonatai óvatossággal használandók._{Szirmay után Fejér, Cod. dipl. IX. 5., 400. ll.}*
A legelső teljes czimeradomány Zsigmond királytól, attól a királyunktól való, a kivel megindul czimeres leveleink hosszu sorozata. Ez az adományozott uj czimer, melyet különben már nemesi renden lévő egyének kapnak, pajzsból, sisakdiszből és természetszerüleg – bár az oklevél szövege külön nem emliti – sisaktakaróból áll. Külső kiállitás tekintetében teljesen hasonlit az eddig kiadott czimeres levelekhez, mit annak mellékelt képe is mutat; az adományozott czimer ezen sincs kifestve, a leirás pedig oly zavaros, hogy – mint látni fogjuk – a czimer hű képét bajos elképzelni. A nem kiváltságlevél formájában kiadott oklevél záradékában ugyanazt olvassuk, a mit az 1332. évi sisakdisz-adományban és az 1369. évi czimeres levélben, hogy t. i. a király ezt az oklevelet, ha szükségesnek mutatkozik, privilégium formájában, vagyis örökjoggal fogja kiállittatni, ha azt neki ismét bemutatják; tehát az adomány közhirré tétele után.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött eredeti hártya oklevél 1398 október 16-ikán kelt. A fő czimerszerző Csentevölgyi Demeter, Pálnak fia, kalocsai prépost és udvari káplán. Az ő érdemeiért személyén kivül rokonai, sőt barátai is nemesi czimert kapnak jutalmul, hogy azt Magyarország többi nemeseinek példájára maguk és utódaik viselhessék. A rokonok: Csentevölgyi Miklós, a prépost testvére; továbbá unokatestvérei: Szentlőrinczi Mihály fia János, Lőrincz fia Máté, György fiai Mihály és Gergely, és Mihály deák, egyéb rokonai: Dobri György és András; barátjai pedig, a kik részesek a czimeradományban: Babócsai Gergely pesti plébános és udvari káplán és ennek két testvére Tamás és András. A czimert a szöveg bár részletesen, de igen zavarosan irja le; e szerint az következőkép volna elképzelendő: a pajzs szőke, sárga vagy kék szinü (flaveum seu lazuro colore depictum); ebben egy szürke szinü farkasfej van. A fejbe hátulról fekete nyil furódik, mely a szájon jön ki; a nyilvessző vasa véres. Látható két fekete fül (a fejen-e, nincs világosan megmondva); melyek úgy vannak elhelyezve, mintha egy kakasnak csőrét vagy száját alkotnák; a fülek közt kis fehér kereszt látszik oly módon, mintha a kakas csőréből jönne ki. A fejen a torok helyén vörös jegy van, mely, olyan, mintha egy kakas taréja volna. Ez a fej oldalt forditva, a fülek, a taréj és az elhelyezés által olyanforma, mintha egy kakas feje volna.» A sisak fölött hasonló alak látható._{Fejér, Cod. dipl. X. 8., 439., ll.}* Tessék már most heraldikai latin nyelvünk gyarlósága miatt ily tökéletlen módon leirt czimert jól megrajzolni. Két kiváló heraldikusunk, Csergheő Géza és Csoma József, egy ugyanazon leirás után egészen máskép szerkesztette meg a kapott czimert, úgy hogy a kétszerkezetben csak egyetlen egy alkotó rész egyezik: a pajzsnak két szine.

A legrégibb teljes czimeradomány az 1398-ik évből.

A Csentevölgyi-czimer Csergheő Géza szerint.

A Csentevölgyi-czimer Csoma József szerint.

E nagyérdekü oklevelünk is hibás régi kiadásból ismeretes; ezért a mellékelt fascimile könnyebb megértésére ennek is közöljük teljes szövegét:

Propria commissio domini regis.

Nos Sigismundus dei gratia rex Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. marchioque Brandemburgensis etc. memorie commendantes tenore presentium significamus quibus expedit universis, quod nos tum in nostre mentis acie revolventes ad regie spectare dignitatem celsitudinis, ut eadem suis fidelibus et subditis in hiis postulatis, que ipsorum augmentum homoris conspiciunt, benigna condescendentia gratiam conferat exauditionis, tum diligenti advertentes consideratione fidelitatis et fidelium obsequiorum grata merita honorabilis viri domini Demetrii prepositi ecclesie Collocensis, capellani nostri fidelis commensalis et dilecti, quibus ipse culmini nostro adeo multipliciter et sollicita invigilatione conplacere studuit, et conplacet de presenti, ut ipsum suosque consanguineos, proximos et amicos favoribus regiis et titulis fulgende dignitatis gratiosius prosequantur; preterea ut ipse dominus Demetrius prepositus et consanguinei, proximi et amici ipsius in vastiorem provectum et laudis signitam nominationem per proprii clipei seu scuti habitum promulgentur, unum clipeum flaveum seu lazuro colore depictum, in quo caput lupinum grisei coloris situatur, cum sagitta nigra, a parte ferri sanguine aspersa, que in ore eiusdem capitis infixa a parte posteriori ipsius capitis lupini penetrare videatur, necnon cum auribus nigris ad dispositionem oris seu rostri unius galli dispositis, inter quas una crux alba parva tanquam de ore gallino egrediatur, item cum signo rubeo in gutture ipsius capitis taliter figurato, sicuti fueret vertex seu corona unius galli; ita quod dicto capite ad latus posito per premissas aures et dictum signum rubeum apparentia, et dispositio fiat capitis gallini, et consimilis capitis signum super casside seu gallea collocatum, prelibato domino Demetrio preposito, filio videlicet Pauli de Chenteweulgh, nec non Nicolao uterino, Johanna filio Mychaelis de Zenthlewrinch, Matheo filio Laurentii, Mychaeli et Gregorio filiis Georgii, Michaeli litterato, patruelibus fratribus, Georgio et Andree de Dobri, proximis, item discreto viro Gregorio plebano de Pesth, similiter capellano nostro speciali, Thome et Andree, fratribus eiusdem de Baboucha, amicis prefati domini Demetrii prepositi, prelibatorumque laycorum heredibus legittimis et posteritatibus universis in clenodium et signum per ipsos adinstar ceterorum nobilium regni nostri Hungarie portandum et ducendum duximus conferendum, ymmo auctoritate regia, que post sui acquisitionem fastigii suos fideles talibus honoribus et gratiarum prerogativis prosequi consuevit, damus, conferimus et donamus, harum nostrarum testimonio litterarum, quas si opus fuerit privilegialiter emanari faciemus, dum nobis in specie fuerint reportate. Datum in Wylak, in festo beati Galli confessoris, anno domini millesimo trecentesimo nonagesimo octavo.
Az utolsó czimeradomány, mely még a XIV. század modorában, festett czimerkép nélkül került ki a király kanczelláriájából, minden valószinüség szerint az, a melyet a Semsey család 1401 április 24-ikén kapott Zsigmond királytól. Az oklevél eredetijét nem ismerjük; ujabb időben azt heraldikus nem látta. Szövegét későbbi másolatokból és kiadásokból tudjuk; de ez a szöveg semmikép sem sejteti velünk, hogy az oklevelen az adományozott czimer képe le volt-e festve vagy sem; nincs semmi hivatkozás a festő ügyes kezére, a mi pedig festett czimeres levelekben mindig megvan; sőt az adott czimer pontos leirása sejteti, hogy ennél az oklevélnél ép úgy nem volt meg a czimerkép, mint a XIV. századi czimerleveleknél._{Fejér, Cod. dipl. X. k. 4., 67. ll.}*
Első czimeradományaink mind igazolják Werbőczy Tripartitumának azt a mondását, hogy a czimer a magyar nemességnek nem lényeges kelléke, de ha van, annak előnyére, diszére szolgál. A XIV. századi sisakdisz- és czimeradományok, az egy Zekell-féle megbizhatatlan adat kivételével, mind nemesi állapotban lévők részére szólnak. A Semsey-család példája is e mellett bizonyit. Semsey László királyi főpohárnokmester volt, a szerencsétlen nikápolyi ütközetben a király szeme láttára szenvedett hősi halált; az ő érdemeiért kap testvére János és ivadéka, «minden nemesi jogon és czimen felül, melyekkel bőven ékeskednek» uj czimert, mely a következő: fehérrel és kékkel vágott pajzsban vörös ágaskodó szarvas, melynek jobb agancsa szőke vagyis kék (flavum seu lazulinum); az agancsok közt aranykereszt; sisakdisz az aranykoronából kinövő pajzsalak. A czimer leirása egész világos, ennél nem nélkülözzük úgy a rajzot, mint a Csentevölgyi-czimernél._{Az első magán-czimeradományozásokról l. egyébként Csoma József érdekes közleményét, Turul 1899. 1. l.}*
A kezdődő XV. század egyszerre változást hoz a czimeres levelek kiállitásába. Bizonyára a Csentevölgyi czimeréhez hasonló leirások tökéletlen volta késztette az uralkodók kanczelláriáját arra, hogy az adományozott czimert ne csak leirják, hanem rajzban, szinekben, szemlélhető módon állitsák oda a kitüntetett elé. Szokássá lett, hogy a czimeres levelekre kifestik az adományozott czimer képét; sőt elhagyják a leirást is, mely úgyis tökéletlen, hanem egyszerüen hivatkoznak a képre, «a hogy azt a festő ügyes kezével az oklevél élére rajzolt czimer mutatja» vagy «a hogy az a festményen látható». A legelső ily festett czimerek a XIV. század végén merülnek föl_{Ilyen például Wenczel, 1392 február 14-ikén kelt birodalmi czimeres levele a Staffurti Conczmann testvérek számára. Sybel-Sickel, Kaiserurkunden in Abbildungen. Lief. VI. Tafel 22.}* s alig egy pár évre reá, 1405-ben, Magyarország is követi a példát.

FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.

NEMZETSÉGI KUTATÁSOK. (Első közlemény.)

1. Gutkeled nemzetsége.

a) A régibb Majádiak.
Tudvalévő dolog, hogy a Sopronmegyében még most is létező Szent-Margita helység a legrégibb időben a «Majád» nevet viselte._{Csánki III. k. 619. l. adatait a következőkkel akarjuk itt kiegésziteni: Mayad 1232 Wenzel, VI. k. 512. l., Mayad, 1246, Fejér, VII/III. k. 28. l., Maiad, 1254. Hazai okmtár, VI. k. 78. l., Mayad, 1292. Wenzel, V. k. 66. l., Mayad, 1318. Sopronm. okmtár. I. k. 81. l., Mayad, 1395. sopronm. okmtár, I. k. 520. l.}* Miután e névvel egyéb régi helységeknél többé nem találkozunk, biztosra vehetjük, hogy a helység nevét valamelyik birtokosától vette. Tényleg találjuk is, hogy bizonyos Majád comes, sopronmegyei birtokos és unokája Miklós 1219-ben a Tomaj nb. Dénes fia Örkönd pappal és ennek fivéreivel bizonyos birtokügyet rendeznek, a melyben őket Majad udvarbirája, bizonyos Fiad, képviseli. Arról volt szó, hogy a két fél a Zalamegyében feküdt Henye birtokot felosztotta, hogy ez Majádra szállt, hogy Örkönd ezt Tófővel akarta elcserélni és Majád az ő részét minden ráfizetés nélkül Örköndnek engedte át._{Fejér, VII/I. k. 199. l.}*
Majádról többet nem tudunk. Két fia volt, kiknek egyike: Ladamér 1259-ben a stájerek elleni harczban esett el._{Wenzel, V. k. 66. l. – Vajjon Majádi Detlip, ki 1232-ben Osl nb. Tamás és a sopronmegyei Enyed lakosai között nádori pristaldus minőségében működött (Wenzel, VI. k. 511., 512. l), e családhoz tartozott-e? nem tudjuk.}* Másik fiának a nevét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy fia Miklós már 1219-ben nagyatyjával Majáddal együtt a henyei birtokcserénél szerepel.
E Miklós fia Pál, kit az okirat már Gutkeled nb. embernek nevez, 1246-ban eladja a nyitrai káptalan előtt rokonának, Gutkeled nb. István országbirónak és Nyitramegye főispánjának (a későbbi szlavóniai herczegnek) a következő ősi birtokait: 1. a Szamos melletti Széplakot, 2. Álost, 3. Mikófalvát, 4. a Szilágy folyóntuli Ugróczot, 5. Lápos mellett 30 ekealját._{Wenzel, VII. k. 215. l.}* Ugyanazon évben tanusitja a fejérvári káptalan, hogy e Pál majádi birtokának kiváltására 100 márkát kölcsönvett és hogy, mert ez összeget nem fizethette vissza, Szilágy birtokának felét fennebbi Istvánnak eladta._{Fejér, VII/III. k. 28. l.}* 1254-ben Majádi Pál comesnek Győr nb. Óvári Konráddal bizonyos peres ügye van, melyben. Éty fia Pál országbiró Gál mosonyi polgárt pristáldusának nevezte ki; szeptember 26-ikán kijelenti Gál, hogy zarándokolni akar és hogy pristaldusi megbizatását fivérére, Oszlopra ruházza._{Hazai okmtár. VI. k. 78. 1.}*
Majádi Pál (V.) István társkirálynak hive volt, kinek szolgálatában többrendbeli országos ügyekben vett részt. Különösen kitüntette magát 1259-ben, midőn a stájerországiak István ellen fellázadtak; az ezek ellen vivott harczban két rokona is elesett: Majád fia Ladamér, ki kétségkivül atyjának nagybátyja volt és Pordányi Lőrincz, kinek rokonsági viszonyát nem ismerjük. Pál 70 emberét vesztette el és maga is fogságba került, melyből csakúgy tudott kiszabadulni, hogy majádi birtokát (kétségkivül megint csak István szlavoniai herczegnek) eladta és a kapott vételáron magát kiváltotta. Ez érdemek elismeréséül megengedte neki V. István, hogy a Szamos vizén (szatmármegyei) Aranyos nevü birtoka alá jövő, sóval rakott hajóktól 20 kősóban megállapitott vámot szedhessen._{Wenzel, V. k. 66., 67., ll.}* Halála évét nem ismerjük.
Fia Lothárd IV. László alatt tüntette ki magát, midőn rokona, a Gutkeled nb. Joákim bán oldalán a cseh Ottokár elleni harczok alatt az osztrák területet pusztitotta és midőn Ottokárral másodszor keltek harczra, sulyos sebesülést is szenvedett. 1280-ban a kúnok elleni harczban bal lábán sebesült meg; ugyanakkor egyik rokona, Domonkos is életét vesztette. Mindezekért kieszközölte, hogy László király őt az aranyosi vám jogában megerősitette. III. András uralkodása alatt megint a nyilvánosság terén találjuk, a menynyiben 1291 nyárán az osztrákok ellen és nem sokára a Güssingiek ellen harczolt. Midőn András király 1292 junius 22-ikén őt és fiát Lászlót, ki mindkét alkalommal szintén a király szolgálatában állt, az aranyosi vámjog élvezetében megerősiti, akkor Lothárd «bán»-nak neveztetik, a nélkül, hogy bánságát ismernők._{U. ott.}* Mikor halt meg, nem tudjuk; Lászlón kivül még Jakab, Pál és János nevü fiai maradtak.
Ezek Borsa nb. Kopasz nádornak és fivérének Bekének lázadásában vettek részt, miért is Károly király Szabolcsmegyében fekvő tiszaközi birtokukat 1317 május 8-ikán Szovárd nb. Istvánnak, 1318. május 31-ikén pedig kőrévmonostori birtokukat Aba nb: Péternek adományozta._{Hazai okmtár, VII. k. 373., 374. ll. V. ö. Anjoukori okmtár, I. k. 471. ll. k. 404. l.}* 1326-ban pedig arról értesülünk, hogy néhai Lothárd bán fiai Jakab, Pál, János és fivérüknek, Lászlónak fia László a Borsa nb. Tamás fiainak lázadásában részt vettek, miért is szabolcsmegyei ujfejértói birtokukat elvesztették;_{Fejér, VIII/V. k. 163. l.}* 1341 junius 27-ikén végre találjuk, hogy a szabolcsmegyei Hene valamikor szintén a hűtlen Pál atyjának, Lothárdnak birtokát képezte s hogy ezt a király a Kállai család tagjainak adományozta._{Anjoukori okmtár, IV. k. 106. l.}* Ezek szerint az öregebb Majádiak leszármazása a következő:

106Gutkeled nb. Majád 1219; Fiu † 1219 előtt; Ladamér † 1259; Miklós 1219; Pál 1246–1259;
Lothárd bán 1291–1292; I. László 1292 † 1317 előtt; Jakab 1317; II. Pál 1317; János 1317; László 1326

b) a valkómegyei Lothárd utódai:
Ha tudjuk, hogy a Gutkeled nemzetség ősi fészke Bácsmegye volt, természetesnek fogjuk találni, hogy egyik-másik vonala az idők folyamán a szomszédos Valkómegyébe ágazott ki.
A valkómegyei ág egyik tagja, Lothárd, három fiut hagyott hátra: Endrét, Dénest és Lothárdot, kiknek IV. László 1289-ben számos érdemeik elismeréseül megengedi, hogy valkómegyei jobbágyaik a nyestadó és a dézsma alól fel legyenek mentve._{Wenzel, IX. k. 493 l.}* Lothárdról még csak azt tudjuk, hogy 1292-ben fivérével és unokaöcscsével a lent felsorolandó szerémmegyei birtokokon megosztozott.
Dénes 1299-ig szerepel. Ez évben tanusitja a bácsi káptalan, hogy Báncsa nb. Horváti Tamás és ennek halála után fia Pál Lothárd fia Dénes és Endre bán fia Martonos ellen a Basza folyó mentén fekvő Mesze föld birtoka ügyében pört visel, most pedig elismeri, hogy a vitás birtok Dénes és Martonos ősi tulajdonát képezi, miért is igényeiről lemond és nevezetteket a birtok háboritatlan tulajdonjogában hagyja._{Wenzel, X. k. 343.}* Dénesnek három fia maradt: András, Dezső és Lothárd. Ezekről tudjuk, hogy Károly király elleneihez pártoltak. Működésüket azzal kezdték, hogy mint a lázadó Güssingiek hivei a királyiak birtokait, különösen pedig Pacsintai Gergely, fia Miklós királyi apródnak Szásztelek nevü jószágát pusztitották. Midőn garázdálkodásaik következtében ellenük számos panasz emeltetett és a király őket itélőszéke elé idézte, gonoszságaikat azzal tetőzték be, hogy az idézésre nem is hederítve, a lázadó Borsa nb. Kopasz nádorhoz csatlakoztak s vele a legnagyobb büntetteket követték el. A lázadás leveretése után félve, hogy most már a megtorlásra kerül a sor. Uros szerb királyhoz pártoltak át, ki őket tárt karokkal fogadta; de tervük nem sikerült, a mennyibe a Lothard a macsói várban a magyarok fogságába került (1319) és a szerbek kudarczot vallottak. Károly király aztán a lázadókat összes birtokiktól megfosztotta, melyek közül Jarminát 1324 április 27-ikén fennebbi Gergely fia Miklósnak adományozta._{Anjoukori okmtár, II. k. 127–130. ll.}* További sorsuk ismeretlen.
Endrével már 1274. augusztus 16-ikán találkozunk, midőn László király őt és Pák (?) fia Márkot azzal bizza meg, hogy két árvának netécsi (Somogymegyében) birtokát Gutkeled nb. Apaj ellen védelmezzék_{Wenzel, IX. k. 555–556. ll. Az illető okmány Lipcsén van kiállitva évi keltezés nélkül. IV. László többször tartózkodott Lipcsén; de mivel 1274 augusztus 15-ikén is ott volt, (Wenzel, XII. k. 114. l.) jelen okirat keltét 1274-re kell tennünk. «Pák» fia Gergely valószinüleg Pécz nb. Márk fia Gergelylyel, a Marczaliak ősével azonos.}*. 1289 után elvész a nyoma; 1292-ben pedig már nem él. Azt tudjuk azonban, hogy a későbbi okiratok őt «bán»-nak nevezik, a nélkül, hogy működési helyéről és idejéről szólnának. Egy fia volt: Martonos és egy leánya, ki bizonyos Péter fia Gergelyhez ment férjhez.
Martonos atyja halálakor még zsengekoru volt, miért is sógora, Péter fia Gergely comes képviseli őt. 1292-ben megjelenik Gergely comes Martonos nagybátyjaival, Dénes és Jothárddal a kevei káptalan előtt és előadja, hogy Maróti Mihály fia Istvánnal közös rokonuknak Martonos fia Tamásnak magvaszakadtán reájuk szállt biztokait maguk között úgy osztották fel, hogy Duráo (ez valószinüleg Dobra) a Marótiaké legyen, mig Martonos és nagybátyjai a szerémmegyei Dragan (= Szentillye), Alsán, Tinnya, Gunya, Apa és Buziást kapják._{Anjoukori okmtár, VI. k. 263–264. ll.}* Endre bán fia Martonos mester 1314-ben IV. Lászlónak 1299-ben kiállitott okiratát iratja át;_{Wenzel, IX. k. 493. l.}* 1317-ben ugyan e néven a pécsi püspöknek egyik kártéritési perében bizalmi férfiként szerepel._{Fejér, VIII/II. k. 77. l.}* 1330. márczius 30-ikán országbirói ember._{Anjoukori okmtár, II. k. 481. l.}* Azután nem hallunk felőle semmit egészen 1335 junius 1-ig, mely napon a szenternői káptalan előtt kijelenti, hogy Szentemágócs nb. Márton bán fiával Pállal tárnoki birtoka ügyében pöre volt, a melynek költségeit sajátjából nem tudta fedezni, úgy hogy kénytelen volt feleségének, Klárának, a biharmegyebeli Péter fia János leányának készpénzbeli hozományát e czélra forditani; miután már most a tárnoki birtokot ez uton visszaszerezte, elzálogositja ezt a nejének. Akkor már két fia is van: Mihály és Miklós, mindkettő első nejétől; Klárának még nincsenek gyermekei. Maga Martonos «valkómegyebeli nemes»._{Anjoukori okmtár, III. k. 171., 172. ll.}* Utoljára 1338 november 22-ikén akadunk rá, midőn másokkal együttesen Miklós macsói bánnak bizonyos birtokügyben birótársa._{U. ott, 539. l.}* Halála idejét nem ismerjük. Fennebbi fiain kivül még egy, a második nejétől született leánya, Erzsébet is volt, ki Hermann nb. Laczk fia Andráshoz ment férjhez.
A fiak közül Miklós csak egyetlen egyszer 1335-ben emlittetik, a miből biztosan következtethetjük, hogy fiatal korban és fiutódok nélkül halt meg. Mihály, a ki egyik valkómegyei birtoka után a «Németi» nevét viselte, 1353 táján halt meg, a nélkül, hogy egyenes örököst hagyott volna, mire hosszadalmas örökösödési pör támadt.
Halála után felléptek a Marótiak és azt vitatták, hogy mint az elhaltnak legközelebbi nemzetségbeli osztályos rokonait a hátrahagyott birtokok őket, nem pedig Martonos leányát, Laczkfi Andrásnét illetik. A király mindkét félnek 1353 márczius 31-ikére tüzött ki határnapot, hogy ügyükre vonatkozó bizonyitékaikat előterjeszszék; az ügy 1354 márczius 26-ikára lett halasztva s miután ez alatt Katisz nb. Szécsényi Tamás országbiró meghalt és 1355 január 20-ikára új határnapot tüztek ki, Druget Miklós országbiró végre 1355 február 18-ikán tárgyalás alá vette a dolgot, melyet Laczkfi András (akkor a királyné tárnokmestere, Vas- és Sopronmegye főispánja) személyesen, Erzsébet képviseletében pedig Báncsa nb. Horváti Péter védelmezett.
A Marótiak arra hivatkoztak, hogy Lothárd fiai Dénes és Lothárd és elhalt fivérüknek Endrének fia Martonos 1292-ben a kevei káptalan előtt Maróti Istvánnal egyik magvaszakadt rokonuk birtokait felosztották és egyuttal kikötötték, hogy az osztozó felek magvaszakadtán a másik fél örökli annak hagyatékát s hogy Károly király e szerződést helybenhagyta. Előmutatták azonkivül Domonkos volt macsói bánnak egy 1353 évi oklevelét, melyben elmondja, hogy akkor, midőn Martonos fia Németi Mihály örökös hátrahagyása nélkül meghalt és ő a király nevében a koronára szállt birtokokat át akarta venni, ezekben Maróti István fiait találta, kik azt állitották, hogy e birtokok őket, mint az elhaltnak osztályos rokonait illetik, mire a bán a király beleegyezésével megengedte nekik, hogy addig, mig a király ez ügyben végleges döntést nem hoz, háboritatlanul a birtokokban maradhassanak.
Alperesek ezzel szemben egy 1353. évi oklevelet mutattak be, melynek erejével a király elismeri, hogy Lackfi András Szatmár- és Máramarosmegye főispánjának érdemei megjutalmazásául megengedi, miszerint Erzsébet, András neje, Németi Mihálynak atyja révén nővére, Martonos és Mihály összes birtokait örökölje s hogy e birtokok Erzsébet utódaira éppen igy rászállhassanak, mintha Martonos vagy Mihály fiutódot hagyott volna; ennek következtében elveszti az 1292. évi szerződés egész erejét, mert most már nem lehet arra hivatkozni, hogy az egyik ág magvaszakadt. Az országbiró el is fogadta ez érvelést, mire az összes birtokokat András nejének és utódainak itélte. Erzsébet 1365 január 17-ikén saját és fiai nevében ez itéletet a királylyal megerősittette._{Anjoukori okmtár, VI. k. 262–168. ll.}*
Igy tehát a következő nemzedékrendi töredéket kapjuk:

Gutkeled nb. I. Lothárd; Endre bán 1274–1289 † 1292 előtt; II. Lothárd 1289–1292; Dénes 1289–1299;
Martonos 1292–1338 neje: 1. Imseretlen 2. Péter fia János leánya Klára 1335; Leány 1292 férje: Péter fia Gergely 1292; András 1324; Dezső 1324; III. Lothárd 1324;
1-től Németi Mihály 1335 † 1352/3; Miklós 1335; 2-től Erzsébet 1353–1365 férje: Hermann nb. Laczkfi András öröklik Martonos birtokait.

108c) Az első Marótiak.
A Valkómegyéhez tartozott Marót, mint láttuk, szintén a Gutkeled nemzetség egyik ágának birtokában volt, mely ág Lothárd utódainak legközelebb osztályos rokonságához tartozott.
Legrégibb képviselője bizonyos Mihály, kiről nevén kivül mitsem tudunk és ki valószinüleg fennebbi Lothárdnak a fivére volt._{Tkalćić Iván horvát nyelven irt egyik dolgozatában (1876-ban) azt állitja, hogy e Mihály az ismert Apaj bánnak a fia; forrását azonban meg nem nevezi.}*
Fia István 1275 deczember 4-ikén még fiatal ember, kinek László király, mert V. Istvánnak és neki már sok szolgálatot tett, azon kedvezményt adja, hogy a szlavóniai bánságban lakó jobbágyai a szlavóniai bánnak nyestadót és dézsmát ne fizessenek._{Wenzel, IX, k. 116. l.}* Főtevékenysége azonban III. András idejére esik, midőn mint ennek buzgó hive 1291-ben Albert osztrák herczeg ellen Bécs előtt harczolván, sulyos sérülést szenvedett és 1294-ben a Borsa nb. Tamás fiainak birtokát képező adorjáni vár ostromlása alatt szintén megsebesittetett. Mindezek elismeréséül kieszközli a királynál, hogy e 1298-ban őt és összes népeit a valkómegyei hatóság alól felmenti; az illető okiratban «Gutkeled nb. Mihály comes fia István mester»-nek neveztetik._{U. ott, X. k. 295. l.}* További sorsát nem ismerjük. Fiai: Mihály Kelemen és István.
Kelemen megkapja 1323-ban fivéreivel együtt a szerémmegyei nagyolaszi monostor kegyuri jogát és 1324 január 20-ikán átiratja az 1275. évi okiratot._{Csánki, II. k. 236. l., Wenzel, IX. k. 117. l.}* Miután későbbi nyomára nem akadunk, feltételezhető, hogy fiatalon és fiutódok hátrahagyása nélkül halt meg.
István szintén 1323-ban merül fel, aztán sokáig mitsem hallunk felőle. Csak 1345 január 19-ikén tanusitja az országbiró, hogy István fia Maróti István, ki Miklós fia András macsói várnagy ellen pörvesztes lett, ennek a valkómegyei Somos nevü, Divánfalva mellett fekvő zálogos birtokát átengedte, mire a boszniai káptalan 1346-ban e birtokot meghatárolja és az országbiró mindezeket 1347 október 18-ikán átirja._{Anjoukori okmtár, V. k. 143–147. ll.}* Halála évét nem ismerjük.
Nejéről a következőt tudjuk: Maróti Mihálynak (István fivérének) pöre volt bizonyos Györk (Gyurka = György) fiai István és Pál ellen, melyben ezeknek a bácsi káptalan parancsa értelmében 1335 deczember 7-ikén kellett volna a nádor itélőszéke előtt megjelenniök; de meg nem jelentek, a mit azzal mentettek ki, hogy ők akkor a macsói bán szolgálatában a szerbek elleni harczban vettek részt; később kiderült, hogy ez állitásuk valótlan, mire őket a nádor 1339 deczember 20-ikán kérdőre vonja és ügyük tárgyalására 1340 junius 1-ére újabb határnapot tüz ki._{Anjoukori okmtár, III. k. 623.}*
Györk fia István 1346 márczius 21-ikén már nem él, mire Lajos király nevezett napon elrendeli, hogy a bácsi káptalan Detmár és Ibrány valkómegyei és Fonó bácsmegyei birtokainak viszonyairól jelentést tegyen, mert azokat mint a koronára szállt jószágokat Ákos nb. Mikcz bán fia Istvánnak akarja adományozni. Erre jelenti a káptalan, hogy ennek márczius 28-ikán a következők ellentmondtak: 1. Györk özvegye, 2. István özvegye, 3. István két leánya, 4. Györk leánya, Maróti István neje._{U. ott, IV. k. 579. l.}* A nemzedékrend tehát a következő:

Györk † 1335 előtt neje: 1346; István 1335 † 1346 körül neje: 1347; Pál 1335–1339; Leány 1346 férje: Martói István; Leány 1346; Leány 1346

Maróti Istvánnak három fia maradt: Miklós, István és János, kik – mint fentebb láttuk – 1353-ban azzal álltak elő, hogy őket a magvaszakadt Németi Mihály birtokai illetik, lévén ők Endre bán utódainak legközelebbi osztályos rokonai és még azért is, mert nagyatyjuk Maróti István 1292-ben Endre bán fiával együtt rokonuk, Martonos fia Tamás birtokait felosztván Durao-t kapta és Endre bán rokonaival kölcsönös örökösödési szerződést kötött; tudjuk azonban, hogy a nádor őket 1355 február 18-án kérelmükkel elutasitotta.
E három fivér utódait a rendelkezésemre álló kútfők nem nevezik meg; de hogy utódokat hagytak maguk után, kétségtelen dolog. Tudjuk ugyanis, hogy a Valkómegyében létezett Buják helység után magukat Bujáki-aknak nevezett családtagok a Gutkeled nb. Marótiaknak nemzetségbeli osztályos rokonai, kiknek Maróton is voltak részeik_{Csánki, II. k. 368. l.}* és hogy Maróti Ferencz (Frank) 1433-ban mint Zsigmond király testőrtisztje a király kiséretében Rómában tartózkodik, hogy fivéreit Miklós és Zsigmondnak hivják és hogy Bujákon, az ő birtokukban (a veszprémi egyházmegyében) sz. András tiszteletére épitett templom volt._{Turul, 1893. évf., 6. l.}*
István fia Mihály 1319 junius 19-ikén merül fel, midőn az 1298. évi oklevelet átiratja s akkor a király apródja;_{Wenzel, X. k. 297. l.}* 1324 január 20-ikán a veszprémmegyei Vitán vár várnagyja;_{U. ott, IX. k. 117. l.}* 1335-től 1339-ig Györk fiaival István és Pállal pöre van (l. f.) Többet nem tudunk felőle. 1347 augusztus 14-ikén már nem él.
E napon megjelennek zsengekoru fiai: Miklós, Mihály és János és kijelentik a bácsi káptalan előtt, hogy Magyarmező és Konyiszka nevü birtokukat, melyek valamikor Ampod fia Jánoséi voltak, de ennek valamely büntette miatt nagyatyjukra, néhai Maróti Istvánra szálltak és melyek miatt Valkói Sándor fia István és Martonos fia Tamás ellen pöröskedtek: nevezetteknek visszaadják;_{Anjoukori okmtár, V. k. 116. l.}* 1355-ben ők is résztvesznek azon örökösödési perben, melyet Maróti István fiai Laczkfi András és neje ellen inditottak.
Jánostól származnak a család azon ismert tagjai, kik hazánk történetében oly kiváló szerepet játszottak és Mátyással 1477-ben kihaltak, – de ezek már nem tartoznak jelen sorok keretébe.
Az első Marótiak nemzedékrendje tehát a következő:

Gutkeled nb. I. Mihály; Maróti I. István 1275–1298; II. Mihály 1319–1339 1319-ben vitáni várnagy; Kelemen 1323–1324; II. István 1323–1347 neje: Györk leánya 1346; I. Miklós 1347–55; III. Mihály 1347–55; I. János 1347–55; folytatják a családot.; II. Miklós 1353–55; III. István 1353–55; II. János 1353–55; folytatják a családot.

Az eddigiekből nagy valószinüséggel kiviláglik, hogy Martonos, Lothárd és a Marótiak őse Mihály fivérek voltak.

2. Gyurka és Péter comes nemzetsége.

Gyurka comes nb. (de genere Gurka comitis) Péter fia Altoman 1250-ben kitüntette magát az osztrákok elleni harczokban Waltersdorf és Kirchschlag előtt, minek elismeréseül Béla királytól 1252 április 22-ikén a Pestmegyében feküdt Oszlárban három ekealját kapott._{Wenzel, VII. k. 338–339. ll. Az okirat érdekes onomastikai adatot is tartalmaz, szomszédja t. i. Yllw fia János. Már most bizonyos, hogy e személynév, Yllw, a pestmegyei Üllő helynévvel azonos és hogy e helység valamely Yllw nevü urától vette nevét. Ebben az Yllw = Üllő-ben nézetem szerint az Illés (=Eliás) név egyik variacióját láthatjuk.}*
István ifj. király 1268-ban Tombold fia Benedek nevü nádorát azzal bizta meg, hogy a pestmegyei birtokok ügyeit megvizsgálja és a jogtalanul elfoglaltakról jelentést tegyen, mire a nádor egyebek között azt is jelentette, hogy Oszlár a Péteri Kristóf és Péter családjának úgy örökölt mint adományos és vásárolt birtokát képzi ugyan, de jelenleg a király nővérének, Margit asszonynak kezén van, miért is a királynak további intézkedését várja._{U. ott, VIII. k. 276. l.; az okiratnak nincsen keltezése; de mivel Benedek csak 1268-ban volt nádor (Wenzel tévesen mondja «praelatus» palatinus helyett), csakis ezen évre teendő.}*
Mi volt az intézkedés, nem tudjuk. De 1274-ben azon peres ügyet, melyet «Petrwxy» Kristóf és rokona Péter saját úgy mint nemzetségük nevében a margitszigeti apáczák ellen Oszlár miatt inditottak vala és melyben az apáczákat István nevü tiszttartójuk képviselte, május 8-ikára halasztották, mely napon a királynak kellene itéletet hozni; azonban, még ugyanazon évben tanusitja a váczi káptalan, hogy Kristóf mester és rokonai: a) Péter, b) Altoman fiai István és Sándor a margitszigeti apáczákkal, kiket Gyömrői István nevü tisztartójuk képvisel, Oszlár nevü peres földbirtokra nézve egyezségre lépnek.
Kristóf és rokonai pedig «de genere Petri» való nemesek._{Wenzel, IV. k. 46. l. XII. k. 676, az utóbbi nincsen keltezve, de az előbbiből kitünik, hogy 1274-re esik; hogy a «Petrwxy» nem más, mint Péteri, elég világos.}*
Ezekből czáfolhatlanul kitünik, hogy a Gyurka comes nemzetségéből származók a Péter nembeliekkel azonosok, – hogy Pestmegyében és pedig Oszláron és Péterin birtokoltak.

3. Hont-Pázmán nemzetsége.

a) Árvamegye első főispánja.
Az esztergami káptalan 1291-ben tanusitja, hogy a nyitramegyebeli Elefánt birtokosai családi pörüket választott birák által intézték el; a birák pedig a következők: 1. Tamás országbiró, 2. Ludány nb. Bagamér, Hontmegye főispánja, 3. «Comitis Andree filii comitis Andreae comitis de Aryna», 4. ennek fivérei Ivánka és Miklós, 5. Ludány nb. Családi Fulko, 6. Zsámbokréti Márton és 7. Divék nb. Divéki Badomér._{Wenzel, XII. k. 516. l.}*
Ki volt ez esetben a «comes de Aryna»? Mindenek előtt hangsulyozandó, hogy a szöveg értelmében itt nem holmi Arynai Miklós comesről van szó, mert különben «comitis Andreae de Aryna» állna, de mivel «Andreae comitis de Aryna» áll, világos, hogy ez csak «Arynamegye főispánja», a mint ez Bagamérnál is áll; az pedig hogy András a fiu, nem pedig András az atya Aryna főispánja, azzal van bizonyitva, hogy az okirat minden egyes birónak a családi nevét vagy állását adja, tehát Andrásnál is kiemeli, hogy ő Andrásnak a fia, de Arynának az ispánja.
Arynamegyét sem 1291 előtt sem után nem ismerünk; mi légyen alatta értendő, nem képezheti vita tárgyát; biztos vagyok benne, hogy az eredeti okmányban nem is «Aryna» hanem «Aryua» vagy «Aryva» azaz Árvamegye állott.
Árvamegyének árpádkori tisztviselői közül tudtommal csak Majs árvai várnagy ismeretes, ki IV. László idejében élt; a fennebbi Andrásban tehát sikerült fellelnie megyének első árpádkori főispánját.
Meghatározása biztos. – A Hontpázmán nb. Ivánkának, ki 1226-ban a nyitramegyei Gyimes várát kapta, volt többi között egy András nevü fia, ki tárnokmester lett és 1262-ben a turóczmegyei Jordán-t, miután már azelőtt is a turóczi várban magának István trónörökös személye körül érdemeket szerzett, megkapta. Ez az András négy fiut hagyott maga után: Tamást, Ivánkát, Andrást és Miklóst. Ezek közül Tamás 1291-től 1293-ig országbiró volt és megtaláljuk őt a fennebbi választott birák között; Ivánka (ki talán Nyitramegyének 1281-ben előforduló főispánjával azonos) 1299-ig ismeretes, mely utóbbi évben többi között az esztergommegyei Köbölkút is kezén van; Miklós a gyimesi Forgács család egyenes őse; miután most még hozzá járul, hogy atyjuk az Árvával határos Turóczmegyében is birtokolt, megczáfolhatatlan, hogy András árvai főispánban 1291-ben a negyedik fivérre kell ráismernünk. Ennek fia András 1357-ben fordul elő.

b) Az öregebb Cseklésziek.
A Pozsony, megyében még most is létező Cseklésznek legrégibb birtokosa Ják nb. Mika fia Csépán bán, kitől azt II. András király megvette és 1206-ban Hontpázmán nb. Tamás fia Sebesnek adományozta._{Fejér, III/I. k. 73. l. Fejérnek azon véleménye, hogy e Ceky alatt Csataj értendő, helyrajzi viszonyoknál fogva el nem fogadható, mert e Ceky akkor Iván, Kosztolány és Eberharddal együtt Szent-Györgyhez tartozott.}* De Sebes utódai mellett találunk nemsokára a Hontpázmán nemzetséghez tartozó más cseklészi birtokosokat is, kiknek őséről, Pálról, puszta nevén kivül egyebet nem tudunk. Ő is cseklészi birtokos volt-e? ismeretlen, de a nagy valószinüség arra mutat, hogy benne Tamást, a Bazini és Szentgyörgyiek ősének fivérét szabad felismernünk. Három fia volt: Kozma, Sebes és I. Bökény.
Kozmáról csak ismeretes, hogy a pozsonymegyebeli, a Csallóközben feküdt torcsi birtokát még a tatárjárás előtt a pozsonyi apáczáknak adományozta. Midőn ezt 1290-ben emlitik, akkor e Kozmát «Cseklészi»-nek nevezik._{Hazai okmtár, VIII. k. 283. l.}* Miután később arról értesülünk, hogy egyik oldalrokona ez adományozást megtámadta, biztosra vehetjük, hogy Kozma egyenes utódok hátrahagyása nélkül halt meg.
Sebesről tudjuk, hogy 1236-ban, midőn a Cseklész melletti Monor birtok ügyében annak tulajdonosai között pör folyt, neki és Bökénynek tanuskodnia kellett volna és hogy Sebes helyett, ki a király és az ország szolgálatábanvalamely fontos teendője miatt meg nem jelenhetett, Bökény tanuskodott._{Wenzel, VII. k. 25. l.}*
1233 és 1236-ban bizonyos Sebes Nyitramegye főispánja; de mivel ez időben a Szentgyörgyiek családjából való Sebes is élt, kinek atyja Tamás azelőtt szintén e megyében főispánkodott, biztossággal nem mondhatjuk, vajjon itt Cseklészi vagy Szentgyörgyi Sebessel van-e dolgunk.
Bökény előkelő nőt vett feleségül: Erzsébetet, III. Béla király leányának leányát, kinek születési viszonyairól – sajnos – többet nem tudunk; 1260-ban még élt. Ebből a házasságból biztosan csak két gyermeket ismerünk: Angyalkát és II. Bökényt, – mert azt, vajjon Bökény fia Kozma, ki Fejér, IV/III. k. 66. l. szerint 1262-ben Péter fia Hektortól annak belleszi birtokát (Nyitramegyében) megvette, a Cseklésziekhez tartozik-e, nem merjük állitani.
Angyalka 1230-ban kijelenti a pozsonyi káptalan előtt, hogy Torcson lévő 300 holdnyi birtokát Csámának és fiának Uracsnak, kik már régibb idő óta szolgálatában állanak és kötelességeiket hűségesen teljesitették, adományozza._{Hazai okmtár, VIII. k. 26. l.}* Ez Uracs fia László fia Péter 1356-ban a «Patonyi» nevet viseli.
II. Bökény 1260-ban merül fel, de már akkor pénzszükével kell küzdenie. Midőn anyja Erzsébet tőle hitbéri és hozományi követeléseinek kielégitését kérte, nem volt képes őt készpénzben kifizetni és midőn ez évben anyját Beke, Kürt, Paka és Csütörtökhely nevü csallóközi birtokaival kielégiti, ezt azzal indokolja, hogy az éppen lefolyt (magyar-cseh) háboru neki nagy kárt okozott._{Wenzel, VII. k. 535. l.; v. ő. Az Árpádok családi története cz. művem 380–384. oldalaival.}* Anyagi ziláltsága azonban nőttön nőtt. 1266 és 1282 között majthényi birtokait lassan-lassan az Elefántiak kezébe adja, midőn az évek folyamán reá felvett kölcsönöket nem tudta visszafizetni. 1290-ben bevallja, hogy a torcsi földeket, melyeket még nagybátyja Kozma 1241 előtt a pozsonyi apáczáknak adományozott vala, saját czéljaira elfoglalta, de lelki üdvére való tekintettel ezeket most nem csak visszaadja, de még két cseklészi szőllőjével is toldja. Utoljára már úgy szerez magának pénzt, hogy jobbágyait fizetésért szabaditja fel, a mint ezt 1303 junius 9-ikén Hém fia Tamás fia László kürti jobbágygyal teszi;_{Knauz, II. k. 521. l.}* 1304 február 23-ikán egy másik kürti jobbágyát szabaditja fel, de most már az az indokolása, hogy ezt elhalt fia János lelki üdvére teszi;_{U. ott, 540. l.}* ez az utolsó róla szóló egyenes hir. Fiáról, az előtte elhunyt Jánosról nevén kivül mit sem tudunk; de volt még két leánya is. Ezek egyike: Katalin már 1260-ban élt és akkor azt olvassuk, hogy Bökény anyja Erzsébet a fiától kapott csallóközi birtokokat e Katára ruházza át. 1291 január 22-ikén Kata már Magyar nb. Olgyai Péternek a neje és két fiunak az anyja, kiknek Bökény a Galántha melletti hódi birtokát adományozza._{Hazai oklevéltár, 125. l.}* 1308 május 25-ikén Kata már özvegy és Szentgyörgyi Ábrahám örököseitől az atyja után őt illető leánynegyedet kapja meg; ebből tehát tudjuk, hogy Bökény akkor már nem élt_{Anjoukori okmtár, I. k. 151. l., hol a keltezés óvatossággal veendő, mert 150. l. szerint Olgyai Péter ugyanazon napon még élt volna.}*. 1350-ben még azt is emlitik, hogy Olgyai Péter fia Andics a csallóközi Németfalut nagyatyja, Cseklészi Bökény után örökölte. Andics 1354 kezdetén vagy 1353 végén halt meg, a nélkül, hogy fiörököst hagyott volna hátra, mire a király összes birtokait Kont Miklósnak adományozta, ki 1355 november 22-ikén Andics leányát Margitot, Ludány nb. Családi Miklós özvegyét hitbér és negyedére nézve kielégitette s egyuttal néhai Cseklészi Kata (Péter özvegyének) hagyatékát is kiadta.
Bökénynek másik, névleg ismeretlen leánya, Hegyes Jakab fivéréhez: Lászlóhoz ment férjhez, kitől István nevü fia született. Ez István előadja 1311 október 20-ikán, hogy nagyatyjától, Bökény fia Bökény comestől valamikor a csallóközi Vökk birtokot kapta._{Knauz, II. k. 651. l.}*
Miután II. Bökénynek egyéb fiutódaira többé nem akadunk és abból, hogy leányának Katának, negyedi igényeit már Szentgyörgyi-Bazini Ábrahám örökösei elégitették ki s hogy cseklészi birtoka 1308-ban már Ábrahám családja kezében volt, biztosra vehetjük, hogy nem is voltak fiörökösei; egyuttal azt is mondhatjuk, hogy a Hontpázmán nemzetségnek ez ága vele kihalt. Cseklészi birtoka nem maradt sokáig Ábrahám utódainál, mert a király ezt magához vette és Vörös Ábrahámnak, az ifj. Cseklésziek ősének adta. Az öregebb Cseklésziek leszármazása pedig a következő:

Hontpázmán nb. Pál; I. Bökeny 1236 neje: Erzsébet III. Béla király unokája; Sebes 1230; Kozma 1241 előtt; II. Bökény 1260–1304; János † 1304 körül; Katalin 1260–1308 férje: Magyar nb. Olgyai Péter; Leány férje: Hegyes Jakab fivére László † 1311 előtt

c) a petri Derzs család elei.
Petri vagy Mező-Petri Szatmármegyében fekszik. Itt találjuk Gergely fiát: Petri Lőrinczet és (Lőrincz fia) Derzs fia Lászlót, kik 1325-ben Szabolcsmegyében fekvő Kozma és Miklós nevü birtokukat a Kállaiaknak elzálogositják._{Fejér, VIII/II. k. 678. l.; Hazai okmtár, VII. k. 389. l.}* Lőrincz 1334 julius 15-ikén Szatmármegye szolgabirái előtt kijelenti, hogy Gutkeled nb. Rozsályi Györgynek birtokán elkövetett hatalmaskodás dolgában Györgynek bizonyos kártalanitást fizet._{Anjoukori okmtár, III. k. 98. l.}*
1336 február 21-ikén arról értesülünk, hogy Gergely fia Petri Lőrincz és Derzs fia László már akkor, midőn Trencsényi Máté lázadásának leveretése után a király a jogtalanul elfoglalt birtokokat jogos tulajdonosaiknak visszaadta, Majs fia Mihálynak Dobos, Oroszpályi, Léta és Város-Dobos nevü ősi birtokait elfoglalták és még mindig elfoglalva tartják. Fennebbi napon azonban egyezkednek, a mennyiben a vitás birtokokat maguk között felosztják és a Petriek a szabolcsmegyei besztereczi monostorra vonatkozó kegyuri joguknak egy részét Mihálynak átengedik._{U. ott, 249. l.}*
László fiai: András, Derzs (szül. 1334 kör.) Pál (szül. 1336 kör.) és Péter (szül. 1338 kör.) továbbá Lőrincz fia Tamás (szül. 1336 kör.), mindnyájan Dobosiak, 1342 szeptember 7-ikén Derzs fia Lászlót a szabolcsmegyei Besztereczmonostorhoz tartozó Ujfalu és Dobos nevü birtokuk elidegenitésétől, Gábor fia Lukácsot pedig annak megszerzésétől tiltják._{Anjoukori okmtár, IV. k. 261. l.}* 1349 április 21-ikén pedig kijelenti Hontpázmán nb. Gergely fia Lőrincz fia Petri Tamás és ugyanazon nb. Sándor fia Sándor, hogy dobosi, dégi, pályi, terestelki és városdobosi birtokrészeiket, melyeket részben már Lőrincz elzálogositott, Hontpázmán nb. Batyáni Péternek, ki azokat zálogban tartja és úgy Tamást mint Sándort inségökben már többször támogatta, bizonyos felülfizetés mellett eladják._{Károlyi okmtár, I. k. 181. l.}* Petri Sándor és Petri Lőrincz fia Tamás 1356 november 27-ikén Bátori Miklós ellen a király elé idéztetik._{Anjoukori okmtár, VI. k. 519. l.}* Petri Sándor fia Miklós és Petri Derzs fia László 1392 deczember 16-ikán Nagydoboson birtokolnak és ottani birtokukat Batyáni Péter fia Jánosnak engedik át, mi ellen Károlyi Simon fiai László és Mihály tiltakoznak._{Károlyi okmtár, I. k. 460. l.}*
Derzs fia László 1407-ben saját úgy mint gyermekei: Péter, János, Benedek és Erzsébet nevében kijelenti, hogy (szabolcsmegyei) Mizsetei Péter és fia János őket néhai Mizsetei Sándor leánya, fentebbi Derzs nejének, hitbéri és hozományi illetőleg leánynegyedi követelésére nézve kielégitette;_{Fejér, X/IV. k. 825. l.}* 1422-ben pedig petri Ders László és fiai Péter, Benedek, Gergely, Ágoston és Márk arról panaszkodnak, hogy szántai Laczk Jakab volt erdélyi vajda szabolcs megyei nádudvari birtokukat, melyet Mizsetei Pétertől és fia Jánostól vásároltak, elfoglalva tartja._{Fejér, X/VI. k. 459 l.}*
Ezek szerint a következő leszármazást kapjuk:

1. Hontpázmán nb. Gergely; 2. Hontpázmán nb. (Lőrincz); Lőrincz 1325–1336; I. Derzs; Fiak; Tamás sz. 1336. kör.–1356; László 1325–1342; András 1342; II. Derzs sz. 1334 kör. neje: Mizsetei Sándor leánya; Pál sz. 1336 kör.–1342; I. Péter sz. 1338 kör.–1342; László 1392–1422; II. Péter 1407–22; János 1407; Benedek 1407–22; Gergely 1422; Agoston1422; Márk 1422; Erzsébet 1407; folytatják a petri Derzs családot.

Ebből már most megczáfolhatatlanul kiviláglik, hogy a petri Derzs család a Hontpázmán nemzetségnek egyik ága s többi között a szabolcsmegyei Besztereczmonostor és Léta birtokosa. Hogy e két utóbbi birtokot különösen kiemelem, ennek az az oka, hogy egy helyen_{«Nagy Iván» cz. folyóirat, I. 107. l.}* azt találom, hogy a Cist. Szatmár fasc. 4 nr. 19 alatt őrzött okirat értelmében Simon fiai Pál comes és Lőrincz egyrészről, Pekri Gergely fia Lőrincz másrészről 1337-ben a szabolcsmegyei Beszterczemonostorát és Létát maguk között felosztják és hogy az idézett helyen Pekri Gergely fia Lőrincz, az osztozóknak egyike, a Tétény nb. kőrösmegyei Pekri család tagjának mondatik. A fentebbiekből pedig kiviláglik, hogy ez esetben a Hontpázmán nb. Petri Gergely fia Lőrinczczel van dolgunk.

4. Káron nemzetsége.

A veszprémi káptalan 1280 május 1-én tanusitja hogy Giczi Gergely valamikor Karun nb. Lukács fia Imre és Szilveszter fiai Péter és Jánosnak földjét zálogba vette, mely zálogos birtok fiaira István és Mátéra szállt, kik azt most fennebbi Péter fia Lambert beleegyezésével Dém fia Balázsnak öt márkáért zálogba adják. A földek neve: Gesztej és Csampap. Ki lett kötve, hogy a birtok, ha Lambert ezt egy év lefolyása alatt ki nem váltja, Balázs tulajdonába megy át. Miután pedig sem Lambert, sem rokonainak egyike 1281 május 1-én ki nem váltotta, felkérte Balázs a veszprémi káptalant, hogy erről bizonyitványt állitson ki, mit a káptalan, 1282-ben meg is tett. Ebben e Balázs «Démi»-nek, a Káron-nembeliek pedig a Gicziek rokonainak neveztetnek._{Fejér, VII/II. k. 95–97. l.}*
1283 julius 13-ikán tanusitja a nyitrai káptalan, hogy Ürményi Pál fia Benedek és Szölösi Botor fia Ratow Ürményben lévő azon birtokuk harmadát, melyet valamikor Karun nb. András fia Sándor és Miklós fia Andrástól vásároltak, rokonuknak, Vásárdi Gálnak átengedik._{Fejér, VII/V. k. 461., 462. l.}* Ennyit tudunk a «Karun» nemzetségről.
Karun nevü falu volt valamikor Szerémmegyében, de erre nem lehet ez esetben gondolnunk, mert a két adatban előforduló helynevek más vidékre utalnak.
A nevezett helységek és személyek Veszprém- és Nyitramegyében szerepelnek, de ezekben Karun helység nincs. De miután a nevezett két megye között a mindkettejükkel határos Komáronmegye fekszik, nagyon is valószinü, hogy a «Karun» nemzetség neve Komáronmegye csallóközi járásában még ma is létező Karam pusztával azonos.

5. Katisz nemzetsége.

a) A Salgó Tarjániak.
Ez ág őséről, Illés-ről csak annyit tudunk, hogy 1227-ben a nógrádmegyei Luczin mellett birtokol; 1232-ben Korpás fiai ellen a Gömörmegyében fekvő Sajó-Keszőt elvesztette;_{Anjoukori okmtár, V. k. 83. l.}* 1243-ban pedig arról értesülünk, hogy fivére Etre (Eghruh) Gömörmegyében, a Holboka mentén, ő maga pedig Roszlosna mellett birtokol;_{Fejér, IV/I. k. 291. l., Wenzel, VI. k. 445.}* birtokai Gömör- és Nógrádmegyében feküdtek és három fia volt: Mihály, Péter és Simon.
Mihályt nemzetségbeli rokona, Simon fia: a gonosz Fulkó még 1246 előtt megölte s az ország bárói által reá kimondott itéletet, a párviadalt, kijátszotta, később azonban kegyelmet nyert._{Fejér, IV/I. k. 402. l.}*
Péter 1246 január 10-ikén a nógrádmegyei Tarján birtokosa,_{U. ott, 408. l.}* 1258-ban pedig a gömörmegyei Tapolcza ura,_{Wenzel, XII. k. 688. l.}* 1265-ben a nógrádmegyei Kutasó melletti birtokos._{U. ott, a XI. k. 547. l. 517. lapon levő okmány mely őt 1262-ben gömörmegyei birtokosnak nevezi, későbbre helyezendő.}* A IV. Béla és István között a 60-as évek első felében kitört villongások alatt Péter állandóan István pártján állt. Póka és Barnabás nevü szolgáival a feketehalmi ostrom után Magyarországba visszatérő Istvánhoz csatlakozott és mindaddig, mig az utóbbi békét nem kötött, összes vállalataiban részt vett_{Wenzel, VIII. k. 200. l.}*. 1271 junius 28-ikán jelen van, midőn a Katisz nemzetség egyéb tagjai a nógrádmegyei Libercse, Garáb, Parócza és Szalatnya birtokokat maguk között felosztják._{Wenzel, VIII. k. 353. l.}* Ez a róla szóló utolsó hir; 1294 óta már csak fiai szerepelnek: Péter, Lesták, Jákó, Mihály és Mikó, kiknek története nem tartozik e sorok keretébe.
Illés fia Simon két fiut: Miklóst és Simont s három leányt hagyott. Az egyik leány, kinek nevét nem ismerjük, a nógrádmegyebeli Szügyi Miklós fia Andráshoz ment férjhez. 1280-ban tanusitja az esztergami káptalan, hogy Tarjáni Miklós és Simon, Simon fiai, Illés unokái, nógrádmegyebeli emberek, Feketeerdő nevü birtokukat sógoruknak Szügyi Andrásnak 150 márkáért elörökitették; László király pedig ezt 1283-ban helybenhagyja._{Fejér, V/III. k. 173. és 174. l. A Szügyiekről lásd a Turul 1900. évf. I. füzetét.}*
A két másik leány: Anna és Ilona. Anna Nagal nb. Márk fia öregebb Batisz-hoz, Ilona pedig ennek fivéréhez Miklós-hoz ment férjhez. Mindketten 1325 november 30-ikán özvegyek és kijelentik, hogy a gömörmegyei Bátka helységből őket illető azon leánynegyedrészt, melyet unokaöcscseiktől kaptak, e Batisz fia Miklós leányának Margitnak, Szinyéri Lőrincznének adják._{Anjoukori okmtár, I. k. 226. l. – Midőn az egri káptalan ez adományozást 1354 november 11-ikén átirja, akkor Batiszt «Gömöri»-nek nevezi, Margit akkor már özvegy.}*
Miklós és Simon fivérek – mint láttuk – 1280-ban merülnek fel, midőn sógoruknak, Szügyi Andrásnak a feketeerdői birtokot eladják.
Miklóssal aztán 1290-ben is találkozunk, midőn a Katisz nemzetség egyéb tagjaival együtt az ezek és a Ratold nemzetség néhány tagja között a szőllősi vár elfoglalása miatti villongásokat kiegyenlitik._{Fejér, VI/I. k. 69. l.}* 1291 julius 27-ikén mindketten csereszerződést kötnek Nigal nb. Márk fia öregebb Batiszszal, a mennyiben Sajó-Gömör nevü birtokukat, melyet még V. István királytól atyjuk haláláért megjutalmazás gyanánt kaptak, Batisznak átengedik, ettől pedig a nógrádmegyei Szőllős várát kapják._{Wenzel, X. k. 17. l.}* Ez ugyanazon Batisz, ki később kettejük nővérét, Annát, nőül vette, mert az okiratból ki nem tünik, hogy Batisz már csere idején, kettejük sógora lett volna. – A két fivér utolsó közös akcziója 1295-re esik, midőn a Katisz nb. Szőrősiek gömörmegyei (Mátra-) Novák birtokukat a Szuhai családbelieknek eladják; ez alkalommal Simont «Synka»-nak nevezik._{Fejér, VII/V. k. 527 l.}* Simonnal nem találkozunk többé, Miklós pedig még 1308 november 10 és 15-ikén tanuja annak, hogy a Trencséni Máté Károly királyt elismeri s akkor Simon fia Casichi Miklós névvel él._{Acta Legat. Card. Gentilis 114. l.}* Két fiát ismerjük: Miklóst és Illés-t.
Mindketten 1325 november 30-ikán merülnek fel, midőn atyjuk nővéreit, Annát és Ilonát Bátka után őket illető leánynegyedükre nézve kielégitik, 1327-ben Tapolcza nevü gömörmegyei birtokukat rokonuknak, Katisz nb. Beji Dezsőnek Roff nevü birtokával cserélik el._{Anjoukori okmtár, II. k. 344. l.}* 1341-ben mindketten a «Tarjáni» nevet használják._{Fejér, VIII/IV. k. 500., 502. l.}* Illésről azonban 1341 után mitsem hallunk.
Midőn a garábi apát 1345 április 6-ikán szomszédait garábi birtokának használatától eltiltja, akkor már csak Illés fiairól: Szőllősi Dénes és Benedekről van szó, mig nagybátyjuk Miklós a «Salgói» nevet viseli._{Anjoukori okmtár, IV. k. 495., 496. l.}* 1348 október 21-ikén pedig ujabb családtagokkal találkozunk; a mikor Simon fia Miklós fia: Salgói Miklós saját úgymint fiai János és István nevében, továbbá Illés fiai: Salgói Dénes, Benedek és Miklós kijelentik, hogy a Salgó-vára mellett fekvő Tarján nevü, közös birtokban maradó jószág kivételével, szőllősi birtokukat a legközelebb tartandó családi tanács alkalmával fel fogják osztani._{U. ott, V. k. 245. l.}* Miklós még 1358-ban nógrádmegyei esküdt; ez évben még Dénest is életben találjuk._{Kubinyi, Hontmegyei okmtár, 207. l.}*
Nemzedékrendjüket majd alább közöljük.

b) A Szalatnyaiak és Zagyvafőiek.
Az egri püspök Zagyvafőn 1290-ben kiállitott oklevelében tanusitja, hogy a Roland nembeliek a következő személyekkel kibékülnek: 1. Lesták fia Mihálylyal, 2. Mihály fia Simonnal, 3. Simon fia Miklóssal, 4. Ferenczczel, 5. ezeknek összes rokonaival. Az ellenségeskedés onnan támadt, hogy a Ratold nembeliek Miklós comes fiát Lestákot megölték és a fennebbieknek szőllősi várát elfoglalták. A kibékülés pontjai: hogy Szőllőst visszaadják és hogy egymás között a következő házassági frigyet kötik:
a) Ratold nb. István fia Laczk nőül veszi Lesták fia Miklós comes leányát; b) Aba nb. Amadé nádor, ki az egyezkedést közvetiti, nejének nővérét nőül adja Mihály fia Simonnak, c) Ratold nb. Balduin fia Lőrincz nőül veszi Mihály comes leányát, d) Ákos nb. Detre fia Benedek leánya pedig férjhez megy Miklós comes fia Miklóshoz._{Fejér, VI/I. k. 69., 70. ll.}*
Minthogy az előbbiekből tudjuk, hogy a nógrádmegyei Szőllős vára a Katisz nb. Tarjániak-é volt és az alábbiakból ki fog tünni, hogy a nógrádmegyei Zagyvafő szintén e nemzetség egyik ágának birtokához tartozott, már előre kimondhatjuk, hogy a Ratoldnembeliek ellenfelei – az egy Ferenczet kivéve, kiről más helyen azt mondom, hogy Hontpázmán nb. Betyend bánnak a fia és a Katisz nb. Szécsenyiek sógora – mind a Katisz nemzetség tagjai; csak az a kérdés: hogy hova tartoznak, miután jól tudjuk, hogy e nemzetségnek 1290-ben bizony még igen sok más tagjai is éltek. Az hogy itt a szőllősi vár birtokáról és Miklós fia Lesták halálának megtorlásáról van szó, arra mutat, hogy a nevezett személyeket közös érdek köti össze s hogy nemzetségöknek egy oly csoportjához tartoznak, melyet a legközelebbi rokonság csatol egymáshoz és igy, ha fontolóra veszszük, hogy Simon fia Tarjáni Miklós köztük van, hogy a Lesták, Mihály és Simon név Illés utódainál elég gyakran szerepel, azon másik következtetésre kell jutnunk, hogy mindannyian Illés ágához tartoznak. Keressük már most a közelebbi összefüggést.
Mihály fia Simon minden valószinüség szerint azon Illés fia Mihálynak a fia, kiről fennebb láttuk, hogy Simon fia Fulko őt 1246 előtt megölte. A többiekre nézve a Lesták név lesz az útmutató.
1271-ben láttuk, hogy Illés fia Péter oldalán Lesták fia Miklós is helyet foglal, a midőn a Katisz nemzetségnek egy másik ágával Fulko utódai Libercse, Garáb, Parócza és Szalatnya birtokán osztozkodnak. E Miklós akkor már a «Szalatnyai» nevet viseli. IV. László 1277-ben egy oklevelében elmondja, hogy Csák nb. Ugron közvetitésére Lesták fia Miklósnak, ki még most is Ugronnál tartózkodik, az őseitől elvett losonczi (nógrádmegyei) birtokot visszaadta, de most, mivel tudomására jutott, hogy Miklós ősei ezt mint a Gertrud királyné ellen elkövetett merényletnek részesei elvesztették, megint visszavette és Tomaj nb. Dénes nádor fiainak adta, kiket tulajdonképen illet._{Hazai okmtár, VI., k. 257. l.}* 1291 augusztus 29-ikén fiaival együtt elismeri, hogy Fulko fia Farkas – a Szécsényiek őse – Szécsényben, Rimóczon, Almáson és Géczen oly birtokrészeket szerzett, melyekhez sem a nemzetség más tagjainak, sem neki, semmi köze sincs. 1294-ben Lesták fia Szalatnyai Miklós, ennek fia László és utóbbinak fivérei a nógrádmegyei Megyer szomszédai; János fia Mátyás (egyszer Murha) valószinüleg nemzetségbeli rokonuk._{Fejér, VII/III. k. 102., 106. ll.}* 1295-ben már csak fiaival találkozunk: Miklóssal és Vechlow-val, kik egyéb nemzetségi rokonaikkal beleegyeznek, hogy a Szőrösiek a gömörmegyei Novák birtokot eladják; az illető okmány_{Fejér, VII/V. k. 528. l. Wenzel, X. k. 346. l. A ritkán előforduló «Vechlow» névre megjegyzendő, hogy már 1246-ban a nógrádmegyei Garábon bizonyos «Wechuslous» birtokos van (Fejér, IV/I. k. 407 l.); miután Garábon a Katisz nemzetség is birtokolt, alig tévedünk, ha e Vetyló-t is e nemzetség tagjának tartjuk. Azon «Vinguzlow», kinek birtoka 1232-ben a gömörmegyei Sajó-Kesző mellett feküdt (Anjoukori okmtár, V. k. 84. l.) valószinüleg vele azonos.}* e fiakat «Sew» és Miklósnak nevezi; Sew kétségkivül ferdités vagy a Desew név második fele; de a későbbi okiratok csak Miklóst és Vetyló-t ismerik, kik 1299-ben nemzetségük más tagjaival együtt kijelentik, hogy Farkas mesternek a fent nevezett helységekben levő részeiket átengedik; mindkettejüknek akkor már fiaik is vannak; Miklósnak: Tamás és Pető, Vetylónak: Dezső és Benedek.
Ezután igen hosszu idő mulik, mig ujra a család nyomaira akadunk; Miklós és Vetyló akkor már nem is él, 1342 május 16-ikán t. i. a váczi káptalan tanusitja, hogy Miklós fia Zagyvafői Pető saját úgy mint fia János nevében kijelentette, miszerint Szivina (ma Szinóbánya) nevü birtokát Szécsényi Tamás vajdának Baba és Korláttelek nevü birtokáért elcserélte, mely cserébe Pető fivére Tamás és ennek fiai, kik ottani birtokukat a vajdával már azelőtt elcserélték, beleegyeznek._{Anjoukori okmtár, IV. k. 217. l.}*
Zagyvafői Miklós fia László 1405 május 28-ikán Katisz nb. Kónya bán fia Simonnak borsodmegyei alispánja,_{Sztárai okmtár, V/II. k, 46.}* miből kiviláglik, hogy a Katisz nb. Zagyvafői család tagja.
Arani Miklós, nógrádi-honti és gömöri főispán megnyeri 1437-ben zálogjogon a magvaszakadt Zagyvafői Miklós pöstyéni birtokrészét._{Melczer okmtár, 65. l.}*
A zagyvafői Pető család, a mellyel 1420-ban Külső-Szolnokmegyében találkozunk,_{Csánki, I. k. 673. l.}* ezek szerint tehát szintén a Katisz nemzetség egyik hajtása.

c) «Scheruk» és fiai.
A Katisz nemzetség egynéhány tagja 1295-ben beleegyezik, hogy a Szőrösiek Nógrádmegyében fekvő nováki birtokukat a Szuhai családbelieknek eladják; a beleegyezők között «Scheruk fiai Scheruk és Miklós» is szerepelnek._{Fejér, VII/V. k. 527. l.}* Hogy a Scheruk névnél Fejérnek egyik olvasási vagy szedési hibájával van dolgunk, az bizonyos, de ki legyen már most a «Scheruk»?
Mindenek előtt azonban ki kell emelnünk, hogy Scheruk fiainak rokonai: 1. Simon fiai Miklós és Sinka (= Simon), 2. Péter fiai: Mihály, Lesták, Miklós, Jákó és Péter, 3. Fulko fia Farkas, 4. Mihály és fiai Simon és Tamás, 5. Lesták fia Miklós fiai «Sew» (ferdités) és Miklós kivétel nélkül Katisz nembeli emberek. Mindamellett még sem mondhatjuk, hogy a Katisz nemzetség sorában valamikor Scheruk nevü tagra akadtunk volna.
Az esztergomi káptalan 1279 julius 6-ikán tanusitja, hogy Etruch fiai Etruch és Miklós a következő birtokban osztozkodtak: Berzencze, Szalatnya, Kemenecz, Lescav (mely ezelőtt bizonyos Pózsáé volt és mindenesetre Liszkó-nak felel meg) Kálnó, Terbeléd, Kocho, Záhora, Bátka, Boholnok és az ozdini vár._{Wenzel, XII. k. 267. l.}* Miután e birtokok Nógrádmegyében feküdtek és köröskörül a Katisz nemzetség birtokaival határosak voltak, határozottan állithatjuk, hogy Fejérnek a «Scheruk»-ja nem más mint «Etruch», úgy hogy a beleegyezők sorában szereplők között Etruch fiait Etruch és Miklóst is találjuk, kik az 1279-ben szerepeltekkel azonosak. Etruch pedig nem más mint az Ethuruh, Echruh, Eguruh, Echuruh alakban ismert nemzetségi és személynév, mely az idők folyamán az «Etre» alakot kapta és a csallóközi Etre-Karcsa helység nevében még most is szerepel.
Etre utódai felvették ősük nevét és miután ezt egyik birtokukhoz, a már 1279-ben előforduló Kálnóhoz füzték, ők lettek a kálnai Etre család alapitói, melynek egyik, ifj. Etre fia Etre-től származó ága Abaujvármegyében is birtokolt._{V. ö. Csoma József «Abaujvármegye nemes családjai» cz. művének 182–184. lapjaival.}*
Miután már fentebb kimutattuk, hogy Katisz nb. Illés fivére Eghruh 1243-ban a gömörmegyei Holobok mentén birtokos (unokái 1337-ben is ott birtokolnak);_{Anjoukori okmtár, III. k. 436. l.}* e helyen még hozzátesszük, hogy ezen Etre (Eghruch) 1246-ban Garáb mellett is birtokol,_{Fejér, IV. k. 407. l.}* bebizonyitva találjuk, hogy a kálnai Etre család a Katisz nemzetségnek eddig ismeretlen hajtását kéoezi, leszármazása pedig a következő:

Katisz nb. Ismeretlen; Kálnói Etre-család; Illés 1227–1243; Salgó-Tarjániak;I. Etre 1243–1246; I. Mihály † 1246 előtt; I. Péter 1246–1271; I. Simon † 1272 előtt; II. Etre 1279–1295; Miklós 1279–1295; III. Etre 1337–1358; Fiak 1337; II. Péter 1294–1324; Fiak 1328; Lesták 1295–1328; Jákó 1295–1328; II. Mihály 1295 † 1328 előtt; Mikó 1295–1328; I. Miklós 1280–1309; II. Simon 1280–1295; Leány férje: Szügyi Miklós; Anna 1325 férje: Nigal nb. Gömöri Batisz; Ilona 1325 férje: Nigal nb. Gömöri Miklós; Fiak 1328; II. Miklós 1325–1358; Illés 1325–1341; János 1348; István 1348; Dénes 1345–1358; Benedek 1345–1358; III. Miklós 1348

1176. «Korzan» nemzetsége.

V. Istvánnak egyik 1263-ban kiállitott kiadatlan oklevele következőleg hangzik:

(Stcphanus) dei gracia iunior rex Ungarie, dux Transsilvanus, dominus Cumanorum omnibus Christi fidelibus presentem paginam inspecturis salutem in omnium salvatore. (R)egia majestas cui ad bonorum laudem vindicatam ... malorum gladius ... commissus tunc remediis invigilat subditorum, dum sua virtute abusus extingitur, conatus reprimitur et appetitus reproborum noxius refrenatur et eius regnum latronibus, furibus et ab aliis malis hominibus expurgatur. Proinde ad universorum noticiam tam presencium quam futurorum tenore presencium volumus pervenire, quod cum Petrus filius Uza et Franciscus frater eiusdem de genere Korzan iniquos tamquam publicos latrones et fures manifestos a comprovincialibus omnibus proclamatos et in forma judicii de latricinio et furto legitime convictos, potestatem nobis traditam volumus exercere et vindiciam summopere de eisdem manus nostras ultrices fuge presidio evaserunt, nos, quorum de consilio omnium barronum nostrorum et regni magnatum tunc presencium sentenciando decrevimus dictum Petrum et fratrem eiusdem prefatum, ubicumque irtveniantur capiendos et inpune ... puniendos et omnes possessiones terras et totam substanciam eorumdem hereditariam empticiam, et quocumque titulo habitam decrevimus confiscandam distribuendam et penitus sibi et suis heredibus abdicandam, ut ceteri simili pena pertriti ad hujusmodi maleficia minime persiliant committenda, terras seu possessiones ipsorum scilicet Kurthol, Bodun et Saag vocatas ac omnes alias possessiones ipsorum cum omnibus montibus, silvis, nemoribus, pratis, molendinis et aliis suis pertinentiis, attinentiis appendiciis et utilitatibus omnibus earumdem dilecto et fideli baroni nostro venerabili patri magistro Job episcopo Quinqueecclesiarum contemplacione sue persone non eeclesie et Zah comiti fratri eiusdem de genere Zah, ob alta et clara servicia nobis regno et regie corone semper indefesse et fideliter exhibita contulimus irrevocabiliter concessimus dedimus atque tradidimus jure hereditario sibi suisque heredibus heredumque successoribus sub eisdem metis et terminis, quibus circumdantur et concluduntur ab antiquo, peremptorie possidendas; privilegiis litterisque regiis per carissimum patrem nostrum B. illustrem regem Ungarie aut per quoslibet alios, aut etiam per nos predictis Petro et Francisco ver cuilibet aliis (s)uper ipsis terris seu possessionibus Kurthol, Bodun et Saag concessis traditis sive datis et dandis non obstantibus, quia dicta privilegia et litteras seu munimenta reprobavimus, refutavimus irritasque fore et inanes ubicunque reperiuntur et quandocunque exhibeantur sentencialiter decrevimus statuimusque ... nullius firmitatis et valoris predictis Petro et Francisco heredibusque eorum omnibus super prefatis terris seu possessionibus ac super aliis possessionibus suis perpetuum silentium imponendo. (I)n cujus rei testimonium et eternam memoriam presentes concessimus litteras duplicis sigilli nostri munimine roboratas. (D)atum per manus magistri benedicti prepositi Orodiensis aule nostre vicecancellarii dilecti et fidelis nostri (a)nno domini millesimo ducentesimo et sexagesimo tercio.

(Eredetije hártyán; a most hiányzó pecsét vörössárga selyemzsinóron függött. A borosjenei Muslay család váczi levéltárából rendelkezésemre bocsátotta Mocsáry István százados úr Váczon).
Miután az okiratban emlitett Usz fiai Péter és Ferencz a pestmegyei Kartal nemzetség sarjai,_{V. ö. «A magyar nemzetségek» cz. müvem II. k. III–113. ll.}* világos, hogy a «Karzan» csak a Kartal nemzetség egyik variációja, melyet mindeddig csak e példányból ismerünk. Itt csak az legyen kiemelve, hogy Corzan folyó s Corzan halastó 1268-ban a komáronmegyei Tany helység mellett létezett, miből az következik, hogy Úsz fiai Kartalon kivül még a Pestmegyével határos Komáronmegyében is a Corzan mentén birtokoltak és hogy ennek következtében a «de genere Korzan» megjelöléssel is éltek._{Bővebbet erről a «Századok» 1899. évf. 722–723. old.}*
Mellékesen legyen még felemlitve, hogy a Tengerdiek 1297-ben egy ujmáli szőlőt vásárolnak, mely valamikor Csuda fiai és Bertalan területén Ják comes birtokát képezte_{Wenzel, V. k. 174. l.}* s melyet Mechfried fia Mechfried budavári polgár vétel utján szerzett. Csuda és Bertalan a Kartal nb. Simon fiai; Ják comes pedig Kartal nb. Benedek fia, kit 1247-től 1289-ig ismerünk.

Dr. WERTNER MÓR.

118AZ ÁRVAI VÁRKÁPOLNA SIRBOLTJAI.

Hogy az árvai vár kápolnája alatt sirboltok terülnek el, régi idők óta tudva van; de hogy mit rejtenek, kiknek hamvai porladnak ott? azt teljes biztonsággal máig sem sikerült megállapitani.
Thurzó György fehér márványból faragott szobra, az ő és fia Thurzó Imre, valamint Szunyogh János szép faragasú, szinezett fa czimerei, melyek a várkápolna falait diszitik, kétségtelenné teszik, hogy a nagy nádor és családjának több tagja itt temettetett el. Erről tesz bizonyságot az oltárral szemben, közvetlenül a szentély alatt látható nagy faragott kőlap is, mely a sirbolt bejáratát födi s melynek nehezen olvasható fölirásából megtudjuk, hogy a sirboltot a nádor neje Czobor Erzsébet épittette. Ámde ezen föliratos kőlap csak tévedésbe ejtheti a kutatót.
Egy a század elejéről származó emlékiratban ugyanis azt olvassuk, hogy a várkápolna alatt a Thurzók sirboltja terül el, melyben 28 részint réz, részint ón-koporsóban nyugosznak a család elhúnyt tagjai. De a sirbolt, mely már e század elején felnyittatott, 1894-ben, midőn azt Czigler Győző műegyetemi tanár és tanitványai fölvették s alaposan megvizsgálták, csak egy szük kamarának bizonyult, melyben három nagy, durván összetákolt faládán kivül, csupán csonttörmelékek s ruhafoszlányok voltak találhatók. A gondosan összegyüjtött ruhadarabok: egy préselt bibor-, bársony attila és hasonló zeke, melyeken az aranyzsinórzat és boglárok helye ma is meglátszik, egy selyem-nemez süveg, egy selyemmel himzett atlaszpárna, egykor kétségtelenül a nagy nádor testét fedték. Igy látjuk őtet az egykorú festményen, a ravatalon ábrázolva s azt is tudjuk, hogy aranyozott kardja innen került a nemzeti muzeumba._{Brassói Miller Jakab Ferdinánd elismervénye 18 12. márczius 1-ről. Az árvai vár levéltárában. – József fhg. nádor levele u. ott.}* Ha azonban az alig 12  méter kiterjedésü sirboltot tekintjük, nem lehet kétségünk az iránt, hogy ama 28 érczkoporsó, melyről a krónikás emlitést tesz, még ha egymás fölé rakták volna is, nem találhatott helyet a szűk üregben.
Hogyan egyeztessük tehát ezen tapasztalatainkat az emlékirat világos szavaival? Vagy csak hallomás után irta volna le a névtelen krónika irója a mesét ama 28 koporsóról? Aligha. Lám még 1894-ben is, midőn a Thurzók sirboltja fölnyittatott, egy öreg munkás váltig bizonygatta, hogy gyermek korában a sekrestye padlója beszakadt s hogy a szük nyiláson akkor egy gyermek-ifjut le is eresztettek, a ki azonban – még mielőtt a sötét üreg fenekére ért volna – elvesztette a bátorságát; a miért aztán ismét fölhúzták s a nyilást egyszerüen befalazták. Mások ismét állitják, hogy egy izben az oltár háta mögött is hasonló nyilás támadt, melyen át egy jól megvilágitott pinczeüregben elszórt embercsontok s érczkoporsók voltak láthatók.
Mindez arra enged következtetni, hogy a krónikás nem a légből kapta állitását, e mellett tanuskodik a legujabban fölfedezett sirbolt is, melyet e helyütt ismertetni szándékom.
1899-ben már tél felé járt az idő, midőn a kápolna mennyezetét támasztó sugár faragott kőoszlopok egyikét, mely az alap sülyedése miatt már hosszabb idő óta ferdén állott, nagy ovatossággal ismét függőleges állásba hozni igyekeztek. Ily czélból harmadfél méter mélységre emelték ki a régi alapokat és a körülötte lévő nagy mennyiségü törmeléket, mig végre szilárd talajra akadtak.
Ezen munka közben történt, hogy az oszloptól mintegy 3 méter távolságra egy alig fél méternyi nyilás támadt, mely egy eddig teljesen ismeretlen sirbolt fölfedezésére vezetett.
Ezen sirbolt közvetlenül a Thurzók sirboltjához vezető kőlépcsőzet mellett jobb felől terül el s ettől csak egy fallal van elválasztva. Hossza 2,50 méter szélessége 1,75 méter, magassága pedig 1,42 méter. A szük üregben mindössze csak két nagy és két kis ón koporsó volt elhelyezve s ezek is csak úgy találtak ott helyet, hogy a két kis gyermekkoporsó a nagy koporsókra volt állitva.
Minthogy a törmelék eltakaritása után, a sirbolt éjszakfelőli falán is veszedelmes repedés mutatkozott, az elkerülhetetlen javitások eszközlése végett az egész boltivet le kellett bontani, a sirboltban lévő koporsókat pedig kiemelni. Ezen munka a lehető legnagyobb ovatossággal ment végbe s a koporsók ekép épen és sértetlenül ideiglenesen a sekrestyében helyeztettek el, a hol – miután időközben a tél is bekövetkezett s a munkát be kellett szüntetni – a következő év augusztus 8-ikáig őriztettek. Ujból beszentelve s a nélkül hogy tartalmuk megvizsgáltatott volna, innen helyeztettek a koporsók «örök nyugalomra» ugyanarra a helyre, hol a végső enyészettől eddig meg voltak óva.
A négy koporsó, melynek pontos leirása alább következik, a XVII. század első felében rövid időkörökben került a sirboltba s ennek tulajdonítandó, hogy a koporsók alakja, anyaga, diszitési motivumai is csaknem azonosak.
Anyaga valamenyinek ón, mely a koporsók alsó oldalfalain máig megtartotta tiszta ezüst szinét és fényét, úgy nemkülönben a koporsók felső- és oldallapjain végig futó, stilizált liliomsziromból szépen szerkesztett, kidomborodó, dusan aranyozott barok-bordure és oroszlánfejek szájából lelógó fogantyuk. A koporsókat ezen kivül olajfestésü czimerek s hasonló, részben igen jól megőrzött, az örök életet jelképező feliratos medaillonok diszitik. De térjünk az egyes koporsók leirására.
Az első nagy koporsó hossza 203 cm; szélessége fölül 76, alól 67 cm; magassága fölül 70, alól 60 cm. A koporsó fedelének középső lapján fölül, a Szunyogh család olajfestésü czimere. Ez alatt dombormüvü aranyozott feszület s következő bevésett felirás:

«Mein Leibe ruhet hier
Die Seele hab ich
Gott befohlen, den ich
Gehorsamt bis in Tod.»
Ez alatt domboru zöld levélkoszoruba foglalt olajfestésü medaillon, melynek tárgya kivehetetlen s felirása olvashatlan.
A koporsófedél egyik (jobb) oldal-lapján, fölül és alól hasonló vésett medaillonok között következő bevésett felirás olvasható:

«Hier liegt die hoch- und wohlgeborene Frau, Frau Sidonia Gräfin Henkelin, geborene Szunekin, welche nachdem sie in ihren jungfräulichen Stand in die 15 Jahre weniger Ein Monat in aller Zucht und Tugend verharret, sich alsdann nach Gottes Schickung mit dem hoch- und wohlgeborenen Herrn, Herrn Gabriel Henkel, Graven von Donnersmark, Freiherr zu Quettl und Wesendorf, Erbherr der Land- und Herrschaft Tarnovitz und Beuten in Stand der h. Ehe begeben, und darinnen 20 Jahr gelebet auch in während der Zeit 5 lebendiger Leibeserben gezeuget, als: ein jungen Herrn und vier Fräulein, von welchen gedachtes junger Herr sammt einem Fräulein Gott entschlafen, und hiernach die wohlgedachte Frau Gräfin Anno 1665 den 24. .... durch den zeitlichen Tod von dieser Welt abgefordert. Erstrecket sich also ihr ganzes Alter auf 35 Jahr, weniger etliche Wochen. Gott der Allmächtige wolle ihnen sämmtlich eine innerliche Auferstehung verleihen.»
A koporsófedél másik (bal) oldallapján, hasonló vésett madaillonok között érczbe vésve

«Der Herr Jesus sprach: ich bin
Die Auferstehung und das Leben.
Wer an mich glaubet der wird
Lebend und wer da lebet und
Glaubet an mich, der wird
Nimmermehr, mehr sterben.»

*

(Következik még két hasonló olvashatatlan versszak.)
Ezen kivül jobb és bal felől még két rövid vers van a koporsó oldallapjára bevésve és pedig:

«Was lebt, das Stirbt durch Adams Noth.
Was stirbt, das lebt durch Christi Tod»
és

«Christus Jesus ist unserige Macht
Zur Weisheit zur Gerechtigkeit
Zur Heiligung und zur Erlösung.»

*

A koporsó alsó részének mind két hosszoldalát három érczbe vésett, különféle jelrajzokkal ellátott medaillon, ezek között pedig két-két aranyozott oroszlányfejből lecsüngő karika disziti. Hasonló oroszlányfejek diszitik a koporsó felső és alsó részének szükebb oldallapjait is.
A második nagy koporsó hossza 203 cm.; szélessége fölül 70 cm. alól 58 cm.; magassága fölül 66 cm.; alól: 5,5 cm. – alakja és diszitési módja teljesen azonos az előbbivel.
A koporsó fedelének középső lapján fölül a Henkel-czimer, ez alatt az aranyozott feszület és következő bevésett fölirás van:

«Ich weiss ein besser Leben, da mein Seel fährt, in das, frei ich mich gar, eben sterben ist mein Gewinn.»
Alól: zöld koszorúba foglalt olajfestésü medaillonban egy csontváz, kezében ásóval, a földet egyengetve a következő körirat:

«Pala unit humum mors.»
A koporsófedél oldallapján jobb felől hasonló medaillonban: homokórára állitott koponya, melynek szemüregeiből két-két buzakalász nő ki. A koponya tetején kis gyertyatartóba foglalt gyertya lobog. Körirat:

«Mors vitć initium.»
Továbbá a következő felirás van bevésve:

«Hier lieget Der hoch und wohlgeborene Herr, Herr Gabriel Graf Henkel Freiherr von Donnersmark, Herr in Gfel- und Vesendorf Erbherr der Land und Herrschaften Beuten Tarnovicz und Oderburg, nahm zur Ehe die hoch- und wohlgeborene Frau Sidoniam, Freiin Szuneghin, auf Jeszenicz im 1645 hat mit ihr in Ehestand gelebt 20 Jahr. Kinder mit ihr gezeugt, einen Sohn Lazarum, der geboren Anno 1651 den 6. Märzen, ist nur 4 Wochen alt worden und vier Fräulein Annam; Sidoniam; Mariam-Jacobinam? Eleonoram, die noch leben, und Emerentiam-Julianam, die den 4. Juli Anno 1653 geboren, den 4-ten Februarii 1654. gestorben ist. Dieses in Gott seeliger Herr Graff ist geboren im Jahr Christi 1610, ist gestorben 1666. den 14. Herbstmonat seines Alters 56. Jahr.»
Ezen feliráson tul ismét egy festett medaillonban: sik mezőből virág emelkedik ki, melynek szirma az angyalfejjel személyesitett szél fuvalmától elhervad. Körirata:

«Sic flos arescit ab Euro.»
A koporsófedél balfelőli oldallapjának felső és alsó részét szárnyas angyalfejek s olajfestésü medaillonok diszitik. A felső medaillonban egy golyóra állitott csonka kereszt látható, melyen koronázott fejü kigyó fut fel. Körirata:

«Superata cruce coronor.»
A alsó medaillon rajza és felirata elmosódott. Ezen két medaillon között az ónlapra vésve következő vers olvasható:

«Der hat auch schon ausgesungen
Dieses Grafen Sprichwort war,
Wenn er hörte auf der Bahr
Einen stehenden zur Stunden
Dasz die Glocken ihren Schall
Gaben von des Tempels Hall
Herr Jesu du hast eben
Ihm auch gleich zur rechten Stund
Was er wünscht aus Herzen Grund
Eine seelige Stund gegeben
Der hier stehend auf der Bahr’,
Sicht und lobt dein Antlitz klar.»
A koporsó alsó részének mindkét hosszoldalát 3–3 festett medaillon disziti, s a karikát tartó oroszlányfejek, melyek a koporsó szükebb oldalának mindkét lapján ismétlődnek.
A koporsó alsó oldallapjait diszitő medaillonok közül csak egynek a rajza – halálfej, melynek orr- és szemüregeiből pondrók nyujtják ki undok testeiket – vehető ki s következő csonka körirat:

«Cibus et ... esca ... vermium.» ...
A harmadik (gyermek) koporsó hossza: 91 cm. szélessége fölül: 41 cm. alól: 34 cm. Magassága fölül: 42 cm. alól: 38 cm.
Ezen kis koporsó fedélének felső hosszlapján, aranyozott feszület alatt, következő bevésett felirás olvasható:

«Anno 1653 || den 4. Juli ist ihr || und des hoc- und || wohlgeborenen || Grafen und Herrn || Herrn Gabriel Graf || Henkel Frei || herrn von Donnersmark Herren || von Quettl und Vesendorf || Erbherr der Land || und Herrschaften || Tarnovitz Beuten || und Oderburg Tochter Fräulein || Namens Emerentia || Juliana geb. || Anno 1654. den 24 || Februars in Gott den || Herrn seeliglich || entschlafen. Gott || der Allmächtige || wolle ........ ewiges Leben fröhliche Anferstehung || zum ewigen Leben || verleihen. Amen.»
A felirás alatt egy aranyozott szárnyu angyalfej Hasonló angyalfejek diszitik a többi oldalfalakat is.
A negyedek (gyermek) koporsó hossza: 71 cm., szélessége fölül: 38 cm., alól 28 cm.; magassága fölül: 50 cm. alól 38 cm. Diszitése hasonló az előbb leirt gyermekkoporsóéhoz s ettől e tekintetben csak annyiban különbözik, hogy a koporsófedél felső oldallapját a Henkel család olajfestésü czimere disziti. Erre alább még visszatérünk.
A koporsófedél középső hosszlapjára, következő felirás van bevésve:

«Anno 1651 den 6. Marcii auf dem Schloss Neydek ist ihr und des hoch- und wohlgeborenen Herrn Herrn Gabriel Henkel Freiherrn in Quettl und Vesendorf, Erbherr der Land-, und Herrschaften Beuten Tarnovitz und Oderburg ........ Herrlein Lazarus seeliglich entschlafen. Seines Alters 4 Wochen deren Seelen wolle Gott gnädig und barmherzig sein.»
A koporsók mint már fentebb mondva volt 1900. évi augusztus 8-ikán ujból beszenteltetvén, a nélkül hogy felnyittattak volna, az időközben helyreállított sirboltban helyeztettek el. A sirboltot egy fekete márványlap s a következő felirás jelöli:

Gróf Henkel Gábor
és neje: Szunyogh Szidonia grófné
– Thurzó György nádor unokája –
s kiskorú gyermekeik: Lázár és Emerentia
ezen kápolna sirboltjában nyugvó hamvainak
kegyeletes emlékül szentelé:
Erdődi gróf Pálffy József, uradalmi kormányzó
1900.
Lássuk már most, hogy kerültek a Henkel család elhunyt tagjai az árvai várkápolna sirboltjába?
Ezen kérdésre nézve a legbiztosabb magyarázatot ama rokoni kötelékben találjuk, mely a Jeszeniczei és Budetini Szunyogh családot a Thurzó családhoz füzte. Gróf Thurzó György nádor legifjabb leánya: Anna ugyanis második neje volt br. Szunyogh Jánosnak s ennek leánya: Szunyogh Szidonia, gróf Henkel Gáborné. És ha tudjuk, hogy a Szunyogh család tagjai a Thurzók kihalta után még egy századon át csaknem állandóan Árva várában laktak s hogy kettő ezek közül: János-György és Antal, Árva vármegye főispánja is volt, akkor csak természetesnek fogjuk találni, hogy az idegen gróf Henkel Gábor hulláját is ide temették, neje és gyermei mellé, kik őtet a halálban megelőzték.
Érdekesnek tartjuk itt végül még néhány észrevételt tenni, a koporsókon látható Henkel-féle czímerről, mely Thurzó György nádor bővitett czímerének összes elemeiből s az árvai vár számos épületén látható Dubove-féle czímerből_{Joannes a Dubove 1531–1546. Árva vár ura. Előbb Zápolya, majd Ferdinánd hive, kitől Árvát az örökös főispáni méltósággal adományul nyerte. Czimere két lépcsőn álló csonka kereszt, melynek karjait jobb és bal felől félhold környezi. Ugyanezt a czimert használják a XVI. században a Korniczi Heinal és Szobek családok.}* van összetéve. Leirása a következő: négyelt pajzs, melynek valamennyi mezeje függőleges vonalakkal ismét ketté van osztva; a jobboldali felső és a baloldali alsó rész jobboldali mezeje pedig vizszintes vonallal ismét két részre, vagyis öszszesen tiz mezőre.
A felső jobboldali és átellenes negyed rész vizszintesen osztott jobb mezejének felső részében: ágaskodó arany koronás kétfarku fekete oroszlán, fekete szinü alsó részében három arany rózsa (1–1.2); bal mezejében piros alapon fehér egyszarvu, ágaskodva. A felső bal- és alsó jobboldali átellenes részek jobboldali arany mezejében kiterjesztett szárnyú és karmú fekete sas, a baloldali piros mezőben pedig két lépcsőn álló fehér csonka kereszt van. A paizst három sisak disziti. A középső, kiemelkedő nyilt sisak arany koronájából a czimer két mezején előforduló fekete sas, a jobboldaliból, balra fordulva, az aranykoronás fekete oroszlány, a baloldaliból végül jobbra fordulva a fehér egyszrvu kinőve láthatók. Takarók: jobbról fekete-arany, balról piros-fehér.
O Henkel család Magyarországban – legalább már ez időben – nem bIrt honossággal. Róla családtani műveink sem emlékeznek s a család czímerével is csak a legutóbb megjelent Siebmacher-féle műben találkozunk._{Siebmacher's Wappenbuch: Der Adel von Ungarn. Suppl. 6, Tafel 41.}* A czímer Henkel Györgynek, Egervár udvarbirájának (Judex Curić Castri Agriensis) kezdőbetükkel ellátott pecsétjéről vétetett_{Nem hallgathatjuk el e helyütt abbeli kételyeinket, vajjon helyesen van-e a pecséten előforduló betük értelme megoldva, s vajjon a «Judex Curie Castri», helyett nem-e inkább «Junior, Comes Castri» teendő?}* és sajátságos, hogy ezen czímer a Thurzó nemzetség régi czímerének (vizszintesen osztott pajzs, fölül koronázott növő oroszlány, alól: három rózsa) szakasztott mása, mely az általunk közlött Henkel-féle czímerben is bennfoglaltatik.
Teljesen hasonló czímert használ 1600–1604 között Henkel György s 1611-ben Henkel Lázár, utóbbi L. H. – J. V. D. betükkel, melyeknek értelme – ha nem csalódunk: «Lazar Henkel Junior von Donnersmark.)_{Eredeti levelek az árvai vár levéltárában. – Corresp. Thurzó. 1600–738. sz. 1604–657. sz. és 1611. 8. sz.}*
Eltérnénk feladatunktól, ha a Thurzó és Henkel család czímerének azonosságából a két család közös leszármazására következtetve, itt e kérdés bővebb tárgyalásába bocsátkoznánk. De kötelességünknek tartottuk a heraldikusok figyelmét a hasonlatosságra annál is inkább felhivni, mert tény, hogy a Thurzó család eredete mindeddig nincsen megállapítva s hogy a czímer azonos volta e tekintetben kétségkivül némi támpontokat szolgáltathatna.

KUBINYI MIKLÓS.

A NAGYIVÁNI FEKETE CSALÁD.

A nagyiváni Feketék régi eredetü családi hagyomány szerint Baranya-, Pozsega- és Valkómegyében voltak birtokosok. Különösen Baranyában feküdt javaik nagyobb része, – és ezt későbbi adatok is megerősitik, – ahol Ivány, Alsó- és Felső-Versend, Alsó- és Felső-Ormánd, Bodmér, Papd, Borjád, Majsa, Kikalyócz, Balazse, Nagy-Harsány, Danócz, Pocze, Sárog, Herend községekben, Haengd pusztán és Ságon, hol kastélyuk is volt, birtak részeket. Ezen birtokaikat közvetlen a mohácsi vész után, állitólag a törökök folytonos háborgatásai miatt, hagyták volna el. Lehoczky szerint még 1550-ben Sárogon, Felső-Versenden, Felső-Ormándon, Bodméron, Majsán, Baldon (?) és Berenden (?) birtak volna._{Stemmatographia II. k. 129.}* Annyi tény, hogy egy Iváni család már 1341-ben s még 1464-ben is, a pestenyei Feketék pedig 1479-ben birtokosok voltak Baranyában; Pozsegamegyében pedig 1412 és 1444-ben a zapolyai Feketéket találjuk;_{Csánki, Magyarország történelmi földrajza. II. k. 440., 544., 549. l.}* de hogy ezek közül melyiknek ivadéka e család, vagy egyáltalán rokona-e? azt adatok hiányában el nem dönthetjük.
Az előnév tényleg Baranyamegyei eredetre vall; ott feküdt ugyanis Nagy-Iván helység, mely a mai Batthyány-Iván, vagy Dárda-Iván helységek valamelyikének felel meg._{U. ott, II. k. 492. l.}*
Egy a XVII. század második felében irott «Memoriale»_{A Vay család katholikus ágának levelesládájában, Vay Kázmérnál, Budapesten.}* a család eredetét úgy adja elő, hogy az első ismert ős Nagy-Fekete Imre volt, kinek több fia közül az egyiktől származik a nagyiváni Fekete, a másiktól pedig a róla elnevezett Imreffy család. Ugyanezen kutforrás emliti, hogy ezen Fekete Miklós, ki 1526-ban a mohácsi csatában elfogatott, de fogságából szerencsésen megszabadult, illetőleg mint Budai a Polgári Lexiconban_{II. k. 3. l.}* mondja: nagy summa pénzen váltatott ki, a család tagja lett volna.
Ezen adatokat, bármily bizonytalanok is, szükségesnek tartottam felemliteni; mert esetleg további kutatásoknak alapjául szolgálhatnak.
A család biztos leszármazása a XVI. század elejénél kezdődik. Ekkor élt azon iváni Nagy-Fekete I. Péter, ki a török által birtokaiból kipusztittatván, János király szolgálatába állott. Okleveles adat ugyan nem erősiti meg a család ezen állitását, de azon körülmény, hogy a fentebb emlitett memoriale és számtalan régi leszármazási táblázat,_{A Vay család leveles-ládájában.}* sőt ujabban egy családtörténeti mű_{Csoma, Abauj-Torna vármegye nemes családjai, 203. l.}* is egybehangzóan emliti, majdnem kétségtelenné teszi a tőle, mint első ismert őstől való leszármazást. Két fia volt: I. István és I. Albert, kiktől a család a mai napig levezethető.
I. István, az idősb fiu, 1568-ban, «Nagy máskép Iváni Fekete» néven jön elő midőn baranyamegyei javai miatt protestál a leleszi konvent előtt. Neje az ungmegyei tibai Tibay család sarja Dorottya volt,_{Leleszi convent. Prot. 1590. fol. 9. Actor. Ez időben Nagy Iván (Magyarország családai, IX. k. 212. l.) szerint egy nagymihályi Fekete Jakab, tibai Tibay László és Ujfalussy Zsuzsanna, Dorottya nevü leányát birta nőül. Vajjon nem-e egy személy ez ezen Istvánnal?}* kivel – úgy látszik – Ungban kapván birtokot, először ott telepedett meg. Négy gyermeke volt: II. István, I. Miklós, I. László és Anna, 1590-ben Ráthy János özvegye._{Csoma, Abauj-Tornamegye nemes családjai 203. l. Vay levéltár. Leleszi conv. Prot. 1590. fol. 9. Actor.}* A három fiu közül I. László 1629-ben Berthóthy Juditnak örökösen bevallotta szobránczi, puskazi és honkóczi (ungmegyei) részeit._{Leleszi conv. 1629. Prot. 67. fol. 22.}* Még 1648-ban élt, s ha nem csalódom, monaji Monay Katát, Fekete I. Györgyné testvérét birta nőül; az, hogy a hajnácskői osztály irataiban – melyről alább leszen szó, – sem ő, sem utódai neve elő nem fordul, azt látszik bizonyitani, hogy már 1649-ben nem élt s utóda nem maradt._{Nagy Iván, Magyarország családai, VIII. k. 550. l., Vay lt.}*
II. István 1609-ben ungmegyei alispán volt._{Vay lt.}* 1612 január 12-ikén osztozott a demétei kastély és falu felett a Putnoky, Szinnyey, Berthóthy és Usz családdal._{Sáros vármegye levéltára, Fasc. C. nro. 52.}* 1618-ban második nejével demétei, fricskei, béczaljai és kis-trocsányi (sárosmegyei) részeit zálogba adta nagyságos Bocskay Miklósnak és nejének Berzeviczy Juditnak._{Leleszi Conv. 1618. Prot 60. fol. 18.}* 1637-ben sem ő, sem felesége nem élt már._{Vay lt.}* Két neje volt: Rédey Eufrozina és (már 1596-ban) Berthóthy Kata (vagy Judit). Csupán egyetlen egy gyermekét ismerjük:
I. Zsigmondot, a ki 1630–32 között halt meg. Neje özvegy Thopos Bálintné, Bornemisza Margit, ádámföldi Bornemisza Miklós és Berthóthy Klára leánya volt, ki mint özvegy még 1632-ben élt._{Nagy, Magy. orsz. csal. Pk. 151., Leleszi conv. No. 3. Actor. 1632.}* Két fiától: II. Lászlótól és IV. Istvántól származik a család ungi és sárosi ágazata, melyekről alább szólandunk.
I. Miklós – I. István és Tibay Dorottya fia – Ungmegyében Tibán lakott. 1588-ban Szent-András napján Fekete II. Pétertől egy lovat vesz 55 frtért. 1626-ban még élt, nejével kereszti Gombos Ilonával együtt, ki mint özvegye 1637-ben, sőt 1641-ben is emlittetik._{Vay lt., Leleszi conv. nro. 13. Actor. 1626. és nro. 49. Actor. 1637.}* A vármegye 1637-ben részére vallatást eszközöl, mivel Possay András és Ráthy Pál a Fekete-curiát erőszakosan elfoglalták. I. Miklósnak hat gyermeke volt._{Leleszi conv. 1643 Prot. 82. fol. 28. Prot. 1767. fol. 61. Actor. Prot. 1783. fol. 14. nro. 6.}*
a) Borbála, 1643-ban Ráskay Istvánné.
b) Anna 1643-ban.
c) Judit 1643-ban. Ez Apagyi Mihály neje volt.
d) Ilona 1643-ban.
e) Éva és
f) II. Zsigmond, kiről nevén kivül más adattal nem rendelkezem. Minden valószinüség szerint kihalt. A leányok közül Éva, 1655-ben kisselmeczi Komjáthy István neje volt._{Leleszi konv. 1655. Pr. 93. fol. 35.}*
I. Albert – I. Péter fia, – Tarjáni Dórát birta nőül, kitől két gyermeke született: I. János és II. Péter._{Csoma, i. m. a 203. lapon Tarjáni Dórát I. Péter feleségének, tehát ezen Albert anyjának mondja, lehet, hogy teljes joggal. Én azért vélem inkább Albert nejének, mert úgy a család birtokában, mint a Vay levelesládában levő leszármazási táblák ezt igy állitják.}* Az első sorsa ismeretlen, a második azonban egy ma is élő ág törzsatyja lett.
II. Péter, «Iváni Fekete», «Fekete, máskép Ivány», sőt néha csupán «Ivány» néven jön elő. 1567-ben Ungmegyében találjuk, már ekkor mint házas embert. Neje a Hensellőczy, másként Bajánházy Lukács és Pazdicsi Klára leánya, Dorottya a kivel Hensellőczön és Szenteskén kapott részeket. Állandó lakását Hensellőczön tartotta; legalább 1592 és 1600-ban mint odavaló lakos emlittetik, sőt egy oklevélben 1568-ban «hensellőczi» Feketének neveztetik. Úgylátszik szorgalmas, szerző ember volt, de e mellett házsártos és hatalmaskodó természetü. 1567-ben Mátyóczy Miklóssal perel, kivel nem régiben osztozott, mivel annak szenteskei három jobbágyát hatalmasul elfogta és Tibára vitte. 1571-ben Ungmegye tanukat hallgattat ki Péter uram ügyében, a ki egy Kovács Márton nevü jobbágyot, azért mert gyanuja volt rá, hogy egy lovát elhajtotta, saját botjával úgy megvert, hogy az a kapott sérülésbe belehalt. 1590-ben Szenteskén egy pusztát vesz zálogba 65 frtért Nagymihályi Pál deák nejétől, Frank Zsófiától. 1592-ben Vid Lászlónak 40 frtot ad kölcsön, ki ennek fejében kisdobronyi részét köti le. Ugyanez évben «virágpénteken» Kotnik Ferencz petróczi házát kapja zálogul 11 frtban. 1595 június 4-ikén Hensellőczön kibékül Eödönffy Miklóssal, kivel már évek óta ellenséges viszonyban állott. A felek kölcsönösen megkövetvén egymást, 100 frtos kötést tesznek, hogy ezentul egymással békében élnek. 1598-ban felkérte a Baranyamegyében fekvő Ivánt és Sárogot egészen, továbbá a Balazse, Alsó- és Felső-Versend, Alsó- és Felső-Ormánd, Bodmér, Borjád, Papd és Majsai részeit, melyek családja régebbi elvesztett javai voltak. Egy genealoga táblázaton fel van jegyezve, hogy ezeket meg is szerezte volna 1599-ben; további adat azonban ezen birtoklásról nincsen. 1600 május 25-ikén az Eödönffyek, kiknek jobbágyai II. Péter Rakottyás-Izbugyai pusztáját elfoglalták, vele kiegyeznek, elismervén a pusztához való igaz jussát. 1603 június 1-én a regéczi vár porkolábja lett s az volt 1604-ben is. Ez időtájban tett végrendeletet, melynek a Péter uram kezével irott keletnélküli fogalmazványából kitetszik, hogy nehéz természete mellett jószivü is tudott lenni. Két árvát tartott, kikről megemlékezik ezen testamentomában. Még 1615-ben élt. Gyermekei 1616 május 9-ikén osztoztak. Neje 1591- vagy 1592-ben halhatott meg; ez utóbbi évben már néhai._{II. Péterről az összes adatokat a Vay levéltárból meritettem.}* Öt gyermeke volt: III. Péter, I. György, Kristóf (kiről mint a zemplén-abauji ág őséről alább leszen szó), I. Ferencz és Mátyás. E két utóbbi 1593-ban emlittetik; egyikük lehetett II. Péter azon «kisebbik fia», ki 1603-ban Regéczen iskolázott. Rólok egyebet nem tudhatni.
III. Péter 1595-ben már felnőtt ember. Ő is segitségére volt atyjának az Eödönffyekkeli ellenségeskedésben. 1607 julius 2-ikán I. György testvérével 20 magyar forintot ad kölcsön Fekete Andrásnak, augusztus 11-ikén pedig még 7 frtot. Ez év november 8-ikán özvegy Possay Balázsné neki és Vid Lászlónak ladmóczi (zemplénmegyei) szőllőjét 35 frtban örökösen bevallotta. 1609 április 10-ikén ő és I. György 50 frtot adnak kölcsön sógoruknak, Dobozy Jánosnak, a ki hensellőczi részét kötötte le nekik; julius 15-ikén pedig egy rétet vettek zálogban, ugyanott Hensellőczy György özvegyétől 5 frtért. Október 28-ikán sógornőjével, Monay Borbálával Tályán egy szölőt vesz. 1620 márczius 6-ikán ubrisi Pesthy Mihály Szenteskén zálogban birt két jobbágyát 150 frtban neki engedi át. Ez év június 8-ikán még él. Minden arra mutat, hogy Hensellőczön lakott. Zálogbirtokain kivül, az 1616. évi osztálykor neki Bajánházán jutott három jobbágy, egy zsellér- és egy puszta telek képezte birtokát. Neje nevét nem ismerjük. Két fia volt: III. István és II. Ferencz. Az először emlitett III. István 1626-ban Hensellőczön lakott. 1631 julius 14-ikén Szajka Imrétől 100 magyar frtot vett fel s zálogba adta érette hensellőczi udvarháza felét, a hozzátartozó földekkel. 1632 május 23-ikán osztozik Fekete Zsófiával, III. Lászlóval és Judittal a hensellőczi, julius 7-ikén pedig az izbugyai részeken. Ez év június 12-ikén Szajka Imrének zálogba adja hensellőczi udvarházát egészen és izbugyai részét, most már 453 frtban. Szeptember 2-ikán ő és testvére II. Ferencz Hensellőczön egy pusztát és Rakottyás-Izbugyán három hold földet, melyet ők is zálogban birtak, Szajka Imrének 132 magyar forintban átadnak. Tiz nap mulva, szeptember 12-ikén ismét felvett Szajkától s nejétől 50 tallért, melynek fejében Hensellőczön egy jobbágyát kötötte le. 1637-ben már nem élt._{Vay lt.}* Testvére II. Ferencz 1626-ban szintén Hensellőczön lakott. 1630 január 1-én Marsalkó Györgytől hensellőczi puszta helyére 40 frtot vett fel. 1648-ban nejének Manczfelt Máriának, ki előbb Possay Gáspár neje volt, darmai és kis-rathi (ungmegyei) részeit, 600 frtban inscribálta._{Leleszi conv. 1648. Prot. 86. fol. 33.}* 1651-ben végrendeletileg neki hagyja szenteskei és darmai részeit, továbbá szerednyei négy szőllőjét._{U. ott, 1651. Prot. 89. fol. 135.}* 1653 május 21-ikén megengedi neki unokatestvére Fekete III. László, hogy egy szenteskei jobbágyát, Gőcze Istvántól kiválthassa. Még 1660-ban is él és az ungmegyei Darmán lakik. Bálintffyné Fekete Judit azon «harom szaz ezüst Tallerokott, meliekett keölcseön feie valcsagaban» adott neki, reá hagyta._{Vay lt.}* E két testvér utódairól semmit sem tudunk.
I. György – II. Péter és Hensellőczi Dóra fia, – atyja végrendeletében emlittetik először, ki szolgálatra szánja és meghagyja, hogy «harom loual fel epicziek es vgj zerezzek el egj vrhoz». Hogy elszerezték-e, annak nincs nyoma. 1607 tájban nősülhetett; legalább erre vall, hogy a neje után kapott hajnácskői javakban 1608 julius 13-ikán osztozott Felső-Pokorágyon, Vékey Ambrussal és más hat osztályos atyafiával. 1620 junius 28-ikán nejével együtt Hedry Jánostól zálogba vett 65 frtért Szent-Kereszten Sárosmegyében egy jobbágyhelyet. 1626 április 5-ikén már csak özvegye él. Ez monaji Monay Gáspár és ruszkai Kornis Zsófia leánya Borbála volt, ki által vagyonilag igen felemelte családját; mert ez a Feledy-jusson örökölt Hajnácskői vár- és uradalombani részen kivül, az abaujmegyei Szolnok, Fancsal, Középső-Monaj, Késmárk, Vendégi és Jánokon birt részekkel szaporitá a családi vagyont. Györgynek magának Hensellőczön, hol kúriája is volt és Izbugyán volt birtoka, melyen három gyermeke: Zsófia, III. László és Judit 1631 deczember 13-ikán osztozott meg Kassán. Monay Borbála 1631 végén halhatott meg._{Vay lt.}* A legidősb gyermek Zsófia, már 1629 julius 31-ikén Szajka Imre, Ő Felsége kassai strázsamesterének felesége. Meghalt 1639 táján; férje ez év julius 18-ikán már özvegy._{U. ott.}*
Judit, az előbbinek nővére, 1632-ben még leány volt; 1636 január 20-ikán már keresztesi Poroszlay Lőrincz neje. A férj 1644.január 4-ikén tett végrendeletet Tokajban, melyből kitünik, hogy Haller Györgynek, a tiszáninneni részek főkapitányának «főember szolgája» lehetett, kivel Bécsben – mint irja – ötször járt. Judit másodszor marosjárai Bálintffy Ferenczhez ment nőül s mint ennek a neje végrendelkezett az 1650-es években._{U. ott.}*
III. László – I. György és Monay Borbála fia – a család legnevezetesebb tagja. Legelsőbben 1627-ben emlittetik, 1631 julius 14-ikén még Hensellőczön van, hat évre rá 1637 június 23-ikán már hadi szolgálatban áll s egy császári lovas csapat vezére,_{Korponay, Abaujmegye monographiája. II. k. 680. l.}* alkalmasint a szendrői várban. Ez időtájt vett fel száz lóra zsoldot, ő felsége hűségében Szunyogh Gáspár parancsnoksága alá adván magát. 1644-ben már Wesselényi füleki főkapitány udvarában találjuk, kivel részt vesz a murányi vállalatban és a ki ekkor Murány vára őrzését bizza rá._{Acsády, Széchy Mária. 116., 140. l.}* 1647-ben Wesselényi bizonyos ügyben a moldvai fejedelemhez küldötte; útlevele ez év október 12-ikén kelt. 1650-ben Vadászy Pál halála után füleki alkapitány lesz, mely állásában találjuk még 1662 június 21-ikén is; közben, már 1661 május 17-ikén és 1666 augusztus 15-ikén Pest-Pilis- és Soltmegye alispánja, 1663-ban Pest és Heves a felvidéki megyék tanácskozására Kassára küldték,_{Szederkényi, Hevesmegye története. III. k. 84. l.}* 1666-ban pedig jász-kun főkapitány volt.
Ez utóbbi év végén már, ha jól gyanitom, semmi hivatalban nem állott, szeptember 21-ikén Wesselényi nádor őt egyszerüen «főember szolgájá»-nak nevezi. Czimei között szentelt vitéznek is iratik. Részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, a melyet azonban az 1667. augusztus 18-ikán tartott szendrői gyülés már elárult Szelepcsényi primásnak._{Csoma i. m. 203. l.}*
Élete legnagyobb részét Füleken töltötte, hol 1650 szeptember 5-ikén Wesselényitől 1000 ezüst tallérban kapta a Vadászy Pál házát, szőlőjét és majorját. Itt halt meg 1670-ben, január 16 és május 21 között.
Buzgó, vallásos ember volt, ezt mutatják «Urbarium»-ában tett feljegyzései, melyek szerint 1668-ban két kis oltárt csináltatott a füleki katholikus templomnak, az orgonát is ő vette Báthory László és Kürtössy István komáival 300 talléron, sőt e templomot még sok más alkalommal is segitette._{Muslay-levéltár Rádon.}*
Két neje volt: az első Hedry Erzsébet, lukapalojtai Palojthay Bálint özvegye, kit. 1637-ben vett el s a ki 1654 tájban gyermektelenül halt meg; a második pedig kürti Vámossy István hevesi- és külsőszolnoki alispán özvegye, szendrői Aszalay Ferencz, balassagyarmati viczekapitány és bocsári Mocsáry Borbála leánya, Erzsébet. Ez 1625-ben születhetett; 1628-ban három évesnek mondatik._Ugyanonnan.* Fekete László 1661 tájban vette el, ki után özvegyen maradván, még 1677. év végén is élt. Mindkét asszony, de különösen ez utóbbi szép vagyont hozott Lászlónak. Első neje után birt Csontosfalván, hol curiája is volt, a második által pedig Rádot, Bodon pusztát egészen, Hegyalja egyharmadát, Baglyasalja felét, Nógrádban, Egyházas-Gergén, Szécsény-Halászin és Tarcsán részt Hevesben, Csány egyharmadát és Szent-Erzsébeten részt Pestben, Acsa felét és Alag pusztát Csongrádban, Sövényházán részt, valamint Csuda-Balát Békésmegyében egészen birta.
Különben is szerző ember volt. Az anyja után a hajnácskői uradalomban öröklött részét lassanként igen kiterjesztette, úgy hogy a többi osztályos rokontól, a Monayaktól, Löveyektől és Pongráczoktól, megvévén részeiket, 1649 május 7-ikén Vécsey Sándorral az egész hajnácskői várra és uradalomra uj adományt szerzett. 1653 julius 30-ikán fizette ki első nejével együtt a legnagyobb birtokost, Ujlaky Ferenczet és nejét Pongrácz Juliannát 3000 magyar forinttal. Ezen uradalom állott: a hajnácskői várból és birtokból, Feled, Gesztete, Kerek-Gede, Hegymeg, Csoma, Majom, Gömörmegyei, Jelenye, Cserencsény, Alsó- és Felső-Pokorágy, Szelcze, Rima-Brezó, Likér, Rimócza és Rimabánya, hontmegyei, továbbá Szinóbánya, nógrádmegyei helységekből. Közösen birtokolta Vécseyvel, kivel a hajnácskői vár helyiségei felett 1655 január 8-ikán osztozott.
Ez uradalom megszerzése lehetett az oka, hogy 1643-ban csontosfalvi curiáját Béghányi Ferencznek, 1648-ban pedig Vajnatina, Hensellőcz, Szenteske faluban és Rakottyás-Izbugya pusztán birt részét 800 magyar frton Gőcze Istvánnak zálogba adta.
Adományokkal is gyarapodott vagyona: 1664 szeptember 16-ikán a hevesmegyei Örsöt kapta nádori adományban, melybe a következő évben be is igtattatott; 1666-ban pedig Viszneket kapja Imre Márton magszakadtán._{Az adatokat nagyobbára a Vay levéltárból meritettem.}*
Második nejétől két gyermeke maradt:
a) IV. László, ki 1676-ban még kiskoru, s ez időtájt fiatalon meghalt és
b) Erzsébet, már 1686 elején vajai Vay Ádámnak, II. Rákóczy Ferencz későbbi udvari marsalljának a neje. Meghalt 1695 vagy 1696-ban.
Ez eddig előadottak után a leszármazás a következő:
I. TÁBLA

Iváni Nagy-Fekete I. Péter, Szapolyay hive; I. István Nagy mk. iváni Fekete 1568 (Tibay Dora); I. Albert (Tarjáni Dora); II. István 1609-ben ungi alispán † 1637 előtt (1. Rhédey Eufrozina 2. Berthóthy Kata v. Judit); I. Miklós 1588, 1626 (Gombos Ilona özv. 1641); I. László 1648 (Monay Kata?); Anna 1590-ben özv. (Ráthy János); I. Zsigmond † 1630–32 (Bornemisza Margit özv. 1632-ben); Borbála 1643 (Ráskay István); Anna 1643; Judit 1643 (Apagyi Mihály); Ilona 1643; Éva; II. Zsigmond; II. László kitől az ungmegyei ágazat ered l. II. tábla; IV. István kitől a sárosmegyei ágazat származik l. IV. tábla; I. János; II. Péter 1567, 1615 regéczi porkoláb (Hensellőczy Dora); III. Péter 1595, 1620; I György 1607 † 1626 előtt (Monay Bora); Kristóf a zempléni ágazat és az abaujmegyei ág őse: l. V. tábla; I. Ferencz 1593; Mátyás 1593; Zsófia † 1639 körül (Szajka Imre); III. László † 1670 füleki alkapitány, pesti alispán (1. Hedry Erzse † 2. Aszalay Erzse); Judit (1. Poroszlay Lőrincz 2. Bálintffy Imre); III. István † 1637 előtt; II. Ferencz 1626, 1660 (Manczfelt Mária); 2-tól IV. László 1676 †; Erzsébet † 1695 v. 1696-ban (Vay Ádám)

I. Ungmegyei ágazat.

Ezen ágazat őse az I. táblán álló I. Zsigmond és Bornemisza Margit idősebb fia II. László, ki 1651-ben élt. Nejétől Lázár Johannától fia
III. Zsigmond a ki is 1681-ben emlittetik. Neje Bárczy Anna. Gyermekei:
a) II. Miklós,
b) VI. Zsigmond, kiről alább szólunk,
c) V. Ferencz,
d) IV. Péter, kitől az úgynevezett szobráncz-komoróczi ág származik, melyről alább szólandunk és
e) VI. István.
Ez utóbbinak csak két gyermekét: I. Károlyt és III. Gábort ismerjük; de ezeknek is csupán a nevüket.
VI. Zsigmond, szül. 1722 körül. Lakott Szobránczon. Meghalt 1800 márczius 4-ikén ugyanott 78 éves korában. Özvegye Liszkay Éva volt, kitől a következő hét gyermeke született:
a) Julianna, szül. 1769 június 16-ikán.
b) II. Károly, szül. 1771 november 4-ikén, meghalt. 1774 előtt.
c) III. Károly, kiről alább lesz szó.
d) II. Antal, szül. 1776 október 22-ikén.
e) Rebeka, szül. 1778 június 3-ikán, meghalt 1780 előtt.
f) I. Gábor (lásd alább) és
g) Rebeka, ikrek, születtek 1780 szeptember 27-ikén.
III. Károly, szül. 1774 június 22-ikén. Nejétől Papp Annától gyermekei:
1. Antónia, szül. 1800 január 20-ikán, Gulácsy Ambrusné Szobránczon és
2. Lőrincz, szül. 1801 julius 17-ikén. 1834.–42-ig ungmegyei főszolgabiró, 1842-ben másodalispán volt, 1848-ban pedig orsz. képviselő. Meghalt Vajnatinán. Nejétől Pribék Petronellától egyetlen fia:
I. Jenő a szabadságharcz alatt a Vilmos huszároknál másodkapitány. Csornánál 1849-ben lábát veszté. Meghalt Ungváron. Nejétől Pribék Ilonától született egyetlen leánya kis korban halt el.
II. Gábor – VI. Zsigmond és Liszkay Éva fia, – szül. 1780 szeptember 27-ikén, meghalt 1855-ben Szobránczon. 1826-tól körülbelül 1842-ig ungi főpénztárnok volt. Kétszer nősült, először Szentmariay Máriát, másodszor pedig villei Pribék Máriát vette el. Gyermekei az elsőtől:
a) IV. Antal, lásd alább.
b) Mária Anna és
c) egy ismeretlen. E két utóbbi fiatal korban halt el.
A másodiktól:
d) Viktoria Mária, szül. 1819 február 6-ikán.
e) Gábor József, szül. 1820 február 10-ikén.
f) XII. István Ignácz, szül. 1822 julius 25-ikén.
g) Vincze Ferdinánd, kiről alább.
h) Borbála Amália, született 1825 deczember 7-ikén Szobránczon, meghalt 1879-ben. 1848-ban nőül vette Ibrányi Lajos, volt orsz. képviselő.
i) Julianna Zsuzsanna, született 1828 február 21-ikén. Meghalt mint hajadon.
k) IX. Ferencz, lásd alább._{VI. Zsigmond és II. Gábor gyermekeinek születési ideje Csehticzky József tibai lelkész közlése.}*
IV. Antal, szül. 1805 április 7-ikén, meghalt 1863-ban Szobránczon. Neje szolnoki Jármy József és nagykállói Kállay Charitász leánya Petronella, meghalt 1850-ben. Gyermekei:
a) I. Gyula, ungi első aljegyző. Meghalt nőtlenül.
b) I. Géza, 1848-ban a szabadságharcz alatt nyomtalanul eltünt.
c) Mária.
d) Ida, szül. 1837-ben. Br. Vécsey Alajosné.
Volt még vagy 10–11 gyermek, a kik azonban mind kis-korukban haltak el.
Vincze Ferdinánd – I. Gábor és Pribék Mária fia – szül. 1824 június 26-ikán Szobránczon. Az 1848-iki országgyűlésen gróf Török Napoleon követe, 1873–79-ig pedig ungi főszolgabiró volt. Nejétől felsőőri Rába Máriától gyermekei:
a) Bálint, meghalt nőtlenül.
b) Margit, dr. Novák Endréné és
c) Mária, götzenhorsti Götz Rudolf cs. és kir. őrnagy neje.
VIII. Ferencz, – I. Gábor legfiatalabb fia – 1848-ban ungmegyei szolgabiró volt. Meghalt Ungváron. Neje nagykállói Kállay Mihály és Eördögh Teréz leánya Mária. Tőle származott gyermekei közől Szilárd és XV. István ifjan haltak el, IV. Miklós pedig heő-bábai plébános volt.
Ez ágazathoz tartozik még a táblázatba nem illeszthető Zsigmond is, ki Szobránczon lakott s neje Lázár Zsuzsanna volt 1683-ban._{Századok, 1891. évf. 747. 1.}*
Ezen ungi ág leszármazását lásd a következő hasábon (II. tábla).
II. TÁBLA

II. László – ki az I. táblán – 1651 (Lázár Johanna); III. Zsigmond 1681 (Bárczy Anna); II. Miklós; VI. Zsigm. sz. 1722 körül † 1800 (Liszkay Éva); V. Ferencz; IV. Péter kitől a szobráncz-komoróczi ág: l. III. tábla; VI. István; I. Károly; III. Gábor; Julianna 1769; II. Károly sz. 1771 †; III. Károly sz. 1774 (Papp Anna); II. Antal sz. 1776; Rebeka sz. 1778; II. Gábor sz. 1780 † 1855 ungi főpénztárnok (1. Szentmariay Mária 2. Pribék Mária); Rebeka sz. 1780; Antónia sz. 1800 (Gulácsy Ambrus); Lőrincz sz. 1801 ungi II. alisp. orsz. képv. (Pribék Petronella); I. Jenő 1848/49-ben honvéd-huszár kapitány (Pribék Ilona); Leány †; 1-től IV. Antal sz. 1805 † 1863 (Jármy Petronella); N. †; Mária †; 1-tól Victória 1819; IV. Gábor 1820; XII. István 1822; Vincze sz. 1824 ungi főszolgabiró (Rába Mária); Borbála sz. 1825 † 1879 (Ibrányi Lajos); Julianna sz. 1828 †; IX. Ferencz ungi szolgabiró (Kállay Mária); Szilárd †; XV. István †; IV. Miklós heő-bábai plébános †; Bálint †; Margit (Novák Endre); Mária (Götz Rudolf); I. Gyula ungi I. aljegyző †; I. Géza 1848-ban eltünt; Mária †; Ida 1837 (báró Vécsey Alajos) Még 10–11 gyermek †

Ezen ungi ágazat birta a Tibay nemzetség Ungmegyében fekvő osztatlan erdőségeinek egy részét, nevezetesen a Pribék rész egyhatodát.

Szobráncz-Komoróczi ág.
Az ungi ágazat úgynevezett szobráncz-komoróczi ága IV. Pétertől, III. Zsigmond és Bárczy Anna fiától jön le. Ez Szobránczon és Komoróczon volt birtokos. Végrendelete Szobránczon, 1756 julius 1ö-ikén kelt._{E végrendelet megvan a családnál.}* Két fiút hagyott hátra I. Sándort és II. Györgyöt. I. Sándor neje Makkay Zsuzsanna volt. Gyermekei:
a) X. János,
b) VII. István és
c) Mária, 1829-ben teleki Balogh Ádám özvegye.
X. János 1829 előtt halt meg. Birtokai Ungvármegyében Szobránczon, Komoróczon és Osztrón, Sárosmegyében pedig Hunkóczon, Poroszlón és Polyánkán voltak._{Családi iratok szerint.}* Nejétől Thuránszky Máriától, ki 1829 tájban halt meg, egyetlen gyermeke maradt:
X. István Mihály, a ki 1793 április 14-ikén született és ifju korában halt el.
VII. István, szül. 1756 augusztus 1-én. Nejétől Hresko (vagy Hocskó) Zsuzsannától négy gyermeke volt:
1. Mária, szül. 1770 október 25-ikén,
2. VI. Ferencz, szül. 1772 október 9-ikén,
3. Anna Máriai szül. 1774. márczius 1-én és
4. Honoráta, szül. 1777 január 14-ikén._{Családi feljegyzések.}*
II. György, – IV. Péter fia, – 1756 és 1771-ben emlittetik. Nejétől Thurzó Annától gyermekei:
a) V. Péter és
b) Apollónia Julia, ki 1771 április 14-ikén született.
V. Péter, 1805-ben halt meg. Neje Kükemezey Terézia volt. Gyermekei,_{Egy Ungmegye által 1829-ben felvett tanuvallatás szerint, a mely a családnál van.}* kik Ungmegye árvaszéke előtt 1813 márczius 16-ikán osztoztak, a következők:
a) XI. János, szül. 1788 október 15-ikén, meghalt 1795 előtt.
b) III. György,
c) II. András, kikről alább szólandunk.
d) XII. János, született 1795 január 10-ikén, meghalt 1801 előtt.
e) XIII. János, szül. 1801 június 22-ikén. 1829-ben még élt. Utódai nem maradtak.
f) III. Antal, született 1804 május 10-ikén._{Családi feljegyzés.}* Két gyermeke volt: V. György és Anna.
III. György, született 1790 márczius 23-ikán, meghalt 1831-ben kolerában. Neje Ketzler (vagy talán Ketzer) Mária volt. Négy gyermeke közül csak Anna és XIII. István nevét tudjuk.
II. András – V. Péter és Kükemezey Teréz fia, – született 1792. november 5-ikén. Neje Haraszthy Julia. Gyermekei:
a) IX. Zsigmond,
b) X. László, kikről alább lesz szó.
c) Ambrus, kinek Olsavszky Máriától leánya
d) Julianna és
e) Veronika.
IX. Zsigmond, Füzesséry Erzsébetet birta nőül, kitől nyolcz gyermeke származott:
1. X. Zsigmond, útmester és szobránczi birtokos. Neje Fekete Irma.
2. XVI. István, szobránczi körjegyző és birtokos. Neje László Mária.
3. III. Gyula.
4. I. Béla, kisszalacskai körjegyző és birtokos. Neje Kiss Margit.
5. I. Dezső, selmeczbányai posta- és távirdafőnök. Neje Polcz Anna.
6. V. Imre, ungmegyei állatorvos. Neje Gulácsy Margit.
7. III. Géza, posta- és távirda-tiszt Budapesten. Neje Lehotay Anna.
8. Bertalan, jószai körjegyző. Neje Soltész Anna.
Ezeknek utódai a 129. oldali táblán láthatók.
X. Lászlónak – II. András és Haraszthy Julia fiának, nejétől Némethy Mariskától két gyermeke van: V. Antal és XIV. János.
A leszármazást l. az előző oldalon a III. táblán.

II. Sárosmegyei ágazat.

Ezen ágazat törzse IV. István, I. Zsigmond és Bornemisza Margit második fia. Kétszer nősült, első neje Raszlaviczy Éva, második Korponay Judit. Gyermekei az elsőtől:
1. V. István,
2. III. Ferencz, az 1701-ben élő Éva atyja;
a másodiktól:
3. III. Miklós,
4. IV. János, e kettőről alább, és
5. Mária, 1695-ben Raszlaviczy Andrásné.
III. Miklós 1701-ben Horváth Erzsébetet birta nőül, kitől gyermekei:
a) Borbála, Körtvélyessy Jánosné és
b) IV. Ferencz, kinek Tivadar Heléntől öt gyermeke volt:
1. Mária, Kardos Mártonné,
2. Anna, Kükemezey Lajosné,
3. VII. Zsigmond, kapitány, neje Zimermann Klára.
4. VII. János, őrnagy és
5. I. András, a II. Albert atyja, 1781-ben még élt._{Leleszi konv. Prot. 1781. fol. 55. nro 42. Act.}*
IV. Jánosnak, IV. István és Korponay Judit fiának, Kohányi Évától gyermekei: I. Tamás, I. Imre, Mária Ladomerszky Andrásné, Éva Ladomerszky Istvánné és I. Ádám.
Ezen I. Ádám 1746 tájban élt. Két neje volt: Anna tahvári és tarkői Tahy Ádám és Bánó Borbála leánya és Petróczy Zsuzsanna. Gyermekei:
a) Lajos, kiről alább szólunk.
b) Gáspár, ki Zemplénben lakott és Stépán Terézt birta nőül,
c) I. Antal, kiről szintén alább lesz szó.
Lajosnak Kükemezey Klárától három fia maradt: VIII. János, I. József és VII. István.
VIII. János 1785-ben élt. Nejétől, Tahy Teréztől, Menyhért, III. Sándor, Katalin és Apollónia származott.
Menyhért 1815 tájban született s 1863-ban Sárosmegye esküdtje volt. Nejei: Fekete Anna és Bukovics Anna. Gyermekei: II. Gyula, Amália, Eleonora Stinner Istvánné és Lujza, ki leányfővel halt meg.
II. Gyula, szül.Varjufalván, 1840 julius 26-ikán. 1866-ban ügyvéd, 1875-ben jogtudor lett; 1867-ben a rendőri élet tanulmányozása czéljából Páris és Londonban járt, 1869-ben jogtanárrá választatott az eperjesi collegiumhoz, 1878-ban aranyosmaróthi kir. törvényszéki biró lett; jelenleg a budapesti törvényszéknél működik, a hol egyszersmind a büntető-osztály tanácselnöke. Több jogtudományi munkát irt. Neje s gyermekei a táblán láthatók.
III. Sándor, VIII. János és Tahy Teréz fia, 1819-ben született. 1840-ben Sárosmegye szolgálatába lépett, hol esküdt, majd szolgabiró, végre a szabadságharcz után levéltárnok lett, mely állást jelenleg is betölti, tiszteletbeli főjegyzői czimmel. 1882-ben koronás arany-érdemkereszttel tüntettetett ki. Első nejének Klor Emiliának 1849-ben történt halála után másodszor is megnősült, elvévén kónyai Kyss Paulint. Gyermekei közül IV. Imre eperjesi kir. aljárásbiró, XI. László pedig, ki 1861 február 21-ikén született Eperjesen, cs. és kir. kapitány a 32. gyalogezredben. A többi gyermek a táblán.
I. József – Lajos és Kükemezey Klára fia, – 1792-ben élt. Nejétől Tamássy Katalintól gyermékei: III. Béla, II. Tamás, Eduard, Adolf és II. József.
Adolf 1860-ban sárosmegyei esküdt. Lakik e megyében Béczalján. Nejei: az első Raszlaviczy Teréz, a második Dessewffy Mária. Leánya az elsőtől Mária, Dobay Edéné.
VIII. Istvánnak, I. József testvérének, Friderikától, tahvári és tarkői Tahy Menyhért sárosi aladószedő és Kálnássy Zuzsanna leánya származott, utódai a leszármazási táblán vannak feltüntetve.
I. Antal, – I. Ádám és Petróczy Zsuzsanna fia, – Francziskát ádámföldi Bornemisza István és Semsey Julianna leányát, birta nőül, kitől gyermekei: Mária, Kohányi Alajosné, Anna, Fekete Menyhértné, Emilia és Gusztáv.
Ez utolsó 1848-ban sárosi aladószedő volt.
Neje Kossa Anna. Két fia közül az ifjabb X. Ferencz, lakik Varjufalván Sárosmegyében, az idősebb V. Miklós pedig előbb sárosi szolgabíró, jelenleg nyitrai kir. járásbiró, kir. itélőtáblai birói ranggal. Utódai az itt következő táblán találhatók:
IV. TÁBLA_{Ezen táblázat ujabb része családi közlésen alapszik.}*

IV. TÁBLA.; IV. István – ki az I. táblán – (1. Raszlaviczy Éva 2. Korponay Judit); 1-től V. István; III. Ferencz; 2-tól III. Miklós 1701 (Horváth Erzse); IV. János (Kohányi Éva); Mária 1695 (Raszlaviczy András); Éva 1701; Borbála (Körtvélyessy János); IV. Ferencz (Tivadara Helén); I. Tmás; I. Imre; Mária (Ladomerszky András); Éva (Ladomerszky István); I. Ádám 1746 (1. Tahy Anna 2. Petróczy Zsuzsa); Mária (Kardos Márton); Anna (Kükemezey Lajos); VII. Zsigmond kapitány (Zimmermann Klára); VII. János őrnagy; I. András; II. Albert; 1-től Lajos (Kükemezey Klára); Gáspár Zemplénben (Stépén Teréz); 2-tól I. Antal (Bornemisza Francziska); VIII. János 1785 (Tahy Teréz); I. József 1792 (Tamássy Kata); VIII. István 1800 (Tahy Friderika); Mária (Kohányi Alajos); Anna (Fekete Menyhért); Emilia; Gusztáv 1848 sárosi aladószedő (Kossa Anna); Menyhért 1863 sárosi esküdt (1. Fekete Anna 2. Bukovics Anna); III. Sándor sz. 1819 sárosi levéltárnok (1. Klor Emilia † 1849 Kyss Paulin); Kata; Apolónia; III. Béla; II. Tamás; Eduard; Adolf 1860 sárosi esküdt (1. Raszlaviczy Teréz 2. Dessewffy Mária); 1-től Mária (Dobay Ede); II. József; I. Kálmán 1844; XIV. István; Emil; III. Imre; Antónia (Vasady Gyula); V. Miklós kir. itélőtáblai biró (Kisfaludy Lipthay Mária); X. Ferencz lakik Varjufalván; Etelka; Ilon; Gizella; V. Géza; II. Gyula törvényszéki biró jogtudományi iró (Rupprecht Ilona); Amália; Eleonora (Stinner István); Luiza †; IV. Sándor Nagyváradon (Décsey Ilka); IV. Imre aljárásbiró; XI. László cs. kir. kapitány sz. 1861; Emilia †; II. Géza †; II. Jenő; Margit; I. Zoltán; Alice; IV. Béla; V. Sándor; V. Béla; II. Zoltán; Ilka

Ez ágból lehetett s talán III. Ferencz leánya azon Éva, ki 1749-ben váradi Stépán Ferencz özvegye volt._{Leleszi konv., Prot. 1749. fol. 150. nro 26. Act.}* Továbbá Anna, bothfalvi Both Istvánné, Erzsébet, Garancsy Mihályné és Borbála, Stregy (?) Dávidné, kik 1767-ben éltek._{U. ott, 1767. Prot. 117. és Act. nro 99.}*

III. Zemplénmegyei ágazat.

II. Péternek Hensellőczy Dorottyától származott harmadik fia, Kristóf ez ágazat őse. Meghalt 1621-ben. Neje Hensellőczy Ilona volt._{Vay levéltár.}* Egyetlen ismert gyermeke II. János,_{Ugyanonnan és családi közlés után. Csoma, i. m. 203. lapján nem fiának, hanem testvérének mondja Jánost; de ez az időkülönbség szempontjából alig lehetséges. Szerinte neje Pálházi leány volt.}* állitólag sárospataki várnagy volt 1657-ben. Többek között Magyar-Izsépen volt birtokos. Háromszor nősült. Első neje Azary Anna, a második Bánóczy Erzsébet, a harmadik Szabó Katalin volt. Az elsőtől gyermekei nem maradtak, a másodiktól származott IV. Zsigmond és Anna korán elhaltak, a harmadiktól ered III. János, kiről adataink nincsenek és V. Zsigmond, ki egyedül terjeszté tovább családját.
Ezen V. Zsigmond Keresztes János és Báncsy Zsófia leányát Évát birta nőül és úgy látszik Magyar-Izsépen lakott. Már 1716 szeptember 17-ikén, midőn gyermekei «magyar-izsépi» Fekete V. László, V. János és Zsófia a zempléni alispán előtt Keresztes Zsófiával, Bernáth Jánosnéval, Keresztes Máriával és Rhédey Lászlónéval osztoztak, sem ő, sem felesége nem élt._{Leleszi konv. Prot. 1839. 8. 24–34. sz. ll.}* Gyermekei közül V. Jánosról; mint az abauji ág őséről alább őmég szólunk; Zsófia 1732 táján Payzsos János neje; a legidősebb testvérnek V. Lászlónak pedig, Izdenczy Évától és Botka Erzsébettől három gyermeke maradt: II. Gábor, Zsuzsanna és VII. László. Zsuzsanna az első asszonytól született s már 1755-ben és még 1773-ban is kisdobronyi Isaák András neje volt._{Leleszi konv. Prot. 1755. fol. 84. nro 15. és Prot. 1773, fol. 53. Actor.}*
VII. László 1775-ben görgői Görgey Juliát birta nőül. Utódai a táblán.
I. Gábor, az előbbi testvére, Magyar-Izsépen lakott és 1767 augusztus 27-ikén 2000 frtért zálogba adta kisruszkai részét Tomsich Ferencznek._{Családi közlés.}* Négyszer nősült. Első neje Tahy Mária, a második lövői Lövey Ádám és Ilosvay Zsuzsanna leánya Zsuzsanna, a harmadik (1771-ben) Somody Klára, előbb tokai Nagy Sándorné,_{Leleszi konv. Prot. 1771. nro 94. Actor.}* a negyedik pedig Füzesséry Klára volt. Gyermekei az elsőtől:
1. Mária, Sárossy Tamásné;
2. Borbála, Tahy Andrásné;
a másodiktól:
3. Zsuzsanna;
a harmadiktól:
4. IX. István,
5. VI. Péter, kiről alább szólunk és
6. Kata;
a negyediktől:
7. VI. János, ki Lacsny Krisztinát birta nőül. Fia IX. János 1822-ben élt.
VI. Péternek nejétől Galambos Klárától két fia származott:
a) V. Gábor, szül. 1814 augusztus 24-ikén Magyar-Izsépen. Debreczenben lakott s ott is halt meg utód nélkül.
b) IX. László, szül. 1816 junius 27-ikén Magyar-Izsépen,_{Magyar-Izsépi helv. hitv. anyakönyv.}* meghalt 1896 deczember 2-ikán. Egyetlen leánya, Mária ez idő szerint Zalán Antal, m. kir. honvéd százados neje.
Ez ágból származott még Éva, ki mint Lónyay István özvegye 1691-ben tett végrendeletet,_{Leleszi konv. 1691. Prot. 107. fol. 39.}* és Ferencz, kit 1694 körül Patay László önvédelemből megölt. Özvegye Kolcsár Erzsébet 1697-ben még élt._{Leleszi konv. 1694. nro 33. Actor, és 1697. Prot. 108. fol. 136.}* Továbbá Miklós, ki nejével, Malonyay Ferencz és Ladomerszky Zsuzsanna leányával, Borbálával 1728-ban hrabóczi (Zemplénmegye) részeit és sárosmegyei javait 2000 magyar frtban Bornemisza Antalnak s nejének engedte át. Ez ügyletet azonban a következő évben visszavonták._{U. ott, 1728. nro 37. Actor. és 1729. nro 23. Actor.}* Ide sorolom még azon Gábort is, ki 1768-ban András, István, Gábor, Mária és Zsuzsanna gyermekeivel kistoronyi (Zemplénmegye) szöllőjét 400 frtban Pajzsos János és nejének örökösen bevallotta._{U. ott. Prot. 1768. fol. 62. nro 36. Actor.}*
Ezen ág leszármazása a következő:
V. TÁBLA

Kristóf – ki az I. táblán – † 1621 (Hensellőczy Ilona); II. János sárospataki várnagy? (1. Azary Anna † 2. Bánóczy Erzse 3. Szabó Kata); 2-tól IV. Zsigmond †; Anna †; 3-tól III. János; V. Zsigmond † 1716 előtt (Keresztes Éva); V László 1716 (1. Izdenczy Éva 2. Bottka Erzse); V. János kitől az abauji ág: l. az VI. táblán; Zsófia 1716, 1732 (Payzsos János); 1-től I. Gábor 1771 (1. Tahy Mária 2. Lövey Zsuzsa 3. Somody Klára 4. Füzesséry Klára); Zsuzsanna 1755, 1773 (Isaák András); 2-tól VII. László 1775 (Görgey Julia); VIII. László (Stépén Mária); Gedeon; Borbála (Isépy Ferencz); II. Pál 1822; 1-től Mária (Sárossy Tamás); Borbála (Tahy András); 1-tól Zsuzsa; 3-tól IX. István; VI Péter (Galambos Klára); Kata; 4-től VI János (Lacsny Krisztina); IX. János 1822; V. Gábor sz. 1814 †; IX. László sz. 1816 † 1896; Mária (Zalán Antal)

Abaujmegyei ág.
V. Jánosnak,V. Zsigmond és Keresztes Éva fiának, Kis-Ruszkán, Magyar-Izsépen, Cselejen, Kolbásán, Vehéczen, Hrabóczon és Kozmán Zemplénmegyében voltak birtokai. Különben Magyar Izsépen lakott, hol 1767 február 28-ikán gyermekeit megosztoztatta, kik között, illetőleg utódaik között azonban a végleges osztály csak jóval V. János halála után, 1806 április 11-ikén történt meg Kazsuban._{Leleszi konv. Prot. 1839. 8. sz. 24–34. l.}* Neje galantai Balog Éva volt. Gyermekei:
a) Julianna, 1767-ben bernátfalvi Bernáth Istvánné,
b) VIII. Zsigmond, kiről alább még megemlékezünk,
c) VI. László 1767-ben. Úgy látszik ivadékai nem maradtak.
d) Anna, 1767-ben Lacsny Andrásné,
e) II. Ádám, (utódai a táblán) és
f) Éva, balpataki Balpataky Mihályné.
Ezek közül VIII. Zsigmond nőül vévén tolcsvai Bónis Ferencz és Draveczky Zsuzsanna leányát Zsuzsannát,_{Csoma, Abauj-Torna nem. családjai. 113., 203. l.}* általa az abaujmegyei szkárosi birtokhoz jutott s az abaujmegyei ágat alapitotta. Meghalt 1806 előtt. Négy gyermeke volt:
a) II. Imre,
b) VII. Ferencz, kikről alább,
c) Zsuzsanna, meghalt 1806 előtt, zetényi Klobusiczky Lászlóné és
d) Ilona, 1806-ban sárosi Sárossy Józsefné.
II. Imre, szül. 1768-ban Magyar-Izsépen, hol márczius 16-ikán kereszteltetett meg._{Leleszi konv. Prot. 1839. 8. sz. 24–34. l. II. Imre és IV. György születési bizonyitványa a családnál.}* Neje kőrösnadányi Nadányi Sándor és Fekete-Várady Krisztina leánya, Rozália volt. Legidősebb fia IV. György 1799 november 19-ikén született s november 22-ikén kereszteltetett meg Szkároson. A többi gyermek a táblán látható.
VI. Ferencz, II. Imre testvére, 1806-ban még élt s Rácz Esztert birta nőül. Gyermekei: VIII. Ferencz, XI. István és II. Sándor 1822-ben még éltek. E két utóbbinak ága kihalt, az elsőnek VII. Ferencznek pedig Bagaméry-Rajszky Judittól származott s a táblán álló négy gyermeke közül Ödön kir. táblai tanácselnök, ki jelenleg is birtokos Szkároson.
Van még egy pár családtag, kiknek hovatartozását egyáltalán nem tudom; ilyenek:
1. András, ki 1605 és 1607-ben kölcsönöket vesz fel III. Pétertől és a ki 1632-ben Hensellőczön tartózkodott._{Vay lt.}*
2. Anna, 1663-ban uszfalvi Usz Sándor neje._{Nagy Iván, Magyarorsz. csal. XI. k. 419. l.}*
3. János és Zsigmond testvérek.
4. Miklós fiának Jánosnak fia János és
5. Zsigmond fiának Istvánnak fia Zsigmond, kik mindnyájan 1783-ban éltek._{Leleszi konv. Prot. 1783. fol, 11. nro 6. Actor. és fol. 37. nro 29.}*
Az abauji ág leszármazása igy következik:
VI. TÁBLA_{Az V. és VI. tábla a Vay levéltárban levő több leszármazási táblán és Csoma többször idézett művén (202– 204. l.) alapul.}*

V. János – ki az V. táblán – 1767 (Balogh Éva); Julianna 1767 (Bernáth István); VIII. Zsigmond † 1806 előtt (Bónis Zsuzsa); VI. László 1767; Anna 1767 (Lacsny András); II. Ádám 1767 1806-ban néhai (somlyai Szilágyi Klára); Éva (Balpataky Mihály); II. Imre 1768 (Nadányi Róza); VII. Ferencz 1806 (Rácz Eszter); Zsuzsa † 1806 előtt (Klobusiczky László); Ilona 1806 (Sárossy József); Krisztina 1806; I. Lajos 1806; Klára 1806; I. Pál 1806; VIII. Ferencz 1822 (Bagaméry-Rajszky Judit); XI. István 1822 †; II. Sándor 1822 †; Ödön kir.táblai tanácselnök (Mariássy Hermin); III. Andor † ifjan; Katalin (Buttykay János); Erzsébet (Lengyel Gusztáv); Oszkár † ifjan; II. Kálmán † ifjan; Magda; Olga; IV. György sz. 1799 1822; II. Lajos 1822 (Szilágyi Bora); Zsuzsa (Bodnár Pál); Róza; III. Albert (Hámos Ilona); Sára; VI. Miklós; III. Lajos; Anna †

A család czimere: koronából kiemelkedő kettős farku oroszlán, jobb első lábában hatágu csillagot tart; sisakdisz: ugyanaz. E czimert használta III. László viczekapitány köriratos pecsétén, valamint leánya, Vay Ádámné és az I. táblán álló II. Ferencz is. Úgy látszik azonban, a jelenleg élő családtagok nem élnek vele, igy az ungmegyei ágazat, a Kaplony nembeli Sztáray, Nagymihályi, Tibay, stb. családok ismert közös czimerével pecsétel, a sárosiak pedig ugyanezt már bővitve használják és pedig ezek czimere hasitott paizs első kék osztályában zöld téren ágaskodó oroszlán, jobbjában kivont kardot, baljában török főt tart, második vörös osztályában pedig zöld téren zárt ajtós tornyon két szemben álló szarka csőrében köves gyűrüvel látható. Felette három sisak és pedig az elsőn a pajzsbeli oroszlán kinőve, a másodikon a pajzsbeli egész oroszlán, a harmadikon a gyűrüt tartó két szarka.

A Nagymihályiak czimerét régi idők óta használja a család; tudtommal először Ferencz pecsétel vele 1630-ban._{Vay levéltár.}* Nézetem szerint I. István neje Tibay Dorottya utján juthatott a családhoz egy ilyen pecsétnyomó, melyet azután a czimerükkel keveset törődő utódok, a magoké gyanánt használtak._{Leleszi konv. Prot. 1747. fol. 41. nro 14. Actor.}*
Érdekes, hogy e czímer használata miatt mult században perük is volt, mint azt Illéssy János «Per a Nagymihályi czimer bitorlása miatt»_{Turul, XVIII. k. 39–42. ll.}* czimü értekezésében megirta. A pert 1747 gróf Sztáray Vincze kezdette meg,_{Leleszi konv. Prot. 1747. fol. 41. nro 14. Actor.}* s az a kir. tábla 1774 augusztus 27-ikén hozott itéletével fejeztetett be, a mely szerint, miután a család a Sztárayakkal való osztályos atyafiságát s a Nagymihályi czimernek hosszu időn át való használatát (1612 óta) kellőképen beigazolta, a czimerbitorlás vádja alól felmentetik s a czimer használati jogában megerősittetik.

MOCSÁRY ISTVÁN.

VEGYES.

Pozsony város czimerlevelei 1436-ból.
(Színes czímerképpel.)

Pozsony város 1437 július 9-én nyert czímere.

Heraldikánk legérdekesebb emlékeiből, a mohácsi vész előtti czimerlevelekből folyóiratunk fennállása óta tekintélyes sorozatot közölt. Az ezekről vett szines czimermásolatok száma már az ötvenet meghaladta s a maga nemében páratlan gyüjteményt képez, a melyhez foghatót a külföld sem bir felmutatni. A sorozat azonban egy tekintetben hiányosnak mondható; városaink XIV–XVI. századi pompás czimerleveleiből egyetlenegynek a szövege s czimerhasonmása sincs meg benne, holott ezek ritkaságuk és a többieket rendszerint felülmuló pompás kiállitásuk miatt különösen megérdemlik a figyelmet. E hiányon óhajtunk segiteni, a midőn Pozsony városának 1436-ban nyert armálisát s az azon levő czimer szines hasonmását bemutatjuk, megnyitva ezzel a mohácsi vész előtti városi és megyei czimerek közlését.
A mióta a czimerviselés szokása hazánkban elterjedt, városaink is – követve a külföld példáját – mind sürübben kezdenek, czimereket vagy czimerszerü jelvényeket használni. E czimerképek nem igen változatosak. A városok rendszerint egy a várost vagy erőditményeit szimbolizáló épületet tornyot, tornyos kapubástyát vésettek pecséteikre. Egyéb jelvények meglehetősen ritkák s a XIV. századnál előbbről nem ismeretesek. Ilyen például Trencsén isten-báránya vagy Nagy-Szombat Krisztus-fős szerencsekereke. Némely város különösebb jelvény helyett az ország czimerét használja pecsétjén, mint Esztergom vagy Buda.
Kétséget nem szenved, hogy a városok ezeket a jelvényeket vagy czimereket minden uralkodói jóváhagyás nélkül, saját elhatározásukból vették fel, ép ugy, mint a czimerviselés első két századában a nemesek. Azonban a XIV. század folyamán nálunk is elterjedt az Olaszországból származó nézet, a mély később jogszokássá vált, hogy, a mint nemességet csupán az uralkodó adhat, belőle áradván ki az alattvalók minden jogai, úgy a czimerek adományozása is fejedelmi kiváltság. A hogy ez az elv általánossá lett, a magánosok egymásután az uralkodóhoz járulnak, részben régi, önkényesen felvett czimereik megerősitését, részben ujna kadományozását kérve. Példájukat csakhamar követik a városok, nehogy valaki czimerükre igényt emeljen, vagy pecsétjük hiteles voltát a czimer jogosulatlan viselése alapján kétségbevonja, mert – a mint Bartolus mondja – a királyoktól adományozott czimerek vitás esetekben mindenkor előnnyel birnak az önkényesen felvettek fölött.
A XIV. században még ritkák a czimeradományok és megerősitések. A főnemességnek önérzetét sértette volna az ősi czimerre megerősitést kérni, a köznemesség pedig csak a század vége felé kezd sürübben élni a czimerekkel. Városnak adott armálist pedig az egész századból csupán egyet ismerünk s ezt Nagy Lajos királytól 1369-ben Kassa városa nyerte. Az oklevélnek csupán első, patens alakban való kibocsátása ismeretes, a melyen azonban rajta van, hogy azt, ha (a kihirdetés után) a királynak bemutattatik az uralkodó privilegialis alakban fogja átiratni.
A czimerlevelek osztogatásának valódi aranykora a XV. század. Már legelején szokásba jönnek a festett ábrájú armálisok, a melyek közt hova tovább, mind sürübben akadnak városi czimerlevelek. A sort – az eddig ismereteseket tekintve – Kassáé nyitja meg 1423-ban, a mellyel Zsigmond király a Nagy Lajos adta czimert megbőviti s megerősiti. Utánna czimerlevelet kaptak: 1436-ban Pozsony, 1453-ban Bártfa, Eperjes és Kassa, V. Lászlótól ismeretlen évben Tolna, 1463-ban Kézsmárk, 1464-ben Varasd, II. Ulászlótól 1490 és 1499 közt Buda-Felhéviz, 1503-ban ujból Kassa és 1506-ban Zenta.
Ezek közül fényes kiállítás dolgában egy sem vetekedhetik Pozsony városéval. Az oklevél tulajdonképen csak czimerujitó, mert a város már régi idők óta viselt jelvényt. Két XIV. századi pecsétje ismeretes; mindkettőn ugyanazon ábra látható: ormós várfal nyitott kapuval, a mely mögül középen egy magasabb, két oldalt egy-egy alacsonyabb torony emelkedik ki._{Az egyik a Turul 1885-iki évfolyamában a 136. lapon, a másik Ortvay Pozsony város története III. kötete 389. lapján jelent meg.}* Az a város, a mely annyi fejedelmi vendéget fogadott falai között, annyi ünnepséget, tornát, harczjátékot rendezett, a melyik saját heroldot tartott, czimer nélkül el sem lehetett volna.
Az armális szövegéből úgy értesülünk, hogy a czimerlevelet Raneys István polgármester s vele Ach Henrik és Pachrad Miklós polgárok kérték a város nevében az uralkodótól, a ki azt főleg a városnak a hussiták ostromai ellen tanusitott védelme és álhatatossága megjutalmazására adta. Ám ha egy kissé lapozgatunk Pozsony város történetében, rá kell jönnünk, hogy az ékes czimerlevél alig ha nem másféle érdemek jutalmazása akart lenni.
Zsigmond király, a kiről tudva van, hogy szeretett jól élni s épen nem kimélte a pénzt, állandó pénzzavarai közepette főleg a jómódu városokat szerette megadóztatni. Az adózás talán nem is helyes kifejezés. A kor szokása szerint «önkénytes» adományozást s ajándékokat kell ez alatt érteni. Azután meg kölcsönöket, a melyeknek megfizetését mindig megigérték, de a legritkább esetben teljesitették. Ha pedig pénzt, gabonát és bort már semmi módon sem lehetett kapni, akkor a fejedelem tekintélyes számu kisérőivel legmagasabb látogatásával tisztelte meg hű városait, a melyekhez jó előre ment a figyelmeztetés, hogy pontos időre készen álljon a szállás, az élelem, a bor és a sör ennyi meg ennyi ember számára. És ezekből a királyi adózásokból s látogatásokból egy városnak sem jutott ki annyira, mint a jó Pozsonynak; jámbor polgáraival még az is megesett, hogy holmi szegény felvidéki városkának a királyi látogatásra tett költségeit felében velük fizettették meg.
A városnak legfőbb adósa a király volt. Mai szemmel nézve a dolgot, szinte megdöbbentőek azok az intőlevelek, kérések, szorgalmazások, a melyeket a tanács küldöz a királynak, hogy legalább követeléseinek egy részét megkaphassa. Operetszerüen hangzik, mikor a pozsonyiak azt irják Zsigmondnak: «Kegyelmes császár, arra is alázattal kérjük kegyelmedet, hogy borunkat, a melyet kegyelmességed esztendőn át megivott, s másoknak adni rendelt, megfizesse.»_{Ortvay id. munkája, II. kötet, 3. rész, 372. lap.}* S a király az ilyen intésekért meg sem haragudott; egyszerüen félretétette a leveleket s – nem fizetett.
Eféle szolgálatok lehettek azok, a mikért Zsigmond király Pozsonynak régente is használt czimerét megerősitette. 1436 juliusában történt a dolog. A király az előző hónap elején elindult Budáról, hogy Csehországba menjen, átvenni a kormányt. Iglauban állapodott meg, a morva határszélen, a hova június 12-ikén érkezett s ahol egész augusztus közepéig maradt. Itt találta a pozsonyi követség, a melyről lehetetlen feltennünk, hogy pusztán a czimer megerősitéséért kereste volna fel a királyt. Sokkal hihetőbb, hogy a pozsonyiak holmi tartozások megfizetését sürgették s az uralkodó, nem akarva őket üres kézzel haza bocsátani, szokott ajándékával, egy ékes czimerlevéllel elégitette ki a követeket. Persze, hogy az igéretekkel sem fukarkodott; ennél egyebet azonban nem vittek haza a jó pozsonyiak. «Hallottuk – irják később – hogy a mi kegyelmes urunk a császár utolsó idejében ki akart bennünket fizetni, csakhogy ez soha sem történt meg.»_{Ortvay id. m. II. kötet, 3. rész, 373. l.}*
Persze ezt mind nem irták bele az armálisba, a mely bőszavuan mondja el mint szolgáltak rá a kitüntetésre a pozsonyiak azzal, hogy a lázadó cseheket és morvákat elverték falaikról.
Az oklevél a hely megnevezése nélkül 1436 julius 8-ikán (octavo idus mensis Julii) kelt. Szövegét nem közöljük, miután az Ortvay Tivadar közismert művében, a Pozsony város története II. kötet, 2. részében már megjelent.
E helyett adjuk az egész armálisnak tetemesen kisebbitett, de teljesen hű hasonmását, a mely eredetileg ugyanazon munkában mint melléklet látott napvilágot és a melynek duczát főtiszt. Ortvay Tivadar jogakadémiai tanár úr lekötelező szivességgel bocsátotta rendelkezésünkre.
Az oklevél hatalmas hártya lapra van irva, melynek balfelét szokatlan nagyságu (235x235 mm.) czimerkép foglalja el: zölddel keretelt, rakott és ponczolt arany alapra van helyezve az oklevélbeli leirásnak teljesen megfelelő pecsét, melynek vörös mezején ormós fehér bástyafal félig leeresztett rácsu nyitott kapuval látható; e mögött középen egy nagyobb, két oldalt egy-egy kisebb torony emelkedik ki, vörös tetőkkel s a tetőkön két-két arany gombbal. A czimermezőt széles kék keret foglalja be, a melyen nagy arany betükkel a következő felirás olvasható:

Az oklevél felső és bal szélét három ujnyi szélességben gazdag lombozatos és virágos keret disziti.
És most egy példátlan eseményről kell beszámolnunk.
Julius 8-ikán kapták meg a pozsonyi kiküldöttek ezt az oklevelet és már a következő napon julius 9-ikén ujból kiadja azt számukra a kanczellária egy az elsőtől csak némi csekélységekben különböző példányban.
A második példány ép olyan fényes kiállitásu mint az első; ugyanolyan czimerábrával, olyan gazdag és fényes kerettel van ellátva mint az. Elkészitése, miután rajta egyszerre csak egy ember dolgozhatott, bizonyosan több napot vett igénybe. Nem szenved tehát kétséget, hogy julius 8-ikán, a mikor az első armális kelt, már a második is készen volt, és ha szövege nem is volt leirva, festett részei már befejezetten állottak. Gondosan megvizsgálva az eredetit, megállapithatjuk, hogy a hártyára előbb a czimert s a keretet festették, csak azután irták rá a szöveget. Hangzik pedig ez a következőképen:

Pozsony város 1436 julius 8-ikán kelt czímerlevele.

Relatio Stephani de Aran comitis Newgradiensis. Nos Sigismundus dei gratia Romanorum imperator semper augustus ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie, Rame, Servie, Gallicie, Lodomerie, Comanie, Bulgarieque rex, notum facimus tenore presentium significantes quibus incumbit universis, quod nos dignum arbitrantes imperialem atque regalem excellentiam illa debere, concedere et liberaliter elargiri, perque fidelium numerus augeatur, et principantis clementia, cui in multitudine populorum, proprium est gloriari, in subiectorum quiete et pacis amenitate gratulatur, tunc enim solium cesaree atque regie maiestatis prestantius exaltatur, dum subiectorum caterva continua suscipit felicium profectuum incrementa. Hac siquidem ducti consideracione nichilominusque, tum ad humilime et devote supplicationis instantram fidelium nostrorum providorum Stephani Raneys magistri civium ac Nicolai Pachrad civis civitatis nostre Posoniensis, per eos in ipsorum, ac ceterorum universorum et singulorum civium, hospitum et incolarum eiusdem civitatis nostrć Posoniensis, nominibus et personis maiestati nostre propterea porrecte, tum eciam attentis et consideratis fidelitatibus et fidelium servitiorum et gratuitis meritis, prefatorum civium, hospitum et incolarum ipsius civitatis nostre Posoniensis, per ipsos his proximis disturbiorum temporibus, iam deo auspice sedatorum, in quibus nonnulli Bohemi et Moravi, eotunc in reprobum sensum dati et rebellionis calcaneo ducti partes nostras superiores invadenti et devastanti, ipsam civitatem nostram Posoniensem hostiliter surripere attemptarunt, in conservatione et tuitione eiusdem civitatis nostre constanter et inviolabiliter, ac sine cuiuslibet note maeula et scrupulo, maiestati nostre et sacre corone nostre, ac ipstus regni nostri Hungarie observatis et impensis; volentes eosdem propterea quodam speciali et notabili favore prosequi et benivolentiam nostram eis ostendere munificiam et liberalem, sigillum in forma circulari seu rotunda, campi rubel, in quo civitas alba, quadrangularis a parte inferiori, quasi ex fundamento sursum erecta et certis meniis adornata, habens tres turres, tecturis rubeis, supra muros et edificia earundem turrium sursum erectis coopertas duas scilicet decliviores, et terciam in medio ipsarum supra menia civitatis in altum erectam et ipsas duas turres in altitudine et spissitudine precellentem; in cuiusquidem turris a parte inferiori in sui ac pretacte civitatis introitus porta alba cum cancellis crocei coloris in latitudine tres et in longitudine quinque lincas, seu intersticia, quinque ferramentis acutis eisdem appositis per medium habenti, de sursumque infra pendenti, in supereminenti vero summitate cuiuslibet turris ipsarum trium turrium duo globi rotundi aurei, unus in parte una et alter in parte altera sursum se extendere evidenter apparent. Predicti autem sigilli circumferentiales litterć sunt hec: Sigillum Civitatis Posoniensis, prout et quemadmodum hec descriptio magisterio seu artificio pictorio in capite seu principio presentis nostre littere distincte et apparenter est depicta, quoquidem sigillo ipsi et eorum progenitores, ex divorum regum Hungartić, nostrorum scilicet predecessorum uti dicitur, usi sunt et utuntur etiam de presenti memoratis civibus, hospitibus, incolis et toti comunitati pretacte civitatis nostre Posoniensis denuo et ex novo dandas duximus et conferendas, decernentes ex nunc imperialique et regio statuendo edicto, ut ipsi et cuneta ipsorum posteritas talismodi sigillum in omnibus negotiis, tam inter prefatos cives, hospites et imcolas ac totam communitatem, quam aliis quibuscumque agendis et fiendis autenticum habeatur et eidem sigillo ac litteris sub ipso vero et iusto modo conficiendis, tanta et tam indubitata fidei certitudo plene adhibeatur, quania sigillis et litteris aliarum civitatum nostrarum liberarum adhibetur, ex habundanciori insuper plenitudine nostre potestatis pretactis civibus, hospitibus et incolis, ac toti communitati ipsius civitatis nostre Posoniensis concedimus et presentibus elargimur, ut ipsi et eorum hćredes et succesores universi prćdictum sigilli signetum a modo imposterum, pro armis seu armorum insigniis, in vexillis, velis, cortinis, papilionibus sive tentoriis et aliis quibusvis exerciciis, ipsis et eorum statui convenientibus, gerere, gestare, ac eisdem uti frui et gaudere valeant atque possint; gaudeant itaque idem gracia et favore cesareo atque regio, meritoque exultent et letentur, tantove ampliori studio ad honorem et reverentiam principantis dignitatis eorum imposterum solidetur intentio, quanto se ab excellenti imperiali atque regali antidoto preventos conspiciunt et munere gratiarum In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes concessimus litteras nostras novi duplict autentici sigilli nostri, quo uti rex Hungarie utimur, munimine roboratas. Datum per manus venerabilis domini Mathie de Gathalowcz, praepositi ecclesić Quinqueecclesiensis, aule nostre summi cancellarii, fidelis nostri dilecti. Anno domini millesimo, quadringentesimo tricesimosexto, septimo idus mensis Julii, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. quinquagesimo Romanorum vigesimosexto, Bohemíe sedecimo, imperii vero quarto.

Relatto Stephani de Aran comitis Newgradiensis.
A két oklevél eltérései első pillantásra alig vehetők észre. A miniatura teljesen hasonló, a későbbi keltezésü példányt ugyanaz festhette, a ki az elsőn dolgozott s másolatában igyekezett az eredetit hűen követni. Figyelmesebb vizsgálat azonban előtünteti a különbségeket. A czimerkép felirása, elrendezése más; az elsőn a szavakat stilizált rózsák, a másodikon egy helyütt négy pont, másutt ismét egy négykarély választja el. Ezen felül az elsőn a pecsét köriratának utolsó szava igy van irva:

mig a másodikon kihagyás nélkül

áll. A szövegben mutatkozó eltérések a következők: az oklevél élén az első példányon ez olvasható: «Relacio Laurencii de Hedrehwara magistri agasonum et Stephani de Aran Comitis Newgradiensis,» a másodikon ebből csak ennyi olvasható «Relacio Stephani de Aran comitis Newgradiensis». Ugyanez megismétlődik az oklevél végén, holott az elsőn alul hiányzik. – A czimert kérő három polgár közül Ach Henrik neve a másodikból kimaradt s ennek megfelelően a Pachrad Miklós neve után álló civium, civis-re van változtatva. Nagyobb eltérés van még a város érdemeinek felsorolásánál, a hol a csehek s morvákról szóló sor az első oklevélben igy hangzik: «nonnulli Bohemi et Moravi partes nostras superiores invadentes et devastantes, ipsam civitatem...» stb. itt a második oklevél bővebb: «nonnulli Bohemi et. Moravi eotunc in reprobum sensum dati et rebellionis calcaneo ducti, partes nostras superiores invadenti et devastanti, ipsam civitatem .....» A czimer leirásában a későbbi példányban porta alba áll porta aperta helyett; ugyanott alább a «quibusvis exerciciis .... gerere, ac eisdem uti ...» kifejezésbe a gerere után be van toldva: «gestare», végül pedig a keltezésben «octavo idus mensis Julii» helyére «septimo idus mensis Julzii» van irva.
Mindkét oklevél fekete-sárga selyem zsinóron függő nagy kettős trónpecséttel van megerősitve. A korábban kelt példány Pozsony város levéltárában, a későbbi a város muzeumában őriztetik. Ez utóbbi az ezredéves kiállitáson közszemlére volt téve.
Szines képünk a második példány czimerképét mutatja felére kisebbitett alakban. A másolat teljesen megfelel az eredetinek, csupán az arany alapot diszitő ponczolt lombdisz hiányzik róla.
Mi volt az oklevél kettős kiállitásának oka, egyszerü ovatosság e, a mely az egyik példány elveszése esetére biztositani akarta a várost, vagy valamely mélyebben fekvő indok, meg nem magyarázhatjuk. Pozsony város, tudós történetirója Ortvay Tivadar egy szóval sem emliti a második példányt s igy nála magyarázatot hiába kerestünk. Ám azért nem lehetetlen, hogy Pozsony gazdag levéltárában valamely levél, tudositás vagy feljegyzés alakjában még lappang a rejtély feloldása és valamikor napfényre fog kerülni.

VARJÚ ELEMÉR.

I. László veszprémi püspök származása.

(Báró Hornig Károly veszprémi püspök urnak ajánlva.)

Lászlót, kit VI. Incze pápa 1358 márczius 27-ikén helyezett a veszprémi püspöki székre s a ki azon 1372-ig elnökölt, mely év október 27-ikén XI. Gergely pápa hasonnevü utódját kinevezte_{Eubel, Hierarchia. catholica 555 l.}* már nagy ideje Gelet fia_{Gelet, Gilet, – Keled, Kilit annyi mint Cletus. – Wertner Geletet Gyelétnek olvassa.}* Miklós nádor (1342–1356) fiának tartottam._{Lásd a Magy. tört. életrajzok során 1892-ben megjelent Nagy Lajos czimű művem 438. l.}* Mely adatok alapján és okoskodással? minthogy e kérdésről külön értekezést irnom egyéb elfoglaltságom nem engedte, ma pontosan meg nem mondhatom.
Hogy e kérdéssel ujból foglalkoznom kell, arra okot A veszprémi püspökség római oklevéltára szolgáltatott, melynek báró Hornig Károly veszprémi püspök megbizásából immár II. kötetét adta közre a római magyar történeti intézet.
E monumentális mű nagybecsü bevezetésében ugyanis Fraknói püspök az 1276–1415. évi veszprémi püspökökről értekezvén, Lászlónkról hallgatással mellőzi, hogy Gelet fia Miklós nádor ivadéka, ellenben annak alapján, hogy megválasztatása előtt császmai prépost volt, a Hont-Pázmán nemzetségből származottnak állítja, s idézi Wertner Mór Magyar nemzetségek czimű műve II. kötete 42. lapját, a hol de dato 1349. csakugyan előkerül Hont-Pázmán nembeli László nevü prépost, a (Jánoki) Tamás fia és (Zuhai) Ders unokája, de ezen László nem császmai, hanem esztergami szentgyörgymezei prépost,_{Kubinyi, Hont-vármegyei oklevelek 177. l.}* tehát nem lehet egy személy I. László veszprémi püspökkel, kiről világosan meg van irva, hogy püspökké választása, illetve kinevezés előtt császmai prépost volt._{Monum. rom. eppatus Vesprim II. k. 173. l. Volt ugyan a Hont-Pázmán genus ezen ágából egy veszprémi püspök is, a László prépost öcscse: Demeter, kiről olvasd Fraknói érintett Bevezetését az LIV. lapon}*
A következőkben adjuk a Miklós nádor fia Lászlóra vonatkozó, eddig jóformán ismeretlen adatokat, melyek míg élete folyamára érdekes világot vetnek, arról is tanuskodnak, hogy ő az, kit I. László néven püspökéül tisztelt a veszprémi egyház.
Gelet fia Miklós nádor ideje korán papnak szánta még kiskoru fiát Lászlót, kit a végett, hogy az egyházi tudományban kiképezze magát, ajánlatokkal és felügyelet mellett a római kúriára (Avignonba) küldött.
Nagy Lajos király már 1343 május 7-én azért folyamodott VI. Kelemen pápához, hogy Gelet fia Miklós ispán fiának, ki a római kurián tanulással tölti napjait, jóllehet még csak mintegy huszonegy éves, tehát nincs meg teljes életkora, kegyelemképpen megengedje, hogy bármely egyházi javadalmat, hivatalt vagy méltóságot elfogadhasson.
A pápa kétségesen hozzá járult a magyar király e kérelméhez és megadta a kivánt engedelmet._{Supplicationes ad Clementem VI. anni I., pars II., volumen 2. fol. 186. – Theiner, Monum. Hung. I. k. 650. l. – Mindkét helyt Miklós ispán tévesen Seleti-nek iratik Geleti helyett.}*
Ez engedelemnek következménye az lett, hogy László urfit kinevezték pécsi javadalmas kanonoknak és kilátásba helyezték, hogy mihelyt a nevezett egyhaznál valamely méltóság vagy hivatal megürül, azt ő fogja elnyerni. Mindamellett, midőn Nagy Lajos követsége Avignonba járt, az összes követek az iránt esedeztek VI. Kelemen pápának, hogy «nagyságos Miklós ur, Magyarország nádora és a kunok birája fiát» Lászlót részesitse oly egyházi méltóságban vagy tisztségben, mely az esztergami érsek (Csanád) rendelkezésére áll az esztergami egyházban, minthogy a pápai kegyelemnek e nyilvánulása igen kedves volna a magyar király előtt. A pápa 1344 márczius 7-ikén teljesítendőnek találta a magyar követek e kérelmét._{Supplic. Clement. VI. a. II. p. II. f. 134.}*
Az esztergami javadalom azonban váratott magára. Egy teljes év mulva, azaz 1345 márczius 4-ikén az iránt folyamodott (De Convenis) János biboros püspök ugyancsak VI. Kelemen pápához, hogy az ő kedves káplánjának Lászlónak, Miklós Magyarország nádora fiának a zágrábi egyházmegyéhez tartozó császmai prépostságot föntartani kegyeskedjék, mely prépostságot eleddig György fia Gergely tölti be ugyan, de minthogy Gergely csanádi püspöknek van kiszemelve, ha fölszenteltetik, a prépostságot elvesztendi. És mert e prépostsághoz egy zágrábi kanonoki javadalom is van csatolva, hogy ez is a mondott Lászlóé legyen, ez iránt is folyamodik a biboros a pápához, jóllehet – úgymond – László már bir Pécsett káptalani javadalmat és várandósága van Esztergomban is valamely egyházi méltóságra vagy hivatalra.
A pápa teljesitette János biboros püspök kérelmét azzal a kegyes hozzáadással, hogy ha időközben az esztergami egyháznál megigért javadalmazása is foganatosittatnék, ezt is birhassa._{Supplic. Clement. VI. a. III. p. I. f. 6. – Hogy Miklós nádornak a római szentegyház biborosai közt több barátja, s ehhez képest Lászlónknak több pártfogója is volt, kitünik De la Jugée Vilmos s. Marić de Cosmedin biboros szuplikácziójából, melyet 1345 október 12-ikét terjesztett VI. Kelemen pápa elé. (Supplic. Clement. VI. a. IV. p. I. f. 64.) Ebben a nagyságos és hatalmas férfiu, az ő legkedvesebb barátja és (magyarországi) javadalmai védője, Gilet fia Miklós ur, a magyar király nádorispánja részére azt a kiváltságot kéri, hogy tartózkodjék az ispán ur bárhol, egyházi tilalom alá rekesztett helyeken is misét mondathasson s a szentségekben részesülhessen úgy ő, mint kisérete. Mit a pápa, megengedett azon hozzáadással, hogy vitessen magával hordozható oltárt.}*
Minthogy pedig a pápa a mondott Gergely császmai prépostot ugyanezen évi márczius 7-ikén csanádi püspöknek kinevezte, sőt őt a csanádmegyei sebesi főesperességgel, melyet Campellói János is viselt, megadományozta;_{Theiner, Monum. Hung. I. 681–2.}* annál kevésbbé szenved kétséget, hogy a császmai prépostságot Lászlónk nyerte el, mivel ez magát 1345 október 9-ikén a pápához intézett levélben császmai prépostnak czimezi._{Supplic. Clement. VI. a. IV. p. I. f. 54: Ladislaus prepositus Chadisnensis (igy Charmensis helyett) natus Nicolai comitis palatini regni Ungarie et iudicis cumanorum.}*
Mindezen tényleg élvezett és várandó egyházi méltóság mellett 1345 szeptember 26-ikán még azért is folyamodnak Nagy Lajos királynak Avignonban tartózkodó követei, úgymint: (Nagymartoni) Pál ispán, György csanádi püspök és (Csóri) Tamás ispán, hogy Miklós fia Lászlónak, egri kanonoknak s az egyházi jog borostyánosának (bacallaris, mint akkor irták) valamely üresedésben levő vagy megürülendő méltóságot, tisztséget, hivatalt vagy javadalmat reserváljon. Mihez VI. Kelemen pápa szintén hozzájárult._{Stipplic Clement. VI. a IV. p. I. f. 42.}*
Nemcsak azt értjük meg e folyamodványból, hogy a hatalmas nádor fiát mindenünnen emelni iparkodnak, hanem hogy ő maga is szorgalma által a kanoni jogtudományban szép haladást tett, mire nézve nem csekély érdeme lehetett Jánosnak a pécsi egyházmegyei ozmaghi (eszéki) főesperesnek, kit atyja a nádor társul és mesterül adott melléje. Kiolvassuk ezt azon kettős folyamodványból, melyet László császmai prépost és János eszéki főesperes 1345 október 9-ikén a pápához fölterjesztettek._{Supplic. Clement., VI. a. IV. p. I. f. 54.}*
Ezek egyikében László császmai prépost a Miklós nádor fia és János ozmaghi főesperes, a László társa és mestere azért esedeznek, hogy a pécsi egyházat, mely többször leégett, zsarnokoktól üldözést szenvedett, számos privilegiumát és bucsúlevelét elvesztette, ő szentsége uj bucsúkkal lássa el már azért is, mert a nevezett egyházban Vilmos a cosmedini biboros a prépost s egyuttal javadalmas kanonok; hogy továbbá a folyamodók kezén levő összes egyházi javadalmak jövedelmeit öt éven át élvezhessék, a meddig tudniillik László prépost valamely tudományos egyetemet látogat, János főesperes pedig az ő szolgálatában áll. – A pápa mind a két kérelmet meghallgatta, de az utóbbinak érvényét három évre korlátozta. – A másik folyamodványban János főesperes, mint Miklós nádor fia László mestere és társa elsőben különféle személyek számára kegyelmeket kér, aztán azért esedezik, hogy azon esztergami javadalmas kanonokságot, mely György fia Gergely csanádi püspöknek Rómában történt fölszentelése által megüresedett, ő kapja meg, habár az eszéki főesperességet, egy pécsi és egy erdélyi kanonoki javadalmat bir és várományosa valamely, a pécsi egyházban megürülendő méltóságnak vagy hivatalnak. A pápa ráirta a fiat-ot, legyen meg-et a kérvényre._{Ezen (Pál fia) János elnyerte Gergely csanádi püspök által birt esztergomi kanoniát, jóllehet Csanád érsek már kinevezett vala uj kanonokot, miáltal az esztergomi javadalmas kanonokok száma 38-ról 39-re szaporodott. (Memoria Basilicae Strigon, 124. l.), minek nyoma csakugyan megvan az 1397. évi Canonica Visitatióban. (Történelmi tár, 1901. évf. 99. l.)}*
Egyébiránt a föntebbi nem első folyamodványa Miklós nádor fia Lászlónak VI. Kelemen pápához. Már 1344 márczius 7-ikén azért esedezett hozzá, hogy István fia Miklós De Panic pécsi papot nevezze ki diakoi, vagyis bosnya kanonoknak és rezerválja számára a legelőbb megürülendő javadalmat._{Supplic. Clement, VI. a. III, p. II. f. 154. – Vajjon nem ugyanezen Miklós-e, kire nézve meghagyta 1358 augusztus 6-ikán VI. Incze pápa a veszprémi püspöknek, hogy Nicolao Dragoik számára egy zágrábi kanoniát szerezzen? (Theiner, Monum, Hung. II. k. 37. l.). Ugyanezen Miklós a Monumenta eppatus Vesprim. (II. k. 177. l.) Dragori-nak van szedve. A csekély gondosság mellett, melylyel a pápai regestrumokat másolták, egyik se lehetetlen.}*
Sejteni lehet az előadottak után, hogy még éveken át tanulmányait folytatta. Aztán visszakerült az országba, Lajos király pedig megtette őt a császmai prépostot királyi kápolnája ispánjának és titkos kanczellárjának. Mint ilyen 1351-ben tagja volt a biróságnak is, mely Szécsényi Tamás országbiró elnöklete alatt Apród János (küküllei főesperes, történetiró) ügyében döntött._{Fejér, Cod. Dipl. IX/III, 650. Datum Budć, secundo die octavorum festi b. Andreć apostoli, 1351. – V. ö. Küküllei János főesperes czimü értekezésemet a Századok 1893. évfolyamában, 5. lap.}* Atyja 1356 januáriusban halt meg, de Nagy Lajos nem hagyta el hű szolgája árváját és midőn őt Garai János püspök halála után a veszprémi káptalan (kétségen kivül a király előleges hozzájárultával) egyhangulag püspökének választotta, sietett a királyi okiratok záradékában választott püspökül föltüntetni._{Fejér, Cod. Dipl. IX/II. 670. l. ded. 1358 pridie idus februarii = febr. 12.}*
Avignonban, ha nem is nehezen, egy könynyen nem ment a dolog. VI. Incze pápa tudniillik még Garay János püspök életében magának tartotta fönn a veszprémi püspöki szék betöltését, a miért a káptalannak Lászlóra esett választását megsemmisítette. De miután kitünt, hogy sem a káptalannak, sem a megválasztottnak tudomása nem volt a pápai reservatióról, következésképpen jóhiszemüleg jártak el a püspökválasztásnál, a pápa mégis Lászlót, a tudományokban jártas császmai prépostot nevezte ki veszprémi püspöknek._{Monum, romania eppatus. Vesprim, II. k. 173. l.}* Mivel pedig, mint a föntebbiekben előadtuk, biztos tudomásunk van róla, hogy Lászlónk császmai prépost volt, őt kell tartanunk a megválasztott, illetve kinevezett veszprémi püspöknek.
A Hont-Pázmán nemzetségből eredő Jánoki Tamás fia Lászlóról az ugyan kétségtelen, hogy esztergami szentgyörgymezei prépost volt; tudjuk azt is, hogy Garai János veszprémi püspök 1352 januárius 20-ikán VI. Kelemen pápához fölterjesztett szuplikácziójából, hogy ugyanezen napon a Fülöp fia Miklós halálával megürült egri prépostságba áthelyeztetett_{Supplic. Clement, VI. a X. f. 52. ded. 1352 január 20. Supplicat Johannes episcopus Vesprimiensis ... quatenus suo capellano Johanni Andree de prepositura eoclesie S. Georgii de Viridicampo prope Strigonium vacante pertranslationem Ladislai Thome ad preposturm ecclesie Agriensis ... hodie per eandem Sanctiatem factam ... dignemini providere ...}* és azt tényleg el is foglalta:_{Vatikáni magy. okirattár, I/I. 144. l.}* de hogy császmai prépost is volt, azt bebizonyitva sehol se találtam._{Kollányi az Esztergami kanonokok czimü művében, a 43. lapon emliti ugyna, hogy Jánoki Tamás fia László később (mikor?) császmai prépost lett. Kollányi szorgalmas történetbuvárunk értesitése rám nézve eléggé fontos ugyan, jóllehet kevésbbé tartom valószinünek, hogy valaki az egri székesegyházi prépostságból a császmai társas egyházba való áthelyezését óhajtsa; de állitását megokolva nem találtam sem az általa idézett kútfőkben, sem a veszprémi püspökség római okirattárában, sem Áldási Regestiában, melyeket a vatikáni levéltárból a Történelmi Tár 1894. és 1895. évfolyamaiban közlött és melyek 1343. május 17-től 1370 augusztus 3-ig, illetve 1431 január 16-ig terjednek, a hol a 408. számu regestában 1360 augusztus 16-ikán arról is értesülünk, hogy László császmai prépostnak veszprémi püspökké történt kinevezése óta a császmai egyház már két urat cserélt, az egyik Czaborgi Vilmos eperjesi kanonok volt, ki, miután Császmáról az egri prépostságba ment át, utódja Treutel Miklós fia István esztergomi kanonok lett. (Tört. Tár, 1895. évf. 281. l.)}*
Kénytelen vagyok tehát föntartani régibb véleményemet, hogy I. László veszprémi püspök alatt Gelet fia Miklós nádor fia értendő, ki nem Hont-Pázmán nemzet, hanem Zsámboki, mint ezt dr. Wertner tudós genealogusunk a Századokban legközelebb be fogja bizonyitani.
Et nunc venio ad fortissimum...
Meg nem engedve ugyan, de föltéve azon lehetőséget, hogy időközben Miklós nádor fia László vagy halál, vagy más körülmény miatt kimult volna a császmai prépostságból, a miről – mint előadám – legparányibb adat sem áll rendelkezésünkre; de hát föltéve ezen esetet, még akkor se szabad a Hont-Pázmán nembeli Jánoki Tamás fia Lászlót tennünk Garai László veszprémi püspök utódjának, minthogy Jánoki Tamás fia László ekkor már nem élt. VI. Incze pápa ugyanis 1358 február 25-ikén_{Juna, VI. R. A. a. VI. vol. 18, 348 b de d. Avignon VIII kal. Martii a. VI. (Tört. Tár. 1895. évf. 268. lap).} * János fia László egri kanonokot megerősiti az egri prépostságban, melyet Tamás fia László birt és a melyet ennek halála után (Dörögdi) Miklós egri püspök neki conferalt, megengedvén egyuttal, hogy a prépostság mellett a borsodi főesperességet is megtarthassa.
Esztergom, 1901. augusztus 2.

PÓR ANTAL

Dénes kalocsai érsek (1350–1355) nemzetsége.

E jeles férfiu nevével legelőbb a zágrábi káptalan XIV. századbeli Statutumaiban_{Tkačič, Monum. eppatus. Zagrab, II. k. 6. l.}* találkoztam melyek bevezetésében a magyar királyok sorrende után a zágrábi püspököké következik.
«Piaczenzai Jakab után, ki meghalt Budán 1348 október 16-ikán, – igy van megirva e bevezetésben – következett a Laczk fia Dénes barát, kit Kelemen pápa helyezett át a knini püspökségből. Ez egy hónapnál valamivel tovább elnökölt a zágrábi egyházban, mert 1349-ben, Lajos király idejében, átvitetett a kalocsai érneki székre.
Későbbi kutatásaim közben a következő hiteles adatokat találtam felőle:
1343–44-ben tagja volt a fontos követségnek, melyet Lajos király, illetve anyja, özvegy Erzsébet királyné s egyidejűleg a sicziliai királyi ház Nápolyból küldött Avignonba, hogy Endre királyfi jogát a sicziliai trónra vitassák. E követség kiválóbb magyar tagjai valának, mint azt VI. Kelemen pápa leveléből_{Theiner, Monum. Hung, I. k. 664. l.}* megértjük: (Kőszegi) Vid barát nyitrai püspök, királyi kanczellár, Simon fia Nagymartoni Pál országbiró, Péter fia (Csóri) Tamás liptai ispán, (Pécz nembeli) Aladár fia Vörös Tamás ujvári (holicsi) ispán és (Vásári és Szügyi) Miklós esztergami prépost, nemkülönben Dénes, a ferenczrendi, minorita lektor (tanító) és királyi káplán, kit is VI. Kelemen pápa különösen ajánlott Nagy Lajos király jóindulatába, mint olyan férfiut, ki az ő és Erzsébet királyné többi követével egyetemben az Endre királyfi koronázási kérdése elintézésében okosan és hűségesen közreműködött, most pedig visszamegy küldőihez, hogy élőszóval bővebben előadja az ügy menetét._{Villanova, 1344 februárius 25-ikén. Theiner; id. m. I. k. 665. l.}*
Nagy Lajos király jóllehet követsége viselt dolgaival nem éppen volt megelégedve,_{Chronicon Dubnic, ap. M. Florianum, Fontes domest. III. k. 142. l.}* Dénes barát viselkedésében kedvét találhatta, mert nem sokára ezután, 1348 márczius 24-ikén Dénest már a knini (tinni) püspöki széken találjuk, honnan nem egészen háromnegyed év mulva a zágrábiba s innét 1350 januárius 11-ikén (ugyanazon napon, melyen a fönt említett Vásári és Szügyi Miklós kalocsaiból esztergami érsekké lett) a kalocsai érseki székbe áthelyeztetett._{Eubel, Hierarchia catholica medii ćvi.}* Meghalt a kalocsai egyházmegye névkönyve szerint 1355-ben.
Eredetére nézve az idézett zágrábi Statutumok följegyzése szerint a Herman nembeli Laczk székely ispán fiának tekintettem, minthogy Laczk néven az időben rendesen a székely ispánt értették, kinek atyját is, egyik unokáját is, dédunokáját is Dénesnek hitták, természetesnek találtam tehát, hogy egyik fia is Dénes nevet viseljen.
Annál nagyobb – mondhatnám – megdöbbenést keltett bennem, hogy Karácsonyi János szép tanulmányában a Laczkfiakról,_{Turul, IV. k. 166. l.}* Dénesünket nem fogadta be e család nemzedékrendébe, minthogy a Zichy család oklevéltárában_{I. 491. ded. 1336.}* és Fejér Codex diplomaticusában_{VIII/IV. 400. ded. 1339.}* Dénes nem fordul elő; ott pedig a Laczk székely ispánnak mind a két fia és monnó helyen egyenlő sorrendben van fölemlítve._{Ha nem vagyok rest és megnézem vala az idézett okleveleket, melyben vérdijról és birtokadományról van szó, tudhattam volna, mert megtanultam a b. Csák Móricz történetében, ki szintén szerzetes lett, miért hiányzott ott Dénes barát neve.}* – Hasonlóképpen járt el Wertner Mór is,_{Magyar Nemzetségek (II. k. 18. l.) czimü alapvető művében, melyet ugyan uton, utfélen ócsárlunk, de folyton forgatunk.}* ugyanazon okból mint Karácsonyi ő se vette föl Dénes barátot a Herman nemzetség tagjai közé. Ha jól emlékszem – mert biz az jó régen volt – egyenesen interpelláltam is föntisztelt barátaimat, de azok kérlelhetetlenek valának: «Dénes barát más Laszknak a fia,» mondának, de hogy kié? arra nem adtak fölvilágosítást. Kerestem is déli szláv tanulmányaimban az atyját, de hiába; meg nem találtam, és igy Dénes barát mint éles tövis ékelte be magát történeti tudatomba.
Minap azonban Fraknói püspök úr sziveskedett rendelkezésemre bocsájtani a VI. Kelemen pápához fölterjesztett magyar folyamodványok vagyis supplikácziók korrektura iveit._{Ugy tudom, hogy ez érdekes gyüjtemény ez alkalammal nem is fog kiadatni. Annál nagyobb szivesség Fraknóitól, hogy ez unicumot, milyenül a korrektura iveket tekintenünk lehet, szives rendelkezésemre bocsájtotta.}*
Ott találjuk az 1343–44. évi magyar követség tagjait mind, a mint VI. Kelemen pápától a lelkiek mellett anyagilag is értékes kegyeket kértek. Nagymartoni Pál e tekintetben a legélelmesebb, legszerényebb pedig Dénes, minorita lektor, Nagy Lajos király követe volt, ki atyja, a nemes és hatalmas László, a székelyek és Besztercze ispánja és anyja részére azon kegyelemért esedezett, hogy halálos ágyokon gyóntatókat választhassanak, kik őket a pápa nevében büneiktől föloldozhassák. Mihez a pápa készségesen hozzájárult és ráirta folyamodványára a fiat-ot._{Clementis VI. Supplicat. Anni II. pars II. fol. 187 Supplicat Sanctitati Vestre devotus et humilis orator vester frater Dyonisius Ladislai, ordinis fratrum minorum lector, illustris principis domini Ludovici regis Ungarie ambaziator, quatenus nobili et potenti viro domino Ladislao comiti Siculorum et de Bezterche, eius patri, eius que matri concedere dignemini, ut confessores, quos in mortis articulo semel duxerint eligendos, ipsos a pena pariter et a culpa in quantum claves ecclesiae se extendunt, absolvere valeant auctoritate apostolisa iuxta formam in talibus consuetam. – Fiat. R. Et quod transeat sine alia lectione. – Fiat. R. – Datum apud Villamnovam, Avinionis diocesis, nonas Martii, anno secundo (1344 márczius 7.) – Később, 1346 szeptember 12-ikén előkerül a folyamodók közt Magyarországi Dénes barát, ki egyuttal pápai káplánnak is neveztetik, és András fia János nyitrai pap részére a veszprémi olvasókanonokságért esedezik. (Suppl. Clementis VI. Anni V. pars III. folio 15.) Nem bizonyos ugyan, de valószinű, hogy Lackfi Dénessel van e helyt is dolgunk.}*
Az előadottakból pedig minden kétséget kizáró bizonyossággal kitetszik, hogy Dénes kalocsai érsek, a még maig is virágzó Herman nemzetségnek volt tagja és Laczk székely ispán fia.

PÓR ANTAL.

Még egyszer Hunyadi János származásáról.

Két indító ok kormányozza az ember működését: meggyőződés és érdek. Az előbbi vajmi ritka, az utóbbi igen gyakori; együttesen csak némelykor találjuk mindkettőt.
Dr. Karácsonyi János úr a Turul 1901. évf. II. füzetében Hunyadi János származásáról értekezvén, a hunyadmegyei tört. és régészeti társulat XI. évkönyvének 89–136. lapjain megjelent, «a Hunyadiak» czimü dolgozatom egynéhány részletét is fejtegetéseinek keretébe vonja. Megjegyzései oly természetüek, hogy azokat válasz nélkül nem hagyhatom. A feleletre kétszeres okom van. Az egyik abban rejlik, hogy Karácsonyi a tudományos birálatoknál annyira szükséges higgadt tárgyilagosságot mellőzve, a személyeskedés terére lép, a mennyiben egyik helyen azt állitja, hogy én a közönséget orránál fogva félrevezetem. Erre az a megjegyzésem, hogy a kigunyolás még nem czáfolat és hogy valaki kutatásai eredményében esetleg tévedhet, a nélkül, hogy másnak joga volna azt mondani, hogy az illető valakit orránál fogva vezet. Hogy mily kifejezést használ valaki gondolatainak ábrázolására, az csak mindig és mindenütt az egyéni izléstől függ és miután én a személyeskedés terére senkit sem követek, megelégszem azzal, hogy a franczia megjegyzésére utalok: az irály maga az ember.
Másik okom abban keresendő, hogy Karácsonyi, midőn dolgozatom egyes részleteit meg akarja czáfolni, ezt oly módon teszi, hogy mindazok, kik dolgozatomat nem ismerik vagy csak futólagosan olvasták, könnyen hihetik, hogy Karácsonyinak igaza van; olyat czáfol, a mit nem állitottam, és saját állitásainak védelmezésére olyanokat hoz fel, a miket az én dolgozatomban is meg lehet találni.
* * *
Karácsonyi Heltai meséjére nézve mondja «Heltai idejében volt ugyan rekettyei Morzsinay-család, de ez csak a XVI. században vette fel a magyarosabb hangzásu Morzsinay nevet, eredetileg azonban csak rekettyei másként demsusi Morzsina nevet viselt. E család – igy folytatja – Hunyadi János születése idején nem is viselhette a Marzsinay vagy Morzsinay nevet, mert a most krassómegyei Morzsina akkoriban a Rékásy-családé, azután pedig a királyé, nem pedig a Morzsiná-családé vala.» A ki a hunyadmegyei rég. és történ. társulat XI. évkönyvében megjelent «a Hunyadiak» czimű dolgozatomat nem olvasta, ezek szerint azt hinné, hogy én mindezeket nem tudtam, Heltainak előadását készpénznek veszem és hogy mindezen szép és igaz tények csak Karácsonyi kutatásainak eredményei. De nem igy áll a dolog! Munkám 91-ik lapján világosan megmondom, hogy a «Morzsinai» névnek semmi köze a krassómegyei Marzsinához, és a 111. lapon kezdődik dolgozatom egyik felötlő pontja, mely szerint Vajk neje nem «Morzsinai» hanem Morzsina Erzsébet! Kimutatom, hogy a Koszta unokáival 1360-ban osztozkodók atyjának neve: Mózsana, utódaira ragadt, hogy a «Musina», «Mwsyna», demsusi Muzsina, Musina, Muzsyna bár eredetileg csak keresztnév, idővel családnévvé vált és hogy Heltai előadásából csak az az egy mag válik ki, hogy nem valamely magát Morzsina nevü helység után nevező családdal, hanem az 1360 előtt élt Musana utódaival, Demsus és Reketye társbirtokosaival, a demsusi Morzsina család tagjaival van dolgunk. Ezt miért nem emliti Karácsonyi?
Érveléseit folytatván azt mondja: «Sőt mi több, e Morzsina később Morzsinay-család Hunyadi János születése idején még csak szegény, erdőt irtogató kenéz-család vala s a társadalmi különbség miatt lehetetlen, hogy Hunyadi János atyja, a czimeres nemes, Hunyad várának ura, e családból vett volna magának feleséget.»
Mit mondjunk erre? Hogy már a legeslegrégibb időktől fogva napjainkig sokkal nagyobb urak, mint a czimeres nemes Hunyadi Vajk, mondjuk egyenesen hatalmas császárok és királyok oly családokból vettek maguknak feleséget, melyek aránylag véve sokkal alacsonyabb társadalmi polczon álltak, mint a demsus-reketyei knyéz-leány – ezt mondani is felesleges. Kérdezhetnők továbbá: honnan tudja Karácsonyi, hogy Vajk akkor, midőn az erdőt irtogató szegény Morzsina-leánynyal házasságot kötött, már czimeres nemes és Hunyad várának ura volt? – hátha a rangemelés csak bizonyos idővel a házasság után történt? Mi azonban Karácsonyinak saját fegyvereivel fogjuk bebizonyitani, hogy e házassági összeköttetés társadalmi tekintetben nem csak nem lehetetlen, hanem nagyon is lehetséges sőt természetes is volt! Dolgozatom 112-ik lapján olvashatta, hogy Mozsana fia, a már 1360-ban szereplő Sztoján I. Lajos királytól 1380-ban adományt kapott. Az erről szóló, a ligeti várban 1380 szeptember 12-ikén kiállitott oklevél eredetije_{Hunyadm. rég. és tört. társulat évk. I. k. 63. l.}* azt mondja, hogy «Stoján filius Mosyna de Nyres kenezius olachorum de districtu castri Hathzak» a király előtt megjelenvén, azt kéri hogy őt a hunyadi és a hátszegi kerületben fekvő Pojenica és Bobochmező nevü lakatlan birtokokban, melyet már László vajdától kapott, megerősitse, a mit a király, tekintettel Sztoján érdemeire és hű szolgálataira, saját úgy mint fiai és örökösei számára meg is tett. Hogy az itt előforduló «de Nyres» nem azt jelöli, hogy Sztoján a Nyiresen tartózkodó oláhok knyéze, hanem hogy ez nemesi predikatum és hogy Mozsyna fia Sztoján, kit az 1360. évi okmány csak «Mozsana fiá»-nak nevez, 1380-ban mint «Nyiresi» már olyan magyar nemes mint akár «Járai Péter alvajda» és hogy a részére kiállitott királyi adománylevél egy hajszállal sem különbözik azoktól, melyeket a király akármily más magyar nemes részére kiállitott: ez oly világos, hogy talán maga Karácsonyi sem tagadja. Ha már most Lajos királynak 1364. és 1366 között kiadott rendeletét szemügyre veszszük, melynek értelmében senki az oláhok közül knyézséget és nemességet vagy örökséget nem nyerhet, hacsak a görögkeleti vallást el nem hagyja, s katholikussá nem lesz és hogy Karácsonyi saját szavai szerint e rendeletnek végrehajtása különösen a nemesség vagy örökség adományozásánál könnyü volt, akkor azon eredményre jutunk, hogy Muzsana fia Nyiresi Sztoján, ki 1380-ban mint oláh knyéz örökölhető birtokadományozásban részesült, nem csak nemes, de egyuttal katholikus ember is volt. Miután Vajkról vagy atyjáról sehogy sem mondhatjuk, hogy már 1380-ban nemes és katholikus volt, világos, hogy Vajk, midőn a nemes és katholikus, bár «erdőt irtogató» családból származott knyéz-leányt feleségül vette, még akkor sem követett volna el mesalliance-ot, ha maga is nősülésekor már katholikus nemes lett volna, a mi – mint már jeleztem – még nagyon is kétséges.
Dolgozatomnak másik sarkpontja abban rejlik, hogy én az 1360-ban Mozsana fiaival együttesen osztozkodók, vagyis Koszta unokáinak sorában szereplő Surb nevü egyént Vajk atyjával, az 1409 évi okmányban «Serbe» vagy «Sorbe» néven szereplő egyénnel egynek veszem. Karácsonyig erre azt mondja, hogy e Sarb (ez nála talán csak sajtóhiba Surb helyett) «mások szerint Surs» és hogy «szerencsére, mi itt Tiszántul ismerünk külön Serbán és külön Sorbán családokat s igy nem hagyhatjuk, hogy valaki orrunknál foga vezessen félre a Sorb – Serbe-féle egyeztetéssel.»
Ez a zárójelzett «mások szerint Surs» látszólag igen ártatlan és jelentéktelen természetü, valóban pedig nagyon raffinált jelentőséggel biró beszurás. Hisz Karácsonyi még azon esetre sem hajlandó Koszta unokáját Vajk atyjával azonositani, ha az 1360. évi okmány őt minden kétséget kizáró módon Surb-nak is nevezné; ha már most még ez is kérdéses és ha a név esetleg nem is Surb, hanem pláne Surs, akkor teljes igaza van, ha azt mondja, hogy a tisztelt közönséget a Surs – Serbe-féle egyeztetéssel félrevezetem. – Csakhogy az egész nem más mint félrevezetésre alkalmas ferdités.
Én a már többször idézett dolgozatom. 110-ik oldalán világosan kimondom, hogy (1880-ban) az illető okiratban Dr. Sólyom-Fekete Ferencz úr néhai Pesti Frigyessel egyetértőleg «Surs»-ot olvasott s a nevet ez alakban tette közzé; de az eredeti oklevélben a kétes szó utolsó betüje nem s hanem b, a mint ezt nem csak az eredetinek fényképben adott hasonmásában, hanem egy szintén 1360-ból származó, de még egyéb egykoru eredeti oklevéllel való összehasonlitás utján is minden kétséget kizáró módon megállapitottam, a mennyiben a kérdéses szó végbetüje az okmányban előforduló összes b betükkel azonos. De én tovább is mentem és miután senkitől sem követelhettem, hogy ezt puszta szavamra elfogadja, arról gondoskodtam, hogy az illető okmánynak kicsinyitett hasonmása dolgozatomnak mellékletét képezze. Karácsonyinak tehát – ha szavaimban nem bizott – alkalma volt a dolog mibenlétét az eredeti okmányból megállapitani; miért hivatkozik «mások»-ra, kiknek egyike már régen meghalt és kiknek másika ugyanazon társulati évkönyv 137-ik oldalán megengedi, hogy a «Surs» nevet annak idején hibás olvasással tette közzé. Miért nem vallotta Karácsonyi, hogy ő maga mit talált az illető okmányban?!... A mi pedig az általam Surb-nak vett személynek az 1409 évi okmányban emlitett «Serbe» vagy «Sorbe»-val való azonositását illeti, arra azt felelem, hogy bár nem vagyok tiszántuli ember, szivesen elismerem, hogy a Serbán és a Sorbán nevü családok között oly különbség van mint akár János és Mór között, – csakhogy ez még mindig zárja ki, hogy Koszta unokája Surb és Hunyadi Vajk atyja «Serbe» vagy «Sorbe» egy és ugyanazon személy lehessen. Dolgozatom eredménye pedig abban rejlik, hogy kimutatta, miszerint az 1360-ban osztozkodók egyikének, Surbnak, a fia a másik osztozkodó fél egyikének a leányával házasságra lépett.
Még a következő megjegyzésekre kell kiterjeszkednem.
Székely János, kit Karácsonyi Hunyadi János ismeretlen nőtestvérétől született unokaöcscsének tart, szerinte soha sem volt se tót, se horvát bán, hanem székely ispán. Erre nézve azonban bizonyitékokat nem hoz és igy nem vagyunk azon helyzetben, hogy állitásának értékéről nyilatkozhassunk. Én csak azt tudom, hogy Hunyadi János 1448 február 20-ikán Szász-Sebesen kelt egyik okmányában nagyságos Székely Jánost «frater»-ének nevezi;_{Székely okmánytár, III, k. 61. l.}* hogy szentgyörgyi Székely János 1446 és 1447-ben dalmát, horvát és szlavóniai bán és a vránai perjelség kormányzója volt (Kerchelich not. prćlim. 269–270. old.), a diplomatarium Ragusanum 470-ik oldalán pedig olvassuk, hogy a Hunyadi Jánoshoz intézett a rigómezei csatában elesettekre vonatkozó egyik részvétlevélben a következőt mondják: «contristati fuimus de morte recolende memorie domini Sech bani nepoti vestri.» Hogy itt nem Balog nb. felsőlendvai Szécsiről van szó, bizonyitja a «nepoti vestri.»
Oláh Miklós esztergami érsekre vonatkozólag megjegyezzük, hogy azért, mert az okiratok őt nem emlitik, még nem szabad oly határozottan, mint ezt Karácsonyi teszi, állitani, hogy állitólagos nagyanyja, Marina, nem lehetett Hunyadi Jánosnak édes nővére. Dolgozatom 117-ik oldalán én is kiemeltem azon ellenmondásokat, melyek Oláh Miklósnak családtörténeti előadásaiban észrevehetők és azon eredményre jutottam, hogy mert végrendeletében bizonyos Myhna nevü oláh vajdát «patruus»-ának nevez, az oláh Baszaráb nevü dynastiával tartott összefüggése nem épen hihetetlen; ez esetben azonban a chronologiai adatok valóbbszinüvé teszik, hogy Marina Hunyadi Jánosnak nem valamelyik unokahuga, hanem inkább édes nővére volt.
Karácsonyi végre azon eredményre jut, hogy Hunyadi János atyja Havaselyt és vajdáját (1395-ben?) elhagyva, hazánkba menekült és hogy a Hunyadiak ősének kérdése I. Lajos királyunk 1374. julius 6-ikán Himfy Benedekhez intézett levelével van kapcsolatban. E levélben értesiti a király Hémfy Benedek temesi főispánt, hogy Lajk havasalföldi vajdától négy előkelő oláh menekült hozzá s meghagyja neki, hogy mennél előbb jöjjön fel megmondandó, mit határozzon ez ügyben. Miután a menekültek sorában Radoszló fia Woyk is szerepel, Radoszló pedig nem más mint Radul és a Hunyadiak ősei között a Radul és Vojk nevek fordulnak 2–2-szer elő, azt hiszi «aligha csalatkozunk, ha az 1374-ben hazánkba menekülő Radul fia Vojkot Hunyadi I. Vojk nagybátyjának tartjuk.»
Vajjon elegendő-e ez arra, hogy eddigi eredményeinket feladva, Radul fia Vojk személyében kutatásaink végleges betetőzéséhez vezető iránycsillagot lássunk? azt a higgadt és elfogulatlan tárgyilagosságtól áthatottak véleményére bizzuk; itt még csak I. Lajosnak oklevelére vonatkozólag a következő chronologiai megjegyzésnek akarunk helyt adni.
Karácsonyi az okmány keltét oly határozottsággal teszi 1374 julius 6-ikára, mintha ezt az okmány maga mondaná. Pedig az nincsen keltezve és közlője, Thallóczy Lajos a keltezésre nézve a következőket mondja: «A keletet nemcsak azért tettük 1374 julius 6-ikára, mert Lajos király ez évben egy másik levelét június 4-ikén keltezi Zólyomból, hanem azért is, mert az oláh vajdának ekkor támadtak bizonyos surlódásai alattvalóival.» Erre vonatkozó dolgozatában_{Századok, 1900. évf. 602.}* pedig azt mondja: «Talán 1374-ben történt, hogy néhány elégedetlen oláh főember ... menekülve vagy megbizásból Lajos királyhoz mentek Zólyomba.» Lehet hogy a nagyérdemü közlőnek a kelet megállapitására nézve igaza van, de annyi áll, hogy Lajos király 1374 junius 15-ikén Visegrádon tartózkodott, a mint ezt a leleszi konventnek 1374 június 30-ikán a királyhoz intézett jelentéséből megállapithatjuk._{Zichy okmtár, III. k. 562.}*

Dr. WERTNER MÓR.

145TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1900 szeptember 26-ikán ülést tartott, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, Illéssy János, Makay Dezső, Soós Elemér, Szennyei József, Thaly Kálmán ig.-vál. tagok, Áldásy Antal jegyző, Schönherr Gyula titkár és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az elnök az ülést megnyitván, s a megjelenő ig.-vál. tagokat a szünidő leteltével üdvözölvén, az elnöki széket Thaly Kálmán ig.-vál. tagnak adta át és bemutatva a «Magyar czimeres emlékek» czimű uj kiadvány most megjelent I. füzetét, annak bevezetéséből felolvassa a XIV. századi czimeradományokat tárgyazó dolgozatát, mely mutatványképen a a Turulban is meg fog jelenni.
A felolvasás befejezte után az elnöki széket ismét Fejérpataky László vevén át, következtek a folyó ügyek. A társulat évdijas tagjaivá választattak: Lajos kir. közjegyző, lakik Kaposváron; 1901-től (aj. Kecskés Dezső); nádasdi Sárközy Imre földbirtokos, m. kir. kulturmérnök, lakik székesfehérváron, 1901-től (aj. Boncz Ödön) és Breztóczi-Eölvedi József magánzó, Budapesten 1902-től (aj. a titkár).
A «Magyar czimeres emlékek» I. kötetének bemutatása kapcsán a titkár jelentette, hogy a kötet 490 példánybán nyomatott ki.
Az igazgató-választmány kimondta, hogy a kötetet az örökös alapitókon és az ig. választmányi tagokon kivül, a kik az alapszabályok 38. §.-a értelmében a társaság összes kiadványaira igényt tarthatnak, a 400 koronás alapitóknak és a pártoló tagoknak is megküldi. Egyuttal elhatározta, hogy az előállitásnál mutatkozó költségtöbblet fedezésére a Magyar Tud. Akadémia történeti bizottságához fordul ujabb segélyért.
A titkár ezután jelentést tesz azon értekezlet eredményéről, melyet a Nemzetségi zsebkönyv folytatása ügyében kiküldött bizottság a f. évi áprilisi ig.-választmányi ülés után a társaság elnökének vezetése alatt tartott, melyen az ig.-vál. ülésen megjelent ig.-vál. tagok is részt vettek. Az értekezlet tárgyalás alá vevén Reissig Ede ig.-vál. tagnak a kiadás módozatai tárgyában benyujtott tervezetét, azon kérdést, hogy a társaság maga adja-e ki a zsebkönyvet, egyelőre függőben kivánta hagyni, ellenben hangsulyozta annak szükségét, hogy a kiadás előmunkálatai mielőbb megindittassanak, s azok megtételére, illetőleg a szerkesztés teendőivel való megbizásra Áldásy Antal és ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagokat hozta javaslatba. Néhány nappal később Áldásy ig.-vál. tag a megtisztelő megbizást nagymérvü elfoglaltsága miatt, magától elháritani óhajtván, az elnökség helyette Illésy János ig.-választm. tagot nyerte meg a szerkesztésben való részvételre.
Az igazgató-választmány a titkár ez irányban tett jelentését tudomásul véve, a vállalat folytatását elvben elhatározta, Illéssy János és ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagokat a szerkesztéssel megbizta és felkérte, hogy részletes tervezetüket a novemberi ülés elé terjeszteni sziveskedjenek.
Az isaszegi honvéd-emlék-bizottság a honvéd-emlék szeptember 8-ikán történt leleplezésére a társaság elnökségét is meghiván, az elnökség a leleplezés napján üdvözlő távirat küldésével viszonozta a figyelmet, mit az igazgató-választmány jóváhagyólag vett tudomásul.
A horvát régészeti társulat «Vjesnik hrvatskoga Arheološkoga Društva» cz. kiadványának ez évi folyamát cserepéldány fejében megküldte a társaságnak. Az igazgató-választmány, az ajánlott csereviszonyt elfogadta.
Bemutattatott a pénztárnok jelentése, mely szerint az ülés napjáig befolyt 4156 kor. 31 f., kiadatott 3284 kor. 07 f.; a társaság vagyona 32,.458 kor. 89 f.
A nagygyülés napjának és tárgysorozatának megállapitása a februári ülés határozatából kifolyólag ez ülés feladatát képezvén, az igazgató-választmány elhatározta, hogy a nagygyülés deczember hó első felében, az elnökség által kitüzendő napon, a következő napirenddel tartassék meg: 1. Elnöki megnyitó. 2. Karácsonyi János emlékbeszéde Nagy István másodelnök felett. 3. Titkári jelentés. 4. Pénztárnoki jelentés. 5. Esetleges inditványok. Felhatalmazta azonban az elnökséget, hogy ha az emlékbeszéd megtartása akadályokba ütköznék, más felolvasás kitüzése iránt a novemberi ülésen tehessen előterjesztést.
Végül a titkár jelentette, hogy az igazgató-választmány kebelében egy hely van üresedésben s felkérte az ig.-vál. tagjait, hogy e hely betöltésére, valamint lev. tagok választására vonatkozó ajánlataikat a novemberi ig.-vál. ülést megelőző napig, tehát november 27-ikéig sziveskedjenek a titkári hivatalba zárt levélben beküldeni.
Jegyzőkönyv hitelesitőkül Makay Dezső és Soós Elemér ig.-vál. tagok küldettek ki, s ezzel az ülés véget ért.

SZAKIROIDALOM.

Monumenta Hungariae Heraldica. Magyar czimeres emlékek. Közli Fejérpataky László. I. füzet, huszonöt szines melléklettel. Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával kiadja a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság. 1901. 4-rét, 88 l. és 28 mell.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság régi tervét valósitotta meg, midőn a fentebbi czim alatt megjelent kötetben megkezdte a mohácsi vész előtti hazai czimeres levelek gyüjteményes kiadását. Az uj vállalatnak az a czélja, hogy együtt mutassa be a magyar heraldika e páratlan becsü emlékeit és a hozzájuk csatolt magyarázatokban összefoglalja azokat a tudományos eredményeket, melyekkel a Turul egyes évfolyamaiban a társaság fennállása óta különböző szakiróktól eredő közlések a heraldikai irodalmat gazdagitották.
A vállalat első füzete 25 középkori czimereslevél czimerképének szines hasonmását tartalmazza, az oklevél pontos szövegének és a megfelelő heraldikai magyarázatoknak kiséretében. Jegyzéke időrendben a következő: I. 1409 február 24., a Mecsinczei Garázda és Horogszegi Szilágyi családok czimere. 2. 1414 szeptember 16., az Eresztvényi és Fejéregyházi családok czimere. 3. 1415 január 26., Somkereki Erdélyi Antal birodalmi czimere. 4. 1415 márczius 27., Kőszegi, Komjáthy, Nenkei és Thokai családok czimere.
1417 május 20., Barrwyi Simon és testvéreinek czimere. 6. 1417 június 27., a Szirmay-család czimere. 7. 1417 julius 27., a Petneházy-család czimere. 8. 1418 február 27., a Vay család czimere. 9. 1418 márczius 29., a Nagymihályi nemzetség czimere. 10. 1418 márczius 29., Dantai és Kereszturi Csete László és Péter czimere. 11. 1421 február 10., a Bárczay család czimere. 12. 1428 június 22., a Kökényesi család czimere. 13. 1430 január 8., Zágrábi Dabi Mihály czimere. 14. 1431 márczius 12., a Berényi Kakas család czimere. 15. 1431 november 1., a Vajdai és Jánoki családok czimere. 16. 1436 julius 2., a Vesterházi és Bőgöthi családok czimere. 17. 1448 február 16. Berekszói Péter czimere. 18. 1453 május 3., a Leövey család czimere, 19. 1459 szeptember 3., az Erdődi Bakócz család czimere. 20. 1462 január 9., Császár István és a Petneházy család czimere. 21. 1476. június 2., a Palugyay család czimere. 22. 1479 június 15., a Kossuth család czimere. 23. 1488 április 10., Hradnai Holy Pál czimere. 24. 1489 január 6., az Erdődi Bakócz család czimere. 25. 1506 augusztus 1., Dombay János deák és Palásthi László czimere.
Mint e jegyzékből látható, a sorozatban Zsigmond király kora van leggazdagabban, 16 darabbal képviselve. Utódai közül Albert, I. Ulászló és II. Lajos egyetlen darabbal sem szerepelnek. Hunyadi János kormányzótól, V. Lászlótól I. Mátyástól 6 és II. Ulászlótól 1 czimert találunk a gyöjteményben.
A kötetet Fejérpataky László társulatunk másodelnöke szerkesztette; a czimerlevelek szövegének közlésén és a magyarázó szövegen kivül az ő tollából származik az előszó, mely a vállalat keletkezésének történetével és feladataival ismertet meg és a 22 lapra terjedő bevezetés, mely a régi czimeradományokról, azok módjáról és az adott czimerekben rejlő heraldikai tanuságokról értekezik. E bevezetés egy részét «A XIV. századi czimeradomány» czimen mutatványul folyóiratunk jelen füzetében közöljük.
A kiadvány ez I. kötetét, melyet rövid idő alatt a második is követni fog, a társaság örökös alapitóin és az igazgató-választmány tagjain kivül ig.-választmányi határozat folytán a 400 koronás alapitók és a pártolótagok is tagilletményül kapják. A fenmaradó példányok 20 koronás bolti áron Ranschburg Gusztáv könyvkereskedőnél bocsáttatnak forgalomba.

A magyar viseletek története. Rajzolta és festette Nemes Mihály. Szövegét irta Nagy Géza. Budapest, 1900.

Negyven szines és hetvenegy fekete táblán a magyar viseletnek, a férfi és női ruháknak, a hadi öltözeteknek és eszközöknek, a különböző időben használt ékszereknek, eredetét és történeti fejlődését tünteti fel e munka a legrégibb időktől a legújabb korig. A szines táblák képei egykoru emlékek alapján vannak ugyan megfestve, de a művész sok szabadságot engedett magának s nem egy alakja több különböző korszak viseletéből összeállitott öltözetet visel.
A fekete táblák egyszerü másolatok, s eredeti emlékeket vannak hivatva bemutatni.
A szövegnek az első tervezet szerint csupán a táblák magyarázatára kellett volna szoritkoznia. Ez azonban módositást szenvedett olyanformán, hogy a táblák magyarázata egészen különvált és mintegy negyven oldalt foglal el; a tulajdonképeni szöveg pedig, mely a magyar viseletek fejlődésének tudományos bemutatása, az emlitett tábláktól teljesen független és 200 oldalon foglalkozik tárgyával. Mindezekhez végül negyven oldalnyi jegyzet járul.
Az ókori szkitha-szarmata viselet és a népvándorlás korabeli turán-viselet feltüntetése után a honnfoglalás korabeli magyar viseletet jellemzi a szerző, melyben lényegét tekintve nem lát egyebet, mint a hunn-avar viseletnek IX. századbeli kifejlődését.
A középkori magyar viselet szent István korával veszi kezdetét, midőn a magyarság a korábbiaktól nagyon eltérő viszonyok befolyása alá került, melyek nemzeti öltözetét teljesen átalakították és a nyugati viselethez idomitották. A középkor emlékei a XV. századig arra vallanak, hogy nem is volt akkoriban különleges magyar nemzeti viselet. – A nyugati divat Magyarországba két oldalról is áramlott, egyrészt Németországból, másrészt pedig Olaszországból. E két áramlat az egész középkoron át tartott, befolyása azonban nem volt állandó, hanem különböző időben különböző fokban érvényesült.
Az Árpádkori magyarviselet forrását a szent Márk templom mozaik képeinek régibb sorozata, az Anjouk koráét pedig főleg a Képes-Krónika miniált képei alkotják.
A Luxemburg ház, a Hunyadyak és a Jagellók idejéből csak nagyon kevés és egyoldalu emlék maradt ránk, miből az akkori magyar viseletre következtethetünk. Ilyenek főleg a XV. századi képmásos siremlékek. Nagy hibájuk azonban ez emlékeknek az, hogy az elhunytat rendesen hadi ruhában ábrázolják; e hadi ruha pedig azonos volt a nyugati hadi viselettel.
Végül az újkori magyar viselettel foglalkozik a munka, s e része a legalaposabb, mert erre vonatkozó emlékeink már oly számosak, hogy a szerzői feltevések nélkül adhatott képet a viselet minden neméről.
A XVI–XVII. századi magyar öltözet kialakulására a török-tatáros lengyel viselet, majd a német-franczia divat gyakorolt irányotó befolyást.
Nem foglalkozhatunk a munkával egész terjedelmében, ez czélunkon kivül esnék. Meg kell azonban róla emlékeznünk azért, mert forrásai közt első helyen állanak a pecsét- és czimertani emlékek.
A középkor tárgyalásánál szerző nem nélkülözhette az emlitett forrásokat; munkája nélkülök igen hézagos lett volna. Nagy kár, hogy a viseletnek épen azt a faját mellőzte, melyre hazai pecséteink legtöbb adatot nyujtanak s ez az egyházi viselet.
A régibb korban a királyi pecsétek azok, melyek a viseletek különböző korbeli alakulására világot vetnek. E forrás azonban természetesen nagyon korlátolt értékü, mert a magyarság zömének viseletéhez nem nyujt adatokat.
A XII. és XIII. századból már nagy számmal maradtak ránk királyi pecsétek, melyek a királyi viseletet s ezzel kapcsolatosan az előkelőbb férfi viseletet is hivatva volnának feltüntetni. A királyi palást, a tunika, a keskeny abroncsu liliomos korona, a liliomos kormánypálcza képezik a királyi pecséteken ránk maradt királyi képek rendes diszét. Ha ez olyan következetesen ugyanaz nem volna, akkor gazdag kincseit képeznék ezek a viselettannak, igy azonban nagyon csinján kell bánnunk utmutatásaikkal, s minden egyes esetben alapos kritikával kell felhasználnunk adataikat.
Igy a királyi hajviseletről már nagyon helyesen mondja a munka, hogy annak a királyi pecséteken látható következetes alakja nem korhű, hanem merőben konvenczionalis alakitás.
Ugyanazon kifogás alá esnek a XIII. század óta sűrün előjövő királynői pecsétek is.
Zsigmond korától kezdve a czimeres levelek teszik a viselettani adatok gazdag tárházát, a melyeknek ábráin a nemesség hadi és polgári ruházata a legkorhűebb s eléggé változatos alakjában van megörökitve.
Dr. Szendrei János, Magyar viselet-képek czimeresleveleinkben czimü munkájában már megmutatta, minő fontos forrásai a magyar viseletek történetének a czimerképek. A jelen munkának is főleg Szendrei könyve szolgált forrásul, ujabb adatokat e téren alig hozott napfényre, sőt az 1892. óta a Turulban közrebocsátott középkori czimereket sem használta fel kellőképen.
A czimerképek közül azok a leghasználhatóbbak a viselet szempontjából, a melyek egész alakot ábrázolnak. Ilyen Dombay János deák 1506. évi Kántor Benedek 1509. évi czimere. Egészen vadászjelenetet tüntet fel az Ányos család 1523. évi, vagy a Dobay Demeter (nem Márton!) 1519. évi czimere. Mindezeken a köznapi viselet van megörökitve; nagyobb számmal maradtak, de kevésbbé fontosak a pánczélos hadi viseletü alakokat mutató czimerképek, mert nem sok nemzeti sajátosság van bennük. A Szlopnay Péter 1432. évi czimerében pánczélingbe burkolt alak látható; sokban hasonlit erre Berekszóy Péter 1448. évi czimerének alakja. Disznóssy Miklós 1456. évi czimerében egy lemez pánczélba öltözött ifjú lovag egyenes pallossal van megfestve. E csoportba tartozik a Literati czimer is 1519-ből, a mely egy zöld halomból kiemelkedő pánczélos és sisakos köznemest ábrázol, ezt azonban a munka nem használta fel.
A női viseletre jellemző legrégibb czimerképeink egyike a Moghi Mátyásé 1418-ból szarvason ülő hosszu ruhás nőalakkal. Érdekes a fején levő magas, lapos tetejü kucsma, a milyet az erdélyi szász nők ma is viselnek még. A legnevezetesebb a Pethő János 1507. évi czimere felé festett kép, a mely II. Ulászló királyt ábrázolja trónon ülve két oldalt két gyermekével. E czimer későbbi megerősitései (1572. és 1606.) elrontották e jellemző képet; Ulászló királyból sisakdiszt, a gyermekekből pedig pajzstartókat csináltak. Sok jellemző női viselet kép van még a Hallerek czimeres könyvében. Az ujkori czimerképekből természetesen sokkal bővebben folynak az adatok; már nem róhatjuk fel a munka hibájául, hogy az ismereteseket mind fel nem használta. Igy példáúl nem emliti meg a Hódászy András 1558. évi czimerét, melyben egy vitéz jobbjában zászlót, baljában fokost tart. Vagy a Choknay Benedek 1580. évi czimerét, melyben egy fehér lovon ülő magyar huszártiszt van ábrázolva párducz kaczagánynyal és kopjával; nem a Bácsmegyei János 1598. évi, a Dévay György 1599. évi czimereit és sok mást, a melyekből kitünik milyen gazdag anyagot foglal magában a viselettan számára a heraldika, s milyen fontos a viselettel foglalkozókra a heraldika ismerete.
Örömmel üdvözöljük e munkát, mely apróbb kisérletektől eltekintve, úttörő a magyar irodalomban. A tudomány további feladata részletes kritika tárgyává tenni azon eredményeket, melyekre e munka jutott. Ujabb emlékek megismerése kiegészitheti, tökéletesbitheti a tárgyalt munkába foglalt ismereteket; érdeme azonban mint úttörő mindenkor megmarad.

Grünn Albert.

A főrendiház évkönyve. 1900. Szerkeszti és kiadja Szerencs János főtitkár. Budapest. Pesti könyvnyomda-részvénytársaság, 1900. 8r. XIV. és 569. oldal.

E munka a magyar genealogiai irodalomra nézve örvendetes gyarapodást jelent. Első sorban gyakorlati czélokat van hivatva szolgálni, létrejötte is ilyen szükségnek köszönhető; e mellett azonban tekintélyes történeti anyagot tartalmaz és kétségtelen, hogy rövid időn belül ép olyan nélkülözhetetlen segédkönyve lesz a hazai családtörténettel foglalkozóknak, a minő a Nagy Iván műve, vagy a Siebmacher.
Az előszóból megtudjuk, hogy a szerző munkájához az anyagot már 1880 óta gyüjti, a mely évben néhai Majláth György országbiró megbizta, hogy a benszülött és a honfiusitott főrangu családokra vonatkozó adatokat szedje össze s bocsássa a főrendi ház elnökségének rendelkezésére. Közel öt évig készült a munka s adatait a főrendiház szervezetének módositásáról szóló 1885. VII. és az ugyanennek végrehajtását tárgyazó VIII. t.-cz. megalkotásánál használták fel. Az újjászervezés óta azonban nem szüntek meg az egyes családok magvaszakadása és főrendiházi jogosultsága kérdésében a zavarok. A családok élő tagjainak pontos jegyzéke, s a vérségi összeköttetések ismerete nélkül majdnem lehetetlen volt a magvaszakadási eseteket nyilvántartani. E hiányok pótlására a már összegyüjtött adatokból és a szerző által 1885 óta nagy fáradtsággal s munkával szerzett pótlásokból jött létre ez évkönyv. A munka azért nyerte az évkönyv czimet, mert – folytonosan változván a benne foglalt adatok – évenként való közrebocsátása határoztatott el.
A terjedelmes kötetet forgatva tisztelettel kell meghajolnunk a szerző szorgalma előtt; a rengeteg aprólékos adat, szük határok közt mozgó datum összeszedése s pontos rendbeállitása igen nagy fáradsággal járhatott. Különösen elismerésre méltó, hogy Szerencs ur, kitűnő történeti érzéktől vezetve, olyan dolgokat is figyelembe vett s besorozott évkönyvébe, a melyek hivatalos szempontból el is maradhattak volna. Igy például sulyt fektetett a hazából kiköltözött, a külföldön meghonosult, családi kötelékek által idegen országokhoz lánczolt magyar főrangu családok ivadékainak lehetőleg teljes egybegyüjtésére, mert, a mint mondja «nemzeti érdek követeli, hogy e családok életbenléte a figyelem tárgyát képezze és velök a századokon át tartó összeköttetés fentartassék». Ilyen szempontok érvényesitése teszi e könyvet kiváló érdeküvé s emeli magasan a hasonló névkönyvek fölé.
Tartalmát tekintve a munka négy részre oszlik. Az első Ő császári és királyi felsége czimein s genealogiáján kivül, az uralkodóház tagjainak felsorolását, összeköttetésüket, az udvartartás tagjait, a lovagrendek névlajstromát, a magyarországi belső titkos tanácsosok és a cs. és kir. kamarások sorozatát tartalmazza. E rész anyagát nagyobbára a Hof- und Staatshandbuch szolgáltatta. Érdemes rajta magyar szempontból átfutni. Az első, a mi feltünik, Ő felsége czimeinek felsorolása; konstatálnunk kell, hogy hiányzik belőle több olyan, a melyeket uralkodónk elődei rendszerint használtak. Kimaradt például: Würzburg, Franconia, Sandomir, Massovia és Lublin fejedelme, Berchtoldsgaden és Mergehtheim herczege, Vollhynia, Podlach, Brest, Tergest, Freudenthal és Eulenburg ura, stb., pedig ezeket még Ferencz József király közvetlen elődje is viselte. Az udvartartás 14 betöltött legfőbb méltósága közül ötöt magyar főurak viselnek; nem rosszabb ránk nézve az arány a főherczegek és főherczegnők udvarainál sem, a hol minden három osztrákra egy magyar esik.
Az aranygyapjas-, a katonai Mária-Terézia-, a Szent-István- és a Ferencz József-rend magyarországi kereszteseinek és lovagjainak névsora hatvanegy oldalt foglal el. Kis ország létünkre a kitüntetetteknek ugyan hatalmas gárdájával rendelkezünk! Érdemes a megemlitésre, hogy Ő felsége legkitünőbb lovagrendjének, az aranygyapjas rendnek 37 tagja között 19 fenséges úron kivül tizenhárom osztrák és csak öt magyar főúr van. Az első magyar kitüntetett Szapáry Gyula gróf volt 1881-ben. A többi lovagrendeknél igen tanulságos az 1867 előtt dekoráltak lajstroma; akárhány olyan névvel találkozunk, a melynek viselője fegyveres kézzel harczolt Magyarország ellen. A belső titkos tanácsosok között 1848 és 1867 között csak egy «magyar» akad és ez a szomoru hirü Strossmayer püspök. A kiegyezést követő években egész 1880-ig kevesen vétettek föl a v. b. t. tanácsosok diszes sorába, 1881 óta azonban hirtelen megnövekszik az évenkénti kinevezések száma s 1897-ben éri el makszimumát, a mikor Ő felsége nem kevesebb mint huszonnyolcz urat tüntetett ki az irigyelt czimmel. A kamarások lajstroma 1832-től van adva. Régebben ez is ritka kitüntetés volt; 1850-ig évente csak egy magyar úr részesült benne. A kamarások száma azonban évről-évre gyarapszik, különösen 1879 óta. Jellemző, hogy mig régebben majdnem kizárólag főranguak és indigénákból teltek ki a méltóságos czimmel járó kitüntetést nyerők, addig ujabban tulnyomóan benszülött köznemes családok fiaiból állnak.
A kötet második része a tulajdonképeni főrendiházi névkönyvet tartalmazza. Elől a teljes koru királyi herczegek, számszerint tizenhét, az egyházfők, az ország zászlósai, a pozsonyi gróf, a koronaőrök (egyikük még a boldogult Szlávy József áll), a legfőbb biróságok elnökei, a horvát-szlavon-dalmát főrendek és a fiumei kormányzó soroltatnak el; ezeket követik a főrendiház örökjogu, végül a kinevezett s választott tagjai.
Harmadikul egy terjedelmes genealogiai rész következik, a mely magában foglalja a főrendiházi jogosultsággal biró és a magvaszakadt főúri családok életben levő tagjainak (a leszármazás szerinti) felsorolását, megmondva minden családnál a rangemelések keltét, megemlitve néhol az elhunyt kiválóbb családtagokat s megadva – a mennyiben szerzőnek módjában volt megtudni – az egyesek születési dátumait. Ide sorakoznak még: az 1885 óta vezetett főrendiházi családkönyvbe beigtatott magvaszakadási határozatok szövegei, az 1885 óta elhalt főrendiházi tagok névsora s az 1850 óta kelt rangemeléseket, név- és czimerátruházásokat illető legfelsőbb elhatározások.
Összeszámitva az élő főrangu családokat, úgy találjuk, hogy van közöttük egy uralkodó-herczegi család (Szász-Koburg Gotha), ezt azonban a benszülöttek közé nem számithatjuk; továbbá három benszülött és tizenkét honfiusitott herczegi, hetvenkét benszülött és ötvenegy honfiusitott grófi, végül nyolczvannégy tősgyökeres és huszonhárom indigena bárói család. Tehát összesen kétszáznegyvenöt család tagjainak van joga – természetesen megfelelő czenzus mellett – helyet foglalni a magyar főrendi házban._{A névkönyv megjelenése óta a családok közül már négynek magvaszakadt.}* És ezeknek a családoknak egy harmada idegen eredetű, sőt – és ez igazán elszomoritó – egy tekintélyes hányada ránk nézve tökéletesen idegen, országunkat soha sem látta, nyelvünket nem ismeri.
Feltünően magas az 1885 előtt kihalt főúri családok száma. Kihalt pedig a névkönyv szerint tizennégy herczegi család, köztük három törzsökös magyar Apaffi, Grassalkovich és Koháry; százhatvanhárom grófi, kétszáznegyven bárói, mindössze tehát négyszáztizenhét főrangu familia. A kihaltak közül igen sok köznemesi ágaiban ma is virágzik Megjegyezzük, hogy a kihalt főranguak számát behatóbb kutatások révén még meg lehetne növelni; a régibb rangemelések nagy része nem volt a királyi könyvekbe bevezetve, az eredeti diplomák közül pedig vajmi kevés ismeretes. Nem is szólva arról, hogy a XVI–XVII. században csupán vagyonuk s tekintélyük révén is akárhányan helyet foglaltak az ország bárói között, a nélkül, hogy valójában bárói vagy grófi rangot nyertek volna.
Az Évkönyv negyedik részét a főrendiházat illető érvényben levő törvények, szabályzatok és rendeletek képezik, a melyek első sorban magukat a főrendeket érdeklik.
Terjedelmes és kifogástalan betüsoros névmutató zárja be a kötetet.
Szerző munkájával a magyar családtörténet legérdemesebb művelői közt foglalt helyet. Reméljük, hogy munkássága nem fog egyedül az Évkönyvre szoritkozni. Örömmel üdvözölnénk munkatársaink sorában.

Varjú.

Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája). Szerkeszti dr. Borovszky Samu. Bihar vármegye és Nagyvárad. Budapest, «Apollo» irodalmi társaság. (1901.) Nagy 8r. XII. és 684. oldal és XIV. melléklet.

A Magyarország Vármegyéiből egymást követik a kötetek. Rövid pár héttel ezelőtt hagyta el a sajtót Biharmegye leirása, egy hatalmas kötet, a mely méltóan sorakozik az eddigiekhez, sőt terjedelemre előzőit felül is mulja. Ismét meglep az illusztrácziók óriási tömege s az uj, eddig sehol napvilágot nem látott adatok rengeteg bősége. A buzgó szerkesztő vezetése alatt harmincz biharmegyei s budapesti munkatárs dolgozott a köteten; köztük elsőnek áll az előszó irója, az agg államférfi: Tisza Kálmán.
Tisztünkhöz hiven – mellőzve a derék mű bővebb ismertetését – egyedül genealogiai s heraldikai szempontból veszszük azt vizsgálat alá. Ez a kötet is, úgy mint elődei, külön fejezetet szentel a vármegye nemes családainak, a mely ezuttal is jeles genealogusunk, ifj. Reissig Ede dr. tollából folyt.
A terjedelmes dolgozat két részre oszlik. Első fele a vármegye családait, birtokaik elosztását, a régieknek kihaltát s elköltözését, az ujabbaknak gyarapodását mutatja be. A második rész aztán elsorolja a ma is élő vagy a közelmultban virágzott családokat, röviden megmondva nemesitésük vagy fellépésük dátumait s megadva czimerüket, a melyek a Siebmacherból nagyobbára hiányoznak.
Bihar vármegye egyike volt az ország legnépesebb megyéinek. Legkorábbi, tatárjárás előtti birtokosairól vajmi keveset tudunk; annál jobban ismerjük XIII. és XIV. századi földesurait. Az ismeretes nemzetségek között itt éltek a Csanád, Barsa, Becse-Gergely, Gutkeled, Aba, Geregye, Akos, Hont-Pázmán, Káta, Smaragd, Szoárd, Turul, Sártivánvecse, Balog-Semlyén és Kaplyon nemzetség egyes tagjai. Az Anjouk korában legkiválóbb családai a megyének az olasz eredetünek mondott Czibak, a Csáky, Toldy, Zólyomi, Telegdy, Nagy-Mihályi és Chyre családok, kikhez később még a Sztárayak, Rozgonyiak, Vetésiek, Uporiak, Sánkfalviak, Majosiak, Zovárdfiak, Újhelyiek, Bacsók, Bajomiak, Kismarjaiak, Tordayak, stb. csatlakoznak. Tekintélyes birtokai voltak a megyében a Hunyadiaknak és a Szilágyi családnak is.
A mohácsi vész utáni zavaros időkben e régi birtokosok nagy része eltünik a megyéből. Helyüket jövevények, részben idegen, nyakunkra ült zsoldosok foglalják el. A nemzeti fejedelmek alatt ugyan ismét magyar birtokosok kezén van az egész megye, de ezek közt is kevés van az ősi tulajdonosok ivadékaiból.
A török hódoltság alatt, a XVII. század második felében egészen elnéptelenedett az egykor virágzó Bihar. A várak, a kuriák üresen maradtak; gazdáik szétfutottak az ország biztosabb részeibe. A mint aztán a török kitakarodott, egyszerre megrohanták a megyét a donáczió után áhitozók. A megye képe merőben elváltozott; félszázaddal a szatmári béke után csupa új, eddig nem hallott nevekkel találkozunk a megye nemességének lajstromában. A régiek közül alig egy-két család maradt meg.

A virágzó nemes családok felsorolásából kitünik, hogy ujabb időkben már alig öt család van a megyében a XIV–XV. századi birtokos nemesség utódaiból. Ősi nevekkel ugyan sürün találkozunk, ámde ezeknek viselői csak a XVII. század második felétől kezdve telepedtek meg a megyében.
Reissig dr. tartalmas dolgozatát 92 czimerrajz illusztrálja. Különösebb érdekü csak egy van az ábrák közt, a Félegyházi Adorjánnak. Hunyadi János által 1449-ben adományozott czimer, a melynek képe az eredeti armálisról van véve. A primitív festésü czimer: körives fekete paizson csőrében kigyót tartó fehér daru. Az érdekes czimerlevél szövege s a czimerkép szines ábrája folyóiratunkban is meg fog jelenni.
Családtörténeti adatok a Reissig dr. fejezetén kivül is bőségesen akadnak. Különösen a vármegye községeit bemutató részből merithet sokat a genealogus; az egyes községek leirásánál mindenütt fel vannak sorolva a régibb és ujabb birtokosok.
A már emlitetteken kivül a czimertani érdekü illusztrácziók száma nem nagy. Vitéz János, Thurzó György, Telegdi István czimeres sirkövei, Vitéz János és Martinuzzi pecsétjei már régóta ismeretesek s ábráik ki vannak adva. Kevésbbé ismert az Albisi Zólyomi család szép czimere, a mely kőbe vésve a székelyhidi XV. századi ev.-ref. templomban van meg. A czimer jól sikerült képét a kiadóhivatal szivességéből itt közöljük, mint egyik legszebben stilizált középkori czimerünket. Hasonlóképen bemutatjuk Nagyvárad sz. k. város bővitett czimerének ábráját, a mely a város 1600 márczius 21-ikén II. Rudolftól nyert szabadságlevelében adományozottról van véve. Leirása alól felment a kifogástalan autotypia; szinei: a paizs kék, az angyal ruhája fehér, az oroszlán s a korona arany, hasonlókép arany a sisakdisz oroszlánja is. Takaró kék-arany, vörös-ezüst.
Sajnálattal kell megemlitenünk, hogy a vármegye czimere csupán záróképül szerepel s stilizálása minden heraldikát megcsúfol; paizsa fölött nyitott korona van, a melyből foszladék nyulik le a paizs két oldalára.
Érdeklődéssel nézünk elébe a Magyarország Vármegyéi és Városai következő köteteinek. A gyüjtemény valamikor páratlan enciklopédiája lesz hazánk ismeretének, s benne a honi tudomány minden ága megbecsülhetetlen segédkönyvet fog találni.

V. E.

Háromszék vármegye nemes családjai

czimü genealogiai munkára hirdet előfizetést a szepsi-szentgyörgyi Jókai-nyomda részvénytársulat. A mű szerzője Pálmay József, a kinek nem régen kiadott Udvarhely vármegye nemes családjai czimü munkáját a Turul ez évi első füzetében ismertettük. A munka nagy negyedrétben 35–40 iven s czimerekkel illusztrálva fog megjelenni. A prospektuson mintául közlött ábrákból látjuk, hogy az illusztrálásul szolgáló czimerek ép olyan művészietlenek s heraldikailag is hibásak, mint az Udvarhely családairól kiadott kötetben voltak. Pedig a hibátlan rajzok s azok czinkografiái fél anynyiba kerültek volna, mint a mennyibe a rossz fametszetek. A kötet ára füzve 16, diszkötésben 20 korona.

Balogh Gyula. Vasvármegye nemes családjai.

Második bővitett kiadás. Szombathely, Bertalanffy József könyvnyomdája, 1901. 8 rét, 8 levél, 304 oldat.
Irodalmi viszonyaink ismerője előtt hihetetlenül hangzik, hogy egy kis kört érdeklő családtörténeti munka rövid hét év alatt két kiadást érjen. Az egyedül üdvözitő ultra-liberalismus jegyében élő nagyközönség előtt szinte irtózat tárgya a multra visszatekintő genealogiai tudomány s még irodalmi képzettségü férfiak közt is akárhány akad, a ki képtelen belátni a családtörténet tudományos és szocziális fontosságát. Igy aztán rossz idők járnak a szaktudományunkba vágó művek kiadóira.
Valójában a Balogh Gyula könyve sem ért második kiadást. Uj alakjában sem egyéb ez, mint a réginek megtoldása egy kis pótlékkal. A könyv ugyanaz mint előbb, még névmutatója sem változott; az első kiadástól mindössze egy második, pár sornyi előszó s tizenhárom levélnyi pótlék különbözteti meg. A könyv tehát nem hogy a genealogia fellendüléséről tenne tanuságot, hanem épen az ellenkezőre bizonyság; mutatja, hogy az első kiadás sem kelt el; kénytelen a kiadó azt uj formába öltöztetni, hogy ujból nehány vevőt szerezzen neki.
A munkát első megjelenésekor röviden már ösmertette folyóiratunk. Egyike az a legjobban elkészült hasonló irányú műveknek az érdekes adatok nagy tömegével telve. Főérdemét megbizhatósága teszi; a szerző dicséretesen óvakodott a meg nem indokolható s nem igazolható adatok felvételétől, a melyek pedig – többnyire a családok hiuságának kielégitésére – néhány ujabban megjelent ilyen műben csak úgy hemzsegnek.
A második kibocsátáshoz csatolt pótlék tizennégy családról hoz adatokat. Legbővebben a Bátsmegyeiekkel foglalkozik; ezekről szerző egész kis monografiát nyujt. Ezen kivül megemliti még a Bertalanffy, Bogothi, Desics Egerváry, Gallen, Gar, Korchmáros, Hesterházy, Nagy, Pázmándy, Pósfay, Seper és Szentbenedeki családokat.
Kivánjuk, hogy az érdekes munka mihamarább második nyomtatást érjen.

Cs.

Rövidke viszonválasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimű munka birálójának válaszára.

Rútul visszaélnék a Turul tekintetes szerkesztőségének, mely oly nyájas előzékenységgel adott helyet alkotmánytörténeti vitánknak, szives türelmével, ha, miként a multkor, ujra szép sorjában megvizsgálnám s megvilágitanám a t. biráló úr állitásait. Lemondhatok erről annyival inkább, minthogy a t. biráló úr multkori észrevételeim közül mindössze egyetlen egynek a megerőtlenitését kisérelte meg. Beérem tehát azzal, hogy kimutassam az ezen az egy ponton, «nagyon szembeötlő» kérdésben ellenem felhozottak tarthatatlanságát.
Megczáfolandó azt a tételemet: hogy volt egy állandóan a király oldala mellett működő tanács, t. i. az a tulajdonképeni tanács, a mely kapcsolatos a királyi törvényszékkel, a t. biráló úr kiigazitja, kiegésziti a vidéki biráskodással foglalkozó törvényszéki tagok megállapitottam sorát, «éppen Hajnik perjoga alapján», melyet idéztem volt. Figyelmeztet elsőben arra, hogy «az erdélyi vajda s a bánok is a kuria birótársai sorába tartoznak», pedig ők egyszersmind az egyes vidéki törvényszékek elnökei. Ez tökéletesen igaz; csakhogy nem tartozik a szóban forgó kérdésre. Nem vette észre a t. biráló úr, hogy én Hajnik művét (68. l.) idézve, a tárnokmestert zárójelek közé szurtam? Nem kereste ennek okát s czélját? Tettem ezt azért, mert a tárnokmester sem tagja a királyi törvényszéknek. A királyi törvényszék vagy curia (sedes, később tabula regia iudiciaria), az ország rendes birósága – köztudomású dolog – áll a nádorból, az országbiróból, a királyi különös, majd személyes jelenlét képviselőiből, mint elnökökből, áll ezek helyetteseiből és itélőmestereiből s áll végül a rendes birótársakból, az idővel ú. n. esküdt elnökökből, kiknek tiszte, talán sikerült bebizonyítanom (munkám 40. l. 12. jegyz.), még a XIV. sz. folyamán fejlődik állandóbb megbizatássá, hivatallá. A királyi törvényszék e rendes tagjain kivül (a kiknek nemcsak joguk de szoros kötelességük is volt, hogy megjelenjenek) találkozunk rendkivüli birótársakkal is, kik midőn éppen az udvarban tartózkodnak s úgy tetszik, olykor részt vesznek a törvényszék üléseiben. Itéletlevelek s fontosabb perfolyta határozatok a többnyire gyüjtőnévvel jelölt rendes birótársak («regni nobiles») mellett minduntalan emlitenek kisebb-nagyobb számu ilyen «külső» birótársakat: egyházi s világi – és nem csupán köztisztségeket viselő – főurakat (munkám 119., 124–125. ll.). Ugy a tárnokmester (v. ö. még Hajnik id. m. 46. l.), miként a vajda s a bánok csak ilyen rendkivüli, alkalom adtán szereplő birótársak (u. ott. 55. l.) csupán annyiban előkelőbbek egyébb alkalmi itélőtársaknál, hagy nekik (nem azonban a macsói és a szörényi bánnak) a XV. század vége óta maga a törvény biztositotta a megjelenés jogát (1486: LXVIII. 1492: XLII. t.-cz. 4. §.)_{Kötelesek megjelenni, ha meghivatnak: «nisi vocati intrare non ..... tenentur» (3. §.) Mondanom sem kell, hogy e betoldás egyik jelensége annak a mindenre kiterjeszkedő, óvatos, naiv körülményességnek, a mely jellemzi a középkori oklevélstilust. Bárki, nem is csak főtisztviselő, tartozott megjelenni a törvényszéken, ha oda meghivták.}*
Hogy másodszor «az összes udvari főtisztek többnyire főispáni méltóságot» s tehát a vidéken birói tisztet viseltek, szintén közömbös lehet előttünk. Sem én, sem más nem állitotta, hogy a rendes, esküdt ülnökök az udvari főtisztek közül kerültek ki; ellenkezőleg, én utóbbiakat éppen «külső», esetről-esetre részt vevő birótársak s tanácsosok gyanánt jelöltem meg több helyütt (50., 53. és 119. ll.). És aligha kétséges többé (119–124. ll.), hogy a «praelati et barones nobiscum iudicare debentes,» kiknek távolléte sürün szolgál perhalasztás okául, sőt egy izben másfél esztendeig megakasztja a curiában való biráskodást, nem a tágabb tanács a maga egészében, hanem a királyi törvényszéknek az nehány főrangu rendes ülnöke, kiknek kirendelését az 1397-iki végzemény parancsolta meg először. Én ismételhetem tehát joggal azt, a mit erre «a nagyon szembeötlő» kérdésre nézve könyvemben és multkor (és a megelőző bekezdés elején) mondottam.
Végezetül hadd legyen nekem is szabad egyet kiragadnom t. vitázó felem állitásai közül. A biráló úr ellenem forditotta Hajnik Egyetemes európai jogtörténetének a két tanácsról szóló helyét. Az ide vonatkozó részlet teljes, szószerinti szövege igy hangzik: «... a szükebb értelemben vett tanács (consilium regis) megkülönböztetendő azon tágabb királyi tanácstól (consilium prćlatorum et baronum), melyet kiválóan fontos ügyek eldöntése czéljából, de leginkább országgyülés alkalmával gyüjtött a király maga köré és mely az öszszes előkelő elemet magába foglalta. Annak tagjai a király bizalmából fogtak ott helyet és csak korszakunk vége felé követelték meg, hogy a király a nemesség mind a három rendjéből válogassa meg azokat» (239. l.). Vagyis a tulajdonképpeni s nem, mint a tisztelt biráló úr állitja, a tágabb tanácsról mondja Hajnik azt, hogy «tagjai a király bizalmából fogtak ott helyet» (verb. «annak»); nem is érthető másra a három rend képviseltetéséről szóló következő mondat, a mely a tulajdonképpeni tanácsnak sokat emlegetett Jagellókori alkotmányjogi fejlődését kivánja jelezni (miről lásd részletesen munkám 43–63. lapjait.) A tágabb tanácsról kifejezetten azt tanitja Hajnik (ellentétben székfoglalójának korábbi restringáló felfogásával), hogy «magába foglalta az összes előkelő elemet.» Ugyanarra az egy tanácsra mind ez nem vonatkozhatik; mert mely istenség intézte volna úgy, hogy a király mindenkoron, folytonosan az összes előkelő elem iránt viseltessék bizalommal? Nem a király bizalma nyitotta meg a nagybirtokos uraknak a tágabb királyi tanácsot. Hanem csak a király különös bizalmatlansága, a kegyvesztettség rekesztett ki onnan. Est quicquid inter ......

Dr. Schiller Bódog.

Kérelem.

Társulatunk egyik tagja azon kérelemmel fordul olvasóinkhoz, hogy a ki a Benke Mátyás és Istvánnak 1573-ban adományozott armális eredetijéről vagy annak hiteles másolatáról tudomással bir, sziveskedjék azt vele a szerkesztőség utján tudatni.

1901-4

TURUL
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye
AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.
TIZENKILENCZEDIK KÖTET
1901-IK ÉVI FOLYAM
BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMI.

153A SZALÓK NEMZETSÉG.
Színes czímerképpel.

Béla király névtelen jegyzője, a magyarok tetteiről szóló krónikájában hosszasan elbeszéli, miként hóditották meg eleink a magyar föld legszebb részét, Pannoniát.
Az országnak a Dunáig terjedő fele már el volt foglalva, csak a bihari vezér, Mén-Marót állott ellent, hiába szólitotta fel megadásra Árpád, követei Öcsöh (Usubu) és Velek által. A magyarok uj hazájukban kezdték magukat othonosan érezni. Árpád megtelepedett Csepel szigetén, a mely a vezér s előkelői családjának elegendő biztosságot nyujtott s kezdé az országot szétosztani vitézei között. Ám azért a honfoglalás műve még nem volt befejezve. A nagy folyó tulsó partjáról át látszottak Atilla király félig rombadőlt városának falai s a foglalókat csábitotta a városokban gazdag, lakókban bővelkedő Dunántúl. Meg hányván-vetvén a dolgot, Árpád és vitézei elhatározták, hogy Pannoniát is magukévá teszik. Átkeltek a Dunán, birtokukba vették az őrségétől elhagyott Atilla-városát, a hol húsz napig maradának. Aztán tovább mentek Százhalomig. Itt Árpád a fősereggel tábort ütött, két kisebb hadosztályt pedig kiküldött a foglalásra. Az egyik Ete és Bajta vezérlete alatt a Duna mentén Baranyának indult; a másik, a melynek Öcsöb, a Szalók (Zoloku) atyja és Eőcse parancsoltak, Veszprém városának vette útját. Négy nap alatt Veszprém alá jutának s körülzárták. Másfél hétig tartott az ostrom, mig végre a magyarok a vár urai lettek; a római katonák egy része az ostromlók fegyverei alatt veszett el; a többi pedig megfutott a német határ felé. Öcsöb és Eőcse egész a határig üldözték őket; azután visszafordultak, bevették Vasvárt, majd Tihanyt, a honnan Veszprémbe tértek meg.
A mint Árpád a hozzá küldött követektől két vezére győzelmét; megértette maga is megindult a fősereggel s keresztül-kasul járván a tartományt, azt egészen hatalma alá hajtotta.
Pannonia elfoglalása után már csak Mén-Marót földjének meghóditása volt hátra. Árpád és vezérei a bihari fejedelem ellen erős sereget küldtek, a melynek fejévé a dunántuli hadjárat főintézőjét, Öcsöböt és a vele egykor Mén-Marótnál követségben járt Veleket, «Árpád vezér legnemesebb vitézeit» tették, mint a kik az elfoglalandó földet legjobban ismerték. A vállalat békeségesen végződött. A magyarok győzedelmesen nyomultak előre, mire a megfélemedett. Mén Marót sietve követeket küldött Árpádhoz és békéért könyörgött. Árpád szivesen hajlott a békére, annál is inkább, mert megtudta, hogy Mén-Marótnak fiához, Zsoltához illő leánya van, az öreg fejedelem egyetlen gyermeke, a kivel, ha Zsolta nejévé teszi, az egész bihari föld örökségképen Árpád fiára száll, Parancsot küldött tehát Öcsöbhöz és Velekhez, hagyják abba az ellenségeskedést. A hóditókból leánykérők váltak; a két vezér lakodalmat ült s elvevén Zsoltának a fejedelmi leánykát, «nagy tisztességgel és örömmel visszatérének Árpád vezérhez».
Ocsöb hüséges szolgálatai nem maradhattak jutalom nélkül. A fejedelem az általa elfoglalt Veszprémet, minden tartozandóságával egyetemben neki adományozta.
Kétségen felül áll, hogy a Névtelen elbeszélése a maga egészében mese. A honfoglalás nem nehány rövidke hónap munkája, volt, s bizonynyal nem ment olyan könnyü szerrel, mint a XII. század naiv krónikása hitte. Pannonia hatalmas terület, a melyet pár hét alatt bejárni sem lehet, nem hogy meghóditani lehetne. Mindezek daczára nem lehet Anonymust minden hitelességétől megfosztani. A művének alapjául szolgáló hagyomány, ha magukat az eseményeket el is torzitotta, bizonynyal hűen megőrizte a szereplő személyek neveit. A földrajzi adatok sok tekintetben megerősitik a krónikás szavahihetőségét. Az itt elmondott néhány epizód szereplőinek nevei maig fenmaradtak mint helységek, puszták, földterületek elnevezései és pedig ép a krónikairó által működésük főszinteréül kijelölt területen.
Ete nevét a hasonnevü, már az Árpádkorban fenálló veszprémmegyei község őrizte meg, Bajta vagy Vajta nevü helyet Fejérmegye déli szélén találunk; Velek vagy Veleg ugyanitt van, közel a veszprémi határhoz. Eőcse nevét vagy a veszprémmegyei Ősi őrzi, (a falu lakói közt ma is el van terjedve a hagyomány, hogy a község egykor Őse vezéré volt), vagy – s ez valószinübb – a Zalamegyében levő Őcse (Euche, Ewche), a melyet mára XIII. század elején emlegetnek az oklevelek. Öcsöb emlékét talán a Veszprémben, a Bakony szélén fekvő Ocs tartotta fenn; ettől pedig nem messze áll Öcsöb fiára Szalókra utalva Nemes- és Pór-Szalók, a Marczal folyó és a Halyagos patak közén, a melyet az Árpádkorban Szalók földjének neveztek.
Arra nézve, hogy a fentebb elbeszélt honfoglalási események hősei csakugyan háromszáz évvel a Névtelen előtt éltek, semmiféle bizonyitékunk nincs, hanem azt kétségtelenül állithatjuk, hogy jóval Anonymus előtt kellett élni azon Szalóknak, a kitől az ő korában egy messze szétágazott nemzetség származtatta magát, a mely nemzetségnek főbirtokát Szalók-földe képezte.
E nemzetségnek első okleveles emlékezete épen Anonymus idejéből maradt fenn. 1183-ban történt, hogy Péter spalatói érsek, mint a Pécs melletti Szent-Háromság monostor pártfogója és Balya (Baya) «de genere Zalok», mint az okuri_{A Monasterium Omnium Sanctorum de (vagy iuxta) Okur, Baranyában van. Czinár még helyét sem ismerte. A kereszteseké volt s a XIII. században hiteles hely gyanánt is szerepelt. Egy a XIII. század derekáról való keltezetlen perhalasztó levél szerint (Hazai okmánytár VI. k. 162. l.) bizonyos perben a választott birák közt szerepel az okuri keresztesek egy embere is.}* Mindenszentekről nevezett zárda kegyura III. Béla királyhoz járultak s arra kérték az uralkodót, erősitse meg a két monostort azon Temes_{Az átiró oklevélben valószinüleg hibásan áll Temes Teutes helyett, a mint az egy későbbi oklevélből kitünik.}* nevü puszta birtokában, a melyet azoknak Szák_{Az oklevélben Paulo de genere Chaak áll, hanem Wertner Mór minden kétséget kizárólag megállapitotta, hogy ezen Pál nem a Csák, hanem a Szák (szerinte Száty) nemzetség őse volt. (Turul, XVIII, évf, 162. l.)}* nemzetségéből való Pál hagyományozott. A király készségesen teljesiti a méltányos kérelmet s a hagyományozásról oklevelet állit ki, a melyben a birtok határai is elsoroltatnak._{III. Béla oklevelének 1363. évi átirata a Szalóky család levéltárában van. Innen közöltetett a Hazai okmánytárban I. k. 1. l.}*
Az oklevél csupán Balyát mondja a Szalók nemzetségből valónak, hanem a későbbi adatokból kiviláglik, hogy Péter érsek is ennek a genusnak volt tagja. Hogy ezt megállapithassuk, másfél századdal kell előre mennünk. 1346. április hó 4-ikén a pécsi káptalan előtt a Szalók nemzetség egyik tagja, Balai Henrik fia János, mint a Pécs melletti Szent-Háromság és az Okur melletti Mindenszentek monostorának egyik kegyura, a maga és rokona, a szintén Szalók genusabeli Kába Miklós nevében kijelentette, hogy azt a Tőtős (Teuteus) másként Szent-egyed nevü birtokot, a melyet a két monostornak egykor Szák nemzetségebeli Nagylábú Pál adott volt, ezen Pál utódjának, Szent-Györgyi Szopa Miklósnak «ob sincere proximitatis dilectionem» visszaadja._{Anjoukori okmtár, VI. k. 482. l.}* A Szent-Háromság zárda kegyurasága tehát a XIV. században a Szalók nemzetségnél volt, a miből azt kell következtetnünk, hogy a monostor XII. századi patronusa, Péter spalatói érsek is ennek a genusnak volt tagja, annál is inkább, mert ugyanazon oklevélben teljesen hasonló ügyben a Szalók nemzetségbeli Bolyával együtt szerepel. Feltünő az is, hogy Nagylábú Pál osztatlanul hagy egy pusztát két monostorra s ezt a királyi jóváhagyáskor sem osztják fel a két zárda között; a miből világos, hogy a kettő közt valami szorosabb kapcsolatnak kellett lenni.
Péter érsekről sürün emlékeznek az okmánytárak, de nemzetségét soha sem emlitik. Ellenben egy 1180-ban kelt oklevél_{Árpádkori uj okmtár, VI. k., 14o. l.}* megnevezi atyját Chitlent, a kit ezek szerint a Szalók nemzetség első ismert tagjának tekinthetünk.
Chitlen fia Péterről elég legyen megemlitenünk, hogy 1179-től 1198-ig ült az érseki széken; 1185-ben tartományi zsinatot tartott Spalatóban és 1191-ben érsekségét III. Kelemen pápa pártfogása alá helyezte._{Kukuljevič, Jura Regni Croatić, Pars I. 32. l. – Árpádkori uj okmtár, VI. k. 179., 189–192. l. – Fejér, Codex diplomaticus, II. r. 296 l.}*
Balyáról, a kit későbbi oklevelek Balyad (Balad) és Balyak (Balach) néven is emlegetnek, a már emlitetteken kivül semmit sem tudunk. Azonban lehet, hogy ő róla van szó a veszprémi káptalan úgynevezett «alapitó-levelében», a mely bár Sz. István neve alatt kelt, valójában csak a XIII. század elején készült, a hol a következő pont is előfordul «habet ecclesia ... terram ... ex gracia Bala ad unum aratrum ... sufficientem ...»_{Fejér, Codex diplomaticus, VI. r., 2. k. 353. l.}* Miután az oklevél vagy összeirás a veszprémi egyház birtokait úgy, a mint azok körülbelül a tatárjárás idején voltak, állapitja meg, sok valószinüséggel bir, hogy a benne emlitett Bala azonos a Szalók nembeli Balyával.
Balya ivadékait csak a XIV. század elejéig birjuk levezetni. Két fia volt, Cseker és Mihály. Az első csupán egy Zalamegye nemesei által 1232-ben kiadott oklevélben szerepel mint tanu;_{Árpádkori uj okmtár, IX. k., 250. l.}* a másodiknak nevét egy birtokper kapcsán sürün emlegetik az oklevelek.
Mihály 1130 táján a nagy-berényi királynői szolganépektől egy Kinos-Berény község határában fekvő pusztát vásárolt. A puszta nem sokáig volt birtokában; 1232-ben, mint állítólag öröklött birtokát eladta a veszprémi káptalannak._{Hazai okmtár, IV. k. 13. l.}* Alig volt ez a vásár megkötve, már is felbontotta Mihály úr, még pedig a nagy-berényiek kértére, a kik rávették, adja el nekik a tőlük vásárolt földet, oly módon, mintha az neki ősi tulajdonát képezné és az előtt soha sem lett volna a berényieké. Hogy miért kellett ezt a különös ügyletet kötni, több mint ötven év mulva, Mihály halála után sült ki, a mikor Erzsébet királyné az egész Nagy-Berényt a veszprémi káptalannak adományozta. Ekkor ugyanis a berényi népek tiltakoztak az ellen, hogy a káptalan az ő kinos-berényi földjeikre is rátegye a kezét, miután ők azt saját pénzükön Balyád fia Mihálytól vásárolták. A káptalan eleinte nem tudott felelni a látszólag jogos tiltakozásra, annál kevésbbé, mert az az oklevél, a mellyel egykor Mihály úr a kinos-berényi birtokot eladta, nem volt kezében; akkor pusztult el, a mikor Péter nádor. 1276-ban felprédálta a veszprémi egyházat. Hanem azután rájöttek, hogy az oklevelet a székesfejérvári káptalan adta ki és 1281-ben IV. László király parancsa alapján_{Árpádkori uj okmtár, IX. k. 299. l.}* megszerezték a hiteles párból az átiratát_{U. ott, IX. k. 311. l.}* s fölvették a pert. Az ügy jó sokáig huzódott, csak 1294-ben hozta meg benne az itéletet Márton alországbiró. Bebizonyosodott, hogy a nagy-berényieknek nem volt joguk a kinos-berényi pusztát eladni, miután az soha sem volt az övék, hanem a királynéé, a kinek a földeiből hasitották ki; az egész adás-vevés azért történt, hogy a pusztát a berényiek megkaparinthassák. Az alországbiró az egész ügyletet semmisnek nyilvánitotta s a pusztát a veszprémi káptalannak itélte._{U. ott, V. k. 106. l.}* Az itéletet egy évvel később III. Endre király is megerősitette._{U. ott, V. k. 118. l.}*
Mihály magas kort ért; harmincz évvel a nagyberényiekkel kötött vásár után még találkozunk vele. 1263-ban a veszprémi káptalan előtt fiainak, Eleknek és Pálnak hozzájárulásával kijelenti, hogy Apáti nevü birtokát vejének, comes Laurencius Vicisnek és ennél levő leányának adományozta._{U. ott, VIII. k. 75. l.}* A birtok a Dunántúl alsó szélén, a Mura folyó mentén feküdt, határai között Palat generácziójának földei is emlittetnek, a melyek alatt aligha nem Mihály atyjának Balyadnak, illetve örököseinek birtokait kell értenünk.
Mihály fiairól többé nincs szó az oklevelekben. Elekről legalább annyit tudunk, hogy 1279-ben már nem élt; ez évben özvegye Tholomeus fia Farkas leánya Katalin fiával Jánossal a veszprémi káptalan előtt adándi (somogymegyei) öröklött birtokát Tarvaji Péter mesternek eladta._{Árpádkori uj okmtár, XII. k. 274. l.}*
Jánosnak egy fia volt, Dénes, a ki 1308-ban mint a zalamegyei Barrabáshida részbirtokosa, társaival, Jörle nemzetségbeli Pilgrimmel és Corrad fia Istvánnal az egész Barrabáshidát eladta Pósa comes fiainak, Jánosnak és Márknak tizennyolcz márkáért._{Zalamegyei oklevéltár, I. k. 129. l.}*
Dénes utódait nem ismerjük; valószinü, hogy Balya ága nem halt ki benne s a Szalók nemzetség azon része, a mely magát később Balainak (Balyainak) nevezte, az ő ősapjától vette eredetét.
Balya genealogiája az eddig ismert adatok alapján igy következik:

Comes Baya v. Balad de genere Zalok 1183; Comes Michael 1232, 1263; Cheker 1232; Alexius 1263 ~ Catherina filia Farkasii; Paulus 1263; N. (Filia) 1263 ~ Comes Laurentius Vicis; Johannes 1279; Dionysius 1308

A tatárjárást megelőző időkből még egy Szalók nembeli férfiuról történik emlités. 1214-ben II. Endre király Edelics földjét kivette a szaladi vár hatósága alól s Miska comesnek adományozta._{Árpádkori uj okmtár, VI. k. 367. l.}* Az uj birtokost tulajdonába a király megbizásából Szalók nemzetségéből való Henrik comes igtatta be.
Henrik comesről ennél a sovány adatnál többet nem tudunk. Hanem annyit elárulnak a későbbi oklevelek, hogy a nemzetség törzs birtoka, a mely nevét a genus ősapjától vette, a veszprémmegyei Szalók-földe az ő birtokát képezte, s igy feltehetjük, hogy Henrik comes képviselte a XIII. század elején a Szalók nemzetség legidősebb s talán legtekintélyesebb ágát.
Henriknek két fiát ismerjük comes Onthot és comes Heimet, a kik az atyjuktól öröklött Szalók-földjét osztatlanul birták. Onthnak egy fia volt, a kit hasonlókép Onthnak hivtak; Heimnek három, ifjabb Hiem, Péter és Pál. Ezek az öröklött birtokon 1271-ben a veszprémi káptalan előtt osztoztak meg. Szalók-földje déli része a hozzá tartozó kuriával és a Halyagoson levő malommal Onthnak, az északi rész pedig a három Heim-fiunak jutott. Hasonlókép osztották fel Várad nevü erdejöket is, a mely nem függött össze a birtokkal._{Az eredeti osztálylevél a Szalóky család levéltárában van. Kiadva: Hazai okmtár, I. k. 51. l.}*
Heim fiai kevés napok multán újból megjelentek a veszprémi káptalan előtt s elosztották a maguk örökségét._{Az erről szóló oklevél a Szalóky család levéltárában 1275-iki átiratban van meg. Ezt az átiratot a veszprémi káptalan Heym mester kérésére adta ki, új pecsétje alatt, a melyet az előző években elveszettek helyett a király engedélyéből vésetett. Az első oklevél megjelent a Hazai okmtárban, I. k. 53. l.: az átiró u. ott, I. k. 69. l.}* A tekintélyes birtokból ifjabb Heim Szalók-földje azon részét kapta, a melyen a nemzetségnek Szent-Mártonról nevezett egyháza állott,_{Ezen egyház falai a mint a későbbi iratokból, határjárásokból, stb. kitünik, még a XVIII. században fennállottak. Korabinszky 1786-ban megjelent Producten-Lexiconában is meg van emlitve a templom, ezen szavakkal: Nemes Szalók 3/4 Meilen von Papa WSWlich. Hier befindet sich eine alte Wüsste Kirche und ist der Stammort der Herren von Szalóky. A kegyeletlen utódok gazdasági épületeket emeltek az ősi egyház köveiből, a melynek ma már nyomát sem lehet fellelni.}* továbbá Szup erdőt, a Pongorácz puszta kisebbik felét, Tikolfölde és Várad felét és egy fordulónyi földet némi erdővel Kutuson. Péternek jutott Ujlak-föld a Halyagos mellett, Pongorácz nagyobbik fele és az egész Témapuszta; Pálnak pedig Szalók megfelelő része és az egész Bihar-puszta.
Az osztálylevélnek kiváló érdekességü pontja az, a mely a szalókföldi vásárról emlékezik meg. «Azon vásárnak hasznát és jövedelmét – olvassuk – a melyet Szalókon a Pál földén szabad és szokás tartana, mindhárman közösen és egyenlő részben birják.».
Ez az osztálylevél érdekes világot vet községeink keletkezésére. Szalók-földje hatalmas terület volt, melyen ma öt falu áll; község azonban még 1271-ben nem volt rajta. Központját a templom képezte s e körül kezd tömörülni a lakosság. Már a telepnek vásárja is van; patakján dolgozik a malom; négy földesur lakóhelye, kik közül az egyiknek kuriája, kőháza van. Bizonyos, hogy számos szolga s jobbágy lakik rajta. Hogy a templom körül valódi község képződjön, csak idő kérdése; mihelyt a lakók száma növekszik, kialakúl a falu. Ez be is következik a következő nemzedék alatt, a mikor a birtok tizennégy földesurra száll, a kik családjaikkal, szolganépeikkel már elegen vannak ahoz, hogy községet alkossanak. 1307-ben már villa Zolouk-ról beszélnek az oklevelek.
Henrik comes fiai jó szerzők lehettek; az ősi birtokon kivül mindkettőnek voltak egyéb földjei is. Onth comesnek Eszenyben volt birtoka, közel Szalókföldjéhez s rajta kuriája állott. E birtokot Onth Kunmati Csépán comessel együtt a királyi szolganépektől vásárolta, de utólag megszerezte rá a királyi adományt is. Fia, ifjabb Onth 1274-ben osztozott meg rajta Csépán fiaival, Lőrinczczel és Jánossal a székesfejérvári káptalan előtt; az osztálylevél mutatja, hogy a birtok a tekintélyesebbek közé tartozott._{Árpádkori új okmtár, IX. k. 136. l.}* Idősebb Heim szerzeményeiről nincsenek pontosabb adataink, de valószinü, hogy a fiai által öröklött birtokul emlitett Kutas és Hosszútóti nem tartoztak a nemzetség ősi javaihoz.
Az 1271-ben osztozkodó Szalók-ivadékok mindenike családot alapitott. II. Onthnak két fia volt, Miklós és Domokos, a kiknek leszármazóit nem ismerjük. Ifjabb Heym mester három fiut hagyott hátra, Domokost, Jánost és Lászlót; Péter négyet, Dénest, Istvánt, Petőt és Bekét; Pálnak pedig öt gyermeke maradt, Bertalan, János, Pál, Miklós és László.
Mielőtt ezeknek a nemzedékét tovább vezetnők, meg kell emlékeznünk a Szalók-nemzetségnek egy messze elszakadt ágáról.
A XIII. század dereka óta nemcsak a Dunántul, hanem az ország északi részén, a Tisza felső folyása mentén, Hevesben, Eger környékén is találkozunk Szalók nemzetségebeliekkel.
A Szalók név, mint község vagy birtok neve Hevesben már előbb is szerepel. Ha hinni lehet a szásztyi apátság 1065–66 táján kelt alapitólevelének,_{Árpádkori új okmtár, I. k. 24. l.}* Szalók község már ez időben létezett Eger környékén; az oklevélben ott, a hol az apátság birtokairak határai felsoroltatnak, olvassuk ezt a pontot: a határ .... »cadit ad magnam viam Zoloch ...». A Szalók helynév azonban sokkal gyakoribb az országban,_{Még ma is nem kevesebb mint kilencz Szalók nevü község van Magyarországon. Ezek: Szalók Zemplénmegyében, Alsó Szalók (Nizni Slawkow) Sárosban, Felső-, Nagy- és Kis-Szalók (Schlagendorf) Szepesben, Nemes- és Pór-Szalók Veszprémben, Eger-Szalók Hevesben és Tisza-Szalók Szolnokmegyében. A középkorban azonban jóval több ilyen nevü hely létezett; például Hevesben a már emlitetteken kivül volt Terzse-Szalók és Abád-Szalók, Gömörben Szalók vagy Szalókháza, Szabolcsban Szalók Sámson, stb.}* mintsem hogy ebből valami következtetést vonhatnánk, ha nem tenné különösen nevezetessé ezt a Szalókot az a körülmény, hogy XIII. századi birtokosai magukat Szalók nemzetségebelieknek nevezik.
Birtokosairól legelőször 1248-ból van okleveles nyom,_{A Szalók nemzetség tiszamenti ágával először Kandra Kabos foglalkozott Adatok az egri egyházmegye történelméhez czimü vállalatának első kötetében (Eger, 1885) Az eger-szalóki plébánia történeti vázlata feliratu czikkben. Kandrának a nemzetségre vonatkozó, számos eddig kiadatlan oklevél állott rendelkezésére az egri káptalan gazdag levéltárából, ezeket azonban csak kivonatosan ismerteti. E kivonatai annyira zavarosak, hogy belőllük a szereplő személyek hovatartozandóságát s összeköttetéseit lehetetlen kihámozni. Kandra adatai nyomán beszél az első Eger-Szalókiakról Széll Farkas is (A Nagybessenyői Bessenyei-család története. Budapest, 1890. 2–5. lap), azonban nem kisérlette meg a csupán Kandra kivonatai révén ismert Szalókiak csoportositását. Utánna Wertner Mór használta fel az egri oklevelek regestáit.
(A magyar nemzetségek a XIV század közepéig. II. kötet, Temesvár, 1892.) s egy nehány részben téves leszármazási töredéket állitott össze belőlük. Az egri okleveleket nem volt alkalmam látni s igy á tisza-menti Szalók ivadékok régibb genealogiájának tisztázásáról le kellett mondanom.}* a mely évben Péter egri kanonok szalóki birtokát László borsodi főesperesnek és rokonának Tekónak eladja. Az eladáshoz hozzájárulnak a szomszédok és a rokonok is, kik közül Szalóki Pós-fia Ádám, ennek rokonai Akhiles és Pál, valamint «ex alia stirpe» Simon és János emlittetnek, a kik valamennyien patronusai a szalóki egyháznak. Emlitve van még bizonyos Becseneg, a kiről alább lesz szó. Ezek azonban még nem neveztetnek Szalóknembelieknek.
A de genere Szalók megjelölése először 1261-ben fordul elő, a mikor az egri káptalan előtt Becseneg és fia Velprét rokonaik, Bencs és Bencsen (?) nevében is kocsi birtokukat eladják a Szalók nemzetségéből való Pálnak és Akhilesnek._{Kandra i. m., 42. l.}* Semmi kétség, hogy ez a Pál és Akhiles azonos a fentebbiekkel; a miből következik, hogy az 1248-iki oklevélben felsorolt vérrokonaik is mind Szalók nemzetségbeliek.
A későbbi adatok beigazolják, hogy e Szalók ivadékok még XIV. században is tudatával birtak annak, hogy a dunántúliakkal közös ősapjuk volt. Ez utóbbiak pedig készségesen elismerik az atyafiságot, sőt, a mi több s döntő bizonyitékul szolgál, a hozzájuk fordulót birtokukból is részeltetik.
Mikor szakadtak el a tiszavidéki Szalók nembeliek a dunántuliaktól? Erre a kérdésre csak hozzávetőleg felelhetünk. Az a körülmény, hogy a tiszavidékiek a XIII. század óta a törzsbirtokra, Szalók-földére semmi igényt nem tartanak, oda mutat, hogy az elválásnak igen korai időben kellett történnie. Ha feltesszük – s ez nem nélkülözi a valószinüséget – hogy Eger-Szalókot is a nemzetség őse után nevezték el s elfogadjuk a szásztyi alapitólevél adatát, úgy a két ág elszakadásának még a XI. században meg kellett történnie. Idővel a törzs két hajtása között a kapcsolat meglazulhatott, az összetartozás szinte feledésbe merült, mig aztán a XIII. században, a mikor a nemzetségek széttagolódása, családokra oszlása országszerte megtörtént, rövid időre ujra feléledt.
Az Eger melletti Szalókon megtelepedett Szalók nembeliek is bocsátottak ki magukból egy rajt, a mely az ősi falutól délre a Tisza partján keresett s talált magának uj birtokot, a melyet ismét Szalóknak nevezett el, az ősapa emlékére. Hogy azután a két helységet megkülönbüztethessék, az elsőt Eger- a másodikat Tisza-Szalóknak kezdték hivni.
A XIII. század második felében Tisza-Szalók határos volt a hatalmas Tomaj (Thomoy) nemzetség birtokaival. A földeken még csak meg tudtak osztozni a Szalók-ivadékok szomszédaikkal, hanem a Tisza folyó birtoklása miatt folytonos volt közöttük az ellenségeskedés. A birtokos felek halászai közt sokszor támadt összeütközés, uraik pedig a törvény előtt kereskedtek egymás ellen. A tiltakozások egymást érték, kivált mióta a Tomaj nemzetségbeli Privard fia János, nyilván a Szalókiak boszantására, az ezek birtoka felől eső parton egy haltartót ásatott, a miért Szalóki Domokos viszont perbe idéztette az egész Tomaj nemzetséget.
Mielőtt azonban nagyobb baj támadhatott volna a határvillongásból, a két genus tagjai meggondolták, hogy az ellenségeskedés jóra nem vezethet és 1270 május havában Lampért egri püspök előtt kiegyeztek. Elhatározták, hogy a Tiszának a két nemzetség birtoka közt folyó darabja felében a Tomaj, felében a Szalók nemzetségé legyen, az a haltartó pedig, a melyet János ásatott, a Szalókiakra szálljon, de ezek viszont a munka dijában egy ezüst márkát fizetnek neki._{Hazai okmtár, VI. k. 171. l.}*
Ezt az egyezséget az egész Szalók nemzetség nevében Martonos fia László kötötte meg a szomszédokkal, ez időben a legtekintélyesebb tagja a tisza-szalóki ágnak.
Az egyezségről szóló oklevelet még ugyanezen évben az egri káptalan irta át. Az átirásnál a Tomaj nemzetségből Privárd fiai Privárd és János voltak jelen, úgy is, mint László fia Ompod vérrokonuknak, valamint egész nemzetségüknek képviselői; a Szalók nemzetség képviseletében pedig Martonos fiai László és Márk, továbbá András fia Domokos, ez utóbbi testvérei, Pál és Tamás helyettesse gyanánt is._{Hazai okmtár, I. k. 178. l.}*
Andrásról és Martorosról puszta nevükön kivül semmit sem tudunk. Utódaik közt végbement osztozások azt mutatják, hogy testvérek voltak.
András három fia közül csupán Domokosnak egy fiát, Miklós comest ismerjük, a ki magát Szalókinak és Kelecseninek_{Kelecsen nagy Kerecsen Hevesmegyében, Eger-Szalók közelében fekszik. Hihetőleg még Domokos nagyatyja András szerzett itt nagyobb birtokot.}* nevezte. Miklós 1337-ben az egri káptalan előtt szerepelt, a midőn másodunokatestvére Martonos unokája Lóránd egy tőle kapott birtokért másikkal kárpótolta. Miután erről a cseréről alább még szólunk, itt elegendőnek tartottuk egyszerüen megemliteni. Még egyszer találkozunk vele 1345-ben, a midőn tiltakozik István mester királyi jegyzőnek Szilfaegyházba való beigtatása ellen._{Anjoukori okmtár. IV. k. 551. l.}* Egyetlen fia maradt, Domokos «az irástudó» (literatus) Domokos ur rosszul használta fel tudományát az oklevelek arról tesznek tanuságot, hogy folytonosan pörölt rokonaival és szomszédaival. 1368-ban az egri káptalan előtt a már emlitett Lóránd fia András ellen tiltakozik, a ki, ha igaz, sok kárt tett neki. Először is azt a birtokot, a melyet az utódok nélkül elhunyt Raklyos fia Tamástól, a ki az ő nemzetségükből való volt, közösen örököltek, megkérdezése nélkül zálogba tette Losonczi István bán fia Dénesnél; azután bizonyos egerszalóki és tiszaszalóki földeket, a melyek részben Domokost is illették, eladott Kömpe Miklósnak._{Zichy okmtár, III. k. 354. l.}*
1372-ben bizonyos Ilona asszony, Bódi Kilián neje perelte valami száz forintot tevő birságért;_{U. ott, III. k. 474. l.}* viszont ő Egri Teksze fiai ellen készült pert támasztani, a kik Szalókon és Honyon leánynegyedre tartottak számot. Ugyanezen évben erőszakos természete egy rokonával is viszályba sodorta. Szalóki Kába Demeter fia Miklósnak hasonnevü fia, a Szalók nemzetségnek egyik alább ismertetendő ágából, maga is egerszalóki compossessor egyik jobbágyát, Erdős Istvánt kiküldte, hogy vágjon egy szekérre való fát a birtokához tartozó erdőn s aztán vigye be Egerbe eladni. A jobbágy kimenvén az erdőre, levágta a szükséges fákat, s megrakott szekerével utnak eredt. Hogy-hogy nem, Domokos urnak is arra volt dolga s meglátta a fát vivő szekeret. Valami régibb keletü harag, ellenséges indulat lehetett benne Kába Miklós iránt, különben nem ragadtatta volna magát arra, hogy előrohanván, megállitsa a jobbágyot s ráfogva, hogy a tilosból lopott fát visz, elvegye fejszéjét s még valami holmiját. Miklós úr sem hagyta a dolgot ennyiben. A mint hirét vette az esetnek, futott a vármegyére és a megyei biróság elé idéztette rokonát, a mert rajta ezt a szégyent s gyalázatot tette. Domokos sejtette, hogy a dologból baj lessz; még a törvénynap előtt átrándult Visegrádra s a király elé terjesztette ügyét. Erről azonban senki sem tudott és Domokos urnak volt rá gondja, hogy ne is tudjon: Elérkezvén a tárgyalás napja, megjelent a biróság előtt. Nem tagadta a terhére rótt cselekményt; igaz, megzálogolta Erdős Istvánt, hanem volt rá oka, a jobbágy az ő tulajdon erdejéből vitte a fát, tolvajmódra, titkon; abból az erdőből, a mely el sincs határolva a Miklósétól, a kinek szalóki földje nem is őstől maradt örökség, mint az övé, hanem csak szerzemény. Nyilván való volt, hogy az indulat szól belőle, mert honnan tudhatta, hogy a favágó ember tilosban járt, mikor maga jelentette ki, hogy erdeik még nincsenek elhatárolva? A Miklós akvizitor voltára való czélzás sem alapulhatott egészen az igazságon, ha a Szalók nemzetségéből való származását senki sem vonta kétségbe. A biróság nem is vette készpénznek a védekezést s felszólította, tegye le az esküt vallomására. Ekkor tünt ki, miért járt Domokos ur Visegrádon. Az esküt egyszerüen megtagadta, hanem e helyett felmutatta a király parancsát, a melyben meghagyatik Hevesujvármegye ispánjainak és szolgabiráinak, hogy – mivel literatus Domokos őket gyanús biráknak nyilvánitotta, ha kivánná, tegyék át a pörét haladéktalanul a királyhoz. A parancs világosan szólott, a birák engedelmeskedtek s megidézték a feleket Sz. György nyolczadára a király elé._{Zirhy okmtár, III. k. 449. l.}*
Mi volt az ügy kimenetele, nem tudjuk; alig hihető, hogy Domokos javára dőlt volna el. Volt Domokosnak ezeken felül pere nagyanyja leánynegyedéért, határigazitásokért s hasonlókért, de egy sem vet rá olyan csúf világot, mint az, a melybe 1373-ban bizonyos hatalmaskodás révén bonyolódott.
Ez évben ugyanis Kenészi Szaniszló Beregvármegye birósága előtt azzal vádolta, hogy Sz. Mihály napja táján Kenészi birtokáról huszonöt jó malaczot és egy ökröt erővel elhajtatott._{U, ott, III. k. 508. l.}* A dologba Domokos uron kivül még Várdai Domokos, nagyanyja révén rokona s hozzá hasonló izgága ember is bele volt keveredve._{U. ott, III. k. 614. l.}*
Három évig semmi sem törtérit az ügyben; a biróságok hol az egyik, hól a másik fél kértére folyvást ujabb terminusokat tüztek ki._{Zichy okmtár, III. k. 615., 632–634. l.}* Ez alatt Domokos nem szünt meg ellenfelét boszantani. 1376-ban már annyira vetemedett, hogy szolgáit felfegyverezve, Szaniszló kenészi kuriájára rontott s innen egy jobbágyot és egy ökröt elvitt._{U. ott, III. k. 641. l.}* Mindezek daczára folyvást huzta a hatalmaskodási pereket. Egynehányszor már el is marasztalták, de a birságot nem lehetett rajta megvenni_{U. ott, IV. k. 27., 53., 95. l.}* 1381-ben még az országszerte dühöngő pestis is segitségére jött, a mely miatt Lajos király ügyeinek tárgyalását elhalasztatta_{U. ott, IV. k. 217. l.}*. Ez a halasztó levél különben az utolsó ismert adat a perben, a melynek végét nem ismerjük.
Az erőszakos ember tettei azonban az ököljog e korszakában aligha maradtak megtorlatlanul. A rúd ő rá is járt néha; 1386-ban a Czudarok szamosszegi tiszttartói, Kóróczi Ormos Pál és István egy sereg jobbágygyal odoni kuriájára rontottak, azt felpörkölték és földig rombolták, a pinczéjében talált hordóknak pedig a fenekét beverték s borát egy cseppig kifolyatták._{U. ott, IV. k. 321. l.}* Kapott-e igazságot ezen erőszaktételért Domokos uram, vagy ez is megtorlatlanul maradt, mint az ő csinyjei, nem mondják el okleveleink.
1386 után sehol sincs Domokos úr emlitve. Úgy lehet, gyermektelenül halt el, legalább örököseinek nincs nyoma.
Martonosnak ép úgy, mint testvérének Andrásnak, három fia volt; a már említett László és Márton, továbbá Simon, a kit az oklevelek hol comesnek, hol pedig bánnak neveznek._{Fejér; Codex diplomaticus, VII. r. V. k. 601. l.}*
A három testvér közül valószinüleg László volt a legidősebb. Csak annyit tudunk róla, hogy nejét Fémiának_{Bizonyosan az Eufémia röviditése.}* hivták s egy leánya volt, Enid, a kit bizonyos Mátyás vett el. Enid aszszony már mint özvegy 1332-ben János egri püspöki helyettes előtt nagyanyjának Nagy Önö (Une) leánya Máriának és anyjának Szalók nembeli László neje Fémiának leánynegyedét Gutkeled nembeli Hodos fia Lőrincz és László fia János mestereknek húsz márkáért eladta._{Zichy okmtár, I. k. 395. l. és Wertner, Magyar nemzetségek, II. k. 326. l.}*
Márkról egy oklevél érdekes epizódot tartott fenn. 1280-ban, a mikor a kunok országszerte fellázadtak s a magyarokat tüzzel-vassal irtani kezdték, Márknak is menekülni kellett. Arra nem volt ideje, hogy kincseit, ingóságait magával vigye, csupán minden ingó jószágnál becsesebb okleveleit mentette meg. Hanem az okleveleket mégis baj érte. A futamodónak utközben egy folyót is át kellett usztatni, a mikor tarsolya megmerült s a féltett oklevelek tönkrementek.
A veszedelem elmulta után a kárt – már a mennyire lehetséges volt – pótolni kellett. Az olvashatatlanná lett oklevelek közt volt Szalók nemzetségnek a Tomajakkal 1270-ben kelt egyezséglevele is; ennek roncsait 1284-ben Márk az egri káptalanban felmutatta, azzal a kéréssel, adják azt ki másolatban a káptalan levéltárában őrzött párból. A káptalan készséggel teljesitette a kérést s az átiró oklevélben azt is elbeszélte, miért kellett a másolatot kiállitani._{Hazai okmtár, VI. k. 309. l.}*
Márknak egy fia maradt Róland vagy Lóránt,_{Széll Farkas idézett munkájában s utána Wertner a Magyar Nemzetségekben Márknak még egy fiut tulajdonitanak, II. Miklóst, a kitől a Bessenyey családot származtatják. Széll Farkasnak egész okadatolása, a mellyel állitását támogatja, a lehető legingatagabb alapon áll. Megállapitja ugyanis, hogy 1. a Bessenyeyek ősapja bizonyos Márk fia Márk volt, 2. hogy egy a Szalók nembeli Márkot illető nagyérdekű oklevelet (a melyről alább mi is szólunk) 1818-ban (!) a Bessenyey csatád a jászói konventben letéteményezett. Csupán erre a két adatra támaszkodva jogositva érzi magát a Bessenyeyeket Szalók nemzetségből származtatni.
A sok érv közül, a melyek ezt az állitást megdöntik, csak a legnevezetesebbeket emlitjük meg. Az a Márk, a kit Széll a Martonos fia Márkkal azonosit, az általa idézett 1322-iki oklevélben Erdőtelki előnevet visel, a melylyel a Szalók nemzetségből soha senki sem élt, már csak azért sem, mer Erdőtelek nem tartozott a nemzetség birtokai közé, de még csak közel sem esett hozzájuk. Azon oklevél, a mely ezen Márk fia Márkról szól, ép úgy nem emliti, hogy ezen Márknak valaminő testvére lett volna, mint a hogy hallgatnák a Lórándról szólók emennek állitólagos testvéréről. Ellenben van egy oklevél, a mely minden kétséget kizáró módon megállapitja, hogy Lóránt egyetlen fia volt Márknak és ezt az oklevelet Széll Farkas is ismerte s idézi (könyve 8. oldalán), a mely oklevél a Martonos unokáinak osztozásáról 1328. szeptember 7-ikén Károly Róbert király előtt kelt (Anjoukori okmtár, II. k. 371. l.).
Figyelmesen átvizsgálva az okleveleket, a melyeket (köztük a Szalók nemzetségre vonatkozó egy darabot is) 1818-ban a Bessenyey család a jászói konventben deponált, arra is rájövünk, miért tette le ott azokat a család s miért épen csak ezeket s nem az egész levéltárát. Egyszerüen azért, mert a levéltár valamelyik rendezője megállapitotta, hogy ezek az okiratok nem illetik a Bessenyeyeket s csak véletlenül, talán házasság utján kerültek hozzájuk.}* a kiről legelőbb egy pör révén kapunk hirt. 1326-ban ugyanis panaszt tett Károly, királynál, hogy a király egyik apródja, Jakab fia István szalóki jószágának egy részét hatalmasul elfoglalta s attól, daczára, hogy Fülöp nádor embere és az egri káptalan által megintette, nem akar tágitani. A király vizsgálatot rendelt el, a melynek eredményekép az egri káptalan jelentette, hogy Jakab fia, István, lemondott az igényelt szalóki részről._{Zichy okmtár, I. k. 278. l.}*
Martonos harmadik fiának, Simon bánnak, két felesége után hat gyermeke maradt: Mihály, Tamás, György, Miklós, Jakab és Demeter. Ezek Lóránt unokatestvérükkel a nagyatyjuktól örökölt tiszaszalóki és egerszalóki birtokon (a mely mindkét helységnek felét tette ki) 1328-ban Károly Róbert király előtt osztoztak meg. Az örökség fele Lórándot, fele a testvéreket illette, a kik az osztozásnál, Mihály kivételével, személyesen jelentek meg, mig ez utóbbit fia, Jakab, képviselte. Az osztozás megtörténte után Simon fiai közakarattal egész birtokukat átadták nagybátyjuknak, hogy nevükben és számukra ez gazdálkodjon, valameddig neki tetszeni fog._{Anjoukori okmtár, II. k. 371. l.}*
Ez időben Lóránt már nem lehetett fiatal ember, mert mellette felnőtt fia, András is szerepelni kezd. 1337-ben együtt jelennek meg az egri káptalan előtt, hogy – mint azt már érintettük – vérrokonuknak, Domokos fia, Miklósnak kárpótlást adjanak Becseneg-földe_{Az eredetiben Bechenekfelde, a mit mi a fentebb emlitett Becseneggel s nem, mint többen tették, a besenyőkkel hozzuk összeköttetésbe.}* nevü Eger-Szalókhoz tartozó pusztájáért. Ez a puszta úgy jutott hozzájuk, hogy pénzre lévén szükségük, Miklóshoz fordultak kölcsönért, a ki nem tudván máskép segiteni rajtuk, az emlitett pusztát adta oda nekik, hogy arra szerezzenek valamely összeget. Lóránt és fia, miután zálogúl nem tudtak rá pénzt kapni, végül eladták a birtokot Unoka Pál fiainak, Péternek és Jánosnak; rokonuknak pedig kárpótlásul egerszalóki jószágukból adtak egy darabot._{Zichy okmtár, I. k. 513. l.}*
Lóránt 1337 óta nem szerepel a családot illető oklevelekben: valószinüleg elhunyt. Annál többször találkozunk fiával, Andrással, a ki ezentul – úgy, mint előbb atyja – a tiszamenti Szalókiak szenioraként szerepel.
András 1342-ben néhai Dózsa nádor fiainak egy birtokpörében háromszáz más nemessel egyetemben perdöntő esküt tesz._{Anjoukori okmtár, IV. k. 230. l.}* 1343-ben egy famulusa által István mester királyi jegyzőnek Szilfaegyházba való beigtatása ellen tiltakozik s vele együtt Szalóki Domokos fia Miklós, továbbá Demeter fia Miklós, a kit az előbbivel való pere révén már emlitettünk és egy ismeretlen rokon; Szalóki Folyós (Foyus) Tamás._{U. ott, IV. k. 551. l.}*
1350 táján ugyanazon Balai Demeter fia Miklóssal, a kivel unokatestvérének, Domokosnak is volt utóbb ügye, közösen birt egerszalóki birtokaik miatt pörbe keveredett. A pör a veszprémi káptalan előtt 1350. julius 29-ikén megkötött egyezséggel végződött. A két rokon a földeket megfelezte, kivévén az Ádámfölde nevü részt, a melyet osztatlanul kellett hagyniok, miután az rajtuk kivül még más Szalók nemzetségbelieket is illetett.
1354-ben András és vele nagybátyja Simon bán fia Miklós és három unokatestvére Mihály fia Simon, Tamás fia Balyád és György fia Moris (mindhárom Simon bán unokája), Lajos király szerb hadjáratában vettek részt. A táborozás alatt Nándorfejérváron ráértek birtokügyeik rendezésére is; 1354 július 16-ikán az uralkodó előtt olyan egyezségre léptek, hogy a megnevezett Szalók nembeliek tisza- és egerszalóki összes birtokaikat Andrásnak és Bői Péter fia Jakabnak adják át használatra és benépesitésre, miután nekik a földek mivelésére elegendő emberük nincsen._{Zichy okmtár, II. k. 570. l.}* Ez az egyezség tulajdonkép csak megismétlése volt annak, a melyet az itt szereplők atyái, huszonhat évvel előbb András apjával, Lóránttal kötöttek.
Andrással utoljára 1368-ban találkozunk, a mikor vérrokona, literatus Domokos eltiltja a Raklyás fiától, «Folyós» Tamástól rájuk szállott földek eladásától.
Simon bán fiairól a már eddig elmondottakon kivül még egy nagyérdekü perben történik emlités. Mely évben, nem mondja a rendelkezésünkre álló oklevél, de minden valószinüség szerint 1330–1340 között a Szalók nemzetség egy később ismertetendő ágának három tagja (hihetőleg az egész ág képviseletében), névszerint Balai Demeter fiai Domokos és Miklós, úgyszintén Balai Henrik fia János perbe fogták Simon bán leszármazóit, és pedig György mestert, Mihályt, Miklóst, Demetert és Jakabot, továbbá a hatodik testvérnek, Tamásnak fiát, Baládot és György mester fiait, Morist és Györgyöt, azt követelvén, csináljanak új osztályt a nemzetség összes, «extra partes Transsilvanas»_{Ebből arra lehetne következtetni, hogy a nemzetségnek az erdélyi részekben is voltak birtokai.}* fekvő birtokain. A testvérek e merész követeléstől megijedve, jónak látták kiegyezni a rokonokkal s nehány birtoktestet átengedtek nekik.
A perből, melyről sajnálatunkra csak egy kis oklevélkivonatot ismerünk,_{Zalamegyei oklevéltár, I. k. 450. l.}* kitünik, hogy az eger- és tiszaszalóki Szalók-ivadékoknak még a Dunántúl is voltak (részben elosztatlan) birtokaik. Ezekből a zalamegyei Mátyás-földe felét az osztozást követelő atyafiaknak, Balai Domokosnak, Miklósnak és Jánosnak engedték át.
Ezen Mátyás-föld másik fele Simon bán fia, György mesteré maradt, a kinek később kellemetlen ügye támadt e birtoka miatt. Ugyanis leányát, Katalint, férjhez adván Mike comes fiához Mikshez (vagy Miklóshoz), vejének tévedésből az egész Mátyás-földet inscribálta. Mikor aztán Miks az ajándékba kapott birtokba be akarta magát igtattatni, kitünt, hogy annak fele nem volt az ipáé, hanem a Balaiaké. Miks nem elégedett meg a fél birtokkal; pörre vitte a dolgot s a fél Mátyás-földjéért az időközben elhunyt György fiainak Szegede nevü pusztájából hasittatott ki maga számára megfelelő darabot._{U. ott, I. k. 454. l.}*
Simon bánnak fiai és unokái az utolsó Martonos ivadékok, a kikről okleveleink beszélnek. Semmi kétség, hogy ezeknek is voltak leszármazóik, a kikben a Szalók nemzetsége tovább élt, azonban ezeket, adatok hiján, nem tudjuk kimutatni. Még a XVI. század elején is találunk közülök néhányat az ősi földön, a sokfelé aprózott birtok azonban már nem volt elegendő fentartásukra; földjeiket lassanként eladogatták s idegenek ültek a századokon át megőrzött vagyonba. 1506-ban Egerszalóki Péter Demeter és Orsolya öt puszta jobbágytelket 50 arany forintért, ugyanezen tájban Orsolya újból három telket 72 forintért, 1503-ban Demeter egy erdőt 40 aranyért s két jobbágytelket 50 és fél forintért, 1504-ben egy rétet s egy telket 50 forintért adott el az egri káptalannak. 1506-ban végül Egerszalóki Ferencz leánya, Hedvig, s a már emlitettek még meglevő összes egerszalóki és tekseszalóki birtokukon túladtak._{Kandra Kabos, Adatok, I. k. 53–54. l.}*
Az ismert s egymással kapcsolatba hozható eger- és tiszaszalóki Szalók nembeliek leszármazása igy következik:

N. de genere Szalók; Andreas de Zalouk; Mortunus de Zolouk; Dominicus 1270; Paulus 1270; Thomas 1270; Ladislaus ~ Femye; Marcus; Comes Simon banus; Enyd 1332 vidua Marhiae dicti Ve...; Comes Lorandus 1325 1328, 1337; Comes Nicolaus de Zalok et Kelechen 1337–1368 Dominicus Literatus 1368–1386; Andreas 1337–1368; Michael 1328; Thomas 1328; Balad 1354; Georgius 1328–1347; Nicolaus 1328–1354; Jacobus 1328; Demeterius 1328; Jacobus 1328; Simon 1354; Moris 1354; Georgius; Katharina 1333 ~ Nicolaus filius comitis Mike

A Szalók nemzetség tiszamenti ágának valamely korán elszakadt hajtása lehetett az a szalóki és kelecséni Disznós Miklós, a kinek a leszármazóit háromizben birjuk levezetni. Magáról Disznós Miklósról csak azt tudjuk, hogy a XIII. század derekán élt s két fiut nemzett comes Angyalost és comes Pétert. Angyalos 1294 előtt már elhunyt; ez évben özvegye, Olaszi Egyed leánya kikapott hitbéréről az egri káptalan által elismervényt állittat ki férje testvére Péter számára._{Hazai okmtár, VIII. k. 344. l.}* Péter comes vagyonos ember volt; erre mutat, hogy 1287-ben Gutkeled nembeli Apaj fia Apajnak és fiának Ekcsnek Adony és Galgó beregmegyei falukra 120 márkát adott kölcsön. A kölcsön három évre szólt; a melynek lejártával azonban Apaj és fia nem tudtak fizetni, a miért is r ago-ben Sz. Márton napján a váradhegyfoki konvent előtt a két falut örök időkre átengedték Péter comesnek. Tiz évvel később András király is jóváhagyta a vásárt._{Zichy okmtár, II. k. 32. l.}*
A két falu miatt ötven év mulva Péter fiának Barabásnak támadt baja. 1341-ben Kereszturi Apaj comes fia János, nem tudva, miként jutottak atyja birtokai Szalóki Barabáshoz, Drugeth Vilmos nádor előtt visszakövetelte a két falut. Az ügyben sokszoros halasztás után 1342 Sz. György nyolczadán tartották meg a tárgyalást, a melyen Barabás felmutatta az 1290-ben kelt szerződést s annak királyi jóváhagyását, mire a nádor a pert javára döntötte el. Egyben kiadta a beigtatási parancsot is, a melyet az egri káptalan ellentmondás nélkül foganatositott._{U. ott, II. k. 30. l.}*
Ugy volt azonban megirva, hogy a két falut még a harmadik nemzedék se birhassa békeségesen. Barabás fia János 1374-ben kénytelen volt az országbiróhoz fordulni, hogy Adonyt és Galgót foglaltassa vissza és statuáltassa ujból számára. Az országbiró erre vonatkozó rendeletét a leleszi konvent foganatositotta, a mely alkalommal Szakali Domokos famulusa által a beigtatásnak ellentmondott._{U. ott, III. k. 540. l.}*
János további sorsáról vagy ivadékairól nincs tudomásunk.
Ezen ág leszármazási táblája a következő:

Nicolaus de Zalouk et Kerechen de genere Zalouk; Comes Angalus † ante 1294 ~ N. filia Egydii de Olozy; Comes Petrus dictus Diznos de Kerechen 1290–1299; Barrabas 1342; Johannes 1314

A Szalók-nemzetség tiszamenti és túladunai ágai közötti kapcsolatot már az eddigiekből is lehet sejteni; Simon bán fiai zalamegyei birtokosok is s osztoznak a Szalók-nemzetség összes Erdélyen kivül fekvő birtokaiban. A két ág közötti szoros összeköttetést azonban még jobban beigazolhatjuk a nemzetség egy harmadik ágával, a mely a XIII. században tünik fel s egyaránt birtokos Hevesben és a Dunántúl s mig egyrészről Eger-Szalókon osztályos atyafia az ottani Szalók nembelieknek, másfelől részt követel és kap a veszprémmegyei ősbirtokból, Szalókföldéből is.
Ezt az ágat következetesen használt előneve után Balainak nevezhetjük. Nagyon valószinü, hogy az előnevet adó Bala alatt a Hevesmegyében, a Tisza mellett fekvő Bala pusztát kell értenünk,_{Csánki, Magyarország történelmi földrajza, I. k. 58. l.}* a mely a nemzetség tisza-szalóki birtokához elég közel esett. Lehet, hogy ez a név is, miként a három Szalóké, személynévre vezethető vissza, talán épen a XII. században élt Balyád nevére.
Nem lehet megállapitani, hogy az első ismert Balai a Szalók-nemzetség tagja volt-e vagy nem? Ez bizonyos Benedek «de villa Bala»,_{A hevesmegyei Bala egy 1295-iki oklevélben terra Balának neveztetik! Árpádkori új okmtár, X. k. 202. l.}* a ki a XIII. század közepe táján élt; leánya Floriánna, mint Viganti Lampért özvegye férjétől kapott kenesei birtokát 1274-ben a veszprémvölgyi apáczáknak hagyományozta._{Fejér, Codex diplomaticus, V. r. 2. k. 228. l.}* Ellenben bizonyosan ide tartozott azon Balai György, a ki 1279-ben mint szomszéd beleegyezését adta a Balával határos Sebestyénföld eladásába._{Árpádkori új okmtár, XII. k. 268. l.}* Ezeket s néhány későbbi Balait_{Zalók de Bala 1338. november 3-ikán a veszprémi káptalan előtt egy kiegyezésnél Tési Simont, a királyi főszakácsot képviseli. (Anjoukori okmtár, III. k. 506. l.) 1389-ben az egri káptalan előtt Balai István fia László, felesége nevében a Nyékiekkel egyezkedik. (Fejér, Codex diplomaticus, X. r. III. k. 95. l.)}* nem lehet nemzedékrendbe csoportositani. Az első, a kinek leszármazóit is ismerjük, Balai Jakab volt. Nagyon keveset tudunk róla; bizonyos, hogy a XIII. század derekán élt, mert 1307-ben már felnőtt unokája szerepel; gazdag és előkelő volt, mert nála s utána egyik fiánál, illetve unokájánál volt a nemzetség két monostorának, az okurinak és a szentháromságinak a kegyurasága. Későbbi adatokból következtethetjük, hogy voltak birtokai Hevesben, Eger-Szalókon és Tisza-Szalókon, továbbá Baranyában, Tolnában és Zalában.
Három fia volt: Demeter, a kit ragadványnevén Kábának neveztek, Csaba és Henrik. Ezek közül Csaba korán elhúnyt, 1307-ben már nincs az élők között; helyette fia, Miklós, szerepel. Vele és Demeter nagybátyjával legelőször 1307-ben találkozunk, a mikor megkötik a rokonságot a dunántúli Szalókiak legtörzsökösebb ágával, a Henrik comesével.
Egy ünnepélyes alakban kiadott oklevél beszéli el, hogy ez évben a veszprémi káptalan előtt megjelentek egyrészről Balai Jakab fia, Demeter comes, a maga és Csaba fivérének fia, Miklós nevében, másrészről pedig Onth comes fiaival, Miklóssal és Domokossal a Heim fia, Pál fiai Miklós és János, Bertalan fivérük nevében is, Heim fia Heimnek Domokos nevü fia testvérei János és László képviseletében is, mindezek egyúttal az öreg Heim fia Péter és ennek fiai helyett is, Ontot és két fiát kivéve valamennyien szalóki nemesek, s ez utóbbiak egy darab földet, a melyet Péter fia Dénestől összeadott pénzükön vettek, azután egy kihasitott részt ősi, öröklött jószágukból «heredaitario jure et dileccione consanguineitatis» ajándékul adtak Demeter comesnek és unokaöcscsének. «És ezen kívül – igy olvassuk az okiratban – a szalóki Sz.-Márton egyházat közössé teszek azon Demeter comessel és Csaba fia Miklóssal, mint a kik az ő nemzetségükből valók»._{A nagyérdekü oklevél eredetije a Szalóky család levéltárában őriztetik. Szövege megjelent a Hazai okmtárban, I. k. 102. l.}*
Ez az ajándékozás a legjobb alakban való elismerése annak, hogy Demeter és unokaöcscse valódi Szalók ivadékok; egyúttal megdönthetetlen bizonyitéka a Szalók nemzetség egységes voltának.
Demeter comes nem érdemelte meg a rokonok jóindulatát. Röviddel utóbb megtagadva családja tisztes multját és hagyományait, beállott németi (nemptii)_{Ma Lenti Zalamegyében.}* várnagynak Hedrik nemzetségebeli János fia Jánoshoz, a ki úgy magyargyülöletéről, mint féktelen garázdálkodásáról országszerte ismeretes volt.
Csakhamar Kába Demeter is olyan hirhedté vált, mint gonosz életü ura, a kit a nép Farkasnak nevezett el, nyilván ragadózó természete miatt. A Németiben tanyázó osztrák zsoldosok, valójában szemen-szedett zsiványok élén rettegtette az egész környéket s üzte rablásait és gonoszságait. Egyik elvetemedett csinyjéről Károly királynak egy 1325 június 22-ikén kelt okleveléből értesülünk, a melyben ellene egy gyilkosságból kifolyólag elrendeli a vizsgálatot. Demeter ugyanis ez évben Szentháromság napja körül, ura tudtával, sőt rendeletére Rezneki Herbord fiaira, Herbordra és Jánosra tört. Ezek, a mint a jól ismert német csapatot észre vették, szolgáikkal és lovaikkal elmenekülve, a mezőség egy félreeső részén, bizonyosan valami csalitban vonták meg magukat. De nem tudtak nyomot veszteni s Demeter németjeivel körülfogta őket. Rezneki Jánost levágták, Herbordot és hat szolgáját megszabdalták, azután tizenöt lovat összefogva s a megtámadottak fegyvereit felpakolva, minta ki jól végezte dolgát, megtértek Németibe._{Zalamegyei oklevéltár, I. k. 184. l.}*
Herbord panaszára a király meginditotta Demeter ellen az eljárást, a melynek eredményéről azonban nincs adatunk. Annyi bizonyos, hogy Demeter még 1328-ban is szabadon járt, hanem nem sokáig. A gyilkost utólérte a büntetés, bár nem a törvény szabta rá; karddal ölt, kard által kellett elpusztulnia.
Domokosnak senkivel sem volt annyi baja, mint Rátold nembeli Lőrincz fia, Jánossal. Ő és hozzá hasonló fiai a gonosztételek minden nemét kipróbálták ellenségükön, hanem emberükre találtak benne; Rátoldi János minden rajta elkövetett csinyt kétszeresen fizetett vissza. Kártételek, véres, néha halállal is végződő verekedések, gyujtogatás napirenden voltak közöttük, mig nem egy összetüzés alkalmával Rátoldi János Balai Demetert leszúrta.
A véres eset azután lelohasztotta a felek harczvágyát. Tisztes és nemes férfiak tanácsára 1330-ban kibékültek egymással. Kölcsönösen megbocsátották egymásnak mindennemü tetteiket, még a gyilkosságokat is. Rátoldi János Demeter hét fiát: Domokost, Demetert, Miklóst, Andást, Jánost, Pétert és Pált atyjuk megöléséért hatvan márkával fizette ki, ráadásul pedig elengedte János nevü szolgája haláláért járó kárpótlást, a melylyel viszont ezek tartoztak volna neki._{Zichy okmtár, I. k. 368. l.}*
A kor embere az ilyen elégtételt, a mely ellen nekünk minden érzésünk fellázad, helyesnek s elegendőnek itélte. Ez az egyezség az országbiró előtt köttetett meg s utólag a nádor jóváhagyását is kinyerte. A gyermek atyjáért, az atya gyermekéért aránylag csekély összegü kárpótlással beérte s az ügy be volt fejezve; haragot tartani senkinek sem lett volna kedve. Ilyenek voltak a régi jó idők.
Kába Demeter fiai közül Domokosról és Demeterről már emlitettük, hogy a Simon bán fiaival minő egyezségre léptek s hogyan szerezték meg maguknak és Balai Henrik fia Jánosnak Mátyásföld felét. Mig ezek a Dunántúl terjeszkedtek, addig testvérük, Miklós, jobbnak találta Eger-Szalókra tenni át a lakását, a hol nem ismerhették annyira atyja gonosz hirét. 1350-ben mint egerszalóki birtokos osztozott Lóránt fia Andrással a folyvást kisebb részekre hulló ősi birtokon. Úgy látszik, tekintélyes emberré lett; az egri völgy ispánja (comes Vallis Agriensis) és Miklós egri püspök sógora volt, kinek hugát birta nőül._{Erre s a következőkre vonatkozólag l. Kandra, Adatok, I. k. 47–48. l.}* A magas rokonság révén azonban sokat engedett meg magának; erőszakoskodásai, foglalásai miatt a káptalannal állandóan pörben állott. 1346-ban, a midőn Balai Henrik fia János a nemzetségi monostorok ügyében intézkedik, ő is mint patronus szerepel; valószinüleg az egész hevesi ágazat nevében.
Négy fia maradt, Demeter, Miklós, Pál és János. Ezek 1363-ban kibékültek az egri káptalannal s pöreiket megsemmisitették. Demeter pap lett s egri kanonokságig vitte. Miklóssal már találkoztunk; ő volt az, a ki 1372-ben osztályos atyafiával, Szalóki Literatus Domokossal, egy jobbágya megzálogolása miatt pörbe szállott. A másik két testvérről semmi adatunk nincsen.
Sem ezeknek, sem Kába Demeter többi fiainak leszármazóit nem ismerjük s így meg kell elégednünk egy csonka genealogia közlésével.

Jacobus de Bala de genere Zalok; Demetrius dictus Kaba de Bala et Zalok 1307 †; Chaba † ante 1307; Henricus de Bala; Nicolaus 1307; Johannes 1342–1352; Dominicus 1330–1347; Demetrius 1330; Nicolaus 1330–1350; Andreas 1330; Johannes 1330; Petrus 1330; Paulus 1330; Nicolaus 1363–1372; Demetrius 1363; Paulus 1363; Juhannes 1363

Meg kell jegyeznünk, hogy a XVI. század elején Heresben még voltak «Egerszalóki Kába Demeter nemzetségéből való» nemesek, a kiket azonban a törzszsel összekötni nem tudunk._{Kandra, Adatok, I. k. 48. l.}*
A táblázaton álló Henrik fia Jánosról ott, a hol Péter spatatói érseknek a Szalók-nemzetségből való származását igazoltuk, már emlitettük, hogy az okuri és szentháromsági monostorok kegyura volt. Miután a kegyuraságban vele unokatestvére, Kába Demeter fia Miklós osztozott, fel kell tennünk, hogy ők, illetve nagyatyjuk, Balai Jakab Balyadnak a leszármazói s Péter érsek ágának örökösei voltak. 1347-ben ugyanezen Miklós társaságában Mike fia Miksics ellen viselt pert. Utoljára 1352-ben találkozunk vele, a mikor megbizottja, Gábor «villicus» által, Erzsébet anyakirálynénak a fejérmegyei Ladányba való beigtatása ellen tiltakozott._{Anjoukori okmtár, V. k. 632. l.}*
Utódai ismeretlenek.
Térjünk már most vissza az ősi Szalók földén lakó Henrik comes ágára.
Hogy az alább következendőket érthetőbbé tegyük s az ismétléseket elkerüljük, előre bocsátjuk a Henrik-fiak származási tábláját addig, a meddig azt levezetni tudjuk.
Szalók nemzetségebeli Henrik comes leszármazói.

Comes Henricus de genere Zalowk 1214; Comes Heym de Kwtus; Comes Onth; Magister Heym 1271, 1276 † ante 1307; Petrus 1271, 1307; Paulus 1271; Magister Onth 1274, 1307; Nicolaus 1307; Dominicus 1307; Dominicus 1307–1337; Johannes 1307; Ladislaus; Georgius 1408; Ladislaus 1307; Martinus 1337; Nicolaus 1337, 1381; Dyonisius 1307; Stephanus dictus Fektew v. Niger 1307; Pethex 1336, 1337; Beke 1336, 1337; Petrus 1348; Johannes 1348; Bartholomeus 1307; Johannes 1307; Paulus 1333, 1357; Nicolaus 1332, 1349; Ladislaus 1336; Andreas 1337, 1348; Dionysius 1363, 1410; Johannes dictus Cseh 1366; Paulus dictus Sarhajo 1403; Nicolaus 1408, 1412; Michael 1367; Nicolaus 1371; Ladislaus 1371; Jacobus 1371, 1382; Stephanus 1336; Pethe 1382; Johannes 1382; Nicolaus 1382; Valentinus; Antonius; 1382 «in tenera etate»; Dominicus; Paulus; 1382 «in tenera etate»

Idősebb Heim unokáival már találkoztunk 1307-ben, a midőn Balai Jakab két fiának az ősi birtokból egy darabot átengedtek. Az erről szóló oklevélben azonban nincsenek megemlítve Péternek két fia, Pető és Beke, a kik ez időben még serdületlenek lehettek, s Pál fiai Pál, Miklós és László.
A XIV. század folyamán az ezek által alapitott családok mind jobban eltávolodnak egymástól. Osztatlan, közös törzsbirtok már nincs, legfeljebb még holmi vásárjogot s vámszedést bir együttesen több család. Az érintkezés közöttük folyton ritkábbá válik; eltérő előneveket vesznek fel, a nemzetségi jelzőt elhagyják s a második, harmadik nemzedéknek már rendszerint sejtelme sincs róla, kik a vérrokonai.
Idősebb Heim utódai, mint Szalók nemzetségebeliek utoljára 1337-ben gyültek össze, a veszprémi káptalanban, hogy birtokaikat egymástól elkülönitsék. Ott voltak az egyes ágak képviseletében az ifjabb Heim vonalából Domokos comes fiával, Andrással, továbbá László fiai, Márton és Miklós. Péter családjából két ifjabbik fia, Pető és Beke, Páléból pedig Pál és Miklós. Valamennyien kijelentik, hogy egymás ágát birtokaiban háboritani nem fogják s egymás ellen igényeket nem támasztanak és ha ezt a kötésüket valamelyikük megszegné, köteles legyen párbajra kiállani._{Hazai okmtár, I. k. 170. l. Az oklevél hártyára irt eredetije a Szalóky család levéltárában van.}* Hogy pedig birtokaik ne legyenek eldarabolva, hanem lehetőleg egységes területet képezzenek, azokat a kisebb részeket, a melyeket egyik család a másik pusztájaiban s falvaiban birt, kölcsönösen odaajándékozzák egymásnak.
Ez az okirat azért is érdekes, mert belőle megismerjük a felek birtokait.
Maga Szalók község már apró részekre lehetett osztva; egyre-egyre nem igen sok juthatott belőle. Határa is folyvást kisebbre szorult. Az egykori Szalók-földjén több alakulóban levő falu állott s számos önálló, külön nevet viselő puszta. Valamenyi más-más Szalóki család birtoka. Nincs tehát rajta mit csodálkozni, hogy ebben a biztositó okiratban magát Szalókot fel sem emlitik. Péter és Pál ágainak birtokában Bándot, Bozsókot és Hosszútótit találjuk; ezen kivül övék a szalóki vásár jövedelmének egy harmada; a Heim ágának főbirtoka Kutas, azután egy rész Ursán és Lengyelen Tolnamegyében, mely két utóbbi földjüket unokatestvéreiktől szerzették.
Innen kezdve már csak határvillongások és kiigazitások révén kerültek egymás mellé az egyes ágak férfiai, a nélkül, hogy érdemesnek tartanák megemliteni, hogy egyazon nemzetségből származnak.
1348-ban Péfer fia Istvánnak (a kit Fekteőnek, Nigernek is neveztek) fia Péter és testvére János, Domokos fia Literatus Andrással a kutasi határban levő valami három holdnyi földdarabon összetüzött. Mindenik magának vitatta a tulajdonjogot, de bizonyitékai egyiknek sem voltak. Végre János veszprémi püspök elé vitték az ügyet s abban állapodtak meg, hogy a ki közülök igaznak tartja a maga követelését, husvét harmadik napján esküdjön meg az igazságra. A püspök az eskü vételére s az ezt követő beigtatás végrehajtására a sümegi konventet küldte ki. Elérkezvén a kitüzött nap, a felek a konvent kiküldöttjével, Péter clericussal a helyszinére kimentek. Először feljárták a föld határait s kitüzték a határjeleket, azután előállott Pál fia János, testvére Gábor nevében is és ősi szokás szerént levetvén csizmáit, mezitláb a vitás földre állott s felmarkolva egy marék földet, azt feje fölé emelte «prout moris est – iurare super terram» és megesküdött, hogy a vitás föld őtet s testvérét illeti. Erre aztán a két testvér a megnyert birtokon megosztozott._{János püspök itélete és a sümegi konventnek az eskü letételéről szóló jelentése Miklós zágrábi püspök, a kir. kanczellaria feje1350-ik évi átiratában megvan a Szalóky család levéltárában.}*
A genealogiai tábla mutatja, miként ágazott el ifjabb Heim családja. Az egyes tagokról keveset tudunk. András és Dénes 1363-ban Vilmos pécsi püspök, comes capellć által hiteles alakban átiratták III. Béla királynak az okuri és szentháromsági monostort illető jóváhagyó oklevelét._{Az oklevél jól megőrzött eredetije a Szalóky család levéltárában őriztetik.}* Azonban az az átirás nem az eredetiből történt, hanem egy 1326 február 13-ikán kelt átiratból, a melyet a pécsi káptalan a szentháromsági apát, Lénárd testvér kértére adott ki. Az eredetit bizonyosan megsemmisitették akkor, mikor a tőtőssi birtokot az ajándékozó Nagylábu Pál örökösének, Szopa Miklósnak visszaadták.
Domokos harmadik fiát, Jánost, melléknevén Csehnek hivták. 1365-ben nagy kellemetlenség érte; Visegrádon, az esztergomi érsek kocsisának (? curriciferi) házában tartott birtokügyi okleveleit, nevezetesen a haholtszigeti és verősi birtokaira vonatkozó iratokat, továbbá egy övét s több más holmiját ellopták. János a gonosztettel Kolthai Jánost gyanusitotta s ellene az országbiró előtt vádat is emelt. Ámde Kolthai János 1366 február 2-ikán a vasvári káptalan előtt ötven nemes társával letette az esküt, hogy a lopásban nincs része._{Hazai oklevéltár, 278. l.}* Megkerültek-e a lopott holmik s kitudódott-e ki volt a tettes, nem ismeretes.
János fiát Lászlót csupán névleg ismerjük, mig a László két fiával, Mártonnal és Miklóssal, már 1337-ben találkoztunk. Miklós 1381-ben Domokos fia Dénessel együtt Szécsi Miklóstól szalóki részjószágukra, a melyet már előbb zálogba adtak, nyolcz márkát vett fel. A pénzről szóló nyugtában mind a ketten Kutasiaknak (de Kutus) nevezik magukat._{Eredeti okirat a Szalóky család levéltárában. Hazai okmtár, I. k. 139. l.}* A szalóki részt sem ők, sem közvetlen utódaik nem váltották ki; azt a Szécsiek még a XVI. században is birták.
A következő nemzedékből a most emlitett Lászlónak és Mártonnak egy-egy fiáról van tudomásunk. László fiát Györgynek, Mártonét Pálnak, melléknevén Sárhájónak nevezték. A két unokatestvér 1403-ban a Zsigmond király ellen kiütött lázadásban vett részt, a melynek czélja volt Magyarország trónjára nápolyi Lászlót ültetni. Ismeretes, hogy a fölkelés szerencsétlenül végződött; Zsigmondnak sikerült azt majdnem vérontás nélkül elnyomni. A király nem akart szigoru lenni a lázadókhoz – talán érezte, hogy ő sem járt el jog szerint – s bünbocsánatot hirdetett mindazoknak, a kik Magyarországon nyolcz, Horvátországban 15 és Erdélyben 20 nap alatt lerakják a fegyvert s egy éven belül a király hüségére felesküsznek.
A felszólitás nem volt eredménytelen; igen sokan siettek elfogadni a kinált kegyelmet. Kutasi György és Kutasi Sárhájó Pál is jelentkeztek az udvarnál s a király kegyelméért könyörögtek. Zsigmond király ki is állitotta számukra a megbocsátási levelet s biztositotta őket személyük és vagyonuk sértetlenségéről. Kevéssel utóbb néhány irigy szomszéd, név szerint Sáli Erdős János, Pócsi János, Telekesi Bálint és Korlátfalvi Pál – a kik talán nem is tudtak a királyi kegyelemről, – felkérték a két unokatestvér birtokát, mint afféle hűtlenekét, a kiktől az a törvények értelmében a királyra szállott. Zsigmond király elfeledkezett előbbeni adományáról s teljesitette a kérést; odaadta nekik a kutasi birtokot, a melybe az új földesurak a sági konvent által még 1403-ban be is vezettették magukat. E beiktatás után a cancellária a privilegialis levelet kiadta nekik sőt azt 1406-ban az új királyi pecsét alatt át is irta.
Időközben – nem tudni mikor – Sárhájó Pálra gyilkos haramiák törtek, a kik kegyetlenül megölték s mindenéből kifosztották. Elrablott holmija között volt a királyi kegyelemlevél is s e nélkül Kutasi György és Sárhájó Pál fia Miklós nem tudták jogaikat igazolni.
Midőn 1408. nyarán Garai Miklós nádor tisztéhez képest Zala vármegye rendeivel gyülést tartott György és Pál fia Miklós keserves panaszukat elébe terjesztették, a melyre a rendes megyei biróságtól, úgy látszik, nem tudtak orvoslást kapni. A bevádolt Erdős János, Pócsi másként, Kerétő János, Telekesi Demeter és Korlátfalvi András, talán ügyük igazságtalan voltának tudatában nem jelentek meg személyesen helyettük Máté fia János megbizottjuk mutatta fel az adományleveleket, melyek ellenében a panaszosok semmivel sem tudták igazolni, hogy a birtokot nem kobozták el tőlök s jogtalanul adományozták ellenfeleiknek. Talán el is vesztették volna a pert, ha Györgynek eszébe nem jut, hogy a részükre kiállitott oklevélnek meg kell lenni a királyi iktatókönyvben. Ezt hallva a birák, elhalasztották az ügyet a jövő évi vizkereszt nyolczadára s egyuttal áttették a királyhoz, kötelezve a két panaszost, hogy a tölük elrablott kegyelemlevelet a királyi könyvből vett átiratban felmutassák. Az ügyet a király 1409 február 24-ikén a két unokatestvér javára döntötte el s birtokukat visszaitélte nekik._{Zalamegyei oklvtár, II. k. 350. l. Az oklevél eredetije a Szenterzsébeti Terjék család levéltárában van.}*
Sárhájó Pál fia Miklóssal megszakad a Heim ágának a leszármazása. Lehetetlennek látszik, hogy a tudomásunk szerint is hatfelé elágazott család már ekkor teljesen kihalt volna és valószinü, hogy a még nagy részben ismeretlen s a XIV–XV. századra igen gazdag anyagot rejtő dunántúli levéltárakban meg lehetne találni a genealogia hiányzó folytatását. Vannak nyomok, a melyek azt mutatják, hogy a Szalók nemzetség ezen ágának leszármazója a Kutasi és Szent-Erzsébeti Terjék család. Ezt azonban a rendelkezésünkre álló oklevelekkel bebizonyitani nem lehet.
Heim fia Péter ágát csupán egy vonalon, a Fekete Istvánén birjuk követni. Ennek két fiáról Péterről és Jánosról az 1348-iki határ-pörnél volt szó. Péternek egy fiát ismerjük Mahályt, a ki 1367 február 9-ikén egy Nádasdon (Veszprémmegyében) tartott határjárásnál királyi emberként szerepelt._{Hazai okmtár, I. k. 254. l.}* Utódai ismeretlenek:
Heim fia Pál fiairól aránylag legtöbbet tudunk. Miklós 1332-ben és 1343-ban, Pál pedig 1340-ben veszprémmegyei szolgabiró._{Fejér, Codex diplomaticus, VIII. k. 3. I. 580. és 584. l. Hazai okmtár, III, k. 159. l., Anjoukori okmtár, IV. k. 58. l.}* Ez utóbbi 1357-ben tagja volt azon Kont Miklós nádor elnöklete alatt müködő biróságnak, a mely Zalamegye Mándhidán, 1357 szeptemberében tartott gyüléseiben a vármegye által kijelölt gonosztevők fölött itélkezett._{Zalamegyei oklvtár, I. k. 573. l.}*
1336-ban Pál két fia László és Pál, továbbá testvérüknek Miklósnak fia István vérrokonaikkal Péter fiai Petővel és Bekével perbe keveredtek. Az előbbiek Tema (később Tima) s Pető és Beke Szakácsi nevü pusztája köközött egy kétekényi terület feküdt, a melyet mindkét fél a maga részéhez szeretett volna csatolni. Nem tudván békésen megegyezni, Nagymartoni Pál országbiró elé vitték ügyüket. Az országbiró esküt ajánlott s annak eszközlésére a győri káptalant deputálta. Hanem az esküvés nem történt meg; a felek meggondolták a dolgot s kiegyeztek. A vitás területet három részre osztották; ebből egyet Pető és Beke, kettőt pedig László, Pál és István kapott._{Kiadatlan oklevél a Szalóky család levéltárában.}*
1353-ban Pált Sejtöri Benedek leánya Erzsébet, Adorján fia János özvegye idézte Tamás országbiró elé, mert Alásonyból, a melyet királyi adományképen kapott volt, az Erzsébet anyjának járó leánynegyedet nem akarta kiadni. Az ügy Pál veszteségével végződött; a nádor elrendelte, hogy Erzsébetet iktassák be az őt illető negyedbe, tekintet nélkül a Pál esetleges ellentmondására._{Anjoukori okmtár, VI. k. 9. l.}*
Az öt testvér közül Pálnak és Miklósnak a fiai ismeretesek. Az előbbiek, névszerint Miklós, László és Jakab 1371 április 25-ikén a veszprémi káptalan előtt Felőrsi Mihály fia Miklóssal a kivel valamely birtokrész miatt még atyjuknak támadt volt pöre, kiegyeztek._{Zalamegyei oklvéltár, II. k. 50. l.}* Miklós utódait egy 1382-ben a budai káptalan által kiadott oklevélből_{XVIII. századi másolata a Szalóky család levéltárában van.}* ismerjük meg, a mely kiáltó bizonyitéka a család hanyatlásának. Az okmányban el van mondva, hogy Pál fia Jakab és Miklós fiai, Pető, János és Miklós a maguk és Jakab serdületlen fiai, Domokos és ál, valamint a Pető két ifjukorban levő gyermeke, Bálint és Antal nevében is (valamennyien «nobiles de Zalok») alapos megfontolás után öröklött veszprémmegyei birtokukat Bándot a Marczal folyó mellett, az egykori Szalók-földjének egyik darabját minden hozzávalóival, nevezetesen vámjával átadták nagyságos Mezőlaki Zámbó Miklós tárnokmester és pozsonyi grófnak s atyafiainak. Ezért pedig cserébe kapják Zámbó Miklós két pusztáját, Mindszentet és Sarkadot, továbbá a somogymegyei Farkasfalván birt részeit s ezeken felül hatszáz forintot, forintját 100 dénárral számitva.
Ez az utolsó hir, a mit a családról tudunk. Hihető, hogy egyes tagok a cserébe kapott birtokokra költöztek s végleg elszakadtak az ősi földről.
Nem hallgathatjuk el, hogy a XV. században azokban a birtokokban, a melyek a megelőző korban Péter és Pál ágának tulajdonában voltak, nevezetesen Szalók, Bánd, Temes és Kutas részeiben a Hosszútóti család ült._{Csánki, Magyarország Történelmi földrajza, III. k. 154. és 275. l.}* A jövő kutatások feladata kideriteni, hogy ez az előkelő s a XV. században szerepet játszott család volt-e s ha igen, minő kapcsolatban a Szalók nemzetséggel? A Hosszútótiak az egész XVI. századon át Szalók főbirtokosai közé tartoztak, a mint azt a veszprémi adólajstromok mutatják.
A XIV. század folyamán a Szalók nemzetségnek még néhány olyan tagjáról is van emlékezet, a kiket a közlött nemzedékrendi táblákra nem lehet ráilleszteni.
1326-ban Kutasi András fiai István, Péter és Pál Rezneki Herbord és Domokos ellen perelnek._{Zalamegyei oklevéltár, I. k. 192. l.}* A per tárgya ismeretlen. Nem egészen bizonyos, hogy a nevezettek Szalók nembeliek, miután ugyanezen időben egy más Kuatasi család is volt Zalamegyében, a mely bizonyos II. Endre korában élt Fábiántól és Vinczétől vette eredetét._{Zalamegyei oklevéltár, I. k. 4., 6. és 12. l.}*
1347-ben László nádornak a veszprémmegyei Dereskét illető határjáró levelében nádori emberekül emlittetnek Szalóki Miklós fia Pető és Szalóki Antal fia Pál. A Heim fia Pál ágán van ugyan egy Miklós fia Pető, ezt azonban a nevezettel nem azonosithatjuk, mert ez 1347-ben még igen fiatal levén, nádori megbizottul semmi esetre sem szerepelhetett. Még kevésbé lehetett ennek fia Antal az itt emlitett Péter atyjával egyazon személy.
Ugyanazon időben, a mikor a Henrik comes ágának családfája (legalább az előtünk ismeretes okmányokban) megszakad, egy egészen új család lép fel Szalókon, a melynek genealogiáját visszafelé egész a XIII. századig felviszszük ugyan, de a melyet azért a Szalók nemzetség eddig ismertetett leszármazási tábláihoz csatolni képtelenek vagyunk.
Egy a Szalóky család levéltárában a Szalók nemzetséget illető iratok közt őrzött oklevélben olvassuk, hogy 1372-ben május 10-ikén Szécsi Miklós országbiró előtt Gebártházi Mihály fia Imre mostohatestvére Miklós nevében (az országbiró tiz nappal előbb kelt perhalasztó levele értelmében) megjelent s kinyilatkoztatta, miszerint kivánja, hogy Gebártháza Miklós és vérrokonai, nevezet szerint Gebártházi Balázs fia János, Gebártházi Márk fiai Márton és István, valamint Gebártházi Péter fiai János és Tamás között osztassék fel, oly módon, hogy abból nevezett Gebártházi Mihály fia Miklós egy harmadrészt kapjon. Hogy kitünjön, minő jogon követeli Miklós az egyharmadot, megbizottja a felsoroltaknak leszármazását is előadja, a melyből a következő családfát állithatjuk össze:

Petrus;Marias; Chene; Pertoldus; Gebart; Gebart; Jacobus; N.;Blasius de Gebartháza; Marcus de Gebartháza; Petrus de Gebartháza; Johannes; Martinus; Stephanus; Johannes; Thomas; Michael de Gebartháza; Emericus; Nicaolaus

A genealogia világos, csupán az érthetetlen, hogy Imre, a ki bár csak mostoha testvére Miklósnak, mégis Gebártházi Mihály fiának mondatik, miért nem követel részt az atyai birtokból?
Miklós unokatestvérei közül Márk fia István jelent meg, a János anyjának, Gebártházi Balázs özvegyének kiséretében, mint a többiek teljhatalmu megbizottja s kijelentette, hogy az osztozásba ő és unokavérei beleegyeznek. Erre az országbiró megbizta a győri káptalant, hogy Gebártházát ossza három egyenlő részre s az egyikbe igtassa be Gebártházi Miklóst.
Az országbiró parancsát a káptalan augusztus 27-ikén s a rákövetkező napokon minden ellentmondás nélkül foganatositotta. A következő évben pedig Czudar Péter országbiró úgy az elődje által kiadott rendeletet, mint a káptalan jelentését privilegialis levélbe átirta s megerősitette._{Az oklevél kitünő állapotban levő, ép függő pecsétü eredetije a Szalóky család levéltárában I. csomó 8. szám alatt őriztetik.}*
Joggal kérdheti ezek után, mindenki mi köze van ezen Gebártházának s a Gebártháziaknak a Szalók nemzetséghez? Igen sok, miután Gebártháza nem más mint Szalók, az itt felsorolt Gebártháziak és utódaik hiteles és nagy fontosságu oklevelekben Gebártfalva-Szalókiaknak és Szalókiaknak is neveztetnek, s mint az alább közlendő adatokból kiviláglik, a szalóki egyház patronusai.
Ezek alapján pedig megállapithatjuk, hogy az a Gebártházi nevet viselő család, a melynek leszármazását bemutattuk, a Szalók nemzetség egyik ágát alkotta, daczára, hogy első ősének neve az eddig ismert családfákon elő nem fordul.
Maga a családfa szolgáltat bizonyitékot arra, hogy a Gebártháza elnevezés nem régi keletü. Az első ősnek Péternek két unokája viselte a Gebárt nevet s bizonyosnak látszik, hogy a birtok a melyről ezeknek fiai nevezik magukat, e két Gebárttól nyerte nevét. Kérdés, hogy az egész Szalókot Gebártházának nevezték-e, vagy csak egy részét? Szalók község a XVI. század óta két részből áll: Nemes- és Polgár (később Pór)-Szalókból;_{Veszprérnmegye 1596-iki dicalis összeirásában (Országos Levéltár): Polgár Szalók mint a török miatt elhagyott hely emlittetik. Ugyanez a XVII. század dereka óta Pór-Szalók. Nemes-Szalóktól csak néhány száz lépésnyi távolságra fekszik.}* sőt az előbbi még két részre oszlott: Felső- és Alsó-Szalókra. Melyik volt ezek közül Gebártháza, eldönteni nem lehet.
A középkorban hazánkban mindennapi dolog, hogy ugyanazon községnek egyidőben két, sőt háromféle neve volt, ép úgy, mint a hogy az egyesek az alkalom szerint hol egy, hol más birtokukról választották nevüket._{A számtalan példa közül csak néhány közelfekvőt emlitünk. Kethelaka alio nomine Bornald Veszprémben (Csánki, Magyarország történelmi földrajza, III. k. 238. l.); ugyanott 1470-ben possessio Papa alitter Semlyer (u. ott, III. k. 261. l.); 1398-ban Vydep alio nomine Bodfelde és 1478-ban Botfelde al. nom. Wydephelde (u. ott, III. k. 224. l.); továbbá Zalamegyében: 1384-ben terra ... que Chamazygethe vocaretur, alio nomine Gybarth nominaretur (Zalamegyei okmtár, II. k. 205. l.); 1387-ben Chapok alio nomine Palaznok (u. ott, II. k. 212. l.). Ide tartozik még a következő eset «1356-ban ... a pannonhalmi apátság ... az ellen tiltakozott, hogy a bakonyi ispán bizonyos Varsányhoz tartozó földeket Csesznek várához foglalt, arra jobbágyokat gyüjtött s az igy támadt falut Chykatornak más néven pedig Domboteleknek nevezte el.» (Csánki, i. m., III. k. 259. l.) – Miként nevezték magukat egyesek több néven, már a Szalókiaknál láttuk; Kaba Demeter hol Balai, hol meg Szalóki, a Heim ága felváltva Szalókinak és Kutusinak nevezi magát, stb.}* Némelyik helynév, igy Gebártháza is, igen rövid életü. Már a következő nemzedék (1435-ben) Kebártfalu-Szalóknak hivta a községet; ám ez a név is hamar kiment a használatból s vissza állt a régi Szalók. Annyi bizonyos, hogy az új elnevezés a regit teljesen még rövid időre sem tudta kiszoritani; a Szalók név a másik kettő mellett is folytonosan használatban volt.
A község többféle neve szerint a tulajdonosok is hol – mint fentebb láttuk – Gebártháziaknak, hol pedig Szalókiaknak vagy Kebarthfalva-Szalókiaknak mondják magukat. Az 1372-iki osztálylevélben elsorolt unokatestvérek közül Miklós 1378-ban nádori emberül szerepelvén, egyszerüen Szalókinak neveztetik,_{Hazai okmtár, III. k. 201. l.}* ugyanigy iratja magát 1427-ben Péter fia János.
Sem a Szalóky család sok veszedelmet, pusztulást, menekülést látott levéltára, sem a XV. századra különösen hézagos okmánytáraink nem nyujtanak elegendő anyagot ahhoz, hogy a Gebártházi ágnak a középkor végéig menő leszármazását megállapithassuk; ujból csak töredékes és kevés izre terjedő genealogiát adhatunk, a melyet a következendők könnyebb megértésére előrebocsátunk.
Az 1372-ben osztozó hat unokatestvér közül kettőnek a leszármazását ismerjük, János fiát Benedeket és Miklós két izen való utódait; ezek:

Nicolaus de Gebarthaza et Zalok; Petrus literatus 1424, 1435, 1440; Benedictus 1435–1438; Gallus 1437–1454; Stephanus 1435–1437; Petrus 1435–1437; Johannes 1435–1437.

Ezekkel egyidőben szerepel még két velök össze nem köthető, bizonyosan a Henrik comes ágazatából eredő család; ezeknek a vonala:

Briccius de Zalok; Michael de Kebarthaza v. de Gebarthfalwazalok; Gregorius † ante 1427; Lampertus de Kebarthaza et de Zalok 1437, 1489; Blasius 1435–1437; Jacobus 1435–1437

Az 1427-ik évben Bereczk fia György halála alkalmából viszály tört ki a rokonok között a szalóki templom, illetve annak patronatusi joga miatt. A boldogultat legközelebbi atyafiai a templomban, a család szokott temetkező helyén akarták örök nyugalomra tenni. Ennek azonban Péter fia János, ez időben már magas koru ember, ismeretlen okból ellentmondott. Hihető, hogy az ellentmondás nem találkozott a többi rokonok helyeslésével, mert azt utóbb maga János is visszavonta. Ám az elhunyt rokonai nem hagyták az ügyet ennyiben s Domokos győri kanonok, rábaközi főesperesnél panaszt tettek János ellen. A főesperes maga elé idézte a feleket; a panaszosok részéről Miklós fia Benedek jelent meg, János helyett pedig, megbizó levél nélkül, de a következményeket magára véve fia Benedek, a ki is jónak látta a dolgot atyja nevében letagadni s kijelentette, hogy a másik ágnak a patronatusi jogát elismeri és semmi kifogása az ellen, hogy azok is a szalóki templomba temetkezzenek. A főesperes a kijelentést oklevélbe foglalta s ezt Miklós f?a Benedeknek biztositékul a jövőre is átadta._{Az oklevél erősen megkopott eredetije a Szalóky család levéltárában van. Az oklevél az összes nevek mellett a de Zalok megjelölést használja.}*
A család legkiválóbb tagja a XV. század elején Miklós másik fia, Péter. Egy 1424. évi okirat, a melyben valamely Fejérvármegyében történt vizsgálatnál minbt homo palatinatis szerepel_{Zichy okmtár, VIII. k. 201. l.}* s egy 1440 körül kelt adománylevél literatusnak nevezi, Péter deák azonban a tollforgatásnál valószinüleg jobban értett a hadakozáshoz. Vitéz ember létére szűk lett neki az ősi falucska s messze földre elvándorolt szolgálatot keresni. A Bajmóczi testvéreknél Lénártnál és Jánosnál állt be aféle főember-szolgának, familiarisnak, mint abban az időben mondták. Kalandra vágyó ember keresve sem találhatott külömb gazdákat a vitézsége kimutatására jobb időt, mint a minők akkor jártak. A husszita háború javában dúlt, vérbe, lángba borítva Cseh- és Morvaországot s az egész magyar felföldet. A Bajmócziak pedig régi kipróbált hadvezetői voltak Zsigmond királynak. Velük harczolta végig Péter diák az egész háborut előbb künt Morvában, azután az ország határain belől. 1434-ben hanyatlani kezdett a hussziták szerencsecsillaga. Az elfoglalt városokat egymás után vesztették el, s lassan kiszorultak az országból. A Bajmócziak Szakolcza visszavételénél tüntek ki leginkább s itt mutatta ki vitézségét legjobban Szalóki Péter is. A király a sok vér árán szerzett várost a Bajmóczi testvérek kapitánysága alá helyezte, a kik azonban nem élvezhették nyugodtan a jutalmat, mert 1435-ben a hussziták rajtuk ütöttek s keményen szorongatták városukat. A védelemben Péternek oroszlánrésze volt, a minek jutalmául, mihelyt a város az ostrom alul felszabadult s a két kapitány a királyhoz Pozsonyba ment a történetekről jelentést tenni, kieszközölték, hogy Zsigmond hű emberüket uj adománylevéllel erősitse meg ősi javaiban. Zsigmond király azonnal kiadatta a donatiós levelet, a mellyel Kebertházai Miklós fia Pétert s általa testvérét Benedeket, ennek fiait Gált, István, Pétert és Jánost azután vérrokonait, György fia Lampertet, úgyszintén Mihály fiait Balázst és Jakabot megerősiti kbertházai, más néven kebártfalu-szalóki birtokaikban, úgy a mint azokat «iuxta antiquam divisionem» tehát a régi osztály szerint birták._{Az eredeti a Szalóky család levéltárában. Kiadva: Hazai okmtár, II. k. 257. l.}*
Az adománylevélbe azonban kellemetlen hiba csúszott be; Benedek egyik fiának nevét roszszul irták, Gál helyett Györgynek s a hol a fiukat felsorolták, ott apjuk neve elé odaszurtak egy alterius-t, minél fogva az oklevélben két Benedek neve szerepelt. Nehogy ebből valamikor baj támadjon, az oklevelet 1437-ben a királyi kanczellária ujból kiadta, még pedig nem átirat alakjában, hanem rendes privilegialis alakban, a nélkül, hogy az első példányról emlitést tett volna._{A második példány is a Szalóky családnál őriztetik. Kiadva: Hazai okmtár, II. k. 273. l.}*
Péter diákról ezután néhány évig semmit sem hallunk. 1440-ben van róla ismét hir; azok közt találjuk, a kik Ulászló lengyel királyt a magyar trónra segitik s megkoronázását végbeviszik.
Miféle érdemei voltak Ulászlóval szemben, nem ismeretes, de hogy nagy szolgálatokat tehetett az uj királynak, azt az a két kitüntetés mutatja, a melyben az uralkodó közvetlenen megkoronázása után részeltette. Egy 1440 julius 28-ikán (a koronázás után tizenegyedik napon) Budán kelt oklevelében neki, Szalóki Miklós fia Péternek s Magasi János fia Istvánnak különösen a megválasztása s koronázása körül szerzett érdemeiért a Szamárdi Izsák és Miklós elhunytával a koronára szállott vasmegyei Ugot minden hozzátartozóival együtt adományozta._{Az oklevél eredetije a Szalóky család levéltárában van. Megjelent a Hazai okmtárban, II. k. 288. l.}* Az adományban az ő érdemeik által részesülnek Péter testvére Benedek s ennek négy fia, Gál, István, Péter és János, továbbá Magasi István fivére István, unokaöcscse György és Kereszturi Pál, Péter részéről tehát ugyanazok, a kik vele az 1435-iki, illetve 1437-iki nova donatióban is osztoztak.
Szalóki Péter érdemei tetemesebbek lehettek az adományban részes társáénál, mert az uralkodó őt még egy kitüntetésben is részesitette czimert adományozott neki.
Fájdalom a diszes okiratból, a mely a czimer adományozásáról szólott, már csak foszladékok vannak meg, s igy még csak azt sem tudjuk megmondani, mely évben és napon kelt a Szalókiak armalisa. Legvalószinübb, hogy a czimeradomány nyomon követte a donatiót; erre látszik mutatni az a körülmény is, hogy a két oklevél irása tökéletesen hasonló, bizonyosan egyazon kéztől ered.
Ma az oklevélnek csupán két sarok darabja van meg; a felső jobb, a melyen a czimerábra van s az alsó bal, a szöveg nehány sorával. A két darabból hozzávetőleg meg lehet állapitani, hogy az egész oklevél mintegy 38–40 cm. magas lehetett, bele számitva a szokásos felhajtott szélet is._{Az oklevél töredékei a Szalóky család levéltárában vannak.}*
Az irásból megmaradt rész alapján bajos lenne megállapitani, kinek s mikor kelt az oklevél. Szerencsére a XVIII. században még kevesebb hiányzott belőle, az oklevél egész felső széléből megvolt olyan széles darab, a minő a czimer s ezen a szöveg első két vagy három sora. Erről a Szalóky család valamelyik tudósabb tagja vagy Nemes-Szalók egyik nótáriusa másolatot vett s mig az eredetiből a szóban forgó darab elkallódott, addig a másolat gondosan őrizve megmaradt. Hangzott pedig a szöveg (a másolat szerint) eképen:
Uladislaus dei gratia Hungariae Dalmatiae Croatiae rex, Lithvaniae priceps supremus et Heres Russiae fideli nostro Petro Literato filio quondam Nicolai de Geberthfalva Zalok ...... gratiamique nostram regiam ....... majestatis, velut .... sol. ..... ut non sit....
Az eredetiben megmaradt szöveg-rész pedig igy szól:

..et de ... d ............................
................. ymmo damus donamus et conferimus
............. ur, ut tu ac dicti Benedictus et Gallus
...... et eorum haeredes et posteritates universe
a modo in antea et inposterum ubique locorum
..... nobilibus scilicet et militaribus, nec non sigillis
...........et expedicionum generibus sub mere et sincere
............ dici nominari ac reputari volumus
........ es et nobiles regni nostri Hungarie similiter
....... atque potiri valeatis ac possitis. Gaudeatis
.......... pliori studio ad honorem regie maiestatis vestra
......... nspicitis et munere graciarum. Incuius rei
...... presens ut rex Hungarie utimur
...... Johannis Baptiste, anno domini millesimo
Semmi sem lenne könnyebb: mint a hiányzó formuláris részt Ulászló király egy másik armálisából kiegésziteni, annál is inkább, mert előttünk egy ehhez teljesen hasonló szövegezésü fekszik, a melyet 1443 január 25-ikén Kulpi Balázs és rokonai kaptak. A neveket pedig beletehetnők Szalóki Péter donátiós leveléből, ezek pedig a főadományoson kivül igy hangzanak: Benedictus carnalis, ac filii eiusdem videlicet Gallus, Stephanus, Petrus et Johannes de dicta Gebarthfalua Zalok.
Igen nevezetes, hogy az armalisból már a harmadik előnevét ismerjük meg Literatus Péternek; Zsigmond király 1435-iki és 1437-iki oklevele Kebártházainak nevezte, 1440-iki adománylevél Szalókinak, az ugyanakkor tájban kelt armalis pedig Geberfalva-Szalókinak. Ennél kétségtelenebb bizonyiték a három név azonosságára nem képzelhető.
Az oklevél felső sarokdarabján levő czimerkép, a melyet itt rekonstruált másolatban közlünk, erősen meg van kopva, úgy annyira, hogy a ledörzsölődött szinek alul helyenkint az eredeti tollal rajzolt vázlat is kikandikál. A czimer valódi gyöngye a magyarországi heraldikai emlékeknek, sőt mondhatjuk a legszebb összes eddig ismert mohácsi vész előtti czimereink között. Zölddel keretelt piros lapra van helyezve, a mely a czimer erőteljes, de egyszerü szineit kitünően érvényre juttatja. A czimert szabályos csücskös pajzs képezi, melynek fekete mezején nyakára huzott arany koronával ékesitett, megcsonkitott fehér hattyú látható; a pajzson ezüst tornasisak áll, fekete-fehér takaróval, a melyre sisakdiszül fekete a pajzsalakkal rakott zárt szárny van helyezve.

A szalóki család I. Ulászló királytól kapott czímere.

Akár arányait, akár stilizálását, akár pedig szineinek válogatott voltát nézzük, a czimer mindenkép felül emelkedik a kritikán. Tárgya, a megcsonkitott hattyú, a magyar heraldikában eddig teljesen ismeretlen volt; tudtommal német czimerekben sem fordul elő,_{Gritzner Handbuch der heraldischen Terminologie (Nürnberg, 1890.) cz. nagy munkájában nincs is megemlitve.}* csak a francziáknál s az angoloknál található, itt is igen ritkán.
A magyar heraldika eddig csak egy csonkitott madarat ismert: a Drugethek merlottóit, csonka kacsáit, a melyekből idővel valóságos rigókat csináltak a járatlan heraldikusok; csakhogy ezek is idegenből, Olaszországból származtak át. Annál becsesebb lelete heraldikánknak a Szalókiak czimere, mert magyar tőről fakadt hajtás, tanusága a mi czimerészetünk különleges voltának.
A hattyu a középkori szimbolika szerint a büszkeség s a harcziasság jelképe. Mit jelent itt, talán meg volt mondva az armalis szövegében; bizonyosan nem járunk rossz nyomon, ha felteszszük, hogy a nyakára húzott koronának Ulászló király koronázásával s a czimerszerzőnek ezt illető érdemeivel van valamelyes köze.
Megemlitjük még, hogy a Szalókiaké az első hasonmásban kiadott Ulászló-féle czimer. Ulászló király armalisai egyáltalán ritkák. Bárczay csak egyet emlit, a Kulpi Balázsnak 1443-ban (nála hibásan 1442-ben) adományozottat, a mely az Országos levéltárban őriztetik. Ennek kicsike, s gyarló művészettel festett ábrája az itt bemutatottal össze sem hasonlitható._{A czimer ábráját kicsinyitve de elég hű rajzban közölte a Siebmacher, Wappenbuch des Adels von Ungarn. Supplementband, 56. tábla.}*
A czimerlevél adományozása után Szalóki Péter eltünik szemünk elől. Utódait sem ismerjük; úgy lehet, ága benne kihalt.
Testvére Benedek otthon töltötte életét, megyei tisztséget viselt; 1436- és 1438-ban mint veszprémmegyei főszolgabiró emlittetik._{Hazai okmtár, IV. k. 306. I. és II. k. 283. l.}* Fiait a Péter nagybátyjuk által szerzett donácziókból ismerjük. Közülük Gál 1454-ben egy pörös ügyben delegált biróként működött._{1454 május 25. Gallus de Zaloky; a vasvári káptalan oklevelében. Magyar Nemzeti Múzeum levéltára, Véghely gyüjtemény.}*
A négy fiuval megszakad a családfa. A Szalóki család levéltárában 1440-től a XVI. századig nagy hézag van, a melyet, tekintve, milyen csekély épen a XV. századból a kiadott oklevelek száma, ez idő szerint betölteni képtelenek vagyunk.
Teljesség okáért még felemlithetjük, hogy 1483-ban Szalóki Mihály mint szomszéd egy Dabronyban tartott beigtatásnál szerepel,_{Országos levéltár, Dl. 18,805.}* 1489-ben pedig ugyanitt hasonló minőségben jelen van Szalóki Lampért,_{U. ott, Dl. 19,577.}* talán az 1427 körül elhunyt Gergely fia.
Adatok hiján is lehetséges rámutatni arra a változásra, a melyen a középkor végén Szalók és a Szalók nemzetség ott maradt része, a Szalókiak keresztül mentek.
Szalók határa évről-évre kisebb lett. A szomszédok nagyrészt hatalmas, gazdag urak voltak Szécsiek, Hosszutóiak (talán maguk is a Szalók nemzetség hajtásai?) Mezőlaki Zámbók, Debrentei Himfiek, Kinizsi Pál, stb., a kik pénzzel, meg néha erőszakkal is egyre kisebbitik a «Szalók földjét». Fogyott a föld; a mi pedig megmaradt, azt minden ivadék apróbb darabokra osztotta fel. A szük körben, a melyben a család élt, országos érdemeket nehéz volt szerezni, királyi adományok tehát nem gyarapithatták a vagyont. Az egykor tehetős urak ivadékai a XV. század végén már nagyrészt csak egy-telkes nemesek. Ezekből s a majdnem kizárólag általuk lakott helységből alakul ki aztán a XVI. században a magyar föld egyik különlegessége: a nemes helység, a locus nobilitaris.
Ez az átalakulás azonban biztositja a család fenmaradását hosszú időkre. A gyarapodás, az előremenés szinte lehetetlenné van téve; de az az erő, a melyet az összetartás ad, megmenti a családot azoktól a veszedelmektől, melyeknek az egyedül álló, ha jóval gazdagabb volt is, okvetlenül ki volt téve.
Azokból a hatalmas dinasztiákból, a melyek a középkor végén a Szalókiak szomszédai voltak, egy sincs meg; kihaltak, kivesztek, latifundumaik szerte oszlottak száz meg száz idegen birtokos kezére. De a nemes község megállott a legerősebb viharok közepette is; túlélte Mohácsot, túl a török dúlás, a német garázdálkodás rettentő idejét. S a Szalókiak ma is ott élnek, azon a földön, a melyet ősapjuk, a legendás Öcsöb és fia Szalók szerzett, mint élő tanubizonyságai a magyar faj szivós életerejének.

VARJÚ ELEMÉR.

NEMZETSÉGI KUTATÁSOK

(Második, befejező közlemény.)

7. Ludány nemzetsége.

a) Bagamér pohárnokmester.
Keszői Simon szerint a Ludániak nemzetsége Csehországból vándorolt be Magyarországba. Állítását fényesen bizonyitja azon körülmény, hogy ezen, az ország északnyugati szláv vidékén letelepedett nemzetség legtöbb tagja szláv hangzásu nevet viselt.
Számos ágai egyikéből származott bizonyos Szobjeszló, kinek Bagamér nevü fia pályáját 1225-ben mint Béla ifjabb király pohárnokmestere kezdi meg._{Wenzel, XI. k. 184. l. (tévesen: Bogondo) és 186. Fejér, III. r. 2. k. 482. l.}* 1228-ban a székelyek főispánja, mely minőségben az uralkodó azon feladatot bizta rá, hogy a gyakori bolgár berohanásokat székelyeinek segitségével szüntesse be; Bagamér egyik összecsapás alkalmával a Sándor bolgár herczeg vezérlete alatt álló csapat fogságába került;_{Fejér, IV. r. I. k. 21. l.}* meddig maradt fogságban, nem tudjuk. Csak tiz évvel később, 1238 január 29-ikén találkozunk vele ujra, midőn megint királyi pohárnokmester._{Fejér, IV. r. I. k. III, hol helytelenül «Walamir»-nak nevezik.}* 1241 február 27-től 1243 április 23-ig Trencsénmegye főispánja és a mellett 1242-ben nyitramegyei főispán is._{Hazai oklevéltár, 9. l. hol «Bogmel»-nek van nevezve; akkori (1242) működése alatt Ludányi Stermer fia Iroszló az ő pristaldusa. Hazai okmtár, VI. k. 40. 1., hol «Ladamér»-nak nevezik; Wenzel, VII. k. 134. l. Ki kell emelnem, hogy a nyitrai káptalannak egyik 1297-ben kelt átirata szerint 1241 szeptember 2-ikán IV. Béla uralkodásának tizenhatodik évében Mikolai Bázs lett volna Trencsénmegye főispánja. Wenzel, XI. k. 375. l. észreveszi a hibát és rubrumában az oklevél keltezését 1251-re teszi, a mi teljesen helyes. Egészen eltekintve attól, hogy az oklevél irója az 1251 évszámot könnyebben eltéveszthette 1241-gyel mintsem az uralkodás hatodik évét a tizenhatodikkal (mely 1251-nek felel meg) és hogy bizony 1241 szeptember 2-ikán, midőn a tatárok javában dühöngtek, nem igen törődhettek Bázs mesternek adásvevési ügyével: döntő azon körülmény, hogy 1241 és 1243-ban Bagamér a főispán.}* Ez időben a tatárok és más ellenségek elleni harczokban tünt ki, szülőit és egyéb rokonait vesztette, és majdnem tatár fogságba került. Már azelőtt is külföldi követségben vett részt, a mennyiben – valószinüleg 1239-ben, midőn IV. Béla leányát, Kunigundát, Boleszló lengyel fejedelemmel összeadták – királyi szolgálatban Lengyelországban működött; a tatárjárás után, Béla 1243-ban azon magyar hadsereg parancsnokává nevezte ki, a mely Béla vejéhez Boleszlóhoz ennek Konrád nevü nagybátyja ellen segitségül ment; mennyire méltónak mutatta magát Bagamér e küldetésre, azt maga Boleszló ismeri el. De Bélának elismerése sem maradt ki, a mennyiben még 1343 deczember 11-ikén a lengyel határon lévő birtokát és a trencsénmegyei Szucsán-t, 1244 május 23-ikán pedig a trencsénmegyei Pruszkát neki adományozza._{Pruszka tulajdonosa: Előd fia Lesták magtalanul halt el, mire Béla a koronára szállt jószágot Csák nb. Máté tárnokmester és pozsonyi főispánnak adta, kitől később más birtokért cserélte el. Wenzel, VII. k. 174. l. Fejér, IV. r. I. k. 343. l.}* 1245 deczember 12-ikén Zalamegye főispánja,_{Fejér, IV. r. I. k. 388. l.}* innen azonban nyomát vesztjük. Halála évét nem ismerjük. 1254 október 24-ikén már nem él; e napon Béla király a trencséni várhoz tartozó, a várnai (varini) határban fekvő Jesesin nevü földet, melyet Szobjeszló fia Bagamér élte végéig kezében tartott és mely ennek halála után a koronára szállt, Pilis nb. Mihály zólyomi- és Detre szepesi főispánnak adományozza._{Wenzel, II. k. 346. l.}*
Ebből már most arra lehetne következtetni, hogy Bagamérünk fiutód hátrahagyása nélkül halt meg, de ez nem áll.
Mindenek előtt kiemelendő, hogy Ludány nb. Bagamér comes fia Szobjeszló Ludány, Bajna és Teremes nyitramegyei birtokaiban lévő bizonyos földeket, melyek rokonának, Lőrincz fia József magvaszakadtán reá szálltak, Ludány nb. Vitkó fia Vitkónak 1283 április 8-ikán örökbe vallott_{Wenzel, IX. k. 362. l.}* és hogy Szobjeszló fia Bagamér és Vith fia Vith, mindketten Ludány nb. nemesek, ügyüket 1291-ben a nyitrai káptalan előtt kiegyenlitették, a mely alkalommal emlitést tesznek arról, hogy e Szobjeszló az Ottokár ellen 1278-ban menesztett segélyhad tagja volt._{Fejér, VI. r. I. k. 174., 175. l.}* Ugyan ezen Bagamér comes fia Szobjeszló egy meg nem nevezett év február 9-ikén Pilis nb. Mika fiai Péter és Bitér és Detre fia Mika ellen pert visel, melyben őt Bertalan nyitrai olvasó kanonok és Chyma fia Jakab nyitrai nemes várjobbágy képviseli és melyben arról van szó, hogy Mika és Detre fiai állitják, miszerint Kyzche más néven Yescesin nevü birtok várnai jószágukhoz tartozik és ennek határában fekszik, minek bebizonyitása vagy tagadására mindkét félnek határnapot tűztek ki._{Wenzel, V. k. 182. l.}* Miután tudjuk, hogy IV. Béla 1254-ben a jeszesini földet, mely Várna határában feküdt, Mika (= Mihály) és Detre főispánoknak adományozta, Péter, Bitér és Mika pedig ezeknek utódai, világos hogy az itt szereplő Szobjeszló csak is Bagamér pohárnokmesternek fia lehetett. Igaz ugyan, hogy akkor még a Ludány nemzetség két más tagjának is volt Bagamér neve, de ezeket azért nem vehetjük Szobjeszló atyjának, mert egyikük: Gáborján fia Bagamér, ki 1274 augusztus 21-ikén merül fel, 1292 január 30-ikán mint Hontmegye főispánja még életben van,_{Hazai okmtár, VI. k. 378. l. Knauz, II. k. 42.}* a másik pedig: Indrih fia, 1285-ben még él._{Hazai okmtár, VI. k. 314. l.}*

b) Comes Gothardus «de Ludan».
Fejér munkája V. része 2. kötetében 279. l. egy okiratot közöl, melyben a nagyváradi káptalan 1275 deczember 13-ikán tanusitja, hogy «Comes Gothardus de Ludan» és Hontpázmán nb. Mikó maguk között abban egyeztek meg, hogy a közös birtokukat képező Kyssobenkye folyó vizén lévő malmot szintén közös birtokuknak tekintsék, mely azonban Gothard halála után Mikó kizárólagos tulajdonába megy át. – E «Ludáni» Gothardot annak idején_{«A magyar nemzetségek» cz. művem, II. k. 170. l.}* Ludányi Gotthard minorita szerzetessel azonosnak vettem, de ez – tekintettel a birtokviszonyokra – téves.
Miután a szóban lévő malom a Kyssobenkye folyón van, az ügyről a nagyváradi káptalan tanuskodik. Hontpázmán nb. Mikó az ugocsamegyei Ujhelyi család őse, a miből világos, hogy a személyeket és a birtokot az ország északkeleti vidékén kell keresnünk; Szabolcsmegyének kis várdai felső járásában találjuk Benk mellett Őr-Ladányt; igy tehát bizonyos, hogy a Külső-Benke folyón lévő malom Ladányi Gotthard comesé volt és hogy az eredeti okiratban valószinüleg Ladan áll.
Ismerjük e Ladányi Gotthardot is.
A nagyváradi káptalan 1277-ben tanuságot tesz arról, hogy e Gotthard, neje és veje: Káta nb. Panyit fia Ábrahám (a Csáholyiak őse) jelenlétében végrendelkezik. Egyetlen egy leánya van, kinek anyja, Gotthard neje, Turul comes és Éty fia Pál országbiró Anna nevü leányának a leánya, a Berettyó mentén fekvő Rof és a Szalacs melletti Mihál nevü birtokot hagyományozza._{Fejér, V. r. II. k. 417. l.; de V. r. I. k. 73. l. ugyanezt az okmányt szószerint közli, tévesen téve keltét 1270-re. V. ö. V. r. I. k. 48. l., 1270 augusztus 20.}*

c) A családi ág.
Midőn Fr(i)edmann zsidó, a királyi kamaragróf, IV. Lászlónak 300 ezüstmárkát kölcsönzött, megkapta érte a nyitramegyei Geszte és Zsigárd nevü birtokot azon kikötéssel, hogy azokkal kénye-kedve szerint rendelkezzen. 1280 február 7-ikén el is adta Zsigárdot Ludány nb. Miklós fia Fulkónak, kinek birtoka részben Zsigárd szomszédságában feküdt; IV. László 1282-ben helybenhagyta az eladást._{Hazai okmtár, VIII. k. 205., 221. ll.}* 1283-ban megvesz Ludány nb. Miklós fia Fulko Csitári Sándor fia Istvántól egy szolganőt és fiát._{Fejér, V. r. III. k. 206. l.}* 1287 márczius 16-ikán pedig (mint Ludányi Fulko comes) Mihály fia Mihály kernyei birtokát._{Wenzel, XII. k. 459. l.}* 1291-ben mint Családi Fulko részt vesz az Elefánti családbeliek osztozásában_{U. ott, 516. l.}* és ugyanazon néven találjuk őt azon Ludány nb. nemesek sorában, kik előtt az ugyanazon nb. Szobjeszló és Vitko egyezkedik._{Fejér, VI. r. I. k. 174. l.}* Ez évben azonban az osztrákok elleni hadjáratban is részt vett; érdemei elismeréséül III. Andrástól ugyanazon évi november 2-ikán zsigárdi birtokára vonatkozó megerősitést kapott; az illető oklevélben Miklós fia nemes Ludányi Fulko néven szerepel._{Hazai okmtár, VIII. k. 302. l.}* Halála idejét nem ismerjük.
Fia Miklós 1335 április 24-ikén merül fel, midőn több más szomszédjával együtt az Elefántiak ügyében tanúként szerepel._{Anjoukori okmtár, III. k. 156. l.}* Ennek özvegye Margit, Magyar nb. Olgyai András fia. Péter leánya 1355 november 22-ikén megkapja Kont Miklós erdélyi vajdától az atyja után őt illető olgyai birtokokból a leánynegyedet, mely alkalommal egyuttal leányáért, Kláráért, Koppán nb. szakállasi Pósár György fia János nejeért, szavatosságot vall; elhalt férje itt Családi Fulko._{U. ott, VI. k. 392., 393 l.}*

8. Miskócz nemzetsége.

Az Ónodiak.
A Borsodmegyében törzsökös Miskócz nemzetségből való öreg Imré-ről és fiáról Jakab-ról nevükön kivül mitsem tudunk; Jakabnak két fia van: Péter és Pál, kik 1293-ban Accinctus fiától: Nyéki Miklóstól az Ónod melletti (Kellemeses –) Nyéket megveszik._{Fejér, VIII. r. 6. k. 181. l. E Miklós fiai: György (1324.), Betlen (1324–13.39), Dávid 1339 és Sándor 1339 Egyházasnyék birtokosai.}* 1296-ban világosan Miskócz nb. Jakab fiáinak neveztetnek, a mikor mindketten az Ónodi birtokukban fekvő Farkaskúria felét Mikó fiainak Miklós, János és Lászlónak atyjuk fivére Kozma fiainak: Péter és Benedeknek örökáron eladják._{Hazai oklevéltár, 153. l.}* 1319-ben pedig arról értesülünk, hogy Borsodmegyében fekvő simoni földüket Miskolcz nb. Simon fia Jánosnak a csécsi határban a Sajó mellett lévő földjeért cserébe adják._{Turul, II. k. 104. l.}*
Péter 1323-ban már nem él. Neje Csebi Konrád fia Benedek leánya, kitől László és Ráda nevü fiai születtek; ezek 1323-ban birtokaikat nagybátyjukkal, Pállal felosztották a mikor még a Sajó-Petri család velök rokonságban állt tagjainak gyámsága alatt voltak. Volt Péternek még Erzsébet nevü leánya is, ki 1337 május 1-én Biki Öklelő Mihály fia Miklósnak a neje; e Miklós a nevezett évben elismeri, hogy neje nagybátyjának a fia, kire Péternek öszszes birtokai szálltak, nejének örökösödési igényeit 50 márkával kielégitette;_{Anjoukori okmtár, III. k. 351. l.}* ebből látjuk tehát, hogy László és Ráda még 1337 május 1-je előtt utódok hátrahagyása nélkül halt meg.
Pál, ki 1323-ban már az «Ónodi» nevet viseli, ez évben a détai birtokot Somogyi Miklósnak adja el._{Anjoukori okmtár, II. k. 110. l. F. Somogyi Miklós a Bölcsiek (Szudárok) rokona. Fiai András, János és Péter 1353-ban fordulnak elő.}* Utódai közül csak fia István ismeretes, kivel, 1337 május 1-én már találkoztunk. 1343-ban kellemetlen kalandja volt. Midőn január 2-ikán Mohi-ról hazafelé utazott, az országuton bizonyos Egri Mihály megtámadta; már két sulyos sebéből vérzett a mikor megtámadóját úgy megsebesitette, hogy az néhány nap mulva sebeibe belehalt. Özvegye erre azzal állott elő, hogy őt Ónodi István férje halála után birtokától megfosztotta és mindenféle módon sanyargatja, mire Lajos király január 26-ikán Borsodmegye alispánját az ügy megvizsgálásával megbizta. A február 13-ikán Sajó-Kazán tartott megyegyülés erre jelentette, hogy István teljesen ártatlan és csak önvédelemből cselekedett;_{U. ott, IV. k. 301. l. Az akkor szereplő szolgabiró: Fábián fia István kétségkivül szintén Miskócz nb. ember.}* az ügynek utójátékául a király a fiutód hátrahagyása nélkül elhalt Egri Miklós felsőónodi birtokát, 1343 márczius 16-ikán rokonának Bölcsi Domonkos fia Péternek adományozta. Bölcsi Domonkos pedig 1346 április 5-ikén Egri Mihály özvegyét Klárát, Árkai (Abaujvárm.) Pál fia István leányát és ennek Ilona nevü zsengekoru leányát hozományára nézve kielégitette.
István 1347 szeptember 14-ikén leteszi az esküt, hogy Hidvég és Ónod között bizonyos földtér az övé, mire az országbiró a vitás területet az egri püspökkel szemben neki itéli._{U. ott, V. k. 118. l.}* 1353 május 7-ikén Somogyi Miklós fiaival Ónodi birtokát osztja fel,_{U. ott, VI. k. 71. l.}* de ez már az utolsó róla szóló hir. 1356 augusztus 3-ikán találjuk, hogy Lajos király Trevisóban kiállitott oklevéllel néhai Ónodi István ónodi birtokát, mely István magvaszakadtán a koronára szállt, Szudár (Bölcsi) Péternek és fivéreinek, ki már azelőtt Ónodon sok földet összevásárolt, adományozza._{U. ott, 494. l.}*
A Miskócz nemzetség ezen eddig ismeretlen családjának leszármazása tehát a következő:

Miskócz nb. öreg Imre;Jakab; Pál 1293–1323; Péter 1293–1319 † 1323 előtt neje Csebi Konrád fia Benedek leánya; István 1337–1353 † 1356 előtt; László 1323 † 1337 előtt; Ráda 1323 † 1337 előtt; Erzsébet 1337 férje: Biki Miklós 1337

9. Szalók nemzetsége

a) Péter spalatói érsek.
Az 1180-tól 1194-ig ismert Péter spalatói érseket némely iró_{Pauler, A magyar nemzet története 1301-ig, I. k. 422. és 649. l. hivatkozással Városy, Schematismus Cl. Colocens. 1889. VII. és következő lapjaira.}* a baranyai Kán nemzetség tagjának mondja. Nézetem szerint ez még nincsen végérvényesen bebizonyitva.
Vizsgálódásom alapjául három okirat szolgál. Az első_{Wenzel, VI. k. 140. l.}* csak azt mondja, hogy 1180-ban «Petrus filius Chitleni» volt a spalatói érsek. Miután 1214-ben a leleszi apátság népei között Chetelen nevü embert találunk,_{Fejér, III. r. I. k. 477. l.}* az érsek atyját is Csetlény-nek nevezhetjük.
Második okmányom azt mondja, hogy Száty (nem Csák) nb. Pál, ki még II. Gyécsától a tőtősi (nem mint az okirat mondja temesi) birtokot kapta, azt egyenes fiutód hiányában, a Baranyamegyében lévő szenttrinitási s az ugyanazon megyében lévő okori (mindenszentekről nevezett) monostornak hagyományozta. 1183-ban felkérte Péter spalatói érsek, mint a trinitási monostor kegyura és Szalók nb. Baja mint az okori monostor kegyura, III. Bélát, hogy Pál adományozását a nevezett két monostor számára erősitse meg, mit a király meg is tett._{Wenzel, VI. k. 148. l.}*
Ez előadás alapján már első pillantásra majdnem ösztönszerüleg arra kellene gondolnunk, hogy nem csak Baja, hanem Péter érsek is a Szalók nemzetség tagja, mert eltekintve attól, hogy mindketten közös ügyben egyidejüleg fáradnak, szemügyre kell vennünk, hogy az okirat, mely Baja nemzetségét megnevezi, az érseknél, ha ez más nemzetséghez tartozott volna mint Baja, valószinüleg e körülményt nem 178hagyta volna figyelmen kivül és ő nála is kiirta volna a nemzetségi nevet; az egyedüli körülmény, mely e felfogás ellen szól, az, hogy Péter és Baja más-más monostornak a kegyura, de majd meglátjuk, hogy ez nem döntő.
Pál, ki a tőtősi birtokot a két monostornak adományozta s kiről fentebb kimutattuk, hogy nem a Csák-, hanem a Száty nemzetség somogyi ágazatának egyik korai képviselője, igaz, hogy egyenes fiutódot nem hagyott maga után, de családja, azaz legközelebbi rokonai ki nem haltak. Bizonyitja ezt azon körülmény, hogy 1346-ban Száty nb. Szopa Pál fia, a somogymegyei Szentgyörgyi János azzal áll elő, hogy e Pál – ki a «Nagylábu» jelzőt viselte – az ő elődje (praedecessor) s hogy ő ennek alapján Szentegyed, vagy mint Péter adományozása idején nevezték: Tőttős-re igényeket támaszt, mire a két monostor kegyura e kérésének eleget téve, a tőtösi birtokot nevezett Jánosnak átengedi._{Anjoukori okmtár, IV. k. 583. l.}*
De úgy a Pécs melletti szenttrinitási mint az Okor melletti mindenszentekről nevezett monostornak kegyura Szalók nb. Henrik fia János, ki egyuttal Szalók nb. Kába Demeter fia Miklóst, a társkegyurat is képviseli, – holott pedig 1183-ban Szalók nb. Baja csak az okori monostor kegyura, lévén Péter érsek a trinitásié. Arra a kérdésre, hogy miként szállt át a trinitási kegyuraság a Szalók nemzetségre, nincs egyszerübb és természetesebbválasz mint az, hogy Péter érsek halála után, mert érsek létére egyenes fiutódai nem lehettek, kegyuri joga legközelebbi nemzetségi rokonaira, tehát Baja-ra vagy ennek fiaira szállt, kik után Balai János és Kába Demeter fia Miklós mint egyenes nemzetségbeli ivadékok mindkét monostor kegyuraságát még 1346-ban kezökben tartják.
Nem szabad azonban a következőt figyelmen kivül hagynunk. – 1313-ban kijelenti a Kán nb. Siklósi Péter, hogy Baranyamegyében az Alma mentén fekvő Szentegyed birtokának egy részét Viszlói Jakabnak átengedi; ugyanezen Péter ellen panaszt emelnek a Győr nb. Óváriak a miatt, hogy Péter és fiai a szenttrinitási monostorukhoz tartozó iváni birtokot el akarják zálogositani, miért ők, t. i. az Óváriak, kik a nevezett monostor kegyurai, mint az iváni birtokrész tulajdonosai, ez ellen tiltakoznak. Végre találjuk, hogy Siklósi Péter fiai és unokái 1368-ban a baranyamegyei Szenttrinitáson birtokolnak._{Anjoukori okmtár, I. k. 306. l. III. k. 168. l. Zichy-okmtár, III. k. 346. l.}* Ezeken alapszik kétségkivül azon fentebb érintett állitás, hogy Péter spalatói érsek a Kán nemzetségnek tagja, kinek halála után a trinitási monostori kegyuri jog a Kán nemzetségre szállt, melynek későbbi képviselői a Siklósiak.
Csakhogy ez esetben akkor, midőn Nagylábu Pál nemzetségéből való Szopa Pál fia Miklós a szentegyedi vagy mint előbb nevezték a tőtősi birtokból valamit visszakért, erre nemcsak az 1183. évi kegyurak egyikének, Bajának, az örökösei lettek volna a mérvadó beleegyezők, hanem, ha Péter érsek a Kán vagy a Győr nemzetség ivadéka volt, ennek nemzetségbeli örökösei: a Kán nb. Siklósiak vagy a Győr nb. Óváriak is. De mivel mindkét kegyurasági rész csak a Szalók nb. családtagok kezében van, világos, hogy Péter érsek kegyurasága szintén a Szalók nemzetségre szállt, mert ellenkező esetben nem lett volt Balai János jogositva, hogy a trinitási kegyurak, a Siklósiak, beleegyezése nélkül a szentegyedi vagyis tőtősi birtokkal rendelkezzen.
Mindezekből pedig kitünik, hogy Csetlény fia Péter, spalatói érsek nem a Kán vagy Győr, hanem a Szalók nemzetség tagja.

b) Balád utódai.
Balád, a Szalók nemzetség tagja, Mihály és Csekér nevü fiakat hagyott hátra maga után, kik közül Csekér 1232-ben azon zalamegyei nemesek sorában fordul elő, kik a veszprémi püspök és Atyasz bán közötti birtokperben tanuvallomást tesznek._{Wenzel, XI. k. 250. l.}*
Esetleges utódait nem ismerjük.
Mihály, kit az okirat Szalók nb. Balád fiának nevez, 1232-ben a Somogymegyében lévő Künös-Berény (ma Nagyberény) birtokát a veszprémi káptalannak adja el._{Wenzel, VI. k. 510. l. Megjegyzendő, hogy az egyes telkek között előforduló «trilag» Szilágy-nak veendő. – V. ö. Wenzel, V. k. 106. l. IX. k. 299. l.}* 1263-ban kijelenti ugyanazon káptalan előtt, hogy fiainak, Eleknek és Pálnak, beleegyezésével Zalamegyében fekvő Apáti birtokát vejének, «Vicis» Lőrincz comesnek leánya kezével együtt átengedi;_{Wenzel, VIII. k. 75. l.}* megjegyzendő, hogy az illető okiratban a határleirás alatt emlitett Quenisa hibás és «Kanizsa»-nak veendő, Pál-ról mit sem tudunk. Elek életéről szintén nincsenek adataink, de ennek legalább családi viszonyait ismerjük. Özvegye Katalin, Talamér, fia Farkas leánya, kijelenti, 1279 május 5-ikén, hogy saját valamint fia János nevében Torvaji Petres fia Petresnek Somogymegyében levő Ádánd nevü ősi birtokát örökbe vallja; – e birtok pedig Katalinnak Pösze nevü birtokával határos._{Wenzel, XII. k. 274., 275. ll. Az idézett helyen «Tholemeus» áll, de ez helytelen. Pécz nb. Dénes (a későbbi nádor) Szolnokmegye főispánja 1256 és 1258 között a vasmegyei Uszkó-Szent-György helységet tárgyazó itéletében (Wenzel, XI. k. 295. l.) Kamarcsai Petkó mellett «Tholimer» fia Farkast is emliti. IV. Bélának 1265 január 14-én kiállitott oklevelében «Tolomerius fia Farkasii» szlavoniai nemest találjuk, (Wenzel, VIII. k. 125. l.) Hogy ez a helyes irás és kiejtés, bizonyitja a zárai közjegyzői levéltár, mely szerint 1289 aug. 1-én néhai Tolmer fia, Marino, Zárán bizonyos birtokot vesz (Vjestnik, II. k. 115. l.). Találjuk továbbá, hogy Tolimerus 1227-ben Komarniczán birtokol (Wenzel, I. k. 234. l.) és hogy Gruba nevü asszony 1271-ben Tulimer özvegye és traui birtokos (Wenzel, VIII. k. 376. l.). Tholimerius fiai, Nodulk és Horvatin, pedig 1264-ben Gerzenczei birtokosok. (Hazai okmtár, VII. k. 93. l.)}* Jánosnak későbbi sorsát nem ismerjük.
A Szalók nemzetség ez ágának tehát következő genealogiáját rajzolhatjuk:

Szalók nb. Balád;Mihály 1233–1263; Csekér 1232; Elek 1263 † 1279 előtt neje Talamér fia Farkas leánya Katalin 1279; Pál 1263; Leány 1263 férje 1263 «Vicis» Lőrincz comes; János 1279

10. Száty nemzetsége.

a) a Száty nevü legrégibb személyek.
Ha jogositva vagyunk feltételezni, hogy a legrégibb időkben a ritka hangzásu és csak elvétve előforduló személynevek csupán egyes nemzetségekben és családokban voltak divók, mielőtt az idők folyamán lassan-lassan kezdtek – valószinüleg a házassági összeköttetések révén – más családokban is felmerülni: akkor biztosra vehetjük, hogy azon Száty (= Zach) nevü egyének, kiket a legrégibb időkben ismerünk, a Száty nemzetséghez tartoznak. Ezek pedig a következők:
1. Sorukat Száty nádor nyitja meg 1155-ben, kiről – bár a nádor akkor még nem volt oly jelentékeny tisztviselő mint később és tulajdonképen csak a szó szorosabb értelmében veendő «comes palatii» vagyis az udvar belső tisztje lehetett – kétségkivül feltehetjük, hogy valamely ősrégi és mindenesetre előkelő nemzetség sarja volt. Benne, úgylátszik, a Száty nemzetség ősét szabad felismernünk.
2. 1131 körül egy a veszprémi káptalanra vonatkozó okiratot Zacheus (a Zach név latinizált alakja) irt, a mi kétségkivül Zacheus papi voltára mutat. Minthogy a Száty nemzetségnek Veszprém- és Győrmegyében voltak birtokai s e két megye egymással határos, bizonyos, hogy e Zacheus az 1138-tól 1146-ig ismert győri püspökkel azonos. 1156-ban az Esztergommegyében fekvő Kesző (kétségkivül a mai Bátor-Kesző) Zacheus püspök prediumának neveztetik._{Fejér, IX. r. VII. k. 632. l. Knauz, I. k. 107. l.}*
3. Midőn (a valószinüleg Gutkeled nb.) Márton comes 1136 körül a Zalamegyében feküdt csatári monostort több birtokkal megajándékozza, kiemeli, hogy a szintén zalamegyei Csernecz (melyet Apa comes a király adományából kapott és melyet Finta fia Finta halála után a király e Mártonnak adott) helységbe a monostort Zak comes vezette be._{Fejér, II. k. 91. l.}* A Száty nemzetség birtokviszonyai ez esetben is arra mutatnak, hogy e Zak e nemzetség ivadéka volt.
4. 1148 és 1157-ben Zachit országnagygyal találkozunk._{Fejér, II. k. 130. l. Knauz, I. k. III. l.}*
5. 1180 táján III. Béla nagyjai sorában Zah fia Tamást találjuk, a nélkül, hogy hivatalát ismernők. Miután 1183-ban Tamás Fejérmegye főispánja és ugyanazon évben egy Tamás a nádor, kiről tudjuk, hogy a fejérmegyei ercsii monostort alapitotta és Fejérmegye a Száty nemzetség fészkével, Veszprémmegyével határos, majdnem kézzelfogható, hogy itt is a Száty nemzetség egyik tagjával van dolgunk; Tamás atyja talán az előbbi Zak-kal azonos.
6. Az 1141 és 1162 között szerepelt Nagylábu Pálról már fentebb volt szó.
7. Ezek szerint Veszprémmegyének 1203-ban szereplő főispánja: Zahu_{Fejér, VI. r. II. k. 362. l.}* szintén a Száty nemzetség tagja.

b) Botos utódai.
Midőn II. András palćsztinai utjából visszatérve Görögország felé vonult, bizonyos Dózsa nevü magyar ember elejébe ment és előttünk ismeretlen okból görög fogságba került, 1222-ben megkapja ezért jutalmát, a mennyiben András a sopronmegyei Lók és Veperd nevü helységeket, melyeket már korábban Száty nb. Bars fia Miklósnak adományozott, de tőle visszacserélt vala, e Pózsának adja és Kereki Pózsa által azok birtokába statuáltatja._{Fejér, III r. II. k. 368. l.}* Midőn ugyanazon Miklós 1223-ban tanusitja, hogy a barsmonostori apát bizonyos rétet kapott a királytól, akkor a tanuk közül Kereki Pózsa mellett fennebbi Pózsánk már mint Baromi Pózsa szerepel,_{U. ott, 427. l. Barom szintén sopronmegyei helység. Szükségesnek találom e helyen kiemelni, hogy Fejérnél a tanuk nevei el vannak ferditve és hogy az utolsó Chunradus March Wardi Filius helyesen: Markvart fia Konrádnak veendő; «Franko de Lucman et Fratres eius Steuen; Orlob, et filii eius» szintén zavaros; itt Locsmándi Frankról és fivéréről Istvánról van szó stb.}* 1229-ben Béla ifjabb király hivei között találjuk. Midőn Béla ez évben az atyja által történt adományozásokat felülvizsgálat tárgyává tette és e Pózsának birtokviszonyait szintén szellőzték, ez azzal védekezett, hogy Béla őt Ligvánd, a két Barom, Kis-Lók, Szélesbik, Répcze és Veperd birtokában megerősitette, a mit Béla most el is ismert. Ez okiratban már Botos fia Pózsa nevét visel. De Béla nem csak e birtokokban erősitette meg, hanem a Katisz nemzetség azon tagjainak, kik Gertrud királyné meggyilkoltatásában résztvettek, birtokait is még ugyanazon évben neki adományozta; e birtokok a nógrádmegyei Szécsény, Almás, Gécz és Rimócz._{Fejér, III. r. II. k. 194. l. Hazai okmtár, VIII. k. 25. l.}* Pózsa kapzsi ember lehetett. 1233 előtt azzal állott elő, hogy a barsmonostori apátságnak Miskócz nb. Bars comestól adományozott bizonyos birtokok tulajdonképen őt illetik meg, mivel ő azokat Barstól vétel utján szerezte. Bars és a szerzetesek e vételről mitsem akartak tudni; ő azonban András és Béla királyok előtt addig vádaskodott, mig Bars 1233-ban a Pózsától elfoglalt két helységért a monostort kártalanitotta. Azon körülmény, hogy Bélának e Pózsa számára kiállitott adományleveleiben egy másik Pous mint tárnokmester szerepel, hogy az 1233. évi okmányban_{Wenzel, I. k, 195., 196. l. ez oklevél keltét helytelenül 1223-ra teszi, holott Jakab biboros és pápai követ benne szerepelvén, bizonyos, hogy 1233-ban lett kiállitva.}* az országnagyok között szintén e Pous fordul elő mint közvetitő._{A közvetitők: 1. András és Béla királyok, 2. András embere Borsa nb. László, 3. Béla embere (Csák nb.) Pózs, 4. biró: e Pózs fivére Csák nb. Demeter.}* bizonyitja, hogy Botos fia Pózsa és Pózsa tárnokmester két egymástól megkülönböztetendő személy!
Pózsa halálának évét nem ismerjük; a hatvanas évek kezdetén már csak hasonló nevü fiával találkozunk. Ez ifjabb Pózsa a két király között a hatvanas évek kezdetén kitört villongások alatt Béla pártjához szegődött. Midőn a két király között 1262 deczember 5-ikén ujabb egyezkedés jött létre, István kiemeli, hogy tudomása szerint Preussel Henriket és Frankot az azelőtt Pozsonyban kötött egyezség kedvezményeiből kizárta és birtokaikat vissza nem adta; ha azonban Héder nb. Herrand lovászmester s trencséni főispán és László honti főesperes, kik Béla megbizottjaiként a pozsonyi egyezség létrejöttében működtek közre, megesküszik, hogy nevezetteket ki nem zárta, akkor ezeknek is visszaadja birtokaikat; Frank vejének, Pózsának azonban visszaadja összes birtokait minden további nehézség nélkül._{Knauz, I. k. 477. l.}* Miután fennebb láttuk, hogy Locsmándi Frank már 1223-ban Botos fia Baromi Pózsa mellett Sopronmegyében tanuskodik, az 1262-ben szereplő Frank-ban Locsmándi Frankra, Pózsában pedig ifj. Baromi Pózsára ismerünk; az utóbbit pedig az bizonyitja, hogy a 60-as évek kezdetén a Ják nemzetség tagjainak egyik peres ügyében a Ják nb. Keled fogott birái sorában Frank comes mellett Baromi Pózsát, őkit egy ez ügyre vonatkozó másik oklevél Pózsa fiának nevez, találjuk._{Wenzel, X. k. 461., 462. l.}* Hogy az a Pózsa, ki a Ják nemzetség más tagjai között már 1259-ben bizonyos osztály ügyben biráskodik_{Wenzel, VII. k. 511. l.}* az atya vagy a fiu, határozottan el nem dönthetjük; a nagyobb valós
zinüség a mellett szól, hogy ez már a fiu. Midőn Béla király 1263 augusztus 3-ikán a pápát arról értesiti, hogy közte és fia István között a béke helyre állt, hivei sorából többek között Pózsa pálczahordómesterét emeli ki;_{Wenzel, III. k. 36. l.}* az 1262. évi békeszerződés határozataiból pedig tudjuk, hogy e Pózsa Baromi Pózsával azonos, kit különben 1263 deczember 17-ikén e néven mint egyszerü birtokost találunk._{Wenzel, VIII. k. 53. l.}*
1269-ben legelőször nevezik őt nemzetségi nevén. Akkor ugyan tanusitja a veszprémi káptalan, hogy Zak nb. Pousa fia Pousa a Bakonyban lévő Bere birtokát ugyanazon nembeli Konrádnak eladta. Pózsának az atyja pedig e birtokot nemzetségbeli rokonaitól vette, kik között volt Miklós nádor és Sopronmegye főispánja is._{Hazai okmtár, IV. k. 46. l.}*
1274 április 27-ikén tanusitja az esztergami káptalan, hogy Zaak nb. Pousa fia Pousa comes saját úgy mint zsengekoru fia Miklós nevében Nógrádmegyében fekvő szécsényi, géczi, rimóczi és almási birtokait Katisz nb. Fulko fia Farkasnak Sopronmegyében fekvő Karakó nevü birtokáért cserébe adja;_{Sopronmegyei okmtár, I. k. 39. l.}* ez a róla szóló utolsó hir.
Fia Miklós, ki zsenge kora miatt 1274-ben nem jelenhetett meg személyesen az esztergami káptalan előtt, csak 1286-ban merül megint fel. Ezen évi április 18-ikán néhai Locsmándi Frank comes fia Frank (= Ferencz), tanusitja hogy a Frankó melletti úgynevezett grófirétet a barsmonostori apátnak adományozza; miután az adománylevelet nem csak saját, hanem rokonának, néhai Pózsa fia Miklósnak pecsétjével is erősiti, fényesen be van bizonyitva, hogy Baromi Pózsa 1262-ben tényleg Locsmándi Ferencznek a veje._{U. ott, 52. l.}*
Miután Güssingi János 1304-ben Pózsa-Barom nevü birtokát a karakói vár melletti földekért a Nagymartoniaknak cserébe adja,_{Fejér, VIII. r. I. k. 172. l.}* feltehetjük, hogy Miklós, kinek nyomára különben 1286 óta úgy sem akadunk többé, fiutódok nélkül halt meg.
A leszármazás a következő:

Száty nb. Botos; Baromi Pózsa 1222–1229; Pózsa 1259–1274 1263-ban királyi pálczahordómester neje: Locsmándi Ferencz leánya; Miklós 1274–1286

c) Felicián ága.
Midőn Száty nb. Tordas fiai Kozma, András, Mikó, Torda, Erasmus és Baraton nógrádmegyei hartyáni birtokukból Verebi Hencz comesnek, ki neje révén arra igenyeket támasztott, egy részt 1227-ben átengedtek és ebbe az összes nemzetségbeli szomszédok vagyis a nemzetségnek nógrádmegyei tagjai beleegyeztek, az utóbbiak sorában Osl fiát, Keszői Vata comest is találjuk; e Kesző pedig a mai Karancs-Kesző._{Wenzel, VI. k. 445. l.}* E Vatának két fia volt: Jób és Száty–Jób, ki a papi pályára lépett, 1236-ban dömösi esperes, 1247-ben bácsi prépost, zágrábi kanonok és a királyi kápolna főnöke. 1252-ben még bácsi prépost, 1251-ben választott székesfejérvári prépost, minek következtében Fejér adata IV. r. II. k. 158. l. gyanus. 1251 november 11-ikén székesfejérvári prépost és a király alkanczellárja. 1252 június 15-ikén választott és megerősitett pécsi püspök és kir. alkanczellár; 1272 június 14-től 1273 márczius 30-ig mint püspök Mosonymegye főispánja; 1278 október hóban kir. kanczellár és Baranyamegye főispánja; utoljára mint pécsi püspökre 1279-ben akadunk rá.
A Béla és István királyok között kitört viszályok alatt Jób előbb az ifjabb király pártján állott, minek elismeréseül ez neki és fivérének 1263-ban a Korzan vagyis Kartal nb. Úsz hűtlen fiainak kartali, bodonyi, sági s egyéb birtokait adományozza s különösen kiemeli, hogy azokat nem a pécsi püspökségnek, hanem a püspök személyének adja._{Lásd a «Korzan» nemzetségnél közzétett oklevelét.}* Hűsége azonban nem tartott sokáig. István már 1265-ben elbeszéli, hogy a hevesmegyei Ágasvárt Jób pécsi püspök hütlensége s vétkes hanyagsága miatt elvesztette s csak nagy nehezen tudta vissza szerezni.
Istvánnak 1263-ban tett megjegyzése, hogy az adományozás nem a püspökséget, hanem Jób személyét illeti, mutatja, hogy Jób családjáról gondoskodott, a mi különben még azon birtokperekből is kiviláglik, melyeket az Ákos nembeliek ellen egynéhány gömörmegyei birtok miatt vitt._{V. ö. Hazai okmtár, VII. k. 76. l. Wenzel, XI. k. 516. l.}*
Jób fivére Száty 1244-ben hartyáni ősi birtokrészét Ágoston fia Kiliánnak és Szügyi Miklósnak eladja; e Kilián Száty nb. Gyura fia Lőrincz leányának a férje._{Wenzel, XII. k. 683., 684. l.}* 1263-ban részt vesz azon adományozásban, melyben – mint fentebb láttuk – V. István Jób püspököt részesitette. Halála évét nem ismerjük; 1272 junius 14-ikén már csak fiait emlitik, a nélkül, hogy neveiket ismernők; későbbi forrásokból azonban tudjuk, hogy azok (ifj.) Jób, Felicián és László,_{Wenzel, XII. k. 48., 685. l.}* igy találjuk pl. 1275 deczemberében, hogy Jób püspök és unokaöcscse ifj. Jób, ki Száty comesnek a fia és ezen ifj. Jób fivérei a gömörmegyei Perlász, Süvete, Lubenyik, Rozslosnya és Somkut birtokokban megerősittetnek;_{U. ott, 133., 134 l.}* erről az ifjabb Jóbról nem is tudunk egyebet kétségtelen, hogy fiutódok hátrahagyása nélkül halt meg.
Fivére Felicián 1302 május 18-ikán merül fel, midőn a Katisz nb. Szécsényiek és Drái Tamás között becslőként szerepel._{Anjoukori okmtár, I. k. 11. l.}* 1308 november 10-ikén Trencséni Máté szolgálatában többekkel együtt arról tanuskodik, hogy ura Károly királyt elismeri._{Acta legat. Card. Gentilis, 114. l.}* 1315 szeptember 14-ikén kijelenti Károly király, hogy többi között Zaah fiának, a hűtlen Felicián birtokait Ratold nb. Domonkos nádornak adja_{Anjoukori okmtár, I. k. 385. l.}*. Később azonban Feliciánt is Károly király hivei között találjuk. 1327 deczember 14-ikén arról értesülünk, hogy Száty fia Felicián és fia Felicián, mert (Ákos nb.) Benedek fia László elleni pörök alatt a kitüzött tárgyalásnál meg nem jelentek, uj határnapot kapnak és hogy nevezett napon Gömörmegyében, Gicze nevü birtokukban tartózkodnak._{Anjoukori okmtár, II. k. 338. l.}*
1329 aug. 20-ikán tanusitja az országbiró, hogy Benedek fia Ferencz bizonyos összeg maradékát, melylyel e Felicziánnak tartozott, rövid idő alatt lefizeti. Ha pedig Felicián e határidő lejárta előtt találna meghalni, akkor fia Feliczián veszi át az ügyet._{Zichy okmtár, I. k. 333. l.}*
1330 április 17-ikén elkövette ama bizonyos merényletet, melynek részleteit az okiratok ugyan nagy bőbeszédüséggel ecsetelik, de melynek okát egyetlen egyben sem találjuk, úgy hogy erre nézve csak a krónika adatait használhatjuk fel, melyek szerint Felicián leánya Klára megbecstelenitése lett volna a szörnyü tett okozója. Felicián és fia a merénylet napján elvesztette életét; leányait Klárát és Erzsébetet (= Sebe = Zsébe), kiknek utóbbija a hontmegyebeli Palásti Kopaj-nak a neje volt – ugyanazon évben végezték ki.
Tudvalévő dolog, hogy Felicián összes nógrád- és gömörmegyebeli nemzetségi rokonainak birtokait a király elkobozta s másoknak adományozta._{Károlyi okmtár, I. k. 101., 117. l. Sztárai okmtár, I. k. 85. l. Fejér, VIII. r. IV. k. 151. l.}* Igy találjuk aztán, hogy László fia László, ki Feliciánnak proximusa, consanguineusa és consobrinusa volt, szintén összes birtokait vesztette s hogy Károly azokat 1339 deczember 16-ikán a lengyel származásu Maratyoknak adományozta._{Anjoukori okmtár, III. k. 620. l.}* E László fia László tehát Feliciánnak legközelebb, tehát nemzetségéből származó ember. A consobrinus alatt a középkori latinság a nagybátyja fiát értvén, arra kellene gondolnunk, hogy öregebb László Jób püspöknek a fivére, de ez nem valószinü, mert V. István 1263-ban csak az egy Szátyot nevezi a püspök fivérének valamint a többi kutfők is csak ezt az egyet ismerik; de tudjuk, hogy ifj. Jóbnak még fivérei is voltak és igy magától érthető, hogy ezek sorában öregebb László szerepel, a miből következik, hogy ifj. László a szerencsétlen Feliciánnak az unoka öcscse.
Mindezekből megkapjuk tehát Felicián ágának következő genealogiáját:

Száty nb. Osl; Keszői Vata 1227; Száty 1244; öregebb Jób 1236–1279 dömösi epseres, bácsi prép., zágr. kanonok, pécsi püspök, királyi kanczellár; Száty 1263; ifjabb Jób 1275; Felicián 1301 † 1330. ápr. 17.; László; László † 1330 (?); Felicián 1327 † 1330 ápr. 17.; Erzsébet † 1330 férje: Palásti Kopaj † 1330; Klára † 1330

11. Szidó nemzetsége.

Alig ismert nemzetség, melynek, általam ujabb időben felfedezett nyomait itt azért összegezem, hogy későbbi kutatásoknak utmutatóul szolgáljanak.
Zydoy nb. Kozma comes fia Achilles, előkelő származásu ember (nobilis prosapia) 1237-ben mint az ugyanazon nb. Mátya fia Mihály comes Mátya nevü fiának gyámja fiu anyjának hitbéri s hozományi követelései kielégitése végett a fiu tulajdonát képező, baranyamegyei turonyi (turuli) birtok felét a pécsi káptalannak eladta._{Wenzel, VII. k. 47. l.}*
Mátyával csak husz évvel később találkozunk. Midőn Béla király 1257 május 30-ikán egynéhány zágrábmegyei várjobbágy földjeit ujra határoltatja, Mátya mestert, istállómesterét bizza meg ez ügygyel;_{Wenzel, XI. k. 439 l.}* tiz évvel később királyi emberként működik, midőn Pózsa fia Bodor nádori albiró a baranyamegyei Peterden egynéhány ekealját vesz és a vett földet meghatárolják;_{Wenzel, III. k. 172. l.}* 1295-ben már nem él és akkor fia Mihály a baranyamegyei Nadajcsa mellett birtokos;_{Hazai okmtár, VII. k. 240. l.}* Mihály további nyomait nem ismerjük.
E szerint a következő leszármazást állithatjuk egybe:

Szidó ab. l. Mátya; I. Mihály † 1237 előtt neje 1237; II. Mátyás 1237–1267 1257-ben kir. istállómester; II. Mihály 1295

Volt azonban a nemzetségnek még egy másik ága is.
A budai káptalan tanusitja 1255-ben, hogy Szidó (Zydoo) nb. Elvin (Hellynus) fia Péter nővérének férjével, Aba nb. Kompold fia Kompolddal, nővérének hozománya és férjéhez hozott készpénze dolgában már hosszabb idő óta perlekedett, most azonban kijelenti, hogy sógorának mindezt elengedte._{Wenzel, VII. k. 403. l.}* E Kompoldtól származnak a nánai Kompold és Visontai családok. Elvin leánya tehát 1255 táján halt meg.

12. Turul nemzetsége.

Bizonyos Turul comes özvegye Anna, Éty fia Pál volt országbiró leánya, a margitszigeti apáczákhoz visszavonulván, 1270 augusztus 20-án a budai káptalan előtt azon birtokokra vonatkozólag, melyeket férjének halála után hitbéri és hozományi követeléseiért kapott, következőleg rendelkezett: A tiszamelléki Soltot a margitszigeti zárdának adja; a Berettyó mentén lévő Rof és a Szalacs mellett Nyirben fekvő Mihály nevü jószágot, melyeket IV. Béla idejében kapott, unokájának és férjének: Káta nb. Panyit fia Ábrahámnak adományozza._{Fejér, V. r. I. k. 83., 85. l.}* Unokájára vonatkozólag már fentebb mondtuk, hogy Turul és Anna leánya (Őr-) Ladányi Gotthardhoz ment férjhez, hogy Gotthard 1277-ben végrendelkezett és hogy neje akkor a rofi birtokát leányának és ennek férjének, Káta nb. Ábrahámnak (a Csáholyi család ősének) hagyományozta. Hagyott-e Turul comes fiörököst is maga után? ezt az idézett oklevelekből ki nem betüzhetjük.
1313 máj. 8-ikán Turul nb. Lőrincz fia Gergelyt azon békebirák sorában találjuk, kik több biharmegyei birtokos peres ügyében a nagyváradi konvent előtt itélkeznek._{Anjoukori okmtár, I. k. 297. l.}* 1312 julius 20-ikán találkozunk vele mint Nagymihályi Gergelylyel, kinek Károly király azon érdemekért, melyeket magának a Csák nb. Máté hivei ellen Kassán vivott csatában szerzett, nagymihályi birtokára vámjogot adományoz._{Sztárai okmtár, I. k. 40. l.}* E Nagymihály megfelel a Biharmegyében még most is létező Ér-Mihályfalvának._{U. ott, 53. l.}* 1326 julius 1-én Károly király ez adományozást azzal toldja meg, hogy Gergelynek a biharmegyei Apáti és (Ér-) Tarcsa birtokot adja és kiemeli, hogy összes fivéreit s egyéb nemzetségbeli rokonait, nevezetesen pedig édes fivéreit Szerafin és Robertet ez adományozásból kizárja. 1329 márczius 19-ikén Lőrincz fiain Gergely és Szerafinon kivül még a következő birtokosokat találjuk Nagymihályon: Róbert fiát Mahályt és János fiát Jánost. 1333 deczember 20-ikán Szerafin fia Nagymihályi Márton és Róbert özvegyének fivére Sebestyén azzal van vádolva, hogy Reszegei Sándornak kárt okoztak. Lőrincz fia Gergely 1338 május 28-ikán még él. Leánya Margit olaszi Czinye Marót tordai főispán neje 1351-ben él. Lőrincznek volt azonban még Anna nevü leánya is, a ki a Kaplyon nb. Csomaközi Péterhez ment férjhez. Midőn ennek utódai 1354 márczius 29-én Anna után őket illető örökösödési jogaikat bejelentették, akkor Anna rokonai már a «Széplaki» nevet viselik, és pedig: a) Lőrincz fia Gergely fiai: Lőkös, Turul, György, Gergely, István és Simon. b) Szerafin fia István. 1358-ban átirja a váradi káptalan Széplaki Turul és fivérei számára az 1329. évi határjárást. Turul a papi pályára lépett; II. Gergelylyel még 1385-ben találkozunk._{Fejér, X. r. III. k. 18. l. Károlyi okmtár, I. k. 82., 128., 221. ll. Sztárai okmtár, I. k. 53., 55. l.}*
Megkapjuk a következő stemma töredékét:

Turul nb. Lőrincz; I. Gergely 1313–1338 viseli a «Nagymihályi» nevet; Szerafin 1326–1329; Róbert 1329 neje: Sebestyén nővére; Anna férje: kaplyon nb. Csomaközi Péter; Márton 1333; I. István 1354; Mihály 1329; Lőkös 1354; Turul 1354–1358 pap a váradi egyházmegyében; György 1354; II. Gergely 1354–1385; II. István 1354; Simon 1354; Margit férje: olaszi Czinye Marót † 1354

Az eddigiekből tehát láttuk, hogy e nemzetség birtokai. Biharmegyében feküdtek és hogy ezek legrégibbje a még most is az érmihályfalvai járásban Szalacs vidékén fekvő Ér-Mihályfalva (az okiratok Nagymihálya); találjuk azonkivül, hogy a nemzetség egyik tagja a Turul keresztnevet is viseli.
Ha már most szemügyre veszszük, hogy Turul comes özvegyének birtokai, melyeket hitbéri és hozományi követeléseiért elhalt férjének birtokaiból kapott, szintén Biharmegyében és vidékén feküdtek és hogy Pál országbiró szintén Biharmegyében nagy terjedelmü birtokokkal birt és hogy különösen a Szalacs melletti Michál a későbbi Nagymihálylyal illetve Ér-Mahályfalvával azonos, akkor azon majdnem apodiktikus következtetésre kell jutnunk, hogy e Turul comes szintén a Turul nemzetség egyik tagja.

13. Vaja nemzetsége.

E nemzetséget, melynek nevét gyakran elferditették, csak az ország délnyugati részeiben találjuk. Összefüggő leszármazását nem adhatjuk.
Első ismert képviselője bizonyos Péter, kinek fiaiból Mahar és Elek ismeretes. Elek-ről egyetlen egyenes adat szól, a mennyiben a pécsi káptalan 1244-ben tanusitja, hogy Vya nb. Péter fia Elek valkómegyebeli Halmos nevü birtokát Miskócz nb. Fila zágrábi prépostnak és fivéreinek Péter és Tamásnak eladta. 1251-ben Elek már nem él._{Wenzel, XI. k. 337. l. Fejér, IV. r. II. k. 121. l.}*
Mahar (kétségkivül a Macharias név röviditése, mert Muchor alakban is elő fordul) Monoszló nb. öregebb Gergely comesnek névleg ismeretlen nővérét vette nőül, kitől Jakab nevü fia született. E Jakab már 1231 előtt anyai öröksége ügyében Monoszló nb. Tamás bánnal egyezkedett, a mennyiben Tamástól az örökség megváltása czimén tekintélyes pénzösszeget kapott._{Wenzel, XI. k. 223. l.}*
Maharról és fia Jakabról azután sokáig nem hallunk semmit. Csak a tatárjárás hozza őket megint emlékezetbe, a mennyiben tudjuk, hogy Mahart a tatárok megölték, unokái pedig tatár fogságba kerültek, mire IV. Béla azoknak öszszes szerzett birtokait, minthogy ezek jogos tulajdonosaik eltünése által a koronára szálltak, Miskócz nb. Fila zágrábi prépostnak és fivéreinek Péter és Tamásnak adományozta.
Egyszerre azonban felmerült Jakab fia Hippolyt, ki a tatárok fogságából valahogy kiszabadulva, haza jött és távolléte alatt idegen kézbe jutott birtokait visszakövetelte; ebből aztán hosszadalmas perlekedés támadt.
A Miskócz nembeliek a nekik adományozott jószágok visszaadásáról mit sem akartak hallani és többi között azzal álltak elő, hogy Béla király Mahar birtokait nem is annyira, mert meghalt, hanem inkább azért adományozta el, mert hűtlenséget követett el; végre azonban mégis jónak találták, Hippolyttal valahogy egyezkedni. Első nyomát 1244-ben találjuk, midőn Fila és fivérei egyezséget kötnek, hogy ha Jakab a Muhor fia (a közzétett szöveg igy hiányos, mivel ez nem Jakabra, hanem fiára vonatkozik) a tatár fogságból kikerül, a borsodmegyei mályii birtokukban részes leend. Jakab fia ezzel azonban meg nem elégedvén, ügyét a király elé vitte, ki 1244 október 11-ikén kimondta, hogy Jakab fiának az illető birtokokat visszaadja, ez pedig úgy mint nagybátyja Elek, köteles a Szentmárton melletti földet, melyet Mahar bizonyos Ábeltől szerzett, Filának és fivéreinek átengedni; de még 1252 és 1255-ben folyik e miatt a per._{Fejér, IV. r. I. k. 342. l. Turul, II. k. 102. l. A mi ez Ábelt illeti, tudjuk, hogy fia Etre 1252-ben a Miskócz nembeliektől többi között a ködmeni birtokot visszakövetelte, állitván, hogy ősi birtoka és hogy rokona: Agnus fia Miklós a tatárjárás előtt ott élt. Alperesek azonban bebizonyitották, hogy már Szerafin fia András országbiró 1241 előtt Agnus fia Miklós ellen e birtokot Fila és fivéreinek itélte. Agnus leánya Zsófia, Botond nb. Máté özvegye saját úgy mint fiai Csépán és Mikó nevében 1255-ben Ködmenre igényeket emel, melyeket † Fila fivérei 10 márkával kielégitenek.}*
Hyppolit fiutódok hátrahagyása nélkül halt meg, mire Béla király 1263-ban összes birtokait Csák nb. Péter fia Domonkosnak, az ifj. király pohárnokmesterének és Zemplénmegye főispánjának adományozta,_{Fejér, IV. r. III. k. 138., 139. l.}* minek megint hosszadalmas per lett a következménye.
Ipoly azaz Hippolyt ugyan magtalanul halt meg, de voltak még nemzetségbeli rokonai, nevezetesen Roszbajd fiai Lambert és Balázs. Mily rokonságban állt Roszbajd Maharhoz? nem tudni, lehet hogy Jakabnak fivére vagy fia volt. Legyen különben bárhogy, annyi bizonyos, hogy Lambert a királyi adományozást megtámadta, a mennyiben azzal állt elő, hogy az elidegenitett jószágok között olyanok is vannak, melyeket Mahar nem vásárolt és melyek a nemzetség egyik tagjának vagy ágának kihalta után mint ősi jószágok a nemzetségnek életben lévő más tagjaira szállnak. 1267 Máté napján létre is jött közte és Domonkos valamint ennek fivérei Simon cumes, Mihály és Bárs comes között oly értelmű egyezkedés, hogy Lambert a valkómegyei Tolmány, Darócz, Lanka, Patrim és Szekcse birtokokat, Domonkos pedig Ujlakot, melyet Mahar vétel utján szerzett, megkapja. Lambert fivére Balázs szintén bele egyezett e szerződésbe. 1268 február 14-ikén véglegesen megerősitették az egyezkedést._{Hazai okmtár, VI. 151. l. Wenzel, VIII. k. 181. l.}*
Lambert úgy látszik élte végéig háborgatás nélkül élvezte e birtokokat; fiai azonban már perlekedtek miattuk. Három fia, volt: II. Roszbajd, Péter és Márk.
Márk nyugtalan ember lehetett. 1295 augusztus 9-ikén berontott Szalók fia Jánosnak Valkómegyében lévő karatnai birtokába, hol 60 márkányi kárt okozott. Ezért tizenegyszer elmarasztalták, a nélkül, hogy a birói itéleteknek eleget tett volna; fivére Roszbajd szintén belekeveredett a bajba, a mennyiben a közte és fivérei közt történt osztálynál, saját és Márk birtokviszonyaira nézve hamis adatok által a birákat tévutra vezette. Karatnán szintén garázdálkodott és a birósági rendeleteknek ellenszegült. Mind ennek az lett a vége, hogy 1300-ban mindkét fivért tolmányi és lankai birtokuk vesztésére itélték el._{Wenzel, X. k. 372., 373., 382., 410. l.}*
1300-ban Péter Roszbajddal együtt arról tesz panaszt, hogy Demeter Valkómegye főispánja_{Kétségkivül azon Szentemágócs nb. Demeter, ki 1300-ban Tolmány tőszomszédja volt.}* tolmányi birtokukon november 6-ikán garázdálkodott._{Wenzel, X. k. 375., 401. l.}* E Pétertől származik a csömöri Zay család.
Ezeken kivül ismerünk azonban még más Vajanembelieket is.
V. István 1266-ban Woya nb. Márton és Gyermán vagy Gyármán-nak a temesi várhoz tartozó Ormán-t adományozza._{Századok, 1889. évf. A történelmi társulat kirándulása, 92. old.}* Fejér, ki ezt VII. r. IV. k. z 30. l. szintén közli, a személyneveket elferditi; szerinte «Wappa nb. János fia Márton és Hurcdyus fia Hermann» a temesi várhoz tartozó Uzar folyó melletti Urmánt kapja. A Wappa ugyanazon ferdités, mint a VII. r. III. k. 60. lapján a «Loya».
Ormán adományozásáról a «Temesi okmánytár» mitsem tud; 1352-ben találjuk,_{Fejér, IX. r. VI. k. 57. l.}* hogy Lajos király Pogány Péter fiainak, Pál, Mihály és Péternek a temesmegyei Urman-t adományozza.
Gyermán vagy Gyármán-ról_{«Gyármán» kétségkivűl a helyesebb olvasás és kiejtés; 1283-ban találjuk pl. (Wenzel, IX. k. 350. 1.), hogy Adorján fia, a szlavóniai Száty (Zaheus) a királyhoz hű Germán comes és fivéreinek várát megtámadta; 1291-ben pedig megjutalmazza III. András (valószinüleg ugyanazon) Gyarmanus comest, a mennyiben a Zágrábmegyében fekvő Csehi-t neki adja. Nem lappang-e e Gyármán alatt Vaja nb. Germánunk? v. ö. Hazai okmtár, VIII. k. 305. l.}* egyebet nem tudunk. Mártont sem emlitik többé az okiratok; de nem szenvedhet kétséget, hogy Mortun fia Tolmányi Dénes, kit az alországbiró 1299-ben Roszbajd «frater patruelis»-ának nevez és kinek Tolmányi Péter 1300-ban a fivére, szintén Vaja nembelinek tekintendő._{Wenzel, VIII. k. 318. l. v. ö. X. k. 387. hol Enej fiai még 1300-ban Tolmány szomszédjai.}*
Hogy ezek az 1266-ban szereplő Mártonnak a fiai, nem valószinütlen ugyan, de nincs is bizonyitva. 1270-ben tanusitja a bácsi káptalan, hogy a valkómegyebeli Sacmar (= Szatmár) comes saját úgy mint Merk nevü fivére nevében (ez mindenesetre sajtóhiba Márk helyett) tolmányi birtokából másfél ekealját a vele egy és ugyanazon nemzetségből származó Péter fia Márton-nak elad, mely eladásba szomszédai: Enej (= Aenas) fiai Ellős, Lőrincz, Feldrik és Fülöp beleegyeznek._{Wenzel, X. k. 382., 410. l.}* Miután az illető okmány eredetije a Zay család levéltárában van és a közös nemzetségbeli rokonság csak a két szerződő félre vonatkozik, úgy látszik hogy itt is Vaja nembeliekkel van dolgunk és hogy tekintettel arra, hogy Mortun fiai Dénes és Péter 1300-ban a «Tolmányi» nevet viselik, az 1270. évi Márton e Mortunnal azonos. Igy megkapnók talán a következő stemmát:

Ismeretlen; Tolmányiak; I. Roszbajd; Péter; Márton 1270; I. Lambert 1267–1268;
Balázs 1267; II. Roszbajd 1300; Márk 1295–1300; Péter 1300 a Zay család őse; Dénes 1300; Péter 1300

Az itt ismeretlen közös ős Maharnak a közeli rokona, valószinüleg a fivére. Mahar genealogiája pedig a következő:

Vaja nb. Péter; Mohar † 1241 neje: Monoszló nb. I. Gergely nővére; Elek 1244 † 1251 előtt; Jakab 1231; Ipoly 1244 † 1263 előtt m. n.; Fiak 1241

14. Zágráb és Korpás nemzetsége.

Gömörmegyében felmerülő nemzetség, melynek őse tulajdonképen bizonyos Korpás, a kinek Zágráb Mancsa és Lőrincz nevü fiai maradtak. Zágráb neve rászállt azután Korpáséval együtt az öszszevont nemzetségi névre.
A három fivér 1232-ben merül fel, és akkor arról értesülünk, hogy András király nekik Katisz nb. Illés comes (a Salgó-Tarjániak őse) ellenében a Sajó-Keszi birtokot odaitéli._{Anjoukori okmtár, V. k. 83. l.}* Azután jó ideig mit sem hallunk felőlük. 1243 június 5-ikén olvassuk, hogy Zabrag, a gömöri vár nemes jobbágya, a gömörmegyei Málé tulajdonosa._{Fejér, IV. r. I. k. 291. l.}* 1244-ben pedig találjuk, hogy Ákos nb. Fülöpp gömöri főispán birótársai sorában Zabragy, Mancha és Lőrincz gömöri nemesek szerepelnek._{Hazai okmtár, VIII. k. 44. l.}* Egyikök nevére megjegyzendő, hogy 1232-ben «Mentha», 1244-ben «Mancha»-nak nevezik. Mentha nevet nem ismerünk, de Mancha vagy Monch előfordul, úgy hogy a Mancha kétségkivül a helyes.
Zágrábnak, ki még 1245-ben a gömörmegyei Kövi-n is birtokos,_{Wenzel, VII. k. 194. l. Az okiratban az «a Zagrabium» után kérdőjele van, mert Wenzel ezt helynévnek vette; ily nevü helység pedig nincs Gömörmegyében, a horvátországi Zágrábbal pedig nem azonosithatta.}* – egy Máté nevü fia s egy leánya volt; ez utóbbi a nógrádmegyebeli Losonczon birtokos Parvas fia Sándorhoz ment férjhez. 1269 november 6-ikán kijelenti e Sándor, hogy Zágráb fia Máté Zágráb özvegyének és leányának, ki az ő felesége, hitbéri és leánynegyedi követeléseit kielégitette; Sándornak akkor már András nevü fia is volt._{Hazai okmtár, VII. k. 119. l.}* E Sándor elad 1283-ban egynéhány témai földeket a Pilis nb. Detre és Mikó fiainak; utoljára 1288-ban akadunk rá; fia András 1299-ben a «Témai» nevet viseli._{Hazai oklevéltár, 98., 110., 123. l. (rosszul keltezve), 140. l. (hol Téma helyett Thumay áll és a kelet 1275-re teendő; 162., 170. l. Wenzel, V. k. 228. l.}*
Zágráb fia Máténak – kiről mit sem tudunk – fennebbi Mátén kivül még Bars, Miklós és Szak nevü fiai maradtak, kik 1282-ben a gömörmegyei Recske, Kesző, Haripán, Lócz és Apáti birtokokat maguk között úgy osztják fel, hogy Máté, Recskének egy részét, Szak a másik részt Keszővel és Haripánnal, Bars pedig Lóczot és Apátit kapja._{Hazai okmtár, VIII. k. 225., 226. l.}*
1287-ben már csak Máté, Bars és Szab élnek és ez a róluk szóló utolsó hir._{U. ott, 202. l.}* Utódaikat nem ismerjük, ha csak Máté fia Málei Benedek, ki 1340 november 19-ikén királyi emberként szerepel (Anjoukori okmtár, IV. k. 57. l.) nem e Máténak a fia. 1321-ben előadja Máléi Miklós hogy ő Fűri Máté özvegyének Haripán, Kesző, Recske és Apáti után járó hitbéri és hozományi igényeit kielégitette, a miből arra lehetne következtetni, hogy Zágráb unokájának özvegyével van dolgunk;_{Anjoukori okmtár, V. k. 442. l.}* Fűr helységet azonban nem ismerünk Gömörmegyében. Manch-ról mit sem tudunk.
Lőrincznek három fia maradt: Herbert, János és Dancs.
Herbert, ki 1282-ben a «Keszői» nevet használja, kijelenti akkor az egri káptalan előtt, hogy keszői birtokát Máté fiainak Máté, Bars és Szaknak eladja és hogy fivére, János, számára, ki jelenleg tatár fogságban van, kezességet vall;_{Hazai okmtár, VII. k. 202. l.}* e Jánosról egyebet nem tudunk. Herbertnek Kozma nevü fia volt, kiről majd alább szólunk.
Lőrincznek harmadik fia Dancs, ki 1321-ben merül fel, 1329 október 6-ikán «Máléi» néven nádori, 1337 deczember 31-ikén pedig királyi ember._{Anjoukori okmtár, II. k. 437. l. III. k. 441. l.}* Mindketten, tudniillik Kozma és Dancs nagy birtokperben szerepelnek, melynek egyes mozzanatai a nemzetségi kötelék bitorlására világitó fényt vetnek.
Pál országbiró már 1350 november 1-én Máléi János fiai Czinege Miklós és György, továbbá Máléi és Haripáni (Herbert fia) Kozma között biráskodott, midőn arról volt szó, hogy ezek Dancs fia Domonkosnak Recskén, Keszőn és Haripánon történendő beiktatását ellenezték; az országbiró akkor meghagyta az ellenzőknek, hogy a nevezett birtokokra vonatkozó tulajdonjogukat mutassák ki. Czinege Miklós és György erre a következő három okmányt mutatta be:
1. Druget Vilmos szepesi és abaujvári főispán tanusitja, hogy Zágráb nb. Herbert fia Kozma az ugyanazon nb. Izsák fia János ellen Gömörmegyének Gömörben 1328 márczius 7-ikén tartott közgyülésen Felső- és Alsóharipán, Kesző, Recske és Apáti-ban lévő birtokainak vesztésére lett elitélve s hogy akkor Máléi János fia: Czinege Miklós kijelentette, hogy ő Izsák fia János szabad akaratából e birtokokat (Loránd fia Miklós fia) Kátai Dezső fiaitól, ki azokat erőszakkal elfoglalta vala, visszaszerezte, a mit a szépesi káptalannak 1321. évi oklevelével be is bizonyitott. Ez oklevél azt mondja, hogy Miklós és János akként egyezkedett, hogy a nevezett birtokok visszaszerzése után azokat mint közös nemzetségbelieket maguk között felosztják; csakhogy Miklós maga volt az, ki azokat Dezső mester fiaitól visszanyerte, azokból Fűri Máté özvegyének hitbéri s hozományi követeléseit kifizette s Haripán egy részét, mely Gál fiainál zálogban volt, kiváltotta. Ennek alapján 1328-ban kimondta a főispán, hogy Miklós és János a birtokok tulajdonosai, Kozma része pedig a perköltségek fejében egyelőre a főispán kezében marad. Czinege Miklós és György azzal álltak még elő, hogy ők Domonkos atyával Dancscsal és Herbert fia Kozmával ugyanazon nemzetségből, a Zágráb nemzetségből valók, a miért is annak idején Domonkosnak beiktatása ellen felszólaltak.
Dancs fia Domonkos erre a következő okmányait mutatta be:
2. Az egri káptalan tanusitja 1343-ban, hogy Máléi Dancs fia Domonkos képviseletében ennek rokona László fia Péter fia Péter az ellen tiltakozik, hogy Máléi Izsák fiai György és Pál és e György fia Miklós saját és Dancs birtokait Haripán, Szentdemeter, Kesző, Kövecses és másokat Máléi Czinege Miklós és György fivéreknek akarják átadni, miért is Domonkos, ki Czinege Miklósnak és fivérének mivel sem adósa, tiltakozik.
3. 1346-ban tiltakozik Domonkos az ellen, hogy az ő nemzetségéhez tartozó Izsák fiai György és Pál haripáni, keszői, recskei és apátii birtokukat Czinege Miklós és Györgyre átruházzák.
4. 1351-ben tiltakozik Domonkos az ellen, hogy Herbert fia Kozma birtokait a Czinegéknek eladja.
5. 1347-ben előadja Dancs fia Domonkos Gömörmegye alispánja és szolgabirái előtt, hogy ő Zágráb és Korpás nemzetségéből való ember és hogy ennek alapján Recske birtoknak egy része őt illeti, holott Máléi Czinege Miklósnak és Miklós fia: Telekesi Jánosnak e birtokhoz semmi köze, miért is az ellen tiltakozik, hogy ezek a birtokot maguk között feloszszák.
6. 1347-ben felhivja a király az egri káptalant és a jászói konventet, hogy Dancs fia Domonkosnak azon állitását, hogy ő és ősei Zágráb és Korpás nemzetségéből valók, megvizsgálják, mire mindketten jelentik, hogy Dancs fia Máléi Domonkos igazat mondott.
7. 1347-ben kijelenti a király, hogy Kátai Miklós fia János állitja, miszerint Czinege Miklós, ki magát Zágráb és Korpás nembelinek vallja, nem e nemzetség ivadéka, a miért is felhivja a megyét, hogy ez ügy állását vizsgálat tárgyává tegye, mire az ugyanazon évi február 26-ikán Gömörön tartott megyei közgyülés egyhangulag oda nyilatkozott: hogy Czinege Miklós nem a Zágráb és Korpás nemzetség ivadéka.
8. 1350-ben megparancsolja a király, hogy Máléi Dancsnak azon panasza, miszerint a Czinegék az ő keszői, kövecsesi és haripáni birtokát már évek óta jogtalanul elfoglalva tartják, megvizsgáltassék, mire az egri káptalan a panasz igaz voltát elismeri.
9. 1269-ben (l. f.) elismeri Témai Sándor, hogy Zágráb fia Máté fia Máté Zágráb özvegyének és leányának követeléseit kielégitette.
10. 1275-ben IV. László, Apsa (= Absolon), Hotiszló, Tobol és Györgyök fiait, Máléban lakó gömöri várjobbágyokat a csehek elleni hadjáratban kivivott érdemeik megjutalmazásául, a nemesek sorába emeli.
11. 1282-ben (l. f.) felosztják Zágráb unokái maguk között az örökölt birtokaikat.
Czinege Miklós és György ezek hallatára azt állitották, hogy az 1269 és 1282. évi okiratokat Izsák fiai György és Pál a máléi sz. Erzsébet tiszteletére épitett templomból lopták el, és hogy ők e miatt már a királynál panaszt emeltek s hogy a tolvajokat a király itélőszéke elé idézték; 1346-ban pedig úgy egyezkedtek, hogy Izsák fiainak (György, Pál és Gergely pálosszerzetesnek) megbüntetéséről lemondanak, máléi birtokukat, mely tulajdonképen már az övék, nekik visszaadják, a miért azonban Izsák fiai haripáni, keszői, kövecsesi, apáti és recskei (más néven szuhai) birtokrészeiket a Czinegéknek átengedik; kikötötték egyuttal, hogy ha a Czinegék azon okmányokat, melyeket Izsák fiai tizennyolcz évvel azelőtt a máléi templomból loptak, bárhol és bárkinél találják, Izsák fiai kötelesek ezeknek visszaszerzését minden tőlük kitelhető módon lehetővé tenni.
Ez utóbbi ügy megvizsgálásából kitünt, hogy a nevezett két okmány nem a Czinegék tulajdona volt, nem is az ő birtokaikra vonatkozott, hanem állitásuk szerint azokat Herbert fia Kozma adta volna át nekik megőrzés végett, csakhogy később az emlitett templomból ellopták. Ezzel szemben, Kozma azt vallotta, hogy ő ez okmányokat soha másnak az őrizetére nem bizta, hogy mindig atyjának és magának kezén voltak és hogy semmi oka nem lehetett arra, hogy azokat a Czinegék őrizetére bizza, mivel ezek nem az ő nemzetségének tagjai. A Czinegék erre nézve, hogy mily jogon tartják Domonkos birtokait elfoglalva s mily módon jutottak az emlitett okmányok állitólagos birtokába, semmi irásbeli vagy okirati bizonyitékot nem tudván előmutatni, csak szóbelileg védekeztek azzal, hogy ők Domonkosnak nemzetségbeli rokonai és hogy Kozma a birtokokat nekik átengedte.
Az országbiró erre 1351 április 23-ikán kimondta, hogy tekintettel arra, miszerint a Czinegék Domonkossal és Kozmával tartott nemzetségi rokonságukat be nem bizonyithatták, holott Domonkos és Kozma kétségkivül e nemzetséghez tartoznak és tekintettel arra, hogy Izsák fiait jogtalanul okmánylopással vádolták, őket minden irányban perveszteseknek nyilvánitja. A pör 1352 junius 14-ikén végződött be, midőn Izsák fiai és Domonkos a Czinegékkel oly feltétel alatt békültek ki, hogy ha Czinege Miklós II. Andrásnak 1232. évi oklevelét Domonkosnak átadandja, ő Czinege Miklósnak és fiainak (Jakab, István és Jánosnak) Alsó-Haripán és Apáti (másként Szuha) nevü birtokot át fogja engedni._{Anjoukori okmtár, V. k. 439–453. l.}*
Mindezekből tehát kitünik, hogy a Zágráb-Korpás nemzetséghez csak a következő Máléi-családbelieket_{Izsák fiairól és a Czinegékről lásd a Károlyi okmánytár, I. k. 73–76. lapjain olvasható 1330. évi okiratot.}* szabad számitanunk.

Korpás; Zágráb 1232–1245 neje: 1269; Mancs 1232–1244; Lőrincz 1232–1244; Máté † 1269 előtt; Leány 1269 férje: Témai Sándor 1269; Herbert 1287; János 1287; Dancs 1321–1337; Kozma 1321–51; Domonkos 1343–1352 a kövecsesi Dancs család őse.; Máté 1269–87; Bars 1282–87; Szak 1282–87; Miklós 1282

15. «Zud» nemzetsége.

A Turul 189 8. évf. 145. oldalán Kállay Ubul ur az e nemzetségről szóló adatait összegezvén, azon eredményre jut, hogy Bik fia Jakab fia nagy Simont V. István 1270-ben szadai birtokában megerősitette s hogy Szirmay azon okiratot, melyben talán azt találta, hogy Zochud, a Pelejteiek őse, nagy Simonnak nemzetségbeli rokona, rosszul olvasván Zochudot Zud-nak nézte s igy egy nem létezett nemzetség szerzője. Abból pedig, hogy 1252-ben Bogát-Radván nb. Marczell fia Simon Szada birtokosa, azt véli, hogy a «Zud» nemzetség alatt legfeljebb a Bogátradván nembeli Pelejtei, Kisazari, Szadai és Cselei (Öklelő?) családokat lehet érteni.
E kérdés azonban – bár a Zud nemzetség valószinüleg valamely ferdités szüleménye még nincsen véglegesen tisztázva.
Annak idején, midőn a nemzetségekről szóló könyvemet kiadtam, én is csak Nagy Ivánnak Szirmayn alapult adatát ismertem, melynek értelmében «Zud nb. Bik fia Jakab fia Simon 1270-ben Szada birtokában megerősittetik. De Fejér, IX. r. IV. k. 610. l. oly regestát közöl, mely szerint az egri káptalan 1374-ben tanusitja, hogy Bogát-Radván nb. Monaki Sándor fia László fia János és Monaki László fia Mihály Szada birtokról rendelkeznek, melyet Uz fia Jakab fia Biki «nagy» Simon (per Simonem Magnum filium Jacobi filii Vz de Bik) engedett át. A szövegezés igen zavaros lévén, igy is lehet érteni, hogy öregebb (mert ez a «magnus»-nak helyes forditása) Simon még 1374-ben engedte át a birtokot, valószinübb azonban, hogy itt egy már sokkal korábban történt cessióról van szó s hogy öreg Simon tényleg 1270-ben lett Szadában megerősitve.
Csak hogy e szerint Jakab nem Bik, hanem Usz fia és öregebb Simon a Biki nevet használja.
Szada birtokosairól általánosságban nem mondhatjuk, hogy kivétel nélkül a Bogátradván nemzetség tagjai voltak. A kérdésre vonatkozó adatokat, a mennyire ezt a rendelkezésemre álló anyag engedi, a következőben sorolom fel.
1276-ban Szada birtokosai sorában Rozsd nb. Endre fia Mihályt találjuk, ki még ez évben e birtokot tisztviselőinek: Eszeny és Lukács testvéreknek valamint János és Mihálynak adományozza. Hat évvel később, 1282-ben olvassuk, hogy az uj birtokosok szadai jószágukat már gyarapitják, a mennyiben Bogátradván nb. Szadai Jánostól egy ekealját szereznek. Eszeny akkor már nem szerepel, úgy hogy az 1276. évi tisztviselőkből csak Mihály és fivérei János és Lőrincz (ki 1276-ban még nem szerepelt) és rokonuk Lukács szerepelnek; Mihály, ki most már az «Öklelő»melléknevet viseli, «Irotai» néven szerepel és Kékszem-nek a fia._{Wenzel, IX. k. 156., 344. l., utóbbi helyen az atya neve «Kethzem»-nek van irva; de mivel alig feltételezhető, hogy valakinek «Kétszem» lett volna a neve, valószinübbnek veszem, hogy ez Kékszem. Az okmányban továbbá «Inacha» áll, de mivel ily nevü helységet északkeleten nem ismerünk, világos hogy csak a borsodmegyei Irota nevü helységről lehet szó.}* Öklelő Mihály és fivére János jól gazdálkodhatott, mert 1292-ben tanusitja az egri káptalan, hogy mindketten az Örzsur nb. Mihály comesnek Borsodmegyében fekvő Bikk és Héjőtő nevü helységeit 200 márkáért megvették._{Hazai okmtár, VI. k. 394. 395. ll., a hol «Myki» helyett Biki olvasandó.}* A. vevők most már comesek.
Ebből, azt hiszem, legalább egy következik: hogy az Öklelő nevü Mihály és rokonai, kik 1276-ban Rozsd nb. Mihálynak serviensei voltak, nem a Bogátradván nemzetség tagjai. Az pedig hogy a «Zud» nem annyira Zochud (= Szatyod) mint inkább az Vz-nak a ferditése, több mint valószinü.
Öklelő Mihály 1322 április 17-ikén a nádor udvarbirája előtt azor panaszt emeli, hogy János fia István ez évi husvét után Byk nevü birtokában garázdálkodott. 1338 szeptember 15-ikén azonban már arról értesülünk, hogy Öklelő Mihály fia Biki Miklós borsodmegyei Csát nevü birtokát Makranczi János fiai Simon és Lászlónak el akarja adni, mi ellen rokona Csáti Pobor János és fiai (István stb.) tiltakoznak. 1339 junius 6-ikán Öklelő Mihály fiai: Miklós, Beke, János és Imre. Ezek közül Miklós 1337 május 1-én Ónodi Jakab fia Péter leányának Erzsébetnek a férje; kire utoljára 1342 május 31-ikén akadunk rá.
Megkapjuk tehát a következő stemmatöredéket:

Kékszem; Öklelő Mihály 1276–1322 1282-ben «Irotai» később «Biki»; János 1276–1282; Lőrincz 1282; Biki Miklós 1337–1342 neje: Ónodi Péter leánya Erzsébet 1337; Beke 1339; János 1339; Imre 1339

Dr. WERTNER MÓR.

A BELLAJI BELLAVICS CSALÁD.

Kihalt, elfeledett család. Egyik tagja báróságra emelkedett, de még igy se tudott maradandó emlékezetet kivivni nevének. A családi hagyomány szerint, a mely hagyományt a bárói diploma is elfogadott, Boszniában volt a család ősi fészke. Miért, miért nem? Vak Béla királyunk idejében ez ősi fészket oda hagyta. A kiköltöző Gábor Horvátországban keresett jobb hazát. A volt katonai végvidék ogulini kerületéhez tartozott Bellaj községben telepedett meg, melynek kapuján a családi czimer – állítólag – még a XVIII. század elején is látható volt. Itt éldegéltek a Bellavicsok vagy horvátosan Biellaviczek, kiknek sorából került ki Bosznia egyik püspöke. Itt született Máté és fia István, a kiknek a kiköltöző Gábor törzszsel való vérségi kapcsolatáról a történeti adatok hallgatnak. István fia Mátyás megelégelte a horvátországi életet. Horvátországban mindinkább a török lett az úr. Bellavics Mátyásnak nem volt kedve meghódolni s a szabad nemesi életet jobbágyi alattvalósággal fölcserélni. Átköltözött tehát Magyarországba s a Batthyány grófok vas-vármegyei mindszenti kastélyában vonta meg magát. Az átköltözés idejét csak- hozzávetőleg állapithatjuk meg. A bárói diploma azt mondja, hogy Rudolf uralkodása alatt történt. Annyi bizonyos, hogy 1589-ben már Magyarországon otthon érezte magát, családot alapitott. Két felesége volt, mind a kettő jó magyar nemes családból, a mi mindenesetre azt tanusitja, hogy Bellavics Mátyás nem volt amolyan sehonnai jött-ment, és bizonyára érdemes embernek is kellett lennie, különben Rudolf király – régi nemességének megerősitésével – nem vette volna be a magyar nemesek sorába.
A Batthyány grófi család pártfogását élvezte, a melynek már Horvátországban tehetett szolgálatokat. Egyébként is Magyarországon nem volt teljesen idegen. Egy atyafia: Bellavics Ferencz Vas vármegyében élt az ő bejövetelekor, Ferencz úr már el is magyarosodott; feleségétől – Győrffy Katalintól született gyermekei: Éva 1616-ban Zádory István felesége és Ferencz bizonyosan jó magyarok voltak.
De visszatérve Bellavics Mátyáshoz, mint emlitők, két felesége volt. Az elsőt, szarvaskendi Sibrik Juditot korán, gyermektelenül vesztette el. Második felesége a nádasdi Darabos László és Káldy Erzsébet leánya, Katalin volt. Házasságai révén több kisebb-nagyobb birtokot szerzett. A szombathelyi káptalanban őrzött 1589–1616 évekbeli bevalló-leveleiből tudjuk, hogy a zalavármegyei Szaban, Josebor, Pacsa, Pakonya, Ong, Bagot, Buberek, Marócz, a vas-vármegyei Vasalja, Molnári falvakban voltak birtokrészei, melyeket elzálogositott Szecsődy Ferencznek, Kesereő Istvánnak és sógorának Böythe Istvánnak, a Darabos Krisztina urának.
A bárói diploma és hg. Eszterházy Pál nádor 1699 október 5-ikén kiállitott leszármazási bizonyitványa, melyekről alább leszen szó, csak két fiáról: Gáborról és Jánosról emlékezik, a kik Darabos Katalintól születtek. Azonban egy 1631 február 11-ikén kelt oklevélben László nevü fia is emlittetik. Ez oklevél szerint László mindszenti (Vasmegye) porczióját 125 tallérért elzálogositja Perneszy Istvánnak s feleségének Bellavics Borbálának. László tehát ekkor már nagykoru volt. A bárói diploma és a leszármazási bizonyitvány valószinüleg azért nem emlékeznek róla, mert magtalanul és talán korán hunyt el.
Bellavics Borbála, Perneszy Istvánné, a kivel László az imént emlitett zálogos ügyletet kötötte, édes testvére volt Lászlónak, tehát Mátyásnak a leánya. De a bárói diploma nemcsak erről a lányról hallgat, hanem még más kettőről is, u. m. Annáról, a ki Pászthory Gergelynek és Krisztináról, a ki Vajda Pálnak volt a hitvese. Anna és Borbála 1627-ben már férjes asszonyok. Annának Felső- és Alsó-Lászlón, Farádon, Sárkányon (Sopronmegye), Borbálának Nádasdon (Vasmegye) volt britoka; amarról 1652-ben van az utolsó okleveles emlék, emez 1685-ben még élt. Krisztina Moráczon (Vasmegye) lakott; róla 1634-en tul nincs adatunk._{Orsz. ltár. Neo reg. act. fasc. 247 No 46. A többi, külön nem specifikált adat a szombathelyi káptalan ltárából való.}*
A leánygyermekekkel a vagyonfelosztást illetőleg mostohán bánhatott el az apjok, mert a midőn 1630-ban vagy 1631-ben meghalt, végrendelete ellen óvást emeltek a vasvári káptalanban. Mátyás úr különben is rossz gazda volt; erről adós és zálogoslevelei tanuskodnak. Még halála előtt kevéssel is két házat adott el Körmenden 250 frtért örök áron Ráttkay Menyhértnek. Nem vette hasznát Mátyás annak a kölcsönös örökösödési szerződésnek sem, a melyet atyafiának,_{A vérségi kapcsot bajos megállapitani. B. Éva és Ferencz frater consangvineus-nak nevezik Mátyást.}* Ferencznek a gyermekeinél Évával (Zádory Istvánnéval) és II. Ferenczczel 1622-ben, akkor kötött, a mikor az utóbb emlitett Ferencz, a ki ifjontan árvaságra jutott, nagykoruvá lett s gyámját Mátyás urat a további számadási kötelezettség alól a vasvári káptalanban fölmentette. Bellavics Éva és Ferencz tulélték Mátyást s ez nem ülhetett bele azoknak lesenczetomaji, németfalvi, nagygörbői (Zalamegye) birtokaiba._{Orsz. ltár, N. R. A. 247 : 46.}*
II. Ferencz nem terjesztette tovább családja fáját. 1628-en tul nincs többé róla emlékezet; hihetőleg ez időtájban meghalt nőtelenül.
Mátyás életben maradt két fia közül lássuk előbb a Gábor ágát. Gábor önállóságának 1644-ben találjuk első nyomát. Ekkor zálogos bevallást tesz Vittnyédi Pál részére. Feleségétől Lengyel Katalintól fiu gyermeke nem született. Azt a Bellavics Miklóst, a kit 1654-ben s azt a Bellavics Mihályt, a ki 1666-ban örök jogon s inscriptio czimén birtokokat szereztek, az idő viszonyok összevetése után nem tarthatjuk az ő fiainak s ezeket a családrendi táblába – az ez idő szerint rendelkezésünkre álló adatok alapján – nem vagyunk képesek beilleszteni. Gábornak, a ki a Batthyány-családnak főszolgája volt, csak leányairól van biztos tudomásunk. Ezek: Katalin Sallér Lászlóné, Borbála Sepsei János, majd 1695-től Csapodi István, végül 1709-ben Hertelendi Zsigmond felesége és Éva 1682 Hés Jánosné, 1695-től pedig Niczky Pálné. Nem lehetetlen, hogy az ő lánya volt Judit is, a ki egyetlen egyszer fordul elő egy 1687-iki oklevélben mint férjes asszony, de férje nevét nem ösmerjük.
Bellavics Gábor halála 1693-ban következett be. Ez év május 5-ikén, mint özvegy ember, végrendelkezik bucsai kuriájáról és ingóságairól. 1694-ben már ellene mond végrendeletének leánya Kata, minthogy a hagyatékból őt kizárta s csak is Borbálát részesitette belőle. A két leány örökösödési perbe is bonyolódott, a melynek kezdetén Kata asszony az atyja után járandó minden jószágát 1695-ben 1200 frtért eladta sógorának, Niczky Pálnak. Borbála később azzal békéltette meg nővérét, hogy 1709-ben végrendeleti örökösévé tette. De ennek Kata asszony aligha vette hasznát; ez időn tul nevével nem találkozunk többé, ellenben Borbála még 1715-ben is életben volt.
Gábor, miként II. Ferencz, nem terjesztette tovább a családfát. Testvéréről Jánosról csak a bárói diplomából és Eszterházy nádor leszármazási bizonyitványából van tudomásunk. Oklevelekben neve sehol elő nem fordul. Ez mindenesetre feltünő dolog, a mit még feltünőbbé tesz, az a körülmény, hogy az a Sámuel, a ki a nádori bizonyitványban és bárói diplomában a Gábor testvérének Jánosnak a fia gyanánt szerepel, egy időtájban él és szerepel nagybátyjával Gáborral. Ha tehát János és Gábor csakugyan testvérek voltak, a mint azt a hivatkozott két okmány határozottan állitja, akkor tetemes időköz volt kettejök közt, Gábor jóval fiatalabb kellett hogy legyen Jánosnál, a kinek Pásztory Évától – a Pásztory Zsigmond és Ákosházi Sárkány Katalin lányától – született Sámuel fia 1665-ben már feleséges, holott nagybátyja még legényember s nem is agglegény.
A dolog azonban csak feltünő, de nem mondhatni, hogy lehetetlen. Hitelt kell adnunk Eszterházy nádor szavainak, annál is inkább, mert ő kétségtelenül jól ismerte a családi viszonyokat, hiszen maga mondja, hogy a korán árvaságra jutott Sámuel az ő udvarában nevelkedett föl. Eszterházyék viselték gondját, ők adták a katonai pályára. Mint gyermek ifju a hires-neves gr. Zrinyi Miklós (famosissimus Hungarić heros) fegyverhordozója kezdte az életet. Azután gr. Ladron Miklós horvát ezredében harczolt a francziák ellen. Mint első osztályu (primarius) kapitány részt vett Turine franczia marsall megölésében s a Goldscheiren melletti véres ütközetben.
A franczia hadjárat végeztével a tapasztalt vitéz katona idehaza talált hivatásának megfelelő alkalmazást. Fülek, Osgyán és Ajnácskő várak alkapitányja lett 1679-ben Koháry István főkapitánysága alatt._{N. R. A. 412 : 16.}* Mint ilyennek elég alkalma nyilt Tököly rebellisei ellen bátorságát kimutogatni. Fülek 1672. évi ostroma és bevétele följebbvalóját Koháryt fogságba juttatta, reá magára pedig a földi végzetet mérte. Az osztrák uralkodóház iránti hűséget hősi halállal pecsételte meg. Özvegye Fejérpataky Anna Mária és egy fiacskája: Gábor siratták gyámolójuk, mindenük korai kidöltét._{N. R. A. 998 : 39.}*
Fejérpataky Anna Mária, Fejérpataky Ráfaelnek a királyi titkos pecsét őrének és batelemovi és csisovi Csisovszky Zsuzsánnának volt a lánya. 1665 február 20-ikán már felesége Bellavics Sámuelnek. Mint ilyen osztozkodik e napon testvéreivel Fejérpataky Ferenczczel Zsuzsánnával és Lászlóval az atyai hagyatékon, a miből Anna asszonynak Nagy-Szombatban egy házhely, Bazinban egy ház és egy malom fele, Limbachban (Pozsony vármegye) három szőlő, Zukon (Nyitra vármegye) egy szőlő jutott._{N. R. A. 247 : 16, 17.}*
Bellavics Sámuel Bazinban élte házassága első éveit. Itt született, itt járta elemi iskoláit egyetlen fiók Gábor._{Bazin város előljáróságának 1727 február 7-ikén kelt bizonyitványa, melyben azonban a születés éve nincs kitüntetve. N. R. A. 412 : 37.}
* Bazinban laktában szorgalmas gazdának mutatta magát Bellavics Sámuel. 1667-ben 125 frtért zálogba veszi sógorának Fejérpataky Ferencznek «Palavovszki» nevü szőllőjét Limbachon._{N. R. A. 247 : 61, 63, 66; 247 : 67.}* 1671-ben pedig ugyanannak limbachi porcziójára és fél malmára 2100 magyar frt zálogkölcsönt ad. 1670-ben sógornőjének Fejérpataky Zsuzsánnának, a kinek 1668-ig különben gyámja is volt, bazini malomrészét veszi zálogba 100 magyar frtért._{N. R. A. 1714 : 35 és 412 : 19.}* E zálogösszegre 1676-ban Fejérpataky Zsuzsánna, ekkor már Dékány Jánosné, ujabb 300 tallért vesz föl s malomrészét 99 esztendőre leköti._{N. R. A. 247 : 15, 412 : 23, 1714 : 67.}*
A nyugodalmas polgári élet nem volt inyére Bellavics Sámuelnek; visszakivánkozott a katonai pályára. A király kilátásba helyezte neki az egerszegi főkapitányságot s arra exspectativa gratiat is adott neki, de addig is mig az megürül, a füleki alkapitányságot bizta rá._{N. R. A. 247 : 50.}* Emlitettük már, hogy Fülek ostrománál befejezte pályafutását.
Az uralkodóház iránt tanusitott hüségét azzal hálálta meg királya, hogy növendék fiát pártfogásába vette s a nagyszombati nemesi konviktusban neveltette. Erre a pártfogásra bizony szükség is volt. Sámuel úr katonáskodása alatt elhanyagolta gazdasági dolgait s vagyoni helyzete hirtelen halálával a legnagyobb rendetlenségbe jutott, úgy, hogy az özvegy a bazini Eierbach nevü szőlőjét 1687-ben kénytelen volt elcserélni Mathei Sámuel bazini kereskedő értéktelenebb szölőjével, csak azért, mert Mathei még 500 rénes frtot és egy pár pisztolyt adott ráadásul._{N. R. A. 1714: 75.}* A pisztolyra és pénzre bizonyosan a Gábor fiunak volt szüksége, a kit ugyan a polgári életre neveltek, mert Nagy-Szombatban a bölcsészeti és jogi tanulmányokat elvégezvén, ugyanott baccallauratust, Bécsben pedig doktoratust nyert, mégis szakitott pályájával s a katonaságra adta magát. Kezdetben (1690) furir, azután gr. Czobor Ádám ezredében adjutans és zászlótartó lett; rövid időn pedig hadnagyságra és szállásmesterségre emelkedett. Gr. Kollonics Ádám oldala mellett hét éven keresztül igen hasznos szolgálatokat tett; gyakran küldözgették kényes ügyekben választófejedelmekhez, főherczegekhez. Azután Keresztély Ágost szász herczeg – a későbbi esztergomi érsekprimás – csapatában adta igen sokszor jelét bátorságának és katonai leleményességének.
Hadi tényeit, szereplését a nagy szenvedélyességgel folytatott spanyol örökösödési háboruban I. József király bárói diplomája hosszasan, részletesen felsorolja. Mindezt nem akarjuk itten ismételni; csak azt az összbenyomást emeljük ki, hogy Bellavics Gábor valóban jeles katonai tehetség volt. Bátor és eszes, de sohasem kegyetlen. Humánus bánásmódjáért még ellenségei is becsülték. Majncz városa s a trieri választófejedelem arany lánczczal és éremmel ajándékozták meg. János Hugo trieri érsek egy ünnepélyes bizonyitványban dicséri jeles tulajdonságait._{N. R. A. 1617 : 16.}* Fülöp anjoui herczeg az aranygyapjas renddel ékesitette. A katonai rangfokozatokban gyorsan emelkedett. Rövidesen óbestere lett a tábornokká előlépett Gombos Imre ezredének. Főherczegek, választófejedelmek, magas rangu katonák méltatták barátságukra. Hire, neve a messze külföldön általánosan ismertté lőn, arczképét mindenfele mutogatták, verseket, dalokat szereztek róla. A belga szövetség meghivta a szövetséges hadak parancsnokságára. Elfogadta a meghivást, kilépett a császári seregből, melynek 18 esztendeig volt egyik legkiválóbb katonája.
Mint a szövetséges hadak ezredese igen sokat tett a harczképesség fokozására. Ezredét diadalról diadalra vezette. Különösen nagy mester volt a portyázásokban, a gyors mozdulatokban, melyekkel az ellenséget kifárasztotta. Egy kicsapás alkalmával 545 közlegényt, 1 őrnagyot, 11 kapitányt, 30 hadnagyot, 25 zászlótartót ejtett foglyul és 800 lovat zsákmányolt. A franczia várak főparancsnokának annyi bosszuságot okozott, hogy ezer birodalmi tallér jutalmat tüzött ki fejére.
Bellavics, hogy tekintélye annál nagyobb legyen a szövetséges hadak előtt, szerette volna megszerezni a kamarási méltóságot. E végből 1699 október 5-ikén Eszterházy Pál herczeg nádortól leszármazási bizonyitványt kért és kapott, azonban czélját nem érhette; a király csak aranysarkantyus vitézzé tette._{N. R. A. 247 : 49 és 998 : 29. A czimerekkel diszitett ősfa két példányban maradt fenn (N. R. A. 247 : 47). Az atyai ágon a következő leszármazás van: Sámuel, szülei János és Pásztory Éva a Pásztory Zsigmond és Sárkány Kata lánya. János szülei: Mátyás és Darabos Kata a Darabos László és Káldy Erzsébet lánya. Mátyás apja István, nagyapja Máté. Az anyai ágon: Fejérpataky Anna Mária, szülei Fejerpataky Rafáel és Csisovszky Zsuzsánna. A Fejérpataky Rafael szülei: F. György és Kelecsenyi Dóra. A Csisovszky Zsuzsánna szülei: Cs. János és br. Evancziczi Minkwicz Mártha.}* Később azonban magyar bárói rangra emelte. Bellavics maga folyamodott érte s a következő czimert kérte magának adományoztatni: kék pajzs alján szélesen elterülő, gyengén emelkedő, vörös és fehér virágokkal hintett dombon jobbról kardot tartó, nyitott száju, fölemelt farku koronás tigris, balról szintén kardot tartó, nyitott szája, kettős farka oroszlán ágaskodik. Az egymásnak szembe forduló két állat közösen tart egy hat küllejü barna kereket, mely felett birodalmi almával diszitett, felül vörös, alul fehér sávos herczegi sapka lebeg. A pajzson nyugvó három sisak középsőjén ezüst golyón lebegő haju, koronás istennő áll a ballábán, meztelen testét a zöld lepel csak itt-ott fedi. A jobb sisakon ezüst, a balon arany szárny terjeszkedik. Foszlányok ezüst-vörös, arany-fekete._{N. R. A. 247 : 51.}*
A Bécsben 1709 november 2-ikán kiállitott bárói diplomát Bellavics Gábor meg is kapta. Az I. József adományozta czimer némileg eltér attól, a melyet Bellavics kért. Nevezetesen a tigris és az oroszlán egy meztelen tőrért viaskodnak. Nem három, hanem csak két sisak van. A baloldalinak disze: kiemelkedő, meztelen tőrt villogtató, vörös nyelvü oroszlán; a jobboldalié: fehér (a festményen kék) lepellel gyengén takart, lebegő haju szerencse istennő (Fortuna) áll ballábán az éggömbön (globus coelestis), jobb kezében tengerszemmel (marino oculo, a rajzban ezüst háromszögben veres szem) diszitett vörös zászlót lobogtat. Foszlányok: sárga-fekete, fehér-vörös._{Eredeti. N. R. A. 247 : 52.}*
A bárói diplomába csak a Bellavics Gábor neve van beiktatva. Feleségéről nincs emlékezés, pedig, már 1702-ben nős volt. Felesége: nemes Zechner Eleonora Zsófia volt, a kiről nevén kivül egyebet se tudunk. Házasságukból nem született gyermek.
Gábor ezredes sok dicsőséggel, de kevés anyagi haszonnal vált meg a spanyol örökösödési háboru végével a katonaságtól. Mint aféle katonaembernek semmi érzéke és természete se volt a földi javak megbecsüléséhez. Mint vitéz katonának bizonyosan jó fizetése volt, de ő a mit szerzett, azonnal el is költötte. Mikor a polgári életbe lépett, folytonosan anyagi gondokkal kellett küzdenie. A hivatalos hatalom gyengén jutalmazta érdemeit. Még legtöbb gondoskodással viseltetett iránta a nádor; hg. Eszterházy Pál, gyermekkora óta atyai jóltevője. 1700 augusztus 17-ikén neki adományozta a Tökölyhez pártolt Buday Lázár révkomáromi kuriáját s tartozékát 32 jobbágytelekig, melybe a beiktatást a győri káptalan teljesitette._{N. R. A. 412 : 46 és 998 : 30.}* Két év mulva (1702 márczius 22-ikén) ujabb adományban részesitette. Riedel György magvaszakadt ingó és ingatlan javait, jelesül Veszprém városában egy házat és majorságot adományozott neki s a beiktatással a veszprémi káptalant bizta meg._{N. R. A. 998 : 32 és 1683 : 45}*
Bellavics rendezetlen anyagi viszonya különben már gyermekkorától kezdődik. Atyja hirtelen halála nagy zavarba ejtette családját. Nagybátyja, Fejérpataky László a Gábor gyerek feletti gondnokságot rosszul viselte. Az atyai ingóságok, készpénz, arany-ezüst marha, hadi szerelvények elkallódtak a kezén s Maholányi János királyi személynök és Csemniczky Gáspár nógrádi alispán közbenjárására se tudott róluk beszámolni._{N. R. A. 247 : 21.}* A kamara és a hadipénztár is mostohák voltak iránta. A hadipénztár évekig adós maradt őrnagyi fizetésével. A Gombos-ezred nyolcz tisztjének bizonyitványa szerint arra a négy évre, melyet Bellavics az ezredben mint főstrázsamester, töltött 15739 frtot érdemelt ki, de csak 2253 frtot kapott. A kérdőre vont hadipénztár azonban 1717 május 28-ikán kimutatta, hogy a követelés hibás alapon van számitva, mert a hátralék nem 13540 frt, hanem 1466 frt._{N. R. A. 247 : 44, 45.}*
Az atyja zsoldhátraléka miatt is volt követelése Gábornak, melynek kiegyenlitését anyjával együtt többször sürgette, de hasztalanul s mikor Gábor ur 1717-ben egyenesen a felséghez fordult, a hadipénztár azt válaszolta, hogy arról, mintha Bellavics Sámuelnek 1679 márczius 10-ikétől 1682 szeptember 9-ikéig terjedő szolgálatáért még 1625 frt járna, nem tud semmit; a kamara pedig azzal ütötte el a dolgot, hogy a követelés már elévült; ha volt valami alapja, előbb kellett volna érvényesiteni._{N. R. A. 247 : 43, 45.}*
Őstől maradt anyai jószágainak visszaszerzése se sikerült, jóllehet sokat fáradozott benne. Már 1700-ban átveszi anyjától és unokatestvérétől Fejérpataky Rebeka Judittól (a ki Fejérpataky Rafáel fiának Ferencznek és Óchay Borbálának volt a lánya, kisfaludi Kelkó Istvánnak pedig a felesége) a családi irományokat s a nyitrai káptalanban megbizatást állittat ki a családi vagyon kikeresésére._{N. R. A. 412 : 36.}* Mindjárt nyomban ünnepélyes óvást is emel a nádori itélőmester előtt a bazini piarista atyák ellen, a miért azoka limbachi malmot a Fejérpataky jus ellenére elidegenitették Péterffy János kamarai tanácsosnak._{Orsz. ltár, Actus solennes 3 : 497.}* Azonban a Bellavics Gábor fáradozásának foganatja nem is lehetett. Apránként kiderült, hogy a keresőben levő vagyont vagy az édes anyja, vagy Fejérpataky Ferencz és felesége idegenitgették el olyan törvényes és jogos uton-módon, hogy az adásvételi ügyletek megsemmisittetéséről szó se lehetett; úgy, hogy Gábor úr egyébb elégtételt nem vehetett magának, mint annyit, hogy 1712 június 25-ikén Meskó Ádám nádori itélőmester előtt nyilvánosan tiltakozott anyja és Óchay Borbála ellen, a kik, míg ő 12 éven keresztül a csatatéren ő felsége szolgálatában fáradott, a Fejérpataky javakat, u. m. a limbachi kuriát, malmot és serházat, a bazini malmot és szőllőket a gr. Pálffyaknak eladták az ő megröviditésével._{Orsz. ltár, Actus solennes 3 : 566. Protec. jurid. judias curić pag. 738. N. R. A, 1714 : 74.}*
Ilyen viszonyok közt nem csoda, ha a jó életmódhoz szokott ezredes szerzeményi birtokait se tudta megtartani. Igy 1702 június 7-ikén kénytelen volt eladni a francziskánusok kolostora melletti győri házát 3240 frtért Liptay Ferencz győri kanonoknak. A pénzhez azonban nehezen tudott hozzájutni; Liptay hirtelen meghalt, épen akkor, mikor Bellavics hadban volt s mikor haza került a kanonok hagyatékából csak 1716-ban tudott hozzájutni a még hátralékos 2000 frthoz._{N. R. A. 412 : 8 és 46.}*
A rastadti béke (1714.) végét vetvén a spanyol örökösödési háborunak, Bellavics Gábor katonai pályájának is vége szakadt. Haza tért Magyarországba; de itt állandó lakásra nem talált. Bazinban, Limbachon az anyai birtokokból semmije se maradt; szép győri háza is idegen kézre került. A Csalóközre vonta meg magát, hol Nagymagyaron, hol Olgyán, részbirtokain.
Még a csatamezőn aratta a babérokat, mikor hirét vette, hogy felesége Bécsben meghalt. Talán ez is közre hatott, hogy helyét huzamosan sehol se lelte. Nagymagyari gazdaságát növelendő, az Urbinyi Pál és felesége szomszédos földjét 1000 talléron megvette. De fizetni nem tudott s az eladók 1717-ben visszavették tőle birtokukat._{N. R. A. 1086 : 25.}* A következő évben már Felső Semberben (Hont vármegye) lakott. Ügynökösködésből tengette magát.
A kismartoni inspektorrá kinevezett Czettó András helyére kamarai ágenségre pályázott; de a kamara nem találta alkalmasnak, jóllehet fizetés nélkül ajánlkozott. Más egyéb hivatalokra is óhajtozott, mint a m. udv. titkárságra, sőt kir. jogügyigazgatóságra is.
Állását, befolyását mégis gyümölcsöztetni tudta. Már 1698-ban olyan egyességre lépett br. zombori Lippay Ferenczczel, hogy ha ennek Saskő és Kasza várak miatt a fiskussal folyó perét szerencsés dülőre juttatja, 10.000 frt honorariumban részesül._{Actus solennes 3 : 3864.}*
Valami Eisenfurt nevü ember nevében a kismartoni harminczados ház végett folytatott a fiskust zaklató pert. Az özv. Aspermont grófné Rákóczi Juliánna Borbála és Megyery Gábor táblai ülnök közt folyó perben szintén sok bosszuságot okozott a fiskusnak._{N. R. A. 1454 : 8 és nádori ltár, lad, 33, fasc. 8 nro 39.}*
Törekvéseit nem mindig koronázta siker s e feletti haragjában a kamarával összeütközésbe jutott. Haragja nemtelen bosszura tüzelte. A kamarai tanácsosok ellen gyanusitó följelentéseket tett, ágenskedéssel, hivatalos állásuknak saját anyagi hasznukra kihasználásával s ennélfogva a rájok bizott hivatalos ügyek igazságtalan ellátásával vádolván őket._{N. R. A. 998 : 40 és 1454 : 8.}* Bizonyitani azonban nem tudott, minek következtében följelentései rágalmazás jellegét viselik magukon.
Rátkay Péter Antal tanácsost pl. azzal vádolta, hogy egy sehonnai parasztnak Ferner Ferencz Jakabnak pénzért nemességet szerzett, pedig hát Ferencz gazdag polgári családból való volt s az Ausztriában és Magyarországon üzött nagy kereskedése révén szerzett érdemeiért kapott nemességet. Ezzel a váddal illetlen volt Bellavicsnak előhozakodni, mert holmi portékák ára fejében adósa maradt Ferencznek s ez csak per utján tudott követeléséhez hozzá jutni._{Actus solennes 3 : 3758 és N. R. A. 1454 : 8.}*
Szorult anyagi helyzetére mutatnak a kétségbe esett perek, melyeket folytatott. A családi iratok közt talált egy kötelezvényt, melyet Dvornikovics Miklós udv. lajstromozó és Farkas András győri harminczados adtak volt a Fejérpataky Rafaeltől fölvett 800 aranyról. Hosszas perlekedés után kiderült, hogy a kölcsön már rég ki van fizetve._{N. R. A. 1743 : 58.}*
Anyai nagyatyja iratai közt talált még egy másik adóslevelet is: a gr. Széchy Anna Máriáét; de azt se érvényesithette, jóllehet a kamarát kérdőre vonta, hogy a Széchy Mária vagyona elkoboztatott-e akkor, mikor férje, Wesselényi Ferencz nádor, megnótáztatott? s ha igen, kinek vagy kiknek a kezén vannak azok a birtokok?_{N. R. A. 247 : 42.}*
1718-ban nagy merész tettre határozta el magát. Sanyaru helyzetén gazdag házassággal akart segiteni. Hogy mint kérő nagyobb nyomatékkal léphessen föl, magas állásra szerette volna magát kineveztetni. Az üresedésben levő aradi főispánságot kérte 1718 augusztus 27-ikén a nádortól. Kérését nem rátermettségével indokolta, hanem azzal, hogy nálánál alacsonyabb sorsu köznemesek is viselnek hasonló hivatalt a csongrádi főispánságot Bertóthy István, a torontálit Jósika, a zarándit Klobusiczky, a bodrogit valami Macskássy, mind megannyi egyszerü nemes (!) ember._{Orsz ltár, nádori iratok, lad 36. fasc. 5 nro 38, 39.}* Rövidesen felvilágositották, hogy a mit kér, nem neki való magas hivatal. Tiz nap mulva már megelégszik udvari tanácsosi czimmel is. Hisz ez olyan kisszerü dolog, puszta czim, a mely kijár minden itélőmesternek, czimzetes püspöknek, polgármesternek, sőt alább valóknak is. Ezt a kivánságát a nyitrai püspök: gr. Erdődy László Ádám támogatására végre teljesitették is._{Nádori iratok, lad 36 fasc. 5. nro 52., 70.}*
Most már mint báró, ezredes, aranysarkantyus vitéz és udv. tanácsos kellő méltósággal jelenhetett meg arája: gr. Gossau Filippina Sarolta kisasszony előtt. 1718 deczember 8-ikán Bécsben kötötték meg a házassági szerződést több osztrák és cseh főúr jelenlétében. A szerződés értelmében a menyasszony azonnal 2000 frt készpénzt hoz és fizet a vőlegénynek. Az örömapa kötelezi magát, hogy leányát illően részesiti vagyonából; az anyai vagyon fele része pedig a vőlegényt illeti. Ezzel szemben Bellakovics leköti nagymagyari, olgyai és böszteleki (?) 12 nemesi és 5 jobbágy telkét 10,000 frtban, a mely ha a 8 perczentet be nem hozná, a hiányzó részt pótolni fogja. A pozsonyi házat teljes fölszereléssel 4000 frtban átadja a menyasszonynak, azonfelül az esküvő után 4000 frtot. 50–60,000 frt kint levő követeléséből, ha behajthatja, 10,000 frtot móringol feleségének. A további szerzemények közösek._{Eredeti. N. R. A. 247 : 36.}*
Ezek a szerződésnek anyagi érdekü pontjai. Mindenesetre olyan kikötések – legalább a vőlegény részéről –, melyet könnyebb volt megigérni, mint megtartani. A szomoru kiábrándulás ideje gyorsan bekövetkezett. A menyecske hamarosan tapasztalni volt kénytelen egyebek közt azt, hogy a férje által részére lekötött birtokok a valóságban nem léteznek, a nagy öszszegü követelések pedig a lehető legingatagabb alapon nyugosznak. A mézesheteket nyomon követte az elválás. Alig nyolcz hónap mulva Bécsbe kellett mennie Bellavicsnak, a válóper dolgában. Ott 1719 augusztus 16-ikán 50 frtot vesz föl gr. Volkra János Ottó veszprémi püspöktől, mint olyan ember, a kit felesége koldusbotra juttatott (propter conthoralem meam ad incitas redactus).
Gossau grófnő nem szerepel többé, mint Bellavics Gábor felesége. Ellenben az 50 frtos kötelezvényt még 1721-ben is ott találták a Volkra hagyatékában, jóllehet annak kiváltására három hónapot kötött ki Bellavics. Megfizetésétől s a további zaklatásoktól csak a püspök káplánjának az a vallomása mentette meg, hogy a püspök halálos ágyán elengedte a tartozást._{N. R. A. 247 : 38,. 39, 40.}*
Ettől kezdve lassu tengődés volt az egykori vitéz ezredes élete. Apró-cseprő ügyeket vitt, tyúkprókátoroskodott. A pozsonyi Orsolya és Klarissza apáczák meg-megbizták egyes ügyeik rendezésével. 1724-ben az esztergomi káptalan bizza rá 2000 frtos követelésének behajtását a Franck János örökösein._{N. R. A. 247 : 27, 999 : 57. 59. Actus solennes 3 : 406.}*
Tehetősebb ismerősei máskép is igyekeztek rajta segiteni. Aranyosmaróthi Paluska György az esztergomi herczegprimás jószágkormányzója Báhony község dézsmáját árendába adta neki. Pálffy nádor fiskális jószággal ajándékozta meg, a minek birtokába azonban nem léphetett, mert holmi «gaz parasztok» ellenmondásukkal megakadályozták benne._{N. R. A. 999 : 58. Nádori iratok, lad 36. fasc. 7 nro 51.}*
Élte utolsó éveit a nyitrai püspök kegyelem kenyerén tengette. Imrhe János Ferencz a püspök titkára 1727 április 5-ikén raptissime arról értesiti a kamarát, hogy Bellavics Gábor a galgóczi várban szélütésben meghalt. Hagyatékában nem találtatott más csak néhány oklevél, melyek leginkább a Fejérpataky család birtokpereire vonatkoznak. Az is kitünik belőlük, hogy Bellavicsnak Nagy-Magyaron és Olgyán némi zálogos porcziói voltak. Ezt azért jelenti be Imrhe, hogy a denunciálásért járó egyharmad részt a kamarától megkaphassa, mert Bellavicstól magától többször hallotta, hogy vele kihal a családja, nem lévén se fi-, se nő maradéka._{N. R. A. 1466 : 12.}*

Dr. ILLÉSSY JÁNOS.

VEGYES.

Tinódi Sebestyén armálisa.
(Egy szövegrajzzal.)

Dr. Szádeczky Lajos a Gálosi Donáth család marosvásárhelyi oklevelei között megtalálta a XVI. század hirneves lantosának, Tinódi Sebestyénnek czimerkérő folyamodványát és czimerlevelét. Felfedezéséről az Erdélyi Múzeum ez évi 7. füzetében számolt be s közölte a két nagyérdekü oklevél szövegét.
Miután a szerkesztőségnek az armális kikölcsönzése czéljából tett lépései nem vezettek eredményre, csak az Erdélyi Múzeum közleménye alapján ismertethetjük meg olvasóinkkal a becses leletet.
A czimerkérő folyamodvány nincs keltezve, de hihetőleg 1552-ben nyujtatott be, miután az armális 1553 augusztus 25-ikén kelt. A szokott rövid fogalmazásban tartalmazza a kérvényező azon esedezését, ajándékozza meg őt Ő felsége nemességgel és czimerrel. Aláirva Sebastianus Litteratus de Thynod. A felfedező szerint az egész kérvény Tinódi irása. Hozzá egy czimerrajz van mellékelve (?), «azonos azzal, a mely a Tinódi Cronicája kolozsvári 1554. kiadványa végén látható».

Tinódi czimere az 1554-ki Cronica utolsó lapján.

A vándor költő kérésének rövidesen eleget tett I. Ferdinánd király. Úgy lehet, befolyásos pártfogói voltak Bécsben, a kik nem resteltek egy-két jó szót szólni érette s ugyan felmagasztalták a lantos diák művészetét az uralkodó előtt. Erre vallanak a czimerlevél szavai, a melyek szerint Sebestyén «arte canendi, historiarumque in lingua Hungarica in rhytmos eleganti compositione» a teremtő Isten kegyelméből korának többi költőit felülmulta, miért is a király őt s általa gyermekeit: Farkast, Sándort, Károlyt, Margitot és Juditot a nemtelen állapotból kiemelvén, Magyarország nemesei sorába igtatja.
A nemességgel Tinódi megkapta az általa kért jelképes czimert is, a melyet az oklevél e szavakkal ir le: «in scuto, dextra parte rubeo sinistra vero ceruleo colorabus distincto, parte rubeo manum ceruleam hominis frameam nudam supra manubrium comprehensam, in cerulea vero parte scuti lutinam sive testudinem crocei coloris; scuto galea militaris diffusis laciniis ac variegatis imposita est, unde manus nudum gladium supra manubrium comprehensam eminet ...» A czimer tehát a Cronica 1554-iki kiadásában láthatótól némileg eltér, mivel a Ferdinánd király által adományozott czimer: vörössel és kékkel hasitott pajzson, a jobb osztályban egy szablyát a markolat fölött tartó kéz, a balban sárga (vagy arany) lant, mig a Cronica fametszetén a pajzs osztatlan, s jobb széléből a leirt módon szablyát tartó, a balból lantot fogó kéz nyúlik ki, felül egy, S. T. betükkel megrakott mondatszalag által kisérve. Az oklevélben a czimer nincs lefestve; helye üresen maradt, bizonyosan azért, mert a szegény poétának nem volt rá költsége, hogy megfizesse a kanczellária piktorát.

U. R.

198Adalékok az Aba nemzetség genealogiájához.

I. A Lőrinczi ág.

Karácsonyi munkájában ez ágat e néven hiába keressük. De megtaláljuk adácsi és atyinai elnevezés alatt. Pedig e kettő csak egy főágnak elágazása, mint azt jelenleg bebizonyitom.
Az atyinai ág «messze-messze szakadt az ősi fészektől s még nyoma sincs, mikor s miért távozott?»_{Karácsonyi, Magyar Nemzetségek, I. k. 46. l.}* Hogy mikor szakadt el teljesen, pontosan meghatározhatjuk: 1335-ben.
Egy szűkszavu regeszta_{Századok, 1887. évf. 76. l.}* Aba nb. Bernát fia Péterfi Miklóssal ismertet meg, ki 1337-ben Adács hevesmegyei falu részét 60 garasért eladja Kompolthy Imrének. Ez ágat nevezi Karácsonyi Adácsinak.
De Adácsról 1335-ben is van szó._{Anjoukori Okmtár, III. k. 142. l.}* Péter bácsi prépost előtt Lőrinczy Lőrincz fiai János és Péter, Jakab fia János, Miklós fia Péter nemesek átengedik Zohana (Zohna) és Adach ujvármegyei, Leurenchy és Bay, valamint összes többi birtokaikat «in quolibet comitatu ultra Danubium ex parte civitatis Waciensis» Lőrinczy Péter fiának Miklósnak, avval a kikötéssel, hogy semmi jussa se legyen azokhoz a birtokokhoz, melyek «ex alia parte Danubii, videlicet ex parte civitatis Strigoniensis» feküsznek.
Lőrinczy Péter fia Miklós nem lehet más, mint Bernát fia Péter fia Miklós, tehát Aba nb. s többi Lőrinczyek «generaciones et proximi sui», tehát szintén Abák. De kik?
Ily nevekkel:

Lőrincz; Jakab; Miklós; János 1335; Péter 1335; János 1335; Péter 1335

csakis az atyinai ágnál találkozunk:_{Karácsonyi, id. h . 5. Jakab fia Jakab, tévesen Jakab fia János helyett. L. Anjoukori okmtár, III. k. 331. l.}* II. Lőrincz 1277–1290; I. János 1317–1340; I. Péter 1317–1340; Miklós 1317–1318; Jakab 1317–1324; II. Péter 1324–1340; János 1338–1340

S hogy csakugyan ők ezek, mutatja, hogy magoknak az «ex parte civitatis Strigoniensis» fekvő birtokokat tartják meg.
A Bernát nevet az Abáknál csak egyszer találjuk. Azért szerintem csakis az eredeti oklevél dönthetné el, vajjon nem-e olvasási hiba Merhart helyett?
A nemzedékrend tehát igy alakul:

Adácsi ág.; I. Péter; Atyinai ág; Bernát (? Merhard?); I. Lőrincz 1250–1275; II. Péter; II. Lőrincz 1277–1340 «Nyéky»; Lőrinczy I. Miklós 1335–1337; I. János 1317–1340; II. Péter 1317–1340; II. Miklós 1317–1318 ~ Monoszló nb. Egyed leánya; I. Jakab 1317–1324; III. Miklós 1358–1359; III. Lőrincz 1358–1365; II. János 1335–1340 még gyermek.; IV. Péter 1324–1340; V. Péter 1373–1377; I. László 1373–1377

II. Az Aba nb. Makranczyak.

Makrancz abaujmegyei falu a Kanyapta völgyben, hol az Aba nb. Szikszai ág birtokainak egy része feküdt név szerint; Kény, Reste, Buzita, Nagy-Ida.
A Makranczyak: János fiai Simon és László Hevesben is birtokosok voltak: Átányon.
Makrancz emlitett fekvése, a Hevesben való birtoklás, továbbá azon körülmény, hogy körülbelül egy időben szerepelnek az Aba nb. (Szikszai) János fiai Simon és László és Makranczy János fiai Simon és László, bizonyossá teszik, hogy ezek egy és ugyanazon személyek.
A szikszai ág őse, Marhard, Dadán (Szabolcsmegye) is birtokos volt, mely föld valaha a százdi monostor alapitójának tulajdonát képezte. A Makranczyak Százd körül igyekeznek birtokot szerezni: Mező-Csáthon._{Anjoukori okmtár, III. k. 496. l.}* Ez a tény is igazolja feltevésemet.
Az utóbbi adat a szikszai ágnak a többi Aba-ágakhoz való rokonságát is megállapitja, mit a következő stemmával akarok megvilágitani.

Százdi főág; Százd-monostori ág; Szikszai ág.; Debrő-monostori ág; Strügy-monostori ág (Karácsonyinál Bodrog-kereszturi)

Ifj. KÁLLAY UBUL.

199TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1901 november 28-ikán ülést tartott, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt. id. Bánó József és Fejérpataky László másodelnökök, Schönherr Gyula titkár, Ádásy Antal jegyző, Tóth Árpád pénztárnok, Borovszky Samu, Csánki Dezső, id. Dániel Gábor, Dézsi Lajos, Illéssy János, Kammerer Ernő, Pettkó Béla, ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, zd. Szannyei József és Varjú Elemér ig.-vál. tagok vettek részt.
Az elnök az ülést megnyitván, Varjú Elemér ig.-vál. tagfelolvasta «A Szalók nemzetség» czimű dolgozatot, a mely nyomtatásban a Turul jelen füzetében lát napvilágot.
A folyó ügyek élén a titkár jelentést tett Meliórisz Béla lev. tag elhunytáról. Az ig.-választmány a társaság munkás tagjának elvesztése felett jegyzőkönyvileg fejezte ki sajnálkozását.
A titkár bejelentésére az ig.-választmány örömmel vette tudomásul, hogy Budapest székes főváros könyvtára 200 koronával az alapitók sorába lépett. Uj tagokul megválasztattak 1901-től: Nemeskuti Rexa Arthúr Budapesten (aj, a titkár), 1902-től Dőry Ferencz dr., országos levéltári fogalmazó Budapesten (aj. Csánki Dezső) és Fialka Gusztáv dr., gyakorlóorvos Budapesten (aj. a titkár).
Az igazgató-választmányban megüresedett helyre az ülést megelőző napon beérkezett és az ülésen felbontott ajánló levélben id. Szinnyei József és Áldásy Antal ig.-vál. tagok Kollányi Ferenczet ajánlották, ki is titkos szavazás utján 12 szavazattal 2 ellenében a társaság ig.-választmányi tagjává megválasztatott.
A magyar czimeres emlékek I. füzetéből a Franklin-társulattól átvétetett 480 teljes és 20 csonka példány. Ebből szétküldetett köteles példányokul 4, a Magyar Tud. Akadémia elnökségének és a történelmi bizottság tagjainak 27, a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának 1, a társaság igazgató-választmánya tagjainak 47, az alapitó- és pártoló tagoknak 131, a szerzőnek 5, a hirlapoknak 12 darab. A fenmaradó példányokból 230 db az elnökség által megállapitott és az igazgató-választmány által jóváhagyólag tudomásul vett feltételek mellett Ranschburg Gusztáv könyvkereskedőnek adatott bizományba.
A szeptember 26-iki igazgató-választmányi ülés a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. részének szerkesztésével Illéssy János és ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagokat bizván meg, felhivta őket a szerkesztési tervezet kidolgozására. Az ifj. Reissig Ede által bemutatott tervezet az ülésen felolvastatván, hosszabb eszmecsere után elhatároztatott, hogy az kinyomatva az igazgatóválasztmány tagjainak megküldetik és egy legközelebb tartandó rendkivüli ülésen fog tárgyalás alá vétetni.
A pénztárnok jelentést tett a társaság vagyoni állapotáról, mely az ülés napján a következő volt: Bevétel 8333 kor. 79 f., kiadás 6593 kor. 20 f., maradvány 1740 kor. 59 f. Vagyonállás: értékpapirokban 25,000 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv tartalék-alapja 200 kor., pénztári készlet 1740 kor. 59 f., összesen 32,340 kor. 59 f.
A pénztár és az évi számadások megvizsgálására s az 1902. évi költségvetés előkészitésére az ig.-választmány id. Szinnyei József elnöklete alatt Borovszky Samu és Éble Gábor ig.-vál. tagokat küldte ki.
A napirend ezzel ki levén meritve, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Borovszky Samu és id. Szinnyei József ig.-vál. tagokat kérte fel.
Ezután zárt ülés következett, melyben a titkár bemutatta azon társulati tagok névsorát, a kik öt évnél régebbi idő óta tartoznak tagdijaikkal. Az igazgatóválasztmány ezek egy részét törülte a tagok sorából, a többieket a társulati ügyész utján rendelte tartozásaik törlesztésére felszólitani. S ugyanez alkalommal a titkár előterjesztésére elrendelte mindazon tartozások törlését, melyek oly társulati tagok után maradtak fent, a kik elhalálozás vagy kilépés folytán már megszüntek a társaság kebelébe tartozni.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság deczember 13-ikán tartotta meg nagygyülését, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt id. Bánó József másodelnök, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antaljegyző, Tóth Árpád pénztárnok, Barabás Samu, Borovszky Samu, Csoma József, id. Daniel Gábor, Illéssy János, Karácsonyi János, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, Nagy Gyula, ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Tagányi Károly, ig. választmányi tagok, Daróczy Zoltán, lev. tag, Géczy Dezső, Gyarmathy Sándor, báró Györffi Samu és Horváth Sándor évdijas tagok, továbbá özvegy Nagy Ivánné és Szontágh Antalné mint az elnökség által meghivott vendégek vettek részt.
Báró Radvánszky Béla elnök a nagygyülést megnyitván, Karácsonyi János ig. vál. tag felolvasta emlékbeszédét néhai Nagy Iván társulati másodelnök felett. Az emlékbeszéd a Turulban fog megjelenni.
Ezután Schönherr Gyula titkár tett jelentést a társaság 1901. évi működéséről, mely egész terjedelmében a Turul jelen füzetében közöltetik.
Tóth Árpád pénztárnok bemutatta részletes jelentését a pénztár és a társaság vagyonának állapotáról. E szerint a pénztári eredmény a nagygyülés napjáig a következő adatokat mutatja:
Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1900-ról 590 kor 54 fill.

1. Értékpapírok kamatai (24,800 kor.
   koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbank
   nyer.-kölcsönkötvény után 4%) 996 „ – „

3. 5400 kor. be nem fizetett alapítvány után 5% 240 „ – „

4. Pártoló tagok után befolyt 2479 „ 70 „

5. Évdijas tagok után befolyt 2309 „ – „

1. A Középkori Czimeralbum I.
   és II.kötetének kiadására (a) a
   takarékpénztárban elhelyezett összeg
   a kamatokkal együtt 521 kor. 18 f.;
   b) a M. Tud. Akadémia segélyei 1200 kor.) 1720 „ 18 „

7. A társulati kiadványok eladásából 616 „ 30 „

8. Alapitvány-befizetés 600 „ – „

9. Postai megbizások költségeiből megérült 39 „ 04 „

10. Rendkivüli bevétel 22 „ 37 „

Összesen 9614 kor. 13 fill.

Kiadás.

1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor.,
   jegyző 400 kor., pénztárnok 500 kor.) 1500 kor. – fill.

2. Pénztárnoknak külön pótléka 100 „ – „

1. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai
   (a) 25 iv irói díja a 48 kor. 1200 kor.;
   ) szerkesztés ivenként 10 k., 250 kor.) 1055 „ – „
2. A Turul 4 füzetének nyomatása és
   egyéb irodai költségek fejében 1410 „ 39 „

5. Szinnyomatok készitése 620 „ – „

6. Metszetek, rajzok készitése 219 „ 88 „

7. Postai megbizások 68 „ 30 „

8. Irodai átalány 120 „ – „

9. Társulati szolga dijazása 120 „ – „

1. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak,
   másolatok stb. 224 „ 25 „
2. A Középkori Czimeralbum I. és II.
   kötetének eddigi költségei 582 „ 44 „

12. A Nemzetségi Zsebkönyv folytatására – „ – „

13. Tőkésités 568 „ 94 „

14. Rendkivüli kiadás 32 „ – „

Összesen 6621 kor 20 fill.

Készépénz 2992 kor 93 fill.

Vagyonállás:

1. Értékpapírokban (24,800 k. koronajáradék,
   200 k. jelz. hitelbank nyer. kölcs.-kötvény) 25,000 kor – fill.

2. Kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 „ – „

3. Kötelezvény nélküli alapitványok 1000 „ – „

Az alapitványok összege 30,400 kor. – fill.

4. A Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 200 kor. – fill.

5. A bent kimutatott készpénz 2992 „ 93 „

Vagyon 1901 decz. 12-én 33,952 kor. 93 fill.
Minthogy a választmány a számadások megvizsgálása felől már intézkedett, a nagygyülés a pénztári kimutatást ideiglenesen tudomásul vette.
A napirend után Áldásy Antal jegyző bemutatta Doby Antal lev. tagnak a gróf Andrássy család történetét tárgyaló dolgozatát, melynek kéziratát a szerző azzal az ohajtással küldött meg a társaság elnökségének, hogy az a nagygyülés elé terjesztessék. A nagygyülés a társaság buzgó tagja irodalmi munkásságának ez ujabb eredményéről tudomást véve, a munka bemutatásában megnyilatkozó figyelemért köszönetet mondott.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Kollányi Ferencz ig. vál. és Horváth Sándor évijas tagokat kérte fel, s ezzel a nagygyülés véget ért.
Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1901. évi működéséről.
Tisztelt Nagygyűlés!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak fennállása 19-ik évében kifejtett munkásságáról kivánva titkán tisztemből kifolyólag beszámolni, jelentésemet két részre osztom. Az elsőben társulati életünk külső lefolyásáról, annak főbb eseményeiről adok számot; a második részben azoknak a tudományszakoknak a terén elért eredményekről törekszem hű képet nyujtani, melyek művelése társaságunk tulajdonképeni feladata.
Mindenekelőtt a társaság tagjainak számában beállott változásokról kell megemlékeznem, mert tagjaink létszáma fejezi ki látható alakban annak az érdeklődésnek mértékét, melylyel a magyar társadalom társaságunk és czéljai iránt viseltetik és ez nyujt alapot azon anyagi eszközök mértékének megállapitásához, a melyek felett czéljaink elérésére irányuló törekvésünkben rendelkezünk.
Sajnos, a lefolyt év eredménye ebben a tekintetben nem mondható teljesen kielégitőnek. Társulatunk tagjainak száma mult évi nagygyülésünkkor 531 volt, ezek között örökös alapitó 6, 400 koronás alapító 35, 200 koronás alapitó 32, összesen 73 alapitó tag (itt természetszerüleg elhunyt alapitóinkat is számitásba veszem, kiknek alapitványaik örök időkre helyet biztositanak őtagjaink névjegyzékében), továbbá 143 pártoló és 315 évdijas tag. A lefolyt évben alapitó tagjaink száma egy 401 koronás és egy 200 koronás alapitóval 75-re emelkedett, s pártoló tagjaink közé egy, évdijas tagjaink közé 12 uj tag vétetett fel. E gyarap
odással szemben azonban – egy elhunyt 400 koronás alapitónkon kivül – elhalálozás, kilépés, illetőleg törlés utján pártoló tagjaink száma hattal, az évdijasoké tizenkilenczczel kevesbedett. Van tehát most 4 élő és 2 elhunyt 1000 koronás, 24 élő és 12 elhunyt 400 koronás, 25 élő és 8 elhunyt 200 koronás alapitónkon kivül 138 pártoló és 308 évdijas tagunk; összes élő tagjaink száma 499 s az elhunyt alapitókkal együtt 521. E szám tizenkettővel kevesebb a tavalyi létszámnál, a mi egy aránylag kevés tagból álló társaságnál mindenesetre jelentékeny csökkenés és nem nagy biztatásul szolgálna a jövőre, ha nem szállitaná le jelentőségét az a körülmény, hogy a névjegyzék szigoru reviziója kapcsán eszközölt törléseknek olyanok estek áldozatul, a kik, mint makacs nemfizetők, csak névleg voltak tagtársaink közé sorozhatók, s ha nem merithetnők, épen a legujabb belépések számából, azt a reményt, hogy ujabb irodalmi vállalataink – melyekről jelentésem további folyamán lesz szó – ujra fel fogjuk kelteni a társaság iránt a magyar társadalom érdeklődését.
A társaság tisztikarában két jelentékeny változás állott be. Mult évi nagygyűlésünkön töltetett be id. Bánó József ig. vál. tag személyében a második másodelnöki szék, mely még boldogult Szilágyi Sándor másodelnökünk halála óta állott üresen, s két esztendei várakozás után ekkor lett elnökségünk létszáma ismét teljessé. A Turul szerkesztéséhez pedig az igazgató-választmány ez év elején Varjú Elemér igazgató-választmányi tagtársunkat adta a jelentésttevő titkár mellé társul, mi által társulatunk egyik legtevékenyebb tagja és a folyóirat buzgó munkatársa füzetett az eddiginél is szorosabb kötelékkel a társaság érdekéhez.
Igazgató-választmányunk kebelében két hely üresedett meg, s ezek egyike lett a nagygyülésünket megelőző ülésen az alapszabályunk által előirt módon betöltve. Az uj igazgató-választmányi tag, Kollány Ferencz, a társaság kebelén kivül, de tudományos feladatainkkal szoros kapcsolatban álló téren kifejtett irodalmi munkásságával tette magát érdemessé a megválasztatása által iránta megnyilatkozó bizalomra.
A személyi változásoknál fájdalmasan kell megemlékeznem társaságunk halottjai felől, s névszerint kell megemlitenem báró Nyáry Béla alapitónkat és Meliórisz Béla korán elhunyt tagtársunkat, kit, mint a Turul buzgó munkatársát, egy év előtt választottunk levelező tagjaink sorába.
Az igazgató-választmány, mely alapszabályaink értelmében a társaság kormányzására hivatva van, ebbeli feladatát a lefolyt évben négy rendes ülésén teljesitette. A február 28-iki ülésén foglalta el az uj másodelnök, id. Bánó József, első izben az elnöki szé ket. Ez ülésen tette meg az igazgató-választmány kötelességszerüleg, a társaság vagyoni kormányzását illető intézkedéseket: vizsgálat alá vette, a szám vizsgáló bizottság jelentése alapján, az 1900. évi számadásokat, melyek 9358 kor. 03 f. bevétellel, 8767 kor 49 f. kiadással és 31,677 kor. 19 f. vagyonállással zárultak; megadta a társaság pénztárnokának a felmentést és megállapitotta a folyó évi költségvetést, mely 10,038 kor. 19 f. bevétellel (az előző évi költségvetés bevételi tételénél 1849 korona 36 fillér nagyobb összegben) és 9980 kor. kiadással (1800 koronával magasabban, mint 1900-ban) hozatott előirányzatba.
Ugyanez ülés határozott az országos múzeumi és könyvtári bizottságban való képviseltetés tárgyában, báró Radvánszky Béla elnököt, id. Bánó József másodelnököt és Áldásy Antal jegyzőt bizva meg társaságunknak a bizottságban való képviselésével.
Az április 27-iki ülésen egyéb folyó ügyek mellett báró Radvánszky Béla elnökünknek a czimermutatókönyv kiadása ügyében a mult évi nagygyülésen tett inditványa foglalkoztatta az igazgató-választmányt. Varjú Elemér tagtársunknak a kérdés állapotát ismertető részletes jelentése alapján az igazgató-választmány bizottságot küldött ki, mely hivatva lesz e mindenesetre szűkséges vállalat szerkesztésének és kiadásának ügyét előkésziteni.
Szeptember 26-iki ülésünkön mutattatott be társaságunk legujabb kiadványa, a «Magyar czimeres emlékek» I. füzete, mely Fejérpataky László másodelnökünk szerkesztésében látott napvilágot, s melyet az igazgató-választmány tagjain kivül 1000 és 400 koronás alapitóink és pártoló tagjaink tagilletményül kaptak meg. Ugyanez ülésen jutott dülőre, hosszas előkészületek után, egy másik vállalatunk, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv folytatásának ügye. Az Igazgató választmány elhatározta, hogy e vállalatból, melynek első sorozata, a főrangu családokat tartalmazó rész I. kötete 1888-ban jelent meg, a nemesi családokat tartalmazó második sorozatot meginditja, s annak szerkesztésével Illésy János dr. és ifj. Reissig Ede tagtársunkat bizza meg, a kiknek az anyaggyüjtés és a szerkesztés módozataira vonatkozó és a novemberi ülésünkön bemutatott tervezete most várja az igazgató-választmány birálatát és végleges döntését.
A november 28-ikán tartott, ez évi utolsó ig.-választmányi ülésünk főtárgya a Nemzetségi Zsebkönyv folytatása tárgyában benyujtott szerkesztői tervezet előzetes tárgyalásán kivül az igazgató-választmány kiegészitése és a számvizsgáló-bizottság kiküldése volt.
A társaság folyóiratából, a Turulból, a tavalyi nagygyülés után az 1900. évi folyam 4. füzete és a jelen év folyamán a XIX. évfolyam 1., 2. és 3. füzete jelent meg.
És most áttérhetek társaságunk tudományos munkásságának ismertetésére, melynek eredményei az igazgató-választmány ülésein tartott felolvasásokban és a társaság kiadványaiban vannak letéve.
A két tudományág közül, melyek müvelésére a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság hivatva van, a vezérszerepet fennállásunktól kezdve mindig a genealogia követelte magának. Természetes ez ama sokszoros köteléknél fogva, mely a családtörténet problemáit a tulajdonképeni történettudomány feladataihoz füzi. A genealogia a történelem szereplő alakjainak származásával, családi viszonyaival foglalkozva, a legintimebb oldalról igyekszik egyéniségükhöz férni és azt a történetbuvár számára uj életre kelteni. De a czimertan fontosságát sem lehet sem kulturtörténelmi, sem bármi más szempontból kétségbe vonni; eltekintve egyéb jelentőségétől, a bonyolult genealogiai kérdések megvilágitásához igen sokszor a czimertani adatok szolgáltatják a döntő bizonyitékot. Nemcsak a szakszerü heraldikusok, de a történetkutatás összes ágainak müvelői is örömmel vehetik tehát tudomásul, hogy a jelen év folyamán társaságunk munkásságának legfontosabb eredményei a heraldikai szak terén nyilatkoznak. És pedig oly módon nyilatkoznak meg, a mely bizonyságot tesz a felől, hogy társaságunk fennállása óta soha sem feledkezett meg azoknak a feladatoknak a fontosságáról, a melyek a heraldika müvelése terén reá várakoznak. Immár tizenkilenczedik éve annak, hogy folyóiratunk, a Turul, szines hasonmásokban közli a középkori hazai armalisok czimerképeit. E közlések gondos és szakavatott fejtegetések kiséretében történtek, s a magyar heraldika müvelői közül alig van valaki, a ki ne járult volna magyarázó czikkeivel a középkori czimertan e páratlan becsü emlékeinek méltatásához. Egy év hiján két évtized szakadatlan czéltudatos munkásságának eredményei most egybefoglalva adatnak át a közönségnek a «Magyar czimeres emlékek» czim alatt meginditott vállalatban, melynek első füzete ez ősz folyamán jelent meg, második füzete valószinüleg még ez év zárta előtt kikerül a sajtó alól. E maga nemében páratlan czimer-album mindenik füzete 25 középkori czimer szines mását tartalmazza; a füzetek szerkesztőjének, Fejérpataky Lászlónak gondja volt reá, hogy uj vállalatunk pontos szövegközlés és szakavatott heraldikai magyarázatok tekintetében is ez bizonyságot tegyen heraldikai szakirodalmunk magas szinvonaláról.
A szerkesztő tollából az első füzet élén terjedelmes tanulmány is jelent meg, mely a czimeradomány eredetét teljesen tisztázva és a czimeres levelekben rejlő tanulságokat egybefoglalva, méltó bevezetésül szolgál a kiadvány anyagának tudományos feldolgozásához.
E bevezető tanulmány egy része az, a mely a XIV. századi czimeradományokkal foglalkozik, a Turulban is megjelent és kétségkivül fokozni fogja az érdeklődést társaságunk tagjai között a kiadvány iránt.
Az a forrás, a melyből e sokszor emlegetett kiadványunk anyagát meritettük, még mindig nem apadt ki és folyóiratunk egyes füzeteznek legfőbb vonzóerejét ma is a középkori armalisainknak a czimerkép szines hasonmásával adott ismertetései képezik. Ki kell itt emelnem, hogy mig korábbi czimerközléseink tulnyomó része Zsigmond korának határai között mozog, addig a lefolyt évben két Zsigmondkori czimeres levél mellett V. László és Mátyás király czimeradományaiból is bemutathattunk egy-egy jellemző példányt.
Zsigmondkori czimeres leveleink közül immár a 46-ikat közöltük Mileki János 1418-iki armalisában, melyhez Varjú Elemér szerkesztő-társam irt terjedelmes heraldikai és családtörténeti ismertetést. A czimer – kádba ültetett örvesnyaku medve – azok közé az e korban gyakoribb czimerek közé tartozik, melyek motivumai a tréfa mezejéről vannak véve. Az armális eredetije a vasvár-szombathelyi káptalan levéltárában őriztetik; Vasvármegyében fekszik az a falu is, Milek, a melyről a czimerszerző nevét vette, úgyszintén Taródfa, melytől a másik czimeradományos, Tarródfalvi Pál neve származik. A két család közül ma már csak az utóbbi, a Tarródiaké virágzik, de más czimert használ.
A városi czimeradományok fölötte ritka sorozatából mutat be egy rendkivül tipikus példányt másik Zsigmondkori armális: Pozsony város 1436-iki czimeres-levelének szintén Varjú Elemér tollából származó ismertetése. Az oklevél szorosabb értelemben nem tekinthető armálisnak, mert nem pajzsba foglalt czimert adományoz, hanem pecsétet «czimer gyanánt» – mint szövege mondja –; ábrája tényleg egy rendes városi pecsétet tüntet fel, a pecsét mezejében a város czimerével, a háromtornyu várral és a pecséteknél szokásos körirattal. Érdekességét neveli az a körülmény, hogy az adományról egy napi különbséggel, 1436 julius 8-ikáról és 9-ikéről két külön oklevél maradt fent, mindkettő a pecsét szines képével, s épen a Turul közlése adott alkalmat annak a rendkivül érdekes, de okaiban ma is megmagyarázatlan ténynek konstatálására, hogy a pozsonyi polgárok egyazon czimeradományról két külön királyi oklevelet kaptak a királyi kanczelláriától.
V. Lászlótól a Pethendi Budai család 1454 szeptember 18-ikán kapott czimerét ismertette, a család birtokában levő eredeti után, ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagtársunk, dolgozatában kizárólag a heraldikai magyarázatok határai között maradva és nem terjeszkedve ki a ma is élő család genealogiájának kutatására.
A Bothfalvi Both család 1460 február 28-ikán kapott czimerlevele a 20-ik a Mátyás királytól ismert armálisok sorában és a 11-ik, mely a nagy királyt társulatunk czimerközléseinek sorozatában képviseli. A czimer pánczélos vitézt tüntet fel, talán a feketesereg egyik tagjának képmása maradt benne reánk; az armális eredetije ma is a család birtokában őriztetik. Ismertetése, melyben a család története és leszármazása a XIV. század elejétől egész napjainkig le van vezetve, ez évben elhunyt levelező tagunk, Meliórisz Béla irodalmi munkásságának utolsó terméke.
A régi és ujabbkori heraldika között átmenetet képező korból, János, az utolsó nemzeti király idejéből származó érdekes czimertani adatot közöl Varjú Elemér szerkesztőtársam a Gritti Alajos részére adott czimerbővitéssel foglalkozó czikkében, melynek megirására Gritti pecsétjének közlése adott alkalmat.
A heraldikával rokon szak, a pecséttan Gritti pecsétjének most emlitett ismertetésén kivül Áldásy Antal ig.-vál. tag, társulati jegyző «Pecséttani jegyzetek» czim alatt tartott érdekes felolvasásával volt képviselve. A szerző e dolgozatában a pecséttan rövid foglalatját adta általánosságban, s e mellett főleg a pecsétek, elsősorban a magyar királyi pecsétek művészi fejlődésének vizsgálatával foglalkozott. A czikk az orsz. magyar iparművészeti társaság kiadásában megjelenendő «Iparművészet kézikönyve» czimü vállalat számára iratott s a Turul csak a munka megjelenése után fog ismertetésének helyet adhatni.
Pecséttani kérdéssel van összefüggésben, de inkább a történelem egyik legfontosabb segédtudományának, az oklevéltannak keretébe vág Grünn Albert dr. tagtársunk «I. Lajos király oklevél-megerősitő záradéka» czimü dolgozata. Az a gyakorlat, melylyel I. Lajos király az atyja első és második, továbbá saját maga első pecsétje alatt kiadott kiváltságleveleit ez első pecsét elveszte után, 1364-től kezdve megerősitette, őegyedül álló a magyar királyi kanczelláriában. Rendesen, mint tudjuk, uj oklevéllel történik, a régi szövegének teljes átirása mellett, a megerősités. Nagy-Lajos kanczelláriája a megerősitendő oklevél aljára záradék alakjában irta a megerősitési formulát,
a régi pecsét mellé függesztve az uj királyi pecsétet. Ez az eljárás megkönnyitette a kanczellária munkáját, de nem bizonyult czélszerünek és Zsigmond király analog esetben visszatért a régi kanczelláriai gyakorlathoz.
A genealogia terén ez évben is az ősi nemzetségek kérdésének tisztázása körül mutathatjuk fel a legnagyobb eredményeket; és azt hiszem, a társaságunk kebelében müködő szaktudósok épen akkor mutatták meg, hogy hivatásuk magaslatán állanak, midőn annak a kérdésnek a tanulmányozására forditottak legtöbb gondot, a melynek megoldásától a középkori történelem müvelői a legnagyobb hasznot várhatják.
A nemzetségi kérdés alapmotivumai körül kezdi kutatásait ifj. Kállay Ubul tagtársunk «A székek megtelepedésének kérdéséhez» czimü dolgozatában, annak bizonyitását kisérelve meg, hogy a nemzetségek között kapcsolat létezik, s azok, ha összeköttetéseiket kimutattuk, az ősi székek szerint lesznek csoportosithatók. Ez elmélet kapcsán kimutatja, hogy az Ákos, Balog-Semjén és a Borsa nemzetségek közös tőből erednek. Ha theoriáját el nem fogadjuk is, meg kell becsülnünk dolgozatának genealogiai eredményeit, mint becses adalékokat nemzetségeink régibb történetéhez.
Az egyes nemzetségek történetével foglalkozó dolgozatok sok tekintetben figyelemreméltó adatokkal egésziti ki Karácsonyi János ig.-vál. tagtársunk a magyar nemzetségek történetét tárgyaló nagy munkája eddig megjelent két kötetének anyagát és részben megkönnyitik a még hátralevő harmadik kötethez szükséges kutatásokat.
Igy Wertner Mór ig.-vál. tagtársunk egyik dolgozatában a Csák nemzetség legrégibb tagjaival foglalkozik s egyebek közt arra az eredményre jut, hogy az a II. Géza korabeli Pál, a kit eddig e nemzetség legrégibb ismert tagjának tekintettünk, voltaképen a Száty nemzetséghez tartozik.
Ugyanő nemzetségi kutatások czim alatt megkezdett czikksorozatában a Guthkeled, Hont-Pázmán, Károsz, Kalisz, Korzán nemzetségek egyes ágainak történetéhez közöl uj, eddig még felhasználatlan adatokat.
A Gutkeled nemzetséggel foglalkozik ifj. Kállay Ubul tagtársunk is egy kisebb dolgozatában, kimutatva, hogy az Adonyi, Jankafalvi és Nagyveszelyi családok ebből a nemzetségből veszik eredetüket. Egy másik czikke a Tornaiakról korábban megjelent dolgozatát egészitve ki, e családnak az ősi Szoárd nemzetségből való leszármazását állapitja meg.
Daróczy Zoltán tagtársunk az Ethuruh nemzetség kevéssé tisztázott leszármazásához járul egy bár magában álló, de ép ezért figyelmünkre annál méltóbb adattal.
Pór Antal ig.-vál. tagtársunknak Dénes kalocsai érsek nemzetségéről szóló czikke rövid, de nagy anyagkészlettel megirt dolgozat, mely bebizonyitja, hogy a XIV. századi történetünkben nagy szerepet játszott Dénes kalocsai érsek a Hermán nemzetségből való Laczk székely ispán fia volt.
Ugyancsak Pór Antal egy másik dolgozatában azt az általánosan elterjedt nézetet czáfolja, hogy László veszprémi püspök a Hont-Pázmán nemzetség sarja volt; az ő adataiból kitűnik, hogy az a Hont-Pázmán nemzetségbeli László, a kit a veszprémi püspökkel azonositottak, még egri prépost korában meghalt. Dolgozata egyuttal egész kis életrajz, az összes László püspökre vonatkozó adatokat magában foglalja.
A nemzetségekkel foglalkozó dolgozatokat Varjú Elemér szerkesztő-társamnak a Szalók nemzetségről szóló dolgozata zárja be, mely novemberi ig. választmányi ülésünkön olvastatott fel és a Turul ez évi utolsó füzetében jelenik meg. E dolgozat a Szalóky család 1440-ben I. Ulászlótól nyert czimerének ismertetése kapcsán a nemzetségről eddig ismert összes adatokat csoportositja s kimutatja, hogy a heves vármegyei Szalók nemzetség egy a dunántulival.
A középkori genealogiai kérdések kutatói sok becses adatot fognak találni Wertner Mór ig.-vál. tagtársunknak az Árpádkori ország- és udvarbirák genealogiáját tárgyaló közleményében.
Fáradhatatlan genealogusunk az Árpádházbeli királyok és királynék, ország- és udvarbiráinak névsorának összeállitásával és származásuk kérdésének tisztázásával folytatta azt a munkát, melyet az 1899. év folyamán a nádorokkal megkezdett, s a középkori archontologia ügyét vitte előre egy lépéssel.
XV. századbeli családaink legnevezetesebbjének, a Hunyadiaknak eredetével foglalkozva, Karácsonyi János ig.-vál. tagtársunk érdekes és vonzó előadásban összegezte mindazt, a mit eddig Hunyadi János származásáról irtak. A czikk azon ujabb genealogiai theoria czáfolatául iratott, a melyet Wertner Mór a Hunyadmegyei régészeti és történelmi társulat tavalyi évkönyvében megjelent dolgozatában állitott fel, s mely szerint Hunyadi János nagyatyja, Serbe azonos a Rekettye helység egyik Nagy-Lajos-korabeli telepitőjének, Kosztának Serb nevü unokájával.
Karácsonyi dolgozatára Wertner Mór erősen polemikus hangu czikkben válaszolt, vitatva, hogy szavai félre lesznek magyarázva s uj érveket hozva fel saját, fentebb körvonalozott álláspontjának védelmére, mely, ha helyét megállja, két nemzedékkel viszi feljebb a Hunyadiak genealogiáját.
Egyes régibb s ujabb nemesi családaink közül a Czirákyak Stessel József, a nagyiváni Fekete család Mocsáry István, a Sarmasági család Kis Bálint, a Szaplonczayak Petrovay György tagtársainkban találtak szakavatott ismertetőkre. Kubinyi Miklós tagtársunk pedig «Az árvai várkápolna sirboltjai» czimü dolgozatában a gróf Henckel családnak az árvai vár sirboltjában levő koporsóit ismertetve, a Thurzókkal azon szepességi származásu kihalt Henckel család történetéhez járul adalékokkal.
A szakirodalom rovatában Áldásy Antal, Grünn Albert, Varjú Elemér tagtársaink, továbbá Melich János és Toldy László igyekeztek minden irányban tájékoztatni olvasóközönségünket a heraldikai és genealogiai szakirodalom ujabb termékei felől. Ismertetéseik a hazai szakirodalom határain tul a külföld olyan munkáira is kiterjedtek, melyek általános szempontból vagy közelebbi vonatkozásban érdekkel birtak reánk. Az egyik birálat, Schiller Bódog «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munkája felett, ünn Albert tagtársunkról, erős polemiára is adott alkalmat a szerző és birálója között, mely ujabb tanuságot tett a mellett, mennyi homályos kérdés vár még szakunk és a velük rokon tudományágak terén tisztázásra.
Végezetül emlékezem meg Fejérpataky László másodelnökünknek néhai Szilágyi Sándor felett tartott emlékbeszédéről, mely a Turul ez évi első füzetében jelent meg, s mely méltókép zárta be elhunyt másodelnökünk iránt táplált kegyeletünknek hivatalos formákhoz kötött megnyilatkozásait.
A kegyelet tartozását róttuk le mai nagygyülésünkön is egy másik, még előbb elhunyt vezérünk, az ujabbkori magyar genealogiai irodalom megalapitója emléke iránt.
Társaságunkat az utolsó évtized alatt sok veszteség érte. Halottaink közé épen azok legjavát kell soroznunk, a kik tudományos munkálkodásuk fő czéljául tüzték ki a heraldikai és genealogiai tudományok művelését. Számban is jelentékenyen megfogyatkoztunk. De a kik ma zászlónk alatt tömörülnek, változatlan buzgalommal és kitartással szolgálják czéljainkat. Ismerve erőnket, ismerve az eszközöket a melyek rendelkezésünkre állanak, tudjuk, mire vállalkozhatunk, s ha feladataink nagyságát összemérjük az általunk elért eredményekkel, nyugodt öntudattal bocsáthatjuk müködésünket a közvélemény itélete alá.
Kérem a tisztelt nagygyülést, hogy titkári jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Budapesten, 1901 deczember 13-ikán.

Schönherr Gyula, társ. titkár.

SZAKIRODALOM.

Uréchia V. A.: Notice sur-les armoiries du peuple roumain.

– Az Annales internationales d’histoires 1901. évfolyamában.
Az elmult évben Párisban tartott nemzetközi történelmi kongresszus tárgysorozatában a «román» kérdés is napirendre került. A politikai történet terén Xénopol jassyi tanár és Darvai Móricz hazánkfia mérték össze fegyvereiket, s elfogultság nélkül mondhatjuk, utóbbi javára dőlt el a mérkőzés. Ezenkivül az oláhság még a fentidézett értekezésben is szerepelt, mely a kongresszus irományaiban nemrég látott napvilágot. Azt hisszük, nem lesz érdektelen e folyóiratban annak tartalmát röviden ismertetni.
Uréchia kiinduló pontja abban fekszik, hogy az oláh nemzet fejlődése (evolutiója) plasztikailag kifejeződik azon változásokban, melyeket a rumun provincziáknak a régi Dácziában született fejedelmei vagy herczegei által használt pecsét-, illetve czimeralakokban észlelünk. Abból a tételből indulva ki, hogy valamely nép czimerének megállapodottsága bizonyitéka annak, hogy az a maga nemzeti evolutiv pályáját befejezte, kimondja Uréchia, hogy az oláh nemzet még nem fejezte be nemzeti evolúczióját, s czimere maga sem nyert befejezett formát. S itt megjegyzi, hogy az oláh czimerek főbb változásai Európa történészei előtt eddig ismeretlenek maradtak. S az ok, szerinte, abban rejlik, hogy Oláhország szomszédai, a magyarok s a lengyelek, kik Európától egész a XVIII. századig geografiailag elválasztották, csak oly hireket és informácziókat engedtek át, melyek reájuk nézve kedvezők voltak. A szomszéd nemzetek összes történészei között szerinte egyedül Dlugoss az, ki a rumunokkal szemben méltányosságot gyakorol, sőt bizonyos tekintetben bámulójuk.
A legrégibb moldvai czimer alkotórészei gyanánt Uréchia a következőket jelöli meg: bölényfej, fölötte csillag, jobbról nap, balról félhold által kisérve.
Uréchia ez alkatrészekre nézve magyarázattal szolgál, és pedig a napot, a holdat és a csillagot dácziai eredetünek mondja, melyek eredetileg a régi Dácziából kivált valamennyi provinczia czimerében helyet foglaltak, igy Erdély, Oláhország és Moldva czimerében is. A bölényfejet egy legenda alapján magyarázza. E szerint Drágos vajda a XIV. század elején az erdélyi éjszakkeleti Kárpátokból kiindult, hogy Moldvát elfoglalja, s utközben egy bölényt ejtett el, melyet fejedelmi czimerébe fölvett. Moldva nevü kutyájáról pedig, mely a bölényt üldözőbe véve egy patakba veszett, e patak Moldovának neveztetett s innen eredt a Moldavia, Moldva név. Megjegyzi egyuttal Uréchia, hogy hosszabb időre a moldvai czimer alkotórészei az emlitettek maradtak.
Oláhország (Valachia) czimere Uréchia szerint jóval komplikáltabb volt. Levinus Hulsius azt állitja, hogy Oláhország régi czimere három, szalaggal övezett négerfejet ábrázolt, mig Münster Sebestyén Illyricum czimü művében Bosznia czimerének két szerecsenfejet mond. Uréchia ennek czáfolatára nehány pecsétrajzot közöl, melyek két durván kifaragott, egymással szembe forduló koronás emberi alakot ábrázolnak, a kettő között egy dombon fa áll. Szerinte mór fejeknek itt semmi nyoma; ellenben Hasdeu elfogadja Hulsius állitását, s tényleg a mór fejeket tartja az oláh czimer képeinek, és pedig a Bassarab család, az első oláh fejedelmi dinasztia nevében előforduló arab szóval hozva összeköttetésben, ép úgy, a hogy szerinte Bosznia czimerében ökör (bos) látható a Bosznia szónak megfelelőleg. Ujabban – mondja Uréchia – Hasdeu a magyar numizmatikából igyekszik bizonyitani elméletét, s kimutatja, hogy Nagy-Lajos pénzei között találunk olyat, melyen a király feje helyett egy szerecsen-fej van, mely fej néha a király képét feltüntető pénzeken is előfordul. Már pedig Hasdeu szerint Lajos e jelt akkor vette föl, a midőn Vladiszláv oláh fejedelmet le verte, tehát a jelkép a leigázott Oláhországra vonatkozott! De Uréchia hozzáteszi, hogy ép megforditva, az oláhok verték meg Lajost, nem ez őket, s ha az, mint ő maga is megengedni hajlandó, a leigázás tényére vonatkozik, mért legyen az Valachiára és nem Boszniára vonatkoztatva, a mikor a magyarok Ausztriával szemben e tartomány birtokát még most is maguknak követelik.
A Hulsius-Hasdeu-féle czimert egyébiránt Uréchia oláh czimer gyanánt egyáltalán nem hajlandó elfogadni, azzal okadatolván ezt, hogy a régi moldvai, oláh és erdélyi czimerek szerecsenfejeket nem tüntetnek fel. Ellenkezőleg, a későbbi pecséteken a két alakból férfi és nő lesz, fejükön koronával, közöttük cziprusfával. E czimerképnek keletkezését Uréchia egy külön kifejezéssel jelöli, melyet ő talált fel. E kifejezés «Restauration de la principauté Valaque» az oláh fejedelemség megujhodása. Erre nézve megjegyzi Uréchia, hogy a rumun birodalom (empire roumain) Joanice császár idejében, bizanczi és muzulmán behatás alatt, részekre bomlott, s hogy a XIII. század vége felé a vallásüldözések, vagy a mint ők, oláhok állitják, területi terjeszkedés szüksége folytán Negru vajda alatt egy uj rumun telepités történt Oláhországban. Ez uj telepités Fogaras tájékáról történt, a mi ismét az oláh theoria mellett és a Roesler-féle elmélet ellen szól, mely utóbbi szerint az oláhok a régi Dácziát csak a XIII. században és a Balkán-félsziget felől foglalták el.
Természetes, hogy Uréchia szerint a Roesler-féle elméletet a magyar állam kedvéért találták fel és pedig azért, hogy kimutassák, miszerint Erdélyben nem voltak románok, mielőtt Árpád hordái (igy!) odajöttek, és hogy az oláhok, jóval később telepedtek ott le, tehát a magyarok elsőbbsége Dácziában kétségtelen. Ennek pedig Uréchia szerint semmi alapja nincsen, mert a román nemzet terjeszkedése Erdély felől és a Kárpátoktól történt a sikság, az Alföld és a Duna felé.
A mi már most a fával ékitett pecséteket illeti, Uréchia igy okoskodik: A középkori kolóniákat a novae plantationes névvel jelölték, s oklevelekben egy nova plantatio de Fogaras is emlittetik. Ha pedig egy új kolónia plantatio névvel jelöltetik, mi sem természetesebb mint, hogy ezt egy plántálási jelenettel, egy fával szimbolizálják, s igy a Negru vajda-féle telepités jelképe nyert helyet Oláhország legrégibb pecsétjében. A nova plantatiot tehát a fa ábrázolja, melyet jobbról- balról a telepitést eszközlő fejedelem és feleségének alakja kisér. E szimbolikus elv Uréchia szerint csodálatosan megmarad egész a XVII. századig, mely időből Uréchia közöl is nehány efajta pecsétet.
Egyuttal Uréchia beszámol arról, hogy ő a Hulsius-féle mór fejeket ábrázoló czimer ügyében kérdést intézett az európai főbb heraldikai társulatokhoz. Sajnos, csak kettőnek válaszát közli: az olasz Consulta Araldica és a franczia Conseil Heraldique véleményét. Ezek szerint ott, a hol akár családi, akár nemzeti czimereknél ily szerecsen, mór vagy arab fej előfordul, ez mindig az ellenük viselt háborukkal függ össze. Már pedig abból a történeti tényből, hogy az oláh fejedelmek soha a mórok ellen nem harczoltak, sőt a XV. század előtt még a törökökkel sem mérték össze fegyvereiket, következik, hogy ez a Hulsius-féle szerecsenfejes czimer anomália, csak onnan magyarázható, hogy Hulsius maga csinált czimert Oláhországnak, s voltaképen török fejeket akart belerajzolni. Kár, igazán kár, hogy Uréchia nem közli a feleleteket, melyet kérdésére más, pl. német heraldikai társulatok adtak, vagy talán a franczia és olasz heraldikát tartja csak megbizhatónak, a többit nem?
A Hulsius-féle elmélet különben, mint Uréchia czikkéből kiviláglik, még más furcsa magyarázatokra adott okot. Sturdza Demeter, a legelső román numizmatikus, a Hasdeu által is mór fejeknek tartott két főt Konstantin és Helena császár és császárné képeinek mondja, melyeket később egész alakban alkalmaztak._{Valójában az oláh pecséteken látható két alak Cyrill és Method, a két szláv apostol, a «cziprus» pedig, a melyet öntöznek, ama bibliabeli «mustármagból kikelt nagy fa», szimboluma a két téritő által az oláhság közé is beplántált kereszténységnek. Szerk.}* A Radu vajda unokaöcscse, Patrasco vajda pecsétje az egyedüli, mely ezt a Sturdza-féle elméletet – Uréchia szerint – támogatja. Csakhogy persze itt a császár és a császárné nem bizánczi, hanem természetesen oláh viseletben ábrázoltatnak, köztök egy fával, melynek sudara azonban keresztben végződik. Dicséretére legyen mondva Uréchiának, ez a Sturdza-féle elmélet oly magasnak tünt fel előtte, hogy erre példát már ő maga sem talál.
Értekezése végén még egy rendkivül érdekes fejtegetést találunk. Ugyanis, a mint ezt nehány közölt pecsétből látjuk, a XIV. századtól kedve a czimerkép egy keresztet tartó hollóval vagy sassal bővül meg, sőt Ghyka Gergelynek 1672-ből származó pecsétjén a holló a kereszten kivül még egy gyürüt is tart csőrében. Uréchia már most ezen a hollóalak fölvételének tényét összeköttetésbe hozza az oláh fejedelmi dinasztiának «a hires erdélyi Korvin házzal való szövetségével»! És itt elmondja a Hunyadi-féle hollós históriát, némi variáczóval s hozzá teszi, hogy királyi adomány folytán a holló a gyürüvel családi czimerré vált, és az oláh fejedelmek a Korvin házzal való szövetkezés folyamányakép e czimeralakot átvették az ország czimerébe. Közli Ghyca Gergelynek XVIII. századi pecsétét is, mely szerinte a Korvin család legendáját ábrázolja.
Végül Uréchia a mai oláh czimert bontja elemeire, Moldva, Besszarábia, az Olt vidéke és Oláhország czimereinek alkotó részeit találja benne, a régi Dácziáéból a napot, holdat és csillagot. Ki tudná megmondani, igy végzi czikkét, milyen lesz az oláh czimer 50 év mulva?
A föntebbiekben igyekeztünk Uréchia czikkének eszmemenetét visszaadni, mert nem szerettük volna olvasóinkat e minden izében sajátos felfogással irt czikk bővebb ismeretéből megfosztani. A magunk részéről méltatásába, illetve kritikájába nem is bocsátkozunk, oly annyira kuriozumnak tartjuk az egészet. Ezeket olvasva, igazán nem csodálkozhatunk azon a betegesen kifejlett nemzeti érzületen, mely az ujabb román nemzedék keblét dagasztja.

Dr. Áldásy Antal.

Emilian von Zernicki-Szeliga, Der Polnische Adel und die demselben hinzugetretenen andersländischen Adelsfamilien. General-Verzeichniss. Hamburg, 1900.

Verlag von Henri Grand. Druck von R. Boll, Berlin. (8-r., I. kötet: 502 lap, II. kötet: 598 lap.)
Ez a két kötet hosszas és szorgalmas munka eredménye; 22,967 lengyel nemes családot ismertet s gondosan összeirt utalásokat tartalmaz történetük kiegészitésére. A szerző czélja, a mint ezt a bevezetésben megemliti, az volt, hogy megirja a lengyel nemes családok részletes történetét, feldolgozza a nyomtatásban megjelent munkákat s felkutatja mindazon adatokat, melyek a már ismert eredményeket helyesbitik s kiegészitik. Ez a nagy munka azonban kéziratban maradt; az érdekelt családok nem karolták fel kellő lelkesedéssel, a szerző nem kapott elég előfizetőt s igy nem adhatta azt ki. Ekkor határozta el magát arra, hogy, ha már másként nem használhatja fel a felkutatott adatokat, legalább utalásokkal ellátott névmutatót készit anyagáról s ilyen formán értékesiti a munkájára forditott fáradságot. A kiadó vállalkozott arra, hogy az egyes családok történetére vonatkozó s itt megjelölt részletes adatokat kellő dij fejében kész az érdeklődők rendelkezésére bocsátani.
A lengyel nemes családok történetének első jelentősebb irója Paprocki volt (158o–1614), ki a saját kutatásain kivül főleg a Dlugosz és Cromer munkáit használta. A lengyel nemes családok első jegyzékét Malachowski adta ki, kinek munkáját később Kuropatnicki és Borkowski tökéletesitették. Borkowski munkája nyomán dolgozott a szerző, e munka kiegészitését tüzte czélul maga elé s annak jegyzékét 3000 ujabb családra vonatkozó adatokkal bővitette.
A munka előszava röviden ismerteti a lengyelországi nemesség történetét.
A szoros értelemben vett lengyel nemesség a XVI. század elején 160 törzsre és 9000 ágra oszlott. Ehhez csatlakozott 1342-ben a galicziai orosz nemesség, 1434-ben a wolyniai és podoliai, 1454-ben a poroszországi német s 1561-ben a lieflandi nemesség; továbbá 1578-ig mintegy 350, 1578 után pedig körülbelől 2000 ujabb nemesités és honositás történt. Ezekből az elemekből alakult meg a lengyel nemesség.
A Lech fejedelem bevándorlott törzséből származók kezdettől fogva nagy befolyással birtak a kormányzatra s minthogy a fegyveres szolgálat kötelezettsége is kizárólag rájuk nehezedett, csakhamar nagy fölényre tettek szert a benszülött békés polánok törzse felett. A kereszténységet is a művelődésre hajlandóbb és értelmesebb lechiták vették fel először I. Micziszláv fejedelemmel együtt, mig a polánokat fegyveres erővel kellett a megtérésre kényszeriteni, miáltal a lechiták felsőbbsége ujból csak megerősödött. Hosszas belső harczok következtek erre a lechiták és a polánok között az uralomért, mely harczok a XI. században a polánok végleges legyőzetésével végződtek. A hóditók a legyőzötteket még régi nevüktől is megfosztották, mely egyszersmind az ország neve is volt, s azontul egyszerüen kmieci vagyis földmüvelő néven nevezték őket. Igy alakult meg Lengyelországban a benszülött és bevándorolt két törzsből a két rend, a nemesek és a jobbágyok rendje. A lechiták törzsének tagjai, azaz a nemesség, ettől kezdve a szlachcic névvel élt, a mely a «z lachciców»-ból származott s annyit jelent, mint a lachitáktól való. Az igy megalakult nemes családok czimert is kezdtek viselni, mely czimer a később leszármazott családok közös czimerévé lett. Ilyen közös törzs-czimer összesen mintegy 160 van.
A nemesség ismét két osztályra szakadt, ú. m. a főnemesek és köznemesek osztályára. A főbb országos tisztviselők comes czimet viseltek s ez a név örökössé vált családjaikban olyan formán, hogy e tisztségeket rendesen ugyanazon család tagjai töltötték be. A királyi tanács tagjai báróknak neveztettek s ez a czim is állandósittatott egyes családokban. Minthogy mind a comesek mind a bárók a vagyonosabb nemesi osztályból kerültek ki, lassanként családjaik előjogokat szereztek maguknak a többiek felett s hivatali czimeiket tényleg családi czimekké tették. Lokietek Ulászló alatt 1331-ben ez az osztálykülömbség megszünt s megalakult az egységes lovagi rend. A lovagi rendbe való felvételhez 1347-től tisztán a nemesi származást, 1412-től pedig a czimerviselési jogot is kellett igazolni.
A nemesek kezdetben csupán birtokaik után nevezték magukat. Birtokaik nevét a latin «de» vagy a lengyél «z» előljárók hozzátételével használták. Kazimierz, kinek Kozlowo volt a birtok, a következő nevet használta: Kazimierz de Kozlowo vagy z Kozlowo. 1500 körül kezdték e helyett a «ki» vagy «ski» végü neveket használni. Igy az előbb emlitett Kazimierz neve most Kozlowski-ra változott. A birtok után alakult elnevezés nyomán keletkeztek az olyan egynevü családok, melyeknek egymástól különböző családi czimerük volt.
Minthogy Lengyelországban minden egyes czimernek külön neve volt, azért az ilyen egynevü családok megkülönböztetésül a czimer nevét is kezdték használni nevükben. Igy p. o. az emlitett Kozlowski a következő nevet használta: Kazimierz Kozlowski herbu Lubicz. A birtokok utáni elnevezés ismét azt idézte elő, hogy a közös családból származók is különféle neveket viseltek birtokaik után. Igy p. o. 500 különböző család viseli a közös Jastrzebice czimert. Az ilyen családok aztán többször olyanféleképen tartották fenn a közös leszármazás emlékét, hogy az ősi leszármazási helyet is megtartották nevükben. Jan z Kozlowo Pietrowski Pietrowo nevü birtokától veszi nevét, de családja eredetileg Kozlowo-ból származik. Ezt az elnevezési módot kivált azon nemes családok használták, kiknek neve nem ski-re végződött.
A lengyel nemességet 1578-ig a király, 1578 óta azonban az országgyülés adományozta. 1535-ben kimondotta a király, hogy a krakói egyetem tanárai 20 évi szolgálat után nemességet kapjanak. E kiváltságot az 1576. évi országgyülés a wilriói és königsbergi egyetemekre is kiterjesztette. A királynak joga volt külföldieknek is nemességet és czimert ajándékozni, sőt bárói, grófi és herczegi czimeket is adományozhatott nekik. Ez adományozások azonban csak külföldön voltak érvényesek, Lengyelországban nem.
Lengyelország ma már megszűnt, a lengyel nemesség azonban még mindig él és virágzik. A galicziai lengyel nemesség egy testületi egészet képez, mely hivatalosan is lengyel nemesség maradt, s midőn 1787-ben Bukovinát Galicziához csatolták, az ottani nemesség is galicziai azaz lengyel honosságot kapott. Orosz-Lengyelországban 1715 óta külön lengyel nemességi anyakönyvet vezetnek, melyekbe mindazon ujabb nemesitések is bevezettetnek, melyeket a czár mint lengyel király adományoz. Poroszországban szeptember 13-ikán királyi oklevéllel biztosittatott a lengyel nemesség birtoka és rendi külön állása. Ezeket irja röviden a szerző a lengyel nemesség történetéről. Betürendben sorolja el aztán az egyes lengyel nemes családokat. Megjelöli nemességük eredetét, egyik-másiknál czimerüket, leszármazásukat s a rájuk vonatkozó forrásokat. Mindezeket természetesen a legrövidebb formában, mert, a mint emlitettem, nem akart részletes történetet irni.
Bennünket kettős okból érdekel e munka. Azon szorosabb viszony következtében ugyanis, a mely a XIV., XV: és XVI. században Magyarország és Lengyelország között fennállott, számos magyar család költözött Lengyelországba; a Lengyelországot ért nemzeti romlások alatt s után pedig annyi lengyel család jött ismét hazánkba, hogy mindenfelé találkozunk neveikkel. Az ősnemes magyar Berzeviczy család egyik tagja Márton erdélyi kanczellár Báthory István idejében költözik át a király kiséretében Lengyelországba, 1583-ban lengyel báróságot kap, s ősi czimere, a kecskebak mellé a lengyel fehér sas is czimerébe kerül. Magyarországból származtak át a Báthoryak (?) és Rákócziakon kivűl Czobor, Kálnássy, Klement, Szerdahelyi, Thurzó stb. családok, melyek mindegyikénél megjegyzi a szerző, hogy magyarországi eredetüek. Lengyel származásnak ismét a magyar Luzsénskyek, Wengerskiek, Wilczekek és mások, kiknek neveit hosszu volna felsorolni, oly számosan vannak. Nagyon érdekesek a lengyel nemesi családnevek között előforduló ősrómai családnevek, igy p. o. Agrippa, Scipio stb., melyek egyedülállók a maguk nemében. Bár csak rövid repertorium e munka, mégis sok érdekes adatot tartalmaz a kiválóbb lengyelországi nemes családokról. Igy a lengyel történelemben oly nevezetes Poniatowski családról elmondja, hogy tulajdonképen olasz eredetü s a Torelli család egyik elszakadt ága, a mely csak 1569-ben kapott Lengyelországban honosságot.
A munka értékéről akkor alkothatunk kellő képet, ha végig tekintünk azon a hosszu sorozaton, melyben a szerző a felhasznált forrásokat sorolja fel. A legrégibb lengyel iróktól a modern Siebmacherig megtaláljuk ott a lengyel nemes családok történetével foglalkozó összes munkákat. Ezekhez járul a nagy levéltári anyag, melynek feldolgozása igazán hosszas munkát vett igénybe. Tökéletesnek mindenesetre nem tökéletes a munka, mert olyan természetü, hogy ujabb adatokkal még mindig bővülhet; ez azonban semmi esetre sem von le értékéből, mert ez a kiegészités a feljegyzett adatok helyességét nem fogja megdönteni.
Kivánatos volna, hogy ez a repertorium a szerző intencziójához képest kéziratos nagy munkájára kellően felhivja a figyelmet, s ilyformán elősegitse annak nyomtatásban való megjelenését.

G. A.

Nagy Iván. Családtörténeti Értesitő. Szerkesztik és kiadják: dr. Komáromy András és Pettkó Béla. III. évfolyam, 1901. 1–8. füzet.

Az évfolyam megnyitó s tegyük hozzá, legbecsesebb czikke Komáromy András dolgozata a jobbágynemesitésről. Jól megválogatott példákban mutatja be, miként egészitette ki magát a nemesi rend a mohácsi vészt követő három században a jobbágyságból s czáfolja azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy a XVII. század folyamán néhány forintért bárki is vehetett magának armálist. Kiváló érdeme a szerzőnek, hogy a száraz tárgyat kellemes olvasmánynyá tudta formálni. Magyary Kossa Sámuel két folytatásban a Roffi Borbély család történetéhez közöl adatokat; munkája nem csak genealogiai, hanem művelődéstörténeti szempontból is figyelemreméltó. Horváth Sándor Czimerlevél hamisitások és hamisitók feliratu czikkében nehány hamisitvány kapcsán az armálishamisitásokat sorozza kategóriákba. Nagy kár, hogy jórészt ismert s egy darab kivételével mind Abaujmegye levéltárából eredő anyagot használt, holott eféle hamisitások a legtöbb vármegye levéltárában bőségesen találhatók; hogy többet ne emlitsünk csak Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegyéé is őriz vagy egy tuczatot.
Czikkének egyik állitását nem hagyhatjuk szó nélkül. Malonyai Balog Éliás hamis armálisának leirásánál helyesbiteni akarván a Turul 1896. évfolyamában a 151. lapon ezen érdekes kuriózumról megjelent pár sornyi ismertetést, azt mondja hogy kizártnak tartja azon véleményt, mely szerint a szóban forgó oklevél XVI. századi hamisitás s megdönthetetlen biztossággal kimondhatónak véli, hogy az a XVII. század végén vagy a következő elején készült. Következteti pedig ezt az irásból, a melyről pár sorral előbb maga is elismeri, hogy az a XVI. századit akarja utánozni. Oly irásnak a korát, a mely valamely más időbeli ductust utánoz, apodictice meghatározni igen nehéz; azt pedig, kinek van a kérdésben igaza, a Turulbeli közleménynek-e, vagy Horváthnak, hasonmás nélkül szinte lehetetlen eldönteni. Azonban szabad legyen a XVI. század mellett egy az irásnál jóval erősebb bizonyítékot felhoznunk. S ez a czimerábra, a melynek XVI. századi volta minden hozzáértő előtt kétségtelen. A XVII–XVIII. századi hamisitó semmi esetre sem rajzolt volna sisak és takaró nélkül czimert, sem az ezen korban rendkivüli czimeralakra nem esik a választása s ha mégis ezt választja, úgy minden bizonynyal a maga korának megfelelően alakitja. Ellentmond Horváth állitásának az a körülmény is, hogy a Balogh családnak, a mely ezt az armálist 1725-ben Abauj vármegye előtt felmutatta, ez időben s az ezt megelőző száz évben hamis armálisra egyáltalán nem volt szüksége, miután birtokában volt II. Mátyás király egy donácziós levele is; ezt pedig az időben is többre tartottak bárminő régi armálisnál. (Csoma, Abauj Torna vármegye nemes családjai, 73. l.) Téves az is, a mit a czikkiró az oklevél formulájáról mond. Szerinte az kétségtelenül valamely I. Mátyás-féle armálisról van véve, mivel benne a király czimei között ott áll: «nec non Slesie et Lucemburgensis dux, ac Moravie et Lusatae marchio. Csakhogy ezt a czimet II. Ulászló is viselte s ezt a hamisitó bizonyosan az 8 eredeti okleveléről vette, talán épen arról, a melyet aztán armálissá gyurt át. Ha megfelelő koru czimerlevél is állott volna rendelkezésére, úgy az Ulászló-féle mintára csinálta volna tákolmányát s akkor az megegyezne ezen királyunk czimerleveleivel. De gondos összevetés azt mutatja, hogy az oklevél leginkább Zsigmond király armálisaival egyezik; miért keressük tehát az analogiákat Mátyásnál. Azt is figyelembe kell venni, hogy mig a hamisitó Zsigmond-féle czimerlevelet középrendü családoknál is könnyen kaphatott, addig Mátyástól származóhoz alig férkőzhetett, miután ezen uralkodónk czimeres oklevelei aránylag ritkák voltak s majdnem mind előkelő tekintélyes családoknak szóltak, a kiknek leveles ládáihoz nem minden himpellérnek volt kulcsa.
Az állandó rovatok ez évfolyamban ugyanazok, mint az elsőben. Pettkó Béla folytatja a királyi könyvek czimerleirásainak közlését; sajnálandó, hogy a becses anyagról nem készittet különnyomatokat is, kiegészitéséül az előbb megjelent nagybecsü lajstromnak. Illésy János az 1754–55-iki nemei összeirás névsorának folytatását adja. A Magyarország családai rovatban pedig ujból becses pótlásokat kapunk Nagy Iván munkájához. A következő családokról vannak többé-kevésbbé tartalmas ismertetések: Antal, Császár, Cselkó (de Cselkólehota), Csúzy-Cseh, Farkas (de Nagy-Jóka), Győry (de Makráncz), Hajnik, Halasy, Horkay, Károlyi (de Károly), Maróthy (de Maróth-egyház), Légmán (de Óhid), Oszternéber, Rusa (de Ságh), Szemerey, Turányi, Temesvári, Ugron, Ujházy (de Rozsnyóbánya et Budamér), Vita (de Disznajo). Ezeken kivül még a tárczában van szó a Torvaji Ugron családról és a Draskóczyak «Milkó» ágáról.
E rövidke felsorolás halvány képét sem adhatja a Nagy Ivánban foglalt óriási adathalmaznak. Minő fontossággal bir a folyóirat a családtörténetre, a második folyamhoz tartozó, de csak az idén szétküldött névmutató igazolja, a melynek segélyével egyetlen folyamban nehány ezer magyar családról találhatunk adatokat.

V. E.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1901-ben.

ALAPSZABÁLYOK.

I. A társaság neve és czélja.

1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság». – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.

3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alaptó tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal, b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak, c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal biró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelű értékpapirosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tiz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tiz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7 §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői.

8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. § A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és űléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli űléseket is hirdetni. A rendkívüli űlések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az űléseken és gyűléseken eladói tisztet végez; a határozatokat végrehajtja; a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társasági vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az űléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató-választmány intézkedik.
Rendkívüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi űlés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtarsat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. § Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátrlékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.

17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való ülés meg előző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi űlésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi űlésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi űlést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi űléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a, kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A szamadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden űlésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden űlésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi űléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az űlésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Tarsaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvanosan is élni.

V. A társaság ülései és nagygyűlése.

27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi űlést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az űlések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány űlésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az űlésekre eljárni; az ügyek vitelében az űléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az űléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatira olvasató fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetne részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnöké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §. Hogy a választmányi űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.

33. § A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát, és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. § Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, üléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. § Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. § A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot bíz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapa. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.

39. § A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgatóválasztmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. § A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.

43. § Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alapszabályok változtatása.

44. § Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel, jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.

45. § A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímen tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait, kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügymmiszteriumhoz felterjesztendők.
47 §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul függesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. Elnökség és tisztviselők.

ELNÖK: Báró RADVÁNSZKY BÉLA.
Negyedizben megválasztatott 1897 deczember 11-én.
MÁSODELNÖKÖK: Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
Megválasztatott 1898 deczember 16-án.
Id. BÁNÓ JÓZSEF.
Megválasztatott 1900 deczember 20-án.
TITKÁR:
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
Megválasztatott 1899 január 26-án.
JEGYZŐ:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Megválasztatott 1899 január 26-án.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐI:
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJÚ ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án.

II. Igazgató-választmány:

Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 ápril 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
5 Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remi. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Berzeviczy Edmund. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
10 Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
15 Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Fejérpataky László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Hajnik Imre. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Illésy János. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
25 Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
30 Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Pauler Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Báró Radvánszky Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.
45 Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
50 Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
55 Dr.Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr.Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Levelező tagok.
Királydaróczy Daróczy István. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
5 Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april. 24-én.
Sváby Frigyes. Megválasztatott 1900 november 29-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI.

a) Alapító tagok.
I. 500 forintos alapítványnyal:
† Gróf Andrássy Manó.
Gróf Batthyány Géza. Budapest.
Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
Báró Prónay Dezső. Budapest.
5 Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
10 Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
15 Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
Báró Inkey Imre. Berlin.
20 † Ipolyi Arnold.
Gróf Károlyi Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
25 † Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
Báró Nyáry Béla. Pozsony.
30 Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
Báró Révay Gyula. Kis-Selmecz, u. p. Szucsány.
35 Sigmund Ákos. Kolozsvár.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
† Gróf Sztáray Antal.
Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
40 Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
45 Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Báró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
Bay Ilona. Debreczen.
Beöthy Ákos. Budapest.
50 † Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
55 Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
† Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Keszthely.
60 Komlóssy Arthur. Debreczen.
Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
† Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
65 † Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
† Ormós Zsigmond.
Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budaprest.
70 Sopron vármegye közönsége.
Szilassy Aladár. Budapest.
Szontágh Pál. Horpács, u.p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
Tisza Kálmánné, szül. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
75 Gróf Zichy N. János. Budapest.

b) Pártoló és évdíjas tagok.
(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
Ajkay Béla. Kisfalud-Mihali.
* Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
* Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja- Újhely.
5 Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
* Gróf Andrássy Géza. Betlér.
* Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
* Gróf Andrássy Tivadar. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
10* Báró Apor István. Aporfalva,u. p. Dicső-Szent-Márton.
Antal János. Budapest.
Dr. Áldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
15 Szentkatolnai Bakk Endre. Vizakna.
Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Barabás Samu. Budapest.
* Baranyay Mária. Budapest.
20 Barlanghy Árpád. Temesvár.
* Baross Károly. Budapest.
Baróti Lajos. Budapest.
* Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
25* Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Tisza-Roff.
Komoróczi és Szentandrási Pencsik István. Király-Helmecz.
* Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
* Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
30* Beniczky Ferencz. Budapest.
* Beniczky Géza. Homok, u. p.Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
* Benke Gyula. Budapest.
Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
35 Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
* Berczik Árpád. Budapest.
Bernáth Győzö. Magyar-Jesztreb. u. p. Czéke.
Berseny Béla. Arad.
Berzeviczy Edmund. Berzevicze.
40* Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
* Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
* Béldi István. Marosvásárhely.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
45 Bolgár Emil. Budapest.
Dr. Boncz Ödön. Budapest.
* Bornemisza Ádám. Budapest.
Dr. Boravszky Samu. Budapest.
Borsay Jenő. Gákova.
50 Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
* Botka Béla. Bánlak.
Bölöni László, Bánfi-Hunyad.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
55 Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Buzinkay Gyula. Budapest.
Felsőpulyai Bük Géza. Lébény-Szt-Miklós.
Csatay Gyula. Debreczen.
60* Gróf Csáky Albin, Budapest.
* Gróf Csáky Ödön: Főrév.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
K. Császár Ferencz. Budapest.
* özv. Csergheő Gézáné. Budapest.
65 Csernátony Gyula. Besztercze.
Csernovics Diodor. Arad.
Dr. Csiky Viktor. Seprős.
* Báró Csollich Géza. Budapest.
* Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
70 Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p. Ungvár.
* Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
* Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz, u. p. Szerb-Bóka.
75 Dedek Crescens Lajos. Budapest.
Deési kaszinó-egylet.
* Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás.
* Gróf Degenfeld József. Debreczen.
* Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
80* Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
Dely Imre: P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
* Dessewffy Arisztid. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
85 Dr. Dézsi Lajos. Budapest.
Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja Ujhely.
Domahidy Viktor. Budapest.
Dorgó Albert. Kolozsvár.
90* Dőry Jenő. Dombovár.
* Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
Dudás Gyula. Zombar.
* Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
* Dr. Duka László. Nagy-Becskerek.
95* Br. Edelsheim-Gyulay Lipót. Brezovicza, u. p. Zágráb.
* Pazonyi Elek Gusztáv. Budapest.
* Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
* Vásárosnáményi Eötvös Jenő. Vásáros-Námény.
Eperjesi Széchenyi kör.
100* Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
Gróf Erdődy Imréné szül. gróf Migazzi Irma. Galgócz.
* Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
* Gróf Esterházy Mihály. Cseklész.
* Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
105 Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
Dr. Esztegár László. Budapest.
Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Éble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
110* Fáy István. Puszta-Szemszúró, u. p. Batka.
* Fáy László. Nyustya.
Báró Feilitzsch Bertold. Nyiregyháza.
Fejér Ignácz. Sirok.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
115 Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
Fest Lajos. Eperjes.
* Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Fiáth István. Nagy-Hantos.
120 özv. Fogarassy Samuné. Susák.
Gróf Forgách László. Mándok.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
* Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
125 Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
Gombos Kálmán: Kismarton.
130 Bilkei Gorzó László. Ujvidék.
Bilkei Gozzó Nándor. Gyoma.
Gózony László. Zala-Egerszeg.
* Gömöry Oszkár. Budapest.
Graenzenstein Béla. Budapest.
135 Dr. Grünn Albert. Budapest.
Gyarmathy Sándor. Budapest.
Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
* Br. Győrffy Pál. Szilágy-Kraszna.
Báró Győrffy Samu. Budapest.
140 Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
Dr. Hajnik Imre. Budapest.
* Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
145 Dr. Hampel József. Budapest.
Harmos Gábor. Szécsény.
Hattyúfy Dezső. Székesfejérvár.
Hedry József. Alsó Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
150 Zendrei és Gerendei Hegedűs Ferencz. Jász-Kisér.
Ó-moraviczai ifj. Heinrich Ferencz. Budapest.
Tiszabeői Hellebronth Antal. Trient.
Tiszabeői Hellebront Géza. P.-Gyenda, u. p. Tisza-Roff.
Hets Ödön. Budapest.
155 Hodinka Antal. Bécs.
Hódy Imre Ferencz. Rév-Fülöp. u. p. Kővágó-Örs.
Hont-vármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
160* Huszár Béla. Balogh, u, p. Balassa-Gyarmat.
* Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
Dr. Illésy János. Budapest.
* Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nyir-Meggyes, u. p. Mátészalka.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
165 Nagyilosvai Ilosvay Endre. Máté-Szalka.
Inkey László. Budapest.
* Kisdobronyi Isaák Dezső. Kis-Szekeres, u. p. Zsarolyán.
* Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
Isépy István. Sátoralja-Ujhely.
17o* Ivády Tihamér. Budapest.
* Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
Jankovics József Mihály. Munkács.
Jasztrabszky Kálmán. Budapest.
175 Jedlicska Pál. Felső-Diós, u. p. Szomolyán.
Jeszenszky Alajos. Nyitra.
Jeszenszky Lajos. Csejthe.
* Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Juhász Zsigmond. Bécs.
180* Ifj. Justh György. Neczpál.
Kalocsai érseki könyvtár.
Kammerer Ernő. Budapest.
Kandra Kabos. Eger.
Karakas Károly. Nagyvárad.
185 Dr. Karácsonyi János. Bihar-Püspöki.
* Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Kassai társalgási egylet.
Kazinczy Gábor. Kaposvár.
* Kazy József. Budapest.
190 Kállay András. Nagy-Halász.
* Kállay Lipót. Budapest.
Kállay Ubul. Mezőcsáth.
Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
* Gróf Károlyi Sándor. Budapest.
195* Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Soron.
* Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
* Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
* Báró Kemény Kálmán. Vécs.
200 Kempelen Béla. Abauj-Szántó.
* Pázmándi Kempelen Imre. Székesfehérvár.
* Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
* Dr. Kenessey Pongrácz. Veszprém.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
205* Gróf Khuen-Héderváry Károly. Zágráb.
Kilián Frigyes. Budapest.
* Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy Á. Béla. Budapest.
Kisfaludy László. Budapest.
210 Kiss Emil Károly. Baltavár.
* Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
Kollányi Ferencz. Budapest.
Kollár Jánosné szül. Szentmihályi Klementina. Pacsa.
Dr. Komáromy András. Budapest.
215 Komlósi Komlósy Béla. Bereg-Ilosva.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Korizmics Antal. Alexandria.
Kormos Béla. Szombathely.
* Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
220 Lovag Kotz József. Arad.
Berenczei és Járdánházi Kovács Jenő. Homok, u. p. Mikola.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
* Kőváry László. Kolozsvár.
225 Krahl Ernő. Bécs.
Bállai Krémer Sámuel. Deés.
Kebinyi Ferencz. Kóvár.
* Kubinyi Hugó. Deménfalva.
Ifj. Kubinyi Miklós. Árva- Váralja.
230 Dr. Küffer Béla. Budapest.
* Gróf Laszberg Rudólf. Győr.
Láng Mihály. Budapest.
Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
235 Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey Mór. Szolnok.
Lippich Gusztáv. Szolnok.
Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
240* Olaszliszkai Liszkay Bálint. Nagy-Becskerek.
Luby Károly. Nagy-Károly.
* Magyary-Kossa Géza. Budapest.
* Magyary-Kossa Sámuel. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
245 Makay Emil. Temesvár.
Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Atkár.
Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
250* Dálnoki és Mezőmadarasi Medve Zoltán. Budapest.
Melhard Gyula. Attala, u. p. Csoma.
* Meszleny Bencze. Velencze.
* Meszleny Pál. Velencze.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
255* Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczy Imre. Budapest.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
Miskolczi ref. lyceum könyvtára.
* Bocsári Mocsáry István. Budapest.
260* Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő.
* Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest.
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős.
265 Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
270 Naláczi Ödön. Deés.
* Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
* Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
Németh Titus: Budapest.
275 Némethy Lajos. Esztergom.
* Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
* Báró Nyáry Gyula. Pilis.
* Orczy Dezső. Budapest.
Orczy Zoltán. Budapest.
280 Oroszláni Oroszlány László. Miskolcz.
* Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
* Országos kaszinó. Budapest.
Országos levéltár. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
285 Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
Lovag Óváry Lipót. Budapest.
Őrgróf Pallavicni Adolfné szül. Bárczay Anna. Kassa.
* Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
290 Páriz-Pápai Paraicz Gyula. Budapest.
Dr. Pauler Gyula. Budapest.
* Paulovics József. Turócz-Szucsány.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
295 Páll Albert. Ungvár.
Pálmay József. Székely-Udvarhely.
Dr. Pászthor Bertalan. Eger.
Dr. Pázmány Zoltán. Kecskemét.
* Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
300 Peőcz Elek. Budapest.
Peőcz Ferencz. Torda.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Eperjes.
Dolhai és Petrovai Petrovay László. Lugos.
305 Dolhai és Petrovai Petrovay Margit. Nagy-Kürü.
* Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u. p. Aszód.
* Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
Gróf Pongrácz Frigyes. Bécs.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
310 Pór Antal. Esztergom.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
Pozsonyi kir. kath. főgymnasium ifjusági könyvtára.
Pozsonyi Toldy-kör.
315 Villei Pribék Pál. Jenke, u. p. Ungvár.
Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky József. Félegyháza.
Rádocza János. Budapest.
320* Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
* Dr. Radvánszky György. Budapest.
* Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Ragályi Ferencz. Ragály.
Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
325 Rakovszky Endre. Kassa.
* Rakovszky Ferencz. Novák.
Rakovszky György. Budapest.
Ráth György. Budapest.
Reiner Zsigmond. Budapest.
330 Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
* Reviczky Ambró Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
* Báró Rédl Béla. Budapest.
335 Dr. Réthy László. Budapest.
Révai Leó. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
* Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
* Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
340* Röser Miklós. Budapest.
Rudnay Béla. Budapest.
* Rudnyánszky György. Felső-Atrak.
Rumbold Bernát. Budapest.
Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
345 Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Székesfehérvár.
Schiller Bódog. Budapest.
* Gr. Schmidegg Ferencz. Gmunden.
Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
350* Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Sigmund József. Budapest.
Kissolymosi Simó Ferencu. Bpest.
Simonffy Imre. Debreczen.
Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
355 Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
* Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
360* Báró Staudach Adolf. Budapest.
Stessel József. Kis-Marton.
Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
Sváby Frigyes. Lőcse.
Szabadkai közs. főgimnázium.
365 Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
* Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
* Gróf Szápáry Gyula. Taskony.
370 Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
Szentimrey Tamás: Mármaros-Sziget.
Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
375* Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
* Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
* Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, n. p. Nagy-Herestyén.
* Báró Szentkereszty Béla. Árkos. u. p. Szepsi-Szt-György.
* Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt-Márton.
380 Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Szentpály Miklós. Nagy-Szőllős.
Özv. Négyesi Szepessy Andrásné szül.Okolicsányi Mária. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Mátyás. Miskolcz.
385 Széll Farkas. Debreczen.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
Idősb Szinnyei József. Budapest.
Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
390 Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Sopron.
* Sztankay Béla. Kassa.
* Sztankovánszky János. Kajdacs.
Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
395 Tagányi Károly. Budapest.
* Tahy István. Budapest.
* Szili Taund Jenő. Bécs.
* Széki gróf Teleki József. Tetétlen. via Solt.
Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
400* Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
Terray István. Sikér.
Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
405* Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
Tomcsányi Tomcsányi Gyula. Beszterczebánya.
Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
410 Tóth Endre. Nagy-Becskerek.
Török Kálmán. Munkács.
Törös Sándor. Ipolyság.
Töttössy Gyula. Nyulas.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
415* Ugron István. Alexandria.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
Újhelyi Hugó: Nagybánya.
Ujj György. Tata-Tóváros.
Ullmann József. Budapest.
420 Ungvári kir. kath. főgymnasium.
Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasdényey Géza. Budapest.
Vasvármegyei kultur - egyesület. Szombathely.
* Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
425* Báró Vay Dénes. Pozsony.
* Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Kalocsa.
Vecsey Imre. Debreczen.
Venter Gerő. Arad.
430 Veress Endre. Déva.
* Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
Viczián Antal, Budapest.
* Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Vojth Gergely. Deés.
435* Gróf Waldeck Frigyes. Tisza-Roff.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
* Báró Wodianer Albert. Budapest.
Závody Albin. Rózsahegy.
* Gróf Zichy Ágoston. Kádóz.
440 Zirczi apátsági könyvtár.
Zorkóczy Tivadar. Stubnyafürdő.
Dr. Zubriczky József. Budapest.
* Zsigárdy Gyala. Galánta.
Zsilinszky Mihály. Budapest.
445 Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.
Az alapitó tagok száma

(500 frtos alapitványnyal élő 4, elhunyt 2 = 6 –

200 frtos alapitványnyal élő 24, elhunyt 12, = 36 –

100 frtos alapitványnyal élő 25, elhunyt 8, = 33) 75

A pártoló tagok száma 138

Az évdíjas tagok száma 308

Az összes tagok száma 521

1902

1902-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
és
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG
MCMII.

1FELSŐGYŐRI NAGY IVÁN EMLÉKEZETE.

(Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1901 deczember 13-ikán tartott nagygyülésén.)
Életemben csak kétszer láttam azt a férfiut, a kinek emlékét most föleleveniteni óhajtom. – Első izben az egyetemi könyvtár sarokszobájában mint társaságunk alelnökét pillantottam meg. Társaságunk egyik választmányi gyülését vezette ott, 72 éves korában is figyelemmel hallgatva egyik tagtársunk értekezését és szeretettel rendezve társaságunk ügyeit. Másodizben a Nemzeti Múzeum dolgozó szobájában találkoztam vele. A gr. Forgách család levéltárának egyes leveleit olvasgatta s készitett azokból ősz hajjal, de ifju hévvel Nógrádmegye története számára jegyzeteket.
Nem volt tehát a megboldogult személyes ismerősöm. Alig tudnám leirni alakját, nem tudok mondani semmi ujat, mástól nem tudottat pályafutásáról vagy társadalmi érintkezéseiről, szokásairól, családi vagy tudományos köréről, a minőkkel a többi emlékbeszédet tartó jelesek beszédeiket érdekesekké, figyelmetgerjesztőkké szokták tenni. – Majdnem azt kell mondanom, hogy ismeretlenek valánk egymással és mégis, a helyett azt kell állitanom, hogy nagyon is nagy volt az ismeretség köztünk. Meg volt ez ismeretség mint a mester és tanitványa között nem az iskolában, nem a személyes érintkezés, hanem az irodalom terén.
Azért méltán mondhatom, hogy midőn társaságunk mélyen tisztelt választmánya engem bizott meg ez emlékbeszéd tartásával, nem idegenre, hanem Nagy Iván lelkének, legfőbb tudományos törekvéseinek, műveinek, nemes szándékainak ismerőjére bizta ez emlékbeszédet.
Hiszen én hálás tanitványa vagyok a megboldogultnak s a nemzetségek történetének megirásával mintegy folytatója az ő élete legnagyobb alkotásának: «Magyarország családai»-nak.
A mestert, a magyar családtörténet és heraldika főemberét, jóformán megalapitóját akarom én föleleveniteni, s azt nem is tehetném méltóbb helyen, mint éppen itt e társaságban, a mely Nagy Iván életének főóhajtását: a magyar családtörténet és heraldika fejlesztését megvalósitani törekszik.

***

A magyar nemzetnek XIII–XIV. századbeli társadalmi szervezete, nevezetesen a nemzetségi birtokoknak a harmad-negyedizi rokonokra való átszállása, kivált pedig az ily jószágokra vonatkozó elővételi jog erősen követelte, hogy minden nemzetség és család a maga történetét, leszármazását izről-izre ismerje. Valóban ismerte is. Hogy csak pár példát emlitsek ennek megmutatására, 1380-ban a Szent-Szalvátoriak nemzedékrendjüket a hatodik ősig tudták és pedig oklevelekkel igazolhatólag fölvinni_{Zichy család okmánytára, VIII. k. 164. 1.}* 1399-ben pedig Pelbárthidi János leányai be tudták bizonyitani, hogy az Adonyi család akkor élő tagjai nem 4-ik, hanem 5-ik izi rokonaik._{Országos levéltár, Dl. 29–107. 1.}* Sajnos az ilyen élő családtörténetből csak véletlenül maradt reánk valami, hisz még nemzetünk aranyágacskájának, az Árpádok nemzetségének hajtásait sem jegyezték föl idejében és pontosan.
A XV–XVII. századbeli jogi állapotok nem kivánták többé a családok leszármazásának pontos ismeretét, sőt a XVI. század zavarai, számtalan családnak ősi fészkéből való kikergetése, a családi tüzhelyig jutó és számos családot két részre osztó vallási és politikai egyenetlenségek, ellenségeskedések lehetetlenné is tették az ily ismeretet. Azért a XVI. és XVII. század a magyar családtörténet legszomorubb időszaka. A leggyökeresebb magyar családoknak külföldről való eredeztetése, Micz bánné meséje, a Throphćum domus Estorasianć sötét emlékjelei ennek.
Ámde a XVIII. században a neo-aquistica commissio előtt folyt perek s a több izben elrendelt nemességi vizsgálatok annál élénkebb, életbevágóbb szükséggé tették a közszerzőtől vagy a nemességet nyerttől való származás ismeretét, igazolását. A XVII. századbeli hiú, sokszor csupán aljas hizelgésből származó családtörténetek helyett akkoriban igazán pontos, oklevelekkel igazolt s nem egy-két vagy három-négy, hanem 10–12 izig fölérő családfákat kellett késziteniök a családoknak vagy meghatalmazottjaiknak.
Ez volt a kert, a melyben a családok történetét terjedelmesebben kezdették művelni, de hogy az ily művelésből valódi tudomány, igazi családtörténet keletkezzék, az még nagyon messze volt. Mert először is az e kertben készitett családfákat csak a tudós birák, olykor titkos bizottságok előtt mutatták föl, azután pedig a művelők nem a történeti igazságot, hanem a vagyont keresték s igy nem csupa jó gyümölcsöt, hanem gazt, burjánt is termeltek a hamis, hiányos családfák képében, a mint arról mindenki, a ki régi táblai pöröket forgatott kezében, meggyőződhetett, sőt a ki Lehóczky Andrásnak 1796-ban megjelent Stemmatographiáját olvassa, minduntalan bármikor is meggyőződhetik.
A családtörténet tudománynyá, csupán jó gyümölcsöt termő kertté csak akkor válhatott, midőn kibontakozva minden földi érdekből semmi mást, hanem csak a történeti igazságot kereste s egyetlen czéljául annak keresését tüzte ki. Ezt tette először Wagner Károly, a XVIII. századbeli Jézus-társasági atyák egyike, de ő, hogy semmi földi érdeket, hiuságot, stb-t ne sértsen, kénytelen volt a kihalt családokra szoritkozni. Az összes magyar nemzetet felölelő családtörténeti mű megirására 1848 után, a nemesi jogok eltörlése s a családok vagyonának, örökösödésének másnemű biztositása után nyilt meg az ajtó.
Roppant nagy jelentőségü volt a magyar családtörténetre az, ki veszi vállaira e nagy magyar nyelvü mü megirásának terhét. Mert még a levéltárak lakatjainak lehullása után is sehol nagyobb vigyázatra, minden érdektől való függetlenségre, éles, bonczoló észre s esetleg a tévedések őszintébb beismerésére nincsen szükség, mint a családtörténetben. Hosszu évek tapasztalata után, nagy műve szerkesztésének befejeztével irja Nagy Iván ez emlékezetes szavakat: «A nemzetségismében kétségtelenül hiba, ha egy törzsből eredő ágak tévedésből külön családokká állittatnak, ez azonban igen ritkán és csakis a hitelességet kutató nyomozóknál szokott megtörténni. – Sokkal gyakoribb, de egyszersmind nagyobb hiba is az, midőn a névhasonlóságnál fogva egészen külön törzsből eredő és külön vérségü ágak egy nemzetségbe csoportosittatnak és eképen idegen vérségekből hasonló családnév folytán közös családfára vagy ujabb családok őseiül összekoholtatnak. Ez eljárás gyakoribb, az azt mivelőkre sokszor jutalmasabb is. Ez ódon iskola volt a genealogok táborában mindég a tulnyomóbb és virágzott hajdan úgy, mint most is. Ezekre illik Botka Tivadar azon helyes mondata: «nincsenek nagyobb történelemrontók, mint a genealogok»._{Magyarország családai. Pótlékkötet. 373. 1.}*
Valóban történelemrontók, nem pedig mentőfonalat nyujtók lettek volna a magyar genealogok is, ha nem Nagy Iván áll élükre. Lehóczky Stemmatographiájának magyar forditása és tóditása lett volna a magyar családtörténet, ha annak összeállitását pl. Básthy József, vagy Barna Mihály vagy Jakab Elek s nem Nagy Iván veszi kezébe.
Nagy Iván adatgyüjtéssel kezdé meg valódi történetirói pályáját. Zürzavaros korszak zürzavaros életü férfiának, Grittinek pályafutását tette az egykoru tanuk vallomásainak lemásolásával és közlésével (a Magyar Történelmi Társulat III. kötetében) világossá. Kissé unalmas, időtrabló munka az ilyen, nem is olyan jutalmazó, mint a nagyhangu szólamokkal telt, de könynyedén irt, általános tárgyu értekezések, vagy történeti tárgyról vett elmélkedések, de jóformán minden történetiróra nézve, a ki a történeti valót komolyan keresi és nem pénzkeresés végett vagy hiuságból lesz történetiróvá, szükséges, mert igy ismeri meg az egykoru szemtanuk vallomásainak becsét, igy igyekszik műveiben, ha csak lehet, ilyeneket s nem másod vagy harmadrendü tanukat használni s igy tanulja meg azt a nagy mesterséget, hogyan kell a tanuvallomások közt különbséget tenni, szóval igy lehet biráló, helyesen itélő s elfogultságtól ment történetiróvá. Azért Nagy Iván később sem vonakodott az ilyen történetirói napszámos munkától, a mint azt Komáromy János naplójának, Rédey László történeti maradványainak közlésével, a Magyar Történelmi Társulat kirándulásaiban való részvételével, a Zichy család okmánytárába szolgáltatott másolataival bőven megmutatta.
A mi érdeklődést és gyakorlatot Nagy Iván az adatgyüjtéssel szerzett, azt bőven nyilvánitania tulajdonkép csak 1855-től kezdve volt alkalma. Ekkor jutott az ország szivébe s ott is olyan helyre, hol a magyar történelemmel való foglalkozásra ideje is, alkalma is volt: az egyetemi könyvtár első tisztségébe. Itt és a közel Nemzeti Múzeum kézirattáraiban megnyiltak előtte a történetirói pályához szükséges segédeszközök tárházai s ő mind e kedvező körülményeket rögtön fölhasználta a magyar történelem előmozditására. Feladatának óriás voltát talán nem is gondolva egymagában neki vágott a magyar családok rengeteg erdejének s hivatalának elfoglalása után alig egy évre: 1857 elején a művelt közönség már ily czimű könyvet foghatott kezébe: »Magyarország családai. Czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Irta Nagy Iván. Kiadja Friebeisz István.»
Kilencz éven át egymásután jelentek meg e nagy műnek kötetei, néha egy évben kettő is. 1866-ban már megirhatta Nagy Iván utószavát s egy év mulva a pótlék-kötettel önmaga pótolta művének legfőbb hiányait.
A Nagy Ivántól és jó magamtól is annyira megrótt hizelgés bünébe esnék, ha azt állitanám, hogy e nagy műnek mindjárt első kötetei is hibátlanok és minden nagyobbfajta tévedéstől mentek. Csak a nagyobbfajta tévedésekről beszélek, s nem teljességet vagy tökéletességet követelek. Mert ha teljességről vagy tökéletességről szólnék, méltán fejemre olvashatnák Nagy Ivánnak annyiszor hangoztatott szavát, hogy művét teljesnek, tökéletesnek ő sem tartotta. »Csalatkoznék – mondja mindjárt előszavában, – ki hinné, hogy e munka teljes, tökéletes és hibátlan leend.« Ámde másrészt látjuk, hogy ott van művének első köteteiben az Andrássy, az Apafy, Apor, a Batthyány családok mesés eredete, ott van az Iktári és Bethleni Bethlen, az Alsó-Lendvai és Felső-Lendvai Bánffy, a Bocskai és Raszina-Kereszturi Bocskay, a Keresszegi és Mihályi Csáky családok összezavarása és helytelen összekapcsolása, Micz bánné meséje stb. Ezek elég nagy eltérések az igazságtól s mai álláspontunkon talán csodálkozhatnánk, hogy Nagy Iván azokat észre nem vette.
Azonban ha a dolgot jobban megtekintjük nem csodálkozhatunk, s e tévedések nem vonnak le Nagy Iván érdemeiből semmit. Nem ő követte el e tévedéseket, hanem mások csalták őt a tévedésekbe. Mindenütt lelkiismeretesen jegyzi kútforrásait s látjuk, hogy nagy tekintélyü s többnyire oklevelekből dolgozó irók állitásait követte vagy inkább irta le szükségből, kedvetlenül.
Éppen abban áll aztán Nagy Ivánnak tagadhatatlan, elévülhetetlen érdeme, hogy mindjárt az első kötet készitése közben észrevette elődei műveinek hibás voltát, észrevette, hogy azok néha őt tőrbe akarják csalni. S mig más, tehetségtelen, vigyázatlan vagy földi érdekektől vezérelt iró mindig jobban és jobban belebonyolódott volna az utvesztőbe, melyet a magyar családtörténet addig alkotott, s végleg ott veszett volna a tévedések sürüjében, ő éleslátásával, igazságszeretetével, a földi érdekek teljes megvetésével kitalált az utvesztőből. Sőt mi több, biráló elméjével, nagy emlékezetével a hibás művek megjelölésével uj, egyenes utakat vágott a családtörténet erdejébe s nincs magyar történetiró a ki ezen utak jótéteményeit ne élvezte volna.
Már az egyik Almássy és az Arady családok mesés történeténél oly észrevételeket tesz Nagy Iván, a melyek mutatják, hogy munkája kezdetén fölébredt benne a biráló, igazságotkutató lélek. Egy szemérmetlen hazudozó az Arady család tagjául jegyezte Csák Ugolint az 1241-ben (a hamisitó szerint 1240-ben) elesett kalocsai érseket. Nagy Iván azt mondja erre: «Volt ugyan Ugolin ekkor kalocsai érsek, de kérdés, az Arady családból származott-e ? Ugyanezt kérdhetni a többi ismerős, hivataltviselt egyéneknél is» (I. k. 63. 1.). Ennél fogva aztán kijelenti, hogy «bizonyitékok hiányában nem tulajdonitva hitelt az egész hosszas leágazásnak, ezt csupán a munka teljessége végett közöljük. »
A Bethlen család nemzedékrendénél teljes erejével törekedett, hogy a 6–7 különböző származtatás közül a valót eltalálja s lelkiismeretesen jegyezgeti hol, mikép tér el egyik genealogus a másiktól. A Bors családnál felszólal azon hibás vélemény ellen, a mely minden 1300 előtt élő Bors, Bars és Barcz nevü személyt egy családba sorol s ugyanott először hirdeti mesének a «Trophćum Estorasianum» régi nemzedékrendeit. A Botka családnál rögtön észreveszi és kiigazitja azt a nagy tévedést, a mely a Botka család ősei közé sorozta a Raszina-kereszturi Bocskayakat is.
Ezek nyilvánvaló bizonyitékai annak, hogy Nagy Iván mindjárt műve kezdetén egész buzgósággal törekedett a tévedéseket kerülni, sőt itt-ott irtogatni is. Munkája közben mindig jobban és jobban belepillantva a családtörténetek sürüjébe még óvatosabb, még élesenlátóbb, még igazságszeretőbb lett s bátran állithatjuk, hogy műve III–XII. köteteiben semmiféle, az ő korában, az ő segédeszközeivel már elkerülhető nagy tévedés nincs, vagy ha van, azt reá erőszakolták. Mily szorgalommal járt utána pl. hogy az Eszterházyak eleit a Vesterházyakkal össze ne zavarják. A Kanizsaiakat a Nagymartoniaktól megkülönbözteti, a Máriássy család ősét, noha oklevelet is mutogattak előtte, a XIII. században élő Márk-ban megállapitja s a Szent Lászlónak és Imre királynak tulajdonitott leveleket elveti, a Mikolay családoknál a régi genealogusoknak és Szirmaynak az egy nevü, de külön vérségü családok összekapcsolásában való könnyelmü, tévedéseket okozó eljárását kellő szigorusággal birálja.
A Nyáry család eredeténél az idevonatkozó hamisitványt elveti. A Vay családnál hiába csalogatják őt (hiányos keltezésü s látszólag Szent-Istvántól és Szent-Lászlótól származó) oklevelekkel, bárósági diplomával, ő megmarad a biztos történeti igazságnál s a család eredetét nem viszi feljebb az 1346-ik évnél.
Ime egy pár bizonyitéka azon éles; de nagyon is kellő birálatnak, óvatosságnak, a melyet Nagy Iván nagy műve irása és szerkesztése közben használt, s a mely állandó értéke az ő művének. Mindazok, kik utána a családtörténetet művelték, e biráló, igazságkutató lélek hatása alatt állottak és állanak. Lehet az ő művét roppant nagyra kibőviteni, lehet őt fölülhaladni, de hogy a genealogia nálunk igazi hivatására talált s a történeti igazság megrontása helyett annak feltalálására szolgáló biztos kalauzzá lett, azt Nagy Iván emlitett lelki tehetségének és munkálkodásának köszönhetjük.
Nem sorolom itt föl érdemének nagyitása végett a régi és a beküldött nemzedékrendek hiányosságát, munkatársainak csekély voltát, a nemes családok közömbösségét, nem emlitem, mily bátran szállott szembe egyes családok hiuságával s hibás hagyományaival (pedig azzal, mint szomoruan tapasztaltam, némelyeket egész életére ellenségeivé tett), de azt méltán emelem ki külön, mint Nagy Iván lelkének egyik ékességét, hogy mindig szivesen vonta vissza hibás állitásait, ha a hibáról, tévedésről meggyőződött. Felvette ő is művébe Érdy nagyhangu bizonyitgatásai után a Crouy családnak az Árpádoktól nevezetesen III. Andrástól való származását, de Horváth Mihály és Botka értekezéseiből látván, hogy azt a történeti igazsággal megegyeztetni nem lehet «Érdy válasza daczára is a hiteles történelmi adatok sorából törlendőnek» jelentette ki. (XII. k. 493. l.) A Keresszegi és Mihályi családok különböző voltát Szalay L. felszólalásából megismervén, a Mihályi Csáky család nemzedékrendjét a Keresszegi Csákyak családfájáról kihagyandónak jelezte (Pótlék-kötet, 170. 1.). A Kölcsei Kende családról először csak hiányos nemzedékrendet készithetett, főként Szirmay: Szatmárvármegye cz. műve nyomán. (VI. k. 184–94. l.). Csakhamar Kende Gusztáv ráerőszakolt egy másik, még rosszabb nemzedékrendet, a melyen a Kölcsei Kende és aKendilónai Kendy családok egybe voltak kapcsolva s a Kende család a Kendyek leszármazóiként volt föltüntetve. Nagy Iván nem állta ugyan meg, hogy két megjegyzést ne tegyen ez utóbbi családfára, de mégis közölte (VI. k. 543–46.). Meg is büntette magát érte. Már műve XII. kötetének végén (498. l.) jelezte, hogy az egyik sem hiteles; a pótlékkötetben pedig nem habozott az első családfát «hibákkal tömött» -nek, a másodikat «meghamisitott»-nak és «alaptalanul a Kendiekkel összekötött»-nek bélyegezni. (Pótlékkötet 306. l.). Erős és nemes lélek volt az ilyen, a mely a történeti valóságot még önmagánál is többre becsülte.
Nagy Iván családtörténeti nagy művének nem hibája, hanem csak érthető hiánya, hogy benne az Árpádkori családok vagy nemzetségek alig-alig vannak ismertetve s a régi családok első izein jóformán szótlanul surran át. Természetes dolog ez! hiszen ő is csak a meglevőből, a XIX. század ismert családjaiból indulhatott ki az ismeretlen felé, s mikor valaki (hogy hasonlatunkhoz visszatérjünk) egy nagy erdőnek főutait jelölgeti ki, nem szabad eltérittetni magát főfeladátától a részletek vizsgálgatásával. De ha valaki mégis fölpanaszolja e hiányt, mi e panasznak méltán ellenébe állithatjuk Nagy Iván családtörténeti munkásságának második időszakát, az ő mintegy másodvirágzását. Alig alakult meg társaságunk, alig tisztelte meg őt az alelnöki állással, már is bemutatta a Turul első füzetében a Losoncziak és Bánffyak nemzedékrendjét s abban éppen az első izeket ismerteti részletesen s az összes rendelkezésére álló adatokból fáradhatatlanul igyekezett e nevezetes családnak őseit, első elágazását megállapitani. Két év mulva pedig (1885-ben) közölte a Csák nemzetség történetét még pedig minden adatot jól megvizsgálva, a kellő helyre illesztve, az egész nemzetséget főbb ágazataira fölosztva. Ezzel ismét ő adott mintát az ősrégi családok és a nemzetségek helyes, vonzó és a mi fő, igaz történetének megirására. Omne tulit punctum, a mi egy embertől a magyar családtörténetre nézve várható volt.
Mikor Nagy Iván főművének cziméhez odafüggesztette e szót: «czimerekkel», még tán nem is sejtette, hogy a családi czimerek közlése és leirása uj, addig ismeretlen világot tár föl előtte és a többi magyar történetiró előtt. Rég volt igaz, midőn a hadba vagy tornára vonuló magyar lovagok pajzsaikra, zászlaikra ismertető jeleket festettek, midőn sisakjaikra az ő erejüket, ügyességüket, bátorságukat ábrázoló diszeket rakosgattak. Más idők jöttek s azok eltörölték a lovagok szines, ragyogó, sok rossz mellett mégis több jót termő, nemes czélokért lelkesedő világát. A zsoldos seregek szürke egyformaságba öltöztek s a czimerek, pajzsok, sisakdiszek lomtárba kerültek. Elfelejtették lassan-lassan a czimerek részeinek még magyar neveit is, hisz nem szedték, nem vették többé magukra darabonként, csak arravaló lett a czimer, hogy tudós és tudatlan iródeákok, hizelgők és műkedvelők különbnél különb, néha vadabbnál vadabb jelentéseket, regéket füzzenek az alakokhoz s hogy azoknak sokasitásával, 3–4 czimer és 10–12 czimeralak összeboronálásával mutassák meg az egyes családok kiválóságát, a többiek fölött való hatalmát s árulják el, mennyire nem tudták a heraldika valódi jelentőségét.
Nem mondom, hogy Nagy Iván előtt semmit sem tudtak a heraldikáról. Ott van Páriz-Pápaynak és Palmának műve a heraldikáról, ott vannak a Cerographia Hungarić szerzőjének és Praynak a királyok pecséteiről irt munkái. De ezek a heraldikának csak egyik részét ölelik föl, a családi czimerekről nem szólnak semmit s nem is szólnak magyarul. Pedig bár a hivatalos heraldika az, a mit minden magyar embernek tudnia kell, a családi heraldika a terjedelmesebb s a magyar történetiróra a hivatalossal csaknem egyenlően fontos.
A magyar és családi heraldika ismertetésében tehát Nagy Iván valóban uttörő. Érdemük van az őt megelőző gyüjtőknek is, különösen Adami Mihálynak és Csergheő Ferencznek, de az ő gyüjtésüket is Nagy Ivánnak kellett megszólaltatnia magyarul. Eleintén bizony e magyar heraldika nehezen indult. A czimerleirások Nagy Iván főmüvének első kötetében a latin leirásoknak nehézkes, néha szolgai forditásai. Nincsenek eleintén megállapitott műszavai. A pajzs mező nála majd udvar, majd mező, a sisaktakaró majd foszlány, majd foszladék, a sisak- vagy oromdisznek nála neve nincs; az Országh család czimerében az éket nem ismeri föl s a csőrsisak helyett a pajzs felé madárfejet rajzoltat, a pántos sisakot nyitottnak nevezi (pl. I. k. 3. 1.) s a nemesek kiváltságának tartja. Szóval e segédtudomány mai álláspontjáról visszatekintve, hiányos volt Nagy Iván igyekezete a magyar heraldika terén, de mégis csak kezdet volt az. Hozzá még e hiányokat is csakhamar jóvátette azzal, hogy akadémiai székfoglalójában éppen a magyar családi heraldikáról szólott s ezen addig hallatlan, ismeretlen tárgyról rendszeres (természetesen az addig felfedezett adatokon nyugvó) ismertetést nyujtott.
Nagy Iván ezen értekezése «Adatok a magyar czimertanhoz» nevet viselt, s a bevezetésen kivül három részre volt osztva. Az első a czimer eredetéről s a czimerviselés jogáról, a másik a magyar czimerészet alaktanáról (vagyis a czimerek részeiről, felosztásának történelméről és szabályairól), a harmadikban a czimerek jelentéséről szólott. A czimerek eredete idejét nagyon koránra tette, mert a Koros-féle és a Vodicsay-féle hamisitványok tévedésbe vitték őt, de már a czimerviseletre és a czimer jogi hatására nézve nagyon helyes szabályokat vont le adataiból. Az értekezésnek második része, sajnos, soha, még kivonatban sem jelent meg, pedig éppen abból tudtuk volna meg, miféle műszavakat akart volna használatba hozni a főművében használt hiányos és hibás szavak helyett. A harmadik részből látjuk, hogy Nagy Iván akkor még a beszélő-czimerek embere volt, s azt állitja, hogy a czimerek vagy valami történelmi eseményt, vagy a család társadalmi állását vagy nevét jelentik. Ez értekezés a magyar heraldika nagy kárára csak kivonatosan a most már kevéssé használt «Magyar Akadémiai Értesitő» 1860. évfolyamában látott napvilágot. (168–72. 1.).
Maga megvallá Nagy Iván, hogy ez értekezését egész terjedelmében két okból nem olvasta föl. A második rész kellő megértéséhez szükséges rajzok nem voltak készen és azonkivül reménye volt, hogy még több ilyen, a czimerrészek felosztásának történetét megvilágitó rajzokat szerezhet be. Tehát a gyüjtés, a több adattal való fölszerelés vágya függeszteté föl Nagy Ivánnal ez értekezésének közlését, s az ekként elszalasztott alkalom többé vissza nem tért. Még szerencse e szerencsétlenségben az, hogy az ő gyüjtését részben Nyáry fölhasználta, részben ő maga közölte a Siebmacher-féle Wappenbuch magyarországi részének A–F. betüket magában foglaló részében.
Ismeretes dolog a m. t. közgyülés tagjai előtt, hogy Nagy Iván e Wappenbuch magyarországi részét Cserghő Gézával együtt szerkesztette az 1884–86. években s ismeretes, hogy ezen heraldikai működése is megszakadt, mert Nagy Iván e Wappenbuch F. betüs részének bevégzésével a szerkesztéstől visszalépett. E visszalépés azonban éppen úgy nem vet árnyékot Nagy Iván emlékére, mint 1860-iki értekezésének elmaradása, mert mindakettő tulajdonkép a magyar heraldika érdekében történt. 1860-iki értekezésének közlését fölfüggeszté a heraldika hiányainak pótlása végett, 1886-ban visszalépett a heraldika tulzásainak megakadályozása végett. Maga Nagy Iván kijelenté, hogy visszalépett azért is, mert a jogtörténelmi igazság és a heraldika szabályainak rovására felmerült közleményekért a felelősséget nem akarta elvállalni, de első sorban mégis a szerkesztőtársa és közte támadt nézeteltérések kiegyenlithetetlensége miatt lépett vissza. (Turul, 1886. évf. 200. 1.) E nézeteltéréseket pedig Nagy Ivánnál szintén azon kiváló történetirói tulajdonságok okozták, melyek az ő főművét oly becsessé teszik: a lelkiismeretes birálat és igazságszeretet. Csergheőnek a heraldika terén való nagy jártasságát, őt szinte megemésztő, ideges buzgóságát nagyon jól tudom, de azt is tudom saját tapasztalatomból, hogy Csergheő a heraldika bizonyitó erejét, szabályainak állandóságát sokszor tulbecsülte s a czimerek azonosságából, az egyes korszakok heraldikai szokásaiból sokszor inkább merész, mint igaz következtetéseket vont le. Ellenben Nagy Iván a heraldika művelésében sem akart tovább menni ama határnál, a mit főműve egy helyén «a történeti valóság netovábbjának» nevezett el (I. k. 256. l.). Ő már 1859-ben észrevette pl. a Jabróczky czimerlevél koholt voltát (V. k. 273. 1.), már akkor sem vállalt felelősséget a Konkolyi Thege család állitólagos 1242-iki czimerbővitéséért (VI. k. 557. jegyzet), őt 1860-ban sem vitték tévedésbe azok, a kik a czimerazonosság alapján a Nádasdyaknak a Korbavai grófoktól való származását vitatták (VIII. k. 14–15. jegyzet). Az ily lelkiismeretes birálat és igazságszeretet nem birta és nem akarta a heraldikának jóhiszemű tulzásait türni s éppen a magyar heraldika érdekében nem csak szakitott azokkal, hanem folyóiratunkban a Csontos család czimerének ismertetése alkalmával föl is szólalt azok ellen (Turul 1886. évf. 163–66. 1.). Nem állitotta meg ezzel a magyar heraldika fejlődését, hanem csak a helyes mederbe terelte s igy bár nevéhez nem fűződik valami nagy heraldikai alkotás, a magyar heraldika Nagy Ivánnak sokat köszönhet.
* * *
Ime mélyen tisztelt közgyülés! ezen pár, gyarló vonással igyekeztem elénk állitani Nagy Iván kettős irányu működését a magyar családtörténet és heraldika terén. Mások állitottak és állitanak neki szép, az egész emberről szóló egész emléképületet. Én nem tudtam egész épületet emelni neki, csak két oszlopot birtam faragni az ő emlékére, azt is durván, művészietlenül: az ő családtörténeti és heraldikai működésének ismertetését. De azt hiszem, hogy ez oszlopokra elég világosan felirtam Nagy Iván lelkének szép tulajdonságaiból hármat: a szorgalmat az adatok gyüjtésében, a lelkiismeretes birálatot azok felhasználásában s a történeti igazságnak szeretetét azok közlésében. Ha e szép lelki tulajdonságokat, mint Nagy Iván örökségét, társaságunk megőrzi s működésében mindig szem előtt tartja, akkor társaságunk fennállása és virágzása ércznél, kőnél becsesebb hirdetője lesz Nagy Iván életének.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

A DOROZSMAI ÉS BECSE-GERGELY NEMZETSÉG CZIMERE.

(Négy ábrával.)

1. Dorozsma.

Ezen nemzetség a XIII. század utólján vált egy törzsből öt ágazatra, a garai Bánffy, Harapkay, Garay, Hosszu-Bácsy és Szentmihályi családokra.
Ezek közül a Garay-család már korán fényes polczra emelkedvén, ezen család pecsétei s czimerei mentették meg e nemzetség ősi czimerét a feledéstől.
Kevés emlék maradt meg róluk igy is, de ezeknek ősi voltát oklevél is bizonyitja s e kettős alapon biztosan meghatározhatjuk a Dorozsma nemzetség ősi czimerét.
Legrégibb ide tartozó pecsét Kojol Pál machói báné_{Országos levéltár, D1. 1585.}* Az oklevelen melyről függ, nincs kelet, de mivel ő 1311–1328. évig volt macsói bán, a pecsét ezen 16 évi időközből származik. E pecsét nagyon rongált, köralaku, körirata nem olvasható, letöredezett, mezején háromszög paizsban, – a mennyire kivehető – kigyó van czölöpös helyzetben, testével csak csekély hajlásokat csinálva.
A többi pecsét a Garay-család nádorságot viselt három tagjától származik. Egyik Garay Miklós nádoré 1372-ből, hol a pecsét kerek mezején jobb sarkaikkal egymást érintő helyzetben három, háromszögpaizs van elhelyezve. Ezek mindenikében egy-egy koronás kigyó van hármas görbülettel, szájában országalmát tartva._{Nyáry V. t. 41 a.}*

A családi czimert tartalmazó kis paizs ilyen hármas elhelyezésének a pecsét kerek mezején egy másik példája Kont Miklós nádor tiz évvel fiatalabb pecsétje._{O. L. Pecsétmutató V. tb. 20 sz.}*
A czimerpaizsnak többszörös elhelyezése a pecsét kerek mezején nyugaton már másfélszázaddal korábban fellép. A legrégibb példáknál, öt paizst helyeztek egymás mellé körben úgy, hogy a pajzsok alsó sarka a kerek pecsétmező központja felé irányult. E szokásnak alapját az ötlevelü rózsa képezte._{Ha mélyebben be akarnánk hatolni a heraldika ellenes czimer-szimbolikába, alapját a Sz. Mária cultusban kellene keresnünk, mert a heraldikai rózsa a MARIA öt betüje után lett ötlevelü.}* Liechtenstein Ulrich 1220. évből származó kerek pecsétjére egy ötlevelü rózsa van helyezve s ezen rózsa minden levelére a Liechtenstein czimert tartalmazó kis háromszög pajzs van illesztve._{Hohenlohe: Sphrag. Aphorismen, XVII. tb. 190. sz.}* Heimburgi Vilmos gróf 1239. évből származó pecsétjén már nem rózsa képezi az alapot, de a rózsaszirmok módjára elhelyezett czimerpaizsok a rózsaszirmok XIII. századbeli alakját vették fel s a rózsa kelyhét hatágu csillag képezi._{U. ott, XVII, tb. 189. sz.}* Velthursi Hugó 1286-ból származó pecsétjén már csak öt háromszögpaizs elhelyezése jelzi a rózsa szirmait._{U. ott, XVII. tb. 191. sz.}*
A XIV. században még mindig divott a czimerpaizsok többszörös elhelyezése a nélkül, hogy ez már az ötszirmu rózsára emlékeztetne. Hohenlohe Kraftné Anna 1350. évből származó pecsétjén négy pajzs van alsó csücskükkel egymáshoz illesztve, a melyek közül a két szemközti Hohenlohe, a másik kettő a Leuchtenberg czimert tartalmazza._{U. ott, XVI. tb. 185. sz.}*
Ezekhez sorakozik a Garay Miklós nádor 1372. évi pecsétje, mely először tünteti fel a nemzetségi czimerpaizsot egész teljességében, a kigyót koronásan, szájában az országalmával.
A másik pecsét Garay Miklós nádortól, az előbbinek fiától származik 1392-ből. A pecsét mezején négyes körbe foglalt szabályos négyszögön egymásba fonódott két kigyó van.
Az igy szerkesztett pecsét, t. i. midőn a czimerkép nem pajzsban, hanem zászlón van elhelyezve, nyugaton is a legritkább pecséttipusok közé tartozik,_{Orlamundei Albert gróf 1224; Grüningeni Hartman gróf 1257; Holsteini Waldemar gróf 1304; Wolfach város 1389. és Würtenbergi Ulrich gróf 1467. évi pecsétei. Hohenlohe i. m. 16., 17.1. V. tb. 48., 49., 50., 51. ábra.}* hazai pecséteinken az egyedüli.
Ezen kettős pajzsalak, a kigyó a zászlón, a mennyire a pecsét homályos vésése sejtetni engedi, koronás, de szájából hiányzik az országalma. A bizonyitékok ide szükséges sorozatát Zsigmond király 1416. évi czimeradománya zárja be. Ezen, a magyar czimeradományoktól sok tekintetben eltérő armálisból_{A czimer hasonmását B. Nyáry közölte heraldikájában, az armális szövegét Fejér, Cod. Dipl. X/V. 681. Eredetije a gr. Zay ltárban van.}* csak azt veszszük ki, a mi tárgyunkhoz szükséges. Szövegében világosan le van irva az ősi czimer, az «antiqua arma», melyből kitünik, hogy az kék paizsban czölöpösen állitott többször csavarodott arany, koronás kigyó, tüzet okádó szájában arany országalmát tartva.
Sisakdiszül az oklevél szerint strucztoll forgóra illesztve a pajzsalak szolgál. Miután azonban a strucztoll forgót ily alakjában segédsisakdiszül nem igen alkalmazták, valószinü, hogy a sisakdisz zárt szárny volt, reá illesztve a paizsalak._{Grünenberg 1483-ik évből származó hires czimkönyvében is (64 tábla) közölve van a Garay család czimere «Groff, Grauff von Ungarn» név alatt. A festményen kék paizsban hétszeres hajlásu arany kigyó, szájából tüzet okád, de a kigyó nem koronás és szájában nincsen az országalma. Sisakdisz a paizs-alak, hol a kigyó (segéd sisakdisz nélkül) gyürüs csavarodással nyugszik a sisakon.}*

2. Becse-Gergely.

Karácsonyi e nemzetség ismertetését azzal kezdi, hogy ez «egyike hazánk legnevezetesebb nemzetségeinek. Ivadékai a XII. századtól kezdve napjainkig, mindig az ország főurai közé tartoztak». Ennek daczára az ezen nemzetségre vonatkozó czimeres emlékek, nagyon csekély számmal maradtak reánk s e csekély maradékokból az ősi czimerre nézve teljes utbaigazitást nem nyerhetünk.
Karácsonyi János szerint e nemzetségből a Bethleni Bethlen, az Apaffy, Almakeréki, léli Tóty, Nemegyei, Somkereki és Virágosberki családok származnak.
Az Almakeréki, Nemegyei és Virágosberki családra vonatkozó pecsétet eddig egyáltalán nem ismerünk. Tóti János országbirói birságszedőnek 1344. évből van egy pecsétje az országos levéltárban,_{DL. 3686. sz.}* de az annyira romladozott, hogy azon a czimerből már semmi ki nem vehető. A Somkeréki családnak legrégibb emléke azon czimer, melyet Zsigmond király 1415-ben Constanzban adományozott somkereki Erdélyi Antalnak.
Az Apaffy családra vonatkozó pecsétek közül legrégibb az, melyet Csergheö Géza ismertetett a Turulban._{VIII. 83. Országos levéltár. Dl. 19,989.}* Nagyfalusi Apaffy Ferencz paizspecséte 1493. évből: haránt helyezett pallos, megette a paizs balfelső sarkából kiinduló sugarak. Ezen paizsképről Csergheő azt tartja, hogy az jelképes és gyanithatólag, a nemzetség egy tagja nyerte valamely alkonyatkor elkövetett hőstettért.
Egy másik már teljes Apaffy czimert közölt Majláth Béla a Turul XVI. kötetének 100. lapján az 1561. évből. Ezen czimernek paizsalakja, lényegében teljesen egyező az 1493. évi czimerrel, csak a pallos van balharánt helyezve s a sugarak a paizs felső karimájából indulnak ki. Sisakdisze a sisakból jobbra és balra lehajló egy-egy venyige ág, a jobbik végén egy szőlőlevél, a balon szintén egy levél és egy szőlőfürt.
Ezen paizsalak és sisakdiszből alakult ki a XVII. században az Apaffyak czimere, melynél a paizsalakot a sisakdiszszel együtt a paizsban egyesitették, elhagyva a paizsalakból a sugarakat s befoglalva a sisakdiszszel együtt a sisakot is a paizsba, hol a paizsalak pallosa a szőllőtőkére akasztott sisakot balharánt irányban üti át. Az Apaffy czimerről, sem legrégibb alakjában, sem későbbi átalakulásaiban és változásaiban következtetést nem vonhatunk a Beche Gergely nemzetség ősi czimerére.
Marad hátra a Bethlen czimer.
Bethlen Gergely már 1489-ben_{Siebmacher, Ungarischer Adel, Supplemeutband, 22. 1., 14. t}* ugyanazon czimerképet használja pecsétén, a mely ezen család czimere mai napig is. Kék paizsban többször hajlott, czölöpösen állitott koronás ezüst kigyó szájában országalmát tart. Sisakdisz a paizsalak.

Ezen czimer mellett kitartott a család hüségesen, évszázadokon át, sőt a későbbi rangemeléseknél az uralkodók mindig ezen czimert erősitik meg, mint e család ősi czimerét.

Ezt tehát a család ősi czimerének tartotta, de kétséges, hogy egyszersmind a kiterjedt előkelő nemzetségnek is czimere lett volna, bár annak motivumait a Somkereki Erdélyi Antal 1415. évi armálisának czimerében is megtaláljuk a kigyót a gólya csőrében, annak nyaka körül csavarodva, a koronát, a heraldikai szokástól éltérőleg a gólya fején és nem nyakán. A heraldika jó korszakában a koronát vékony nyaku állatoknak (egyszarvu, szarvas, gólya, daru, hattyu) nem fejére, hanem nyakára szokták illeszteni, itt eltértek a szabálytól azért, hogy a kigyó görbüléseinek a gólya nyakán helyet adjanak.
A czimerlevél szövegében nincsen szó arról, hogy Zsigmond király az ősi czimert bőviti, vagy javitja, de az arany kigyót az ezüst gólya csőrében és nyakán és a koronát a fején, nem tarthatjuk pusztán a véletlen játékának. Ez ábrázolat inkább azt a hatást teszi reánk, mintha a czimerkérő és adományozó valamely alkalmas czimeralakot keresett volna, hogy azzal az eredetileg lebegő ősi czimeralakot szerencsésen egyesithesse.
Ha ez valóban igy történt, akkor ezen czimernél a kiterjesztett szárnyu ezüst gólyát csak mellék czimeralaknak kell tekintenünk, a főczimeralak, az arany kigyó s a korona, a mely itt a gólya fejére van illesztve.
Ha alaposan áttanulmányozzuk magyar czimertárunkat, ehez hasonló esetet gyakran találunk. Hogy többet ne emlitsek, csak Rudolf czimeradományát hozom fel, az 1580. évből Melith György részére, melyről a Káta nemzetség tárgyalásánál lesz szó, vagy a tussaujfalusi Thussai család czimerét, mely család a Kolcs nemzetségből származik.
A Kolcs nemzetségnek ősi czimere aligha volt, de az ebből leszármazó Thussay-család mindig tudta ősi eredetét. A család egyes tagjai czimerül gólyát használtak, mely emelt jobb karmában kulcsot (a felvidék tájkiejtése szerint kolcsot) tart. A család egyéb tagjainak czimere oroszlán, mely első karmaiban szintén kulcsot tart. E kulcs itt beszélő czimer, a nemzetség nevére vonatkozik és a paizsban a fő czimeralak, a gólya és oroszlán csak mellék czimeralakok, a fő czimeralak alkalmas elhelyezésére.
Visszatérve a koronás kigyóhoz, feltünő az ősi Bethlen czimernek a Dorozsma nemzetség kétségtelenül meghatározott ősi czimeréhez, nem hasonlósága, de azzal legkisebb részleteiben való azonossága. Grif és grif, sas és sas, oroszlán és oroszlán különböző ősi családoknál, még nem jogosit közös eredetre visszavivő feltevésekre, de olyan szokatlan czimeralak, mint a czölöpösen álló koronás kigyó, szájában országalmával, méltán felveti előttünk ama kérdést, hogy a Dorozsma nemzetség, mely egy falutól vette nevét, nem egy-e a Becse Gergely nemzetséggel? nem az utóbbinak egy oldalhajtása-e? Ha ez legalább a valószinűségig, okleveles adatok alapján bebizonyitható volna (és a két nemzetség birtokviszonyai e feltevésnek nem mondanak ellent), ez esetben kétségtelenné válnék az is, hogy ezen két nemzetség közös czimere a czölöpösen álló koronás ezüst kigyó volt szájában arany országalmával.
CSOMA JÓZSEF.

CZIMERES KÖNYVEK A MAGYAR NEMZETI MUZELUM KÖNYYTÁRÁBAN.

(Első közlemény, hét czimerrajzzal.)

A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában tekintélyes számu heraldikai kézirat, festett és nyomtatott czimereket tartalmazó gyüjtemény van, a melyekről a könyvtár személyzetén kivül alig tud valaki s a melyeknek nagy része mindeddig teljesen felhasználatlan.
Tizenkilencz év előtt a Turul első évfolyamában Nagy Sándor könyvtártiszt tollából egy rövidke lajstrom jelent meg, a mely a múzeumi kézirattár harminczkét czimer- és pecséttani érdekü kéziratáról adott számot. Ez a jegyzék azonban nem öleli fel az egész anyagot; hiányzik belőle több érdekes kéziratos czimerkönyv, s teljesen mellőzi a czimermetszeket, czimeres könyvjelzőket tartalmazó gyüjteményeket. A felsoroltaknak is csupán rövid czimét adja, egy szóval sem emlitve meg tartalmukat; a czimek pedig legtöbbnyire nem is sejtetik, minő érdekes anyagot rejt egyik s másik kötet.
Ennek a körülménynek tulajdonithatjuk, hogy a M. N. Múzeum könyvtárának heraldikai anyagát a legnagyobb magyar czimerkönyv, a Siebmachers Wappenbuch magyar részének szerkesztői sem aknázták ki kellő mértékben. Mindössze egy-két, már Nagy Iván által is idézett kéziratot használtak: Adámi és Marsovszky czimergyüjteményeit, épen azokat, a melyek a legkisebb tudományos értékkel birnak, miután anyagukat nagy részben a Liber Regiusokból meritik, ezek pedig eredetiben is igen könnyen hozzáférhetők.
Kiaknázatlan forrást nyitunk meg heraldikánk s családtörténetünk számára, a midőn a Magyar Nemzeti Múzeum czimerkönyveit (ideértve a pecsétrajzokat tartalmazókat is) folyóiratunkban bemutatjuk. Ismertetésünk úgy a kézirattár, mint a nyomtatványi osztály anyagát fel fogja ölelni; nehány czimermetszeteket tartalmazó gyüjtelékes kötet vetekedik érdekesség dolgában a kéziratos heraldikai munkákkal.
Az egyes darabok ismertetésénél csupán azokat a czimereket irjuk le tüzetesebben, a melyek a Magyarország Családaiból s a Siebmacher czimeres könyvéből hiányoznak, vagy a melyek ismert czimereknek kiadatlan változatai; a többieket csak névszerint soroljuk fel, lehetőleg mindeniknél megjelölve a forrást, a honnan a másolat vétetett.
A czimerkönyveknek valamely rendszerbe való sorozását czélszerüségi szempontból mellőzni kellett. A legtöbb gyüjtemény különféle koru s fajtáju czimerlapokból és másolatokból van összeállitva; korrendbe szedésük szinte lehetetlen. Igy tehát a közlésben nem kötjük magunkat előre megszabott sorrendhez.

I.
A Kutschersfeld-féle czimergyüjtemény.

A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában 236. Fol. Lat. jelzet alatt egy ivrétü, zöld papirtáblákba kötött kézirat őriztetik, a mely heraldikusaink figyelmét mindeddig elkerülte, bár nem kevesebb mint 53, jórészt kiadatlan családi czimert tartalmaz. Kézzel irott czime első lapján olvasható: ADPARATVS SCVTAVIVS nonnullarum FAMILIARVM HVNGARIAE colorabus effigiatus et ad usum MVSEI NATIONALIS HUNGARICI compilatus a IOAN. KVTSCHERSFELD DE KVTSCHERA NOB. HVNG. N. BANYEN. in Incl. Mus. National. Hung: Biblioth. Széchényiano-Regnicol. Jurato Cancellista. Pestini Anno M.D.CCC.XII.
A kötet mindössze 55 lapból áll, a melyből a 34. és az 55. üres; az elsőt a czim, a többit pedig különböző időkből való czimerek foglalják el. Ezeket Kutschersfeld a Múzeumba került több gyüjteményből, nagyrészben a Széchényi-féle törzskönyvtárból laponként szedte össze. A czimerek minden rend nélkül következnek egymás után; mivel azonban egymással kapcsolatban álló csoportokba sorozhatók, ismertetésükben a jelenlegi sorrendet nem vesszük tekintetbe.
Az első átlapozásnál feltünik, hogy a kötet legtöbb lapja egyházi társulatok albumaiból származik. Figyelmesebb vizsgálat, a lapok nagyságának és korának egybevetése után azt is meg lehet állapitani, hogy ezek a lapok nem kevesebb, mint nyolcz ilyen albumból vannak kivéve.
A legrégibb s legtöbb lapot egy nagyszombati szent egyesület az Ur Szent Teste Congregatió emlékkönyve szolgáltatta. Ezek, számszerint tizenkettő, a következők:
(4.)_{A zárjelbe tett számok a kötet lapszámát jelentik.}* Bársony György nagyváradi püspök († 1678. január 18.) czimere. Eltér a Siebmacherben levőtől, a mely, miután a forrás megjelölése nélkül közöltetik, nem vehető hitelesnek. Leirása a következő: Vörösben, zöld talajba tüzött s két oldalt egy-egy fél lábon álló term. szinü daru által tartott nyilvessző, amelyre zöld koszoruval környezett term. szinü kigyó van helyezve. A czimer barok keretbe van foglalva; fölötte infula és pásztorbot jelzi tulajdonosának méltóságát. Alatta festett mondatszalagon a püspök aláirása olvasható: Georgius Barsony Epp9 Varad.
Miután Bársony 1663-tól 1675-ig volt váradi püspök, a czimer festése ezen időközre esik. (11.) Eszterházy Miklós Antal gróf, knini püspök, esztergomi prépost († 1695, auguszt. 5.) czimere. Az ismeretes bővitett Eszterházy czimer; fölötte infula és pásztorbot, alatta pedig a tulajdonos sajátkezü aláirása: Nicolaus Eszterhasy mp. Készült 1693–1695 között.
(12.) Eszterházy Pál gróf († 1712.) czimere. Az Eszterházyak bővitetlen czimere, gyarlón festve. Alatta szalagon a gróf aláirása: Comes Paulus Ezterhasy. A czimer és az aláirás 1687 előttről való, mert ez évben Eszterházy Pál birodalmi herczeg lett.
E lap tulsó felén alul még ezek olvashatók
Arva Esterhas Kata m. p. Anno 1708. 12. februarii: (Sajátkezü.)
Ill(ustris)simus Comes Antonius junior Eszterhasi de Galantha Anno 1716. Die 30 Mai receptus est in Congrega(tione) et in honorem sui Sancti Patroni pro decoranda confraternitate fieri curavit feretrum S. Antonii eodem anno.
(15.) Fekete János czimere. Kék paizsfővel ellátott ezüst mezőben, zöld talajon könyöklő vörösmezü kar a paizsfőbe is benyúló nyilvesszőt tart; a sisakdisz koronából kinövő, jobbjában szablyát, baljában ezüst ökölpajzsot tartó arany leopárd. Takaró kék-arany, vörös-ezüst. A czimer alatt barok táblán: Fekete János az Ur Sz. Test. Congregacionak Rectora. m. pia. A czimer eddig kiadatlan.
(16.) Ficsur Ádám czimere. Ibolyaszin (!) paizson jobbra fordult, pallost tartó arany griff; sisakdisz koronából kinövő pallost tartó szárnyatlan, kettősfarku arany griff. Takaró kék-arany, vörös-ezüst. A czimer alatti szalagon aláirás: Adamus Ficsur Lib(erae) Regiaeque Civit(a)tis Tyrnavien(sis) Iudex.
A czimer kiadatlan, hanem a családról van emlités a Liber Regiusból kiadott jegyzékben, a mely szerint a Ficsur alias Dejthei pozsonymegyei család 1776-ban nemesi igazolványt kapott. A czimer ügyetlen festő kezétől ered, a ki a paizsot hihetőleg azért festette kék helyett ibolyaszinre, hogy a mellette lefolyó takarótól elüssön.
(17.) Forgách Ádám országbiró czimere, ezen aláirással: Comes Adamus Forgach m. p. Tyrnaviae, 9. Januarii, 1672. A czimer az ismert XVII. századi változat: kékben arany koronából kinövő koronás meztelen nő, félhold és csillag által kisérve, sisakdisz a paizsalak, takaró kék-arany és vörös-ezüst.
(21.) A Pongrácz család czimere a Siebmachernél kiadottól elütő ábrázolásban: kékben aranynyal fegyverzett kétfejü sas, a melynek mellére aranynyal keretelt, hegyével fölfelé álló egyenlőszáru háromszög van helyezve s ebben arany koronából kinyuló, arany kürtöt tartó vörösmezü kar, fölötte arany csillaggal látható. A czimert körülfogó kereten infula, mögötte pásztorbot áll. A czimer fölött és alatta üres mondatszalag van. Ez a czimer kétségtelenül Pongrácz György váczi püspöké (1672–1676).
(24.) Ismeretlen főpap infulával födött czimere kékben arany koronán álló jobbjában szablyát, baljában ezüst pajzsot tartó kettős farku arany oroszlán. A czimer alatt üres mondatszalag.
(29.) A Pálfy grófok infulás és pásztorbotos czimere, üres mondatszalaggal. Bizonyosan Pálffy Ferdinánd egri püspök (1678–1680) számára készült.
(32.) Pontel Mihály czimere: kékben zöld talajon jobbra fordult kettős farku arany oroszlán, jobbjában zöld leveles száron ülő gránát-almát tartva; sisakdisze a paizsalak, koronából kinőve, takaró mindkét oldalról arany-ezüst. A czimer alatt mondatszalagon ezen aláirás: Michael Antonius Pontel, fölötte pedig: Laudetur sanctissimum Sacramentum.
Ilyen nevü családot forrásmunkáink nem ismernek. Pontel Mihályról mindössze annyit tudunk, hogy valószinüleg nagyszombati lakos volt, mert neje – kinek czimerét alább közöljük – itt halt meg s itt tett nagyobb hagyományt.
(39.) A Szelepchény czimer; fölötte zöld papi kalap, mögötte keresztbe fektetett kereszt és pásztorbot. A czimer alatt szalagon: Georgius Szelepchén˙ Archiepiscopus Strigoniensis m. Az aláirás kelte 1666–1685 közé esik.
Valamely budai egyházi társulat XVII. századi emlékalbumából való a 14. hártya-lap, a melyen a passio eszközeivel ékitett keretben a következő czimer látható: Osztott paizs felső piros mezején szájában ezüst patkót tartó fehér strucz, alsó kék mezején pedig jobbra futó természetes szinü vaddisznó, sisakdisz koronán álló nyilazó kentaur, a takaró kék-arany, vörös-ezüst. A czimer fölött piros mondatszalagon Christus Crucifixus anchora salutis meae; alatta zöld szalagon ezen aláirás: Petrus Euerling Physicus Budensis. 1691. A lap alján más kézzel irva: Defunctus 1702. Qui hunc librum fieri curavit.
Minden jel arra mutat, hogy Everling Péter budai orvos nem volt nemes ember; érdekes beszélő czimere (Vadkan = Eber, innen Eberling vagy Everling), ha nem önkényüleg felvett polgári jelvény, úgy csak valamely comes-palatinus adománya. Hasonló nevü családról forrásainkban nincs emlités.
Ezzel egykoru, de más albumból származó lap a 28-ik. Anyaga vastag hártya, a melyet a festés egészen a széléig borit. Rajta magyar és osztrák czimerekkel diszitett kapuzatra helyezve, zöld leveles szegélyü, kék keretbe foglalva, rózsaszinü damaszkolt lapon a Nozdroviczky család czimere látható. A czimer a Nagy Ivánnál levő s utána a Siebmacherben is kiadott példánytól eltér, miért is itt közöljük: arannyal damaszkolt kék paizson a bal szélből kinyuló szablyát tartó pánczélos kar, a melyet felül jobbról arany csillag, balról ezüst félhold, alul pedig három arany csillag kisér; sisakdisz koronába tüzött fekete szárnypár közt a paizsbeli kar, lebegő csillag és félhold által kisérve; takaró vörös-ezüst, kék-arany. A czimert befogó kék kereten ezen aranybetüs felirás olvasható: Adm(odum) Reverendus D(omi)nus Andreas Nozdroviczky Cathedr(alis) Eccles(iae) Nitriensis Canonicus, Plebanus Dubniczensis. A lap alján pedig barok keretben évrejtő fölirás:
ANNO
qVo eIVs sVMptIbVs aLtare CongrgatIonIs agon IzantIs DeI s VrreXerat,
a melyből kitünik, hogy a festmény 1692-ben készült.

Miután Nagy Iván s a Siebmacher-féle czimerkönyv a Nozdroviczky család czimerét Burgstaller nem mindig megbizható s az itt ismertetett lapnál száz évvel ujabb munkájából vették, példányunk hitelesebb.
A nagyszombati szent keresztről nevezett congregáczió albumából három lapot őrzött meg a Kutschersfeld-gyüjtemény. Ezek a következők:
(18.) Papirlapon két pálmaág közé helyezve a Furár család czimere: kékben zöld talajon arany csillag és félhold által kisért jobbra lépő, vörössel fegyverzett ezüst sas; sisakdisz a paizsbeli sas koronán állva. Takaró nincs; a czimert barok keret foglalja be, a sisakról pedig mindkét oldalon piros és kék strucztollak lógnak. A czimer fölötti mondatszalagon: Tu es qui restituis haereditatem meam mihi: Alatta: Joannes Furár Regiae et Liberae Civitatis Tyrnaviensis civis et emeritus Tribunus Plebis, Congregationis S. Crucis Benefactor. Ao. 1736.
A Furár család ezen czimerét egy 1726-iki pecsét után a Siebmacher (183. 1., 146. t.). is közli, de a szinek megjelölése nélkül. Azonban rnegállapithatjuk, hogy úgy az, mint az általunk bemutatott hibás; az eredeti, I. Lipót által 1676 június 3-ikán Furár Dánielnek adományozott armális a czimerben nem ezüst sast, hanem természetes szinű, nyitott csőrű pelikánt mutat s a takarót kék-arany és ezüst-vörösnek jelzi. Ez a czimeres nemes-levél Szepesmegye levéltárában őriztetik._{Turul, VII. évfolyam, 1889., 123. 1.}*
Az album második lapján (37.) a következő czimer látható: négyelt paizs szivpaizszsal, melynek kék mezején az alsó szélből kinövő derékig meztelen, ezüst kötényes, arany koronás, ijját feszitő szerecsen van; az 1. és 4. mezőn vörösben fekete sas, a 2. és 3-ban kékben három arany korona (először ***, másodszor ***) látható. A czimert zöld kalap fedi, az egészre hét águ koronával fedett, infulával és pásztorbottal ékitett hermelin palást borul. A czimer fölötti szalagon: Dilexi decorem domus tuae. Psal. 25. v. 8., alatta: Il(lustrissimus) ac R(everendissi)mus D(ominus) Ioannes Ludovicus L(iber) B(aro) Schwartzer Electus Episcopus Rosoniensis, Abbas de Casar, Cathedralis Eccl(esić) Nitriensis Praepositus Major, Metropolitanae vero Strigoniensis Canonicus, Proto-Notarius Apostolicus.
Schwartzer János Lajos báró, előkelő svéd család sarja_{Életrajzi adatait közli Kollányi; Esztergomi kanonokok, (Esztergom, 1900.), 380. 1.}* 1778 január 31-én nyerte el a magyar indigenátust. (Liber Regius LI. k. 145 l.) Családja ugyan nem vert gyökeret hazánkban, miután azonban ő maga magyar nemes volt, joggal megvárhatnók, hogy családtörténeti munkáink megemlékezzenek róla.
A harmadik lap (40.) szintén egyházi férfiúé, Szent-Ilonay József cz. püspöké. Rajta zöld biretum és püspöksüveg alatt diszes keretbe foglalva ezen czimer látható: kékben zöld hármas hegy középső csúcsára tüzve három természetes piros rózsaszál, jobbról s balról egy-egy hatágú arany csillaggal kisérve; az egész czimeren ezüstpólya van átfektetve. A czimer fölött üres mondatszalag van, alája ugyanazon kéz, a melytől az előbbi két lap feliratai valók, ezeket irta: Il(lustrissimus) ac R(everendissi)mus D(ominus) Josephus Szentilonay El(ectus) Episcop(us) Arbensis, Abbas B(eatae) M(arić) V(irginis) de Pankotta, Praeprositus S. Thomae de Monte Strigoniensi, E(cclesić) M(etropolitanć) Strigon(iensis) Canonicus, acper Archi Dioecesim Strigoniensem an Spiritualibus Vicarius, et Auditor Generalis.

Szentilonay 1769-ben hunyt el. Czimei után itélve, az albumlap élete végén készülhetett. Családjáról mindössze annyit tudunk, hogy Veszprémmegyében székelt. Czimerét sem Nagy Iván, sem a Siebmacher nem közli._{Életrajzát közli Kollányi, i. m. 353. 1.}*
A XVIII. század első feléből való volt azon album, melynek egy mindkét oldalon felhasznált hártya lapja czimerkönyvünk 22. levelét képezi. Az album valószinüleg egy szakolczai egyesületé volt.
A hártyalap első oldalán Kárász Zsigmond szakolczai dékán czimere áll: kékben kettős keresztben végződő arany horgony két oldalt egy-egy arany csillag által kisérve; sisakdisz koronán álló, csőrében zöld pálmaágat tartó fehér galamb; takaró kék-arany, vörös-ezüst. A czimer fölött zöld szalagon vörös betükkel: Adm(odum) R(everendus) ac Exim(ius) D(ominus) D(ominus) Sigismundus Karasz. Alatta másik szalagon: Liberae, Regiaeque Civitatis Szakolc(ensis) Decanus, nec non Almae hujus Congregat(ionis) Rector. Más irással: Obiit Mense Martio, die 23. A. 1754.
Nem lehetetlen, hogy ez a Kárász Zsigmond abból a trencsénmegyei Kárász családból származott, a melyikről Nagy Iván munkája VI. kötetében a 90. lapon közöl adatokat. A czimer eddig sehol sem volt közölve.
A lap tulsó felén Marsinai Ferencz nyitrai perczeptor czimere látható. A Marsinaiak czimerét Nagy Iván Kaprinai kéziratai nyomán közölte, a ki másolatai között a család II. Ferdinándtól 1640 január 20-án nyert birodalmi czimerlevelének szövegét is megőrizte; a magyar Siebmacher pedig az itt emlitett Ferencz pecsétje után. Az előttünk fekvő némileg mind a kettőtől eltér, a miért is álljon itt a leirása: Négyelt paizson az első mező jobb haránt vágva, felül aranyban fekete sas, alul fehérben három bal haránt vörös pólya; ugyanezt tartalmazza a negyedik mező forditott sorrendben; a második és harmadik kék mezőben zöld talajon ágaskodó kettős farku, zöld ágat tartó koronás arany oroszlánt mutat. A paizson két sisak van, az elsőnek koronáján fekete sas, a másodikén jobbjában pallost, baljában vállára vetett négy hadi lobogót tartó kettős farku koronás arany oroszlán van. Az első sisak takarója fekete-arany, másodiké vörös-ezüst. A czimert hadi jelvények veszik körül; fölötte s alatta mondatszalagokon ezen vörös betüs felirás van: Perill(ustrissimus) ac G(enerosus) D(ominus) D(ominus) Franciscus S(acri) R(omani) I(mperii) Eques de Marsinai Incliti Comitatus Nitriensis Perceptor, Almae Congregationis Vice-Rector.
A Marsinai családról Nagy Iván (Mo. Cs. VII. k. 337–339. l.) ismét Kaprinai kéziratai nyomán emlékezik meg, a ki viszont az itt emlitett Marsinai Ferencz feljegyzéseit másolta le. Ezek szerint a család azon délmagyarországi Marsinaiaktól ered, a kiknek a Hunyadiak származtatásánál juttatott szerepet a magyar családtörténet. Mondanunk sem kell, hogy ez állitás oklevelekkel nincs támogatva s igy fölötte kétséges. Mindössze annyi bizonyos, hogy Marsinai Menyhért II. Ferdinánd király hüséges vitéze és ezredese 1640-ben német birodalmi armálist kapott, a melyben régi czimere megbővittetett. Menyhért a szolgálatot elhagyván, Morvaországon szerzett birtokot. Itt laktak utódai is, a kik közül Marsinay Ferencz 1676 november 18-án cseh lovagi rangot (s nem mint Nagy Iván irja, honosságot) kapott, az itt bemutatott czimerrel._{Cseh királyi könyvek, XC. kötet; 127/b. lap. Lásd Doerr: Der Adel der böhmischen Kronländer. Prag, 1900., 161. 1.}*
Valamelyik nagyszombati Szűz-Mária kongregáczió emlékkönyvéből való a gyüjtemény 36. és 41. hártya lapja. Az elsőn a Schmitt család czimere látható zöld apáti kalap és infula alatt. Megegyezik a Siebmacherben (567. 1. és 405. t.) Schmitth alatt közlöttel, mindössze annyi a különbség, hogy mig ott a takaró vörös-ezüst és kék-arany, az albumlapon kék-ezüst és vörös-arany. A czimer fölött Prudenter et constanter jelmondat, alatta pedig szalagon ez áll: Gregorius Schmitt, E(cclesić) Metropolitanć) Strigonien(sis) Canonicus Abbas B(eatć) M(arić) V(irginis) de Pankotta, Archi Diaconus Gömörien(sis) Liberae Regiaeque Civitatis Tyrnaviensis Plebanus m. p. A lap alján idegen kézzel irva: Electus Marianus Rector die 6. Julii, anno 1734.
A Királyi Könyvek (XXXVII. k., 457. l.) szerint Schmitt György, János és Ferencz 1735. szeptember 20-ikán kaptak czimeres nemeslevelet. Hihető, hogy a czimerszerzők elseje nem Georgius, hanem Gregorius s ez esetben azonos az itt emlitett Schmitt Gergelylyel, miután a czimerek megegyeznek.
Az ezzel összetartozó (41.) hártyalapon az Ujvendéghy család czimerét találjuk. Ezt a czimert ugyanezen lap készittetőjének a nagyszombati scapulárés-társulat albumában_{Országos Levéltár.}* levő emlék lapja után a Siebmacher is közölte. Azonban ez utóbbi emlékkönyvben a czimer sisak és takaró nélkül van lefestve, mig az előttünk fekvő teljes. Leirása igy hangzik: kékben, zöld talajon szemben álló arany grif és arany oroszlán, egyik lábukkal koronát, a másikkal egy-egy zöld leveles-szárú sárga tulipánt (a Siebmacherben fehér liliomot) tartanak; sisakdisz koronába tüzött három zöld leveles sárga tulipán-szál, takaró vörös-ezüst, kék-arany. A czimert zöld infula és arany pásztorbot disziti; fölötte Solt Deo laus, honor et gloria jelmondat, alatta pedig ezen aláirás olvasható: Joannes Uyvendéghy E(cclesić) M(etropolitanć) Strigoniensis Canonicus Praepositus B(eatć) M(arić) V(irginis) de Lyptho, nec non Archidiaconus Zoliensis. Aetatis suae 71. Ez alatt más irással: č vivis abiit 26-ta Junii 1760 aetatis suae 85._{Kollányi i. m. szerint (335. 1.) január 26-án halt meg.}*
Ismét más albumból való a 33-adik, a gyüjtemény legdiszesebb lapja. Hártyára van festve s az Udvözitő kinszenvedésének eszközeivel diszitett boltozatot ábrázol, melynek két oldalánál Sz.-József és Sz.-Erzsébet alakja, közepén pedig rózsaszin háttérre helyezve a következő czimer látható: kék pajzsban zöld talajon jobbra vágtató császári dragonyos; a paizs fölött a sisak helyére vörösréz üst van téve, a mely fölött az osztrák kétfejü sas lebeg, gyomrán a magyar czimerrel. A paizs mögül kék-arany és vörös-ezüst takaró tünik elő. A lap alján keretbe foglalva ezen felirás:
IstVD
InsIgne proMerVIt sIbI pIetas IaCobI ReIter
tabVLas LIbrI argento aVgentIs
A nagy betük az 1733-adik évszámot adják. Világos, hogy a czimer csak polgári jelvény; a rajta levő üst hihetőleg a tulajdonos foglalkozására czéloz, úgy, a mint a paizson levő lovas (Reiter) a nevére.
Az albumlapok legutolsó darabja a kötet 30. lapja. Ez valamennyi között a legkisebbalakú; rajta a következő czimer szemlélhető kékben, zöld talaj fölött lebegő, lábai között természetes szinü kigyót tartó fehér gólya, feje fölött nyolcz ágú ezüst csillaggal. Sisakdisz koronába tüzött fekete szárnypár között kiemelkedő természetes szinü kigyó. A czimert takaró helyett barok keret veszi körül. Fölötte s alatta bibliai mondások és a czimer tulajdonosára vonatkozó következő jegyzetek olvashatók: Perillustris ac Generosa Domina Julianna Pexa Consors Perillustris Domini Michaelis Pontel. Benefactrix Congregations, monstrantiae, lampadis, candelabrorum argenteorum (igy).
Pexa Julianna, özvegy Pontel Mihályné 1732-ben a nagyszombati Klarissa-apáczákra 1000 forintot hagyományozott._{Rupp Jakab. Magyarország helyrajzi története. Pest, 1870. I. köt. 101. 1.}* Családját a rendelkezésünkre álló munkák nem emlitik.
A Kutschersfeld-féle czimerkönyv második csoportját temetési czimerek teszik. Ezekből két darabot tartalmaz a kötet; mindkettő többszörösen összehajtogatott igen nagy ívrétü papirlapra van festve. Az első (10.) az Edelspacher család czimerét mutatja, a Siebmacherben levő ábrának (Suppl. 131 . 1., 95. t.) megfelelően. Körötte ezen felirás olvasható: Spectabilis ac Per(i)ll(us)tris D(omi)nus Georgius Edelspacher de Gyorok Co(mita)tus Aradiensis et Csanadiensis T(a)b(u)lae Jud(icia)riae Assessor. Obiit Posonii die 28-o April(is) Aetatis vero 72-o A(nn)o D(omi)ni 1812. A második (27.) czimer németalföldi családé, a Minelli grófoké. Két sárga oroszlán által tartott s kilencz ágú koronával födött négyelt pajzs első és negyedik mezején kékben jobbra lépő arany oroszlán, második és harmadik mezején pedig vörösben fél ezüst szárny van; az egészen arany pólya fekszik, a melyen két feltúrt kék ruhás, egymást fogó kéz látható. A czimert felirás környezi: Illust(rissi)mus D(omi)nus Joannes Dominicus Comes ŕ Minelli. Obiit Posonii, secunda Junii, aetatis suae Annorum 95. 1812.
Külön csoportba sorozhatjuk a kötetben levő XVIII–XIX. századi czimermásolatokat is. Számuk tizennyolcz; értékük igen különböző. Nehány eddig kiadatlan czimert találunk közöttük; a nagyobb rész azonban jól ismerteket ábrázol. Betürendbe szedve igy következnek:
Bernátffi (de Olovácz) bárók czimere. Negyedrétü papirlapra van festve s leirása igy hangzik: zöld talajon álló faragott kőoszlophoz támasztott öt gombú koronával födött kerekaljú pajzs vörös mezejében zöld talajon szárnyas fehér egyszarvú ágaskodik; az oszlop tetején rostély-sisak áll, a melynek, koronájából a pajzsalak nől ki. Az oszlop mellett czimertartó gyanánt talpig pánczélba öltözött, kivont pallosú vitéz áll; az oszlop mögül zöld bokrok látszanak. A czimer alatt ezen aláirás olvasható:
FAMILIAE LIB. BARONVM BERNÁTTFFY
DE OLOVÁCZ ANTEA BERNÁKOVICH.
A czimert némi eltéréssel a Siebmacher magyar része is közli.
Talán nem lesz érdektelen, ha ezen nem régen kihalt családról összegezzük a szétszórtan megjelent adatokat, miután sem a Magyarország családai, sem a magyar Siebmacher nem adnak felvilágositást a család eredetéről s rangemelési dátumairól.
A család eredetileg Bergnakovich, másként Grubissich néven szerepelt s a boszniai Olovoról származott. Mint a boszniai nemes családok jó része, a XVI. század folyamán a török elől Dalmácziába s innen egyik ág Horvátországba menekült. A Dalmátországban maradtak megszerezték a velenczei conte czimet; ez az ág Grubissichnak nevezte magát; a horvátországiak Bergnakovich néven magyar nemesekül szerepeltek s állitólag 1661-ben magyar báróságot nyertek._{Siebmacher's Wappenbuch. Der Adel des Königreichs Dalmatien. (1873.) 112. 1.}* Tény az, hogy az 1730-ban elhunyt Plumboi Bergnakovich mk. Grubissich János, a sz. Ferencz-rend szindikusa Illokon levő sirkövén bárónak van nevezve._{Siebmacher's Wappenbuch. Der Adel von Kroatien und Slavonien. (1899.) 15. 1.}* Azonban ez a báróság alig ha volt magyarországi, hanem valószinüleg német birodalmi, mert különben érthetetlen lenne, miért kapott a család 1790-ben újból magyar báróságot._{A főrendiház évkönyve. 1900. 397. 1.}* 1803. április 29-én kelt legfelsőbb elhatározás szerint Bernyákovics József és Antal bárók Bernátffyra változtatták a nevüket,_{Liber Regius LXI. k. 109. 1.}* ez által is szorosabbra füzve a kapcsot családjuk s az új hazájukká lett Magyarország között. A család 1885-ben Bernátffy József báró kanonokkal fiágban s még ugyanezen évben Kissné, született Bernátffy Idával leányágban is kihalt. Dalmátországi ága ma is virágzik, csakhogy grófi czimét az osztrák nemesi hatóságok nem ismerték el.
A család czimere legelőször a XVI. század legvégén készült Korjenich-Neorich-féle délszláv czimerkönyvben fordul elő. A czimer csak szineire nézve tér el a fentebb leirt példánytól: fekete mezőben jobbra ágaskodó szárnyas arany egyszarvú; sisakdisz tekercsből kinövő szárnyas fekete egyszarvú; takaró fekete-arany._{Turul, VI. évf. 106. 1.}* A dalmát Siebmacher szerint a sisakdisz egyszarvujának szine fekete, mig szárnya arany. Az általunk közlött czimer minden bizonynyal az 1790-iki bárói oklevélből van másolva, még pedig 1803 után, a mikor már a család névváltoztatása megtörtént.

(8.) A Csintalan család czimere: Fölfelé menő hajlott szélü ékvágással három részre osztott paizs középső kék mezején hármas zöld halom középső ormán álló csőrében olajágat tartó fehér galamb, a jobb oldali piros mezőben befelé fordult, baljában szablyát tartó arany oroszlán; a baloldali ezüst mezőn jobbjában szablyát tartó vörös griff látható; a sisakdisz koronába tüzött fekete szárnypár közt kinövő medvebőr-süveges kék öltözetű magyar, jobbjában piros-fehér-zöld lobogót tart, balját csipőjéhez illeszti; takaró vörös-arany és vörös-ezüst. A szépen festett czimer aláirása: Nobilis Ignatii Csintalan in. I. Comitatu Pestiensi Superioris Comissarii.
Ezt a czimert s vele a nemességet Csintalan Ignácz Ferencz királytól nyerte. Az armális, a melynek hiteles másolatát Pest-Pilis-Solt-Kis-Kún vármegye levéltára őrzi, 1808-ban szeptember 25-ikén Pozsonban kelt s Pestmegye közgyülésén 1809 márczius 6-ikán hirdettetett ki. Az adományosnak, a ki ekkor kb. 40 éves férfi volt, az oklevél keltekor még nem voltak gyermekei; nem lehetetlen, hogy családja vele halt ki.
Nem föltétlenül megbizható értesülés szerint ezen Csintalan Ignácz a ma is virágzó Kézdi Szentléleki Csintalan családból származott, a mely mint tősgyökeres szabad székely család 1625 július 2-ikán Bethlen Gábortól nyerte el a lófőséget (primipilatust).
(45.) A File és a Végh család czimere. Tollrajz a XIX. sz. elejéről: vörös paizsban zöld talajon álló, kivont szablyát tartó farkas; sisakdisz a paizsalak koronából kinőve; a takaró szine nincs megadva. Aláirása: Insigne Familiae File de Eőr et Familiae Végh de Anno 1628.
A File család czimerét Nagy Iván (Magyarország családai IV. k., 173. 1.), Lehoczky Stemmatographiája (II. k., 129. l.) után egészen igy, de minden szintjelzés nélkül közölte. Sajátságos, hogy a magyar Siebmacher (173. 1. és 138. t.) az Eőri File család czimerét ettől eltérően irja le: kékben hármas halom középsőjén álló koronából kinövő kettős farkú, szablyát tartó oroszlán; sisakdisz a paizsalak koronából kinőve takaró kék-arany, vörös-ezüst. Ugyanitt az armális kelte 1629 márczius 24-re van téve s czimerszerzőkül File György és fivérei, István és Balázs szerepelnek. Az oklevél hiteles másolata, a mint olvassuk, Bihar vármegye levéltárában őriztetik.
Annak daczára, hogy a Siebmacherben részletes dátum és pontos czimerleirás van közölve, hajlandók vagyunk inkább Lehoczky és czimerkönyvünk adatát elfogadni, miután ennek hiteles voltát a Végh családról, illetve ennek czimeréről ismert adatok is bizonyitják. Ugyanis Nagy Iván_{Magyarország családai, XII. k. 124. 1.}* (s utána a Siebmacher is) a Laki Végh családról, családi közlés után azt mondja, hogy az 1628-ban kapott armálist s czimere kékben, zöld talajon álló kettős farkú oroszlán kivont kardot tartva; sisakdisz a paizsalak koronából kinőve; takaró kék-arany és vörös-ezüst. Lehetetlen arra nem gondolni, hogy az itt leirt czimer a czimerkönyvünkben szereplő File-Végh czimerrel egy s csak hibásan van leirva. A név, az armális kelte s a czimeralakok nagy hasonlósága szembeszökő. Semmi sem könnyebb, mint egy megkopott czimerábra lompos farkú farkasát kettős farkú oroszlánnak nézni; ennyiben tévedhetett Nagy Iván tudósitója is; az előnév külömböző hangzása pedig nem zárja ki, hogy a két Végh család ugyanaz.
A Siebmacher adatát ellenőrizni nincs módunkban; a munka megbizhatóságára elég jellemző, hogy bár idézi Nagy Ivánt, az ennél leirt File-czimerről egy szóval sem emlékezik.
(47.) A Fördörcsalád czimere. Papirlapra járatlan kézzel festett czimerábra: szürke (!) paizson jobbra néző, zöld koszoruval diszitett római sisakos, arany ruhás mellkép; a paizson rostélysisak, melynek arany koronáján pallost tartó pánczélos kar van; takaró kék-arany és vörösarany.
Fördör családról a magyar család- és czimertani munkák semmit sem tudnak. Hogy a család nem is volt magyar származású, elmondja a festmény hátán levő jegyzés._{Ez a felirás, miután a czimer fel volt ragasztva, nem volt látható; hogy el lehessen olvasni, hátlapjáról le kellett választani a papirost.}* Equitum Imp(erialium) Duc Aura Fördör alias Fördér. Anno 1806 Michael Fördör pro fidelibus Augustae Domus praestitis servitiis ex gratia et clementia regnantis numisma aureum 25 aureos appendens, ligulae rubrae adpensum obtinuit, cujus facies una effigiem cum inscriptione: Imperator Caes. FRANCISCUS II. P. F Aug., altera vero ensem sceptro sub globo terraqueo et desuper eminente corona imperiale per transversum ligamina interplaxum cum inscriptione: Lege Fide exhibent.
Hogyan került e czimer a Magyar Nemzeti Múzeumba, vagy ki volt Fördör Mihály lovag, nem tudjuk megmondani.
(48.) A Hancsovszky család czimere. Hű másolat Hancsovsky Xav. Ferencz és János 1718 augusztus 24-ikén III. Károly királytól nyert czimerleveléről. Miután a Siebmacher (220. 1. és 173. t.) hibátlanul közli, fölöslegesnek tartjuk leirni. E czimer különös szinei miatt nevezetes, miután benne zöld paizsban, vörös talajon álló arany oroszlán látható.
(49.) A Henter bárók czimere. Irónrajz szinjelzéssel. Nagy Iván a család nemesi czimerét közölte s utána kiadta azt úgy a magyar, mint az erdélyi Siebmacher, úgy is, mint a bárói ág czimerét. Ez azonban – a mint rajzunkról látható – igen sokban eltér amattól. Leirása a következő; felfelé menő ékvágással három részre osztott paizs középső kék mezején hármas zöld halomra helyezett arany koronán álló, nyillal átlőtt nyakú daru, felemelt jobb lábában követ tart; a másik két vörös mezőben egy-egy befelé fordult arany oroszlán, a jobboldali szablyát, a baloldali irótollat tartva; sisakdisz koronába tüzött négy (ezüst, kék, arany, vörös) lobogó s fél fekete szárny között a paizsbeli daru; takaró vörös-arany, kék-ezüst.
A családnak két ága kapott báróságot; 1744 november 13-ikán Szepsi-Szentiványi Henter Dávid itélőmester s gyermekei (czimerbővitéssel) 1754 május 20-ikán pedig Szepes-Szentiványi Henter Ádám táblai ülnök, neje Nagy Borbála s fiuk Antal-Boldizsár-József személyében._{Erdélyi Liber Regius IX. k., 606. 1. és X. k., 316. lap.}* Megfoghatatlan, hogy erről az érdemes s Erdélyben előkelő szerepet játszó családról a Nemzetségi Zsebkönyv és a Főrendiház Évkönyve egy szóval sem tesz emlitést.
(2.) A Senkviczi Kovachich család bővitett czimere. Régi másolat az Adámi-féle czimer könyvből hártyára festve. Megfelel a Siebmachernél (336. 1. és a53. t.) b. alatt közlött czimernek.
(53.) A Kubinyi család 1578-iki bővitett czimerének szines másolata. Rézmetszetben megjelent a Kubinyi Péter által 1814-ben kiadott Genealogia Familiae de Felső-Kubin cz. munkában.
(23.) A Lenhossék család 1808. szeptember 21-ikén nyert czimere. Papirra festve; pinxit Ioannes Bálint 1813. Valószinüleg maga a czimerszerző, Lenhossék Mihály Ignácz orvos küldte a Múzeumnak. Aláirása: I(nclyti) F(amilić) Lenhossék. A Siebmacherben festett czimer után van közölve, hamis keltezéssel és példányunktól eltérően. Ennek leirása igy hangzik: kékben, zöld hármas halmon álló jobbra fordult arany oroszlán, jobbjában arany Merkur-botot, baljában arany kettős keresztet tartva; sisakdisz a pajzsalak koronából kinőve; takaró mindkét oldalról kék-arany.
(20.) A Marczibányi család rendkivül durván s esetlenül festett czimere.
(35.) A Marsovszky családnak a XVIII. század modorában igen szépen s finoman festett czimere, a melyet a rajta levő jegyzet szerint 1807-ben Marsovszky Károly ajándékozott a M. N. Múzeumnak. Érdekes változat, a mely eltér az ismert 1430-iki czimertől; kékben, letépett hosszúnyakú sasfő; sisakdisz a paizsalak koronából kinőve; takaró kék-arany, vörös-ezüst.

(31.) A Mokosiny család czimere: vörösben, zöld hármas halom középső csúcsán álló, szájában zöld pálmaágat tartó, arany félhold és nap által kisért fehér galamb; sisakdisz koronából kinövő, torkán nyillal átlőtt arany oroszlán; takaró vörös-ezüst és arany-ezüst (!) Felirása (Miller Jakab Ferdinánd múzeumi könyvtárőr kezével; Arma Nobilitaria Familae Mokossiny 1694.
A családról Nagy Iván munkája VII. kötet 541–542. lapján emlékezik. Közli leszármazását a XVI. század közepétől a XVIII. század végéig, czimerét azonban nem ismerteti.
Az ábránkon levő 1694-ik évszám arra látszik mutatni, hogy a család armálisát ez évben nyerte. Ez az adat Nagy Iván genealogiája mellett is megállhat, miután az azon szereplő XVI–XVII. századi Mokossinyak, nagyobbára evangelikus lelkészek, nem voltak okvetlenül nemesek.
(38.) A Nedeczky család czimerének egy változata, a melyet, miután a Siebmacherben levőtől eltér, leirunk: kékben, zöld talajon álló, jobbra fordult fekete medve, a melynek torka nyíllal van átlőve. Sisakdisz a pajzsalak koronából kinőve; takaró kék-arany, vörös-ezüst. A XIX. század elejéről való festmény, negyedrétű papirlapon.
(6.) A Perényiek czimere XVII. századi változatban, mint a felirás mutaja, valamely kápolnán levő emlékkőről másolva: két ág között (minden paizs nélkül) koronán álló, kigyófarkban végződő, koronás női fejjel ellátott madár. Alatta ezen felirat:
HONORI
MATRIS DOLOROSAE VIRGINIS DEI
PARAE SACELLVM HOC RESTAU
RARI CURAVIT CATHARINA
NATA BARONISSA DE BERENY.
1693.
Hogy az ötödik sorban a másoló vagy a kőfaragó hibájából áll-e Perény helyett Berény, nem tudhatjuk. A czimer nyolczadrétű lapocskára tussal van rajzolva; kora a XVIII. század vége.
(50.) A Gersei Petheők czimerének a XVII. század modorában készült ábrája. Csak mint kuriozum érdemel figyelmet. A czimert valóságos háromszögletű paizs képezi, az ismert négy osztályos Petheő czimerrel; rajta kilencz gyöngyös korona, ezen pedig rostélysisak van, a melynek arany koronájára piros emelvény van helyezve s ezen II. Ulászlónak trónon ülő, mellette két oldalról pedig fiának s leányának álló alakja látható. Takaró piros-arany, kék-ezüst. Alatta Pethő ab Vladislao II.
(51.) A Spécz család czimere: arany csillaggal rakott kék bal haránt pólya által osztott pajzson, felül ezüstben repülő barna madár (harkály? Specht?), alúl aranyban, tövestül kitépett három hármas levéllel ellátott lóhere; sisakdisz koronán álló hatágú arany csillag; takaró kék-arany és kék-ezüst.
E czimert Spécz Antal helytartótanácsi fogalmazó 1814. november 18-án nyerte_{Lieber Regius, LXIII. k., 671. 1.}* s valószinüleg ő küldte be másolatban a M. N. Múzeumnak is, miután a lap alján ott látható aláirása: Antonii Spécz. Családjáról és czimeréről sem Nagy Iván, sem a Siebmacher nem emlékezik.
(52.) A Szalay család czimere: kékben, zöld hármas hegy középső csúcsára helyezett arany koronán álló, csőrében zöld ágat tartó fehér galamb; sisakdisz koronából kinövő szablyát tartó arany oroszlán; takaró kék-arany, vörös-ezüst. Alatta ezen felirás: Arma seu Nobilitatis Insignia Petri Szalay, atque Filiorum ejus Augustini et Ladislai die 30. Junii Anno 1815 impetrata.
A Szalay család ezen nemeslevele eredetiben a családnál található; hiteles másolata meg van Pestmegye levéltárában a nemesi iratok közt «Sz. 55.» jelzet alatt_{Kőszegi, Nemes családok Pest vármegyében, 361. 1.}* és a Liber Regiusban a LXIII. kötet 793. lapján. A család már előbb is nemesi jogokat gyakorolt s minden valószinüség szerint azon Szalay Páltól származik, a ki 1625 október 21-ikén kapott nemességet a következő czimerrel: kékben, zöld hármas halom középsőjén álló, csőrében zöld ágat tartó fehér galamb; sisakdisz a paizsalak; takaró kékarany, vörös-ezüst._{Siebmacher, Wappenbuch des Adels von Ungarn, 613. 1. és 433 t.}* A két czimer alapjában véve ugyanaz; az 1815-iki csak bővitése az 1625-ik évinek. Az utóbbinak hiteles másolata Zemplén vármegye levéltárában őriztetik.
(26.) A sorozat utolsója egy ismeretlen család czimere: ötágú koronával födött s barok keretbe foglalt négyelt paizsban az első és negyedik mezőn kékben fehér hattyú látható, a második és harmadik mező négyelve van, rajta az első s negyedik osztály vörös, a második és harmadik kékkel és fehérrel van koczkázva. A paizs közepén fehér sziv-paizs van, zöld talajon álló fekete bikával. Bizonyosra vehetjük, hogy e czimer valamely külföldi családé.
Hét czimeres lap képviseli a fa- és rézmetszetek csoportját. Kettő ezek közül Korabinszkynak kevesek által ismert czimerkönyvéből való; egyik a Károlyi, másik a Zichy grófoké. Mindkettő barna papirra van nyomva; hihetőleg próbanyomások. A többi sorrendben igy következik.
(5.) A Batthyány grófok czimere. Egy oldalán üres ívrétű papirlap a Batthyányak rézmetszetű czimerével. A czimer barok keretbe van foglalva, fölötte ötágú korona van, körötte pedig ezen felirás: SIGNA GENTILITA EXCELSAE DOMUS S: R: I: COMITUM DE BATHIAN. A kereten a metsző neve: Hiller Sculp: Pragae. A czimer alatt hatsoros nyomtatott vers:
Qui timet exuvias armati ex ore Leonis
Suspiciat scuti summa, subibit amor.
Haec praecelsa cluit Prosapia amore, timore
Servat amore bonos, prava timore premit.
Servet & hoc igitur sub amore timore Clientem,
Qui timet esse malus, sit sub amore bonus.
Készülhetett a XVIII. század utolsó negyedében.
(9.) Iacute;vrétű papirlap a következő rézmetszettel: fölül szalagcsokorral diszitett tojásdad keretben két egymához támasztott ovális paizs, az elsőn zöld hármas hegy fölött lebegő, szablyát tartó pánczélos kar, a másodikon hármas hegy középső ormán ülő, csőrében ágat tartó galamb. A két paizson strucztollas rostélysisak van, a mely fölött korona s papi kalap lebeg; jobbról a görög katholikusoknál használt pásztorbot, balról főpapi korona látható. A kereten ezen felirat van: BELENYENSER PAPIER FABRIQUE.
Világos, hogy a belényesi papirgyár vignettájával van dolgunk, a melyet hihetőleg a papircsomagok jelzésére használtak. Rá is van irva, minő papiron volt: Concept No. 3. Hogy a rajta levő czimer minő családot illet, arról egy félig elmosódott irón-jegyzet tesz tanuságot Familiae Darabant. Tudva azt, hogy Belényes a nagyváradi gör. kath. püspökség tulajdona, egy névkönyv segitségével biztosan megtudhatjuk, ki volt a czimer tulajdonosa. Ez pedig Darabanth Ignácz, a ki 1789. márczius 30-án lett nagyváradi gör. kath. püspökké s 1805 október 31-én halt meg. A jobbról álló czimer tehát az övé, mig a balról levő a püspökségé.
A Darabanth családot kézikönyveinkben hiába keressük; nevét csak a Turul V. évfolyama mellékletéül megjelent Karagyena-féle jegyzékben találjuk meg. Innen kitünik, hogy az armálist Darabanth Ignácz kapta 1797-ben; az oklevél ma is megvan a váradi káptalan hiteles helyi levéltárában, a hová 1807-ben a püspök halála után letétemény gyanánt került. Valószinű, hogy a nemeslevél csupán a püspök személyére szólt, a kinek leszármazói természetesen nem maradtak.
(54.) Szlavniczai Sándor Istvánnak, a hirneves könyvésznek félig eltépett könyvjelzője. Rajta az ismert Sándor czimer szinjelzés nélkül, fölötte ezen felirat: Stephani Sándor de Szlavnita et in Luka.
(41.) Wesselényi Polikszéna bárónő halálára készült sírvers. Iacute;vrétben, egy oldalra nyomtatva. Czime: AZ TEMETŐ SIRBA HELYEZTETETT EMLÉKEZETNEK MÁRVÁNY KÖVE. Ez alatt a Wesselényiek ismeretes szirénás czimere látható, igen durván fába metszve. Alább pedig Méltóságos) L(iber) B(aro) Hadadi Vesselenyi Polyxéna asszonynak, ki született MDCCXLIII eszt. Szent Mihály havának VI. napján, férjhez ment MDCCLX eszt. Szent György havának XXI. napján, é' világból ki-mult Kolos'v(árott) MDCCLXIV eszt. pünköst havának I. napján estvéli VIII órakor.
Következik négy négysoros vers, a melyet közölni fölöslegesnek látszik.
(25.) Ismeretlen kettős czimer valamely durván vésett két tenyérnyi, nagyságú bélyegzőről barna festékkel, kék hátú boriték-papirra nyomva. Egymás mellé állitott ovális paizsok, az első jobb haránt vágással osztva, benne fölül szablyát tartó kar, alúl talajon jobbra menő kecske, előtte fa; a másik paizsban nyílvesszőt tartó emberi kar látható. A paizsokat virágos keret foglalja be, a melyből az első fölött két szárny közt kinövő kecskebak, a második fölött kinövő szarvas emelkedik ki.
Ismertetésünk végére hagytuk a kötet legérdekesebb csoportját. Áll pedig ez négy czimerből, a melyek eredeti armálisokból vannak kivágva. Azt kell hinnünk, hogy a czimerlevelek megcsonkitása a gyüjtemény összeállitásakor történt, mert ha csak a kivágott czimerek jutottak volna a M. N. Múzeum birtokába, úgy a czimerszerzők nevei s az oklevelek kelte nem lenne rávezetve a megfelelő lapokra. A négy czimer korrendben igy következik:
(19.) Szabó de Püspök-Ladány Familiae scutum gentilitium a principe Stephano Bocskay die 12. Decembris anno 1606 concessum. A czimer kék pajzsban, zöld talajon balra lovagló s maga előtt foglyot hajtó vitézt ábrázol; a lovas fején sisak van, testét derékig pánczél födi, a mely alúl kilátszik a vörös kabát, nadrágja barna, csizmája sárga. Kinyujtott jobbjában szablyát tart, karja csuklóban nyíllal át van lőve; az előtte menő fogoly fején piros turbán vagy süveg van, öltözete fehér kabát, vörös nadrág és csizma, fegyvere szablya és puzdra. A paizson levő zárt sisakon diszül koronából kinőve a fogoly nyilazó alakja látható. A takaró kék-arany, vörös-ezüst. A czimer kékkel keretelt diszes táblára van helyezve.

A czimer mint viseletkép is figyelemre méltó, mert Bocskay István fejedelem lovas-hajdúinak öltözetével ismertet meg. Kétséget sem szenved, hogy a czimer a kitüntetett vitéz egyik haditettét örökiti meg, talán épen azt, a melylyel a nemességet kiérdemelte. A családról semmiféle adatunk sincs.
(44.) Csak kevéssel újabb s hasonló hadi jelenetes czimer a következő, a melynek aláirása igy hangzik: Familiae Wyth a Mathia II. Rom. Imp. et Rege Hung. 30. Mart. 1618. A magyar, osztrák és cseh czimeres boltozat alá helyezett czimer leirása igy hangzik: kékben, zöld talajon jobbfelé vágtató vitéz lándzsáját egy lova lába előtt heverő törökbe döfi; a fehér paripán lovagló magyar tollas fekete kalpagot s vörös kabátot visel, nadrágja kék, csizmája szürke; a török fején ezüstös turbán van, öltözete kék kabát, vörös nadrág és sárga csizma. A paizson álló rostélysisak koronájából pallost tartó pánczélos kar emelkedik ki; takaró kék-arany, vörös-ezüst.

A családról sem Nagy Iván, sem a Siebmacher nem emlékezik.
(46.) Fene familiae scutum a Ferdinando III 10-a Augusti 1642. elargitum. Kissé megkopott czimer arany keretű kék lapon, a melyet szokás szerint a magyar, az osztrák és a cseh czimer diszit zöld koronába foglalva. Vörössel és kékkel négyelt paizsban az első és negyedik mezőben az osztásvonalból előtörő, szablyát tartó, fekete kétfejű sas, a második és harmadikban zöld talajon álló, befelé fordult fekete hattyú; sisakdisz koronába tüzött fekete szárnypár közt jobbra fordult s szablyát tartó kettős farkú kinövő arany oroszlán; takaró kék-arany és vörös-ezüst.

(43.) Familiae Szeőts alias Hunyadi de Nagy Almás Scutum a principe Georgio Rákóczy 15-a Decembris 1652. elargitum. Igen kicsike czimerkép,_{Ábránk a czimert eredeti nagyságban ábrázolja.}* a minőket csak erdélyi czimer-leveleken találunk. (73X73 mm.) Zölddel keretelt rózsaszinű lapon van a czimer; kék paizson födetlen fejű, szakálas és bajuszos, vörös kabátos, lila nadrágos és sárga csizmás férfi, jobbjában pallost tartva, a melyre török fő van szúrva. A paizson zárt sisak van, üres koronával; takaró vörös-ezüst és kék-arany.
Ezzel kimeritettük a Kutschersfeld-féle czimerkönyv anyagát, a mely nem nagy terjedelme daczára is, bőséges heraldikai forrásnak bizonyult.
VARJÚ ELEMÉR.

23MEGJEGYZÉSEK «A MAGYAR NEMZETSÉGEK A XIII. SZÁZAD KÖZEPÉIG CZIMÜ MUNKÁRA

(Első közlemény.)

Dr. Karácsonyi Jánosnak nem rég megjelent nagyszabásu és nagyfontosságu munkáról Varjú Elemér úr e folyóirat hasábjain már egy az általánosságoknál maradó ismertetésben beszámolt, miért is egy második, bár terjedelmesebb és esetleg behatóbb tulajdonképeni kritika e helyen már felesleges volna. Jelen sorok nem is akarnak kritika lenni; jogosultságuk egész más körben keresendő s azt hisszük, helyes úton járunk, ha e jogosultságot az úgynevezett elemzés jogával azonositjuk.
Minden nagyszabásu és ujabb, közvetlen forrástanulmányokon alapuló mű, ha egyuttal az eddig elért eredményeket is felveszi, hivatva van «iskolát alapitani» és hosszú évek során át a kutatóknak – különösen pedig azoknak, kiknek az eredeti források közvetlen tanulmányozása bármily oknál fogva nincsen lehetővé téve – vezérfonalul szolgálni, miért is felette szükséges, hogy ilynemü munkák, a mennyire ezt az emberi tehetség határai megengedik, a rendelkezésre álló anyagot úgy mennyiségileg mint minőségileg teljesen felhasználják; azt pedig ellenőrizni, vajjon az ily természetü munka a rendelkezésére állott anyagot teljességben kiaknázta-e, vajjon állításai minden egyes nemzedék és személyre nézve helyesek, eredményei, felfedezései mindig és mindenütt abszolute megbizhatók-e nem lehet a kritika feladata; arra csak az évek hosszú sorai tudnak kellő választ adni, a mikor már a kutatók az adott alkalommal tett összehasonlitás és ellenőrzés útján szerzett tapasztalataikat és megjegyzéseiket az illető munka teljességére és megbizhatóságára nézve esetről-esetre közzétették.
A történelmi kutatásban a föltétlen igazság nem könnyen található fel; ezt csak akkor lehet megállapitani, ha az egyesült erővel minden irányba kiterjesztett kutatás és összehasonlitás eredményeit idővel egy kidomboritott egész alakjában a már meglévő összes anyagba beillesztjük, azért kivánatos, hogy minden egyes, bármily irányban és bármily téren dolgozó kutató mindazon fogyatkozásokat, helytelenségeket, hibákat és lehetetlenségeket, melyeket kutatásai alatt egyes ősforrásokban és egyes irók müveiben talált, köztudomásra hozza, miután csak igy lehet a hiányokat és hibákat véglegesen kiküszöbölni és az igazságot kideriteni.
Kutatásaim közben Karácsonyi művével behatóan foglalkozva, abban számos olyan adatot és állitást találtam, a melyek – tekintettel arra, hogy a családtörténelmi kutatás napról-napra nagyobb kiterjedést nyer és a kutatóknak tetemes része a feldolgozott anyagot kénytelen támaszpontnak venni – némi tekintetben helyreigazitásra vagy felvilágositásra szorulnak. E megjegyzések szolgáljanak arra, hogy a munka némely helyeit röviden kiegészitsék, helyreigazitsák, az uj adatokat és vivmányokat pedig teljes értékökben kiemeljék.

***

Az Aba-nemzetségnél, melynek szerző 71 oldalt szentel, újabb családot nem találunk; a Lapispataki és Zsegney családoknak a nemzetségi törzsből való kiágazása itt sem volt kimutatható. Az Amadé-ágnál azonban érdekes archontologiai adatra bukkanunk, a mennyiben szerző szerint, Börény Péter, 1288-ban nádor, pozsonyi, és mosonyi ispán. E Péter nádort mindeddig Csák nb. Péterrel azonositottuk; szerző azonban arra hivatkozik, hogy Csák nb. Péter 1284-ben már nem élt, a mi, ha forrása (Hazai okmtár, VII. k. 191–192. 1.) megbizható, igaz is. Ez esetben az 1288-iki nádor valószinüleg Börény Péterrel azonos.
Hogy miért idézi szerző e Péternél Wenzel IX. k. 384. 1., X. k. 57. 1. és XI. k. 339. lapjait, holott egyiken sincs róla emlités téve (az utóbbi épen 1245-ből való!) nem tudjuk.
Azt, hogy e Péter 1288-ban egyuttal Pozsonymegyének a főispánja volt, nem látjuk bebizonyitva, mert Pozsonymegyében 1287-től 1291-ig mindeddig csak az osztrák Tellesbrunni Eberhardot találjuk emlitve részint tényleges, részint volt főispánnak. Arra, hogy az 1288-iki Péter nádor mily nemzetségből származott, azt hisszük, csak az országos ltárban DL. 1233. sz. a. őrizett oklevél pecsétje adhat felvilágositást._{E pecsétet magam nem láttam; ifj. Reiszig Ede úr szives közlése szerint az okmánynak, a melyben Péter nádor a pozsonymegyei Csákány határát Béla regisztruma alapján leirja, pergamentszalagon lecsüngő pecsétje elmosódott, de a czimerképből egy sárkány alakja kivehető. Ha ez igaz, akkor e czimer sem az Aba, sem a Csák nemzetséget nem illeti.}* A Galgóczi ágnál hiába keressük nagy Abának egyik birtokszerzését; pedig az erre vonatkozó okmány ki van adva (Pór, Csák Máté 162); ennek értelmében Dancsa (= Dominika) asszony, Zélei Majs comes özvegye, akkor Bábi (a nyomtatott szöveg helytelenül «Baas»-t mond) Móricz comes neje eladja Lócz nevü birtokát, melyet neki fia, Domonkos hagyományozott, az öregebb (= magnus) Aba comesnek, kit a pozsonyi káptalannál egyik tisztviselője, Dyri Pál comes képvisel. Az okmány keltezése kitöltetlen; Bábi István fia Móricz előfordul a 1290 és 1309-ben; (Knauz II. k. 611. 1. és Hazai okmtár, VII. k. 210. 1., mely utóbbiból kitünik, hogy Aba a Lóczczal tőszomszédos Zavarban is birtokos volt, a mi Pozsonymegyében való szereplését is magyarázza). Az Atinai-ágnál azt állitja a szerző, hogy Jakab fia Jakab 1338-tól 1340-ig ismeretes. Az általa idézett kútfők nem ezt igazolják; ezek szerint Jakab fia nem Jakab, hanem János és ez már 1337-ben szerepel.
Ezen ágra még azt is meg akarjuk jegyezni, hogy szerzőnek azon állitása, melyszerint I. Lőrincz 1283-ban Tót-Susuk birtokosa, azért nem lehet igaz, mert e Lőrincz már 1283 előtt meghalt. Bizonyitja ezt saját fia, II. Lőrincz 1279 márczius 1-én, midőn mondja, hogy atyjának holtteste a szentmáriahegyi monostorban van eltemetve,_{Fejér, V. k. 2., 596. 1.}* és a győri káptalan 1282 január 11-én, midőn II. Lőrincznek 1279. évi okmányát átirja._{Sopronmegyei okmtár, I. k. 47. 1.}*
Azon további állitása, hogy a király «tőlük» 1286-ban a borsmonostori kegyuraságot elveszi, szintén nem állhat meg. A Fejérnél V/III. k. 461 1., közölt okmány, a melyre Karácsonyi hivatkozik, nincs keltezve; csak azt mondja, hogy (a vasmegyei) Szent-Vid vára alatt november 28-án lett irva; tartalma pedig az, hogy IV. László – mivel Lőrincz comes őt az igazság elhallgatásával tévútra vezette – a «Borskees»-i monostor kegyuraságát Lőrincztől elveszi s azt Mihály nyitramegyei főispánnak és fivérének Demeternek visszaadja. Hogy ki volt 1286-ban Nyitramegye főispánja, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy Mihály csak 1271 julius 3-tól 1273 augusztus 24-ig, aztán 1275 április 3-tól 1276-ig szerepel mint Nyitramegye főispánja és hogy, miután 1274 szeptember 25-től 1275-ig nyitrai főispánt nem ismerünk, ő 1274 november végén is az lehetett. Tudjuk továbbá, hogy IV. László 1274. novemberében a Güssingiek ellen hadat menesztett és hogy 1274. november 31-én Szalónak nevü váruk előtt táborozott (Wenzel, XII. k. 114. 1.), igy tehát apodiktikus bizonyossággal mondhatjuk, hogy fentebbi okmányt nem 1286-ban, hanem a szintén Vasmegyében feküdt és a Güssingiek tulajdonát képezett Szent-Vid vára előtt három vagy négy nappal korábban, tehát 1274 november 28-ikán állitották ki.
A Csente-ágnálazon fontos kijelentéssel találkozunk, hogy az Anjoukori okmánytár, VI. kötetében közzétett ez ágra vonatkozó okleveleknek másolója a nemzetség nevét elferdité «Alia»-t irván Aba helyett. Az ezen oklevelekben emlitett Alia nemzetségnek egyéb tagjait szerző nem veszi figyelembe. – A Lipóczi-ágnál a szerző határozottsággal állitja, hogy II. Demeter 1248-ban varasdi főispán, – erről azonban a bizonyitékul idézett kútfők egy árva szóval sem tesznek emlitést, a Fejér V/II. k. 211. közölte oklevél pedig 1274-re esik és e Demeter nevét nem is emliti. Szerző kétségkivül Wenzel VII. k. 253–254. lapjaira támaszkodik, a melyszerint Aba nb. Demeter comes és a zágrábi káptalannak korábbi bizonyságlevele értelmében bizonyos Rados családja a varasdvidéki Budavölgye nevü jószágot birta. Varasdmegyének Demeter nevü árpádkori főispánját egyáltalában nem ismerjük és mennyire alaptalan szerzőnek állitása, mi sem bizonyitja alaposabban, mint a saját maga által idézett kútfő, mely elég világosan mondja, hogy 1248-ban Ecoy (= Éty) a varasdi főispán! És mindezekről a magyarázó szövegben, azaz a nemzetség «politikai» történetében egy szót sem találunk, ott e Demeter nevére rá sem akadunk. III. Demeter birtokainak felsorolásánál azt mondja a szerző (61. old.) hogy Ztraak ma már ismeretlen. E néven nem ismerjük, az igaz; de miután a mellette feküdt Pellérd, Szalánta, Szilvás, Aranyos és Garé Baranyamegyének pécsi járásában még ma is léteznek, kézzelfogható, hogy «Ztraak» nem más, mint az ugyanazon járásban Szalánta mellett most is létező Eszterág nevü puszta. – A Szalánczi-ágra vonatkozólag azt kell megjegyeznünk, hogy Szinnyei Domonkos és Jánosnak idetartozandósága nincsen bebizonyitva. Szerzőnek kútfői csak azt mondják, hogy Szinnyei Domonkos és János bizonyos Petőcznek a fiai. Ha e Petőcz Aba nb. Szalánczi Petőcz volna, akkor nagyon is feltünő, hogy az 1333-ban létrejött birtokfelosztás alkalmával Domonkos nevü fiát nem emliti; szerző ezt azzal véli megmagyarázhatni, hogy Petőcz e fiát talán már azelőtt Szinnyével elégitette volna ki; de miután szerző szerint Domonkos fivére János is birtokosa Szinnyének, joggal kérdezzük: hogy ha János az 1333-iki osztozásban részt vesz, miért nincs annál jelen Domonkos is? Az ez ágbeli Miklós vajdára pedig megjegyzendő, hogy 1352-ben akadunk reá utoljára. – A Solymosi-ágról, melyet a nemzedékrendi táblákba minden megjegyzés nélkül felvett, azt mondja Karácsonyi a magyarázó szövegben, hogy csakis a solymosi birtok fekvése és a solymosi templomban látott töredékes czimer alapján vette föl az Aba nem ágai közé; okleveles adatunk azonban erre eddigelé nincsen. A felvételt nem kifogásolhatjuk, mert az idézett forrásban (Hazai okmtár, VI. k. 211. l.) szereplőknek túlnyomó része tényleg az Aba nemzetségből származik és igy majdnem apodiktikus bizonyossággal feltehető, hogy a Solymosiak is Aba nembeliek. De ugyanazon joggal Jákó fiát Szücsi János comest is bevehette volna, kinek utódaira még a XIV. században is ráakadunk. Ugyanez áll részben az akkor szintén szereplő Encsi Péterre nézve is.
Az Ajka nemzetségre meg kell jegyeznünk, hogy abból egy család ágazott ki, a melyet e műben hiába keresünk; erről azonban külön dolgozatban fogunk beszámolni.
Az Ajton nemzetségnél szerző Szuhai Simont (1329.) I. Albert fiának veszi; holott ez az általa idézett forrásból ki nem tünik.
Az Ákos nemzetségnél mindenek előtt kiemelendő, hogy az eddig «Bebek»-nek olvasott név, miután azt a XIV. század második fele óta tulnyomólag már Bebeek, Bubeek, Bwbeek alakban irták, Böbék-nek ejtendő ki. A Böbék-Csetneki ág nemzedékrendi tábláján Fejér VI/I. k. 70. 1. szerint Benedek egyik, leánya 1290-ben Kacsics (= Katisz) II. Domonkossal kelt egybe, – erről azonban az idézett kútfő mit sem tud. Abban, hogy az ott szereplő Detre fia Benedek a Böbék-ág tagja, igaza van szerzőnek, de e Benedek leánya nem Domonkossal, hanem – a mint ezt az idézett kútfő világosan mondja – Miklós comes fia Miklóssal jegyeztetik el. – Ugyanazon Benedeknek még Katalin nevü leánya is volt, ki Balog nb. Tomboldhoz ment nőül, de ezt nem vette fel szerző e táblán, a hol mindenesetre legalább is oly jogos helye van, mint a Balog nemzetség Tombold-ági tábláján. – I. Domonkos halála évét az Anjoukori okmtár II. k. 497 1. szerint 1330. első felére tehetjük. Fiai 1350 után is élnek. II. Domonkos és II. Miklós már 1335 márczius 12-én előfordul (U. ott III. k. 139. l.). Benedek fiai Csetneki János és Péter 1357-ben még élnek; ugyanakkor találkozunk Csetneki IV. Miklós és III. Lászlóval is (U. ott VI. k. 582. és k.1.). – Csetneki János utódait hiába keressük a táblán, pedig volt egy fia, Péter és egy (meg nem nevezett) leánya. A fiu, Csetneki Péter előfordul 1340-ben (Anjoukori okmtár IV. k. 53. l.); leánya pedig 1349-ben Ratold nb. Gedei Péternek a neje (U. ott V. k. 272. l.) Hogy ki volt azon Böbék Miklós, ki 1373-ban pataki várnagy, e táblából nem tünik ki. Az Ernő-ágnál kiemelendő, hogy István nádor fia Miklós 1307-ben czimzetes vajda (F. VIII/I. k. 221. 1.) Az István nádorra vonatkozó, 1304 április 5-ikén kiállitott oklevelet szerző hiányosnak találja, mert a czim «Nos Stephanus Palatinus de Borsod» is hiányos, «mert hisz borsodi nádor sohasem volt s itt a Palatinus szó után kimaradt a «comes» szó». Mi ezt nem tartjuk elfogadandónak; borsodi nádor ugyan sohasem volt, de borsodi főispán sem volt 1304-ben. 1303-ban veje, Ratold nb. Dezső a borsodi főispán_{Anjoukori okmtár, I. k. 53. 1.}* és igy nem hihetjük, hogy vejét egy évvel később állásából kitúrta volna. Legyen ez azonban bárhogy, annyi bizonyos, hogy a «Palatinus de Borsod» megértésére szerző magyarázata teljesen felesleges; a helyes forditás ez: «Mi Borsodi István nádor», a «de Borsod» itt tehát a családi név. Az ennek bebizonyitására szolgáló igen számos példáinkból itt csak egyet akarunk kiemelni. Károly király egy 1318-ban kiállitott okmányában pl. azt mondja, hogy néhai Itván bán «frater Nicolai bani de Mead» valamikor bizonyos helység nevét változtatta stb._{Sopronmegyei okmtár, I. k. 81. 1.}* Hogy (Gutkeled nb.) István vagy fivére Miklós sohasem volt majádi bán, az is bizonyos; és mégsem jut senkinek sem eszébe azt állitani, hogy itt a comes szó hiányzik és hogy Miklós bán Majádnak comese volt; itt is csak «Majádi Miklós bán» a helyes forditás. Végre még kiemelendő, hogy Erne mesternek egyik rokona, (cognatus) János, 1273-ban a szatmármegyei Homoród mellett birtokol (K. I. 9.). – A Micsk-ágnál sikerült szerzőnek Eleknek eddig ismeretlen utódait kiadatlan okiratok alapján egészen a dédunokáig kimutatni; további előnyét ennek a táblának abban leljük, hogy szerző – bár «nem érezte magát kötelezettnek a nemzedékrendeknek az 1350. éven tul való folytatására» – ez ág nemzedékeit 1350-en túl (egyet 1396-ig) levezette; de ennek következtében e tábla többrendbeli hiányai annál érezhetőbbek is. Elek először 1314-ben, nem 1344-ben tünik fel. I. Micsk nejének neve: «Kompolthy N.» nem elég szabatos; akkor még nem létezett egy Kompolti család; helyes csak az, ha e nőt «Aba nb. Pál leányának» nevezzük és ezt esetleg azzal toldjuk meg, hogy a Kompold-ágból való. – II. István már a Prodaviczi nevet viseli, előfordul 1394-ig; ennek a nejét is ismerjük: Aba nb. Somosi Péter leánya Katalin (Za 1. II. k. 230. l.), ki férjének a sárosmegyei Tihanyt hozza. III. Ákosról, kit 1388-ig ismerünk, okvetlenül ki kellett volna emelnie, hogy 1387-ben tótországi bán volt (H. O., V. k. 179. 1.) I. Miklós 1342-ben szerepel. IV. László már 1394-ben «Ujvári» néven fordul elő (Fejér, X/II. k. 235. 1.) I. István fiait már 1370-ben ismerjük. (F. IX/IV. k. 223. 1.) A birtokviszonyok ecsetelésénél hiányzik, hogy Micsk bán fia István 1352-ben a kőrösmegyei Struga birtokosa (Zal. I. k. 532. l.) Az Álmosdi-ág tagjait szerző már 1436-ig mutatja ki. Minden ilyen többletet örömmel veszünk, de az itt közölt nemzedékrendi tábla nem megbizható. Hogy Chura (Csire) fia Péter az Álmosdi nevet használta volna, azt az idézett források egyike sem igazolja; A. IV. k. 228. 1. világosan mondja, hogy a «Pocsaji» nevet használta, mig a többiek családi nevét nem is emlitik. Van itt azonban ennél sulyosabb hiba, ez pedig a kronológia. Szerző szerint Csire 1261-ben él, fiának fia László pedig még 1432-ben is; már pedig azt, hogy atya és unoka között 171 évi időkülönbség legyen sehogy sem tudjuk elhinni; itt legalább is egy nemzedék hiányzik. E Lászlónak különben egy Anna nevü leánya is volt, ki 1429 és 1438 között mint Gutkeled nb. Kisvárdai Mihály neje fordul elő. (Zichy okmtár IX. k. 325. 1.) – A Toroczkai-ágnál szerző azt állitja, hogy Helembán neje II. Ehellősnek a nővére; idézett kútfőben azonban azt olvassuk, hogy Ehellős fia Ehellős egyik birtokát «filiis Helemban genitis ex domina sorore, predicti Eheleus patris sui» adta oda, a miből, azt hisszük, kétségtelenül kiviláglik, hogy Helembán neje, a «sorore» és «predicti» közötti vessző daczára, nem II. Ehellősnek, hanem atyjának a nővére, mert ellenkező esetben a vessző után «filia» állna, a mit önkényesen nem szabad hozzágondolnunk. II. Ehellős leányát, Erzsébetet, ki 1336-ban Tolmácsi Miklósnak a neje (Zimmermann-Werner, I. k. 473. 1.), hiába kerestük a nemzedékrendi táblán. Istvánról ki kellett volna emelni, hogy 1349-ben Szolnokmegye alispánja (Urkundenbuch zur Gesch. der Deutschen in Siebenbürgen, II. k. 62. 1.); Ákos pedig már 1321-ben előfordul. István leányát Margitot, kit 1376 és 1384-ben mint Szentiványi Péter özvegyét ismerünk (ugyanott, II. k. 448., 476., 591. 1. ) hiába keressük a táblán.
Hogy az «Alay» nemzetséget most már az élők sorából törülhetjük, csakis szerző érdeme, ki a Fejér által használt okmány eredetije alapján kimutatja, hogy abban Alay helyett mindenütt «Mayad» áll.
Az «Atyusz» nemzetségre nézve azonnal ki kell emelnünk, hogy szerző csak egyetlen egy okiratot ismer, melyben a «de genere Oghus bani» jelző szerepel és hogy az egész nemzetség nem is ezen Atyusz bántól, hanem legalább is ennek nagyatyjától származhatott. Elismeri tehát, hogy Atyusz (=Atyasz) csak a bán keresztneve. Már most nem értjük, hogy miért nevezi az egész nemzetséget «Atyusz»-nak, holott ez csak egyik tagjának a keresztneve, kinek nemzetségét nem ismeri. Pedig munkája bevezetésében azt mondja, hogy csak azon nemzetségeket veszi fel, a melyeknek nevei valóban megkülönböztető jelül és gyüjtő nevekül szolgáltak, ellenben a «de genere Johannis, Petri» stb. nevü vérségi csoportokat nem, mert ilyen helyen a «genus» szó egyszerüen csak a rokonságot jelzi s azt megkülönböztető jelül nem is használhatták. Mi pedig azt hisszük, hogy épen az «Oghus bani»-val van csak a keresztnév kifejezve és nem a szorosabb néven veendő nemzetség. Ha szerző mindamellett bevette, akkor elengedhetlen követelmény, hogy róla «Atyasz bán nemzetsége» czimen tárgyaljon.
II. Atyasz szerzőnk szerint csak 1214-ben lép nyilvánosságra; ezzel pedig ellenkeznek azon okirati adatok, melyek szerint ő 1202-ben Fejérmegye, 1206-ban Zalamegye, 1207-ben Veszprém- és Pozsonymegye, 1209 és 1211-ben Sopronmegye főispánja volt (F. III/I. k. 47. 1.; Sopr. I. k. 6. 1.; W. VI. k. 315. 1., XI. k. 85., 94., 96., 102., 113. 1.); az sem áll, hogy 1219-ben a királyné udvarbirája és 1228-ban Somogymegye főispánja volt, miután szerző ezt egyetlen adattal sem bizonyitja. Birtokainak felsorolásában pedig nincs megemlitve hogy valamikor a zalamegyei Sárosd-nak is ő volt a tulajdonosa (Zal. I. k. 9. 1.). Györk még 1257-ben is él (F.IX/VII. k. 664. 1.)
Van azonban e táblán egy sokkal nagyobb és a munka megbizhatóságát mélyen csökkentő hiba. Találjuk ott ugyanis, hogy I. Atyasznak meg nem nevezett fivére Sal nevü fiut hagyott maga után, kit mint comest 1221-től 1227-ig ismerünk és ki 1227-ben végrendelkezvén, birtokait négy leányára hagyja. E Zsal (Sol=Sal) ispánt jól ismerjük, arról azonban, hogy Atyasz bánnak nemzetségbeli rokona, sőt még unokafivére lett légyen, mindeddig a leghalványabb fogalmunk sem volt. Felütjük szerzőnk kutforrását: F. III./I. k. 325. 1. és III/II. k. 106. l., de ott egy árva betünyi felvilágositást sem kapunk. Miután a táblán Sal ispán rokonsági összekapcsolása kérdőjel által nincsen kétessé téve s ennek alapján szerzőnek levezetését bebizonyitottnak kell vennünk, keressük a bizonyitó adatokat a magyarázó szövegben a hol ezt olvassuk: «Csaknem biztosra vehető, hogy azon Sol comes, kinek Almádon stb. birtokai voltak, szintén e nemzetséghez tartozik», a kutfők pedig a már megnevezettek. Tehát mi a táblán a szorosabb leszármazási fok megjelölése mellett kétségbevonhatatlan tény, az a magyarázó szövegben «csaknem biztosra vehető»?
Távol legyen tőlünk, a kombinácziót és a valószinüségi számitást a genealogiai kutatásból kiküszöbölni. Ha a valószinűségi számitást még az arithmetika is elfogadja, miért ne legyen helye a genealogiában is? Hány eset lett már ily uton az idők folyamában véglegesen felderitve! Használták ez utat már jóval szerző előtt, használják még napjainkban is a történelmi kutatás legkimagaslóbbjai és fogják számtalan évig használni, csakhogy a kombinácziónak és a valószinüségi számitásnak is megvannak a határai s kérlelhetlenül meg kell követelnünk, hogy 1. a valószinüség az indokoló adatok elérhető legnagyobbszámu érveinek keretén belül mozogjon és hogy 2. a kutató a valószinüségi számitás után elért eredményt vagy közvetlenül az eredmény lerajzolása előtt vagy pl. a táblán kérdőjelekkel valódi értékére redukálja.
Jelen esetben szerzőnek egyetlen egy támaszpontja abban állott, hogy Atyasz bánnak is, Sal ispánnak is Zala- és Veszprémmegyében voltak birtokai; mi pedig azt kérdezzük: 1. Elegendő bizonyiték-e ez arra nézve, hogy Sal ispánt nem csak Atyasz bán nemzetségbelijének, hanem még a bán unokafivérének mondja? 2. Ha Sal-t, a kire nézve mitsem tud bizonyitani, már ily szoros rokonsági kapocsba fűzi, miért nem tette ezt Csabával és II. Bánd-dal is, kik magukat határozottan Atyasz bán nemzetségéből származóknak mondják? 3. Ha Sal a bán unokafivére, miért nem illesztette szerző egyuttal István zágrábi püspököt is e családi kapocsba, miután e püspök 1227-ben világosan kimondja, hogy Sol comes az ő szeretett rokona? (Fejér, III/II. k. 105. 1.)?! – Az Almádiaknál találjuk, hogy János, az 1299. évi esztergomi kanonok, Csabának a fivére, a mit szerző a H. O. VI. k. 442. 1. alapján állit; igaz ugyan, hogy az idézett helyen «Jhones frater Comitis Chaba» áll; – de ugyanazon okmtár 440-ik lapján azt olvassuk, hogy 1299 április 24-ikén János mester esztergomi kanonok Chaba comesnek a neposa, a mi bizony sehol és soha az édes fivérrel nem azonositható. – Miskát pedig, a ki H. O. VI. k. 50. 1. szerint I. Bánddal és II. Dénessel együtt mint I. Dénes fia szerepel, hiába keressük a nemzedékrendi táblán.
Az Azan nemzetségnél szükséges lett volna, hogy szerző egyet-mást forrása megbizhatóságáról is mondjon. F. VII/V. k. 347–348. 1. nem közöl eredeti okmányt, hanem csak Böbék Imre országbirónak (1386–1392) egy 1388-iki átiratát, melyből kitünik, hogy IV. Béla 1268-ban tiz férfiut a veszprémmegyei birtokügyek megvizsgálásával bizott meg és hogy ezek között Azan nb. Sükösd is helyet foglalt. De mi véleményünk legyen Fejér ezen darabjának megbizhatóságáról, ha szerinte ugyanazon 10 biró sorában 1268-ban Böbék Imre nyitramegyei főispánt is találjuk, a miről mindeddig egyetlen egy forrás sem tud és ha az előttünk ismeretes Böbék Imre csak 1379-ben kerül napfényre?!
A «Baár előbb Kalán» nemzetségnél sietünk elismerni, hogy szerző az első, ki a Bór és Kalán nemzetség azonosságát közzétette. A nemzetség nevét azért irja Bár=Baárnak, mert – bár igaz, hogy régentén Boornak irták – mind a baranyamegyei, mind a somogymegyei Bár falvakat is «Boor»-nak irták régentén. Bizonyitékul idézi Csánki II. 471-ik lapját, hol a baranyamegyei falut kétszer Boor-, kétszer Bar-nak találjuk; a somogymegyei-re nézve azonban csak az egyetlen H. okl. 249-ikét idézi, mert ez ama bizonyos falut Boornak irja; teszi ezt különben H. O. VII. k. 203. 1. az 1288-ik évben is; de miért nem idézte itt szerző Csánki II. 589-et is, hol a helységet 1261-től kezdve kivétel nélkül Bar- és Baarnak nevezik? Ez utóbbiból tehát kitünik, hogy a somogymegyei falut már régentén is Bárnak nevezték, mig ez a baranyamegyeire nézve még nincsen bebizonyitva; azt hisszük, hogy a legrégibb időben Bórnak nevezték, mert ellenkező esetben kivétel nélkül Bar vagy Baar-nak irták volna. Ha Boor azonos Bárral, miért nem nevezi szerzőnk e nemzetségnek Good nevü tagját Gád-nak (Gád még jelenleg is torontálmegyei helység), hanem (150. old.) Gót-nak? Miért nem nevezi a Barsa nb. Vook Lászlót Vák-nak (210. old.)? – Ha az e nemzetséget ábrázoló nagy nemzedékrendi táblán végig nézünk és látjuk, hogy a nemzetségnek összes fő- és mellékágai minden kérdőjel nélkül egy közös őstől vannak levezetve és az egyes ágakhoz tartozó összes tagok szintén kérdőjel nélkül mindenütt kellőleg el vannak helyezve, kellemesen vagyunk meglepve és irigyeljük a zseniális szerzőt, ki e gyönyörü és első látszatra czáfolhatatlan táblával a nemzetség fölött lebegett genealogiai homályt eloszlotta. Csakhogy a midőn a bizonyitékokat és a magyarázó szöveget nézzük, egyszerre lelohad örömünk, mert a 141. oldalon azt kell olvasnunk, hogy «a nemzetség ágainak ismertetésében ezen kissé hiányos, de mégis hézag pótló nemzedékrend szerint haladunk». A következő oldalakon pedig kiviláglik, hogy az összefüggő és az egész nemzetséget magában foglaló tábla csupa kombináczión és valószinüségi számitáson alapszik. Ha szerző e táblát már minden áron meg akarta menteni, akkor kötelessége volt a csak kombináczió utján felvett genealogiai kapcsokat kellőleg megjelölni; táblájának megbizhatósága különben többet érne, ha az egyes ágakat külön rajzolta volna s azokba csak azon tagokat illesztette volna be, a kiknek egymáshoz való tartozandósága minden kétségen kivül áll. Azért nem is bocsátkozunk részletekbe, s csak a következőket emeljük ki: 1. II. Nána nejét szerző csak Majs nádor leányának nevezi; pedig ismerjük keresztnevét és egyéb körülményeit is. – Azon apáczák között, a kik 1276-ban Árpádházi Margit szenttéavattatása ügyében tanuskodnak, van néhai Majs nádor leánya Judit is, ki 1232-ben született és 1276. augusztus 6-ikán azt mondja, hogy már tizenegy év óta a margitszigeti zárdában tartózkodik._{Monum rom. episc. Vesprim, I. k. 250. 1.}* Miután II. Nána 1266-ban végezte be életét, világos, hogy itt özvegyével van dolgunk, ki férjének halála után azonnal a zárdába költözködött. Férjének kérdőjelzett birtoka, «Chusach» pedig a baranyamegyei Csuza. – 2. Egyéb birtokaira nézve figyelembeveendő, hogy a pécsi káptalan 1259-ben bizonyos hozományi ügyről szóló okiratában Nána comesnek, Szabolcsmegyében feküdt Attya, Bagy (Boog), György és Nagy-Iván (helytelenül Nagy István) nevü birtokairól szól (Fejér, IV/II. k. 522. l.) 2. Szeri II. Pózsa fiának, Balázsnak nejét itt hiába keressük; pedig ismerjük; Omori Gál leánya, Klára, ez, ki 1343-ban szerepel (Temesm. okmtár, I. k. 73. 1.) 3. Az ismert Bánk bánt szerző azért nem tartja Bór-Kalán nembelinek, mert e nemzetség birtokai leginkább Magyarország ődéli részén estek, a bán birtokai pedig északon találhatók. Ez utóbbi állitás igaz; csak hogy nem szabad elfelednünk, hogy ismert birtokai között kettőt a bán vétel utján szerzett és a többiről sincsen határozottan kimondva, hogy ősi birtok. Továbbá nem ig
en hihető, hogy a krónikás egy az utódok emlékezetében annyira ismeretes férfiu nemzetségét eltévesztette legyen. Pályájára nézve meg kell jegyeznünk, hogy Bánk már 1199-ben Abaujvár (H. O. V. k. 4. 1.), 1203-ban pedig Zalamegye főispánja volt (F. VI/II. k. 362. l.); már pedig azon körülmény, hogy többször tótországi bán, zalai-, kevei- és bodrogi főispán volt nagy valószinüséggel arra mutat, hogy az ország déli részeiben is voltak birtokai.
A Bala nemzetségre nézve ugyanaz áll, a mit Azannál mondtunk.
A Balog nemzetségről mindeddig csak azt tudtuk, hogy első kimutatható tagja bizonyos Ivánka, a kiről azonban nevén és fiain kivül mitsem tudunk. Annál többet tud róla a szerző. Ivánka, ki fivérével, Tamással együtt már 1214-ben mint kiskoru szerepel, szerző szerint Ananiásnak a fia. Ananiásnak két fivére van: Péter és Kázmér; ez utóbbinak fiai Péter és Konrád 1214-ben már nagykoruak. Hisz ez meglepő és gyönyörü, ha igaz! Utána nézünk a magyarázó szövegben és miután szerző itt e személyekről mint a Balog nemzetségnek kétségbevonhatatlan tagjairól szól, mohón kapunk a forrás után, mely mindkét helyen W. VI. k. 370–372-re utal és a csalódás érzetével konstatáljuk, hogy a forrás e személyeknek a Balog-nemzetséghez való tartozandóságát egy árva betüvel sem emliti s hogy belőle az erre vezető elfogadható valószinüséget ki nem betüzhetjük. Nézzük csak! Az okmány a következőket tartalmazza: Tobol és Péter nevü fivérek felhasználták Anániás comes fiainak, Tamás és Ivánkának kiskoruságát, hogy utóbbiaknak hangonyi birtokában garázdálkodjanak. A kiskoruak képviseletében ezeknek unokafivérei, Kázmér fiai Péter és Konrád, viszik a dolgot a király itélőszéke elé, ki az ügy megvizsgálását Salomo mesterre és Marczel fivérére Péter comesre bizza, kik Zundiai Pált pristaldusnak használják. Mivel azonban alperesek a birák megbizhatóságát kifogásolják, a király még a pécsi és a veszprémi püspököt is felhivja, hogy az előbbiekkel együtt járjanak el az ügyben. A püspökök azt tanácsolják a feleknek, hogy peres ügyüket saját megyéjükben szépszerivel intézzék el, a mit ezek el is fogadtak, úgy hogy a király a Salomo mester pristaldusa, Zundiai Pál előtt létrejött egyezséget 1214-ben helyben hagyta. Szerző már most igy kombinált: A Szécsiek ismert őse Balog nb. Ivánka; Hangony Gömörmegyében fekszik, mely megyében a Szécsieknek is voltak birtokai; az itt tárgyalt személyek tehát Balog nembeliek! Nem mondjuk, hogy ez absolute lehetetlen, – de mindaddig, mig ezt valamely megbizható okmány vagy egyéb elfogadható kutfő be nem bizonyitja, ki kell jelentenünk, hogy szerzőnek ezen határozottan bebizonyitottnak vett állitása csak csillogó szappanbuborék. Salomo comes 1214-ben tárnokmester és Bácsmegye főispánja, a miből kitünik, hogy pristaldusa Zundiai Pál nem a nógrádmegyei Szandából (melynek 1331-ben Szécsi Péter a várnagyja), hanem a bácsmegyei Szonda (ma Szonta) helységből származó ember, a mit különben az is bizonyit, hogy e Pál fivére Both, ki 1232 és 1233-ban Dénes nádor pristaldusaként müködik (W. VI. k. 507., 530. 1.) világosan a «Szondai» névvel él. Salomo comes azonban Zala- és Veszprémmegye vidékén birtokos; hogy őt s vele a pécsi és veszprémi püspököt bizták meg az ügy megbirálásával, nem igen vall arra, hogy Hangony Gömörmegyében feküdt, hanem sokkal inkább arra mutat, hogy e birtok valahol az ország nyugati vagy déli táján feküdt (a mihez még az is járul, hogy az okmány eredetije Körmenden a Batthyáni levéltárban őriztetik). Tudjuk azt is, hogy a veszprémmegyei Balatonfő-Kajár a Hangony nevet is viselte (W. I. k. 50. 1. 1135-ből) és hogy egy Hangony pl. Szerémmegyében is létezett. (Csánki, II. k. 246. l.) Hogy fentebbi Hangony Gömörmegyében feküdt és hogy a Balog nb. Szécsiek Hangonyon is birtokosok voltak, ezt csak szerző tudja (179-ik old.), bár állitását megint csak W. VI. 370–372-vel támogatja s erre nézve egyetlen egy más okmányt sem idéz. Csánki arról, hogy Hangonyban a Szécsiek is birtokosok, mitsem tud (I. k. 136., 158. 1.); ha szerző fentebbi Hangonynak gömörmegyei voltáról annyira meg volt győződve, hogy ennek alapján Anániás fiait a Balog nb. Szécsiek őseinek vette, akkor Hangonyi Mátét (177-ik old.) és az ez után még nagy számban ismeretes Hangonyi-családbelieket ugyanazon joggal Balog-nembelieknek nevezhette volna; de ezt sehol sem teszi! Fejér, VII/II. k. 223. 1., mire szerző I. Miklósnál hivatkozik, erről mit sem tud. – II. Ivánka már 1342-ben szerepel; akkor kir. apród; 1347-től 1348-ig pedig kir. tálnokmester. III. Miklós 1387-ben halt meg; nejét is ismerjük. – A Dénes bántól származó rimaszécsi Szécsiek birtokai sorában hiába keressük a Krasznamegyei Bagos, Monyoród és Hosszúaszó nevü helységeket, melyek A. IV. 143 szerint már 1341-ben utódainak kezében találhatók (Csánki I. 589). A Tombold-ágra megjegyzendő, hogy I. Tombold 1266-ban is Gömörmegye főispánja (W. VIII. k. 144. l.) – Hogy a nemzetségnek egyéb ágai Nagy Lajos idejében alig szerepelnek (178), nem egészen áll; Aty fia Miklós fia Péter, kit igen gyakran Petőnek is neveznek, 1337-ben erdélyi alvajda (H. okl. 209), mely tisztsége 1342-ig tart (A. IV. k. 241. 1.); fia Miklós 1364–1372 Dobokamegye főispánja és 1377 óta a székelyek ispánja (H. okl. 283., 295., 296. 11.; Székely okmtár, I. k. 77. 1.; Sieb. Urkundenbuch, II. k. 523. 1.) – Végre még emlitendő, hogy szerző, ki e nemzetség történetét feltünő rövidséggel tárgyalja, biztosra veszi, hogy Friedburgi Altmann egyik ivadéka testi hibájáról Balognak neveztetvén, alkalmat adott arra, hogy az egész nemzetséget igy hivják; ezzel szemben kiemeljük, hogy «Balog» az Árpádkorban mint keresztnév is ismeretes.
A Bana nemzetségnél azon lehetőségnek ad szerző kifejezést, hogy talán Bana nemzetség nem is létezett és hogy Mihály talán csak a bánai várispánság udvarbirája lehetett. A nélkül, hogy részletekbe belebocsátkoznék, itt csak azt akarom kiemelni, hogy szerzőnek gyanuja alaptalan. Beható kutatások alapján kimutatható, hogy Bana nemzetség tényleg létezett és hogy belőle számos család ágazott ki, a mit egyik sajtókész dolgozatomban bővebben fogok indokolni.
A Bancsa nemzetség családfáján látjuk, hogy az 1253-ban szereplő Péter I. Bekének és nem, a mint eddig tudtuk, I. Orbásznak a fia, de a magyarázó szövegben (198-ik old.) megint azt olvassuk, hogy e Péter mégis I. István testvére, tehát Orbásznak a fia volt. – A hirhedt Horváti-családnak e nemzetségből való levezetését szerző nem meri elfogadni.
A Brucsa nemzetséget szerző, ki azt 1888-ban a Borsa nemzetséggel azonositotta, jelen kötetben «Baracska»-nak nevezi.
A Borsa nevü nemzetség mellett szerző még a «Barcsa» nevüt is ismeri, de az eddigi Borsa nemzetségnek e kettészakitása csak szerző phonetikai felfogásának szüleménye. Elismeri ugyan, hogy eddig a régi irásmód szerint Borsa nemnek ismerték, azonban már csak az erdélyi Borsa nemtől való megkülönböztetés végett is helyesebbnek találja Barsának neveznie. Igazolja szerinte ez elnevezést kiváltkép azon helynév, mely a nemzetség névadó ősének emlékezetét ma is őrzi; ezt 1321-ben «Nog-Borsa»-nak irják ugyan, de a XV. századtól kezdve állandóan Barsa, Baarsa a neve. Szerzőnek itt adott példája nem csak helytelen, de veszélyes is. Hisz abban ugyan igaza van, hogy a régi okiratokban előforduló Borsa helyesen csak Barsa-nak olvasandó, de ha ezt a nemzetség bihar- és békésmegyei ágainál teszi, miért nem teszi ezt az erdélyi ágánál is? Azon érvelése, hogy az utóbbinak emlékét őrző kolozsmegyei (régen dobokamegyei) helységet most is Borsának nevezik, el nem fogadható, mert az, hogy a «Barsa» nemzetségnek ősi fészke Biharmegyében feküdt, ép oly kevéssé van bebizonyitva, mint az, hogy az erdélyi Borsa nemzetségé Dobokamegyében keresendő, hisz ismerünk ezeken kivül még egyéb Borsa nevü helyeket is. Nem akarjuk elhinni, hogy a régi okiratok kiállitói, kiknek csak tudniok kellett, vajjon két egymástól megkülönböztetendő nemzetséggel van-e dolguk, ezt, ha tényleg két különállóról volt szó, eltérő irásmód által egymástól meg nem különböztették volna. Igy tehát, miután Kolozsmegye ép úgy határos Biharral mint Békésmegye, a Karácsonyi által kettéhasitott nemzetség Barsa vagy Borsa néven egy közös törzsnek tekintendő.
A Kopasz-ágra vonatkozólag megjegyezzük, hogy szerzőnek azon állitása, miszerint III. István († 1333) I. Lorántnak a fia, nem áll; a kutfő (Századok, 1888/154) világosan mondja, hogy Tamás fia Istvánnak a fia; atyja tehát I. István. A mi pedig szerzőnek azon állitását illeti, hogy Fejér VII/V. k. 502. lapján az évszám 1298-ra igazitandó ki, meg kell jegyeznünk, hogy az 1298-iki országgyülésben a világi főurak részt nem vettek (Pauler, II. k. 584. 1.) és hogy a szerzőtől idézett okmányban emlitett országgyülést Pesten a domonkosrendiek templomában 1299 nyarán tartották (v. ö. H. O. VIII. k. 445. 1.)
V. János birtokviszonyaira nézve még azt kellett volna felemlitenie, hogy Károly király, midőn Kaplyon nb. Nagymihályi Gergelyt 1327 márczius 17-ikén a biharmegyei Apáti és Tarcsa nevü falvak birtokában megerősiti, világosan kimondja, hogy e két birtok azelőtt Tamás fia László fiáé, a hűtlen János-é volt, kitől azt a király elvette, miután Jánost már azelőtt arra itélték, hogy e javait a Gergelynek okozott károk fejében átadja. Tarcsa nem képezte a nemzetség ősi birtokát; mert János ezt csak királyi adományozás utján, előbbi tulajdonosa magvaszakadtán kapta._{Sztárai okmtár, I. k. 55., 56. 1.}*
A Bék (=Beek) nemzetséget a melyből a Varjú család eredt, eddig nem ismertük; Csoma József közleménye szerint Hevesmegyében lakott. Csak két tagjáról van szó.
A Béty-Gergely (=Becse-Gergely) nemzetségnél azt találjuk, hogy a bátmonostori Töttös család őse Imre, a kit eddig e nemzetség tagjának ismertünk, a kismartoni levéltárban őrzött egyik okmány szerint nem volt e nemzetség tagja, hanem e nemzetségbelieknek proximussa «videlicet gener ipsorum», a mi csak sógorsági kapocsra utal.
A Bél-nemzetséget szerző az Ug nemzetséggel azonosnak veszi.
A «de genere Beli bani» való Mártonnál azt hiszi szerző, hogy itt nem a hires Belos (=Belus) bánról van szó és hogy Beli éppen úgy lehetett tősgyökeres magyar név mint Belus latin birtokesete. Helyes; de ez esetben is a nemzetség neve nem Beli, hanem Bél vagy Beli bán nemzetsége, úgy mint ez az «Atyasz bán»-nál is van.
A Bogát-Radván nemzetséghez tartozó táblákból a II-at (253. old.) emeljük ki mint hézagosat. Mindenek előtt megjegyezzük, hogy az itt előforduló családtagok közül némelyek a «Lazonyi» nevet is használták (pl. Anj. okmt. II. k. 261. 1., VI. k. 528. 1.; Tört. tár, 1900. évf. 408., 409. l., 1901. évf. 41–47. 1.) Miklósnak van egy Magych nevü leánya, ki 1337-ben Telchi Demeter özvegye s a szabolcsmegyei Berczelnek résztulajdonosa. II. István fia Jakab 1360-ban halt meg, fivére János 1364-ig szerepel. 1371 márczius 31-ikén már nem él. Özvegye, Kaplyon nb. Czékei László leánya akkor még él. (Tört. tár, 190I. évf. 41–47. 1.) II. István leánya Zsébe (=Sebe) még 1360-ban is él; első férjének, Olasz Jánosnak, halála után bizonyos Ábrahám fia Péterhez ment férjhez, kinek nejeként 1360-ban szerepel._{Tört. tár, 1900. évf. 409. 1.}* Az idézetekben Bánóczi Jakabot hiába keresnök «Wenzel, XI. k. 1381. 1.» alatt; itt hiányzik az illető kötet 383-ik oldalszáma.
A Borsa nemzetség nevéről már Barsa alatt volt a szó. E helyen csak szerzőnek II. Lászlóra vonatkozó állitásait akarjuk megbeszélés tárgyává tenni. Szerző szerint e László 1288-tól 1291-ig erdélyi alvajda és éppen azért különböző azon László fia Lászlótól, a ki 1290-ben a biharmegyei Vásári helységben birtokot ajándékoz; ennek ugyanis csak az e atyja volt vajda, ő maga nem; II. Lászlónál pedig megforditva csupán ő neveztetik vajdának, atyja sohasem. Szerző bizonyitékaira nézve nem szabad elfelednünk, hogy az Urkundenbuch 158. és 178-ban emlitett László alvajdáról éppenséggel nincsen megállapitva, hogy ez a Borsa nb. Lászlóval azonos és hogy Teleki okmtár, I. k. 245. 1. tanusága szerint egy László 1288-ban erdélyi vajda volt. Azon okirati kutfők pedig, melyek e II. Lászlót világosan Borsa nembelinek ismerik, kivétel nélkül azt mondják, hogy vajda és nem alvajda volt, a mit sem hizelgés, sem vigyázatlanság kifolyásának nem szabad tekintenünk. Szivesen elismerjük, hogy azon László, ki Teleki okmtár, I. k.245. 1. szerint 1288-ban erdélyi vajda, azon Lászlóval azonos, ki Fejér, V/III. k. 434. 1. tanusága szerint akkor csak mint alvajda szerepel és hogy 1288-tól 1291-ig, egyetlen egy László nevü tényleges vajda sem szerepelt, de ismételten hangsulyozzuk, hogy az 1288-ban és 1291-ben előforduló László alvajdának a Borsa nemzetséghez való tartozandósága egyelőre csak szerzőnek mivel sem bizonyitott odavetése és igy csak feltevésnek veendő. Az 1288 és 1291 között szereplő László alvajda azonos lehet a későbbi hirhedt László vajdával, kinek előtörténetét úgy sem ismerjük. Ha II. Lászlót hivatalának elvesztése után «vajdá»-nak nevezik, ez csak arra mutat, hogy tényleges hivataloskodása után is a «vajda» czimmel éhetett. Hogy 1290-ben László vajda fia László mester a biharmegyei Vásári-ban birtokot ajándékoz és hogy az erre vonatkozó okmányban a vajda alatt nem a fiu, hanem az atya értendő, világos, – de az, hogy II. Lászlónak az atyját sohasem nevezik vajdának, előttünk nem oly világos, mint szerző látja. Vegyük csak a Wenzel, X. k. 83. és 84. lapján olvasható okiratokat; az egyikben tanusitja az erdélyi káptalan, hogy «László vajda» 1292-ben bizonyos pénteki földet szerez; a másikban elismeri ugyanezen káptalan ugyanazon évben, hogy egynéhány pénteki birtokos ottani birtokát «Ladizlao filio Ladizlay de genere Borsa quondam Wayouode Transiluanie» eladja; igaz ugyan, hogy ez utóbbi okmány egy pár sorral később a vevőt szintén «László vajdá»-nak nevezi, – de ha szemügyre vesszük, hogy az egyik okmányban csak «Ladizlai Wouyude»-ről van szó, feltünőnek kell találnunk, hogy a káptalan ugyanazon évben és az ugyanazon ügyben már szükségesnek találja ugyanezen Lászlót – mint szerző mondja – a «quondam» jelzővel megjelölni, őt határozottan erdélyi vajdának nevezni s igy azon kérdés merül fel, hogy ha 1290-diki okmányban a Ladizlai, azaz az atya után következő «vaiuode» az atyára vonatkozik, miért vonatkozzon az 1292-ikiben az atya után következő «quondam Wayouode Transiluanie» éppen a fiura és nem az atyára? holott e szövegezés az olvasók tulnyomó részére kétségkivül azt a benyomást teszi, hogy a volt erdélyi vajda alatt itt csakis az atya értendő, miután már több mint feltünő, hogy egy és ugyanazon okiratban valakit «quondam vajvoda» s egy pár sorral később már csak «vajvoda»-nak neveznek és arra nézve, hogy az atya után következő megjelölés csak az atyára vonatkozik, számtalan bizonyitékaink vannak. Különben sok esetet ismerünk, a hol atya és fiu minden hivatali rang nélkül szerepel és hogy esetleg még ugyanazon okmányban egyik-másiknak a hivatala egynéhány sorral később ki van irva; H. O. VII. k. 8–9. 1. 1221-ből beszél pl. Tamás comesről; a záradékban pedig már mondja, hogy ugyanazon Tamás Valkómegye főispánja; éppen igy találjuk e záradékban Atyasz bánt is és nemsokára utána Atyasz fia Lőrincz kevei főispánt; pedig hogy Lőrincz atyja Atyasz a bánnal azonos, elismeri szerző is a 134-ik oldalon. Ha az ilyen fajta kiemeléseknek vagy kihagyásoknak mindig és mindenütt döntő értéket kellene tulajdonitanunk, akkor az eddig elért és általánosan elismert vivmányaink tulnyomó részével szakitanunk kellene. A különféle László nevü erdélyi vajdákról szóló ismereteink még most sincsenek tisztázva_{Felhasználom ez alkalmat, hogy egy előbbi dolgozataimba becsuszott hibát ismételten helyreigazitsak. Én t. i. az 1254 végéig ismeretes László nádor-bánt és fiait (László vajdát, Gyulát és Miklós érseket) Borsa nembelieknek vettem; miután azonban az Urkundenbuch, I. k. 316. old. olvasható okmányban azt találtam, hogy László néhai erdélyi vajda a megyesi szászok jogait megnyirbálta s fia László erdélyi vajda e megnyirbálást egészen 1315-ig (usque modo, azaz mostanig, mondja Károly király 1315-ben) folytatta, meg vagyok győződve, hogy itt csak Kán nb. László vajdáról van szó és ennek következtében most már elismerem, hogy László nádorbán is a Kán nemzetség sarja. E nemzetségről azonban más alkalommal fogok szólni.}* és előreláthatólag még sokáig nem is lesznek.
A Bés-családfán hiába keressük Benedek fiát Istvánt, bár szerzőnek kutforrása (Wenzel VII. k. 516. l.) ezt elég világosan emliti. A mi pedig Leusták fiára Bogodra vonatkozó feltételét illeti, arról majd másutt fogunk szólni. Itt csak az legyen kiemelve, hogy Bogod nem hunyt el magtalanul.
A Bikács nemzetségre vonatkozólag csak azt akarjuk megjegyezni, hogy a hozzá tartozó nemzedékrendi táblából legalább tiz családtag kimaradt és hogy a felvettekre vonatkozó kronológiai adatok több tekintetben nem megbizhatók, a mint ezt másutt megjelenendő külön értekezésben be fogjuk bizonyitani.
A Bő-nemzetségnél nincs megemlitve, hogy Derzs fia István 1266-ban Somogymegye alispánja (Fejér, IX/VII. k. 675. l.) és Merke melletti birtokos (H. okl 58. l.) Hogy mit keres Derzsnek ismeretlen atyja a táblán, miután vele egyéb rokonsági összekapcsolás nincsen megjelölve, nem értjük; hisz magától érthető, hogy Derzsnek is valaki volt az atyja. Trepk fia I. István nejét hasztalanul keressük a táblán; pedig tudjuk, hogy a somogymegyebeli Eddei Csalka 1339-ban mint Trepk fia István neje és 1354-ben mint ez Istvánnak özvegye szerepel (A. VI. k. 198. 1.)
A Bökény-nemzetségre vonatkozik Fejér IV/III. k. 321. 1. is; de hogy Bökény-Somlói Péter bán, kit szerző szerint az 1340-iki cserelevél emlit, egy legyen az 1277-ben élt Péterrel, azt nem találjuk eléggé világosan megfejtve; a mi pedig azon határozott állitását illeti (285.), hogy Bökény nb. Zakariást 1268-ban együttesen idézik a napolyi család ősével, másutt fogjuk bebizonyitani, hogy az, kit szerző a Kapolyiak ősének tart, egész más személy és hogy a Kapolyiak őse egészen másutt keresendő!
A Buchk nb. Mochk fia Lénárdot szerző csak 1284-ből ismeri. Ezzel szemben kiemeljük, hogy IV. László idejében «Leonardus Filius Mochvcv de Varasza» néven (ez utóbbi hevesmegyei helység) a hevesmegyei Mórfölde nevü birtok statuálása alkalmával mint királyi ember működik. (H. okl. 122. 1.)
A Csák nemzetségnél három fontos kijelentést tesz a szerző. 1. A Fejérnél IV/I. k. 392. 1. közölt oklevelet, melyet Pauler Gyula hamisitványnak tart, szerző valódinak veszi, mert szerinte minden időrendi nehézség rögtön eltünik, ha 1245 helyett 1265-öt veszünk; igen ám, csakhogy az okmány másolója világosan kimondja hogy ez a király uralkodásának tizenkettedik évében lett kiállitva! Tiszteljük szerző meggyőződését, de azt hisszük, hogy nincs igaza, a mit az alábbiakkal meg is indokolunk.
Fejérnek ez okmánya azt mondja, hogy Lónya és fia Györk a németujvári csatában elestek, másik fia László pedig 1245-ben a királytól egynéhány erdélyi birtokot kér, melyek valamikor Csák fia György tulajdonát képezték és melyekre ő, azaz László örökösödési jogokat támaszt; hivatkozik arra is, hogy Csák fia György, akkor midőn Péter a magyar királyi czimet bitorolta, urának (I.) Béla királynak, Lengyelországban (a hova ez Péter miatt menekült) sok szolgálatot tett, melyeknek elismeréseül Bélának hazatérte után fentebbi erdélyi birtokokat kapta stb. De Wenzelnél VII. k. 207-208. 1. is találunk egy okiratot, a mely lényegében szakasztott mása a Fejér-félének. Györk fia Bajma (Bohma) fia Leszták, kinek fivére és családi nevükön nevezett számos rokonai a tatárok elleni harczokban elestek, előadja, hogy őse Bajma, mert II. András és IV. Béla elődjeinek hűséget vallott, Péter által, ki a magyar királyi czimet erőszakkal bitorolta, turóczi birtokától megfosztatott és rokonaival együtt az országból kiüzetett, mire a keresztes hadjáratokban és Lengyelország fejedelmének zászlója alatt vitézkedett. Maga Leszták visszakapta azonban II. Andrástól a turóczi birtokról szóló megerősitést és kéri IV. Bélát, hogy e birtokért neki másokat adjon cserébe; meg is teszi ezt a király 1246-ban és ezt az okiratot is Farkas kir. alkanczellár állitja ki a király uralkodásának tizenkettedik évében! Vajjon már most a két darab összehasonlitásából a Fejérféle darab valódisága derül-e ki vagy hamis volta, annak fejtegetését fölöslegesnek találjuk.
2. Szerző kimutatja, hogy egy 1424.-iki másolatban fenmaradt 1295-iki oklevél az esztergommegyei Süttői családot Csák nembelinek mondja (Wenzel, XII. k. 506., 574. l.), de az Országos Levéltár DL 30,002 sz. oklevele szerint ez nem a Csák, hanem a Száty (szerzőnél Szák) nemhez tartozott.
3. Hasonlókép – folytatja szerző – Száty nembeli volt azon Pál, ki 1183 előtt temesi (helyesebben tőtösi) birtokát az okor-mindszenti és szenttrinitási monostoroknak hagyta (v. ö. Anj. okmt. IV. k. 583. 1.) Ez utóbbi Pált mindeddig a Csák nemzetség első okiratilag ismert ősének tartották és igy szerzőnek e kijelentése fontos. El is hiszem, mert 1900 nyarán ugyanazon eredményre jutottam, a mint ezt a Turul 1900. évi folyamának 162-ik lapján megjelent dolgozatomban bővebben indokoltam; de feltünőnek kell találnunk, hogy szerző, ki a kutfők idézésével és valószinűségi számitásai menetének ecsetelésével nem fukarkodik, ily genealogiailag fontos kijelentést egy árva szóval sem indokol; hisz nem minden olvasó vagy kutató van azon helyzetben, hogy ilyen kijelentést kizárólag csak az iró puszta szavára valódinak fogadjon el.
A Gug-ágnál azt találjuk, hogy István, a szörényi bán, azon Csák-nak a fia, ki 1237-ben Sopronmegye főispánja; meglepő felfedezés, ha igaz! Csakhogy szerző ezt egy árva érvvel sem bizonyitja. W. XI. k. 294. 1. és H. O. III. 2. 1. az István nevet nem is emliti, W. VII. k. 133. 1. és XI. k. 444. 1. pedig csak azt mondja, hogy István bán Csáknak a fia, de a legkisebb támpontot sem nyujt arra nézve, hogy e Csák Sopronmegye főispánja; ugyanez áll Wenzel, II. k. 167. 1.; Fejér VII/I. k. 338. és IV/III. k. 404-re nézve is!
A Kisfaludi ágra vonatkozólag azt mondja, hogy I. János három fia, III. Ugron, I. Domonkos és III. János 1305-ben jószágaikon osztozkodtak; forrásul a Sopronm. okl. I. k. 62. lapját idézi. Erre az a megjegyzésünk, hogy az idézett okmánytár egyetlen egy 1305-ből való okmányt sem tartalmaz és hogy I. k. 62. 1. szerint az emlitett osztás nem 1305-ben, hanem 1299-ben történt. Ezen okirat világosan mondja, hogy az osztozkodást közvetitő Csák nembeli rokonok között bizonyos Konrád comes is szerepelt, ezt azonban a nemzetség egyes tagjairól szóló tábláján (297. old.) hiába keressük. Mellékesen a kutatók figyelmét arra is felhivjuk, hogy az idézett okmányban szerkesztési, olvasási vagy sajtóhiba van a menynyiben benne azt találjuk, hogy az osztozkodás «inter nobiles viros videlicet Dominicum, Vgrinum et Johannem filios Johannis fratris sui nomine» történt, a mi annyit jelent, hogy az osztozkodók egyike Domonkos, a többiek t. i. Ugron és János pedig fivérének, Jánosnak, a fiai. Miután azonban többrendbeli más okmányból tudjuk, hogy az osztozkodók tényleg Jánosnak a fiai és édes fivérek voltak, világos, hogy a «fratris sui» helyett csakis «fratres suos»-nak kell állnia.
A Trencsényi-ágnál szerző az 1254-ben elhalt I. Mátét az 1233 óta az országnagyok sorában felmerült Máté tálnok- és tárnokmester, Nyitra- és Pozsonymegyének főispánjával nem azonositja; szerinte e Máté nem is viselt közhivatalt. Pedig egyebeken kivül még a birtokviszonyok is a mellett tanuskodnak, hogy I. Máté a tálnok- és tárnokmesterrel azonos. II. Máté nádor elismeri 1283-ban, hogy a Nagy-Tapolcsány közelében feküdt Prasicz, Nemeczke és Jácz nevü falvak az ő ősi birtokai, miből tehát kiviláglik hogy ezeket legalább is atyja, I. Máté, birta. IV. Béla pedig mondja 1260-ban, hogy Chrenócz falut (=Hernoch) valamikor (1244-ben) néhai Máté tárnokmesternek és Pozsonymegye főispánjának adományozta vala (Knauz, I. k. 458. 1.); miután Chrenócz Nyitramegyének privigyei járásában fekszik, biztosra vehetjük, hogy Máté tárnokmester az ugyanazon megyének nagytapolcsányi járásában feküdt Prasicz, Nemeczke és Jácznak is ura volt. Tudjuk továbbá azt is, hogy Máté tárnokmester és Pozsonymegye főispánja 1244-ben a Trencsénmegyében fekvő Pruszka nevü birtokát a királynak Tunig nevü földjével elcserélte. Máté tárnokmester 1244-ben kiállitott okmányának pecsétje_{Orsz. lvtár DL. 27b. 1. Dr. ifj. Reiszig Ede úr szives közlése.}* pedig határozottan a Csák nemzetség czimerét, az oroszlánt, mutatja. Találjuk továbbá, hogy szerző I. Máté fiai gyanánt Istvánt és Márkot is felvette, a mit részint a Blagay okmtár 32. és Kubinyi II. 33. lapjával indokol. Mindamellett azt hisszük, hogy e genealogiai kérdés még nincsen véglegesen elintézve s még mindig fenntartjuk azon állítást, hogy Máté: a két nádornak atyja és Máté: István és Márknak az atyja, két egymástól megkülönböztetendő személy. Részletekbe e helyen bele nem bocsátkozhatván, utalunk az Esztergomvidéki régészeti és történelmi évkönyvnek III. k. 83–90. oldalain előadottakra, itt csak azt emelvén ki, hogy IV. László, midőn I. Péternek a szeniczi birtokot adja, Péternek csak Máté nevü fivéréről szól, II. Máté pedig, midőn 1283-ban végrendelkezik, szintén csak egyetlen egy fivérét emliti, holott szerző szerint – ha I. István akkor talán már nem is élt – Márk nevü fivérének fiai István és Péter is életben voltak. III. Máténak szerző előtt ismeretlen fiáról – de nem Miklósról – és annak utódairól más alkalommal lesz szó.
A mi pedig a (II.) Máté nádor által († 1283) a margitszigeti apáczáknak adományozott Gyürki és Nándor falvakat illeti, melyekről szerző (330. old.) azt állitja, hogy hollétük biztosan meg nem állapitható, – azt hisszük, hogy azokat könnyen meghatározhatjuk. Mind a kettő akkor és még később is Nógrádmegyében feküdt; Nándort még most is ott találjuk, Gyürki valószinüleg a pestmegyei Tót-Györk_{Csánki. I. k. 99. 1.}* és mindezt támogatja azon körülmény, hogy Máté az e falvakról szóló végrendelkezését a pestmegyei Zsámbokban irta.
Az Ugodi-ág nemzedékrendi tábláján hiányzik I. Demeter leánya, a ki 1232-ben a Győr nb. Csépán nejeként emlittetik (Wenzel, VI. k. 509. 1.) – Hogy Ádám Lukának a fia, nem oly bizonyos, mint szerző mondja. Az Ujlaki-ágra nézve több rendbeli megjegyzést kell tennünk. Hogy Pózs mester Béla ifj. királynak tárnokmestere, igaz; magam is rájöttem fentebb idézett dolgozatomban; de hogy szerző genealogiailag felette érdekes állitását sem a táblán, sem a magyarázó szövegben egy puszta betüvel sem indokolja, annál feltünöbb, a mennyiben legkiválóbb kutatónk e Pózs tárnokmestert a Száty nb. Botos fia Pózsa mesterrel veszi azonosnak. Pózs időrendje sem helyes, mert még 1235-ben is tárnokmester és Bácsmegye főispánja (Fejér IV/I. k. 27. 1.) Hogy e Pózs 1227-ben gyulafejérvári főispán, nem oly bizonyos, mint szerző állitja, Wenzel XI. k. 200. 1. csak comes Albensisnak nevezi, a mi nem kizárólag Gyulafejérvárt jelent; hogy mellette csak Pózsa vajda szerepel és az okmány erdélyi birtokra vonatkozik, nem döntő, mert mind e két Pózsa elég gyakran szerepel Béla ifj. királynak oly okmányaiban, melyek nem vonatkoznak Erdélyre. A 338-ik oldalon azt állitja szerző, hogy Bázs (=Bás) comesnek unokaöcscse Pózs mester; a 297-ik oldalon látható nemzedékrendi táblán pedig találjuk, hogy Bázs Pózsnak a fivére; de ez csak odavetett állitás, melynek bebizonyitását az idézett forrásokban hiába keressük. Az egész nemzedékrend alapjául egy 1240-iki okmány szolgál (Wenzel VII. k. 107., 108. l.), melynek veleje a következő: a vasmegyei Kenéz birtok vita tárgyát képezi a vasvári káptalan és a kenézi birtokosok között. Ez utóbbiak 1240-ben Pózs mester fiai és Bázs comes fia. Pózs fiai még kiskoruak, miért is őket Demeter Csanádmegye főispánja személyesen, Ugron kalocsai érsek pedig ügyésze által képviselte; Bázs özvegye és fia Csák személyesen jelentek meg az országbiró előtt, ki az ügyet elintézte._{Igaz ugyan, hogy az okmány nem elég szabatos szövege «filios Magistri Pous et Bas Comitis»-ról szól és hogy a «pro filios Pous, et Rennoldus» nehézkes szövegezés arra enged következtetni, hogy Ugron érsek nem Pózs fiait, hanem saját érdekeit képviseli; de ha mi mindamellett Bázsnak csak az egy Csák nevü fiut tulajdonitjuk, ezt azért tesszük, mert Ugron, ki már 24. évvel ezelőtt kir. kanczellár és 21 évvel ezelőtt érsek volt, alig lehetett oly fiatal embernek édes fivére, kit még anyja képviselt. Ha mindamellett mégis elfogadnók, hogy Ugron érsek Bázs fia, még mindig hátra marad azon kérdés, hogy hol maradt Bázsnak harmadik (nevezetlen) fia, kit a tábla bizonyosnak vesz és ha ez akkor már nem élt, miért nem képviselte az érsek ez elhunytnak fiát Ugront, a későbbi spalatói érseket?}* E tényállásból legfeljebb azt lehetne következtetni, hogy Bázs és Pózs között valami rokonsági kapocs lehetett, de azt sehogy sem, hogy feltétlenül egy nemzetségbeliek, vagy hogy édes testvérek voltak. Hogy Ugron kalocsai érsek Bázsnak a fia, a mit szerző bebizonyitott ténynek vesz, épen nem bizonyos. Hogy ez azon Bázs, a ki 1274-ben a nyitramegyei Bán egy részét birta, ezt szerző csak a névazonosságból véli bebizonyitottnak; a kutfő ezt sehogy sem támogatja; tudjuk hogy a Bázs név nem tartozott a ritkákhoz. Hogy III. Ugronnak egyik megnevezetlen fivére 1290-ben szerepel, ez valószinűleg rosz korrekturán alapszik.
A Miklós-ágnál azt mondja szerző, hogy I. Miklós leánya, Málasi Demeter neje, ismeretlen. Ez nem áll, H. O. III. k. 215. 1. és 7. IV. k. 176. lapján tudjuk, hogy Katalinnak nevezték. Az pedig, hogy I. Máté 1263-ban volt Bonchida birtokosa, épen nem oly bizonyos, mint szerző (316) mondja. Az általa idézett bizonyitékok (W. VIII. k. 63., 66. l.) ezt sehogy sem igazolják. Az egyes tagokra nézve pedig kiemelendő, hogy az 1271-ben szerepelt Bágyonnak és «Gellért»-nek is voltak utódjaik, de azokról majd más alkalommal lesz szó.
A Csanád nemzetségb. Telegdi-ág tábláján találjuk, hogy Belenük és fivérei és a nemzetség őse I. Csanád között három ismeretlen nemzedék van; de mi bizonyitja e pontos levezetést? Uj adat e kötetben, hogy az aradi káptalannak egyik 1329-iki oklevele szerint a Bézi-családbeliek is a Csanád-nemzetség tagjai.
A Csór nemzetségnek birtokai között hiába keressük a győrmegyei Gönyő-t, holott Tamás fia János, kit szerző még ismer, már a «Gönyői» nevet viseli,_{1366-ban: Johannes filius Thomć de Gwneu; 1372-ben: de Gunyw. Csánki III. k. 538. Urkundenbuch zur Gesch. der Deutschen in Siebenbürgen, II. k. 259.}* a mi arra mutat, hogy Gönyőn birtokos volt. Azon állitása pedig, hogy a nemzetség ezen ága Tamás fiaiban (kik közül III. Péter és Mihály H. O. VII. k. 409. 1. szerint még 1360-ban is él) kihalt, még további vizsgálódás tárgyát képezi. Úgy tudjuk t. i. hogy János fia: Gönyői Miklós 1380-ban Baranyamegye közgyülésén az iránt panaszkodik, hogy Töttös László az ő laki jobbágyait magához csábitotta;_{Zichy okmtár, IV. k. 155.}* miután szerző (387. old.) elismeri, hogy Csór nb. Tamás 1354.-ben a bodrogmegyei Lak falu egy részét a királytól kapta, világos, hogy tekintettel arra, miszerint e Tamás fia a Gönyői nevet használta, 1380-ban még mindig a Csór nemzetségről van szó.
A Divék nemzetségnél kimutatja szerző, hogy a H. O. VII. k. 212. 1. szerint «Ratold nb.» Péter és Tamás és Folkmár fia Pál nem az ismert Ratold nemzetség ivadékai, hanem hogy magukat csak Divék nb. Ratoldra (1246–1260) való hivatkozással nevezték Ratold nembelieknek. Birtokviszonyaikra nézve ki kell emelnünk, hogy a pozsonymegyebeli Jányokiak 1392-ben Jaroszló volt pozsonyi alispántól ennek a Pályázóközben feküdt Szunyogos-Csandal nevü birtokát megvették ( Hazai Okmtár VII. k. 343. 1.) Azt azonban, hogy a H. okl. 189. old. előforduló Chyzuch «Csizics»-csel volna azonos (405. old.) el nem hisszük, ily nevü helységet nem ismerünk, a miért is valóbbszinünek tartjuk, hogy «Chyzuch» alatt Kis(z)uca lappang. (V. ö. különben Tört. Tár 1895. évf. 63. lapjaival).
A Dorozsma nemzetség tábláján szerző I. András fiát Miklóst nádornak és a nádori Garai-család alapitójának mondja a nélkül, hogy ezt itt vagy a magyarázó szövegben indokolná. – Midőn Nagy Iván 1891 végén az Anjoukori okmtár VI. kötetében (443. old.) egy a Dorozsma-nemzetségre vonatkozó oklevelet tett közzé, feltünőnek találta, hogy azon Miklóst, kit mindaddig I. István bán fiának és a nádori ág alapitójának tartottak, a genealogiai táblába be nem illeszthette, a mivel világosan elismerte, hogy a nádori ágnak a nemzetségi törzsből való szabatos és pontos leszármaztatását 1891 végén nem ismerték. Tudtunkkal nem is ismerték ezt egészen 1897-ig, midőn az egyik folyóiratunkban megjelent dolgozat a kérdést nyomós érvek támogatásával véglegesen tisztázta. Miután fel nem tételezhető, hogy minden jövendőbeli kutató ismerje e dolgozatot, szükséges lett volna, hogy szerző e levezetést, ha már mástól megjelent eredményekre nem volt hajlandó hivatkozni, saját kutatása alatt felmerült érvekkel és bizonyitékokkal támogassa.
Az Ekel-nemzetségről állitja, hogy a Koppán-nemzetséggel azonos.
Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

A Bethleni és Zbugyai család czimeres levele 1431-ből.

(Szines czimerképpel.)

Zsigmond király olaszországi tartózkodása alkalmával Milanóban, 1431. deczember 17-ikén Csapy László alkanczellár ajánlatára Várdai Miklós familiárisának Bethleni Gergely fia Jakabnak, s általa testvérei Bertalan, Gergely és Antalnak, továbbá Bethleni Mihály fia Veres Péternek, Bethleni Antal fiai Miklós és Mihálynak, Bethleni János fia Andrásnak és Zbugyai Simonnak az emlitett Jakab rokonának s általuk utódaiknak czimert adományozott.

A BETHLENI ÉS ZBUGYAI CSALÁD CZIMERE 1431-BŐL.

A czimeres levél_{Eredetije az Orsz. Levéltárban DL. 38695. sz. alatt.}* szövege igy szól.

Relatio Ladislai de Czhap etc.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus, ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus, tam presentibus, quam futuris, presentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine troni cesaree aut regie maiestatis velud (igy) e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria seu regia maiestate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat cesaree aut regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium, quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod nos attentis et consideratis fidelitatibus et fidelium servitiorum meritis fidelis nostri Jacobi, filii Gregorii de Bethlem, familiaris fidelis nostri Nicolai de Varda, aulici nostri regii, quibus ipse in nonnullis nostris factis et negotiis unacum eodem Nicolao, domino utputa suo, cum nostra serenitate in Alamanie et hiis Lombardie, ac aliis diversis partibus hinc inde procedendo, maiestati nostre, iuxta sue possibilitatis exigentiam studuit, eoque ferventius et diligentius in antea studebit complacere, quo se et suos singularibus honorum gratiis sentiet fore decoratos, hac arma, seu nobilitatis insignia in principio, seu capite presentium litterarum nostrarum depicta et palpatius arte pictoria figurata ac distinctius expressata, prefato Jakobo, et per eum Bartholomeo, Gregorio et Anthonio, fatribus carnalibus, item Petro Veres, filio Michaelis de dicta Bethlem, necnon Nicolao et Michaeli, filiis Anthonii, ac Andree, filio Johannis, de eadem Bethlem, et Symoni de Zbugya, similiter fratribus proximis et consanguineis annotati Jakobi, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus et contulimus, ymo ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elatgimur, ut ipsi et eorum heredes ac posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia, more aliorum armis huiusmodi utentium a modo inantea ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis omnibus, exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, anulis, cortinis, velis, papilionibus, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub mere et sincere nobilitatis titulo gestare, iisdemque uti, frui et gaudere valeant atque possint. Quodque ipsi et eorum quilibet cunctaque ipsorum posteritas eisdem gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobilesque et clientes regni nostri armis huiusmodi utentes, quomodolibet de iure, vel consuetudine freti sunt et gavisi, gaudeant et fruantur, ac de tanto singularis et specialis gratie antidoto merito exultent, tantoque ampliori studio ad honorem regalis dignitatis eorum in antea solidetur intentio, quanto se largiori favore regio preventes conspiciunt et munere gratiarum. In cuius rei memoriam perpetuam, presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur impendenti communitas, memorato Jacobo et aliis prenotatis duximus concedendas. Datum Mediolani, feria secunda proxima ante festum beati Thome apostoli, anno domini millesimo quadringentesimo tricesimo primo, regnorum nostrorum anno Hungarie ete, quadragesimo quinto, Romanorum XX. secundo, et Bohemie duodecimo.
A czimereslevél teljesen ép állapotban maradt fenn, eltekintve egykori tulajdonosának azon barbár eljárásától, melylyel a czimert, a nélkül azonban hogy a szöveget csorbitotta volna, az armálisból kivágta, nyilván azért, hogy az armálissal együtt az Orsz. Levéltárba került, meglehetősen kezdetleges czimerfestményt elkészittesse, nem mervén a festőnek az egész armálist odaadni. Szerencse, hogy a kivágott czimer nem kallódott el; különben – miután a szöveg czimerleirást nem tartalmaz, – lehetetlen lenne az adományozott czimert megállapitani.
E czimerlevél Zsigmond királynak az 1431. évben adományozott, eddig ismert czimereslevelei közt a tizenegyedik; pár nappal később kelt, mint a Paczali Peres Andrásé.
A festett czimer az armálison elég ép állapotban van; szinei ugyan helyenként letöredeztek, de kétségtelenül megállapithatók. Méreteit tekintve, Zsigmond szokott armálisaitól teljesen elüt, a czimer feltünően kicsi, talán a legkisebb az eddig ismertek közt. A czimer vörös-fehér-kékkel keretelt, egyszerü biborszin táblára van helyezve, a melynek magassága 9, szélessége 7.8 cm.
A czimer leirása a következő: Balra hajlott, kerekalju osztott pajzson háromágu leveles arany koronából kinövő, szemközt néző, kivágott kékruhás, aranykoronás nő, választottan leomló szőke hajjal; fülei helyén egy-egy ötös ezüst szarvasagancscsal, melynek legalsó ágait kezével fogja. A balra fordult csőrsisak disze ugyanaz, azzal az eltéréssel, hogy az agancs hat-hat águ, s a női alak a második növésbe kapaszkodik. Takaró: kék-ezüst.
A czimer teljes magassága 8.2, a pajzs 3.5, a sisak a rajta levő diszszel 4.7. cm.
A czimer nem mondható valami művészi terméknek. Korántsem oly diszes, mint a Paczali Peres, Berényi Kakas, Krisztalóczi Tarkasis stb. czimereslevelek. Heraldikailag azonban nem lehet ellene kifogást tenni. Motivuma feltünő hasonlóságot mutat a dobai Dobay (Zsigmond, Feldkirchen ........?), Roskoványi (Siebm. III. k.) és bárczai Bárczay (Zsigmond, 1421. ) családokéival. A szinek megválasztása egészen helyes, a sisaktakarók a két mező szineit mutatják, megfelelően a heraldika idevágó szabályának.
A czimert nyerő két család a zemplénmegyei Bethlen és Izbugya (Izbonya, Zbugya, Zbonya, Zubunya) helységből származik, hol már a XIV. század óta nemesi jogokat gyakoroltak, s igy az oklevél tisztán czimeradománynak tekintendő.
A Zichy okmánytárban_{VIII. köt. 458. o.}* olvasható Bethleni Gergelynek, Töttös Lászlóhoz Milánóból 1431. augusztus 31-ikén irt levele, melyben emliti, hogy néhány lova elpusztult, és majd hogy gyalogsorban maradt; ezért kéri őt, küldjön neki egy paripát. Ez az adat is azt mutatja, hogy a Bethleniek közül többen a király szolgálatában állottak; nemkülönben azt is, hogy ez a Gergely, mivel a czimeradományozás már fiát Jakabot éri, időközben meghalt.
Nagy Iván ezt a Bethleni családot nem ismeri; mert az általa közölt (II. k 90. 1.) Bethleni családdal ez semmiféle kapcsolatban nincs; a Zbugyai családból pedig csak Fülöpöt emliti, aki 1430. veszprémi kanonok volt.
Akit egyébiránt e két család leszármazása közelebbről érdekelne, bőséges középkori adatot talál oklevéltáraink majd mindegyikében, az Orsz. Levéltár diplomatikai osztályának gyüjteményében, valamint a jászói konvent és szepesi káptalan levéltárában, a későbbkoriakra pedig az Országos Levéltárban őrzött N. R. A. iratok közt; ez utóbbi gyüjteményből_{N. R. A. fasc. 41. No. 49.}*közlöm itt a már kihalt Zbugyai család töredékes leszármazását.

Id. Zbugyay István, neje sóvári Soós Margit, sóvári Soós János leánya; Bernát; Lúczia, f. Roskoványi István; Dorottya, f. Nagy László; István †; Márton; Krisztina, f. Merse László; Anna, f. Litteráti Simon † ág.; N. leány, 1. f. Koczka János, 2. f. Viczmándy Lajos; N. leány, f. Pozsgay István.

38Megjegyzés a «Nemzetségi kutatások»-ra.

A Turul 1901. évfolyama 3-dik füzetében megjelent fentebbi czimü igen érdekes értekezésnek a régibb Majádiakra vonatkozó azt az állitását, hogy a Sopron vármegyei mai Sz. Margit helység egykori Majád nevével egyéb régi helységeknél többé nem találkozunk, s hogy egy 1219. évi oklevélben előforduló Majád comesnek Majád birtoka a sopron-vármegyei Majádnak felel meg, a történeti adatok megczáfolják.
Tudtommal ugyanis három Majád nevü helységünk volt, melyek közül az egyik régi nevével Középszolnok vármegyében ma is fönn áll; s épen ez a helység az, melyet a tudós kutató – a mint a Turulban olvasom – Sopron vármegyében vélt föltalálni, noha az általa idézett 1219. évi forrás, azaz a Váradi Regestrum szövege szerint Majád comesnek Majád birtoka, azután Somfalva is úgy a multban, mint a mai állapot szerint Középszolnok vármegyében létezett, illetőleg létezik; továbbá ugyanabban a forrásban fölsorolt Hene birtok Bogdány helység mellett Szabolcsmegyében mint puszta ma is ismeretes lévén, semmikép se lehet elfogadni az értekezésnek azt az állitását, hogy Hene Zalamegyében feküdt; mert, hogy ez a birtok tényleg Szabolcs vármegyében van, azt a váradi káptalan 1333. évben kelt bizonyitványában_{Zichy okmánytár, I. k. 415. 1.}* fölsorolt határhelyek is megerősitik, sőt ebből még az is kiderül, hogy az 1219. évi oklevélben emlitett Urkundnak Hene birtokát utóbb annak fia Miklós is birta.
Egyébiránt, hogy Majád comesnek birtoka csakugyan Középszolnok vármegyében fekszik, s hogy a Majády család a XVIII. század elejéig Középszolnok- és Szabolcs vármegyében virágozván, az utolsó férfitag Majády Gáspár leánya Sára 1710 körül halt meg: arra nézve hivatkozom Balássy Ferencznek a Századokban közölt «Suprutus provincia vagy megye további nyomozása» czimü nagy érdekü tanulmányára,_{1882. folyam, 570. s. k. 1.}* mely Majádot és vidékét behatóan és meggyőzőleg tárgyalja.
A családtörténet érdekében nagyon kivánatos volna tudni, hogy a Gúthkeled nemzetségből származó középszolnokmegyei Majádiak és a sopron-vármegyei Majádiak mikor és hogyan szakadtak ki a közös főtörzsből? A minek tudata a két ág közti kapcsolatra nézve is tájékozást nyujtana. A dolog mai stadiumában bizonyára nagy figyelemre van szükség, hogy a mindkét ágnál előforduló egyenlő személynevek tévedést ne okozzanak; s ezért nincs kizárva, hogy a szóban forgó értekezésnek az 1254. évben kelt adata, mely Majádi Pál comesről szól, talán nem is a középszolnoki, hanem inkább a sopronmegyei Majádi Pálra vonatkozik. A mi pedig az 1259. évben elesett Pordányi Lőrinczet illeti, igen valószinü, hogy itt a sopron-vármegyei Kőhid-pordány (ma Vulka-Pordány) régi birtokosai a Gúthkelediek Bátori vagy valamely másik ágának ősével van dolgunk.
Végezetül megemlitem, hogy Somogy vármegyében is volt egykor Majád nevü helység, a mi kitünik egy 1277. évi oklevélből,_{Árpádkori új okmánytár, IX. k. 186. 1.}* melyben a Somogy-vármegyei Csege, Al-endréd és Gyógy helységek fordulván elő, ezek társaságában ott szó van «de populis monasterii de Majad». Azt hiszem, hogy e régi, ma nem létező helység is a nevezett somogyi helységek tájékán keresendő, de semmi esetre Sopron vármegyében, a mint ezt egyik jeles tudósunk tevé. Még csak azt jegyzem meg a latin passus értelmezésére nézve, hogy itt valószinüen nem a majádi monostorról, hanem inkább valamely (például a pannonhalmi, monostornak Majádon lakó népéről van szó.
STESSEL JÓZSEF.

Buda-Felhéviz mezőváros czimerlevele.

Budának az a része, a mely a mai Viziváros és Ujlak között terül el s térképeinken Országutnak neveztetik, a mohácsi vész előtt Felhéviz néven önálló, külön előljárósággal rendelkező mezőváros volt. A kicsiny helység központját a Szt-János vitézek rendháza és ispotálya képezte, a mely védszentje után a Szt-Háromság prépostságának neveztetett. Úgy látszik, a városka területe a prépostság birtokához tartozott s a község fölött a János-lovagok földesúri jogokat gyakoroltak. Azonban szaporodván a lakosság, növekedvén a város, mindinkább kivonni igyekezett magát a földesúri hatalom alól, egyuttal folyvást küzdött a Buda vagy Ó-Budába való beolvasztás ellen. Hogy Buda-Felhéviz a XV. század végén már municipalis jogokkal birt, arról egy 1478-ban kiadott oklevél tanuskodik, a melyet bizonyos ügyben a Szt-Háromsági préposttal együtt a város birája és tanácsa állitott ki. Ez időben azonban még érvényes okleveleket a prépost hozzájárulása nélkül nem adhatott ki a Felhévizi előljáróság, nem pedig első sorban azért, mert nem volt czimere és pecsétje, oklevelei hitelesitésére. Ezen a hiányon a XV. század végső tizedében a város akkori patronusa s a szt-háromsági prépostság kormányzója Laki Thúz Osvát zágrábi püspök segitett, a ki is rábirta II. Ulászló királyt, ajándékozza meg Felhéviz várost czimeres pecséttel, a mely alatt a tanács, más városok szokása szerint okleveleket adhasson ki.
A czimer, illetve pecsétadományt tartalmazó oklevél eredetije a török dulások idején nyomtalanul eltünt. Szerencsére megmaradt az oklevél másolata, a mely úgy a főváros története szempontjából, mint czimertani tekintetből megérdemli a közrebocsátást.
A szöveg századokon át egy pesti provenientiáju formulás könyvben lappangott. Ezt a formulás könyvet a diplomatikusok jól ismerik, Kovachich Formulae Solennesei révén, a hol az Nyirkállói Tamásnak, egy a XV. sz. végén élt pesti közjegyzőnek neve alatt szerepel. A könyvnek Nyirkállóitól való részéhez ujabb, XVI. századi kéztől eredő pótlékok járulnak, köztük van a szóban forgó oklevél is.
Kovachich a formulárénak csupán Mátyáskorabeli okleveleit adta ki, a többieknek csak czimeit közölte. Regestái közt bizonyára sokaknak feltünt a következő: I4. Wladislai II. R. Annuentia Sigilli pro Civibus Suburbii Budensis Felhiviz ad Instantiam Osvaldi Episcopi Zagrabien. Praepositi SSS. Trinitatis de Thermis Superioribus Buden. concessi. Ám a formulárét, a mely Kovachich szerint a pécsi püspöki könyvtár tulajdonát képezte, hiába keresték; a becses kötet eltünt s mai napig sem került elő.
A véletlenség ujabban kezeim közé juttatta a czimerlevélnek a formuláskönyvből még 1830-ban vett másolatát, a melynek hü és hibátlan voltáért kezeskedik a másoló neve. A másoló a fáradhatatlan Podhradczky József volt, a ki a főváros történetéhez gyüjtötte évtizedeken át az adatokat. Fájdalom, az általa összegyüjtött becses anyag, a terjedelmes és alapos monografia nem látott napvilágot. Kéziratát 1205. Fol. Lat. jelzet alatt a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtára őrzi, a hová Jankovich Miklós könyvtárával jutott. Czime: Historia diplomatica Urbis Budensis et Pesthiensis a primordiis, usque ad annum 1831. A szerző munkájának csak egy rövid kivonatát adta ki a Tudományos Gyüjteményben, honnan különnyomatban is megjelent 1833-ban Beimelnél, Esztergomban.
Podhraczky kéziratának első kötetében, a 197–198-ik oldalon található a szóban forgó oklevél. Szövege a következő:

Wladislaus dei gratia Hungarić, Bohemić, Dalmatić, Croatić etc. rex, necnon Silesić et Lucemburgensis dux, marchioque Moravić et Lusatić, ad perpetuam rei memoriam. Cum a nobis per subditos id petitur, quod iustum est et honestum, tam vigor ćquitatis, quam ordo exigit rationis, ut eorum prćcibus benevole annuamus. Proinde nos, tum accepta supplicatione fidelis nostri reverendi in Christo patris domini Oswaldi episcopi ecclesić Zagrabiensis, ac gubernatoris praepositurć Sanctć Trinitatis de Thermis Superioribus Budensibus, nostrć, pro parte circumspectorum iudicis et iuratorum cćterorumque civium eiusdem ecclesić seu prćpositurć suburbii huius civitatis nostrć Budensis, vulgariter Felhéviz appelati constitutorum et commorantium propterea porrecta maiestati, tum vero et prćcipue ob honorem et reverentiam eiusdem summć et sempiternć trinitatis, atque pro utilitate dictć ecclesić sed et augmento prćdicti suburbii Felhéviz, animo deliberato ex ex certa maiestatis nostrć scientia, prćlatorumque et baronum nostrorum consilio ad id accedente, sigillum cum sculptura trium liliorum, eandem sanctam et individuam trinitatem signantium, ac circumstantia ad id sigillum apta, in argento vel in cupro, aut alio ad id convementi metallo parandum et fabricandum, eisdem iudici et iuraditis civibus suburbii prćdicti duximus annuendum et concedendum; decernentes, ut ipsi a modo deinceps huiusmodi sigillo, quod in perpetuum autenticum esse volumus, ubique ad instar aliarum civitatuum et oppidum, sigilla autentica habentium, omnes litteras eorum causales et alias, quascunque in pendenti et appresso signare et communire, atque his, quorum interesse videbitur edere et emanari facere et generaliter in conficiendis et emanandis litteris, sigillo ipso, eodem libertatis privilegio et prćrogativa, quibus alić civitates et oppida suis sigillis utuntur, quorumlibet de consvetudine vel de iure uti valeant atque possint. Nos autem nihilominus omnes litteras, que per prćdictos iudicem et cives de Felhéviz sub prćdicto sigillo, quibuscunque legitime concessć fuerint, prćsentibus autorisantes, tanti vigoris et momenti esse decrevimus, quanti aliarum civitatuum et oppidorum, sigillis utentium, littegć habentur. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam eisdem iudici et civibus de Felhéviz concessimus prćsentes litteras nostras, sigilli nostri secreti munimine roboratas. Datum Bude.
A czimerlevél szövege csonka; hiányzik belőle a keltezés. Annyit azonban elárul a szöveg, hogy az armalis 1490 és 1499 közt kelt, mert a benne emlitett Thúz Osvát püspök csak az előző év októberében nyerte el a felhévizi prépostságot, az 1499-ik év április 16-ikán pedig már elhunyt.
Oklevelünk nem tartozik a teljes szövegü czimerlevelek sorába, a minőkkel királyaink Nagy Lajos óta kedvelt városaikat szokták volt kitüntetni. Nem ad teljes, pajzsra helyezett czimert, hanem csak egyszerü jelvényt, a mely a pecsétre volt vésendő. Magára a jelvényre alig fektet sulyt; a leirás, a mely egyébb czimerlevelekben lehetőleg körülményes szokott lenni, itt elmarad; egyszerüen meg van emlitve, hogy a város, az engedélyezett pecsétre három – a Szent-Háromságot jelképező – liliomot vésethet, a nélkül, hogy a czimerképnek s alapjának szine meg lenne adva. Ellenben erősen ki van emelve az engedélyezett pecsét hiteles és jogérvényes volta; ép oly erővel birjon, mint akármelyik más pecséttel élő város és helység sigilluma s használható legyen akár az oklevelekre függesztve, akár pedig rányomva.
Az ilyen czimeres pecsétet adományozó oklevelek, bár igen ritkák, de nem példátlanok a mohácsi vész körüli időben. A legkorábbi ismert darab Varasd városnak azon armálisa, melyet 1464 julius 12-én nyert Mátyás királytól._{Kiadta dr. Bojnichich Iván a Viestnik Hrv. Archeološkoga Drustva uj sorozatának első füzetében.}* Szövege lényegében megegyezik az itt közlöttel, hanem az oklevél azzal az előnynyel bir a szóbanforgó fölött, hogy benne olyan czimerkép adományoztatik, a melyet Varasd város «ab anliquo, ex concessione divorum regum Hungarie» birt s az oklevél élén a pecsét szépen festett képe is ott diszeleg, a miről a szöveg igy tesz emlitést: «sigillum honestum cum forma, (quae) in capite seu principio presencium literarum......... arte pictoria figurata est et distinctius expressata.» A czimerkép leirása a szövegből teljesen hiányzik.
Nem lehetetlen, hogy a felhéviziek armálisán is ott volt a pecsét ábrája, hanem erről a szövegét megőrző formuláskönyvben nincs emlités téve.
A mohácsi vészt követő korszakból hasonló czimerlevele van Szatmár városának. Az oklevél János király adománya s 1530-ban kelt eredetijét a városi levéltár őrzi._{A közelebbi keltezés a rongált eredetin ki nem vehető.}* Formulája a felhévizivel egyezik. A pecsétet ép oly szűkszavuan irja le: «sigillum cum sculptura unius rosae». Nevezetes, hogy ez az oklevél egyszerü patens, papirosra irva, a melyről tehát a festett kép már az oklevél természeténél fogva hiányzik.
Buda-Felhéviz önállósága a XVI. század folyamán megszünt. A török hóditás idején lakóinak száma erősen leapadt; a megmaradtak pedig Ó-Budához csatlakoztak. A város levéltára elpusztult, czimere feledésbe ment s a három liliomot Buda későbbi czimerében hiába keressük.
VARJÚ ELEMÉR.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
igazgató-választmánya f. évi február 7-ikén báró Radvánszky Béla elnöklete alatt rendkivüli ülést tartott, melyen id. Bánó József, Boncz Ödön, Csánki Dezső, id. Daniel Gábor, Dézsi Lajos, Emich Gusztáv, Fejérpataky László, Illéssy János, Makay Dezső, Nagy Gyula, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Varju Elemér ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző, és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az ülés egyedüli tárgya Illéssy János, és ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagoknak a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv Folytatása tárgyában az 1901 november 28-iki ülés elé terjesztett tervezete volt, mely az ig.-választmány határozatából kinyomatva az ig.-választmányi tagoknak előzőleg megküldetett.
A titkár a tervezetet felolvasván, az ig.-választmány azt pontonként megvitatta és a következő megállapodásokra jutott:
A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második része a nemesi családok ismertetését foglalja magában, első sorban az 1848 előtti korszakban szerepelt vagy nemesitett azon családokat véve figyelembe, melyeknek tagjai a közpályán szerepeltek, vagy állásuknál és vagyonuknál fogva jelenleg is tekintélyesebb szerepet töltenek be.
A családok ismertetésénél a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv I. sorozatánál követett módszer veendő alapul. Ehez képest a család neve és előneve közlése után a család leszármazására és rövid történetére vonatkozó adatok rövid foglalatban közöltetnek, a család és egyes ágai őseinek és születési, halálozási, szereplési dátumaiknak felsorolásával, az elágazások feltüntetéséhez általán szükséges genealogiai táblázatokkal, és a családi czimer pontos leirásával.
Ezt követi az élő nemzedék felsorolása, fő- és mellékágak szerint csoportosítva, a születésükre, állásukra, foglalkozásukra, lakásukra, földbirtokukra, házasságukra vonatkozó pontos adatok feltüntetésével.
Az összeállitás alapjául a történeti résznél első sorban a szakirodalom és a levéltárak anyaga, a nemzedékrendi résznél az egyes családoktól kérdőivek utján beszerzendő adatok szolgálnak.
A kérdőivek a következő rovatokat foglalják magukban:
1. A család neve, előneve és vallása. (Az előneveknél csak az 1848 előtti gyakorlat vagy ujabb megerősités alapján használtak jönnek figyelembe.)
2. A család eredete; a nemesi oklevél helye; hol van az eredeti? A család eredetére világot vető oklevelek eredetiben vagy másolatban megküldendők.
3. Ki volt a család első ismert őse, s kitől jön le a leszármazás szakadatlanul?
4. Mely birtokokra nyert a család királyi vagy nádori adományokat? (A helynév mellé az illető vármegye is kiteendő.)
5. A család nemessége mely vármegyében és mikor hirdettetett ki, és mely vármegyétől nyert a család nemesi bizonyság-levelet?
6. A család jelenlegi nemzedéke mikép ágazott szét a közös őstől s esetleg mely szakmunkában találhatók erre adatok?
7. A családi czimer leírása.
(A használatban levő családi czimeres pecsétnyomóról két tiszta lenyomat melléklendő.)
8. A jelenlegi élő nemzedék: a) a családfő keresztneve (ha több névre kereszteltetett, azok mindig felsorolandók), b) az elhalt atyának a neve, elhalálozásának helye és ideje, az anyja neve annak megjelölésével, hogy él-e még vagy meghalt? c) a családfő születésének helye és ideje, c) állása vagy foglalkozása, czimei és rendjelei, e) birtoka és állandó lakása, f) kivel, hol és mikor lépett házasságra? (A nő születési helye és ideje, és szüleinek neve is kiteendő.) g) gyermekei; Név, születés helye és ideje; (ha a gyermekek közül valamelyik már családot alapitott vagy férjhez ment s ha önálló, ezen körülmény a fenti adatok alapján megjelölendő), h) a családfő testvérei névszerint és azokra vonatkozó adatok (ugyancsak a fentiek alapján megjelölve), i) a családfő atyjának élő testvérei névszerint és azoknak leszármazottai (a mennyiben a családfő ezen adatok birtokában nem volna, annak megjelölésével, hogy e tekintetben a szerkesztőség kihez forduljon).
A kérdőiv annak összeállitója által keltezéssel és nevének aláirásával látandó el.
A kérdőivek szétküldése a szerkesztőség feladata. Egy kötetben mintegy 400 család ismertetése foglalhat helyet; a kötet iveinek száma 45-ig terjedhet.
Az egyes kötetekben felveendő családok jegyzékét a szerkesztőség a rendelkezésére álló anyaghoz képest saját belátása szerint állapitja meg; a kézirat jóváhagyás végett az igazgató-választmány elé terjesztendő.
A kiadványban czimerrajzok is közöltetnek, és pedig első sorban azon czimerek rajzai, melyek a Siebmacher-féle czimeres könyvben nem jelentek meg; egyébként minden egyes családnak jogában áll czimerét saját költségén fekete vagy szines nyomatban közöltetni.
E megállapodások határozat alakjában kimondatván, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Szinnyei József és Varjú Elemér ig.-vál. tagokat kérte fel, s ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya február 27-ikén tartotta meg ez évi első rendes ülését, melyen id. Bánó József másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, Borovszky Samu, id. Dániel Gábor, Kollányi Ferencz, Pauler Gyula, ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, Varjú Elemér ig.-vál. tag felolvasta dr. Werner Mór «Trencséni Csák Máté utódai» czimű dolgozatát, mely a Turulban lát napvilágot.
Ezután a titkár bemutatta Tinódi Sebestyén czimerkérő folyamodásának és 1553 augusztus 25-ikén kelt czimerlevelének fényképeit, melyeket ifj. Biás István m. kir. postatiszt bocsátott a társaság rendelkezésére. A Turul előző füzetében e tárgyban megjelent közlemény kiegészitéseül mindkét oklevél hasonmásban fog a folyóirat legközelebbi füzetében közzététetni.
A folyó ügyek élén a társaság tagjaivá választattak: pártoló tagul Bronzs Viktor földbirtokos, Susán, u. p. Rima-Szécs (aj. a titkár), évdijas tagokká Beleházi Bartal Béla cs. és kir. kamarás, Faddon (aj. Daróczy Zoltán), a dévai állami főreáliskola (aj. a titkár), Dereszkai Huszár Dezső főszolgabiró, Duna-Adonyban (aj. Sárközy Imre), Baczkamadarasi Kis Bálint cs. és kir. kamarás, 1892-től 1901-ig pártolótag, Magyar-Igenben (aj. a titkár), Rákóczy Aladár, a m. kir. földmivelésügyi miniszterium könyvtárnoka, Budapesten (aj. Tóth Árpád), a szamosujvári állami főgimnázium (aj. a titkár) és Zombory Géza m. kir. honvéd-főhadnagy, Kassán (aj. Pettkó Béla és Varju Elemér).
A titkár továbbá bejelentette, hogy Kollányi Ferencz az ig.-választmányhoz intézett levélben mondott köszönetet ig.-választmányi taggá történt megválasztatásáért.
A pénztárnok kimutatása az 1901. év számadásairól a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával a következőkben terjesztetett elő.

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1901. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.

Bevétel.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
	K. f.	K. f.	K. f.
1. Pénztári maradvány 1900-ról	590 54	590 54	– –
2. Értékpapirok kamatai	976 –	996 –	+20 –
3. Be nem fizetett alapitványok kamatai 5%	270 –	240 –	–40 –
4. Pártoló tagok után	2700 –	2659 70	–40 30
5. Évdijas tagok után	2500 –	2559 –	+59 –
6. A Czimeres Emlékek I. és II. kötetére	1686 65	1721 18	+34 53
7. A társulati kiadványok eladásából	660 –	674 10	+14 10
8. Alapitvány-befizetés	600 –	600 –	– –
9. Postai megbizások költségeiből megtérülés	35 –	42 34	+7 34
10. Rendkivüli bevétel	20 –	25 71	+5 71
Összesen	10108 57	10108 57	+70 38

A tényleges bevétel e szerint 70 kor. 38 fillérrel több az előirányzatnál.
Kiadás.

	Előirányzat	Eredmény	Különbözet
	K. f.	K. f.	K. f.
1.Személyi járandóságok	1500 –	1500 –	– –
2. Pénztárnok külön pótlék	100 –	100 –	– –
3. Irói és szerkesztői tiszteletdijak	1450 –	1458 –	+8 –
4. Négy füzet nyomása s egyéb nyomdai költségek	2850 –	2698 60	153 40
5. Szinnyomatok készitése	500 –	620 –	120 –
6. Metszetek, rajzok, készitése	200 –	219 88	19 88
7. Postai megbizások	80 –	79 55	– 45
8. Irodai átalány	120 –	120 –	– –
9. Társulati szolga dija	120 –	120 –	– –
10. Ujévi ajándékok, másolatok stb.	240 –	258 90	18 90
11. A Czimeres Emlékek I. és II. köt. kiadási költségei	2000 –	1721 18	278 82
12. A Nemzets. Zsebkönyv folytatására	200 –	200 –	– –
13. Tőkésítés	600 –	568 94	31 06
14. Rendkívüli kiadás	20 –	–	10 –
Összesen	9980 –	9673 05	306 95

A tényleges kiadások tehát 306 kor. 65 fillérrel kevesebbet tesznek ki, mint az előirányzatban.
Előirányzott maradvány 58 kor. 19 fill.
Tényleges maradvány 435 kor. 52 fill.
A többlet tehát 377 kor. 33 fill.

Vagyonállás: 1901. deczember 31-ikén:
1. Értékpapirokban (24,800 K. kóronajáradék,
200 K. jelz. hitelbanki nyer. kölcs.-kötvény) 25,000 kor. – fill.
2. Kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor. – fill.
3. Kötelezvény nélküli alapitványok 1000 kor. – fill.
Az alapitványok összege 30,400 kor. – fill.
4. A Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor. – fill.
5. A Czimeres Emlékek II. kötetének nyomdaköltségeire
a takarékpénztárba elhelyezve 269 kor. 46 fill.
6. Az 1901. évi pénztári maradvány 435 kor. 52 fill.
Összes vagyon 31,504 kor. 98 fill.
A pénztári kimutatással kapcsolatosan a számvizsgáló bizottság előadója Borovszky Samu ig.-vál. tag felolvasta a bizottság jelentését az 1901. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által bemutatott 1902. évi költségvetési tervezetről.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1901-iki pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 14-ikén teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1901. évi minden egyes tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s azt 1901 deczember 31-ikével 10,108 kor. 57 fill. bevétellel, 9673 kor. 05 fill. kiadással és a folyó 1902. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 435 kor. 52 fill. pénzmaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézi pénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1902. évi tételeit, kezdve a mult évről átvitt és fentebb kimutatott 435 kor. 52 fillérnyi pénzmaradványnyal, bezárólag február 14-ikéig, összegeztük és 1300 kor. 22 fill. bevételt, 626 kor. kiadást, vagyis 198 kor. pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézi pénztárban fedezetül 300 koronát takarékpénztári könyvben, 198 koronát előlegnyugtákban, 176 kor. 22 fillért készpénzben, minélfogva a kézi pénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzsvagyon-könyvet. E szerint a társaságnak a mai napon 6 ezer koronás (6000 kor.), 36 négyszáz koronás (14,400 kor.) és 33 kétszáz koronás (6600 kor.) alapitó tagja lévén, az alapitók száma a mult évihez képest kettővel emelkedett. A felsorolt, összesen 27,000 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 21,600 kor. és fizetetlen még 5400 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben biztositva van 4400 kor., a miről közvetetlen szemlélet és számbavétel alapján meggyőződtünk, ellenben 1000 kor. kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 kor. összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (27,000 + 3400) 30,400 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 21600 kor. befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 kor., összesen 25000 kor. az osztrák-magyar banknál őriztetik, a bank 6 db betéti jegyének megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a társaság teljes vagyonállása a föntebb emlitett 30,400 kor. törzsvagyonnal, továbbá a Középkori Czimeres Emlékek II. kötetének nyomdai költségeire félretett 269 kor. 46 fillérrel s a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire fentartott 400 koronával (mely utóbbi 669 kor. 46 fillért tevő összegek két külön takarékpénztári könyvecskére tetettek le), végre a mult évi 435 kor. 52 fillérnyi pénztári maradványnyal, tehát 1901. évi december 31-ikén összesen 31,504 kor. 98 fillérrel állapittatott meg.
A mi az 1901-iki zárszámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárszámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő, jelentjük, hogy a bevételek az előirányzatnál kedvezőbb eredményt tüntetnek elő, a mennyiben 435 kor. 52 fillérrel több vétetett be; a kiadások is 306 kor. 95 fillérrel tettek kevesebbet, mint a mennyi előirányoztatott. Ugy, hogy az előirányzott 58 kor. 19 fill. maradvány helyett a tényleges maradvány 435 kor. 52 fillér. A többlet tehát 377 kor. 33 fillér.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társasági pénztárnok urat a mult 1901. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve ezek után a titkártól előterjesztett 1902. évi költségvetési javaslatra, annak egyes tételeit az eddigi tapasztalatokkal, a mult év eredményeivel s a jövő szükségleteivel megokoltaknak véljük. Szerencsénk van tehát a költségvetést 9229 kor. 98 fill. bevétellel, 9100 kor. kiadással s igy 129 kor. 98 fillérnyi előirányzott pénzmaradványnyal a tekintetes igazgató-választmánynak elfogadásra ajánlani.
Budapesten, 1902 február 14-ikén.
Szinnyei József s. k.
számv. biz. tag
Borovszky Samu s. k.
számv. biz. tag.
Éble Gábor s. k.
számv. biz. tag.
A számvizsgáló-bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásul vétetvén, az igazgató-választmány Pauler Gyula ig.-vál. tag inditványára ismételten utasitotta az elnökséget, hogy a kötelezvény nélküli alapitók alapitványi ügyeinek rendezésére a szükséges lépéseket megtegye és eljárásának eredményéről az igazgató-válaszmány elé jelentést tegyen. Egyébkényt a számvizsgáló-bizottságnak buzgó fáradozásaért köszönetet szavazva, Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentést a szokásos fentartással megadta.
A számvizsgáló-bizottság ajánlata alapján a társaság költségvetése az 1902. évre a következőkép állapittatott meg:

A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1902. évre.

Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1901-ről 435 kor. 52 fill.
2. Értékpapirok kamatai
(24,800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz.
hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%) 1000 kor. – fill.
3. 5400 kor. be nem fizetett alapitvány után 5% 270 kor. – fill.
4. Pártoló tagok után 270 kor. – fill.
5. Évdijas tagok után 2500 kor. – fill.
6. A Czimeres Emlékek II. kötetének
nyomdai számlájára
a takarékpénztárban elhelyezve 269 kor. 46 fill.
7. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből
1600 kor., b) egyéb kiadványokból 200 kor. 1800 kor. – fill.
8. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
9. Postai megbizások költségeiből
a várható megtérülés 35 kor. – fill.
10. Rendkivüli bevétel 20 kor. – fill.
Összesen 9229 kor. 98 fill.
Kiadás.

1. Személyi járandóságok (titkár
600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok
600 kor.) kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői
tiszteletdijai (a) 25 ív irói dija,
ivenként 48 korona 1000 kor.;
b) szerkesztés ivenként 10 k., 250 kor.) 1450 kor. – fill.
3. A Turul 4 füzetének nyomatása
és egyéb nyomdai költségek 3000 kor. – fill.
4. Szinnyomatok készitése 600 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 250 kor. – fill.
6. Postai megbizások 80 kor. – fill.
7. Irodai átalány 120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési
dijak, másolatok stb. 260 kor. – fill.
10. A Czimeres Emlékek II. kötetének
nyomdai számlája 800 kor. – fill.
11. A Nemzetségi Zsebkönyv II. sorozatának
előmunkálataira 600 kor. – fill.
22. Tőkésités 200 kor. – fill.
13. Rendkivüli kiadás 20 kor. – fill.
Összesen 9100 kor. – fill.
Előrányzott maradvány 129 kor. 98 fill.
Az évi nagygyülés idejének és tárgysorozatának megállapitása tárgyában a titkár utasittatott, hogy javaslatát az őszi ülés elé terjessze.
Végezetül bemutattatott a pénztárnok jelentése a pénztár állásáról, mely szerint az ülés napjáig befolyt 1360 kor. 52 fill., kiadatott 632 kor. 16 fill., maradvány 728 kor. 36 fill., vagyonállás: értékpapirokban 25,000 kor., kötelezvényekkel biztositott alapitványokban 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., a Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor., a Czimeres Emlékek II. kötetének költségeire félretéve 269 kor. 46 fill., pénztári készlet 728 kor. 36 fill., összesen 31,797 kor. 82 fill.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök id. Dániel Gábor és id. Szinnyei József ig.-vál. tagokat kérte fel és ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

Néhány észrevétel Varjú Elemér urnak «Czimerlevél hamisitások és hamisitók» czimü czikkemre tett megjegyzéseire.

Varjú Elemér ur a «Turul 1901. évi 4. füzetében a «Nagy Iván», III. évf. 1–8. füzeteiről irt ismertetése során, az általam a nevezett folyóirat 7–8. füzetében «Czimerlevél hamisitások és hamisitók» czim alatt alkalomszerüen, az éppen rendelkezésemre állott anyag alapján megirt szerény czikkemről is megemlékezvén, arra néhány biráló megjegyzést tett; ezen megjegyzéseire óhajtok most néhány sorban válaszolni.
Hogy miért nagy kár, hogy jórészt ismert, (de ily irányban fel nem dolgozott) s egy darab (tulajdonképen két darab) kivételével mind Abaujmegye levéltárából eredő anyagot használtam, azt igazán nem tudom és nem értem?! Nem akartam az összes megyei levéltárakban található hamisitásokat ismertetni és ezt a czikk folyamán sehol nem is igértem! Mondom, alkalomszerüen, és az éppen rendelkezésemre állott anyag alapján irtam azt. Miért haragszik hát Varjú ur éppen Abaujvármegye levéltárának az anyagára? A mi pedig a Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye levéltárában őrzött «vagy egy tuczat» hamisitást illeti, nos hát azokat az idézett folyóirat 9–10. füzetében elég részletesen dolgoztam fel!
A Malontai (nem Malonyai!) vagy Tolnai Balogh Eliás palimpsestus armálisát illetőleg Varjú urnak a «Turul» idézett helyén adott ismertetéséből a következő két állitását vontam kétségbe:
1. Hogy «a hamisitó a formulát Zsigmond egy czimerleveléből vette». Mert, mint emlitém, már magának a czimnek azon része «necnon Slesie et Lucemburgensis dux, ac Moravie et Lusatic marchio», legalább is (!) I. Mátyás király korabeli formuláréra mutat. Hogy azután ezen czimbővülést II. Ulászló király is használta és hogy esetleg, valamely II. Ulászló király-féle armálist is használhatott, vagy használhatott volna, az természetes! De hogy a hamisitó a czimet Ulászló valamely eredeti okleveléről és főleg arról, a melyet aztán armálissá gyurt át, nem vette, sőt nem is vehette, az kétségtelen; mert Ulászló privilegiális levelein a király cziméből ennél többet, mint «Nos Wladislaus dei gratia rex Hungarie, Bohemie etc.» nem talált volna!
2 . Hogy «készitési idejét a rajta levő jegyzések és külső kinézése után a XVI. század második felére tehetjük». Ismétlem, hogy ezek alapján nem lehet azt megállapitani! Mert a Varju ur emlitette feljegyzéseket (igy!) nem találom rajta és nem is fogja senki sem megtalálni, mert az armális hátán XVII. vagy XVIII. századi irással csakis ez áll: «Pro Helia Balogh». A mi a «külső kinézés»-t illeti, hát igen, régi szinezetét éppen csakis palimpsestus volta adja meg. Ezt a körülményt pedig a hamisitás korának megállapitásánál, nézetem szerint, nem lehet és nem is szabad figyelemre méltatni!
Azt pedig nem állitom sehol, hogy «megdönthetetlen biztossággal mondható, miszerint a XVII. század végén, vagy a következő elején készült».
Mert én csak annyit mondottam, hogy «maga az irás, mely különben ügyetlen kezü emberre vall, arra enged következtetni, hogy a hamisitás a XVII. század végén, vagy tán a XVIII. század legelején készült».
Hogy pedig egy II. Ulászló király korára készült hamisitásnál nem lehet XI., XII., XIII., XIV. vagy XVII., XVIII. századi irásról szó, azt hiszem, hogy fölösleges különösebben kiemelni! Mert csak természetes, hogy ha II. Ulászló korára hamisit, akkor azt XV–XVI. századi jellegben fogja tenni! Olyan hamisitó, azt hiszem, még nem létezett, a ki, mondjuk, a XVI. század jellegére czélzó hamisitványát a XVII. vagy XVIII. századnak megfelelő modorban készitette volna azért, hogy mégis mindenki XVI. századinak tartsa!
A czimerábra, melyet Varjú ur jóval erősebb tanubizonyságként emlit fel, egyáltalán nem bizonyit semmit sem; és pedig azért nem, mert az hamisitvány! A Varjú ur által e körül folytatott okoskodásból az a tétel következnék, hogy: Minden hamisitás azon korból való, a melynek jellegét magán viseli!» Csakhogy ez nem áll! Mert vannak és lehetnek ugyan egykoru hamisitások, de viszont tudjuk, hogy a hamisitók mindig nagyon szerettek régibb korra hamisitani, a mi természetes is, mert igy kevésbé voltak annak a veszélynek kitéve, hogy hamisitásukat valaki felismeri.
A sisakot és takarókat pedig azon egyszerü okból is elhagyhatta, hogy ne kelljen annyit fáradnia, egyszóval, hogy könnyebben essék tul a hamisitáson.
Ujból végignéztem egy csomó Zsigmond-, I. Mátyás- és II. Ulászló-féle armálist és ezek alapján most is csak azt állitom, hogy mindezek irásának jellegétől végtelen messze áll! XVI. században készült hamisitványnak semmiképpen sem mondható. A különben nehezen hozzáférhető hamisitványnak teljes szövege ez:

Manu propropria (igy!) domini regis. Wladislaus dei gratia Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie, Rame Bervie (igy!) [G]allitie, Lodomerie, Comanie, Bulgarie rex, necnon Slesie et Lucemburgensis dux, ac Moravie et Lusatie marcio, tibi fideli nostro, nobili Helie Balogh de Malonta, salutem, gratiamque nostram regiam, et optati favoris incrementum. A claro lumine troni regie [maiestatis] veluti e sole radii nobilitates leaitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependunt (igy!) ita, (ut) omne nobile et generositatis insigne a gremio [proven]iat regie dignitatis. Proinde tum ad nonnullorum fidelium nostrorum (humilime) suplicationis instantiam per eos pro tui parte, nostre (propterea) maiestati porrecte, tum vero attend[endo et] considerando fidelitatem et fidelium servitiorum merita, que tu, uti didicimus, primum sacre huius regni nostri Hungarie corone, et deinde maiestati nostre cum omni fidelitatis perseverantia, ferventisque animi zelo, pro locorum et temporum diversitate exhibere studuisti, te igitur prefatum Heliam Balog, ac dominam Ursulalam (igy!) consortem tuam, quamvis, ut asseris, ab antiquo non ignobilem te esse, et deinceps heredes vestros; otmnemque posteritatem, consideratione premissorum servitiorum, virtutumque tuarum, volentes congruo prevenire honore, et dignis decorare titulis, de regia nostra gratia et benivolentia, ac ex certa nostra scientia, deque plenitudine regalis nostre protestatis, duximus nobilitandos, ac in numerum et cetum verorum nobilium regni nostri agregandos et connumerandos, atque ut vos, vestraque posteritas universa, filiique tui Ladislaus, Barnabas et Benedictus Balog de Malonta, seu de Tholna, filiique et nepotes illorum, in filios filiorum, et eorum posteritas iterum universa, huiusmodi nobilitatis titulo liberius uti possitis, hec arma, seu huiusmodi vestre nobilitatis insignia, prout et quemadmodum ipsa in principio, seu capite presentium litterarum nostrarum pictoris artificio, suis apropriatis coloribus figurata sunt, et depicta, vobisque et cuilibet vestrum in solidum, ex eadem regia nostra libertate et beneficentia dantes et conferentes. Imo damus et conferimus, et presentibus elargimur, ut vos, vertrique heredes et posteritates universe, pretacta arma, seu nobilitatis insignia, more aliorum armis utentium, amodo in posterum ubique in preliis, haustiludiis (igy!), torneamentis, duellis, ac aliis omnibus et singulis exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, [v]elis, tentoriis, cortinis, anulis, ac papilionibus, ac generaliter in quarumlicet rerum et expeditionum generibus, seb more (igy! mere h.) et sincero (igy! sincere h.) [nobili]tatis titulo ferre, gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri nobiles proceres, milites et clientes regni nostri armis utentes, quomodo libet de iure, vel consuetudine utuntur et fruuntur, uti, frui et gaudere possitis et [va]leatis, vestraque universa posteritas valeat pari modo (?!). De talismodi igitur singularum (igy!) et specialis nostre gratie antidoto merito exultetis, et tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis vestra de cetero solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio preventar esse conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreti sigilli nostri, quo ut rex Hungarie utimur appensione conmunitas, vobis et predicte posteritati vestre duximus concedendam (igy!). Datum Bude, feria quarta proxima post festum pentecostes, anno (domini) millesimo quadringentesimo nonagesimo nono, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno decimo, Bohemie vero vigesimo nono._{Horváth úr észrevételeire akkor fogunk válaszolni, ha a szóban forgó hamisitványt Abauj vármegye levéltárából használatra megkaptuk. Szerk.}*
Horváth Sándor.

Csoma József. A nemzetségi czimerek tanulmánya.

Székfoglaló értekezés, olvastatott a M. T. Akadémia II. osztályának 1900. október 15-ikén tartott ülésében. Budapest, kiadja a M. T. Akadémia, 1900. 8-r. 23 old.
Magyarországon, a hol a czimer- és családtan művelését igen sokan csak valami tudományos szinezetü mükedvelő foglalkozásnak tekintik, nem mindennapi dolog, hogy valakit a Magyar Tudományos Akadémia ép e téren kifejtett munkásságáért válaszszon tagjai közé.
Ez a ritka kitüntetés a Turulnak egyik régi munkatársát, Csoma Józsefet érte, a kinek érdemeit a Turul olvasói előtt méltatni fölösleges lenne, hiszen azok a becses dolgozatok, a melyek számára az Akadémia elismerését megszerezték, kevés kivétellel folyóiratunkban jelentek meg.
Székfoglaló értekezését természetesen a heraldika köréből választotta. E munkájában rövidre szabott összefoglalást nyujt azokról az eredményekről, a melyekre a nemzetségi czimerek tanulmányozása vezetett. Először felsorolja az eddig megállapitott nemzetségi czimereket; számuk nem nagy, mindössze huszonegy. Ezt a számot Csoma ezuttal kettővel növeli s rekonstruálja a Póki és a Katiz nemzetség ősi czimerét. Az előbbié ötszirmú rózsa, az utóbbié kékben arany oroszlán. Ezután az összegyüjtött adatokból fontos és a jövő kutatásoknak irányt szabó elvet von le, a mikor kimondja, hogy a nemzetségeknek csak egy kis része viselt czimert, illetve, hogy a magyaroszági családi czimereknek csak igen kis százaléka vihető vissza addig a korig, a mikor a nemzetségi kapocs még fennállott; a miből következik, hogy ismert nemzetségi czimereink száma a leggondosabb kutatások révén sem lesz valami nagyon megnövelhető. Ugy a már kiadott, mint a még remélhető nemzetségi czimerek kevés kivétellel jövevény nemzetségekéi, a melyeknek ősei a legtöbb esetben régi hazájukból a czimert már magukkal hozták.
Az értekezést hét ábra illusztrálja, közülök kiváló érdekkel bir egy eddig kevesek által ismert, a mohácsi vész előtt adományozott czimer kicsinyitett rajza aranyban jobbra fordúlt pánczélos vitéz, jobbjában vágásra emelt palossal, a melynek párja derekára van övezve; a vitéz lábánál kicsike vörös paizs van, benne stilizált fehér rózsa. E czimert 1509-ben II. Ulászló király adományozta Muronyi Veér Andrásnak, a királyfi főétekfogójának.
VE.

Vas Miklós. A Királyi Könyvek székely oklevelei.

Különlenyomat az Erdélyi Múzeum 1900. évfolyamából. Kolozsvár, Ajtai K. Albert, 1900. 8-r. Czimlap és 55 old.
E jegyzék egészen mást tartalmaz, mint a mit czimében igér. Anyagát nem a Királyi Könyvekből meriti, a melyekről az Illéssy és Petkó-féle 1895-ben megjelent jegyzék úgy is kellő tájékozást nyujt, hanem azokból az erdélyi fejedelmi igtatókönyvekből, a melyek a gyulafejérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent levéltárával kerültek az Országos Levéltárba. Ezen igtatókönyvek, számszerint harminczegy, az erdélyi fejedelmek adományleveleit tartalmazzák, János Zsigmondtól Apaffy Mihályig. A bennök foglalt nemeslevelek jegyzékét a Turulban tette közzé Tagányi Károly, a mit Vas Miklós azonban szükségtelennek vél megemliteni. Pedig munkája, annak daczára, hogy abba még az exemptiókat, birtokadományozásokat (nemesités nélkül), sőt a községi kiváltságleveleket is felvette, mégsem pótolhatja vagy egészitheti ki a Tagányi lajstromát, miután – erről a két jegyzék összevetése rögtön meggyőz – csak szemelvényeket tartalmaz és tömegesen elhagyja a kétségtelen «székely» armálisokat.
Nagy kár, hogy a szerző egy szóval sem mondja meg, mi alapon vette fel csupán a nála levő adományokat a «székely oklevelek» közzé, holott kétséget sem szenved, hogy az erdélyi igtatókönyvek nemeslevelei legnagyobb részben székelyeknek szólnak, a kik kevés kivétellel a XVII. században lettek nemesekké. Kivánatos volna, hogy munkáját mielőbb átdolgozva és kiegészitve ujból kiadja, mert mai alakjában csak a kutatók megtévesztésére szolgál.
Cs..

Matunák Mihály. Korpona várkapitányai.

Korpona, Iśrges Ágost özvegye és fia, 1901. 8r. 89 oldal s egy tábla melléklet.
Szerző neve régóta ismeretes a történetkedvelők előtt. Tartalmas monográfiái sürün követik egymást s mindegyik bőséges anyagot szolgáltat a hazai genealogiához. Jelen füzetében a hajdan fontos erősségnek s kulcsos városnak Korponának kapitányait állitja össze, elmondva mindegyikről az összegyüjthető életrajzi adatokat. A várnagyok sorát Palásty Bertalan és László (1444) nyitják meg és Gyarmati Balassa Ádám báró (1686–1701) zárja be. Mondanunk sem kell, hogy a kötetben egész sereg felvidéki családról találunk adatokat. Az ilyen monografiákból általán véve sokat merithet a genealogus, ám de a bennük foglalt adatok kiböngészése rengeteg fáradtsággal jár. Matunák munkájához azonban kitünő tárgymutató járul, a mely az öszszes nevekről tájékoztatja az olvasót. Kivánatos lenne, hogy példáját sokan követnék.

A Deési Daday család genealogiája. Irta III. István.

Deés, Demeter és Kiss, 1901. 8-r. 127 old., 3 lev. és egy leszármazási tábla.
E munka nem a nyilvánosság számára készült s igy rá a szokott irodalmi mértéket nem alkalmazhatjuk. Irója főként arra törekedett, hogy családja hajdan szerepelt s ma élő tagjairól lehetőleg minden fontosabb adatot összegyüjtsön. Összeállitja a leszármazást is az első ismert őstől, a XVII. században élt Daday János ev. ref. esperestől kezdve. Valószinü, hogy ezen Daday János leszármazója vagy rokona volt azon Oláh másként Dadai Andrásnak, a ki III. Ferdinánd királytól 1654 márczius 24-ikén czimeres nemeslevelet nyert. A János ága Szolnok-Doboka vármegyében telepedett le s itt szerepelt a XVII. század dereka óta. Tagjai megyei hivatalokat viseltek és gazdálkodtak. A szabadságharczban a családnak majdnem összes fegyverbiró tagjai részt vettek; többen közülök a fegyverletételt követő időben hosszas fogságot is szenvedtek.
A család czimere régi pecsétek után megállapitva a következő: határozatlan szinü mezőben zöld talajon álló, kivont kardu pánczélos vitéz; takaró és sisakdisz ismeretlen.
Ú. R.
Zimmermann Franz. Das Archiv der Stadt Hermannstadt und der sächsischen Nation. Zweite Auflage. Hermanstadt, 1901. 8-r, 3 lev., 201 old.
Zimmermannak 1887-ben a fentebbi czim alatt megjelent munkája most második kiadásban látott napvilágot. Ez ujabb kiadást azonban bátran egész uj munkának tekinthetjük, annyira megnőtt s megváltozott. Világos képet nyujt a kitünő rendben tartott nagyszebeni levéltárról s megbecsülhetetlen segédeszköz a kutatóra nézve. Az óriási anyagot két részre osztja: oklevelekre és iratokra (Akten); ez utóbbiak minőségük szerint igen sok osztályba vannak sorolva, mindenik megfelelvén Nagyszeben város és a szász egyetem egy-egy ügyosztályának. Függelékül a levéltárban levő kéziratok, névmutatók, törvénykönyvek ismertetését és a kézikönyvtár lajstromát kapjuk. Van egy különlegessége is a könyveknek: a régi Erdély községeinek névmutatója magyar, székely és szász részekre osztályozva. Ezt a névtárt nem ártana azoknak a szász honfitársainknak tanulmányozni, a kik a közelmultban a magyar helységnevek ellen azon az alapon folytattak elkeseredett háborut, hogy a német elnevezések jóval régebbiek, mint a – szerintük – csak ujabb korban lábrakapott magyarok. A Zimmermann nagy szorgalommal összeállitott lajstroma első pillantásra megmutatja, hogy az oláhság a legtősgyökeresebb szász helyek neveit is majdnem kivétel nélkül a magyar kifejezéstől kölcsönözte, a mi világos bizonyiték arra, hogy a magyar nevek használata megelőzte a németekét.
Megjegyezzük még, hogy a nagyszebeni levéltárban számos czimeres nemeslevél is őriztetik. Ezekből a munka megemliti a következőket: Raizner János cz. nemeslevele 1649-ből (II. Rákóczy Györgytől); Simonius Jánosé 1668-ból (I. Apaffy Mihálytól); Frank Bálinté 1692-ből (I. Lipóttól); a Zabanius családé 1698-ból; Reiszner György és Mártoné 1701-ből; Vachsmann Andrásé 1715-ből; Kinder Jánosé 1720-ból; Schuller Györgyé 1742-ből; Vieland Andrásé 1742-ből; Waldhüter Andrásé 1742-ből.
X.

47Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler».

Neue Folge. IX–XI. Band. Wien, 1899–1901. 4r. IV lev., 252 old.; 3 lev., 326 old , 17 tábla és 3 lev., 156 old., 12 tábla.
Az osztrák czimertani társulat évkönyveiből egyszerre hármat mutatunk be ez alkalommal, a IX., X. és XI-ediket. A két elsőt külön ismertetni fölöslegesnek látszott, miután nagyon kevés bennük a magyar vonatkozásu anyag; az utolsóban azonban a magyar családtörténet külföldi képviselője, a fáradhatatlan Wertner Mór ismét megjelent egy tartalmas dolgozattal, a mely megérdemli, hogy érette s vele az utolsó három évben megjelent évkönyvet röviden bemutassuk.
Sorba menve a köteteken, a kilenczediket emlitjük először. Egy rövidebb dolgozaton kivül, a melyben Lampl József dr. a Kierlingek XI–XIV. századi regestáit közli, egyetlen munka foglalja el az Évkönyvet Ausserer Károlytól: A nonsbergi nemesség czimmel. Nonsberg (Val di Non) Dél-Tirolnak egyik kastélyokban s nemesi udvarházakban bővelkedő vidéke, a melynek hübérura a középkoron át a trienti püspök volt. A természeti kincsekben szegény, de festői szépségü kis tartományt nagyszámu nemesség lakta. A gazdagabb s előkelőbb családoknak a középkor végén sikerült a trienti püspökség fenhatósága alul kiszabadulni, mig a nemesség zöme testületté csoportosult s afféle nemesközséget alkotott, a minők 1848 előtt hazánkban szép számmal voltak. «Nobili rurali»-knak nevezték magukat és személy szerint is nemesi kiváltságokat élveztek. 1805-ben hivatalos összeirás szerint 420 családból állt a nonsbergi nemesség, a melynek nagy része ekkor már teljesen elparasztosodott. 1806-ban a bajorok elfoglalták Tirolt s Nonsberg is Bajorországhoz csatoltatott. Ez a foglalás végzetessé vált a nobili ruralikra; Miksa bajor király megsemmisitette kiváltságaikat és a köztük lakó parasztsággal egyenlővé tette őket. Ezt a rendelkezést Tirol visszahóditása után az osztrák kormány is érvényben hagyta, bár az egyes családoknak a nemességét – ha kellőleg igazolni tudták – elismerte.
A dolgozatot régi várak s kastélyok képei és számos szép czimerrajz illusztrálja.
A nonsbergi nemességből egy család Magyarországba is leszármazott s ez a Migazzi grófok nemzetsége, a mely Mihály Gáspár gróf személyében 1769-ben magyar honosságot nyert.
A tizedik kötetben Hauptmann a közép-rajnamenti nemességet csoportositja czimerábrái szerint, kimutatva, hogy a közös czimerü családok egymással vérségi összeköttetésben állanak. Handel-Mazzetti Viktor báró Rathalminger Gergely 1428-iki czimeres sirkövét ismerteti s ezzel kapcsolatban a genealogiai munkákban mellőzött ősi felső-ausztriai Rathalminger családot. Schlippenbach Albert gróf egy családi levéltárában őrzött XVI. századi bibliát mutat be, a mely a Praunfalk bárók tulajdonát képezte s tele van genealogiai feljegyzésekkel. Frigyes báró az egykori alsó-ausztriai Landmarschallamt biróságánál kihirdetett s deponált végrendeletek kivonatait közli. A végrendelkezők közt néhány magyar is akad: Batthyány Károly grófné szül. Strattmann Teréz 1753. VI. 11.; Eszterházy Pál herczegné szül. Tököly Éva 1711. VII. 1.; Eszterházy Pál herczeg 1713.; Eszterházy József Antal gróf, 1721.; Eszterházy herczegné szül. Dessana Anna Margit márkinő, 1749. X. 19; Koháry András József gróf. 1757. IX. 18.; Koháry István gróf 1757; Megyeri Zsigmond, 1656. V. 25.; Megyery György báró, 1704. I. 22.; Megyery Izabella báróné, szül. Verdenberg grófnő, 1745, V. 14.; Nádasdy Pál gróf, 1721. VII. 30.; Pálffy Anna Terézia grófné, 1683. III. 20.; Pálffy Miklós gróf és neje Harrach Eleonora grófnő, 168o.; özv. Pálffy Miklósné Harrach Eleonora grófnő, 1680. X. 10.; Pálffy Miklós József gróf, 1707; özv. Pálffy Szidónia Ágnes grófné szül. Liechtenstein herczegnő, 1718. I. 9.; Pálffy Katalin Erzsébet grófnő, (év?); Pálffy Miklós gróf, 1732.; özv. Pálffy Antónia grófné szül. Souches grófnő, 1748. IX. 28.; Serényi János Károly gróf, 1690. XII. 31.; Serényi Lipót gróf. 1710. VIII. 27.; Serényi grófné sz. Sternberg Teréz grófnő, 1756. X. 1. Zrinyi grófné szül. Löblin Zsófia bárónő, 1676. VIII. 10. Végül a szerkesztő, Pettenegg gróf ismerteti a Reichstadti herczeg czimeit és czimereit.
A tizenegyedik kötet első czikke Wertner Mór tollából folyt; czime: Genealogiai kutatások. Két részre oszlik; az első a Hunyadiak származásával foglalkozik s magyarul is megjelent a Hunyadmegyei Történeti és Régészeti Társulat XI. évkönyvében. Ez a dolgozat folyóiratunk olvasói előtt bizonynyal ismeretes, már csak azon polemia révén is, a mely felőle a mult évi folyamban olvasható. A másik rész nem annyira a genealogiához, mint inkább a köztörténethez tartozik A németek bevándorlása és a nagyszebeni prépostok a XIV. század végéig. A németek bevándorlásának kérdése már sokakat foglalkoztatott s lapokat lehetne megtölteni az idevágó munkáknak csak a czimeivel is. Wertner mellőzi az irodalomból merithető adatokat és egyedül az oklevelekre támaszkodva bizonyitja, hogy hazánkba Németország minden részéből jöttek telepesek s hogy a «Saxones» elnevezés nem csak valóságos szászokat, hanem egyátalán német jövevényeket jelentett és csupán ezen elnevezés alapján nem szabad valamely német telep faji hovátartozandóságát eldönteni. Érdekes, a mit Nagy-Szeben alapitásáról mond. Szerinte a német bevándorlók először valamely már régebben fennálló Szebény (később Szeben) nevü hely mellett alapitották meg villa Hermanninak nevezett telepüket. A két hely az idők folyamán egyesült s innen kezdve a két nevet felváltva, sőt (mint ma is) egymás mellett használták. Mert kétségtelen, hogy ha Szeben első neve Hermannstadt vagy Hermannsdorf lett volna, úgy a magyarok s az oláhok vagy átvették, vagy leforditották volna az uj telep nevét, de semmi esetre sem adnak annak egészen eltérő nevet. Viszont a szászok sem kereszteltek volna el uj névre egy helységet, a melybe ők csak betelepültek s a mely már akkor meggyökeresedett nevet viselt.
Fejtegetéseihez kapcsolja a szebeni prépostok lajstromát, minden egyesről összegyüjtve a megszerezhető életrajzi adatokat. Munkája sok uj adatot tartalmaz s Erdély és a szászság történetirói jó forrásra lelnek benne.
A második czikk Pettenegg gróftól való s a heraldikai diszü könyvkötésekkel foglalkozik. Mükedvelő munka, mükedvelők számára. Jóval érdekesebb ennél H. G. Ströhlnek orosz-ázsiai czimertekercs czimü dolgozata. Oroszország csak a XVIII. században állapitotta meg egyes részeinek, kormányzóságainak s városainak czimereit. E czimerek azonban nagyrészt éles ellentétben voltak a heraldika szabályaival, a miért is a mult század derekán az orosz kormány egy német tudóst, Köhne Bernát bárót az összes területi czimerek revideálásával s kijavitásával bizta meg. Az általa megszerkesztett, szigoruan szabályos czimereket három 1857-ben kiadott czári ukáz hagyta jóvá s ezek a czimerek ma is érvényben vannak.
A czimerek nagy része a német heraldikus javitásai daczára is nagyon magán viseli az egzotikus jelleget. Sok bennük a «jelenet» és telve vannak olyan ábrázolásokkal, a minőket csak a legujabb kor romlott izlése honositott meg a czimerekben. Gyakoriak például a csoportositott hadi emblémák, természetesen ábrázolt házimacskák s hasonlók. Achalzych város czimerében az Ararát hegye Noé bárkájával, Goriéban két kéve által kisért leomló torony, Petropawlowskéban csinos tájkép megrakott tevével s ennek vezetőjével, Barnauléban füstölgő vaskohó látható. Ströhl czikkét számos szövegkép és kilencz szines nyomásu tábla disziti. Mirbach-Harff Ernő gróf folytatja a német rend mestereinek és komturjainak még a VII. évkönyvben megkezdett lajstromát. Bezárja a kötetet Ströhl rövid czikke az angol czimerkirályok hivatali czimereiről.

K. E. Graf zu Leiningen- Westerburg. Deutsche und österreichische Bibliothekzeichen, Exlibris.

Ein Handbuch für Sammler, Bücher- und Kunstfreunde. Stuttgart, Julius Hoffmann, 1901. 8-r. 1 lev. XVIII. 610 oldal, 6 műmelléklet.
Az exlibrisek, könyvjelzők a heraldikusra nézve általában érdekkel birnak, miután a legtöbb ilyen műlap czimerrel van ellátva. Ez a munka azonban eltekintve attól, hogy az exlibrisekről kitünő áttekintést nyujt s mintegy kétszázötvenet hasonmásban is közöl, czimertani szempontból különösebb figyelmet érdemel. A szerző, a ki a heraldikának is szakavatott művelője, egy teljes fejezetet szentel a czimertannak, a melyben «Über deutsche und englische Heraldik» czim alatt a heraldikai izlésről nyujt igen érdekes elmefuttatást. Szembeállitja az ujabb angol heraldikát a némettel; rámutat, hogy a középkor végén közös iránynak hódoló két nemzet miként távolodott el egymástól s mint romlott meg ujabb időben a czimertani izlés Angliában, mig ellenben a németek szakitva czopf-idők rossz irányával, teljesen a XIV–XV. század kitünő mintáihoz tértek vissza.
Ezt a fejezetet magyar heraldikusainknak is figyelmébe ajánljuk. Könyveinkben, épületeinken s mindenütt, a hol czimereket alkalmazni szokás, hemzsegnek az izléstelen, a heraldika gyökeres szabályait megcsufoló czimerek. Össze nem illő pajzsok és sisakok kerülnek egymás mellé; csőrsisakon rangjelző korona, a korona fölött lebegő sisak, háromszögű pajzson szük nyaku rostélysisak s hasonló szembántó izléstelenség nálunk is mindennapos. Ideje volna, hogy XIV–XV. századi czimereink szép, korrekt stilusához térjünk vissza, a melyeknek még az az érdemük is meg van, hogy bizonyos nemzeties vonást lehet rajtuk felismerni.
A munkában nehány magyar könyvjelző is fel van emlitve, természetesen az osztrákok között. Sajnos, hogy a nyugaton még ilyen előkelő szinvonalon álló könyvekben is gyakori az e fajta hiba; az «alapos» németek ma is az ötven év előtt készült földrajzi és történelmi kézikönyvekből meritik ránk vonatkozó ismereteiket.
E.
Kérelem. Dr. Megyery István úr azon kéréssel fordul olvasóinkhoz, hogy a ki tudomással birna arról, ki volt a neje a Buj községben 1759 körül élt Nagyváthi és Mágócsi Porkoláb Mártonnak, sziveskedjen azt vele a szerkesztőség útján közölni.

1902-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság
Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMII.

49A BAKSA NEMZETSÉG CZIMERE.

(Négy czimer- és pecsétrajzzal.)

A kutatások utvesztőjében haladva sok esztendeje fáradozom azon, hogy a Baksa nemzetség ősi jelvényét megállapitsam.
A legelső lépés a kitüzött czél felé az volt, hogy közzétettem a Turulban a Sóvári Soós család levéltárában megtalált azon érdekes armálist, a melylyel Zsigmond király 1417-ben Konstanczban a Soósoknak czimert adományozott, illetve a melyben megerősitette a nevezetteknek ősi jelvényét. A czimerben arany koronából növekvő női mellkép látható, fejére tüzött arany kosszarvakkal.
Ugyanakkor kiadta a szerkesztőség hű hasonmásban azt a czimert is; melyet ugyancsak Zsigmond király 13 nappal később adott a Baksa nembeli Chapi Andrásnak s névszerint felsorolt vérrokonainak.
E két czimer teljesen különböző volta annál inkább feltünő volt, mert a két oklevél adományosai mindannyian egy közös törzsnek, a Baksa nemzetségnek a hajtásai voltak.
Hogy ennek a nemzetségnek az ősi jelvénye nem a második czimeradomány nyilvesszős oroszlánja, hanem az előbbeni armális kosszarvas hölgye volt, a felől már eleve nem volt kétségem. Mert mig az átlőtt szemű oroszlán az okirat szerint egy a czimeradományozás előtt csak rövid idővel történt eseményt, Chapy Andrásnak Osztro vára alatt hősi viadalban való megsebesülését szimbolizálja, addig a kosszarvas női alakról maga az armális megmondja, hogy az ősi idők óta viselt jelvénye a kitüntetett családnak._{Turul III. évf. 116. 119. 1:, II. évf. 42. 1.}*
Hiányzottak azonban mindeddig a kézzelfogható bizonyitékai ezen feltevésemnek.
A bizonyitékot egy a czimernél régibb pecsét alakjában, az ezredéves országos kiállitás juttatta kezembe. Az ezredéves kiállitáson bemutatott nagyszámu kitünő pecsétlenyomatok közt egész sorozat volt azon rendkivül érdekes oklevél pecsétjeiből, melyet a magyar rendek 1402-iki pozsonyi gyülésük alkalmával Albert osztrák herczegnek adtak, elismervén benne a herczeg jogát a magyar koronára, de csak, ha Zsigmond király – «quod Deus avertat» – fiutód nélkül halna el.
Régtől fogva ismertük ennek az okiratnak a szövegét; kiadta azt, állitólag az eredeti után 1841-ben Fejér György, Codex diplomaticusának X. része IV. kötetében. Innen tudtuk, hogy a határozathoz két királyi városon kivül 112 egyházi és világi úr járult hozzá, kiknek neveit Fejér sorszámmal ellátva az oklevél után közli. Ez a névsor pedig úgy került egybe, hogy az oklevélen lógó 114 pecsét mindegyikének hártyalapjára az oklevelet kiállitó iródeák a pecsét tulajdonosának nevét is reávezette.
A Fejérnél elősoroltak közül különösen hét név ragadta meg figyelmemet.
1. A 28-dik számú: Nicolaus filius condam palatini de Zech. Zechi, Zechei előnévvel ez időtájt a Baksa nemzetség több tagja élt.
2. A 33-dik számú: Filiorum Donch Comitis de Liptou et Zolyom (t. i. sigillum); a Baksa nemzetségbeli Eszenyiek hajtásán van egy Donch, a ki 1281 -ben Liptóra adományt nyert._{Soós cs. levéltára a M. N. Múzeumban.}*
3. A 36-dik számú: melynek felirata Symon Soos de Soowár.
4. A 37-dik számú: Gallus de Zeech, comes
Zoliensis; érdekelt ugyanazon okból, mint a legelől emlitett.

5. A 88-dik számú: Georgius Batchka. A Bocskaiak tudvalevőleg a Baksa nemzetségből erednek.
6. A 95-dik számú: Andreas de Chap, végül:
7. A 98-dik számú: Jacobi filii Stephani de Chalap, a mely talán téves olvasáson alapszik «Chap» helyett.
Fájdalom a kiállitáson rosz világitás mellett, terjedelmes, zárt üvegszekrényben nem lehetett a keresett pecséteket felismerni.
Ily körülmények közt tehát egyenesen a bécsi cs. és kir. állami levéltár igazgatójához, Károlyi Árpád osztálytanácsos úrhoz fordultam, a ki szives jó indulattal és páratlan készséggel nemcsak a keresett pecsétlenyomatokat bocsátotta rendelkezésemre, hanem közölte velem az illető pecsétek feliratainak kifogástalan olvasását is. E szerint:
1. A 28-dik szám alatti hártyaszalagon ez áll: «Nicolaus filius quondam palatini de Zech» A pecsét körirata: Sigillum Nicolai de Ze.... A pecsét kétfejü sas, tehát biztos, hogy a Balogh nembeli Széchiek pecsétje, s igy ránk nem tartozik.
2. A 33-dik szám alatti pecsétszalagon ez áll: «Filiorum Danch comitum de Liptow et de Zolyom». A pecsét kerek mezején alúl jobbra dőlt háromszögü paizs van balcsucsán csöbörsisak, tekercsalaku foszladékból kiemelkedő fejforma alakkal diszitve, melynek a köriratba belenyuló részén két piczi szarv látszik. Az egész nagyon emlékeztet a II. Mátyás kir. által Soós Istvánnak 1596. évi október 26-ikán adományozott czimerre._{Eredetije a Soós cs. levéltárában, a M. N. Múzeumban.}*
A körirat a fejtől balra kezdődik: = Sigillum Andree filii Danch dicti (?) Chap ...(?)

Ez tehát Chapi Andrásnak a Danch fiának pecsétje.
3. A 36-dik számú szalagon ez áll: «Simon Soos de Sowar». A pecsét kerek mezején csöbör sisak, ennek tetején pedig foszladékban végződő, félprofilban balra fordult női mellkép van, melynek fején két kifelé hajló részben letöredezett szarv látszik.
A körirat csak részben olvasható: S * LADISLAI SOS a következő hét betü meghatározhatatlan. Lenne tehát Sigillum Ladislai Sos .....

A felirat kétségtelenné teszi hogy a pecsétnyomó nem volt a Soós Simoné, csak kölcsön vette.
Hogy ki volt a köriraton emlitett Sós László biztosan nem tudjuk; azonban nem lehetetlen, hogy azon Sós László egy ismeretlen ivadéka, a ki Nagy-Lajos királyt olaszországi hadjáratán mint a királyné étekfogómestere követte s a ki 1353-ban Budán hunyt el.
4. A 37-dik számú pecsétszalagon ez áll «Echellus de Zeech» és nem Gallus mint, Fejér mondja. A pecséten nincsen czimer, mezején úgynevezett boszorkányláb látható melynek ágai közt egy-egy betü van, a betük közül az O és I jól kivehetők.
5. A 88-dik számú szalagon ez áll: Georgius Bathchka. A körirat † S. Stephani filii Petri. A pajzsban három balról jobbra menő ék van. Összevetve a köriratot a czimerképpel, azonnal felismerhetjük a Gutkeled nemzetség jelvényét. A szalagon álló név valószinüleg tévesen van de Bathchkanak irva de Butthka helyett.
6. 95-dik számú hártyaszalagon «Andreas de Chap» áll. A körirat nélküli pecsét azonban aligha az övé. Benne jól kivehető egy husvéti bárány. Nem lehetetlen, hogy az országgyülésen jelen volt valamely egyházi személyé.
7. A 98-dik számún olvassuk: «Jacobus filius Stephani de Halap», tehát nem mint Fejér mondja Chalap. pecsét fölirása ugyanaz mint a szalagé. A pecsét kerek mezején gömb látszik, melyből ágak nyúlnak ki, két oldalán jobbról s balról egy-egy emberfej van. Ez a czimer a Bogát-Radván nembeli Halápiaké.
Kétségtelen tehát, hogy az 1402-iki végzés pecsétjei közt két Baksa nembeli nemes czimerével találkozunk: közülök egyik a Chapi Andrásé, a másik a Soós Simoné, illetve Soós Lászlóé. Miután mind a két pecsét ugyanazt a czimerképet mutatja, belőlük a Baksa genus czimerét megállapithatjuk annál is inkább, mert a rajtuk levő czimerkép ugyanaz, a mi az 1418-aki armálisé.
Megállapithatjuk, hogy a Baksa nemzetségbeliek mára XV. század legelején, a mikorról a szóban forgó pecsét való, kosszarvakkal ellátott női szobor alakot viseltek czimerül, ugyanazt, a melyet Zsigmond király 1418. évi márczius 9-ikén Constanzban ezen szavakkal adományoz a Soós családnak: «insignia quibus progenitores eorum et per consequens a dudum indesinenter freti fuissent et gavisi.»
Hogy a XIV. század elején s az előző században is ebben a formában hordták-e a jelvényt, ez idő szerint biztosan meg nem határozható. Ám de fel lehet tenni, a mint azt már Csoma József igen tisztelt tagtársunk is megirta a Turul hasábjain, hogy a női mellkép csak segédalakja a czimereknek, maga az ősi jelvény a két kosszarv.

A női szoboralak akkor kerülhetett hozzá, a mikor a XIII. század végén a czimeres sisakok s a bennük való tornázás divatba jött. A vitéz urak nem találták elég ékesnek a puszta szarvakat. Valamely tornaünnepély ötletéből szerkesztették meg segéddiszül a női alakot s ennek fejére alkalmazták az ősi jelvényt; utóbb ez az eleinte csak sisakon hordott dísz belekerült a paizsba, s háttérbe szoritotta a valódi czimerábrát, maga vált czimerképpé.
Most pedig lássuk, kik voltak azok, a kik az ősi czimernél maradtak, és a kik az új oroszlános czimer adományozásában részesültek.
1418. márczius 19-ikén adományozza Zsigmond király Chapi Andrásnak és véreinek az új czimert._{András a Miklós fia és Tamás unokája.}* Az adományosok teljes névsora a következő.
Főadományosok Csapi Miklós fiai: 2. András, 3. Pál, 4. László, 5. Péter prépost, 6. Miklós. Használhatják továbbá Csapi Imre fiai:
7. Péter, 8. István, 9. László, 10. János, 11. Ágoston, 12. Péter zempléni esperes.
Széchi Gál zólyomi comes fiai: 13. György, 14. Jakab.
15. Széchi Mihály plébános, 16. Agocsi Miklós, 17. Agocsi Péter, 18. Agocsi Elek őrsi prépost, 19. Szerdahelyi Ferencz, 20. Domokos a Péter fia.
Sztruthei (Szürthei) László fiai: 21. István, 22. Jakab, 23. Tamás.
Sóvári Soós László fiai: 24. Bacskói János, 25. Bacskói Miklós, 26. Soós János fia: Simon, 27. Sós fia: Péter, 28. István a Dénes fia.
András fiának Jakabnak fiai: 29. György, 30. Simon, 31. Jakab, 32. Agocsi Miklós, 33. Szerdahelyi Péter fia: Péter._{Az eredeti armális a báró Vécseiek sárközi levéltárában.}*
Ezen armálison kivül, mely a Baksák minden hajtását felöleli, a nemzetség elágazásával egy 1370. évből való oklevél ismertet meg, a mely a Tehna zemplénmegyei birtok feletti osztályról szól. Ez a birtok 1364 óta per tárgyát képezte; a perben a döntő itélet következő módon hozatott meg:
Kivéve János és Péter a György fiai (az 5. hajtáson),
1. Gergely fiai (a 3. hajtáson) kapták az első részt.
2. Péter és Miklós: Francsik fiai; Francsik: Miklós fia (a 2. hajtáson) kapták a 2. részt.
3. Mihály és László: László fiai, Tamás unokái; László a Tamás fia és ennek a Lászlónak fiai (az 1. hajtáson ez utóbbiak nincsenek megnevezve, valószinüleg kiskoruak lehettek) a harmadik részt.
4. Simon, László, Imre: a Simon fia Tamásnak fiai (a 6. hajtáson) kapták a 4. részt; és tartoztak saját birtokukból annyit adni a Gallus István fiának (a 4. hajtáson), a mennyit és a milyent az emlitett Tehna birtok része kitesz.
5. A Tehna birtok 1/5 részének hiányát és eltulajdonitását (a miért a per folyt) egyedül Gallus tartozik eltürni.
Végre pedig Miklós a Tamás fia (mint felperes az 1. hajtáson) a Tehna nevü birtok és összes tartozékaiba ellentmondás nélkül 1370 márczius 14.-ikén beiktattatott._{Soós cs. levéltára Ellenchus XIV. 69. sz., 156. 1. Az okmány Visegrádon kelt 1370 márczius 24-ikén. Az eredeti levél nagyon rongált állapotban a M. N. Múzeumban van. Miklós Zeechi Tamás Donch fia 1364-ben Szt. Mihály arkangyal előtti hétfőn Patak mellett tartott közgyűlésen személyesen előadta, hogy: Gallus Detrik fiának Istvánnak fia, és György ugyanazon Zeechi Detre fiának Miklósnak fia Tehna nevü zemplénmegyei birtokát már 9 esztendeje maguknál tartják, az ő sérelmével használják, minden jövedelmét és hasznát bitorolják, minek bizonyitására két 1323-ban kelt oklevelet mutatott be. Az egyik Fülöp nádorispán albirájának Tamás főispánnak, a másik az egri káptalannak a levele.}*
A perben előforduló neveket táblázatosan mutatom be és 1370. évszámmal jelöltem meg. A Csapi András czimerlevelében előforduló neveket ugyanezen táblázaton jobbra dőlt pajzszsal jeleztem azon sorszámmal, a hogy ott megneveztetnek. A Soós Miklós czimerlevelében elősorolt nevek balra dőlt pajzszsal jelezvék, szinte oly sorrendben lettek felvéve, mint a hogy az oklevél szövegében előfordulnak.
Hátra volna még annak magyarázata: ki volt Sós fia Péter és Soós János fia Simon?
Ezen kérdésre véleményem szerint megvan adva a válasz azon 1415. évi felszólamlásban, melyet sóvári Soós Simon, Soós Péter és Miklós, valamint Ferencz és László a Miklós fiai, János ugyanannak fia, a Szerdahelyiek és Tárkányiak ellen tesznek azért, mert a csernői birtokhoz tartozó erdőt vágatták és szomotori jobbágyaikat bántalmazták._{A Soós cs. levéltára Leleszen, Act. Nr. 6. Anno 1415. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött genealogiai táblákon az itt idézett Ferencz, László és János a Miklós fiai nem fordulnak elő.}*
Szembeötlő itt az a körülmény, hogy Ferencz László és János testvérek, valamint hogy Sóvári Soós Simon és Soós Péterrel a 6. és Miklóssal a Soósok családjának 7. ágán találkozunk. Négy Miklós nevüt mutat fel ez a családfa; ezek közül melyiket fogadjam el a nevezett testvérek apának, következőkban vélem megfejteni.
II. Miklós gyermekei az 1428. évi Mocsármány birtok eladásánál fordulnak elő_{Soós cs. levéltára.}* ezek Anna, Kornis Jánosné, Potenciana, Csirke Istvánné és Margit. Ha ennek a Miklósnak fiai lettek volna, okvetlen ők is fel lettek volna emlitve, de ez nem történik s tehát ennek fiai nem voltak. II. Miklóst mint a Soósok czimerszerzőjét ismerjük; apja László_{Soós cs. levéltára, az eredeti hártya a M. N. Múzeumban.}* IV. Miklós, a Péter fia még ekkor számitásba nem jöhetett, tehát csak a már 1361-ben néhainak nevezett I. Miklós az, a kitől a Csapi-czimerlevélben felsorolt négy unoka származott, gyülésen is jelen voltak, hogy Csapi Andrással együtt szerzett érdemeik jutalmát elvegyék.

53A Baksa nemzetség elágazása.

Az eszenyi és polyankai Csapi 1. hajtás †; A bodroghközi Szerdahelyi 2. hajtás †; Az agóczi, bocskói Bocskai és kis-marjai Bocskai 3. hajtás még él; Baksa Tamás; Simon Comes de Patak 1261; A gálszéchi Széchi 4. hajtás †; A sárosmegyei sóvári Sóos 5. hajtás még él; A széchi, zrithei és csapi Zritthei (máskép Szürthei) 6. hajtás †; Tamás (vagy Donch) 1281-ben adományt nyer Liptóra Comes liciscariorum; Baxa (vagy Baksa) 1271; Miklós 1321–1323; Mihály; Ferencz (vagy Francsik) de Zerdahely 1321–1323; Miklós 1355; Ferencz 1355, 1370; Péter 1355, 1370 de Zerdahely; Miklós 1355, 1370; Kozma; Baxa 1321–1323; Domokos † 1355 előtt; Domokos 1418; Péter 1418; Miklós; Miklós † 1355 előtt; Ferencz de Zerdahely 1418; Dénes deák (literatus) 1271; Gergely de Agócz 1321–1323; Dénes deák 1355, 1370; Demeter 1355, 1370; László 1355, 1370; László; István 1418; János; Miklós de Agócz 1418; Miklós de Agócz 1418; Péter de Agócz 1418; Elek eőrsi prépost 1418; Detre 1271; Miklós 1323; István mester 1355; Simon 1323; György † 1355 előtt; András; Jakab; Gáll 1355, 1364-ben Zólyom Comes alperes a Tekna birtok feletti perben 1370; György 1418; Simon 1418; Jakab 1418; Péter zempléni esperes 1418; György 1418; Jakab 1418; Mihály plébános 1418; György mester 1222–1305, 1285-ben Sovart, Delnét és Zerbuchot kapja adom.; János mester 1370, neje Erzse; Péter magnificus 1346; László mester † 1353 Budán a királyné étekfogó mestere; Simon 1271; Tamás (második 1321–1323; Simon 1355, 1370; László 1355, 1370 Szürthei 1418; Imre 1355 de Chap 1370; János 1355, 1321–1323; István 1418; Jakab 1418; Tamás 1418; Péter 1418; István 1418; László 1418; János 1418; Ágoston 1418; I. Miklós 1361-ben már nem él, neje: Spathai János a Vid fia leánya; László 1415; Soós János 1415; Ferencz 1415 Sós; egy leány 1361; Bacskoi János 1418; Bacskoi III. Miklós 1418; Simon 1418; Péter 1418; László Pasztohi Kata 1370; II. Miklós királyi udvarnok, neje: Apollonia 1418; márcz. 6.; Anna Kornis Jánosné 1428; Potenciana 1. Pooch Péterné, 2. Csirke Istvánné 1428; Margit 1428; Péter 1369; György 1362–1387; Péter neje: Ilona 1418; IV. Miklós, Poochi Potenciana 1450; János Somosi Erzse; László prépost 1418; Simon mester, neje: Semsey Bora, 1402, pecsételtek 1418; Hedwig Quadiani Péterné 1428; László mester 1312-ben a rozgonyi csatában, neje: Bodon ispán leánya 1323–1355; László 1355, 1370; Mihály 1355, 1360, 1370; Tamás 1355; Miklós 1355 de Csap 1399, neje: Nagymihályi Katalin a György és Széchi Margit leánya; András 1418; Pál 1418; László 1418; Péter háj-szt-lőrinczi prépost 1418; Miklós 1418; Tamás de Zech 1364, 1330-ban neje: Tarkeői Klára 1323–1355; László 1370; Miklós felperes 1363–1373, a Tehna birtok feletti perben 1370 márcz. 14.; András 1418; márcz. 19. András 1355

Soós János fia Simon csakis ez ágon az I. Miklós hajtásán lehet, miután a már felhozott Simon, szinte János fia, a Soósok armálisában van felemlitve.
Végül pedig ezt a fonalat megtartva úgy találjuk, hogy Sós fia Péter valószinüleg a Ferencz fia.
Az a körülmény különösen megerősit feltevésemben, hogy 1415-ben Miklós fiai a zemplénmegyei birtokok végett szólaltak fel, valószinüleg ott is laktak, és igy László két fiának «bacskai» jelzője jogos.
Bizonyára Csapy Andrással részt vettek a morva Ostro és Holstein várak vivásában, habár ez a körülmény külön nem, de általánosságban mégis felemlittetik.
Megfejtését találom ebben azon kérdésnek is, miért nem használták a Soósok a Csapy András által szerzett czimert? Egyszerüen azért, mert mind ezen felsoroltak, habár egy törzsből, de más testből eredt feledésbe ment mellékágból származtak, mely elpusztult mielött még virágzásnak indult volna.
SOÓS ELEMÉR.

I. KÁROLY KIRÁLY GYÜRÜPECSÉTJE.

(Első közlemény, egy pecsétrajzzal.)

Érdekes esetről számol be Pál országbirónak 1336 február 23-ikán Visegrádon kelt oklevele,_{Anjoukori okmánytár, III. k. 251. 1.}* mely sok jellemző adatot szolgáltat úgy a magyar pecséttan történetéhez, mint a magyar királyi kanczelláriai gyakorlat ismeretéhez. Az oklevélben el van mondva, hogy Hench fia János mosonyi ispán és budai várnagy fia Miklós mester, ugyancsak budai várnagy, panaszt emelt I. Károly király itélőszéke előtt, hogy boldogult atyja összes birtokainak felét Merklin fia András királyi adomány és atyja intézkedése alapján magának követeli. Az ügy tisztázása végett a király Merklin fia Andrást Benchench fia Balázs által 1336 január 8-ikára Miklós mester budai várnagygyal együtt törvényszéke elé idézteti, majd a felek kölcsönös megegyezésével január 26-ikára halasztja el a vizsgálatot. Az utóbb emlitett napon Merklin fia András meg is jelenik az országbiró előtt s követelésének bizonyitására a budai káptalan átiratában bemutatja I. Károly királynak 1331-ben kelt s gyürüpecsétjével megerősitett oklevelét. Ez oklevél tartalma szerint Hench fia János mester a király előtt kijelentette, hogy Merklin fia Andrást fiává fogadja, összes birtokaikat egyesitik, továbbá, hogy a fia feleségének testvérét, Preudur Péternek fiatalabb leányát, Merklin fia András királyi engedélylyel feleségül szándékozik venni; ennek következtében azon kegyelmet kérte és eszközölte ki a nádor és a főurak közbenjárására a királynál, hogy egymás birtokaira kölcsönös örökösödési joggal birjanak.
Miklós mester jelenlevő ügyvédje László mester nem elégszik meg a budai káptalan átirásában bemutatott oklevéllel, hanem az eredeti királyi oklevelet követeli,_{A magyar perjog szerint az átirt oklevél a perben nem birt teljes hitelességgel s az ellenfél mindig követelhette az eredeti felmutatását. Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban. (Értekezések a társadalomtudományok köréből, VIII. k.)}* melyet Merklin fia András az országbiró rendeletére fel is mutat. Az ügyvéd erre a bemutatott és gyürüpecséttel megerősitett oklevelet hamisitottnak jelenti ki, Merklin fia András ellenben az oklevél eredetiségét vitatja s annak a király és a főurak által eszközlendő megvizsgálását követeli. Az országbiró eleget tesz a Merklin fia András követelésének és a kérdéses oklevelet a király elé viszi. A király Tamás erdélyi vajda, Péter bácsi prépost s királyi titkos kanczellár, István mester királyi jegyző és Ugali Pál országbirói itélőmester jelenlétében megvizsgálja a kérdéses oklevelet és kijelenti, hogy az tudta és beleegyezése nélkül készült, az abban emlitett egyezség és rendelkezés nem az ő jelenlétében történt, s egyszersmind meghagyja, hogy a bemutatott oklevélre nyomott pecsétet hasonlitsák össze eredeti gyürüpecsétjével._{* «Sigillum ipsis literis impressum cum suo annulari sigillo tam in literis circumferencialibus et sculptura, quam in rotunditate et quantitate fecit examinari atque mensurari.» Anjoukori okmánytár, III. 253. 1.}* Az összehasonlitás eredménye kedvezőtlen volt Merklin fia Andrásra nézve, mert a pecsét közepébe vésett K betüt határoló körirat az eredeti pecséten egész világosan meglátszott, az oklevél pecsétjén ellenben körirat helyett csak bizonytalan jelek mutatkoztak; az oklevélre nyomott pecsét ezenkivül kisebb is volt az eredetinél, s igy annak hamis volta kétségtelenné vált._{* «Quod quidem sigillum predictis literis impressum tam in ipsis circamferencialibus literis, quam in quantitate a predicto vero sigillo regio variari videbatur, quia literales descripciones, que literam K in medio ipsius veri sigilli sculptam circumcingunt, quibuslibet intuentibus manifeste universaliter apparebant, litere vero in sigillo predictis literis impresso non cernebantur, sed loco earundem quedam cifre existebant, et eciam in quantitate propter suam parvitatem sua expressa falsitas manifestabata stb. U. ott.}*
E vizsgálat után a király kijelenti, hogy mivel az eredeti pecsétgyürüt mindig az ujján viseli, az ő tudta és beleegyezése nélkül ezzel megerősitett oklevelet senki sem eszközölhet ki a maga számára. Megkérdezi jegyzőjétől Istvántól, ő irta-e a kérdéses oklevelet? István azt válaszolja, hogy sem ő, sem pedig az ő jegyzője nem irták. Péter bácsi prépost s királyi titkos kanczellártól és Ugali Pál itélőmestertől is megkérdezi a király, tudnak-e valamit a szóban forgó oklevélről? Mindketten kijelentik, hogy a királyi udvar összes jegyzőinek és a királyi udvarban tartózkodó főurak jegyzőinek irását ismerik, a bemutatott oklevél azonban nincs a királyi kanczellária stilusában kiállitva és azt sem a királyi udvarból való, sem az ott tartózkodó főurak valamelyikének jegyzője nem irta._{* «Ipsa regalis benignitas premissum annuleum sigillum suum semper in suo digito existere et literas suas sub ipso sigillo absque suo scitu et mandato nullum hominem habere posse asserens, utrum eedem litere per ipsum magistrum Stephanum specialem notarium suum scripte sint vei ne, ab eodem magistro Stephano requisivit, idemque magister Stephanus notarius suus specialis easdem nec per manus suas, nec per manus notarii sui scriptas esse acclamabat, immo et pretacti Petrus prepositus, comes capelle regie et magister Paulus de Ugal prothonotarius noster per ipsam regiam excellenciam requisiti asserebant, quod ipsi omnes literas per notarios curie regie et quorumlibet baronum in curia regia commorancium scriptas cognoscerent, sed predicte litere nec per formam curie regie, nec per notarios eiusdem curie domini regis vel alicuius baronis scripte extitissent». Anjoukori okmánytár, III. k. 254. 1.}*
A király erre kimondja, hogy a pecsétvizsgálat és a felhozott tények eléggé bebizonyitották az oklevél hamis voltát, mivel azonban annak szövege szerint a kérdéses egyezség és rendelkezés a főurak jelenlétében és azok közbenjárására történt, meghagyja az országbirónak, terjeszsze az ügyet a főurak elé. Az országbiró megmutatja az oklevelet Demeter királyi tárnokmesternek, Tamás erdélyi vajdának, Pál királynői tárnokmesternek, Thatamér fejérvári prépost s királyi alkanczellárnak, János veszprémi prépost s királynői allkanczellárnak, István fia Miklós mester zalai ispánnak, Lachk mester fia Imre királyi főlovászmester és nyitrai ispánnak, Szerémi Tamás királyi főajtónállónak, Magyar Pál gimesi várnagynak, István pilisi ispán és visegrádi várnagynak, végül Boymuchi Gylet fiainak Miklósnak és Jánosnak, a kik mindannyian jól ismerték a király gyürüpecsétjét; a válasz mindannyiok részéről ugyanaz a kérdéses egyezségről és rendelkezésről mit sem tudnak, az oklevelet nem az ő jegyzőik irták és a rányomott pecsét külömbözik a király eredeti gyürüpecsétjétől.
Az ügy végleg 1336 február 14-ikén dőlt el oly módon, hogy az országbiró Merklin fia Andrást oklevélhamisitás bünében elmarasztalta s büntetésképen összes birtokaitól megfosztotta. Az erről szóló itéletlevél 10 nappal később, azaz 1336 február 23-ikán kelt.
Az első érdekes mozzanat, mely az elmondott esemény vizsgálata közben figyelmünket magára vonja, a pecsétvizsgálat. Az oklevél hitelességének megállapitásánál a király emlékezetén kivül semmi más segédeszközre nem hivatkozik, mint a pecsétek azonosságának megállapitására. A pecsétvizsgálat négy dolog megfigyelésére terjedt ki, u. m. a pecsét köriratára (in literis circumferencialibus), a pecsétvésés módjára (in sculptura), a pecsét kerületének alakjára (in rotunditate) és a pecsét nagyságára (in quantitate). A mint ezekből láthatjuk, a vizsgálat nagyon alapos volt és a pecsét minden megfigyelhető sajátosságát számba vette.
A köriratok azonosságának megállapitása nagyobb pecséteknél igen egyszerü dolog volt, mert a betük elhelyezését és a röviditések alkalmazását könnyen össze lehetett vetni. Nem mondhatjuk ugyanezt a kisebb gyürüpecsétekről, a hol, mint a jelen esetben is, a körirat oly apró betükből állott, hogy ezek lenyomás közben könnyen elmosódtak. E mellett bizonyit azon tény, hogy úgy I. Károly király, mint I. Lajos király kisebb gyürüpecséteinek több elég jól megőrzött lenyomatát ismerjük okleveleiken, a hol nem csak a köriratot nem fogjuk elolvashatni, de a pecsét közepén levő kép is egészen elmosódott. Lehetetlen tehát, hogy e kritérium maga elegendő alapul szolgálhatott volna a pecsét eredetiségének vagy hamisságának megállapitására. A pecsétvésés módjának megállapitása még nehezebb feladat volt, mert itt a pecsét közepén levő kép legapróbb sajátosságait meg kellett figyelni, hogy biztosan megállapithassák, vajjon az eredeti pecsét lenyomata van-e előttük, vagy utánzott munkával van dolguk? Ehhez valósággal műértőnek kellett lennie a birálónak s tüzetesen ismernie kellett a királyi pecsétet. E munkát természeténél fogva csak a királyi kanczellária tisztviselői végezhették, kik, úgy szólván, minden nap maguk előtt látták a királyi pecsétet. Ez volt a legnehezebb, de egyszersmind legbiztosabb módja a hamisitás megállapitásának, mert a hamisitók nem juthattak egy könnyen a királyi pecsét lenyomatához, a honnan azt szép szerével lemásolhatták volna. Mindenki féltve őrizte okleveleit, mint birtokjogainak legfőbb biztositékát. A jelen esetben erre nem is nagyon terjedt ki a vizsgálat, mert I. Károly gyürüpecsétjében a K betün kivül más pecsétkép nincsen s ennek alakját bármely műértő könynyen utánozhatta.
Talán éppen egyszerü voltánál fogva vállalkozott a hamisitó ennek a pecsétnek az utánzására._{* Ugyancsak e gyürüpecsét meghamisitásának esetével foglalkozik Tamás országbiró 1351. évi oklevele. Fejér, Codex dipl. IX. 3. 648 s kk.; 11. Itt I. Károly király 1333, évi oklevelének hamis voltát állapitják meg, a fősulyt azonban nem a pecsétre, de egyéb ismertető jelekre helyezik: stilo et cursu regni consuetudini contrariam, imo penitus modo extraneo et abusivo scriptam – vitio rasurć offuscatam esse – ac annum emanationis eiusdem litterć non per eiusdem scriptoris manus – sigillarisque impressio non in loco debito et consueto stb}* A köriratot már nem tudta elolvasni és annak helyére megfelelő bizonytalan jeleket alkalmazott. A hamisitás tehát meglehetősen tökéletlen volt, de czélját elérte, mert, a mint a tárgyalt esetből láthatjuk, az ország legelső hiteles helye, a budai káptalan, habozás nélkül átirta és ezzel eredeti királyi oklevélnek ismerte el a kérdéses pecséttel megerősitett oklevelet._{* Bojnicic Iván több esetet közöl, midőn káptalanok és konventek hamis királyi okleveleket hitelesek gyanánt irtak át. (Az oklevélhamisitás a középkorban, 4. l.) Számos példánk van a káptalanok és konventek által elkövetett visszaélésekről is. Csak az általánosabbakat fogom megemliteni. 1373 előtt a pozsonyi káptalan hamis oklevelek kiadása miatt egy ideig megfosztatott pecsétjétől. (Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban 12. és 24. l.) A XIV. század végén István deák, a kolozsmonostori konvent jegyzője, hamis oklevelek készitéséért megégettetett. (Hajnik, Id. m. 27. 1.) Az egri káptalan 1467-ben hamis oklevelek készitéséért hiteles pecsétjét vesztette el. (Bojnicic, Az oklevélhamisitás a középkorban II. 1.) A székesfehérvári kereszteseket II. Ulászló király 1506-ban bünteti meg hamis oklevelek kiadásáért. (Perger, Bevezetés II. r. 46. 1.) Egyes hamisitási eseteket nagy számmal találhatunk okmánytárainkban. V. ö. Schwartner, Introductio 23. s kk. 1. és Perger Bevezetés I. r. 51. s kk. 1. Annyira gyakori dolog volt ez, hogy az 1486. évi II. törvényczikk egyenesen vádat emel ellenük e miatt. (Item quia propter incuriam et negligentiam Abbatum et Praepositorum regularium – in emanationibus litterarum et in executionibus faciendis plurimas enormitates et falsitates committere solent ...).}* Behatóbb vizsgálat tárgyává csak azért tették az ügyet, mert az érdekelt fél ellenmondott és kellő befolyással birt a királyi udvarban arra, hogy ellenmondását érvényre emelje. Kevésbbé befolyásos embert bizonyára elhallgattatott volna a hamisitó, de a budai várnagygyal szemben ezt nem tehette. Mindez bizonyitja, hogy az oklevélhamisitás a középkorban nem volt nehéz mesterség; egy kevés befolyással és hatalommal meg lehetett védelmezni a koholmányokat,_{Zömléni Gábor, a XV. századi ismert oklevélhamisitó, főleg magasrangú személyek számára hamisitott okleveleket. Bojnicic, Id. m. II. 1.}* melyek alapján aztán egész családokat lehetett birtokaikból kiforgatni. Hiába alkalmaztak a hamisitók ellen szigoru büntetéseket s tartottak e tárgyban vizsgálatokat,_{* Miklós nádor 1351-ben Tolnamegyében vizsgálatot tart «pro falsariis seu falsorum sigillorum fabricatoribus seu conservatoribus, nec non quibuslibet querulantibus justicia impendenda. (Pray, Syntagma de sigillis 10. l.) Ugyanazon év május 16-ikán Veszprémvármegyében tart ugyanezen ügyben vizsgálatot, a hol a pecséthamisitók a tolvajokkal, rablókkal s egyéb gonosztevőkkel együtt vannak felsorolva (pro extirpandis furibus, latronibus, falsariis seu falsorum sigillorum conservatoribus et quibuslibet malefactoribus) és ugyanazon büntetéssel sujtatnak. Névszerint is fel van nehány sorolva, igy:Johannem sacerdotem sclavonicum in Fayz commorantem falsarum litterarum emanatorem et falsorom sigillorum conservatorem, Nicolaum sacerdotem de Monuzlou similiter falsarum litterarum emanatorem et falsorum sygillorum conservatorem. Ezek mindketten fej- és jószágvesztéssel büntettetnek. (Véghely gyüjtemény a Magyar Nemzeti Múzeumban.) Hasonló vizsgálatot tart a nádor 1357-ben Zalamegyében, a hol számos pénzhamisitón kivül a következő pecséthamisitókkal találkozunk: Johannem filium Dionisii de Zenthelesebeth falsorum sigillorum sculptorem, Matheum sacerdotem falsorum sigillorum conservatorem et falsarum litterarum emanatorem (Zalai okt., I. k. 573. s kk. 1.) E vizsgálatnak az egész országra ki kellett terjednie, mert a nádor «ad faciendas comprovinciales congregaciones ad quorumlibet comitatus regni» küldetett ki.}* még a királyi pecsét tekintélye sem maradt sértetlenül. Maga I. Károly király olyan formán kénytelen megszüntetni a pecséthamisitásokból támadt visszaéléseket, hogy pecsétjét összetöreti, uj pecsétet véset_{* I. Lajos királynak 1364-től kezdve használt oklevélmegerősitő záradékában: «condam domini Karoli regis patris nostri sub priori sigillo eiusdem tempore sue coronacionis sculpto et demum per eundem, eo quod sub ipso plurime infidelitates perpetrate extiterunt reperte, permactatou (I. Lajos király oklevél-megerősitő záradéka. Turul, XIX. 30. 1.)}* s azzal ujból megerősitteti előbbi pecsétje alatt kiadott okleveleit. E körülmény tette szükségessé ugyancsak az ő idejében a királyi könyvek intézményét._{* Legrégibb nyoma I. Károly királynak 1340-ben Vezzeus mester varasdi ispán számára adott patens levele, mely«in registro dicti genitoris (I. Lajos király atyja) sui in conservatorio suo more consueto pro evidenciori cautela» őriztetett. (Zichy okmánytár, III. k. 110. l.) Hogy I. Károly korát megelőzőleg nem voltak királyi könyvek, annak bizonyitékai a következők. I. Lajos király 1344-ben IV. László király okleveléről a következőket mondja: «seriem et formam predicti privilegii ipsius domini Ladislai regis in dicto registro nostro requisiti et reinventi» stb. 1368-ban ismét IV. Béla király okleveléről igy nyilatkozik: «juxta seriem et tenorem registri condam inclyti principis domini Karuli regis parentis nostri dilectissimi privilegium Bele regis supradictum debuisset in specie exhibere.» Az Árpád-házi királyok alatt tehát nem vezették még a királyi könyveket, hanem I. Károly uralkodása alatt honosodott meg e szokás. Majláth, Adalék a kir. könyvek történetéhez. (Századok, 1878. 781. l.) V. ö. Hajnik, A királyi könyvek stb. (Értekezések a tört. tudományok köréből, 1879.).}*
A pecsétvizsgálat harmadik része a pecsét kerületének alakjával foglalkozott, t. i. hogy köralaku-e a pecsétlenyomat, vagy ovalis alaku stb. és megegyezik-e e tekintetben az eredeti pecséttel? Ebben aligha tévedett a hamisitó, mert ennek megfigyelése nagyon könnyü dolog volt. Annál nehezebb volt pecséthamisitásoknál a pecsét nagyságának kellő eltalálása, mert ezt szemmérték után nagyon nehéz elérni, eredeti pecsétek pedig a legritkábban állottak a hamisitók rendelkezésére. De még ha fel is veszszük az esetet, hogy a hamisitó eredeti pecsétlenyomat után dolgozott, még akkor sem volt könnyü az eredeti pecsét méreteit mindenben utánozni, még akkor is előfordultak a pecsétek között kisebb-nagyobb eltérések. Az ilyen eltéréseket aztán a gyakorlott szem hamar észrevette és a hamisitás nyilvánvalóvá vált. Igy a jelen esetben is a hamisitott pecsét kisebb az eredetinél, a mi megdönthetlen ténynyé emeli a hamisitást.
Az összes kritériumok semmitmondókká válhattak abban az esetben, ha a pecséthamisitók nem vésővel, hanem lenyomatokkal dolgoztak volna._{Van ugyan ilyenekről tudomásunk külföldi hamisitóknál, hozzánk azonban aligha jutott el ennek ismerete. Egy olaszországi apát p. o. valami cinericium nevü ismeretlen összetételü anyagot használt e czélra. Egy XIV. századi hires pecséthamisitó, Schellendorf János, kénpaszta segélyével készitette a hamis pecséteket, s midőn e miatt 1364-ben a törvényszék elé került, 27 hamis pecsétet találtak nála. Az ilyen hamisitásokat azonban a lenyomatok tompasága következtében a legtöbb esetben meg lehetett ismerni. (Breslau, Urkundenlehre 978. l.)}* Az öntés mestersége azonban korántsem volt még e korban annyira kifejlődve, hogy azt ilyen czélokra felhasználhatták volna. A hamisitók nem öntötték, hanem nagy munkával vésték (azért emlitik őket az oklevelek falsorum sigillorum sculptores néven) a pecséteket. Tenniök kellett ezt már azért is, mert a pecsétköriratok betüi oly élesen domborodtak ki minden pecséten, hogy azokat csak vésővel tudták utánozni, s éppen a köriratokra a pecsétvizsgálatoknál nagy sulyt helyeztek._{* «Dummodo circumferentić sigillorum et scripturć bene appareant et agnoscantur». (Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban 24. 1. 4. jegyzet.) Pál országbiró 1326 julius 24-ikén kelt oklevelében: «pro eo eciam, quia in ipsarum patencium literarum tenore, sigillo et literis non modica falsitatis suspicio cuilibet apparebat. (Knauz, Mikép ismerték fel őseink az álokiratokat. Uj M. Muzeum, 1858. évf. I. k. 400. 1.)}*
A második érdekes dolog, mi a kérdéses per részleteiből figyelmünket magára vonja, az oklevél stilusának és a benne előforduló kézirásnak, mint az oklevél hitelességére befolyással biró kritériumoknak számbavétele. A királyi kanczellária hivatott tisztviselői, a titkos kanczellár és az országbiró itélőmestere, ezekre fektetik a fősulyt és ezek alapján mondják ki az oklevél hamis voltát. Régóta tartózkodtak mindketten a királyi udvarban s igy mindketten jól ismerték a királyi kanczellária keveset változó hagyományos irályát. Ez a stilus nem csupán általában az egyes gondolatok megszokott kifejezésére, hanem az oklevelekben használt nagyobb részekre, az intituláczióra, arengára stb. vonatkozott, melyek mind a legszigorúbb szabályok szerint, következetesen használtattak._{* Stylus est ordo selectorum verborum solennium in structura expositionis voluntatis, facti et juris, instrumento exprimendorum observandus. (Kovachich, Formulć solennes styli, XI. 1.) Hogy mily fontos tényező volt az oklevél vizsgálatnál az irály, arra több példát hoz fel Knauz («Mikép ismerték fel őseink az álokiratokat» czimü müvében.) ( Uj Magyar Muzeum, 1857., 1858. és 1859. évf.) A Maróthi János macsói bán előtt 1399-ben a Pychere László által bemutatott 1264. évi IV. Béla-féle adománylevélről igy állapitják meg annak hamis voltát: in stilo – incongrua et confusa, in scriptura mala et puerili, penitus requiciosa et in quibusdam verbis cancellata, in anno autem veritate discrepans, in pargameno novo, serico novo, cera sigilli maliciose denigrata, sigillum autem cum alio vero sigillo dicti domini Bele regis per nos mensuratum minus et distortum, ac pessimum esse adinveniebatur. Érdekes, hogy ez esetben is a vizsgálatot hivatott személyek teljesitik per magistros peritos, notarios curie domini nostri regis et nostros; aliosque literatorie sciencie viros, ecclesiasticos videlicet et seculares. (Uj M. Muzeum, 1857. évf. I. k. 273. s kk. l.) Hasonló esettel találkozunk 1357-ben Miklós országbiró levelében, melyben IV. Béla okleveléről igy nyilatkoznak: «sed cum ipsum instrumentum idem comes Alexander inspexisset et perlegi fecisset, omnino contra veritatem et consuetum modum curie et regni approbatam consuetudinem – false artis calliditate, tam in sigillo quam in literis seu scriptis suis et modo dictandi emanatum – ipsum falsum instrumentum, imo penitus falsarium – confregisset et damnasset. (Soproni okmt. I. k. 267 s kk. 1.) stb. Kiterjedt azonban a vizsgálat az oklevél egyéb részeire is: in carta, stylo, littera et modo, quam in sigillo, filo, annotatione dominicće incarnationis, simulque regnantis anno et mense. (Wenzel, Árpádkori okt. XII. k. 134. 1. Hajnik, Okirati bizonyitás a középkori magyar perjogban.)}*
A királyi udvar emberei e formuláktól nem tértek el, ismerték azokat, sőt bizonyára össze is voltak azok gyüjtve a kanczellária használatára,_{Patet inde saltem, penes cancellariam regiam peculiarem librum conservatum fuisse, in quo diversarum ibidem usitatarum expeditionum formulć inscriptć habebantur, ad quas deinde occurrentes expeditiones, mutatis personis, objectis et expositione adoptabantur, quive stylus vocabatur stb. (Kovachich, id. m. XVI. 1.)}* egy a királyi udvaron kivül álló ember azonban nem ismerte, meg sem figyelte azokat. Innen van, hogy a jelen esetben is a hamisitó nem használta fel a szükséges formulákat, hanem rosszakat alkalmazott helyettük. A kézirás is egyik előkelő kritériuma az oklevél igazának, a mint ezt a kérdéses oklevélvizsgálatból látjuk. E kritériumot csak a királyi udvar régi, kipróbált tisztviselői használhatták s ezek is csak abban az esetben, ha a királyi okleveleket iró jegyzők száma nem volt nagy, a mit a tárgyalt eset nyomán fel kell tennünk. E körülményből tudjuk meg azt is, hogy a királyi okleveleket a királyi udvar jegyzőin kivül a királyi udvarban tartózkodó főurak jegyzői is irhatták. E főurak ismét nem lehettek számosan és nem változhattak gyakran, mert különben annyi jegyző fordult volna meg a királyi udvarban, hogy azok irását senki fel nem ismerte volna.
Az adományleveleken sürün előforduló «de consilio et consensu prelatorum et baronum» jelentésére is kellő utmutatásokat nyujt ez eset. Nem jelent ez a kifejezés valami különös jogi intézményt, nem jelenti az ország főurainak a királyi tanácsba gyülekezését és a király intézkedéseire gyakorolt alkotmányos befolyását, a mint ezt legujabban magyarázták,_{«Az adománylevelek oly roppant számában fordul elő a tágabb királyi tanács szereplését jelentő «de consilio prelatorum et baronum» féle kitétel, hogy szinte hajlandók lehetnénk azt egyszerü szóvirágnak, igazi értelmét vesztett stilusnak tekinteni, ha nem maradtak volna reánk hasonlóan tekintélyes számmal egyéb adománylevelek, melyekben e kitétel nem fordul elő, bizonyságul arra, hogy e szavak, a mikor alkalmaztattak, csakugyan azt jelentik, a mit jelenteni látszanak: «a tanács részvételét». Schiller, Az örökös főrendiség eredete Magyarországon, 110. 1. Ez ellen szól az a körülmény, hogy a mondottak szerint a királyi tanácsból kiadott oklevél a jelen esetben a király gyürüpecsétjével erősittetett volna meg, a mi alig hihető, mert az ilyen alkalommal kiadott okleveleket mindenesetre a királyi nagy pecséttel erősitették meg és el nem képzelhetjük azt, hogy ilyen ünnepélyes összejövetelről, a hol annyi fontos ügyet intéztek el, éppen a királyi nagy pecsétet őrző alkanczellár maradt volna el, s ezért kellett az oklevelet a király gyürüpecsétjével megerősiteni. Ha tehát a fennebbi kifejezés tényleg közjogi intézményt jelentene, akkor az utóbb emlitett dolgot a kérdéses vizsgálatnál észre kellett volna venni; de egy szóval sem emlékeznek meg róla, s igy bizonyos, hogy e kifejezésnek I. Károly király idejében semmi különös jelentősége sem volt.}* hanem egyszerüen azt jelenti, hogy a Visegrádon tartózkodó főurak éppen akkor a király környezetében voltak s az ő jelenlétükben történt a kérés és a megfelelő intézkedés. A legszebben megvilágitják e kérdést a kérdéses oklevélben elő forduló analog kifejezések. Midőn az országbiró a hamisnak nyilvánitott oklevelet a király elé viszi megvizsgálás végett, akkor a titkos kanczellárt, az erdélyi vajdát, a király jegyzőjét és a saját itélőmesterét találja a király környezetében (in conspectu regio presencialiter adherentibus). E négy udvari emberről senki sem fogja gondolni, hogy ezek valamelyes tanácsot alkottak a király körül. A midőn ismét a hamis oklevél kiadatott, ugyanannak szövege szerint az összes főurak a király környezetében voltak (universos barones in sua regia presencia tempore emanacionis earundem fuisse), a mi az előbbihez hasonlóan semmiféle jogi intézményre nem utal, hanem egyszerüen azt jelenti, hogy a Visegrádon tartózkodó főurak közül akkor többen voltak a király mellett és az ő jelenlétükben intézkedett a király. Az ilyen összejöveteleknek annyiféle czéljuk lehetett, hogy merész gondolat ebből mindjárt jogi intézményre következtetni. Vendégek, követek ünnepélyes fogadása, vadászatok s egyéb udvari ünnepélyek kellő diszére természetesen a király köré csoportosultak a főemberek s ez volt a legjobb alkalom különféle kérések előadására. A királyi környezet ilyenkor mindenesetre hozzászólott a dologhoz s innen eredt a kérdéses kifejezés, a mely azonban nagyon sokszor csak megszokott formulaképen került az adománylevélbe. A mi esetünkben is csupán peticziot emlit az oklevél s nem alkotmányos befolyást, s még ennek sem tulajdonit a király valami különös jelentőséget, hanem pusztán arra utal, hogy a jelenvolt főurak valamelyike emlékébe idézheti a kérdéses eseményt (in memoriam poterit revocare).
A szóban forgó oklevél legérdekesebb része a királyi gyürüpecsét, melynek alakját a kérdéses esetből egészen jól meghatározhatjuk. Ez a gyürüpecsét, a mint a vizsgálatról szóló jelentésből tudjuk, köralaku, közepére egy K betü volt vésve, melyet a pecsét körirata vett körül (literales descripciones, que literam K in medio ipsius veri sigilli sculptam circumcingunt). Ugyanazon gyürüpecsét a szóban forgó vizsgálat tanusága szerint 1331-től 1336-ig folyton használatban volt; mert 1331-ben kelt a hamisitott oklevél és 1336-ban történt a pecsétvizsgálat.
Ha azon szerzők munkáit végiglapozzuk, kik I. Károly király gyürüpecsétjéről megemlékeztek, azt kell tapasztalnunk, hogy a kérdéses gyürüpecsétről nem voltak kellő ismereteik. Schwartner_{Introductio in rem dipl., II, r. 155. 1.}* csak annyiban érinti a dolgot, hogy a pecsételésnél használt viasz szinéről szólva megemliti, hogy a vörös viaszt kezdetben csupán a görög császárok használták, Németországon I. Frigyes császár élt vele először, Magyarországon pedig I. Károly király ideje óta látjuk a kisebb királyi pecséteken. E kisebb királyi pecsét alatt I. Károly idejében csupán a gyürüpecsétet érthette, közelebbről azonban nem határozta meg.
Pray a pecsétek alakjáról beszélve megemliti, hogy a királyi pecsétek mind köralakuak voltak; kivételt csupán a királyi gyürüpecsétek képeztek, melyeknél nagy változatosságot, találunk. Van közöttük p. o. ovalis alaku, mint I. Károly király gyürüs pecsétje (látni fogjuk, hogy nem ovalis, hanem köralaku), melyben egy K betü van._{Pray, Syntagma de sigillis 29. 1.}* Ez érdekes pecsétnek a rajzát is közli Pray I. Károlynak 1342 május 6-ikán Damason kelt okleveléről,_{* «Sigillum annulare Caroli regis in festo Sancte Trinitatis in Damas loco venationis regić 1342», Id. m. IV. tábla, 4. ábra}* a mely rajz azonban nem felel meg a pecsét fennebb elsorolt ismertető jeleinek. A K betü ugyan jól látszik benne, körirat helyett azonban a tárgyalt hamis oklevél pecsétjéhez hasonlóan, csupán bizonytalan jelek mutatkoznak. Kétséget nem szenved, hogy vagy a pecsétlenyomat volt elmosódva, vagy nem figyelte meg eléggé a másoló a pecsétet. Ugyanezen kapcsolatban beszél e tárgyról Perger_{Bevezetés a Diplomatikába, II. r., 84. 1.}* s a könyve végén a Pray munkájából kölcsönzött pecsét-rajzok között is (IV. tábla 7. ábra) közli a hibás rajzot.
Az I. Károly király uralkodása idejéből ránk maradt okleveles emlékek között 1326-tól 1342- ig számos királyi gyürüpecséttel megerősitett darab van. A pecsétek legnagyobb része el van ugyan mosódva, vagy, mint a záró pecsétek rendszerint, le van töredezve; de a pecsétlenyomat alakja és nagysága mindenütt ugyanaz lévén, arra kell következtetnünk, hogy egy és ugyanazon pecséttel van dolgunk. Ép pecsétet csupán két oklevélen láttam; az egyik 1329 deczember 13-ikán kelt,_{Thaly levéltár a Magyar Nemzeti Múzeumban és Hazai okmánytár, II. k. 62. 1.}* s ebben I. Károly király az ország összes biróságainak megparancsolja, hogy Zalazugi Pál mestert az ő érdekében elkövetett törvénytelen cselekedeteiért felelősségre vonni ne merjék. – A másikban ismét, mely 1327 szeptember 30-ikán kelt,_{Kállay levéltár u. ott., és Anjoukori okmánytár, III. k. 422. 1.}* I. Károly tudatja Szabolcs vármegyével, hogy a királyi sereg táborba szállását november 11-ikére rendelte, addigra tehát peres ügyeit mindenki intézze el. Kétségkivül sokkal több oklevél kelt a fenmaradtakon kivül királyi gyürüpecsét alatt, ezek azonban csekélyebb értéküknél fogva mind elkallódtak.

GRÜNN ALBERT.

MEGJEGYZÉSEK A «MAGYAR NEMZETSÉGEK A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉIG» CZIMÜ MUNKÁRA.

(Második közlemény.)

Gárdony. E nemzetségből származik szerző szerint a kőrösmegyei Gerebeni család, a menynyiben a család első okiratilag biztosan kimutatható ősei, az 1260-ban szereplő Gárdony és Vlkoszló, azon Gárdonynak fiai, ki 1232-ben Zalamegyében szerepel és kinek fiai Béla, Kisemberd és Vlkoszló 1257-ben a zalamegyei Kanizsa táján birtokosok. Mi e levezetést elhibázottnak tartjuk. Ha a zalamegyei Gárdony fia Gárdony 1260-ban már felnőtt ember volt, miért nem emlitik őt három évvel azelőtt Béla és Kisemberd mellett? Miért nem találjuk a Gerebeni családot később is a zalamegyei birtokosok sorában?
Véleményünk szerint azon Gárdony, ki 1232-ben Zalamegyében tanuskodik, azzal a Gárdonynyal azonos, ki 1226-ban a zalamegyei Bagota és Gelzse határán szőlőbirtokos volt._{Fejér, III/I. k. 89. 1.}* A Gerebeniek őse más személyben keresendő. Midőn II. András 1209-ben a varasdi vendégnépnek bizonyos szabadalmakat ad és bizonyos drávavidéki területeket határoltat, az egyik pristaldusa Guydon de Castro Grebin._{Fejér, III/I. k. 89. 1.}* Hogy az utóbbiban a Gerebeni család elvitázhatlan ősét kell felismernünk, kétségtelen és igy már most nagyon kérdéses, hogy a zalamegyei Gárdony ezzel azonos-e és hogy a Gerebeniek egyáltalában a Gárdony nevü nemzetségből származnak-e?
Gatal. Szerző megállapitja, hogy azon Jakab pap, ki Fejér, VIII/III. k. 345. 1. szerint a császmai egyház tagja, nem «Bathal», hanem Gatal nb. ember. Ez helyes; ellenben egy másik adata kétséges.
Hogy Gatal országnagy fivére Farkas 1156 körül Sopron- és Vasmegyében királyi pristaldus volt, az igaz; de hogy az 1183–1185. években szereplő Farkas nevü nádorral azonos, a mint ezt szerző apodiktikus határozottsággal állitja, el nem hisszük, mert ezt szerző egyetlen egy érvvel sem igazolja. Mindenekelőtt legyen kiemelve, hogy Farkas már 1178-ban nádor és valószinüleg Bodrogmegye főispánja,_{Az illető forrás (Tört. Tár 1898/339) azt mondja ugyan, hogy Bodrogmegyének curialis comese, de ez nyilván csak későbbi olvasási hiba.}* de nádorsága csak 1183-ig mutatható ki. Birtokviszonyairól pedig csak annyi ismeretes, hogy 1181-ben a baranyamegyei Kővágó-Szőllőst megvette._{Fejér, II. k. 199.}* Egyetlen egy adat sincs tehát arra, hogy őt a Gatal nemzetség tagjának vegyük.
Geregye. Szerző kimutatja, hogy az ismert Éty fia Pál országbiró e nemzetség tagja, a mit mindeddig azért nem lehetett megállapitani, mert az erre vonatkozó okmányok egy része Pál atyjának nevét «Sech»-nek irta; azonban szerző az eredetit megtekintve, azt találta, hogy a «Sech» név egyedül a közlő hibája «Eech» helyett; szép felfedezését elismeréssel vesszük. Hozzájárul, hogy szerző Wenzel VII. k. 282. 1. rosszul másolt egyik kifejezését, mely már sok félreértésre adott okot, kiigazitja, a mennyiben a «de genere serviencium» helyett «ex genere suo verum etiam»-ot olvas, a mi kétségkivül jobban megfelel az értelemnek. Wenzel XI. k. 413. 1.-ra való hivatkozása azonban helytelen, mert az illető helyen Pál országbiróról egy betüvel sincs emlités téve.
Pál fiai sorában hiába keressük Vćnadát, ki atyjával és fivéreivel együttesen valamikor a biharmegyei Székelyhidát elfoglalta._{Wenzel, IX. k. 196. 1.}* Miklósra megjegyzi szerző, hogy őt nem tartja azon Miklós vajdának, ki 1265-ben Isaszegnél harczolt; mi ezt bizonyosnak vesszük, mert Miklós 1263-ban V. István zászlaja alatt Bulgáriában harczolt és azon Miklós vajda, kire István 1266-ban egy Erdélyben történendő beiktatást bizott, csakis ő lehet._{Hazai okmtár, VIII. k. 117. 1. A keltezésre nézve v. ö. Erdélyi Múzeum, 1901. évf.}* – Istvánról csak azt veszi bizonyosnak, hogy 1260-ban vasmegyei ispán volt; valószinünek tartja azonban, hogy ő azon István, ki 1267 és 1270 között királynéi udvarbiró és Pozsonymegye főispánja. Mi ezt nem tartjuk és ebben az Istvánban a Csák nb. Csák fia István bánra ismerünk. – Azon II. Écset (=Éty), kit 1302 előtt éppen úgy lefejeztek, mint Pál országbiró fiát II. Geregyét, szerző Barnabás fiának tartja. Azt hisszük, hogy leszármazását más helyen kell keresnünk. Tudjuk, hogy 1201-ben bizonyos Éty Abauj vármegye főispánja_{Fejér, II. k. 388. 1.; Hazai okmtár, V. k. 5. 1.}* s hogy ez valószinüleg Pál országbirónak atyjával azonos. 1248-ban – tehát Pál fénykorában – Éty fia Éty bán Varasdmegye főispánja, ki Osl nb. Tamással bizonyos hozományi ügyben pöröl,_{Wenzel, VII. k. 254., 266., 275. 1.}* 1248 után pedig már fel nem található. Ha már most nem ő maga az, ki II. Geregyével együtt lefejeztetett, akkor a legnagyobb valószinüség a mellett szól, hogy fia (III. Éty) vett részt unokafivéreinek lázadásában.
Gúg. Karácsonyi szerint e nemzetség egyik tagja 1248-ban biróul szerepelt. Erre megjegyzendő, hogy az erről szóló okiratnak_{Wenzel, VII. k. 278. 1.}* nincsen keltezése s hogy kiadója ezt az okmány rubrumában csak megközelitőleg helyezte 1248 körülre. Másutt fogjuk bebizonyitani, hogy a keltezés az 1225 és 1244. közötti időtartamra teendő.
Gutkeled. Az egyedmonostori ág rokonsági viszonyait szerző akként véli megvilágitani, hogy I. Kozma és Adony édes fivérek, Sém és I. Dorog pedig külön atyáktól nemzett unokafivéreik. Erre megjegyezzük, hogy Kis Kozma 1317-ben rokonait mint «nepotes sui»-t emliti._{Anjoukori okmánytár, I. k. 435. 1.}* Sém fia Lukács már 1270-ben királyi ember a Káta nb. Ábrahámnak Szatmármegyében történt beiktatása alkalmával._{Fejér, V/I. k. 101. l., hol tévesen Seem helyett Caam áll.}* Hogy Adony unokája Jakcs a kusalyi Jakcs család őse, arról szerző egy betüvel sem tesz emlitést, de azt sem mondja, hogy e család egyáltalában a Gutkeled nemzetségtől származik.
A Tiba ágra többrendbeli megjegyzésünk van. Tiba fia Miklós volt gerzencei főispánt, ki az ugyanazon megyében feküdt Peklent vagy Petlennát királyi adományozás utján kapta s azt 1273-ban eladta,_{Wenzel, IX. k. 32. 1.}* azért tartjuk I. Miklóssal azonosnak, mert utóbbi 1270-ben V. Istvántól szintén adományt nyert. – Szerző elbeszéli, hogy e Miklós «1288-ban Sándor volt bánnak és királyi főpohárnoknak várát fölégette, néhány szolgáját megölte; e miatt IV. László király őt hűtlennek nyilvánitotta és jószágainak elkoboztatását elrendelte (H. O., VIII. k. 273. l.)»; mi e határozott állitást több tekintetben nem látjuk bebizonyitva. Mindenek előtt kiemelendő, hogy az idézett okirat nincsen keltezve, honnan tudja tehát szerző, hogy 1288-ban lett kiállitva? Ha akkor állitották ki, kelte október 3-ikára esik, mi pedig úgy tudjuk, hogy IV. László 1288 szeptember 27. és október 8. között nem Asszonyvásáron, hanem Egres-en tartózkodott._{Wenzel, IX. k. 524. 1.; (é. n.), XII. k. 469. 1.}* Hogy Miklós «Sándor volt bán és királyi főpohárnok» nak várát felégette, arról az okirat mitsem tud, mert a közzétett darabban csak azt olvassuk, hogy Miklós «... bano magistro dapiferorum» kárt okozott, a mennyiben ennek várát felégette s egynehány emberének, köztük Gurhesi_{«Gurhes» úgy látszik nem más, mint Biharmegyében a Fekete-Kőrös mentén létezett Győrös ferditése.}* A...-nak és Pongrácz fia Simonnak nagy kárt okozott. A bán nincsen megnevezve s «magister dapiferorum» nem jelenti, hogy a bán főpohárnok volt; azt pedig, hogy a kárositott akkor csak «volt» bán, az okiratból nem tudjuk kiolvasni; mindezekhez járul, hogy 1288-ból sem királyi pohárnokot, sem tálnokmestert nem ismerünk. Mi csak egyetlen egy személyt ismerünk, kire ez esetben gondolhatunk: Rajnaldot, a Rozgonyiak ősét, ki 1275 nyarán szörényi bán és királyi tálnokmester volt_{Hazai okmánytár, VIII. k. 174. 1.; Wenzel, IX. k. 115., 119.,121. 1.; Zalai okmánytár, I. k. 78. I.}* és ki az ország északkeleti vidékén is birtokos volt. – III. Tiba utódaira nézve pedig kiemeljük, hogy Gellyénesen 1313 szeptember 28-ikán Kopasz nádor előtt Tyba fia Mihály mester, Tyba fia Péter, utóbbi fivérei: László, Tamás, János nevében is, meg akarván osztozni Olaszy, Poucha és Cusmuta birtokaikon, úgy határozzák, hogy előbb meg fognak esküdni azok eddigi osztatlan voltára;_{Tört. Tár, 1900. évf. 391. 1.}* ez tehát a közölt leszármazást megváltoztatja; a filiátió különben is hézagos, a mennyiben a szerző a 87. oldalon elismeri, hogy Péternek 1352-ben János nevü testvére van, holott ezt a 85-ik old. olvasható nemzedékrendi táblán Péter fivérei sorában hiába keressük. Tiba fia Péter előfordul már 1323-ban_{Fejér, VIII/II. k. 423. 1.}* és nagyon valószinünek tartjuk, hogy Tiba fia Tamás, ki 1325-ben Zemplénmegyén szerepel_{U. ott, 623. 1.}* III. Tibának hasonló nevü fiával azonos.
A Lothárd-ágnál nem látjuk bebizonyitva, hogy két Lothárd bán létezett és hogy nevezetesen I. Lothárd bánnak egy Lothárd nevü fia lett volna. Az ebből következtethető leszármaztatás sokkal terjedelmesebb, mintsem hogy e helyen közölhetnök, miért is utalunk a Turul 1901. évf. 104–107. oldalain mondottakra. A birtokviszonyokra nézve azonban ki kell emelnünk, hogy Lothárd bán fia Pál a szabolcsmegyei Hene nevü birtok tulajdonosa volt, melyet a király később a Kállaiaknak adott._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 106–107. 1. – E helyen szükségesnek találom kiemelni, hogy azon Hene, mely Fejér, VII/I. k. 199. 1. szerint Pál ősének, Majád comesnek már 1219-ben kezében volt, nem Zalamegyében – a mint ez a «Turul» 1901. évf. 3. füzetében állitottam – hanem, mint ezt Stessel József úr (Turul 1902. évf. 38. old.) kimutatja, a szabolcsmegyében feküdt. Zichy okmánytár, I. kötete 415. szerint Lothárd bán atya Miklós fia Pál IV. László alatt még ott birtokos volt. V. ö. még Wenzel, VIII. k. 199. 1.}* – II. Mihály még 1328-ban is vitányi várnagy volt és hogy e minőségben azon magyar főurak sorában szerepel, kik az osztrák herczegekkel kötött békeszerződést aláirták.
Fekete Amadé utódaira nézve szerző állitása, hogy II. Amadé 1278-ban még élt volna, sehogy sincs bebizonyitva; ezt szerző különben maga sem indokolja. – II. Jánosról azt mondja (40. old.), hogy 1357-ben elhunyt, a 33. old. olvasható nemzedékrendi táblán pedig az áll, hogy még 1359-ben is él.
Apaj bán-ra vonatkozólag arra hivjuk fel a figyelmet, hogy egyik forrásunk szerint_{Tört. Tár. 1898. évf. 340. 1.}* Kálmán herczeg nagyjai között 1229-ben «Novi» comes Simegiensis is szerepel. Miután az 1225-ben előforduló Mihály somogyi főispánnak közvetlen utódját nem ismerjük, bizonyosra veszszük, hogy a fentebbi, hibásan másolt okmányban «Novi» helyett «Opoi» olvasandó.
A «Miklós al-ág» őséről, I. Miklósról azt mondja szerző, hogy 1240-ben tótországi bán és Kálmán orosz király tárnokmestere volt, forrása pedig egyedül Wenzel XI. k. 315. l., csak azon puszta adatot találjuk, hogy Kálmán nagyjai közül 1240-ben bizonyos Miklós bán mint tárnokmester is szerepel; ebből tehát még egyáltalában nem következik, hogy e Miklós a Gutkeled nemzetség tagja legyen. Hogy mivel támogatja szerző e határozott állitását, az könyvéből ki nem puhatolható. Miklós bánnak 1240-ből eredő pecsétje annyira meg van rongálva, hogy rajta a Gutkeled nemzetség czimerét felismerni merő lehetetlenség; szemügyre kell továbbá vennünk, hogy, ha Kálmán tárnokmesterét nem a Haraszt nb. Miklós bánnal azonositanók, még egy más Miklóst is ismerünk, kire az 1240. évi báni és tárnokmesteri méltóság illene, ez pedig azon Miklós bán, kinek fia: Hetyesomlai Dénes (vasmegyei birtokos) 1270-ben anyósának, Ják nb. Kopasz özvegyének hozományi ügyében szerepel._{Fejér, VII/III. k. 139. 1.}* Mindezekkel csak azt akarjuk igazolni, hogy a kérdéses Miklós bánt nem lehet olyan biztossággal a Gutkeled nemzetség tagjának venni, mint szerző teszi. E Miklósról különben is többet tudunk. 1229-ben fellép mint Kálmánnak zalamegyei főispánja, mely minőségben 1234-ig található;_{Fejér, III/II. k. 238., 287., 413. 1. Tört. Tár, 1898. évf. 340. 1.}* 1237-ben Kálmánnak tárnokmestere;_{Wenzel, VII k. 39. 1.}* 1240-ben pedig tótországi bán._{V. ö. Hazai okmánytár, VIII. k. 37. 1.}*
A Dragon-ághoz tartozó I. Miklós 1291-ben mint czimzetes bán egyuttal Valkómegye főispánja is._{Wenzel, XII. k. 510., 669. 1.}*
II. Istvánról azt hisszük, hogy 1272 végén boszniai bán volt. A mi pedig az 1278 június 19-ikén neki adományozott birtokokat illeti, azokról tartjuk, hogy mig Borsonuch Horvátországban feküdt,_{Blagaj okmánytár, 83., 85. 1.}* «Haczok», «Myhád» és «Hotwon» Somogymegyéhez tartoztak, mert egyik kutatónk szerint_{Csánki, II. k. 611. 1.}* Hatvan 1421-ben Somogymegyei nemesi előnév, miből arra következtetünk, hogy «Myhad» a még most is létező Mihálddal azonos._{1333 és 1335 között «Mihad»-nak nevezik (Mon. Rom. episc. Vespr. II. k. 68. 1.)}* «Haczok» pedig nem más mint a szintén még létező Hárságy (Hassád) ferditése. – I. Pálról Karácsonyi azt tartja, hogy hivatalt nem viselt, azért mert IV. László korában csak egyetlen, 1281-iki levél, «az is tán csak tévedésből» irja bánnak. Erre mindenek előtt megjegyzendő, hogy ez oklevél kelte nem helyezendő, oly bizonyossággal 1281-re mint azt szerző teszi; a H. O. VIII. k. 191–192. l., a melyre hivatkozik, 1278-t mond, de azt is mondja, hogy IV. László uralkodásának 11-ik évében lett kiállitva, a mi 1283-nak felelne meg. Fejér, V/III. k. 179. 1. (és nem 191) ugyanazon alapon szintén 1283 mellett foglal állást, szerző pedig egy szóval sem indokolja az 1281-et. A mi pedig Pál hivataloskodását illeti, azt hisszük, hogy ő azon Pállal azonos, ki 1273 és 1275 között mint szörényi bán és Valkómegye főispánja szerepel. – Leányának második férje pedig nem Ananiásnak, hanem Azariásnak a fia._{Fejér, VIII/II. k. 240. 1.}* – Vid fia Loránd még 1363-ban is él; Vidnek pedig Klára nevü leánya is van, ki mint Kaplyon nb. Nagymihályi Lászlóné 1356-tól 1373-ig ismeretes._{Sztárai okmánytár, I. k. 252., 325., 409. 1.}* Atyai Mátyás 1343-ban még é1._{Károlyi okmánytár, I. k. 155. 1.}* Balkányi János leánya Ilon(cs) 1353-ban még életben van._{Zichy okmánytár, II. k. 502., 519. I.}*
Az egyes tagokra nézve a következőket jegyezzük meg:
a) András fia György-ről azt mondja a szerző, hogy 1300 táján a szatmármegyei Szekerest és Zsarolyánt egy darabig birta, forrásul pedig Fejér, VIII/I. k. 253. old. idézi (89. old.). A kötet 28-ik oldalán pedig mondja, hogy a Bátori ághoz tartozó Kopasz András fia I. György a Szatmármegyei Zsarolyán és Szekeres helységek egy részét megvette, de 1308 előtt el is cserélte, forrásul pedig megint csak Fejér, VIII/I. k. 253. old. idézi. Miután szerző «egyes tagok» között azokat érti, kiket a már letárgyalt nemzedékrendi táblákba beillesztett tagokkal nem lehet összefüzni és miután az egyes tagokat ennek alapján mindig és mindenütt a nemzetség csak egyszer előforduló tagjainak szabad vennünk, kérdezzük most, vajjon mi itten a helyes? A Bátori-nemzedékrendi táblához tartozik-e ezen András fia György vagy egyes tag-e? Szerző szerint úgy az egyik mint a másik eset illik reá.
b) Hasonló természetü következetlenséget találunk Sándor bán családi viszonyainak ecsetelésénél. A 68. lapon olvassuk t. i., hogy István bán fia I. Pál egyik atyafia után bizonyos birtokrészeket örökölt és hogy ezen atyafinak határozott neve: Sándor bán fia György. Ugyanazon határozottsággal ismétli ezt a 46-ik oldalon is. Mindamellett azonban a 90-ik oldalon tagadja, hogy Sándor bánnak fia lett volna, s azt mondja «úgy kell tehát lenni, hogy a jegyző hibásan irt «Alexander banus et Georgius filius suus»-t «Georgius et Alexander banus filius suus» helyett. – Hogy hol itt az igazság? erre csak beható és terjedelmes kutatás útján lehet válaszolni. Helyszüke miatt ezt itt nem tehetvén, a helyreigazitást másutt adjuk; e helyen csak az legyen kiemelve, hogy kutatásom szerint Sándor bánnak más az atyja és hogy tényleg György nevü fia is maradt.
c) «Ütöm» (vagy szerző szerint «talán Ujteny») Miklós fiai közül szerző szerint csak Lászlót emlegetik az oklevelek és Bolyinak irják. Másutt megjelenendő czikkemben ki lesz mutatva, hogy e Miklósnak több fiáról is van tudomásunk.
c) Tatár Istvánnak a ki Tiba fia Péterrel együtt már 1323-ban szerepel_{Fejér, VIII/II. k. 423. 1.}* 1357-ben egy Simon nevü fia van, a mit szerző Z. I. k. 408. l.-ra való hivatkozással állit, csak hogy az idézett helyen erről szó sincs. Mi úgy tudjuk, hogy Z. II. k. 620. és 623. 1. szerint Tatárházi Tak István fiai Miklós és Simon már 1355-ben szerepelnek és hogy Z. III. k. 57. 1. tanusága szerint Tatár Istvánnak 1357-ben Miklós, Simon és Jakab nevü fiai voltak és hogy ugyanazon forrás (59.) szerint még egy negyedik fiu, Pál, is szerepel 1357-ben._{V. ö. Zichy okmánytár, III. k. 35., 45., 57., 59., 73., 88. 130. 1.}*
d) Lóka fia Istvánra, Rozsály urára, pedig megjegyezzük, hogy IV. László 1290 körül, ennek magvaszakadtán a rozsályi és ajaki birtokot a semjénieknek akarta adni._{Wenzel, IX. k. 559. 1.}*
Gyovad. Hogy az 1264-ben mint zalamegyei birtokos emlitett Tivadar a bánnak atyja volt, nincsen bebizonyitva; lehet a későbbi bánnal azonos is; mi valószinübbnek tartjuk, hogy I. Tivadar, a bán atyja, azon Balduin fia Tivadar comessel azonos, ki 1207-ben a tihanyi apátságnak vámosi birtokügyében szerepelt._{Wenzel, VI. k. 320. 1.}* – Azt pedig, hogy II. Tivadar Csák nb. Ugronnak macsói albánja volt, a mint ezt szerző határozottan állitja, a nélkül, hogy indokolná, nem találjuk bebizonyitottnak.
Mikó bánra a következőket kell megjegyeznünk: Mindeddig csak azt tudtuk, hogy legelőször 1294-ben merül fel, midőn a bagolyai birtokot megveszi. Behatóbb kutatások azonban korábbi nyomaira is rávezetnek. Benedek, veszprémi püspök és királynéi kanczellár tanusitja, 1290 május 14-ikén, hogy Erzsébet, IV. László király neje valamikor a Zalamegyében fekvő Szentvidkál és Csicsónevegy nevü királynéi birtokokat lovászmesterének, Mikó fia Mikónak adományozta. Később kideritették azonban, hogy ezeket a birtokokat a veszprémi püspökség már a korábbi királyok és királynék adományozása utján kapta, mire Erzsébet a két jószágot a püspökségnek visszaadta; helyettük Mikót a zalamegyei Lovassal és a veszprémmegyei Vámossal kárpótolta._{Hazai oklevéltár 122. 1.}* Miután tudjuk, hogy a Gyovad nemzetség Zala és Somogymegyében birtokolt, fennebbi adat alapján bizonyosnak vesszük, hogy az 1294-ben szereplő Mikó bán az 1290-ben emlitett királynéi lovászmesterrel azonos; ezen adatból még azt is következtetjük, hogy Balduin fia Tivadarnak a Gyovad nemzetséghez való tartozása (l. f.) azon körülmény által van támogatva, hogy Mikó Vámoson kap birtokot. – 1291-ben Mikó már III. Andrásnak a lovászmestere_{Wenzel, V. k. 25. 1., XII. k. 510. 1.}* és miután 1293 julius 11-ikén már Hontpázmán nb. Tamás a lovászmester, világos, hogy Mikó (mert Tamás 1293 február 1-én még országbiró) 1293-ban lett bán. Kiemeljük, hogy 1307-ben Somogymegyében Falkos (ma Fakós), Mórichely és Keszeny táján «villa Myko bani» is létezett._{Anjoukori okmánytár, I. k. 140. 1.}* – Fiának, Benedeknek, három leánya volt: 1. Margit, ki 1333-ban Bakonoki Petőnek neje. 2. Erzsébet, ugyanakkor Gyimóti (Veszprémmegyében) Beket neje. 3. Klára, ugyanakkor Szentgyörgyi Máté neje._{Zalai okmánytár, I. k. 272. 1.}* Azon Benedek fia János fia Bagolyai Péter pedig, ki 1375-ben Aracsai Bekó leányát, Ilonát, feleségül birja,_{Hazai okmánytár, III. k. 195., 196. 1.}* minden valószinüség szerint Mikó bán utódja.
Kerekes Miklósnak van egy «Aczél» János nevü fivére, ki vele együtt 1341-ben szerepel; de hogy Sándornak «Aczél» Miklós nevü fia is lett volna, azt az idézett forrásban (Z., I. k. 600.) nem találjuk.
Hogy az 1280 táján Temesmegyében élt Tivadar bánt nem szabad Gyovad nb. Tivadar bánnal összetéveszteni, abban szerzőnek talán igaza van, csakhogy az erre vonatkozó anyagot teljességben fel nem használta; abból pedig a következő tünik ki:
a) Azon magyar főurak közül, kik 1304-ben Rudolf osztrák herczeggel szövetkeztek, Tivadar bán is előfordul._{Fejér, VIII/I. k. 160. 1.}* Ezt mi a temesmegyeivel azonositjuk.
b) Károly király 1324-ben elbeszéli, hogy Tivadar bán fia János hűtlenségbe esvén, valamikor a király kezében volt mehádiai várat (castrum Myhald) erőszakkal elfoglalta;_{Anjoukori okmánytár, II. k. 151. 1.}* ezt a Jánost a Temesmegyei Tivadar bán fiának tartjuk.
c) A somogyi konvent tanusitja 1314-ben, hogy Tivadar bán fia Mihály Nagy-Jád, Kis-Jád és Oberth negyedik részét Bertold fia Domonkos mesternek elzálogositotta._{Fejér, VIII/VII. k. 509. 1.}* Miután fentebb láttuk, hogy Mikó bán Somogymegyében is birtokolt, azt hisszük, hogy e Mihálynak atyja alatt Gyovad nb. Tivadar bán értendő.
Feltünő azonban, hogy Temesmegyében is 1478-ban egy Magyar- és Tót-Gyovad nevü helységet ismerünk, a mely Csákova és Obád vidékén feküdt_{Csánki. II. k. 39. 1.}* és hogy Tivadar bán birtokai éppen ennek közelében feküdtek.
Károly király, 1322 augusztus 28-ikán tanusitja t. i. hogy Vojteki Tivadar mester és fiai Miklós és János Miklós fiának Gálnak, ki e Tivadar leányát nőül vette, ősi birtokaikat átengedték; ezek pedig a következők: Csanádmegyében: Szentlászló és Szentmargita, Krassómegyében: Dench, Temesmegyében: Ujudvar, Győr, Gyöngyödegyháza, Régkörtvély, Megyes, Donát, Csud és Bánsárszava._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 31. 1.}* Ezek kivétel nélkül Csákova vidékén feküdtek, melynek szomszédságában Vojtek (=Weyteh) most is van. Mi tehát e Tivadart a bánnal azonosnak veszszük és ez által támogatva találjuk azon állitásunkat, hogy az 1324-ben emlitett János az ő fia. Vajjon a Temesmegyei Gyovad helység a Zalamegyeivel állt-e történelmi összeköttetésben vagy nem, arra egyelőre határozottan nem válaszolhatunk. Fentebbi Gál 1341-ben már az Omori nevet viseli. Omor pedig Temesmegye dettai járásában van, mely járásban az 1322. évi Dench, a mostani Denta fekszik.
Miután a Gyovad-nemzetségnek valamikor Biharmegyében is volt birtoka s egy Gyovad nevü helység Temesmegyében is feküdt, nem éppen valószinűtlen, hogy a Gyovad-nemzetség már a XIII. század kezdetén talán két főágra oszlott, melynek egyike az ország nyugati, másika pedig az ország déli vidékén feküdt birtokokat kapta s hogy az utóbbi ágnak egyik sarja a Temesmegyei Tivadar bán lehetett.
Annak, hogy Vojteki Tivadar azonos a bánnal, csalhatatlan bizonyitékát abban találjuk, hogy a Vojtek mellett fekvő Zsebely (valamikor Zephel) helységben még 1424-ben egy kuria létezett, melyben valamikor Tivadar bán székelt._{Zichy okmánytár, VIII. k. 152. 1.}*
Győr. A II. Istvánról mondottak úgy egészitendők ki, hogy nevezett 1230-ban az akkor a somogyi várhoz tartozott Szakadát nevü birtoknak tulajdonosa._{Wenzel, VI. k. 492. 1.}*
II. Mór, úgy látszik, azon Mour-ral azonos, ki 1249-ben a baranyamegyei Harsány mellett birtokos._{Fejér, IV/II. k. 52. 1.}*
II. Csépán neje pedig Csák nb. Demeter leánya, mert a mosonmegyei Csun, melyet Csépán apósa, Demeter, 1232-ben a Győrnembeliektől kapott, 1290 körül Csák nb. Demeter tálnokmester utódainak kezében van._{Wenzel, XII. k. 494. 1.}*
A Szenterzsébeti ághoz tartozó II. Péterre vonatkozólag szerző ezt mondja: «Ő-e azon Endes fia Péter, a ki 1220-tól 1222-ig a győrmegyei Kóny és Markota falvakban birtokos volt, biztosan meg nem állapitható»; mi az ellenkezőt hisszük; igenis megállapitható. Miután László és Szehén 1302-ben bebizonyitották, hogy Basalpusztát elődjük, Endes fia Péter vette (106. old.), világos, hogy László és Szehén e Péternek leszármazottai; azon Endes (Endre) fia Péter pedig, ki a győrmegyei Kóny birtokosa volt, már 1228 előtt egyenes örökösök hátrahagyása nélkül mult ki, mire Kóny a koronára szállt._{Wenzel, I. k. 250. 1.}*
A Kéméndi ághoz tartozó I. Miklósnak van még egy harmadik fia László, ki 1353 november 9-ikén szerepel._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 387. 1.}*
Hahót. Az a Buzád, a ki 1193-ban a zalamegyei Ujudvar táján birtokos,_{Knauz, I. k. 143. 1.}* kétségkivül I. Buzáddal azonos. – II. Buzád szerző szerint 1226 és 1229 szeptember 8-ika közt volt tótországi bán, ez az oklevelekből tünik ki; a forrás Wenzel, XI. k. 182–184. 1.; csakhogy ez korántsem oly bizonyos, mint szerző állitja. Az idézett okmányból csak az derül ki, hogy Buzád 1252-ben Vasmegye főispánja volt. A mi pedig a tótországi bánokat illeti, tudjuk, hogy 1226-ban Vanlegény, 1228-tól 1235-ig, tehát 1229-ben is Kán nb. Gyula a bán._{Fejér, III/II. k. 92., 198. 11.; Wenzel, I. k. 270. 1.; Hazai okmánytár, VIII. k. 25. 1.}* Mi még azonkivül tudjuk, hogy Buzád 1232-ben Sopronmegye főispánja,_{Wenzel, I. k. 293. 1.}* megjegyezvén, hogy az okmány keltezése kissé gyanus és hogy Buzád alatt esetleg a bán fia értendő.
II. Buzád bánságára nézve azonkivül egy eddig – úgy látszik – figyelembe nem vett adatra kell a figyelmet felhivnunk. Midőn II. András 1217-ben a zágrábi káptalan birtokait megerősiti, kiemeli, hogy különösen azokba, melyet Baran zágrábi dékán (él még 1214-ben, † 1217 előtt) a káptalannak adományozott (Sopnica, Resnik, Brestje, Zitnyak stb.) kedves hive Buzád comes a káptalant mint királyi ügyész bevezette._{Fejér, III/I. k. 222. 1.}* Megjegyzendő azonban, hogy ugyanakkor Bánk a szlavoniai bán, miből következtethető, hogy Buzád csak albán volt.
Hogy Buzád bán fia Csák 1260-ban erdélyi vajda lett volna, el nem hihetjük; szerző ezt egyetlen egy betüvel sem bizonyitja, mi pedig a rendelkezésünkre álló okirati anyagban az erdélyi vajdák sorában 1252-től kb. 1260-ig csak hézagot találunk, Csák nevü vajdát pedig egyáltalában sem ismerünk. Birtokviszonyaira nézve megjegyzendő, hogy a somogymegyei Vörst 1261-ben nyerte,_{Hazai okmánytár, VIII. k. 83. 1.}* hogy II. Csák Stájerországban feküdt «Horyg» vára a még most is Cilly táján létező Hoheneck-nek felel meg, Miltenberg pedig, melyet szintén 1259-ben kapott, most már nem létezik._{V. ö. Monatsblatt der heraldischen Gesellschaft «Adler», IV. k. 448.}* – I. Mihály családi viszonyait szerző helytelenül vázolja. A 131. oldalon azt mondja t. i., hogy e Mihály «1232-ben elbocsátotta első nejét, a kivel már Hencse, Lörincz és Virunt nevü gyermekeket nemzett.», de e három fiát nemzedékrendi tábláján hiába keressük; kilencz sorral lejebb (131. old.) pedig világosan mondja, hogy «I. Mihálynak egy fia volt: II. Mihály»; mi már most a helyes tényállás?
Az eredeti forrás (Fejér, III/II. k. 330.1.) szerint «nobilis vir» Mihály valamikor «contraxisset matrimonium) cum quadam Domina Matre Henthe, Laurentii et Virunth: filiorum Comitis Michaelis», ebből pedig elég világosan kitünik, hogy az emlitett asszonynak, midőn Mihályhoz ment férjhez, már Henche, Lörincz és Virunt nevü fiai voltak, kiket bizonyos Mihály nevü comessel nemzett. Ennek még erősebb bizonyitékát azonban abban a tényben találjuk, hogy Hench és Virunt a Héder nb. Henrik fia Henrikkel együtt 1227 és 1237 között a Vasmegyében feküdt kapornoki egyház kegyurai voltak,_{Zalamegyei okmánytár, I. k. 11. 1.}* a miből kiviláglik, hogy atyjuk, Mihály comes, azon Héder nb. Mihálylyal azonos, kit 1212-ből okiratilag ismerünk.
A Hahót nemzetségre vonatkozik kétségkivül a következő okirati adat is: Rudolf osztrák herczeg 1303 február 27-ikén kelt levelében elmondja, hogy «den Erber vrowe Elzbeth Graven Perchtrams van Mertestorf, dem Gott genad, Wittwe den Vierden tail an dem Haus ze Rorawe und allez, daz dar zu gehört, Lant oder Guet, da umb sei unser getrewer Ulreich van Walse van sein selbs wegen, ir Swester Suen wegen Graven Puzat und Niclosen brudern van Ungern het an gesprochen var unser in dem Landtaiding ze Neunburch, den vorgenannten ulreichen und den Graven ir Swester Suen an behabt hat in der schranne und in enbrosten ist recht und redleich mit vrag und mit urtail....»_{Urkundenbuch des Landes ob der Enns 1867, Band IV. pag. 432.}* Az itt emlitett Waldsee Ulrik családjának harmadik tagja, ki e nevet viseli és 1294-től 1331-ig ismeretes. Roraw a jelenleg Alsóausztriában fekvő Rohrau nevü mezővárossal azonos. A mennyiben Buzád és Miklós alatt Csák bán fiai értendők, figyelmeztetnünk kell arra, hogy Miklós 1303-ban már nem él és hogy Buzád akkor talán csak mint Miklós esetleges nőutódjainak képviselője szerepelt. – Erzsébet alatt Nagymartoni Bertrand özvegye értendő.
Haraszt. E nemzetséget szerző az 1240-ben emlitett «generatio Sebastiani»-val azért veszi azonosnak, mert akkor Miklós fia Miklós a generatio Sebastianival azonos érdekeket vall és mert a H. O., IV. k. 36. 1. szerint Haraszt nb. Miklós bán fiai között 1266-ban Miklós és Sebestyén is szerepel. Mi ezt a filiatiót nem találjuk oly bizonyosnak; ha Miklós fia Miklós azon Sebestyénnek édes fivére lett volna, kinek neve után a nemzetséget 1240-ben jelölték, akkor az illető okirat el nem mulasztotta volna kiemelni, hogy Sebestyén is Miklósnak a fia; feltünő továbbá, hogy Miklós atyját 1240-ben nem nevezték bánnak. Sokkal valószínübb az, hogy az 1240. évi Miklós a későbbi bánnal azonos és hogy Sebestyén alatt egyik őse értendő. – A mi a H. O., IV. k. 36. old. (és Wenzel, VII. k. 438. 1.) olvasható okmány évszámát illeti, azt találjuk, hogy a közlés szerint 1256 deczember 31-ikére esik, szerző pedig, a nélkül, hogy csak egy szóval indokolná, állitja, hogy helyes kelte 1266; de ez sincsen bebizonyitva. – Igaz ugyan, hogy az okmány kiállitójának, Lörincznek, 1256. évi országbiróságát és zalamegyei föispánságát csakis a H. O., IV. k. 36. 1. ismeri, a mi némileg gyanus; de ennek alapján még nem vagyunk jogositva, határozottsággal kimondani, hogy az okmány 1266-ra teendő, mert 1265-tól 1268-ig félbeszakitás nélkül Buzád-Hahót nb. Csák Zalamegye főispánja._{1266-ra lásd Wenzel, VIII. k. 160. 1.}* Kemény fia Lörincz mint országbiró és Zalamegye főispánja biztosan csak 1262-től 1263-ig mutatható ki s így azt hisszük, hogy a fentebbi okmányt is ez időtájban állitotta ki. – A mi a Miklós bán fiai között felosztott birtokokat illeti, bizonyosra vehetjük, hogy «Neuprit», miután a vele együtt emlitett első birtokok kivétel nélkül Baranyamegyében feküdtek, csak olvasási hiba s hogy az 1293 és 1297 között előforduló Neugraddal_{Wenzel, VIII. k. 333. 1.}* vagyis Nógráddal azonos.
A Tárnoki-ágra vonatkozólag megemlitjük, hogy 1255-ben a bodrogmegyei Tárnok szomszédságában Balar fia Balar comes is birtokol,_{Hazai okmánytár, VIII. k. 63. 1.}* ki – mert ez ágban a Bolyár név szerepel, – minden valószinüség szerint a Haraszt nemzetség tagja volt.
Héder. Wolfer 1158 körül az országnagyok sorában szerepel,_{Knauz, I. k. 116. 1.}* miből teljes joggal következtethető, hogy azon Wolfh comes, ki II. Gyécsa király és Eberhard salzburgi érsek között magyar követség élén a békés viszonyt helyreállitotta, de 1161-ben már nem élt,_{Wenzel, VI. k. 103. 1.}* a mi Wolferünkkel (=Wolfgang) azonos. Szerző szerint Hencz (de nem Aenz!) comes 1196-ban szerepel; honnan veszi ez évszámot? Az idézett Wenzel, VI. k. 354. 1. csak azt mondja, hogy III. Béla Hencznek a kapornaki monostor kegyuraságát adományozta, a nélkül, hogy az oklevél keltét megállapitaná. Már fentebb kimutattuk, hogy Mihály, kit szerző 1212-ben szerepeltet, 1233-ban már nem él, hogy özvegye Buzád-Hahót nb. Mihálylyal második házasságra lépett és hogy Héder nb. Mihálynak három fia volt: Hencz, Lörincz és Virunt, kiket szerző nem ismer és Buzád-Hahót nb. Mihály fiainak vesz. Ezekről különben csak annyit tudunk, hogy Hencz és Virunt (ez megfelel talán a Wernhart névnek) 1237-ben még élnek és hogy unokafivérükkel II. Henrikkel, együtt a kapornaki monostor kegyurai voltak.
I. Miklósra megjegyzendő, hogy őt már 1279 márczius 1-én «Lékai»-nak nevezik._{Fejér, V/II. k. 597. 1. (helytelenül «Nicolaus banus et Leuka» «de» helyett).}* Hogy ennek fia II. Miklós 1332-ben tett végrendeletében nejét Katalinnak nevezte volna, nem áll; szerzőnek forrása (Fejér, VIII/III. k. 663. 1.) világosan mondja: «magistro Joanne majori filio meo et domina Consorte mea, nostra Catharina filia» etc., hozzá még az is járul, hogy szerző rögtön azután, hogy Miklós nevének Katalint veszi, előadja, hogy Miklós özvegye Erzsébet 1336-ban az osztrák herczegnek hűséget fogad. Az erről szóló okiratból minden kétséget kizáró módon kitünik, hogy II. Miklósnak első ismeretlen nevü nejétől János fia született és hogy a második, Erzsébet nevü nejétől született fiai László és Henrik 1332-ben még kiskoruak voltak. Ezen Erzsébet czimere arra enged következtetni, hogy ő is a Héder nemzetség sarja.
I. János vagyis Ivánnak Horneck krónikája szerint_{70.668-ik vers.}* Domonkos nevü veje volt, ki 1298-ban a Nassaui Adolf ellen menesztett magyar segélyhadban működött. – Iván fiáról Gergelyről pedig teljes határozottsággal állitjuk, hogy azon Gergelylyel azonos, ki 1291 október 9-ikén Zalamegye főispánja,_{Wenzel, XII. k. 510. 1.}* mert III. András nagyjai közül 1291 novemberében János mester fia Gergely is szerepel._{Knauz, II. k. 302. 1.}* – Ivánnak második fiáról, II. Jánosról szerző (155. old.) a következőt mondja:. «Úgy látszik tőle ered az osztrák Pernstain család. Ha az való stb.», forrásul pedig a Századok 1895. évf. 143-ik oldalát idézi. – Ha a nevezett forrás adatai őt arról meg nem győzték, hogy az osztrák Pernstein család tényleg e Jánostól ered, akkor miért nem czáfolja ezen állitást vagy miért nem indokolja azt, hogy ő ezen levezetést csak «úgy, látszik»-nak veszi? Részünkről fennebbi állitást még azzal pótoljuk, hogy II. János utódai, még mint osztrák főurak is czimerükben vörössel és fehérrel czölöpalakban négyszer osztott pajzst használtak,_{Jahrbuch der heraldischen Gesellschaft «Adler», V. k. 75. 1.}* a czölöp pedig a Héder nemzetség ősi czimeralakja.
III. Henrik leányának férjét csak «Turchus»-nak nevezi; pedig Bonzanoi Péter 1300 szeptember 18-ikán Morosini Mihály zárai comeshez intézett levelében világosan irja: «et filius vester Turchus accipit filiam Henrici Bani in uxorem»._{Wenzel, V. k. 261. 1.}* Hogy III. Henrik fiától III. Jánostól a szekcsői Herczeg –, II. Pétertől pedig a Tamássi család származna (146. old.), arról sejtelmünk sincs; mi éppen az ellenkezőt tudjuk.
A Hédervári ágból származó nő, ki Bór-Kalán nb. Pózsa özvegyeként 1255-ben szerepel, az illető forrás szerint Bozna nevü helységből bizonyos értéktárgyakat küldött mostoha fiának, Nánának;_{Wenzel, VII. k. 411. 1.}* e Bozna tehát minden valószinüség szerint a Héder nemzetség kezén volt, a mit különben csak azért emlitünk, hogy ezen eddig ismeretlen helységnek meghatározását megkiséreljük. Tekintettel arra, hogy a Hédervári ág Vasmegyében is birtokos volt, azt hisszük, hogy Bozna azon Varsány és Karakó vidékén fekvő «Bazna»-nak felel meg, melyről 1257-ben történik emlités._{Wenzel, II. k. 296. 1.}*
Az I. Jakab által 1278-ban szerzett Bokod Vasmegyében feküdt; ennek bizonyitékát abban találjuk, hogy Boldafölde, melyet fiának, Henriknek, kezén találunk, Bokod szomszédságában feküdt._{Fejér, VIII/III. k. 501. 1.}* Ugyanazon Jakabnak van egy névleg ismeretlen leánya is, ki 1278-ban még kiskoru._{Hazai okmánytár, VI. k. 234. l.}* Fia Henrik 1297-ben is szerepel; nevezett évben meghagyja a pápa az esztergomi érseknek, hogy több magyar urat a pannonhalmi apátság megkárositásától tartóztasson vissza; ezek között vannak Güssingi Henrik bán fiai és rokonuk Erricus._{Wenzel, X. k. 273. 1.}* – I. Lőrinczet illetőleg megjegyzendő, hogy 1262-ben Heydrugh fia Körmendi Lőrincz mint vasmegyei birtokos szerepel,_{Wenzel, VIII. k. 35. 1.}* a mi tekintettel arra, hogy Güssingi Iván körmendi birtokos, arra enged következtetni, hogy I. Lőrinczzel azonos. E Lőrincz fiát, Hédert, hiába keressük a nemzedékrendi táblán, pedig 1309 október 23-ikán jelen van, midőn nővére Margit, Darói Salamon özvegye, dezsedai birtokát elzálogositja;_{Anjoukori okmánytár, I. k. 183. 1.}* Margitról pedig azt is tudjuk, hogy 1298-ban már Darói Salamonnak a neje s hogy Anna nevü leánya akkor megy férjhez._{Wenzel, X. k. 324. 1.}* – Herrandról megjegyzendő, hogy 1279–80 előtt a vasmegyei (Német-Sáros-) Lak tulajdonosa._{Wenzel, XII. k. 674. 1.}* Herrand fiairól pedig még azt is tudjuk, hogy 1283-ban a vasmegyei Boroszd (állitólag a későbbi Bokros) szomszédjai._{Hazai okmánytár, VI. k. 298. 1.}* – III. Héder neje megkapja 1252-ben a Selv nevü földet,_{Hazai okmánytár, VI. k. 75. 1.}* melyben a pozsonymegyei Csallóközben Hédervár mellett még most is létező Zselyi-re ismerünk. III. Hédert 1265-ben is emlitik, midön a Győre nemzetség tagjai a Buzád-Hahót nb. Hahóttal perlekednek._{Wenzel, VIII. k. 130. 1.}* – IV. Hédernek Miklóson kivül még Jakab és János nevü fiai is voltak, kiknek elseje 1378-tól 1410-ig, másika 1378-tól 1395-ig ösmeretes. Jakab neje: Katalin; IV. Miklós neje: Debreczeni Pál leánya._{Fejér, X/IV. k. 138. 1.; Soproni okmánytár, I. k. 449., 477., 5I6., 632. l., II. k. 214. 1.; Turul 1891. évf. 77. 1.}* A család ezen ágát csak Miklós folytatta.
A Köcski-ágat szerző csakis II. Sándor czimerének alapján sorozza a Héder nemzetség tagjai közé, nemzedékrendi tábláján azonban nagy hibát követett el, a mennyiben szerinte II. Sándor ismeretlen nevü nővére bizonyos Dénes fia Mihálynak a neje (162.); ez nem áll. Forrása (A. VI. k. 468. 1.) másként adja elő a tényállást. Az igaz, hogy a 468-ik oldalon Köcski György az emlitett asszonyt, kinek Cecilia a neve «soror»jának nevezi, de ez nem elég; több helyen (466., 467., 472.) világosan az van mondva, hogy e nő atyjának a neve: Köcski Dénes fia Mihály, férje pedig: Hetyesomlói Mikócz fia Miklós fia Demeter; szó sincs tehát róla, hogy atyja a Héder nb. I. Sándor volna; az pedig, a kit szerző férjének nevez, nem más mint a nő atyja!
Hermann. Antal fia István a ki 1294-ben a «Liszkai» nevet használja ezen évben a zemplénmegyei Zsadány nevü birtok egy részének tulajdonosa._{Hazai okmánytár, VIII. k. 345. I.}* – I. Laczk a szerző szerint legelőször 1323-ban fordul elő, midőn Károly királyunk Frigyes német császárral és a többi ausztriai herczegekkel békét kötött. Ez nem felel meg a valóságnak, mert e békét nem 1323-ban, hanem 1328-ban kötötték. – Második neje még 1357 április 6-ikán is él._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 554 1.}* – I. István már 1342 október 28-ikán tárnokmester._{Soproni okmánytár, I. k. 171. 1.}* Birtokviszonyait illetőleg a következő felette érdekes (bár nem a magyarországi birtokait illető) adatot szerző müvében hiába keressük. Lajos király egyik 1353- ban kelt oklevelében el van mondva, hogy János cseh király valamikor Laczkfi István néhai tótországi bánnak Csehországban bizonyos birtokokat adományozott a melyeket János fia s utódja Károly Istvántól ujból elvett. Lajos király erre azzal válaszolt, hogy Wisko nevü cseh embertől, kinek ő valamikor a Nyitramegyében feküdt Földvár és Ültő nevü jószágokat adta, ezeket elvette és Kont Miklósnak adományozta. Most kijelenti, hogy a mennyiben Károly király Laczkfi István fiainak hajlandó lesz a cseh birtokokat visszaadni vagy őket pénzzel kártalanitani, ő is kész lesz a cseh Wiskót vagy a Laczk-fiakat hasonlóértékü jószágokkal vagy pénzzel kielégiteni._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 137. 1.}* – I. Andrásra meg kell jegyeznünk, hogy Lajos királynak a szerbek, «tatárok» és oroszok elleni hadjárataiban 1349 előtt részt vett._{Fejér, XI. k. 550., 551. 1.}* – Pálról azt mondja szerző, hogy «nagyon sajátságos, hogy egy 1373-iki, de különben is furcsa szerkezetü oklevél az élők sorában emliti.» Mi ebben semmi sajátságost nem találunk, mert még 1378 deczember 1-én mint Beregmegye főispánja a megyei közgyülésen elnököl_{Zichy okmánytár, IV. k. 83. 1.}* – Hogy II. Dénes 1360 deczember 28-ikán székely ispán és országbiró volt, nem állhat meg, mert 1360 márczius 11-től 1368-ig Ákos nb. Böbék István félbeszakitás nélkül országbiró, – II. Imre 1368-ban dalmát-horvát bán;_{Fejér, IX/IV. k. 118,} . 1.* hogy 1375-ben meghalt, bizonyitja Wenzel, XI. k. 428. 1. – II. István 1379 június 15-ikén Sopronmegye főispánja._{Soproni okmánytár, I. k. 452. 1.}* – Györgyről a Századok 1900. évf. 607. oldalán találunk érdekes adatot; első nyomára mi azonban már 1365 január 17-ikén akadunk._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 268. 1.}* – III. Imre egyidejüleg az előbbivel merül fel 1365-ben. – III. István 1376-ban Pozsonymegye főispánja._{Fejér, IX/V. k. 84. 1.}*
A Hermann nemzetséghez tartoznak még Mátyás fia László és Péter fia András, kik 1330-ban hunyadmegyei birtokosok._{A hunyadmegyei régészeti és történeti társulat évkönyve, XI. k. 172. 1.}*
Lambert országbiró – mondja szerző czimerének tanusága szerint a Hermann nemzetség tagja volt. Ezzel szemben arra hivatkozunk, hogy a Hermann nemzetséghez tartozó Laczkfiak czimerükben sárkányképet használtak, Lambert országbiró pecsétjén pedig madarat találunk.
Hontpázmán. A 195-ik old. olvassuk, hogy Bényi Amadénak I. Pongrácz a fivére. Ez azonban, bár a kettejük közötti közel rokonság el nem tagadható, mégsem oly bizonyos, mint szerző állitja. – Miután Pázmán fia Lambert 1287-ben az esztergami káptalantól Rajecen birtokot kap, több mint valószinű, hogy azon Olivér fia: Rajeci Kázmér, ki 1236-ban apkai (Apaj Pozsonymegyében) és itói (Tardoskedd mellett) birtokát a nyitrai káptalannak rajeci jószágával felcseréli,_{Knauz, I. k. 318. 1.}* szintén a Hontpázmán nemzetség ezen ágához tartozik. – Csalomjai Miklós fia Farkas; ki 1265-ben a hontmegyei Palajta mellett birtokos,_{Fejér, IV/III. k. 280. 1.}* kétség kivül szintén e nemzetség tagja. – Azon Amadé fia István pedig, ki Wenzel VIII. 272. szerint IV. Béla idejében (1254 és 1270 között) Nyitramegyében Vág-Ujhely, Vág-Szerdahely, Patvaróc és Lubó táján volt birtokos, nézetünk szerint a Hontpázmán nemzetség bényi ágából való.
A födémesi ághoz tartozó II. Jákó már 1251-ben szerepél, a mennyiben Sebestyén leányától, Erzsébettől azon szuhai birtokrészt, melyet annakelőtte neki hozományi illetéke fejében adott, most tőle 8 ezüst márkáért megveszi._{Fejér, IV/II. k. 122. 1.}* – 1260-ban meg van bizva a hontmegyei Kelenye feljárásával; az erről szóló oklevélből kitünik, hogy Mog fiai Chol és Miklós Kelenye melletti birtokosok._{Wenzel, XI. k. 483. 1.}* Alig csalódunk, ha e Mog alatt a velezdi Kövér család ősét, Móká-t ismerjük fel, kinek e szerint két fia volt.
A Forgách-ágban szereplő Milván és Tamásról azt hiszszük, hogy ezek I. András édes fivérei voltak; az erre vonatkozó okirat ide vágó pontja (Fejér, IV/II. k. 365. 1. és nem VI.) igy hangzik: «quam quidem Michel filius Miluan, et Jordan, filius Thomć filii, fratres eiusdem Andreae etc.» első látszatra már zavarosnak tünik fel, úgy a helyes szövegezés csak az lehet: «filii fratrum eiusdem Andreae». Tamás özvegye 1244-ben Berencsi Lörincz neje._{Fejér, IV/I. k. 358. 1.}* – A birtokviszonyok vázolásánál hézagokat találunk, melyeket a következőkben pótolunk: 1 . Azon meg nem határozott Yztevecz, melyet I. András 1263-ban szerzett, nem más mint az esztergammegyei Köbölkut mellett feküdt, most már nem létező Ösztövér, minek bizonyitéka abban lelhető, hogy II. Ivánka 1299-ben köbölkuti földesur és hogy 1347-ben Ivánka mesternek wztuerfalvai tisztviselője Köbölkuton garázdálkodott._{Anjoukori okmánytár, V. k. 103. 1.; Hazai okmánytár, VIII. 391. 1.}* 1292-ben az egri káptalan előtt Ivánka fia András fiai: Guymeri András és Miklós Barsmegyében fekvő Bese nevü ősi és Nyitramegyében fekvő Belád nevü vásárolt birtokukat a maróti kúnoknak cserébe adják, kiktől a barsmegyei Hizér, Buzech, Podbántelek, Sylk, Kolbász, Vezekény és Rohozsnica nevü birtokokat kapják._{Wenzel, XII. k. 534 1.}* Hogy az okmányban «Guymer» nem más mint «Gymes»-nek ferditése, világos. II. András azonban még 1292 augusztus 30-ikán a rohosnicai birtokrészt a garan-szentbenedeki apátságnak adományozta._{Knauz, II. k. 334. 1.}* II. Ivánkának – szerző szerint ismeretlen hollétü – borolchi birtokszerzésére meg kell jegyeznünk, hogy szerző ezt csak Fejérnek egy regestájából (VI/I. k. 157. l.) ismeri. Az erre vonatkozó okmány teljes szövegét azonban a Hazai okmánytár, VIII. k. 296. old. találjuk és biztosra veszszük, hogy Borolch nem más mint a Trencsénmegyében még most is létező Birócz. II. András és I. Miklós már 1291-ben szerepel, és akkor András Árvamegye főispánja._{Wenzel, XII. k. 516. 1.}* – A Szegi-ágra megjegyzendő, hogy Szegi Benedeknek még egy ismeretlen leánya is volt, ki 1274-ben mint Száty nb. Konstantin özvegye sógorától hitbéri illetményeit kikapja._{Kubinyi, Hontmegyei okmánytár; 15. 1.}* – 1326-ban találjuk, hogy Szegi Bökény fia Jakab és ennek fia János, hogy Bökény fia István özvegyét kielégitsék, többek között a nyitramegyei Szomolya mellett fekvő és Dedács-erdeje nevü földjüket Szegi Péter fia Jánosnak eladják._{Anjoukori okmánytár, II. k. 248. 1.}* Miután Mihály fia Dedalch 1267-ben a Hontpázmán nb. Szegi család sarja, bizonyosnak veendő, hogy az 1326-ban szereplő Szegiek az ő ivadékai. – Betyend bán-ra megjegyezzük, hogy 1257 előtt az esztergammegyei Muzslán 18 ekealját akart vásárolni, a dologból azonban semmi sem lett._{Knauz, I. k. 445. 1.}* Ugyanezen Betyend 1264 oktőber 24-én a veszprémmegyei Péty-en a királyné tárnokvölgyi népeinek birtokügyében biráskodik._{Zichy okmánytár, I. k. 18. 1. (kelet nélkül).}* – Unokájáról, Pogány Istvánról azt is tudjuk, hogy 1353 előtt a dobokamegyei Paptelke-t és Csornok-ot valamint a kolozsmegyei Balogjánostelek-et megszerezte._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 38. 1.}* – Hogy a Czibák-ághoz tartozó Mike a «Szakállas» melléknevet viselte, a mint ezt szerző Kár., I. k. 5. 1. és H. O., VI. k. 139. 1. hivatkozva állitja, nem áll; egyetlen egy forrás sem mondja. – A mi pedig az 1341. évi birtokosztást illeti, ki kell emelnünk, hogy az erről szóló okirat hátára későbbi kéz e szavakat irta: «Az Tholdiak keözt való divisio»._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 80. 1.}*
A Besztereczi ágra nézve itt csak azt akarjuk felemliteni, hogy szerzőnek azon állitásával (234. old.), hogy Tamás bánt és I. Kozma fiait nem tarthatjuk egy személyeknek a Szentgyörgyi ágon látható ugyanazon nevü tagokkal, egyet nem értünk. Ennek indokolása azonban oly terjedelmes, hogy azt csak külön értekezésben, más alkalommal közölhetjük; e helyen csak azt az egyet akarjuk kiemelni, hogy szerzőnek egyik érve: «ámde Szentgyörgyi ágbeli II. Kozma fiai 1295 előtt meghaltak» nem felel meg a valóságnak, mert Bazini II. Kozma fiai Pál és Kozma bizony még 1295 február 20-ikán a nagyszombati bolgárokkal egyezkednek._{Wenzel, XII. k. 571. 1.}*
A Petri alágról mondja, hogy Lörincz fiai 1280-ban Pócsot felosztották. Honnan tudja ezt oly biztosan? Forrása (H. O., VII. k. 389. 1., nem 384!) nincsen keltezve, állitását pedig nem indokolja.
Egyes tagok. a) Hont fia Gergelyről tudjuk, hogy beregmegyei Badaló-i birtokát 1280-ban a Semjén-nembelieknek cserébe adta; mi azonban a következők alapján még egyéb nyomait is találjuk:
Mindenek előtt kiemeljük, hogy Gutkeled nb. István szlavóniai bán 1254-ben Hont fia Gergelytől ennek Zemplénmegyében, a Tisza-Bodrogközön Helmecz mellett feküdt Gerebse, Bodoló és Géres nevü birtokait megvásárolta;_{Hazai okmánytár, VII. k. 44. 1.}* tekintettel arra, hogy az 1280-ban szereplő Hontpázmán nb. Hont fia Gergely szintén egy – bár Beregmegyében fekvő – Bodoló nevü helységnek ura, nem tévedünk, ha őt az 1254-ben emlitettel azonositjuk. De e Gergely 1254-ben előadja, hogy a nevezett zemplénmegyei birtokokat bizonyos rokonainak magvaszakadtán örökölte és e rokonok a következők: 1. Gacha fia Dániel, 2. Endre, az ő patruelisa 3. Gordomér fia Márton; ebből pedig következik, hogy a nevezettek nemzetségbeli rokonai és a Hontpázmán nemzetség tagjai. Az eddigiek alapján még tovább is mehetünk. 1214-ben a leleszi prépostság Boleszló váczi püspöktől egy a Zemplénmegyei Géres és Helmeczczel határos földet kap, a melyet azelőtt Hunt comestől vásárolt,_{Fejér, III/I. k. 157. 1.}* ebben tehát teljes bizonyossággal Gergely atyjára ismerünk rá. Teljesség okáért akarjuk ezeken kivül a kutatók figyelmét még a következőkre irányitani: 1. II. András 1213 után Hontpázmán nb. Tamásnak (a Szentgyörgyiek ősének) a szatmári várhoz tartozott fentősi erdőt adományozta, mely birtokba őt Felicián fia Ábrahám de villa Mathei iktatta be. 2. Ugyanazon király megerősiti fentebbi Tamás fiait 1231-ben a kékesi és fentősi erdő birtokában, mely alkalommal Albert fia Hont comes a király pristaldusa,_{Wenzel, XI. k. 231. 1.}* 3. Fejér III/I. k. 177 old. olvassuk II. Andrásnak egyik 1216. évi okiratában, hogy Tamás comest Hont testvére Abraham de Mathey vezette be a fentősi birtokba. A helyrajzi viszonyok és a keresztnevek (Hont, Feliczián, Albert, Ábrahám) alapján már most több mint valószinü, hogy az itt emlitett személyek szintén a Hontpázmán nemzetségnek az ország északkeleti részén székelt tagjai voltak. 4. A nagyváradi káptalan előtt 1303 június 27-ikén Felicián fia Mátéi Hont comes, mivel egyenes fiörököse nincs, birtokairól következőképen rendelkezik: a) Neje: Imre (Emöcz) leánya Erzsébet és két leánya a főörökösök. Öregebb leánya Amfolys_{Megfelel valószinüleg a görög Omphale névnek.}* Szilveszter fia Tamásnak; az ifjabbik Bung pedig Mikolai Pongrácz fia Imrének a felesége. Ezek kapják a következő ősi birtokait: a két Mátét, Eyeget (kétségkivül a biharmegyei Egyed), Gurhót és Kapost, továbbá a vétel utján szerzett Besenyőt. Máté falunak egy részét (melyben Mihály arkangyal tiszteletére van templom épitve) nővérének fiai: Miklós fiai Mihály és László kapják.
Ezen okiratot_{Hazai oklevéltár, 178., 179. 1.}* 1372-ben vejének Imrének következő utódai iratják át: 1. Imre fia Egyed fia László, 2. Imre fia János fia István, kik akkor mindketten a «Mátéi» nevet használják.
5. Károly király 1320 február 7-ikén felhivja a nagyváradi káptalant, hogy 1.Hont vejét Imrét, 2. «Besenyő» Albertet és fivérét Lászlót 3. Károlyi Andrást, 4. Reszegei Sándort, 5. Gutkeled nb. Pál bán fiait Bátori Bereck ügyében idézzék meg. A káptalannak erre márczius 20-ikán küldött válaszából kiderül, hogy Imre, Albert és László Máté nevü lakhelyükön tartózkodtak._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 19. 1.}* Miután Károly és Reszege Biharmegyében feküdtek és az ügy elintézésével a nagyváradi káptálan van megbizva, világos, hogy Máté is Biharmegyében feküdt. Igy tudjuk már most, hogy a fentebbi villa Mathey az 1320-ban Biharmegyében feküdt Mátéval azonos és hogy az 1320-ban emlitett személyek a XIII. században emlitetteknek utódai, a mi mellett első sorban a Hont és Albert keresztnév szól. Hont veje Imre pedig az 1303-ban szereplő Mikolai Pongrácz fia Imrével azonos.
b) Mártonnak még más ivadékai is voltak, kikről másutt lesz szó.
c) Garabus fia Jánosra megjegyezzük, hogy «Garabus» csak a Garáb = Gráb név latinizálása. Magát Jánost már Wenzel, XII. 454 old. keletnélküli okiratában találjuk, hol az van mondva, hogy többiek között Izsépi «Granch» fiai ellen valami pöre van. Vejének neve alighanem Thanalt, és nem Tamás, mint szerző mondja, mert eltekintve attól, hogy öt Fejér VIII. I., k. 151 Thanalchnak nevezi, más helyen azt olvassuk, hogy Nagy Lajos 1353 és 1356-ban Thanalt nevü urnőnek a kérésére – a ki Lasztóczi Péternek, a Pósa fiának volt nemes származásu özvegye – Halám község határvonalainak kitüzése czéljából határjárást rendelt el._{Adalékok Zemplén vármegye történetéhez 1899. évf. 185. 1.}* Ebből kitünik, hogy nem Tamás, hanem Tanaltról van szó és hogy Hontpázmán nb. János veje a zemplénmegyei Lasztóczi család tagja. Különben még kiemeljük, hogy mi e Garabus őseit és a tőle származott családokat is ismerjük, a miről azonban másutt fogunk bővebben irni.
Végezetül még fel kell emlitenünk, hogy szerző az ipolysági monostor alapitóját, Hontpázmán nb. Márton bánt e nemzetség kötelékébe nem vette fel, a nélkül hogy eljárását indokolná.
Dr. WERTNER MÓR.

CZIMERES KÖNYVEK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRÁBAN.

(Második közlemény, nyolcz ábrával)

II.
Podhradczky József városi czimerkönyvei.

A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára Podhradczky Józsefnek három kiadatlan kéziratát őrzi. A három mű ugyanazon tárgygyal foglalkozik: a szabad királyi városok czimereivel s czimeres és pecsétadományozó leveleivel. Tartalmuk részben kiegésziti egymást; némely oklevél, a mely az egyikből hiányzik, megtalálható a másikban.
Szabad királyi városaink czimerei (egy-kettő kivételével) Tagányi Károly munkájában, a Magyarország Czimertárá-ban láttak napvilágot. Ez a munka azonban befejezetlenül maradt s különben is inkább a városok ujabb, mint régi czimereire van figyelemmel; az armálisokat és a vörös pecsétviasz használatára jogositó kiváltságleveleket pedig teljesen mellőzi. Kimeritő gyüjteményünk e tárgyról még nincs s azért úgy hiszem, nem végeztem haszontalan munkát, ha Podhradczky műveit, a melyek az összes idevágó okleveleket magukban foglalják, bővebben megismertetem.
Podhradczky a legjobb forrásokból meritett, magukat az eredetieket használta. Részben saját kezüleg másolta az okleveleket, részben pedig az illető városok hites jegyzői által iratta le. Megbizhatóságához tehát semmi kétség sem fér. Teljesnek is mondható, a mennyiben a maga koráig mindent, a mi csak a levéltárakban fellelhető volt, összegyüjt.
A kéziratok közül egyik (2230. Fol. Lat.) két hatalmas ivrétü kötetből áll. Czime igy hangzik:
Collectio Diplomatum, quibus Privilegia ac jura omnium Liberarum Regiarumque civitatum ac Districtuum Inclyti Regni Hungarae, Partiumque Eidem adnexarum continentur. Ordine alphabetico facta per Josephum Podhraczky, Exc. Camerae Regiae Hungar. Aulic. Officialem ex Rationario. Accessere earundem Liberarum Regiarum Civitatum Sigilla delineata.
Ez a két kötet, a mint czime is elárulja, nem csak czimer- és pecséttani vonatkozásu, hanem más természetü okleveleket is tartalmaz; azonban az utóbbiakat, mint a melyek nem tartoznak tárgyunkra, leirásunknál mellőzni fogjuk. Az oklevelekhez minden városnál egy-két gyarló pecsétábra járul, a melyek a közlést nem érdemlik meg.
A másik kézirat vastag negyedrétü kötet (száma 188. Quart Lat.) s elejétől végig a szerző kézirása. Tulajdonkép kivonata az előbbeninek; az ott egész terjedelmükben adott oklevelek itt kivonatosan vannak közölve; a nem heraldikai érdeküek pedig teljesen mellőzve vannak. Azonban helyenként pótlások is találhatók; Podhradczky az előbbi gyüjtemény elkészülte után szerzett oklevél másolatokat ide igtatta be. Ez a kötet is el van látva tollal rajzolt pecsétábrákkal; az ábrák erősen nagyitva vannak és sokkal jobbak a másik kéziratban levőknél. A munka czime:
Notitia Sigillorum Hungariae Liberarum et Regiarum Urbium Originalibus potissimum Monumentis et Testimoniis, ac Iconibus e Prototypis delineatis illustrata, nec non Earundem Cerae Rubrae Usus Historico Diplomatice demonstratus per Josephum Podhradczky Hungarum Udvardino Comaromiensem, Exc. Camerae R. H. A. Officii Rationarii Ingrossistam.
Megemlitendő, hogy a kéziratot egy rövid és kevés érdekeset tartalmazó bevezetés nyitja meg, de liberarum ac regiarum Hungariae urbium sigillis; a melyben hét fejezeten át jórészt Prayból és a Cerographiából összeszedett adatokat találunk a pecsétek régiségéről; anyagáról, szinéről, a városi pecsétek fajairól, felirásairól, ábrázolásairól, s hasonlókról.
Nem lehetetlen, hogy a kézirat sajtó alá volt szánva; azonban nem sokkal elkészülte után Jankowich Miklós megvásárolta, a ki ezeket irta a tábla belsejére: Originale et autographum Mss. ab ipso Auctore 32 florenis Argenteis redemptum per N. J. 1825.
A harmadik kézirat (189. Quart Lat.) ezen czimet viseli: Sciagraphia Sigillorum Omnium Liberarum et Regiarum Civitatuum ac XVI. Oppidorum Scepusiensium Inclyti Regni Hungariae a Josepho Podhradczky. Vékony negyedrétü kötet; kiszinezett pecsétábrákat és városi czimereket tartalmaz rövid magyarázó szöveg kiséretében.
A három kéziratot egyenként ismertetni fölösleges lenne. A bennük foglalt heraldikai és szfragisztikai anyagot a városok nevei szerint betürendbe szedve közöljük, oly módon, hogy alapul a Collectio Diplomatum szolgál; a másik két kéziratot csak annyiban érintjük, a mennyiben olyat tartalmaznak, a mi ebből hiányzik.
Arad város első czimerét Lipót király adományozta 1702-ben. Podhradczky a czimerlevélnek csupán a czimerleirást tartalmazó részét közli Notitia Sigillorum czimü kéziratában. Hangzik pedig ez a következőképen:
«Scutum .... erectum, coloris coerulei, in quo propugnaculum e solidis lapidibus quadratis stratum, duabus fenestris ad jaculandum et vigilandum aptis provisum, ac tribus turriculis, media inter binas demissiores altiore ornatum esse, per medium vero muri pinnati porta suspensis de mure cataractis in urbem patere cernuntur; scutum contegit corona vulgaris aurea, huic autem insistis uniceps aquilla, alis expansis, armis protensis, rostroque aperto effigiata, ad dextram scuti oram conversa. Lemnisci seu laciniae scuti extremitates hinc rubri et candidi, inde flavi et coerulei ambiunt.»
Podhradczky megjegyzi, hogy véleménye szerint az egyfejü sas talán egy II. Ulászló király által a városnak adott czimerből veszi eredetét.
Arad várost Ferencz király egy 1826 január 2-dikán kelt rendeletével vette fel a sz. kir. városok sorába. Újabb czimerlevelét (bővités) 1834 április 12-ikén nyerte._{Liber Reg. LXVI. k., 126. 1.}*
Bakabánya czimerlevelét Podhradczky nem ismeri, e helyett két rendbeli pecsétjét mutatja be rajzban. Az első betüinek jellegénél fogva középkorinak látszik; mezején Sz. Miklós balra fordult püspöki öltözetü alakja látható, előtte egy sziklából követ törő bányász, mögötte szőlőtőke (vagy fa?). Körirata:

A második pecsét jóval újabb s hihetőleg ugyanazon oklevélben adományoztatott a városnak, a melylyel Bakabányát I. Lipót király 1686-ban szabad királyi várossá tette. Ezen kihasogatott szélü osztott paizsban, a felső mezőn Sz. Miklósnak az osztás vonalból kinövő alakja, az alsón pedig szikla látható, a melyből két egymással szemben térdelő bányász töri a követ. A pecsét körirata: * SIGILL * LIB. REG. MONT. CIVIT. BAKABANIENSIS * 1686.

A város, mint Podhradczky irja, 1560-ban I. Ferdinánd királytól vörös pecsétviasz használatára nyert engedelmet.
Bártfa város 1453-ból való érdekes czimerlevele régóta ismeretes._{Turul, X. évf. 125. és köv. lap.}* Podhradczky gyüjteményében két másolatát találjuk; az egyikhez, melyet az eredetiről 1829-ben ő maga készitett érdekes heraldikai jegyzetek járulnak.
Bazin 1647 június 14-ikén III. Ferdinándtól nyerte azon nagy kiváltságlevelét, a melylyel a szab. királyi városok sorába lépett. Ugyanebben megkapta a vörös pecsétviasz használati jogát s maig használt czimerét, a mely a csecsemőt tartó Szent-Annát, a város patronáját ábrázolja. Az oklevél ide vágó szavai ezek:
«... peculari privilegio dicto oppido nostro Bozin usum cerae rubrae in sigillando et quavis sigilli eorum impressione benigne concedimus et sigillum, effigiem Sanctae Annae in ulnis Infantem gestantis repraesentans in legitimo et continuo usu deinceps quoque sine ulla contradictione relinquimus .....»
Podhradczky az egész oklevél másolatát beigtatta gyüjteményébe.
Bélabánya czimerlevelét Podhradczky nem ismeri;_{Tagányi (Magyarország Czimertára 52. 1.) szerint a város Rudolf királytól 1572-ben kapta itt is leirt czimerét.}* e helyett bemutatja 1737 évszámmal ellátott pecsétjét. Ennek mezején a következő czimer látható: többszörösen kikanyargatott paizson talajra állitva keresztbe tett s szalaggal összekötött kapa és csákány, fölötte keresztbe tett két kalapácscsal, a melyeknek szárai közt egy-egy (összesen négy) gömböcske van; a paizs fölött takarós rostélysisak áll, koronáján nagy D betüvel. Körirat: SIGILLVM LIB. REG. MONT. CIVITATIS BELABANYENSIS. (a pecsétmezőn): 1737. Kétségtelen, hogy a czimer D betüje a város német nevére «Dilln» mutat.
II. József 1788 január 17-ikén kelt rendeletével Bélabányát Selmeczczel egyesitette. Az egyesülés után czimere is felvétetett Selmeczébe.

Beszterczebánya (Novisolium) czimere már középkori pecsétekről ismeretes: vörösben négy ezüst pólya; a város czimerlevele azonban elveszett. Podhradczky a város által czimertartókul használt sólymokról vagy sasokról azt következteti, hogy a czimer adományozója II. Ulászló király volt. E vélekedésnek alig ha van alapja; sokkal valószinübb, hogy e czimert (valójában az országét) Beszterczebánya más városok példájára jóval korábban vésette pecsétjére, a nélkül, hogy valaha hozzá királyi megerősitést szerzett volna.
1516-ban II. Lajos király a vörös viasz használatát engedélyezte a városnak; az erről szóló oklevél másolata Podhradczky nagyobb gyüjteményében található.
Breznóbánya kétszer részesült czimeradományban. Először 1627 július 11-ikén II. Ferdinánd királytól, a ki a városnak régi czimerét megbőviti és megerősiti. Az oklevél ide vágó szavai igy hangzanak:
«antiqua .... et usitata ... civitatis ... Bresno-Bania insignia, quibus ipsa inde ab antiquo usa est et in praesentiarum quoque utitur, sequenti modo duximus locupletanda et denuo danda et conferenda scutum nimirum militare erectum, linea a summa intermedia superiori scuti parte ad inferiorem perpendiculariter ducta, hinc in coeruleum, illinc vero in rubrum duos aequales campos divisum, in qua quidem dextra coerulea scuti area quatuor fluvii, nimirum principaliora Pannoniae flumina: Danubium utpote, Savum, Dravum et Tybiscum desigmantes decurrere et praeterlabi, in rubro autem sinistra scuti parte in terna serie sex alba lilia ordine locata effloruisse et excrevisse visuntur; scuto incumbit galea militaris craticulata, sive aperta, cui regium diadema, est appositum, ex quo vir militaris totus cataphractus, ac nigro mystace et barba conspicuus, capite quoque galea, cristis strutionum rubris ornata tecto, manuum sinistra lumbis injecta, dextra vero nudum gladium vibrare ac pubetenus eminere cernitur; a summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis, hinc flavis et caeruleis, illine autem candidis et rubris in scuti extremitates sese diffundentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus .... conspiciuntur.»
Másodszor 1650 február 12-ikén III. Ferdinándtól kapott a város czimert, ki is a régebbit újból a városnak adományozza. A czimerleirás a második oklevélben majdnem szóról-szóra azonos az előzővel.
Úgy ezeket az okleveleket, mint a vörös pecsétviasz használatáról szóló 1568-ban kelt kiváltságot Podhradczky nagyobb gyüjteménye Babits János breznóbányai jegyző 1822-ből való másolatában őrizte meg.
Buda város és részeinek pecséteit tartalmas értekezés keretében mutatja be szerzőnk. Ismerteti a régibb pecséteket a birtokában volt lenyomatok után ábrákban is és közli a város három czimerlevelének szövegét. Budának 1533-adiki, János királytól kapott czimerlevele, úgyszintén az, a melyet a város visszafoglalása és jogainak visszaszerzése után 1703 október 3-ikán I. Lipóttól nyert eléggé ismeretesek. A harmadik czimerlevél csak Budának egyik részét, az egykor külön községet képezett Buda-Felhévizet illeti, a melynek azt II. Ulászló király adta, ismeretlen évben. Az oklevél eredetije elveszett; szövegét Podhradczky Nyirkállai Tamásnak azóta szinte eltünt formuláskönyvéből másolta le.
Miután mindezen oklevelek ki vannak adva, bővebb ismertetésüket elhagyjuk._{Buda két czimerlevelére s pecsétjeire vonatkozólag lásd Toldy László munkáját: Budapest régibb és ujabb czimerei. Budapest, 1896. Budafelhéviz armálisa megjelent a Turul ez évi első füzetének 38–40. lapján.}*
Debreczen városnak czimerét már a XVI. század elejéről ismerjük; a czimer igen egyszerü s több hazai városéval közös: a husvéti bárány felemelt első jobb lábával a szokott zászlót tartva. Ennek használata hihetőleg nem alapult királyi adományon. Az egyszerü czimert Rudolf király bővitette meg 1600 márczius 16-ikán kelt nagy privilegialis levelével, a melyben a város régi kiváltságlevelei is meg vannak erősitve. Az oklevél a czimerről igy emlékezik meg:
«... quia ... cives ... oppidi Debreczen ab antiquo hucusque pro ipsius oppidi insigniis, scuto erecto coelestini coloris, in cuius fundo super viridem campum in formam trijugis collis exelevatum agnus paschalis albo incrispato vellere, et radiante sanctorum circulo in capite conspicuus, dispositis pedibus in dextrum scuti latus progredienti similis, tota corporis mole tribus insistens pedibus erectus stare et dextro anteriori pede, elevato et incurvato, tamquam super humeros baculum crucis aurei coloris cum dependente et expanso rubro vexillo, alba cruce insignito tenere et retroverso capite vexillum intueri visus est, usus fuisse benigne intelleximus, nos ex uberriori nostra gratia tali modo illa augere et ornare voluimus, nimirum, ut agnus ipse duobus apertis libris, super collem positis insistere debeat; supra scutum vero galea clatrata sive aperta, regia corona ornata emineat, atque in corona avis phoenix naturalis expansis alis et capite elevato rostroque aperto ac viridi laureo serto in pectore ornata, ex odoriferis lignis ignem sibr alis exitans, se ipsam comburere conspicitur; a summitate vero seu cono galeae laciniis seu lemnis cis, hinc rubri et albi, illine vero aurei et coelestini colorum in scuti oram defluentibus, illudque apprime adornantibus .... dedimus, ....»
Ugyanekkor megengedi az uralkodó, hogy a város vörös pecsétviaszt használjon, Rudolf kiváltságlevelét 1689 október 14-ikén I. Lipót átirta és megerősitette. Az átiró oklevél a czimert még külön is megerősit, újból leirva s lefestve azt úgy, a mint Rudolf király oklevelében volt. Lipót oklevelét 1829 junius 5-ikén maga Podhradczky másolta le a város levéltárában őrzött eredetiről. Lipót király öt évvel első adománylevele kelte után újból megörvendeztette Debreczent egy fényes kiváltsággal: 1693 április 11-ikén kelt levelével szabad királyi várossá tette. Az oklevél újabb czimerbővitést is foglal magában; az eddigi czimerhez zöldelő pálmafa s ragyogó nap járult s lett az új czimer:
scutum .... militare erectum, coelestini coloris, fundum illius trijugi viridi monticulo interoccupante e cuius meditulio procera palmae arbor naturali patularum frondium virore adumbrata, subter quam agnus paschalis albo incrispato vellere, et radiante sanctorum circulo, verticetenus conspicuus, gemenis apertis, ac in plana praetacti monticuli superficie collocatis libris insistere gradientique similis dextro anteriori pede paulisper elevato ac incurvato, baculum crucis aurei coloris cum dependente et expanso rubro vexillo, alba cruce insignito tenere, totaque corporis mole in dextram scuti oram conversa, capite nihilominus retorto, vexillum intueri visitur; scuto demum incumbentem galeam militarem clathratam sive apertam, regio diademate alitem phoenicem naturaliter effigiatum, expansis alis et capite elevato, rostroque adaperto, ac viridi laures serto pectoretenus praecinctum, ex lignis odoriferis, ad solis ab alto radiantis aestum, ignem sibi alis excitantem, ac crepitantibus flammis se ipsum exurentem proferente ornatam, a summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis hinc rubri et albi illinc autem aurei et coelestini coloris in scuti extremitates se se placide diffundentibus, scutumque ipsum decenter ac venuste exornantibus.»
Az oklevelet Podhradczky Zaffiry László királyi harminczados által 1751 július 14-ikén Debreczenben kiállitott s megpecsélelt másolatban őrizte meg._{Ezen oklevél a Királyi Könyvekben is meg van: XXII. köt., 263. lap. Ugyanott a LXVII. kötet 126. lapján található Debreczen 1841-diki czimerlevele.}*

Eperjes egyike azon csekély számu városainknak, a melyek középkori czimerlevéllel dicsekedhetnek. Az armális, a melyet 1453 január 4-ikén V. László királytól kapott Wagner Károly Diplomatarium Comitatus Sarosiensis cz. 1780-ban megjelent munkájában (243. lap) közöltetett, a honnan szerzőnk is beigtatta gyüjteményébe. Szövegéből kétségtelen, hogy csak egyszerü kiállitásu, festett czimerábra nélkül való patens levél, a milyen volt p. o. Kassa városának legelső, Nagy Lajostól kapott czimerlevele. Ugyancsak Wagnernél jelentek meg a város 1548 május 8. és 1558 augusztus 17-ikén I. Ferdinándtól nyert czimerbővitő levelei, valamint a vörös viaszpecsét használatát engedélyező kiváltságlevél, a melyet 1508-ban II. Ulászló király adott a városnak.

A czimerek kitünően festett ábráit Podhradczkynak az eperjesi tanács küldte meg. Itt közöljük a két Ferdinánd-félét hü hasonmásban, megjegyezvén, hogy az első (1548-diki) leirása az oklevélben igy hangzik:
«scutum cujus area .... a parte dextra in quinque ductus aequales, nimirum tres albos et duos intercedentes rubros divisa est transversum, quorum, qui summus est albus utrumque scuti latus complectens, tres rosas rubras similes nativis continet, alii vero quatuor medium tantum reliquae areae spatium versus dextram implent, quibus in altera alba restantis areac parte incognita est aquila nigra collo et capite leniter inflexo, ore hiante, lingua extra in sinistram prospectans, reliquo corpore a pectore in caudam, seu dimidiato apparente, ala extensa, pedem exerens, cujus ungvibus prehensum tenet herbae fragrantiae colliculum seu ramum distinctum fragis (unde civitati huic ..... Eperies Hungarorum .... lingua nomen est) quinque, maturis quidem et rubentibus tribus et aliis duobus immaturis.»
A második, megbővitett czimert az adománylevél igy irja le:
«Scutum .... erectum, in quatuor aequales partes divisium, cujus duae obliquae et sibi in contrarium oppositae partes coloris fulvi vetus .... insigne figuram, scilicet aquilae dimidiae, pede ramusculum fragorum .... tenentis; aliae vero duae coloris coerulci, sibi similiter invicem oppositae, quaelibet figuram leonis, anterioribus pedibus columnae regio diademate insignitae innitentis continet. Supra scutum apposita est galea cancellata cum corona regia, ex qua gryphus, qui alis expansis altero pede strictum ensem, cui infixa est corona, altero vero ramum rosarum tenere conspicitur, prominet ..... Ad utrumque suti latus defluunt a galea lemnisci, sive laciniae, hinc nigro et fulvo, illinc fulvo et caeruleo coloribus variegatae.»
Eszék azon oklevéllel nyerte czimerét, a melylyel I. Ferencz király a szabad királyi városok közé emelte, 1809 márczius 24-ikén. Az oklevelet Podhradczky a város levéltárában levő eredetiről vett másolatban közli;_{Meg van a Liber Regiusban LXII. kötet, 664. lap.}* mi belőle a czimer leirását veszszük ki:
«Scutum sigillare rotundum, sub coeruleum exhibens pontem e candido quadrato lapide ter arcuatum flumini decurrenti superaedificatum, de cuius medio assurgit turris quadrangula, tribus fenestris apertis situ *** instructa, ac totidem pinnis coronata. In apice habet aliud minus scutum aureum, hinc et inde volantibus angelis cyano vestitis, tubasque aversis, a scuto faciebus inflantibus stipatum, corona regni nostri Ungariae tectum, ac brachio humano rubra manica induto, evanginatumque frameam in vola stringente insignitum; latera denique pontis, et quidem partis eius posticae singula utrinque uniceps aquila aurea, obtutu ad centrum fixo, alis et cauda expansis, pedibus vero et armis protensis basi supremo pontis margini superstructae insistens exornare, ac circumferutiam ipsius sigilli sequens epigraphe: SIGILLUM LIBERAE REGIAEQVE CIVITATIS ESSEKIENSIS 1809. aureis litteris scripta circumdare conspicitur.

Esztergom régi, még a XIII századból való kettős pecsétjét olvasóink leirásból és képekből igen jól ismerik. Kevesen tudják azonban, hogy az érdekes kettős pecsétnyomónak, a melyet a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtára őriz, minő kalandos története van. Podhradczky eredeti okmányok alapján elbeszéli, hogy a pecsétnyomó még igen régi időkben elveszett s hogy, hogy nem, csak a XVIII. század elején került elő, még pedig Esztergomtól jó messze, Gyöngyös vidékén. A becses leletet az esztergomi tanács szerezte meg s bemutatta III. Károly királynak, a ki is annak tulajdonában a várost megerősitette s használatát megengedte. A tanács még ez évben mielőtt a pecsétnyomót használatba vette volna, a pannonhalmi konvent előtt ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy a visszaéléseket elkerülendő, mindazon okleveleket, a melyek ennek előtte ezen pecsét alatt keltek semmiseknek, érvényteleneknek nyilvánitja.
Használta-e ezek után Esztergom városa a szép kettős pecsétet oklevelei megerősitésére, nem ismeretes; hihetőleg azonban nem, mert a pecsétnyomót 1814. január havában mint csupán régészeti értékkel biró darabot oda ajándékozták a Magyar Nemzeti Múzeumnak.
A város czimerét még az ősi pecsétnyomó megszerzése előtt, 1708-ban megerősitette I. József király. Az oklevél február 18-án kelt s Podhradczkynál egész terjedelmében olvasható. Belőle itt csupán a czimer leirását közöljük, a mely igy hangzik:
«Scutum .... erectum, quatuor praecipuos .... regni .... Hungariae fluvios, vera et genuina eiusdem regni insignia denotantes in se continens, utrumque illius latus singulo propugnaculo e solidis et quadratis lapicibus firmam et constantem, ipsorum civium in regem et patriam fidem innuentibus, extracto, ac utroque sua speciale turri rubris tegulis tecta ambiente. Cuius quidem scuti summa pars alias ternas turres primis duabus nonnihil altiores, ac similiter rubris tegulis tectas, omnes omnino suo debito ordine dispositas, et fenestras patulas repellendo, ab ingresso inimico accomodas habentes sustinere, per medium autem earum porta in ipsam civitatem pendulis de eadem pro more cataractis aperta patere visuntur.»

A mint látható, e czimer a régi kettős pecsét két oldalának összetételéből keletkezett. Könnyebb érthetőség kedvéért közöljük hozzá a Podhradczkynál levő ábrát, a melyet szerzőnk pecsétlenyomatról rajzolt.
József kiváltságlevelét III. Károly 1725 február 20-ikán kelt levelében átirta és megerősitette. Ugyanebben foglaltatik az időközben feltalált régi pecsét használatát illető helybenhagyás is, a mely igy hangzik:
«in signum uberioris nostrae .... gratiae etiam reinventi antiqui dupplicis majorisque sigilli sui, ex uno latere in fundo coeruleo, super monte viridi, castrum antiqui operis turritum lapidibus cementicii operis, ductibus interstinctis, fenestris portisque obseratis, ac ad defensionem compositis, tegulisque lateritiis rubeis tectum, hac circumscripta inscriptione: SIGILLVM LATINORVM CIVITATIS STRIGONIENSIS ex altero vero latere infundo pariter caeruleo insigne vetus Hungariae in forma triangulari cum inscriptione: SECRETVM LATINORVM CIVITATIS STRIGONIENSIS, quemadmodum in principio presentium literarum nostrarum uberius videri esset, in se continentis usum eisdem benigne concessimus.»_{Mind a két oklevél be van vezetve a Liber Regiusba és pedig az előbbi a XXVII. köt. 379-ik, a második a XXXV. kötet 35-ik lapján.}*
Felső-Bányának egész sereg kiváltságlevelét közli Podhradczky; czimerlevelet azonban hiába keresünk köztük. E helyett mind a három kéziratban a városnak egy, valószinüleg nem középkori pecsétjét találjuk, a melyet a szerző a városi tanács által neki beküldött pecsétlenyomatról rajzolt le. A pecsétmezőn középen szikla áll, a melyet két oldalról egy-egy bányász csákányokkal kopácsol. A pecsét körirata: SIGIL(lum) LIB(erae)AC REGII OPP(idi) MON(tanae) FELSÖ-BÁNYA 1464._{Tagányi szerint. (Magyarország czimertára, 56. lap) «a város czimerét Corvin Mátyásnak köszönheti, mint az a pecsétjén előforduló 1464. évszámból következtethető. A város középkori pecsétje ki van adva a Turul VII. folyama 139. lapján.}*
Győr város legrégibb ismert czimerét Mária Terézia adta azzal az oklevelével, a melylyel Győrt szabad királyi várossá tette. Az adománylevél régibb czimerre hivatkozik; melyik uralkodótól nyerte ezt Győr városa nem ismeretes.
Az 1743 márczius 6-ikán kelt oklevélből_{Meg van a Liber Regiusban is: XXXIX. kötet, 394 lap.}* ide igtatjuk a czimerre vonatkozó részt:
«.... antiqua etiam, quibus hactenus usi sunt armorum insignia non solum clementer approbavimus et ratificavimus, verum etiam in hunc, qui seguitur modum auctas, imposterum etiam futuris ac perpetuis semper temporibus usuanda, ac usum quoque cerae rubrae in sigillando, et quavis sigilli eorundem impressione benigne concessimus: scutum videlicet militare erectum, palariter seu perpendiculariter bipartitum, ac priore quidem sui parte coerulcum representans sigillum vetus, videlicet fasciolam auream, imposita cruce eiusdem metalli, superinducto urbis patrono Sancto Stephano prothomartyre, more hactenus consveto; posteriore autem parte porro horizontaliter bipartitum, superiori parte coeruleum, exhibens, urbis portam, cui clathra ferrea, muro cuspidatim pinnato et turri pariter sed plane pinnata, utraque argentea; inferiore autem parte rubeum, exhibens tres fluvios, Danubium quippe, Arabonam et Rabczam, ibidem confluentes, suis respective differentibus coloribus variegatos.«_{A város utólsó, 1844. julius 4-ikén kelt czimerlevele a Liber Regiusban található: LXVII. köt., 473. lap.}*
Kaproncza, bár Lajos király már 1356-ban a szabad királyi városok közé emelte, egyetlen czimeradományozó levelet sem bir felmutatni. Podhradczkyt 1827-ben Rizman Ferencz, a város jegyzője értesitette, miszerint minden e czélra irányzott kutatása hiába való volt, a városnak semmiféle czimerlevelét nem tudta felfedezni. A czimert Podhradczky egy szemmel láthatólag a XVIII. század második felében készült pecsétnyomó lenyomata után közli; e szerint az: körives paizson várfal előtt álló, alúl kiszélesedő oromzatos kaputorony, két oldalán egy-egy liliom által kisérve.
Károlyváros czimerét II. József császár adományozta azon 1781 október 8-ikán kelt oklevelében, a melylyel a kis terjedelmü, de erős várú helységet szabad királyi várossá tette. Az oklevél Podhradczkynál Milchich Márkus károlyvárosi jegyző másolatában van meg; belőle közöljük a czimerleirást:
«Scutum videlicet sigillare (igy) in figura sphaeraica seu rotunda erectum, horisontaliter sectum ac superiore quidem parte planiter bipartitum; pars prima exhibet tesselas .... regni .... Croatiae .... argento et minio stratos; pars secunda refert in area cocco tincta binas ancoras argenteas decussim inscriptas; pars demum scuti inferior cyanea fulgentibus in regione cephalica hinc sole aureo plenam faciem humanam referente, illinc crescente luna argentea designat urbem et propugnaculum Carolostadiense, suis cum munimentis, aedibusque tum sacris, quam profanis alluentibus illud fluviis Collapi et Corana. In centro maioris huius scuti continentur aliud minus pectorale dictum, scutum aureum, de peculiari clementissimo annuto nostro initialibus augusti nominis nostri J. II. atris scriptum litteris Romanis conspicuum; scuto porro maiori incumbit corona vulgaris aurea, tellamonum vices obeuntibus duabus Syrenibus, quae caudis innexis, et hac quidem dextra, illa vero sinistra manuum crines aureos servantibus scutum respiciunt; circumferentia denique ipsius scuti exterior hac epigraphe seu superinscriptione: SIGILL. LIB. ET. REG. CIVITATIS CAROLOSTADIENSIS circumducta conspicitur.»_{Károlyváros kevéssel utóbb, 1799. márczius 1-jén czimerujitó tevelet kapott (Liber Regius LX. k., 64. 1.); errő1 azonban Podhradczky mit sem tud.}*
Kassa város czimerlevelei régóta ki vannak adva, igy ismertetésüktől eltekinthetünk. Podhradczkynál mind a négy meg van; az 1369-, 1423- és 1453-iki az eredetiekről vett másolatokban, az 1502-ben II. Ulászlótól kapott pedig Schwartner kiadása után. Mind a három kéziratban a czimerek ábrái is mellékelve vannak, legszebben a Sciagraphiában, a hol egy nagy lapon a három utóbbi czimer irónnal müvészien rajzolt képe található. E rajzokat aláirás szerint Bellaagh József tanár és épitész 1826-ban az eredetiekről készitette.
Kézsmárk I. Mátyás királytól 1463 január 17-ikén kapott czimerlevelét már Wagner Károly közölte (Analecta Scepusii, Pars I. 66. 1.). Podhradczky nem az eredetit, hanem ennek 1655 január 31-ikén kelt átiratát használta, a melylyet III. Ferdinánd király a czimert minden kibővités nélkül újból adományozza. Érdekes, hogy a megerősités, a szokástól eltérően, a czimert nem irja le, csak utal a Mátyás által adottra.
Kis-Marton 1648 október 26-ikán III. Ferdinánd királytól nyert szabad királyi városi diplomája czimermegerősitést és bővitést is tartalmaz. Az oklevélnek, a melyet Podhradczky számára Duzár János városi jegyző 1828-ban másolt le, a czimerre vonatkozó szavai a következők:
«..... peculiari privilegio dictae civitati nostrae Kis-Marton usum cerae rubeae in sigillando, et quavis sigilli eorum impressione clementer concedimus, insigniaque eidem antiqua, sub forma sequenti denno danda, confirmanda, et locupletanda duximus: scutum nimirum rubri coloris, in cujus inferiore parte turris, per eamque ampla porta cum craticulata pensili clausura patere, ipsi vero turri nigra aquilla expansis alis, rostroque sive ore patulo et lingua exerta effigiata, utriusque pedibus insistere, atque in pectore initialem litteram nominis nostri F. cum numero ternario III. gestare et ostentare visuntur.»
Kis-Szeben czimerlevele nem ismeretes. Podhradczky tárgyunkat illetőleg egyéb privilegialis levelek mellett csupán Ferdinánd királynak 1533-ban kelt azon kiváltságlevelét közli, a melylyel a város vörös pecsétviasz használatára nyert engedelmet. Legrégibb ismert pecsétje 1602-ből való; ezen – mint Podhradczky irja – angyal által tartott paizson Ker.-Szt.-János levágott s tálra helyezett feje látható. A körirat igy hangzik: SIGILLVM CIVITATIS CIBINIENSIS RENOVATVM A. 1602.
Komárom Mária Teréziától kapott szabad királyi városi jogokat s ezzel együtt czimermegerősitést. Az erről szóló oklevél 1745 márczius 16-án kelt s a czimer leirását a következőkben adja:
«In scuto rubeo, ad formam sigilli redacto extructum graminosae basi viridi castellum seu castrum argenteum, tribus constans turribus eiusdem metalli affabre tectis, pinnatis muris et fenestris apertis, ac porta clausis et pro validiore defensione adiecto crate ferreo spiculato divulsorio ac revulsorio; ad tectum mediae turris, quae maior et eminentior est, inscriptis utrinque duabus stellis aureis sexangulis, ipsam civitatem Comaromiensem intra confluentiam duorum, Danubii scilicet et Vagi fluminum positam repraesentant. Ipsam scuti peripheriam ambit inscriptio: SIGILLVM REGIAE LIBERAEQVE CIVITATIS COMAROMIENSIS.»_{Ezen czimerlevél a Liber Regiusban is feltalálható, XL. kötet, 63. lap; ugyanott a LXVI. kötet 734. lapján van a város 1838-iki czimermegerősitő oklevele.}*
Korpona város legrégibb ismert czimerleveléül II. Mátyás király 1609 deczember 12-ikén kelt azon nagy szabadságlevelét kell tekintenünk, a melylyel az uralkodó a város összes régi szabadalmait megerősiti. Mátyás ebben nem ad új czimert, csak a régit bőviti meg; a czimer leirása igy hangzik:
«scutum nimirum erectum, linea per medium transversum ducta divisum, in cuius superiori rubra scuti area supra trijugem viridis coloris collem sive monticalum, in medio scuti et iugo eminentiori albus agniculus tribus insistendo pedibus, ac in sinistrum scuti latus conversus erecte stare, dextro vero anteriori pede elevato vexillum album rubea cruce signatum et aurea cruci instar lanceae applicatum, ceu humeris incumbens tenere, subtus vero agnum in colle viridi calix aureus positus esse conspicitur. Haecque vetera existunt dictae civitatis nostrae Corpona insignia. In scuti vero inferiori, coelestini coloris parte, in fundo eius murus albus, ex quadrato lapide constructus esse, in cuius medio miles cataphractus armis indutus et caput galea, rubris et albis cristis ornata tectus, dextra manu elevata protensa frameam nudam vibrare, sinistra vero diadema aureum tenere, pubetenusque prominere cernitur. Scuto incumbit corona regia, quod bini angeli splendidissimi, alis expansis, stolisque bissinis, hiuc nivei, illine aurei colorum induti, quilibet una manu scutum ipsum complectere, altera vero irridem palmae ramum tenere conspiciuntur.»
Az oklevél szövegét Podhradczky két másolatban is besorozta gyüjteményébe. Meg van nála a városnak 1510-ben II. Ulászlótól nyert, s a vörös pecsétviasz használatát engedélyező oklevele is.
Körmöczbánya pecséteit egészen a XV. századig visszamenőleg ismerjük; czimerleveleiről azonban nincs tudomásunk. Podhradczkyt a városi előljáróság 1827 április 17-ikén kelt átiratával arról értesitette, hogy az armális az idők mostohasága miatt veszendőbe ment s a város levéltárában fel nem található. Meg van azonban – s a Collectio-ban a város jegyzője által hitelesitett másolatban olvasható – a vörös pecsétviaszt engedélyező okirat, melyet Körmöczbánya 1456-ban V. László királytól nyert.
Körös sz. k. város régi czimerét egy érdekes per révén ismerjük meg, a melynek a lefolyásáról szóló oklevél Lipót király 1660-iki hiteles átiratáról vett másolatban van meg Podhradczky gyüjteményében. A pert Régi- vagy Alsó-Körös városa 1616-ban a tárnoki törvényszék előtt inditotta Uj- vagy Felső-Körös tanács ellen, azzal vádolván a testvérvárost, hogy jog és igazság ellenére éppen olyan pecsétet vésetett Herrard János aranymüves által, a minővel Alsó-Körös szokta a maga okleveleit megpecsételni. Sőt – s ez a része a panasznak elárulja a panasztevők naivságát – még a pecsét zöld szinével s a függő pecsétek zsinórjának fekete voltával is utánozták Alsó-Köröst a szomszédok. Az alperesek a váddal szemben azt vitatták, hogy a két város czimere a régi időktől fogva ugyanaz s ők nemcsak újonnan vésetett, hanem régi pecsétjükön is azt a czimert használták, a melyet ellenfeleik kizárólag maguknak követelnek. Érvelésüket azonban nem tudták kellő bizonyitékokkal támogatni, a miért is Erdődy Tamás tárnokmester 1617 junius 15-ikén kelt itéletlevelével kimondotta, hogy mindkét város tartozik megmaradni régi pecsétjénél, a melynek jelvénye Alsó-Körös részéről két, Felső-Köröséről pedig egy kereszt; a pecsétviasz szine pedig mindkét városnál zöld legyen. Hihetőleg téves az itélet fogalmazása ott, a hol egy és két keresztről szól; e helyett egyes és kettős keresztnek kellene állani, legalább erre mutat a két város későbbi egyesitett czimere, a melynek főalakja egy hármas kereszt.
A két Köröst I. Lipót király 1661-ben egyesitette, Mária Terézia pedig 1752 április 24-ikén kelt okiratával új czimerrel ajándékozta meg, a melynek leirása – Podhradczkynak az eredetiről vett másolata után – igy hangzik:
«Scutum videlicet militare erectum, coelestini coloris, cruce patriarchali argentea triplici trabe, quarum media reliquas longitudine superat, distincta, per dupplex brachium humanum, hoc cataphractum, illud vero flava manica vestitum sustentata decoratum, lucente in regione cephalica hinc et hinc stella sexangula aurea; ipsum autem scutum tegit corona regia gemmis et unionibus pretiosa; circumferentia vero ipsius scuti exterior hac epigraphe seu superius-scriptione: SIGILLUM. LIBERAE. REGIAEQVE. CIVITATIS CRISIENSIS. UNITAE. 1752. circumducta conspicitur.»
Ugyanezen oklevéllel megengedi a királynő a vörös pecsétviasz használatát is._{Ezen oklevél a Liber Regius XLII. kötete 495. lapján olvasható.}*
Kőszeg is középkori czimerleveles városaink sorába tartozik, csakhogy a város nem magyar uralkodótól nyerte armálisát, hanem III. Frigyes római királytól. Az armális Bécsben, 1446 január 22-ikén kelt. Kicsinyitett hasonmása megjelent a Magyarország Vármegyéi és Városai czimü vállalatnak Vasmegyével foglalkozó kötetében; szövegét innen a Turul közölte a XVII. folyam 94. lapján.
A III. Frigyestől kapott czimert III. Ferdinánd erősitette meg 1648 november 6-ikán kelt kiváltságlevelében, a mely a kőszegiek jogainak és kiváltságainak általános megerősitését tartalmazza. Ez oklevélben a czimerre vonatkozó rész igy hangzik:
«.... peculiari privilegio dictae civitati nostrae Keőszegh usum cerae rubrae in sigillando et quavis sigilli eorum impressione clementer concedimus, et sigillum, unam turrim, in cuius summitate angelus expansis alis effigiatus slare visitur et utrinque duas portas apertas in earumque lateribus itidem duos utromque angelos superioribus similes representans, in legittimo et continuo usu deinceps quoque sine ulla contradictione relinquimus.»
Az oklevél Podhradczkynál 1752-ben kelt hiteles másolatban van meg._{Kőszeg 1841. november 25-ikén nyert ujabb bővitett czimerlevelet; ennek szövege a Liber Regiusban található; LXVII. kötet, 278. lap.}*
Libetbánya czimerlevele nem ismeretes. A városi tanács 1825 szeptember 1-én kelt átiratával értesitette Podhradczkyt, hogy ilyen tárgyu oklevelet levéltárukban nem találtak. Ellenben megtalálták Rudolfnak 1583 augusztus 9-ikén kelt azon kiváltságlevelét, a melylyel megengedi, hogy a város vörös pecsétviaszt használhasson.
A város czimere a XVI. században vésett pecsétnyomója szerint a következő: A pecsétmezőn Mária-Magdolna térdel, előtte a jó illatu olajjal telt korsó; jobbja felől lebegően csúcsives paizs, két keresztbe tett kalapácscsal, baljánál hasonló, de osztott paizson jobbról az Anjou-liliomok, balról hétszeres piros-fehér vágás.
Podhradczky gyanitása szerint e pecsét valamely Nagy Lajos korabeli czimeradomány emlékét őrzi.
Lőcse város régisége s korábbi tekintélye kezeskedik róla, hogy középkori királyaink számos adománylevéllel, köztük bizonyosan armálissal is megajándékozták. Hogy ma mégis az a legrégibb czimerlevele, a melyet 1550 augusztus 12-ikén I. Ferdinándtól kapott, annak oka abban keresendő, hogy az ezen év tavaszán a várost elpusztitó óriási tűzvész a levéltárat is elhamvasztotta.
I. Ferdinánd sietett a város privilegiumait megerősiteni, helyreállitván a város czimerét is. Oklevele Wagner Analectáinak I. részében a 92. és következő lapokon látott napvilágot; megjegyzendő, hogy ugyanezt Podhradczky az eredetiről vett másolatban, sokkal pontosabban és hibátlanabbul közli._{A czimert – miután a város pecsétnyomói a tűzvész alkalmával megolvadtak – 1551-ben vésette uj pecsétjére a város: Eodem anno hat Meister Hans Rühe ein Stadt Kind und Goldtschmidt zu Neüsohl zum ewigen Gedächtniss das grosse Pettschaft gemacht und der Stadt verehrt irja a szepesi krónika: (Wagner i. m. II. rész, 17. lap).}*
A város – olvassuk forrásunkban – a Ferdinánd által adott bővitett czimert nagy pecsétjén használja; középső pecsétjén a czimer sisak és foszladék nélkül, csupán koronával fedve látható, mig a kis pecséten a czimer fölött nincs korona, hanem a pajzsot nyakába vetett szalagon kiterjesztett szárnyu angyal tartja.
Modor város régi czimerét 1607 augusztus 13-ikán Rudolf király a szabad királyi városi privilegiumokat adományozó oklevelében erősitette meg, miután ugyan ő már előbb, 1577 november 20-ikán megengedte a városnak, hogy levelein vörös pecsétet használhasson. A czimer leirása itt következik:
«scutum .... erectum, linea a summo deorsum per medium ducta, hinc quidem in aureum, illinc vero in rubrum campos divisum; in cujus dextra scuti parte ex trijugi viridi monticulo oblique assurgente vitis viridis ad scuti summitatem cum dependibus illa ex illa trbius botris excrevosse; in sinistra vero rubri coloris scuti parte tres albae luminae instar fluviorum transversum ductae conspiciuntur.»_{Ezen oklevél a Liber Regiusba is be van vezetve: V. kötet, 826. lap.}*
Nagy-Bánya kiváltságleveleiből szerzőnk egész sorozatot gyüjtött egybe, hanem ezek közt tárgyunkra vonatkozó csak egy van, Rudolf királynak 1601 február 24-ikén kelt azon levele, a melylyel a városnak a vörös pecsétviasz használatát engedélyezi.
A hagyomány ugy tartja, hogy a város Mátyás királytól 1483-ban kapott czimert; azonban az erről szóló adománylevélnek semmi nyoma. Ha szabad a czimer alakjából következtetni, ugy hihetőbbnek tartjuk, hogy az önkényesen felvett jelvény, a melyet nem az uralkodó, hanem a szokás szentesitett; a pecsétnyomóra vésett 1483 pedig valamely fontosabb kiváltságlevél évszáma._{Nagy-Bánya pecsétjeinek leirását a Turul IV. évfolyama 97. lapján találjuk.}*
Nagy-Becskerek nem tartozik ugyan a szabad királyi városok közé, hanem azért kiváltságlevelét szerzőnk felvette gyüjteményébe, talán különleges volta miatt, miután németül van kiállitva.
Az oklevelet Mária Terézia adta ki 1769 június 6-ikán; benne Nagy-Becskerek faluból várossá tétetik. Magától értetődik, hogy az ujdonsült város czimert és pecsétet is kap, a melyet az oklevél. igy ir le:
«Wird der Markt-Gemeinde die Führung eines eigenen Siegels mit der Bildnisz Mari. Himmel Fahrt und mit der Umschrift: SIGILLUM LIBERI OPPIDI BETSKEREK, um solches Siegels zu ihrer Markts fertigung brauchen zu können, bewilligt.»
Nagyszombat város régi, a XIV. század óta használt czimere szerzőnk szerint Ker. Szent Jánosnak tálra tett feje. Podhradczky munkája összeállitásakor ismételten tudakozódott a városi tanácsnál, van e erről vagy más czimerről valami adománylevél a levéltárban: a válasz mindkét esetben tagadó volt: sem czimerlevél, sem a vörös viasz használatát (a melylyel pedig Nagy-Szombat régóta élt) engedélyező diploma nem volt a város levelei között található.
A czimer ábráját illetőleg Podhradczky megtévedt: hihetőleg a rendelkezésére állott rossz pecsétnyomatok vezették félre. Nagyszombat város régi pecsétjén ugyanis nem Ker. Szent-János, hanem az Üdvözitő feje látható, ezen körirattal:

Ábránk az érdekes pecsétet felényire kisebbitve mutatja be.
Pécs régi pecsétjén a hires bazilika képe volt látható. Mostani czimerét a város szabad királyi diplomájával Mária Teréziától nyerte 1780 január 21-ikén. E szerint az a következő:
«Scutum ... sigillare, coelestini coloris ex prasina assurgentes in cacumen tres montes petrosos, ab invicem sejunctos exhibens, medius, qui regiae hujus et liberae civitati ... adjacet, designat montem Metsek dictum, aurea corona vulgari coronatum, ad cuiusradicem per allusionem nominis, exhibetur eadem haec libera et regia civitas, muro circumdata, ad quatuor angulos totidem portis patentibus cuspidatis, turriculis rubeis tectis conspicua, ac quinta turri aurea basilica, cathedrali inter maedia aedificia, fenestris suis justo ordine locatis inducta, ornata; a latere dextro Monstureus appelatus, a sinistro alter mons Tettye cernitur, e cuius radice nominis eiusdem fluviolus per pratum viride profluit; e regione lateralis turriculae cuspidatae sinistrae fasciola aurea pontem indigitante ducta, in regione cephalica hinc stella sexangulata aurea, inde crescente luna argentea rutilantibus; super-imposito capite scutario, nobiliori metallo tincto, quod de peculiari clementia nostra initiales augustissimi imperatoris, filii nostri charissimi, ac nostri nominum litteras I. II. M. T. ostentat; totum scutum tegit corona vulgaris aurea, telamonum vices obeunt hinc quidem Fidelitas, thorace aurei, toga coerulei et sirmate a tergo volitante coccinei coloris induta, prostrato ad pedes cane albo subfuscus punctis variegato, ligamine rubro collum circumducto; inde Industria, veste oblonga candida, alia desuper breviore, minio tincta et sirmate sub viridi ad sinistrum humerum proiecto amicta, sinistra ligonem tenens, locato ad pedes alveari aureo, volutantibus superne quatuor numero apibus, obversa sibi facie scutum utrinque sustentantes.Ipsius sigilli exteriorem peripheriam haec epigraphe seu inscripto: SIGILLUM LIBERAE REGIAEQUE CIVITATIS QUINQUEECCLESIENSIS circumdare conspicitur.»_{Az oklevél a Királyi Könyvek LI. kötetében a 162. lapon van bevezetve.}*
Pest város 1703-tan kapta legelső czimerlevelét I. Lipóttól. Az október 23-ikán kelt s a város összes szabadalmait felujitó oklevél a város megerősitett czimerét igy irja le:
«Scutum ... erectum coelestini coloris, duabus cornucopiis, ex iisque diversis floribus eminentibus circumcinctum, in cuius meditullio turris rubris tegulis, sive lateribus tecta, ex quadratis lapidibus solido muro et propugnaculis constans, portaque in bifariam aperta et patente, cataractaque de more intra ipsius portae introitum suspensis et pendulis, locata esse cernuntur.»
Pozsega város régi czimerét 1765 szeptember 1-én Mária Terézia királynő szabad királyi városi előjogokat adományozó oklevelében erősitette meg. Az oklevél idevágó pontja itt következik:
«Cum autem ad quarumvis expeditionum facultatem et solennitatem authenticum sigillum praerequiratur, et in eo praefatae civitati caesareo-regium clementiam nostram commonstrare cupientes, sigillum, quo hactenus usa est civitas, scutum videlicet coeruleum, in quo substratis solidioribus coementicii operis ductztus anterstaiactas muras exhatettir castrum argenteum, tribus constans turribus pinnatis eiusdem metalli, fenestris apertis et porta castri acclusa: supra mediam turrim, quae major et eminentior est, volat aquilla nativi coloris, in sinistram scuti partem conversa, supra laterales porro demissiores turres (rutilante in capite scutario sole aureo) locatae visuntur, hinc sex cornuis aurea stella, inde vero crescens luna argentea: scuto incumbit corona vulgaris; ipsam demum scuti peripheriam ambit epigraphe: SIGILLUM · LIBERĆ REGIĆ · QUE · CIVITATIS · POSEGANĆ · ANNO · 1765 · clementer confirmantes, idem quoque in posterum ac perpetius semper temporibus usuandum, cum inscriptione ad modernum liberae regiaeque civitatis statum apte posita, concedimus.»_{Az oklevél másolata a Liber Regius XLI. kötete lapján található.}*
Podhradczky csupán kora nézeteinek ad kifejezést, midőn e czimer eredetét a rajta levő csillag és félhold miatt IV. László vagy III. András idejében keresi, mert e királyaink pecsétjein e két ábra is rajta van.
Pozsony város 1436-ban kapott Zsigmond királytól a régi czimert megerősitő armálist. Csak nem régen derült ki az a különös körülmény, hogy ezt az oklevelet két, egymástól csupán aprólékosságokban eltérő példányban állitották ki, melyek közül az egyik julius 8-ikán, a másik ugyanezen hó 9-ikén kelt._{Turul, XIX. évfolyam, 133. és köv. lap.}* Szerzőnk csak a korábbi példányt ismerte; ennek az eredetiről vett másolata kétszer is megvan nála. Közli továbbá a vörös pecsétviasz használatát engedélyező 1459 február 2-ikán kelt okiratot.
Rusztot I. Lipót király 1686 deczember 3-ikán emelte a szabad királyi városok közé s ugyanekkor czimerét ráhelyezett arany koronával bővitette meg. Az uj czimer leirása az oklevél szerint:
«Scutum ... militare erectum, ... regio diademate pretiosissimis lapidibus ornato redimitum, in duas aequales partes oblique distinctum, in cuius infima, seu fundo scuti locus fluctuans Ferteo nuncupatus, spatiose diffundi in ejusque extimo margine seu ripa parectu, naturali suo virore pervenuste adumbratum, in medio viridis itidem coloris ejusdem scuti partibus situari, e meditullioque hujus ternae typhae aquaticae enatae, nutantibusve similes, nodosis suis verticibus supremam coelestini coloris partem occupare visuntur, ab utroque vero praelibati regii diadematis limbo, laciniis aureis, in fundum scuti se-se placide diffundentibus, illudque circumambiendo decenter ac venuste exornantibus.»_{Az oklevél a Liber Regiusba is be van vezetve XVII. kötet, 148. lap.}*
Selmecz czimere pecséteken és festményeken már a XVI. század elején előfordul: zöld talajon álló ormós várfal, közepén felhuzott rostélyu kerek kapubástyával, a melyet két oldalról fölül egy-egy bányász-csákány, alul egy-egy kalapács kisér; a czimert körben két sárkány övezi. Valószinü, hogy e czimer használata mohácsi vész előtti királyi adományon alapszik; azonban az erről szóló oklevél eddigelé ismeretlen. Ellenben megvan s Podhradczkynál olvasható a vörös viasz használatáról szóló kiváltságlevél, a melyet 1496-ban II. Ulászló adott a városnak.
II. József császár 1788-ban Selmeczet Bélabányával egyesitette, ez alkalommal egybeolvasztván a két város czimerét is. Az uj czimer leirását Podhradczky az oklevélből kivonva közli:
«In fundo scuti coerulei solide stratum murum sex ad vigilandum aptatis fenestris instructum, e cujus medio alta turris rotunda, inscriptis hinc ligone, illinc autem malleo nobiliore metallo tinctis, cum porta patente assurgere, in apice vero eadem turris pinnata nonnihil arctior duas fenestras apertas habere et moenium latera ... lacertae pedibus sustentare; in capite demum scutario Fejér-, seu Béla-Banenysium digmata, scutum nempe erectum militare coelestini coloris, duos malleos aureos decussatim positos respondentibus e quatuor angulis totidem globulis aureis insertos, ad satus demum scuti hinc et inde uncos ejusdem metalli prominente habens, posita esse conspiciuntur; exteriorem denique sigilli circumferentiam haec inscriptio SIGILLVM · L · R · M · CIVITATIS · SCHEMNITZ · ET · BÉLA BÁNYA · UNITAE · 1788 · ambit.»
Sopron város levéltárában máig megvan s Podhradczkynál pontos másolatban olvasható az a nevezetes oklevél, a melylyel Károly Róbert király megengedi a városnak, hogy elveszett pecsétje helyett ujat vésessen. Az 1340 április 21-ikén kelt oklevelet azonban nem számithatjuk czimerleveleink közé, mert benne a pecsét ábrájáról nem történik emlités. Az ezen alkalommal vésett pecsétnyomó a város egyik legérdekesebb ereklyéje. Bronzból van, alakja csucsives pajzsot utánoz, hátlapján fogóval van ellátva, előlapján kettős ponkörbe foglalt feliratot s ezen belül három tornyos, öt ablakkal ellátott várfalat mutat; a pecsétnyomó két felső sarkában egy-egy szent dicskörös feje, az alsóban lombos ág látható; a körirat igy hangzik:

_{A pecsétnek az eredetinél valamivel nagyobbra rajzolt ábráját a Turul III. évfolyama a 135. lapon 1381-iki lenyomat után közli.}*

Ezen egyszerü czimerrel a város egész a XVII. század elejéig élt. 1622-ben, a mikor a Bethlen Gábortól visszaszerzett koronával II. Ferdinánd király nejét, Gonzaga Eleonorát Sopronban megkoronáztatta, a város uj, bővitett czimert nyert, a melybe a nagy esemény emlékére sisakdiszül a császári kétfejü sast is felvették. Az uj czimert a fényes czimerlevél igy irja le:
«Scutum nimirum rubri coloris, cuius inferiorem partem murus candidus, ex quadratis lapidibus con structus et tribus turribus (inter media eminentiori) conspicuus occupare, perque murum a scuti fundo ampla porta cum craticulata pendili clausura patere visitur; in utriusque autem superioribus scuti lateribus singulis aureis stellis, supra binas depressiores turres rutilantibus; scuto incumbit galea militaris clathrata sive aperta, cui regium diadema est appositum, a cuius fimbriis, seu marginibus integra biceps nigra aquilla expansis, alis, rostris seu oribus patulis et linguis exertis effigiata, utrisqua pedibus linguistere et supra bicipitia diadema imperiale gestare, atque in pectore initiales litteras nostri et praefatae serenissimae augustae nostrae nominum, F. nimirum et E. gestare et ostentare conspicitur. Quod equidem non tantum specialis nostrae gratiae evidens argumentum esse debet, sed et arcana significatione virtus ac fides integra praefatae civitatis nostrae Soproniensis tot modis nobis declarata, ac ad posterorum velut incitamentum derivanda elucescit tanto clarius, quanto imperialis volucris majestas majorem et imperii, et gloriae complectitur amplitudinem, singutaris specialis nostrae gratiae evidens argumentum. A summitate autem sive cono galeae laciniis seu lemniscis, hinc flavis seu aureis et nigris, illinc vero argenteis sive candidis et rubris in scuti extremitates se se diffundentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus .... conspiciuntur.»
Sopron város ugyanezen kétfejü sasos czimert 1840 deczember 10-ikén magyar pecsétkörirattal ellátva magyar nyelvü oklevélben kapta._{A Liber Regiusban az előbbi oklevél a VII. kötet 238., ez pedig a LXVI. kötet 999. lapján található.}*
Szabadka (Maria-Theresiopolis) még a XVIII. század elején kis határőr-helység volt. Czimere – mint Podhradczky irja – ezidőben: kivont szablyát tartó oroszlán. A folyvást nagyobbodó falut Mária Terézia királynő 1743 május 7-ikén kelt diplomájával kamarai város rangjára emelte és ugyanekkor a régi czimerét is megbővitette. Az uj czimer leirása igy hangzik:
«.... civibus et incolis ... pro insigni et sigillo scutum sphaeraicum sive rotundum, horisontaliter sectum, ac superiore sui parte coeruleum, exhibens Sanctam Theresiam, pro patrona assumptam, quasi a Spiritu Sancto ibidem apparente inspiratam crucifixum in tabula, coccineo strata panno et libro retro apposito alloquentem; inferiore autem parte rubeum, leonem continens nativi coloris, cauda super tergum pojecta et districta minitantem framea, ad dextram scuti partem conversum, cum hac inscriptione circumferenciali: SIGILLVM PRIVILEGIATI OPPI REGIO CAMERALIS SZENT MARIA .... concedimus et annuimus.»_{Az oklevél, valamint az ismertetendő 1779-iki, továbbá a Podhradczkynál hiányzó 1811- és 1845-iki czimerlevelek a Liber Regiusban megvannak.}*
Kevéssel utóbb, 1779 január 22-ikén a királynő ujabb kiváltságlevelet adott Szabadkának, a melylyel azt a szabad királyi városok közé sorozza, nevét örök emlékezetül Maria Theresiopolisra változtatja, czimerét pedig megbőviti. Az uj czimert az oklevél igy irja le:
«.... Insignia non modo benigne confirmavimus, verum etiam certa in parte adauximus et illustravimus et in hunc, uti sequitur, formam, futuris et perpetuis temporibus usuanda, ac usum quoque cerae rubrae in sigillando benigne concessimus: scutum videlicet in figura sphaerica seu rotunda, horisontaliter sectum, superiore sui parte coeruleum, Beatissimam Virginem Mariam continens, tunica coccinea, velamine aut syrmate ornata amictam, cum JESULO veste carente, qui divam Theresiam, praerepetitate hujus regiae et liberae civitatis nostrae Maria-Theresiopolis patronam electam e sinistra scuti varte dextrorsum respicientem, amictu sanctimonialium instituti religiosorum Carmelitarum indutam, cingulo aureo (sanctitatis tessera) caput redimitam et sinistra pectori admota, dextram versus Deiparam Virginem, huiusque filium divinum extendentem, expansis brachiis quasi amplexurus visitur, e nubibus coelestibus apparentem; inferior scuti pars ostentat leonem aureum, cauda bifurcata super tergum projecta et districta minitantem framea dextrorsum conversum eidem; huic scuto incumbit corona vulgaris; circumferentia vero ipsius scuti exterior hac epigraphe ac superinscriptione: SIGILLUM · LIBERĆ ET REGIĆ CIVITATIS MARIA THERESIOPOLIS circumdata conspicitur.»
Szakolcza város czimere az országéból van véve: vörösben, zöld hármas halomba szurt ezüst kettős kereszt. A város czimerlevelét Podhradczky nem ismeri, miután a legkorábbi csak 1844 október 10-ikén kelt._{Liber Regius LXVII. kötet, 482. lap.}* E helyett, több más, tárgyunkra nem tartozó kiváltságlevél között bemutatja a vörös pecsétviasz használatát biztositó, 1524-ben II. Lajos király által adott kiváltságlevelet, a mely a város levéltárában ma is megvan.
Szatmár-Németi egészen a XVIII. századig két külön községet alkotott, a melyek egymástól eltérő czimert viseltek. Németi pecsétjét már az Árpád-korból ismerjük, rajta három tornyu templom látható; Szatmárét 1530-ban János király adta. Az 1530-iki czimerlevél egyszerü patens, hátára nyomott királyi pecséttel, a mely hihetőleg soha sem iratott át privilegiális alakba._{Eredetije Szatmár-Németi város gazdag levéltárában van.}* Benne a czimer adományozása a szokott terjengős formulák mellőzésével történik:
«.... accepta supplicationa ... civium et inhabitatorum ... civitatis ... pro utilitate et augmento dictae civitatis nostrae Zathmariensis animo deliberato et ex certa nostra scientia praelatorum etiam et baronum ... ad id consilio accedente, sigillum, cum sculptura unius rosae ad id sigillum apta in argento parandum et fabricandum ... duximus annuendum et concedendum.»
E czimerrel, illetve pecséttel Szatmár nem sokáig élt. A midőn I. Lipót 1662 szeptember 6-ikán kelt levelében, a melyben megengedi a vörös viasz használatát, a régi czimert megerősiti, azt merőben eltérően irja le. Az oklevél szavai ezek:
«.... universorum civium, populorumque et inhabitatorum dictae civitatis Szathmariensis ... usum cerae rubrae ..., in sigillando, et quavis sigilli eorum antiqui, nempe murum e quadratis lapidibus structum, ac in medio ejusdem fortissimam turrim erectam, superne regio quasi diademate et ab utroque muri latere, huic quidem novella quercu, illinc autem quaternis rosis purpureis, in summitatem eiusdem turris assurgentibus ornatam repraesentantis impressione clementer concessimus ...»_{Liber Regius X. kötet, 905. lap.}*
A két szomszéd várost III. Károly egyesitette 1721 január 2-ikán kelt oklevelével. Az oklevél az uj városnak a szabad királyi jelleget megadta s egyuttal a következő czimert adományozta:
«Scutum ... militare rotundum, coelestini coloris, fundum illius viridi monticulo interoccupante, e cuius meditullio fortissima turris ab utrinque muro e quadratis lapidibus extructo circumdata, superne duabus aliis turriculis ornata in altum assurgere et in apice regio quasi diademate insignita esse, ac in porta eiusdem integer fulvus leo naturaliter effigiatus, cauda bifurcata ad tergum elevata, ore hiante, linguaque rubicunda exerta sedere, et ad dextram scuti partem conversus esse, sub utroque autem muri latere ... duae virentis palmae, iuxta praenotatam turrim positae, ad summitatem ejusdem eminere, ac in extremitatibus muri duo viri militares cataphractura induti cashidibusque tecti, mutuo obtutu ad se invicem conversi, manuum, dextris quidem nudas frameas tenere, sinistris vero latera sua prehendere et vigiles stare, tandem vero supratactus fluvius (t. i. a Szamos) murum undiquaque cingere et circumambire cernuntur.»_{Libeg Regius XXXIII. kötet, 111. lap.}*
Szeged első czimeradományát III. Károlynak 1719 május 21-ikén kelt nagy kiváltságlevelében kapta, a melylyel az uralkodó a városnak már négy évvel előbb elnyert szabad királyi városi kiváltságait véglegesen megerősitette. Ismeretes, hogy a város ugy a kiváltságokhoz, mint ezen czimeréhez nem igaz uton jutott. Egy állitólag a Tiszában, halászok által talált töredezett pecsétnyomó, a melyen a város maig használt czimere és a következő felirás: SIGILLUM · REGIĆ · CIVITATIS · SZEGEDIENSIS · A· 1200 · volt kivésve, szolgált a város kérésének alapul, a mikor 1704-ben az uralkodótól a szabad királyi városi jogokat s az uj czimert kérte. Az 1200-as évszámmal ellátott pecsétnyomó a legügyetlenebb hamisitvány, hanem azért a kir. kanczellária elfogadta s alapján a kérelem teljesitését javasolta. A szegediek elérték czéljukat, városuk a kiváltságosak közé jutott, az uj czimer pedig a régi középkori sasos czimer helyére lépett.
A pecsétnyomó meséjét szerzőnk is elhitte, azonban benne a czimer szokatlan formája gyanut keltett. A czimer – szerinte – árpádházi királyainktól nem származhatik, mert azoknak czimereiben a szegedi czimer sasát és bárányát hiába keressük. Ellenben valószinü, hogy a fél sast – ugy, mint Kassának – Szegednek is II. Ulászló ajándékozta, saját királyi czimeréből. Ennek megfelelően az évszám nem 1200, hanem 1500, a melyben csak a középkori vésnök ügyetlensége folytán hibásan alakitott ötös vezette félre az utódokat.
A Károly király által 1704-ben adományozott armális bővebb ismertetését, bár azt a Podhradczky-gyűjtemény közel egykoru másolatban őrzi, fölöslegesnek véljük, miután az, Szeged összes régibb pecsétjeivel együtt már a Turul II. évf. 172. és VII. évf. 186-ik lapján be volt mutatva.
Székesfehérvár. A város a legkorábbi czimeradományt I. Lipóttól nyerte. Ez Lipótnak 1703 október a 3-ikán kelt, a város régi kiváltságait megujitó s a város régi czimerét is megerősitő szabadalomlevelében van. A czimer leirása igy hangzik:
«Scutum ... militare erectum coelestini coloris, aurea corona in signum multorum in eadem civitate Alba-Regalensi coronatorum divorum Hungariae Regum redimitum, fundum illius viridi campo interoccupante, super quo porta ex quadrato lapide aedificata pendulis de eadem ferreis cataractis et una altiore turri inter binas demissiores eminente adumbrata patulaque sui aperta esse conspicitur; laciniis seu lemniscis, hinc flavis et caeruleis, illinc vero candidis et rubris in eiusdem scuti extremitates se se placide diffundentibus, seu utrumque latus ambientibus, illudque ipsum, decenter ac venuste exornantibus.»
Podhradczky az egész oklevél szövegét adja, a város levéltárában levő eredetiről másolva. Megvan a hiteles másolat a Liber Regiusban is, XXVII. köt. 7. lap._{1845 márczius 6-ikán Székesfejérvár új czimermegerősítő oklevelet nyert, a melynek szövege szintén megvan a Liber Regiusban LXVII. kötet, 545. lap.}*
Szent-Györgynek Podhradczkynál található egészen 1209-ig visszamenő kiváltságlevelei közül csupán a szabad királyi városi diploma érdekel bennünket, miután ebben III. Ferdinánd király a város régi czimerét is megerősiti. Az 1647 június 14-ikén kelt oklevél a czimerről igy emlékezik meg:
«Peculari privilegio dicto oppido nostro Sancti Georgii usum cerae rubrae in sigillando et quavis sigilli eorum impressione benigne concedimus; et sigillum effigiem Sancti Georgii militis et martyris, equo insidentis et obvium sibi draconem hasta transfigentis repraesentans, in legitimo et continuo usu deinceps quoque sine ulla contradictione relinquimus; quo imposterum futuris ac perpetuis semper temporibus ipsi cives ac eorum posteri universi nomine dicti oppidi Sancti Georgii uti valeant.»_{Az oklevél a Liber Regius X. kötete 54. lapján található; ugyanott a LXVII. kötet 561. lapján van a város 1845 márczius 27-ikén kelt magyar armálisa.}*
Temesvárnak csak azon bővitett czimerét ismeri Podhradczky, a melyet annak 1781 deczember 21-ikén József császár adományozott a szabad királyi városi kiváltságokról szóló oklevelében. E czimer egyike a legtarkábbaknak hazánkban; leirása igy hangzik:
«Scutum sigillare figurae sphericae erectum, horisontaliter sectum et superiore sui parte palariter bipartitum; pars prima exhibet in campo superioribus saeculis sanguine innumerorum heroum inundato, quatuor sinosas fascias argenteas, horisontaliter aequali ab se intervallo distantes et praecipuos quatuor memorati regni nostri Hungariae, cui insigni pientissimae memoriae matris nostrae augustae Maria Theresiae gratia regio Temesiensis cum hac civitate reincorporata est, fluvios designantes; pars altera in scuto aureo ostentat turrim coementicii operis solo viridi insistentem, ductibus interstinctis ac dupplici pinnarum serie conspicuam, porta patula, intra quum nigra rota media sui pate videtur, rotundis duabus fenestris et cuspidato tecto rubeo, pone quod hinc et inde vexillum coccinneum, superinducta cruce argentea ornatum, pendulumque et expansum visitur, instructam, alluense ipsam canali Bega dicto, ex quo di singulari ac prorsus materna providentia immortalis memoriae genitricis nostrae, aqua in turris hujus summitatem peculiari artificio propellitur, ac inde per siphones defluens, subter terram in interiorem urbem perenni cursu fertur ac fontibus recepta, incolis aquae potabilis beneficium abunde subministrat; pars demum scuti inferior cyanea, fulgentibus in regione cephalica hinc sole aureo, plenam humanam faciem referente et urbi imminente, illinc luna decrescente argentea, admodum obnubilata (symbolum videlicet depulsae armis Christianis lunae Ottomanicae) refert urbem et propugnaculum ad omnem defensionem compositum, suis cum munimentis, aedibusque tum sacris, tum profanis, praeterfluente a dextro latere canali Bega, e fluvio Temessio derivato. Centro scuti huius insitum est aliud minus, pectorale dictum scutum aureum, continens de peculiari clementia nostra caesareo regia bicipitem aquillam nigram imperialem coronatam, falculis pedum hinc sceptrum aureum cum ense argenteo, illinc pomum aureum cum cruce fastigiatum tenentem, inscriptis pectori initialibus augusti mominis nostri J. II. litteris Romanis, metallo nobiliore tinctis, ad allusionem nempe ter felicis illius temporis momenti, quo regio haec Temessiensis cum urbe et arce Temes-Variensi, depulso summa vi Christiani nominis hoste, armis caesareo-regiis singulari divini numinis benignitate prosperrimo cum successu revindicari potuit. Scuto toti incumbit corona vulgaris aurea; telamonum vices obeuntibus binis equis albis, linguis exertis, arrectis auribus, volantibus jubis et erectis caudis anterioribus pedibus et capitibus a scuto aversis, scutum illud sustentantibus, posteriorum vero pedum ultro eidem insistentibus. Circumferentia denique ipsius scuti exterior hac epigraphe seu superinscriptione SIGILL · LIBERAE · ET · REGIAE · CIVITATIS · TEMESVARIEN: litteris majusculis furvis circumdata conspicitur.»_{Liber Regius, LII. kötet, 111. lap}*
Az itt leirt czimereken kivül a Sciagraphiában még két régibb temesvári pecsét képét találjuk. Az elsőn kéttornyu kapubástya, előtte folyó vizzel és ez előtt föld mezővel látható; a vizen át a kapuhoz hid vezet. Körirata SIGILLVM · REGIAE · CIVITA · TEMESVARIENSIS · Ez tehát Temesvár czimere a József-féle oklevelet megelőzött időből. A másik pecséten sárkányt ölő Szent-György alakja van, ezen körirattal: SIGILLUM · MAGISTRATUS · RASCIANICI · TEMESVARIEN A pecsétmezőn alul az évszám: * 1719 *

Trencsén czimerlevele nem, ellenben czimere ősi idők óta ismeretes: kékben hátra tekintő s fehér keresztes piros zászlót tartó fehér husvéti bárány, a melynek feje fölött a szájából kikanyarodó szalagra erösitett arany csillag látható.
Podhradczky a czimert négy képen mutatja be, a melyek a város birtokában levő pecsétnyomók lenyomatait ábrázolják. A pecsétnyomók közül a két régebbi gót felirásu ezüstből, a két ujabb érczből való. E rossz ábrák helyett itt a legrégibb trencséni pecsétnek eredeti lenyomatról vett képét közöljük.
Uj-Bánya (Regiomontum, Königsberg) czimerlevelét nem ismerjük. Okiratai közt tárgyunkra vonatkozó csak egy van, a vörös pecsétviaszt engedélyező kiváltságlevél, Rudolf király 1582 márczius 21-iki adománya. Van azonban a városnak rendkivül érdekes régi pecsétje, a melyet Podhradczky rajzban közöl. A pecsét alakjára nézve hazánkban egyetlen és pedig hatszögletü, mezején a Szent-Szüz trónon ülő s a kisded Jézust tartó alakja előtt Nagy Lajos király látható, a mint térden állva koronáját Máriának felajánlja. A király alakja mellett szalagon LVDOWIC, a pecsét körül pedig ezen felirás olvasható:

A pecsét korát az ábrázolás is meghatározza.
Az érdekes czimer (ha ugyan szabad ezt a képet czimernek neveznünk) idő folytán némi változást szenvedett. – A város XVII. vagy XVIII. századi pecsétjén Mária felhőkön ül, előtte koronás király térdel, a ki a kezében tartott ládácskát nyujtja Jézus felé. Az alakok feje fölött madár lebeg, a mely egyik leirás szerint a Szentlélek szimbolumát, a galambot, mások szerint pedig a csőrében gyürüt tartó hollót, a Hunyadiak czimerképét ábrázolja. Az ujabb pecsét körirata már német nyelvü: * SIGILL DER KÖNIGLICHEN FREYEN BERGSTADT KÖNIGSBERG.
Uj-Vidék (Neo-Planta) egyike legfiatalabb városainknak. Eredetileg Pétervárad alvárosa volt, a melybe a XVIII. század elején határőröket telepitettek le. A kis helység gyorsan fejlődött; a bőven osztogatott kiváltságok folyvást szaporitották a lakosságot, ugy, hogy 1748-ban Mária Terézia szükségesnek látta teljesen függetleniteni s a szabad királyi városok közé felvenni. Ez évi február 1-én kelt kiváltságlevele czimeradományt is tartalmaz; a benne foglalt czimerleirás igy hangzik:
«In scuto coeruleo tres turres argenteas rotundas, ad medium et apicem pinnatas, ex fundamentis divaricatas et lapidibus coementicii operis, dentibus intra distinctis, portis clausis, fenestrisque ad jaculandum aptatis et apertis, juxta ripam Danubii per pratum viride fluentis et fluctuantis in ordine serviatim positas, quarum medior modice est amplior et altior, supra quam volutat coluam volitat dicta. Ipsum scuti peripheria, ambit inscriptio: SIGILLUM · LIBERAE · REGIAEQUE · CIVITATIS · NEO–PLANTENSIS.»_{Az armális a Liber Regius XL. kötete 48. lapján található.}*
Varasd város régi czimerét Mátyás király 1464 julius 12-ikén erősitette meg diszesen kiállitott oklevéllel, melynek élén a czimerkép lefestve látható. Az oklevélben a czimer nincs leirva; a szöveg a képre hivatkozik. Az oklevelet Podhradczky Ébner László varasdi főjegyző másolata után közli._{Az eredetiből Bojnichich Iván adta ki, Vjestnik Horv. Archeoloskoga Drustva, Nova ser. I.}*
Versecz czimerét 1804. január a 7-ikén kelt szabad királyi városi diplomájában Ferencz királytól nyerte. A czimer leirása az oklevél szerint igy hangzik:
«scutum ... sphaericum sive rotundum coelestini coloris, exhibens montem viridem vineis consitum, fuscisque hinc, inde prominentibus saxis conspicuum, in tria cacumina assurgentem, cuius medium supremum verticem antiqua turris speculatoria innixo pinnis eiusdem brachio humano rubra manica induto ac frameam cum infixo capite Turcico vibrante, sinistrum autem jugum capella cum anachoretae casa a dextris locata; radicem tandem oppidum album tribus ecclesiis decoratum, fossague undique cinctum, cum subiectis fulvis agris occupare; circumferentiam denique ipsius sigilli haec epigraphe, seu superinscriptio: SIGILLVM PRIVILEGIATAE COMMVNITAS VERSCHETZ 1804 visitur.»_{Liber Regius, LXI. kötet, 190. lap.}*
Zágráb város czimerlevelet vagy a vörös viasz használatára engedélyt soha sem kapott; a mint Bedekovich János városi főjegyző 1825-ben Podhradczkyaknak irta, még ez időben is csak zöld viaszt használt oklevelei megpecsételésére. Van azonban egy czimerlevélnél becsesebb emléke: aranyból való középkori (XIV. vagy XV. századi) tipáriuma, a melyen a következő ábrázolás látható: vaspántos kapuju ormós várfallal keritett sziklán három fallal összekötött kaputorony áll, jobbról két stilizált rózsa közé helyezett csillag, balról három *** és két ** rózsa közé tett félhold által kisérve: Körirat:
SIGILLVM COMMVNITATIS DE MONTE GRECII 1242.
Zólyom-Lipcse (Vetero-Zolium) régi czimere az országénak részét képezi: hármas halmon álló kettős kereszt. A város a czimert, a mint azt Podhradczkynak Alitisz Dániel városi jegyző 1824. augusztus 24-ikén irta, a tatárjárás óta viselte pecsétjén. A szerzőnknek beküldött s nála rajzban szemlélhető pecsét azonban jóval ujabb a tatárjárásnál; ezen czimert két angyal tartja, a felirat pedig a következő:
SIGILLVM MAIVS CIVITATIS VETERO SOLIENSIS 1583.

 

Czimerlevélnek a levéltárban semmi nyoma, ellenben megvan s a Collectió-ban egész terjedelmében olvasható a vörös viasz használatára jogositó királyi oklevél, a melyet a városnak I. Ferdinánd király 1563 november 16-ikán adott._{Zólyom-Lipcse kiváltságleveleiből Podhradczky igen sokat összegyüjtött. Ezek a Collectio Diplomatumban találhatók.}*
Zombor 1749-ben nyerte czimerét, akkor, a mikor Mária Terézia királynő szabad királyi várossá tette. Az erről szóló oklevél 1749. február 17-ikén kelt; benne a czimerről a következő leirást olvassuk:
«Scutum videlicet militare erectum rubeum, in quo e solo prasino seu viridi castrum assurgit argenteum, triturritum, pinnatis muris et fenestris ad defensionem compositis et upertis, quarum media altius assurgens, e fenestris superioribus ostentat hinc brachium rubicundum, districta framea extensum, versus stellam auream octangulam, in angulo dextro scuti, inde vero vexillum coeruleum in aere fluitans, in quo inter colligatos binos lauri ramos cernitur numerus ternarius auro tinctus; ad portam apertam clathra cuspidata ferrea, sursum elevata adstant seu invigilant bini excubiatores viri militares, hic a dextris, amictu per totum coeruleo bombardam dextra tenens, pileo Hajdonico, ocreis nigris, ille vero a sinistris amictu pariter coeruleo caligis rubris et ocreis aureis, pileo Hungarico rubeo, a capite deorsum pendente, strictam tenens frameam; scuto incumbit galea tornearia coronata, clathrataque, unde assurgit apex leo nativi coloris, cauda a tergo projecta, lingua rubicunda exerta, falculis tenens vexillum et framcam scutariam; laciniae utrinque argenteae et rubrae; ipsam autem scuti peripheriam ambit inscriptio: SIGILLVM REGIAE LIBERAE QVECIVITATIS ZOMBORIENSIS 1749.»_{Liber Regius, XLI. kötet, 252. lap.}*
Podhradczky munkájához függelékül a szepesi és a hajdu városok czimereinek s részben kiváltságleveleinek ismertetése járul.
A szepesi városoknak már a XIV. század óta volt közös pecsétjük, ez azonban nem alapult királyi adományon. E pecsét ismertetését szerzőnk Bárdosy Supplementum Analectorum terrć Scepusiensis (Leutschović, 1802.) czimü munkája után (392., 397–398. l.) közli; igy tehát bemutatását mellőzhetjük. 1774-ben, a midőn Mária Terézia királynő az elzálogositott szepesi városokat Magyarországhoz visszacsatolta s a XVI. városnak uj kiváltságlevelet adományozott, a városok közös czimert kaptak. Az 1774-iki oklevelet Podhradczky ugyan megemliti, de másolata a gyüjteményből hiányzik;_{Az oklevél másolata megvan a Liber Regiusban L. kötet, 124. lap.}* megvan ellenben ennek 1778 június 5-ikén kelt megerősitése, a melyben a czimer igy iratik le:
«Scutum videlicet in figura sphaerica seu rotunda coronatum, horisontaliter sectum, superiore sui parte coeruleum, in quo ad allusionem jugorum Carpaticorum terram Scepusiensem occupantium exhibentur terni candidi scopuli excelsi, seu rupes lapideae, quarum, media eminentius cernitur producta comitantibus, in capite scutario hinc sole, illinc stella sexangula, hac et illo aureis; pars scuti inferior cocco tincta ornatur binis baltheis undulatis, fluvios Hernad et Poprad praerepesita oppida Scepusiensia perluentes repraesentantibus. Scuto denique insitum est aliud minus pectorale dictum, aureum, nomina suae majestatis Romanorum imperatoris Josephi II., filii et corregentis nostri charissimi et nostrum Mariae Theresiae, literis majusculis I. II. et M. T. atro colore utpote caesareo tinctis; telamonum vices obeunt duo gryphi aurei. Sigillum demum ipsum ambit circularis peripheria cum epigraphe seu superinscriptione: SIGILLUM XVI. OPPIDORUM SCEPUSIENSIUM. 1774.»_{Liber Regus, LI. kötet, 52. lap.}*
A tizenhat szepesi város mindenikének külön czimeres pecsétje is volt. Podhradczky ezeknek a rövid leirását és ábráját is közli, a következő renddel:
Béla pecsétjén Szent-Antal alakja látható, jobbjában kettős kereszttel, baljában csengővel; körirata: SIGILLVM · OPPIDI · BELA · 1601.
Durandén Szent-Mátyás paizsra tett mellképe van; a körirat: SIGILLVM · OPPIDI · DVRANDI · S · MATH.
Felka pecsétjét Ker. Szent-János kelyhet tartó alakja disziti; mellette évszám: 1785; körötte a felirás: S · IOANNIS · EV · SIGILL · DER · K · C · XVI · STADT · FELKA.
Igló pecsétjén a királynői diszbe öltöztetett Szüz-Mária által tartott paizson bányász kalapács és csákány által környezett diszedény, beletüzött három rózsaszállal látható; körirat: SIGILLVM · R · ET · PRIV · MONT · CIVITATIS · IGLOVIEN. A pecsét, alakja után itélve, XVII. századi lehet.
Gneznó czimeralakja a saját lenyuzott bőrét tartó Szent-Bertalan. Pecsétjének körirata: SIGILLUM * CIVITATIS * KNIESEN.
Leibicz pecsétje régibb, a XVI. századból való készitménynek látszik; rajta a Szent Szüz képe a gyermekkel trónon ülve ábrázoltatik; felirása: SIGILLVM · LEVBICENSIS · CIVIT:
Lublóén a város védőszentje, Szent-Miklós áll, teljes főpapi diszben. Körötte a pecsétmezőn: SANCTVS · NICOLAVS; szélén: SIGILLVM · CIVITATIS · LVBLOVIENSIS.
Mateócz pecsétjére Szent-István pánczélos, palástos alakja és ezen körirat: SIGILLVM · OPPIDI · MATIVTZ van vésve.
Strázsa, másként Mihályváros (Michaëlis-Villa) pecsétjén Ker. Szent-János tálra tett feje látható, fölötte a magyar szent korona, mellette két keresztbe tett babér ág; körirata: SIGILLUM · REG · CORON · PRIV · XVI · OPPIDI · SC · SZTRAZSA. A XVIII. század végén készülhetett.
Ménhárd pecsétjén Szent-Szervácz püspök áll, baljában pásztorbottal, jobbjában a kulcscsal. A körirat: SIGIL VIL MENHAR. Hihetőleg még középkori.
Szepes-Szombat (Mons Sancti Georgii) pecsétjén kardot emelő pánczélos lovag sárkányon gázolva látható; fölötte a szent korona, mellette 1826 évszám. Körirat: SIGILL: REG: COR PRIV: XVI: OPPIDI: MONTIS: ST: GEORGII.
Olaszi czimere koronával fedett osztott paizs, a melyen felül az osztásvonalba tüzött kettős kereszt, alul Ker. Szent-János tálra tett feje van. A czimert két oldalt babérág környezi; a pecsét kerületén ezen felirás van alkalmazva SIGILLVM · OPPIDI · OLASZIENSIS · 1780.
Podolin pecsétje még a XIV. századból való. Mezején a gyermekét tartó Szent Szüz képe látható; körirata:

Poprád szintén régi, a XVI. század elején (?) készült pecsétjén a püspöki ornátusba öltözött Szent-Egyed áll; a körirat: S · EGIDIVS · PA · (t. i. Patronus) IN · POPRAD.
Ruskinócz 1800-as évszámmal ellátott pecsétjén Szent-Ágnes alakja van kivésve; a körirat SIGILLVM · VILLAE · RVSQVINOCZ.
Szepesváralja pecsétjén kéttornyu templomot tartó emberi kart látunk; a pecsét körirata SIGIL * OPPIDI * WARALIAE * 1631.
A hajduvárosoknak Podhradczkynál található két czimerlevelét Bocskay István fejedelem adományozta; az első 1605 deczember 12-ikén, a második 1606 szeptember 2-ikán kelt s az öszszes hajdukat (számszerint 9254-et) megnemesiti. Mindkét armális többször ki van adva, igy ismertetésüket mellőzzük.
Bár nem tartozik a városok közé, Podhradczky felvette munkájába a tiszáninneni koronai kerület azon nagy kiváltságlevelét, a melyet ez a tiszai katonai határőr-helységekből (Martonos, Ó Kanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Petrovoszello, Ó-Becse, Szent-Tamás, Türje és Földvár) még Mária Terézia által alakitott kerület Ferencz királytól 1799 márczius 14-ikén kapott. A kerület külön czimeres pecsétet is nyert, a melyet az oklevél igy ir, le:

«Scutum videlicet sigillare in figura sphaerica seu rotunda horisontaliter sectum, superinducta ipsi partitio in fascia argentea undulata, fluvium Tibisci repraesentante, cujus superior pars coreo tincta de peculiari benigna concessione nostra initiali augustissimi nominis nostri litter a . II. auro inscripta, duobus angelis in regione cephalica sacrae regni Hungariae coronam super hac deferentibus ornatur; inferior autem scuti pars coelestini coloris basim illius viridi campo late interoccupante, super quo Divus Georgius martyr salienti insidens equo candido supinum in terram draconem longa hasta sternere visitur; comitatur stellis ruti lantibus, hinc tribus majoribus ad formam trianguli 2, 1., illinc vero septem minoribus, a supra quidem quatuor, ab intra vero tribus horisontaliter dupplicato ordine recte dispositis. Eidem hinc scuto incumbit corona vulgaris; circumferentia vero ipsius scuti exterior hac epigraphe seu superinscriptione: SIGILLUM · PRIVILEGIATI · ET · R: CORONALIS · DSTUS · CIS–TIBISCANI · 1800. circumducta conspicitur.»_{Liber Regius, LX. kötet, 141. lap.}*
VARJÚ ELEMÉR.

VEGYES.

Az Érky család czimeres nemeslevele 1514-ből.

(Szines czimerképpel.)

Középkori ismeretlen czimeresleveleink számát ismét egygyel szaporithatjuk, az Érky-családnak II. Ulászlótól nyert armálisával. Az oklevél a szirmabessenyői Szirmay család levéltárában van, a mely jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őriztetik örök letéteményképen.
A családról magáról bővebb adatokkal nem rendelkezünk. A Szirmay levéltár középkori anyagában az Érky-családra vonatkozó okmányokat hiába keresünk. Hogy mikép került az okmány a családi levéltárba, melynek anyagával, mint látszik, semmi összefüggésben nincsen, nem tudjuk.
Az oklevél eléggé jól konzervált állapotban maradt reánk. Mindössze az egyik hajtásnál szakadt ki szövegéből egy kis darab, s egy-két helyen elmosódottak a szavak. Épp igy a czimerkép is jó állapotban van, csupán a takarók és a pajzs szine szenvedett egy keveset a nedvesség által. Függő pecsétje elveszett, az oklevél alján csak a pecsételés nyoma, a két bevágás maradt meg.
Az armális az egyszerübb kiállitásuak közül való. A király nevét tartalmazó első sor egyszerü fekete tintával iródott és a czimerkép festése is, habár eléggé szabályosnak mondható, egyszerü, úgy mint a czimer szerkezete is.
Hogy mik voltak azok az érdemek, melyek fejében Erky Balázs nemességet és czimert nyert, ezt az oklevél nem mondja meg, csak általánosságban szól róluk. Czimerszerző kilétéről sem kapunk az oklevélből felvilágositást. Az oklevél csak annyit árul el, hogy Balázs jobbágyi sorból emelkedett az ország nemesei sorába. Azt azonban az oklevél szövegéből konstatálhatjuk, hogy Balázs úr eléggé hiú ember volt, a ki azon volt, hogy családjának nemességét régibbnek tüntesse föl, mint a minő valóban volt. Az armális elején ugyanis kétségtelenül erre czélzó egykoru hamisitás van, mely az eredeti szövegben e kifejezés állhatott: « ... tibi fideli nostro Blasio de Erk...» A hamisitó ide betoldta a nobili szót és lett belőle «... tibi fideli nostro nobili Blasio de Erk...» Hogy pedig a hamisitás kevésbé feltünő legyen, a hamisitó az első három szót kivakarta s a «tibi» szót az első sorba, mindjárt a király nevét és czimét tartalmazó sor végére irta, a többi szavakat pedig a második sor elején szoritotta össze. A hamisitás rendkivül ügyes, vakarás alig észlelhető, az irás pedig teljesen egykoru. Az oklevél szövegéből persze a nemtelen állapotot feltüntető szavakat nem tudta, vagy elfelejtette a hamisitó eltávolitani, s igy az oklevél szövegéből e csalárdság egyszeriben kiderithető.

AZ ÉRKY CSALÁD CZIMERE 1514-BŐL.

Az oklevél szövege a következő:

Wladislaus dei gratia rex Hungarie et Boheme etc. tibi fideli nostro nobili Blasio de Erk salutem gratieque et favoris nostri regii incrementum. Cum principum rerumque moderandarum fastigium tenencium status ex eo rnaxime ampliari elucescere que vel ipsa experientia testante consueuerit idque ad famam et gloriam eorum illustrandam plurimum accedere videatur ut subditorum suorum obsequiis ac meritis que digna quadam trutinacione pensatis quemquam eorum non solum condignis ac debitis verum plerumque maioribus honorum accessionibus regia liberalitate condecorent atque remunerent ac in eos sese quamgraciosos et perbenignos prebeant ut ex hoc eciam subditorum ipsorum animi ad promerenda ea quibus sese cohonestatos a regia celsitudine conspiciunt studiosius acriusque inflammentur. Sane igitur nos considerantes tuam fidelitatem et servitia fidelia, que nobis et sacra regni nostri Hungarie corone iuxta tue possibilitatis exigentiam uti didicimus, et fideliter et constanter exhibuisti, accedente etiam nichilominus supplicatione nonnullorum fidelium nostrorum per eos nostre maiestati pro tui parte oblata, unde volentes sub nostro hoc felici regimine te hoc honoris inicio honestare, te tuique gracia honestam dominam Vrsulam consortem tuam vestrosque heredes et posteritates utriusque sexus universas a statu ignobilitatis et rusticitatis eximentes, in veros nobiles huius regni nostri preficiendos et creandos, cetuique et numero ceterorum nobilium huius regni ascribendos et annumerandos duximus, immo eximimus ac preficimus et creamus ascribimusque et annumeramus presencium per vigorem, decernimus ut a modo imposterum veri nobiles huius regni habeamini et reputemini omnibusque illis libertatibus et prerogatiis quibus ceteri nobiles utuntur, vos quoque uti, frui et gaudere possitis et valeatis. Cuius quidem nostre in te gratie et munificentie volentes te insigniis quoque nobilitaribus exornare, hec arma prout in capite presentium litterarum nostrarum pictoris artificiosa manu distinctius sunt expressata et figu[rata ani]mo deliberato et ex certa nostra sciencia tibi et per te utriusque sexus tuis posteritatibus universis dedimus, donavimus et contulimus presentibusque elargimur, ut a modo imposterum prescripta arma [more a]liorum [arma utentium?] ubique in [preliis], hastiludiis, tornamentis, duellis quibuslibet omnibus militaribus exercitiis, necnon sigillis, velis, cortinis, papilionibus et generaliter ............... ferre gestare possitis atque eisdem uti, frui valeatis. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras pendentis et autentici secreti sigilli nostri ........ roboratas eisdem duximus concedendas. Datum Bude feria quinta proxima post festum Beati Ambrosii episcopi et confessoris, anno domini millesimo quingentesimo decimoquarto, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno vigesimo quarto, Bohemie vero quadragesimo quarto.

Relatio reverendissimi domini Michaelis episcopi.

Boznensis secretarii regii.
Az adományozott czimer az oklevélben leirva nincsen. A hártya élére festett kép szerint a czimer a következő: Kék mezőben a pajzs jobboldalából előtörő felhőkből kinyuló sárga ruházatú könyöklő jobbkar, csuklója alatt nyillal átlőtt vérző sebbel, markában barna markolatu görbe keresztvassal ellátott egyenes kardot tartva a pajzs jobb felső sarkában (ezüst) félhold által kisérve. A pajzs fölött zárt sisak van, rajta a sisakdisz kék liliom; a takarók szine mindkét oldalon sárga-kék.
A czimer méretei a következők: pajzs 7.5 cm. sisak és sisakdisz 7 cm. A czimer vörös alapra van helyezve, melyet zöld és vékony sárga vonalakból alkotott keret vesz körül.
A czimerkép, ha mindjárt nincs is fényes müvészi kivitellel megfestve, a II. Ulászló korabeli czimereken észlelhető némely sajátságokat magán viseli. Igy a sisakdiszül szolgáló liliom tulajdonképeni sisakdiszül nem volna tekinthető. Hasonló liliomszerü diszt Ulászló király többi czimereslevelein gyakran találunk, ámde mindez esetekben inkább csak a takarók végeinek összefoglalásaként, diszitéskép tünik elő, s azért külön, blazonálandó sisakdisznek nem tekinthető. Az Erky-czimeren ellenben határozottan mint sisakdisz szerepel, heraldikailag teljesen kiképezve.
ÁLDÁSY ANTAL.

92Tinódi Sebestyén czimeres nemeslevele.

(Egy melléklettel s a szöveg között egy hasonmással.)

A Turul mint évi IV. füzetében egyik tagtársunk az Erdélyi Múzeum közleménye révén röviden megemlékezett arról az érdekes felfedezésről, melyet Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár tett, a Gálosi Donáth család marosvásárhelyi oklevelei között megtalálva és az emlitett folyóiratban részletesen ismertetve Tinódi Sebestyén czimerkérő folyamodását és czimerlevelét.
Szádeczky a czimer ábráját nem közölte ismertetésében és a Turul-beli ismertetőnek is meg kellett elégednie azokkal az adatokkal, melyeket az ő közleményéből meritett a hires magyar lantos nemesség- és czimerszerzése felől.
A szerkesztőségnek az oklevelek tulajdonosánál, a Gidófalvi Csiszér családnál tett lépései, hogy a czimerkérő folyamodás és a czimeres levél eredeti példányaihoz juthassunk, nem vezettek eredményre. Annál kellemesebb volt meglepetésünk, midőn ifj. Biás István úr m. kir. postatiszt Marosvásárhelyről minden felszólitás nélkül, tisztán a Turul közleménye által tétetvén óhajtásunkra figyelmessé, beküldte a két oklevél fényképét, ezzel kivánva viszonozni azt az előzékenységet, melyben a posták története tárgyában végzett kutatásai alkalmával a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában részesült.
E fényképek segitségével hü hasonmásban mutatva be a két nevezett heraldikai emléket, konstatálom, hogy Szádeczky Lajos emlitett közleménye az Erdélyi Múzeumban mindkét oklevél teljes szövegét pontos másolatban tartalmazza, a mi a szöveg közlését e helyütt feleslegessé teszi. Némi eltérést találunk azonban a czimernek Szádeczky által közölt leirása és a czimerkérő folyamodás alján látható rajza között. Az idézett közlemény szerint a czimer «hosszában hasitott pajzsot ábrázol, melynek jobboldali vörös mezejében kardot a markolat felett tartó kar, baloldalt pedig kék mezőben lantot tartó kéz látható.» Mint a hasonmásból látjuk, a második czimermotivum, a lant, világosabban koboz_{Mert lant alatt ma a lyrát értjük.}* (lutina seu testudo a szöveg szerint) nincs kézben, hanem mintegy lebegő helyzetben ábrázoltatik. A különbség egyébként nem lényeges; a népies felfogás tényleg megfelelőbbnek tartja azt, hogy az emberi használatra szolgáló tárgyak a czimerekben is kézbentartva szerepeljenek, s ezért a czimernek az 1554-iki krónikából ismert alakja csakugyan kéz által tartott kobozt ábrázol.

TINÓDI SEBESTYÉN CZIMERES NEMESLEVELE.

TINÓDI SEBESTYÉN CZIacute;MER- ÉS NEMESSÉGKÉRŐ FOLYAMODVÁNYA.

Midőn a két oklevél fényképei beküldőjének e helyütt is köszönettel adózok, a historikum teljessége kedveért felemlitem, hogy a fényképeken látható feljegyzés szerint mindkét becses oklevelet Gidófalvi Csiszér Albert joghallgató hozta 1901 július 20-ikán családi levelesládája levelei közül napvilágra.
SCH. GY.

Felvilágositásul Wertner Mór megjegyzéseire.

Ha oly gazdag ember volnék, hogy magam adhattam volna ki «A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig» cz. müvemet, semmit sem szólnék Wertner Mór urnak a Turul XX. k. 23–36. lapjain megjelent megjegyzéseire. De mivel a Magyar Tudományos Akadémia adta ki s müvem értéke vagy értéktelensége a Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának tagjait is érinti, kénytelen vagyok lehető röviden, egész tárgyilagossággal ezen fölvilágositást adni.
Wertner Mórnak megjegyzései három osztályba sorozhatók.
I. Olyanok, a melyeket 1350 után kelt vagy müvem nyomtatása után közlött oklevelekből meritett. (Ilyeneket sorol föl a Turul XX. k. 26., 31., 32., 35. lapjain). Ezek kiegészitések, a melyeknek müvem értékéhez semmi közük, mert az 1350 után kelt vagy ezután megjelenendő okleveleket feldolgozni, mint müvemnek czime is mutatja, nem voltam köteles. Tehát az olyan megrovásokat: «III. Ákosról, a kit 1388-ig ismerünk, okvetetlenül ki kellett volna emelnie, hogy 1387-ben tótországi bán volt» (Turul i. h. 26. 1. ) visszautasitom.
II. A második osztályt Wertner Mór azon megjegyzései teszik, a melyek a müvemben előforduló s tőlem ki nem javitott sajtó- vagy tollhibákat tüntetik föl. Ilyenek, hogy W. X. köt. 57-t irtam W. IX. k. 579. helyett (müvem 3. 1.). W. IX. k. 384-t W. IX. k. 385. (!) helyett, W. XI. k. 339-t W. XII. 339. helyett (23. 1.), hogy Alyinay Jakab fiát szintén Jakabnak neveztem János helyett (müvem 5. 1.); hogy Bebek (vagy, a mi mindegy Böbek) Benedek leányának jegyesét Kacsics Domokos-nak irtam (95. 1.) Kacsics Miklós helyett; hogy F. VII/2. 223. lap került müvembe F. VII/4. 223. 1. helyett (176 ); hogy Bancsa Pétert a táblán sajtóhibából I. Beke fiának tüntettem föl (197. 1.), holott (mint müvem 198. lapján mondottakból untig látható) I. Orbán fia volt; hogy Bansa III. István I. Lóránt fiai köré került (204.) pedig I. István fia vala; hogy Ákos Elek neve alá 1344-t szedtek (97. l.), pedig (mint müvem 117. lapja mutatja) 1314-nek kellene ott állnia; hogy a 294-ik lapon Gúg unokája István neve mellett ³ szám áll ⁴ helyett; hogy a Kisfaludyak egyik osztozkodását 1305-re teszem (314. l.), pedig (mint müvem 304. és 342. lapjain is látható) 1299-ben történt az.
Én magam is eléggé sajnálom, hogy müvemben ennyi sajtó- és tollhiba esett. Csak az az egy vigasztal, hogy a Történelmi Bizottság tagjai másban is nehezen találhattak volna sajtó- és tollhiba nélkül leledző férfiút. Mert ime, Wertner Mór az ő megjegyzéseinek irásakor, bármint tagadja, fölcsapott elemző kritikusnak, s mégis értekezése a 7. lapján F. IX/7. 664. lap sajtó- vagy tollhiba F. IX 7. 667. helyett; 35. lapján 7. IV. sajtóhiba Z. IV. helyett, 36-ik lapján pedig «1392-ben» sajtóhiba «1302-ben» helyett. Sőt ha odatekintünk értekezése 26-ik lapjára, ott azt olvassuk: «Aba nembeli Somosy Péter leánya Katalin (Zal. II. 230.) férjének a sárosmegyei Tihanyt hozza». Nézzük meg már most a kútforrást s ott azt látjuk: «castrum suum Tykon vocatum in insula Balatin existens.» Már most én az ilyet keresztény türelemmel tollhibának tartom, az elemző kritikus pedig kirohan és oktatást tart arról, hogy a Balaton nem Sáros-, hanem Zalamegye partjait mossa.
III. A harmadik osztályba Wertner Mórnak azon megjegyzései tartoznak, a melyekben teljességgel nincs igazsága. Ilyenek: «Az sem áll, hogy (II. Atyusz) 1219-ben a királyné udvarbirája.» Kérem, tessék megtekinteni bárkinek Knauz. Monum. Strig. I. k. 223. lapját, ott megtalálhatja. «( Atyusz nembeli) Györk még 1257-ben is él.» Tessék elővenni mind az idézett F. IX/7. 664. helyesen 667., mind a F. IV/2. 120. 1. közölt levelet s megláthatja bárki, hogy ez oklevél szövegében világosan az 1251-ik év áll és csak Fejér rubrikái mutatják a hibás 1257-iki számot. Wertner Mór már megjárta azzal a kapkodásával, hogy az oklevélközlők rubrikái után indult, de, úgy látszik, nem okul. Rettenetesen felzudul, mint valami jogtalan és alaptalan dolgon, azon, hogy Sal ispánt II. Atyusz bán unokaöcscsének vettem, pedig én ezt nemcsak az Almád faluban való birtoklásból következtettem, hanem abból is (a mit leirni elfelejtettem), hogy Sal leánya egyik fiát Atyusznak, a másikat Salnak keresztelteté. Nem igaz, hogy «Zundiai Pál nem a nógrádmegyei Szandából, hanem a bácsmegyei Szonda (ma Szonta) helységből származó ember», mert a bácsmegyei Szontának neve a középkorban állandóan «Zund», «Zond» volt (Csánki: Magyarorsz. T. Földrajza. II. k. 138–39. 1.). Már pedig, a mint épelméjü ember nem állithatja Bors és Borsa, Dob és Doba, Rád és Ráda nevek ugyanegy falut jelentenek, épp úgy Szond és Szonda vagy Szanda azonosságát sem vitathatja. – Nem igaz, hogy föl kellett volna emlitenem a biharmegyei Tyúkszer-Apáti 1312-iki birtokosát, László fia Jánost (Tamás unokáját) és egynek kellett volna azt vennem a Barsa nem Kopasz-ágán látható V. Jánossal, mert Tyúkszer-Apáti 1312-iki birtokosa a rozgonyi csatában I. Károly ellen harczolt (Sztáray oklv. I. 55.), ellenben a Barsa nem akkor I. Károlynak legerősebb támasza vala, sőt V. János, atyja, László éppen a rozgonyi csatában esett el I. Károly zászlaja alatt. (Hist. Hung. Fontes Dom. III. 118.) – Csák Konrádot azért nem kellett az egyes tagok között fölsorolnom, mert a Dudari-ághoz tartozott és ott szólok róla (304. 1.). – Helytelen uton jár Wertner, midőn kétségbe vonja Csór Tamás fiainak magvaszakadtát, mert azon Miklós, a ki 1380-ban panaszt emel Baranya- (s nem Bodrog-) megyei, laki jobbágyainak elköltöztetése ellen, nem Gönyőn (Gunew, Gunyw), hanem «Gynnye»-nek irt faluban lakott. Már pedig Gunew és Gynnye nem mindegy. – Ezen mondatában «Hogy ez azon Bás, a ki 1274-ben a nyitramegyei Bán egy részét birta, azt a szerző csak a név azonosságából véli bebizonyitottnak» a következő hibákat követi el Wertner: én müvem megrótt sorában nem Básról, hanem Bás fiáról Csákról beszélek, továbbá az ő birtokának nem Bánt (ilyen nincs is Nyitramegyében), hanem Bán-Keszit mondom (müvem 337. 1.). Tehát nem egy, hanem két személynév találkozásából és a Csák nem birtokviszonyaiból itélek. – Azon állitását is: «Azt azonban, hogy a H. Okl. 189. old. előforduló Chyzuch «Csizics»-csel volna azonos, el nem hiszszük, mert ily nevü helységet nem ismerünk», jó lett volna csak egyes számban kimondani, mert Lipszky Repertoriuma szerint 1802-ben a nyitramegyei (Bossánynyal csaknem határos) Szádokot másként Csizics-nek hivták, sőt herczeg Odescalchi Artúr úr szives tudositása szerint ma is úgy hivják.
A többi kifogások, kivánalmak fejtegetése ezek után fölösleges. Ha van Wertner megjegyzéseiben olyan, a mi a tőlem fölsorolt három osztályba nem tartozik, s a mi az én figyelmemet kikerülte, azt bőven megmagyarázza e két magyar közmondás: a) «Mindig okosabb az ember, mikor a tanácsból kijön, mint mikor bemegy». b) «A vak tyúk is talál szemet.»
Sapienti sat.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságigazgató-választmánya f. évi április 24-ikén Fejérpataky László dr. elnöklete alatt ülést tartott, melyen Barabás Samu, id. Daniel Gábor, Pettkó Béla, ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, bemutatta a Magyar Czimeres Emlékek most megjelent II. füzetét, részletesen ismertetve annak tartalmát. Az igazgató-választmány örömmel vette tudomásul a füzet megjelenését és dr. Fejérpataky László másodelnöknek annak szerkesztése körül kifejtett buzgalmáért elismerésének adott kifejezést.
Ezután dr. Áldásy Antal felolvasta a «Czimeres nemeslevelek a Magyar Nemzeti Múzeumban» czimü dolgozatát és ismertette annak kapcsán a múzeumi levéltár gyüjteményéből az Imbsen-családnak nemessége és rangemelései összes okiratait magában foglaló törzskönyvét, mely a birodalmi kanczellária 1722-iki hitelesitésével van ellátva, továbbá, mint kuriózumot, bemutatta Wurmenstein János Antalnak IX. János Antaltól, a konstantinápolyi Flaviusok utódjától 1738 január 3-ikán nyert bizanczi bárói oklevelét. A dolgozat a Magyar Nemzeti Múzeum százéves jubileuma alkalmából kiadandó emlékkönyvben fog megjelenni.
A folyó ügyek előtt az elnök megemlékezett arról a sulyos csapásról, mely a társulat elnökét, báró Radvánszky Bélát apósa, Tisza Kálmán, Magyarország egykori miniszterelnöke elhunytával érte. Az igazgatóválasztmány a gyászeset felett mély részvétének adott kifejezést és annak az elnökhöz intézendő részvétiratban való tolmácsolását határozta el.
A társaság évdijas tagjai közé választattak: Hannus István cs. és kir. kamarás, cs. és kir. huszárfőhadnagy, Sopronban (aj. Kecskés Dezső); Kenessey László kir. törvényszéki aljegyző, Székes-Fehérvárott (aj. Sárközy Imre); Sarlay Sámuel t. szolgabiró, Ajnácskőn (aj. a jegyző); a soproni kaszinó-egyesület (aj. Kecskés Dezső) és Vende Aladár szerkesztő, Budapesten (aj. ifj. Reissig Ede).
Ezután a titkár jelentette, hogy a Magyar Czimeres Emlékek II. füzete 490 példányban kinyomatván, a köteles példányok, a Magyar Tud. Akadémiának, a társaság ig.-választmányi, alapitó és pártoló tagoknak és a szerkesztőnek járó példányok és a hirlapok tiszteletpéldányai szétküldettek, s a fenmaradó készletből 230 példány a már korábban megállapitott feltételek mellett Ranschburg Gusztáv könyvkereskedőnek bizományba adatott.
A pénztárnok jelentése szerint az ülés napjáig befolyt 3377 kor. 65 f., kiadatott 1560 kor. 56 f., maradvány 1817 kor. 09 f.; vagyonállás: értékpapirokban 25,000 kor., kötelezvényekkel biztositott alapitványokban 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., a Nemzetiségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor., a Czimeres Emlékek II. füzetének költségeire félretéve 269 kor. 46 f., pénztári készlet 1817. kor. 09 f., összesen 32.886 kor. 55 f.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Soós Elemér és id Szinnyei József ig.-vál. tagokat kérte fel, s ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi június hó 17-ikén Fejérpataky László elnöklete alatt rendkivüli ülést tartott, melyen Barabás Samu, Illéssy János, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pauler Gyula, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az ülés egyedüli tárgyát a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sorozatának meginditásához szükséges végleges intézkedések megállapitása képezte.
A titkár tájékoztatván az ig.-választmányt az ügy eddigi állapotáról, bejelenti, hogy a szerkesztésre felkért Illéssy János és ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagok az elnökséghez intézett megkeresésben, majd az ennek alapján megtartott bizalmas értekezleten élőszóval is azon óhajtásuknak adtak kifejezést, hogy a szerkesztés előmunkálatainak meginditása előtt a kiadás és a szerkesztés feltételei az igazgató-választmány részéről határozott alakban megállapittassanak. Ez ügyben benyujtott beadványuk tárgyalás alá vétele előtt azonban kötelességszerüleg felhivta az igazgató-választmány figyelmét arra, hogy a szerkesztésre megnyert ig.-vál. tagok a szerkesztői tisztre az alapszabályok 25. §-ában előirt formák megtartásával, tehát titkos szavazás utján lesznek megválasztandók.
Illéssy János felszólalása után, melyben bokros teendőire való tekintettel a szerkesztői megbizatást magától elháritani igyekezett, az elnök elrendelte a titkos szavazást, melynek eredményekép dr. Illéssy János és ifj. Reissig Ede, a beadott 12 szavazatból 10 szavazattal a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. sorozatának szerkesztőivé megválasztattak.
Ezután a titkár felolvasta ifj. Reissig Edének szerkesztő társa nevében is beadott előterjesztését, melyben a szerkesztők:
1. tájékozást kérnek a felől, hogy a zsebkönyv nyomdai előállitásával melyik nyomda bizatott meg s annak kiadása ki által fog eszközöltetni?
2. a tiszteletdijat ívenként 80 korona, egymás közt egyenlően megosztandó összegben kérik megállapitani; 3. a nyomdával való közvetlen érintkezést kérik maguk részére biztositani;
4. a felhivás és kérdőivek szétküldési költségére s az irodai költségekre megfelelő fedezetről kérnek gondoskodást.
Az igazgató-választmány a kérelmeket egyenként megvitatván, annak kijelentésével, hogy a nyomdai előállitás és a kiadás kérdésében ez idő szerint még nem kiván határozni, – a mi azonban az előmunká latok meginditására nem képezhet akadályt, – a szer kesztők tiszteletdiját ívenként 80 koronában állapitotta meg, mely köztük egyenlő részben fog megosztatni továbbá a szerkesztőket felhatalmazta arra, hogy a nyomdai munkálatok eszközlése tárgyában az illető nyomdával közvetlenül érintkezzenek; végül utasitván a titkári hivatalt, hogy az előmunkálatokhoz szükséges felhivásokat, kérdőiveket, irodai nyomtatványokat kellő mennyiségben bocsássa a szerkesztőség rendelkezésére, felkérte a szerkesztőket arra, hogy az előmunkálatokat mielőbb meginditsák s felhatalmazta őket, hogy az e körül felmerülő költségek fedezésére a költségvetésben e czélra megszavazott összeget elszámolás mellett felhasználhassák.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Illéssy János és Makay Dezső ig.-vál. tagokat kérte fel s ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

Az Eszterházy család oldalágainak leirása. Az Eszterházy család és oldalágainak leirásához tartozó oklevéltár. Összeállitotta Gr. Eszterházy János. Kézirat gyanánt kiadja Herczeg Eszterházy Miklós. Két kötet. – Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája. 1901.

E munkának előkelő és főrangu irója a történeti irodalom nagy kárára korán hunyt el pedig méltán tőle várhatta történetirásunk, hogy az Eszterházyak levéltárainak történeti, irodalmi és nyelvtörténeti nagybecsü ereklyéi közkincscsé váljanak. A munka két részből áll, az oklevéltárból, a mely 125 a családot, annak oldalágait vagy más családokat, mint Wathayakat, Bessenyeieket, Baloghokat, Révayakat, Feketéket érdeklő eredeti oklevelet foglal magában s történeti részből. Az előbbiben a szerkesztő helyes érzékkel néhány már megjelent okiratot is közöl, javarészt azonban még ismeretleneket nyujt. Az első oklevél 1186-ból, az utolsó 1722-ből való, ezek közt Árpád kori oklevél van 9, a vegyesház korából 91, a Habsburgház korából 27.
A kutatókra és történetirókra nézve annyira fontos oklevéltárnál még érdekesebb munka a család és oldalágainak történeti leirása. A szerző itt is nagy tudással, buzgalommal és lelkiismeretességgel dolgozott. Valódi történetirói érzékkel fogott a család kezdetének nyomozásához, szeretettel kiséri annak fejlődését és sokfelé ágazását. A ki ismeri az Árpádházi királyaink korából fönmaradt okleveleket, méltányolni tudja a grófnak fáradhatatlan és eredményes, egészen a kicsinyességig menő kutatásait. Tudjuk, hogy sok oklevél veszett el a XIII. században elhamvadt pozsonyi káptalanban és a XVI. században a Csallóközbe betörő ellenség mily pusztitásokat vitt végbe a levéltárakban, pedig jobbára innen kellett az irónak adatait összeállitani, miért is a család kezdetének leirásánál tapasztalható hiányokat csakis ezeknek az elemi csapásoknak róvhatjuk föl, mert a szerző minden nyomtatott és irott forrást, melyhez lelkiismeretes tudásával hozzájuthatott fölhasznált és kiaknázott.
Érdekes tanusága e könyv egy család fejlődésének, erősbödésének és küzdelmeinek. Látjuk belőle miként indulnak ki tagjai a Salamon nemzetségből, mint nobiles honestissimi, mint olvadnak bele nemzetünk törzsökös családjaiba, miként válnak ki egyes hatalmas egyéniségek, mint nemzetkormányzók, dinasztia mentők, hatalmas birtokszerzők vagy szabadsághősök sa családból. Ezek a «personnalités marquantes»-ok a nemzedék kivirágzásának élénk tanui. Családfájukba olvadt az Illésházyak, a Kondék, a Wathaiak, Ocskaiak, Balassiak, Ujfalussyak, Kubinytak, Batthyániak, Nádasdyak, Thökölyek, Révayak és mások egészséges és erős hajtása, s bizonynyal, e vérkeveredés nagy hatással volt az erős, kiváló faj megalakulására.
A Függelékben kiegészitő ujabb adatokat kapunk; itt a szerző (263) egybeállitja a család 1901. május 31-ikén levő állását. 11 genealogiai táblán az egész családfa össze van foglalva. Ehhez járúl nehány genealógiai töredék, melyek más családok törzsére fölvilágositásul szolgálhatnak. Ilyenek: Wathai Lodomér ága (35), a Földesy-Illésházy nemzedékrend (84), a rábadoroszlói Rumy ág (179), Ocskay Magdolna ága (183), Balassa Emerenczia töredéke (187), a telekesi Törököké (189), a Darabos családé (193), Hölgyieké (193), Cziráky-Révayaké (203), Berényieké (205), Gyulaffy és Gyerőffyeké (215), gr. Bánffy Ágnesé (218), gr. Haller Czecziliáé (227), gr. Mikó Johannáé (228), gr. Bethlen Paulináé (229), Károlyi Zsuzsánnáé (246).
Az első kötetet két hasonmás, a másodikat néhány szines czimerkép disziti; az Eszterházy czimer a XIV. század első negyedének modorában, Eszterházy Ferencz alispánnak 1597. junius 10-ikén Fedémesről kelt levelére nyomott gyürü pecsétjén szemlélhető szárnyas griff, egy másik eszményi czimer a XV. század első felének modorában, az első herczeg Eszterházi czimer, a pompás ujabb herczegi czimer és Imre esztergomi érsek czimere.
A nemes gróf szebb emléket alig állithatott magának és családjának ennél a munkánál, melynél azt kérdezzük, vajjon a faji szeretet vagy a tudományos kutató szomj, a lelkiismeretes munka és a kritikai érzék volt-e nagyobb és csodáljuk, mily kiváló tapintattal tudta mindezeket könyvében egyesiten.
Morvay Győző.

Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge. Zwölfter Band. Wien, 1902. kis 2-r., 3 lev., 186 oldal és 6 szines tábla.

Az idei Jahrbuch-nak közel felét az ismert genealogusnak, Doerr Ágostonnak nagy kútfői becscsel biró dolgozata foglalja el: kivonat a bécsi cs. kir. udvari és vár-plébánia anyakönyveiből.
A bejegyzések 1619-el kezdődnek, azonban a régibb időkre nézve meglehetősen hézagosak. Egy része az eredeti matrikuláknak elveszett s csak pontatlan másolatban van meg. Minő foku ez a pontatlanság, jellemzi egy a szerző által kiemelt példa, Mária Terézia királynő halálának bejegyzése, a melynél a bevezetést végező udvari káplán elvétette a hónapot, október 29-ekét irva november 29. helyett.
A szerző fölöslegesnek vélte közleményébe az uralkodóház tagjaira vonatkozó adatokat fölvenni, csupán a nemességre terjeszkedik ki, adva a bejegyzéseket ugyanazon rendben, a mint az eredeti matrikulákban találhatók.
Az összeállitáshoz kimeritő névlajstrom járul, melynek segitségével hamarosan konstatálhatjuk, hogy a bécsi udvari plebánia anyakönyveiben számos magyar család neve is szerepel. A mennyire a sokszor erősen eltorzitott nevek magyar volta megállapitható volt, közöljük a bennünket érdeklőket. Ezek pedig a következők: Apponyi, Áron de Bisztra, Balassa, Bánffy, Batthyány (több bejegyzés; a legkorábbi: 1632 február 3-ikán esküdött Batthyány (Budiani) Ádám gróf Formentini Aurora-Katalinnal), Csáky (irva Czaky von Keresztszek Francziska grófnő házassága Illésházy József gróffal, 1723 április 25.) Draskovich, Drugeth (1695 január 7-ikén kereszteltetett Pálffy Miklós és Drugeth Juliánna grófnő fia, József-Károly-Ignácz-Alajos), Erdődy (Erdőd alatt is számos bejegyzés. A legkorábbi: 1638 augusztus 2-ikán kereszteltetett Erdődy Gábor gróf és neje Mária leánykája, Mária), Eszterházy (tizenhárom bejegyzés; a legkorábbi: 1694. május 24.-ikén Eszterházy Mihály gróf házassága Desana Anna-Margareta grófnővel, Desana Károly-József Rhodusi őrgróf és neje Parella Eleonora grófnő leányával), Farkas, Fekete (Galánthai gróf Fekete Ferencz-József-Ferdinánd keresztelője 1767 november 7-ikén), Forgách (a legkorábbi bejegyzés: 1648 november 22-ikén Forgách Ádám gróf esküvője Hochen-Rechperg Mária-Katalin grófnővel), Gerliczy, Hertelendy, Illésházy, Inkey, Jankovich, Keglevich, Keszthelyi Lósy (a legkorábbi bejegyzés: 1632 február 12. Lósy János-Antal esküvője Jobb Mária-Magdolnával), Majthényi, Mednyánszky, Nádasdy, Nagy, Pálffy (huszonnégy bejegyzés; a legkorábbi: 1683 márczius 12-ikén Pálffy János-Antal gróf házassága Mollart Mária-Eleonora-Katalinnal), Pallavicini, Reviczky, Serényi (Serényi gróf házassága Waldstein Mária-Francziska grófnővel 1694 április 19-ikén), Simonyi, Székely (Kilgéni), Sztáray, Teleky, Terstyánszky, Toroczkay (Torotzki néven), Török, Ürményi, Zerdahelyi, Zichy.
Rendkivül érdekes Ströhl czikke: Adalékok a badge történetéhez, angol heraldikusok müveiből. Megmagyarázza, mi a badge, a melyet normann nyelven cognoissance-nak, ismertető jelnek neveznek s rengeteg, nagyobbára kitünö ábrákkal illusztrált példában mutatja be ezen czimerszerü jelvények fejlődését a XIII. századtól a legujabb idökig. Fáradhatatlan Wertnerünk folytatja az előbbi évkönyvben megkezdett genealogiai kutatásait. Terjedelmes dolgozata öt czikkből áll; közülük a két első már nem ismeretlen olvasóink előtt. A Trencséni Máté utódai czimüt társulatunk február 27-iki ülésén olvasták fel; a dolgozat folyóiratunkban még ebben az évben meg fog jelenni; a Győrnembeli Óváriak és rokonaik czimü már a Turul 1899-edik évi folyama 120–135. lapján napvilágot látott. A harmadik czikk az 1255-ödiki magyar-osztrák békeegyezségnél szereplők genealogiai hovatartozandóságának megállapitásával foglalkozik; a negyedik a Károly-Róbert korában Csehországból beköltözött Ugodi Csenik utódait állitja össze, végre az utolsó a Herman-nemzetség hunyadmegyei ágát állapitja meg. Ez utóbbiban szerző bebizonyitja, hogy a ma is élő Felpestesi és Vizszentgyörgyi Makray-család a Herman-nemzetség hajtása.
A kötet utolsó darabja: Európai orosz czimertekercs, ismét Ströhl tollából folyt s az előző évkönyvben megjelent ázsiai orosz czimertekercs cz. dolgozat folytatása. Ez a közlemény Oroszország európai felének kormányzósági czimereit mutatja be szóban és képben. Konstatálnunk kell, hogy ezek a czimerek sokkal csinosabbak, a heraldikai szabályoknak és izlésnek minden tekintetben inkább megfelelők, mint az ázsiai-oroszországiak voltak.
Varjú.

1902-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMII.

97HERALDIKAI NYOMOK AZ ILIASBAN.

A heraldika ős idejéből fogok bemutatni vázlatos képet. Vázlatosat, mert olyan távolban a nyomok megkevesednek, a források el-elfogynak. A czimer meg-megjelenik az emberi művelődés ez őskorában, részint még igen fejletlenül, részint hasonlón a mai értelemben vett czimerhez. A kort, a melyről szólok, Homeros Iliasa adja meg, az emberi szellem e csodás ősemléke, mely nemcsak a költemények közt első, de megbecsülhetetlen és kimerithetetlen forrása a történelemnek, irodalomtörténetnek, archćologiának s még mindig tud olyan mezőt mutatni a kutatónak, a melyet még nem jártak be. Ezen gazdag kincsesházból szedtem ki az ősczimer föltalálható emlékeit.
Bár a heraldika sajátosan a középkor tudománya, nyomai föltalálhatók az ó-korban is. Curtius rövid de klasszikus értekezése (UeberWappengebrauch und Wappenstil im griech. Alterthum. Abhandlungen der kön. Akademie der Wissenschaften zu Berlin. 1874.) vonta meg a görög heraldika alapvonalait és Bernd alapos terjedelmes könyvben (Das Wappenwesen der Griechen und Römer. Bonn. 1841.) foglalta össze mindazt, a mi ide tartozik. Jelen alkalommal még meszszebb megyünk vissza az eredethez, a történelem előtti korba, a Homeros hőskölteményeihez.
A czimerrel is úgy vagyunk, mint a legtöbb dologgal, sokkal messzebb találhatjuk az eredetét, mint gondolnánk. Mikor az emberi nem elkezd nemzetbe tömörülni, hadat vezetni, az egyén kiválik, érvényesül s nagy tetteket visz végbe. Az emberi kevélység természetes következménye, hogy kiválóságának mindenkép, külső jelben is kifejezést óhajt adni. Nem más a czimer sem, mint a külső megkülönböztetés egyik jele. Jelvényévé lesz úgy a törzsnek, a nemzetnek, mint az egyéneknek. Ezt a jelvényt s emelik zászlónak hadaik élén, e jelvényeket rakják fegyvereikre, hogy messze ellássék s töltse el övéik szivét büszke örömmel, elleneiket sápasztó félelemmel.
Később a középkorban mind nagyobb szerep fut a czimernek. Nem az illető kiváló férfi önkényesen fölvett jelvénye többé, hanem fontos, jogi érvénynyel biró megkülönböztetés. Pecsétes levél ad jogot a viselésére; többé nem az egyéné csupán, hanem a családé: fiu viseli apja után s ugyanigy hagyja fiára. A czimer most már a nemességet jelenti, a megkülönböztetett, kiváltságos faját a nemzetnek. A mig a modern kor ledönti a korlátokat s lesz a czimer egyre jobban csak emlék.
A régi heraldikusok a maguk tudákos tudatlanságában is emlegették a czimerek régi voltát. Ferante Meria (Nobiliario. Cap. 27.) szerint a czimer olyan régi, mint a világ. Már Szent Mihálynak és angyalainak is van czimerük: vörös kereszt fehér mezőben, Ádám czimere az élet fája a kigyóval, mig a Megváltóé arany kehely vérvörös mezőben. Ezek s más hasonlók ma már csak mosolyra inditnak, noha majdnem ilyen messze keressük a czimerek első nyomait, valamivel más alapon.
Bernd kissé messze megy. Ő a kezdetleges czimer megnyilatkozásának vesz minden jelvényt, a mit úgy az ó-kori, mint a vad népeknél lehet találni. Igy a vadak tetovirozását, a germánok szarvait, a régi hősök kaczagányait. Pedig a vadak azért festik be testüket rikitó szinekre, a régiek azért emeltek fejükre bivalyszarvakat, ördögi álarczokat, hogy iszonyúbbak legyenek s azzal is rémitsék elleneiket, mig az állatbőrök nem egyebek, mint a ruházat kiegészitő részei.
Ám másfelül mégis ilyenül vehetjük némi részben a tetovirozást és a test befestését is. A tetovirozást viselik állandóan s a király, az uralkodó másképen vagdalja be magát, mint a többi. Az állatképek minden vad népnél előfordulnak, ezek a kezdetleges művészet legelső tárgyai. Harczban a vad ember másképen festi be magát, mint békében. A libyai aethiopok harczban magukat félig fehérre, félig vörösre festették._{Herodotos VII. 69.}*
A történelem első népei, a Kelet népei már többé-kevésbbé használnak czimereket. Izrael tizenkét nemzetségének czimere, a mit a középkori heraldikai könyvek mind közölnek, ugyan a Szent Mihály és a Sátán czimereihez utasithatók, de a Szentirás emliti a törzsek jelvényeit, a miket zászlóul vittek a pusztában._{Mózes IV.}* Az egyiptomi emlékek számtalan megkülönböztető jelvényét festik a pharaónak, a papoknak, a vezéreknek, a népeknek. Isten tudja, a chinai sárkány milyen régi lehet.
A történelem örök folytonosságánál fogva természetes, hogy a keleti népektől tömérdeket vettek át a görögök. Az első benyomások innen valók, átszürve az ő lelkükön. A mi keleten bizarr, óriás, szertelen, pompás és ragyogó, azt a görög megkisebbitve, kicsinositva, emberibben adta vissza._{Curtius, i. m.}* Derült, enyhe kék egük nem ismerte az ottani állat- és növényvilág csudáit. Igy történt ez a jelvényekkel, a czimerformák legelső jelenségeivel is. Érdekes e finom szálakat fölfedezni, melyek elszakadoznak már a messzeség birodalmában.
Röviden ki kell fejtenem, mennyiben tekintem és tekinthetem Homerost történelmi kútforrásnak. Mellőzöm az eposok keletkezéséről szóló meddő vitákat. Trója létezése rég ismert dolog, de a mi valóság lehet a trójai háboruban, az belekeveredett a mesékbe és a költészetbe. Ez bizonyos. De eltekintve mindettől, az is bizonyos, hogy az a korbeli naiv költő a maga teljes közvetlenségével festette meg a kornak a képét. A művelődéstörténeti kép való és igaz, ha a költészet arany fényében mutatkozik is.
Sokan lenézőleg nyilatkoznak a heraldikáról, mint amolyan melléktudományról. De hiszen tömérdek tudomány csak mellékes része a nagy tudománynak, a művelődéstörténetnek. Ám a művelődéstörténet érdekes fejezete a heraldika, a legkülönböztető jelvények története. Érdekes, hogyan fejlődik a jelvény középkori czimerré. Mindent történelmi felfogással kell néznünk s mivel a középkornak fontos volt a czimertan, fontosságát nem lehet tagadni. Külön részt alkot az oklevéltanban a czimeres levél, külön művészete keletkezik, külön szabályai. Mint ilyent, kell beleállitani az emberi művelődés történetébe s vizsgálni különböző fejezeteit. És ilyen szempontból akarok irni belé egy uj fejezetet.

***

A görög czimer első megjelenése a Homeros Iliasában történik. Ha ez első megjelenéstől kezdve végigtekintünk az egész történetén, nagyon kevés fejlődést találunk.
A czimer először mint a harczos, a vitéz megkülönböztető jelvénye jelenik meg. Az első dolog, a mi a barbár embert kitünteti, a vitézség. Ott lépnek föl először a czimerek, a hol a középkori lovag-élet valamelyes – bármilyen kezdetleges – képére akadunk. Az Iliasban föltárul a görög lovagi élet. A későbbi hadviselésben sokkal kevésbbé, mint itt. És ez természetes is. A lovas népeknél sokkal nagyobb szerepet játszik az egyéni bátorság, mint ott, hol gyalog harczolnak. A görögök harczoltak vizen és szárazon, szárazföldi hadaik zömét a gyalogság alkotta, a lovasság mellékes volt. A hopliták lándzsái, később a thebai és makedon módra szervezett phalanxok döntik el a csatát. A lándzsaerdő harczol és nem az egyes paripás vitézek. Még az Iliasban másként van a dolog. Nem lovon nyargalnak ugyan, de a kocsiharcz a fő. Nagy tömegek nem szerepelnek. Hogy a lovas népeknél mennyire kifejlődik a lovagi élet, a czimerhordás, elég a perzsákra gondolnunk. A kora középkorban a nélkül, hogy a nyugat hatásának tulaidonithatnánk valamit, nálunk teljesen szabályozott lovagi élet van, a hol minden kiváló hősnek megvan a saját czimere. Csak lapozzunk egy kissé Firdúziban.
Ez az oka, hogy a görög czimer fejlődést nem mutat. Később ugyan föllépnek a városok czimerei, jelvényei, a miket pénzekre, pecsétekre vernek, továbbá sok kisebb megkülönböztetés, jelvény, mi egy más, mi a művelődéssel szükségszerüleg együtt jár. De az egyes hősök czimerei nem szerepelnek, egy történetiró sem emliti a hadvezérek czimereit. Csak az irodalomban (a hol mythologiai tárgyakat dolgoznak föl az irók) fejlődik tovább a heraldika p. o. az Aischylos «Hét vezérében», a hol harsány hangon nevezi meg a herold (szándékosan forditom itt annak az αγγελος-t) a fölvonuló hősök messzire villogó czimerképeit.
Az rég ismert dolog, hogy a czimernek a legfeltünőbb helyen kell lennie. Ez pedig a pajzs; a többi fegyveren jóval kevesebbszer szerepel a czimer. Előfordul a mellvérten s a sisakon, mint a hol ismét meszsze ellátszik. Lássuk elsőben is rövid képét az Ilias fegyvereinek.
Positiv adatunk alig van rá valami. Az ásatások e korbeli eredményei alig nyujtanak némi eredményt. Magából a költeményből kell fölfedezni a fegyverek formáit. Nem terjeszkedem ki a legujabban megjelent két fontos munka: a, Reichel_{Wolfgang Reichel: Homerische Waffen (Wien, 1901.)}* s a Robert_{Carl Robert: Studien zur Ilias (Berlin, 1901.)}* eredményei közti eltérésekre. Tömérdek szorgalommal s ugyanannyi aprólékossággal védik a maguk igazát. Nem tartozik a tárgyhoz, nekünk csak nagyjából van szükségünk az eredményeikre.
A pajzsnak (ασπις, σακος) különböző formája használatos. Leggyakoribb jelzői: αμφιβροτη, μεγα τε στιβαρον (embervédő, nagy és hatalmas) bizonyossá teszik, hogy nagynak kellett lennie. A vitézek egészen elbujnak mögéje. Hogy szögletes-e vagy kerekded, arról sok szó esett. Valószinü, hogy úgy a szögletes mykenaei, mint a kerek argosi pajzsot használták, hiszen Trója alatt összekeveredik mindenféle nép s fegyverzetük sem egyforma. Állandóan előforduló jelző az ομφαλοεσσα (köldökös). A középen való púpot jelenti ez. Gyakori a kisebb, kerek tárcsa is παντος ειση (egészen kerek). Kisebbnek kellett lennie, másképen nem lehetett volna vele harczolni. Anyaga különböző, rendesen kicserzett állatbőr, érczlemezzel boritva egyszer vagy többszörösen. De az érczlemez el is maradhat róla, viszont előfordul a tiszta érczpajzs vagy az aranynyal bevont vagy egészen arany, de mivel az ilyen csak isteni fegyver, föltehető, hogy nem is volt a valóságban.
Az egyes törzsek különböző fegyvereire itt nem vetek ügyet. Nagyjában egyforma harczi készségekkel élnek, a trójaiak csak úgy, mint a görögök. Itt-ott föl van emlitve, hogy ez s emez értékes fegyverdarab hová való készitmény és hogy az s amaz nép hijjával van a fegyverzet némely nemének, de ez végre is nem ide tartozik.
A pajzson kivül a sisak és a vért hordozza még a czimert. A középkorban a sisaknak fontos heraldikai szerep jut, de az ó-korban még kevés. Homerosnál éppen alig valami. Több fajtáját ismeri: jórészt sima, hatalmas ingó taréjjal, mely lószőr-bokrétával ékes; a sisak maga elfedi az egész fejet s részben az arczot is. De előfordul a taréjtalan suta_{A szó a Baksay Sándoré. Jobb hijjában használom.}* sisak is. Anyaga ércz vagy bőr. A mi megkülönböztető jel itt-ott előfordul: a hatalmasabb taraj, a biboros bokréta, az aranyozott lószőr, az mind olyan csekélység és esetleges, hogy tullőnénk a czélon, ha czimertani szempontból foglalkoznánk vele.
A vért még inkább jön tekintetbe. A test főrészét fedezi s alkalmas az ékitésre s nevesebb hősöknél diszitett is, czimerforma ábrákkal. Anyagja szintén ércz és bőr, ékitését különböző fémek képezik. Előfordul két helyen a lenpánczél is.
A többi fegyvert már nem vonhatjuk be vizsgálódásunk körébe, sem a sodronyból készült kötőt, sem az övet, sem a támadó, vágó és szúró fegyvereket. Az öv ugyan előfordul biborosnak is, aranyosnak is, a kardhüvely csillagokkal van kirakva, egyéb holmik is ékesitették, de ezeknek igazán semmi köze a czimerhez épen úgy, mint a Nestor galambokkal ékes ivópoharának (XIV. é.) Bernd_{I. m.}* ilyesmikre is kiterjeszti figyelmét, de helyesebb a kört szükebbre vonni.
A czimer görög neve σημα. Tulajdonképeni jelentésében: jel, jelvény. Homerosnál csakis ezen értelemben fordul elő, jelentvén égi jelet, titkos irásjelet és emlékjelet egyaránt.
A homerosi czimernek jogi jellege nincs. Önkényesen veszi föl, a ki akarja és olyant, a milyent akar. Sokszor nem is az illető hős. Agamemnon ajándékba kapta sárkányokkal czifrázott vértjét. A Sarpedon vértjét a kovács veri ki aranyos szögekkel. Igy kapják a megkülönböztető jelet.
A nagy hősök mindegyikének megvannak a saját fegyverei, hogy úgy mondjam: saját szinei. Mindenki ismeri. Achilles azt mondja:

Nem látják sisakom tündöklő taréját.
XVI. 70.
Vagy mikor Patroklos elkéri Achilles fegyvereit, nagy a rémület az ellenség soraiban, a mint messziről meglátják:

Meglátva a trosok Menoitios fiát
Társival közelgni csillogó pánczélban

– azt gondolták, hogy gyorslábú Peleion
Letett a haragról s ujra, mint barát jön.
XVI. 278–282.
Messzire kiismerszik az Aias pajzsa:

Telamoni Aias dúl-fúl, jól ismérem
Nagy torony pajzsáról.
XI. 526–527.
A trójai király két sarjú fiának is az a veszte, hogy Agamemnon fölismeri rajtuk a királyi pánczélt. Le is teriti őket és

Ékes fegyverzetük' nagy-hamar szedé le,
Rájuk ismert.
XI. 110–111.
Érdekes, hogy mennyi apró rokonvonást fedezhetni föl távoli korok közt. Utalok az Ilias két helyére. Az egyikben Hektor rivall a lovaira:

Nosza nyargaljatok, hahogy letéphessük
Nestor pajzsát, melynek eget ver a hire,
Egy izig aranyból, fogója is arany,
Aztán lófékező Diomedes vértjét
Tépjük válláról le, mit Hephaistos szerzett.
VII. 191–195.
A másikban a thrák király fegyvereit rabolják el, a mikről igy emlékeznek:

Csudamódon sajog szinarany fegyvere,
Óriási; nem is halandóra illő,
Hanem méltó volna örök istenekhez.
XI 439–441.
Ugyanezen mozzanatok élednek föl a középkor hős mondáiban is. Elhiresednek a leventék fegyverei, a mikért törik magukat ellenséges vitézek. Mint a hires Mambrin sisakjáért. A ki ilyen hőst ejt el, elszedi a fegyvereit s hordja a magáé helyett. Ez lesz a czimere. Igy kevélykedik Hektor is az Achilles fegyvereiben, a mit Patroklos testéről szedett le.
Ez a harczias módja a czimerszerzésnek. Nézzük a békés utját. Merő próbálkozás ezekből törvényformákat állapitani meg, de érdekes, mert bennük rejlik csirája a későbbi korok intézményeinek. Kétféle a mód itt is, akár a középkorban: az öröklés és az adományozás.
Az első a legtermészetesebb. A mikor a hős öreg lesz, fiára hagyja pajzsát, pánczélját, fegyvereit. Az Iliasban a leghiresebbek a Peleus fegyverei, a mik Achillesre maradnak: hatalmas sisak, pajzs, csillagokkal kirakott mellvért és lándzsa, a mit senki sem tud megforgatni, csak ők. Zeus isten pajzsa az aigis, a mi többször le van irva: czifra, százbojtos csudatevő jószág. Az a főistené, de odadja gyermekeinek is, legtöbbször Athenének, néha Apollonnak is.
Az adomány különböző. Néha a fejedelem a magáéból fegyverzi föl alattvalóját, mint Idomeneus Merionest vagy Lykurgos Ereuthaliont. Máshelyt a görög vendégbarátság szép emléke. Igy kapja Agamemnon Kynerestől a vértjét, Phyleus Euphetestől. Legjellemzőbb, mikor a harcz hevében Diomedes és Glaukos összecsapván, rájönnek, hogy nagyapáik vendégbaráti viszonyban voltak egymással. A két ellenség megcseréli fegyverét:

Cseréljünk fegyvert, hogy azok is meglássák,
Ősi barátságunk' büszkén emlegetjük!
VI. 230–231.
Versenydijj is lehet valamely fegyver. Achilles, mikor versenyjátékot tart, a megölt ellenség fegyvereit tüzi ki dijjnak. Minden egyes darabnál megemliti, hogy melyik kié volt. Ismerős, hires darabok.
A középkori lovagok királyoktól, császároktól kapnak czimert. A költemény hősei kevélyebbek lehetnek: istenektől is kapnak fegyvereket. Peleus nászajándékba kapja fegyverzetét, Lykaonnak Apollon adja az ijjat, Diomedesnek Hephaistos a pánczélt. Ugyancsak Diomedest Athene ékesiti föl:

Sisakja és pajzsa körül tüzet gyújta.
V. 4.
De legnagyobb tisztesség az epos hősét, Achillest éri, a kinek Hephaistos ver fegyverzetet. Hosszasan le van irva a pajzs, különös gonddal az ábrákra.
Előfordul végre az is, hogy kölcsönzött fegyverrel harczolnak. Igy hordja Thrasymedes az apja pajzsát, Paris a bátyjáét, Odysseus a Meriones suta sisakját.
Ha végigfutunk az összes czimerábrázolásokon, azt az érdekes dolgot veszszük észre, hogy a legegyszerübb ábrázolástól a legösszetettebbig mindegyikre van egy-két példa. A legegyszerübb, mikor még semmiféle kép nem fordul elő, csak a forma, nagyság, szin különböztet. Ilyen az Aias pajzsa. Rengeteg, irdatlan jószág, hét bikabőr van ráfeszitve, nyolczadiknak ércz lemez. Hasonlóképen jellemzi Menestheust és Antiphost feltünően csillogó, fényes vértje (αιολοϑωρηζ), a lokrisi Aiast a lenpánczélja, Deiphobost a fehér pajzsa. Némely helyen nincs is megmondva az ismertető jel, csak annyi, hogy ismerős a fegyver. Igy mondja Lyhaon Aineiasnak:

Tydeidest látom én mindenkép' e hősben,
Sisakja szemét és paizsát ha nézem.
V. 181–182.
Másodsorban föllépnek a legegyszerübb ábrák: a kör, a csik, a háromszög, négyszög. Ilyenekre is akadnak példák. A Sarpedon pajzsára körben aranyszögeket vernek. Az Asteropaiosén ón csik fut végig. A legközönségesebb diszités a púp, lehet csak egy a pajzs közepén, de lehet akárhány. Az Agamemnon pajzsa egyesiti mindez egyszerü ábrákat: van azon kör, csik és púp.
Az alakok közt először föllépnek az égi testek: nap, hold, csillagok. A csillag a Homeros költeményeiben a legkedveltebb czimerkép. Akárhány mellvért csillagokkal van diszitve, csillagos a hősök kardhüvelye, csillagos nem egynek a pajzsa. A nap és hold együtt a csillagokkal előfordul az Achilles pajzsán, különösképen nem a szokásos félhold, hanem a tele hold.
Legvégül jönnek a különböző alakok. Itt már nagyon kevés az adat. Az Agamemnon fegyverzete igen érdekes;

Tíz csik tarkállott rajt' fekete aczélból,
Tizenkettő arany, húsz meg szürke ólom;
Éjszinü sárkányok nyujtózkodtak rajta,
Hatan a nyak táján, mint annyi szivárvány,
Mit Zeus ragyogtat ember csudájára.

Embervédő fényes pajzsát emelé,
Remek volt, tiz ércz kör futott rajta végig,
Húsz fehér ón köldök duzzasztá rajt' púpját,
Középütt csak egy volt fekete aczélból.
Gyilkosszemű Gorgo meredett le róla
Iszonyún, mellette Félelem, Rettegés.
Pajzsszíjja ezüstből, éjfekete sárkány
Tekergődzött rája, körülforgolódván
Három feje szisszent, noha nyaka egy volt.
XI. 24–40.
Itt a sárkány fordul elő: a vérten hatszor, a pajzsszijjon három fejjel. Ez a szörnyeteg a leggyakoribb czimerképek közé tartozik. Ezt festik az első normann hóditók pajzsára is. A heraldika általában kedveli a csudálatos lényeket. A többi is félig isten, félig csudaszörny: a Gorgó-fő kigyós hajfonataival s a személyesitett félelem és rettegés, a mikről nem tudjuk, hogy milyen alakban képzelték őket. Valószinű, hogy emberforma alakban.
A Zeus aigisa képei hasonlók az Agamemnon fegyverein találhatókhoz:

Bojtos-rojtos pajzsát vállára emelte,
Borzasztó volt, teli mindennemü rémmel,
Rajt' a Viszály, Erő, rajt' a bősz Rivalgás,
Rajta a Gorgo-fő rémletes csudája.
V. 738–741.
A Gorgó-fő itt is szerepel, az istenségek helyett más istenségek vannak itt, azonkivül jellemzik a pajzsot a libegő arany bojtok, mint egy másik helyből (II. 448.) megtudjuk, éppen százan.
Látnivaló, hogy a heraldika szokásos alakjai közül csak a sárkány szerepel itt. Az állatképek nem jönnek elő, még az oroszlán, a legkedveltebb sem.
Mindezek közt azonban legfontosabb az Achilles pajzsa. Ez már teljes művészettel van megalkotva. Hephaistos isten késziti:

Készite először órjás nehéz pajzsot
Mesteri ábrákkal, körül nagy párkánynyal,
Hármassal, fényessel s rá ezüst pajzsszijjat.
Ötmezőjü pajzs volt; mindegyik mezőben
Csodaszép képeket vert ki bölcs eszével.
XVIII. 478–482.
őA tudósok megpróbálták mindenféle alakban visszaadni ezt a pajzsot. A mezőket kör alakban képzeljük egymás körül. A középkorban teljesen ismeretlen forma, tehát sajátosan görög.
A
z első mezőben az égi jelek ábrázolvák: nap, hold, csillagok. A második két várost mutat: egyikben a békés élet (lakodalom, biráskodás), a másikban a csata képeivel. A harmadik a legtágasabb: van benne szántás, aratás, szüret, pásztorélet. A negyedik tánczkart ábrázol. Legkeskenyebb az ötödik mező, itt az Oczeán vizét verte ki a mester. (A mezők beosztásában nem minden magyarázó egyezik meg. Én Ameist_{Homer, Ilias. Für den Schulgebrauch erklärt von K. F. Ameis. Bearbeitet von Prof. Dr. Hentze (Leipzig).}* követem. Legvilágosabban ő érvel, mert arra hivatkozik, hogy a költő mindig fölváltja a készités szavát, valahányszor uj mező keletkezik.) Itt aztán valósággal az összes alakok előfordulnak: égi jelek, állatok: oroszlán, ló, bika, bárány, mindenféle emberek, istenek, házak, mezők, kertek egész tájképek, egész csoportok: a kerek ég, a kerek föld, az egész mindenség.
Ki tudna arra választ adni, milyenek lehettek ezek az alakok? Az Achilles pajzsának aligha volt mintája. Ha csak azok után az alakok után nem indulunk, a melyek a legrégebbi korokból kerültek elő, mint p. o. a mykenaei oroszlánkapu durva, nehézkes, erősen stilizált állatai. A költő maga is jelzi a stilizálást az Agamemnon sárkányainál, mikor a szivárványhoz hasonlitja őket, mig az Achilles pajzsánál határozottan természetes ábrázolást képzel, emlitvén, hogy aranyból van ugyan a föld, de úgy feketéllik, mintha föl volna szántva s minden mozog és cselekszik, akárcsak az eleven. Ám további következtetéseknél elvesztenénk lábunk alól a talajt.
A heraldika szempontjából véve a dolgot, ez a remek darab korcsalkotás volna, olyanféle czimer, mint a milyenek az újkorban lépnek föl. Nálunk Magyarországon kivált az erdélyi fejedelmek adta czimereknél, a hol egész jelenetek: csataképek, vadászat, mi egymás ábrázolvák. A heraldika virágkorában lehetetlen czimerek ezek.
A középkori czimerekben gyakorta van valami symbolikus. A görögökéiben ez a symbolismus nem nyert tért, bár egyik-másik czimerbe lehet valami ilyesformát belemagyarázni._{Bernd, i. m.}*
A mi a czimerszineket illeti, azok igen kezdetleges fejlődési fokon vannak. A fegyvereket főleg a különböző érczek szinezik: az arany, az ezüst, a vörös bronz, a sárga réz, a szürke vas, a kékesfekete aczél; mindezekhez hozzájárul a bőrök sötétebb vagy világosabb szine. És itt-ott az elefántcsont. A fegyverzetnek egyik állandó jelzője a ποικιλος (tarka), a mi magától értetődő, ha elképzeljük e sok fém szinének egybekeveredését. A különböző fémszinek több helyen előfordulnak, igy az arany számtalanszor, az ezüst is gyakorta, kivált a szegeknél és csillagoknál. Az Agamemnon pálczélja csakúgy tarkállik: az aczél feketés fénye az ólom szürkesége, az ón fehérsége keveredvén az ércz, az arany s az ezüst csillámlásával. Nemkülönben az Achilles pajzsa, a hol ugyan tulnyomó az arany, de jut rész a többi felsorolt fémeknek is.
A mi most már a nem fém szineket illeti, nagyon kevés az adat. Jellemző és érdekes, hogy Homerosnak milyen kevés szava van a szinekre. Pompás, ragyogó nyelvében még a szivárvány hét szinének sem jut külön, határozott jelentésü szó, nemhogy az árnyalatoknak, melyekre a mai nyelvek is fölmondják a szolgálatot. Ott vannak azok a határozatlan szavak κυανεος, ez feketét és kéket jelent egyszerre, nemkülönben igy nevezi a költő a messzi távol kékbe és szürkébe vesző alakjait. A πορφυρεος voltaképen a biborszint tenné, de jelent egyszerüen sötétet is; az αιϑων vörös, rőt, beleértve a szin barnás és sárgás változatait, az οινοφ voltaképen biborszinű, tehát érthetjük alatta a sárga, vörös és zöld szinek változatait egész a feketéig. Végül mindhárom szin jelent egyaránt csillogót, tündöklőt, fényeset. Látnivaló, hogy ezen jelzőkből csak körülbelül lehet meghatározni a fegyverek szinét.
Három szin fordul elő határozottan a fémszinek mellett: a fehér, a vörös és a bibor. Ezek a legelső szinek: a fehér és a vörös. Ezeket használják a vad népek is, ezek a legmeszszebbre látszó szinek.
Deiphobos pajzsa fehér. Az a vélemény róla, hogy nem fehérre festett pajzsról van itt szó, hanem világosszinü bőrrel volt bevonva._{Robert, i. m.}* Ez valószinünek is látszik, bár a festés sincs kizárva. Végre is az Iliasból egész határozottan megállapitható, hogy két festéket használtak: a bibort és a miniumot. A bibor a keletről jött használatba. A legszebb szin s ősidőktől fogva királyok, fejedelmek szine. Homeros egy hasonlatban elmondja, hogy festi a phoeniciai nő az elefántcsontot biborra, hogy a király lova szerszámát ékesitse. Mint ilyen királyi megkülönböztető szin jelenik meg tehát Homerosnál is: királyok palástja bibor meg a legdrágább szőnyegek és takarók, miket isteneknek ajánlanak föl áldozatul. Egy helyen viseli egyszerü dalia is: Dolops, a ki sisaktaraját ékesiti vele. A minium az Odysseus szine, de nem fegyverein hordja, hanem összes gályáit festeti vérvörösre (μιλτοπαρηος). Minden más hajó a fa természetes sötét szinét viseli, csak az övéi vöröslenek nagymesszire.
Más megkülönböztető jelvények is vannak a fegyvereken kivül, bár csekély számmal. Nem akarok itt kiterjeszkedni a legapróbb részletekre, hiszen a Nestor galambokkal diszitett kelyhét épen úgy nem lehet czimerszámba venni, mint a Hektor aranykarikás lándzsáját. De ide számithatjuk az imént emlitett vörös hajókat. A hajók orra ugyan ki van faragva, de még látható nyoma nincs a később használatba jött különböző czimbálványoknak._{Vergilius: Aeneis V.}* Az előkelők szekereiket is ékesitik aranynyal, ezüsttel, érczczel. Van rá példa, hogy a lószerszámot is. Fontos jelvény a pálcza, a bot, az ember legelső háziszere, mint fegyver és mint támaszték._{Bernd, i. m.}* Viselik a királyok, a birák s a követek, tehát fontos és méltóságos jelvény.
Még egy adat van, a miben rejlik némi nyoma a czimernek, bár világos, hogy a mai értelemben vett czimerről itt legalább nem lehet szó. A sorshuzást értem, mikor a sisakba mindenki beledob egy cserepet, melyre saját jegyét vési (σημαινειν). A kié aztán először kiugrik, az viszi végbe a kijelölt dolgot. Mi lehetett most már ezen jel? Irásjel semmi esetre sem. Azonban fegyverzetük jellemző ábráit sem irhatták rá, mert mikor az Aiasé röpül ki a sisakból:

Sorra megszemlélték, nem ismerte senki;
Ámde mikor végig járt az egész soron,
Jó Aias, a ki a sisakba vetette,
Kinyujtotta kezét, a jelt bele dobták,
Fölismerte tüstént rovását.
VII. 185–189.
Még annyit se mernénk állitani, hogy egy másik sorsvetésnél ujra ugyanazt a jelet karczolta volna föl.
Ezen kevés szálból kell összefüznünk a czimerek és jelvények használatát, Hogy voltak, az kétségtelen, nemkülönben az is, hogy több esetben valóságos czimerekről van szó. Még egy futó pillantást vetünk az egész Iliasbeli lovagi életre, hogy azt is lássuk, mikor és mennyiben szerepelnek ezek a czimerformák.
Egyaránt érvényesül a barbár ember kevélysége az ő holmija értékes, fényes voltára s a lovag büszkesége diadalmas fegyvereire. Bárhol jelennek meg, a külsőségek leirása fontos, minden részlet egyaránt: fegyverzet, köntös, szekér, paripa. Kiismerszik minden egyes darab, a minek hire van.
Harczban az ellenfél fegyverzete fő hadi zsámány. Ősrégi vonás. De mig a teljesen barbár ember ezt puszta kapzsiságból teszi, itt már némi lovagi motivumul járul hozzá a hires fegyver iránti szeretet. A selejtesebbjét a hős sátrába hordatja és csakis szükségből nyul hozzá, ha a sajátjában kár esett; de a jelesebb fegyverrel kicseréli a magáét, mint föntebb emlitettük.
Érdekes fejezete a lovagi életnek a torna. A középkorban a vitézek rendszerint saját szineikkel szerepelnek, de néha jel nélkül is, zárt sisakban. Homerosnál ez utóbbi nem fordul elő. Különben érdekes, hogy a czimereknek éppen ez alkalommal nem jut semmi szerep.
Még egy emlitésre érdemes körülmény ötlik szemünkbe. Mikor a hősök meghalnak, fegyverzetük egy részét is elégetik velük. Ez még teljesen a barbár ember gondolkozása, a ki úgy vélekedik, hogy a halottnak szüksége lesz az életben birtokolt jószágaira. De a hiresebb fegyverdarabok nem jutnak erre a sorsra. Azok maradnak a fiára vagy más kedves emberre.
Feltünik már a középkori lovagélet egyik fontos személye is: a herold. A Homeros hirnökeinek nagyon tág a szerepe, akárcsak a középkorban Nemcsak hirmondók, hanem követek, személyük szent és sérthetetlen, a mellett segédkeznek minden dologban: áldozásnál, bajvivásnál, tanácskozásnál. Akár mint a középkor hübérurainak, a Homeros királyainak szinte meg van a maguk hirnöke. Jelvényük a királyi pálcza. És a mint a középkor heroldjai tarka-barka köntöseiken uruk czimerét viselik, Homeros fejedelmei is saját pálczájukat nyujtják át hirnökeiknek. Egész testület ez, fejük is van, akár mint a római fecialisoknak a pater patratus vagy mint a heroldoknak a czimerkirály (Wappenkönig): a görög táborban Talthybios, a trójaiban Idaios.
Ezekben meghuztuk körülbelül alapvonásait a tervbe vett képnek. Sok olyan része van, a mi nem fejlődött később, hanem elveszett, mihelyt a körülmények megváltoztak s sok körülmény más irányba terelte ezt a naiv, fejlődő lovag-világot. Azért ha kutató szemmel nézzük az eseményeket, csodálva látjuk évszázadok multával ugyanazon dolgokat kifejlődni, a mik évszázadokkal ezelőtt csirájukban elvesztek.

***

Záradékul közlöm a czimeres hősök fegyverzeteit összeállitva.
Görög részről:
Agamemnon: Kerek pajzs, Gorgó-fővel s a Félelem és Rettegés isteneinek képével, tiz érczkörrel, husz ón- s egy aczél köldökkel; ezüst pajzsszij; háromfejü tekergődző sárkánynyal; mellvértjén hat fekete sárkány, tiz aczél-, tizenkét arany- s husz ólom csik; oroszlán kaczagány.
Achilles: Kerek arany pajzs, öt körre felosztva, középső mezőjében az égi testekkel, legszélsőben a tengerrel, a többiben különböző jelenetekkel; ezüst pajzsszijj, arany bokrétás sisak; ezüst szegekkel kivert kard; csillagokkal meghintett vért; rengeteg dárda.
Aias: Hosszukás rengeteg pajzs, hét bőrrel, nyolczadikul ércz lemez; bibor öv.
Menelaos: Párducz kaczagány.
Diomedes: Isteni eredetü vért; messze kilátszó pajzs és sisak.
Nestor: Tiszta arany pajzs.
Odysseus: Csillagokkal meghintett pajzs; vérvörös hajók.
Lokrisi Aias: Lenpánczél.
Thrasymedes: Bőr suta sisak.
Meriones: Bőr sisak szijjakkal, kiálló vadkan fogakkal ékesitve.
Antiphos, Menestheus: Tündöklő vért.
Trójai részen:
Hektor: Köldökös pajzs, hosszan lógó karima prémmel; aranykarikás dárda.
Paris: Párducz kaczagány.
Deiphobos: Fehér pajzs.
Sarpedon: Érczlemezes bőr pajzs, körben arany szegekkel.
Glaukos: Arany pánczél.
Asteropaios: Ón csikkal ékesitett vért.
Dolon: Menyétbőr sisak; farkas kaczagány.
Dolops: Bibor sisak-bokréta.
Látnivaló, hogy a trójaiakat mostonábban ruházta föl a költő.
VÉRTESY JENŐ.

TRENCSÉNI MÁTÉ UTÓDAI.

Kammerer Ernő úrnak ajánlva.
A Csák-nemzetség egyik ágából bizonyos Máté származik, ki 1233 november 27-ikén Béla társkirály báróinak sorában szerepel, a nélkül, hogy akkori tisztségét ismernők. IV. Béla trónraléptével megkapja a tálnokmesteri hivatalt és Temesmegye főispánságát, mely két tisztséget 1235-től 1238 január a 29- ig visel; 1240 márczius 21-től 1241 szeptember 23-ig tálnokmester és Nyitramegye főispánja; 1242 márczius 14-től tárnokmester, ugyanazon évi november 16-ikán a mellett soproni főispán; 1243 január 29-től 1245 deczember 12-ig tárnokmester és Pozsonymegye főispánja. Innen kezdve elvész ugyan a nyoma, de tudjuk, hogy csak 1254-ben halt meg.
Birtokviszonyaiból csak annyi ismeretes, hogy mint Pozsonymegye főispánja (1244-ben) IV. Bélától a nyitramegyei Hernoch (ma Chrenócz) nevü birtokot kapta_{Knauz, I. k. 458. 1.}* és hogy ugyanazon minőségben a trencsénmegyei Pruszka nevü birtokot a király Tunig nevezetü földjeért elcserél és 1244-ben a pozsonyi apáczáknak egy kaszálót a Vödricz folyó mellett és Cohuha faluban egy malmot a király nevében adományoz. Az utóbbira vonatkozó okmányon a pergament-szalagon lecsüngő sárga viaszpecsét igen jó karban van, de köriratából már csak egyes betük olvashatók; czimere a Csák nemzetség ősi czimerképe, az oroszlán._{Orsz. levéltár, Dl. 276, honnan azt velem ifj. Reiszig Ede dr. úr közölte (Fejér, IV/I. k. 348. 1.) A mi az okmányban előforduló Cohuha falut illeti, azt hiszem, hogy ez csak rossz irás és hogy alatta a Pozsonymegye hegyentúli járásában fekvő Konyha (= Kuchel = Kuchina) értendő.}*
Neje, Margit, 1225-ben született. Férje halála utáni sorsát 1263-ig nem ismerjük; 1263-ban apa lett a nyulakszigeti zárdában, s itt tartózkodott még 1276 augusztus 6-ikán is._{V. ö. Turul, 1900. évf. 170–171. 11.}*
I. Máténak két fia volt, II. Máté és Péter._{Vannak irók, kik azon Mátét, kinek fiai István (Pozsonymegye főispánja) és Márk hontmegyei birtokosok, fentebbi I. Mátéval azonositják. Hogy miért nem veszem én azonosnak, annak okait a Turul 1900. évf. 170-ik oldalán megmondtam. E helyen csak még a következő érvet akarom kiemelni.
Azt, vajjon volt-e I. Máténak Margit előtt már egy más felesége? nem tudjuk és igy kénytelenek vagyunk egyelőre kimondani, hogy Máté fiainak anyja, akárhányan is voltak, csak Margitban ismerhető fel. Vegyük már most a legkedvezőbb esetet, hogy István e házaspárnak első szülöttje és hogy Margit e fiut 17 éves korában, tehát 1242-ben szülte volna, akkor azt találjuk, hogy István 1260-ban 18 éves ifju volt. Okiratilag van azonban bebizonyitva, hogy ugyan ezen István akkor már Béla királynak udvari tisztje és hogy már 1243 és 1254 között, tehát egy és tizenkét éves korában Tata helységet jogtalanul magához ragadta ..., a mi éppenséggel lehetetlen.}* II. Máté, ki 1264-ben IV. Béla hiveinek sorában szerepel, 1270-től 1272-ig erdélyi vajda; 1272-től 1273-ig Szlavonia bánja; 1274, 1275 és 1276-ban ujra erdélyi vajda, azután többször nádor, mely minőségben 1283 április 15-ikén a pestmegyei Zsámbokon végrendelkezik. Miután ősi birtokait fivérének, három szerzett nyitramegyei ingatlanát nejének, egy komárommegyeit az esztergami egyháznak, a nógrádmegyei Györkét és Nándort pedig a margitszigeti apáczáknak hagyományozta, világos, hogy nem hagyott fiut maga után. Ismeretlen nevü neje 1283 április 15-ikén tehát még élt._{II. Máté tárnokmester, Pozsony- és Bányamegye főispánja, 1276-ban bizonyos Háb mestert, a zágrábi püspök követét, kedves rokonának (cognatus noster) nevezi. Ugy látszik, hogy e Háb, ki később egri és pozsonyi prépost, utóbb pedig váczi püspök, Máté nejének a fivére.}*
Fivére és örököse Péter 1270-től 1272-ig tálnokmester és Gačka főispánja, 1275-ben Somogy- és Sopronmegye főispán, 1275-től 1276-ig nádor, 1277–1278 másodszor az; 1279-től 1280-ig tálnokmester, Pozsony- és Mosonmegye főispánja; 1281 április 15-ikén harmadszor nádor. Halála éve nem éppen bizonyos. Van egy kutfőnk, mely szerint Péter nádor, pozsonyi és mosonyi főispán 1288-ban a pozsonymegyei Csákány határait Béla király regestruma alapján leirja. A pergament-szalagon lecsüngő pecsét elmosódott, de a czimerképből e sárkány egy alakja vehető ki._{Orsz. levtár D1. 1233, ifj. Reiszig Ede úr szives közlése.}* E pecsét nem nyujt tehát arra nézve támpontot, hogy e Péter nádor nemzetségét meghatározzuk, pedig itt csak a Csák vagy az Aba nemzetségről lehet szó, mely előbbinek az oroszlán, utóbbinak a sas a czimere. Egy másik okmány pedig arról szól, hogy a somogymegyebeli Várdai Iván fiai a néhai Péter nádor fiait a Somogymegyében fekvő Köttse nevü birtok ügyében 1284 augusztus 20-ikára a biró elé idézik._{Hazai okmtár, VII. k. 192. 1.}* Ha e keltezés helyes, akkor világos, hogy Csák nb. Péter nádor 1284 második felében már nem élt.
Két fia volt: III. Máté és Csák, azután volt egy névleg ismeretlen leánya, de ez utóbbi állitásom következő igazolásra szorul: Midőn Károly király 1324-ben az osztrák származásu Harsendorfer Wolfingnak bizonyos birtokokat adományoz, többiek között kiemeli, hogy Wolfing a korlátkői várat a királynak megmentette és «Stephanus Bohemus»-t, Trencsényi Máté consobrinusát, ki e várat Trencsényi Máté számára vissza akarta foglalni, sikeresen visszaverte. 1331-ben emliti Károly, hogy Bajnok fia Márton a hűtlen «Stephanus Boemus» felkelésében részt vett; egyszer pedig «Stephanus dictus Cheh» néven fordul elő._{Anjoukori okmtár, II. k. 116., 545. 11. Botka, Barsmegyei okmtár, 32. 1.}* «Consobrinus» a régieknél a két nővértől született gyermekek közötti rokonsági fok megjelölésére szolgált, tehát annyit jelentett, mint a női ágon való franczia cousin vagy a német Vetter. Ha ez értelmezést elfogadnók, nem lehetne e Cseh Istvánt Péter nádor leánya fiának tartanunk; de nem is kell.
Vannak számos hazai okmányaink, melyek, ha a «consobrinus» jelentőségét közelebbről akarják megjelölni, azt «a nővér fia»-val azonositják. Igy találjuk pl. 1323. «Fredlyni consobrini seu filii sororis Corrardi etc.» 1336-ban pedig «pro Johanne filio Kemyn, consobrino suo, filio scilicet sororis suae uterinae._{Fejér, VIII/IV. k., 163. 1.}*
Ezeknek alapján tehát helyesnek tartjuk, ha Cseh Istvánt Péter nádor leánya fiának veszszük. Ki lett légyen ő nem tudjuk. A « Bohemus» és «dictus Cseh» alatt nem szabad holmi csehországi embert értenünk; a «Bohemus» és «Cseh» csak keresztnevéhez füzött melléknév, őt magát pedig joggal nyitramegyei birtokosnak vehetjük, miután már eddig is láttuk, hogy a tárgyalt személyek birtokainak legnagyobb része Nyitramegyében feküdt. Miután pedig tudjuk, hogy a Csehországból eredő Ludány nemzetségnek ősi fészke Ludány a nyitramegyei Tapolcsány mellett fekszik és e nemzetség egyik tagja, Lőrincz a «Bohemus» melléknevet viseli;_{Hazai okmtár, VII. k. 174. 1.}* több mint valószinű, hogy Cseh István is e nemzetség tagja.
Péter nádor fiáról, Csák-ról, csak azt tudjuk, hogy 1293 október 28-ikán a királyi kardhordók főnöke; fivérének oldalán véghezvitt garázdálkodásai nem tartozván e sorok keretébe, csak azt akarjuk kiemelni, hogy 1300 után nyoma vész és hogy esetleges fiutódait nem ismerjük.
III. Máténak a hires oligarchának, kiről már egy egész irodalom szól, politikai történetét e helyen tehát teljesen mellőzzük. 1293 október 26-tól 1297 augusztus 6-ig Pozsonymegye főispánja és a mellett (1293–1296) lovászmester és (1296–1297) nádor; de már a 90-es évek végén a «Trencsényi» névvel él_{Wenzel, V. k. 242. 1.}* minek alapján őt a legnagyobb jogosultsággal «Trencsényi Máténak» nevezhetjük. Meghalt 1321 márczius 18-ikán.
Családi viszonyait mindeddig homály boritja. Nejének nevét nem ismerjük._{Az Aba nb. Aba comesről, ki mint Trencsényi Máté embere és Galgócz ura a rozgonyi csatában 1312-ben életét vesztette, azt mondja Károly királynak egyik oklevele (Anjoukori okmtár, V. k. 310. l.), hogy Máté ez Abának a «proximus»-a és hogy Mátét «racione proximitatis et consanguineitatis» támogatásban részesitette. Miután ezen Aba 1251-ben már önálló birtokos, nagyon valószinünek tartjuk, hogy az ő leánya Trencsényi Máténak a neje, a mi azonban azt sem zárja ki, hogy Abának a nővére lehetett.}* Gyermekeiről pedig csak azon egy adat szól, mely szerint vejét, Dezsőt, garázdálkodásainak részesét, 1318-ben excommunikálják;_{Fejér, VIII/IV. k., 4., 180. 1.}* továbbá, hogy 1318 előtt az osztrák herczeggel házassági frigyet akart kötni,_{U . ott, 173. 1.}* ez utóbbiról azonban egyéb felvilágositó adatunk nincsen.
Dezső családi viszonyait nem ismerjük ugyan, de a következő adat talán némi fényt derit rájuk. Midőn Trencsényi Máté 1297-ben az ugróczi várat megvásárolta, az ügy lebonyolitásával Ludány nb. Szobjeszló fia Péter comest bizta meg._{Wenzel, XII. k. 572., 640. 11.}* E Péter 1291-ben már az «Emőkei» nevet viseli,_{Fejér, VI/I. k. 174. 1.}* Emőke pedig nyitramegyei helység. E Péternek többi között Dezső nevü fia is volt, kit 1326 óta Emőkei Dezső néven ismerünk. Nem valószinütlen tehát, hogy Trencsényi Máténak Dezső nevü veje vele azonos.
Az összes hazai és külföldi irodalom abban mindeddig egyetért, hogy Trencsényi Máté nem hagyott fiut maga után és hogy, vele nemzetsége kihalt, miután fivére Csák is fiu hátrahagyása nélkül halt meg.
Ez általánosságban elfogadott állitásnak volt is jogos alapja, a mennyiben mindeddig oly hiteles okmányt vagy egyéb bizonyitékot nem ismertünk, melynek alapján Trencsényi Máté egyenes fiutódainak létezését lehetett volna kimutatni.
Gentilis biboros emliti ugyan 1311 julius 6-ikán, hogy Mátéval együtt 1308 november 10-ikén a veszprémi egyházmegyében feküdt Kékesen fia is esküdött, de ezt meg nem nevezi és azt sem mondja, vajjon 1311-ben élt-e még e fiu._{Acta legat. Card. Gentilis 386, mely helyre engem Pór Antal figyelmeztetett.}*
A következőkben azonban be fogom e fiutódok létezését bizonyitani.
Az esztergomi keresztesek konventje 1309 augusztus 19-ikén, arról tanuskodik, hogy néhai Péter nádor fia Máté, kit a szöveg folytatásában nádornak is nevez, és ugyanezen Máté nádor fia Máté mester előtte személyesen megjelenvén előadták, hogy a Csallóközi Bodó fia Mihály által képviselt Majnald fia Vörös Ábrahám comessel birtokot cseréltek. Odaadják Ábrahámnak a Vág melletti Pechent (ma Pöstyén), mely valamikor a csejtei várhoz tartozott, Daraagost (ma Drahócz, Nyitramegyében), mely azelőtt bizonyos Miklós-é volt és a nagyszombati oldalon szintén a Vág mentén fekszik, továbbá a nyitramegyei Lakács-ot, mely valamikor (Hontpázmán nb.) Szegi Ernő birtokához tartozott; ezekért pedig megkapják Ábrahámtól a nyitramegyei Berencs várát._{Kammerer Ernő úr volt oly szives, a gróf Apponyi Sándor úr költségén kiadott és általa szerkesztett «Apponyi okmánytár» első öt ivének kefelevonatát 1900 április 15-ikén kezemhez juttatni. Ennek 43-ik oldalán találtam a fontos oklevél-szövegét. Fogadják mindketten e helyen is őszinte hálám kifejezését.}*
Ezzel már mostan minden kétséget kizáró módon világosnál világosabban be van bizonyitva, hogy Trencsényi Máténak egy Máté nevü fia volt, ki 1309 augusztus 19-ikén, mert a konvent őt «mester»-nek nevezi és ő személyesen az elcserélt birtokokért szavatol, már felnőtt fiatal ember volt.
Ha azonban azt kérdezzük, hogy találjuk-e hazai forrásainkban további nyomait is és ismerjük-e családi viszonyait? azzal kell válaszolnunk, hogy az emlitetten kivül egyetlen-egy hazai okmány róla sem tesz emlitést és hogy a reá vonatkozó adatokat egészen másutt kell keresnünk.
II. Bolko, Fürstenberg, Münsterberg és Glatz herczege 1338 április 29-ikén Münsterbergben a kamentzi monostornak bizonyos okmányt állit ki, melynek tanui között «dominus Matheus de Trenczhs» is szerepel;_{Codex diplomaticus Silesić X., k. 132. 1.}* 1340-ben a Sziléziában fekvő Frankenstein vámját a Frankensteiniaknak adja el; az erre vonatkozó okmányban előforduló tanuk sorában «Mathias de Trentsch» is szerepel, kit a herczeg «fiának» nevez. Midőn ugyanezen Bolko 1340 november 13-ikán a berroldaui egyháznak egynehány ott fekvő földet adományoz, a tanuk sorában a herczeg «Stieff-Brudere»: der wohlgeborene Herr Jakob von Trentsch is fel van emlitve._{Hennenfeldi Henel Miklós (szül. 1582-ben † 1656-ban) Chronicon ducatus Munsterbergensis ap. Sommersberg, Scriptores rerum Silesiacarum I. k. 159. 1.}* E Jakab azonban, mint látni fogjuk, nem a «Stiefbruder»-e, hanem «Stiefsohn»-ja azaz mostoha fia Bolkónak és a «Stiefbruder» valószinüleg Henel hibás forditása vagy irása.
1341 második felében egy Bolko által Tatschkauban kiállitott okmánynak tanui között «Mathias comes de Trentz» is van._{Codex dipl. Silesić X. k. 140. 1.}*
II. Bolko fia és utódja, kis Miklós, Münsterberg herczege monostort egy Striegau helység felének birtokában 1346 deczember 21-én megerősit; az erre vonatkozó okmányban előforduló tanuk egyike «Mathiás de Trensch», kit a herczeg – egyetértésben atyjával, ki őt fiának mondja – kedves fivérének nevez._{Sommerberg, I. k, 409. 1.}* Azon okmányban, melynek erejével Miklós herczeg Frankensteint 1351 november 9-ikén IV. Károly császárnak eladja «spectabilem Dominum Matthiam Comitem de Trentsch, fratrem nostrum dilectum»-ot mint tanut emliti, holott a vele egy és ugyanazon nemzetségből származó többi sziléziai herczegeket «illustres et magnificos principes ac Dominos ... patruos et consanguineos nostros»-nak nevezi. Az okmány Boroszlón lett kiállitva._{U. ott, 853. 1.}*
Miklós unokafivére, II. Bolko, Schweidnitz herczege kijelenti Schönberg-en 1351 augusztus 7-ikén, hogy előtte «nobilis ac strenuus vir Dominus Mathias Comes dictus de Trentz una cum Domina Kunegunda sua conthorali legitima» megjelent és a következőket vallotta: a zobleni vámjogot és a Kaldenborn, Tampadel, Seifridau, Qualkau, Stregemon, Strebehau és Garniczar nevü falvakra terjedő főnökséget (=Landvogtei), mely azelőtt néhai (II.) Bolko münsterbergi herczeg és Gutha nevü neje († 1342), ezek után pedig az ő birtokában volt és melyet ő (t. i. Mátyás) nevezett nejének hitbérként átadott: most a jelenlévő neje beleegyezésével Konrád boroszlói apátnak és konventjének 185 mk. prágai garasért eladja. Ez összegből megfizetik hitelezőiket, 160 márkát pedig arra használnak fel, hogy a Csehországban lévő Froburgk nevü vár vételárát kifizessék._{Sommerberg, I. k. 934–935. 1.}*
Végre azt találjuk, hogy Miklós a Münsterbergben 1356 január 17-ikén kiállitott okiratában «nobili Matheo comite de Trencz fratre nostro dilecto»-ról szól._{Cod. dipl. Siles., X. k, 190. l.}*

***

Az eddigiekből tehát kitünik, hogy egy «Mathias vagy Matheus de Trencz» vagyis «de Trentsch» Sziléziában a XIV. század közepén mint a münsterbergi Piastok rokona szerepel, a mennyiben őt II. Bolko fiának, ennek fia, Miklós pedig fivérének nevezi. Miután azonban csak a comes czimmel él, a Piastok közte és fejedelmi rokonaik között különbséget tesznek és II. Bolko schweidnitzi herczeg őt csak «nobilis et strenuus vir»-nek nevezi, világos, hogy nem az uralkodó Piast-ház tagja s hogy e rokonsági fokot másutt kell keresnünk; előbb azonban szükséges, hogy nevével tisztába jöjjünk.
A «comes Mathias de Trencz» és a «Mathias comes dictus de Trencz» világosan mutatja, hogy alatta nem Trencz vagy Trentsch comesét (=főispánját) kell értenünk, hanem azt, hogy családi neve «de Trencz» és hogy ez magyarul «Trenczi vagyis Trentschi Mátyás vagy Máté comes»-sel forditandó. A mi pedig Trencz vagy Trentsch helységet illeti, meg kell jegyeznünk, hogy sem Sziléziában, sem az egész Németországban ily nevü helység nem létezik, nem is létezett és hogy tekintettel arra, hogy Károly király egyik 1323. évi okmányában magistri Mathei de Trench infidelis nostri»-ról szól,_{Zichy-okmtár, I. k. 233 1.}* hogy 1388-ban «Trencz, Stadt in Gespan Trencs»_{Fejér, X/VIII. k. 249. 1.}* emlittetik és a német Trentsch magyarosan Trencs-csel azonos, e Trencz vagyis Trencs nem más mint a Sziléziávál tőszomszédos Trencsény! Tudta ezt már Sommersberg 1729-ben, tudta ezt Grotefend is 1889-ben, midőn a sziléziai fejedelmek nemzedékrendi tábláit kiadta és tudja ezt most is az összes német irodalom, csakhogy Trencsi Máté genealogiai hovatartozandóságával nincsenek tisztában és e miatt az eddigi ismereteinkkel összeütközésbe jönnek.
II. Bolko, münsterbergi herczeg Mátét – mint láttuk – fiának, fia Miklós pedig fivérének mondja; miután pedig sem Piasta, sem uralkodó, hanem csak spectabilis, nobilis et strenuus vir, világos, hogy Bolkónak nem lehetett édes fia, Miklósnak nem édes fivére; az egész arra vezetendő vissza, hogy e Máté Gutha herczegnének, II. Bolko nejének első házasságából származó fia, minek következtében Bolko őt – bár csak mint mostoha atyja – fiának, Miklós pedig teljes joggal – lévén mindketten egy anyának szülöttjei – fivérének mondja; bizonyitja ezt különben Bolko maga is, midőn Máté fivérét, Trencsi Jakabot mostoha fiának nevezi, mert azt, hogy nem volt mostoha fivére, mint Henel egyik helyén olvassuk, azzal bizonyitjuk be, hogy II. Bolko anyja, Brandenburgi Beatrix, férjének (I. Bolko, † 1301) halála után Ulászló, koseli herczeghez ment férjhez.
Már most az a kérdés, hogy ki volt Guthának az első férje, Máténak pedig az atyja.
Miután nem valószinű, hogy uralkodó herczeg neje holmi közönséges emberrel kötött volna házasságot és e nőnek első férjétől származott fia Trencsényi Máté volt, magától értetődik, hogy a régibb kutatók e Mátéban nem valami mindennapi és jelentéktelen trencsénvidéki nemest láthattak, hanem őt a Sziléziával határos Trencsényen törzsökös és Magyarország egész északán majdnem uralkodó módjára parancsoló hatalmas oligarchával, Trencsényi Mátéval kapcsolatba hozták; igy történt, hogy Sommersberg ösztönszerüleg azon véleménynek adott kifejezést, hogy Gutha az oligarchának özvegye és hogy Trencsi Máté és Jakab Trencsényi Máténak Guthától született fiai. Elfogadta ezt Grotefend is, elfogadja ezt a jelenkori sziléziai irodalom is.
Az oligarchával való összekapcsolás helyes, de az izenkénti levezetés, t. i. hogy Gutha az oligarcha özvegye, Mátyás és Jakab a fiai, teljesen hibás.
Hogy Trencsényi Máté, ki királyával sok évig daczolt és a tőle elfoglalt területeken önálló király szerepét viselte, még deres fővel és mint özvegy ember is előkelő családból származó fiatal nőt kaphatott volna feleségül, ki férje halála után még uralkodó családból származó férfihez mehetett feleségül, nem akarjuk kétségbe vonni; azt azonban, hogy e nő Gutha herczegnével azonos volna, lehetetlennek mondjuk.
Lehetetlen pedig a következőknél fogva:
Trencsényi Máté felkeléséről és garázdálkodásairól annyi, különféle időben, különböző helyen és különböző személyektől kiállitott okirati anyag áll rendelkezésünkre, hogy tevékenységének és működésének majdnem összes főbb részeseit és czinkostársait ismerjük. Ha ezek sorában fia is helyet foglalt volna, lehetetlenség volna elhinni, hogy e nagy okirati anyag arról nem tenne emlitést. Fivére Csák, unokaöcscse Cseh István, veje Dezső, rokona Aba nb. Aba mindig és mindenütt oldalán vannak, fia és örököse lett volna az egyedüli, ki atyja politikájában és tetteiben nem lett volna részes?! Még az 1318. évi kiátkozási okmány, mely az oligarchának akkor életben volt összes társait felsorolja, sem ismeri a fiut mint büntársat.
Mindezekre az Apponyi-okmánytárban talált okmány kellő felvilágositást nyujt. Tudjuk ennek alapján, hogy Trencsényi Máténak tényleg egy Máté nevü fia volt, ki 1309 augusztus 19-ikén mint «mester», tehát mint legalább is felnőtt ifju az esztergami konvent előtt bizonyos birtokügyben személyesen rendelkezik. A németek szerint Máté fia: Trencsi Máté még 1356-ban is él, a mit pedig a fentebb kiemeltek alapján lehetetlen elhinnünk. A magyar okiratoknak mély hallgatása, különösen pedig az 1318. évi kiátkozási okmány megczáfolhatatlanul bizonyitja, hogy
1. az oligarcha fia, ifj. vagyis IV. Máté az 1309 augusztus 19-ike után és 1318 első fele előtt eső időben halt meg.
2. hogy a régibb hazai irodalomnak egészben 1872-ig általánosságban elfogadott azon állitása, hogy az oligarcha 1318-ban halt meg, valószinüleg ez ifjabb Mátéra vonatkozik.
3. hogy Trencsényi Máté és Jakab, kik a XIV. század közepén Sziléziában szerepelnek, nem – mint a német kutatók vélik – az oligarchának, hanem fiának, IV. Máténak a fiai,
4. mely utóbbi adat már most mint egy varázsütésre a helyzetet megvilágitja.
Látjuk t. i. belőle, hogy Gutha nem – mint Grotefend véli – az oligarchának, hanem fiának, IV. Máténak a neje, ki ipájának halála után, mint fiatal özvegy és két zsengekoru fiunak anyja Sziléziába visszatért, hol Münsterbergi Bolkóval második házasságot kötött.
Trencsényi Jakabról az 1340. évi adaton kivül mit Sem tudunk. Fivére, ki Magyarországban kétségkivül a Máté nevet kapta, melyet a sziléziai okiratok Matheus mellett némelykor Mathias-sal fejeznek ki, 1356-ban még él. A róla szóló rendelkezésemre álló okirati anyag családi és birtokviszonyaira nézve csak annyit árul el, hogy anyjától és mostoha atyjától sziléziai birtokokat kapott, hogy a csehországi Frohburgot vette és hogy felesége, Kunigunda, 1351-ben még él.
Maradt-e a két fivér után fiu, vagy kihalt-e velök a Trencsényiek családja? nem tudjuk. Reméljük, hogy a még napfényre kerülő ujabb okirati anyag erre nézve felvilágositást fog adni.
Mikor nősült IV. Máté? nem tudjuk. Úgy látszik, hogy az 1318. évi, már töbször emlitett okmánynak azon adata, hogy Trencsényi Máté az osztrák herczeggel házassági összeköttetést akart kötni, ifjabb Mátéra vonatkozik. Most tudjuk, hogy az utóbbinak neje bizonyos Gutha, vagyis – a mint ezt okiratilag is tudjuk bebizonyitani: Jutta azaz Judit; családi viszonyait és származását azonban nem ismerjük. A boroszlói állami levéltárban Kloster Kamenz Nr. 106 alatt örzött okmányon függő pecsétek egyike Jutta herczegnéé. A már meglehetősen elmosódott pecséten a herczegné genealogiai meghatározására vonatkozó támpontokat nem találhatunk; az okmány szövege erre nézve csak mondja: «eundem ducem Bolkonem ac dominam Gutham coniugem ipsius ... sigillorum inclitorum principum ... nec non ingenue domine Guthe ducisse coniugis prefati domini ducis Bolconis ... appensione muniri.»_{A boroszlói kir. állami levtár igazgatóságának szives közlése, J. No. 385/01.}* Jutta pecsétjének jobb oldalán a sziléziai sassisakot, bal oldalán pedig pávatollakkal megrakott nyéllel diszitett sisakot látunk._{Grotefend, 44. 1.}* Hasonlót találunk az Ákos nb. István nádornak 1311-ből származó pecsétjén, melynek czimerében a kakas- vagy strucztollak a főtypus és miután Jutta herczegné egyik menyének Ágnes, Miklós herczeg nejének pecsétje jobbról pontytyal megrakott pávalegyezővel diszitett sisakot mutat_{Grotefend, 45. 1.}* és a szintén Ákos nb. Böbék család 1361 és 1397-ből származó sisakpecsétjein koronás női mellképet találunk, melynek feje felett karok helyett körbe hajló halak vannak, első látszatra arra gondolhatnánk, hogy Jutta is e magyar nemzetség sarja, a mi még az által volna megerösitve, hogy Ákos nb. István fiait tényleg Trencsényi Máté oldalán találjuk. Csakhogy akkor, ha Guthát magyar születésü nőnek veszszük, nem igen valószinünek tarthatnók azon körülményt, hogy férjének és ipájának halála után sziléziai herczeggel kötött volna házasságot; sokkal valóbbszinü, hogy özvegységét is Magyarországban töltötte volna. De ha német, illetőleg sziléziai származásu nő volt, akkor majdnem apodictikus bizonyossággal állithatjuk, hogy ipájának halála után, kinek birtokai, mint lázadó és hütlen ember jószágai, el lettek kobozva, hazájába, Sziléziába visszatért és ott mint még elég fiatal özvegy, Bolko herczeggel uj házasságot kötött. Azt pedig, hogy Trencsényi Máté fia számára uralkodó vagy legalább is előkelő főuri családból származó hitvestárst keresett és ezt a vele tőszomszédságban feküdt Sziléziában meg is kapta, nagyon természetesnek találjuk._{Hogy már I. Bolko herczeg (II. Bolko atyja) Magyarországgal állott összeköttetésben, mutatja az 1296 deczember 9-én Liegnitz-ben kiállitott okmánya, melynek erejével Reichensteini Eberhardnak bizonyos Grosena nevü faluban azon Kileur telket adományozza «quoa prius Conradus et frater suus hereditarius, dicti de Vngaria, sitos juxta Reichenstain possedisse noscuntur» (Cod. dipl. Siles. X. 50). Reichenstein még most is létezik; Grosena (kétségkivül valamely Grossen nevü helység) azonban e néven ott már nem található, fentebbi Konrádot meg nem határozhatjuk. Őse azon «Conradus dictus de Ungaria» advocatus in Brega (= Brieg), ki valamelyik februárius 16-án meghalt és kinek unokája Seyfried Kamentzi szerzetes volt, nem tudjuk.}*
Jutta második férjhezmenetelének idejét nem ismerjük. Második férje, II. Bolko 1321 november 22-ikén érte el nagykoruságát és akkor kiházasitási összegét is emlitik, Grotefendnek tehát alighanem igaza van, midőn azt hiszi, hogy Bolko akkor megnősült,_{Grotefend, 44. 1.}* részünkről még csak arra akarunk hivatkozni, hogy Trencsényi Máté 1321 márczius 18-ikán halt meg és hogy Jutta ilyenformán ugyanazon évi november 22-ikén már nyolcz hónap óta tartózkodhatott Sziléziában. 1342 márczius 2-ikán halt meg, miután második férjének három gyermeket szült. Ezek közül kis Miklós atyjának utódja, Erzsébet († 1381) Mazóviai III. Ziemovit herczeg neje és Margit († 1368) a strehleni klarisszák zárdájában apácza.
Miklós herczegről mondják, hogy a szentföldről visszatérve, Magyarországban meghalt és hogy hulláját 1369-ben Magyarországból Sziléziába szállitották._{Sommersberg, I. k. 410. 1.}* Miután be van bizonyitva, hogy halála 1358 április 23-ikán bekövetkezett, el nem hihetjük, hogy hulláját csak tizenegy évvel később szállitották volna el; ha az elszállitás egyáltalában igaz, akkor nem 1369, hanem 1359-ben történt.
Az eddigiek alapján megkapjuk már most a Csák nemzetség trencséni ágának következő nemzedékrendi tábláját:

Csák nb. I. Máté † 1254, tálnok- és tárnokmester, Pozsony-, Nyitra- és Temesmegye főispánja, neje: Margit szül. 1225, 1263 óta apácza a Nyulakszigeti zárdában, él még 1276-ban; II. Máté † 1283 nádor, bán, vajda, több megye főispánja, neje: 1283.; Péter 1264 † 1283/1284 tálnokmester, nádor, több megye főispánja; III. (Trencsényi) Máté † 1321 márcz. 18. lovászmester, nádor, Pozsonymegye főispánja; Csák 1284–1300 kir. kardhordómester; Leány; (Cseh István); IV. (Trencsényi) Máté 1308–1309 † 1318 előtt neje: Jutta † 1342; Leány, férje: Dezső 1318; V. (Trencsényi Máté) 1338–1356 neje: Kunigunda 1351 él Sziléziában; (Trencsényi) Jakab 1340, él Sziléziában

Fentebb emlitettük, hogy Miklós herczeg nejének czimerében a pontytyal megrakott pávalegyezőt találjuk, mely az Ákos nb. Böbék család czimerében előforduló halakra emlékeztet. Miután Jutta czimerében a pávatollakat szintén találjuk és azt is tudjuk, hogy Ákos nb. István nádor fia István 1303-ban «Bavarin» bajor herczeg leányát feleségül vette, könnyen hihetnők, hogy, miután ifj. István és fivérei Trencsényi Máté oldalán Károly király ellen fellázadtak és legyőzetésük után földönfutók lettek, ezen Ágnes is az Ákos nemzetség tagja, esetleg Ákos nb. ifj. Borsodi Istvánnak a leánya lehetett. Juttára nézve már kijelentettük, hogy őt nem tartjuk magyar származásunak, – Ágnesre vonatkozólag pedig a következőket emeljük ki:
Mindenek előtt hangsulyozzuk, hogy azon «Bavarinus» bajor herczeg, kinek leánya 1303-ban Ákos nb. Borsodi István nádor fiával, Istvánnal, egybekelt, még most is ugyanazon genealogiai talány, mint évekkel ezelőtt volt és hogy személyének megállapitására most sincsenek támaszpontjaink. Az 1303 február 26-ikán kelt okirat_{Anjoukori okmánytár I. k. 53. 1.}* eredetijét nem ismerjük; szövegét csak az egri káptalannak 1352. évi átirata adja s igy nem lehetetlen, hogy az eredetinek egyik vagy másik szava helytelenül van másolva. A kezünkben lévő szöveg azt mondja, hogy István menyasszonya a cseh és lengyel király véréből való és hogy atyja «dominus Bavarinus dux Bauarie»; az alsó-bajor herczegek nemzedékrendi tábláján sem Bavarin nevüt, sem mást nem találunk, kire e házassági összeköttetés ráillenék. A «Bavarin» név a Wittelsbach család stemmáiban egyáltalában nem fordul elő és különben sem ismeretes, azt pedig, hogy alatta valami jelzőt vagy melléknevet, mint pl. «Ludwig der Baier» (Ludovicus Bavarus, bajor Lajos) értsünk, el nem fogadhatjuk; világosnak veszem tehát, hogy az eredetiben nem is Bavarinus, hanem más név állt, melyet a másoló rossz olvasás következtében elferditett.
II. Béla királyunknak egyik leánya III. Micziszló lengyel fejedelemhez ment férjhez; fia Otto († 1194) Odonicz Ulászló nevü fiut hagyott, ki mint Nagy-Lengyelország fejedelme 1239-ben halt meg. Ennek leánya Salomea I. Konrád Glogaui herczeghez ment férjhez. E házaspárnak leánya Anna († 1271 junius 26-ikán) Wittelsbachi II. Lajos bajor herczegnek († 1294 február 2-ikán) a neje s ezeknek fia Lajos szül. 1267 szeptember 13-ikán.
E Lajos meghalt 1290 november 23-ikán, miután 1287-ben III. Frigyes lotharingiai herczegnek leányát, Erzsébetet (vagy Izabellát), nőül vette. Volt-e már most e korán elhunyt Lajosnak leánya, vagy nem? nem tudjuk, de az bizonyos, hogy Ákos nb. Istvánnak egy bajor herczeg leányával történt egybekelése, tekintettel a menyasszonynak magyar, cseh és lengyel őseire, csakis e Lajos esetleges leányára alkalmazandó.
Ákos nb. ifj. István esetleges utódait nem ismerjük ugyan, de Miklós münsterbergi herczeg nejére, Ágnesre, ki már 1343 október 23-ika előtt a herczeg neje és 1370 julius 16-ikán meghalt,_{A heinrichaui halotti könyv feljegyzése (Zeitschrift des Vereins für Geschichte Schlesiens IV. k. 292. 1). Mellékesen legyen felemlitve, hogy a kamentzi halotti könyvben (U. ott, 316. 1.) következő feljegyzés olvasható Egy meg nem nevezett évi február 16-ikán «Ob (i i t) Conradus avus fratris Sifridi, advocatus in Brega, dictus de Ungaria».}* ki kell mondanunk, hogy a czimerhasonlatosság mellett még sem az Ákos nemzetség; hanem a Leuchtenburgi Kruschina család tagja, miért is a czimer kedvéért szükségesnek találjuk e családról egyet-mást elmondani.
A Lichtenburgok (Leuchtenburg, Lichtemburk, Lichtenberk, Leuchtenberg, Luchtenburg) ősrégi cseh család, melynek egyik tagja: (Zittaui Henrik fia) I. Smil 1243-tól 1250-ig mint «Zittaui», 1251 óta pedig mint Lichtenburgi (de Lvochtenburc) fordul elő. E Smil 1247-ben egy Regensburgba menesztett cseh követség tagja s valamely tornajáték alkalmával a vörös pontytyal diszitett pajzst használja. 1249–1251 prágai várnagy; meghalt 1269 végén. Midőn Héder nb. Güssingi Henrik nádor 1270-ben a cseh II. Ottokárhoz átpártolt, akkor csehországi tartózkodása alatt e Smilnak leányát vette második nőül. Smil fiai közül Henrik és Ulrik folytatják a családot. Henrik fia Henrik 1278-ban a «Krušina» melléknevet használja; ennek fiai Jesko és Henrik.
Az 1327-ben «Kruschin de Leuchtenburch»-nak nevezett Ulriktól származik Hinko vagyis Jan, ki schweidnitzi kapitány és a glatzi grófság zálogbirtokosa létére mint a hussziták fővezéreinek egyike a sziléziaiakkal gyakran összeütközött; egy 1405. évi okiratában «wir Jan von Leuchtenburg Cruschina genannt»-nak nevezi magát, fia Vilmos 1454-ben «Wilhelm Kruschina von Lichtenburg Sasse auf Kumberg.»_{Sommersberg, I. k. 937., 1024. 11.}*
A család utolsó tagja János Bernát, ki a XVI. század végén halt meg. Hinkónak a bóroszlói kir. állami levéltárban őrzött czimerpecsétjei pontytyal megrakott pávalegyezővel diszitett sisakot mutatnak; tekintettel már most az e család és a sziléziai családok között fennállt érintkezésre és arra, hogy Ágnes, Miklós herczeg nejének pecsétje világosan a pontytyal megrakott pávalegyezőt mutatja_{pl. Strehlen városi 26. és 27. sz. okmányok a boroszlói levtárban (a boroszlói állami levtár igazgatóságának szives közlése).}* minden kétséget kizáró módon megállapitottnak kell tartanunk, hogy Ágnes is a leuchtenburgi Krusina család sarja.
Dr. WERTNER MÓR.

I. KÁROLY KIRÁLY GYÜRÜPECSÉTJE.

(Második közlemény, két pecsétrajzzal.)

I. Károly király gyürüpecsétje kör alaku, átmérője 8 mm. Közepébe pecsétkép helyett a király nevének kezdőbetüje van vésve, köriratában pedig a kezdetet jelző kereszt helyett egy szépen stilizált liliom s utána S(igillum) Secretum olvasható. Sem Pray, sem az őt mindenben hüen követő Perger nem vették számba e köriratot,_{Syntagma 29., Bevezetés a diplomatikába II. r. 84. 1.}* igy történt aztán, hogy ez érdekes pecsétről mindeddig csupán hiányos ismereteink voltak.
Érdekes e pecsét már azért is, mert közepén pecsétkép helyett a király nevének kezdőbetüje foglal helyet a mi királyi pecséteink között olyan sphragistikai unikum,_{Németországon ugyane korból való Ottó magdeburgi érsek (1325–1361.) kis pecsétje, melynek közepébe O betü volt vésve, körirata pedig: Signum secretum. E pecsét azonban egyszer akkora, mint a Károly királyé, mert átmérője 20 mm. Seyler, Geschichte der Siegel 115. 1.}* a milyennel más esetben nem találkozunk. De más szempontból is megérdemli ez érdekes emlék, hogy komolyabb figyelemre méltassuk. Olyan kicsiny ugyanis az egész pecsét, hogy köriratos királyi pecséteink között hozzá hasonlót nem találunk, mégis oly gonddal van vésve minden része, hogy diszére válnék egy modern mesternek is. A közepébe vésett nagy K betü igen csinos, a körirat betüi pedig minden kicsinységük daczára tiszták, élesek és szimmetrikusan veszik körül a középen kidomborodó főbetüt.
A pecsétvéső mesterien végezte munkáját, a mi annál nehezebb volt, mert mindenesetre egyenesen a gyürübe kellett vésnie a pecsétet s nem mintázhatta azt előbb agyagba, legfeljebb vázlatosan megrajzolta a tervet._{A fémpecsét rendesen úgy készült, hogy előbb positiv képet csináltak viaszból, erről gipszszel negativot készitettek, a melyet ismét agyagba nyomtak s erre öntötték végül a fémet, a melyet aztán vésővel gondosan kidolgoztak. Seyler, Id. m. 100. 1. A gyürünél természetesen nem lehetett ilyen eljárást alkalmazni, a mely külömben is számos ellenérvre talál a ránk maradt emlékekben, hanem egyszerüen laposra verték e gyürü egyik részét s egyenesen abba vésték bele a negativ pecsét képet. Seyler, Id. m. 49. 1.}*
Érdekes gyürüpecsétjei voltak I. Lajos királynak is, melyek között kiválik a Pór Antal által ismertetett_{Turul, XI. k. 178. 1.}* herczegi pecsét, de ilyen gonddal vésett egy sincs közöttük.
I. Károly király szóban forgó pecsétje még valósággal sigillum annulare, azaz gyürübe foglalt pecsét volt, a melyet a király állandóan az ujján viselt. Bizonyitja ezt az 1336. évi pecsétvizsgálat, hol a király e tényre hivatkozik s ennek alapján nem habozik kijelenteni, hogy az ő tudtán kivül e pecséttel senki sem erősittethet meg oklevelet._{Ipsa regalis benignitas premissum annuleum sigillum suum semper in suo digito existere et literas suas s ub ipso sigillo absgue suo scitu et mandato nullum hominem habere posse. Anjoukori okmánytár, III. k. 254. 1.}* I. Lajos király alatt már némi változással találkozunk e téren. Van ugyan neki is olyan gyürüpecsétje, melyet állandóan az ujján visel. Bizonyitja ezt 1366 augusztus 26-ikán Szécsi Miklós bán számára adott adománylevele,_{Zalamegyei okmánytár, II. k. 10. 1. Megesik ugyan, hogy e pecsét sincs a királynál. Igy p. o. 1367. június 10-ikén ez okból egy a pécsi káptalanhoz intézett vizsgálati parancsot anyjának gyürüpecsétjével kénytelen megerősiteni. (Presentes autem propter abscenciam sigilli nostri proprii, sigillo reginali fecimus consignari.) Tallián levéltár.}* melyet a királyi kanczellária két példányban állitott ki. Az egyik példány letöredezett pecsétjének helyén a következő kanczelláriai feljegyzést olvassuk: Ad litteratorium preceptum domini regis sub sigillo, quod in manu sue gestat; a másik példányon ismét: Ad litteratorium mandatum domini regis sub sigillo sua secreto annuleo. Minthogy itt nyilvánvalóan egy és ugyanazon pecsétről van szó, világos, hogy I. Lajos király is ujján viselte a secretum annuleumot. Másfelől ismét tudomásunk van arról, hogy volt olyan királyi gyürüpecsét is, I. Lajos idejében a mely külön udvari tisztviselő gondjaira volt bizva. E tisztviselő Demeter mester, kiről Szécsi Miklós országbiró 1357. évi oklevelében ezeket olvassuk: Magister Demetrius conservator sigilli annularis dicti domini nostri regis (t. i. Lodovici)._{Wenzel, Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 662. 1.}* E Demeter mesterről a király 1359. évi okleveléből tudjuk, hogy királyi kincstartó is volt, mert ez oklevél «fideli suo magistro Demetrio litterato thesaurario suo» van intézve._{Hazai okmánytár, II. k. 106. 1.}* Valószinünek tartom, hogy a kincstartói méltósággal függött össze a királyi gyürüpecsét őrizete is.
Egy másik udvari tisztviselő, kiről az oklevelek mint I. Lajos király kisebb pecsétjének őréről megemlékeznek, Miklós mester, kit I. Lajos 1373 november 8-ikán kelt oklevelében igy nevez meg: «Conservator sigilli nostri secreti et rotundi»_{Hazai okmánytár, II. k. 123. 1. A rotundi jelző azért került ide, mert ekkor a Schönherr Gyula úr által ismertetett négyszögletes gyürüpecsét (Turul, VI. k. 91. 1.) is használatban volt, a mint ezt a következő oklevelek bizonyitják: 1371–82 között május 8-ikán Debreczen (Múzeumi levéltár), 1375 augusztus 28-ikán Temesvár (Véghely gyüjt.), 1376 ápril 24-ikén Regecz várában (Múzeumi levéltár) és 1379. julius 31-ikén Zólyom (Véghely gyüjt.).}* E tisztviselők egyikének állandóan a király kiséretében kellett lennie s ez pecsételte meg a királyi székhelyen müködő kanczelláriához küldött rendeleteket. Bizonysága ennek I. Lajos 1362 február 26-ikán kelt oklevele, melynek letöredezett pecsétje helyén a következő kanczelláriai feljegyzést olvassuk «Commissio domini regis per literas suas cum suo sigillo, quod circa se gestat, consignatas, quas nobis misit de Vertes et in eodem sigillo unus cliheus est sculptus.«_{Hazai okmánytár, II. k. 108. 1. Valószinüen azért füzték e feljegyzéshez a pecsétleirást, mert ez a királyi pecsét nem igen volt használatos. I. Lajos király ismert kisebb pecsétjei között három is van, melyek közepébe pajzs van vésve. Az első, melyet Pray (Syntagma de sigillis) IV. táblája 8. ábráján közöl s a mely azonos a X. tábla 4. ábrájával, azért nem lehet, mert ebben a pajzs fölött sisak is van s a kérdéses leirás ezt nem emliti. Négyszögletes gyürüpecsétjét ismét nem jelölték volna pusztán ezzel, mert annak legjellemzőbb sajátsága éppen feltünő alakjában rejlik, erre helyezték volna tehát a fősulyt. Minden valószinűség a mellett szól, hogy a Pray IV. táblájának 7. ábráját kell alatta értenünk, melyet a secretummal ellentétben a szoros értelemben vett gyürüpecsétek közé számitanak (Turul, VI. k. 91. 1.).}*
A pecsét anyagáról azt hinnők, hogy drágakő volt, melyet aranygyürübe foglaltak. I. Károly király ugyanis, a mint az elmondottakból tudjuk, állandóan az ujján viselte; nyugaton pedig a drágaköves gyürük viselete általános szokás volt s főleg ezeket használták az uralkodók pecsételésre._{VI. Henrik hagyatékában: Unum sigillum secreti de uno safirii posita in auro. Breslau, Urkundenlehre 950 1. IX. Lajos pecsétjéről: Celui de Louis IX était, comme les anciens signa 1'empreinte d'une matrice fixée á un anneau; cet anneau d'or, longtemps conservé dans le trésor de Saint-Denis, avait pour chaton un saphir sur lequel était gravée 1'effigie royale avec les deux lettres S. L. Giry A., Manuel de diplomatique 653. 1.}* Hozzájárul még, hogy a körirat betüi feltünően aprók, s daczára a hosszas használatnak, mégis tiszták és határozottak maradtak. Ebből arra következtethetnénk, hogy a pecsét anyaga kemény és tartós volt, a mit a használt fémekről alig mondhatunk. Az ellenkezőről győz meg azonban a pecsétlenyomatok behatóbb vizsgálata. Ha ugyanis kőbe vésik a pecsétet s aztán foglalják gyürübe, a kőnek vagy ki kell emelkednie a fémkeretből, vagy meg kell látszani a pecsétlenyomatokon a pecsét és a keret közötti határvonalnak. A lenyomatok azonban arra mutatnak, hogy sem a pecsét nem emelkedett ki a gyürüből, sem a kérdéses határvonal nincs meg, vagyis a pecsét anyaga azonos a gyürü anyagával. Tényleg úgy áll a dolog, hogy I. Károly pecsétgyürüje egy darabból állott, egy helyen szélesebbre és laposabbra volt formálva, s e helyre véste be a mester a K betüt. E betüt gyöngyalaku kördiszitéssel látta el, a mely fölé a pecsét körirata került. E köriratot végül egy második gyöngyalaku határvonal zárja be. A pecsétgyürü ezután arányosan folyton keskenyebbé lesz, a mi a lenyomatokon is nagyon jól meglátszik, mert a tulajdonképeni pecséten kivül a gyürü egy része is bekerült természetszerüleg a lenyomatba, s igy történt, hogy a szabályos köralaku pecsét Pray előtt is ovalisnak látszott.
Nem érdektelen itt azon magyarországi okleveles beszédmódról is megemlékezni, melyet Pray s utána mások is_{Syntagma de sigillis 80. 1. Perger, Bevezetés II. r. 131. 1. Knauz N., Az 1397-iki országgyülés (Történelmi tár, III. k. 208. 1.).}* felhoznak, t. i. hogy a középkorban a sigillum secretum elnevezést, mely I. Károly pecsétjének is köriratát képezi, a királyi pecsétek külömböző nemeiről használták. Nem akarom a sigillum secretum jelentőségét és jogi hatályát az egész középkoron át figyelemmel kisérni, csupán történetének első szakaszát fogom röviden megvilágitani. Bizonyos, hogy a sigillum secretum elnevezés első sorban a gyürüpecsétekre van vonatkozással, azokat jelölték kezdetben e névvel és abból fejlődött később a tulajdonképeni értelemben vett királyi titkos pecsét._{Ugyanily értelemben Perger, Id. m. 131. 1. és Knauz, Id. h. 208. 1. Sőt sokkal később is használják a secretum elnevezést a gyürüpecsétről. Igy Steck Konrád körmöczi városi irnok egy kis zöld szinű viaszba nyomott gemmával megerősitett 1441. évi okleveléről ezeket mondja «der gegeben ist an sant Gallen tage – mit meiner eygin hant und mit meinen Secret.» Véghely gyüjtemény a Nemzeti Múzeumban.}* Legelőször IV. Béla király 1266. évi okleveléről olvassuk Miklós nádor 1416-ban kiadott oklevelében, hogy a király titkos gyürüpecsétjével volt megerősitve._{«Secunda namque ipsarum secreto suo sigillo anulari pendenti cum cera rubea consignata hanc verbalem servabat continenciam: Nos B» Ivánka-család levéltára a Nemzeti Múzeumban.}* Ez adat azonban nem képezhet kiindulópontot, mert nem egykoru, hanem a későbbi Zsigmond-kori kanczelláriai gyakorlat terméke. Legrégibb emlékünk tehát I. Károly király gyürüpecsétje, mely valóságos sigillum secretum, a mint ezt a körirat mutatja. Ez pedig az előrebocsátott pecsétvizsgálatban állandóan sigillum annularénak neveztetik és tényleg az is, mert a király, saját vallomása szerint, állandóan az ujján viseli. I. Károly király alatt kerül tehát a magyar kanczelláriai gyakorlatba a sigillum secretum, a mely azonban egyelőre nem külömbözik a sigillum annulárétól. Változással találkozunk e téren I. Lajos király alatt. I. Károly király ugyanis egy gyürüpecsétet használ folyton oklevelein, neki pedig négy gyürüpecsétjét ismerjük már eddig._{Schönherr Gyula, I. Lajos király ismeretlen gyürüpecsétje. (Turul, VI. k. 91. l.) . III. Frigyesnek is több volt. Breslau, Id. m. 950. 1.}* E gyürüpecsétek okleveleiben külömböző néven fordulnak elő, t. i. majd secretum minus, majd secretum sigillum, sigillum secretum et rotundum, sigillum secretum annuleum, annulus secretus_{1352 deczember 12-ikén kelt oklevelében: «Datum Waradini sub secreto nostro minori» Temesmegyei okmánytár, 84. 1. 1363 február 11-ikén kelt oklevelének letöredezett pecsétje helyén: «Commissio domini regis cum secreto sigillo, quas direxit de Crisio in Wyssegrad» Kállay levéltár, 1366 augusztus 26-ikán kelt már emlitett adománylevelének pecsétje alatt: «Ad litteratorium mandatum domini regis sub sinillo suo secreto annuleo.» Zalamegyei okmánytár, II. k. 10. 1. 1366 deczember 6-ikán Cornario velenczei dogénak irt levele záradékában: «Datum in Werthus loco nostre venationis sub annulo nostro secreto» Tört. tár, IX. k. 31. 1. stb.}* stb. névvel vannak megjelölve. Ez elnevezések arra késztethetnének, hogy I. Lajos király alatt sigillum secretum és sigillum annuleum között külömbséget tegyünk, nincs azonban erre kellő positiv támpontunk._{Perger, Bevezetés II. r. 135. 1. Schönherr Gy., I. Lajos ismeretlen gyürüpecsétje (Turul, VI. k. 91. l.) és Pór A., Nagy Lajos herczegi pecsétje (Turul, XI. k. 178. 1.).}* Csupán azon kanczelláriai gyakorlat vehető itt komoly számba, hogy a király titkos pecsétjével nem csupán rendeleteit erősiti meg, hanem már kiváltságot és adományt tartalmazó oklevelek is keltek e pecsét alatt._{Perger, Id. m. II. r. 132. 1. Az itt idézett «1409-iki 73. törvény-czikkely» nyomára azonban nem tudtam eljutni.}* E gyakorlat megfigyelése közben eddig azon eredményre jutottam, hogy I. Lajos király éppen azon pecsétjét használja e czélra, a melynek köriratában megtaláljuk a sigillum secretum elnevezést. A körirat egyedül nem képezhetne kellő kritériumot, mert hiszen I. Károly király pecsétjének köriratában is meg van ez elnevezés, mégis tudjuk, hogy egyszerü gyürüpecsét gyanánt az ujján viselte; I. Károly felesége Erzsébet pedig egyik oklevelében kiemeli, hogy csupán azért használja titkos pecsétjét, mert nincs kéznél a gyürüpecsétje,_{1377 deczember 14-ikén kelt rendeletének záradékában: «Presentes autem propter carenciam sigilli nostri annularis sigillo nostro secreto jussimus consignari» (Múzeumi levéltár).}* mégis ez utóbbinak körirata is sigillum secretum. E kanczelláriai gyakorlat képezheti tehát egyedül komoly kritériumát a királyi titkos pecsét megkülömböztetésének, más alapot erre nem találhatunk. Ez a gyakorlat azonban nem hozza magával szükségképen azt, hogy I. Lajos király titkos pecsétje egyébként is külömbözött három gyürüpecsétjétől. Sőt ellenkezőleg, azt hiszem, hogy ez éppen úgy gyürübe volt foglalva,_{A merovingok oklevelein olyan pecsétlenyomatokat is találunk, melyek átmérője 33 mm. Ezek pecsétnyomói is gyűrűbe voltak ugyan még foglalva, nem viselhették azonban azokat többé ujjakon. Breslau, Urkundenlehre 924. l. Kisebb pecséteknél a középkorban általában a gyűrűformát használták. Breslau, Id. m. 927. l.}* mint a többi. Azzal a külömbséggel, hogy ezt nem ujjon viselték, hanem valószinüleg lánczra füzve. Nincs ugyan semmi benső okunk, mely e feltevésre kényszeritsen, mert az egyedüli ok, t. i. hogy nagysága miatt alkalmatlan lett volna az ujjon viselésre, nem állhat meg, lévén annak átmérője csupán 20 mm. E föltevésre késztet azonban bennünket az, hogy e királyi pecsét a már emlitett Miklós mester őrizetére volt bizva (Conservator sigilli nostri secreti et rotundi), aki már a király iránti tiszteletből sem viselhette azt az ujján. Ugyanezt hiszem külömben azon királyi gyürüs pecsétről is, a mely, mint már megemlitettem, Demeter mester kezében volt (Conservator sigilli annularis dicti domini nostri regis t. i. Lodovici)._{A németországi kanczelláriai gyakorlatban olyan esetekkel is találkozunk, midőn a fejedelem egyeseknek megbizást ad, hogy nevére szóló pecsétnyomót vésethessenek és ezzel a neve alatt okleveleket állithassanak ki. Breslau, Urkundenlehre 979. 1.}* Egyáltalán, azt hiszem, I. Lajos király egyetlen gyürüpecsétjét viselte csupán állandóan az ujján. E pecsét az, melynek mását Pray IV. táblájának 7. ábráján láthatjuk, s melyről a Zalai okmánytárban olvassuk: «quod in manu sua gestat.» (II. k. 10. 1.) Ez valóságos gyürüpecsét volt. Erre vall már külső alakja is, mert jóval kisebb a király másik két gyürüpecsétjénél (Pray, IV. t. 7. ábra és Turul, VI. k. 91. l.), ebben az egyben találjuk meg továbbá csupán az Anjouk családi czimerét, a patkót tartó strucczmadarat.

Csaknem-egyidejüleg lép fel Német- és Francziaországban is a királyi titkos pecsét. A német kanczelláriai gyakorlatban Habsburgi Rudolf óta találkozunk vele a királyi nagy pecsét mellett s pecsétképe csupán a birodalmi sast foglalja magában. Ez a használat azonban kezdetben rendkivüli s rendszeressé csupán Bajor Lajos, majd végleg IV. Károly alatt lesz._{Breslau, Urkundenlehre és Seyler, Geschichte der Siegel 209. 1.}* Francziaországban az uralkodók a királyi nagy pecsét és a birói pecsét mellett a XIII. század óta kezdik használni a sigillum secretit, mely részben liliomot, részben Francziaország czimerét ábrázolja. Különös jelentőségre azonban itt nem emelkednek._{Giry A., Manuel de diplomatique 652. 1. és Lecoy de la Marche, Les sceaux 281. 1.}*
A királyi gyürüpecsétek használata a középkori kanczelláriai gyakorlatban a legrégibb időkig vezethető vissza. Annulus signatoriust használtak már a rómaiak, ezzel éltek a longobardok, a frankoknál a merovingok, majd később a karolingok is._{Gatterer, Abriss der Diplomatik 156. l. Breslau, Urkundenlehre 923. 1. Giry, Manuel 631. 1.}* Egy időre eltünnek aztán a gyakorlatból, nagyobb pecséteket kezdenek használni; de már a XII. századtól kezdve ujból feltünnek s az utóbb emlitett pecsétekkel ellentétben sajátos elnevezéseket nyernek._{Sigilla minora, sigilla secreta vagy sigilla secreti. Gatterer, Id. m. 156. Mikor aztán a titkos pecsétek is divatba jönnek, találunk secretum majus és secretum minus elnevezést. Perger, Id. m. II. r. 135. 1.}* A magyarországi kanczelláriai gyakorlatban is korán találkozunk a királyi gyürüpecsét használatával. Ha I. István királynak a veszprémi egyház számára adott 1109. évi oklevele hiteles, akkor annak használata nálunk a legrégibb időkig vezethető vissza._{« Paginam hanc manu propria corroborantes, annuli nostri impressione subter consignari curavimus». Fejér, I, k. 291. 1.}* Sajnos azonban, ez oklevél eredetije nem maradt ránk, csak századokkal későbbi átirásai. I. István király ugyan intézményeit nyugateurópai mintára alkotta meg s a gyürüpecsét használata ott, főleg a frank uralkodók kanczelláriájában, általánosan el volt terjedve; bizonyos azonban ezzel szemben, hogy éppen ez időtájban már nem használták a gyürüpecsétet s a magyar királyoknál is IV. Béla királyig ilyen alakban semmi nyomát sem találjuk. Nagyon félő, hogy az oklevél egy olyan oklevél mintájára készült, mely akkor adatott ki, midőn az annulus már általában a pecsétet jelentette,_{Breslau, Urkundenlehre 924. 1.}* s akkor a nyugateurópai intézmény utánzása nem az oklevél hitelessége mellett, hanem ellene lesz._{E körülmény az oklevél hitelességének megállapitásánál számba sem jött. Karácsonyi J., Szent István király oklevelei 12. 1.}* Ez a bizonyitási mód általában figyelmen kivül hagyja azt, hogy csupán az élő kanczelláriai gyakorlatból lehet érvelnünk ilyen alapon az oklevelek hitelessége mellett, a melyet sokszor nagyon nehéz megkülömböztetni a holttól.
I. István király, midőn nyugateurópai mintára rendezte be kanczelláriáját, nem hozatott oklevélmásolatokat, formulás könyveket vagy kanczelláriai rendszabályokat, a melyek akkor még nem is igen voltak; hanem igenis hozatott olyan férfiakat, a kik külföldi kanczelláriákban megfordultak, ismerték az ottani gyakorlatot s ezt az ő kis igényü kanczelláriájában érvényesitették. Nem ajánlhatunk e kritérium felhasználásánál soha elegendő óvatosságot.
A királyi gyürüpecsétnek sajátos használati módjáról van a IV. Béla király előtti korszakból biztos tudomásunk. III. István király idejétől kezdve ugyanis Imre király idejéig akképen ellenőrizték a királyok okleveleik hitelességét, hogy a királyi nagy pecsétbe pecsétgyürüiket is belenyomták. Igy III. Béla 1195. évi oklevelének függő pecsétjébe a királynak lovasalakot ábrázoló köriratnélküli gyürüpecsétje is be van nyomva._{Regali sigillo et annuli ... impressione. III. Béla király csak két helyen, Imre már négy helyen nyomta nagyobb pecsétjébe pecsétgyürüjét. Fejérpataky L., III. Béla király oklevelei 5. 1.}* IV. Béla király pedig ifjabb király korában úgy erősitette meg atyja okleveleit, hogy ezekről függő nagy pecsétjének képébe a saját köriratos és egy gemmát magában foglaló gyürüpecsétjét nyomta be._{Pray, Syntagma 24. 1. és II. t. 2. á. Perger, Bevezetés II. r. 59. 1. és Fejérpataky, A kir. kanczellária o. 1.}*
A királyi gyürüpecsét önálló használatára IV. Béla uralkodásának végén találunk először positiv adatokat. Az 1266. évben ugyanis a turóczvármegyei birtokviszonyokat szabályozván, erre vonatkozó okleveleit gyürüpecsétjével erősitette meg. Eddig három ilyen oklevelet találtam: kettőt Miklós nádornak az Ivánka-család levéltárában levő 1416. évi oklevelében, egyet a turóczi regestrumban._{Az 1416. évi oklevél erre vonatkozó részei a következők: «Secunda namque ipsarum secreto suo sigillo annulari pendenti cum cera rubea consignata», majd ismét; «Secunda namque ipsarum eiusdem domini Bele regis dicto suo sigillo annulari cum cera rubea consignata» (Ivánka levéltár a Nemzeti Múzeumban). V. ö. Perger, Bevezetés II. r. 70. 1., ki az oklevelet a Fejérváry-féle gyüjteményből ismerte. – A túróczi regestrumban ismét a következőket olvassuk: «Unam de domino Bela rege loquentem, sub quodam fracto et corrupto sigillo annulari rubeć cerć impresso consignatam». Engel, Monumenta Ungrica 63. 1.}* Magam azonban csupán két oklevélen láttam IV. Béla gyürüpecsétjének a nyomát. Egyik 1267 körül Lipcsén, a másik ugyanaz időtájban Biligén kelt,_{Mindkettő a múzeumi levéltárban. A Lipcsén kelt oklevél patens s perbeli határnapot rendel, a biligei zárt és királyi rendeletet tartalmaz Ebed fiai számára.}* sajnos azonban, mindkettő annyira letöredezett, hogy semmi közelebbi adatot sem tudtam róluk meghatározni. IV. László király gyürüpecsétjével két oklevelén találkoztam. Egyik 1277 deczember 20-ikán kelt patens s Duruzló számára egy várföldet biztosit._{Múzeumi levéltár.}* A másik 1278-ban kelt, de ennek záradékában világosan meg van emlitve, hogy csak azért erősittetett meg a király gyürüpecsétjével, mert a másik a távollevő alkanczellárnál volt._{Fejér V. 2. 443. 1, Fejérpataky L., A kir. kanczellária 77. 1.}* Az Árpád-korszak végén Venczel király uralkodása alatt ujból feltünik a gyürüpecsét használata, de csak rövid időre és kivételképen, a mig t. i. nagy pecsétje elkészült._{1301 szeptember 25-ikén kelt oklevelében; «Secretum annulum eisdem apprimentes per manum prefati episcopi Bosnensis» Székely okt., I. k. 3r. Ugyanez van 1301 szeptember 26-ikán kelt oklevelében is. Fejér, VIII. 1., 8. sz. Schmauck Supplementumában ez oklevelet tévesen I. Károly neve alatt közli. (II. r. 21. l.)}* A gyürüpecsét használata az Árpád-korban, a mint az eddigiekből láthattuk, nem vált rendszeressé, hanem csak kivételesen használtatott. Rendszeresen I. Károly uralkodása alatt kezdik használni a gyürüpecsétet s az ő korából már számos igy megerősitett oklevél maradt ránk.
Az okleveles emlékek tanusága szerint I. Károly király gyürüpecsétjét állandóan veres viaszba nyomva használta. A franczia és német kanczelláriákban a veres viasz használatát illetőleg eltérő gyakorlatokkal találkozunk. Németországon a XII. század közepétől kezdve találunk veres viaszba nyomott pecséteket és e szinnek használata a középkor vége felé kiváltsággá lesz, melyet még választófejedelmek is a császár különös kegyelmeképen kapnak meg._{Breslau, Urkundenlehre 933. 1.}* Francziaországban nem a vörös, hanem a barna volt a kiváltságos viaszszin, melyet csupán kiváltságképen adományoztak az uralkodók. Veresszinü pecséteket használt azonban a kanczellária a XIV. század óta a Dauphinét illető ügyekben s kevéssel később az olaszországiakban is._{Giry A., Manuel 643. 1.}* Jellemző azonban, hogy a köriratnélküli kis pecsétek számára rendesen a veres viaszt használták._{Giry A., Id. m. 653. 1.}* Nálunk I. Károly király volt az első, a ki gyürüpecsétjét állandóan veres viaszban használta, de a veres viasz előjogképen elismert használata csupán a XV. század folyamán fejlődött ki. Azt hiszem, nem csalódom, ha a veres viasz használatát francziaországi eredetünek hiszem, az előjogot azonban Németországból származtatom. Van ugyan nyoma annak is, hogy királyaink veres viasz pecsétet használtak már I. Károly király előtt is. Ilyen IV. Bélának már emlitett három 1266. évi oklevele_{Ivánka levéltár és Eugel, Monumenta 63. 1. V. ö. Perger, Bevezetés II. r. 70. 1.}* és Fejérpataky László egyetemi tanár ur pecséttani előadásaiban is megemlékezett ilyen oklevelekről. Ez oklevelek száma azonban elenyészően csekély lehet s valószinüen valami különös körülménynyel függ össze, mert fennebb már megemlékeztünk IV. Béla király fehér viaszba nyomott gyürüpecsétjeiről s IV. László hasonló szinü pecsétjéről._{Múzeumi levéltári oklevelek.}* Ez a használat tehát gyakorlatot meg nem állapitó rendkivüli, a rendes gyakorlat I. Károly király uralkodásával kezdődik.
Ha már most azt akarnók megállapitani, milyen természetüek azon oklevelek, melyek I. Károly király tárgyalt gyürüpecsétjével erősittettek meg, okleveles emlékeink alapján érdekes eredményekre jutunk. Németországban a királyi gyürüpecsét ebben a korban még nem volt hiteles pecsét, melylyel okleveleket erősitettek meg, hanem egyszerüen levelezéseknél zárópecsétül használták._{Seyler, Geschichte der Siegel 117. 1.}* E mellett azonban használtak az uralkodók egy másik kisebb pecsétet is, a secretumot, a melyet ellenőrzésképen a nagy pecsét hátlapjába nyomtak. E secretumokat a XIII. századtól kezdve önállóan is kezdték használni oklevelek megerősitésére, a fontosabb ügyeket tárgyaló oklevelekben azonban mindig a záradékba vették használatuk indokolását._{Seyler, Id. m. 129. 1.}* Francziaországban sigillum secretivel pecsételték nemcsak a zárt okleveleket és missiliseket, hanem mindazon rendeleteket is, melyek részleges jelleggel birtak vagy személyes vonatkozásuak voltak._{Giry, Manuel de diplomatique 652. 1.}* I. Károly gyürüpecsétjét nemcsak zárt, hanem patens leveleken is megtaláljuk; jellemző azonban mindannyiokra, hogy mindig királyi rendeletet foglalnak magukban._{Záró pecsétül használták a következő okleveleken 1331 január 25-ikén az esztergomi káptalanhoz (Orsz. levéltár, 2642), 1332 márczius 13-ikán a pécsváradi konventhez (Mednyánszky levéltár), 1334 augusztus 28-ikán az országbiróhoz (Véghely gyüjt.), 1339 november 30-ikán a székesfehérvári káptalanhoz (Véghely gyüjt.), 1342 január 25-ikén a leleszi konventhez (Kállay levéltár) és 1342 márczius 27-ikén ugyanahhoz (U. ott); patensül használták a következőkön: 1326 ápril 30-ikán az ország összes lakóihoz (Kállay levéltár), 1327 szeptember, 12-ikén vármegyei ispánoknak (Orsz. levéltár, 30, 617), 1329 deczember 13-ikán az összes hazai biróságokhoz (Thaly levéltár), 1333 márczius 19-ikén Gömörmegye hatóságának (Orsz. levéltár, 2776), 1334 május 26-ikán a soproni ispánnak (Orsz. levéltár, 2831), 1335 márczius 17-ikén a budafelhévizi hajósokhoz (Orsz. levéltár), 1335 július 27-ikén az összes hazai biróságokhoz (Orsz. levéltár, 2942), 1335 augusztus 10-ikén ugyanazokhoz (Soós levéltár), 1337 szeptember 30-ikán Szabolcs vármegyéhez (Kállay levéltár), 1339 augusztus 10-ikén az összes hazai biróságokhoz (Soós levéltár), 1340 január 9-ikén ugyanazokhoz (Hazai oklevéltár 220. l.) és 1341 július 3-ikán ugyanazokhoz (Orsz. levéltár, 3395) stb.}*
Számbavéve az okleveles emlékeket, kitünik, hogy I. Károly király mindenben a franczia kanczelláriai gyakorlatot követte. Rendeletei mind részleges vagy személyes jellegüek, gyürüpecséttel megerősitett általános rendeletét még eddig nem láttam. Van több olyan rendelete (1329 deczember 13-ikán, 1335 julius 27-ikén, 1335 augusztus 10-ikén, 1339 augusztus 10-ikén, 1340 január 9-ikén és 1341 julius 3-ikán), melyek az összes hazai biróságokhoz vannak intézve (palatino, comitibus parochialibus, castellanis, nobilibus officialibus et aliis quibuslibet iusticiariis regni sui et eorum vices gerentibus), ezek azonban teljesen személyes jellegüek: biráskodási kiváltságokat tartalmaznak egyes személyek vagy birtokok számára. 1326 április 30-ikán az ország összes lakóihoz intézett rendelete is teljesen személyes jellegü: Székely Péter összes birtokainak kiszolgáltatására vonatkozik._{Kállay levéltár.}* 1337 szeptember 30-ikán kelt általános rendelete, mely a királyi sereg hadbaszállása miatt a peres ügyek elintézését sürgeti, részleges jellegü, mert csupán Szabolcs vármegyéhez van intézve._{Kállay levéltár.}* Van ugyan annak is nyoma okleveles emlékeinkben, hogy I. Károly király gyürüpecsétje adománylevél megerősitésére használtatott. 1331 április 7-ikén kelt adománylevelében ugyanis megemliti, hogy adományát előbb gyürüpecsétjével erősitette meg._{«Prius litteris nostris mediantibus cum sigillo nostro annulari consignatis.» Forgács-levéltár.}* Ez adománylevélnek eredetije azonban nem maradt ránk, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a gyürüpecsét rendkivüli használata a záradékban indokolva volt. Ilyen rendkivüli használati mód a németországi kanczelláriai gyakorlatban is előfordult, de ennek indokolása ott is fel van véve az oklevél záradékában._{Albert osztrák herczeg oklevelében: «Under unser Pettschaft wan wir unser Insigl nuezemal bei uns nicht hetten.» Seyler, Id. m. 117. I.}* Valószinü, hogy e záradék hiánya idézte fel az előrebocsátott pecsétvizsgálat alkalmával is annak kijelentését, hogy az adománylevél nincs per formam curie regie kiállitva. I. Lajos király sigillum secretuma, a mint erről megemlékeztünk, már többször szolgált adománylevelek megerősitésére, de még ez esetekben is felcsillan annak rendkivüli jellege._{1358. évi adománylevele záradékában: «Presentes autem dum nobis fuerint reportate sub maiori sigillo nostro nunc absenti privilegialiter faciemus emanari.» Véghely-gyüjtemény.}* Lényeges ujitás azonban alatta az, hogy a sigillum secretum már függő pecsét gyanánt is használtatik._{«Munita sigillo ipsius domini regis parvo in quadam cera rubea, que est intus ceram croceam, et in quo sigillo est sculptus scutum ad arma dicti domini regis cum quadam cimera desuper et in ipsius sigilli circumferencia scripte sunt hec littere seu verba signata: S. Secretum Ludovici Regis» Anjoukori dipl. emlékek, II. k. 433 1.}*
Az eddigi felfogás szerint a királyi gyürüpecsét őrizete és az ezzel megerősitendő oklevelek kiállitásának gondja az Árpádok korában a királyi jegyzők külön csoportjára volt bizva, kik notarius specialis, notarius secretarius vagy apocrisiarius nevet viseltek._{Fejérpataky, A kir. kanczellária az Árpádok korában 59. és 77. 11.}* A királyi gyürüpecsét őrizete I. Károly király idejében, a mint az 1336. évi pecsétvizsgálatból kitünik, nem tartozott már a notarius specialis feladatai közé, hanem a király azt állandóan az ujján viselte. (Premissum annuleum sigillum suum semper in suo digito existere.) I. Lajos király gyürüpecsétjéről is ugyanezt állapitottuk meg fennebb (Ad litteratorium preceptum domini regis sub sigillo, quod in manu sua gestat), ámbár neki több gyürüpecsétje lévén egy időben, udvari tisztviselői is részesültek e kitüntetésben._{Téved azonban Pór A., midőn a titkos pecsét őrizetét a titkos kanczellárnak tulajdonitja, hiszen maga is konstatálja, hogy ennek külön pecsétje volt, t. i. a királyi középpecsét. Turul, XI. k. 178. 1.}* Azt hiszem, nem tévedek, ha a királyi gyürüpecsét viselésének emlitett módját az Árpádok korára is visszavezetem és valószinütlennek tartom azt a nézetet, mely a gyürüpecsét őrizetét a notarius specialisnak tulajdonitja. E nézet megállapitására az birt rá, hogy mind IV. László királynak, mind Izabella királynénak bizonyitékul felhozott 1284. évi oklevelei csak arra mutatnak, hogy az ott emlitett Tamás váczi püspök notarius specialis korában a gyürüpecséttel megerősitendő okleveleket irta. A gyürüpecsét őrizetéről szó sincs bennük._{«Ipse namque, velut nobilis origo novć vetustatis enarrat, temporibus avi nostri domini Bele regis serenissimi clarć memorić, primum notarić fungens officio, sic per qućlibet alluvione gratić crevit et emicuit incrementa, ut apocrisiarii seu specialis notarii ad annulum regium sibi meruit officium commendandum» Fejér, V. 3. 180. 1. és «Ipse enim tempore serenissimi domini Bele regis inclitć recordationis, sicut relatio publica manifestat, in aula regia apocrisiarii et specialis notarii meruit officium exercere sigillo et ministerio annulari» Fejér, V. 3 210. 1. E helyekből egyedül azon érvvel lehet kimagyarázni a pecsét őrizetét, hogy az apocrisiarius jelentését a glossariumok következetesen igy magyarázzák. Ámde az őrzés nem vonatkozik csupán a gyürüpecsétre, hanem a királyi nagy pecsétre is, és éppen a bizonyitó első oklevélben az apocrisiariusi tisztség az alkanczellársággal van összekötve. (Apocrisiarii primitus consequenter et quasi conjunctim vice-cancellarić officio ac honorabilis Albensis ecclesić praepositurć regimine meruit insigniri.)}*
Az azonban minden kétségen felül áll s az 1336. évi pecsétvizsgálat is azt bizonyitja, hogy a gyürüpecsét alatt kiadott okleveleket a notarius specialis irta. A király ugyanis első sorban hozzá fordul felvilágositásért, s ő úgy maga, mint jegyzője nevében tagadólag válaszol a feltett kérdésre. (Idemque magister Stephanus notarius suus specialis easdem nec per manus suas, nec per manus notarii sui scriptas esse acclamabat.)
Jellemző a specialis notarius e kijelentése még azért is, mert kiviláglik belőle, hogy a gyürüpecsét alatt kiadott királyi oklevelek számának gyarapodása egy második jegyzőt is tett szükségessé. E második jegyzőnek nevét is ismerjük az esztergomi káptalan 1338 márczius 20-iki kiadványából,_{Kubinyi, Monumenta II. k. 120. 1. és Palásthy okmánytár 67. 1.}* melyben Palásthy Mihály fiai I. Károlylyal birtokot cserélnek és a király személyét a káptalan előtt «magister Stephanus subnotarius annularis sigilli domini Caroli regis» képviseli.
Az első notarius specialis, kivel I. Károly király uralkodása alatt találkozunk, magister Johannes, ki 1314 január 24-ikén királyi emberül van kiküldve a jászói konventhez._{Fejér, VIII. 1. 542. 1.}* 1319-ben és 1320-ban Chanad mester váradi prépost és comes capellć viseli a notarius secretarius czimét,_{Temesmegyei okmánytár 16. 1. és Monumenta Strigon. II. k. 880. sz.}* ez azonban akkor már a notarius specialis tisztétől különálló udvari hivatal volt, mert ugyanazon év julius 2-ikán XXII. János pápa már secretarius cancellariusnak nevezi Chanad mestert._{Monumenta Strigon. II. k. 891. sz.}* A következő notarius specialis Gallus mester, kinek nevével I. Károly király 1322 augusztus 29-ikén kelt privilegialisában_{Fejér, VIII. 2. 339. 1. és Temesmegyei okmánytár 31. 1. a Csáky levéltárból.}* találkozunk, hol Weytechi Tódor mester és fiai a javára több családi birtokukról lemondanak, s a király e lemondáshoz beleegyezését adja. E Gallus mesterről biztosan megállapithatjuk, hogy nem volt pap-ember, mert Weytechi Tódor mester leányát birta feleségül és utódairól is megemlékeznek az oklevelek._{A csanádi káptalan 1343. évi oklevelében: Wumuri Gallus mester fia László és ennek testvére Klára. Csáky levéltár.}* Gallus mester kora gyermekségétől kezdve a király szolgálatában állott (ab exordio sue puericie cum omni fervore fidelitatis nostro jugiter lateri adherendo et ad beneplacita nostre maiestatis se exponendo) s még 1329-ben is viselte a notarius specialis tisztét, a midőn egyszersmind Wgrogh várnagya is volt._{Bubek Imre országbiró 1388 november 2-ikán kelt oklevelének tanusága szerint. Csáky levéltár.}* Hogy szépen jövedelmezett a tisztsége, annak bizonyitására elég felhoznunk, hogy a Bubek-féle oklevél bizonysága szerint 1000 márkán vásárolt birtokokat, melyek még unokái életében is megvoltak.
Hosszu időn át viselte e tisztet István mester is, kinek neve először I. Károly király 1331 május 10-iki itéletlevelében_{Anjoukori okmánytár, II. k. 529. 1. Ugyane tárgyra vonatkozik 1332 márczius 28-iki oklevele is. U. ott, II. k. 583 l.}* fordul elő, de a ki már előbb is a király szolgálatában volt, mert 1334 szeptember 11-ikén a havasalföldi hadjáratban végzett hü szolgálataiért a királytól adományt nyer._{Anjoukori okmánytár, III. k. 102. 1. Ennek megerősitése 1335 augusztus 17-ikén. U. ott, III. k. 193. 1.}* 1334 május 22-ikén a saághi konvent két birtokot zálogosit el neki._{U. ott, III. k. 77. 1.}* Valószinüleg ugyanezen István mester az, a ki I. Lajos király alatt is még sokáig viseli a notarius specialis tisztét._{I. Lajos 1343 julius 10-iki adománylevelében: «Magister Stephanus filius Dominici specialis notarius aule nostre sigilli nostri annularis, qui a tempore sue adolescencie primo ... Karolo ... quondam ... regi» stb. U. ott, 1V. 356. 1. Lásd U. ott, IV. 551. l., 575. I. és 589. 1.}*
GRÜNN ALBERT.

CZIMERES KÖNYVEK A MAGYAR NEMZETI MUZEUM KÖNYVTÁRÁBAN.

(Harmadik közlemény, egy czimerrajzzal.)

A Magyar nemzeti Múzeum könyvtára czimerkönyvei közt kiváló érdekkel birnak az egyházi társulatok albumai.
Ez albumok már részben fel vannak dolgozva. Néhányról folyóiratunk hozott ismertetést; többnek czimereit a Siebmacher-czimerkönyv magyar részének szerkesztői közölték. Azonban a gyüjteménynek egy darabja sincs kimeritően 1eirva s még valamennyiben találhat a heraldikus vagy a genealogus feljegyzésre méltó adatokat.
A nemzeti múzeumi könyvtár idevágó darabjainak ismertetése kapcsán nem mulaszthatjuk el genealogusaink figyelmét felhivni az ilyen társulati albumokban, emlékkönyvekben rejlő gazdag családtörténeti anyagra. Az eddigi ismertetők csaknem kizárólag a festett czimerek bemutatására szoritkoztak, holott a heraldikai szempontból ujat ritkán nyujtó albumok főfontossága nem ebben, hanem abban keresendő, hogy nemes tagjaiknak neveit, felvételük idejét, néha haláluk dátumát, temetésük helyét megőrizték számunkra. Hogy mekkora értéke van az ilyen teljes hitelü feljegyzéseknek, különösen nálunk, a hol a régibb anyakönyvek a legritkább esetben kerülték ki a pusztulást, mindazok jól tudják, a kik az utolsó két században mozgó genealogiai kutatásokat végeztek.
Terünk nem engedi, hogy a felsorolandó albumokban előjövő összes bejegyzéseket közöljük; meg kell elégednünk néhány fontosabb közlésével. A kutatókra nézve, ha innen hiányzó neveket keresnek, irányadóul szolgálhat az, hogy 1. a társulatok tagjai (a mint az magától értetődik) csak római katolikusok lehettek, 2. a tagok között csak elvétve akad messzi vidékről való; a legtöbb azon város és környékének lakója, a melyben az illető társulat székelt.
Korrendben haladva, először egy XVII. századi társulati album eddig ismeretlenül maradt töredékét mutatjuk be s ez

A haldokló Boldogságos Szűzről nevezett szepesváraljai egyházi társulat emlékkönyve.

A «Congregatio Beatae Virginis Moriendae, Matris Mortuorum» emlékét ma csupán a szepesi püspökség székesegyházának egy hasonnevű mellékoltára és a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának 3774. Fol. Lat. számu kézirata őrzi. Az oltárt 1660-ban Mráz Mihály kanonok emeltette_{Rupp, Magyarország helyrajzi története, II. köt., 1872., 162. 1.}* a csak kevéssel előbb keletkezett társulat számára, a melynek albumában a legelső bejegyzés 1651-ből származik. Az album maga megsemmisült, belőle a múzeumi könyvtárba csupán kilencz levél jutott. Szerencsére az egyiken rajta van a kongregáczió czime; különben lehetetlen volna megállapitani a levelek származását.
Ezen albumlapok ivrétűek, erős papirosból valók s első oldalukon egy-egy festett czimerrel s aláirásokkal vannak ellátva; ezen felül kettőnek a hátán is van nehány név, de czimerek nélkül. A lapok korrendben igy következnek egymás után:
1. Czimer: kékben zöld talajra helyezett arany korona, a melybe fél kerék van tüzve, rajta felemelt jobb lábában pallost és pálmaágat tartó holló vagy sas áll; a pajzson kékarany takaró sisak van, a melyre sisakdisz helyett infula van helyezve, beletüzött pásztorbottal. Alatta a czimer tulajdonosának sajátkezü aláirása: Joannes Palfaluaj E(lectus) E(piscopus) Transylvanus. An(no) 1655 die 6. Januarii.
A Pálfalvay család czimerét a Siebmacher-czimerkönyv is közli (Ung. Adel 474. lap, 347. táb.) ugyanezen Pálfalvay Jánosnak valamivel régibb czimere után, a mely az ismert Zichy-albumban látható. Ez azonban az itt leirttól erősen eltér; hiányzik belőle a talaj a koronával, a madár pedig benne fehér galamb. Ott a takaró kék-arany s vörös-ezüst és sisakdisz is van, még pedig a pajzsbeli galamb.
Pálfalvay János czimere úgy került az albumba, hogy 1654-től a szepesi prépostságot is viselte s igy pártfogója volt az egyesületnek.
2. Az előbbivel azonos kéz festette czimer: kékben félholddal és három csillaggal diszitett barna golyón jobbfelé ágaskodó, első lábai közt zöld pálmaágat tartó, nyillal átlőtt nyaku, természetes szinü nyúl; a pajzson kék-arany takaróju sisak, ezen infula, a melybe pásztorbot van tüzve. A czimer alatt aláirás: Matthiás Tarnoczy Ep(iscop)us Csanadien (sis) m. p. Alább idegen kézzel: 28. Augusti. 7 hora mat, de functus in monasterio Velehrad(iensi) Morav(iae) 1655._{Kollányi (Esztergomi kanonokok, 253. 1.) szerint Velehrad Horvátországban van.}*
Tarnóczy Mátyás neve- és czimere is mint szepesi préposté foglal az albumban helyet. A czimer apróságokban a Siebmacherben (Ung. Adel 565–556. lap, 457 táb.) közölt összes változatoktól eltér.
3. Czimer: vörösben jobbra fordult, derékig arany, azon alul ezüst grif; a sisakon infula és pásztorbot; takaró mindkét oldalon vörös-sárga-fehér. A czimer alatt a tulajdonos sajátkezü aláirása: Joachimus Luzensky Ele(ctus) Ep(iscopus) Varad(iensis) Praepositus Scepus(iensis) Sacrae Caesareae Regiaeque Majestatis Consiliarius, necnon Rector Congregationis B(eatae) V(irginis) Matris Mortuor(um) et Morien(dorum).
Luzénszky Joákim azon évben, a mikor a szepesváraljai egyházi társulat albumába czimerét befestette s nevét beirta, lett szepesi préposttá s egyben váradi püspökké._{Wagner, Analecta Scepusii, III. k. 119.}* Czimere szinezésében eltér a Nagy Iván munkájában és a Siebmacherben közlöttől; a grif mindkét helyen ezüstnek és zöld talajon állónak van mondva, úgy a mint azt a Luzénszky család 1727 május 20-ikán kelt bárói diplomája_{Liber Regius XXXV., 631.}* blasonálja. Az itt közlött czimer a báróság elnyerése előtt használt alakot mutatja s eltekintve a takaró valószinütlen szineitől, hitelesnek fogadható el.
4. Czimer: fekete szárnypárral s közé helyezett arany kereszttel megrakott sárga pajzsfő alatt sárgával s vörössel négyelt mező első és negyedik osztályában egyfejü fekete sas, a második és harmadikban pedig ezüst egyszarvu; a pajzson vörös-sárga-fehér takarós sisak, fölötte infula és pásztorbot. A czimer alatt mondatszalagon aláirás: Joannes Sigray El(ectus) Episcopus Temnensis, Praepositus Scepusiensis 24. Junii 1699. Utána idegen kézzel: Mortuus 1718, 14. X-bris V(enerabile) Capitulum._{Halála napját Wagner nem ismeri.}*
Sigray János prépost czimere családjának összes eddig ismert czimerváltozataitól különbözik. A Siebmacher-féle czimerkönyv 579. l., 412. t.), 1655. és 1663. évi pecsétek után a következő Sigray-czimert közli: vörössel és kékkel négyelt paizs első és negyedik mezején fehér egyszarvu, a második és harmadikban kétfarku arany oroszlán; sisakdisz: nyitott fekete szárnypár közt álló pallos, hegyére tüzött arany koronával. Az itt leirt czimerben is megvan a vörös mezőben ezüst egyszarvu, ellenben a kék mezőbe helyezett arany oroszlán helyét arany mezőben levő fekete sas foglalja el. Világos, hogy a prépost czimerében levő pajzsfő a czimerfestő alkotása, a ki az emlékkönyvben talált mintákat akarva követni, a megfestendő czimerre infulát alkalmazott sisakdisz gyanánt, a czimer sisakdiszét pedig belehelyezte a pajzsba. Rekonstruálva már most a czimert a Sigrayak nemesi czimere a következő lesz: aranynyal s vörössel négyelt pajzsban az első és negyedik mezőn fekete sas, a második és harmadikon ezüst egyszarvu; sisakdisz: fekete szárnypár közé helyezett arany kereszt. Nincs módunkban eldönteni, ez érdemel-e nagyobb hitelt, vagy a pecsétek után megszerkesztett változat; az utóbbinál könnyen el lehetett véteni a czimeralakok megállapitását, mig festményünk minden kétséget kizár.
5. A Majthényi bárók czimere: behajlott szélü felfelé menő ékvágással háromfelé osztott pajzson jobbról vörösben kettősfarku arany oroszlán, balról aranyban fekete sas, alul kékben, arany félhold és csillag által kisérve, zöld talajon zöld fa előtt álló természetes szinü medve; két sisak, az elsőnek arany koronáján a pajzsbeli sas áll, a másodikéban az oroszlán nől ki; mindkét sisak takarója (külön-külön) kék-arany és vörös-ezüst.
A czimer tulajdonosának aláirása egy mondatszalagra van irva: Adamus Majtheny L(iber) B(aro) de Kesselőkő, Canonicus Scepusiensis posuit die 23 Septembris Anno 1723.
Ez a czimerváltozat, a mely egyébként a Majthényi család 1678 január 17-én kelt második bárói diplomájával adományoztatott, hiányzik a magyar Siebmacherből. Meg kell jegyeznünk, hogy az itt ismertetett album összes meglevő czimerei között ez van legszebben s heraldikai szempontból leghibátlanabbul megfestve.
A lap hátán a következő aláirás olvasható Comes Stephanus de Csák m. p. 1651. Ez alatt más irással: Mortuus in arce Scepus Anno 1662 die 10. No(vem)bris post horam nonam vespertinam. Ab eodem Statua B(eatae) V(irginis) Dolorosae argentea.
Ezen Csáky István gróf ugyanaz, a ki mint Brandemburgi Katalin kegyencze Erdélyben szomoru hirnévre jutott, azután Ferdinándhoz pártolván, szepesi főispán és kir. főtárnokmester lett.
6. A Pongrácz családnak a Siebmacherben közlöttől némileg eltérő czimere: kékben fekete kétfejü sas előtt zöld talajon álló, behajtott szélü keskeny vörös ék, ezen arany koronából kinövő arany tülköt tartó pánczélos kar, fölötte arany csillaggal. A czimer fölött ötágu korona, infula és pásztorbot, mellette pálmaágak vannak. Aláirás: Illus(tris)simus ac R(evere)ndissimus Dominus Emericus Josephus Pongrácz Liber Baro de Szent Miklós et Ovár, El(ectus) Ep(isco)pus Pharensis, Praepositus Terrae Scepusiensis, necnon Eminentissimi ac S(acrati)ssimi Cardinalis Ducis de Saxonia, Principis Archi Ep(isco)pi Strigoniensis (Titulus) per antelatum Terram Scepusiensem in spiritualibus Vicarius et Causarum Auditor Generalis, Sacrae Caesareae Regiaeque Majestatis Consiliarius. Mihi autem absit gloriari, nisi in Cruce Domini nostri JESU Christi 1723. Ennek idegen kézzel utánavetve Obiit Scepusii 1724. 22. Decembris.
7. Czimer: Lilaszin (ezüst helyett?) pajzson keresztben fekvő vörös rák; sisakdisz: koronából kinövő szablyát tartó vörösruhás, prémes kalpagu férfi. Alatta mondatszalagon: Joannes Feja Can(onicus) et Custos Cap(ituli) Scep(usiensis), die 8. Xbris 1749. Ennek valaki elébe irta: R(everendi)simus D(ominus), utána pedig donavit pro capella 5 krucigeros 12 fl(orenos) Rh(enenses).
A Nagy-Rákói Feja család már a XVII. század elején szerepelt._{Nagy Iván, Magyarország Családai, IV. k. 135. 1.}* Czimerét a Siebmacher pecsétek után kétféle változatban közli; egyik szerint a pajzsbeli rák állása megfelel az itt leirt czimerének, a másik szerint a rák koronára van (farkánál fogva) állitva. A sisakdisz ott szablyát tartó kar.
Ugyanezen lap alján a következő bejegyzést olvassuk: Rev(erendissi)mus D(ominus) Jacobus Répássy Canonicus Scepusiensis. Die 19 Julii 1726. A lap tulsó felén pedig:
Reverendissimus D(ominus) Georgius Augustini Canonicus Scepusiensis. 2 Julii 1726.
Nec cito nec tarde. C(omes) Franciscus de Csák mp. Mellette idegen irással: Mortuus Cassoviae, 17. Novembris.
Ezen Csáky Ferencz gróf nem lehet más, mint az előbb emlitett István fia, a ki mint a Wesselényi összeesküvésben részes megnótáztatott s 1670-ben hunyt el.
8. A Máriássy család törzsczimere a rendestől eltérő szinezéssel: kékben zöld hármas halmon, a melybe két oldalt 3–3 ezüst virágszál (nem liliom) van tűzve álló aranykorona, a melyből jobbjával buzogányt ütésre emelő, baljával ezüst kettős keresztet tartó pánczélos alak nől ki. A czimerpajzs barok táblára van helyezve, a melynek tetején (sisak nélkül) a pajzsalak és kétoldalt infula s pásztorbot foglal helyet. Aláirás: Illustrissimus ac Reverendissimus Dominus Alexander Máriassi de Márkusfalva, Episcopus Tinniniensis, Praepositus Insignis collegiatae Ecclesiae S. Martini de Scepusio, Archi-Episcopatus Strigoniensis, per Districtum nominis ejusdem in Spiritualibus Vicarius et Causarum Auditor Generalis. Anno MDCCLI. 19. Aprilis. Rector solemni saeculari Anno Congregationis electus die 7 Maji 1752.
9. Czimer: kékben magas fehér (!) hegyorom előtt két egymásnak rohanó ezüst egyszarvu, köztük kék öltözetü, piros süveges, mentés és csizmás férfi felemelt szablyával; sisakdisz aranykoronán álló, csőrében zöldágat tartó ezüstgalamb; takaró arany-ezüst. A czimer fölött szalagon: A(dmodum) R(everen)dus D(omin)us Joannes Peltz V(enerabilis) C(apituli) S(cepusiensis) Ca(nonicus) et Plebanus, hozzáirva: ac deinde Praepositus. A szalag fölött és a czimer alatt bibliai mondások.
A czimert már a Siebmacher (490. 1. 358. t.) közölte egy másik, állitólag az eredeti armálisról vett másolat után; leirása megegyezik az itt adottal, csupán a takaró szinére nézve tér el, a mely ott (s ez hihetőbb) kék-arany, vörös-ezüst.
A czimeroklevelet Peltz György kapta III. Károly királytól, kelte 1712. julius 1._{Liber Regius, XXIX. k., 297. 1.}*

A pozsonyi trinitáriusok egyházi társulatának emlékkönyve.

Vörös bársonynyal boritott, egykor diszes veretekkel ellátott kötésben pompázó, testes, ívrétü kötet, a melyet az Országos Levéltárból (a hová a szerzetes rendek feloszlatásakor jutott) 1895-ben helyeztek át a Magyar Nemzeti Muzeumba. Jelzete: 3650. fol. Lat. III.
Rövid ismertetése, a czimerek leirása nélkül, de az összes festett lapok felirataival megjelent a Turul III. évfolyama 133–34. lapján Némethy Lajos ur tollából; a czímereket részben a Siebmacher-féle czimerkönyv magyar része közölte. Itt csak azokat irjuk le, a melyek onnan hiányoznak.
Az albumnak czimlapja nincs, helyét vizfestésü kép foglalja el, a melyen a sz. Háromság szokott ábrázolásban, fehérruhás, két rabszolgát megáldó angyal és két szent alakja látható. Ezt tizennégy czimeres emléklap követi, ilyen renddel:
III. Károly király albumlapja. Rajta lebegő császári kétfejü sas, feje fölött lebegő koronával; a lap felső sarkaiban Magyarország és Ausztria czimere, alján a sas által tartott kendőn az uralkodó aláirása: 17+12 Constantia et fortitudine Carolus m. p.
Eszterházy Pál herczeg nádor (a társulat rektorának) emléklapja czimerrel és sk. aláirással. A czimer némikép elüt a Siebmacherben közlöttől: négyelt pajzs fekete szivpajzszsal, a melyben L betü van; az első és negyedik kék mezőben arany koronán álló egyik első lábában szablyát, a másikban három leveles piros virágú rózsaszálat tartó grif, a második és harmadikban pedig három (˙.˙) piros rózsával megrakott ezüst pajzslábból kinövő, három piros virágu rózsaszálat tartó, kettős farku arany oroszlán. A czimer fölött herczegi korona, körötte pedig az aranygyapjasrend láncza van.
E czimert – mint ismeretes – Eszterházy Pál gróf 1687-ben a herczegi ranggal együtt I. Lipóttól kapta. Hiteles ábrázolásának az itt ismertetettet sem tekinthetjük; hogy az ismeretessé vált sokféle változatból melyik felel meg a Lipót-féle diplomának, csak az eredeti után dönthető el.
Pálffy Miklós gróf nádor emléklapja 1715-ből. Az aranygyapjas-rend jelvényével köritett czimer: kékben zöld talajba tüzött törött barna kerékből kinövő term. sz. szarvas.
Pálffy Miklós gróf emléklapja 1722-ből sk. aláirással és az előbbihez hasonló czimerrel.
Erdődy György gróf aláirásos albumlapja 1725-ből a következő czimerrel: négyelt pajzs szivpajzszsal, a mely kékben, lebegő barna fél kerékből kinövő term. szinü szarvast mutat; az első mezőn vörösben jobbra néző egyfejü fekete sas (korona nélkül!), a második és harmadikon ezüstben két kék pólya, az előbbinél alsó, az utóbbinál a felső két-két hatágu arany csillaggal megrakva, a negyediken vörösben szürke kapubástya, mögüle kiemelkedő ormós toronynyal; a czimeren kilenczágu korona nyugszik.
E czimer sokban elüt azoktól, a melyeket a Siebmacher az Erdődy-család 1565-iki és 1580-iki czimerei gyanánt közölt.
Erdődy grófné szül. Eszterházy Anna-Terézia grófnő emléklapja 1726-ból. A czimer annyiban tér el Eszterházy Miklós nádor fentebb leirt czimerétől, hogy benne a második és harmadik osztás pajzslába nem fehér, hanem fekete, három (***) arany rózsával megrakva s az ebből kinövő oroszlán egyik karmában szablyát, a másikban egy szál rózsát tart.
Maholányi Tamás báró emléklapja, első oldalán czimerrel, a másodikon koszoruba foglalt ezen felirással: P(erillustris) ac Magnif(icus) D(ominus) D. Thomas Maholan˙ L(iber) Baron (igy!) de Pochroncz Szelepcsényi (igy!) D(ominus) ab Eberhardt. A csinosan festett czimer leirása a Siebmacher-czimerkönyv 388. lapján, rajza ugyanott a 291. táblán található.
Nyáry grófné szül. Jeszenszky Mária Terézia bárónő emléklapja. Barokkizlésü keretben hét tojásdad czimertábla, ugyanennyi a neveknek szánt mondatszalaggal. Csak az első van kitöltve a következő czimerrel: hasitott pajzsban jobbról a Zichy grófok ismeretes czimere, a kékben lebegő arany korona beletüzött arany agancspárral, a mely között arany kereszt lebeg; a baloldal négyelve van, vörös szivpajzszsal, a melyben lebegő arany koronán hegyével fölfelé álló pallos és rajta keresztbe tett két zöld pálmaág van átszurva, a főpajzs első mezején aranyban teljesen vörös (német) öltözetü férfi, a második és harmadikon ezüsttel és kékkel hasitott alapon ellentett szinü stilizált liliom, a negyediken aranyban ágaskodó természetes szinü szarvas. A czimer alatti mondatszalag üres, Nyáry grófné névaláirása a legalsó kitöltetlen czimertábla alatt van.
Orsetti István gróf vértes-ezredes albumlapja 1715-ből. Érdekes felirását közli Némethy; czimerének leirása így hangzik: vörössel és kékkel osztott paizsban felül koronás fekete sas, alul zöld halomból kinőtt három arany buzakalász két arany csillag által kisérve.
Mindkét oldalon a Hartleben bárók czimerét viselő hártyalap, elsőn oldalán ezen felirással: Perillustrissimus ac G(enerorissimus) D(ominus) D. Philippus Franciscus Ferdinandus L(iber) B(aro) de Hartleben ab Angelshausen Cels(issimi) Princip(is) de Hochenzol(lern) Cataphractorum Capitanei locumtenens. A tulsó oldal czimere alatt pedig ez olvasható: Perillustrissimus ad G(enerosissimus) D(ominus) D. Philippus Michael L(iber) B(aro) de Hartleben ab Angelshausen Sac.(ratissimć) Ces(areć) Ma(jes)tatis Generalis Vigiliarum Praefectus et cataphractorum colonellus. Mindkét felirás szalagján az évszám 1715. A czimer leirása a következő: vörösben felül egy, alul két ezüst csillag által kisért széles jobb haránt fekete pólya, a melyen jobbjában szablyát, baljában levágott török főt tartó koronás, kettős farku arany oroszlán látható. A czimert kilencz águ korona fedi.
Vranovics Márton Ignácz pozsonyi kanonok albumlapja a következő czimerrel: kékben zöld halomra helyezett koronán álló, felemelt jobb lábában szablyát tartó fekete galamb (? a magyar Siebmacher szerkesztője szerint sas!). A pajzson sisak van, a melynek koronájára infula van helyezve rajta átszurt pásztorbottal. Világos, hogy ez nem sisakdisz, valamint a pajzsot környező piros alapu arany czifraság sem tekinthető takarónak. E czimert a Siebmacher (693. 1., 476. t.) Uranovics név alatt közli.
Eszterházy Imre gróf esztergomi érsek, Magyarország primásának sajátkezü aláirásával ellátott emléklapja, egy, az Eszterházyak és az esztergomi főegyház czimeréből szerkesztett személyi czimerrel. Ennek leirása igy hangzik: vörössel és kékkel négyelt pajzs szivpajzszsal, a melyen vörösben lebegő császári korona alatt két C betüből képezett monogramm közbe zárt VI. számmal (VI., illetve III. Károly); az első és negyedik mezőn Sz.-Adalbertnek felhőből kinövő alakja, a második és harmadikban pedig szablyát emelő arany grif. A pajzs körül czimerköpeny, felette herczegi korona, infula, pásztorbot és 10–10 bojtu főpapi kalap látható.
Csáky Miklós esztergomi érsek, Magyarország primása emléklapja a család ismert czimerével és sk. aláirással.
Barkóczy Ferencz gróf primás albumlapja 1763-ból. A czimer megegyezik a Siebmachernél (40. 1. 32. t.) kiadottal, csupán abban tér el attól, hogy itt az oroszlán által tartott lándzsa lobogója fehér, arany országalmával.
Batthyány József gróf primás czimeres és aláirásos albumlapja. A czimer a család II. Ulászlótól kapott törzsczimerének felel meg.
Illésházy József gróf emléklapja 1762-ből, a család ismeretes czimerével és a gróf aláirásával. Ugyanez ismétlődik a következő levélen, de itt aláirás nélkül.
Ez a kötetben az utolsó czimeres lap, a melyet a tagok neveinek bejegyzése követ 1709-től–1783-ig. Közöttük számos ismertebb névre bukkanunk, bár a nagy többséget pozsonyi polgárok s nejeik alkotják. Az érdekesebbekből ime nehány:
1724. Andrássy Péter báró.
1755. Apponyi Antal gróf.
1710. Berényi Erzsébet és Éva-Mária.
1712. Berényi Imre báró.
1716. Csáky Ferencz és Antal grófok.
1716. Erdődy Johanna-Beatrix grófnő.
1716. Erdődy Mária-Erzsébet grófnő.
1717. Erdődy László és Lajos gróf.
1780. Grassalkovich Antal herczeg.
1730. Illésházy Miklós-József gróf és családjának több tagja.
1710. Mórocz Mária-Borbála.
1711. Mednyánszky Mária-Ilona bárónő.
1716. Nádasdy Francziska.
1730. Pethő bárónő sz. Csáky Rozália grófnő.
1713. Zichy (irva Szics˙) Zsigmond gróf.
1722. Seemühl bárónő (Sem˙lin) szül. Barkóczy Klára és Seemühl báróné szül. Barkóczy Krisztina.
1713. Thúry Apolonia-Magdolna.
1733. Tillyné sz. Butler Erzsébet grófnő.

A nagyszombati «Szent Scapulare» társulat albuma.

Vörös bársony kötésü, nagy ivrétü kötet, a melynek egykori pompáját a diszes vereteknek a bársonyba bepréselődött nyomai sejtetik. Fekete és arany betüs czimlapja nyomtatva van, hangzik pedig a következőképen:
Liber Con-Fratrum Archi-Confraternitatis Tyrnaviensis Sanctissimi Scapularii, sub glorioso titulo SSS. Trinitatis de redemptione captivorum Christianorum comparatus, opera et auxilio quorundam benefactorum, commembrorum, hoc libro notatorum; Sub P. F. Leopoldo ŕ S. Johanne Baptista ejusdem Archi=Confraternitatis p. t. Directore. Anno Partae Salutis M. DCC. XXXIII.
Előbb az Országos Levéltárban őriztetett, a honnan 1895-ben a M. N. Múzeum könyvtárába tétetett át. Száma: 3650 fol. Lat. V.
Ezen albumot már részben leirta Némethy Lajos ur folyóiratunk III. kötete 132–133. lapján. Ismertetésére hivatkozva, itt csak némi pótlásokat közlünk, megadva különösen a nála hiányzó czimerleirásokat.
A kötetben 13 czimeres lap van s ezek a következők:
Mednyánszky Ferencz-László báró czimzetes püspök esztergomi nagyprépost emléklapja. Feliratait közli Némethy, a czimert a Siebmacher,_{411. 1. és 305. tábla.}* de hibásan. Leirás helyett mi itt a czimer ábráját adjuk, megjegyezvén, hogy a paizs vörössel és kékkel hasitott, az orszarvuak fehérek, a hármas hegy szürke, a korona arany s a nyilak ezüstszinüek. Takaró: kék-arany, vörös-ezüst.

Okolicsányi János novii választott püspök, esztergomi prépost, lekéri apát czimeres lapja. Felirása Némethynél, a czimer a Siebmacherben._{462. 1. és 339. tábla.}*
Berényi Zsigmond gróf poroszlói apát emléklapja. Feliratait lásd az idézett helyen. Czimer kékkel és rózsaszinnel keretelt lapon sárga mezőben arany koronán ülő, jobbról arany csillag által kisért természetes szinü mókus; a czimer fölött ötágú korona, infula és pásztorbot.
A Szent-Györgyi Kerekess család emléklapja. Rajta Kerekess László és neje Tolvay Francziska bárónő czimere. Mindkettő ki van adva a Siebmacherben (302. lap és 237. tábla; 673. 1. és 465. t.). Ezen kivül mondatszalagokba foglalva még a következő nevek olvashatók a lapon Perillustris Dominus Michael Kerekess, Francisca Kerekess domicella és Illustrissima Anna Maria Kerekess domicella.
Ujvendéghy János esztergomi kanonok emléklapja. Feliratait Némethy Lajos, a czimert a Siebmacher (692. lap, 475. tábla) közli.
De Craz Sándor gróf ezredes és neje Pozzi Anna Benigna bárónő czimeres emléklapja. Az előbbinek czimere: széles vörös pólya által osztott ezüst pajzsban alul és felül hét-hét (- - - ) fekete téglaalaku folt; a paizson kilenczgombu korona, e fölött sisak, koronájába tüzve a czimerképpel megrakott nyitott szárnypár; takaró vörös-ezüst, fekete-ezüst. Pozzi bárónő czimere vörössel és kékkel négyelt paizsban az első és negyedik mezőben lebegően ábrázolt arany csigáskut, a második és harmadikban kétlevelü csonka arany fatörzsök; sisakdisz a fatörzsök koronába tüzve; takaró vörös-arany és kék-arany.
Szunyogh László gróf és családja emléklapja, melynek felirásait az idézett dolgozat czimerét a Siebmacher (648. 1. és 453 t.) közölte.
Berényi Klára Antónia a nagyszombati Klarissza-zárda apátnőjének 1751 . márczius 9-ikén kelt aláirásával ellátott emléklapja. A czimer kékben, zöld hegyre helyezett arany koronán ülő, hat águ arany csillag által kisért mókus.
Jáklin István esztergomi kanonok czimeres emléklapja. Feliratai Némethynél, a czimer a Siebmacherben (264. l., 201. t. ) látott napvilágot.
A Hardwig és a Bencsik család albumlapja. Négy czimerrel, melyek közül az első, Hardwig Józsefé, a következő: kék mezejü paizs három arany csillaggal megrakott vörös pólya s függőleges vonal által négy részre osztva, első és negyedik mezejében ezüstszin dorongot tartó pánczélos karral, a második és harmadikban ezüst horgonyt tartó kettős farku arany oroszlánnal; sisakdisz: koronába tüzött fekete szárnypár között kinövő ezüst egyszarvu; takaró: kék-arany, vörös ezüst: A második czimer Hardwigné, született Balog Magdolnáé: kékben jobbra lépő kettős farku arany oroszlán, jobbjában szablyával, baljában arany koronával; sisakdisz a pajzsalak koronából kinőve; takaró kék-arany, vörös-ezüst. A következő czimer Hardwigné született Semsey Borbáláé: kékben jobbra ágaskodó, ezüst pajzsot tartó, fején kettős arany kereszttel ékitett arany szarvas; sisakdisz a pajzsalak kinövőleg; takaró mint az előbbeni czimernél. Negyediknek Bencsikné született Hardwig Terézia czimere áll: kékben arany koronából kinövő, jobbjában szablyát, baljában vörös lobogós lándzsát tartó kettős farku arany oroszlán; sisakdisz a paizsalak nyitott fekete szárnypár között; takaró mint az előbbeni czimereknél. E czimer hihetőleg a Györgyei és Füzesmegyeri Bencsik családé, a melynek pecsétlenyomatokról vett czimerét Nagy Iván s utána a Siebmacher-féle czimerkönyv (52. 1., 41. t.) így irja le: kékben vizszintesen lebegő szablya fokán kettős farku arany oroszlán áll, jobbjában szablyát, baljában vörös-fehér lobogós lándzsát tartva; sisakdisz arany koronába tüzött két zöld babérág között a pajzsbeli oroszlán; takaró kék-ezüst.
Az utolsó czimer felirata alatt még egy mondatszalag van Bencsik József (a czimer tulajdonosnőjének fia) nevével.
Berchtoldt Ferencz báró esztergomi kanonok virágos keretbe foglalt hártya emléklapja. Feliratait közli Némethy; a czimer eltér a Siebmacherben blazonálttól, leirása igy hangzik: négyelt paizs első és negyedik arany mezején egyfejü fekete sas, a második és harmadikon vörösben arany szarufa alatt álló, pallost tartó, kettős farku, koronás ezüst oroszlán; a koronával födött sisakon nincs czimer, ellenben a jobbról kék-arany és balról vörös-ezüst takaróra állitva a pajzsbeli sas és az oroszlán látható.
Horeczky János báró és neje Jezerniczky Anna-Mária albumlapja. A hártyalapon levő felirást lásd Némethy id. dolgozatában; a czimereket közli a Siebmacher-czimerkönyv (242. 1., 187. t. és 272. 1. 207. t.), de a Jezerniczky Anna-Máriáét igen hibásan. Ez utóbbinak leirása így hangzik: három arany rózsával megrakott vörös pajzsfős s ugyanilyen pajzslábas kék mezőben zöld talajon jobbra futó, arany nyilvesszővel átlőtt nyaku, természetes szinű nyul.
BerényiGábor gróf 1777 január 22-ikéről keltezett emléklapja. Rajta a czimer: kékben zöld halomra helyezett arany koronán álló jobbról arany csillag, balról arany félhold által kisért természetes szinü mókus, az első lábai közt tartott piros rózsát szagolva. E különös czimerváltozat bizonyosan csak a mintáját rosszul másoló festőnek köszöni létrejöttét.
A czimeres emléklapok után a Sz.-Scapuláré-társulat tagjainak névsora következik. A bejegyzések az 1717–1782 közötti éveket ölelik fel (az 1734 előttiek valamely régi jegyzőkönyvből vannak átirva) s a polgári nevek nagy tömege mellett számos az ország északnyugati részéből való nemes család tagjainak neveit őrzik. Mutatóba a nevezetesebbeket közöljük:
1740. Andrássy György báró és neje Berényi Mária Anna grófnő.
Andrássy Nep. János.
1718. Borsányi Imre.
Borsányi András.
1735. Berchtold grófné szül. Eyersperg (Auersperg?) Zsófia-Erzsébet.
Berchtold Antal-Pál-János-Kajetán gróf.
1742. Berényi grófné szül. Hochperg Mária-Anna.
Berényi Anna-Mária és Judit.
Baksay család több tagja.
1743. Brunczwik Mária-Francziska, Anna-Terézia és Mária-Petronella.
Borsányi Miklós.
Boronkay Lőrincz és neje Mária.
Benyovszky Márta.
1724. Cosztolányi (így!) Teréz.
1738. Eszterházy Polixena.
1776. Feketéné szül. Pongrácz Anna bárónő.
1742. Gillany Erzsébet bárónő.
1730. Hunyady Judith bárónő.
1744. Horeczky Angelika bárónő.
1742. Jeszenszky Antal báró. (A G betüben!)
1732. Kubinyi Terézia.
1774. Kubinyi Ignácz.
1746. Körmendiné szül. Cserkits Francziska bárónő.
1760. Lehoczky Juliánna, Révay László báróné.
1732. Mednyánszky Borbála.
1758. Majthényi József.
1718. Niczky Zsigmond.
1743. Ocskay Juliánna.
1772. Pestvármegyei Borbála, Horeczky báróné.
1734. Révay Elek báró.
1745. Rodthal Ferencz Antal gróf.
1717. Szluha Judith.
1761. Wiczay grófné, szül. Schloss Anna-Mária bárónő.

A pozsonyi «Mária Szive» társulat albuma.

Az 1709-ben alakult Confraternitas Sanctissimi Cordis Mariae a pozsonyi Klarissza-apáczák vezetése alatt állott. Albuma az alapitásnál jóval ujabb keletü, 1761-ben készült. Semmiben sem különbözik az egykoru, hasonló czélt szolgáló névkönyvektől; vörös bársonyba van kötve (veretei hiányoznak) s a legfőbb jóltevők czimeres emléklapjain kivül a tagok névsorát tartalmazza.
Kötetünk úgy, mint az előbb ismertetettek az Országos Levéltárból került a M. N. Muzeum könyvtárába, a hol a 3650 fol. Lat. VI. számot viseli. Czimlapja nincs: első oldalán XIII. Benedek pápának a társulat felállitását engedélyező bullája nyitja meg. Czimeres lap csupán kettő van benne: Eszterházy Imre gróf primásé, ugyanazon czimerrel, a melyet a pozsonyi trinitáriusok egyházi társulatának albumából már ismerünk, és Berényi Zsigmond gróf cz. püspök esztergomi suffraganeusé: aranyban arany koronán ülő arany csillag által kisért természetes szinű mókus; sisakdisz a pajzsalak, takaró fekete-arany.
A tagok nevei között, sok jóhangzásu magyar névre bukkanunk. Ilyenek például:
1761. Szentiványi Anna.
1774. Madocsányi Anna-Mária.
1775. Okolicsányi Antal.
1762. Hertelendy György.
1777. Medveczky Mátyás, neje Mária és fiuk György.
1778. Gyürky Lipót.
1781. Bittó Tádé, stb.

A budai Jézus Szent Szivéről elnevezett egyházi társulat emlékkönyve.

A vörös bársonynyal bevont tábláju, nagy ivrétü kötet rózsaágakkal keretelt czimlapján arany sugarak által környezve, töviskoszoruzott égő sziv látható, fölötte lángoló kereszttel és IHS (Jesus) betükkel. A kép alatt következik az album rossz németséggel irott czime:
Bruderschaff Buch einer unter dem Titul und Schuz des allerheiligsten göttlichten Herzens JESV aufgerichten löblichen Bruderschaft, welche durch eine absonderliche Bullen (így!) bekräftiget, und mit Ablassen begnadet worden von Ihro Päbstlicher Heiligkeit Benedictus dem XIV. So dan mit Ihro Hochfürstlichen Gnaden Erzbischoffens Emerico Eszterhazi von Galantha, des Heyligen Stuehls legato nato, des löblichen Königreichs Hungarn Primaten (Tit.) unsers allergnädigsten Herrens gnädiger Bewilligung zu Ofen in dem königl. Stifft der Kirchen der Unbeflekten Empfängnus MARIAE, deren Wohl-Ehrwirdigen geistlichen Jungfrauen Ordens der Heyligen Mutter Clara untter glükglicher Regierung Ihro Hochwürden undt Gnaden Matris Brigitta Orahoczy dermahligen würdigsten Abbtisstin aufgerichtet worden, den 21. December Ihm Jahr Anno 1742.
A második levélen nehány pártfogó halála napja, a harmadikon pedig a budai Klarissza-szüzek akkori apátnőjének rózsakoszoruba foglalt czimere látható:_{Ezen album rövid ismertetését (a czimer leirása nélkül) a Turul III. évfolyamában Némethy Lajos úr közölte. A czimer leirása és ábrája megjelent a Siebmacherben, Adel von Ungarn 465. lap és 341. tábla.}* kékben zöld talajon két szemben álló kettős farku koronás arany oroszlán által tartott, arany koronával fedett fehér kőoszlop. A czimerpajzs felett ötágu arany korona, alatta ezen aranybetüs felirás: J. A. K. O. Hochwürden und Gnaden Brigitta Orahoczy 3^tio wohlwürdigste Mater Abbatissa und 2^do Professa ist einverleibt worden Anno 1742. den 21-ten X^bris.
Több czimer a kötetben nincs; de van benne igen sok névjegyzés. Nagy részük budai és pesti polgárcsaládok tagjaié, de vannak köztük ismertebb nemesek nevei is. Az érdekesebbek ezek:
Ludányi Cecilia, a Klarissza-szüzek főnöknője.
Barkóczy Margit grófnő, klarissza.
Andrássy Juliánna, klarissza.
Beniczky Xaveria, klarissza.
Desőffy Zsuzsánna, klarissza.
A 26. lappal kezdődik (betürendben) a társulati tagok névlajstroma; mindenik mellé oda van jegyezve a belépés napja. Ezek közül megemlitjük a következőket:
Cziráky László és György grófok. (1744. III. 19.)
Horányi Anna. (1763. V. 16.)
Horányi Francziska. (1763. V. 16.)
Nádasdi Francziska, Juliánna és Mária-Anna grófnők. (1742. XII. 21.)
Sándor Terézia bárónő. (1769. VI. 10.)
A kötet a társulat feloszlatása után az Országos Levéltárba került, honnan 1895-ben a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába tétetett át. Mostani jelzete 3650. fol. Lat.
VARJÚ ELEMÉR.

MEGJEGYZÉSEK A «MAGYAR NEMZETSÉGEK A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉIG» CZIMÜ MUNKÁRA.

(Harmadik közlemény.)
Igmánd. Bazil fia Gergely már 1232 előtt a fejérmegyei Balinka (Boyanca) nevü helységben kapott a királytól egynehány birtokrészt;_{Wenzel, VI. k. 503. 1.}* nevét még 1239-ben is emlitik._{Fejér, IX/VII. k. 656. 1.}*
Oltus előfordul azon győr- és komárommegyei birtokosok sorában is, kik 1225 és 1244. között a pannonhalmi apátság és a templomosok közt fogott birákként müködnek._{Wenzel, VII. k. 278. 1.}*
Azon állitás, hogy W. V. (nem. II.) 271 keltezetlen oklevelét csakis 1262-ben irhatták, mert Lőrincz csak ez évben országbiró és zalai főispán, az esztergomi prépost pedig Gergely, nem áll. Lőrincz 1263-ban is országbiró és Zalamegye főispánja,_{Soproni okmánytár, I. k. 26. 1.; Wenzel, VIII. k. 55. 1.}* Gergely pedig ugyanakkor esztergomi prépost._{Knauz, I. k. 498. 1.}*
I. Lőrinczről azt mondja a szerző, hogy a «Csete» ragadványnevet viselte, erdélyi vajda volt, 1299-ben Zemplénmegyei gercselyi birtokát a Veszprémmegyei Horhi faluval felcserélte, 1304- és 1306-ban mint főur szerepel, 1308 előtt bizonyos Pucur nevü földjét egyik hű emberének adta, 1308-ban már halott, Lászlónak a királyfogó vajdának rokona, hihetőleg sógora volt, hogy egyik fiát, II. Lőrinczet, az atyjától való megkülönböztetés végett kortársai Lőkösnek hivták, hogy ez már 1299-ben Horhinak megszerzése alkalmával szerepel és 1308 előtt már meghalt.
Mi mindezeknek csak egy részt tartunk valódinak, mig a másik részről azt állitjuk, hogy az illető adatok nem Igmánd nb. Lörinczre, hanem egy más nemzetséghez tartozó Lörinczre vonatkoznak.
Igaz hogy Igmánd nb. Lőrincz 1299-ben czimzetes vajda, hogy 1309-ben előkelő főur, hogy 1306-ban a Bór nemzetség mellett tanuskodik és hogy két fiát ismerjük. Hogy azonban a «Csete» ragadvány név őt illetné, nincsen bizonyitva.
Két okmányt ismerek, melyben egy «Chete» Lőrincz szerepel. Az egyik a Hazai okmánytár VIII. 222–223 old. olvasható s abban Chete Lőrincz mester a király tárnokmestere, csak hogy ezen okmány hitelessége nagyon kétes. IV. László uralkodásának harmadik évében 1282-ben kelt; ez pedig ellenmondás; László 1282-ben már 10 év óta uralkodott, harmadik éve 1275-re esne. Tamás székesfejérvári prépost, ki mint alkanczellár ez okmányt kiállitja, e minőségben csak 1277 és 1278-ban ismeretes; Ladomér csak 1279 óta esztergami érsek; Csák nb. Péter 1282-ben nem nádor és Pok nb Miklós csak 1277-ben erdélyi vajda. Az okmány megbizhatatlansága azonban ki nem zárja, hogy 1277–1279 táján egy «Csete» Lőrincz lett volna kir. tárnokmester, mert Lőrincz nevü tárnokmester 1279 és 1284 között tényleg szerepel.
Másodszor találkozunk Chete Lőrinczczel és fiával Lőrinczczel, midőn 1300-ban Zemplénmegyében fekvő Kersen (szerző Gercselynek veszi) nevü ősi birtokát Terebesi Andornoknak Veszprémmegyében fekvő Horhi nevü birtokáért cserébe adja._{Hazai okmánytár, VI. k. 455. 1.}* Hogy már most a tárnokmester a horhii földesurral azonos, elhihetjük, de hogy e Chete Lőrincz Igmánd nb. Lőrincz vajdával egy és ugyanazon személy legyen, ezt sehogy sem találjuk bebizonyitva; az 1300. évi okirat őt kétségkivül «Lőrincz vajdá»-nak nevezte volna. Hogy a vajda Veszprémmegyében volt birtokos és hogy a veszprémmegyei Horhi-nak megszerzése az azonosság mellett szólhatna, nincs kizárva, csakhogy azon birtokok között, melyeket a vajda fia Miklós 1300 után felsorol, Horhi-t nem találjuk. Az 1301. évi pecsét körirata pedig; «Laurencii vaivade filii comitis de Vigma». Ismételjük tehát, hogy Csete Lőrincznek Igmánd nb. Lőrincz vajdával való azonossága nincsen bizonyitva, a mivel azonban nem akarjuk apodictikus határozottsággal kimondani, hogy ez lehetetlen, a fődolog t. i. az, hogy Lőkös nem a vajda fia.
Igmánd nb. Lőrincz vajda fiaira vonatkozólag a következő biztos adatokat ismerjük: a) a vajda fia Miklós 1309-ben birtokait a Lőrente nembelieknek adja; b) 1340-ben a vajda fia Miklós «Pankotai» néven fordul elő s akkor «hűtlenségbe esett»-nek mondják; c) 1345-ben még él; d) 1327-ben a Lőrente fia Tamás mester kapja Eseg várt megőrzés végett rokonaitól, Vajda fiaitól Miklóstól és Lőrincztől, kik a király kegyét elvesztették._{Csánki, III. k. 209. l., ki az erre vonatkozó eredeti okmányt a körmendi levéltárban Fam. Misc. N. 2. alatt találta.}* Ez utóbbi okmány kétségtelenné teszi, hogy Fejér VIII/I. k, 364–367. old. olvasható oklevél, melyre a szerző is többször hivatkozik, helytelenül van keltezve. Ezen okmányban kijelenti t. i. Igmánd nb. Lőrincz vajdának fia Miklós mester, hogy édes fivérei és rokonai már mind meghaltak, úgy hogy ő most már családjának egyedüli tagja, minek következtében Esegvárt (=Szeg) és tartozékait Lőrente nb. Lőrente comesnek és fiainak Miklós, Tamás, János és Beke-nek átengedi. Miután azonban láttuk, hogy Miklós fivére Lőrincz még 1327-ben is élt, világos, hogy Fejér okmánya nem 1309-ből, hanem 1327 utáni időből való. – Miklósnak egy leánya is volt,_{Fejér, VIII/I. k. 366. l.}* ki, hacsak minden jel nem csal, Lőrente nb. Tamáshoz ment férjhez; következtetjük ezt abból, hogy Miklós saját vallomása szerint birtokait azért adta Tamásnak és fivéreinek, mert azoknak negyedrésze amúgy is saját leányának jutna.
Azon állitás, hogy az okmányainkban előforduló Lőrincz fia Lőkös a vajda fia Lőrinczczel azonos, el nem fogadható. Szerzőnek érvelése, hogy II. Lőrinczet, az atyjától való megkülönböztetés végett kortársai Lőkösnek hivták, oly tarthatatlan és egyáltalában be nem bizonyitott, hogy kár volna rá a szót vesztegetni; hisz azon esetek, melyekben atya és fiu egyidejüleg egy és ugyanazon nevet viseltek a nélkül, hogy a kortársak szükségesnek találták, megkülönböztetés végett a fiunak egész más nevet adni, legiószámba mennek. De van itt ennél hatalmasabb ellenbizonyiték: a) szerző szerint II. Lőrincz = Lőkös 1308 előtt halt meg; mi pedig fentebbi forrás utján úgy találjuk, hogy a vajda fia Lőrincz (tehát nem Lőkös) 1327-ben még él; b) szerző emliti, hogy Lőrincz vajda 1304-ben mint előkelő I. Károly-párti főur az osztrák herczegekkel kötött szövetség levelére ráfüggesztette pecsétjét, forrásul Fejér VIII. 1. 160 old. ismerjük. E forrásban szerző megtalálhatta volna, hogy ugyanazt a szerződést a magister Leukus filius magistri Laurentii is aláirta és pedig a mi a sorrendet illeti, Lőrincz vajda előtt. Ha ő a vajda fia, akkor minden valószinüség szerint a szerződést előbb az atya, és a fiu csak utána irta volna alá; fontosabb azonban azon körülmény, hogy Leukus atyja itt csak «magister» Laurentius, holott egy sorral később, Lőrincz vajda szerepel; ha Leukus a vajda fia, kétségtelen, hogy atyját itt is vajdának nevezték volna.
Hogy ki lett légyen Lőrincz fia Lőkös? ezt a következőkben akarjuk kideriteni.
Bizonyos Lőrincz 1236-tól 1238-ig Biharmegye főispánja; vajjon az 1239-ben szereplő Lőrincz szabolcsmegyei főispánnal azonos-e? nem tudjuk, de azonosnak tartjuk Lőrinc kir. főpohárnokmesterrel, kit 1240-ből ismerünk. Azonosnak vesszük továbbá azon Lőrincz vajdával, ki a tatárjárás után a vajdaságot kapta és mint vajda 1248-tól 1252-ig Valkómegye főispánja is volt. Hogy mily hivatalt viselt 1252-től 1262-ig? nem tudjuk, annyi bizonyos, hogy a IV. Béla és V. István közt kitört viszályok alkalmával már kezdettől fogva István pártján állott, kinek nagyjai között 1262-ben, mint Szörényi bánt találjuk. 1263-ban a szörényi bánság mellett még István udvarán a tárnokmesteri állást is elfoglalta, 1265-ben pedig István tárnokmestere. Miután 1266-ban már Monoszló nb. Egyed az ifjabb király tárnokmestere és Lőrinczről ez után már nincs szó, feltehetjük, hogy 1265 és 1266 között halt meg. Birtokviszonyaira nézve kiemelendő, hogy a bácsmegyei Futak táján a dunai vontató hajók ügyében e Lőrincznek a bácsmegyei Iregi-ekkel IV. Béla király előtt pöre volt, melyet halála után Lőrinc nevü fia folytatott és a melyet István ifjabb király 1270 kezdetén az Iregiek javára döntött el._{Wenzel VIII. k. 204. 1.}* Az ifjabb Lőrincz 1272 november 26-tól 1274 január 12-ig kir. pohárnokmester, Keve- és Krassómegye főispánja; 1277-ben megkapja László királytól a krassómegyei Vaja és Kőrösszeg nevü birtokokat,_{Hazai okmánytár, VIII. k. 189. 1.}* (az utóbbi Illadia mellett feküdt). 1279-ben szörényi bán, mely minőségben László királytól arra kap engedélyt, hogy a Dobokamegyében feküdt Kentelek nevü birtokot, melyet még atyja kapott IV. Bélától, Rodnai Hencz, budai várnagynak eladhassa._{Fejér V/II. k. 492., 54. 1.}* 1279-től 1291-ig szörényi bánt nem ismerünk és ennek alapján feltételezhető, hogy ezen idő alatt a báni hivatalt félbeszakitás nélkül viselte. Bizonyos csak az, hogy e Lőrincz 1291 október 9-ikén Szörényi bán, Keve- és Krassómegye főispánja._{Wenzel, XII. k. 510. 1.}* 1291 után elvész a nyoma. A legközelebbi ismert szörényi bán, Balog nb. Dénes csak a 14-ik század első harmadának kezdetén merül fel.
Már fentebb elmondtuk, hogy az 1304. évi szövetségi szerződést bizonyos Lőrincz fia Lőkös is aláirta. E Lőkös mindeddig teljesen ismeretlen személy; annyi azonban bizonyos, hogy – miután az ország legelőkelőbb főurai társaságában fontos állami okiratot ir alá – igen előkelő családból származott és hogy, miután saját személyének érdemeit és jelentékenységét nem ismerjük, kiváló állását közvetlen ősei érdemeinek köszönhette. Ennek felderitésére szolgál már most a hirhedt «királyfogó» László erdélyi vajdának 1308 június 17-ikén kiállitott oklevele, mely a következőt tartalmazta: Bizonyos Szemlék mester már 1308 előtt valamely Pucur nevü birtok miatt Bálint fia János és Albert fia Péter ellen pörösködött. László vajdának elnöklete alatt tartott egyik megyei közgyülésen (1308-ban) bemutatta okmányait, melyekből kitünt, hogy a vajda rokona (proximus), néhai Lőrincz mester egyik itéletével Szemléknek a vitás birtokot odaitélte, hogy Pucur azelőtt királyi adományozás után e Lőrincz mesternek lett adományozva, hogy Lőrincz azt Szemléknek adta s hogy Lőrincz halála után ennek fia Lőkös ez adományozást megerősitette; Lőkös, kit a vajda fraterének nevez, 1308 június 17-ikén már nem él._{Zichy okmánytár I. k. 118. 1.}*
Szemlék 1330-ban a «Szemléki» nevet használja és akkor a csanádmegyei, a Maros mentén lévő Szemlék helység birtokosa, mely az egresdi apátság tulajdonjogát képező Pobur helység közvetlen szomszédságában feküdt._{Ugyanott 275., 361., 362–363., 365., 375 1.}* 1326-ban e Szemlék fiai Sorokszói Péter, Lökös, János és Mihály a Csanádmegyében fekvő Szemlékháza nevü örökölt birtokukat Bátmonostori Tőttösnek adják e1._{Ugyanott II. k., 226. 1.}* Lőrincz vajda 1248-ban Yliad-on tartózkodik,_{Fejér VII/I. k. 294., 295. 1.}* a melyről másutt kimutattam, hogy a jelenleg Krassómegyében fekvő Illadia-nak felel meg, és miután fia Lőrincz 1277-ben az Illadia melletti Körösszeget kapja,_{Csánki II. k. 103. 1.}* világos hogy Illadia a vajda birtoka volt.
Szemlék, mely a 14-ik században Csanádmegyéhez tartozott, megfelel a jelenleg Csanádmegyében fekvő Szemlaknak, Pokor vagy Pobor, mely Szemlak mellett feküdt, ma már ki nem mutatható. Miután most már tudjuk, hogy Lőrincz vajdának birtokai az ország déli részében (Bács-, Csanád-, Krassómegyében) feküdtek, biztosra vehetjük, hogy azon Lőrincz mester, ki a királytól a csanádmegyei Pokort vagy Pobort kapta és később az e miatt támadt pörben mint biró itéletet hozott, Lőrincz vajda fiával, kinek a király Krassómegyében birtokot adott, azonos, hogy 1304-ben már nem élt, hogy azon Lőkös, ki 1304-ben a többször idézett szövetséglevelet aláirta és atyja halála után a Pokor-ról szóló adományozást Szemlék számára megerősiti, e Lőrincz vajda fia Lőrincz szörényi bán kevei és krassómegyei főispánmal 1309-ban már nem élő fia.
Be nem végezhetjük e sorokat a nélkül, hogy még a következőket meg ne emlitsük:
IV. László 1280-ban András fia Miklós comes fia Lőrincz mester udvari apródnak a Poudharasta mellett fekvő Och és Terdemech nevü birtokokat kéri s megbizza a budai káptalant, hogy Cychoi Péter kir. emberrel együtt Lőrinczet statuálja, mi ugyanazon évi augusztus 27-ikén meg is történt._{Fejér VII/III. k. 86., 87. 1.}*
Miután az erre vonatkozó okmány Komárommegye levéltárában őriztetett és Nagy-Igmánd vidékén is egy Csicsó feküdt,_{Csánki III. k. 407. 1.}* fentebbi királyi embert, Csicsói Pétert, komárommegyei birtokosnak, Lőrincz apródot pedig Igmánd nb. András fia Miklós comes fiának tartjuk.
Miután világosan ki van emelve, hogy a két birtok Poudharast mellett feküdt és a statuálást a budai káptalan eszközölte, világos, hogy itt csak a még most is Pestmegyében létező Pótharaszttal van dolgunk és hogy Och nem más mint az ennek vidékén még létező Ocsa; Tördemeczet azonban már nem találjuk jelenleg e vidéken.
Ják. I. Mikéről Karácsonyi oly határozottsággal állitja, hogy 1199-ben Biharmegye főispánja, 1200. és 1202-ben nádor volt, mintha ez minden kétséget kizáró módon be volna bizonyitva. Az idézett forrásokban (melyek között W. IX. k. 73. 1. ide sem tartozik, mert 1274-ből való) csak azt találjuk, hogy egy Mika tényleg viselte e hivatalokat, arról azonban, hogy a Ják nemzetség tagja lett volna, egy árva betüt sem; szerző egyetlen egy szóval sem indokolja állitását. Fia Csépán 1207-ben W. VI. k. 315. 1. (nem 311.) szerint Zagória főispánja, a mit, tekintettel arra, hogy Zagória Somogygyal határos, helyesnek tartunk.
A Sitkei ág hézagosan van letárgyalva. Szerző csak 1251-ben találja első nyomát, Marczelt pedig Lőrincz legidősebb fiának tartja, mert leánya 1251-ben már második férjénél van. Mi már korábban találjuk a következő adatokat Gergely győri püspök tanusitja 1237-ben, hogy a vasmegyei Boroszdon lakó udvarnokok Lőrincz fia Sándort azzal vádolják, hogy tokorcsi birtokuk egy részét elfoglalva tartja; Sándor azzal védekezik, hogy ez az ő ősi birtoka. Miután hat tanu Sándor mellett vallott, pörét meg is nyerte. A tanuk között e Lőrinc fivére Marczel, tehát Sándor nagybátyja is ott volt._{Wenzel, II. k. 73. 1., V. ö. Hazai oklevéltár 5. 1.}* Hogy itt tényleg Sitkei Lőrincz fiával van dolgunk, bizonyitja Wenzel, VIII. k. 400. l., melynek értelmében Ják nb. Lőrincz fia Sándor és fivére Csépán 1272-ben tokorchi birtokukra való jogaikat azzal támogatják, hogy Gergely győri püspöknek fennebbi okmányára hivatkoznak. Csépánt és Sándort emliti Fejér, VII/III. k. 34. 1. is 1253-ban. Hazai okmánytár, VI. k. 298. 1. pedig arról szól, hogy Lőrincz fiai Csépán és Lőrincz 1283-ban Boroszd szomszédai. Mi tehát ezeknek és az alább még következendő adatok alapján a következő nemzedékrendi táblát kapjuk:

Ják nb. Névtelen; Marcel 1237 † 1271 előtt, neje Albervári Volfed † 1271; Lőrinc † 1237 előtt; Sándor 1237–1272; Csépán 1253–1290; Szabolcs † 1271 előtt; Margit 1251, férjei 1. Lőrente nb. Lőrente, 2. Pok nb. Deta 1251; Lőrinc 1289–1321; István 1314–1368; István 1271; Sebő 1289–1314; Kopasz 1314–1326; Lőkös 1324–1347; Imre 1324–1339; Jakab 1347; György 1368; László 1347; Miklós 1347; János 1347–1368.

ebből azután könnyen érthető, hogy Marcelnek már 1251-ben oly leánya lehetett, ki akkor másodszor ment férjhez.
Az itt tárgyalt személyek birtokviszonyainak ecsetelésében szerzőnél nagy hézagot találunk, melyet a következővel akarunk kitölteni: Pál országbiró tanusitja 1341 május 8-ikán, hogy a Temesmegyében feküdt Magykereki, Mandola, Kalácsa és Fele (?) nevü vitás birtokok ügyében a következő felek jelentek meg előtte: 1. Magykereki Rajnald fiai László és Benedek. 2. Magykereki Kázmér fia Péter, 3. Sándor fia Bereck, Beke fia Pál, Pál fia János, mandolai nemesek, 4. András fia Bencze, Ambrus fia László, kalácsai nemesek, 5. Felei Kelemen fia Pál egyrészről, másrészről pedig 1. Omori Gál királyi jegyző, 2. Sitkei Csépán fia István, 3. Sitkei Lőrincz fia Lőkös. A dolognak az lett a vége, hogy Omori Gál és a Sitkeiek a károlyi, mandolai, felei, kalácsai és magykereki vitás birtokrészeket az ellenfeleknek átengedték._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 65–69. 1.}* Ebből tehát kiviláglik, hogy a Sitkeiek Temes- és Krassómegyében birtokosok voltak és hogy Omori Gállal valószinüleg rokonságban álltak. Nemzetségbeli volt-e e rokonság? nem tudjuk.
II. István még 1368-ban is él; akkor van egy György nevü fia is. Ezekkel együttesen szerepel akkor Lőkös fia János is._{Sopronmegyei okmánytár, I. k. 375. 1.}*
Márton atyjáról, Artunáról mi még a következő adatot ismerjük: Pál országbiró és Zalamegye főispánja tanusitja 1248 szeptember 15-ikén, hogy Csói Pál,_{Előfordul már 1238-ban Fejér, IV/I. k. 141. 1.}* Gyeli Bána, Oladi György, Belkes fia Simon, Ly ... a hirnökök főnöke, Tiván_{Atyja Tiván 1238-ban a vasvári őrség parancsnoka. (Ugyanott.)}* fia Lőrinc várnagy, mindnyájan vasmegyei nemes várjobbágyok Sándor fiát Artunát egy a Rábcza vizén lévő malom miatt az alországbiró előtt bepörölték, állitván, hogy e malom a várhoz tartozik. Artuna erre azzal védekezik, hogy a malom az ő ősi birtoka, melyet ő még Heym váczi püspök és Güssingi Henrik vasmegyei főispán idejében (tehát 1245 és 1247 között) itéletileg kapott, mire az országbiró a malmot Artunának itélte._{Wenzel, VII. k. 270. 1. V. ö. Fejér, VII/I. k. 268. 1. (Helytelenül 1240-re, téve.)}* Hogy ezen Artuna a Ják nemzetség tagja s Mártonnak atyja, bizonyitja a következő: Midőn Roland nádor a vasmegyei várbirtokok viszonyait megvizsgálta, egynehány vasmegyei nemes várjobbágy, ú. m. Csói ...... , Gyeli Bána, Tiván fia Lőrincz, Belkes fia Simon, Oladi György, Csói Mátyás, Vata fia György azzal vádolták Artuna fia Mártont, hogy egy rábczai malmot jogellenesen tart elfoglalva. Ezzel szemben Márton azt vitatta, hogy a malom ősi birtoka, a mit is Heym váczi püspök és Henrik Vasmegye főispánjának itéletlevelével bizonyitott, minek alapján pörét nyerte,_{Hazai okmánytár, V. k. 24–25. 1.}* miből tehát világosan kitünik, hogy fennebbi Artuna e Mártonnak az atyja s hogy Márton nem 1257-ben mint szerző állitja – hanem már 1255 elején szerepel.
Jákó.Iván már 1350- és 1351-ben Szabolcsmegyében királyi ember._{Zichy okmánytár, II. k. 434., 470. 1.}*
Kat(y)isz (szerzőnél Kacsics). E nemzetségre vonatkozó többrendbeli megjegyzéseinket a Turul 1901. évfolyama 113–116. oldalain tettük közzé, minek következtében az ez iránt érdeklődőket az illető helyre utaljuk; itt csak egynéhány pontra akarunk röviden reflektálni.
Széchényi Kónya még 1334 után is kimutatható, a mennyiben őt 1359-ig mint Gömörmegye főispánját ismerjük;_{Anjoukori okmánytár,. VI. k. 19; 234., 312., 491., 593 l. Fejér. IX/VI. k. 74., 105. 1.}* 1360 április 28-tól 1362 augusztus 28-ig Pozsonymegye föispánja,_{Fejér, IX/III. k. 223., 500. l. Soproni okmánytár, 324. 1. Zichy okmánytár, III. k. 210. 1. Zalai okmánytár, I. k. 630. 1. Siebenb. Urkundenbuch, II. k. 199. 1.}* 1360-tól 1367 deczember 2-ig pedig dalmát-horvát bán._{Fejér, IX/III. k. 639. 1., IX/IV. k. 38. 1. Történelmi tár, 1898. évf. 364. 1. Siebenb. Urkundenbuch, II. k. 271., 279., 286., 288., 306. 1.}* Miután 1368-ban más a bán és 1374-ben már csak Kónya fiait emlitik, valószinü, hogy 1370 táján halt meg. Nevére s családi viszonyaira egy osztrák oklevél érdekes világosságot vet: 1355 január 21-én ugyanis Puchheimi Albert alsó-eggendorfi birtokát Pergaui Ulriknak alzálogba adja Bécsben Miklós gróf, a «guniameister»-nek_{«Guniameister» nem más mint «Kónya mester» és miután a tolnamegyei Máré vár birtokosainak egyik őse Gunya nevet viselte, feltételezhető, hogy «Kónya» «Gunya»-val azonos név.}* és másik már elhunyt nejével, Erzsébettel, néhai ör. Harsendorfer leányával kötött házasságból született fia helyett mindaddig, mignem Miklós «guniameister» a vestenburgi házra formált igényeiről le nem mond, a mikor azután Alsó-Eggendorf ismét felszabadul a zálog alul._{Urkundenbuch von Ober-Oesterreich, VII. k. 398. 1.}*
A harinnai Farkas-család őseire megjegyzendő, hogy István és Farkas 1360-ban Lajos királytól szészarmai birtokukban vásártartási jogot nyertek._{Fejér, IX/VI. k. 109. V. ö. IX/VII. k., 499. 1.}*
Hogy Mihály fia Simon 1290-ben Aba nb. Amadé testvérét jegyezte el – mint szerző állitja – nem áll; az illető forrás (F., VI/I. k. 69. 1.) világosan mondja: «sororem consortis Omodei palatini», tehát nem a nádor nővérét, hanem a nádor nejének a nővérét jegyezte el magának.
Simon bán utódjaira nézve kiemelendő, hogy a bán leánya Egizia 1241-ben mint veszprémi apácza több más apáczával Nonába menekült._{Fejér, IV/I. k. 232. 1.}*
Hogy Simon bánnak fia János 1299-ig szerepel és hogy akkor vele együtt fia István is emlittetik, azt mi az idézett forrásban (W. X. k. 345., 346. l.) nem találjuk. Ott elég világosan áll: «item Johannes filius Symonis filii Symonis Bani pro se et pro Stephano filio suo», István tehát Simon bánnal dédunokája. A bánnak János nevü fiát 1255 után már nem találjuk; különben is figyelembe veendő, hogy IV. Béla midőn 1255-ben előadja, hogy ő a buchki birtokot valamikor Simon bán fia Jánosnak visszaadta, oly dologról tesz emlitést, mely már 1255 előtt történt; ebből pedig még nem lehet biztosan kibetüzni, hogy János 1255-ben még élt.
Ezzel szemben szerző azt állitja, hogy Simon bán fia II. Simon Miklós nevü fia által, ki szerinte 1290-től 1308-ig szerepel, a Salgai család őse lett. E Miklósnak van két nővére, kik Gömöri Batiz és Gömöri Miklós nevü fivérekhez mentek férjhez. Van neki egy Illés nevü fia is, kit mint Salgó-Tarján urát emlitenek és végre elismeri szerző, hogy ezen Illés fivére a Pásztótól északra eső Szőllős ura. A Salgaiaknak ezen, Simon bántól való, leszármaztatása, teljesen el van hibázva, a mint ezt a következő adatok bizonyitják.
Mindenek előtt ki akarjuk emelni, hogy szerző egy Illés-ágat is ismer, melyen I. Simon fiai Miklós és Simon mint 1280-ban még ifju korban lévő tagok szerepelnek, a nélkül, hogy további sorsukról valamit mondana. – Hogy Salgó-Tarjánnak első ismert ura 1246-ban ezen Illés fia Péter, szerző maga ismeri el (273. old.), elismeri azt is, hogy I. Simon fiai Miklós és II. Simon Salgó-Tarjánban laktak (ugyanott), mi azonban ennél többet is találunk.
1. IV. László 1283-ban Illés unokáit, Simon fiait Miklós és Simont Tarjániaknak nevezi, ugyanezt teszi az esztergomi káptalan is._{Fejér, V/III. k. 17., 174. 1.}*
2. III. András király előtt 1291. julius 27-ikén Márk fia öregebb Batisz és Simon fiai Miklós és Simon a következő csereszerződést kötötték: Simon fiai odaadják Batisznak Gömör nevü birtokukat, melyet nekik V. István atyjuknak, Simon comesnek haláláért adományozott, minek fejében Batisz nekik szőllősi várát átengedi, mire az egri káptalan Batiszt még 1291-ben Gömörbe statuálja._{Wenzel, X. k. 17., 52. 1.}*
A nélkül, hogy már most a két fivér további nyomait keresnők,_{Lásd ezekről fent idézett dolgozatomat.}* határozottan mondhatjuk, hogy – mert Katisz nb. Simon leányai Gömöri Batisz és ennek fivérének nejei – azon Miklós, ki szerző szerint Simon bán unokája és a Gömöriek sógora nem más, mint Illés unokája Miklós, ki 1291-ben Gömört Batisznak odaadja s helyébe a szőllősi várat kapja. Hogy egyik fiát Illésnek nevezte, arra vezetendő vissza, hogy nagyatyja is e nevet viselte. A Salgaiak tehát nem Simon bánnak, hanem Illésnek sarjai.
A Leusták ágatszerző csak 1299-ig ismeri és az esetleg belőle kiágazott családokról mit sem szól. Mi csak azt akarjuk itt hangsúlyozni, hogy Anjoukori okmánytár, IV. k. 217. 1. szerint Pető Miklósnak, Tamás pedig Vetylónak a fia. Mindkettőnek 1342-ben fiaik is vannak. Petőé akkor János. Ez ágból származnak a Szalatnyai, Zagyvafői és zagyvafői Pető családok._Ugyanott.*
1301-ben találjuk, hogy Folcus fia Farkas, Detre fia Mikó, Keplen, és János fia Márk a Katisz nemzetség tagjainak neveztetnek. (A. I. II.). Szerző szerint Detre fia Mikó ugyanaz, ki másutt mint Katisz nb. Mihálynak női ágon való rokona szerepel, és abból ő azt a kétségtelen tanuságot olvassa ki, hogy a «de generatione eiusdem Comitis Michaelis» kifejezés csak az utoljára emlitett János fia Márkra vonatkozik. Ezen érvelés már azért sem fogadható el, mert az első helyen emlitett Folcus fia Farkas minden kétséget kizáró módon a Katisz nemzetséghez tartozik. – Azon kérdésre pedig, hogy a Katisz nembeliekkel együtt 1290-ben szereplő Ferencz kicsoda, micsoda? szerző egy szóval sem ad felvilágositást; nem is emliti e Ferenczet.
Végezetül még megemlitjük, hogy néhai Simon fia Fulcus 1240-ben a gömörmegyei Gortvával határos Bagolykő táján birtokos;_{Hazai okmánytár, VIII. k. 36. 1.}* miután tudjuk, hogy az Illés-ághoz tartozó Péter fiai a nógrádmegyei Baglyoskő vár urai voltak, bizonyosnak vehetjük, hogy az 1240. évi Fulkó is a Katisz nemzetség tagja.
Kán. E nemzetségről más alkalommal terjedelmes értekezést akarván közzé tenni, e helyen az erre való megjegyzéseinket mellőzzük. Kiemelendő szerzőnek azon állitása, hogy «annak, hogy a királyfogó László vajda e nemzetség tagja lett volna, eddigelé semmi elfogadható alapja nincs». Hogy egy, a legrégibb családtörténelmi ismereteinkbe annyira beható kérdést minden indokolás nélkül két sor irással lehessen a lomtárba dobni, nem helyes; hogy ezzel nem lehet ily röviden végezni arról jelzett értekezésemben teszek bizonyságot.
Kaplyon. Azon Andornokra nézve, kit szerző az 1300-ban szereplő Terebesi Andornakkal azonosnak vesz, megjegyezzük, hogy egy Terebesi Andornok 1296-ban mint Köke Jakab bizalmi embere a beregmegyei Kölcsin helység ügyében szerepel;_{Wenzel, X. k. 218., 219. 1.}* 1298-ban pedig Terebesen a Jánosi, Kazsuki és Derzsi családok ügyében müködik._{Wenzel, XII. k. 631. 1.}*
A Tákosi-ághoz tartozó Gergely 1358-ban kir. ember a Gutkeled nb. Darócziak perében,_{Zichy okmánytár, III. k. 128. 1. V. ö. 60. és 65. 1.}* atyja Sándor pedig 1329-ben is szerepel._{Zichy okmánytár, 1. k. 327. 1.}*
A Károlyi-ágra vonatkozó következő fontos adatot szerzőnél hiába keressük: István ifjabb király 1265-ben tanusitja, hogy György fia Kristóf comes valamikor Vetés nevü birtokát a nagyváradi káptalannak adományozta, de hogy ő (István) ezt most András fia Simon comesnek adja és hogy a káptalant annak idején kártalanitani fogja._{Fejér, IV/III. k. 297. 1.}* Ezen okmány nem csak Vetés történetére vet világitó fényt, hanem egyuttal nagy genealogiai érdekkel is bir. Következtethetjük t. i. belőle, hogy Kristóf comes András fia Simonnak nemzetségbeli rokona volt. Tudjuk, hogy Vetés Szatmármegyében feküdt és hogy Kaplyon ab. Kristóf 1203 táján az ugyanazon megyében feküdt Kékesi erdőbe Hontpázmán nb. Tamást beiktatta. Mi tehát György fiát Kristófot, Vetés urát, az 1203 táján szereplő Kristóffal azonositjuk és azt hisszük, hogy András fia Simonnak legközelebb oldalőse volt.
II. Zonga Péter fia Pál fia László 1353-ban Kont Miklós erdélyi vajda szolgálatában urával együttesen egy királyi hadjáratban vesz részt._{Zichy okmánytár, II. k. 518. 1.}*
A Lelei ág-ról mondja szerző, hogy János fiával Tamással együtt 1337-ben bizonyos jószágát eladta, a mi ellen a Károlyi-ág 1334-ben is tehát három évvel azelőtt! – tiltakozott; melyik itt a helyes évszám?
A nagymihályi ág-ból való I. Andrásnak fia Lőrincz, unokájának: György fia Péter nagybányai plébánosnak bizonyitványa szerint I. Károly királynak tárnokmestere volt._{Sztáray okmánytár, II. k. 117. 1.}*
Imregi András 1327 szeptember 14-ikén még él: fia II. Dénes pedig már 1347-ben szerepel mint «Cékei», 1371-ben is él._{Anjoukori okmánytár, II. k. 324. 1. Zichy okmánytár. II. k. 278. 1. III. k. 431. 1.}*
Károny. Szerző szerint e nemzetségről csak egyetlen-egy oklevél emlékezik; mi még egyet ismerünk: 1283 julius 13-ikán tanusitja a nyitrai káptalan, hogy Ürményi Pál fia Benedek és Szőlősi Botor fia Rátó Ürményben lévő azon birtokuk harmadát, melyet valamikor Karun nb. András fia Sándortól és Miklós fia Andrástól, vásároltak, rokonuknak, Vásárdi Gálnak átengedik._{Fejér, VII/V. k. 461., 462. I.}*
Káta. Azon Demeter comest, kit szerző csak kérdőjel kiséretében vesz e nemzetség tagjának, határozottan a Csák nemzetség Ugod-ága sarjának tartjuk; indokolását a Turul 1900. évi folyamának 103. skk. oldalain adtuk. – A Csáholyi-ágon lévő Ábrahám nejének atyja: Ladányi Gotthard. Hogy azon Klára, ki 1350-től 1394-ig mint Kis-Czudar Péter neje szerepel, I. Péternek leánya legyen, a mint szerző állitja, azért nem fogadható el, mert ez esetben atya és leány szereplése között több mint száz év különbség volna, a mi nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü. Azért helyes uton járunk, ha Klára atyját II. Péterben keressük. A Lázári-ágra vonatkozólag a kutatók figyelmét a következő adatra akarjuk felhívni:
Tamás comes fia Ráfáel valamikor a nagyváradi előhegyi prépostságtól a Biharmegyében fekvő Tamási birtok haszonélvezetét kapta. E Ráfáel később Both comessel szemben oly nagy bünt követett el, hogy egyéb birtokai közül Tamási is II. András király kezéhez jutott. András a tamási birtokot Kán nb. László országbiró és Bácsmegye főispánjának (mint ilyen 1228 és 1230 között ismeretes) adta. Fülöp prépost a káptalan nevében már most azzal lépett elő, hogy a kezében lévő okmányok bizonysága szerint Tamási a prépostság tulajdonát képezi, melyet Ráfáel csak haszonélvezetre kapott, a melytől tehát a prépostságot megfosztani nem szabad. A király úgy döntötte el a dolgot, hogy László országbiró 100 mk. kártalanitás mellett a birtokot a káptalannak visszaadta._{Fejér, VII/I. k. 201. 1.}* Miután tudjuk, hogy a várad-hegyfoki prépostság Tamási és Ősi nevü biharmegyei helységekben birtokos volt,_{Csánki, I. k. 642. 1.}* de azt is, hogy Káta nb. I. Ráfáel fia Tamás fia II. Ráfáel 1261-ben az örökölt és Biharmegyében fekvő Ősi birtokot megkapja,_{Zichy okmánytár, I. k. 11. 1.}* biztosak vagyunk benne, hogy a fentebbi Tamás comes fia Ráfáel a Lázári-ág ősével, I. Ráfáellel azonos. Nincs is kizárva, hogy ő talán azon Ráfáellel is azonos, kit 1217- és 1218-ban mint erdélyi vajdát ismerünk.
Kolcs. Demeter, II. Imre és IV. János 1357-ben is szerepelnek._{Sztáray okmánytár, I. k. 262. 1.}* 1370-ben előfordulnak Hosszúmezei Fekete Imre, ennek neje Fenna s fiai Tamás, János és Gergely;_{Károlyi okmánytár, I. k. 319. 1.}* azt hisszük, hogy ez II. Imrével azonos. A nemzetségre vonatkozó adatok a Zichy-okmánytárban II. k. 127., 128., 145., 146. és 204. oldalon találhatók.
Koppán nb. Paulin fia Sándor 1268-ban az esztergommegyei Agár mellett birtokos._{Hazai okmánytár, VII. k. 108. 1.}*
Lőrente. E nemzetségnél szószerint következőket mondja a szerző (352. old.): «Vajjon Dedalus egy személy-e azon Dedalussal, a ki 1273–76-ban zalai ispán vala? bizonytalan» és «Az, hogy Benedek az 1274–76. években választott esztergomi érsek és testvérei Beke, István, e Dedalus testvérei lennének, hamisitványon alapszik», a forrása pedig W., IX. k. 158. 1. Müvének egyik más helyén (I. k. 136. l.) azonban a következőt mondja: «Szentmiklós várát az I. Atyusz ág kihaltával a rokonok .... kezükre keritették, de IV. László azt Benedek választott esztergomi érseknek és testvéreinek: Dedalus zalamegyei főispánnak, Bekének és Istvánnak ajándékozván, e hatalmas urakkal nem mertek ujjat huzni...», Forrása pedig itt is csak megint W., IX. k. 158. 1.
Az egyes tagok közül előfordulnak Vécs, Péter, Jakab és I. Pál nevü fivérek, kiknek atyját szerző nem nevezi meg. A magyarázó szövegben azonban (355. l.) art mondja, hogy Vécs fiának legközelebbi atyafiai: Lőrincz fiai Péter, Jakab és I. Pál. Ezeknek atyját tehát ismerjük és igy a nemzedékrendi tábla szerint Vécs is Lőrincz fia?
Ludány. A Családi-ághoz tartozó II. (nem III.) Miklóst egy 1355. évi okmány,_{Eredeti okmány az Apponyi-család levéltárában.}* világosan «Családi»-nak nevezi. Akkor már csak özvegye, Magyar nb. Olgyai Péter leánya Margit él; leánya Klára akkor a Koppán nb. Posár György fia Szakállasi Jánosnak a neje. – I. Vitk kétségkivül azon Vitku comessel azonos, kit IV. Béla király azzal biz meg, hogy a nyitrai püspököt a bánai adók tizedének birtokába iktassa be. Az erre vonatkozó okmány_{Hazai okmánytár, VII, k. 392. l.}* nincs ugyan keltezve, de miután a benne emlitett Mika alországbirót 1248-ban ismerjük, feltehetjük, hogy e Vitk is 1248-ban szerepelt.
A Cabaji-ághoz tartozó I. Endrej (ezt tartjuk mi az «Indryh» név helyes kiejtésének) 1261 és 1272 között Barsmegyében mint bizalmi ember fordul elő. Ugyanezen minőségben szerepel mellette Ludán nb. Kozma is._{Botka, Barsmegyei okmánytár, I. l.}* I. Endrejről még azt is tudjuk, hogy 1259-ben a nyitrai várhoz tartozó, Csakaj nevü birtokot, melyet azelőtt zálogban tartott, örök áron megszerezte;_{Wenzel, VII. k. 515. l.}* azt hisszük, hogy a Cabaj táján még most is létező Csekej-jel (Csakajovcevel) azonos. – Tamás 1294 körül Gutkeled nb. Bertalan szolgálatában van._{Hazai okmánytár, VIII. k. 353. l.}* – Emőkei Péter 1278-ban királyi ember a Család nevü birtok statuálása alkalmával._{Hazai okmánytár, VIII. k. 194. l.}* Fiai: Emőkei Dezső és András 1326 június 11-ikén Vecse birtok elcseréltetése alkalmából – tanu minőségben szerepelnek._{Eredeti okmány az Apponyi-család levéltárában.}*
Az 362-ik oldalon azt kérdezi szerző, vajjon azon Ludányi Gotthard, ki l275-ben a Berettyó vizén épitett malom tulajdonosa, egy személy-e Csaba testvérével, a ferenczrendü szerzetessel? mert ezt bizonytalannak tartja. Mi erre határozottan mondjuk, hogy a berettyói malombirtokos nem Ludányi, hanem a szabolcsmegyebeli Őr-Ladányi Gotthard, kinek leánya a Káta, nb. Ábrahám (a Csáholyiak őse) neje volt. – Hogy Szoboszló fia Bagamér, a székelyek vezére és trencséni főispán, szintén a Ludán nemzetség tagja, már másutt igazoltuk._{Lásd ezekre Turul 1901. évf. 175. old.}*
Mena. E nemzetségről szerző az egyetlen 1288-ból származó adatot közli. Ismerünk róla pedig többet: a) Péter fia János 1300-ban Parabuty_{Nevét a most Bácsmegyében fekvő Parabuty helység őrzi.}* fia Istvánnak a veje, kitől a krassómegyei Buke, a kevemegyei Walter és Belan, a temesmegyei Réti és Papd (Bobda) birtokok egy részét kapja. b) 1311-ben pedig találjuk, hogy a Péter fia Jánosnak nőrokona (soror), Mihály bán leánya, a Csanád nb. Bézi Mihály neje s hogy Bézi Mihály a Sáp, Kalanda és Morócz nevü birtokokat, melyek azelőtt Mihály bán birtokában voltak, e Jánosnak eladja. Ebből mi azt következtetjük, hogy Mihály bán is a Mena nemzetség tagja. c) 1317-ben elmondja Károly király, hogy Péter fia Bobdai Jánosnak Németi nevü birtokában az ott egy ideig beszállásolt királyi hadsereg oly nagy kárt okozott, hogy kárpótlásul neki a temesmegyei Pél nevü birtokot adományozza. d) 1349 szeptember 19-ikén János már nem él és akkor fiai: Bobdai Tamás és Mihá1y Temesmegye közgyülésén azzal állnak elő, hogy néhai Lambert országbiró († 1324) Temesmegyében fekvő kalandai birtokukat elfoglalva tartotta, mely állitásukat a jelenvoltak egyhangulag elismerték. Ebből kiviláglik, hogy szerzőnek azon állitása (I. k. 359. l.), hogy Sáp, Kalanda és Morócz Hevesmegyében feküdtek, nem áll! – Bobdai András fia János 1412-ben kir. ember Torontálmegyében. 1423-ban Bobdai Endre fiai János és István Nagykikinda melletti birtokosok. Maga Mena vagy Mene pedig Torontálmegyében feküdt._{Az ezekre vonatkozó kútfők a Temesmegyei okmánytár I. kötetében olvashatók.}*
Meyz. Az ismeretlen Rurcos a később is Baranyamegyében felmerült Rékas-sal azonos.
Miskócz. A Gergelyföldi-ágra vonatkozólag a kutatók figyelmét a következő adatokra akarjuk felhivni: 1 . Mengech fia Mengech comes 1288-ban mint az egri püspök tisztviselője a borsodmegyei Igriczi nevü helység eladásánál szerepel._{Hazai okmánytár, VII. k. 205. 1. V. ö. Wenzel, XII. k. 473 1.}* Mongoch fia Jakab, Simon fia Sándor és fivérei, Péter fia Miklós 1280-ban a Semjén nembeliekkel egyezkednek._{Wenzel, IX. k. 291. 1.}* Tekintettel arra, hogy a Munguch név egyike a legritkábbaknak s hogy vele – legalább tudtommal – más nemzetségnél nem találkozunk, azt hisszük, hogy a két fentebbi személy a Miskolcz nemzetség «gergelyföldi» ágához tartozik. – A «nyéki» ág őséről még többet tudunk mint azt, hogy csak Nagy Imre unokái kezdenek szerepelni. István ifjabb király 1270-ben tanusitja, hogy Imre comes fia Jakab neki már ifjukora óta sok szolgálatot tett, a IV. Bélával vitt háboruk alatt eltántorithatlan hive maradt, a feketehalmi tusában részt vett és Isaszeg előtt sulyosan megsebesült. Ezen érdemek elismeréseül neki adományozza a sajói révvámot, nevezetesen azon vidéken, hol a Hernád folyó a Sajóba ömlik; e révvám amúgy is azelőtt ősi birtokaihoz tartozott, de valahogy elidegenitették tőle._{Wenzel, VIII k. 292. 1. (Feltételezzük, hogy az okmány nem hamisitvány.)}* – Péter és Pál utódai mint «Ónodi»-ak szerepeltek, a mint ezt másutt kimutattuk._{Turul, 1901. évf, 176–177. old.}*
Fábián fia István kétségkivül 1343 kezdetén borsodmegyei szolgabiró._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 301. 1.}*
Monoszló nb. II. Istvánról szerző azt tartja, hogy kortársaitól a Csupor ragadványnevet kapta s hogy ő lőn a monoszlói Csupor-család névadója. Bár ez állitását nem igazolja vagy indokolja, mégis hisszük, hogy igaza van, mert az 1328- és 1338-ban a Csupor-család kezében volt, az Odra mentén lévő birtokok, továbbá a csanádmegyei Csika és baranyamegyei Szilvás tényleg 1231-ben Monoszló nb. Tamás bán kezén voltak. – Vajjon már II. István kapta-e a Csupor ragadványnevet? nem tudjuk; mi csak azt találjuk, hogy István fia «Nicolaus dictus Chupor de Monozlo» 1321 augusztus 21-ikén mint báni ember a zágrábi káptalant statuálja._{Tkalčic, Mon. civ. Zagr., I. k. 99. 1.}* III. István leányáról, Kláráról tudjuk, hogy a pozsegai káptalan bizonysága szerint 1361-ben még élt._{Fejér, IX/III. k. 275. 1.}*
Pápa. Roland nádor tanusitja, 1252-ben, hogy a dömölki apátság Pápa fia Mártont azzal vádolja, hogy az apátság birtokát képező, Veszprémmegyében fekvő Kámond helységben bizonyos részeket bitorol; Márton azzal védekezik, hogy a kámondi jószág ősi birtokát képezi; a dolognak az lett a vége, hogy az apátság Mártont pénzzel kielégitette._{Wenzel, II. k. 228. 1.}* Miután a Pápa nemzetség 1286-ban Kámond mellett birtokolt, azt hisszük, hogy e Pápa fia Márton szintén a Pápa nemzetséghez tartozott. – Kustán fia Demeter fia Lászlóról meg tudjuk, hogy hütlenségbe esett, minek következtében a király őt Tolnamegyében fekvő szaki birtokától megfosztotta s azt Száty nb. Jánosnak adományozta._{Zichy okmánytár, I. k. 115.}*
Pécz. Hogy a Marczaliak őse Gergely bán 1288-ban országbiró lett volna, mint ezt szerző határozottan állitja, nincs bizonyitva, mert az illető okiratnak keltezése nincsen, szerző pedig állitását egyetlen érvvel sem támogatja.
Joachimnak még egy fia volt, kit szerző nemzedékrendi tábláján hiába keresünk. Marczali Joachim fia Éty mester t. i. 1374-ben a Somogymegyében fekvő Berjég határában birtokos._{Fejér, IX/VI. k. 182–184. 1.}*
Az Apponyi-ágra vonatkozólag itt csak a következőket akarjuk felsorolni: a) László nem drégelyi várnagy; ez csak Fejér olvasási hibájának szüleménye, ki az illető várat «Dragun»-nak vette. Az Apponyi család levéltárában lévő eredeti okiratban pedig úgy találjuk, hogy László 1308-ban Preuge azaz Privigye várnagyja volt. Vörös Tamásnak fivére: Orros Miklós; Péternek van két fia: István és Mihály; János 1325-ben is él stb._{Az Apponyi-család l-tárában lévő okmányok szerint.}* b) Hogy az Apponyi-ág birtokaiból. csak Görcsön, Széplak és Báb volnának ismeretesek, nem találjuk indokolva, hiszen Ivánka utódai megkapják 1295-ben a mosonyi várjobbágyoknak Budey nevü Győrmegyében fekvő földjét._{Wenzel, V. k. 122–123. 1.}* Szerző, úgy látszik, ezt a Győrmegyében Szemere mellett levő «Bodó»-val azonositja. Mi azt hisszük, hogy Budey «Bodaj»-nak kiejtendő, mert Boday nevü nemes család Komáromegyében volt, Bodó nevü helység azonban jelenleg sehol sem található. c) Vörös Tamás 1344-ben mint a magyar küldöttség tagja a pápától kéri 1. hogy neposának: Lukács fia Istvánnak egri egyházmegyebeli clericusnak 2. neposának Miklós fia Gergely győri egyházmegyei clericusnak javadalmat adjon._{Supplic. ad Clementem VI. papam.}* Tekintettel arra, hogy az előbbi az egri egyházmegyéhez tartozott és hogy az Ibrányi-ágban a Lukács és Gergely név divatos, biztosra vehetjük, hogy Tamás neposa István, Ibrányi Lukácsnak a fia. A győrmegyei Gergely Tamásnak talán csak anyai ágon rokona, mig István valószinüleg oly Pécz nb. ágból származik, mely az Apponyihoz legközelebben állhatott.
Hogy II. Miklósnak fia volt azon Csúz János, ki a horvát bánságot kormányozta – a mint ezt a 432-ik old. olvassuk – arról szó sem lehet. Egészen eltekintve attól, hogy az ifjabb Ludbregieknek a Pécz nemzetséghez való hozzátartozandósága nincsen bebizonyitva, figyelembe kell vennünk, hogy Lajos király 1358-ban a magvaszakadt Ludbregi Miklós zalamegyei birtokait: Magyarádot és Estvándot Debrentei Benedeknek adományozta._{Csánki, III. k. 153. 1.}* Ebből kiviláglik, hogy a Ludbregi ágnak Zalamegyében még több birtoka volt, mint a mennyit a szerző felsorol. Miután 1214-ben Magyarád mellett bizonyos Márk birtokos,_{Wenzel, VI. k. 368. l.}* alig szenvedhet kétséget, hogy benne I. Márkra, vagy a nemzetségnek valamely más ágához tartozó tagjára kell ráismernünk.
A nevnai ág őse: Servusdei kétségkivül azon Servusdeivel azonos, ki 1264-ben a Kerka mentén birtokos._{Wenzel, VIII. k. 116. 1.}*
Lukács fia Benedek 1278 és 1280 között a zalamegyei Ukk helységre támaszt igényeket._{Zalamegyei okmánytár, I. k. 90. 1.}*
Mátyás fiaira megjegyzendő, hogy még 1295-ben is Alsó-Gyertyánágon birtokosok._{Wenzel, X. k. 209. 1.}* Devecseri Márton alországbirót, kit czimerének alapján a Pécz nemzetség tagjának tartunk, szerző nem is emliti, ezzel pedig következetlenségbe esik. A Héder nemzetség Köcski-ágát a következő sorokkal vezeti be (162. old.) «Egyedül legjelesebb tagjának, II. Sándornak czimeréből következtetjük, hogy ez ág is a Héder nemhez tartozott.» 181. oldalon pedig mondja, hogy Lambert országbiró czimerének tanusága szerint a Hermann-nemzetség tagja volt. Ha ezen esetekben a czimer volt mérvadó, akkor Devecseri Márton alországbirónál is mérvadó lett volna, mert ő ugyanazon pólyát használta czimerében, mint a Pécz nb. Marczaliak.
Pok. I. (vagy II.) Móriczra már 1221-ben is ráakadunk, midőn, mint Száty nb. Miklós nádornak albirája, egy a győrmegyei Ujfalu határában volt és vita tárgyát képezett szőllő birtokában itélkezett._{Wenzel, I. k. 182. 1.}* Miután ez Ujfalut később a Pok nb. Móriczhidaiak birtokában találjuk, világos, hogy itt a Pok nb. Móriczczal van dolgunk. – II. Miklós 1315-ben Kolozsmegye főispánja_{Teleki okmánytár, I. k. 34. 1.}* – Simon 1374 és 1375 között halt meg; Katalin nevü özvegyét 1377–78-ban említik;_{V. ö. Theiner; Mon. slav. merid., I. k. 328. 1.}* egy személy-e ő Simonnak azon nejével, ki 1353-ban, családjával együtt a veszprémmegyei Jákófalván tartózkodott,_{Anjoukori okmánytár. VI. k. 107. 1.}* nem bizonyos, de igen valószinü. – Simon 1364-ben a «Megyesi» nevet viseli s előadja, hogy a szabolcsmegyei, Őszödöt a királytól kapta, de hogy azt most a Gutkeled nb. Várdaiaknak visszaadja._{Zichy okmánytár, III. k. 240. 1.}* Végre még kiemelendő, hogy az ezen ághoz tartozó Miklós vajda és fiai 1319 február 9-ikén a krasznamegyei Szécs nevü birtokukat rokonaiknak, Lukács fiainak: Gergely, László és Péternek adományozták._{Anjoukori okmánytár, I. k. 505. 1.}*
Deta (=Gyéta) fivére János 1267-ben kétségkivül Béla herczegnek tárnokmestere és Varasdmegye főispánja._{Wenzel, VIII. k. 172. 1.}*
A Mérgesi-ágról a következő, bár későbbre eső érdekes adatot ismerjük: 1480 és 1530 között bizonyos Balthasar Wilczek z Dobrzemi i Hulčina nevü cseh ember a Ratibor melletti Hultschin talajdonosa. Ennek neje: Katalin a «z Poku i Mareysse» nevet viselte és első házasságban azon Hans Trnka de Ratiborzan neje, ki császári hadvezér és troppaui tartományi főnők volt. E nőnek atyja: Peter z Poku i Mareysse, a nőnek fivére pedig: Ferenz. Mindezekből, különösen pedig abból, hogy a külföldi forrás az utóbbi családtagot magyar hangzásu nevén Ferenz-nek mondja, kiviláglik, hogy itt a «Poki és Mérgesi» névnek elrontott alakjával van dolgunk. Péter és fia Ferencz tényleg elő is fordul 1436 és 1475 között._{Sopronmegye okmánytára, II. k. 250–488. 1.}* – Mily nehezen sikerül a külföldi családokba beházasodott és külföldön élt személyek eredetét és nevét helyesen megállapitani, mutatja legjobban az, hogy azon porosz-sziléziai kutató, ki 1891-ben tőlem a fentebbi Katalin hovátartozandóságára nézve felvilágositást kért, a «z Poku i Mareysse»_{Erről a «Mareysse»-ről különben azt hisszük, hogy az eredeti német vagy szláv okmányban «Meryese»-nek van irva.}* megjelölést egyszerüen, de határozottan, «von Bock und Sanct Marien»-nek vette.
Dr. WERTNER MÓR.

A PETRI DERS CSALÁD CZIMERE 1417-BŐL.

VEGYES.

A Petri Ders család czimereslevele 1417-ből.

(Színes czímerképpel.)

A Hont-Pázmán nemzetségből származó Petri Ders család 1417-ben ősi nemzetségi czimerét, megtoldva azt ujabb jelvényekkel, Zsigmond királytól adományban nyerte.
Ez időben a családból főleg Benedek tünt ki vitézségével és a trón s haza javára tett sikeres szolgálataival. Különösen Bosnyákországban küzdött vitézül s önfeláldozón a kereszténység elnyomására törekvő török csapatokkal; de a hatalmas király érdekében, kinek tartományai Európa legnagyobb részében elterjedtek, Német-, Franczia- és Angolországban is szorgoskodott. Ezen sokoldalu buzgó szolgálatait a király azzal jutalmazá meg, hogy kérelmére, Konstancz városában 1417. évi Erzsébet napján (november 19.) kelt királyi oklevél szerint, neki s általa atyjának Lászlónak továbbá s fivéreinek Péter, Gergely, Ágoston és Pálnak s ezek utódainak nemességök kitüntetéséül s diszéül czimert adományozott.
E czimer, mint a mellékelt hasonmás mutatja, ferdén álló pajzs kék mezején ezüst félholdat és felette hatküllős csillagot ábrázol, melyeket két zöldszinü papagály csőrében és karmaiben tart; a pajzs felett zárt ezüst sisak áll, melynek koronájára helyezve a pajzsalak ismétlődik. A takarók szine mindkét oldalról kék és vörös.
A czimer főmotivuma, mint látjuk, a Hont-Pázmán nemzetség ősi czimerével azonos. A két papagály csak arra szolgál, hogy a nemzetségből már egészen kivált Ders családot már czimerében is megkülömböztesse valami jel a nemzetség többi ágaitól.
A czimerlevél szövege a következő:

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus, ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus, quam futuris presentium notitiam habituris, salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velud e sole radii, nobilitates legitimo jure procedunt, et omnium nobilitatum insignia aregia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum, tam presentium, quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Benedictus filius Ladislai Ders de Petri, coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis, sincerisque complacentiis, utique acceptis et laudandis, quibus ipse vobis et Sacro nostro regio diademati a longinquis temporibus, in nostris agendis prosperis et adversis persone et rebus suis non porcendo, indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia, in presentioram litterarum nostrarum capite depicta majestati nostre exhibendo, eadem a nostra celsitudine sibi et ex consequenti eidem Ladislao patri, item Petro, Gregorio, Augustino et Paulo fratribus suis carnalibus ex nostra liberalitate regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Benedicti gratis affectibus, intuentes obsequiorum laudabilia merita et actus strennuos, quibus ipse in plerisque nostris et sacre ipsius regni nostri Hungarie corone agendis a longinquis temporibus sub diversitate locorum et temporum, et presertim in exercitualibus nostris expeditionibus in regno nostro Bozne quamplures, adversus nostros et regnorum nostrum emulos, utputa Turcos crucis Christi blasphemos instauratis; nec non in Francie et Anglie regnorum, ac presentibus Allemanie partibus, quas nos pro sacrosanctć universalis ecclesie, que iam superni luminis gratia illustrante ad verum et unicum ej us sponsum pervenit et sacri imperii status reformationem duce Christo, qui lux vera est hominum, feliciter perlustravimus, non parcendo rebus suis et persone, sed variis periculis imminentibus se ipsum exponendo celsitudini nostre intentissimis animi desideriis studuit se ipsum gratum reddere et acceptum volentes itaque eum premissorum suorum laudabilium meritorum intuitu, regalis munificentie antidoto prosequi, speciali animo deliberato, et ex certa scientia eidem Benedicto et per eum memoratis patri et fratribus suis, cunctis quoque ipsorum fratribus et consanguineis ac heredibus et successoribus universis, ad prefati Benedicti supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta, ac pictoris magisterio distincte descripta, virtute presentium conferimus imo de habundantiori plenitudine specialis gratie nostre ad majorem eiusdem Benedicti et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam motu proprio concedimus ac presentibus elargimur, ut idem Benedictus et alii supradicti eorumque heredes et quilibet ipsorum et posteritas universa nata et nascitura, hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus, litteris circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat a modo inantea, in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari et clientali gestare valeant, pariter et deferre. Gaudeant igitur favore regio et de tanto munere singularis gratie antefatus Benedictus et alii supradicti eorumque posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorumdem inantea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad prćsorum memoriam perpetuam sigilli nostri secreti, quo ut rex Hungarie utimur appensione, pro prefatis Benedicto et aliis supradictis jussimus communiri perpetuo et inevum valituras. Datum Constantie, in festo Beate Elisabeth vidue, anno domini millesimo, quadringentesimo decimo septimo; regnorum nostrorum anno Hungarie tricesimo primo romanorum vero octavo.
Az oklevélről a függő pecsét elveszett, csupán a vörös-zöld selyem zsinór lóg le róla. Eredetije a leleszi konvent országos levéltárában őriztetik.
LEHOCZKY TIVADAR.

Bánfi Lukács nemzetsége.

A XIII: század előtti genealogiai viszonyok, nemzedékrendek pontos megállapitása az okmányok gyér volta mellett alig lehetséges. Példa rá Lukács érsek származásának kérdése, a melylyel máig sincsenek tisztában genealogusaink. Az alábbiakban e kérdés tisztázásához akarunk nehány érvvel járulni.
Lukács érsek származásáról hiteles adattal nem rendelkezünk. Csak egy bizonyos: hogy egy testvére volt, kinek előkelő embernek kellett lenni. Neve Albanus, a mit Pauler_{Magyarország története, I. k. 495. 1. 491. jegyz.}* Apa banus-a magyaráz.
Ezen bizonyos ténynyel szemben egy csomó találgatást állithatunk szembe. Lehoczky szerint_{Stemmatographia, II. k. 40. 1.}* a Buzád-Hahót nemzetségből származott; ezen állitást elfogadja Nagy Iván is._{Magyarország Családjai, I. k. 162. 1.}* A mit azonban jegyzetében indokolásul elmond, az nagyon zavaros. Összekeveri az alsólendvai Bánffi családot, a mely csakugyan Buzád nembeli, a felsőlendvai, Gútkeled nemzetségből származó Bánffi családdal, mely az Amade családdal együtt csakugyan közös törzsből fakadt. Knauznál_{Monumenta Ecclesić Strigoniensis, I. k. 114. 1.}* is e tévedéssel találkozunk; nála mint Lucas Bánffy de Alsó Lindva de genere Guthkeled szerepel; a mire Pauler_{U. ott.}* találóan jegyzi meg: «oly korban, mikor még vezetéknevekről egyáltalában véve nem lehetett szó.» Marczali_{Történelmi Tár, 1878. évf. 170. 1.}* és Thallóczy_{III. Béla és a magyar birodalom, 19. 1.}* Bánffynak nevezik.
Kiséreljük meg ezen mesés burokból a (valószinü) történelmi magvat kihámozni s az ellentmondó állitásokat összeegyeztetni. Szerintem az kétségtelen, hogy bánfi volt; az az egy (N. N.) bán fia (filius bani). Innen eredt – mert csak valami alapjának kell lenni – az alsó- és felsőlendvai Bánffi-féle származtatás.
Ha Albanus alatt csakugyan Apa banus lappang, akkor Lukács testvére Ung- és Zemplénmegyékben volt birtokos,_{Pauler, id. h. 290. 1.}* tehát oly vidéken, mely a Gútkeled nemzetség (északi) sárvármonostori ágazatát (a Kisvárdaiakat, Atyaiakat, Gúthiakat, Balkányiakat, rozsályi Kúnokat, Gacsályiakat, Darócziakat, Anarcsiakat [Berencsieket, Kenézieket], Bacskaiakat, Ráskaiakat, Buthkaiakat, Csatáriakat, Málczaiakat, Márkiakat, Wiczmándyakat) uralta.
Ezen topografiai érvet tekintetbe véve és szem előtt tartva a kronologiai adatokat, atyjának azon Elek bánt tartom, ki valószinüleg Gútkeled nb. s ki a Dráva körül, Varasdban, Zalában volt birtokos._{Id. h. 229. 1.}*
Hogy ezen Elek valószinüleg a Gútkeled nemzetségből ered, Pauler mutatta ki._{Id. h., 472. 1. 422. jegyz.}*
Egy bizonyos Márton comes alapitá a csatári monostort, melynek későbbi patrónusai épen a Gútkeled nemzetség sárvármonostori ágából származtak:_{Fejér, codex diplomaticus IV. r. III. k. 179. 1.}* Ezen Márton 1136 körül kelt oklevelében_{Fejér, II. r. III. k. 88. 1.}* emliti, hogy Csatárt közösen birta testvérével, Elekkel. Elek részét annak életében kapta._{Magyar Könyvszemle, I. évf. 15. 1.}* Elek, úgy látszik, azonos a bánnal, s igy Márton testvére volna.
Hármas érv szól tehát a mellett, hogy Lukács Gútkeled nb. Elek bán fia:
1. Hogy Lukácsot bán-finak nevezik régebbi iróink.
2. Hogy Lukács testvére Apa bán oly vidéken volt birtokos, hol később a Gútkeled nemzetség sárvármonostori ágát találjuk.
3. Hogy Elek bán testvére Márton alapitotta a csatári monostort, melynek későbbi patrónusai a Gútkeled nemzetség sárvármonostori ágából származtak.
S ezen feltevésnek a kronológia sem mond ellent.
Elek már II. Béla ideje előtt vagy idejében adta elhalt fia lelki üdveért a zágrábi püspökségnek Toplicza (Toplissa) földet, melyet II. Béla idejében Belee varasdi ispán erőszakosan elfoglalt._{Tkalcsics Monumenta, I. k. 4. 1.; Wenzel, Árpádkori új okmánytár, XI. k. 45. 1.}*
Az 1115. év őszén Zárát Falier Ordelafo doge elhóditván Magyarországtól, 1116-ban Elek bán vezet sereget felmentésére. De a doge V. Henrik német királytól segélycsapatokat kapván, azokkal a magyar sereget Zára mellett június 20-ikán megverte és sok magyar főurat elfogott._{Pauler id. h., 229. 1.}* Közöttük volt-e Elek, nem tudjuk; igy azt sem mondhatjuk meg, vajon a következő év (1117) támadó seregét megint Elek vezette-e? 1116 után eltűnik szemünk elől, 1136 előtt meghalt.
Márton, ki mint láttuk 1136 körül a csatári monostort alapitá, 1138-ban, midőn II. Béla, atyja «kedves dömösi monostorát», melyet ugyan felépitett, de «sok viszontagsága miatt, úgy a mint akarta volna, be nem rendezhetett» «Ilona kegyes királynéval», «kivülről, belülről», «kellő megfontolással» rendbe szedte, az ispánok között mint zalai szerepel._{Id. h. 248.,1.; Knauz, i. m. I. k. 97. 1.}*
Eleknek három fia volt. Az egyiket névleg nem ismerjük; ez korán elhalt. A másik kettő közül Apa lehetett az idősebb. Már 1150-ben mint országnagy és II. Géza kedves embere szerepel (Appa comes eo tempore apud Regem graciosissimus)._{Wenzel, Árpádkori új okmánytár, I. k. 60. 1.}* 1152-ben ismét országnagy,_{U. ott, 62. 1.}* 1156-ban bodrogi főispán,_{Knauz, i. m. I. k. 108. 1.}* 1157-ben (egyszer kelet nélküli,_{Wenzel, i. m. VI. k. 92. 1.}* egyszer márcziusi oklevélben)_{Knauz, i. m. I. 111. 1.}* országnagy, 1158 elején országbiró;_{Knauz, i. m. I. k. 112. 1.}* 1158 derekán Belos helyébe lép mint bán. Ehez képest a Wenzelnél (VI. k. 91. 1.) közölt oklevelet is 1158 körülre kell datálnunk, s nem 1156 körülre.
Lukácsra nem vesztegetek szót. Ő bővebb életrajzra volna érdemes. Hanem közlöm (hypotetikus!) nemzedékrendjét.

N. de genere Gútkeled; Elek 1116-ban bán † 1136 előtt; Márton 1136–1138; valószinüleg a sárvármonostori ág; Fiú †; Apa 1150–1158; Lukács szül. 1126 előtt, 1183; Szoboszló; Péter 1244–1250,~Ágnes, Péter leánya, 1248–1249, † 1249; Katalin 1244–1249, Kaplyon nb. Jákó comes; Petronella 1249–1258, ~Fülöp comes 1258 pilisi ispán

Még egy körülmény szól ezen nemzedékrend mellett, habár döntő érvnek nem tekinthetjük. Ezen ág Varasdban, Zalában is birtokos lévén, a társadalmi állása és vagyona révén úgy szólván hivatva volt a báni méltóságra. Elek, Apa bánok voltak; Márton (valószinü) utódai között pedig István (1251.), «Pektári» Ioákim, István, Málczai Pál, Miklós (1275.) voltak bánok.
További genealogiai kutatások szempontjából és érdekében nem tartom hiábavalónak ezen ágnak birtokait – már a mennyire ösmerem – összeállitani:
Csatár, név szerint nem ismert birtokok a Dráva körül, Nagy-Mihály (Zemplénben), Reviscse (Rőcse) (Ungban), Tarna (u. ott), Toplicza (Zágráb-megyében), Topolyán (Zemplénben), ismeretlen nevü birtok Varasdmegyében, Vinna (Ungban), Zavadka (u. ott) s név szerint ismeretlen birtokok Zalamegyében.
Ám nem hallgathatom el, hogy egy bizonyos körülmény ellene szól feltevésemnek. A nagymihályi ág czimere egészen eltér a Kaplyon nembeliek czimerétől. Valószinünek látszik, hogy ezt a czimert női ágon, talán épen Szoboszló fia Péter leányától örökölték. S ez a czimer nem Gútkeled czimer. De ez az ellentmondás is csak azon a feltevésen alapszik, hogy a Nagy-Mihályiak czimeröket Szoboszló fia Péter leányától örökölték.
Ifj. KÁLLAY UBUL.

142A Gútkeled nb. régibb Majádyak.

(Adalék a váradi regestrum értelmezéséhez).
Minden magyar genealógusnak őszinte örömet okozhatott, hogy Wertner Mór megkezdte nemzetségi kutatásainak folytatását. Azonban kiváló tudósunk meg fogja engedni, ha egy kisebb, de a genealógiai lényeget nem érintő tévedését helyreigazitom. Szerinte «bizonyos Majád comes sopronmegyei birtokos és unokája Miklós 1219-ben a Tomaj nb. Dénes fia Örkönd pappal és ennek fivéreivel bizonyos birtokügyet rendeznek, a melyben őket Majád udvarbirája, Fiod képviseli. Arról volt szó, hogy a két fél a Zalamegyében feküdt Henye birtokot felosztotta»._{Turul, 1901 évf. 104–105. 11.}* A tudós szerző Fejér, VII. r. I. k. 199. l.-ot idézi forrásul. Ez a másodrendü forrás téveszthette meg Wertnert. Mert jelen esetben Hene, szabolcsmegyei birtokról van szó a váradi regestrum egy sokat vitatott, egész irodalommal biró okmányában._{A váradi regestrum. Értelmezi Kandra Kabos. Budapest, 1898. évf. 100–102. lapokon. Egy genealogiailag rendkivül fontos forrásmunka – kellő kritika mellett!}*
Mivel az egész okmányra ki akarok terjeszkedni, szükségesnek tartom az egészet közölni:

Anno dominice incarnacionis M° CC° XIX° pristaldus regis nomine Martinus de uilla Shama in prouincia Suprutus veniens cum curiali comite Moyad comitis nomine Fiod et clerico Urcundo filio Dionisii contestatus est nobis divisionem Hene ipso mediante factam inter Moyad comitem et Nicolaum nepotem eius ex una parte et Vrenetus filium Dionisii cum fratribus suis hoc modo quia cum locus uille Hene in diuisione Mayad comiti auidisset, Vrcultus volens satisfacere, terram in Thoufő mensurando Mayad comiti pro eo dedisset, sed Mayad comes eundem locum ville Vrcundino et fratribus suis gratis concessissent. Ipsa vero terra Hene soli ordine metarum diuisa inter predictas partes perhibetur, prima itaque meta egreditur de terra Bogdan et uadit ad Thoufeu et inde transit ad Veyzlo et inde versus domum Vrcultus (a többi hiányzik).
A topografiai adatok meghatározására a következők szolgálnak:
Hene «északi Szabolcsban puszta, a Besztereczre vivő ut jobb oldalán Kéki mellett»._{Kandra, i. h.}* «Terra Nicolai filii Vrcund «Hene» nominata»._{Wenzel, VIII. k. 199. 1.; Zichy okmánytár, I. k. 61., 415. 11.}* Régente a mai Nyir-Bogdány szomszédja, most pedig alkotó része.
E Hene valamikor Gútkeled nb. Lothárd bán birtoka volt._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 106. 1.}* Ennek a Lothárdnak apja Pál volt (1246–59), nagyapja Miklós._{Turul, id. h. 106. 1.}* A «terra Nicolai filii Vrcund Hene» kitétel pedig alkalmat ad nekünk az egész nemzedékrendet megállapítani.

Majád 1219; Örköny † 1219 előtt; Ladomér † 1259; Miklós 1219–1268; I. Pál 1246–1259; Lotárd bán 1291–1292; I. László 1292 † 1317 előtt; Jakab 1317; II. Pál 1317; János 1317; II. László 1326

A Dénes és Örköny név alapján régebben én is e tagokat Tomaj nb.-eknek tartottam. De épen Wertner czikke és a birtok felosztás ténye arra indit engem, hogy Dénes fia Örkönyben is Gútkeled nembeliet lássak. Ezen, határozottan Tomaj nb. nevek használatát alighanem valamely anyai ősüktől örökölték.
S most már bocsátkozzunk az oklevél további elemezésébe.
Onomastikai szempontból a következő adatai érdekesek:
Fiod. Férfi-név. Kiejtésére nézve irányadó Fiad puszta, Tét mellett, Szabolcs-ban. Tehát nem Fiád, mint Kandra véli.
Mayad, Moyad. Férfi-név = Majád.
Vrcultus, = Vrcundinus, = Urcundus. Se nem Örkönd, mint Wertner, se nem Urkony, mint Kandra véli, hanem Örköny vagy Örkény._{Pauler. A magyar nemzet története Szent Istvánig, 176. 1. 122. jegyz. 270. 1.}*
A geografiai adatokból Henét, Bogdányt már megmagyaráztuk. Tófő valamelyik tó mellett fekvő helység lehetett, akár Gégény is, mint Kandra állitja.
Veyzlo = veszlo = halfogó hely. Kandra szerint «a vészlés-sel való halászat folyó vizeknél levén gyakorolható, betü szerinti értelmezésének itt sem helye, sem oka nincsen s talán Beszterecz lappang alatta.» A váradi regestrum nagytudományu értelmezőjét azonban itten heve, egyes helyneveket stb. palćografiai uton megmagyarázni, elragadta, mert veyzlo itt csakugyan nem más mint «halfogó»; Mező-Csáth álló vizeiben még ma is «vejszével» fogják a halat.
S most egy sokat vitatott helynévhez jutunk. «Uilla Shama in prouincia Suprutus.» Suprutus vármegye, mennyi tinta folyt el éretted!
Nem akarok a régebbi irodalomra hosszasabban kiterjeszkedni, ezért csakis Kandra nézetét elevenitem fel. «Suprutus vármegyét ki itt, ki amott keresi. Hőke Lajos az Ormányságban, Balássy Ferencz néhai tudósunk, Kővár vidékén». (L. Századok 1882. 570.....) Nekem úgy tetszik, hogy itt messze menő kombinácziókat tenni nem lehet. Az ügyeset szintere Szabolcs azon része, mely a Regestrum idejében és azontúl is sokáig borsvai terület volt. Idevalónak kellett tehát lennie a pristaldusnak is. Vagy mivel ezen poroszló pristaldus «regis» volt, lehetett a szomszéd vármegyébe való is illetőség tekintetében. A fő az, hogy itt előbb a falut kell megállapitani, nem a vármegyét. Különben lehetetlen a kibontakozás.
A Shema névalak mindjárt első tekintetre elárulja, hogy hamis, azt különben sem lehet Soma vagy Somfalva névalak egykoru kiirásának venni. De lehetetlen egyuttal róla egyéb módon, mint hozzávetőleg szólani. Sh állhat Ch helyett, ekkor Chamát kapunk. Csomaköz van Szatmárban. Sh az eredetiben lehetett egy betü, p. V vagy W és ekkor eredeti alakjában Vosián vagy Wosiá-nak vehetjük, melynek a mai Varsány-olvasás és helynév felelne meg.
Oklevelek szolgáltak pedig alapul, hogy Varsányt számitásba vegyük. Ugyanis az itt szereplő «Márton nevezetü királyi pristaldust» azonos személynek nézzük azon Simon fia, Varsányi Mártonnal, kit királyi poroszlóként 1231-ik táján szerepeltetnek az okiratok (Fejér, III. r. 2. k. 262. 1.; Wenzel, VI. k. 500. 1.).
Varsány (Vossen, Wasen, Wassen) szatmármegyei hely, számittatik Szebrushoz is, mit a Suprutus-ból bajos kiolvasni._{Id. h. 100–101. 1.}*
Bár a kiindulási pontokat mindenben elfogadom, a végeredményt illetőleg Kandrával még sem érthetek egyet. Borsvai területen történik a birtokfelosztás; ily kis jelentőségü ügyben alig küldött a király más megyéből poroszlót. – Már mint Kandra is megjegyzi, Shama lehet Chama is; Csoma falu pedig van Beregben, tehát a régi Borsva határai között. Shama szerintem tehát Csoma; Suprutus provincia pedig csak geografiai jelző: Csoma in provincia Supra Thass. Thass t. i. már Anonymus korában egyik legjelentékenyebb helysége ezen vidéknek, tehát semmi különös, ha egyes vidékrészt róla neveztek el. Minő kiterjedése lehetett ezen Thass feletti vidéknek, mit értettek alatta, azt ma már bajos megmondani.
Most már csak azon óhajtással fejezem be soraimat, hogy miután Kandra Kabos a Váradi Regestrumot hozzáférhetővé tette, bár akadna valaki, a ki a nagybecsü forrásnak helyrajzi és genealogiai adatait is feldolgozná.
A ki erre vállalkozna, új kincses bányát nyitna meg a magyar családtörténet számára.
Ifj. KÁLLAY UBUL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya f. évi szeptember 25-ikén ülést tartott, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, Csánki Dezső, Kollányi Ferencz, Nagy Gyula, Pauler Gyula, Pettkó Béla, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, Áldásy Antal jegyző felolvasta Kubinyi Ferencz évd. tagnak A. Záh és Zák nemzetségek czimü dolgozatát, mely a Turulban fog megjelenni.
A folyó ügyek élén a titkár bejelentette Berzeviczy Edmund és Hajnik Imre ig.-vál. tagok elhunytát. Az igazgató-választmány két érdemes tagjának elvesztése felett jegyzőkönyvileg adott kifejezést és elrendelte, hogy a hátramaradtakhoz részvétirat intéztessék s az elhunytak emléke a Turul hasábjain közzéteendő nekrologban nyerjen megerősitést.
Uj tagokul megválasztattak Füssy Tamás perjel, Zala-Apátiban (aj. a titkár), Kiss István tanárjelölt, Sajó-Kazán (aj. a titkár), vajai és ibrányi Ibrányi Mihály nyug. m. kir. honvéd százados, Galgagyörkön (aj. Petrovay György) és dr. Szentpétery Imre tanárjelölt, Budapesten (aj. a titkár).
A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. részéhez készült felhivás és bejelentési ivek kinyomott példányait a titkár azzal a jelentéssel mutatta be az igazgatóválasztmánynak, hogy azok megfelelő példányszámban a szerkesztők rendelkezésére bocsátattak és szétküldésük október hó folyamán meg fog történni.
A titkár jelentését, hogy a társaság Mátyás király kolozsvári szobrának leleplezésére Kolozsvár sz. kir. város törvényhatóságától meghivatván, a nagy nemzeti ünnepen való képviselésre az elnökség utján Kőváry László ig.-vál. és Posta Béla évd. tagokat kérte fel, helyeslőleg vette tudomásul s elrendelte, hogy a szobor leleplezése napján a törvényhatósághoz üdvözlő távirat intéztessék.
A pénztárnok jelentése szerint a társaság vagyon állapota az ülés napjáig a következő volt: Bevétel 4527 kor. 05 f., kiadás 3733 kor. 36 f., maradvány 793 kor. 69 f. Vagyonállás: értékpapirokban 25,ooo kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvénynélküli alapitványokban 1000 kor., a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor., a Czimeres Emlékek II. füzetének költségeire félretéve 269 kor. 46 f., pénztári készlet 793 kor. 69 f., összesen 31,863 kor. 15 f.
Az igazgató-választmány e jelentést tudomásul véve, utasitotta az elnökséget, hogy a kötelezvény nélküli alapitványok kötelezvénynyel való biztositására a szükséges lépéseket ujból megtegye s azok eredményéről annak idején jelentést terjeszszen eléje.
A nagygyülés napjának és tárgysorozatának megállapitására a februári ülés határozatából kifolyólag ez ülés feladatát képezvén, az igazgató-választmány a nagygyülést deczember 15–20. napjai közti időben határozta megtartandónak, a legközelebbi ülésnek tartva fent az időpont és a napirend végleges megállapitását.
Végül a titkár jelentette, hogy az igazgató-választmány kebelében három hely van üresedésben és felkérte az igazgató-választmány tagjait, hogy e helyek betöltésére, valamint esetleg levelező-tagok választására vonatkozó ajánlataikat a legközelebbi ülést megelőző napig zárt levélben küldjék be a titkári hivatalhoz.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Kollányi Ferencz és id. Szinnyei József ig.-vál. tagokat kérte fel s ezzel az ülés véget ért.

Hajnik Imre.
1840–1902.

A magyar tudományosságot 1902-ben igen sok veszteség érte; egymás után dőltek ki a sorból legkiválóbb képviselői, legerősebb oszlopai, köztük akárhány olyan, a kinek elhunyta betölthetetlen ürt hagyott maga után.
Ezek közé tartozott a magyar jogtörténet legjelesebb müvelője, Hajnik Imre. Benne a magyar tudósvilág nagy tehetségü, csodás szorgalmu munkást, társadalmunk mindenki által tisztelt tagot, nagyszámu tanitványai szeretett tanitót, a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság pedig egyik legrégibb igazgató választmányi tagját vesztette el, egyikét azoknak az érdemes alapitóknak, a kik társulatunkat husz évvel ezelőtt életre keltették.
A megboldogult olyan családból származott, a melyben a jogtudomány müvelése apáról fiura szállott. Száz év óta családjának majd minden tagja ügyvéd és szakiró; nagyatyja az egyetemen a statisztika és bányajog tanára, szerzője egy terjedelmes és a maga idejében nagy tetszéssel fogadott magyar jogtörténetnek.
Ő maga is ügyvédnek készült, de kevesebb érzékkel birván a jogászi müködés gyakorlati oldala iránt, inkább elméleti tanulmányoknak szentelte magát. Pályáját mint tanársegéd kezdte meg a pozsonyi akadémián, a hol egyuttal a könyvtárt is kezelte. Néhány év mulva a váradi s kassai jogakadémián találkozunk vele, majd 1867-ben a győrin, a melynek az alig huszonhét éves, de már mint szakbeli iró feltünést keltett ifju igazgatója lett. Öt évvel utóbb a budapesti egyetemen elnyerte az egyetemes és hazai jogtörténet tanszékét, a melyen majdnem haláláig müködött.
Hajnik Imre azok közül a szerencsés emberek közül való volt, a kik hajlamból választott pályájuk iránt végig megőrzik szeretetüket. Tanár volt, a szó legnemesebb értelmében, a kinek előadásaira tódultak a tanulni vágyó hallgatók, mert érezték, hogy ajkáról sohasem szól egyéb, mint meggyőződés szülte igazság. Előadása rendkivül élvezetes volt; módszere világos, okoskodása meggyőző erejü s lelkesedése magával ragadta tanitványait, a kik előtt emléke felejthetetlen leszen.
Bár az előadás művészetében mester volt, tisztában volt vele, hogy a tanár kötelessége koránt sincsen kimeritve azzal, hogy tudományát élőszóval közli a tanulókkal; tudta, hogy könyvet kell a hallgatók kezébe adni, a mely alapul szolgáljon az előadásokhoz. Igy jelent meg már 1867-ben első önálló műveként a hazai jogtörténet vázlata: Magyarország az Árpád királyoktól az ősiség megállapitásáig, a melyet 1872-ben a Magyar alkotmány és jogtörténet első kötete követ, három év mulva pedig az Egyetemes európai jogtörténet. Ez utóbbinak megjelenése korszakot alkot jogi oktatásunk történetében, a mely Hajnik előtt nem volt képes a német irodalom és jogtörténeti oktatás hatása alól kibontakozni.
Munkás életének második felét majdnem teljesen a magyar jogtörténetnek szentelte. Tanári kötelességétől fenmaradó idejének nagy részét levéltárak anyagának átkutatására fordította; oklevelek ezreit olvasta át, hogy rekonstruálhassa az ősi jogelveket, a melyeken a magyar állam felépült, s a magyar társadalom fennállott. Szorgalma csodálatraméltó volt, buzgósága sohasem lankadó. Munkásságának gyümölcsei egy sereg monografiában vannak letéve; a királyi könyvekről, a perdöntő esküről, a régi magyar perjog okirati bizonyitásáról, az örökös főispánságról a hasonló tárgyakról irott művei, kisebb-nagyobb értekezései mind a magyar történelem s a magyar jog egy-egy homályos pontjára deritenek világosságot. Mindezek azonban csak előmunkálatai voltak egy nagyszabásu, a magyar jogfejlődés egész történetét felölelő nagy műnek, a melynek első része 1899-ben jelent meg: A magyar birósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyes-házi királyok alatt czimmel.
Ez a könyv mindenkor a magyar tudományos irodalom legszebb alkotásai közé fog tartozni; egy emlék lesz, aere perennius, a mely irójának nevét hosszu századokon át őrizni fogja a feledéstől; kétszeresen becses alkotás, mert irodalmunknak olyan korából való, a mely vajmi kevés örökbecsüt termelt nemzetünk hasznára.
Fájdalom, a munkás életet hirtelen megszakitotta a halál. Hajnikot utolérte a szorgalmas, a lelkükből dolgozó tudósok sorsa. A szellem s a test nem birta meg a szakadatlan, a pihenés nélkül való munkát. S a kik tanultunk tőle, a kik tisztelettel, szeretettel tekintettünk rá, megilletődve láttuk elmulni akkor, a mikor még sokat s nagyot remélt tőle nemzete. Sic fata tulere. A mester eltávozott körünkből, de emlékezete műveiben élni fog, példás, munkás élete fáklyaként fog előttünk világitani.
V.

Berzeviczy Edmund.
1836–1902.

A Berzeviczy család nem csupán hazafias és lelkiismeretes köztisztviselőket adott a hazának, hanem a magyar tudományosságnak is számos művelője került ki belőle. Ez utóbbiak közé tartozott Berzeviczy Edmund is, ki a közpályán csak rövid ideig szerepelt s élete nagyobb részét csendes munkálkodásnak szentelte.
Sárosmegye szülötte volt. Középiskoláit Kis-Szebenben, Eperjesen és Lőcsén végezte. 1854-től 1858-ig a budapesti egyetemen jogot hallgatott, e mellett azonban esztetikai, bölcseleti, történelmi és irodalomtörténeti tanulmányokkal is foglalkozott. 1864-ben Sáros vármegye első aljegyzőjévé, majd 1865-ben főjegyzőjévé lett. Főjegyzői állásától valószinüleg már 1867-ben megvált ugyan, a megyei ügyek intézésében azonban tovább is tevékeny részt vett, s az 1871 végén megejtett általános tisztujitás alkalmával egyhangulag alispánná választatott. 1875 végén lemondott alispáni állásáról is s ezzel egyszer s mindenkorra megvált a közpályától.
Kezdettől fogva nagy előszeretettel foglalkozott történelmi tanulmányokkal s az osztrák történelem tanára Wolf már egyetemi hallgató korában dicsérettel emliti ebbeli buzgalmát. Első munkája Mignet Stuart Máriájának magyar forditása volt (Pest, 1863) melyet ismertetője Szász Károly is gondos és nagyon élvezhetó munkának tartott. Családja gazdag levéltárában sokat és kedvvel kutatott, s az ott felhalmozott régi oklevelek kincseit ismertetni törekedett. E kutatások első eredményeképen közölt 1864-ben a Vasárnapi Ujságban egy rövid czikket a Tarczay családról, a mélyből később tartalmas és terjedelmes tanulmány fejlődött, a Tarkőiek hatalmi törekvései Sárosban a XIV., XV. és XVI. század folyamán czim alatt. (Századok, 1894.) Kiválóan érdekes Berzeviczei Pohárnok István életéről irott nagyobb értekezése, melyet a Magyar Történelmi Társulat 1881 augusztus 22-iki eperjesi nagygyülésén olvasott fel. Okleveles emlékek alapján, nagy gonddal és részrehajlatlan kritikával készült e munka, mely nem csupán családtörténeti szempontból nevezetes, hanem a XVII. századi magyar történelemnek is érdekes képét mutatja be.
Családtörténeti tanulmányokat irt a csatári és szedikerti Hoffman családról (Századok, 1892) és a báró Brudern családról (Turul, 1897), foglalkozott továbbá a magyarországi sárkányrend történetével is. (Turul, 1897).
Tevékeny és nemes lélek volt, ki elhalt atyjának emlékül megtartott hajfürtjét éppen olyan kegyelettel őrizte, a milyen lelkesedéssel kutatta az ősök emlékét. Veszteség érte halálával a magyar történettudományt, melynek serény munkása volt; veszteségét érzi társulatunk is, melylyel szemben mindig meleg érdeklődéssel viseltetett.

SZAKIRODALOM.

Háromszék vármegye családjai. Szerkesztette Pálmay József.

Riadja a Jókai-nyomda-részvény-társulat Sepsi-Szent-Györgyön. 1902. (Negyedrét, 494. lap.)
Még csupán két éve mult, hogy Pálmay József Udvarhely vármegye nemes családainak történetét megirta,_{Udvarhely vármegye nemes családjai. Szerkesztette Pálmay József. Kiadja Betegh Pál könyvnyomdai műintézete Székely-Udvarhelyt, 1900. (Negyedrét, 268. lap.) Ismertetését lásd Századok XXXV. évf., 67. és 68. 1., Turul XIX. k. 47. és 48. 1.}* s már ujból egy székely vármegye nemességét mutatja be, kilátásba helyezvén, hogy Marosszék és Csikszék nemes családainak történetét is fel fogja dolgozni, s ezzel a székely nemesség teljes rajzát fogja adni.
A czél, melyet szerzőnk maga elé tüzött, mindenesetre nagy jelentőségü, mert nemzeti multunk és a magyar nemesség története, úgyszólván, azonos fogalmak, s ki a magyar nemesség történetét kellő világitásba helyezi, az hazai történelmünk felderitése körül feledhetetlen érdemeket szerez magának. A magyar nemesi élet központjai századokon keresztül a vármegyék voltak, melyek gyülései nem egy esetben gyakoroltak döntő befolyást a nemzet sorsára. Ha tehát a nemességet vármegyénként csoportositjuk, nem végzünk erőszakos munkát, hanem természetes határok között hű és teljes képét adhatjuk életének.
Nem szabad azonban felednünk, hogy a magyar nemesség a legujabb időben már inkább a mult tiszteletreméltó emlékét képviseli, története nem alkotja többé a nemzeti élet legfőbb megnyilvánulását; ezért nem is szabad abba a tulzásba esnünk, hogy figyelmünket első sorban a jelen időszakra irányitsuk. Pálmay József jelen munkájának pedig, első művéhez hasonlóan, ez a főhibája. Elhagyta a családtörténeti irodalom tudományosan megállapitott utját, részletes életrajzokat adott a közelmultban elhunyt vagy most is élő személyekről; hozzá ez életrajzi adatokat nem elfogulatlan kritikával s tudományos módszerben dolgozta fel, hanem a személyes érdemeknek nagy hangon hódolva s az egyéni kiválóságot tulzott lelkesedéssel rajzolva. Példákat is emlitek. Az alsócsernátoni Cseh család XVII–XVIII. századi történetéből a genealogián kivül semmit sem tud, annál többet közöl azonban Cseh Imre 48-as honvédszázadosról és Csernátoni (a Cseh nevet nem használta) Lajos országgyülési képviselőről. Éppen igy van a szentkatolnai Cseh család XVI–XVII. századi történetével, Cseh Ervin miniszterről azonban még azt is tudja, hogy: «Élénk érdeklődéssel viseltetik származási helye és a szentkatolnai Csehek iránt mint az a Bakk Endre vizaknai plébános, főespereshez, jeles genealogusunkhoz intézett kérdezősködéséből is kitünik; s méltán megérdemli ezen család, mert hisz a vele közeli vérségi összeköttetésbe levő alsó-csernátoni Cseh családdal együtt, melylyel szintén ezen művemben bővebben foglalkozom: annyi jeles hazafit szolgáltatott, hogy kevés család tekinthet jeleseinek olyan gazdag sorozatára vissza.» (E magasztalásból számos családnak kijut!) Röviden végez a Gidófalvi család XV. stb. századi történetével is, hanem Gidófalvi István min. osztálytanácsosnak már többet szentel. Az osdolai gróf Kuún családról, az 1536-ban elhunyt Kuún Kocsárd hadvezéren kivül, csupán a néhány évvel előbb elhunyt Kuún Kocsárdról és Kuún Géza grófról tud közelebbi adatokat. A XVI. századból származtatott Pap családból csak a 48-as szabadságharczban szereplő Mihálylyal és fiaival foglalkozik részletesen. A Porsolt családból természetesen legtöbbet tud Porsolt Kálmánról, kinek még munkáit is részletes pontossággal sorolja fel. Potsa József főispán életrajzát ezzel vezeti be: «Mint midőn a vándor fáradt utaiban egy emlékoszlopra talál s az abba vésett sorokat olvasva tiszteletteljesen emeli meg fövegét, úgy méltó arra Potsa József is, hogy Háromszék vármegye határain belül hálával, azontul pedig tisztelettel emlegessék nevét.» Ilyen bevezetés után, elképzelhetjük, milyen lehet maga a tárgyalás.
A báró Révay családról azt mondja, hogy «Ha történetüknek minden nevezetesebb momentumát felölelném, egy külön vaskos kötetet kellene sajtó alá rendeznem s még akkor is maradna mindég elég pótolni való.» Elmondja, hány csillagkeresztes és palotahölgy került ki a családból, s nem átal felsorolni mintegy 40 előkelő családot, melyekkel női ágon rokonságba jutott. Pedig a báró Révay családnak vajmi kevés köze van Háromszék vármegyéhez, mert egyes tagjai csupán a XVIII. században költöztek Erdélybe!
A Szász családot természetesen «jóleső érzéssel és büszkeséggel számithatjuk a Háromszékről származó nemes családok közé, mert a közéletben, különösen az egyházi élet terén kimagaslottak s életüknek fénypontját mindenkor a lángoló honszeretet képezte, melylyel a haza és egyházuk ügyeit egyaránt szolgálták.» S ilyen hangon folytatja, a mig eljut Szász Károly és Domokos ev. ref. püspökökhöz.
De még ez nem elég, egyes életrajzokat p. o. a Barabás Miklós és Gyárfás Jenő festőművészek életrajzát szóról-szóra a Pallas Lexikonból veszi át, s nem átalja azt forrásmunka gyanánt idézni. Hozzá az utóbbi ott genre-festőnek lévén megjelölve, el nem mulasztja a genre szóról megjegyezni, hogy franczia szó.
A Gyárfás családnál természetesen felemliti, hogy «Művem szük kerete meg nem engedi, hogy kiválóbb tagjait s azok érdemeit egyen-egyen felsorolhassam; igen sok tért foglalna el azok száma, kiket ezen szép multu és előkelő család a haza javára s társadalmunk előnyére adott; de az érdeklődő ha táblázatukon végig néz, hű képet alkothat magának azon koszoruról, melynek minden aranylevele egy-egy hőst, tudóst vagy művészt jelképez.» (Gyárfás Jenő és Győző készitették a művet illusztráló szörnyü rajzokat!)
Hosszú szakaszt szentel a Mikes családnak, melyet a zabolai Mikes-kastély (!) következő mondásával vezet be:

Boldogulva hon! hadd lássam
Népemet vizányidon. (Sic!)
Az egész hosszú szakaszt természetesen a nélkül irta meg, hogy a Mikes család levéltárát, melyben maga is érdekes adatokat sejt, átkutatta volna. De a legfontosabb, a leszármazási tábla, az megvan. Hogy honnan vette az adatait, azt, mint közönségesen, itt is elmulasztja megjegyezni. Pedig a zabolai kastélyról még azt is tudja, hogy 1805 szeptember 4-ikén ebben született gróf Mikó Imre volt közlekedésügyi miniszter!
«Mintha Mars csókolta volna homlokon az ős Mikest, hogy ivadékai mint a nemzet martirjai, hősei és vezérei aranyfonálként vonuljanak végig a székelyek dicsfényes történelmén» stb. Ez természetesen Mikes Kelemenre vonatkozik, kinek életét és munkáit a legapróbb részletekig idézi a Pallas Lexikonból! Csodálom, hogy e forrás másolása mellett nem ragadta meg figyelmét jobban a Mikes költői lelke s nem idézett valahonnan egy nehány sor verset. Ez éppen családtörténeti munkába való! Iacute;gy Kuún Kocsárd életrajzát is Petőfi versével csinálta meg:

Mibe mártsam tollam,
Hogy dicső képedet,
Nagy érdemeidet
Hiven lerajzoljam.
Ennyi az egész. Rövid és tartalmas életrajz! Több verset nem is idézek, pedig még van.
Mindezek után szabadjon idéznem a szerző előszavából ezeket: «Munkám nem nyerészkedésre alapitott vállalat, melyben mindazoknak térdet fejet hajtok, kikben egy-egy megrendelőt vélek látni, hanem önzetlen hazafias vállalat – mely szerényebb igények mellett az élet fentartását is biztositja a nélkül, hogy erkölcsi tőkén kivül egyebet szereznem sikerülne.»
Nem akarom a szerző szavainak őszinteségét kétségbe vonni, de nagy lelkesedéssel kell tárgyán függnünk, hogy a horacziusi költészet czéljait ne juttassa eszünkbe.
A mű tárgyi értékét forrásai képezik. Ezeket három csoportba osztom: hagyomány, levéltári adatok és nyomtatott munkák.
Alig van tudományszak, melyben oly nagy szerepet játszanék a hagyomány, mint a székely családok történetében. A régenmult megalkotta, az utókor lelkes rajongással megerősitette s most a tudomány józan és rideg fegyvereivel hasztalan küzd ellene. S talán épen ez a hagyomány az, melyre a székely minden egyéb történeti emlékénél büszkébb. Itt mutathatta volna ki leginkább Pálmay, hogy elfogulatlan iró. S lássuk az eredményeket. Első mindjárt az Apor család, melynek «legendaszerüségekkel körülvett» eredetét a X. századig viszi vissza. «Nem lehet ezt olybá tekinteni, mint a mesebeli 7, 9 és 13 fejü sárkány történetét, mely akaratos és rossz gyermekek rémitgetésére szolgál.» Ezért megrója a Pallas Lexikont, hogy ebben kétkedni mer. «Hát szabad egy nép életében fontos szerepet játszó családnak elődéről a vitézség symbolumait úgy letépdesni, mint kökénybokor a buvónak ruházatát?» S ezután elmondja a bálványosvári regét az óriásról és a tündérről s a székely krónikát «drágakőnek, ékszernek» nyilvánitja, melynek «zománczát a mindent megemésztő idő nem hogy leőrölné, hanem századok telésében mind jobban-jobban bezománczozza.» E regés előjáték után az Apor család természetesen rögtön az Anjou-korba jut. A Beder családnál nem tudja, vajjon a szájhagyomány szerint a góthoktól, vagy pedig a hunnoktól származtassa? (Sic!) Természetesen csak a XVI. századtól tud egyet s mást róluk. A Berde család hunn eredetü «ámbár Hunfalvy Pál kétségbe vonja az efféle származást, de mérlegbe téve a székelyek hunn eredete ellen vetett bizonyitékait, mivel azok nemcsak le nem huzzák azt javára, hanem még meg sem billentik, éppen ezért magam is e hagyományt szentebbnek tartom, mint Hunfalvynak az egyoldalulag üzött következtetésen nyugvó itéletét».
Az Ugronok persze Zandirhám rhabonbántól származnak le, s ennek megdönthetetlen bizonyitéka a csiki székely krónika. Siebmacher adatait teljesen egyrangu forrásként emliti P. Szathmáry Károly «Az utolsó székely juhász» czímü történeti regényével; végre azonban az Ugronok X. századi szereplését illetőleg, nem tudni mi okból, mégis csak kétségbe vonja a csiki székely krónika adatait, s okmányok bizonyságára hivatkozik; az Árpádokkal való rokonságukat azonban nem engedi el. Azt hiszem, nem szükséges bővebben kifejtenem, hogy ez a hagyomány ma már tudományosan meghaladott álláspont s csupán költői elmének szolgálhat tárgyul. Pálmay József urnak is igy kellett volna ezt tárgyalnia s szigoruan megkülönböztetni a történeti értékü anyagtól.
Levéltári anyagát a következő helyekről meritette: az udvarhely és háromszék-vármegyei levéltárakból, az országos levéltárból, az 1614., 1635. és 1680. évi nemesi összeirásokból és a szepsi-szent-györgyi székely nemzeti múzeum levéltárából. Nem akarom azt kiemelni, hogy az anyaggyüjtés e téren nem volt elég lelkiismeretes, a mint ezt a munka egyik ismertetője az országos levéltár anyagáról már megjegyezte;_{Századok XXXVI. évf. 660. s k. 1.}* mert a szerző maga is kijelenti műve zárszavában (492. l.), hogy annyi adatot még remél, hogy egy pótkötetet is összeállithasson belőlük. De igenis megrovom a szerzőt e helyen azért, hogy 980 családdal foglalkozik könyvében, nagy részüknek terjedelmes genealogiáját is közli s a genealogiai adatokat nem átallotta minden forrás megjelölése nélkül kinyomatni. A mai történettudomány tul van azon az állásponton, hogy krónikák módjára hallomásból meritse adatait, minden állitást hiteles érvvel kell támogatni, ez a komoly tudomány rendszere. E nélkül mesét irhatunk, de nem történelmet. Nem elég az, ha a czimerszerzés, kihirdetés s nehány kisebb jelentőségü személyes adat forrásait megjelöljük, források megjelölésével kell megszerkeszteni a genealogiai táblákat is. Egyik másik mult századi genealogiát felhasználhatja a tudós arra, hogy ennek nyomán kutassa az okleveles adatokat, de be nem érheti vele. Ilyen módszer mellett, nem csodálkozom, ha összezavarja a különböző helyen élt azonos nevü családokat, a mint ezt a Századok ismertetője nem egy helyen találóan bebizonyitotta.
A nyomtatott forrásműveket előszavában öt sorban mondja el. Ezek között idevágó szakmunkákat csupán a Nagy Iván, Magyarország családjai s Szádeczky Lajos és Szabó Károly székely okmánytárai képviselhetnek, valamint Kőváry László Erdély nevezetesebb családjai. Illésy és Pettkó Királyi könyvek cz. műve, valamint Tagányi Károly jegyzéke csupán névsort tartalmaznak. Kiss Bálint, Az Árpádok királyi vére Magyarország családjaiban és Kállay, Székely nemzet cz. munkái tudományos szempontból meghaladott álláspontot képviselnek. Orbán Balázs, Székelyföld leirása egyáltalán nem ide tartozó munka. Ennyi nyomtatott forrásmunkát használt, a mi bizony szegényes sorozat egy 494 lapra terjedő történelmi munkánál, a mely 980 család történetét öleli fel. Legbővebb forrását, a Pallas Lexikont, nem is emliti, pedig ebből sokat meritett. Mondanom sem kell, hogy a magyar családtörténeti irodalom nem olyan szegény, a milyennek azt szerzőnk forrásmunkái után gondolhatnók. Nem is tulajdonithat munkájának a szerző olyan ellenálló erőt, hogy azt, nem ugyan «a pénz és protectio kedves házasságából szülöttek henczegő serege», hanem az alapos és komoly tudomány, kellő értékére le ne szállitsa.
A további vizsgálódás van hivatva arra, hogy egyenként birálat alá vegye Pálmay József adatainak halmazát, külön válaszsza a mesét a valótól; s azt hiszem, ha az adatokat ilyen módszerrel megrostáljuk s elhagyjuk a komoly történeti munkába nem illő czifra sallangokat, sokkal kisebb terjedelmű, de mindenesetre értékesebb munkát fogunk kapni. Ezért tehát kár volt a szerzőnek e «netaláni kritika zsilipjeit» előre elzárni, mert ez a Pálmay József munkájának tudományos értékéből semmit sem von le; s a mit kifogásol rajta, azt nem a szerző személyének ellenében, hanem a tudomány érdekében teszi. A késő utókor feledni fogja azokat a lendületes áradozásokat, melyekkel a szerző egyes személyet ellátott; hanem csupán azt fogja méltányolni, a mit tudományos értékü adatokkal támogatott.
A munkát száznál több czimerrajz disziti, a műben foglalt családok használatos czimerképét tüntetve fel. E czimerrajzok még a szövegnél is kevésbbé sikerültek.
Védelmükre felhozza Pálmay, hogy alkotásuknál teljesen önállóan járt el: az «ujabban keletkezett heraldikai szabályokat» nem vette számba, s nem alkotta meg azokat «a heraldikai divatjournál» (a Turul?) czifra képei szerint; hanem vagy a czimeres nemes levél ábrázolását követte, vagy a családban használatos kép mintájára alkotta meg azt. Pálmay úrnak teljesen igaza van abban, hogy a czimerképet a leghűebben kell visszaadnunk, s ez elvet ma kivétel nélkül minden számba vehető munka követi is, úgy hogy Pálmay úrnak e kitérése fölösleges s alaptalan.
Ha eredeti czimeres nemeslevélről van szó, ez nem is okoz semmi nehézséget; de igenis okoz akkor, ha nincs eredeti czimerképünk, hanem csupán a czimerleirás, vagy valami rosszul vésett pecsét után kell az egészet megalkotnunk. Ilyenkor bizony elő kell vennünk azokat az «ujabban keletkezett heraldikai szabályokat», a mint azt a «heraldikai divatjournal» is teszi, s nem szabad olyanféle torzképeket adnunk, a milyen a Pálmay munkájában lépten-nyomon akad. A heraldikai szabályok nem ujak, azok kezdettől fogva megvoltak, s még az erdélyi fejedelmi kanczelláriában is volt egy-más szabály, melyet következetesen megtartottak. A czimerrajz forrását természetesen nem jelöli meg Pálmay, s igy rendesen a rajzból kell kitalálgatnunk, vajjon eredetiről van-e véve, vagy a szerző alkotása. Nehány példát fogok felsorolni. Az Ábrahám család czimerében levő párduczok torzalakok s az eredetinek éppen nem megfelelő módon vannak feltüntetve;_{V. ö. Siebmacher's Wappenbuch, IV. k. 12. r. 50. t.}* a pajzson nyugvó sisak a koronával együtt lehetetlen alaku. S ezt a czimerképet ugyanazon módon közli az Ágoston, Czakó, Séra, Szász és Zajzon családoknál, melyek közös czimere volt. Milyen csodálatos pajzsban tünteti fel a Bibó és a Czirjék családok czimerét? Milyen természetellenes alaku sisakokat látunk a Henter, Imreh, Intze stb. családok czimerében? Vagy tekintsük meg a Baka család czimerében levő hollót, a Bándyak ülő oroszlánját, a Bányayak gólyáját, a Gidófalvy család czimerében levő sast, a Kozma család galambját, mindegyikük a Pálmay József által hangoztatott történeti hüség ellen egy-egy erős bizonyiték. S mindezek betetőzése a Szonda család érthetetlen czimere, melyet heraldikai rejtély gyanánt adott Pálmay úr kezünkbe.
Summa summarum Pálmay úr nagy lelkesedéssel irta meg munkáját s sokat kutatott adatok után; tudományos értéke azonban olyan kevés munkájának, hogy bátran hozzáfoghatna komoly és alapos átdolgozásához. Az egésznek szelleme azt árulja el, hogy irója műkedvelő, a ki nem is akar a tudomány szinvonalára emelkedni.
Az egyéni hiuság kielégitésére van szánva könyve, a mi tekintetét teljesen megtévesztette s a minek hatása alatt bocsátotta közzé naiv közleményeit. – A munka tudományos értékével nem is törődik, mert ha ez csak valamennyire is szivén feküdnék, nem zárkóznék el előre a kritika számbavétele előtt.
Pálmay úr e tette teljesen jogtalan. A tudománynak vannak követelményei, s a ki ezek ellen vét, felelősséggel tartozik. Azokat pedig, kiknek neveit Pálmay úr munkájába fölvette s kik munkájának minden esetre lelkes pártfogói lesznek, a magyar tudomány tekintélyének megőrzése végett kérem, ne dicsekedjenek e munkával s igyekezzenek gátat vetni hasonló tákolmányok megjelenésének.
Grünn Albert.

A Felső-Kubini Kubinyi család története és leszármazása. Szerkesztik és kiadják Kubinyi Ferencz és Kubinyi Miklós. Első kötett. A Kubinyi család története. Irta Kubinyi Ferencz.

Budapest, 1901. (Franklin társulat nyomása.) 8-r. 460 oldal és öt műmelléklet.
Közel száz éve, hogy az ősrégi Kubinyi család története legelőször nyomtatásban napvilágot látott. Kubinyi Péter, a bőkezü mecénás és nagy müveltségü férfiu irta meg s adta ki egy kis terjedelmü füzetben először 1814-ben, majd az érdeklődők nagy száma által sarkalva, másodszor 1824-ben, s harmadszor és utoljára 1831-ben. Az ilyen családtörténeti munka még akkor ritkaság számba ment nálunk. A családok féltve őrizték a birtoklás egyedüli alapját képező okleveleket, a melyeknek foglalatát elárulni nem volt szabad. Igy a családtani irodalomnak majdnem egyedüli hajtásai a tekintélyesebb nemes urak és hölgyek temetésein elmondott gyászbeszédek voltak, a melyekből ritkán hiányzott egy-egy, rendszerint kevés hitelt érdemlő, de lehetőleg sok előkelő őst elszámláló genealogia. Ezen alkalmi munkák fölött magasan áll a Kubinyié; okleveleken épül fel s nem a családi hiuságot legyezgeti, hanem a történeti igazságot kutatja.
A munka utolsó kiadása óta hosszu idő mult el, s azóta nagyot változott a világ. Az akkor féltve rejtegetett oklevelek, a magyar nemesség erőségei szörnyü módon devalválódtak. A félszázaddal ezelőtt vagyont, tekintélyt, hatalmat jelentő hártyalevelek puszta ereklyékké váltak; a királyi név, az örök érvényességnek fejedelmi igérettel, hiteles pecséttel való biztositása nem birta megőrizni erejüket. Ma mindez a történelemé.
A pecsétes leveleket többé nem rejtik el a kutatók elől; nincs miért titkolni tartalmukat; becsértéküket ma már nem a bennük foglalt adományok s jogok nagysága, hanem a belőlük kiböngészhető történelmi adat érdekes, nevezetes volta szabja meg.
A nemzet egy egész, s bizony nem a legrosszabb osztályának kellett megdőlni, hogy a historia diadalt arathasson. De most már látjuk, mekkora anyag, mekkora adathalmaz szabadult fel rejtekéből. A ki ma irja meg családja történetét, nincs az otthon, s a közvetlen rokonságnál található levelesládára szoritva; rendelkezésére áll az óriási országos levéltár, hiteles helyek, intézetek, családok levéltárai s az oklevélkiadványok hosszu sorozata. Igy aztán természetes, hogy a Kubinyi család történetének száz év előtti néhány leveles füzete ma terjedelmes kötetekre nőtt, a melyeknek elsője imént hagyta el a sajtót.
Ez a kötet a család történetét élvezetes alakba feldolgozva tartalmazza; egy második van szánva az ebbe be nem illeszthető adatoknak, a harmadik pedig a bizonyitó okleveleknek. Szerzője a család érdemes tagja, Kubinyi Ferencz, sokkal régebbi munkása történeti és régészeti irodalmunknak, mintsem hogy olvasóinknak be kellene mutatnunk. Nevét különösen két kötet mintaszerü pontossággal kiadott oklevéltár (Monumenta Hungarić Historica. I. k. 1867., II. k. 1888.) tette ismertté; egyedül ez a kiadványa is elegendő biztositékot nyujt arra nézve, hogy szóban forgó müvének összes adatai a kritikus történész és oklevélismerő biztos itéletével vannak megválogatva.
A Kubinyi család legkorábbi történetét hosszu időkön át homály fedte. Történetiróink s genealogusaink első őséül bizonyas Hudkontot emlegetnek, a kit Horvát István, nem tudni, minő alapon, a Hunt-Pázmán nemzetségből származtatott. A szepesi káptalan levéltára őrizte meg az oklevelet, a melynek segitségével Kubinyi Ferencz kétségtelen biztossággal megállapitotta családja első biztos őseit a XIII. század derekán élt Itét (helyesebben Jöhé-t) és Györkét, a kik először a túróczi konvent 1288-iki oklevelében emlittetnek. Ez az oklevél elmondja, hogy Ite és Györke testvérek a mondott évben 40 ezüst márkáért örök joggal megvásárolták Hudkont unokáinak, Lászlónak és Domokosnak Gatály falu mellett a Revucze patak partjain fekvő birtokát. Kinek az ivadéka volt a két testvér, honnan eredtek, hol laktak előbb, nem ismeretes; csak azt tudjuk, hogy mindkettő egy-egy kiváló családnak vált ősapjává; Györke utódai a Meskó családban élnek, Ite leszármazói pedig a Kubinyiak.
A revuczei birtok nem sokáig maradt az uj tulajdonosok ivadékai kezén, már Ite és Györke fiai tuladtak rajta; 1325-ben elcserélték Doncs zólyomi főispán felső-kubini birtokáért. Ez a birtok aztán a nemzetség fészkévé vált; erről nevezték magukat hosszu időkön át az utódok, innen nyerte nevét a Kubinyi s s előnevét a Meskó család.
A család történetének első ismert száz évét a felsőkubini birtok tulajdonáért idegenekkel s részben a család tagjainak egymással való háboruságai és pörösködése töltik ki. A mikor hatalmas ellenfelekkel kellett szembeszálni, akkor a család erősen összetartott különben pedig – a mint az e kornak átkos szokása – testvér testvér ellen harczolt. E küzdelmek fokát jellemzi az a tragikus esemény, melyről az 1391-iki oklevél beszél, a mely szerint Kubinyi Literatus Salamon testvére Márk haláláért vérdijul egész felső-kubini részét átengedi Márk fiainak.
A XV. századból kevés adatunk van a Kubinyiakról. A század végén a család legkiválóbb alakja László, a kit Literatus melléknévvel emlitenek az oklevelek; ez 1492-ben nagybányai kamaragróf, 1496-ban alkincstartó. Mint ilyen 1497 julius 9-ikén II. Ulászló királytól czimert kap, érdemei jutalmazásául. A czimer a hanyatló heraldikai izlés terméke. Pajzsában valóságos tájkép van; a lefelé világosodó kék alapszin az eget utánozza, alján zöld mező látszik, a háttérben a bal pajzsszél mögül előbukkanó sziklákkal, a melyekből sudár zöld fa nyulik ki; az előtérben természetesen ábrázolt, két szarva közt arany csillagot viselő zerge nyugszik. A pajzsbelihez hasonló fekvő zerge van diszül a sisakon is, csakhogy nem, mint szokás, koronára, hanem fehér tekercsre helyezve; a takaró a szivárvány minden szinében pompázik. Az egész aranynyal keretelt és hasonló karikákkal damaszkolt vörös alapon nyugszik.
Kubinyi László a czimerlevél elnyerése után mind magosabbra emelkedett; 1498-ban királyi familiáris, majd a budai vár gondviselője (provisor) lett. A királynak folyvást kegyeiben volt, a miről számos birtokadomány tesz tanulságot; általa jutottak a család kezébe többek között a deményfalvi, gedei, zagyvafői, madacsáni, mácsai birtokok.
Azonban úgy volt megirva a sors könyvében, hogy a László ur által összeszerzett nagy gazdagságból kevés maradjon meg az utódoknak. A családra Lászlónak 1513 körül történt halálával rossz napok következtek; a birtokperek tuczatszám zudultak nyakába a megboldogult testvéreinek. Ehhez járult, hogy 1526-ban a mohácsi csatában a nemesség több tagja, köztük Dániel, a liptói nemesség kapitánya, elesett. A szerencsétlen ütközetet követő zavaros időszakban pedig erőszakos szomszédok a birtokok legértékesebbjeit foglalták el, igy Feledy Eusták a gedei várat, a melyet aztán hetven év mulva mint minden ingóságaiból kifosztott omladékot kapott vissza a Kubinyi család.
Nem lehet czélunk a család történetét egész a legujabb időkig vázolni; a rövidre vont kivonat úgysem adhatna képet a munkáról, a melynek adathalmazában a történetiró és a művelődéstörténet buvára kimerithetetlen bányára talál. Elég legyen megemlitenünk, hogy a Kubinyi család a századok folyamán kivette részét a nemzet nagy küzdelmeiből. Többen harczolnak a török ellen, a XVI. század végén Rafael hét és fél évig sinylett a pogány rabságában, ifjabb Kubinyi István 1605-ben Bocskay zászlaja alá áll, 1661-ben Márkot a fellázadt német zsoldosok kaszabolják le, 1670-ben László a felkelő nemességhez csatlakozik, a miért meg is ülte a börtönt, a honnan királyi kegyelem szabaditotta ki; ám a nyugtalan vérű embert nem törte meg a fogság, alig hogy elbocsátották, Tökölyhez állott. Ugy tartja a hagyomány, hogy a felkelés leveretése után megmaradt katonáival a klenóczi (kis-honti) erdőségben vonta meg magát s végső lehelletéig harczolva esett el. Egy időben ezekkel az eseményekkel részt vett a haza felszabaditását czélzó mozgalmakban Kubinyi György kishonti szolgabiró, Kubinyi (III.) Mihály pedig a vértanuságot szenvedett: a császári katonaság Gregorovecz János parancsnoksága alatt nyilt uton megtámadta s puskalövésekkel halálra sebesitette. Rákóczy Ferencz dicső szabadságharczában különösen sok Kubinyi küzdött a hazáért, biztos adatok azonban csak egyik-másik családtag szerepléséről vannak. VII. András végig harczolta a háborut, melynek végén alattomos feljelentés révén majdnem vagyonát vesztette; VII. Pál unokatestvérének, Révay Imrének hadosztályában küzdött; 1706-ban a bródi sánczok ostrománál sulyosan sebesülve hónapokig feküdt. A kurucz László fiai közül (XIII.) János és (V.) Pál vesztek el a hadjáratban; a deménfalvi ágból pedig III. Péter mint vezénylő tiszt szerepel Komárom 1705-iki ostrománál. Azoknak, a kik hazafias magatartásukért a szabadságharcz leveretése után üldözést, fogságot, vagyonelkobzást szenvedtek, se szeri, se száma; alig akadt az ekkor már igen népes nemzetségben, a ki meg ne érezte volna e gonosz visszatorlást gyakorló ellenség sujtását.
A XVIII. század békésebb folyása a család minden irányban való előmenetelét hozta magával. Nemcsak számbelileg, hanem vagyonban is gyarapodik a felvidéknek ekkor már majdnem összes előkelőbb családjával rokonságot tartó Kubinyi nemzetség, a melynek belső békéjét hosszu időkön át csak az egyes tagoknak vallásfelekezeti különbségeiből eredő viszályok háboritották meg.
A mikor aztán a végsőkig elkeseredett nemzet 1848-ban ujból fegyerre kelt elnyomói ellen, a hagyományaikhoz hü Kubinyiak egyértelemmel ajánlották magukat a haza szolgálatára. Őrnagytól a közemberig minden fokozatban találunk közülök vitéz katonákat a magyar seregben, a kik vérüket ontották a szabadságért, és Világos után üldözést, börtönt nyertek jutalmul.
Ismertetésünk szük kereteit tullépnők, ha tovább időznénk a Kubinyi család multjának vázolásánál. Nem emlékezhetünk itt meg azokról, a kik e derék nemzetségből mint az irodalom s a tudomány müvelői nagy pártfogói tüntek ki, sem azon nem kevésbbé érdemes tagokról, kik mint a gazdászat, vagy az ipar fejlesztői a nemzeti jólét emelése által szereztek érdemeket. A kit érdekel a magyarság multja, a ki szeret foglalkozni a nemzetünket ezer éven át fentartó nemesség történetével, az úgy sem mulasztja el kézbevenni ezt a munkát.
Ma, a mikor a nemesség történeti szerepe jóformán bevégződött, a mikor minden nap hullatja leveleit az az erős törzs, a mely mint a magyar nemzetet éltető eleme, oly sok század viharai közt szilárdan állott, egy nagy feladat várakozik a még élő s virágzó ősi családokra: össze kell gyüjteniök emlékeit, meg kell irniok történetét dicsőséges multjuknak. A nemzetet alkotó családok története összeségében véve azonos a magyarságéval; a mig azokat nem ismerjük, igaz képét az elmult időknek nem fogjuk adhatni.
A Kubinyi család példát mutatott rá, miként kell minden helytelen hiuságtól menten megfelelni ennek a feladatnak. Adja Isten, hogy e példa minél több követőre találjon.
V.

Illéssy János. A Mikófalvi Bekény család leszármazása és története.

Budapest, 1902. 8-r. 156 lap.
Borsodmegye nyugati határán, hol a Mátra és a Bükk hegység erdős bérczei emelkednek, fekszik Mikófalva, a Bekény család ősi fészke A Bekények a Bél nemzetségből származtak, melynek legelső okleveles emlékekben előforduló tagja, Károly fia János, 1246-ban szerepel. A családi név Béli Benedektől származott, a kit közönségesen Bukennek vagy Bekennek neveztek.
E Béli Benedek három fiától származtatja magát le a XIV. század elejétől a mai napig virágzó család. A XV. század első felében élt Bekény Simon az első, a ki rendesen Mikófalvi előnévvel él, megkülönböztetésül testvéreitől, a kik Sajónémetiről neveztetik magukat. Az Alaghy családdal Kürthy Katalin révén jutottak rokonságba a Bekények, kinek az anyja Alaghy leány volt s kit Bekény Dénes vett el feleségül 1470 körül, midőn az Alaghy család már kihalófélben volt. Az igazi Alaghy család elzüllött; az ősi Alaghy javakban Bekény Dénes lett az úr, a ki előnevét s családi nevét is fölcserélte az Alaghy névvel. A XVI. század folyamán összeköttetésbe lépnek az akkor nagy szerepet játszott Serédy Gáspár főkapitány családjával. A Bekény család egyik kiváló tagja volt a XVI. században élő Alaghi Beken János, a ki I. Ferdinánd királytól 1553 deczember 12-ikén czimeres nemeslevelet nyert a maga, anyai testvérei Alaghy György és Menyhért, valamint atyjafia Mikófalvi Beken Ferencz fia Farkas számára. Czimerük osztott pajzs, felső vörös mezejében az osztásvonalból kinövő nyilvesszőt tartó farkas, alsó kék mezejében két liliom; sisakdisz a farkas kinövőleg, takaró kék-ezüst és vörös ezüst. Az Alaghy család Bekény ágának hamar magva szakadt, egy másik ága azonban Bekényi Alaghy Ferencz személyében Rudolf királytól 1607 május 3-ikán báróságot kapott. Ugyancsak báróságot nyert 1613 május 12-ikén Alaghy Menyhért is, kit a király 1618 julius 2-ikán királyi főajtónálló mesterré is kinevezett. Később zempléni főispán s 1625 szeptember 8-ikán országbiró lett. 1631 január 15-ikén halt meg s benne megszakadt az Alaghy család. A ma is élő Mikófalvi Bekény család Beken Ferencz fia Farkastól származott le. A család elágazásáról a könyv végéhez csatolt terjedelmes családfa ad felvilágositást; az egyes tagokról pedig az élvezetesen irt szöveg.
A könyvet, több kisebb leszármazási táblán kivül, az 1553. évi czimeres nemeslevél szines czimerképe disziti; az országos levéltár birtokában levő oklevélnek szövege a függelékben van közölve.
A munkát a család megbizásából dr. Illésy János állitotta össze, a család egyik buzgó tagja, Bekény Nándor által összehordott adatok alapján. A gyüjtés munkája mindenesetre lelkes és tevékeny kutatásra vall, azonban az, hogy a száraz levéltári adatok élvezetes olvasmánynyá alakultak, a feldolgozó érdeme.
Az adatok halmazából az értékesnek kiválasztása, annak a korviszonyokból meritett megvilágitása s az egésznek rendszeres alakba öntése, a családtörténelem utvesztőiben járatos főre s nemzeti multunk alapos ismerőjére vall. Elfogulatlan kritika s hazafias lelkesedés világlik ki minden lapjából. Bár minél több nemesi család történetét ismernők meg ilyen alakban.
G. A.

Irinyi István, Az Irinyi Irinyi család levéltára.

Szatmár, 1902. 8-r. 65 lap.
Egy ősrégi nemescsalád leveles ládájának tartalomjegyzékét állitotta össze a család egyik ügybuzgó tagja. Könyve a XVIII csomóban 927 szám alatt elhelyezett iratok rövid tartalmát a levéltári sorrendben tünteti fel. A közölt oklevelek legrégibbjei 1264. és 1270-ből valók s István ifjabb király adományait tartalmazzák. A korábbiak között kiváló érdekü Kun László király 1279. évi oklevele, a melyben szó van Ottokár cseh király megöléséről s fia Marczellinus elfogásáról, a melyet Iriny Vid fiai hajtottak végre. Innen származtatja a család mindenesetre később a hagyomány alapján összeállitott czimerképét, melyen kékben, zöld talajon magyar vitéz kivont karddal lánczon vezet egy királyi öltözetü alakot. A család már a XIII. században birta a szatmármegyei Irinyt s azóta annak folyton birtokában van, a mint ezt a családi levéltár eredeti oklevelei kétségtelenné teszik. Az 1760-as években László és Istvánnal két ágra szakadt az Irinyi család. László, mint az idősebb ág képviselője Irinyben maradt; István, illetve gyermekei pedig Szabolcs vármegyébe származtak, hol szintén mint tekintélyes megyei nemesek szerepeltek.
Irinyi István munkája érdekes kisérlet a családi levéltárak sregestáinak közlésére. Kivánatos lenne, hogy a jó példát minél többen kövessék; a napfényre kerülő uj adatok nemcsak a családtörténetre volnának fontosak, hanem a köztörténetnek is nem egy homályos pontjára deritenének fényt.
G. A.

Numizmatikai Közlöny. A Magyar numizmatikai társulat megbizásából szerkeszti Gohl Ödön. I. évfolyam.

Budapest, 1902. 4-r. 64 lap.
1902 junius 15-ikén tartotta első közgyülését az 1901-ben megalakult magyar érmészeti társulat, czéljául tüzve ki a magyar numizmatika müvelését és a hazai éremgyüjtés fejlesztését. Rokon-társulatot üdvözlünk benne, mely a magyar heraldikai és genealogiai társulattal részben egyező czélokat szolgál: illő tehát, hogy müködésének első megnyilvánulását figyelemre méltassuk.
Az első numizmatikai társulat, az Academie des Medaillistes, Párisban a XVII. század közepe táján a hires Séguin Péter köré csoportosult, s ma már alig van európai ország, melynek e czélt szolgáló egyesülete nem volna. A magyar numizmatika ez ideig az országos magyar embertani és régészeti társulat fogadott gyermeke volt s annak közlönyében, az Archćologiai Értesitőben jelentek meg termékei. Most e tudományág kivált belőle s a Numizmatikai Közlönyben külön folyóiratot teremtett magának. Volt ugyan már a mult század harminczas éveiben numizmatikai folyóiratunk a budai Münz-Journal, ez azonban rövid idő multán megszünt. Most ujult erővel indult meg e tudományszak mivelése s reméljük, az eredmények meg fognak felelni a buzgóságnak. A társulat Gohl Ödön magyar nemzeti múzeumi őrt bizta meg a Numizmatikai Közlöny szerkesztésével. A folyóirat negyedévenként jelenik meg s évi terjedelme 10–12 iv. Az első évfolyamot a későn kapott megbizás miatt a most megjelent 8 ivre terjedő füzet képviseli, melynek tartalma az ujonan megalakult társulat czéljainak hű tükre.
A tudományos értekezések sorát Fraknói Vilmos czikke nyitja meg, mely az 1790–92. évi országgyűlés által Ferdinánd nápolyi király pozsonyi időzésének emlékére veretett érmekkel foglalkozik. Gohl Ödön «A budapesti eraviszkus éremlelet» czim alatt érdekes tanulmányt közöl az eraviszkus nép pénzveréséről. Szerző a budai Lágymányoson talált 1901. évi éremlelet kapcsán megczáfolja ama régi téves nézetet, mely az eraviszkus nép pénzeinek egy részét a quádoknak tulajdonitotta. – Külön rovatot szentel a folyóirat a hazai leleteknek, s a szerkesztő beköszöntőjében ki is emeli ennek pontosságát, a folyóirat olvasóit saját vidékük leleteinek és gyüjteményeinek ismertetésére buzditva. A hazai múzeumok és gyüjtemények állapotáról s figyelemre méltó ujságairól külön szakaszban számol be; a magyar s a külföldi irodalomnak termékeit figyelmesen számba veszi, s értékes ujdonságait gondosan kiemeli. Az eladásra kerülő érmekre is felhivja az olvasók figyelmét, és a megjelent éremlajstromokat s folyamatban levő árveréseket is megemliti. A társulati ügyek lebonyolitása után a folyóirat tartalmának jól megszerkesztett német kivonata következik, melya külföldi érdeklődők számára van hivatva feltárni a magyar numizmatika legujabbb vivmányait.
A tartalom felsorolása után, az hiszem, nem kell külön is megemlitenem, hogy a füzet szerkesztője derék munkát végzett, s ha tovább is ez irányban halad, úgy Gohl Ödön, mint a társulat ki fogják érdemelni a magyar tudományos világ háláját és elismerését.
G. A.

Irodalmi pályázat.

Kivántatik az egri érsekség százéves (1804–1904) történetének megírása hiteles adatok s önálló tanulmány alapján.
A korszak átalános és különösen is a hazai, egyházi s közviszonyok hű feltüntetése és jellemzése mellett, azok keretébe illesztve: az egyes érsekek alakjai külön-külön tüzetes élet- és jellemrajzokban domboríttassanak ki; működésük a nemzeti közélet terén s az egyházmegye kormányzatában, hatásuk s alkotásaik ismertetésével behatóan előadassék; és hű képe nyujtassék annak, hogy egyházi, kulturalis, emberbaráti téren mily intézményekkel fejlett és haladt az első évszázad alatt az érseki megye.
Pályadij dr. Párvy Sándor és Szmrecsányi Lajos egri kanonokok adományából 200 cs. arany. Pályázhatik mindenki, egyházi és világi.
A mű, melynek terjedelme a pályázó tetszésére bizatik, idegen kézzel leirva, bekötve, a szerző nevét rejtő zárt jeligés levéllel ellátva, 1904. évi május 31-ig az egri egyházmegyei irodalmi egyesület elnökségéhez Egerbe küldendő.
A pályanyertes munka kiadási joga ugyanezen egyesületet illeti.
Eger, 1902. szept. 30.
Az egri egyházmegyei irodalmi egyesület.

A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv érdekében.

Társaságunk tagjai e füzethez mellékelve veszik a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv folytatása ügyében Magyarország nemes családjaihoz intézett felhivásunkat. Vállalatunkat, melynek folytatásához a társaság annyi anyagi és erkölcsi érdeke füződik, e helyütt is ajánljuk tagtársaink meleg támogatásába.

1902-4

TURUL

A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEOLÓGIAI TÁRSASÁG
KÖZLÖNYE

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMII.

153HÉDERVÁRI IMRE 1447-IKI FELMENTŐ LEVELE.

(Egy melléklettel és a szöveg között hat pecsétrajzzal.)

Az országos rendek 1447 szeptember havában tartott gyülésének a nádorválasztás mellett legfontosabb tárgya Buda várának Hédervári Imrétől való átvétele s a kormányzó gondjaira bizása volt. Már az 1446-iki kormányzó-választó országgyülés kimondotta,_{Art. VII. Kovachich, Vest. Com. 257. 1.}* hogy a kormányzó tetszése szerint bármikor tartózkodhatik az öszszes királyi és királynői várakban és városokban; ugyanezt a határozatot megujitja az 1446. országgyülés végzéseit egész teljességükben átíró 1447. első országgyülés is._{Kovachich, Suppl. a. Vest. Com. II. k. 60. 1. Kovachich különösnek találja, (Supp1. II. k. 104. 1.) hogy a rendek Buda átadásánál nem az ugyanazon évben tartott országgyülésre, hanem az előző 1446. évire hivatkoznak. Pedig ez természetes, minthogy az 1447. országgyülés is egyenesen kimondja, hogy most az előző évi végzéseket irja át. U. ott 53. 1}* Ezzel ugyan még nem volt kimondva, hogy bármelyik vár vagy város is a nádornak vagy kapitányoknak, vagy a kinek gondjai alatt állott, kezéből kivétessék s a kormányzó személyes gondjaira bizassék, – hiszen a «libera intrandi et pausandi facultas» ezt nem követeli meg szükségkép, – de hogy a rendek a határozatnak ilyesféle értelmet is tulajdonitottak, mutatja az a körülmény, hogy akkor, midőn az 1447. második országgyülésen elhatározzák, hogy Buda vára a kormányzónak adassék át, erre a végzésre hivatkoznak._{L. az alább közlendő oklevelet: «huiusmodi decreto seu institutioni satisfacere volentes»}*
Buda vára az 1446-iki végzés hozatalakor Hédervári Lőrincz nádor kezén volt, s az ő kezén maradt az 1446-iki végzés után is egészen a nádornak 1447 juliusában bekövetkezett haláláig._{Fraknóinak a Czech kézirataiból összeállitott nádori sorozata szerint (A nádori és orsz. birói hiv. 162. 1.) Hédervári Lőrincz 1437. márczius 7. – 1447 augusztus végéig volt nádor. Hédervári Lőrincznek nádori kinevezése, melyet Zsigmond mint császár állit ki, csakugyan 1437 márczius 7-ikén kelt (A gr. Khuen-Héderváry család hédervári levéltárában, Héderváry-rész, fasc. 1. 3. sz.) Halála azonban nem augusztus végére, hanem valószinüleg juliusra esik, mi a gr. Khuen-Héderváry levéltár két okleveléből állapitható meg. Az egyik oklevél 1447 június 23. kelt. (Héderváry-rész, fasc. I. 4. sz.) Ezt Hunyady János kormányzó állitja ki és a mosonyi ispánságot ruházza benne Hédervári Lőrincz nádorra, «qui eciam alias ipsum honorem tenuisse assert» (igy). A másik oklevélben (u. ott 315. sz.) Hédervári Imre 1447 augusztus 7-ikén Ladislaus de Kemne-nek irja, hogy a kormányzó a mosonyi ispánságot ismét («iterum et de novo») ő reá, Hédervári Imrére, ruházván, ő Kemne Lászlót óhajtja továbbra is alispánjául. («Volumus ut et adhuc nostra in persona vicecomes noster vos sitis.») E két oklevelet egyéb adatok hiján nem tudjuk másként értelmezni, mint úgy, hogy a kormányzó a nádornak a mosonyi ispánságra vonatkozó jogait vagy praetensióit nem ismerve, vagy figyelmen kivül hagyva először Hédervári Imrét nevezte ki mosonyi ispánná, utóbb azonban a nádor tiltakozására ezen rendelkezését visszavonva a nádort igtatta be az ispánságba. Hédervári lmrének másodszor való kinevezése minden valószinüség szerint nem következhetett be a nádor halála előtt, s igy a nádor halálának augusztus 7-ike előtt kellett bekövetkeznie. Megerősiti ezt a Magyar Nemzeti Múzeum törzslevéltárában levő, 1447 augusztus 21-ikén kelt oklevél is, melyben Hédervári Imre Sztrem és Szecsőd nevü jószágairól rendelkezvén, atyjáról mint néhairól beszél.}*
Tág tere nyilik a találgatásnak, hogy mik voltak az okok, a melyek a rendeket arra birták, hogy Buda várát ne adják át az uj nádornak, Gara Lászlónak, vagy hogy miért nem szereztek érvényt az országgyülési végzésnek az előbbi nádor életében, ha már határozatuknak csakugyan ezt az értelmet tulajdonitották. Hédervári Lőrincznek, vagy Gara Lászlónak személyében, vagy egyebütt rejlenek-e az okok, melyek ezen kérdésekre a feleletet megadják, azt bajos eldönteni. Tény, hogy Buda egészen haláláig Hédervári nádor kezén maradt. A nádor halála után fia, Imre vette át a várat, s ekkor a rendek legközelebbi gyülésükön első gondjuknak tartották, hogy Hédervári Imrét maguk elé idézzék, tőle Buda várát átvegyék és «pro tutiori conservatione eiusdem castri» «tumque aliis respectibus» a kormányzónak adják át. Erről 1447 szeptember 20-ikán Hédervári Imre számára kiállitják az összes rendek nevében szóló és általuk megpecsételt felmentő levelet.
Az oklevél szövege Bél Mátyás Notitia Hungariae-jának megjelenése óta ismeretes. Ő közölte először a Notitia III. k. 207. 1. abból a másolatból, melyet saját szavai szerint a Vecsey (tévesen Viczay helyett) család birtokában levő Héderváry-levéltárból kapott._{Not. Hung. III. k. 207. 1. jegyzet.}* Utána közölte Pray (Annal. III. k. 61. l.) Batthyányi (Leg. eccl. I. k. 49. l.) Kovachich (Vestigia Com. 265. 1.) Katona (XIII. k. 545. 1.) Teleki (csak a kiállitók névsorát, Hunyadiak kora II. k. 54. 1.) és Fejér (szintén röviditve, Gen. Joan. de Hunyad, 106. 1.) Ezek közül azonban egyik sem látta az oklevél eredetijét; mindnyájan a Bél által használt másolat után indultak. Ez a másolat pedig nagyon hibás.
Az oklevél eredetije a gróf Khuen-Héderváry levéltárában van._{Héderváry-rész, fasc. I. 5. sz.}* Innen közöljük a diplomatikai és sphragistikai szempontból rendkivül becses és tanulságos oklevelet, mely egyszersmind alkalmat nyujt arra is, hogy hazánknak 1445–1452. közötti kormányzatára vonatkozó ismereteinket bővitsük.

Az oklevél.

A 45x33.5 cm. nagyságu, 5 cm. széles behajtással biró, erős hártyára irott oklevelet Hunyadi János kormányzó és az országos rendek, illetőleg a főpapok, főurak és a megyei követek, kik az 1447. évi második országgyülésen megjelentek, adják ki. A kormányzón kivül 10 főpap, 35 főur s birtokos nemes és Magyarország 35 megyéjének 117, Szlavoniának pedig, – de regno Sclavonić, mint az oklevél mondja, – 6 követe van az oklevélben név szerint felsorolva.
Oklevelünket már ez a felsorolás is igen becsessé teszi. Megismerkedünk belőle az 1447. évi második országgyülés összes tagjaival,_{Nem lévén az oklevélben erre vonatkozólag semmi megjegyzés, a felsorolást az országgyülésen jelenvoltak teljes névsorának kell tekintenünk.}* s következtetést vonhatunk a követküldés praxisára is. A felsorolás, értékét növeli az a körülmény, hogy az országgyülések végzései nem szokták az országgyülés tagjait név szerint előszámlálni. Ritkaság számba megy az is, ha a végzésekben csak részben vannak is felsorolva az országgyülésen résztvevő főurak és nemesek. Ilyet találunk az 1444-iki országgyülés decretumában;_{Kovachich I. N. Sylloge decret, I. k. 90. 1.}* de hogy az itt található felsorolás nem teljes, azt nemcsak a résztvevőknek aránylag csekély száma, hanem a felsorolás végére tett szavak is bizonyitják: «ceterique proceres et regni nobiles in prćsenti congregatione constituti.»_{U. ott, 93. 1.}* Annál becsesebb oklevelünk felsorolása, mert ez megyénkint számlálja elő a követeket. Érdekes különben a két névsort abból a szempontból összehasonlitani, hogy kik szerepelnek az országgyülés tagjaiként 1447-ben is az 1444. országgyülésen résztvevők közül. Aránylag csekély számban vannak ilyenek.
Oklevelünk tanusága szerint az 1447-iki országgyülés eléggé látogatott volt. Az egyháznagyok közül 2 érsek, 5 püspök, 1 prépost és 2 apát jelent meg, s a főurak és főnemesek is tekintélyes számban voltak jelen. A megyék közül az erdélyi megyéken kivül különösen az ország északi és keleti megyéinek gyér száma tünik fel._{Katona (Hist. Crit. XIII. k. 552. 1.) 16 hiányzó megyét sorol fel. Nem emliti a hiányzók közt Szepest, Temest stb., ellenben hiányzónak veszi Gömört. Ugyanigy Pesty is. (Eltünt régi vármegyék, I. k. 23. l.)}* A megyéknek Zsigmond alatti 1435-iki összeállitásához képest_{L. Pesty, Eltünt vármegyék, I. k. 20. 1}* hiányzik az ott felsorolt 56 magyar megye közül 22, de viszont Bars az 1435-iki összeállitásban nincs meg._{Teleki véleménye szerint (Hunyadiak kora, II. k. 53. 1.) a hiányzó megyék «Giskra, Fridrik vagy a Cilleiek által tartóztatva, vagy a nagy távolság és más tudva nem lévő okok miatt» maradtak el az országgyülésről.}*
A 35 megye közül a legtöbb, 24, négy-négy követtel szerepel, két megye 3–3, hat 2–2, három pedig. csak 1–1 követet küldött.
Mióta Mária királyné 1385. első izben elrendelte, hogy a nemesség megyénkint négy-négy követ által képviseltesse magát az országgyülésen,_{Kovachich, Sylloge, I. k. 54. 1.}* azóta a megyénkint való követküldés szokása az egész XV. század folyamán megmaradt. Valami nagy következetességgel azonban sem e tekintetben, sem a követek számát illetőleg nem találkozunk. A megyék hol négy, hol két követ által képviseltették magukat._{Lásd erre vonatkozólag Hajnik Imre értekezését: A nemesség országgyülési fejenként való megjelenésének megszüntetése. Akad. értek. a társad. tud. k. II. k.VIII. sz.}* Az a körülmény, hogy oklevelünk a legtöbb megyénél négy követet emlit, arra mutatna, hogy a század közepe táján négy követ küldése volt szokásos._{Mátyás is 1458-ban négy követ küldését rendeli. Kovachich, Suppl. II. 176.}* És ez annyival inkább jellemző, mert épen az 1447. évi első országgyülés rendelte el, hogy az évenkint tartandó országgyülésen a főurak s a husznál több jobbágygyal biró nemesek mindnyájan – omnes – kötelesek megjelenni._{Art. XLV. Kovachich, Suppl. II. 89.}* Igaz, hogy ez a rendelkezés csak az évenkint egyszer, pünkösdkor tartandó országgyülésre vonatkozik és a törvény nem szól a nemességnek a különös alkalmakkor tartandó országgyüléseken való, amúgy is eléggé terhes fejenkénti megjelenéséről. Már pedig 1447-ben a szeptemberi nádorválasztó országgyülés előtt már volt országgyülés és igy még érthető, hogy a nemesség a második országgyülésen követek által képviseltette magát. A tapasztalat azonban általában azt bizonyitja, hogy sem a fejenkénti megjelenés kötelezettségét nem tartották meg, sem a követek számára vonatkozólag nem volt megállapodott gyakorlat._{L. Hajnik id. m. 9. 1.}*
A mi magát a tényt, a Buda várának őrizete fölött való rendelkezést illeti, ez oly nagy fontosságu, hogy egész természetes, hogy a rendek országgyülésen foglalkoztak vele. Hiszen hogy Buda őrizőjének állása mily fontos és adandó alkalommal az ország sorsának alakitására is mennyire befolyhat, az csak kevéssel előbb is kitünt, midőn Hédervári Lőrincz az által, hogy Ulászló pártjára állott, s előtte Buda várát megnyitotta, lényegesen hozzájárult Ulászló helyzetének megszilárditásához._{Turóczi, IV. r. XXVIII. f.}* Az pedig, hogy miért állitják ki Hédervári Imre számára a felmentő levelet az országos rendek, már a rendeknek az 1445–1452. évek alatti szerepéhez tartozik, miről alább, az országos rendek pecsétjénél fogunk szólni.
Az oklevél teljes szövege a következő:

Nos Johannes de Hwnyad regni Hungarić gubernator, Dyonisius cardinalis Strigoniensis et Johannes Bachiensis et Coloczensis ecclesiarum archiepiscopi, Andreas Quinqueecclesiensis et Petrus Waciensis ecclesiarum episcopi, Ladislaus Agriensis, Nicolaus Nytriensis et Raphael Herczeg Boznensis ecclesiarum electi, Nicolaus Bodo prćpositus ecclesić Alberegalis, Petrus Pechwaradiensis et Sigismundus Saxardiensis ecclesiarum abbates, Ladislaus de Gara prćdicti regni Hungarić palatinus, comes Ladislaus de Palocz iudex curić regić Nicolaus de Wylak et Emericus de Pelsewcz wayvodć Transsilvani, Johannes de Peren thavarnicorum et Emericus filius wayvodć de Marczaly ianitorum, nec non Symon de Palocz agazonum magistri; Georgius de Rozgon comes Posoniensis, Sigismundus Groff Segnić Weglć et Modrussć comes, Gregorius de Korbawya, Johannes et Thomas de Zech, Ladislaus Thythews de Bathmonostra, Johannes filius Desew bani de Gara prćdicta, Johannes de Korogh, Johannes et Osvaldus de dicta Rozgon, Ladislaus de dicta Pelseucz, Stephanus Bytzkele de Zelnawar, Ladislaus de Nazpal, Paulus de Peren, Akacius Chupor, Ladislaus Farkas de Labathlan, Emericus de Debre, Nicolaus de Emeke, Osvaldus de Buchan, Johannes de Zob, Barnabas Chyre, Georgius et Stephanus Soos, Paulus et Ladislaus de Dombo, Georgius Zerechen de Mezthegnyew, Ladislaus de Scepes et Benedictus de Thurocz, item Petrus de Naghtharkan, Stephanus de Bochka, Nicolaus de Ztanch et Petrus Porkalab de Zemleniensi; Petrus Zopa, Nicolaus de Fayz, Emericus Vgron et Cozmas de Thwr de Symigiensi; Johannes de Kallo, Briccius de Pazon, Mathias de Kercz et Michael de Chemenye de Zabolch; Ladislaus Hernad, Georgius de Baxa, Michael de Doboka et Nicolaus Nyakathlan de Baranya; Stephanus Perdne, Michael Barotz, Andreas de Athya et Dominicus de Byl de Wesprimiensi; Andreas Bodo, Johannes de Solyag, Nicolaus de eadem et Georgius de Keer de Tholnensi; Nicolaus Zep, Michael Zaaz, Valentinus literatus et Petrus Magnus de Beged de Castriferrei; Dominicus Harazthos, Barnabas de Ewlweth, Thomas de eadem et alter Thomas Janka de Bekees; Thomas de Kerezthwr, Georgius de Bala, Ladislaus Barius et Johannes Tybolth de Borsodiensi; Petrus de Almas, Matheus de Barachka, Michael de Tetethlen et Ladislaus de dicta Almas, de Albensi; Johannes Wagkwzy, Kolos de Nema, Ladislaus de Radwan et Emericus literatus de Komaroniensi; Petrus de Balso, Andreas de Lonya, Nicolaus de Bereg et Privardus de Vlacz de Bereg; Petrus de Maykocz, Georgius Farago de eadem, Johannes filius Viti et Osvaldus de eadem de Werewcze; Sebastianus de Koromzo, Benedictus de Alap, Albertus de Bewn et Dominicus de Enysse de Jawriensi; Paulus de Czernek, Ladislaus Lezan, Nicolaus de Lanycza et Johannes de Jakowlcz de Posega; Georgius Thombold de Scharos, Andreas de Hanwa et Georgius de Wayda de Gwmvriensi; Thomas de Salgo, Andreas Kakas de Delne de Saros; Sandrinus de Balog, Nicolaus de Demyend, Georgius filius Gywla de Kaza et Ladislaus de Gyarmath de Honthensi; Sandrinus Cyko de Pomaz, Stephanus de Chyb et magister Jacobus decanus et cauonicus ecclesić Budensis de Pilisiensi; Stephanus Macha, Osvaldus de eadem, Sigismundus de Zenthgywrgh et Johannes de Sarkwz de Thoronthal; Nicolaus Rekchy et Johannes de Dorman de Hewesiensi; honorabilis dominus prćpositus ecclesić sancti Laurencii, Ladislaus de Naghwewlgh de Bodrog; Paulus Ispan, Johannes Septely, Ladislaus Sorosy et Briccius Sarhwzy de Zarand; Johanues de Zalancz, Georgius Sulyok, Gaspar de Feleghaz et Johannes Thordas de Bachiensi; Gregorius Zekel, Jacobus de Darocz, Sandrinus de Rede et Michael de Lengyel de Neugradiensi; Isaak de Katha, Authonius de Irsa, Nicolaus Borsoway et Nicolaus de Dabas de Pestiensi; Ladislaus filius Egidii, Thomas Cobady, Nicolaus de Mera et Johannes de Dobza de Abawywariensi; Fabianus de Fylgewar, Ladislaus de Beczencz, Valentinus Bornemyza et Nicolaus literatus de Walko; Ladislaus Weres, Ladislaus de Strythe, Ladislaus du Iske et Adrianus literatus de Vng; Benedictus de Hadas de Lypto; Salamon de Baragyan de Borsiensi; Gregorius de Maytheu de Trinchiniensi; Johannes Gobonya et alter Johannes de Emeke de Nytriensi; Nicolaus de Wag et alter Nicolaus de Zyrak de Soproniensi; Nicolaus de Isaka et Ladislaus de Bewd de Byhoriensi comitatibus; item de regno Sclavonić Georgius filius Symonis, alter Georgius filius Iwan, Johannes filius Viti, Petrus de Fyzesd, alter Petrus de Zenaharozth et Georgius de Magalocz electi nuntii ad prćsentem conventionem nostram per universitatem nobiliom comitatuum prćdictorum transmissi, totum corpus ac idemptitatem regnicolarum reprćsentantes, notum facimus prćsentium per tenorem quibus incumbit universis, quod nobis in ipsa nostra conventione hic Bcdć celebrata constitutis de et super his; quć quieti et tranquillo statui ipsius regni nostri Hungarić utilia et commoda essent tractantibus, cum inter hćc de et super facto huius castri Budensis, quod condam magnificus dominus Laturentius de Hedrehwara eiusdem regni Hungarić palatinus usqce ad exterminium vitć suć ex nostra benivolentia et collatione tenuit, quodque eodem decedente magnificus Emericus filius eiusdem pridem Banus Machowiensis hucusque conservavit, mentis nostrć curas divertissemus, quia in serie generalis decreti regnicolarum anni proxime prćteriti expressum est et declaratum, ut gubernator huius regni castra et civitates regales et reginales intrandi, in eisdemque standi, pausandi et morandi liberam habeat facultatem, idcirco tum huiusmodi institutioni seu decreto satisfacere volentes, tumque aliis respectibus, utputa pro tutori conservatione eiusdem castri unanimiter et sana deliberatione voluimus et sanximus, ut ipsum castrum Budense manibus prćfati domini Johannis gubernatoris dari debeat et assignari per ipsum usque nostri seu huius regni beneplacitum nobis et huic regno fideliter conservandum. Cum itaque nos hac de causa ipsum Emericum banum in nostri medium venire et accersiri fecissemus, eidemque, ut dictum castrum Budense in manus dicti domini gubernatoris dare et assignare deberet, strictissime commisissemus, mox idem Emericus banus nostrć communitatis prćcepto et voluntati se obtemperans ipsum castrum Budense in manus eiusdem domini gubernatoris dedit, remisit et assignavit tenendum et conservandum. Ideo nos de unanimi arbitrio et voluntate ac nostri et totius regni ac regnicolarum nominibus et in personis ipsum Emericum banum super restitutione et resignatione ipsius castri Budensis reddidimus et commisimus, immo reddimus et committimus quietum expeditum et modis omnibus absolutum harum litterarum nostrarum sigillis regni atque nostri scilicet gubernatoris necnon nonnullorum nostrorum appensio­ nibus consignatarum vigore et testimonio mediante. Datum Budć, prćdicta feria quarta proxima ante festum exaltationis sanctć crucis, anno Domini millesimo quadringentesimo quadragesimo septimo.
Az oklevél szövegének előbbi közléseiben előforduló hibákat külön-külön megjelölni nem tartjuk szükségesnek. Egyszerü összehasonlitás által könnyü meggyőződni, hogy a Bél kezeibe jutott másolat mennyi hibát mutat nemcsak a protocollumbeli névfelsorolásban, hanem a contextusban is. A Bél Notitiajából a hibák természetesen a későbbi közlésekbe s innen az oklevél adatait felhasználó munkákba is átmentek. Egy-egy feltünőbb hiba ugyan némelyeknek szemet szurt. Igy pl. Katona észrevette,_{Hist. crit. XIII. k. 545. l.}* hogy a megyék között Somogy kétszer is szerepel; meg is jegyzi, hogy az egyik helyen valószinüleg Temest kell olvasnunk. Természetesen Katona nem tudhatta, hogy az oklevélben a kérdéses helyen egész helyesen Gwmwriensi áll, csak Bél másolója olvasta azt Symigiensinek.

A pecsétek.

Hogy a rendek Buda várának átadását mily nagyfontosságu ténynek tekintették, azt azon a körülményen kivül, hogy a felmentő levelet a kormányzó és a név szerint felsorolt rendek állitják ki, mutatják az oklevélnek a sigillatióra vonatkozó szavai is, melyek szerint az oklevelet «sigillis regni atque nostri, scilicet gubernatoris, necnon nonnullorum nostrorum appensionibus» erősitették meg. Az oklevél szavainak megfelelően az országos rendek és a kormányzó pecsétjén kivül 23 egyházi és világi főúr pecsétjét találjuk az oklevélen. Összesen tehát 25 pecsét teszi sphragistikai szempontból is becsessé az amúgy is nevezetes oklevelet.

AZ ORSZÁG RENDEINEK FELMENTŐ LEVELE HÉDERVÁRI IMRE SZÁMÁRA 1447-BŐL.
(Eredetije a Khuen-Héderváry grófok levéltárában.)

Tudjuk, hogy középkori oklevélen mi az értéke és jelentősége a pecsétnek. Elsőrangu fontossággal bir az oklevélben kifejezett tény jogérvénye tekintetében. A sok pecséttel megerősitett oklevél pedig a tartalom ismerete nélkül is elárulja, hogy a kiállitók az oklevélben foglalt actust nagyjelentőségünek tekintették, s annak jog-érvényét nyomósan akarták kiemelni. Igaz, hogy – a mint Csánki Dezső az 1511-iki harminczöt pecsétes oklevélről szólva e folyóiratban kifejtette,_{Turul. 1887. évf. 1. és 2. f.}* – a sokpecsétes oklevelek rendszerint a királyi hatalom hiányára vagy gyengeségére mutatnak; de épen az ilyen korszakokban szükséges, hogy a nagyjelentőségü dolgok fontossága minden lehető módon ki legyen emelve. Oklevelünk pedig épen ilyen korszakból való.
A pecsétek az oklevél behajtásán vannak nagy számuk miatt szorosan egymás mellé hártyaszalagokra függesztve. A pecsétek eredeti száma ma már huszra apadt, minthogy öt leszakadt közülök. A meglevő husz közül is négy nincs kinyomva, csak a hártyaszalagra erősitett, üres sárga viasz van helyükön; valószinüleg azok, kiknek ide kellett volna pecsétjüket nyomniok, nem hozták magukkal typariumaikat. A sárga viaszon ugyanis semmi nyoma a fészeknek, s igy nem tehető fel, hogy idő folytával hullott volna le nyomtalanul a sárga viaszba öntött finomabb viasz. A többi 16 pecsét erősen megkopva és letöredezve ugyan, de azért még elég jól felismerhető állapotban maradt meg. Csak kettőről kopott le a körirat is, meg az ábrázolás is annyira, hogy ma már felismerhetetlenek.
A pecsétek a felfüggesztés sorrendje szerint a következők.
I. Az első pecsét az országos rendeknek 1445–1452. között használt, ismeretes pecsétje,_{Fotografikus képe a Magy. Nemz. Tört. IV. k. 71. 1. és rézmetszetben a Tudománytár, Uj folyam, Értekezések II. k. 167. 1. jelent meg.}* piros viaszba nyomva, töredezett állapotban.
De azért igen jól látszik a rostélyozott pecsétmezőben a kettős kereszt, valamint a körirat is.

_{A vésési hibának (regni helyett rengni), – mi azonban Kovachichnak, Knauznak stb. figyelmét elkerülte, – 1445–1452-ig állandó megmaradása bizonyitja, hogy a rendek nyolcz éven át ugyanazt a typariumot használták.}*

Mióta Knauz Nándor az országos rendeknek, vagy a mint ő nevezi, az országos tanácsnak az 1445–1452. évek alatti szerepéről és történetéről szóló jeles munkáját_{Az országos tanács és országgyülések története 1445–1452. Pest, 1859.}* megirta, kifejtvén ebben, hogy I. Ulászló halálától a kormányzóválasztásig az országos tanács képezte a középponti hatalmat, és ezen szerepet Hunyadi kormányzósága alatt is megtartotta, azóta ezen kérdésben, melyre azelőtt nem igen tudtak feleletet adni, meglehetős világosan látunk. Csakhogy a Knauz munkájának megjelenése óta az 1445–1452. évek történetére vonatkozó adataink megszaporodtak, úgy, hogy ma már nemcsak a nála még függőben maradt kérdések közül tudunk többre feleletet adni, hanem a dolog lényegére vonatkozó nézetünknek is módosulnia kell._{Az országos rendek pecsétjének, illetőleg ezen pecséttel ellátott kiadványaiknak diplomatikai és közjogi fontossága eléggé indokolja, hogy e tárgyról kissé részletesebben szólunk, első sorban pedig az országos rendek pecsétjéről, mint a mely kérdés oklevelünk kapcsán közvetlenül érint bennünket.}*
Az Árpádház kihaltától a Habsburgház trónrajutásáig hazánk történetében többször előfordul az az eset, hogy a királyi trón megürülése vagy a királynak valamiféle akadályoztatása miatt az uralkodó nem gyakorolhatja a legfőbb hatalmat. Ezek közül az esetek körül négyben vannak adataink arra vonatkozólag, hogyan oldja meg a nemzet azt a nagyfontosságu közjogi kérdést, hogy a legfőbb hatalomnak monarchicus egységét megőrizze a nélkül, hogy ezt a legfőbb hatalmat, melyet egész tejességében más, mint az uralkodó nem birhat, egy emberre ruházná. Mária királynénak 1386-iki szlavoniai fogsága, Zsigmond fogva tartásának ideje 1401-ben, az Ulászló halálától V. László trónralépéséig lefolyt nyolcz év és a Mátyás halála utáni trónüresedés ideje őaz a négy eset, melyre adataink vonatkoznak. Az ok, mely e négy esetben analog helyzetet hozott létre, mindannyiszor más és más; az eredmény azonban egy: az uralkodó nem gyakorolhatja a legfőbb hatalmat. A nemzet erős közjogi érzetét
és következetességét bizonyitja, hogy a különböző előidéző okok daczára is mindig egyformának ismerte fel a helyzetet, s mindig egyformán oldotta meg a középponti hatalom gyakorlásának kettősen nehéz kérdését. Mind a négy esetben a rendeknek, vagy a mi azzal egyértelmü, az egész nemzetnek összessége, mint egyetlen jogi személy, lép fel a legfőbb hatalom birtokosa és gyakorlójaként. Igy el van háritva az a veszedelem, hogy a legfőbb hatalom monarchicus egysége csorbát szenvedjen, mert hiszen egy jogi személy gyakorolja azt, és még sincs a főhatalom egy emberre ruházva. És hogy a nemzet összessége most valóban egyetlen jogi személyt képvisel, annak kifejezője az az egy pecsét, melyet a rendek alkalmaznak az összességük nevében kiadott okmányokon s mely épúgy a legfőbb hatalom jelképéül szolgál, a mint annak jelképe a királyi pecsét is.
Ennyit lehet kivetkeztetnünk a négy korszakból reánk maradt adatok egybevetéséből. Arra azonban, hogy a tárgyra vonatkozólag bővebb következtetéseket vonhassunk, gyér számuk és elszigetelt voltuk miatt sem az 1386-iki,_{Pray (Syntagma 64. 1., rajzban X. tábla, fig. 9.) és Kovachich (Vest. Com 251. 1.) szerint az országos rendek Mária 1386. szlavoniai fogsága idején Sigillum regnicolarum Hungarić köriratu pecsétet használtak. Az oklevelet azonban, melyen e pecsét alkalmazva volt, nem ismerjük. Pray is, Kovachich is megelégszenek a pecsét egyszerü megemlitésével.}* sem az 1490-iki_{Országos levéltár, Dl. 19639.}* adatok nem alkalmasak. Kevés adatunk van az országos rendeknek a Zsigmond fogsága alatti szerepére vonatkozólag is,_{Nagy Imre a Zichy okmánytár, V. k. 254–255. 1. ötöt sorol fel az orsz. rendek 1401-iki kiadványai közül; hatodik az, melyet a zsélyi levéltárból közöl. Ezekhez adva a Hazai okmánytár II. k. 167. 1., a Károlyi család oklevéltára, I. k. 514. 1. és a Toldy Ferencz által az Uj Magyar Múzeum 1860. I. k. 38. 1. közölt okleveleket, az orsz. rendek által 1401-ben kiadott oklevelek közül mindössze kilenczet ismerünk.}* és a mi a legnagyobb baj, ezek az adatok is mind biráskodási ügyekre vonatkoznak és igy nem világithatják még egész terjedelmében az országos rendek szerepének kérdését.
Szerencsére másként áll a dolog az 1445–1452. évekre vonatkozólag. Az I. Ulászló halálától V. László trónralépéséig eltelt nyolcz esztendőből száznál többre rug az országos rendek által kiadott és reánk maradt oklevelek száma; maga Knauz vagy negyven ily oklevelet közöl emlitett munkájában, pedig ő az országos rendek okleveleinek csak kisebbik részét ismerte. Perbe idézés; perhalasztás; itélet; eskütétel és bajvivás elrendelése; tiltakozás és birtokba vezetés; adomány; uj és régi kiváltságok és adományok megerősitése; oklevélátirás; hatalmaskodás; főispáni kinevezés; országgyülésre hivás stb. képezik ezen oklevelek tárgyát. Az országos rendek kiadványainak nagyobb része 1445 és 1452 között is biráskodási ügyekre vonatkozik ugyan, de bőven vannak a más természetü ügyekben kiadott oklevelek is, melyek együttvéve az országos rendeket ezen kor legfőbb oklevélkiadó forumaként tüntetik fel hazánkban.
Mindezen oklevelek az országos rendeknek az 1445-iki végzések XV. czikkében rendelt pecsétjével vannak megerősitve. Ennek a pecsétnek azonban háromféle változatát ismerjük.
Az első, a milyen a Hédervári Imre oklevelén is függ, rostélyozott mezőben hármas halmon álló kettős keresztet mutat Sigillum universitatis regni Hungarie körirattal. Átmérője 39 mm. A második pecsét nagysága és ábrázolata teljesen megegyezik az elsőével, csak körirata más: Sigillum prelatorum, baronum et nobilium regni Ungrie. A harmadik pecsétről eddig csak Érdy_{Tudománytár, Uj folyam, Értekezések, II. k. 168. 1.}* és Knauz_{Id. m. 110., illetőleg 173. 1. 521. jegyzet.}* után tudtunk annyit, hogy ez a másik kettőnél kisebb, gyürüs pecsét volt, de az Érdy és Knauz által emlitett egy-egy példányon sem az ábrázolás, sem a körirat nem volt kivehető; létezésén kivül mindeddig nem is tudtunk e pecsétről semmit.
Az országos rendeknek ezen harmadik, kisebb pecsétje igen ritka. A Knauz által emlitettel együtt mindössze öt olyan kiadványát ismerjük a rendeknek, a mely ezzel a pecséttel van megerősitve._{Ez oklevelek a következők: br. Radvánszky Béla sajó-kazai levéltára fasc. XVIII. nr. 12. U. ott fasc. XVIII. nr. 11. Országos levéltár, diplomatikai osztály 14350. és 27666. számok. Az Érdy által felhozott lenne a hatodik, de erről ő csak annyit mond (i. h.), hogy a másik kettőtől különböző pecsét.}* Valamennyi rányomott pecsét, s épen ezért nagyobbrészt le vannak töredezve. Mégis a sajó-kazai levéltár két és az országos levéltár egy darabjának összevetéséből megállapitható, hogy az ábrázolás a kis pecséten is ugyanaz, mint a két másik pecséten: rostélyozott pecsétmezőben hármas halmon álló kettős kereszt. A körirat pedig a következő:

A kerek pecsét átmérője 21 mm.
Nagyfontosságu sphragistikai kérdés, hogy az országos rendek által használt három pecsét között jogilag volt-e különbség, s ha igen, miben állott ez. Mert az bizonyos, hogy a XV. század derekán semmi esetre sem lehet indokolatlan a három különböző pecsét használata. Felvetette a kérdést már Knauz is, de nem tudott rá feleletet adni.
A kis pecsét alkalmazása módjának meghatározása nem nehéz. Az országos rendek ezen pecsétet nem használták kezdettől fogva, hanem csakis oklevéladó forumként való szereplésöknek utolsó három esztendejében. A reánk maradt öt oklevél közül legalább, melyek a kis pecséttel vannak megerősitve, az első_{Az Országos levéltár Dl. 14350. sz. darabja.}* 1450. márczius 28-ikán, az utolsó pedig_{Knauz id. m. 110. 1.}* 1452. június 24-ikén kelt. Úgy látszik, a rendek csak 1450-ben látták be annak szükségét, hogy a kis alaku oklevelekre nehezebben alkalmazható nagyobbik pecsét mellett egy kisebbiket is használjanak. Arra vonatkozólag pedig, hogy milyen természetü okleveleken alkalmazták ezt a pecsétet, a középkornak e tekintetben követett gyakorlata eleve is sejteti, hogy a kevésbbé ünnepélyes kis pecsétet kisebb fontosságu, főkép peres ügyeknek közbeeső phasisait tárgyazó okleveleken használták. Az emliett öt oklevél közül háromnak tárgya perhalasztás, kettőé pedig birtokbavezetési parancs. Természetesen a pecsét mind az öt oklevélen rányomott, még pedig záró pecsét.
Nehezebben oldható meg az a kérdés, hogy a nagyobbik pecsétnek, melyet a kis pecsét alkalmazása idején is tovább használnak ünnepélyesebb pecsétként, emliett két változata között miféle különbség volt, vagy hogy mi birta rá a rendeket arra, hogy egyidejüleg két különböző köriratu pecsétet használjanak. E nehézséget pedig az a körülmény okozza, hogy az országos rendek kiadványaikon a pecsétet a legtöbb esetben rányomva alkalmazták és ezek a rányomott pecsétek, akár el voltak látva papirfelzettel, akár nem, idő folytán letöredeztek, úgy, hogy ma már csak az esetek kisebbségében állapitható meg köriratuk; már pedig, mint fentebb emlitettük, a nagyobbik pecsét két változata pusztán csak a köriratban különbözött egymástól. Knauz emlitett munkájában negyven oklevél szövegét közli, s a negyven eset közül csupán kettőben konstatálható, hogy a köriratot meg tudta állapitani. Ezért nem is mert ő a két pecsét közötti különbség s a pecsétek alkalmazási módja kérdésének megoldására vállalkozni._{Lásd id. m. 15. 1. Nagy kár, hogy ujabb oklevélgyüjteményeink sem tüntetik fel, hogy melyik pecséttel van az oklevél megerősitve, hanem megelégszenek «a rendek ismert pecsétje»-féle kifejezésekkel.}*
Sajnos, a kérdés tökéletes megoldásának lehetőségéről mi is kénytelenek vagyunk lemondani, de valamivel, azt hiszszük legalább, mégis hozzá tudunk járulni a kérdés tisztázásához.
Az 1445-iki törvény XV. czikke, mely a rendek pecsétjének vésését elrendeli,_{Kovachich, Suppl. II. k. 32. 1.}* csak egy pecsétről szól és megállapitja a pecsétábrázolatot, azonban egyetlen olyan szava sincs, a melyből a köriratra vonatkozólag következtetést vonhatnánk. A törvényben tehát semmiféle utbaigazitást nem találunk, s igy másfelé kell fordulnunk.
Az első tény, a melyet konstatálnunk kell, az, hogy azon esetek közül, a melyekben az oklevelekben minden kétséget kizárólag a Sigillum universitatis regni Hungarie köriratu pecsétet láthatjuk, – nevezzük rövidség okáért e pecsétet az universitas pecsétjének, – az elsőnek dátuma 1446 junius 15.,_{A Magyar Nemzeti Muzeum törzslevéltárában.}* az utolsóé 1452 márczius 15._{Országos levéltár, D1. 14534.}* A Sigillum prelatorum, baronum et nobilium regni Ungrie köriratu pecsét – nevezzük a rendek pecsétjének – csak két esetben fordul elő,_{Az egyik 1446. julius 30-ikáról Knauznál, id. m. 51. l., a másik 1446. június 21-ikéről, Kovachichnál emlitve, Vestigia 250. 1.}* mindkétszer 1446-ból. Ez a két pecsét egyidejü használatát bizonyitja s igy nem tehető fel, hogy az országos rendek előbb az egyik pecsétet használták és csak később, az elsőt félretéve, vésették a másodikat.
Az ügyek természetét illetőleg, a melyekről a kétféle pecsét alatt kiadott oklevelek szólnak, hogy t. i. biráskodási, vagy egyéb természetüek-e, különbséget nem állapithatunk meg, mert a rendek pecsétje mindkét esetben birói kiadványon fordul ugyan elő, de viszont az universitas pecsétjét 1446-ban ép úgy, mint később is, egyaránt látjuk biráskodási és egyéb természetü ügyekről szóló okleveleken alkalmazva. A kétféle pecsét használatára nézve tehát ebből sem vonhatunk következtetést.
Ezekkel a tényekkel szemben bizonyos támpontot csak a következő adatok nyujthatnak. Az országos rendeknek összesen körülbelül százra tehető, reánk maradt kiadványai közül huszonhat oklevélben minden kétséget kizárólag az universitas pecsétjét ismerjük fel,_{Ezen esetek a következők: 1446. június 15. (Múzeumi törzslevéltár); jun. 20. (Országos levéltár Dl. 24760) június 27. (u. ott 13518.); augusztus 16. (Múzeumi törzslevéltár); szeptember 16. (Országos levéltár D1. 13963.); szeptember 24. (Múzeumi Justh-családi levéltár); november 6. (Országos levéltár D1. 13990.); november 12. (u. ott 13897.); deczember 22. (u. ott 14003.); 1447. február 20. (u. ott 34734.); márczius 31. (Knauznál, 67. 1.); június 26. (Országos levéltár D1. 14098.); szeptember 20. (Hédervári Imre felmentő levele); 1448. január 5. (Muzeumi törzslevéltár); február 20. (Múzeumi Justh-családi levéltár); május 19. (Országos levéltár D1. 13444.); szeptember 2. (3 darab, b. Radvánszky Béla sajó-kazai levéltára, fasc. XVII. 18., 21 és 23. sz.); 1449. márczius 30. Múzeumi Justh családi levéltár); 1450 márczius 20. (Országos levéltár D1. 14348); október 25. (u. ott 14414); 1451 augusztus 31. (rajzzal közölve Tudománytár, uj f., értekez: II. k. 167. 1.); október 27. (Múzeumi Justh családi levéltár); 1452 márczius 15. (Országos levéltár Dl. 14534); a huszonhatodik darabnak évszáma olvashatatlan lévén, csak annyi állapitható meg, hogy 1447 vagy 1451-ben kelt. (Gr. Khuen-Héderváry-levéltár, Hédervári-rész, fasc. III. 21. sz.)}* s ezek között három oklevél előzi meg keletre nézve azon oklevelet, melyen a rendek pecsétje másodszor fordul elő. A rendek pecsétjének, mint emlitettük, mindössze két előfordulási esetét ismerjük._{Szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy oly oklevél, mely a rendek pecsétjével lett volna megerősitve, egyetlenegy sem jutott kezeink közé, s igy e tekintetben egészen Knauz és Kovachich idézett tudósitására vagyunk utalva.}*
Ebből már mindenesetre következtethetünk anynyit, hogy az universitas pecsétjét sokkal több esetben alkalmazták 1445 és 1452 között, mint a rendek pecsétjét.
A második tény, mely némi utbaigazitással szolgálhat, az, hogy a rendek pecsétje előfordulásának mindkét esetében_{Kovachichnak erre vonatkozó szavai (Vest. 250) nem egészen világosak ugyan, de mégis inkább úgy látszik, hogy rányomott pecsétről beszél.}* rányomott pecsét, mig az universitas pecsétje függő és rányomott alakban egyként előfordul, még pedig 1446 julius 30-ika előtt, tehát a rendek pecsétjének utolsó ismert előfordulása előtt is._{Igy az 1446 június 15. kelt darabon. (Múzeumi törzslevéltár).}* Ehez csatlakozik egy másik körülmény. Azon ritka esetekben, (mindössze négy ily esetet ismerünk, felsorolásukat lásd alább, a kormányzó pecsétjénél), melyekben a kormányzó pecsétje mellé az országos rendek pecsétje is fel van függesztve, lévén a pecsét természetesen mind a négy esetben függő), mindig az universitas pecsétjét találjuk.
Emlitettük fentebb, hogy az országos rendeknek, mint egyetlen jogi személynek pecsétje a középponti hatalom monarchikus egységét jelképezi, s ezt a jelentőségét Hunyadi kormányzósága alatt is megtartja; épen az a körülmény bizonyitja felfogásunk helyességét, hogy fontos esetekben a kormányzó pecsétje mellett függ az országos rendek pecsétje is. Ha már most a kormányzó pecsétje mellett minden esetben az universitas pecsétjét találjuk, következtetésünk nem lehet más, mint hogy az országos rendek kétféle pecsétje közül az universitas pecsétje nemcsak a gyakrabban előforduló és ünnepélyesebbik volt, hanem épen az universitas pecsétje volt az, a mely a királyi hatalomnak a királyi trón betöltetlensége idején a nemzet összességére, mint egyetlen jogi személyre szállását volt hivatva jelképezni.
Ezt bizonyitja az a körülmény is, hogy az országgyülések végzései is a sigillatio formulájában a «nostrć universitatis sigillum»-ról beszélnek. Az 1445-iki végzések, melyek az ország pecsétjének vésését elrendelik, még igy szólnak: «quibus uniuscuiusque sigilla nostra appendi fecimus»_{Kovachich, Suppl. II. 36. Kovachich J. N, a Sylloge I. 107, nem tudjuk, mily alapon, ezt mondja: L. S. universitatis regnicolarum impressi.}* at 1447. országgyülés végzései az előző évi végzéseket átirva, azokról már ezt mondják: «sub nostrć universitatis et magnifici d. Joannis de Hunyad gubernatoris, sigillis nostris feceramus.»_{Kovachich, Suppl. II. 52. 1. Különös, hogy az eredeti végzések szavai szerint az 1446. évi végzéseket tartalmazó okmány Hunyadi pecsétjével «quo ut vojvoda Transsilvanorum utimur» erősittetett meg. Kovachich, Vestigia 260.}* Ugyancsak az 1447. országgyülés a saját végzéseit «sigillo nostrć universitatis» erősiti meg._{U. ott, II. k. 102. 1.}* Minthogy pedig a végzések protocolluma a végzéseket hozó rendeket «prelati, barones, nobiles et proceres regni Hungarie»-nak nevezi, a «sigillum nostrć universitatis» kifejezést méltán van jogunk az universitas pecsétjére vonatkoztatni.
Mindezek alapján bátran mondhatunk tehát annyit, hogy az universitas pecsétje volt az, mely 1445–1452 között az országos rendeknek legfőbb középponti hatalmát, s ezen hatalomnak egységes voltát jelképezte.
De hát akkor mire való volt a másik pecsét, melyet a rendek pecsétjének neveztünk? A fentebbi megállapitásokra támaszkodva, ha nem is egész határozottsággal, de legalább némi valószinüséggel erre a kérdésre is megadhatjuk a feleletet.
Az országos rendek időről-időre összegyülekezve gyakorolták legfelsőbb hatalmukat. Hogy ezeken a gyüléseken a rendek közül minden esetben hányan és kik vettek részt, ma már nem igen tudjuk megállapitani; csak azt látjuk, hogy ezeket a gyüléseket az országnak igen különböző helyein tartották, minthogy kiadványaik Pestről, Budáról, Váczról, Székesfehérvárról stb. vannak keltezve. Úgy látszik, hogy előfordult az az eset, hogy az universitas pecsétje valami okból_{Teleki szerint az 1445. országgyülés által rendelt pecsétet állandóan a nádor felügyelete alatt tartották. (Hunyadiak k. 1. 474.) Ha tudnók, honnan veszi ez adatot Teleki, akkor e körülmény magyarázhatná azt, hogy miért nem volt néha a rendeknél a pecsét.}* nem lehetett a rendeknél. Véleményünk szerint az ilyen esetek tették szükségessé, hogy a rendek második pecsétet is használjanak, melynek körirata azonban épen megkülönböztetésül, nem egyezett az universitas pecsétjének köriratával. E feltevés magyarázhatná, hogy miért oly ritkán, s akkor sem az igen fontos esetekben használták a második pecsétet. E nézetünknek az is kölcsönöz némi valószinüséget, hogy a gyürüs pecsét nem fordul elő egyidejüleg a rendek pecsétjével, mi arra enged következtetni, hogy később a gyűrüs pecsét vette át a rendek pecsétjének szerepét.
Lehet, hogy a rendek pecsétjére vonatkozó nézetünk nem egészen helyes és későbbi vizsgálatok másként fogják megoldani a kérdést; jelenleg meg kell elégednünk ezzel a felelettel. Az universitas pecsétjére vonatkozólag azonban azt hiszszük, hogy nem igen tévedtünk.
Az országos rendek pecsétjének kissé részletesebb tárgyalása után térjünk át az oklevelünkön függő többi pecsét megbeszélésére.
II. A második pecsét Hunyadi kormányzónak piros viaszba nyomott pecsétje. A pecsétábrázolás: szárnyas angyaltól tartott pajzsban gyürüt tartó holló, félholdtól kisérve.

Körirata:
s. iohann(is . de . hunyad . reg)ni . ungarie . gubernator . et . c._{Hunyadi pecsétjét uj rajzban adjuk, minthogy a Pray rajza (Syntagma tab. XII. fig. 5) igen rossz, a Magyar nemzet tört. IV. k. 66. 1. és az országos levéltár pecsétmutatójának VII. tábla 37. sz. közölt rajzok pedig Hunyadinak nem ezen pecsétjét mutatják.}*
Oklevelünk azok közé a ritka esetek közé tartozik, a melyekben az országos rendeknek és a kormányzónak pecsétje együtt fordulnak elő. Mindössze négy ilyen esetről tudunk. Az egyik az 1446-iki országgyülés végzéseit tartalmazó oklevél, a melyet, a végzéseket átiró 1447-iki decretum szavai szerint: «sub nostrć universitatis et magnifici domini Joannis de Hunyad gubernatoris sigillis nostris» adtak ki a rendek._{Kovachich, Suppl. II. 52. 1. Kovachich szerint (u. ott 55. l.) az 1446-iki végzéseknek általa látott példánya csak egy pecséttel volt megerősitve ugyan, de az 1447-iki végzések szavai szerint oly példányoknak is kellett lenniök, melyeken két pecsét függött.}* A második eset, a melyről Knauz is tud,_{Lásd id. m. 15. 1. Csánki is emliti Turul V. évf. 1. f. 2. 1.}* Hunyadi János kormányzó 1446 junius 27-iki oklevele, a melyben «auctoritate et potestate nobis per universitatem regnicolarum in hac parte concessa» István esztergomi kanonok részére Erzsébet királynénak három oklevelét átirja._{Országos levéltár D1. 13518.}* A harmadik a Hédervári Imre felmentő levele. A negyedik pedig ugyancsak Hunyadi kormányzó oklevele 1451-ből, melyben Kassoi Jodokot nemesiti._{Magyar Nemzeti Múzeum, a Justh család levéltárában.}* Ez utóbbin az orsz. rendek és a kormányzó pecsétje mellett még két pecsét függ. (Az egyik a Széchy Dénesé.)
III. A következő pecsét Széchy Dénes esztergomi érsek ismert pecsétje,_{L. rajzát a Magyar Nemzet Története, IV. k. 17. 1.}* piros viaszba nyomva. A nyolczszögü pecsétmezőben levő paizs a Széchyek kétfejü sasát mutatja. A paizs mögött püspökbot, felette az egyházi méltóságot jelölő kalap, melynek kétoldalt lefüggő zsinórzatán a csomók szabálytalanul vannak elhelyezve 1: 2: 2: 2.) Körirata a következő: Dio. cardinalis. archiepi. Strigo.
A sorrend szerint IV., V. és VI. számu pecsétek leszakadtak, csak az oklevél hártyáján levő bevágás és a VI. számunál a pecsét felfüggesztésére szolgáló hártyaszalag megmaradt darabja mutatja, hogy egykor itt is pecsétek függtek. Mind a háromnak egyházi méltóságok pecsétjének kellett lenni, s bizonyára ezek között volt a Buondelmontibus János bácsi érsek pecsétje is, ki e méltóságot huszonöt éven át, 1424–1449-ig viselte.
A VII. számu pecsét is csonka. Az eredetileg nyolczszegletü, piros viaszba nyomott pecsétnek csak körülbelül ötöd része maradt meg a hártyaszalagon. A paizskép megmaradt töredékéből a paizsbeli ábrázolást nem lehet megállapitani. Azonban a köriratnak megmaradt része mégis utbaigazit a pecsét tulajdonosára nézve. A töredéken ugyanis a következő betük látszanak: . A pecsét e szerint a Hédervári László egri püspöké volt, kit Hunyadi 1436-ban nevezett ki a várnai csatában szerencsétlen véget ért Rozgonyi Simon helyére. A pápai megerősités azonban még 1447 második felében sem érkezett meg Hédervári László számára, mert oklevelünk még mindig electus-nak mondja őt._{V. ö. Schmitt, Episcopi Agrienses II. k. 61 s k. 1.}*
VIII. A következő, ovalis alakú gemmapecsét is piros viaszba van nyomva. A tulajdonos nevét a pecsétet tartó hártyaszalag árulja el, melyre egykorú kézzel van irva: Herczeg Raphael. Innen tudjuk, hogy a pecsét a szecsődi Herczegek közül származó Rafaelé, ki az oklevél kiállításakor boszniai püspök, később kalocsai érsek volt. A gemma jobbra néző, szakálltalan sisakos főt ábrázol.
IX. A Herczeg Rafaelével véget ér az egyházi méltóságok pecsétjeinek sora. A következő pecsét már világi méltóságé, még pedig a Garai László nádoré. Garait épen ezen az 1447-iki második országgyülésen választották nádorrá, s ily oklevelünk megerősitésénél még nem is
használhatta nádori pecsétjét; az oklevélen látható pecsét még macsói bánnak tünteti fel őt. A zöld viaszba nyomott kerek pecsét gyöngysor által összetartott hármas karéj között kerekalju pajzsban a Garai-czimert, a jobbra fordult, hatszor gyürüzött kigyót mutatja. Az egyes karéjokban két-két, összesen hat betü látható SL. DG. BM. (Sigillum Ladislai de Gara Bani Machoviensis).

X. A következő, zöld viaszba nyomott pecsét erősen megkopott, úgy hogy rajza is, körirata is csak igen kevéssé látszik. A pecsét mezejében levő pajzs a Pálóczi-czimer nyomait mutatja.
(Koronából kinövő, jobb kezével szakállába markoló alak.) Ebből, valamint a pecsét sorrendjéből, hogy t. i. mindjárt a nádor pecsétje után következik, a körirat olvashatatlan volta daczára is (melyből csak e szó látszik: Sigillum) bátran következtethetjük, hogy ez Pálóczi László országbiró pecsétje. Bizonyossá tesz ebben a M. Nemzeti Múzeum törzslevéltárának 1450-iki oklevele, melyen rányomva és papirfölzettel takarva Pálóczi Lászlónak ugyanezen pecsétjét találjuk.
A XI. és XII. pecsét helyén csak hártyaszalagra erősitett, üres viaszdarabokat találunk, melyeken sem fészeknek, sem annak, hogy ezekre valaha pecsét lett volna nyomva, semmi nyoma nincs. Kik voltak azok, a kiknek ide kellett volna nyomniok pecsétjüket, azt természetesen nem tudjuk megmondani; a sorrend szerint a két erdélyi vajda pecsétje következnék, azonban, mint látni fogjuk, a Pelsőczi Imre pecsétje hátrább, a XVI. helyen van. Némi valószinüséggel mondhatni, hogy a kettő közül az egyik helyen az Ujlaki Miklós pecsétjének kellene lennie, minthogy az ő pecsétjét egyáltalában nem találjuk az oklevélen.
A XIII. és XIV. pecsétek annyira meg vannak rongálva, hogy egészen felismerhetetlenek. A XIII. számún pajzsnak, sisaknak és valami köriratnak nyomait látni. A XIV. pecsét pajzsában levő nyomok kétfejü sast sejtetnek, s ez esetben az oklevélben szereplő Széchy János vagy Széchy Tamás pecsétjének kellene tartanunk e pecsétet. Mindkét pecsét zöld viaszba van nyomva.
A XV. pecsét gróf Frangepán Zsigmond pecsétje, ki oklevelünkben «Sigismundus Groff Segnić, Weglćet Modrussć comes» néven szerepel. A piros viaszba nyomott, kerek pecsét kerekalju, baloldalt kissé bekanyaritott, vágott pajzsot mutat, melynek felső mezejében 6 águ csillag van, alsó mezeje üres, damaszkolás nyomaival. Körirata nincs, csak egy betü van a pajzs felett: A pecsétmező üresen maradt része damaszkolt.

A Siebmacher-féle czimerkönyv magyar részének tanusága szerint is_{L. a Supplementband-ban. Frangepán György 1511-ben az oroszlános czimert használja. L. Turul. 1887. évf. I. f. 7. 1.}* használták a Frangepánok a XV. század folyamán a szemben ágaskodó oroszlánokat mutató czimer mellett, vagy azzal egyesitve a fent leirt czimert. Frangepán Zsigmondnak ez egyen kivül más pecsétjét nem ismerjük ugyan, de hogy e pecsét csakugyan az övé, azt Frangepán Márton, Veglia, Segnia és Modrus ispánjának 1458-ból való, papirfölzetes pecsétje is bizonyitja, melynek pajzsa a leirt ábrázolással teljesen egyezőt mutat._{A kérdéses oklevél a Bárczay-család levéltárában van, fons II. fasc. 48. 27. sz. Frangepán Duimo 1152-iki pecsétjén egyesitve használja a két czimert; a pecsét két pajzsot mutat, a jobboldali a vágott, a baloldali az oroszlános czimert ábrázolja. Országos levéltár Dl. 34026.}*
XVI. Pelsőczi Bebek Imre erdélyi vajdának zöld viaszba nyomott pecsétje. Kerek pecsétmezőben hólyagos, négyes karéj között jobbra dülő pajzsban kettős kereszt; a pajzs felett sisak; sisakdisz a Pelsőczi-czimer növekvő női törzse, feje mellett a két hallal. A köriratból a baloldalon látszik ennyi: _{Fénynyomatu képét 1. az Országos levéltár pecsétmutatójában VI. tábla 26. sz. (A Dl. 13965. sz. okleveléről.)}*
XVII. Zöld viaszba nyomott pecsét. Tulajdonosa az oklevélben emlitett Pálóczi Simon főlovászmester. A pajzsban a Pálóczi-czimer nyomai, a köriratból pedig a következő betük látszanak:

Ezen pecsét, valamint Pálóczi Lászlónak a X. sz. a. leirt pecsétje fontos adatokat képeznek a ruszkai Dobó-czimerrel egyező_{L. a Pálóczi-czimerre vonatkozólag a Turul 1887. évf. III. f. 139. 1.}* Pálóczi-czimerre vonatkozólag. Kár, hogy sem a Pálóczi László, sem a Pálóczi Simon pecsétje nem elég épek arra, hogy a Pálóczi-czimert ezen korai előfordulás alkalmával pontosan megállapithatnók.
A XVIII. számu pecsét leszakadt, csak a hártyaszalag van meg, melyen a pecsét függött.
XIX. Zöld viaszba nyomott, ovalis pecsét, melynek fele letörött. Azonban a pecsét ábrázolása és körirata mégis lehetővé teszi, hogy tulajdonosát megállapitsuk. A pecsét ugyanis a Pécz-nemzetségből származó Marczaliak czimerét mutatja: jobbra dülő pajzsban jobb haránt pólya; a pajzson sisak; a sisakdisz sasszárny. A pecsét jobboldala letörvén, a köriratból csak ennyi maradt: Emericus de. Mindebből megállapitható, hogy e pecsét Marczali Imre főajtónálló és főasztalnokmester, somogyi és verőczei főispán_{Nagy Iván szerint, VII. k. 291. 1.}* pecsétje.
A következő három pecsét sphragistikailag igen becses, mert mind a három nagyon ritka; kettő épen unicum, sőt az egyik olyan család tagjáé, melynek czimerét eddig egyáltalában nem ismertük.
A XX. számu, piros viaszba nyomott pecsét egyszerü négyelt pajzsot mutat, plasztikusan kiemelkedő 1. és 4. mezővel. A pajzs felett két betü látszik: I. b.

Hazai heraldikánk és sphragistikánk egyáltalában meglehetősen kevés olyan emléket tud felmutatni, melyen az egyszerü heroldalak tisztán, minden egyéb ábrázolás nélkül fordul elő; különben külföldön is csak a XII. század óta szerepelnek a heroldképek. Oklevelünkön már a harmadik, heroldalakot mutató czimerképes pecsétet látjuk: az első volt a Hédervári Lászlóé (a VII. számu pecsét töredékén a paizsbeli ábrázolat nem látszik ugyan, de kétségtelenül a Héderváriak czölöpeit mutatta), a második a Marczali Imréé (jobb haránt pólya), a harmadik a XX. pecsét négyelt paizsa. E négyelt paizs, mint ismeretes,_{L. Csoma tanulmányát a nemzetségi czimerekről, 5. 1. (Akad. értek. a tört. tud. kör. XIX. k. 3. l.) és a Siebmacher-féle czimerkönyv magyar részének Supplementk. 75. 1.}* a Keled nemzetség czimere, mely az ugyanazon törzsből származó (Pauler, A magyar nemzet története, I. k. 455. jegyzet), Castell grófok czimerével azonos, s mely czimer eddig nálunk csak két pecsétről volt ismeretes: Gilétfi nádor és Kórógyi Vilmos pecsétjéről._{U. ott. Kórógyi Vilmos pecsétje 1434-ből az Orsz. levéltár, Dl. 12649.}*
Az oklevelünkön függő pecsét is a Kórógyi-család egyik tagjáé, azé a Kórógyi Jánosé, a ki az oklevélben is szerepel, s a ki «comes a Castellis»-nek is szokta magát irni._{Siebmacher, Suppl. 79. 1.}* Hogy a pecsét csakugyan az övé, azt a paizs feletti két betü is bizonyitja. A két betü jelentése ugyanis J(ohannes) B(anus). Kórógyi János t. i. 1440 óta macsói bán volt, s ilyenül emlittetik még 1452-ben is._{Nagy Iván, VI. k. 369. 1.}*

A következő, sorrendben a XXI. pecsét fontosságát az a körülmény adja meg, hogy ennek alapján sikerül a XV. század vége felé kihalt Neczpáli-család czimerét megállapitanunk. A zöld viaszba nyomott, kerek pecsét mezeje hólyagos, négyes karéj között jobbra dülő pajzsban kettős keresztet mutat. A paizs felett csőrsisak. A sisakdisz nagyon elmosódott ugyan, de azért még megállapitható, hogy két, kinövőleg ábrázolt, szembe forduló madáralakot mutat. Jobbról-balról sisaktakaró nyomai. A köriratból ennyi látszik:

E pecsét azt bizonyitja, hogy a Neczpáliak a velük egy törzsből származó iktári Bethlenek_{L. Nagy Iván tudósitását a neczpáli levéltárról, Századok, 1875. évf. és Karácsonyi czikkét a Turul, 1897. évf. 49. s k. 1.}* czimerével azonos czimert használtak: a két szembenéző, nyakukon közös nyillal átlőtt madáralakot. A paizsban látható kettős kereszt, mint annyi más család czimerébe,_{L.. Csoma jeles értekezését az Aba-nemzetség czimeréről, Turul, 1893. évf. 49. 1}* a Neczpáliak czimerébe is kétségtelenül úgy került, hogy a család valamelyik őse országos méltóságának jelvényeként vette azt át az ország czimeréből s az utódok a későbbi századokban is megtartották. Igy jutott a kettős kereszt Pelsőczi Bebek Imrének oklevelünkön függő pecsétjének czimerképébe is.
A XXII. pecsét piros viaszba van nyomva. A kerek pecsétmező jobbra dülő, csucsos, vágott pajzsot mutat, melynek felső mezejében jobbra lépő madáralak, alsó mezejében pólyák nyomai látszanak; a pajzs felett leveles koronás csőrsisak; sisakdisz a kinövő paizsalak; jobbról-balról sisaktakaró. A köriratból ennyi látszik:

A pecsét kidolgozása igen durva. Tulajdonosa Korbaviai Gergely gróf, ki az oklevél kiállitóinak sorában is szerepel, s ki 1445-ben igy czimezi magát: Comes Corbavić capitaneusque castri Libpcze._{Nagy Imre a Hazai oklevéltár 409. 1. ismerteti Gergely grófnak az oklevelünkön függővel azonos pecsétjét. A pajzsban látható madáralakot hattyunak mondja, s a pecsét köriratában ezt olvassa: S. Gregorii co. Corbaw.}*

A Korbaviai Gergely pecsétje egyszersmind az utolsó is az oklevelünkön függő pecsétek sorában, mert a hátralévő három pecsét közül a XXIV. leszakadt, a XXIII. és XXV. pedig, hasonlóan a XI. és XII. számuakhoz, nincs kinyomva.
És ezzel a Hédervári Imre felmentő leveléről szóló ismertetésünk is véget ér. Szólhattunk volna még pár szót a felmentő levelekről általában, s oklevelünknek analogonjairól, de félő, hogy ez már kissé távol esett volna tárgyunktól.
Dr. SZENTPÉTERY IMRE.

A VÁRADI ÉS MICSKEI BARANYI CSALÁD.

Genealogiai irodalmunk még eddig igen keveset foglalkozott a Váradi Baranyi, illetőleg a Váradi és Micskei Baranyi családdal. Nagy Iván alapvető nagy munkájában szerfelett hiányos és hézagos adatokat közöl róla, mert eltekintve attól, hogy az idősebbik ágnak a XIX. évszázban élt leszármazóiról semmit sem tud, az ifjabbik – a micskei-ágnak is csak a katholikus vonalát vezeti le. A micskei ág megalapitójának törvényes származása első szülött fiát, valamint ennek a református vallásban megmaradt ivadékait hallgatagon mellőzi.
A Baranyiak harmadfélszáz éves multja, emelkedésük és virágzásuk Debreczennek XVII. és XVIII. századbeli rendkivül viszontagságos történetével a legszorosabban összefügg. A család tagjai száz évnél tovább viseltek előkelő, olykor vezérlő szerepet a debreczeni «keresztyén respublica» köz- és társadalmi életében. Négy nemzedékből két jeles főbiró, több főjegyző, tanácsbéli, 1ürmender, országgyülésekre, tárnokszéki s más országos konkurzusokra járó követ irta be nevét Debreczen történetének lapjaira. Nehányé pedig ott ragyog a ref. egyház és kollégium legbuzgóbb támaszainak, áldozatkész jóltévőinek aranykönyvében.

Idősbik ág: a váradi Baranyiak.

A XVII. század első felében egy időben élnek Baranyi Mihály és Baranyi László; amaz Váradon, 1620–1660 között; emez, úgy látszik Abauj vármegyében, a hol is 1642-ben kapott czimeres nemeslevelét a következő évben kihirdeti._{Dr. Borovszky Samu: Bihar vármegye és Nagyvárad leirása.}* Az 1642-iki és a későbbi, 1691-diki Baranyi czimerek közt lévő nagy hasonlatosság megengedi azt a következtetést, hogy az imént emlitett Mihály a nemességszerző Lászlónak_{A Psenyeczki Nagy család nemeslevelének Abauj vármegyében, 1643-ban történt kihirdetésénél jelen volt Baranyi László táblabiró is. (P. Nagy család armálisa Debreczenben P. Nagy Árpádnál.)}* testvére volt.
(I) Mihály után két fiu maradt, (II.) Mihály_{Született 1644 szept. 20. (V. Baranyi László «Heverés párnája» cz. verses család-históriája.)}* és (I.) György.
I. Mihály félig gyermek korában Rákóczi György, Barcsai Ákos fejedelmek, Wesselényi Ferencz nádor és Forgách Ádám felsőmagyarországi főkapitány udvarában hajszolta a szerencsét._{U. ott.}* Várad vára eleste után; (1660) a vár és város lakosságának egy részével s György öcscsével együtt ő is Debreczenbe menekült, a hol új otthont talált s csakhamar boldog családi fészket rakott. Nemes Vigkedvü Mihály, akkor senátor, később Debreczenért martir-halált szenvedett főbiró és Turi Nagy Kata_{Turi Nagy András, Turi Nagy Katának vagy apja, vagy testvére, 1665-ben a debreczeni 80 tagu nagytanács tagja. (Városi jkv. 1665. VI. k. 8. 1.)}* 14 éves leányát, Annát vette feleségül. A polgárság előtt gyorsan emelkedett ifju Baranyi Mihály tekintélye. Harminczkét éves még csak, s már bejut a nagy tanácsba; három év mulva a peres- és törvénykezési ügyeket tárgyaló kis tanács – sedesminor – tagja, vagyis esküdt-biró. Se szeri, se száma fáradságos, gyakran életveszélylyel járó kiküldetéseinek Váradra, Budára, különböző véghelyekre, Apafi és Thököly fejedelmekhez, vezérekhez, pasákhoz, magyar, török, kurucz és labancz táborokba. Hatalmas urak bizony ő kegyelmét is akárhányszor áristomba vettették, ha nem voltak megelégedve a debreczeni tanács gazdálkodásával. Igy cselekedett Apafi főgeneralisa, Teleki Mihály, a ki Kálló vára ostroma idején, 1681-ben Baranyi Mihály és Ladányi János tanácsbéli atyánkfiait igaz ok nélkül roszemberezte, szakáluk elmetszésével fenyegette, áristomba tétette, ágyuhoz kötötte, úgy hurczoltatta és becstelenitette őket._{1680–1685. évi Diarium. Városi levéltár.}*
Baranyit, bár nem volt benszülött,_{Szücs István, Debreczen történelmének irója szerint a benszülöttség egyik föltétele volt a debreczeni főbiróságnak.}* érdemeinél és rátermettségénél fogva 1689-ben főbiróvá választották. 1692-ben ismét megujult iránta ez a bizalom. E tisztével egy időben Bihar vármegye II. alispánságát is viselte. I. Mihály főbirósága, általában az ő közszereplése Debreczen legzivatarosabb, legsulyosabb szenvedésekkel teljes éveire esik. Baranyi utolsó főbirája Debreczen amaz igen nevezetes korszakának, mely a megtisztitott vallás elfogadásával kezdődik, a melyet az Erdélyhez való közjogi tartozás s a nehéz igáju török uralom tölt be s a melyen tul immár szabad királyi város rangjával ismét az anyaországhoz csatlakozik Debreczen.
Baranyi már e nagy fordulatot megelőzőleg Váradi előnévvel uj czimeres nemes levelet, a csatári kuriára, bizonyos varkóczi és vajdai szőlőkre pedig királyi adományt nyer I. Lipóttól. (1691 jan. 9.) Az uj czimer leirása a következő Hasitott paizson jobbról vörösben arany liliom, alatta négylevelü arany rózsa; balról kékben, zöldtalajon jobbjában buzogányt tartó kétfarku arany oroszlán; sisakdisz a pajzsbeli oroszlán koronából kinőve, takaró: kék-arany, vörös-ezüst._{Dr. Borovszky S. Bihar vármegye és Nagyvárad leirása. U. ott közölve Baranyi László 1642. évi czimere is: Kékben zöld talajon jobbjában buzogányt, baljában liliomot tartó kétfarku oroszlán, előtte a földből kinövő rózsa látható. Sisakdisz a paizsbeli oroszlán. Az 1691-diki Baranyi czimer rajzát közli a magyar Siebmacher és Borovszky idézett munkája.}*
I. Mihály a már emlitett fejedelmi adomány nélkül is egyike volt Debreczen legvagyonosabb polgárainak.
De kiemelkedett úgy is, mint az iró, tudós prédikatorok és tanárok lelkes pártfogója. Köleséri Sámuel 1682-ben nyomatott Józsue szent eltökélése czimü könyve előszavában Baranyi Mihályt és Györgyöt is emliti könyve kiadásának patrónusai között._{Városi jkv. 1692. Sirfeliratát emlékezetben hagyta dédunokája V. Baranyi László a «Heverés párnájában». Az erősen megrongált kőkoporsón is (a debreczeni Kossuth-utczai temetőben) olvasható még a sirfelirat egy része.}* Felvinczi Sándor 1679-ben a Pestisről való nyolcz predikáczióját Dobozi Benedeknek, Baranyi Mihály eskütt birónik; – «Kedves Komjának», – Vigkedvü Pálnak és Szaniszlai János iró deáknak «ezen munkácskájában kegyes pátronusinak» ajánlja._{Szücs István Debreczen város tört. II. k. 628. 1.}*
Baranyi Mihály 1690-ben Vigkedvü Anna halála által özvegyen maradt. Második felesége Fekete Erzsébet.
Ám Baranyi Mihály nem sokkal élte tul Vigkedvü Annát. 1692 augusztus 13-ikán «városunknak nagy kárával, harmadik főbiróságában ez világbul szép csendesen kimulik,»_{Géresi Kálmán magánkönyvtárában lévő példány.}* 48 éves korában.
Első házasságából három gyermeke maradt I. Mária (sz. 1667 okt. 17.) Nőül ment (1682 szept. 16.) Czeglédi Pál debreczeni tanácsbeli polgárhoz._{Czeglédi Pál és Baranyi Mária fia Pál vaskereskedő, kinek Illyés Sárával 1729-ben kötött házasságából születtek: Mária (1732 jan. 4.) László (1734 Jun. 28.) Sándor, István (1744 decz. 13.) és József (1751 márczius 13.) Debr. ref. anyakönyvek.}* Meghalt 1710 szept. 17. III. Mihály (sz. 1673 márczius 6.) és I. Pál sz. 1682 ápr. 11.) E két fiu vitte tovább a család idősbik vonalát.
III. Mihály. Jeles apja nyomdokait követve, férfi korának erejét, munkásságát ő is Debreczen hűséges szolgálatára forditotta. Harminczhárom éves korában már senator volt s 1707-től, 1735-ig, haláláig, csaknem minden városi hivatalból kijutott néki. Később fürmenderré– tribunus plebis – lett. Tiz évig pedig főbirája, első tisztviselője Magyarország akkor legnépesebb városának. A tanács és communitás számos esetben küldi ki nagy fontosságu megbizatásokkal. Most Eugén herczegnek udvarol tisztességes ajándékokkal Péterváradnál (1716); majd Bécsben a generalis commissariatust puhitja (1717.), avagy az udvarnál a Komáromi Csipkés-féle bibliaforditás kinyomatásának megengedéséért fáradozik (1720.)._{E bécsi ut naplóját, melyet Baranyi Mihály vezetett, Besenyei Szél Farkas kir. táblai tanácselnök úr őrzi Debreczenben.}* Máskor a porták nádori összeirásánál keresztül viszi, hogy a Debreczenre kivetett porták számát 45-rőt 38-ra szállitják le (1719.) Ismét ő képviseli, már mint népszónok, Maróthi György szenatorral együtt Debreczent a pragmatica-sanctiot elfogadó pozsonyi országgyülésen.
1724 január 1-jén kir. biztos közbejötte nélkül egyhangulag főbiróvá választják. Tiz évig hordozta e diszes, de nehéz tisztség terheit. Főbirósága alatt (1725) fejezték be a debreczeniek az önkéntes adakozásból épült uj templomot (ma kis templomnak nevezik). S mikor 1727 márczius 27-ikén az uj templom a város fele részével együtt elhamvad, – még abban az évben ujra felépiti azt az áldozatkész hitbuzgóság. A templom tornya vitorlájába vésett M. B. betük ma is hirdetik a főbiró emlékét.
1731-ben br. Sztáray Imre kir. biztos erőszakoskodása következtében kiesett a főbiróságból s ujra szenátorrá lett a főbiróvá választott Maróthi György helyén. Ekkor a kir. biztos az ifju Baranyi Istvánt akarta kidobni a senatusból, azzal érvelvén, hogy apa és fiu együtt nem viselhetik a senatorságot. Igy próbált helyet csinálni a kath. vallásu Répási Mihály harminczadosnak vagy Petki Mihálynak. A tanács és electa communitas orvoslásért Szőke Mihály fürmendert és Szeremley Sámuelt a szepesi kamarához, Kassára, Baranyi Mihályt és Domokos Mártont pedig egyenesen Bécsbe küldötte. Mig a követek odajártak, a haragos commissarius a két Baranyit, továbbá Miskolczi Ferencz, Harangi Demeter, Domokos Márton, Király István tanácsnokokat és Szeremley Sámuel jegyzőt hivataluktól felfüggesztette.
A szepesi kamara Baranyi Mihályt, Miskolczit, Harangit, Királyt visszahelyezte, de a harminczadosnak tanácsnokká kineveztetését megerősítette. Még szerencsésebben végezte dolgát a Bécsbe utazott küldöttség. Mert Baranyi István és Domokos M. elmozditását és Répási kinevezését is megsemmisitették, uj eljárást rendelvén._{1731. évi restauratio jegyzőkönyve.}*
A következő három évben ismét Baranyi Mihályt ültették a főbirói székbe. De már ekkor betegeskedni kezdett. Hanyatló erővel járta meg 1732-ben is a császár-várost. 1734 második felében már sulyos beteg. Végrendeletet is tesz. Felgyógyulásához minden remény elvész. Helyét tehát az 1735-diki tisztujitáskor a nagyeszü ifju Domokos Mártonnal töltik be. Baranyi öt nap mulva, január 5-ikén, a szomszédos H.-Bagoson_{V. Baranyi László szerint.}* elhunyt; tetemét édes atyja és felesége mellé Debreczenben tették örök nyugalomra. A temetés a halál után jó későn, január 31-ikén történt._{Debreczeni ref. egyház halotti anyakönyve. 1725.}*
III. Mihály is kétszer nősült: Első felesége, kivel 1693 márczius 4-ikén kelt egybe, Dobozy Erzsébet, Dobozy II. István főbiró és Komáromi Csipkés Katalinnak leánya unokája a biblia forditó predikátor Komáromi Cs. Györgynek, kitől a kóji Komáromi nemzetség származik. D. Erzsébet 24 éves korában meghalt (1701 febr. 6.)_{V. Baranyi L. adata a Heverés párnájában. D. Erzsébet siremléke, töredezett kőkoporsó, még meg van az ú. n. Dobozi-temetőben.}* Második felesége 1704 május 27. óta Szilvási Zsuzsánna. Gyermekei V. Baranyi László feljegyzései szerint, első házasságából I. István (1698 márczius 20; második házasságából I. Sámuel (1705 jul. 19 ), I. Zsuzsánna (1709 decz. 21.) II. Mária (1714 febr. 11.), I. Klára (1716 febr. 7.) és I. József (1720 szept. 14.) Volt Zsigmond nevü fia is, ki 1722szeptember 20-ikán született, de csecsemőkorában meghalt. Sőt az egyik piacz utczai Baranyi-ház (a mai posta-épület) átvallásánál, 1740-ben az átvalló Baranyi testvérek között István, Sámuel és József mellett még egy negyedik fiu: Mihály is emlittetik._{Protocolon Fassionum 1726–1745., 437–441. 1. Városi levéltár. Ennek a Mihálynak születési, halálozási éve, egyéb körülményei ismeretlenek. Bakóczi János h.-böszörményi pap által a debreczeni kollegium XVI–XVIII. századbeli diákjairól összeállitott névsorban (a kollégium levéltárában) előfordul: «Baranyai Mihály», ki 1710 február 4-ikén subscribált a kollegium törvényeinek. S e név után meg van jegyezve: «Az ifjabb, biharmegyei esküdt, de két év mulva meghalt». Régebben a Baranyi-akat felváltva irták Barany-nak és Baranyai-nak is. Dobozi Istvánné, Fekete Judith megnyugtató levelét 1675-ben Baranyi (II.) Mihály is imigy előttemezte: «Coram me Michaële Baranyai de Varad». (1769-diki hiteles másolat Széll Farkas birtokában.)}*
III. Mihály gyermekeiről a következőket jegyezhetjük fel:
I. István. Igen fiatalon közpályára lépett. Már 1720-ban vice-notariusnak alkalmazta szülővárosa. Huszonnyolcz éves korában Dányádi János helyére senatorrá választották. 1734 márczius 13-ikán lemondott a senatorságról s a franczia háboru hirére toborzott Károlyi huszárregimentbe lépett kapitányi ranggal. A Péró-féle lázadás kitörésekor, már mint kapitány, ő is részt vett azon az értekezleten, a mely Baranyi Miklós septemvir elnöklése mellett Debreczen védelmezéséről volt hivatva gondoskodni.
Baranyi Istvánról fia László hagyta emlékezetben, hogy Mannheimnál a francziákkal, Banjalukánál a törökökkel hősiesen verekedett. A banjalukai csatában süvegét furta keresztül egy golyó. Vitézi élete rövid volt, mert Szarvason, a hol csapata állomásozott, 1739 január 24. meghalt.
Felesége Kutas Zsófia, kinek szülei nagygyőri Kutas István főkurátor és kecskeméti Kalocsa Erzsébet._{Másik leányuk, Erzsébet, Kenessey Péter felesége volt. E házasságból született Kenessey Kata, Kopólcsi Domokos Lajos debreczeni főbiró házastársa. (Baranyi L. Heverés párnája). A sógorságot a Domokos családdal a Baranyiak katholikussá lett ága is tartotta, a mint Baranyi Gábor alispánnak Domokos Mártonhoz (a Lajos apja) «Kedves sógorához» irott leveleiből kitetszik.}* E frigyből nyolcz gyermek született, – hét fiu s egy leány; – de csak László és Zsófia értek felnőtt kort. Ezekkel később fogunk ujra találkozni. Kutas Zsófia Baranyi István halála után 1741-ben ismét férjhez ment Kégli Leopold kapitányhoz.
I. Sámuel III. Mihály főbirónak Szilvási Zsuzsánnával kötött házasságából született legidősebb fia.
Közpályáját az aljegyzőséggel kezdette 1733-ban. 1737-től 1759-ig megszakitás nélkül senator s e mellett akkori szokás szerint más-más hivatalokat is viselt.
Kedvező anyagi viszonyai később megromlottak, adósságokba keveredett, a melyekből sehogy sem birt kibontakozni. Hitelezői 1756-ban csapó-utczai derék kőházát is lefoglalták._{Debreczeni főiskola kézirat gyüjteménye R. 719. I. k. 216. 1.}* 1759 végén kénytelen volt a tanácsosságról lemondani.
Most Szegeden kapott a sóhivatalnál ellenőri állást, hihetőleg pozsonyi pártfogói közbenjárására. Nem sokáig élhetett; mert már 1766 tavaszától fogva 1778-ig a debreczeni ev. ref. egyház a feleségét Kutas Juliannát, mint sanyaru állapotban lévő özvegyet, árváival együtt állandóan pénzsegélyben részesiti.
Debreczenben kilencz gyermeke született; de csak Mária (sz. 1737), Zsuzsánna (sz. 1749) és II. Sámuel (sz. 1751) nőttek fel. Mária 1768 október 12. Jablonczai Pethes János szoboszlai aljegyző felesége lett. E házasságból születtek Klára, Fogthüi Jánosné, Mária, Lajos és János._{Baranyi L. Heverés párnája.}* II. Sámuel 1770 körül édes anyjával Debreczenben élt._{Conscriptiones animarum. Városi levéltár.}*
I. Zsuzsánna. III. Mihály főbiró leánya Szunyoghi János ujfehértói közbirtokos, szabolcsmegyei szolgabirólhoz ment nőül 1728 szeptember 29-ikén. Gyermekeik Baranyi L. szerint Ágnes Kubinyi Györgyné, Károly, Magdolna, József, László, Zsuzsánna.
II. Mária. III. Mihály főbiró leánya. 1732 márczius 5-től fogva Komáromi József felesége. Ez a Komáromi a kuruczvilágbeli főbiró és bihar vármegyei alispán K. Györgynek a fia. 1735-ben mint a Splényi ezred kapitánya, 1742-ben mint strázsamester, 1746-ban mint vice-colonellus emlittetik a debreczeni adókönyvekben. A katonaságnál ezredességig vitte. Gyermekeik: Klára (sz. 1733) Gyürky Pálné,_{Komáromi József 1750 szeptember 15-ikén kelt levelében a debreczeni főbirót és tanácsot Klára leányának Gyürky Pállal tartandó lakodalmára Csathára hivja meg. K. 9. levele a közlevéltárban.}* György (1734), Katalin, Jármy Antalné, Károly (1738), Mária (1740) Szunyogh Jánosné, Juliánna (1745), Borbála (1748), a kit 1780 április 4-ikén nemes Báti János nagy-bányai orvos vett feleségül.
I. Klára. III. Mihálynak legkisebb leánya 1739 junius 8-ikán nőül ment Buzinkay György hirneves orvosdoktorhoz, kit a debreczeni tanács 1737 márcziusban hivott meg tiszti orvosnak._{A szerződő-levél szerint évi fizetése 240 Rh frt., 12 cseber bor, 12 szekér tüzi fa, 8 köböl buza és ezenkivül lakás. Közlevéltár.}* Öt gyermekük közül három nőtt fel, u. m. Klára (sz. 1747), a kit 1763-ban a már akkor 63 éves özvegy Dobozy Mihály, a tiszántuli ref. egyházkerület főkuratora vett feleségül;_{Dobozi Mihály, D. István és Komáromi Kata fia. Első neje báji Patay Klára, ki gyermektelenül halt meg. Buzinkay Klára szülte Dobozi Klárát, Mihályi Sándorné, Krisztinát Fráter Istvánnét, Mihályt és Lajost.}* továbbá György (1748) és Éva (1753).
I. József. III. Mihály fia. A mellett, hogy szorgalmasan gazdálkodott, tevékeny részt vett ő is, mint minden eddig ismertetett Baranyi, Debreczen város közéletében. Válságos, nehéz időkben volt népszónok (1763–1773 között) és senator (1774-től 1786-ig). Elébb, 1749–1763 között eskütt, a választott hites közönség tagja s felváltva különféle tisztségek hordozója volt. A helv. hitv. consistoriumnak is tagja lévén, sokat fáradozott egyháza dolgaiban.
Háromszor nősült. Első felesége Vecsey János predikátor leánya Zsuzsánna (Esküvő 1749 júl. 9.) Ennek kora halála után Konyári Kenéz István kereskedő leányát; Máriát vette nőül, 1753 április 14-ikén. Konyári Mária_{A Konyári Kenéz nemesszármazásu, tekintélyes család. Szemerei Szemere István, Esterházy regementbeli kapitány is Konyári Kenéz leányt vesz feleségül, K. Annát, Pósalaki János özvegyét 1756 május 24. K. Anna Baranyi Józsefnének vagy testvére, vagy igen közelről való anyafia. Szemere István és Konyári Anna leánya Klára pedig 1780 január 24. Szatmári Király József boldvai földbirtokos neje lett. (Debreczeni ref. esketési anyakönyvek.)}* két fiuval ajándékozta meg (V) Mihálylyal (sz. 1754 április 14) és (II) Józseffel (sz. 1756 okt. 17.) Harmadszor (1763 ápr. 14.) Diószegi Zsuzsánnát, elébb Andrási Péternét_{Diószegi Zsuzsánna, Diószegi Sámuel főbiró leánya. Andrási Péter pedig biharmegyei szolgabiró volt.}* vette feleségül, ki (III.) Klárát szülte (1764 aug. 5.).
Baranyi I. József 1786-ban halt meg. Fiairól keveset tudunk. V. Mihály-ról egy összeirás sejtetni engedi, hogy nős volt. Az ifjabb II. József 1786 november 22-ikén egybekelt Zelemér pusztán lakó nemes Kémeri Mikó János leányával, Máriával. Az anyakönyvekben és az örökbevallási jegyzőkönyvekben későbbi években emlitett Baranyi Józsefet, kinek felesége Jakab Sára, elébb Pap Mihályné, – Baranyi Károly, Baranyi Mária Kenyeres Józsefné és Baranyi József testvéreket nem sikerült összekapcsolnunk a váradi Baranyiak családfájával.
Baranyi III. Klára 1785 október 5. Böszörményi Pál székelyhidi lakoshoz ment feleségül. Valószinünek tartom, hogy ez azonos azzal a Vonza Böszörményi Pállal, a ki elébb Bihar vármegye alügyésze, táblabirája, majd Debreczen város tanácsnoka, főjegyzője, 1822–1825 között pedig főbirója volt, s a ki 1795 május 3-ikán a hevesmegyei Várkonyban Péli István Susánna nevü leányát vette feleségül.
I. László I. Istvánnak Kutas Zsófiától származott gyermeke a család egyik legérdekesebb változatos életü tagja. Életrajzát ő maga megirta Heverés párnája cz. verses munkájában._{Nyomatott Diószegen, 1789.}* Korán árvaságra jutott, de az édes anyja igen gondosan nevelte, tanitatta, hogy «jövendőben Isten házának és hazájának, ha az Úr Istennek fog tetszeni, lehessen hasznos eszköze, mint édes elei»._{Kutas Zsófia levele a debreczeni tanácshoz. 1750. Városi levéltár.}* Debreczenben, S.-Patakon, majd ismét Debreczenben tanult. 1747-ben pedig Csatári János földijével együtt a hallei egyetemre ment. Két évig hallgatott filozófiát, jogot, teologiát, matematikát és anatomiát. Mikor harmadfél év mulva hazájába visszatért, egy ideig Darvas József nógrádi főjegyző mellett patvaristáskodott. 1758-ban szülővárosa eskütté választotta, 1760-ban pedig Bihar vármegye ajánlatára a magyar nemes testőrségbe lépett. De Domokos Márton főbiró, rokona biztatása folytán már 1763-ban megválik a bécsi fényes élettől. Alhadnagyi ranggal, meg a királynőtől kitüntetésül kapott «két nagy arany numismával» ismét hazajött, hogy a számára üresen tartott senatori hivatalt elfoglalja. Különösen katonai és adóügyeket végzett. Az iró és költő gárdisták erős hatása látszik rajta. Csakhogy talentuma kisebb jóakaratánál. A gyarló verselésü Heverés párnája alig bir irodalmi értékkel. Maga emliti, hogy valami német Comoediát is átültetett édes hazai nyelvünkre. Hallei tanuló korában pedig magyarra forditott s saját költségén adott ki Geographia czimmel egy földrajzi könyvecskét.
Vagyonos agglegény volt. 1792 fehruár 23-ikán kelt végrendeletével_{Városi levéltárban.}* a fejérmegyei Kápolnás-Nyék, Pettend, Bogmér, Gárdony nevü pusztákon fekvő részjószágait, valamint a vajdai szőlőket, Álmosdon lakó Csanádi György fiaira, Györgyre és Imrére hagyta, a kik testvérek, Torkos Imrénének unokái valának. A 13–14 ezer rh. forint értékü s pénzzé teendő debreczeni javakból kisebb-nagyobb összegeket kaptak első sorban is a debreczeni, pataki és az ujra feléledett pápai, szatmári iskolák, több fejér- és biharvármegyei ref. eklézsiák s a debreczeni szegények; – második sorban anyai és apai részről való néhány rokona. Meghalt 1796 november közepén.
I. Zsófia I. Lászlónak huga 1754 deczember 9-ikén a r.-kath. vallásu Torkos Imre, gyalog kapitányhoz ment nőül. Négy fiu- és négy lánygyermekük közül csak az 1758 május 14. született Zsófia nőtt fel, a kit is Csanády György vett feleségül.
Baranyi II. Mihály főbiró és bihar-vármegyei alispánnak Vigkedvü Annától származott kisebbik fia. I. Pál 1682-ben született._{Szilágyi Márton, Honor posthumusában, unokabátyjával, B. Miklóssal, együtt emliti a debreczeni kollegium 1700. évi diákjai között.}* Felesége Szécsi Mária volt. Férfikora delén, 1714-ben meghalt. Özvegye később (1717 augusztus 25.) Varga Pál nevü csemete-utczai vagyonos polgárhoz ismét nőül ment.
Három fiu- és ugyanannyi leánygyermeke közül felnőttek:
I. Erzsébet, szül. 1703 előtt. Férje Miskolczi István M.-Telegden. Fiuk ifjabb M. István 17 június 18-ikán feleségül vette Szilágyi Márton debreczeni tanár leányát, Máriát.
I. Sára, szül. 1710 márczius 27. Szeremley József debreczeni nótarius felesége (1740 június 29). Öt gyermekük volt; – de csak Krisztina ért felnőtt kort, a kinek férje Fráter Pál debreczeni senator. Baranyi Sára 1774 végén még élt._{Protocolon fassionale. 1774.}*
II. Pál. A mely esztendőben született, ugyanabban meghalt az édes apja (1714.) Első felesége (1744 aug. 19. óta) Erdődi Mária, E. András tekintélyes polgár és Diószegi Mária_{Diószegi Mária szülei Diószegi Sámuel debreczeni főbiró és Balyk Anna; testvérei D. Pál (neje Fáy Zsuzsánna) II. Sámuel (neje Lónyai Kata, később Siskovics Antalné.) János, magtalan, Anna (Oláh Istvánné) és N. (Tolnai N.-né), kinek fia Tolnai Sámuel. Diószegi Pál (gicei) és Fáy Zsuzsánnától származtak, a kikről már Nagy Iván is emlékezik, II. Pál, István (n. Fáy Zsuzsánna) Juliánna (Darvay F.-né) III. Sámuel (1. Csomaközy Zs. 2. Gencsy Julia). Zzuzsánna 1. Csomaközy G.-né, 2. Bodoray M.-né.) II. Sámuel gyermekei: Zsuzsánna (Bogáthy Pálné) Klára (1. Andrási Péterné, 2. Baranyi Józsefné) és Mária (Csanádi Sámuelné Szoboszlón). (Diószegi I. Sámuel főbiró végrendelete. Anyakönyvek s egyéb források után.)}* leánya. Másodszor (1749 febr. 12.) Bányai István tőzsér leányával, Sárával lépett házasságra. Első neje szülte:
III. Pált (1745 június 21.), ki Váradra költözött. Ott úgylátszik megnősült; gyermekei voltak, kikre Baranyi I. László végrendeletében némi készpénzt hagyott. Második felesége szülte:
III. Györgyöt. (1750 június 22.) Első, a ki iparos pályára lépett a Baranyiak közül._{A XVII. évszázadban Kerepes Mihály és Balyk András főbirák és asztalos mesterek voltak. Szücs J. Debreczen v. történelme.}* 1822-ben Bihar vármegyétől bizonyitó levelet kapott kétségtelen nemességéről._{Baranyi V. György családi iratai között. A bizonyitó levél Bihar vármegyének 1758 január 9-diki közgyülése jegyzőkönyvére; 1691 január 9-ikén Bécsben Baranyi M. részére kiadott nemes levélre s a Debreczenbe szakadt B. Sámuel, József, László, Pál valóságos nemességére hivatkozik.}* Meghalt 1834 áprilisban. Felesége Szántai György vagyonos polgár leánya, Sz. Anna, ki számos gyermekkel ajándékozta meg. Ezekről később fogunk szólani.
Testvérei, kik ugyancsak Bányai Sára gyermekei:
II. Klára (sz. 1754 április 14.). Nemes Balikó Gábor asztalosmester felesége (1777 április 9.) Meghalt 1810 áprilisban.
II. Gábor (sz. 1759 május 20.). Vaskereskedő, miként az apja. 1785 június 15. nőül vette ns. Kis Orbán Máriát, Orbán János kereskedő leányát. Két gyermekükről tudunk. Egyik Gábor, e néven III-dik, a ki 1786 október 30-ikán született. Sokáig katonáskodott. 1811-ben a Haller-féle regementben, 1820-ban Sándor császár gyalog ezredében szolgált, mint káplár. Hihetőleg azonos vele az a B. Gábor, hajduk káplárja, ki 1831-ben Bihar vármegyénél nemességét igazolta._{Borovszki S. Bihar vármegye és N.-Várad leirása.}* Másik gyermekök V. Mária (szül. 1789 január 9.) kit Becsei Gedeon debreczeni polgár vett feleségül (1805 január 30.) Magtalanul halt meg.
I. Sándorról (sz. 1762 márczius 21.) és III. Istvánról (sz. 1770 június 20.) mindketten II. Pál és Bányai Sára fiai nincsenek adataink.
Hogy a Debreczenben ma élő Baranyiakhoz érhessünk, vissza kell mennünk III. György és Szántai Anna házasságáig, a melyből a következő gyermekek születtek:
II. Juliánna (sz. 1781. január 10.), férje Kardos István asztalos mester (1800 május 7.).
V. Zsuzsánna (sz. 1784 augusztus 29.); férje Kálmán János, 1833-ban már nem élt.
II. László (szül. 1788 márczius 26.). Felsőbb iskolákat végzett. Bihar vármegye táblabirája. Felesége Zenovich Julia, egy eperjesi kollegiumi tanár leánya, a kivel együtt néhány évig jó hirnevü leánynevelő intézetet tartott fenn Debreczenben. 1849-ben a debreczeni nemzetőrség egyik századának kapitánya volt. Meghalt 1867-ben. Egyetlen leánya Eugenia (szül. 1826-ban), 1886-ban halt meg.
IV. György, III. György és Szántai Anna fia, (szül. 1792 aug. 17.) Apja halála után eskütt, 1848-ban városi képviselő. Meghalt 1849. Első felesége Jóna Mihály eskütt leánya, Katalin, kivel 1820 május 3. kelt össze. Második Lévai Sára, elébb Lukács Istvánné, majd Kovács Györgyné. Első házasságából születtek a csecsemőkorban meghalt Márián és Györgyön kivül VI. Mihály (1821 márczius 9.) és VI. Zsuzsánna (1822 deczember 9.) Emennek Nagy Bálint timár mester volt a férje. Meghalt 1891 julius 12. VI. Mihály Püspöki Máriát vette nőül. Egyetlen fiuk V. György (sz. 1848 márczius 24.), jómódu polgár, a ki szüleiről reá hagyott 16 nyilasos tanyaföldjén_{Egy nyilas tanyaföld 9000 öl.}* gazdálkodik. Felesége Erdélyi Julianna. Gyermekei: III. Julianna (sz. 1874.) Zádori Kálmán gálospetri-i földbirtokosé, VII. Mária (sz. 1877.) és VI. György, (sz. 1880.) gazdasági tanintézeti hallgató.
IV. Pál, III. György legkisebbik fia (sz. 1799.) Felesége Kos Juliánna volt. Mint váncsodi közbirtokos 1839. osztálypert inditott Debreczenben lakó testvérei ellen, de azt elvesztette. Három gyermeke volt: Károly, Rozália(sz. Debreczenben 1822.) és Eszter.
VI. Mária, az előbbieknek huga, (sz. 1799.) Nagy István várbeli ref. pap vette nőül.
Idősb. ág.

172A váradi és micskei Baranyi család leszármazása.

Idősb. ág.

Baranyi I. Mihály, Nagyváradon 1625–1660.; II. Mihály, sz. 1644 szeptember 20. Váradon, † 1692 augusztus 13. Debreczenben debreczeni főbiró, biharmegyei alispán (1. neje Vigkedvü Anna, 2. neje Fekete Erzsébet); I. György, sz. ? Váradon, † 1690 körül kereskedő Debreczenben (Fekete Mária később turi Borbély Andrásné), l. II. táblát; 1.-től: I. Mária, sz. 1667. szept. † 1710 szept. 17. (Czeglédi Pálné Debreczenben); III. Mihály, sz. 1673 márcz. 6. † 1735 január 5. (1. Dobozi Erzsébet 1693, 2. Szilvási Zsuzsánna 1704); I. Pál, sz. 1682 április 11. † 1714 (Szécsi Mária később Varga Pálné); 1-től: I. István, sz. 1698. † 1739 (nagygyőri Kutas Zsófia) senator és kapitány; 2-tól: I. Sámuel, sz. 1705. † körül (Kutas Julianna) senator; I. Zsuzsánna, sz. 1709, † ? (Szunyoghi Jánosné Ujfehértón); II. Mária, sz. 1714. † ? (Komáromi József ezredesné); I. Klára, sz. 1716. † ? (dr. Buzinkai Györgyné); IV. Mihály, sz.1718, † 1740 után; I. József, sz. 1720, † 1757 (1. Vecsei Zsuzsánna, 2. Konyári Kenéz M., 3. Diószegi Zsuzsánna); Zsigmond, sz. 1722.; István, sz. 1724; Sándor, sz. 1725; Károly, sz. 1727; I. László, sz.1729, † 1796, gárdista, senátor és iró (nőtlen); István, sz. 1730; I. Zsófia, sz. 1732, † ?, (Torkos János kapitány neje); Imre, sz. 1734; Gábor, sz.1735; Julianna, sz. 1733; Sándor, sz. 1734; Teréz, sz.1736; III. Mária, sz. 1737, † ? (Jablonczai Pethes János Szoboszlón); Borbála, sz.1739; Mihály, sz. 1742; Julianna, sz. 1743; III. Zsuzsánna, sz.1749, † ?; II. Sámuel, sz. 1751, † ?; 2-tól: V. Mihály, sz. 1754, † ?; II. József, sz. 1756, † ?; 3-tól: III. Klára, sz. 1764, † ?, (Böszörményi Pálné Székelyhidon); I. Erzsébet, sz.1703 előtt Miskolczi Istvánné Telegden); Mihály, sz. 1704.; Sára, sz. 1705; I. Sára, sz.1710, † 1760 (Szerelemlei József notárius neje); Pál, sz. 1713; II. Pál, sz. 1714, † 1788 (1. Erdődi Mária, 2. Bányai Sára); 1-től: III. Pál, sz. 1745, † ?, Váradon lakott fiai?; 2-tól: III. György, sz. 1738, † 1867 (Zenovich Julia); IV. György, sz. 1792, † 1849 (1. Jóna Kata, 2. Lévai Sára); IV. Pál, sz.1794, † ?, Váncsodi lakos (Kos Julianna); Mihály, sz. 1796; VI. Mária, sz. 1799, † ? (Nagy István rábéi papné); III. Gábor, sz. 1786, † ?, katona; V. Mária, sz. 1789. † ? (Becsei Gedeonné); Eugenia, sz. 1826, † 1886 (dr. Fekete Gáborné); 1-től: VI. Mihály, sz. 1821, † 1889 (Püspöki Mária); VI. Zsuzsánna, sz. 1822, † 1891 (Nagy Bálintné); Mária, sz. 1824; György, sz. 1826; Rozália, sz.1822; Károly; Eszter; V. György, sz. 1848 márcz. 24. (Erdélyi Juliánna); III. Julianna, sz. 1874 (Zádori Kálmánné G. Petriben); VII. Mária, sz. 1877; VI. György, sz. 1888.

173Ifjabb ág: a micskei Baranyiak.

A Baranyi nemzetség ifjabb ága a váradi mellett a micskei előnevet is használta és használja. Nagyobb és gazdagabb részök a család emelkedésének első szinterétől, Debreczentől épen úgy régen elszakadt, mint az első ősök kálvinista hitétől. Ez ág tulajdonképeni alapitója szerencsés körülmények között roppant vagyont halmozott össze; ivadékai a közéletben elöljártak s Bihar, Szatmár, Szabolcs, Szilágy vármegye történelmi nevü előkelő családaival jutottak rokonságba. Térünk nem engedi, hogy az egész Micskei ágra kiterjeszkedjünk, csak azokról a Baranyiakról óhajtunk itt megemlékezni, a kiket a család mind máig nem ismert el vérszerint való atyafiaknak s a kiket genealogiai irodalmunk sem méltatott eddig figyelemre.
Ezen ág első tagja:
I. György, a ki bátyjával, II. Mihálylyal együtt 1664 körül Debreczent választá hazájául, miután a török kiüzte őket szülővárosukból. Felesége Fekete Mária volt, kinek révén Debreczen legelőkelőbb családaival jutott atyafiságba._{Ez a Fekete család nem azonos a Nagy Iván által is ösmertetett iványi Fekete családdal. Ama Feketék első ismert őse I. István, ki a XVI. század végén Erdélybő1 szakadt Váradra (dictus fuit Fekete István de Várad) s onnan telepedett Debreczenbe, a hol 1620-ban senatorrá, 1632, 1638., 1640, 1642 ismételten főbiróvá választották. Bornemisza Jánossal együtt 1643. ő képviselte Debreczent II. Rákóczi György és Báthori Zsófia lakodalmán. Meghalt 1645 augusztus 18-ikán. Feleségét Székely Orsolyának hivták. Fia, Miklós, 1645–1650 között ugyancsak senator és esküttbiró. Várad eleste után Kassára ment s Abauj vármegyében, melynek assesora volt, jelentékeny birtokokat szerzett. Gyermekei: II. István, Sámuel, Mária és Krisztina, Mádon 1690 deczember 27-ikén kelt osztálylevél szerint vagyonán oly módon osztoztak meg, hogy az Abaujban lévő Nagyidán, Komorosztón, Szeszláson, Ujvárott, Tornyosnémetiben, Czeczén, Buszitán, Szikszón lévő jobbágyok, zsellérek, puszták, kertek, rétek, szántóföldek, malombeli részek és szőlők a két fiut illetik, a migleszi vagy kisfalusi portio is, ha visszaszereztetik. A Biharban fekvő Jákó, Hodos nevü faluk fele, a vajdai, a puszta-kovácsi szőlők fele, a félmalomhelyek, s a majorság szőlőkkel együtt Máriára (Baranyi Györgynére) és Krisztinára (Ungvári Sámuelnére) szállanak. Ha pedig Várad keresztény kézre jutna s F. Istvánnak, Sámuelnek e mostani osztozkodás szerint károk lenne, a Dusafalusi, Cezara, Fülöpháza nevü falvaikból a jobbrészből tartoznak őket a leánytestvérek kielégiteni. A már emlitett Miklósnak testvérnénje, Judith, Dobozy Istvánné volt. II. István egyetlen fiától, Lászlótól: III. István, György, Pál és Ercse, – II. István öcscsétől, Sámueltől pedig Zsigmond, ki 1769-ben Szikszón lakott és Baranyi II. Miklós törvényesitési perében tanuként szerepelt, – továbbá Borbála, Erzse, Anna és Mária származtak. (Széll Farkas birtokában lévő Baranyi-Sinay-féle kéziratok és városi jegyzőkönyvek.)}* 1690-ben már nem élt. Özvegye halála után ujra férjhez ment nemesturi Borbély András senatorhoz.
Baranyi György és Fekete Máriától származott I. Miklós (sz. 1680-ban). Minden bizonynyal legkimagaslóbb, bár nem a legrokonszenvesebb alakja nemzetségének. A micskei ág tőle származik. Minden akadályt leküzdő becsvágya, alkalmazkodni tudósága, tehetsége és ügyessége magas polczra emelték, s Bihar vármegye egyik leggazdagabb földesurává tették őt. Részt vett a Rákóczy-féle szabadságharczban, de a majthényi fegyverletételnél jóval elébb elpártolt a fejedelem zászlóitól. S mikor labbanczczá lett, bár csak titokban még, elődeinek protestáns hitét is megtagadta. Mert szint a katholicismus melett nyiltan csak 1718 után vallott.
Huszonkét éves korában nőül vette Ungvári Katalint, Ungvári Sámuel debreczeni gazdag marhakereskedő és Bonyhádi Erzsébet leányát._{Ungvári Sámuelnek első feleségétől ez az egy leánya maradt. Második felesége Fekete Krisztina, Baranyi Györgyné Fekete Mária huga, ki 1697-ben Máriát és 1700-ban Sámuelt szülte. Ungvári Sámuel és Fekete Krisztina Jákó Hodos és Hegyköz-Kovácsi faluk felét Zólyomi Miklóstól zálogjogon birták, – de 1695-ben Kis Szikszai Györgynek és nejének eladták, a mire a vevők királyi jóváhagyást is nyertek. Ungvári S. 1705-ben halt meg. (Városi levéltárban lévő végrendelete és Széll Farkasnál lévő iratok szerint.)}* E házasságból rövid idő alatt három gyermeke született: Mária (1703 február), Sára (1705 márcz.) és II. Miklós (1706 szeptember 19.). A leányok csecsemő korukban haltak el.
Miklós születése előtt öt hónappal olyan katasztrófa tört ki a Baranyi háznál, hogy egyszerre romba dőlt Ungvári Katalin családi boldogsága. Ez a vihar letépte homlokáról a női tisztesség koszoruját, – férje urának élete sorát pedig egészen uj irányba terelte.
1706 április közepe táján, mialatt az ifju Baranyi, mint fejedelmi commisarius_{Nagykárolyi gr. Károlyi család oklevéltára, V. k. 197. 1.}* a váradi kurucz bloquada élelmezésével foglalatoskodott,– az a megbotránkoztató hir futotta be a várost, hogy Nempcsovics János patikárius segédet éjszakának idején hiányosan öltözködve a Baranyi Miklós házában, egy kamarában találták. Azt is beszélték, hogy Ungvári Kata rejtette oda cselédei elől, mert – szeretője volt. A gonosz hirrel egy szolga Katalin asszony anyósát, Borbély Andrásnét is felköltötte. – A házasságtörő aszszonyt hálószobája ágyából kivonszolták; őt és a patikáriust még azon éjjel börtönbe hurczolták. – A fiscus 13 tanuja közül_{Protocolon Attestationum 1706.}* heten semmit sem tudtak. A többiek vallomása sem tartalmazott sulyosan terhelő adatokat; vagy pedig csak puszta vélekedésre, mendemondákra támaszkodott. A vádlottak pedig állhatatosan tagadtak._{Városi jegyzőkönyv. 1706.}* Mig a vizsgálat tartott, Nempcsovics valami gonosztevővel együtt megszökött a börtönből, – emiatt persequalták is Szücs Gáspár tömlöcztartót._{Prot. Attestationum. 1706.}* A tanács junius 14-ikén hozta meg az itéletet. Nem találván elegendő bizonyitékot, a fiscus által kért halálbüntetést egyik vádlottnál sem alkalmazta. Mindazonáltal a gyanus izengetés, ajándékküldözés miatt megvesszőztetésre, számüzetésre itélte őket; Nempcsovicsot is, ha előkerül. Ámde a még igy is felette szigoru büntetést a kéznél lévő Ungvári Katán sem hajtották végre. Kétségtelen, hogy a megcsufositott, mindenektől elhagyatott szegény fiatal asszony Debreczenben szülte meg Miklós fiát, az ő mentő angyalát._{A debr. ref. egyház legrégibb keresztelési anyakönyvébe 1706 szeptember 19-ikén bejegyezve igy: Baranyi Miklósné fia Miklós.}*
Baranyi Miklós már 1707-ben, a nélkül, hogy Ungvári Katát bármely biróság válópörben megidézte és elválasztotta volna, – Sándor Zsuzsánnát vette feleségül. E házasságból születtek Ferencz (1708 márczius 13.), Miklós (1710 nov. 24.), György (1712 február 29.), Gábor (1713 november 6.) és László (1718 január 31.)._{Debreczeni ref. keresztelési anyakönyvek.}* Közülök csak György és Gábor nőttek fel s ezek által maradt fenn a Baranyiak katholikus ága. Nem lehetetlen, hogy az a Josephus Baranyi, ki a Csáky Imre gr. biboros püspök által 1724 február 15-ikén bérmált gyermekek névsorában fordul elő, – ugyancsak a Baranyi Miklós fia volt. – Mert Baranyi Miklós 1721-ben térhetett át a r. kath. vallásra._{Ugyancsak 1721-ben jegyezte fel a debreczeni r. kath. plébánia első anyakönyve Baranyi György «studiosus Calvinista» konvertálását, a ki addig Gábor öcscsével és Miklós bátyjával a kollegiumban tanult s mindhármuknak ugyanazon egy tógátus diák vala korrepetitoruk.}*
Sőt halálos ágyán (1733) feleségét; a ref. vallásu Sándor Zsuzsánnát is áttéritette, kit aztán négy nap mulva (márczius 16.) a debreczeni piaristák temploma sirboltjában temettek el. Áttéritette 1737. virágvasárnapján harmadik feleségét, Jászay Borbálát, Jászay Imre zempléni birtokos leányát is._{Debreczeni plébánia anyakönyvei.}*
Nem terjeszkedhetem ki Baranyi Miklós jelentős közéleti szereplésére, – csak annyit emlitek, hogy 1711-ben Bihar vármegye nótariusa, 1716-ban alispánja volt. 1725-ben pedig már a septemvirális tábla ülnökévé nevezték ki. – Debreczenhez mindvégig erősen ragaszkodott. «Arany-ezüst drágaköves portékákkal, házbeli ritka mobiliákkal» fényesen berendezett házat tartott (a kir. tábla palotája helyén). Kezdetben a kisebb adófizető polgárok között foglalt helyet. De már 1720 után szülő városában több ingatlant vásárolt. Ezek azonban csekély részét tették az ő gyorsan szaporodott nagy vagyonának. Kitagadott fia 1786-ban másodszor kezdett pörénél előterjesztett keresetlevelében háromszor 12 olyan falut és pusztát sorol elő, a melyek egészben vagy részben Baranyi I. Miklós septemvirnek, az ő vér- és törvény szerint való apjának kisebb részben ősi, nagyobb részben szerzett javai valának. Egyedül a micskei uradalomhoz, a mely azelőtt a Bossányi családé volt, 15 falu tartozott. Ezeken kivül a septemviréi voltak: Tóti, Telki, Szomalyom, Dienes, Ujlak, Somogy, Pósalaka, Telkesd, Apáthi; a mezőtelegdi, váncsodi, mezőszentmiklósi (Szabolcsban) kuriák, a nagy- és kis-baróthi telkek, nagypataki, bernyei, szent-kozmai, andaházi, kis-kemecsei, sámsoni, nádudvari portiók, Szent-Márton puszta hatodik része,_{Ugyanitt mostoha apja turi Borbély András is birt a XVIII. évszáz elején.}* a tarczali, ujhelyi, csernői szőlők. – Sőt a keresetlevél a gróf Batthyány Miklóstól Heves, Hont, Gömör vármegyékben szerzett javakból is részt követel._{Besenyei Széll Farkasnál: Baranyi-Sinai-féle kéziratgyüjtemény.}*
A hatalmas úr 1756 szeptember 6-ikán fejezte be földi javakkal dusan megáldott életét. Utolsó kivánságához képest Debreczenben, a piaristák temploma sirboltjában temették el._{Végrendelete Széll Farkas birtokában.}* De azt a keserü poharat is ki kellett előbb üritenie, a melyet engesztelhetetlenül gyülölt első felesége, Ungvári Katalin adott a kezébe, akkor, midőn 1749-ben a nagyváradi káptalan teljes ülése előtt tett örökbevallással «belső ösztöntül és lelkiösmerettül kényszeritetvén» – menybeli üdvösségére magyarázta, declarálta és vallotta, hogy őt igaz házastársának, méltóságos Baranyi Miklós úrnak édes anyja, Fekete Mária és az ő mostoha anyja, Fekete Krisztina asszonyok, ellene irigységtől vagy gyülölségtől vagy jószágaihoz való áhitásoktól viseltetvén, praktikájukkal, cselszövénynyel vetették ily siralmas állapotra és sorsra. Hogy fia Baranyi Miklós férje urától származott és született fia, mert sem azon patikárus legénynyel, sem mással nem vétkezett, sem azon patikárus legénynek a kamrában rejtőzéséről, ott létéről hire-tudta nem volt. Hogy hire-tudta nélkül lett férjétől elválása._{Baranyi-Sinai documentumok. Ugyanezek emlitik, hogy Baranyi Miklós a feleségét, Ungvári Katát, különválásuk után erős felindulásában, a vajdai szőlőben, melyet erőszakosan el is vett tőle, le akarta lőni.}*
Baranyi Miklós egy évnél nem sokkal tovább élte tul Ungvári Katát, a ki 1755 május 19-ikén 71 éves korában hunyt el s a kit ekkor, bár második férje Gyarmati Mihály még meg volt, – a ref. egyház anyakönyvébe igy vezettek be «Uxor Domini Spectabilis Nicolai Baranyi»._{Gyarmati Mihály paplanos mester pedig 1756 május 4-ikén halt meg. Ungvári Kata 1708 deczember 5-ikén ment hozzá nőül.}*
Jászai Rorbála néhány évig ezután is állandóan Debreczenben lakott. De már a fiúk, György és Gábor alispán, lassanként teljesen elválnak Debreczentől s itt lévő birtokaikat is eladogatják.
II. Miklós, a septemvir fia, feleségével közösen tett végrendeletében_{Baranyi Miklós végrendelete a városi közlevéltárban 1780.}* igy ir: «Nagy szeretetét esmérjük a jó Istennek abban is, hogy kicsiny gyermekségünktől fogva csaknem elhagyatott árvaságunkban minékünk ügyünket kegyelmesen felfogta ... a mi naponként való szorgalmatosságinkat is megáldotta és azok után adott mi nékünk a külső világi életre tartozó jókban annyi mértéket, a melyből mind magunkat táplálhatnánk és ruházhatnánk az illendőségig, mind pedig házunk cselédiről is gondot viselhetnénk a tisztességig.»
Isten valójában megáldotta a kitagadott szegény Baranyi Miklós keze munkáját, szorgalmát. Eszközöket, módot, tehetséget ada nékie, hogy emberöltőn keresztül tartó, költséges perbe szállhasson becsületéért, jogaiért, dusgazdag, hatalmas, nagy befolyásu vérrokonaival. Mikor a szépen gyarapodó fiu megtudta, hogy törvény és természet szerint való apja a testamentumában is mindenből kitagadja: nem hisz többé asszonyi biztatásnak,_{Sándor Zsuzsánna és Borbély Andrásné azzal kecsegtették Ungvári Katát, hogy majd meglágyul a méltóságos úr szive s gondoskodni fog a Miklós gyerekről.}* hanem pör utján kezdette bizonyitani édes anyja hitvesi hűségét, a maga igaz és törvényes származását. És nyert minden forumon, a váradi püspöki, kalocsai érseki szent széken. A hatalmas úr nem érte meg a hoszszu per végét. A felperes fiu testvérei a pápához appellálták vesztett ügyöket, melybe beavatkozott a császár is, II. József. A római kuria a csanádi püspököt delegálta birónak. És a pápa képviselője is Baranyi II. Miklós javára döntött. Kiderült az is, hogy Ungvári Kata és Nempcsovics János szeretkezésének meséjét két irigy asszony gonosz cselszövénye eszelte ki. A patikárus legény Ungvári Kata szolgálójának a szeretője volt. Ezzel a cselédlánynyal játszott össze a gyülölt fiatal menyecske megrontására Fekete Mária, meg Fekete Krisztina.
II. Miklósnak, a hogy jogérvényesen javára dőlt el a törvényesitési pör, gondja volt arra is, hogy az itéletek Bihar vármegye közgyülésein annak rendje-módja szerint kihirdettessenek. – Ezt mint Váradi Baranyi Miklós kérte. Sőt tovább is ment. Még 1759-ben más pört, – örökösödési osztálypört inditott féltestvérei, György és Gábor ellen. Ezzel ugyan elutasitották; de 1786-ban ujra felvette azt, mikor a törvényesitési pört utoljára forumon is megnyerte. Mint I. Miklósnak törvényes leszármazója, valahányszor féltestvérei, vagy ezek ivadékai valamely ősi, avagy a septemvir apa által szerzett birtokukat eladták, mindig tiltakozott. Például 1778-ban a váradi káptalan előtt protestál Báród stb. falvak elidegenitése ellen s az apai javak ilyen elprédálása miatt meginteté Baranyi Gábort. 1786-ban pedig pörrel támadja meg Dalnoki nevü polgárt, kinek Debreczenben egy darab kerti szőlőt adott el Baranyi Gáspár, a György fia.

176A váradi és micskei Baranyi család leszármazása.

Ifjabb ág.
Baranyi I. Miklós és Ungvári Katalin házasságából származtak:

I. György, sz. Váradon 1645 körül, † Debreczenben 1690 táján, (Fekete Mária, később turi Borbély Andrásné); I. Miklós (micskei) sz. 1680, † 1756, alispán és semtémvir, (1. Ungvári Kata, 2. Sándor Zsuzsánna, 3. Jászay Borbála); 1-től: Mária sz. 1703; Sára sz. 1705; II. Miklós sz. 1706 † 1788 (Barak Mária); 2-től: Ferencz sz.1708; Miklós sz. 1710; II. György sz. 1712 (Bucsy Anna); I. Gábor sz. 1713, Biharm. alispán (Bagossy Zsuzsánna) római katholikusok, utódaik Biharmegyében; László sz. 1718; István sz. 1731; IV: Mihály sz. 1732–1734 közt (Hodosi Erzsébet), † B.-Böszörményben 1807 után; Mária sz.1735; III. Miklós sz. 1737, † 1798 (Fazekas Ilona) magtalan); Sára sz.1739; II. ERzsébet sz. 1740, † ? (Sinai Miklósné); II. Zsuzsánna sz. 1742 † 1774 körül (Veres Mihályné); II. Sára sz. 1744, † ? (Veresmarthi Lászlóné); Sámuel sz. 1746; Klára sz. 1747; II. István sz. 1751, † 1818 (Molnár Zsuzsánna); I. Juliánna sz. 1759, † ? (Pete Jánosné Álmosdon); I. Borbála sz. 1761, † ? (Sigmond Pálné Debreczenben); Antal sz. 1764; I. Antal sz. 1765 1810 után N.-Bányán élt; IV. Mária (Csáti Szabó Sámuelné Debreczenben); IV. Miklós katona; IV. Zsuzsánna (Benkő Mihályné B.-Böszörményben); IV. Klára (Balog Istvánné B.-Böszörményben); Zsuzsánna sz. 1779; Miklós sz. 1780

Ifjabb Baranyi Miklós iskolái elvégzése után mostoha apja mellett paplanos mesterséget tanult. 1731 január 31-ikén megnősült, elvévén özv. Barak Sámuelné, polgári származásu Hodos Anna leányát, Máriát. Mestersége folytatása mellett gazdálkodott, marhakereskedést üzött. Szép vagyont gyüjtött._{Városi közlevéltár. Jelentések.}* Meghalt 1788-ban. II. Miklósnak öt fia és hat leánya volt, – de felnőtt korba csak hatan jutottak, u. m.:
IV. Mihály (sz. 1732–34 között). Felesége berek-böszörményi nemes Hodosy János leánya Erzsébet. Az apai vagyonból keveset tudott megtartani. Öreg korában B.-Böszörménybe költözött. Valószinüleg ott halt meg 1807 után. Feles számmal lévő gyermekei közül ismeretesek I. Juliánna (sz. 1759 február 11.) Pete Jánosné Álmosdon; I. Borbála (sz. 1761 november 29.) Zsigmond Pál cancellista neje; Antal (sz. 1765 január 13.) kereskedőnek készült, Pozsonyban, de azután katonaéletre adta magát, 1797-ben a Kavanagh-ezredben, 1815-ben Ferdinánd trónörökös vasas regimentjében szolgált hadnagyi ranggal. 1820 körül a pesti invalidus háztól a n.-bányai pénzverőházhoz helyezték át._{Protoc. Fassionale. 1822. 237. sz.}* IV. Miklós, kalandos életü ifju. Poroszországból mint dezentor került haza. Ugy látszik nős volt. 1822-ben 640 frtról szóló adós-levelet állit ki Okolicsányi Imre javára általa az örökösödési nagy pörre tett költségek fejében._{Betáblázott adósságok könyve 1821., 129. és 1822. 10. sz.}* IV. Mária (sz. 1792 január 20.) Csáti Szabó Sámuel debreczeni polgár leánya. IV. Zsuzsánna, Benkő Mihályné és IV. Klára Balogh Jánosné, mindketten B.-Böszörményben.
III. Miklós (sz. 1737 márczius 11.). Borbély mester. Felesége nemes Fazekas András kabai birtokos leánya, Ilona. Magtalanul halt el 1798-ban, a felesége pedig 1806-ban. Vagyonukon testvérei osztoztak.
II. Erzsébet, (sz. 1740 deczember 5.). Sinai Miklós madarasi designatus prédikátor, később nagyhirü, tudós debreczeni professor vette nőül 1759 január 14. Apósát nagy családi pörében Sinai Miklós támogatta roppant gazdag köz- és magánjogi tudásával. Tiz gyermekök született: József (1761), Mária (1762), Gábor (1764), Dániel (1766), Sándor (1768), Márton (1770), Juliánna (1773), Imre (1775), Ágnes (1779) Miklós (1784). Sinai Miklósné 1807-ben még élt.
II. Zsuzsánna (sz. 1742 szeptember 10), aranyosi származásu Veres Mihály kereskedő felesége (1763 február 7.). Négy gyemeke közül Sándor, László, Zsuzsánna, Pápai Józsefné értek felnőtt kort. Meghalt 1774–75 körül.
II. Sára (sz. 1744 február 3), kit 1768 márczius 16-ikán nemes Veresmarty László, eskütt polgár, Szombathy István főbiró sógora vett feleségül. Nyolcz gyermekük volt; de csak Mária Vettei Sámuel prókátor neje, László és Dániel élték tul anyjukat. Ifjabb Veresmarty László Váncsodra szakadt.
II. István (sz. 1751 január 3), – nejétől, Molnár István kereskedő Zsuzsánna nevü leányától támogatva, kora egyik legelső kereskedője Debreczenben. Testvérei közül egyedül ő tartotta meg apai örökségét, nem csak, de meg is hatszorozta. Tagja volt a választott hites közönségnek. Miklós és Zsuzsánna gyermekeik csecsemő korban elhaltak. Ő maga 1818-ban, a felesége 1821-ben halt meg. Benne magva szakadt Baranyi II. Miklós Debreczenben maradt férfi ágának. De nevét őrzik a feleségével együtt tett kegyes alapitványok. 82820 frtra_{Városi levéltár. Jel. 1822. 20., 1824. 33.}* becsült vagyonukból, melyben 30457 rh. frt. esett boltbeli portékákra; – 1500 rh. forintot rendeltek nyomorgó szegényeknek és árváknak, és egyenlő felerészben 27636 frtot a debreczeni ref. egyháznak, kollégiumnak. A többi örökségen a Baranyi és Molnár atyafiak osztoztak. Végül még csak annyit, hogy Baranyi II. Miklós utódai a micskei rokonok ellen félszázadig folytatott osztályperből nem nyertek semmit. Elszegényedtek, a pört is elvesztették.
Leszármazási rendjöket a II. tábla. mutatja.
ZOLTAI LAJOS.

A GYÖNGYÖSI NAGY CSALÁD.

A kihalt gyöngyösi Nagy család a hasonnevüek között a legtekintélyesebbek egyike volt. Hirtelen tünt fel, tagjainak hadi érdemei emelték ki a középszerüségből s nem egész egy század mulva első fellépése után már a mágnások rendjében találjuk.
Az első ismert ős Nagy Egyed volt, a ki előneve s azon körülmény után itélve, hogy a hevesmegyei Gyöngyösön szőlőbirtokos volt, gyöngyösi eredetü lehetett. Kora ifjuságától kezdve a hadi pályán forgott. Nevével először 1597-ben találkozunk, midőn február 9-ikén tudósitást küld a haditanácsnak arról, hogy az Ipoly mellékén 4000 főnyi tatár-csapat rablóhadjáratot tervez. Julius 14-ikén Drégely-Palánkról báró Pálffy Miklóst, a bányavidéki végvárak parancsnokát a törökök szándékai felől értesiti, deczember 7-ikén ugyanennek irja, hogy a szécsényi nemes lovasok Gyöngyös felé indulván, utjukban az arra takarmányt szerző törököket részint levágták, részint elfogták. Ekkor már a drégely-palánki erősségben magasabb hadi tisztséget viselhetett; legalább erre mutat e jelentésének azon kitétele, hogy Nagy Gáspárt a palánki vitézekkel a Pest alá eső vidékre küldötte ki, továbbá, hogy nemes-lovasai részére némi pénzküldeményt kér._{Cs. és kir. hadi levéltár, Bécsben.}* Ugy látszik alkapitány volt ott és pedig Nagy Iván szerint már 1594-ben is._{Nagy, Magyarország családai. VIII. k., 75. 1.}* 1601 novemberben még mindég Palánkon van; ekkor panaszok érkeztek ellene a haditanácshoz az esztergami érsekség részéről, állitólag az érseki tisztek ellen elkövetett erőszakoskodásai miatt. Meg is intették, hogy hadi népét tartsa vissza az érseki jószágok pusztitásától. A következő 1602. év augusztus 10-ikén már Füleken találjuk; onnan küldi tudósitásait a hadi tanácsnak._{Hadi levéltár.}* Ugy látszik, korának hibái benne is meg voltak; erőszakoskodó természetü lehetett. 1603-ban valami gyilkosságba keveredik; panaszt tesznek ellene, hogy megölte Balogh Gáspárt. Ez ügyben a haditanács szeptember 12-ikén Thurzóhoz ir, hogy tegyen jelentést ez esetről._Ugyanott.*
Az udvari kamara 1606-ban megjutalmazását sürgeti a haditanácsnál; kiemeli érdemeit, melyeket a végekben különböző parancsnoki állásokban szerzett. 1607-ben meg is kapja a szécsényi parancsnokságot, melyet azonban nem fogadott el, azon okból, hogy neki már a füleki hadnagyság lett igérve._{Hadi levéltár.}* Nagy Iván már 1603-ban füleki alkapitánynak irja;_{Nagy, Magyarország családai, VIII. k. 75. 1.}* de ez – a mint az előbbi hadi levéltári adatból látható, – tévedés. 1614-ben Teuffenbach Rudolf érsekujvári ezredes kéri a váczi hadnagyi (alkapitányi) állást részére, melyet ez év április 4-ikén Ferdinand főherczeg dekretuma alapján el is nyer. Ünnepélyes beiktatása azonban késett; még junius 21-ikén meg nem történt._{Hadi levéltár.}* 1617-ben ugyanott még alkapitány volt._{Nagy, Magyarország családai. VlII. k. 75. 1.}* Utoljára akkor hallunk róla, a mikor 1622-ben Nagy Jánossal együtt kéri hátralevő fizetése kiutalványozását, mely kérését a haditanács pártolólag terjeszti az udvari kamarához._{Hadi levéltár.}*
Még 1597 márczius 23-ikán Nagy Lőrinczczel – ki talán testvére, de valószinüleg rokona lehetett, – czimeres nemeslevelet nyert, melyet 1599-ben Hontmegyében hirdettek ki._{Hontmegye jegyzőkönyve. Prot. C. 1599. pag. 92.}* Sajnos, csak a kihirdetésnek van nyoma a hontmegyei levéltárban; igy közelebbit családja eredetéről, továbbá Lőrinczről s annak Egyeddeli rokoni összeköttetéséről nem tudhatunk meg.
Végrendeletet_{Esztergami főkáptalani levéltár. 55. téhely, 1. csomag, 7. szám.}* Drégely-Palánkon tett, mint váczi alkapitány, 1614 junius 24-ikén, az nap, midőn második feleségét a hontmegyei hidvégi templomban eltemettette.
Érdemes katona volt, a kit a király aranylánczczal is kitüntettetett. Birtokadományban is részesült; Rudolf királytól örök tulajdonul elnyerte Szabatkát (Rima-Szombat török kézből 1593-ban visszafoglalt erősségét) a mely azonban csakhamar ujra török iga alá kerülvén, kevés ideig lehetett családja birtokában. Ezenkivül birtokos volt még Füleken, a hol háza, s Gyöngyösön, hol szőlője volt; továbbá részei voltak a nógrádmegyei Kalondán és Tarnóczon._{Gyöngyösi Somogyi család leveles-ládája Magyarádon és Nagy, Magyarország családai. VIII. k. 75. 1.}* Azon körülmény, hogy nejét Hidvégen temettette el, holott akkor Váczon lakott, arra enged következtetni, hogy ezen helységben is lehetett birtoka.
Kétszer nősült; második neje Kovács Judit volt, kit 1595 tájban vett el s ki minden valószinüség szerint a dicskei Kovács családból származott. Egyed e család egy tagját, Kovács Boldizsár drégelyi kapitányt sógorának nevezi. A végrendelet szerint e házasságból tizenhárom gyermek származott, kik azonban, Tamást, Illést és Annát kivéve, már a végrendelet keltekor 1614-ben – tehát gyermekkorban – mind elhaltak. Illés és Anna szintén korán halhatott meg, legalább rólok semmi adatot nem találtam, sőt nevök az 1633. évi czimerlevélben sem fordul már elő. Hogy Egyed első felesége ki volt, arra adatom szintén nincsen, sőt annak sem találtam irott nyomát, hogy Kovács Judit második neje lett volna; de annyi bizonyos, hogy Egyednek egy János nevü fia is volt, ki már 1627-ben nógrádi alkapitány lévén, Kovács Judittól, kivel a végrendelet szerint 1614-ig tizenkilencz évig élt, alig származhatott; különben is, mint fennebb láttuk, e végrendelet az ettől származott életben maradt gyermekeket névszerint elősorolja.
Hogy János csakugyan Egyed fia volt, hivatkozom Nagy Iván alapvető munkájára,_{Nagy, Magyarország családai. VIII. k. 75. 1., 76. I. X. k. 288–291. l., XII. k. 502. 1.}* a gyöngyösi Somogyi család magyarádi levelesládájában levő leszármazási táblázatokra s ezen János fia Ferencz báró alább teljes terjedelmében közölt birtok-jegyzékére, a hol Nagy Egyedet «öreg apjá»-nak nevezi. Ezek után eldöntöttnek tartom, hogy János csak egy másik – még pedig sorrendben előbb kötött – házasságból születhetett.
Ezen János épúgy, mint atyja, a hadi pályán forgolódott; lehet, hogy ő volt azon Nagy János, ki – mint fennebb emlitettem, – 1622-ben Egyeddel együtt kérte fizetése kiutalványozását. 1627-ben már számbavehető katonai multja lehetett, mert ekkor gróf Esterházy Miklós nádor őt ajánlja a bujáki megüresedett kapitányságra; e helyett azonban még ez év julius 1-én nógrádi alkapitánynyá lett kinevezve. 1632-ben itt alkapitány alezredesi rangban s mint ilyen Vácz közelében összecsapott a törökökkel; de szerencsétlenül, mert a harczból csak bajjal tudott megmenekülni._{Hadi levéltár.}* Ez évben folyamodik a Felséghez, hogy miután családja régi nemeslevele elveszett, tekintettel kora ifjuságától kezdődő hadi szolgálataira, különösen pedig – mint nógrádi alkapitány – érdemeire, őt s általa fiát Ferenczet, valamint testvérét, Tamás palánki alkapitányt, régi nemessége és czimere használatában megerősitse. A gyöngyösi Somogyi család birtokában levő ezen folyamodvány_{Magyarádi leveles-láda.}* azért is érdekes, mert a kért s utóbb megadott ősi czimer benne le van festve és itt van először emlitve a «gyöngyösi» előnév. A nemesség-ujitó czimerlevél 1633 január 13-ikán kelt Bécsben s 1637 május 25-ikén Nógrádmegye Losonczon tartott közgyülésén lett kihirdetve._{Eredetije a Somogyi leveles-ládában.}* – 1633 április 3o-ikán a haditanács átir Pázmán bibornok-érsekhez, hogy Jánosnak a szölgyéni kapitányságot adományozza. Ugyanez nap ir még báró Pálffy Istvánhoz is, a bányavidéki végvárak főkapitányához s átiratában a nógrádi főkapitányságra jelöli ki. 1633 május 3-ikán a szölgyéni főkapitányságot el is nyerte. Meddig volt ez állásában nem tudni; 1642-ben már nem élt._{Hadi levéltár.}* 1646-ban fiai: Ferencz, András és László felfolyamodnak, hogy Gyermely komárommegyei falu, melyet ekkor gróf Zichy István tatai főkapitány jogtalanul birt s mely őket illeti, nekik ujra adományoztassék. Zichyvel e birtok iránti perük még 1647-ben is tartott,_{Hadi levéltár.}* de mily eredménynyel nem tudható. 1651-ben örökösei kérik atyjok 9947 forintot tevő hátralékos zsoldja kifizetését a hadi tanácstól, mely annak folyósitását ez év augusztus 7-ikén elrendeli._Ugyanott.* Jánosnak emlitett fiain kivül még leányai is voltak; de e gyermekekről Ferenczet kivéve, adatunk nincsen. Özvegye etyeki Etyeky Borbála_{Somogyi leveles-láda és hadi levéltár.}* 1650-ben tett végrendeletet.
Tamás – az előbbi testvére, – 1631 junius 21-ikén Pálffy István ajánlatára drégely-palánki alkapitánynyá lett kinevezve. 1638-ban a füleki alkapitányságért folyamodik, melyet ez évben meg is kapott. 1612-ben kéri 3000 tallér hátrálékos zsoldja kifizetését. Ez évben a törökök fogságába esett. 1645-ben még Füleken van: A következő évben halhatott meg. Egy császári rendelet meghagyja, hogy a füleki várban elfoglalt állásába helyette Nádasdy, alezredesi ranggal iktattassék be._{Hadi levéltár.}* 1655-ben özvegye Etyeky Judit, valamint meg nem nevezett fia és leánya, férje illetve atyjok 5100 forintot tevő hátralékos fizetését kérik a kamarától._Ugyanott.* – Luka-Palojtán, Récsén, Alsó-Szügy- és Koplánban (Hont-, Pozsony- és Nógrádmegyében) birt részeket Kéry Jánostól zálogul 1000 forintban._{Somogyi leveles-láda.}* Gyermekei utód nélkül halhattak el, legalább ezen zálogbirtokok utóbb Zsigmond báróra szállottak.
Jánosnak – mint fennebb is emlitettem, – csak Ferencz fiáról van adatunk. Ő már az 1633-ban nyert czimerlevélben is emlittetik; de ekkor még gyermek lehetett. Nevével a hadi pályán 1655-ben találkozunk először, midőn Sempte vár alkapitánya lett. Az volt még 1672-ben is. 1675-ben gróf Batthyány Ferencz helyettese a szent-gróti kapitányságban,_{Hadi levéltár.}* mely várat különben ez évben felesége nagybátyja, Széchényi György kalocsai érsek reá és nejére örökös joggal ruházott át._{A Győri káptalan. A. 1675. fol. 483}* 1680 márczius 22-ikén a vasmegyei Egervár alkapitánya lesz,_{Hadi levéltár.}* 1681-ben pedig már mint a dunáninneni részek alkapitánya (vicegenerálisa); fiával Zsigmonddal együtt, I. Leopoldtól báróságot nyert, mely bárói oklevél 1681 julius 17-ikén kelt Bécs-Ujhelyen._{Liber Regius. XVII. pag. 127–129.}* Benne fel van emlitve kora ifjuságától kezdődő katonai szolgálata a török elleni harczokban és az, hogy Érsekujvár megszállásában is részt vett. 1683-ban mint kanizsai vicegenerális meghódol – de bizonynyal csak kényszerüségből, – Tökölynek._{Thaly, Bercsényi család. I. k. 280. 1.}* Ez évben különben királyi táblai ülnök is volt._{Lehoczky, Stemmatographia. I. k. 178. 1.}* 1685-ben a pozsonymegyei Récse városi curiáját és két szőlőjét 1329 forintban örökös jogon sógora, Széchenyi Márton és utódainak bevallotta._{Győri káptalan. A. 1685. fol. 152.}* Ekkor Zala-Egerszeg altábornokának irja magát. Ez évben nagyobb királyi adományban is részesült, nevezetesen Bagody György és fia Mihály zalamegyei birtokait nyerte._{Szombathelyi káptalan. A. 1685. No. 7.}* 1687-ben Zala-Egerszegen találjuk, honnan augusztus 3-ikán kéri. Olischer hadi biztost, hogy a Kanizsa vidékén állomásozó csapatainak élelmezési járulékait adja ki. 1693-ban még mindig a dunáninneni részek vicegenerálisa 1695-ig, midőn ezen állását április 28-ikán gróf Forgách Simonnak adta át._{Hadi levéltár.}* 1702 táján halhatott meg: ez évben még különféle jogügyekben lép fel,_{Zalamegyei levéltár. Fasc. 19. Nro 6. Fasc. 20. Nro 1, 3, 4.}* sőt – mint alább látjuk, – királyi adományban is részesült. Neje Sárvári Széchényi Lőrincznek, György esztergami érsek testvérének, Gallen Judittól született leánya, Erzsébet volt,_{Nagy, Magyarország családai. X. k. 522. 1. – Itt Széchenyi Lőrinczné gellénfalvi Gellén-nek mondatik, holott határozottan azon Gallen család tagja volt, mely még 1806-ban is élt Vasmegyében. – Balogh, Vasmegye nemes családai szerint.}* a kitől származott gyermekeiről alább fogunk szólani.
Ferencz báró nagy vagyont hagyott hátra, melyet jobbadán maga szerzett; birtokainak jegyzékét Makay Dezső a «Zalai tanügy»-ben_{VII. évfolyam 18. szám.}* már egy izben közzé tette ugyan, de miután a család történetére nézve e jegyzék igen fontos adatokat tartalmaz, jónak látjuk ujból közölni.

«Az mi kevés Jószágocskám Szala, és Somogy vármegyében vagyon, annak Consignatiója.

Bagodhoz tartozandó Jószágunk: Fölső, Alsó, Középső-Bagod, Pölöskefejen hat házhely. Duzsnak nevü pusztában két házhelj Salamonvára, Gutorfölde, Zagorhida, Asszu-Völgye, Lak; Nagy és kis Ormánd; fölső és alsó Hagyáros, Akosfa, Keresztur, Csatfalva. Ezek mind puszták, csak Bagodban vagyon valamely ház. Vagyon róla eő Fölségétől Donátiónk s pura Statutiónk: Ezek Szalavármegyében vadnak.

Salamonvárott egy Malom 300. L. tban. Cséb, zálogban vagyon nálam Pernecsy Ferencztől és attyától Istvántól egy része 323 forintban, a más része 635. L. tban.

Lövőn egy puszta ugyan azon Csébi jószághoz való.

Vagyon nálam zálogban Csatári pusztában bizonyos Portió. Szamárföldében, Sompáczon, Bébethen, Berekfijen 100 Tallérb. Hárshágyon bizonyos Portio, az is zálogh, fele nemzetes és Ngos Várkonyi Amadé Éva asszonytúl Néhay Tekéntetes és Ngos Szennyey Albert úr meghagyott Eözvegyétől 500 L. tban, más portió megint Káldy Rebeka asszonytúl néhay Perneszy Ferencz Ur meghhagyott Eözvegyétől 250 L. tban ött ház jobbágy, tiz puszta egy udvar hely et pertinentys.

Zél ugyanazon Várkonyi Éva asszonytól. Karczorlakján egyrészt két pusztahely, más részt három Sz.-Mihályi falucska 50 L. tban. Perneszy Ferencztől 40 L. tban.

Dunántúl Nitra és Komárom vármegyében a Tornoczi 2000 L. tban. Jászfalui, Csuzi, Füsi 350 L. tban. Pakodi Jószágh két Jobbágy pertinentiaival 250 L. tban.

Hont vármegyében néhay Kéry János urtúl eő Ngátúl Luka, Paloytaj, Récsej; és P ... ereny Portiok, Alsó-Szügy, Koplán. Nográd vármegyében 1000 Ltban szegény Nagy Tamástul és feleségétül Etyeki Judittól maradt reánk.

Bonczod földe Gombay Judittúl és Erzsébettől Néhay Gombay János maradékától 244 Ltban Pertinentiaival együtt.

Szabatka Török Végház volt Rudolphus Császár Kglmes urunk idejében visszanyerték, és adta emlétet Kglmes urunk eő Fölséghi szegény Eöregh apánknak Nagy Egyednek, azután még a Török visszanyerte, most megh körösztény kézre került.

Kányavára hozzá tartozandó pusztákkal 100 Tallérban.

Bagodi Jószágh a ki kezünknél van a mint megvettük és másoktól ki váltottuk Zalogosoktul, mivel eöreökh eö Felséghe adománya circiter vagyon 500 Ltunk rajta, a többi mégh Záloghban vadnak.

Rátki Urajmék Jószágha 3500 Ltban. Ugy mint Ujudvar, Becsehely, Borsfalva, Esztregnye, Sármas, Denes, Berény, Iháros, Mihályd, Ság, Ujnep, Moriczhely, Rátk, Szepetnek, Paróháza, Fittyeháza, Bánfalva, Czinegefölde Sigárd, Pallén, Szent-György, Almaszegh, Ságod, Szt-Pál, Mindszent, Egresd, Vinczed, Puza, Bajcza, Egyed, Baglad, Sz.-Péter, Magasd, Páld, Csicsó, Bunya, Bagolla, Kerekesháza, Üllő, Iklod, Keresztur, Sömjénfölde, Fakos, Erdősfalva, Misefa, Fölső-Bagotta, Alsó-Kerecsen, Vajdaj puszta, Sz.-Miklós.

N. B. Páty Jenő Telki eörökünk Budához nem messze vadnak: Páty derék roppant falu vólt, de az Etyeky atyafiak adtak zálogban Kalocsay Érsek Urnak és onnan került Szécsény Mártony úr kezében 3000 Ltban vagyon, az Urnak emlékezetet kell felőle tenni, mivel a mi kezünknél nincs, a ki kezénél vagyon visellye gondját.

Kányavárhoz való puszták specificátiója.

Marátt, Karicta, Váta, Szamárfölde, Sompács, Gátháza, Ballahida, Sz.-Lőrincz, Lipse, Sz.-Adorján, Hótó. – N. B. Sompács Bertalan urnál vagyon zálogban 100 Tallérban. Szt-Páli puszta 50 Tallérban.»
Ezeken a birtokokon kivül Szomoron és Szomodoron is voltak részei, melyeket 1693-ban az ő beleegyezésével adott el Zsigmond fia 800 forintért lebényi Csapó Zsuzsannának, Pázmándy Gergely özvegyének._{Győri káptalan. A. 1693. fol. 489.}*
Ezt a nagy vagyont Ferencz báró – a mint a fennebbi jegyzék is mutatja, – részint zálog utján szerezte, részint királyi adományban nyerte; igy 1702 január 13-ikán I. Leopold 60000 forintban zálogképen neki adományozta mindkét ágra a következő birtokokat: Sormás, Ujudvar, Iharos, Miháld, Esztregnye, Borsfalva, Szepetnek, Szent-Pál városokat, Zegedő, Gerecse, Kis-Lagd, Bükkallya, Czinegefölde, Mánta vagy Mánfa, Almaszegh, Mikefalva, Bánfalva, Erdősfalva vagy Geresfalva, Sömjénfölde, Bajcza, Csákány, Csama vagy Csemeháza, Rátk, Ujnép, Zsigárd, Vencze vagy Vinczéd, Gyanócz, Alsó-Kerecsen, Alsó-Bagotta, Vajda, Pallén, Csicsó, Illő, Ság, Iklód, Magasd, Mindszent, Egervölgye vagy Egresd, Martonfalva, Dénes, Misefa, Ságod, Puha, Egyed, Baglyad, Fazekas, Keresztur, Sokoród, Gerenye, Páld és Töl zala- és somogymegyei faluk és pusztákat._{Nagy, Magyarország családai. Pótkötet. 290–291.–Liber Regius.}*
Ferencz bárónak emlitett nejétől hét gyermeke született, ezek:
1. Zsigmond,
2. Borbála, 1716-ban Umszunszt János özvegye, 1734-ben még él,
3. Erzsébet, 1716-ban Enyedy András özvegye, 4. Magdolna, 1708-ban madocsányi Madocsányi Miklósné, 1716-ban pedig már Vilisz (vagy Viliczi) Ferdinandné,
5. Klára, 1696-ban elefánti és petánczi Jaklin György, 1702. és 1716-ban pedig alsó- és felső-káldi Káldy Péter özvegye; 1734-ben még él;
6. Sára, 1716-ban báró Sennyey Sándorné, 1719-ben már báró, utóbb gróf Szapáry Miklósné; ki 1745-ben mint özvegy végrendelkezik;
7. Terézia, hajadon maradt s 1738-ban még él._{Szombathelyi káptalan. A. 1696. Nro 22. – A. 1702. Nro 120. – A. 1716. Nro 100, 115. – A. 1716. Nro 54. A. 1745. 159. – Zalamegyei levéltár. A. 1734. fasc. 53. Nro 113. – Garamszentbenedeki convent. A. 1708. Prot. X. pag. 48.}*
Zsigmond Ferencz báró fia, kinek neve már a bárói diplomában szerepel, 1684 márczius 21-ikén lett Nempti és Alsó-Lendva várak kapitányává. 1691-ben mint országgyülési követ megbizatik Zala- és Somogymegyék részéről, a csáktornyai és kanizsai kamarai hivatalnokok visszaélései orvoslásának kieszközlésével. 1693-ban gróf Battyány követe Bécsben, hogy mily ügyben, nem ismeretes. Ez évben különben még mindég alsó-lendvai kapitány._{Hadi levéltár. – Győri káptalan. A. 1693. fol. 489}* 1700-ban királyi adományban nyeri Zarka György és Rajkovics János összes javait._{Szombathelyi káptalan.}* Már 1716-ban nem él._{Ugyanott. A. 1716. Nro 115. – Nagy, Magyarország családai. Pótkötet. 290.}* 1697-ben vette nőül Szapáry Péter báró alországbiró és Egresdy Zsófia leányát, Magdolnát, kivel lakodalmát február 26-ikán tartotta a muraszombati várban. Báró Szapáry Magdolna 1676 május 28-ikán született Csunban, meghalt Muraszombaton 1702 január 17-ikén gyermekágyban._{Turul. XI. 37.}* Zsigmondnak nem maradtak utódai._{Nagy, Magyarország családai. Pótkötet. 290.}* Kihalta után nővérei – kik között a végleges osztály 1723-ban köttetett meg Zala-Lövőn,_{Zalamegyei levéltár.}* – az atyjuk által 1702-ben királyi adományban nyert javakat 1716 junius 6-ikán Inkey János- és báró Szapáry Miklósnak adták el._{Liber Regius és Nagy, Magyarország családai. Pótkötet. 290–291.}*
Ezek szerint a család leszármazása a következő:

182Nagy Egyed, váczi alkapitány, 1597-ben czimeres nemeslevelet nyer (1. N. N., 2. Kovács Judit † 1614.); I. János, szölgyéni főkapitány, 1633-ban uj czimerlevelet szerez † 1642 előtt (etyeki Etyeki Borbála özv. 1650.); 2. Tamás, füleki alkapitány, † 1645 körül (etyeki Etyeky Judit özv. 1655.); Illés 1614 † 1633 előtt; Anna 1614; Még tiz gyermek † 1614 előtt; Fiu, 1655; Leány 1655; Ferencz dunáninneni viczegenerális 1681. báró † 1702 körül. (Sárvári Széchényi Erzsébet); András 1646; László 1646; Leányok; Zsigmond nemptii és alsó-lendvai kapitány † 1716 előtt (báró Szapáry Magdolna sz. 1696 † 1702.); Borbála (Umszunszt János); Erzsébet (Enyedy András); Magdolna (1. Madocsányi Miklós, 2. Vilisz Ferdinand); Klára (1. Jaklin György, 2. Káldy Péter); Sára (1. br. Sennyey Sándor, 2. gr. Szapáry Miklós); Teréz, hajadon.

E leszármazási tábla nem teljes; hiányzik róla azon gyöngyösi Nagy János, ki ellen 1695-ben Perneszy Julianna, Babocsay Ferenczné pert indit,_{Történelmi tár. 1892. évfolyam, 383. 1.}* továbbá a Heraházán lakó Enyedy Pál neje, «nemzetes» Gyöngyösi Nagy Kata, ki 1685 julius 10-ikén halt meg Heraházán 22 éves korában s Szombathelyen kisasszonyhó 28-ikán a várbeli templom boltjában temettetett el._{Fejérmegyei történeti és régészeti egylet évkönyve. 1893. évfolyam, 385. 1.}* Ez valószinüleg Ferencz báró és Széchényi Erzsébet leánya volt.
Nagy Iván szerint a család még a XIX. század elején is élt s egyik ivadéka báró Nagy Ferencz az 1825-iki országgyülésen jelen volt s benne halt ki a bárói ág. Ebben azonban nagynevü genealogusunk tévedett. A főurakról 1764-ben eszközölt országos összeirás_{Komáromy-Pettkó, Nagy Iván. II. k. 233. 1.}* a báró Nagyokat nem ismeri, sőt ilynevü család a hivatalos jellegü névkönyvekben sem a XVIII. század végén, sem a XIX. elején fel nem található, pedig ezek a főrendi családokat mind elősorolják. Szerencs a «Főrendiház évkönyve » czimü munkájában_{405. 1.}* emlit ugyan egy báró Nagy Ferenczet, de ez «Felső-Ori» Nagy volt, ki a báróságot (de aligha a magyar báróságot) valószinüleg mint a Mária-Terézia rend lovagja maga szerezte s 1815-ben halt meg mint nyugalmazott tábornok.
Ezek volnának azok, a mit a család történetéről összeszednem sikerült. Hátra van még a család nemesi, és bárói czimerének bemutatása. Az előbbi Nagy lvánnál s a magyar Siebmacherben a «Somogyi» név alatt már ugyan ismertetve lett, de a még eddig közölve nem levő bárói czimerreli összehasonlitás czéljából szükségesnek találom itt ujjólag leirni: Kék mezőben, zöld halmon magyar ruhás férfi, vörös dolmányban, kék nadrágban, zöld mentében, sárga csizmákkal, fehér vállszijjal, fején három kócsagtollas fekete kalpag, oldalán kard; felemelt jobbjában három nyilvesszőt, csipőjéhez támasztott baljában pedig üstökénél török fejet tart. Sisakdisz: a növő paizsalak. Takaró: kék-arany és veres-ezüst.
A bárói czimer ettől némileg eltér; leirása a következő: kék mezőben zöld téren vörös magyar ruhás és kardos férfi, fején sastollas menyétprémes vörös kalpag; felemelt jobbjában három nyilvesszőt, baljában üstökénél török fejet tart. A paizson három sisak van, az elsőn úgynevezett spanyol kereszt, a másodikon felálló hegyes tőr, a harmadikon vörösmezü ágyugolyót tartó hajlott férfi kar képezi a sisakdiszt. Takaró arany-kék és ezüst-vörös._{Liber Regius. XVII. k. 127. 1.}*
Nem mulaszthatom el, hogy ez alkalommal a gyöngyösi Somogyi családot, mely magát a gyöngyösi Nagy-októl eredezteti, fel ne emlitsem.
E család törvényesen is elismert leszármazása szerint, Nagy János nógrádi alkapitánynak fenn elősorolt gyermekein kivül volt még egy Péter nevü fia is, ki Somogyba szakadván – úgy látszik – Marczaliban telepedett meg. Fiai 1740-ben bemutatván Somogymegye előtt az 1633-ban kelt czimerlevelet, beigazolták, hogy azt nagyatyjuk János szerezte, miről e megye bizonyitványát 1712 január 5-ikén ki is adta._{A Somogyi család leveles-ládájában.}* E testvérek közül Ferencz Győrmegyébe költözik, hol a fentebbi nemesi bizonyitványt 1754. május 6-ikán kihirdetteté._{Győrmegye 1765. évi nemesi bizonyitványa, u. ott.}* Ő volt az, ki szülőmegyéjéről a Nagy máskép Somogyi nevet felvévén, alapitója lett a Gyöngyösi Somogyiaknak. Nagy Iván munkájában úgy a Somogyi, mint a Nagy családnál, elismeri ezen leszármazást; de a XII. kötet «kiigazitás» 502. lapján oda módositja, hogy a Somogyiak e családbóli eredete törvényesen igen, de historico-critice nem bizonyos.
Szerintem mellette szól a Somogymegye által kiállitott 1742. évi nemesi bizonyitványon kivül az, hogy úgy az 1633-iki czimerlevél, mint az ezért annak idején felterjesztett folyamodvány eredetiben e család kezénél van, több más, hozzávetőleg a Nagyoktól eredt feljegyzéssel együtt. Azonban leszármazásukat egy körülmény mégis kétségessé teszi. Midőn János fiai 1646-ban Gyermely falu ujra adományozását kérik, közöttük a Péter neve elő nem fordul; midőn pedig Péter török fogságba esett és sarczára 100 tallért vett fel, 1686-ban Márton Istvántól kölcsön, a kezeslevélben_{Eredetije a Somogyi leveles-ládában.}* «marczali» Nagy Péternek nevettetik; bár ebből nem okvetlenül következik, hogy «Marczali» előneve volt, mert ez lakóhelye meghatározását is jelenthette. Most még felmerül az a kérdés is, hogy Péter ezen nagy bajában miért nem fordult testvéréhez Ferencz báróhoz, midőn annak, mint a dunáninneni részek hatalmas alkapitányának, bizonyára a legjobban módjában állhatott rajta akár pénzzel, akár közbenjárással segithetni?
Mindenesetre további kutatások szükségesek még, hogy a Somogyiak e származása kétségtelenül bebizonyittasék; addig a gyöngyösi Nagyokat a kihalt családok közé kell sorolnunk.
MOCSÁRY ISTVÁN.

I. KÁROLY KIRÁLY GYÜRÜPECSÉTJE.

(Harmadik és befejező közlemény, egy pecsétrajzzal.)

I. Károly király ismertetett gyürüpecsétjével oklevélen először 1326 április 30-ikán találkoztam, azonban nyoma van annak is, hogy már előbb használatban volt e gyürüpecsét. Midőn ugyanis I. Károly király 1331 julius 11-ikén megerősiti_{Kolozsvári okmánytár, 39. 1.}* a kolozsvári polgároknak adott 1322 április 20-iki patens alaku kiváltságlevelét, a következő módon jelöli meg azt: «sigillo nostro principali authentico sive maiori et insuper sigillo nostro annuleo priori consignatas» E szavak világosan arra utalnak, hogy I. Károly királynak 1322-ben egy másik gyürüpecsétje volt, mely 1331-ben már nem volt használatban. E korszakból gyürüpecséttel megerősitett oklevelet nem ismerek, s az előbbi szavak sem a gyürüpecsét önálló használata mellett bizonyitanak, hanem a királyi nagy pecsétnek gyürüpecséttel történt megerősitésére utalnak. E megerősitési mód I. Károly király kanczelláriai gyakorlatában nem egyedülálló. Werbőczy Tripartitumában_{P. II. t. 14. §. 17.}* ugyanis ezeket találjuk III. Endre király okleveleiről: «Item literć tertii Andreć regis, qui Venetus cognominatus est, non serventur: exceptis illis, si quć per dominum Carolum regem, immediatum eius successorem annulari sigillo suo, in cera rubea (in qua habetur litera K.) circa imaginem a parte dextera pro signo confirmationis apposito fuissent confirmatć, nam tales observantur.» Vagyis III. Endre király oklevelei érvényességüket onnan meritették, hogy I. Károly vörös viaszba nyomott gyürüpecsétjét III. Endre nagy pecsétjének képes oldalára a király arczától jobb felé helyezte. Erről a megerősitési módról a Tripartitum nyomán diplomatikusaink mind megemlékeznek._{Pray, Syntagma, 72. 1. és Perger, Bevezetés, II. r. 58. és 66. 1.}*
III. Endrének olyan oklevelét, melynek pecsétjén I. Károly szóban forgó gyürüpecsétje látható volna, eddig még nem láttam. Pray III. Endrének egyik 1297. évi oklevelére_{Syntagma, 27. és 72. I.}* hivatkozik s a róla függő pecsét rajzát is közli,_{Turul, X. évf. I. f.}* teljesen elmulasztja azonban az oklevél közelebbi meghatározását, mi által annak feltalálása lehetetlenné van téve. Okmánytáraink közül csupán a Hazai Okmánytárban találtam ilyen oklevelet._{IV. k. 40. 1. Eredetije az Inkey levéltárban.} * Ez III. Endre királynak 1291 julius 12-ikén kelt privilegialis levele, melyben megerősiti István és Béla királyoknak Mogoroy birtokról kiadott adományleveleit. A megerősitő oklevél szövegét követő jegyzetben a pecsétről az van irva, hogy abban a király arczától balra egy igen kis, veres viaszba nyomott, nyolczszegletü gyürüpecsét látható, melynek sem közepe, sem körirata ki nem vehető. Meg kell emlitenünk még e helyen Gara Miklós nádor 1411. évi oklevelét is,_{Wenzel, Árpádkori uj Okmánytár, XII. k. 199. 1.}* a melyben III. Endre király bemutatott adományleveléről ezeket találjuk: quasdam literas domini Andree dicti de Venetiis olim regis Hungarie privilegiales anno domini millesimo ducentesimo nonagesimo, regni autem sui anno primo emanatas per dominum Karolum regem apposicione seu impensione sigilli sui annularis in cera rubra certa imagine ad dextram in sigillo facta confirmatas»._{III. Endre királynak 1300 május 5-ikén kelt oklevelén, melyben a Huntpázman nemzetségből származó Ábrahám mester számára az esztergomi káptalan 1231. évi privilegialis levelét megerősiti, fekete viaszba nyomott érdekes contrasigillumot találtam. Az I. Károly király gyürüpecsétje számára megjelölt helyen ugyanis kerek gyürüpecsét látszik, melynek belsejében korona van, körirata pedig valószinüen S. Secretum. (Orsz. levéltár, 167.) Nem valószinütlen, hogy ez is I. Károly király gyürüpecsétje, a mely azonban nem volt használatban. Ottó király ezüst dénárjának előlapja, ugyanazon liliomos nyilt koronát tünteti fel, mely a kérdéses gyürüpecsét közepében látható; nem lehetetlen tehát az sem, hogy e pecsét Ottó királyságával függ össze. Rupp Jakab, Magyarország pénzei II. r. 3. 1.}*
Ha a hazai okmánytárban talált pecsétleirást összevetjük a Pray pecsétrajzával, arra a következtetésre jutunk, hogy a Pray rajza elég hű. A kérdéses pecsét ugyanis nyolczszegletü volt s közepében K betü látszott. Hiányzik Praynál a körirat, melyet a Hazai Okmánytár közlője sem tudott az elmosódott, rossz lenyomaton kibetüzni. Az bizonyos, hogy körirata ennek a pecsétnek is volt; s ennek minden valószinüség szerint sigillum secretum-nak kellett lennie. Legalább az analogia erre enged következtetnünk. Ez azon gyürüpecsét, melyről a Kolozsvári okmánytár 1331 julius 11-ikén kelt oklevele mint I. Károly király előbbi gyürüpecsétjéről megemlékezik.
A királyi pecsétek tipariumai a király halálakor összetörettek, vagy a holttesttel együtt eltemettettek._{Childerich frank király pecsétgyürüjét is vele együtt temették el. Breslau, Urkundenlehre, 929. 1.}* Kivételképen emliti meg Pray I. Károly király özvegyének, Erzsébet királynőnek gyakorlatát, a ki számos oklevelét elhalt férjének gyürüpecsétjével erősitette meg. E pecsétet a benne levő K betü teszi felismerhetővé s Erzsébet királynénak 1368 és 1369. évi kiadványain látott is ilyeneket._{Syntagma, 9. 1. és Perger, Bevezetés, II. r. 47. 1.}* 1369. évi egyik okleveléről azt mondja, hogy az elhalt I. Károly király gyürüpecsétje az oklevél hátlapjára volt nyomva olyanformán, hogy vékony hártyaszelet volt alatta, melynek kiálló részén a relació szót olvashattuk._{Syntagma, 16. 1. Rajzát a T. IV. f. 4. mutatja Pergernél, Praynál pedig a T. I. f. 4.; a T. IV. f. 11) alatt közölt pecsétrajzot azonban hibásan tulajdonitja Czobor (Magyarország stb. kiadott pecséteinek jegyzéke 34. 1.) I. Károly király özvegyének, mert e pecsétrajz 1382. évi oklevélről van véve, holott, a királyné már 1380-ban meghalt.}* Ez már magában véve elég kivételes eset, mert a relacio a referens nevével együtt nem a pecsét alatt rendesen használt hártyaszeletre, hanem a pecsét alatt magára az oklevél hátlapjára volt irva; de lényeges tévedést követett el Pray akkor, midőn Erzsébetnek K betüvel ellátott gyürüpecsétjét a megboldogult I. Károly királynak tulajdonitotta, mert ez egészen különböző pecsét volt. Mindenesetre szem előtt tartandó, hogy Pray I. Károly királynak csupán egy gyürüpecsétjét ismerte, és pedig azt, a melyet értekezésünkben ismertettünk. Nem is tüntet fel pecsétrajzaiban semmi különbséget I. Károly gyürüpecsétje és özvegyé között. A III. Endre nagypecsétjébe nyomott gyürüpecsét rajza már különbözik a külön használt gyürüpecséttől, ama különbséget Pray nem vette számba, s az ebből folyó következtetéseket elmulasztotta
levonni.

Igen szép példánya maradt ránk e pecsétnek Erzsébet özvegy királyné 1359 február 4-ikén Visegrádon kelt oklevelén a Kállay családnak a Magyar Nemzeti Múzeumban letéteményezett levéltárában. Az oklevél rendeletet foglal magában Hermann lupprehzazai biróhoz, hogy a varii jobbágyok által okozott károkat térittesse meg. Hátlapján van vörös viaszban Erzsébet királyné gyürüpecsétje, melynek közepén nyolczszögletü keretben a kérdéses K betü látszik, köriratul pedig a kezdetet jelző kereszt után. E(lizabeth Sigilum Secretum olvasható, az egészet végül köralaku szegély zárja be. A belső nyolczszög 7 milliméter széles, az egész pecsét átmérője pedig 12 milimétert tesz ki. Érdekes e pecséten, hogy mig a belső K betüt nyolczszögletü keret övezi, addig a körirat szabályos köralaku s a pecsét maga is kerek volt._{Ugyanilyen alaku Miklós csanádi püspök gyürüpecsétje (1373–1376 között irott levelén a Véghely-gyüjteményben) és Mária királyné titkos pecsétje.}* A körirat betüi a nyolczszögletü kerettel együtt anynyira kiemelkednek, hogy az ember hajlandó arra gondolni, hogy a középső K betü kőbe van vésve, melyet fémkeret vesz körül s ebbe vannak bevésve a körirat betüi.
Annyi bizonyos, hogy e pecsét semmi esetre sem azonos I. Károly király ismertetett gyürüpecsétjével. Annak körirata ugyanis «S. Secretum», ezé «E. Sigilum Secretum»; abban a belső K betüt kerek gyöngydiszités övezi, ennél nyolczszögletü keret; abban a köriratot a belsőhöz hasonló gyöngysor határolja, ebben egyszerü kerek szegély; végül annál az egész pecsét átmérője 8 milliméter, itt pedig már a belső keret 7 milliméter széles, az egésznek átmérője pedig 12 milliméter. Külön kell itt kiemelnem, hogy mig I. Károly király gyürüpecsétjének lenyomatainál a pecséten kivül a gyürü egy része is rendesen meglátszik; addig Erzsébet pecsétjei a gyürüből mit sem tartalmaznak, itt t. i. a pecsét a gyürüből kiemelkedett. Tévedett tehát Pray, midőn e pecsétet Károly királyénak mondotta, s tévednek mindannyian, kik Prayt e feltevésében követik.
Felmerülhet itt az a feltevés is, hogy a kérdéses K betű I. Károly király első gyürüpecsétjéből vétetett át. E gyürüpecsét eredeti lenyomatát azonban eddig még nem láttam, igy e feltevésről határozott véleményt nem mondhatok. Elég valószinüvé teszi azonban az emlitett feltevést azon körülmény, hogy I. Károly király kérdéses első gyürüpecsétjének belső K betüje ugyancsak nyolczszögletü keretbe volt foglalva.
A két pecsét körirata természetesen különbözött egymástól, de azt megváltoztathatták olyan módon, hogy a K betüt tartalmazó s valószinüen kőbe vésett középső részt megtartották, és a köriratot ujonan készült fémkeretbe vésték. Ha egyebet nem is állapithatunk meg az emlitett okoskodásból, annyi mindenesetre bizonyos, hogy Erzsébet királyné gyürüpecsétje Károly király első gyürüpecsétjének mintájára készült. I. Károly király továbbá 1322-ben még előbbi gyürüpecsétjével élt,_{Kolozsvári okmánytár, 39. 1.}* s 1320-ban kelt össze harmadik feleségével, Erzsébettel; nem valószinütlen tehát, hogy neki ajándékozta gyürüpecsétjét, a maga számára pedig ujat vésetett. Ezen ok könnyen megmagyarázza azt is, miért találjuk meg a K betüt Erzsébet királyné gyürüpecsétjében is, a mit különben, szokatlan eset lévén, elég bajos dolog kellően megmagyarázni.
Midőn Lajos király 1353-ben megházasodott s a boszniai király leányát, Erzsébetet vette feleségül, két Erzsébet nevü királynéja volt egyszerre az országnak. Ez időtől kezdve a K betü használata a gyürüpecsétben megkülömböztetés képen volna magyarázható. Lajos király feleségének gyürüpecséttel megerősitett okleveleivel azonban csak a későbbi időben találkozunk s akkor is regina juniornak nevezte magát mindenhol, a mint ezt titkos pecsétjének körirata is bizonyitja; az özvegy Erzsébet pedig már 1353 előtt rendszeresen használta a K betüs pecsétet. Ezen magyarázat tehát egyáltalán nem jöhet számba a kérdés megoldásánál.
Erzsébet királyné az első királynőink sorában, ki rendszeresen használja gyürüpecsétjét oklevelek megerősitésére. Már férjének, I. Károly királynak uralkodási éveiből maradtak reánk ilyen emlékek. 1333 szeptember 19-ikén,_{Sztáray okmánytár, 80. 1.}* 1337 május 15-ikén_{Zichy okmánytár, I. k. 516. 1.}* és 1339 szeptember 5-ikén_{Hazai okmánytár, III. k. 140. 1.}* kelt oklevelei ugyanis veres viaszba nyomott gyürüpecsétjével vannak megerősitve; férje halála után pedig, 1342-től kezdve, igazán tekintélyes számot tesznek ki azon oklevelek, melyeken gyürüpecsétjével találkozunk. 1342. előtt kiadott s gyürüpecséttel megerősitett oklevelei közül ugyan eredetiben egyet sem láttam, nincs okom azonban kételkedni abban, hogy gyürüpecsétje változatlanul megmaradt.
Lajos király trónralépte alkalmával csupán tizenhat éves volt, s igy könnyen érthető, hogy özvegy anyja jelentékeny befolyást gyakorolt az országos ügyek intézésére. E befolyás legvilágosabb bizonyitékát a nápolyi dolgok képezik, de hogy később sem történt lényegesebb változás e téren, azt mutatja Erzsébet királyné lengyelországi szereplése, Ilyen körülmények között egész természetes dolognak kell tartanunk, hogy 1342-őn tul is sürün találkozunk magyarországi dolgokban Erzsébet királyné intézkedéseivel. Ez intézkedéseket rendesen gyürüpecsétjével megerősitett oklevelekben találjuk, melyek legtöbbször egyes személyek számára meghatározott ügyekben kiadott rendeleteket tartalmaznak; de akad közöttük több olyan oklevél is, a melyben külömböző kiváltságokat adományoz._{Zichy okmánytár, II. k. 451. 1., Kapy levéltár (1374 június 4.), Forgács levéltár (1377 április 15.) stb.}*
Legjobban bizonyitanak az özvegy királyné kanczelláriájának fontossága mellett a pecsét alatt és mellett olvasható kanczelláriai jegyzetek, melyek a királyi kanczelláriába is a munkakör nagyobbodásával jutottak be. A commissio regine vagy commissio propria regine_{1355 deczember 3. (Múzeumi levéltár), 1357 Julius 25. (Kállay levéltár), 1358 május 27. (Kállay levéltár), 1358 deczember 24. (U. ott), 1361 április 8. (Véghely gyüjtemény) stb.}* jegyzet több oklevélen olvasható; de ilyeneket is találunk: relacio magistri Oliverii_{Hazai okmánytár, VII. k. 404. 1.}* commissio regine per D notarium;_{1357 április 6. (Kállay levéltár).}* vagy relacio domini Stephani patriarche stb._{Zichy okmánytár, IV. k. 121. 1.}* E jegyzetek természetesen a pecsét alatt az oklevélen vannak, s nem, a mint Pray állitja, az oklevélhez füzött papir vagy hártyaszeleten._{Syntagma, 16. 1.}*
Erzsébet királyné gyürüpecsétjét, elhalt urához hasonlóan, veres viaszba nyomva használta. Ilyen viaszba van nyomva titkos pecsétje, sőt nyoma van annak is, hogy nagy pecsétje is ilyen szinü viaszban használtatott._{1341 deczember 9-ikén kelt oklevélen. (Történelmi tár, 1896. évf. 500. 1.)}* Érdekes lesz ennek kapcsán megemlékeznünk a vörös viaszba nyomott pecsétek XIV. századi elterjedéséről hazánkban. A legáltalánosabbnak mondhatjuk annak használatát a főpapság körében, kik főleg gyürüpecsétjeikhez, de nagy pecsétjeikhez is használták.
A legelső ilyen pecsét, melyet láttam, Rudolf váczi püspök függő pecsétje, 1331 julius 13-ikán kelt oklevélen._{Orsz. levéltár, 3624.}* András erdélyi püspök 1351. évi oklevele veres viaszba nyomott gyürüpecséttel van megerősitve._{Zichy okmánytár, II. k. 463. 1.}* Ugyanigy László veszprémi püspök 1360 október 18-ikán kelt rendelete._{Hazai okmánytár, V. k. 136. 1}* 1361 április 17-ikén Miklós esztergomi érsek piros függő pecsétet használ._{Orsz. levéltár, 31672.}* Kálmán győri püspök 1365 deczember 30-ikán kelt oklevelén piros titkos pecsétet találunk,_{Múzeumi levéltár.}* s piros viaszban használja 1369 április 23-kán gyürüpecsétjét is._{Hazai okmánytár, III. k. 187. 1.}* Ugyanigy Demeter erdélyi püspök 1372. évi oklevelén,_{Bethlen család levéltára.}* Miklós csanádi püspök 1373 és 1376 között irott levelén._{Véghely gyüjt.}* 1373 junius 11-ikén Kálmán győri püspök függő pecsétjéhez is veres viaszt használ._{Múzeumi levéltár.}* Veres viaszba nyomott gemmával pecsétel Demeter erdélyi püspök 1374 január 21-ikén._{Teleki okmánytár, I. k. 176. 1.}* Veres gyürüpecséttel él 1377. évi oklevelén István kalocsai érsek_{Zichy okmánytár, lV. k. 15. 1.}* s 1379–80 között kelt levelén Vilmos győri püspök._{Véghely gyüjt.}* Ugyanigy egy 1379–86 között kelt oklevélen Demeter esztergomi érsek,_{Kállay levéltár.}* s 1380–87 közötti levelén Benedek veszprémi püspök._{Múzeumi levéltár.}* Végül Demeter esztergomi érsek 1386 június 18-ikán függő pecsétjéhez is veres viaszt használ._{Múzeumi levéltár.}* Egy szóval a XIV. század folyamán annyira elterjedt nálunk a főpapság körében a veres viasz használata, hogy e szokás általánosnak mondható. Követte őket e téren az alsóbb papságnak azon része, kik vagy egyházi vagy világi kitünőbb állásban voltak. Igy Thatamér prépost királyi alkanczellár 1348 január 6-ikán_{Kállay levéltár.}* és 1352 október 12-ikén_{Salamon levéltár.}* kiadott oklevelein. János veszprémi prépost és püspöki vikárius 1363 szeptember 22-ikén._{Orsz. levéltár, 5159.}* 1377 körül Simon mester I. Lajos király feleségének kanczellárja._{Múzeumi levéltár.}* Sőt kivételesen a káptalanok és konventek is élnek vele, de leginkább függő pecséteiken. Igy 1335 február 2-ikán a váradhegyfoki konvent,_{Orsz. levéltár, 2882.}* a budai káptalan 1336 deczember 7-ikén kelt patens levelén._{Orsz. levéltár, 3024.}* A nónai káptalan 1382. évi oklevelén._{Múzeumi levéltár.}* Sürün használják ezeken kivül a veres viaszt a XIV. században hazai városaink, első sorban Buda vára, melynek 1346. évi,_{Zichy okmánytár, II, k. 212. 1.}* 1366. évi_{Zichy okmánytár, III. k. 289. 1.}* és 1389 november 3-iki_{Kapy levéltár.}* oklevelein, továbbá Ujbánya város 1354 julius 1-én kelt levelén is_{Anjoukori okmánytár, VI. k. 226. 1.}* találkozunk vele. A királyi udvar mintájára a királyi családból származó herczegek is éltek vele. Igy István herczeg 1350 augusztus 27-ikén,_{Zalai okmánytár, I. k. 501. 1.}* augusztus 30-ikán_{Múzeumi levéltár.}* és 1351 november 3-ikán kelt oklevelein,_{Kállay levéltár.}* továbbá Károly herczeg 1371. évi_{Zichy okmánytár, III. k. 423. és 453. 1.}* és 1372. évi oklevelein._{Múzeumi levéltár.}*
Jellemző Erzsébet özvegy királyné gyürüpecsétjeinél, hogy a viaszt előbb keresztformára elkenték s az igy nyert kereszt közepébe nyomták belé a pecsétet. Ez a gyakorlat nálunk uj volt, Erzsébet királyné kezdte meg, külföldön azonban már használatban állott, igy p. o. Francziaországban._{Giry A., Manuel de diplomatique 630. 1.}* Gyakorlati czélja az volt, hogy a viasz jobban az oklevélhez tapadjon s ne hulljon oly könnyen le róla. Erzsébet királyné állandóan ilyen alakban használja gyürüpecsétjét, s ugyanezt kell mondanunk I. Lajos király özvegyéről is. A két Erzsébet királyné e tekintetben egy uton járt. Nyoma van annak is, hogy I. Lajos király is használta e pecsételési módot._{1366 nov. 3-ikán kelt rendeletén. (Véghely gyüjt.)}* Annál gyakrabban használják azt a XIV. század vége felé a magyarországi püspökök gyürüpecsétjeikhez. Igy Miklós csanádi püspök,_{1333–76 között. (Véghely gyüjt.)}* Vilmos győri püspök_{1379–80 között. (Véghely gyüjt.)}* Demeter esztergomi érsek,_{1379–86 között. (Kállay levéltár.)}* Benedek veszprémi püspök._{1386–87 között (Múzeumi levéltár.)}* stb.
Erzsébet özvegy királyné pecsétjei fölött már papirfedelet is találunk, a mely szokás nyugaton a XIV. század folyamán általános elterjedést nyert,_{Breslau, Urkundenlehre, 934. 1. és Giry, Manuel 631. 1.}* és a pecsét viaszának maradandóbb megőrzésére szolgált. Pray e szokást görög eredetünek tartja és Mária királyné idejétől vezeti le_{Syntagma de sigillis 49. 1.}* Lajos király azonban már sürün használta a papirfedelet, s használta anyja is, de folytonossá válik e gyakorlat özvegye gyürüpecsétjeinél.
Meg kell itt emlékeznem I. Károly király özvegyének kanczelláriájáról is, mely, a királyné okleveleinek számát és tartalmát tekintve, nem lehetett csekély jelentőségü. A kanczellár nevét csupán Széchi Miklós országbiró 1381. évi okleveléből sikerült megtudnom, a hol «magister Georgius cancellarius condam domine regine senioris» van felsorolva, a ki nem lehetett a még élő Erzsébet özvegy királyné kanczellárja, hanem a condam jelentése szerint a már akkor megholt királynőé._{Zichy okmánytár. IV. k. 216. 1.}* Annál gyakrabban találkozunk a notarius specialis nevével. Magister Albertus domine regine notarius specialis I. Károly királynak 1336 márczius 22-ikén kiadott oklevelében fordul elő először, hol a király előtt megkötött egyezség tanui között szerepel._{Anjoukori okmánytár, III. k. 264. 1.}* Hasonló minőségben találkozunk vele I. Lajos királynak 1345 márczius 13-ikán kelt oklevelében._{U. ott, IV. k. 491. 1.}* Albert mester tisztsége czimén I. Lajos királytól birtokot is kapott, a mi állása fontosságának világos bizonyitéka. A király ugyanis 1347 márczius 7-ikén rendeletet ad ki, hogy Deakolch nevü birtokában, melyet «nomine honoris regii» bir, oltalmazzák meg._{Kállay levéltár.}* Érdekes ez adat azért is, mert annak bizonyitására szolgál, hogy a királyi kanczellária tisztviselői, az oklevelek kiállitásáért járó dijakon felül, birtokokat is kaptak ideiglenes használatra a királytól, melyek jövedelme ellátásukra szolgált. Ez eset természetesen csupán akkor következett be, ha valami jövedelmező egyházi javadalommal nem birtak, hanem csupán az alsóbbrangu papok sorába tartoztak. E birtokadományozás továbbá csupán a tisztviselő személyéhez volt füzve (conservare commissa,) s halála után e czimen rokonai nem örökölhették. (Possessionem non ut suam propriam, sed sub nomine honoris nostri regii conservare dinoscitur.) Ilyenforma birtokadományozások már I. Károly király alatt is divatban voltak. I. Lajos király 1354. évi oklevelében «Johannes literatus curie eiusdem patris nostri notarius de Syrimia» van megemlitve,_{Forgács levéltár.}* ki Syulywm nevü királyi birtokot kapott I. Károly királytól jegyzői tisztségéért. (Possessionem nostram Syulywm vocatam, quam peremptorie a nobis nomine honoris pro officiolatu sibi concessam conservabat.) E birtokot még I. Károly király elvette tőle, mert egy beigtatásnak fegyveres erővel ellenállott. Erzsébet özvegy királyné emlitett notarius specialisa, Albert mester, I. Lajos királynak 1348 augusztus 20-iki rendeletében frater névvel van megjelölve, a mi arra mutat, hogy valamely szerzetesrend kötelékébe tartozott._{«Ex inducione fratris magistri Alberti notarii eiusdem domine regine genitricis nostre». Anjoukori okmánytár, V. k. 223. 1.}*
Sőt annyira fejlődött a királyné kanczelláriája idővel, hogy Albert mester oldalán egy másik jegyzőt is találunk, ki neki alárendelt segédje volt. I. Lajos 1349 julius 5-iki oklevelén a letöredezett pecsét helyén a következő kanczelláriai feljegyzést olvassuk: Relacio Nicolai notarii magistri Alberti._{Orsz. levéltár 30,001.}* Ugyancsak reá vonatkozik egy másik kanczellária feljegyzés is, mely I. Lajos 1366 márczius 23-ikán kelt oklevelének letöredezett pecsétje helyén látszik: Relacio magistri Nicolai notarii regine._{Véghely gyüjt.}* Nem lehetetlen, hogy e Miklós mester azonos azzal, ki 1372–1375 között egy missilis levelet küld apósának, melyben Imre nádor notarius specialisaként szerepel._{Véghely gyüjt. Erzsébet özvegy királyné egyik évnélküli oklevelében is meg van emlitve: «magister Nicolaus notarius et homo noster» Kállay levéltár.}*
Befejezésképen kötelességemnek tartom kutatásaim lefolyásáról és eredményeiről röviden beszámolni. Az 1336. évi pecséthamisitási eset vizsgálata figyelmessé tett I. Károly király gyürüpecsétjének köriratára, melyet Pray és a nyomában járó diplomatikusok nem ismertek. Megállapitottam, hogy abban a pecsétben nem csupán a szembetünő K betü van meg, hanem a S. Secretum körirat is egész tisztán látható A pecséthamisitási eset kapcsán ki kellett terjeszkednem az akkori hamisitási esetekre s tárgyalnom kellett a pecsétvizsgálatoknál követett eljárást, mint a középkori diplomatika legjobban kifejlődött ágát. I. Károly király gyürüpecsétjeinek lenyomatait vizsgálva, megállapitottam, hogy a pecsét nem volt a Pray véleménye szerinti ovalis, hanem szabályos köralaku, s csupán a pecsétgyürünek a lenyomatokba kerülő része kölcsönzött annak ovalis alakot. E gyürüpecsétet a király állandóan az ujján hordotta még, s csupán I. Lajos király alatt találkozunk olyan udvari tisztviselőkkel, kikre a király gyürüpecsétjének őrizetét bizta. I. Lajos király alatt azonban a királyi gyürüpecsétek száma is gyarapodik. Ki kellett térnem ennek kapcsán a sigillum secretum és sigillum annulare közötti különbségre, melynek első nyomai már I. Lajos király idejében megvannak, véglegessé azonban csupán a XIV. század végén válik a külömbség, midőn kiváltságok adományozásának megerősitésére használják a titkos pecsétet. Gyürüpecsétet tárgyalva, röviden visszatekintettem az Árpádházból származó királyok gyürüpecsétjeinek emlékeire, s kiemeltem, hogy önállóan IV. Béla király használja először.
Az okleveles emlékek vizsgálata kapcsán azon eredményre jutottam, hogy I. Károly király gyürüpecsétjével olyan emlékeken találkozunk, a melyek részleges jellegü vagy személyes vonatkozásu rendeleteket tartalmaznak. Az ilyen okleveleket egy külön udvari tisztviselő a notarius specialis irta, kik közül többet is ismerünk I. Károly király uralkodási éveiből.
Áttértem továbbá III. Endre király azon okleveleinek ismertetésére, melyek függő pecsétjébe megerősités képen I. Károly király veres viaszba nyomott gyürüpecsétje van helyezve, s megállapitottam, hogy ez nem azonos az ismertetett gyürüpecséttel, hanem attól eltérő. Vizsgálat alá vettem Erzsébet özvegy királynénak gyürüpecsétjét, melyről Pray azt állitja, hogy azonos I. Károly király gyürüpecsétjével. Megállapitottam, hogy ennek középső K betüje nyolczszögletü keretbe van helyezve, körirata pedig E. Sigilum Secretum; tehát mindenesetre külömböző I. Károly király gyürüpecsétjétől. Megfigyeltem a veres viaszpecsétek XIV. századi használatát hazánkban s azon eredményre jutottam, hogy a főpapság körében terjedt el először. Végül néhány adatot közöltem Erzsébet királyné kanczelláriai gyakorlatáról s az ott müködő tisztviselőkről.
Értekezésem megirásánál igyekeztem minél bővebb anyagot felölelni, hogy a czélul kitüzött pecséttani kérdést annál sikeresebben megoldhassam; ha esetleg egyes adatok elkerülték volna figyelmemet s okoskodásaim rossz irányba tértek volna, további munkálkodásom kapcsán lesz alkalmam tévedéseimet helyreigazitani.
GRÜNN ALBERT.

VEGYES.

Arczképes armális 1619-ből.

(Egy ábrával.)

Olyan czimerlevelet van módunkban bemutatni tisztelt olvasóinknak, minőt eddig még nem ismert a magyar heraldika: egy a királyi kanczelláriában szabályszerüen kiállitott armálist, melyre a czimerkép mellé, egy szimbolikus kép keretébe illesztve, oda van festve a czimerszerző képmása is.
Arczképes czimerek nem tartoznak heraldikánkban a ritkaságok közé. Már korai időkből, a XV. századból ismerünk czimeradományokat, a melyeknek tárgyát a kitüntetett képét viselő czimerek képezik. Arra azonban nem tudunk példát, hogy az adományos arczképét különálló képbe foglalva alkalmazta volna rá a kanczellária miniátora az oklevélre.
Az az armális, a mely az oklevéltani különösségek e fajtájának első példányaként szerepel, II. Mátyás királytól származik s 1619 február 9-ikén Bécsben kelt. Általa bizonyos győri Litteráti Mátyás és családja kap magyar nemességet s czimert. Az oklevél szövege semiben sem külömbözik az egykoru armálisokétól; hangzik pedig kivonatban a következőképen:

Nos Matthias divina favente clementia electus rex Romanorum, imperator semper augustus, ac Germanić, Hungarić, Rohemić, Dalmatić, Croatić Sclavonić. rex ... memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos cum, ad nonnullorum fidelium nostrorum humillimam supplicationem nostrć propterea factam maiestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate, fidelibusque servitiis fidelis nostri, agilis Matthić Litterati Jauriensis, quć ipse sacrć primum regni nostri Hungarić coronć, et deinde maiestati nostrć pro locorum et temporum exigentia fideliter exhibuit et impendit, ac in futurum quoque impendere velle pollicetur, tum igitur ob id, tum vero ex gratia ac liberalitate nostra cćsarea et regia, qua, quosque de nobis, ac reipublicć Christianć benemeritos virtutesque colendć studiosos antecessorum nostrorum divorum quondam Hungarić regum exemplo prosequi, eisque certa virtutum, suarum prćmia, quć ad maiora quoque prćstanda evo incitare posaint, decernere consvevimus, eumdem igitur Matthiam Litteratum Jauriensem, ac per ipsum coniugem ipsius Margaretham et Michaelem Litteratum fratrem illius carnalem, de regić nostrć potestatis plenitudine et gratia speciali in cćtum ac numerum erorum regni nostri Hungarić ac partium illi subiectarum nobilium duximus cooptandos .... In cuius quidem nostrć ipsis exhibitć gratić ac liberalitatis testimonium, verćque nobihtatis signum arma hćc, seu nobilitatis insignia, scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, in quo supra viridem campum monoceros decumbens cernitur; scuto incumbentem galeam militarem apertam, regio diademate, medium monocerontem, dextro pede cćruleum lilium tenentem proferente ornatam; a summitate vero, sive cono galede laciuiis, seu lemniscis, dextris azureis et aureis, sinistris argenteis ac purpureis, in scuti oras fluitantibus, illudque decenter exornatibus, prout hćc omnia in lorincipio prćsentium litterarum nostrarum propriis suis coloribus clarius expressa visuntur........... gratiose danda duximus et conferenda ... Datum ... in civitate nostra Vienna, die nona mensis Februarii, anno domini millesimo sexingentesimo decimonono...
A felhasitott alsó szélre van rávezetve az oklevél kihirdetésének bizonysága, a mely Veszprémmegye gyülésében Pápán, 1619-ben kelt, Vásárhelyi András főjegyző által.
A pecsétje hiján ép állapotban fenmaradt oklevél külalakját tekintve sem tér el a szokottaktól; irása, csinosan rajzolt első sorai, az élére festett czimer, a mely az oklevélbeli leirásnak teljesen megfelel, nem mutatnak szokatlan jelenségeket. Ellenben első pillantásra rendkivülinek tünik fel, hogy a czimerábra mellé, sőt azzal egyazon arany keretbe foglalva, egy a czimerrel s az oklevéllel semmi összefüggésben nem álló kép van festve. Ez a kép kétségtelenül a czimer festőjének a munkája s igy bizonnyal a kir. kanczelláriában készült. Oszlop által tartott menyezetes szobát ábrázol, a melynek hátterében lépcsős emelvényre helyezett diszes trónszéken az atyaisten ül, kitárt karokkal, jobbjával jogart, koronát s aranylánczot nyujtva az előtte térdelő, egy angyal által támogatott alaknak. Ez az alak – kétségtelenül az armálist nyerő Litteráti Mátyás – csupán rongyos ingbe s szakadozott vörös nadrágba van öltözve, még lábai is mezitelenek; karjait könyörögve nyujtja ki az Úr felé, a ki angyala által emeli fel őt. A kép alatt szalagra irt aranybetüs szavak egészitik ki a kép által kifejezett eszmét; «ef de pulvere suscitans pauperem»; világosan arra czélozva, hogy az Ur Litteráti Mátyást a porból emelte fel az ország nemesei sorába.

Mik voltak azok az érdemek, a melyekért az alacsony származásu Litterati, kiben a kép után már a férfikor delén álló embert kell sejtenünk, nemességet kapott, nem mondja el az oklevél; annál kevésbbé tesz emlitést arról, miért festették a leirt képet rá a czimerlevélre. Nagyon valószinünek tartjuk, hogy a képecske, bár a kanczelláriai festő kezemunkája, csak az oklevél aláirása és megpecsételése után került rá az oklevélre s igy annak ép úgy nincs valami különösebb jelentősége, mint a hártya üresen maradt széleit betöltő s utólag ráfestett virágoknak. A XVI–XVII. századi bécsi kanczelláriai gyakorlat szerint ugyanis előbb aláirta az uralkodó az ábra nélküli oklevelet s csak azután festették bele abba a szövegnek megfelelő czimert. E körülmény azonban keveset von le Litteráti Mátyás armálisának érdekes voltából.
Az okirat Szivák Imre országgyülési kép viselő úr tulajdonát képezi. Rövid ismertetése a széleire festett virágok hasonmásával a Magyar Iparművészet 1902-iki folyamának 5. számában jelent meg; a czimer s a mellé festett kép hasonmását mi közöljük először.
V. E.

A ruszkai Dobó, a Pálóczi és a ruszkai Bátor család közös leszármazása.

Az Abauj vármegyében még most is létező Pányok nevü helységet legelőször 1263-ban emlitik, midőn István társkirály Gergely fiának: Pányoki Jakab comesnek az Ungmegyében fekvő Szenna, Ráth, Csepely és Radics nevü birtokokat adományozza. Kiemeli, hogy Jakab az ő zászlaja alatt egyik bolgár hadjáratban részt vett és Vidin városa előtt nagy érdemeket szerzett._{Hazai Okmánytár, VI. k. 116. 1.}*
Ezen adományt IV. László 1286-ban azzal toldja meg, hogy Pányoki Jakabnak még az Ungmegyében fekvő Bezőt is odaadja._{Hazai okmánytár, VI. k. 221. 1. Az okmány kelte itt 1276-ra van téve; de miután az ezt kiállitó Tamás váczi püspök akkor még nem volt a királyi kanczellár, keltezése 1286-ra helyezendő.}* Midőn ugyanazon király 1287 október 6-ikán a leleszi konventet Bező helység határjárására felhivja, akkor már arról értesülünk, hogy a helységnek két ura van: Pányoki Péter és Jakab, a nélkül azonban, hogy a kettejük közötti rokonságot ismernők._{Wenzel, XII. k. 457., 465. 1.}* 1290-ben Pányoki Jakab Ungmegyének fő vagy alispánja._{Fejér, V/lII. k. 503. 1.}* IV. Lászlónak halála után III. András pártjára lépett, kinek annyi szolgálatott tett, hogy ez – saját szavai szerint – azokat alig tudta felsorolni. Jutalmazásául 1292-ben Bezőről ujabb adománylevelet állitott ki számára._{Hazai okmánytár, VI. k. 384. 1.}* Szerző ember volt egyáltalában, 1302-ben megveszi a Korcsvaiaktól Ungmegyében fekvő mátyóczi birtokukat; azután 1311-ben pupsai nemesektől az ungmegyei Ruszka nevü birtokot, melyről aztán egyenes utódai magukat nevezték._{Anjoukori okmánytár, I. k. 245. I.}*
Élete végén I. Károly király ellen fellázadt, úgy hogy ez őt Szennás birtokától megfosztotta. 1313 június 22-ikén kijelenti azonban a király, hogy Barsa nb. Kopasz nádor kérésére Pányoki Jakabnak ez elkobzott birtokát visszaadja._{Anjoukori okmánytár, I. k. 314. I.}* Ez a róla szóló utolsó hir.
Két fia maradt: Dobó és János.
Dobó már 1311 május 1-én szerepel. Akkor arról értesülünk, hogy bizonyos Velkenye unokája Albert fia Gergely Dobónak egyik szolgálónőjét feleségül vette és hogy Dobónak az e házasságból született gyermekekre nézve érvényes úri jogát kielégitse, többi között az Abauj vármegyében feküdt Tuzsa, más néven Velkenyeháza birtokot átengedte._{Hazai okmánytár, VII. k. 369. 1.}* Ugyanazon évben János nevü fivérével a ruszkai birtok megszerzésénél müködik közre. Mindkét fivér – atyjuk példáján okulva – Károly királynak hű embere maradt, miért is Károly őket 1317 november 1-én Ungmegye ispánjainak biráskodása alól kiveszi._{Anjoukori okmánytár, I. k. 444. 1.}* 1318 márczius 21-ikén azzal jutalmazza meg őket, hogy Aba nb. Amadé nádor hűtlen fiainak Zemplénmegyében fekvő Géres, Kissemjén, Karos és Ricse nevü birtokait nekik adományozza._{U. ott, 461. 1.}*
1319 április 21-ikén a következő ungmegyei birtokokon osztozkodnak: Ruszka, Radics, Palágy, Cheparfeude (ez valószinüleg Csepely ferditése) és Szennán._{Hazai okmánytár, VII. k. 382. 1.}* 1320 október 26-ikán megkapják az ungmegyei Gálocs-ot._{Anjoukori okmánytár, 1. k. 582. 1.}* Egy nappal később (1320 október 27-ikén) megnyeri Dobó azon pört, melyet Szerafin fia Aba fiai az abaujvári Velkenyetelek nevü birtok ügyében (lásd fennt) ellene inditottak._{U. ott, 658. 1.}* 1321-ben megkapja Dobó a királytól a beregmegyei Dobronyt és az ungmegyei Galambláz nevü birtokot._{U. ott, 636. 1.}* 1327 szeptember 20-ikán Zádor mesterrel és fiával az ungmegyei Rebrin nevü birtokon osztozik._{Anjoukori okmánytár, II. k. 158. 1.}* 1325 január 13-ikán a két fivér között ujabb birtokfelosztás történik. Birtokaik most a következők: Ruszka, Radics, Haravisa, Palágy, Galambláz, Szenna, Csepely, Dobrony, Domok és Pányok. Az osztás úgy történik, hogy Haravisa, Galambláz, Domok és Pányok közös birtokban maradnak._{U. ott, II. k. 173. 1.}* 1325 április 21-ikén megveszik Csepely egyik részét._{U. ott, 190. 1.}* Halála évét nem ismerjük.
1334 február 16-ikán kijelenti Drugeth Vilmos nádornak egyik albirája, hogy Ládi Pózsnak Pányoki Dobó fiai: Miklós, Jakab és Balázs ellen Ruszka birtok miatt inditott perét az alperesek kiskorusága miatt hét évre elhalasztja._{Hazai oklevéltár, 206. 1.}* Ugyanez történik 1334 május 16-ikán, midőn Dobó fiai oldalán egyéb rokonaik közül Jakab fia János is szerepel._{Anjoukori okmánytár, III. k. 75. 1.}* Miklós azonban 1335 április 30-ikán már fivéreinek és nagybátyjának Jánosnak képviselője az ungmegyei Szelmenc ügyében._{U. ott. 159. 1.}* 1338-ban meghatározza az országbiró, hogy Jakab fia: «Bátor» János és Dobó fiai Miklós, Balázs és Jakab bizonyos emberölésért elégtétellel tartoznak._{U. ott, 443 1.}* Ugyanazon Bátor János képviseli Dobó fiát Miklóst 1338 május 2-ikán az ungmegyei Ráth birtok ügyében_{Anjoukori okmánytár, III. k,. 458.1.}* 1339 május 8-ikán tanusitja az országbiró, hogy Jakab fia Ruszkai Bátor János és Dobó fiai: Ruszkai Miklós, Jakab és Balázs az ungmegyei Ráth és Kis-Szeretva és a zemplénmegyei Kereplye tulajdonjogát (mely utóbbit Bátor János a Baksa nb. Csapi Tamástól, Zundren birtok harmadáért kapott) a zemplénmegyei Kaponyaiaknak és Csapiaknak átengedték._{U. ott, 550.1.}* Dobó fiai 1343-ban kezükben tartják az abaujvári Enyiczkét és a borsodmegyei Szuhogyot._{U. ott, IV. k. 350. 1.}* 1354-ben Ruszkai (Dobó fia) Jakab és Bátor János a Lesztemérieknek negyven forintot kölcsönöztek, minek fejé ben azon okleveleket, melyek a köztük folyó pörben Nagydabrony nevü beregmegyei birtokra vonatkoznak, érvényteleneknek nyilvánitják._{U. ott, VI. k. 212. 1.}* – Dobó fia Jakab 1357-ben a «Galamblázai» nevet viseli;_{U. ott. 528.1.}* utoljára találkozunk vele 1363 november 16-ikán mint ungmegyei esküdt nemessel._{Sztáray okmánytár, I. k. 331. 1}*
Bátor János utódairól biztosan csak azt tudjuk, hogy fia: Galamblázai Bátor István 1357-ben mint ungmegyei nemes szerepel;_{Anjoukori okmánytár, VI. k. 528. 1.}* ugyanily minőségben szerepel 1359-ben is;_{Tört. Tár, 1901. évf. 41. 1.}* utoljára találkozunk vele 1370 augusztus 11-ikén._{Sztáray okmánytár, I. k. 366. 1.}* Ruszkai Bátor Jakab 1389-ben királyi ember._{U. ott, 486. 1.}* 1409 és 1410-ben Ruszkai Bátor András fogott biróként működik;_{U. ott, II. k. 68., 81. 1.}* 1414-ben ugyanő a Drugeth család tisztviselője;_{U. ott, 136. 1.}* 1417-ben pedig a ruszkai Dobókkal együtt Ruszkán, Bezőn, Zaharon, Radicson, Komoróczon és Ráton birtokos._{Csánki, I. k. 402. 1.}* 1423-ban úgy látszik – már nem él, mert akkor csak leányairól: Katalin, Ilona, Dorottya, Affra és Cusona-ról (ez valószinüleg «Susanna» ferditése) van szó, kikkel 1432-ben is találkozunk._{Tört. Tár, 1901. évf. 224., 232. 1.}*
Mindezek tehát – bár az izenkénti levezetést nem adhatjuk, – ruszkai Bátor János egyenes ivadékai.
1409 junius 19-ikén és 1410-ben ruszkai Dobó István és Lászlóra akadunk,_{U. ott, 68., 81. 1.}* kiknek leszármazására Garai Miklós nádornak 1411-ben kiadott okirata fényt vet; azt mondja t. i. hogy: «religiosus vir, dominus frater Blasius filius Jacobi dicti. Dobo de Ruizka Abbas ecclesić Sancti Andree de juxta Vissegrad» és «Ladizlaus filius dicti Jacobi frater ipsius abbatis» egy a beregmegyei Debray-ra vonatkozó okmányt átiratnak._{Wenzel, VIII. k. 291. 1.}* «Stephanus filius Jacobi dicti Dobo de Ruzka» pedig 1426-ban az esztergami érseknek házi tisztje._{Hazai oklevéltár, 382. 1.}* Ezekből tehát kitünik, hogy már II. Jakab felvette atyjának nevét, állandó családi nevül.
László és István folytatták a családot. István fia ruszkai Dobó János és László fia Dobó Domonkos megkapják 1449-ben a szabolcsmegyei Lököt és beregmegyei Mátyust._{Zichy okmánytár, IX. k. 227., 348., 396., 435. 1.}* I. Domokosról csak még az legyen kiemelve, hogy 1460 és 1462-ben Ungmegye alispánja volt.

* * *

Már fentebb emlitettük, hogy 1287-ben Pányoki I. Jakab mellett még Pányoki Péter is Bező birtokosa, a nélkül, hogy a kettejük közötti rokonsági fokot ismernők.
E Pányoki Péter fiai: «Túsz» Pető és Máté. Ezt már 1311 előtt Aba, nb. Amadé nádor emliti (Fejér, VIIl/IV. k. 661. 1., hol Máté helyett tévesen áll Marcell). 1325 márczius 30-ikán rokonaikkal Fónyi Miklós fiaival: Balázs és «Szonk» Jánossal együttesen a zemplénmegyei Hernád-Németit egynéhány ellentmondóval szemben megnyerik:_{Anjoukori okmánytár, II. k. 185. 1.}* Mily rokonság volt köztük és az abauj-vármegyei Fónyiak között? nem tudjuk. Ugyanazon évben I. Jakab fiaival együttesen megveszik Csepely egy részét._{U. ott, 190. l.}* 1326-ban megkapják Károly királytól az ungmegyei Dobrókát, mely alkalommal Károly kiemeli, hogy fivérök András akkor, midőn a hűtlen (Barsa nb. Tamás fia) Beke a nyalábi várat elfoglalva tartotta, e vár ostromlása alatt hősi halállal kimult._{U. ott, 258., 263., 264. 1.}* 1327 szeptember 1-én legelőször értesülünk arról, hogy Károly király az ungmegyei Pálócz nevü birtokot a két fivérnek adományozta._{U. ott, 321., 335. 1.}* Pányoki Máté fentebbi Bátor Jánossal együtt 1332-ben királyi ember._{U. ott, 603. 1.}* 1334-ben megnyerik pálóczi birtokukat az ezt támadó Tornaljaiakkal szemben, mely alkalommal arról értesülünk, hogy öregebb Mátyóczi Péter fiai a rokonaik (proximi.)_{U. ott, III. k. 94. 1. v. ö. III. 1.}*
1335-ben Bátor János és Pányoki Máté csunya dologba keveredtek. Herman nb. Laczkfi Imre hazatért a szerbek elleni hadjáratból, mire őt a király udvarában megölték. A tettel a Pánkiak Baksa nb. Tamást, ez pedig a két Pánkit vádolta. Az ügy sokáig huzódott, miglen Tamás a vérdijat lefizette._{Zichy okmánytár, I. k. 404., 493., 501., 509., 511., 535., 538. 1.}* Pető előkelő állásban lehetett, mert 1335 április 16-tól 1341-ig Beregmegye főispánja._{Anjoukori okmánytár, III. k. 155. 1.; Zichy okmánytár, I. k. 628. 1.}* A mellett szerző ember is volt. 1335-ben kissurányi birtokrészét (Beregmegyében) egy ottani birtokoséval cseréli fel._{Anjoukori okmánytár, III. k. 235. 1.}* 1337-ben elcseréli ezt a beregmegyei Gút helységgel._{U. ott, 274. 1.}* Halálozási évét nem ismerjük, Máté, ki mindig a Pánki nevet viselte, utoljára 1359-ben fordul elő._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 528. 1. (hol mint Galamblázai Pánki Máté szerepel). Tört. Tár, 1902. évf. 41. 1.}*
1364 szeptember 28-ikán a Kaplyon nb. Nagymihályiak Ungmegye közgyülésén arról panaszkodnak, hogy Máté fiai: Pálóczi Péter és András és Pető fia: Pálóczi János bizonyos tibai erdejöket bitorolják._{Sztáray okmánytár, I. k. 339. 1. v. ö. 342. 1.}* Ezen András zálogba veszi 1379-ben a zemplénmegyei Sztára egy részét,_{U. ott, 449 1.}* fivérével, Péterrel együtt 1387-ben a Dobrova birtokról szoló 1326. évi okmányt átiratja._{Anjoukori okmánytár, II. k. 264. 1.}* Mindkét fivér 1394 oktober 22-ikén még él; Péternek akkor Máté és Imre, Andrásnak pedig Miklós nevü fia van; utóbbi 1409 és 1410-ben mint királyi ember szerepel._{Sztáray okmánytár, I. k. 537, l., lI. k. 68., 82. 2.}*
II. Péter utódai a legmagasabb polczra vergődtek. I. Imre 1421-ben a király titkos kanczellárja; 1427-ben Aradmegye főispánja. Fia László aki már 1438-ban szerepel) előbb kir. lovászmester, 1440-ben királyi udvarmester, 1443 és 1445 kir. ajtónállómester, 1446-tól országbiró, mely minőségben 1470-ben is előfordul. II. Máté, ki már 1411-ben a főurak sorában (mint Borsodmegye főispánja és Diósgyőr várnagyja, 1415-ben pedig mint Szabolcsmegye főispánja)_{Zichy okmánytár, VI. k. 364. 1.}* szerepel, megkapja 1425-ben az országbirói hivatalt és 1437-ben mint nádor hal meg. Három fia volt: Péter, Simon és János, kik közül Simon 1438-ban és 1455-ben lovászmester, János Ungmegye főispánja lett; fia: II. Imre 1464 és 1465-ben pohárnokmester, később lovászmester, mely minőségben még 1480-ban található. De még a papi pályán is találkozunk számos családtaggal, kik közül nem egy egyházfejedelmi rangot és állást nyert.
Nem lévén szándékunk e fényes család terjedelmes történetét megirni, megelégszünk az eddigi adatokkal és arra törekszünk, hogy az eddig tárgyalt három családnak izenkénti közös leszármazását bebizonyitsuk.
A ruszkai Dobó és a Pálóczi-család (a ruszkai Bátor-családot mindeddig nem találom emlitve) közös őstől való leszármazását a jelenlegi irodalom határozottan elismeri; indokolja ezt a czimerközösséggel, a birtokviszonyok összehasonlitásával és kétségkivül az 1287. évi okmánynyal, melynek erejével a Dobók és a Pálócziak ősei, mint Pányokiak, Bező ungmegyei helységnek társbirtokosai.
Igaz, hogy ezen körülmények a nevezett családoknak nemzetségbeli összetartozandóságát eléggé támogatják, – de oly okirati bizonyitékot, mely az izénkénti genealogiai leszármaztatást lehetővé teszi, csak a következőben találhatunk.
Az egri káptalan 1327-ben tanusitja hogy Gergely fia Jakab fiai: Pányoki Dobó és János egyrészről, másrészről pedig ugyanazon Gergely fiának, Péternek fiai: Pányoki Máté és Pető birtokaikat egymás között felosztották, Dobó és János megkapják Ruszkát, Radicsot, Bezőtit (Ungmegyében), Dabronyt (Beregmegyében) egészben; Palágyot, Galamblázát (Ungmegyében), Szendrőt (Temesmegyében) és Damak felét (Borsodmegyében). Péter fiai kapják: Nagycsepelyt, Szennát, Dobrovát egészben, Palágy és Galambláza felét; egész Hernádnémetit, fél Damakot és Szendrőt._{Temesmegyei okmánytár, I. k. 40. 1.}* Ebből tehát kiviláglik, hogy az 1287-ben szereplő I. Jakab és I. Péter egy atyának, Gergelynek fiai és igy megkapjuk az eddigi adatok összegezése által a tárgyalt családoknak következő nemzedékrendi töredékét:

Gergely; (Pányoki) I. Jakab 1263–1313; I. (Pányoki) Péter 1287; Dobó 1311–1327, a ruszkai Dobó család őse; Bátor János 1311–1354, a ruszkai Bátor család őse; Miklós 1334–43; II. Jakab 1334–63; I. Balázs 1334–43; Bátor István 1357–1370; II. Balázs apát 1411; László 1409–1411; I. István 1426; I. Domonkos 1445–1462, folytatják a családot; János 1449; Túsz Pető 1325–1341, a Pálóczi család egyik őse; I. András † 1426 előtt; I. Máté 10325–1359 a Pálóczi család egyik őse; I. János 1364; II. Péter 1364–1394; II. András 1364–1394; Miklós 1394; II. Máté nádor † 1437; I. Imre 1394–1427; III. Péter 1440; Simon † 1467 előtt, neje Potentiana 1467, folytatják a családot; II. János 1440; László † 1470 országbiró

Dr. WERTNER MÓR.

Egy czimerlevél I. Rákóczy Györgytől.

Tudtommal a váradi Ónody család czimerlevele idáig ismertetve nem volt. Ezen armálist, ép állapotban, én őrzöm régi iromány-gyüjteményem között. – Egész terjedelmében közölni felesleges volna; az érdekesebb részletek követ kezők: ... ex humillima expositione fidelis nostri Joannis Onodi de Varad adeoque fidedigna informatione nonnullorum fidelium nostrorum intelligentes, genitorem quoque eiusdem prćsidiarium Onodienum fuisse, ipsummet quoque vestigia parentis sui secutum, inque aspera Martis area educatum, vel hactenus ea edidisse virtutum suarum militarium specimina, fidelisque nobis et Patrić suć exhibuisse seruitia ... eundem itaque Joannem Onody, ac per eum Annam Rácz Consortem suam nec non Paulum, Nicolaum, Joannem, et Petrum, filios iam natos ... e statu et conditione ignobili, in qua nati sunt et hactenus extiterunt, eximendos, ac in coetum et numerum verorum, natorum et indubitatorum regni nostri Transylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobilium, annumerendos, aggregandos ... esse duximus;
A czimerleirás:

Scutum ... militare erectum coelestini coloris, in cuius campo sive area, brachium quoddam humanum humerotenus resectum, manu gladium evaginatum comprćhensum, sursum erectum, capitique Turcico infixum tenere conspicitur; supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium gemmis et unionibus eleganter ornatum: ex cono vero galeć, tćnić, sive lemnisci, variorum colorum hinc inde diffluentes, utrasque oras, seu margines ipsius scuti, pulcherrime ambiunt et exornant.
Az oklevél-szövegben emlitett festett czimernek nyoma sincsen, úgy látszik nem is volt ott soha. Kelt in «Salis Curić nostrć Desiensi die secunda Mensis Augusti» 1647-ben. Aláirva Georgius Rakoczy, Joannes Szalárdy vice Secr. Kihirdették 1648. június 23-ikán Nagy-Váradon.
K. U.

A Döbrentei család.

A tizenhetedik század elején, úgy 1600 körül élt Hőgyészen, Vasmegyében Döbrentei Mihály gazdálkodó, kinek fia István a mezőgazdaság és közügyek terén kiváló érdemeket szerezvén, 1651 május 12-ikén III. Ferdinánd királytól nemességet és czimert nyert, mely a paizs kék mezején három arany buzakalászt tartó veres öltözetü kart mutat, mi a koronás sisakorom diszéül is szolgál; a czimert jobbról kék és arany s balról ezüst és piros takaró környezi. Ez ármálisban István fia Mihály is emlittetik, mint a kire s mindkétnemü utódaira a nemesség kiterjesztetett.
Úgylátszik, hogy mindketten vagyonszerzők és szorgalmas földmivelők, mert 1653-ban elébb zálogul, majd örökvételül megszerezték Vésey István özvegyétől, Dömölki Katalintól ennek tetemes kemesi birtokát, melyet a család utódai Hőgyészen maiglan birnak. Döbrentei Mihály különben a gazdálkodáson kivül már magasabb értelmiséget igénylő ügyekkel is foglalkozott, mert az akkori török világban a fejérvári török basának birája és adószedőjéül is működött, ki mint ilyen, maga hordotta be Székesfejérvárba a beszedett pénzt. Igy történhetett, hogy (a mint Döbrentei Lajos, a kivel Döbrentei Gábornak édesatyja 1830. évben volt urai-ujfalvi, ágostai evangelikus hitszónok és megyés senior 70 éves korában megirta) midőn egy alkalommal a basa által féktelen fenyegetőzések daczára az egészben be nem szedett pénzt hozzája Fejérvárba bevitte, ez oly dühbe jött, hogy szörnyü felhevülésében úgy megrugta szegény Mihályt ágyékán, hogy megsérüdött, de azért még sokáig elélt. Hőgyészen 97 éves korában halt meg, két fiut hagyván maga után, Mihálytés Jánost. Ez utóbbi katonáskodott és Belgrád alatt Szavojai Jenő herczeg seregében 1716 táján elesett. Bátyja otthon gazdálkodván, Németh Annát vette nőül, a kitől három fia maradt: István, Mihály és Ferencz. Ezek közül Ferencz Mária Terézia királynő hadseregében mint vasmegyei nemesi insurgens vitézkedett, atyja által lóval, öltönynyel és fegyverzettel ellátva. A hadjárat alatt Csehországban a poroszok elfogták, tőlük azonban többedmagával megszökött s haza került, hol atyja őt ismét felszerelvén, az insurgens sereghez ujra csatlakozott s mindvégig kitartóan hadakozott. Testvérei a nemes simaházi Bencsik családba házasodván, vagyonukat szaporitották, az azzal rokon Vésey nemes család egyéb részbirtokát is örökösödés folytán megszerezvén.
Döbrentei Istvánnak Bencsik Borbálától három fia maradt: Ádám, Lajos és Dániel. Ádámtól származott Imre, a ki Hőgyészen 1786 november 5-ikén született s mint gazdasági gyakornok ifjan Munkácsra a gróf Schönborn-Buchheim uradalmába kerülvén, itt ötven éven felül hivataloskodva, utóbb mint jubilált prefektus, a mi akkor igen diszes és előkelő állás volt, meghalt Munkácson 1861 április 17-ikén. Lajosnak, a föntebb is emlitett evang. esperesnek fiai valának Gábor, Dávid és Sámuel. Gábor született 1785 deczember 1-jén Nagyszőllősön Vasmegyében.
Irodalmi téren is kitünvén, a M. Tud. Akademia titkárául választá s a polgári pályán mint budai kerületi főbiztos sokáig sikeresen működött. Elhunyt nőtlenül Budán 1851 márczius 28-ikán. Testvéröcscsével, Imrével folytonosan bizalmas atyafias érintkezésben lévén, az éveken át váltott leveleik később birtokomba kerültek. – A harmadik testvér Sámuel előbb az ősi vagyonon gazdálkodván, később Galantára Pozsonymegyébe költözött s azon alkalommal kivette 1823 június 16-ikán Vasmegyétől azon nemesi bizonyitványt, melyet annál inkább jónak látok kivonatosan közölni, mert abban Gáborra is történik hivatkozás, kiről akkor még csak úgy történik emlékezés, mint Hunyad vármegye táblabirájáról.
A család történetére a nevezetes irat igy hangzik:
Az 1828. évi Szent Jakab hava 23-dik napján Pozsonyban tartott közgyülési jegyzőkönyvnek kivonata. 851. lap, szám 1217. Olvastatott annakutána tek. Vas vármegyének az 1823. esztendei június 16-ikán nemes Döbrentei Sámuel részére kiadott nemesi tanulevél, e következendő tartalommal: Mi Vas vármegye egyházi főrendek, zászlós uraknak, ország nagyainak és nemeseknek közönsége által adjuk tudtokra ezen levelünknek rendében, mindezeknek a kiknek illik, hogy ... Hőgyész helységünkben nemesi javakat biró nemes Döbrentei Sámuel tartozó alázatosággal folyamodott hozzánk, hogy mivel lakását nemes Pozsony vármegyében általtenni szándékozék, és ottan valóságos és gyökeres nemességét bebizonyitani kivánná, mi arról neki hiteles bizonyitó levelünket megadni méltóztatnánk; a kinek is igazjogos kérésére hajolván, minthogy a folyamodó nemes Döbrentei Sámuel azon nemes Döbrentei Gábor úrnak Erdélyországi Hunyad vármegye táblabirájának, a nagyszőllősi evangelika vallásbeli keresztelő könyvének hiteles kivonása bizonyitása szerint, testvére volna, a kinek legfelsőbb helyen jóváhagyott ősi nemességét az alább megirt bizonyitó levelünk által megismertük, a melynek is következő a foglalatja:

Nos Universitas Cottus Castriferrei et cotum nomine et in persona Gabrielis Döbrentei, Cottus Hunyadiensis in Transilvania sedis judiciarić assessoris supplicatum nobis exstitit, ut eidem e gremiali nostra possessione Hőgyész originem ducenti super indubia tua nobilitate litteras nostras testimoniales extradare vellemus; cum autem justa petendi requent denegari assensus, instantis vero indubia nobilitas exinde clara manifestaque esset, qod ideim tam ad publicam notorietatem, quam etiam ducta testimonii matricularis ecclesić Nagyszöllősiensis augustanć confessionis addictorum, legitimus et naturalis filius sit Ludovici, filii Stephani, filii illius Michaelis Döbrentey, qui in possessione gremiali Hőgyész, ubi avita bona nobilitaris tenebat, occasione susceptć invessigationis nobilium, tam per comitatum, quam vero successive altissimo quoque loco testante resolutione regia Anno 1762–a 15–a Aprilis, medio excelsi consilii R. L. H. notificata, pro vero et indubio nobili ćquatus est, ultra hćc vero tam recurrens Gabriel, quam ipsius genitor Ludovicus Döbrentey constante prćrogativa nobilitate utantur, et actu quoque eadem bona nobilitaria Hőgyésziensia, quorum possessoris avus prioris Michael condam Döbrentey sub actu investigationis inerat, provideant, ex eo nobilitate instantis Gabrielis Döbrentey ad plenam etiam fidei nostri capacitationem clara existente, de super hacce litteras testimoniales authentico sigillo nostro roboratas, ex tradandas esse duximus, atque concedendos communi svavente justitia. Datum e generali congregatione nostra die 5-a Junii 1821 continuative celebrata».
És igy minden kétségenkivül volna az, hogy a folyamodó azon nemes Döbrentey Istvánnak unokája légyen, a kinek édes atyja nemes Döbrentey Mihály ősi nemességét, a nemesi megvizsgáltatásnál nálunk bebizonyitotta és az ő felsége által is az 1762. esztendei április hónap 15-ikén kelt kegyelmes rendelés által megismertetett, azonkivül pedig maga a folyamodó, úgy édesatyja Lajos, mégis öregatyja István, úgy a nemességet megmutató nagyatyja Mihály állandóan Hőgyész helységben nemesi javaikon lakván, a nemesség használatában bent voltak és a folyamodó bent vagyon; azon okból a folyamodó nemes Döbrentey Sámuelnek nemessége kétségenkivül téve lévén, arról a tiszti főügyészünk megegyezésével, kivántuk ezen bizonyságlevelünket kiadni; az igazság úgy hozván magával. Költ az 1823. esztendei június hónapnak 16-ikán, Szombathelyen tartatva közgyülésünkből. Szabó Ignácz kir. Consil. első alispán. – Megolvasta és kiadta Nyiszky János hites főjegyző. Eötsy József főszolgabiró. Hettysy István főszolgabiró. Boros Ferencz főszolgabiró. Kocsóczy Ferencz alszolgabiró. Békássy Imre alszolgabiró. Tóth Lajos szolgabiró. Kisfaludy János alszolgabiró. Szita János szolgabíró. Bárdossy László szolgabiró. Tevely Ferencz esküdt. Márky Antal esküdt. Melynek következéseül nem lévén ezen tanulevél iránt a megye ügyészének semmi legkisebb észrevétele: az abban érintett nemes Döbrentei Sámuel a megye kétségtelen nemesei sorába beiktattatni rendeltetett.
Döbrentei Dániel fia Lajos 1840 táján Alsó-Vereczkén harminczados volt, ennek leányát Máriátelvette 1856-ban e sorok irója Munkácson, hol az Döbrentei Imre prefektusnál, mint nagybátyjánál nevelkedett.
Mihálynak fia volt József, kinek maradékai László, Károly, Dániel és Ferencz; a volt insurgens Ferencznek is volt fia, Mihály, kitől származott Ádám, ki Hőgyészben megmaradt; mig az elszaporodott családtagok később az ország különböző részeibe, igy Galántára, Galgóczra, Tokajba, Rusztra, sőt többen immár Amerikába is elköltözvén, egymástól szétszakadtak s mint az általam összeállitott nemzedéki táblázat mutatja, itt-ott még szép számmal és jólétben élnek.
Közlésre érdemesnek találom még azt, hogy a családi jegyzeteket tevő többször emlitett Döbrentei Lajos, evang. esperes iratában kiemelte, hogy az általa (1830-ig) felsorolt családtagokon kivül más Döbrenteiek nem léteznek, kik Istvántól (1651.) származnának s az ármálishoz joguk lenne s megjegyzi, hogy annál kevésbbé jogositottak ehhez azon két ágbeliek Hőgyészen, kik szintén ily nevet használnak s kik ellen Döbrentei Lajos atyja, István, nyilvánosan is protestált, midőn Vas vármegye a nemeseket összeirta s birálta. Ugyanis szerinte, még atyja életében élt ott egy másik Döbrentei István is, ki a maga részére nemesi ármálist impetrált, mely is hét évvel előbb (tehát 1747-ben) kelt mint az övék s ennek czimerében egy gólya vagy daru szemléltetik. Ezen ágból ismert Lajos hitszónok ott egy Döbrente Ferencz nevü diákos embert, kinek utódainál e czimeres levél őriztetett. Azonban atyjától hallotta azt is, hogy az ott elszaporodott Zsiga-Döbrenteiek úgy jöttek ez elnevezéshez, hogy volt Hőgyészen egy Kovács-Döbrente nevü nagybirtokos ember, ki egyetlen leánygyermekét (fia nem létében) Békásra egy Varga nevü jobbágy embernek adta nőül, kiktől született Varga Zsigmond; ennek korán elhalván szülei, Zsiga öregatyjának, Döbrente-Kovácsnak gondviselése alá került s ott felneveltetvén, nagyatyja nevéről Döbrenteinek hivattatott. Ennek gyermekei a Zsiga névhez a Döbrente nevet is hozzátoldván, igy származott a Zsiga-Döbrenték nevezete, holott igaz nevük lett volna Varga. Az emlitett Ferencz deákos ember pedig szükölködő sorsra jutván, a maga 1644-iki ármálisát lemásolta s a Zsiga-Döbrentéknek átadta, azokat alaptalanul atyafiaiknak vallván s igy ezek is nemeseknek tartják magokat.

Döbrentei Mihály 1600; István 1651 nemességet kapott, Vári Katalin; Ilona; Mihály neje Illés Katalin; István; Erzsébet; Ilona; Panna; Kata; Mihály, neje Németh Anna; János elesett Belgrádnál 1716; Erzsébet; István 1717–1784, Simaházi Bencsik Borbála; Mihály, Simaházi Bencsik Júlia; Jutka; Mariska; Éva; Ferencz; József; Mihály, Hőgyészben; Ádám; László; Károly; Dániel; Ferencz; Ádám; Imre 1786–1861 munkácsi urad. prefektus; Lajos 1761–1840; Gábor akad. tag 1785–1851; Dávid; Sámuel Galántán 1823; Antal Szabó Anna Amerikában; Mária; Auguszt; Kálmán; Berta Berlinben; Dániel; Lajos; Mária Lehoczky Tivadarné; Mária Eisenmann Oszkárné, pénzügyi helyettes igazgató Debreczenben; Imre †; Lajos †; Teréz; Antal Gábor örököse †; István, festő, nőtlen; Teréz Nagy Istvánné; Imre Galantán főszolgabiró; Sándor Galgócon; Lajos Galántán birtokos; Júlia Brogyányi Ágostonné; Gusztáv; Gyula; Ilka Szladics Károlyné szolgabiró Malackán; Károly százados; Sándor szolgabiró Galántán; Gábor tengerésztiszt; Sarolta Jankó Zsigáné Galántán; Florentina Sajtos Dezsőné; Emilia Váczy Józsefné; Irén Munkácson; Géza †; Jenő ügyvéd Budapesten; Ilka Stronbenz Gusztávné; Irén Budapesten; Sándor Amerikában

LEHOCZKY TIVADAR

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1902 deczember 11-ikén ülést tartott, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt idősb Bánó József, Barabás Samu, Csoma József, id. Daniel Gábor, Fejérpataky László, dr. Illéssy János, Kollányi Ferencz, ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, Szent-Ivány Zoltán, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Varjú Elemér ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Az elnök az ülést megnyitván, dr. Áldásy Antal jegyző felolvasta dr. Szentpétery Imre évdijas tagnak «Hédervári Imre felmentő levele» czimü értekezését, melyet az alapszabályok 11. §-a értelmében báró Radvánszky Béla elnök ajánlott felolvasásra. A tetszéssel fogadott dolgozat a Turulban jelenik meg.
A folyó ügyek élén évdijas tagokká megválasztattak: Nagytábori Junkovich Gyula Samoboron (aj. a titkár), ifj. Lossonczy István Miskolczon (aj. a titkár), Markus- és Batizfalvi Máriássy Ödön Mádon (aj. a titkár), gróf Pongrácz Jenő cs. és kir. kamarás Bashalmon (aj. Karácsonyi János).
Az igazgató-választmányban megüresedett helyek betöltésére és levelező tagok választására az ülést megelőző napon beérkezett és az ülésen felbontott négy ajánlólevélben igazgató-választmányi tagokul báró Radvánszky Béla és Áldásy Antal dr. Szentpétery Imrét, Schönherr Gyula és Áldásy Antal Kállay Ubult, Szinnyei József és Varjú Elemér Kubinyi Ferenczet, levelező tagokul Áldásy Antal és Schönherr Gyula Dudás Gyulát, Hattyufy Dezsőt, dr. Hodinka Antalt és Kandra Kabost ajánlották. A titkos szavazás megejtetvén, Kállay Ubul 15 szavazattal, Kubinyi Ferencz 17 szavazattal az igazgató-választmány tagjaivá, Dudás Gyula 13, Hattyufy Dezső 13, dr. Hodinka Antal 14 és Kandra Kabos 14 szavazattal levelező tagokká megválasztattak; az igazgató-választmányban egy hely betöltetlen maradt.
A titkár bejelentette, hogy a Magyar Történelmi Társulat a társaságot Salamon Ferencz szobrának leleplezésére meghiván, a november 9-ikén lefolyt ünnepélyen a társaságot az elnökség akadályoztatása folytán dr. Áldásy Antal, Varjú Elemér ig. vál. tagok és a titkár képviselték. Jelentette továbbá, hogy a társaság a Magyar Nemzeti Múzeum alapitásának százéves jubileumára meghivatván, az elnökség az ünneplő intézet igazgatóságát átiratban üdvözölte, s az ünnepélyen, mely november 26. és 27. napjain folyt le, a társaságot id. Bánó József másodelnök képviselte. Az országos múzeum- és könyvtárbizottságnak november 28-ikán tartott ülésén a társaságnak a bizottságba a mult év folyamán kiküldött képviselői közül id. Bánó József másodelnök és Áldásy Antal jegyző vettek részt; a bizottság ez ülésen a múzeumok és könyvtárak országos szövetkezetévé alakulván át, melyben az alapszabályok értelmében közgyüjteményeket fentartó egyesületek foglalnak helyet, a társulat részéről az e testületben való képviseltetésnek szüksége ezzel megszünt.
Ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagnak a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztősége részéről tett jelentéséből az igazgató-választmány tudomásul vette, hogy a Zsebkönyv második részének meginditását jelentő felhivás a bejelentési ivekkel együtt október és november hó folyamán szétküldetett.
A Magyar Numizmatikai Társaságnak az elnökséghez intézett átiratában bejelentett megalakulását az igazgató-választmány örömmel vette tudomásul s az uj társaság által meginditandó folyóirattal a csereviszony létesitését elhatározta.
A pénztárnok jelentése a társaság vagyoni állapotát az ülés napjáig a következőkben tüntette fel Bevétel 6751 kor. 33 f., kiadás 5926 kor. 54. f., maradvány 824 kor. 79 f. Vagyonállás értékpapirokban 25,000 kor., kötelezvényekkel biztositott alapitványokban 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor., a Czimeres Emlékek II. kötetének nyomdaköltségeire félretéve 269 kor. 46 f., pénztári készlet 824 kor. 79 f., összesen 31,894 kor. 25 f. Az igazgató-választmány úgy e jelentést, mint a titkárnak azzal kapcsolatban a hátralékos alapitók megsürgetése felől tett jelentését tudomásul vette.
A pénztár és az évi számadások megvizsgálására s az 1902. évi költségvetés előkészitésére az igazgató-választmány a titkár javaslatára id. Szinnyei József elnöklete alatt Borovszky Samu és Éble Gábor ig.-vál. tagokat küldte ki.
Báró Radvánszkv Béla elnök inditványt tett az iránt, hogy a Turul ivszámai felemeltessenek és a folyóirat kéthavi füzetekben jelenjék meg; Fejérpataky László másodelnök pedig a 20-ik évfolyamát betöltő Turul 11–-20. évfolyamaihoz Név- és Tárgymutató kiadását inditványozta. Az igazgató-választmány Csoma Józsefnek a Turul megjelenésének határidejére vonatkozó felszólalása s a titkár felvilágositásai után mindkét inditványt az 1903. évi költségvetésnél leendő figyelembevétel végett a számvizsgáló bizottsághoz utasitotta, a Turul Név- és Tárgymutatójára vonatkozólag, a mennyiben annak kiadását a pénzügyi tekintetek lehetővé teszik, a szerkesztő személyére nézve a bizottság jelentése kapcsán a titkártól várva javaslatot.
Az évi nagygyülést az igazgató-választmány deczember 20-ikán d. u. 5 órakor a Magyar Nemzeti Múzeum földszinti üléstermében rendelte megtartani s annak napirendjét a következőkben állapitotta meg 1. Elnöki megnyitó, 2. Csoma József felolvasása nemzetségi czimerekről, 3. Titkári jelentés, 4. Pénztárnoki jelentés, 5. Esetleges inditványok.
Ezzel a napirend ki lévén meritve, az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Soós Elemér és Szent-Ivány Zoltán ig.-vál. tagokat kérte fel s az ülést bezárta.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi deczember 20-ikán tartotta meg évi nagygyűlését, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt id. Bánó József másodelnök, dr. Schönherr Gyula titkár, dr. Áldásy Antal jegyző, Tóth Árpád pénztárnok, Barabás Samu, id. Daniel Gábor, dr. Dézsi Lajos, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, ifj. Reissig Ede, Soós Elemér, Szendrei János, id. Szinnyei József igazg.-választmányi tagok, Dedek Crescens Lajos, dr. Grünn Albert, Horváth Sándor, Kis István, Mocsáry István, Rexa Arthur és dr. Szalay Gábor évdijas tagok vettek részt.
Az elnök a nagygyülést a következő beszéddel nyitotta meg:
Tisztelt Nagygyülés!
Tudományos társulatainknak jó szokása, hogy évenként egyszer a nyilvánosság előtt beszámolnak az év eredményeiről és ezzel működésüket a szakemberek és a nagy közönség kritikája alá vetik. Az év folyamán, üléseinken és folyóiratunk hasábjain kifejtett működésről akkor kapunk világos képet, mikor a titkári jelentés keretében csoportositva, összegezve látjuk az egy év alatt elért eredményeket. Kielégitő-e ez a beszámoló: a nagygyűlés és a szakemberek köre van hivatva megitélni.
A viszonyok és körülmények sajátos volta okozza, hogy az esztendő tudományos eredményeinek menynyisége nem mindig egyforma; s néha egy-egy év termelése, még talán értékben is, a más éveké mögött marad. Ilyen esetekben a méltányos itélő figyelembe veszi azt, hogy kevesen vannak azok, kik szaktudományaink előbbrevitelére hivatvák és hogy e keveset is a társadalmi, a hivatalos és tudományos élet néha oly sok irányban és sokféleképen köti le, hogy ennek nyoma társulatunk működésében is érezhető. Igy volt ez a most lefolyt esztendőben is, melynek tudományos eseményei és közművelődési mozgalmai társaságunk vezetőit nem egyszer vonták el szaktudományaink irányitásától.
Mindennek daczára társaságunk nem tért el kitüzött tudományos czéljának megközelitésétől; szerény anyagi eszközeivel iparkodott úgy a heraldikai emlékek közzétételével, mint folyóiratának változatos tartalmával s a Nemzetségi Zsebkönyv uj sorozata megindításának elhatározásával a szaktudományunk iránt érdeklődőknek igényeit kielégiten és tudományos czélzatainknak uj barátokat szerezni. Őszintén kivánom, hogy mindkét irányban czélt érjünk. Találkozzék beszámolónk társaságunk régi barátainak megelégedésével; s meginditandó vállalatunk csatolja uj barátok, uj érdeklődők hosszú sorát társaságunk és szaktudományaink régi törzséhez. Ezzel a nagygyülést megnyitom.
Ezután dr. Áldásy Antal jegyző felolvasta Csoma József ig.-vál. tagnak az Ákos, Hunt-Pázmán és Hanva nemzetségek czimeréről szóló tanulmányát, mely a nemzetségi czimerekről a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelenendő nagy munkájának egy részét képezi.
Schönherr Gyula titkár jelentését a társaság 1902. évi működéséről, mely egész terjedelmében a Turul jelen füzetében közöltetik, a nagygyülés helyesléssel vette tudomásul és a titkár iránt, ki jelentésében részletes tájékoztatást nyujtott a társaság állapotáról, elismerésének adott kifejezést, id. Bánó József másodelnök inditványára elrendelve, hogy az a jegyzőkönyvben is megörökittessék.
Tóth Árpád pénztárnok bemutatta jelentését a pénztár és a társaság vagyonának állapotárul. A pénztári eredményt a nagygyülés napjáig a következő adatok tüntetik fel:
Bevétel.

1. Pénztári maradvány 1901-ről	435 kor. 52 fill.
2. Értékpapirok kamatai (24,800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. és hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4 %)	1000 kor. – fill.
3. Be nem fizetett alapitványok kamatai	61 kor. 20 fill.
4. Pártoló tagok után befolyt	2146 kor. – fill.
5. Évdijas tagok után befolyt	2315 kor. – fill.
6. A Czimeres Emlékek II. füzetének nyomdai költségeire takarékpénztárban elhelyezett összegből felhasználatlan maradt	278 kor. 88 fill.
7. A társulati kiadványok eladásából befolyt	1196 kor. 53 fill.
8. Alapitvány-befizetés	– kor. – fill.
9. Postai megbizások költségeiből megtérült	36 kor. 74 fill.
10. Rendkivüli bevétel	20 kor. 34 fill.
Összesen	7590 kor. 21 fill.

Kiadás.

1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai	735 kor. – fill.
3. Nyomdai költségekre	1360 kor. 41 fill.
4. Szinnyomatok készitésére	640 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése	442 kor. 20 fill.
6. Postai megbizások	68 kor. 78 fill.
7. Irodai átalányok	120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása	120 kor. – fill.
9. Uj évi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb.	224 kor. – fill.
10. A Czimeres Emlékek II. kötetének nyomdai költségeire	723 kor. 38 fill.
11. A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. részének előmunkálataira	34 kor. – fill.
12. Tőkésités	– kor. – fill.
13. Rendkívüli kiadás	2 kor. 50 fill.
Összesen	6377 kor. 27 fill.
Készpénz	1212 kor. 94 fill.

Vagyonállás.

1. Értékpapirokban (24,800 kor. koronajáradék, 200 kor. jelz. hitel banki nyer. költs.-kötvény)	25,000 kor. – fill.
2. Kötelezvényekkel biztositott alapitványok	4400 kor. – fill.
3. Kötelezvény nélküli alapitványok	1000 kor. – fill.
Az alapitványok összege	30,400 kor. – fill.
4. A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja	400 kor. – fill.
Készpénz	1212 kor. 94 fill.
Összesen	32,012 kor. 94 fill.

Minthogy az igazgató-választmány a számadások egvizsgálása felől már intézkedett, a nagygyűlés a pénztári jelentést ideiglenesen tudomásul vette.
Inditványok nem tétetvén a napirend ezzel ki lett meritve, s az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére Kollányi Ferencz ig.-vál. és dr. Szalay Gábor évdijas tagokat kérve fel, a nagygyűlést berekesztette.

Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1902. évi működéséről.

'Tisztelt nagygyűlés!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság huszadik évének munkásságáról van szerencsém jelentésemet előterjeszteni.
A jövő évi február 25-ikén telik be a második évtized azóta, hogy társaságunk véglegesen megalakult és működését megkezdte.
Husz év egy tudományos intézmény életében is elég hosszu idő arra, hogy a maga elé kitüzött feladatokhoz minden szükséges eszközt megszerezve, teljes sulyával illeszkedjék be a kulturális élet nagy organizmusába és mint véglegesen kialakult tényező foglalja el abban az őt megillető helyet.
S midőn ez a husz év összeesik tudományos életünk felvirágzásának korával, kétszeres jogunk van kérdezni magunktól, miként használtuk fel az időt, miként sikerült annak lefolyása alatt megvalósitani a magunk elé kitüzött czélokat, miként oldottuk meg a reánk váró feladatokat.
A mit a társaság megalapitói husz év előtt zászlónkra jelszóul felirtak, a hazai czimertan és családtörténet, s a történelem ezekkel összefüggő segédtudományainak művelése körül elért eredményeket nem szükség bővebben részleteznünk. A tudományos munkásság terén elért sikerekre, összehasonlitva azokat a rendelkezésünkre álló eszközök mértékével, nyugodt öntudattal tekinthetünk vissza. Ha a külső fejlődés terén felmutatható eredmény talán nem váltotta be azokat a vérmes reményeket, a mik egyesek részéről társaságunk megalapitásához füződtek, ezért sincs okunk magunknak szemrehányást tenni. Igaz, hogy anyagi eszközeink gyarapodása nem tart lépést a nemesi czimek iránt való érdeklődésnek napjainkat oly sajátságosan jellemző fellendülésével; de a kik ettől társaságunknak tagokban való gyarapodását várják, azoknak emlékezetükbe kell hoznunk amaz elveket, a melyek alapján szabályaink a czimertan és családtörténet művelése terén követendő irányt számunkra kijelölték. A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságot munkásságának szigoruan tudományos jellege élesen megkülömbözteti a külföldön létező nemesi társaságoktól, s ha a nemesi czimerek és ősök után való kutatás közvetitésének elháritásával önként mondtunk le arról az eszközről, melylyel a társadalom egy igen nagy osztályának anyagi és erkölcsi támogatását a legközvetlenebb uton biztosithattuk volna magunknak, ennek ellenében teljes megnyugvást találhatunk abban a tudatban, hogy a tudományos munkásság határai között maradva, egy igazi nemzeti czél, hazai történelmünk művelésének szolgálatában maradandó eredményekkel biztositjuk társaságunknak a tudományos és közművelődési érdekeink iránt fogékony nemzeti társadalom elismerését.
Egyébként a társaságunk kormányzatára hivatott igazgató-választmány soha sem feledkezett meg a társadalom azon köreivel szemben elvállalt kötelezettségeiről, a melyeket a tudományos törekvéseink iránt táplált érdeklődésen kivül az ősöket megillető jogos és tiszteletreméltó kegyelet füz társaságunkhoz.
Mint jelentésemből alább ki fog tünni, épen az elmult év folyamán ujult buzgalommal igyekezett megtalálni az utat, hogy társaságunk tagjainak ez oldalról támasztott igényeit is kielégitse, s a szakszerü munkásság eredményeit ekkép gyakorlati irányban is értékesitve, a társaságunk által képviselt tudományszakok és a való élet között az összekötő kapcsokat szorosabbra füzze.
A husz éves mult tapasztalatai, ismétlem, azt bizonyitják, hogy társaságunk immár véglegesen megállapodott viszonyok közt tölti be a helyet, a mely őt kulturalis életünk tényezői között megilleti, s a mig a körülmények szerencsés találkozása egy ujabb lendületet nem ad ügyünknek, mostani helyzetünkben anyagi és erkölcsi rázkódtatásoktól menten, erőnkhöz mért állandó eszközökkel munkálkodhatunk erőnkhöz mérten megválasztott feladataink megvalósitásán.
Viszonyaink megállapodott jellege első sorban a társulati tagok számának állandó voltában nyer kifejezést.
Husz év előtt, a megalakuláskor, a társaság tagjainak száma nehánynyal haladta meg a 300-at. Két év alatt e szám hatodfélszázra emelkedett, de azontul a tagok számában alig állott be változás. Mult évi nagygyűlésünkkor társulatunk 521 tagot számlált, köztük volt 6 örökös-alapitó, 36 400-koronás, 33 200-koronás alapitó, 138 pártoló és 308 rendes tag. A lefolyt évben alapitó tagjaink száma a régi maradt; pártoló tagjaink közé egy, rendes tagjaink közé 24. uj tag vétetett fel. Ez örvendetes gyarapodással szemben azonban elhalálozás, kilépés és törlés utján pártoló tagjaink száma tizzel, a rendes tagoké 12-vel kevesbedett. Van tehát most 4 élő és 2 elhunyt 1000-koronás, 24 élő és 12 elhunyt 400-koronás, 25 élő és 8 elhunyt 200 koronás alapitónkon kivül 129 pártoló és 320 rendes tagunk; összes élő tagjaink száma 502, s az elhunyt alapitókkal együtt névjegyzékünk 524 tagot számlál, hárommal többet, mint a mennyi tavalyi kimutatásunkban szerepel.
És itt mindenekelőtt arról a nagy veszteségről kell megemlékeznem, a melyet a halál munkája okozott társaságunknak. A lefolyt év folyamán nyolcz tagtársunk költözött el az élők sorából, s köztük két oszlopos tagunkat vesztettük el: Berzeviczy Edmundot és Hajnik Imrét, kik igazgató-választmányunk kebelében kifejtett működésükkel társaságunk évlapjain maradandó emléket biztositottak nevüknek.
Helyükbe az igazgató-választmány a nagygyűlést megelőző ülésén Kállay Ubul és Kubinyi Ferencz tagtársainkat vette fel kebelébe, s ugyanez alkalommal Dudás Gyula, Hattyufy Dezső, Hodinka Antal és Kandra Kabos tagtársainkat levelező tagokká választotta, ezzel kivánva elismerésének kifejezést adni az érdeklődésért, melyet társulatunk ügyei iránt tanusitottak.
A társaság vezetésében az év folyamán semmi változás nem állott be. Az igazgató-választmány, mely alapszabályaink értelmében a társaság ügyeinek vezetésére hivatva van, a lefolyt évben négy rendes és két rendkivüli ülésén a megszokott irányban teljesitette ebbeli feladatát.
Ez ülések sorozatát a február 27-ikén tartott rendkivüli ülés nyitotta meg, a melynek egyedüli tárgya a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második része kiadási tervezetének megállapitása volt.
Február 27-iki rendes ülésén vette az igazgató-választmány birálat alá az előző év pénztári eredményeit s állapitotta meg annak alapján folyó évi költségvetésünket.
Április 24-iki rendes ülésünkön mutattatott be a Magyar Czimeres Emlékek II. füzete, mely Fejérpataky László másodelnökünk gondos szerkesztésében látott napvilágot, s 25 középkori czimer szines mását a megfelelő szakszerü magyarázat kiséretében tartalmazva, méltó folytatásául szolgál a társaság e legujabb vállalata tavaly megjelent első füzetének.
A június 17-iki renkivüli ülés ismét a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv ügyének volt szentelve. A körültekintő, lelkiismeretes gondosság, melylyel igazgatóválasztmányunk e vállalat folytatásának kérdésével foglalkozik, mutatja a hozzáfüződő anyagi és erkölcsi érdekek fontosságát. A már több év óta folyó tárgyalások örvendetes befejezését jelzik az ülés megállapodásai, a melyen a nemesi családainkat tartalmazó uj sorozat meginditásához a szükséges előkészületek megtétettek és a kiadvány szerkesztésére már korábban megnyert tagtársaink, Illésy János dr. és ifj. Reissig Ede szerkesztői megbizása az alapszabályok által előirt módon is szentesitést nyert.
Szeptember 25-iki rendes ülésünk csupán a folyó ügyek elintézésével foglalkozott; a deczember 11-ikén tartott, ez évi utolsó igazgató-választmányi ülés főtárgya pedig az igazgató-választmány kiegészitése, levelező tagok választása és a számvizsgáló bizottság kiküldése volt.
Ez üléseken kivül a társaságnak többször nyilt alkalma a nyilvános élettel fentartani a czéljai ápolása érdekében szükséges érintkezést, kiküldöttei által képviseltette magát Mátyás király kolozsvári lovasszobrának leleplezési ünnepénél, Salamon Ferencz, a nagy történetiró szobrának leleplezésénél, a Magyar Nemzeti Múzeum százéves jubileumának ünnepénél és részt vett az országos múzeum- és könyvtárbizottság ez idei közgyülésén.
Augusztus hó 31-ikén bocsátotta közre az elnökség a felhivást Magyarország nemes családaihoz, melyben a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv II. részének, a nemes családokat tartalmazó sorozatnak, meginditását bejelentve, régi családainkat a vállalat anyagi és erkölcsi támogatására szólitotta fel, s annak kapcsán szétküldte a kérdőiveket, melyek alapján a nemzedékrendi adatok összegyüjtése eszközlendő lesz.
A Turul ez idei évfolyamát Karácsonyi János ig. vál. tagtársunknak egykori másodelnökünk, Nagy Iván felett tartott emlékbeszédével nyitottuk meg. Elhunyt jelesünk lelkének, legfőbb tudományos törekvéseinek, műveinek, nemes szándékainak legjobb ismerője, – hogy őt magát idézzük szószerint, – ki a nemzetségek történetének megirásával mintegy folytatója az ő élete legnagyobb alkotásának, a mestert, a magyar családtörténet, a heraldika főemberét, jóformán megalapitóját elevenitette meg ebben a nagyszabásu emlékbeszédben, melylyel mint évi nagygyülésünkön azt elköltözött nagy tudós iránt, hozzá és társaságunkhoz egyaránt méltó módon rótta le mindnyájunk kegyeletének adóját.
Érdemes tagtársunk méltán nevezte magát Nagy Iván tanitványának, nagy munkája: «Magyarország családai» folytatójának. Az ő fáradhatatlan kutatásainak és nagy tudásának terméke, a magyar nemzetségek története, annak eddig megjelent két kötete nyitotta meg az uj korszakot nemzetségtörténeti kutatásaink folyamatában; s miként tavaly, úgy ez év folyamán is ez alapvető munka körül csoportosult, annak birálatával, kiegészitésével foglalkozott ama szaktársaink irodalmi munkásságának legjava, a kik a genealogiai kutatásak terén a nemzetségtörténeti kérdések tisztázásában ismerték fel legfontosabb feladatukat. Első helyen áll ezek között Wertner Mór ig.-vál. tag, ki «Nemzetségi kutatások» czim alatt tavaly megkezdett czikksorozatát a Ludány, Miskócz, Szalók, Száty, Turul, Vaja, Zágráb és Zud nemzetségekre vonatkozó adatgyüjtése eredményeinek közlésével fejezve be, a Karácsonyi munkájára tett megjegyzések alakjában nemzetségtörténelmi tanulmányainak egy ujabb sorozatát inditotta meg. «Megjegyzések a magyar nemzetségek a XIV. század közepéig czimü munkára» czimet viselő közleményei a Karácsonyi könyvében foglalt nemzetségek tárgyalásában a Pok genusig haladva, nem kritikát akar gyakorolni e nagy mű felett, hanem helyreigazitások, pótlékok és felvilágositások közlésére vállalkozik, abból a czélból, hogy a munka egyes részeit kiegészitse, s az uj adatok és vivmányok értékét a maga valódiságában feltüntesse. Közleményei, melyek egyes nagyobb genusoknál, pl. az Albáknál, a Csákoknál, a Gutkeled, Héder, Hont-Pázmán, Igmánd, Ják nemzetségeknél egész értekezésekké növik ki magukat, polemikus megjegyzésekre is adtak alkalmat. Karácsonyi János saját műve értékének megvédésére szükségesnek látta megjegyezni, hogy Wertner közleményeinek legnagyobb része az ő művének határát képező 1350. év után kelt vagy legujabban közzétett oklevelek adataira támaszkodik; számos esetben pedig sajtó- vagy tollhibák adtak Wertner helyreigazitásaira alkalmat.
Wertner Mór önálló czikkben is értékesitette nemzetségtörténeti kutatásai révén szerzett gazdag anyagkészletét. «Trencséni Máté utódai» czimü közleménye a Csák nemzetség leghatalmasabb sarjának családi viszonyaival foglalkozva, sok eddig tisztázatlan kérdést derit fel ez irányban; kimutatja, hogy Csák Máté hasonnevű fiának, ki még atyja életében meghalt, Guta nevü hitvesétől két fia született, Máté és Jakab, s ezek, özvegyen maradt anyjuk II. Bolkó münsterbergi herczeghez menvén nőül, ennek pártfogása alatt Szileziában szerepeltek.
E dolgozat adatai a magyar főuri nemzetségek és a külföldi fejedelmi családok között fennálló sűrű öszszeköttetésre vetnek érdekes világot és abból a szempontból is becsesek, mert ismételten felhivják figyelmünket ama még jóformán kiaknázatlan anyagkészlet fontosságára, a melyet a külföldi oklevéltárak a magyar családtörténet kutatói számára rejtenek magukban.
Csoma József ig.-vál. tag a Dorozsma és a Becse-Gergely nemzetségek czimereit ismertette, a két czimer teljes azonossága alapján felvetve a kérdést, hogy a Dorozsma nemzetség, mely nevét egy falutól vette, nem egy-e a Becse-Gergely nemzetséggel, nem az utóbbinak egy oldalhajtása?
Soós Elemér ig.-vál. tag a Baksa nemzetség czimerével foglalkozott, annak a sajátságos jelenségnek okát kutatva, hogy a nemzetség két ága, a Soósok és a Chapiak ugyanazon évben, nehány napi különbséggel két teljesen különböző czimert kaptak Zsigmond királytól. Vizsgálódásainak eredménye az, hogy a Soósok czimere, a két szarvat viselő női alak, illetőleg annak főmotivuma, a két kosszarv azonos a nemzetség czimerével, a Chapiak és társaik czimere pedig attól teljesen idegen, s ez utóbbiakat a nemzetség leszármazási tábláján elhelyezve, megállapitja, hogy azok habár a Soósokkal egy törzsből, de annak egy mellékágából származtak, a melynek a közös törzszsel való kapcsolata a czimerszerzés idején már feledésbe ment.
Ifj. Kállay Ubul tagtársunk az Aba és Gutkeled nemzetségek elágazásainak egyes részletkérdéseivel foglalkozik; kimutatja, hogy az Aba nemzetség adácsi és atyinai ágai ugyanegy ágat, a lőrinczit képezik, hogy az Abauj vármegyében birtokos Makranczyak azonosak az Abák százdi főágából sarjadzó szikszai ággal; továbbá Lukács esztergomi érsek származását kutatva, a kit régebbi történetiróink Bánfi névvel emlitnek, arra az eredményre jut, hogy az érsek atyja Elek bán volt, a ki gyanithatólag a Gutkeled nemzetséghez tartozott s ugyancsak a Gutkeled nemzetségből származó régebbi Majádyak történetéhez azt a helyreigazitó adatot közli, hogy e család egyik birtoka, Hene, nem, mint Wertner hiszi, Zala vármegyében, hanem Szabolcsban fekszik.
Itt emlitem meg Stessel József tagtársunk rövid közleményét is, mely szintén a Majádiakra vonatkozik s Wertner állitásával szemben azt bizonyitja, hogy a családról elnevezett Majád falu nem azonos a sopron-vármegyei Majáddal (melynek ma Szent-Margit a neve), hanem Közép-Szolnokban feküdt és hogy a Majádi család a XVIII. század elején kihalt.
Varjú Elemér ig.-vál. tagnak, a Turul társszerkesztőjének a Szalók nemzetségről szóló nagy terjedelmü dolgozatáról már mult évi jelentésemben volt szó; e dolgozat, mely a Szalók nemzetség származását és elágazását okleveles adatok alapján tárgyalja, a Turul mult évi utolsó füzetében látott napvilágot.
Az ujabb korban szereplő családaink közül csupán a bosnyák származásu bellaji Bellavics család talált monografusra Illéssy János dr. ig.-vál. tag személyében, a ki a XVI–XVIII. században virágzott család történetét és utolsó tagjának, a bárói rangot nyert Bellavics Gábor ezredesnek, a spanyol örökösödési háboru egyik vitéz katonájának élete folyását részletesen ismertette.
A heraldikai szak művelői sok érdekes reflexióra találnak anyagot Vértessy Jenő «Heraldikai nyomok az Iliasban» czimü dolgozatában A szerző ebben kimutatja, hogy a heraldika nyomai már az ókorban, a történelem előtti kor azon idejében is feltalálhatók, a melyről Homeros Iliasa szól. A czimer kezdetleges formája a sisakon, vérten s főleg a pajzson mint megkülönböztető jelvény lép fel, s habár jogi jellege nincs, de úgy az adományozásnak mint az öröklésnek nyomai felismerhetők, s van a megszerzésnek egy harmadik módja is, mikor a győztes a legyőzött fegyvereit szedi el és viseli megkülömböztetésül. Az Ilias czimer-ábrázolásaiban a későbbi heraldikai ábrák, a kör, pólya, háromszög, állat- és emberalakok feltalálhatók, s a fémek mellett három szin használatos: a fehér, a vörös és a bibor. Habár a történelmi fejlődés megakasztotta az ókor e naiv lovagvilágának kialakulását, érdekes és tanulságos a kisérlet, a mely azt a mai heraldika előképeül állitja szemünk elé.
A hazai czimertan legbecsesebb emlékeinek, a középkori eredeti armálisoknak sorozatát ez idén is, régi szokásunkhoz hiven, négy czimereslevél czimerrajzának szines hasonmásban való közzétételével gyarapitottuk. A Petri Ders család 1417-iki czimerlevelét, melynek adatai a család származásánál fogva a Hont-Pázmán nemzetség czimerének alakulását világitják meg, Lehoczky Tivadar ig.-vál. tag ismertette; a czimereslevél eredetije a leleszi konvent levéltárában őriztetik. Egy másik Zsigmond-korabeli armális, a Bethleni és Zbugyai családoknak 1431-ben kelt s az országos levéltárban őrzött eredetije Horváth Sándor tagtársunkban talált szakavatott ismertetőre. Legritkább heraldikai emlékeink közé tartozik Szalóki Péternek I. Ulászlótól kapott czimeres levele, a melyet a Szalók nemzetség leszármazásának tárgyalása révén Varjú Elemér szerkesztő-társam ismertetett. I. Ulászlótól ez az első czimerkép közléseink sorozatában; értékét emeli az, hogy az eredeti armálisból csak a czimerkép maga maradt meg a család birtokában, s szövegének töredékét is csupán egy XVIII. századi másolat őrizte meg számunkra.
II. Ulászlótól is közöltünk egy eredeti czimerképet Érki Balázs 1514-ben kelt czimerleveléről, melynek eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Szirmay család örök letéteményül elhelyezett levéltárában őriztetik. Ismertetése Áldásy Antal társ. jegyző tollából származik.
Középkori czimeres leveleink repertoriumát gazdagitják Varjú Elemér és Horváth Sándor tagtársaink kisebb közlései is. Az előbbi Buda-Felhéviz városnak II. Ulászlótól 1490–1499. között kapott czimeradományát ismertette, melynek szövegét Podhraczky József másolatai között a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában találta meg. Horváth Sándor pedig Varjú Elemérrel polemizálva, Malonyai Balog Illés 1449-iki czimerlevelének hamis voltával, illetőleg a hamisitás idejének megállapitásával foglalkozik.
Tinódi Sebestyén 1553-iki czimerkérő folyamodása és armálisa az Erdélyi Múzeumban Szádeczky Lajostól származó közlés alapján két izben talált a szerkesztőség kebeléből ismertetőre; a másodszori ismertetésre az adott alkalmat, hogy az érdekes okiratokról jelenlegi tulajdonosa fényképmásolatokat bocsátott rendelkezésünkre, melyek segitségével azokat hű hasonmásban is bemutathattuk.
A heraldika ujabbkori anyagának egy eddig kellőleg nem méltatott forrását nyitotta meg Varjú Elemér szerkesztőtársam a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában örzött czimeres-könyvek ismertetésével. A múzeumi könyvtár kéziratos czimeralbumait még a magyar Siebmacher szerkesztői sem aknázták ki kellőképen. Varjú czikksorozata, melynek folytatása előreláthatólag a jövő évre is átmegy, eddig Kutscherfeld Jánosnak a Széchenyi orsz. könyvtár legrégibb czimeranyagából összeállitott albumát, Podhraczky Józsefnek a városi czimereket magába foglaló kéziratait és az egyházi társulatok albumait ismerteti, tüzetesen leirva azokat a czimereket, a melyek Nagy Ivánból és a Siebmacher-féle czimerkönyvből hiányzanak.
A heraldikával rokon szaktudományok közül a pecséttan és az oklevéltan egyaránt jeles adalékkal gyarapodtak Grünn Albert dr. tagtársunk «I. Károly király gyürüpecsétje» czim alatt megkezdett s még befejezésre váró nagyérdekü tanulmányában, a mely egy oklevél-hamisitási esetről fennmaradt országbirói itéletlevél adataiból indulva ki, ismerteti I. Károly gyürüpecsétjeit, méltatja a pecsétvizsgálatot, mint a középkori diplomatikának egyik legkifejlettebb ágát és behatóan foglalkozik a királyi gyürüpecsét és a titkos pecsét fejlődésének történetével.
Pecséttani tanulmány számba megy Áldásy Antal ig. vál. tag ismertetése is Urechia román történetirónak a román nép pecséteiről irt s az «Annales internationales d'histoire»-ban megjelent tanulmánya felől; kellő értékére van ebben leszállitva az a beteges nemzeti érzésen alapuló theoria, mely az oláh fejedelemségek czimereit a régi Dáczia fejedelmei által használt jelvényekkel igyekszik összeköttetésbe hozni. A szakirodalom rovatában megjelent dolgozatok közül ki kell még emelnem Grünn Albert dr. tagtársunknak Ziernicki-Szeliga lengyel nemességi kézikönyvéről irt terjedelmes ismertetését, mely vázlatos képet ad a lengyelországi nemesség történetéről, a Csoma József tagtársunknak a nemzetségi czimerek tanulmányával foglalkozó akadémiai székfoglalójáról, a gróf Eszterházy János és Kubinyi Ferencz családtörténeti munkáiról, Pálmay Józsefnek a Háromszék vármegye nemes családait tárgyaló monografiájáról, Zimmermann Ferencznek a nagyszebeni városi levéltárt tárgyaló munkájáról szóló könyvismertetéseket és azt az állandó jelleggel biró rovatot, melyben a Turullal hasonczélú, most sajnos, szünetelő «Nagy Iván» czimü családtörténeti értesitő és a hozzánk legközelebb álló külföldi folyóirat, az Adler füzeteinek tartalmáról igyekeztünk olvasó közönségünket lehető részletesen tájékoztatni.
Igazgató-választmányunk négy rendes ülésén Wertner Mór-tól, Áldásy Antal társ. jegyzőtől, Kubinyi Ferencz és Szentpétery Imre tagtársainktól kerültek dolgozatok felolvasásra. Ezek közül Áldásy Antal «Czimeres nemeslevelek a Magyar Nemzeti Múzeumban» czimü dolgozatai a Magyar Nemzeti Múzeum százéves jubileuma alkalmából készült emlékkönyvben jelent meg. Kubinyi Ferencz-nek «A Záh és Zák nemzetségek» czimü dolgozata és Szentpétery Imré-nek Hédervári Imre felmentő leveléről irt tanulmánya folyóiratunk legközelebbi füzeteiben fognak napvilágot látni. Amaz Záh Feliczián származásának kérdését tisztázva, egyuttal az 1330-iki merénylet okai felöl elterjedt vélemények felett nagy elmeéllel mond birálatot, – ez pedig, egyik legfiatalabb tagtársunk dolgozata, annak a nevezetes oklevélnek ismertetése révén, melyet az országos rendek 1447-ben Buda várának Hunyadi János kezébe történt átadása felől állitottak ki Hédervári Imre részére, az országos tanács által használt pecséteket teszi tanulmánya tárgyává. Mindkettő tárgyánál és kidolgozásának értékénél fogva megérdemli, hogy felőlük tudományos munkásságunk eredményei sorában már most, közzétételük előtt megemlékezzünk.
Szaktudományaink művelése terén valóban a lefolyt év nemcsak kiállja az összehasonlitást az előző évek eredményeivel, de szembeötlő haladásról tesz tanuságot. A mindinkább belterjessé való irodalmi munkálkodással arányban emelkedik társulatunk tagjainak érdeklődése is ügyeink menete iránt, a mi igazgató-választmányi üléseink látogatottságában és az ülések tárgyalási körének fokozatos kiszélesbedésében nyer kifejezést. S ha egyetlen pontnál, a társulati tagok számának gyarapodásában a megakadás nem tagadható, ezt sem véglegesnek, sem – mint az egyének életében oly gyakran lenni szokott, – a hanyatlás előjelének nem szabad tekintenünk. Midőn a művelt magyar társadalom áldozatkészsége annyi oldalról van igénybe véve, s magában a tudományos világban is annyi ujonnan alakuló egyesület tart igényt az érdeklődők anyagi és szellemi támogatására, megnyugvással konstatálhatjuk, hogy erőkészletünk ha nem is érte el az egykor álmodott fokot, a maga állandó mivoltában teljesen biztos alapot nyujt munkásságunk folytatására.
Feladataink között kétségtelenül első helyen áll, keresni a módot és eszközöket tevékenységünk fokozására, hogy ezzel egy, ujabb fellendülés korát előkészithessük. A nagy elhatározás, hogy félbemaradt vállalkozásunkat, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyvet folytatjuk, s az inditványok, melyek kiadványaink élénkitése érdekében a közelmultban tétettek, e törekvésnek világos megnyilatkozásai. De legfőbb érdekünk most is az és mindig az marad, hogy megtaláljuk a helyes arányt feladataink és az azok elvégzésénél rendelkezésünkre álló eszközök között és a czéljaink elérésére irányuló tevékenységünkben ne lépjük tul az erőink által kiszabott kör határait.
És itt ismét visszatekintek azokra a viszonyokra, a melyek között társaságunk husz év előtt működését megkezdte. Abból a negyven ügybuzgó és lelkes férfiuból, a kikből a társaság első igazgató-választmánya megalakult, felénél több ül ma is a társaságunk kormányzására hivatott testület kebelében. A vezetés ma is a régi kezekbe van letéve; az uj erők, a melyek a régiekhez csatlakoztak, az általuk kijelölt irány követését, folytatását vallják a társaság érdekeivel szemben legfőbb kötelességüknek. A személyeknek és az elveknek ebben a folytonosságában kell, hogy felismerjük annak legerősebb bizonyitékát, hogy társaságunk a fokozatos fejlődés utján lassu de biztos léptekkel jut mindig közelebb a maga elé kitüzött czélok teljes megvalósitásához.
Kérem a tisztelt nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni kegyeskedjék.
Budapesten, 1902 deczember 20-ikán.
Schönherr Gyula
társ. titkár

SZAKIRODALOM

Szilágy vármegye monographiája. Szilágy vármegye törvényhatósági bizottságának megbizásából irta Petri Mór. II. kötet. Budapest, 1901. 8-r., 576 lap.

Az előttünk fekvő testes kötet második része annak a nagy munkának, melylyel Szilágy vármegye közönsége multját kivánta megörökittetni. A vármegyében fekvő várak, birtokosaik és Zilah város történetét foglalja magában, melyet a szerző gondos körültekintéssel s részrehajlatlan kritikával irt meg.
A várak sorát Aranyos nyitja meg, melynek első birtokosai Mária királynő idejében a Drághfiak; a vár röviddel utóbb Kusalyi Jakcs mester családjához került, a melytől ismét visszaszerzik a Drághfiak, mig aztán 1579-ben Gyulaffi László kezére jut. Cseh vára 1319-ben az I. Károly alatti lázadásokban már szerepel, középkori története azonban nem oly nagy jelentőségü, mint a későbbi idők eseményei. Hadad várának ősi birtokosai a XVI-ik század utolsó negyedéig a Jakcsiak voltak; e család 1584-ben Jakcsi Boldizsárral kihalt és öröke Báthori István adománya következtében a Wesselényi családra szállott. A kövesdi vár hosszu időn át a Sarmasági családé volt s utánuk a gyerőmonostori Kemények birtokába jutott. Somlyó a legrégibb adatok szerint a Vatha család birtoka, később a Báthoriak kezébe került, kik Somlyó várát a hozzátartozó falvakkal együtt zászlós urasággá emelték. Valkó várának birtokosai a losonczi Bánfiak voltak. E várral kapcsolatban számos rege és monda él ma is a nép ajkán. Tasnádon is volt vár a XV. században s az erdélyi püspökség tulajdonát képezte, később Széchi Mária is birta, majd a Rákócziaké, Bánfiaké és Vayaké volt.
A második részben a várak urairól van szó, a menynyiben családjuk a vármegye történetével összefüggésben áll. Köztük első helyen áll a losonczi Bánfi-család őse Tamás, ki az 1297–1351. évek között élt. A Bánfiak után a Báthori család játszott nagy szerepet a vármegye történetében, a mely Somlyó várát 1351-ben nyerte. A bélteki Drághfi család ősei 1365 körül jöttek Magyarországba s övék volt a vármegyében Kővár, Aranyos és Szilágy-Cseh vára egész vidékével. A rátóti Gyulafiak a Dunántulról származtak át s a Báthoriakkal való rokonságuk révén hatalmasodtak el. A Jakcs calád a Gútkeled nemzetségből származik, a kusalyi Jakcs család azonban szatmármegyei kisebb nemes család lehetett eredetileg. A Kemény család a kövesdi vár révén tartozik Szilágy vármegyéhez s az ujabb korban szerepel.
A könyv harmadik részét Zilah város története foglalja el. A város neve már a váradi regestrumban is előfordul s I. Lajos királytól kezdve számos kiváltságot nyert a fejedelemtől. Eredetileg az erdélyi püspök birtoka volt; 1542-ben, Statileo János püspök halála után, az erdélyi kincstár birtokába jutott. Később sokáig mint mezőváros szerepelt különböző birtokosok kezében.
Ez a kötet rövid tartalma, melyet az adatok bő felsorolásán kivül jellemez az, hogy nem csupán a történelemre terjeszkedik ki, hanem érdekes leirásokat ad a társadalmi, gazdasági, néprajzi és földrajzi viszonyokról is. Külön mellékletképen közli Báthori István 1584. évi adománylevelét Hadad váráról, Kemény János fejedelem kinevező-levelét a kövesdi udvarbiró számára és Zilah város szines czimerképét; a szöveg között pedig számos érdekes aláirást, czimert és egyéb képet.
Nagy érdeklődéssel nézünk a harmadik kötet megjelenése elé, mely a vármegyei községek és birtokosaik történetét fogja tartalmazni, s melynek eddig csupán első része került ki a sajtó alól. Az egész mű hat kötetre van tervezve; a IV. a községek történetének folytatását és befejezését, az V. és VI. a megyebeli családok történetét tartalmazza.
Az érdeklődők kedvéért megjegyezzük, hogy a diszes kiállitásu munka Budapesten a Franklin-Társulatnál, Zilahon pedig Seres Samu könyvárusnál kötetenként 8 koronáért szerezhető meg.
G. A.

Horváth Sándor. A liptói és turóczi registrum. (Különlenyomat a Történelmi Tárból.)

Budapest, 1902. 8-r. 104 lap.)
A középkori magyar diplomatika két becses emlékének kritikailag megállapitott szövegét közli a szerző, az eredeti darabok szorgalmas és szakavatott tanulmányozása alapján. A Registrum de Lipto és Registrum de Turuch nyomtatott szövegét közzétették ugyan már Érdy és Engel, de közléseik annyira kifogás alá esnek, hogy az ujabb feldolgozás jogosultságához semmi kétely sem fér. Horváth Sándor több mint 12 lapon számol be az eddigi szövegkiadások hibás olvasásairól és kihagyásairól, gondosan javitva az eddigi tévedéseket főleg a hely- és személynevek olvasásában. A két registrumban levő családtörténeti adatokat nagy részben feldolgozták már Nagy Iván és Majláth Béla, sajnos azonban, munkáik alapját a nyomtatásban megjelent hibás közlések képezik s igy számos esetben fordulnak elő náluk elferditett nevek. A registrumokban tárgyalt birtokvizsgálat alkalmával szereplő ősi családokkal és a felmutatott oklevelekben emlitett birtokokkal külön munkában szándékozik a szerző foglalkozni, melynek megjelenése ránk nézve igazán örvendetes eseményt fog képezni. A szövegközlés nagyon pontos és a fejezetekre osztás, valamint a név- és tárgymutató hozzáadása által könnyen áttekinthetővé van téve.
Arra óhajtom e helyütt a szerző figyelmét felhivni, hogy nem ez az első birtokvizsgálat Liptó és Turócz megyékben; nyoma van, hogy már I. Károly király idejében tartottak ott ilyet, ámbár ennek az eredménye hasonló eredeti oklevélben nem maradt fenn. I. Lajos király 1352 augusztus 7-ikén kelt oklevelében ugyanis szó van arról, hogy I. Károly király a Zólyom-, Turócz- és Liptó-vármegyei nemesek birtokjogait főpapjaival és báróival megvizsgáltatta._{Történelmi Tár, IX. k. 119. 1. Történelmi Tár, IX. k. 119. 1.}* Ez magyarázza meg Horvát Árpád amaz állitását, hogy Zólyom vármegyének is volt ilyen registruma. Talán a szerzőnek további kutatásai folyamán sikerülni fog e nevezetes okiratok valamelyikét felfedezni.
G. A

Vjestnik Kr. hrvatsko-slavonsko-dalmatinskog zemaljskog arkiva. Godina III. Red. Bojnićić Kninski Ivan. A horvát-szlavon-dalmátországi kir. levéltár értesitője III. 1991. évf. 1–4. füzet.

Zágráb 1901.
A horvát tartományi levéltári értesitőjének ez évi folyama is igen gazdag tartalommal jelent meg. Az első füzetet az ismert történetiró Klaič Vjekoszlav czikke nyitja meg: «Felhasználatlan adat a XII. századbeli horvát történelemhez» czimen, melyben foglalkozik a zárai szent Simeon templom régi evangelistariumával, melyet különben Bianchi már 1877–79-ben ismertetett. Az egyházi kézirat két historiai adatot tartott fenn. Az egyik dicsénekben (laudes) ezt olvassuk: Pascali summo pontifici salus et vita – Colomanno Ungarić, Dalmatić et Chroatić almifico regi vita et victoria, – Stephano clarissimo regi nostro vita et victoria. .... Méltán feltünhetik – irja a szerző – hogy az országnak Kálmán király alatt saját külön királya van. Ha ez az István Kálmán király és a sziciliai Busilla fia, akkor ez időben talán 7 éves lehetett. Alább ugyanigy emlitve van Cledin comes, kinek neve a codexben még egyszer előfordul, de már mint «princeps et banus provincić per iussionem Stephani regis. ... Ugyanezen szövegben «Stephanus quondam rex-ről is van szó, kiről a szerző feltételei, hogy a Kresimirek egyike lehetett. F. Sisić «Tanulmányok az Anjou-ház történetéhez» czimen Martell Károly és Robert Károly koronázásával foglalkozik. Kimutatja, hogy az előbbi 1292 február 7–április 5. táján kapta a koronát. Hol és ki koronázta, nem sikerült megállapitani. Róbert Károlyra vonatkozólag, a horvát történészek ellenében, kik azt vitatják, hogy már 1300-ban Zágrábban koronáztatott volna, kimutatja, hogy csak 1301-ben január–április 12. közt nyerte a koronát Gergely esztergomi érsektől Esztergomban. – Dr. Wertner Mór «Adatok az 1103-1225. évi horvát bánok ismeretéhez» czimen közli jórészt kiegészitve és bővitve már 1894-ben megjelent tanulmányát, lehető sulyt fektetve a családfák megállapitására. Kimeritő forrástanulmányon épült munkája kész nyereség a történeti irodalomra. A sorrend szerint harmadik 1116. évi Anonymus bán Klaič fenti czikke alapján valószinüleg Cledinus lehetett.
Laszovski Ivanics város szabadalmait ismerteti. Már 1404-ben libera villa-nak nevezik, de szabadalmát voltaképen csak 1407-ben nyerte Eberhardt püspöktől, melyet utóbb Zsigmond király megerősitett. A privilegiumot 1660-ban Lipót megujitotta.
Vj. Klaič ismerteti Szent László levelét a montecassinoi apáthoz s közli teljes szövegét Jelič tanár másolata nyomán. Nálunk e levéllel Fraknói foglalkozott, 1900-ban pedig az Akademiai Értesitő 131. füzete is jelezte megjelenését. A XII–XIII. századbeli másolatot a szerző tárgyi bizonyitékok alapján hitelesnek fogadja el s benne egyuttal bizonyitékot lát a pannonhalmi alapitó-levél hitelessége ellen.
Érdekes, hogy a király magát Ungarorum ac Messie rex-nek nevezi s jelenti, hogy az apátsággal immár szomszédos viszonyba lépett «quia Sclavoniam iam fere totam acquisivi.» Klaič ebből azt következteti, hogy László ekkor még nem volt Horvátország teljes birtokában, hogy a birtokolt részt is örökség vagy rokonság utján szerezte, talán Demetrius Zvoni mir utján. Végre abból, hogy Mśsia és Szlavonia külön soroltatnak fel, azt következteti, hogy teljes bekebelezésére még nem gondolt. Ez a feltevés támogatást nyer a zárai 1091. oklevél szövegében, mely szerint Álmos Horvátország királya volt. A vegyesek rovatában az 1497. évi országos pecsét ujabb ismertetését találjuk jó ábrával; az első facsimile már 1895-ben jelent meg ugyanezen folyóiratban. Most azt olvassuk, hogy a II. Ulászló adományozta pecsét noha eredetileg csak a szlavon nemesség pecsétje volt, később a hármas Horvát-Szlavon-Dalmátország hivatalos pecsétjéül szolgált 1831-ig. Midőn Ulászló megerősitette a régi czimert: két folyó közti mezőben a nyestet, megtoldotta azt a pajzs hosszátlójának felső csucsában csillaggal, melynek nyomán készült eredeti pecsét maiglan megvan. Körirata:

azaz 1497.
A II. füzetben Vjekoszlav Klaič Hunyadi János rokonságával foglalkozik. Az egykoru adatok tudvalevőleg három Székelyt emlitenek, mint a kormányzó vérrokonait, történetiróink ellenben csak kettőt fogadnak el hitelesnek. Klaič ujból vitatja, hogy valóban hárman voltak. Forrásai Krones Gerch. d. Grafen Cilli p. 104–108. Kercselich Not. prćl. 269. Ljubič List. IX. 277. Gelsich-Thallóczy, Kukuljevič stb. nyomán megkülönbözteti I. Székely Jánost, kinek neve 1446–1448-ban ismételten előfordul, azonos az egykoru vranai perjellel, Czaklo de Zent Geurg, egyuttal horvát bánnal, ki azonban csak Talovac Péter lemondása után foglalhatta el hivatalát. Elesett a rigómezei ütközetben. A másik «Czaklo sororinus, Hunyadii, kiről Dlugosz beszél, 1449 szeptember 5-ikén esett el Giskra elleni ütközetben, végre a harmadik Thomas Zekus de Zent Geurg ugyancsak prior Auranć et Dubicensis, kiről Cod. Zichy IX. k. 480. 1., Acta mon. Dubic. doc. 43. 1. stb. szólnak. A családfa következőleg képzelhető:

N. N.; Johannes maior † 5 Sept. 1449, Uxor eius soror gubernatoris postea sponsa Johannes Giskrć; Thomas prior Auranć; Johannes minor banus Dalmatić Sclavonić, † 19. Sept. Rigómező nepos gubernatoris.

A vegyesek közt: J. Worsich Artis Heraldicć notitia brevis; Zagrabić 1772. cz. művét ismerteti Laszowski, rég elfeledett szakirónak emlékét újitva meg, noha a műnek jelentősége nincsen. Primitiv, szükszavu, sokszor hibás szöveg kiséri a 64 czimert felölelő táblázatokat. Igy pl. a dalmát czimert Zelomerius királytól adományoztatja, Slavonia (Savia Pannonia) czimerében pedig zöld mezőben három fehér kutyát tüntet fel. Nyilvánvaló, hogy a szerző még a legközelebbi szakműveket sem ismerte, pl. Vitezovićét s alaposság tekintetében a jóval előbb élt Páriz-Pápaival össze sem hasonlitható. – J. Kempf a bosnyák káptalan 1374. évi nálunk már ismert pecsétjét irja le.
A 3–4. füzetben Bojničić a zágrábi orsz. levéltárban levő nemesi okleveleket sorolja elő, sajnos, czimerleirások nélkül. Összesen 61 magyar, 18 osztrák és 1 erdélyi diploma van a XVI–XIX. századból. A legrégibb oklevélből csak töredék maradt. Ez Tarnik de Tarnónak, Zrinyi Miklós szolgájának 1564–76. táján adományozott nemességről szól. A többiek sorrendben igy következnek:
Brichich Iván, Bécs 1569. Bwyawich 1578 Prága. Meszarich György Pozsony 1578. Horwath alias Wlach Pál 1580. Cherwchych, aliter Walwuycz, Bécs 1582 Mikuletz György, Prága 1586. Appoka Istv., Prága 1599. Hreliacz, aliter Petrichewith de Barleth et Radiwacz Pilsen 1599 – nem uj donatio, hanem a régi nemesség rnegerősitése. Tiglich Lukas, Prága 1601. Valichich Mátyás, Prága 1606. Thularich Márton, Bécs 1608. Kovachich Mihály, Bécs 1609. Barsich György, Bécs 1610. Galliuf Jakab, Pozsony 1613. Busan Simon, Bécs 1621. Ztrahina Miklós, Bécs 1621. Andrassewich Miklós, Bécs 1622. Dolsak Jakab és fivére Blasinchich György, Bécs 1626. Kéthelyi Pál neje Suegh Verona és nővére Csatt Anna, Sopron 1622. Gonan Lovro és Karlawaris L., Bécs 1628. Ruchich Iván, Bécs 1629. Lovas Albert és neje Szalay Orsolya, gyermekeik István, Anna és Katalin, Bécs 1630. Tausz Jeromos, Bécs 1632. Marchinko (aliter Matthejeuvich) Iván, Pozsony 1638. Mattejevich Iván, idősb Iván és «nagyságos» nemes Gregoriany Anna fia, Bécs 1646. Koczeth Istv., Pozsony 1646. Praczaicz Péter, Pozsony 1646. Magyarády Istv., Pozsony 1649. Benkouich György, Bécs 1652. Puczak Mihály, Pozsony 1662. Rüdschitsch Iván, Bécs 1667. Rovasovsky Fábián, Ebersdorf 1668. Schwada Izsák, Bécs 1672. Medunich István, Bécs 1672. Heruvy (Rosina) Mátyás, Bécs 1687. Raffay Ferencz fia Miklós, fivérei Mihály és Péter, Pozsony 1687. Kundek Tamás, Pozsony 1687. Dymniakowich de Dymniak, Bécs 1689. Zuhkor Iván, Ebersdorf 1695. Orahóczy (de Orahovicza) István, neje buzini Keglevich Borbála, gyermekeik Szaniszló, Farkas, Taddeus, Iván és Mária. magyar grófságot nyernek, Laxenburg 1690. Gercsich Mátyás, Bécs 1707. Pozvinszky György, Bécs 1710. Gregorich Fer., Bécs 1715. Demelli Mátyás, Bécs 1727. Novoszel Lukács, Bécs 1744. Peczinger Iván, Pozsony 1751. Plovanich Mátyás, Bécs 1756. Ivancsich György 1759. Andreowich Andr., Bécs 1763. Kosztich Miklós, Bécs 1791. Vakanovich Dávid, Bécs 1792. Barabás Ferencz vicejudex nobilium 1791. Shuttewich (Szucsevics) Mátyás, Bécs 1795. Wadschedl József, Bécs 1806. Simrák Fülöp, Bécs 1815. Maroewich Iván a Mária Terezia-rend vitéze, Bécs 1828; ugyanazon kelettel magyar báróságot is nyer. Chuich Mihály, Bécs 1840.
Második csoportba tartoznak az idegen nemeslevelek, melyek sorát Apaffynak 1676-ban Fogarason kelt adománylevele nyitja meg, a melyben Arsányi (de Arsány) Ivánnak erdélyi nemességet ad. – Régibb ennél Risser György birodalmi nemessége 1664-ből. Kannegiesser Herm. 1752. birod. nemességet, Tahy Mihály 1758-ban az örökös tartományok nemességét nyeri blumenbergi előnévvel. Kressnig (ostrabergi) Iván birod. nemesség 1772. Vukassovich Fülöp osztr. báróság 1788. Rodich Dániel birod. nemesség 1785. Hellwig Iván örök. tartom. nemesség Bécs 1793. Minighini Iván birod. nemesség 1785. Mikich (bojkameni) Márton birod. nemesség 1797. Igyanovich Iván birod. nemesség, datum nélküli töredék 1780–90. évekből. Kossevich Iván (ulmdorfi) osztrák nemesség 1825. Paitsch Sándor (polvari) osztr. nemesség 1829. Rasztics Dániel osztr. báróság 1852. Karger Titusz osztr. báróság 1854. Sokcsevits József osztr. báróság 1860. Legifjabb Bründl (Kirchenaui) Dragutin osztrák nemessége 1877-ből.
Ugyancsak a 3–4. füzetben Bojnichich «Adatok a Frangepán család történetéhez» cz. czikkében a Wallsee grófokkal való rokonságukat mutatja ki a zágrábi káptalani levéltárban levő okirat alapján. A második rész IV. Frangepán Miklósnak orsz. levéltárunkban levő 1417. adománylevelével foglalkozik, melyben ez Ozol várát nejének engedi át. Végül a harmadik részben a Frangepán családnak külső rokoni összeköttetését sorolja elő, melyek szerint Korvin Mátyással, továbbá Arragonia, Sicilia, Milano stb. olasz tartományok fejedelmeivel rokoni kötelékben állott ferrarai III. Miklós révén, kinek leányát Isottát II. Frangepán István (1434–1481) vette el. A házasságból származott Frangepán Bernát † 1530-ban. Wertner Mór dr. «Eine unbekannte kroatisch-schlesische Allianz» cz. czikke érdekes adat a Subić nemzetség történetéhez. A Bribiri Mladenek, kik a Subič nemzetségből származtak s a Zrinyiek közvetlen őseiül tekinthetők, egyik leányát Katalint nőül vette III. Bolesláv herczeg († 1352), miáltal az ősrégi horvát család rokonságba lépett a lengyel királylyal, Lokietek Ulászlóval, valamint az Anjou házzal s igy közvetve az Árpádokkal is. Erre a házasságra vonatkozik I. Lajos királynak supplicatiója VI. Kelemen pápához, hogy e harmad-negyed iziglen rokonok közt kötött házasságot érvényesnek ismerje el. (Reg. Supplic. Clem. VI. Ann. I. p. II. vol. 2.) A szerző e rokonsági viszony kijelölése után egykoru czimeres pecsétek alapján kimutatja, hogy a Zrinyiek sisakdiszében ismeretes (Siebmacher Taf. 153. S. 211.) balra fordult kiterjesztett karmu griff a Subič nemzetség ősi czimere.
Klaić Vjekoszláv oklevél-részleteket közöl a ragusai Žunjević családnak zenggi és vinodoli szereplésére 1477–1502. években. Forrásai: Miklosich, Ljubič, Surmin és Fermedžin.
E–y.

207Gritzner, Erich: Symbole und Wappen des alten deutschen Reiches

– Leipzig, Teubner, 1902. VIII+132 lap.
A régi német birodalmi czimerek és jelvényekkel heraldikai szempontból nagyon kevesen foglalkoztak. A birodalmi jelvényekről a Wach és Schröder jog- és alkotmánytörténeti munkáiban közölt rövid kitéréseken kivül alig tudunk valamit felmutatni. A német birodalmi czimerről magáról már többen értekeztek, igy Hemmerlin Felix zürichi kanonok (1389–1455.) «De notibilitate» czimü könyvében, bővebben Sibrond János, Spener Ph. J., majd a XVIII. században Trener, helmstädti tanár, Zschackvitz János, Ehrenfried stb. Ujabban Seyler G. A. szólt a heraldika történetében egy külön fejezetben a birodalmi czimerről, majd legujabban Anthony von Siegenfeld a stájer czimerről irt tanulmányában szentel egy rövid tanulmányt e tárgynak. Azonban egy kimeritő, kritikai munkát e kérdésről nem birunk; most Gritzner vállalkozott arra, hogy e hiányt pótolja.
Munkája két főrészre oszlik. Az első a birodalmi jelvényekkel, a sassal és a kereszttel foglalkozik, a második a birodalmi czimerrel. Az első 3, az utóbbi 9 fejezetre oszlik. Munkája nem tisztán heraldikai, hanem inkább alkotmánytörténeti jelleggel bir. Ezt mutatja már a munkának kiinduló pontja is, mely a birodalmi szimbolumok a sas és kereszt jellemzésénél a 800 körül támadt, illetve felujitott császárság jellemzéséből indul ki. E jellemzésnek, a mely a végeredményben a középkori császárságnak igényeit antik-császári és keresztény-teokratikus irányban mutatja ki, van szentelve az első rész első fejezete. E kettős igénynek megfelelőleg a Nagy Károly személyében megujitott császárság átveszi a régi antik-császárság jelvényét, a sast, az imperium a világuralom szimbolumaként, mig, mint a kereszténység védura, a keresztet veszi fel. A második fejezetben a sasról, a harmadikban a keresztről szól. Az előbbi, a sas, legelőször az Ottók alatt lép fel világosabban, majd a salii házból származó császárok veszik azt át, a Hohenstaufok alatt a birodalmi, egyházi és világi fejedelmeknél «Traditionssymbol» gyanánt szerepel, I. Frigyes alatt pedig a sas mint birodalmi jelvény, mindinkább kidomborodik, érvényre jut.
A keresztjelvényről Gritzner nem szól oly kimeritően. Mint birodalmi jelvény Nagy Károly óta használtatott, a birodalmi almán és a német császárok szent lándzsáján a kereszt szerepelt, később a keresztes hadak jelvényévé vált, I. Frigyes alatt azonban a keresztzászló, mint birodalmi zászló nem található fel.
Az első résznek végeredményeképen a szerző konstatálja, hogy a két jelvény, sas és kereszt, mint birodalmi jelvény egymás mellett használtatott és szimbolikus jelentőségüket a következő időszakban is megtartották, miután sem személyes, sem királyi család jelvényei nem voltak, hanem dologi, az uralkodót csak mint a hatalom birtokosát megillető jelvények, melyek ezért mindaddig, a mig a császárság jellegében megmarad, állandóak.
A második részben a szerző a birodalmi czimerrel foglalkozik, annak fejlődésével egész a német császárság megszüntéig, 1806-ig. Mint birodalmi czimer a sas először VI. Henriknél mutatható ki. Petrus de Ebulo «Liber ad honorem Augusti» 1195 körül irt munkája kéziratában VI. Henrik sisakját, pajzsát és lovának takaróját a sas ékiti, természetes ábrázolásban, arany mázzal, ámde a mező szine még nincs feltüntetve. Egész a XIII. század közepéig a mázokra nézve nincs megállapodás. Conrad Mure, a clipearius theutomicorum szerzője, a sast feketének, a pajzs szinét sárgának, narancsszinünek mondja, Mousket Fülöp, franczia iró (1250 körül) szerint a birodalmi czimer «fekete sas arany mezőben». Matheus Paris szól a legbővebben a birodalmi czimerről, de adatai erős kritikára szorulnak. Annyit elfogadhatunk állitásaiból, hogy a birodalmi czimer fekete sas arany mezőben, ha nem is hétfejü sas, a hogy ő feltünteti. Mint kétfejü sas, a sasjelvény előszőr IV. Bajor Lajos alatt lép fel. A kétfejű sas eredetét a keleten birja, innen jő Byzanczba, Fülöp és IV. Ottó óta érmeken, VII. Henrik óta a császári pecséteken fordul elő. Külföldön, igy Angliában már a XIII. században a német császárság jelvényeül a kétfejü sast tekintették, a királyság jelvényeül pedig az egyfejüt. Németországban különben, mint ezt Gitzner, Seylerrel szemben több példával bizonyitja, a kétfejü sas nem egy második fej hozzáadásával, hanem két egyfejü sas összetolásából származott.
Hivatalosan IV. Károly alatt az egyfejü sas tekintetett birodalmi jelvényül, ámde a felfogás, hogy a kétfejü sas a császárság, az egyfejü a királyság jelvénye, mindinkább kifejlődött. Hivatalosan a kétfejü sast Zsigmond használja először mint birodalmi vikárius, II. Albert az egyfejü sast használja, III. Frigyes mint király szintén, mint császár a kétfejüt használja. I. Miksa óta a kétfejü sas, ad personam használva, mellén pajzszsal ábrázoltatik, innen kezdve a birodalmi czimer akár pajzszsal, akár a nélkül, kétfejü sas, fejei körül dicsfénynyel, karmaiban hatalmi jelvényekkel, az utóbbi kettő azonban gyakran el is marad.
Külön fejezetet szentel a szerző a birodalmi zászlóknak IV. Károly óta 1806-ig. IV. Károly alatt négy zászlót mutat ki: 1. vörös, 2. a császár személyes zászlaja a sassal, 3. a keresztes zászló, 4. a birodalmi hadizászló. Zsigmond a személyes saszászlót, a birodalmi zászlót a sassal, a keresztes zászlót és a vörös hübéri zászlót használta. III. Frigyes alatt a zászlók a következők voltak: személyes zászló a kétfejü sassal, Szt. György (keresztes) zászló, birodalmi zászló a kétfejü sassal, a birodalmi hadi zászló egyfejü sassal, a vörös hübéri zászló. I. Miksától a XVIII. századig pedig használtatott a személyes zászló, a szivpajzszsal ékitett kétfejü sassal, a birodalmi zászló kétfejü sassal szivpajzs nélkül, a birodalmi hadizászló egyfejü sassal, a Szt. György (keresztes) zászló és a vörös hübéres zászló.
Az utolsó fejezet a birodalmi szineknek van szentelve. Mint ilyenek, időleges sorrendben, sárga, vörös, fekete szerepelnek, de soha egyesitve e három szin nem lép fel. Miksa óta 1806-ig fekete-sárga szin használtatik, igy pl. a pecsétzsinóroknál is, ezt megelőzőleg váltakozott, főleg a pecsétzsinórok szine. IV. Károly, Venczel és Zsigmond is a fekete-sárga szint használták, Ruprecht kék-sárga szint, de lehet, hogy a sárga tulajdonkép megfakult fehér, II. Albert fekete-sárga szint használt, III. Frigyes vörös-zöld szint, mint császár biborszint használt pecsétzsinórán. Csak I. Miksa óta marad meg állandó használatban a fekete-sárga szin, mely ilyformán a birodalmi szineknek tekinthető.
Gritzner munkája a kérdést alaposan, a források kellő felhasználásával tárgyalja, s mint első, ilynemü, a modern kutatás alapján álló munka becsét későbbi időkre is meg fogja tartani. A későbbi kutatások az általa levont következtetéseket valószinüleg nem egy irányban meg fogják változtatni, de alapjukban következtetések, tanulságok helyeseknek találtatnak később is.
Á–y A–l.

Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Von Franz Zimmermann, Carl Werner und Georg Müller. III. Band. Hermannstadt, 1902.

(8-r., 764 lap, 5 pecséttani táblával.)
Alig van irodalmi vállalat, mely ilyen gyorsan és ilyen lelkiismeretesen oldaná meg feladatát, mint a jelen munka. Csak nem régen láttuk az első köteteket, s ime már a harmadik rész is előttünk fekszik, mely az 1391–1415. évek okleveleit tartalmazza.
Dicséretes a kiadók buzgósága már azért is, mert nem elégedtek meg a már kiadott szövegek ujranyomatásával, hanem lehetőleg mindenhol az eredeti oklevél nyomán dolgoztak. Hosszu sorozatot foglalnak el azon levéltárak, melyek kincseiből e kötet meritett s melyek megvilágitják előttünk ama nagy munkát, melyet már kutatás közben is végezniök kellett.
A kötet 526 oklevélszöveget tartalmaz, ezek között 249 csupán részben ismert s 65 itt először kiadott oklevél van. Az egyes okleveleknek előbb rövid tartalmát közlik, erre az eredeti oklevélnek pontos leirása következik az esetleges közlő munkák megjelölésével, végül az oklevél szövege olvasható felvilágositó jegyzetekkel. Különösen figyelemre méltók a pecsétleirások, melyek lelkiismeretes gonddal s aprólékos részletességgel vannak mindenütt felsorolva.
Az oklevél szövegek az eredetinek teljesen megfelelően vannak kiadva, az esetleg hibás irásmód is meg van tartva, csupán a helyes megértés czéljából használják mindenütt a modern interpunkcziót. Az eredetihez ragaszkodás annyira megy, hogy az oklevélben levő szakadások vagy hiányok méretei is pontosan meg vannak jelölve. Csupán azt nem értem, hogy mind ennek daczára mégis miért használják az ae-t és a t-betüt, a mikor az oklevelek ezt a középkorban sohasem használják s a helyes megértéshez erre éppen nincs szükségünk? Ez olyan kérdés, a melyre nem tudok megfelelő választ adni, s a melyet ennélfogva mindenesetre kifogásolnom kell.
Az oklevelek tartalmának közelebbi ismertetésére nem kell kiterjeszkednem, mert ez éppen olyan gazdag, mint az előző kötetek tartalma. A középkori jogélet, művelődési és politikai viszonyaink éppen annyi érdekes kérdésére vetnek világot, mint gazdasági vagy társadalmi állapotainkra. Bár az ország többi részeiben is indulnának meg nem csupán hasonló czélu, hanem egyszersmind hasonló eredményü munkák is, történetiróink anyaga olyan irányban gyarapodnék, hogy történetirodalmunk is uj lendületet venne.
A kötet végén a felhasznált nyomtatott munkákon kivül kitünő név- és tárgymutatót találunk, mely az okleveles anyag feldolgozását nagyon megkönnyiti. Végül öt táblán Drotleff József által készitett jó fénynyomatos pecséteket láthatunk, melyek a munka érdekes kiegészitő részét képezik. Érdekesebbek ezek között: Leonárd esztergomi vikárius pecsétje, mely országalmát tartó koronás álló alakot tüntet fel, lábai alatt háromszögletü czimerpajzszsal; körirata: + S · Leona(r)di · d(e) · Pe(n)sauro · decretor(um) · docto(ris) · archidiaconis · Sagabiensi(s). János esztergomi érsek pecsétje, mely közepében három álló alakot, felül Mária s a kisded ülő képét, s alul egy térdelő főpapot mutat; körirata: S · Johanis · arciepiscopi · Strigoniensis. Lajos esztergomi vikárius pecsétje, mely balra fordult álló főpapi alakot, alatta térdelő pappal és czimerpajzszsal tüntet fel. E pecsétközlési mód nagyon üdvös irányt képvisel, mert régibb diplomatikánk erre forditott a legkevesebb gondot. Vagy egyáltalán számba sem vette azokat, vagy csak nagyon kezdetleges képeket adott róluk. Pedig nem csupán művészettörténeti szempontból fontosak ezek, hanem a történelem egyéb ágainak is nagy szolgálatot tehetnek. Nem volna szabad tehát egyetlen ily gyüjteményes munkánál sem figyelmen kivül hagyni a pecséteket; hanem tekintettel arra, hogy ilyen alkalommal sok olyan oklevél kerül elő, melyeket a kutatók elől esetleg ismét hosszu idők takarnak majd el, az ily oklevelek nagyon fontos részét, a pecsétet is, meg kellene ismertetnünk. Tennünk kellene ezt annál is inkább, mert az oklevél tovább fenmarad, a pecsét azonban idők folytán összetörik, elkallódik, s annyi emlékünk sem marad róla, mint egy elveszett oklevél rossz kiadása vagy másolata. Vegyük fontolóra tehát e munka e téren elért vivmányait is, és hassunk oda, hogy hasonló vállalatainkban a pecsétközlések is jelentékeny helyet nyerjenek.
G. A.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1902-ben.

ALAPSZABÁLYOK.

I. A társaság neve és czélja.

1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság». – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.

3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdijas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal, b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak, c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frtnyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelű értékpapirosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi, hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7. §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői.

8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és üléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli üléseket is hirdetni. A rendkívüli ülések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az üléseken és gyűléseken előadói tisztet végez; a határozatokat végrehajtja; a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az üléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató-választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató-választmány intézkedik.
Rendkívüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató-választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátrálékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.

17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató-választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató-választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyűlés előtt való ülés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi ülésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által etetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi ülést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi üléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden ülésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választasánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden űlésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi üléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az űlésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.

27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi űlést tart. A választmányi űlések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az űlések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány űlésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az űlésekre eljárni; az ügyek vitelében az űléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az űléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az űlések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt űlést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt űlésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetnek részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi űlésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §. Hogy a választmányi űlés határozatképes legyen, az elnökön kívűl legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.

33 §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát, és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyűjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot biz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.

39 §. A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyiben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak, és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. §. A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek, oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez lépest.

VIII. A társaság jövője.

43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alapszabályok változtatása.

44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel, jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.

45 §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait, kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyűlési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügyminiszteriumhoz felterjesztendők.
47. §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminiszteriumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul felfüggesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különben feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. Elnökség és tisztviselők.

ELNÖK:
Báró RADVÁNSZKY BÉLA.
Ötödizben megválasztatott 1902 deczember 20-án.
MÁSODELNOKÖK:
Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ
Megválasztatott 1898 deczember 16-án.
Id. BÁNÓ JÓZSEF
Megválasztatott 1900 deczember 20-án.
TITKÁR:
Dr. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1899 január 26-án.
JEGYZŐ:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL
Megválasztatott 1899. január 26-án.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK: TÓTH ÁRPÁD
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐI:
Dr. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJÚ ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án.

II. Igazgató-választmány.

Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Berzeviczy Edmund. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
10 Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztaott 1883 február 25-én.
Csoma József. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 3o-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
15 Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. FejérpatakyLászló. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 ápril 30-án.
Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Illésy János. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
25 Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. KomáromyAndrás. Megválasztatott 1887. november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
30 Kubinyi Ferencz. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Dr. Pauler Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.
45 Báró Radvánszky Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.
50 Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott február 25-én.
Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.
55 Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr.Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.
Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
60 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Levelező tagok.

Királydaróczy Daróczy István. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Nádudvari Győry Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.
5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Kandra Kabos. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1088 szeptember 27-én.
10 Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Sváby Frigyes. Megválasztatott 1900 november 29-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI

a) Alapító tagok.

I. 500 forintos alapítványnyal:
† Gróf Andrássy Manó.
† Gróf Batthyány Géza. Budapest.
Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
Báró Prónay Dezső. Budapest.
5 Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.
II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
10 Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.
Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.
† Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
15 Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.
Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.
Báró Inkey Imre. Budapest.
20 † Ipolyi Arnold.
† Gróf Károly Gyula.
Gróf Károlyi László. Budapest.
Gróf Károlyi Tibor. Budapest.
Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
25 † Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
† Báró Nyáry Béla. Pozsony.
30 Szerémi herczeg Odescalchi Arthur.
Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.
Dr. báró Prónay S. Gábor. Acsa.
† Báró Radák Ádám.
Báró Révay Gyula. Budapest.
35 Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p. Aszód.
† Gróf Sztáray Antal.
† Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.
40 Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.
Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.
III. 100 forintos alapítványnyal:
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
45 Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Ráró Bánffy Ádám.
† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
Bay Ilona. Debreczen.
Beöthy Ákos. Budapest.
50 † Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
55 Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.
Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.
† Gróf Esterházy János. Kolozsvár.
Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Bécs.
60 Komlóssy Arthur. Debreczen.
Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.
Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.
† Kellemesi Melczer István.
† Alsó-Szopori Nagy Imre.
65 † Báró Nyáry Albert.
Báró Nyáry Jenő. Budapest.
† Ormós Zsigmond.
Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
70 Sopron vármegye közönsége.
Szilassy Aladár. Budapest.
Szontágh Pál. Horpács, u.p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
Tisza Kálmánné, szül. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
75 Gróf Zichy N. János. Budapest.

b) Pártoló és évdíjas tagok.

(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
Ajkay Béla, Kisfalud-Mihali.
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely.
5 Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
*Gróf Andrássy Tivadar. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
10*Báró Apor István. Aporfalva, u. p. Dicső-Szent Márton.
Antal János. Budapest.
Dr. Aldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
15 Szentkatolnai Bakk Endre. Vizakna.
Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
20 Barlanghy Árpád. Temesvár.
* Baross Károly. Budapest.
Baróti Lajos. Budapest.
Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
25 Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
*Idősb Bánó József. Budapest.
Bárczay Elemér. Tisza-Roff.
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
30*Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Ferencz. Budapest.
*Beniczky Géza. Homok, u. p.Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
* Benke Gyula. Budapest.
35 Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
*Berczik Árpád. Budapest.
Berseny Béla. Arad.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
40*Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
*Béldi István. Marosvásárhely.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
Bolgár Emil. Budapest.
45 Dr. Boncz Ödön. Budapest.
Dr. Borovszky Samu. Budapest.
Borsay Jenő. Gákova.
Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
50*Botka Béla. Bánlak.
Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
*Bronts Viktor. Susa.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
55 Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Buzinkay Gyula. Budapest.
Felsőpulyai Bük Géza. Lébény-Szt-Miklós.
Csatay Gyula. Debreczen.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
60*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
K. Császár Ferencz. Budapest.
*özv. Csergheő Gézáné. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
65 Csernovics Diodor. Arad.
Dr. Csiky Viktor. Seprős.
* Báró Csollich Géza. Budapest.
*Csoma József. Devecser, u.p. Forró-Encs.
Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p. Ungvár.
70*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
*Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz, u. p. Szerb-Bóka.
Dedek Crescens Lajos. Budapest.
5 Deési kaszinó-egylet.
*Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
*Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
80 Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
*Dessewffy Arisztid. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dévai főreáliskola.
85 Dr. Dézsi Lajos. Budapest.
Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja- Ujhely.
Domahidy Viktor. Budapest.
Dorgó Albert. Kolozsvár.
90 Dr . Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
Dudás Gyula. Zombor.
*Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
*Dr. Duka László. Nagy-Becskerek.
95*Br. Edelsheim-Gyulay Lipót. Brezovicza, u. p. Zágráb.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
Eölvedi-Bresztóczi József. Budapest
Eperjesi Széchenyi kör.
*Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
100 Gróf Erdődy Imréné szül. gróf Migazzi Irma. Galgócz.
*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Mihály. Cseklész.
*Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
105 Dr. Esztegár László. Budapest.
Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Éble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
*Fáy István. Puszta-Szemszúró, u. p. Batka.
110*Fáy László. Nyustya.
Báró Feilitsch Bertold. Nyiregyháza.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
115 Fest Lajos. Eperjes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Dr. Fialka Gusztáv. Budapest
Fiáth István. Nagy-Hantos.
özv. Fogarassy Samuné. Susák.
120 Gróf Forgách László. Mándok.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
Füssy Tamás. Zala-Apáti.
*Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
125 Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
Gombos Kálmán. Kismarton.
130 Bilkei Gorzó Nándor. Gyoma.
Gózony László. Zala-Egerszeg.
*Gömöry Oszkár. Budapest.
Graenzenstein Béla. Budapest.
Dr. Grünn Albert. Budapest.
135 Gyarmathy Sándor. Budapest.
Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
*Br. Győrffy Pál. Szilágy-Kraszna.
Báró Győrffy Samu. Budapest.
Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
140 Gyulay Kálmán. Kerepes.
*Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
Dr. Hampel József. Budapest.
Harmos István. Sopron.
145 Hattyúfy Dezső. Székesfehérvár.
Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Ó-moraviczai ifj. Heinrich Ferencz. Budapest.
Tiszabeői Hellebronth Antal. Trient.
150 Tiszabeői Hellebront Géza. P.-Gyenda, u. p. Tisza-Roff.
Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Bécs.
Hódy Imre Ferencz. Rév-Fülöp, u. p. Kővágó-Ors.
Hont-vármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
155 Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
*Huszár Béla. Balogh, u. p. Balassa-Gyarmat.
Huszár Dezső. Duna-Adony.
*Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
160 Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
Dr. Illésy János. Budapest.
*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nyir-Meggyes, u. p. Mátészalka.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
*Kisdobronyi Isaák Dezső. Kis-Szekeres, u. p. Zsarolyán.
165*Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
Isépy István. Sátoralja-Ujhely.
*Ivády Tihamér. Budapest.
*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
170 Jankovics József Mihály. Munkács.
Jasztrabszky Kálmán. Budapest.
Jedlicska Pál. Nagyszombat.
Jeszenszky Alajos. Nyitra.
Jeszenszky Lajos. Csejthe.
175* Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
Juhász Zsigmond. Bécs.
Junkovich Gyula. Samobor.
*Ifj. Justh György. Neczpál.
Kalocsai érseki könyvtár.
180 Kammerer Ernő. Budapest.
Kandra Kabos. Eger.
Karakas Károly. Nagyvárad.
Dr. Karácsonyi János. Bihar-Püspöki.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
185 Kassai társalgási egylet. Kazinczy Gábor. Kaposvár.
* Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Budapest.
190 Kállay Ubul. Mezőcsáth.
Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Gróf Károlyi Sándor. Budapest.
*Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Sopron.
195*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
*Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
*Báró Kemény Kálmán. Vécs.
Kempelen Béla. Abauj-Szántó.
*Pázmándi Kempelen Imre. Székesfehérvár.
200*Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
Kenessey László. Székesfehérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Veszprém.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Zágráb.
205 Kilián Frigyes. Budapest.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy Á. Béla. Budapest.
Kisfaludy László. Budapest.
Kiss Emil Károly. Baltavár.
210 Kiss István. Budapest.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
Kollányi Ferencz. Budapest.
Kollár Jánosné szül. Szentmihályi Klementina. Pacsa.
Dr. Komáromy András. Budapest.
215 Komlósi Komlósy Béla. Bereg-Ilosva.
Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Korizmics Antal. Allexandria.
Kormos Béla. Szombathely.
*Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
220 Lovag Kotz József. Arad.
Berenczei és Járdánházi Kovács Jenő. Homok, u. p. Mikola.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
225 Krahl Ernő. Bécs.
Bállai Krémer Sámuel. Deés.
Kubinyi Ferencz. Kővár.
*Kubinyi Hugó. Deménfalva.
Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
230 Dr. Küffer Béla. Budapest.
*Gróf Laszberg Rudolf. Győr.
Láng Mihály. Budapest.
Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
235 Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey Mór. Szolnok.
Lippich Gusztáv. Szolnok.
Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
240*Olaszliszkai Liszkay Bálint. Nagy-Becskerek.
Losonczy István. Miskolcz.
Luby Károly. Nagy-Károly.
*Magyary-Kossa Sámuel. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
245 Makay Emil. Temesvár.
Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Atkár.
Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
Máriássy Ödön. Mád.
250 Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
*Dálnoki és Mezőmadarasi Medve Zoltán. Budapest.
Melhard Gyula. Attala, u. p. Csoma.
*Meszleny Bencze. Velencze.
*Meszleny Pál. Velencze.
255 Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
*Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczy Imre. Budapest.
Miskolczy Jenő. Debreczen.
Miskolczi ref. lyceum könyvtára.
260*Bocsári Mocsáry István. Budapest.
*Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő.
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
Nagy Géza. Budapest
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
265 Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u. p. Böős.
Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
270 Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Deés.
*Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
*Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
275 Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Esztergom.
*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
*Orczy Dezső. Budapest.
Orczy Zoltán. Budapest.
280 Oroszláni Oroszlány László. Miskolcz.
*Országh Lajos. Kis-Telek, n. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
Országos levéltár. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
285 Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
Lovag Óváry Lipót. Budapest.
Őrgróf Pallavicini Adolfné szül. Bárczay Anna. Kassa.
*Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
290 Páriz-Pápai Paraicz Gyula. Budapest.
Dr. Pauler Gyula. Budapest.
*Paulovics József. Turócz-Sucsány.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
293 Páll Albert. Ungvár.
Pálmay József. Székely-Udvarhely.
Dr. Pászthor Bertalan. Eger.
Dr. Pázmány Zoltán. Kecskemét.
*Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
300 Peőcz Elek. Budapest.
Peőcz Ferencz. Torda.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Eperjes.
Dolhai és Petrovai Petrovay László. Lugos.
305 Dolhai és Petrovai Petrovay Margit. Nagy-Kürü.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal. u. p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
Gróf Pongrácz Frigyes. Bécs.
Gróf Pongrácz Jenő. Bashalom.
310 Pongrácz Kálmán. Nyitra.
Pór Antal. Esztergom.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
Pozsonyi kir. kath. főgymnasium ifjusági könyvtára.
315 Pozsonyi Toldy-kör.
Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky József. Félegyháza.
Radocza János. Budapest.
320*Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
*Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Ragályi Ferencz. Ragály.
Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
325 Rakovszky Endre. Kassa.
* Rakovszky Ferencz. Novák.
Rakovszky György. Budapest.
Rákóczy Aladár. Budapest.
Ráth György. Budapest.
330 Reiner Zsigmond. Budapest.
Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
*Reviczky Ambró Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
335*Báró Rédl Béla. Budapest.
Dr. Réthy László. Budapest.
Révai Leó. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
340*Kis-Zombori Rónay Jenő. Nagy-Becskerek.
Rudnay Béla. Budapest.
*Rudnyánszky György. Felső-Atrak.
Rumbold Bernát. Budapest.
Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
345 Sarlay Sámuel. Ajnácskő.
Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Székesfehérvár.
Schiller Bódog. Budapest.
Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
350*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
Sigmund József. Budapest.
Kissolymosi Simó Ferencz. Bpest.
Simonffy Imre. Debreczen.
Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
355 Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Tercmi.
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
Soproni kaszinó-egyesület.
360 Sóvári Soós Elemér. Budapest.
*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Stessel József. Kis-Marton.
Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
Sváby Frigyes. Lőcse.
365 Szabadkai közs. főgimnázium.
Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
*Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
370 Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
*Gróf Szápáry Gyula. Taskony.
Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest.
Dr. Szendrei János. Budapest.
375 Szentimrey Tamás. Máramaros-Sziget.
Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
380*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt-Márton.
Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Dr. Szentpétery Imre. Budapest.
385 Özv. Négyesi Szepessy Andrásné szül. Okolicsányi Mária. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Mátyás. Miskolcz.
Széll Farkas. Debreczen.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
390 Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest.
Idősb Szinnyei József. Budapest.
Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Sopron.
395 Sztankay Béla. Kassa.
*Sztankovánszky János. Kajdács.
Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Budapest.
400*Szili Taund Jenő. Bécs.
*Széki gróf Teleki József. Tetétlen. via Solt.
Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
405 Terray István. Sikér.
Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
Dr. Thaly Kálmán Budapest és Pozsony.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
l10 Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
Tóth Endre. Nagy-Becskerek.
Török Kálmán. Munkács.
Törös Sándor. Ipolyság.
415 Töttössy Gyula. Nyulas.
Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
* Ugron István. Alexandria.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
Újhelyi Hugó. Nagybánya.
420 Ujj György. Tata-Tóváros.
Ullmann József. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasdényey Géza. Budapest.
425 Vasvármegyei kultur-egyesület. Szombathely.
*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Báró Vay Dénes. Pozsony.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Kalocsa.
430 Vecsey Imre. Debreczen.
Vende Aladár. Budapest.
Venter Gerő. Arad.
Veress Endre. Déva.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewffy Blanka. Budapest.
435 Viczián Antal. Budapest.
*Bojári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
Vojth Gergely. Deés.
*Gróf Waldeck Frigyes. Tisza-Roff.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
440*Báró Wodianer Albert. Budapest.
Závody Albin. Rózsahegy.
*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Kassa.
445 Zorkóczy Tivadar. Stubnyafürdő.
Dr. Zubriczky József. Budapest.
Zsilinszky Mihály. Budapest.
Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.

Az alapító tagok száma
(500 frtos aIapitványnyal élő 4, elhunyt 2,= 6 –
200 frtos alapitványnyal élő 24, elhunyt 12, = 36 –
100 frtos alapitványnyal élő 25, elhunyt 8, = 33) 75
A pártoló tagok száma 128
Az évdíjas tagok száma 322
Az összes tagok száma 525

1903

1903-1

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

HUSZONEGYEDIK KÖTET.

1903-IK ÉVI FOLYAM.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

MCMIII.

1FERENCZ FERDINÁND FŐHERCZEG TRÓNÖRÖKÖS ŐSEI.

(Első közlemény.)

A mint az Atlanti-oceánban elmerülő nap bucsuzó sugarai Irland partjait aranyozzák be utoljára, úgy a történelem napja is legtovább Irland multját ragyogja be. Nincs élő nemzet Europában, a melynek hiteles történelme olyan meszszire nyulna be a mondák és regék homályos világába, mint az ireké. Ha nem is fogadjuk el a hagyományt, a mely szerint Irland régi királyai egyenes vonalban Noé patriarcha és Titea kedvencz fiának, Jáfetnek, Magog fiától származnak, az be kell ismernünk, hogy Európa többi családjai meg sem közelitik régiség dolgában a Stewart-Stuart, Mac Mahon, O’Brien, Castletown, Mac Murrough-Kavanagh, Mortimer, Tudor, O’Neill, O’Donell, Mac Donald, Mac Donnel-Antrim, Kerr, Mac Quarrie, Mac Kinnon, Mac Lean, Mac Kenzie és Douglas családokat, a melyeknek ősei már századokkal a keresztény időszámitás előtt uralkodtak Irland fölött. Ferencz Ferdinánd főherczegnek első fiági őse, a ki a német császári koronát viselte, Lotharingiai I. Ferencz († 1765) Wittelsbach Erzsébet Sarolta pfalczi hgnő unokája volt, a kinek nagyanyja, Stuart Erzsébet angol hgnő, a szerencsétlen Darnley lord († 1567) és a még szerencsétlenebb szép Stuart Mária skót királynő († 1586) unokája. Darnley és neje az 1286-ban elhunyt Stuart Sándor két fiának, Jakabnak († 1306) és Jánosnak († 1298) egyenes utódjai, a kiknek ősvonalában a Tudor, Lancaster és Bruce királyi házak is szerepelnek leányágon, mig fiágon Emheart tartják ősüknek, a ki Kr. e. 1016–10l5 volt Irland királya s a kinek 23. őse, Fenius Farfaidh, állitólag feltalálta a betüket. Fenius Boathnak, ez pedig Magognak, Noé unokájának volt a fia. Nem ilyen messzire, de nem kevésbé dicső ősökhöz vezet a Stuartok egy másik vonala. Az 1306-ban elhunyt Stuart Jakab fia Stuart III. Valter († 1327) ugyanis a vitéz I. Róbert (1306–1309) skót király leányát, Marjoryt vette el, a kinek nagyapja, Bruce Róbert, Huntingdon Izabella fia, Dávid skót királyfi unokája volt. Dávid nagyapja I. Dávid (1124–1153) skót király, III. Malkolm királynak és szent Margit angolszász herczegnőnek volt a fia. Szent Margit azért is érdekel minket, mert nagybátyja, Eadmund angolszász herczeg állitólag Szent István királyunk leányát Agathát vette nőül. Szent Margit maga Eadward királyfi leánya, a vas oldalu II. Eadmund angol király unokája volt s a történelmi hitelességü Kerdiktől, Wessex első királyától (519–534) származott, a kinek ősei közt 300 körül a germán mythologiában is szereplő Odin-Bodo és mint első mondai ős Harderich szász király (Kr. e. 80) fordul elő.
Noéig nagyon sok család viszi fel származását, bár bizonyos, hogy nem mindig a monda a származtatás alapja, hanem az ősvonal legtöbbnyire szolgalelkü tudósok hamisitása. De a monda a történelem apja. Az ősök nem tudtak a tollal bánni és eszükbe sem jutott emlékiratok készitése vagy naplóvezetés. A mi érdekes rege, monda vagy hagyomány ránk maradt, azt jó részt a kolostorok derék, buzgó, szorgalmas szerzeteseinek köszönjük. Ha nem tévedek, a bibliai nemzedékrendet magyarul még nem ismertette senki. A dolog minduntalan szóba kerül, mindenki hallott róla, de alig tudja valaki. Nem lesz tehát érdektelen, ha csupán mint történelmi értékkel nem biró hagyományt megismertetem ezt a hires leszármaztatást, annál inkább, mert trónörökösünk ősei közt csaknem valamennyi a mondai genealogiához kapcsolt család szerepel.
Noé legidősb fiát Semet, az asszir, zsidó és az abysszin királyok ősének tartják. Sem fia, Asszur-Belus Assziria második királya volt 1850–1905 a teremtés után. Az ő vonala Tonosconcoleros-Sardanapallal hal ki 888-ban Krisztus előtt. Sem kisebbik fia, Arfaxad, a ki 1658–2096 élt a teremtés után, Dávid király őse volt, a kitől két vonalban Salamon és Náthán vonalában, származtatják Jézus Krisztust. Salamon királynak és Maqueda ćthiopiai királynőnek a fia, Menilehek, lett a hagyomány szerint az abysszin uralkodók törzsapja.
Noé középső fiának, Hámnak Chus volt a fia és Nimród az unokája. Nimród fiaitól, Hunortól és Magortól származtatja a monda a húnokat és a magyarokat. Hunor volna az őse Atilla hún királynak, ez pedig Árpádnak, a kitől leányágon számtalan vonalban kimutatható Ferencz Ferdinánd trónörökös származása.
Noé legkisebbik fia Jáfet három fia által válik őssé: Gomer, Magog és Javan által. Gomer fia, Ascanes-Tuisco és unokája, Mannus, a németek első királyai által a német törzsek kapcsolódnak Noéhoz. Magog, a mint már emlitettük, az ír, skót és angol királyok ősapja, sok virágzó család törzse és sok vonalban őse Ferencz Ferdinánd főherczegnek. De az európai uralkodóházak közös őse Jáfet legifjabbik fia Javán. Az ő fia Dodamin, a kinek ötödizi unokája Dardanos 2505–2536 Dardania és Ilion (Trója királya). Dardanos másodunokái Ilos és Assarakos. Assarakos utódja Aeneas, a kinek vonala Róma alapitójával, Romulusszal hal ki 716 körül Kr. e. Ilos fia Laomedon, ezé pedig a népével és országával 1184 táján elpusztult agg Priamosz király, a kinek Helenos fia lett őse az európai legtöbb uralkodóháznak. Helenos a 25. nemzedéket képviseli a teremtés után. Utódja az 52. nemzedékbeli Antenór, a cimmeriaiak királya († 423 Kr. e.) a Fekete tenger mellett. Fia, I. Markomir király vezette át népét 413-ban Germániába. Az ő fiának, I. Antenórnak nejéről, Cambra királynőről vették fel a cimmeriaiak a sicamber nevet. A sicamber királyoktól származtatja magát a Porcia herczegek ősinemzetsége, a melynek feje ma a tősgyökeres magyarrá vált Porcia Aladár hg.
I. Antenór és Cambra utódja a 68. nemzedékben Francus király, a ki Kr. e. 30–10 uralkodott s a kiről népe a frank nevet vette föl. A 85. nemzedékbeli IV. Chlodius (317–319 Kr. u.) frank király idősbik fia, IV. Chlodomir a frank királyok vonalát folytatta. Ifjabbik fia I. Genebald a keleti frankok herczege lett Délnémetországban. Utódja a 102. nemzedékbeli I. Gosbert hiteles történelmi személy,a ki 680–706 uralkodott; s idősbb fia II. Gosbert keleti frank herczeg, ifjabbik fia Kunibert rotenburgi gróf volt. Ezeknek unokái, Árminia hgnő és Maingaud rotenburgi gróf összeházasodtak és fiuk, Marquárd, de Castele grófja († 828) a ma is virágzó Castell grófoknak lett az őse, a kik közül Wolfgang György († 1668) leánya, Juliána Dorottya, Hohenlohe-Langenburg Filippina hgnő anyja és Nassau-Saarbrück Karolina grófnő nagyanyja s mint ilyen trónörökösünk őse. Ferencz Ferdinánd főherczeg tehát hitelesen utódja a hires keleti frank herczegeknek.
IV. Chlodomir (319–337) frank király 93. nemzedékbeli utódja Chlodius király (428–448), a kit Merovech, a meroving királyi ház megalapitója apjának ád ki a hagyomány. Merovech utódjának, a 100. nemzedékbeli II. Theodebert austrasiai király fiának, Szigebert alemánniai hgnek (630) állitólagos fia I. Otbert, az Aargau első grófja volna, a kinek örököse a 109. nemzedékbeli Hiltrud grófnő volt, III. Luitfrid sundgaui gr. neje. Igy került volna egy kézbe a Habsburgok elszászi és svájczi birtoka. Hiltrud és Luitfrid unokája tehát a hagyományok szerint gazdag Guntrám, az aargaui Altenburg grófja (952–972) a Habsburgok történelmileg igazolt első őse, trónörökösünk kétségtelen törzsapja, a kinek unokája, Rátpod a monda szerint Habsburg várát épitette az Aargauban és elsőnek vette föl a Habsburg nevet.
A hagyomány Merovechnek két öcscsöt tulajdonit, Albertet és Sigimert. Albert a Moselvidék herczege volt († 491) és Vaubert († 528) apja. Sigimer Ferreolus apja volt. A kettős monda szerint vagy Vaubertnek vagy Ferreolusnak volt a fia Ansbert († 570), a Moselvidék fejedelme és a Scheldemellék őrgrófja, a ki a meroving I. Chlotár frank király leányát, Blitildist vette el. Két gyermekük volt: Arnold és Gertrud.
Arnold őrgróf († 601) Szent Arnulf metzi püspök († 641) apja, a kinek három fia volt: Szent Klodulf metzi püspök († 718), Selodulf († 718) és Ansegisil († 685). Szent Klodulf utolsó sarja, a 113. nemzedékbeli Ida lotharingiai hgnő az Ardennes grófok házából († 1113), II. Eustach boulognei grófhoz ment nőül s a Blois-Anglia, Lotharingia-Boulogne, Brabant, Auvergne és La Tour d’Auvergne házakon át ősanyja lett Medici Katalin († 1589) franczia királynénak, a kinek leánya, Claudia hgnő († 1575), II. Károly lotharingiai herczeg neje s mint ilyen ősanyja trónörökösünknek.
Szent Arnulf középső fia Selodulf, a Salmnemzetség őse, a melyből többen ősei Ferencz Ferdinánd főhgnek, igy Salm Pál, Badenweiler grófja († 1595), Salm-Dhaun Margit grófnő (1574), Salm-Kyrburg VIII. János gróf († 1549), Salm-Dhaun Franciska grófnő († 1619), Salm-Kyrburg János Kázmér († 1651) és I. Ottó († 1607) grófok, mindegyik külön vonalban.
Végül szent Arnulf legifjabb fia Ansegisil, Heristalli Pippin apja, Martell Károly és állitólagos öcscse Childebrand nagyapja.
Martell Károly fiának kis Pippinnek fia Nagy Károly császár, az Erbach grófok, Ardennes-Lotharingiai herczegek, Vermandois, Blois, Champagne és Flandriai, továbbá a Hennegaui grófok, a Brabanti és Schwabeni herczegek s a szász-német királyi ház őse, számtalan vonalban őse Ferencz Ferdinánd főherczegnek. Nagy Károly császár testvére Berta a leghiresebb frank lovagnak, nagy Rolandnak anyja s az Ardennes-Lotharingiai herczegek utján őse a trónörökösnek.
Az egyik monda Childebrandot, Martell Károly öcscsét tartja Vitéz Róbert francziai herczeg († 867) dédapjának. Ő a Capetingek, Courtenayk, Anjouk, Burgundiak, Valoisk és Bourbonok utján sokszorosan őse Ferencz Ferdinánd főherczegnek.
Ansbert herczeg († 579) és a meroving Blitildis leánya Gertrúd († 655) Richimer frank herczeg neje lett. Leányuk Gerberga, a meroving I. Dagobert király udvarnagyának Egának, volt a hitvese. Tőlük származtatja a monda a Hohenzollerneket, Lothringeneket, Habsburgokat, Zähringeneket és Öttingeneket, a kik mind ősei a trónörökösnek.
Ez az úgynevezett bibliai nemzedékrend, a melyet nagyjában vázoltam úgy, hogy mégis teljes képet lehessen nyerni általa a monda és hagyomány tündérbirodalmában, a mely megelőzi a történelem országát és a melyben lehetetlen elválasztani a valót a költészettől. A mai kor történetirói a hajdaniakkal ellenkező tulzásba esnek. A hajdaniak minden mesét felhasználtak, a maiak mindent elvetnek, a mi nincs bebizonyitva, habár igaz lehet. Ez a véglet szomorubb az előbbinél, mert az elvetett monda vagy hagyomány helyébe a tudomány nem tudja odaállitani az igazságot s azért, a mit veszitünk, épen semmit sem kapunk. Én tehát az összes mondai anyagot összeállitottam az előzőkben; a történelmi anyagot ez után adom. Azt hiszem, hogy munkámban sok az ismeretlen adat, de a ki az egészet áttanulmányozza, meg fog győződni, hogy Európa uralkodó házaiban nincsen előkelőbb és fényesebb származásu herczeg, mint trónörökösünk. Benne az ír és skót királyok vére egyesül Nagy Károly császáréval és az Árpádokéval. A történelem legnagyobb hősei, Nagy Alfréd angol király, az Angersi Roland gróf, a Montmorencyak, Kún László királyunk és ezernyi más, kitűnőnél kitűnőbb név szerepel Ferencz Ferdinánd ősfáján Európa minden nemzetéből s ha minden jóból, nagyból és nemesből csak egy csöpp vért örökölt trónörökösünk, akkor legnagyobb uralkodók egyikévé kell lennie.
Ferencz Ferdinánd főherczeg ősei közt csupán öt tényleg uralkodó család nem szerepel: a svéd és norvég trónon ülő Bernadotte, a monacoi Goyon de Matignon-Grimaldi házat alkotó Goyon de Matignon és Grimaldi nemzetség közül egyik sem, a szerb Obrenovics, a török Ozmán és a montenegroi Petrovics-Nyegos, de ezek közül is a mai Bernadotteoknak és a Goyon de Matignon-Grimaldiaknak vannak közös ősei trónörökösünkkel. A Bernadotteoknál a közös ősöket Beauharnais Eugén olasz alkirály Leuchtenbergi herczeg neje, a Wittelsbach házbeli Amália Auguszta bajor hgnő, továbbá Nassau-Orániai Lujza és Nassaui Zsófia hgnő, végül a Zähringen házbeli Viktória badeni hgnő szerzik meg, a kik egyszersmind Árpád vérségévé is teszik a Bernadotteokat. A Grimaldiaknál az utolsó uralkodó, az 1731-ben elhunyt Antal fejedelem neje Lotharingiai Mária, Harcourt-Armagnac Lajos gróf leánya származik közös őstől trónörökösünkkel és szintén utódja az Árpádoknak. Végül a monacoi uralkodóház fiágát Goyon de Matignon Károly, de Thorigny gróf († 1664) neje, Dunois-Longueville Eleonóra herczegnő kapcsolja össze az Árpádokkal és trónörökösünkkel. Montenegro, Szerbia és Törökország uralkodóival azonban semmiféle kimutatható vérségi összefüggése sincs trónörökösünknek. A többi európai uralkodóház egytől-egyig Árpád vére és mindegyikük adott ősöket Ferencz Ferdinánd főherczegnek. Igy az ascaniai ház brandenburgi, wittenbergi, lauenburgi és anhalti minden ága; a Bourbonok spanyol, szicziliai, parmai, franczia és orleansi ága; a Brabanti ház összes hesszeni ágai; a Hohenzollernek valamennyi frank és sváb ága; a Lichtensteinok, Lippék és Schaumburg-Lippék, Lotharingia német és franczia ágai, a két Mecklenburg, a Nassauk luxembourgi és hollandi összes vonalai, Oldenburg-Dánia, Oroszország és Holstein minden ága, a két Reusz, Szavója, a két Schwarzburg, a Waldeck és Wettin-Szász uralkodóházak mindegyike, a Wittelsbach-Bajor és Wittelsbach-Pfalz, a Württemberg, a Zähringen-Baden, a Welf-Braunschweig és Welf-Hannover házak. A kihalt nemzetségeket, a melyekből trónörökösünk származik, jóformán elő sem lehet számlálni. A már nem uralkodó vagy egyáltalában nem is uralkodott házak közül a következők adtak ősöket trónörökösünknek: Salm-Badenweiler (Pál gróf † 1595), Albret-Navarra (Johanna királynő, † 1572), Gonzaga-Mantua (I. Vince, † 1611, IV. Ferencz, † 1612 és I. Károly hgek, † 1637), Hanau-Minzenberg (II. Fülöp Lajos gróf † 1612), Medici-Firenze (II. Ferencz nagyhg. † 1587 és Eleonóra hgnő, † 1611), Solms-Laubach (Ágnes grófnő, † 1602), Berg-Jülich (Anna hgnő, † 1632), Erbach (Margit grófnő, † 1635), Hohenlohe Neuenstein (Kraft gróf † 1641), Öttingen (Lajos Eberhárd gróf † 1617), Salm-Kyrburg (János Kázmér gróf † 1651), Aldobrandini (Margit), Este-Modena (III. Alfonz hg. † 1644), Farnese-Parma (I. Rainutius hg, † 1622), Soubise hgnő, Fürstenberg (Anna Alexandrina tartománygrófnő), Isenburg-Büdingen (Amália grófnő, † 1579), Rappoltstein (Ulrich báró, † 1531), Rohan (I. Renatus gróf 1552), Salm-Dhaun (Margit grófnő, († 1574), Schönburg-Glauchau (György báró, 1585), Wied (Ágnes grófnő, † 1588), Barby (Mária grófnő), Castell (III. György gr. † 1597), Hohenlohe-Waldenburg (György Frigyes gróf 1600), Limpurg-Speckfeld ‘Zsófia bárónő, † 1588), Salm-Neuville (Frigyes gróf † 1610), Stolberg-Wernigerode (Juliána grófnő, † 1580), Fürstenberg-Heiligenberg (Frigyes gróf; 1617), Hanau-Lichtenberg (Johanna Szibilla grófnő), Leuchtenberg (György tartománygróf † 1555), Löwenstein (Lajos gróf † 1611), Manderscheid-Virneburg (Katalin grófnő), Mansfeld-Hinterort (Anna Zsófia grófnő, † 1601), Pommeránia (Margit hgnő, † 1569), Solms-Hohensolms-Lich (Hermann Adolf gróf † 1613), Sulz (Erzsébet grófnő, † 1601), Teisterbant-Mark (Fülöp gróf † 1553), Kiszczianczka, Ostrog hgnő, Potoczka, Radzivill (Kristóf hg. † 1604 és III. Miklós hg.), Tenczin (Katalin), Curland (Vilmos hg. † 1640), Solms-Braunfels (Amália grófnő, † 1657), Wasa-Svédország (Katalin hgnő, † 1638), Mansfeld-Arnstein (Zsófia Dorottya grófnő, † 1617), Solms-Sonnenwalde (Henrik Vilmos gróf † 1632), Czarnkowska (Katalin), Jablonowska (Anna), Opalinski (Henrik, † 1695), Leszczynszki (I. Szaniszló király, † 1766), Stuart-Anglia (I. Károly király, † 1649), Fleckenstein (Orsolya bárónő), Leiningen-Dagsburg (X. Emich gróf † 1593), Leiningen-Hartenburg (XI. Emich gróf † 1607), Sayn-Wittgenstein-Berleburg (György gr. 1631), Sayn-Wittgenstein-Sayn (Vilmos gróf † 1623), Olbreuse (Sándor), Kirchberg (II. Zsigmond várgróf † 1570), Gleichen-Tonna (II. György gróf † 1570), Pyrmont-Spiegelberg (Walburg grófnő, † 1599), Hohenstein (Anna grófnő, † 1540), Manderscheid-Blankenheim (János Arnold gróf † 1644), Manderscheid-Geroldstein (Antónia Erzsébet grófnő), Ahlefeldt (Frigyes gróf), Friesen (III. Henrik gróf), Bothmar (János Gáspár), Isenburg-Birstein (Szibilla Juliána grófnő), Sinzendorf (Ágost báró), Trauttmannsdorff (Erzsébet), Zintzendorff (Ottó Henrik báró, † 1713) és Promnitz-Dietersbach (János Keresztély báró).
Ezenkivül utódja Ferencz Ferdinánd főherczeg az osztrák és a magyar monarkiát alkotó államok valamennyi ősi uralkodóházának. Utódja nálunk az Árpádoknak, Anjouknak, Luxembourgoknak, Habsburgoknak, Jagelloknak és Szapolyay Istvánnak, Ausztriában utódja a lengyel és a sziléziai Piasztoknak, Cseh- és Morvaországban a Przemiszlidáknak és Luxembourgoknak, Tirolban és Görzben a tiroli grófoknak és a merániai hgeknek, Stiriában az Ottokároknak, Isztriában, Krajnában és Karinthiában a Weimar-Orlamünde háznak, az osztrák főhgségekben pedig a Babenbergeknek.
Ferencz Ferdinánd főherczeg trónörökös ősfája.

1. Lotharingiai I. Ferencz német császár, 1708–1765. N. 1736.; 2. Habsburg Mária Terézia, magyar király, 1717–1780.; 3. III. Károly spanyol király, 1716–1788. N. 1738.; 4. Wettin Mária Amália szász hgnő, 1724–1760; 5. III. Károly spanyol király, 1716–1788. N. 1738.; 6. Wettin Mária Amália szász hgnő, 1724–1760.; 7. Lotharingiai I. Ferencz német császár, 1708–1765. N. 1736.; 8. Habsburg Mária Terézia magyar király, 1717–1780.; 9. Wittelsbach III. Keresztély, Zweibrücken-Birkenfeld hge, 1674–1735. N. 1719.; 10. Nassau-Saanbruck Karolina grnő, 1704–1774.; 11. József Károly Emánuel, Sulzbach pfalzgrja, 1694–1729. N. 1717.; 12. Wittelsbach Erzsébet Auguszta pfalzi hgnő, 1693–1728.; 13. Zähringer Károly Frigyes, Baden nagyhge, 1728–1811. I. n. 1751.; 14. Brabanti Karolina Lujza, hessen-darmstadti hgnő, 1723–1783.; 15. Brabanti IX. Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrja, 1719–1790. N. 1741.; 16. Wittelsbach Karolina Lujza, zweibrücken-birkenfeldi pfalzgrnő, 1721–1774.; 17. III. Károly spanyol király, 1716–1788. N. 1738.; 18. Wettin Mária Amália szász hgnő, 1724–1760.; 19. Lotharingiai I. Ferencz német császár, 1708–1765. N. 1736.; 20. Habsburg Mária Terézia magyar király, 1717–1780.; 21. III. Károly spanyol király, 1716–1788. N. 1738.; 22. Wettin Mária Amália szász hgnő, 1724–1760.; 23. Bourbon Fülöp, Parma hge, † 1765. N. 1735.; 24. Bourbon Lujza Erzsébet franczia hgnő, † 1759.; 25. Lotharingiai I. Ferencz német császár, 1708–1765. N. 1736.; 26. Habsburg Mária Terézia magyar király, 1717–1780.; 27. III. Károly spanyol király, 1716–1788. N. 1738.; 28.Wettin Mária Amália szász hgnő, 1724–1760.; 29. Károly Keresztély, Nassau-Weilburg fejedelme, 1735–1788. N. 1760.; 30. Karolina nassau-orániai hgnő, 1743–1787.; 31. Vilmos György, Kirchberg-Hachenburg várgrja, 1751–1777. N. 1771.; 32. Reusz-Greiz Izabella hgnő, 1752–1824.; II. Lipót császár és király, 1747–1792. N. 1765.; Mária Lujza spanyol infánsnő, 1745–1792.; I. Ferdinand szicziliai király, 1751–1825. N. 1768.; Mária Karolina főhgnő, 1752–1814.; Zweibrücken-Birkenfeld Frigyes Mihály hg, 1724–1767. N. 1746.; Wittelsbach Mária Francziska, pfalz-sulzbachi hgnő, 1724–1794.; Károly Lajos, badeni örökös hg, 1755–1801. N. 1774.; Amália hessen-darmstadti hgnő, 1754–1832.; I. Ferdinánd sziczilai király, 1751–1825. N. 1768.; Mária Karolina főhgnő, 1752–1814.; IV. Károly spanyol király, 1748–1819. N. 1765.; Lujza, bourbon-parmai hgnő, 1751–1819.; II. Lipót császár és király, 1747–1792. N. 1765.; Mária Lujza spanyol infánsnő, 1745–1792.; Frigyes Vilmos, Nassau-Weilburg hge, 1768–1816. N. 1788.; Kirchberg Lujza Izabella várgrnő, 1772–1827.; I. Ferencz osztrák császár és magyar király, 1768–1835. 2. n. 1790.; Bourbon-Szicziliai Mária Terézia hgnő, 1772–1807.; I. Miksa bajor király, 1756–1825. 2. n. 1797. Karolina badeni hgnő, 1776–1841.; I. Ferencz szicziliai kir., 1777–1830. 2. n. 1802. ; Mária Izabella spanyol infánsnő, 1789–1848. l; Károly főhg, 1771–1847. N. 1815.; Henrietta, nassau-weilburgi hgnő, 1797–1829.; Ferencz Károly főherczeg, 1802–1878. N. 1824.; Zsófia bajor hgnő, 1805–1872.; II. Ferdinánd szicziliai kir. 1810–1859. 2. n. 1837.; Mária Terézia főherczegnő, 1816–1867.; Károly Lajos főherczeg, 1833–1896. 2. n. 1862.; Annunciáta, bourbon-szicziliai herczegnő, 1843–1871.; Ferencz Ferdinánd főhg. trónörökös, sz. 1863.

Kötetekre menne mindezeknek a részletezése, azért czikkem keretében csupán a tényleges uralkodóházaktól, az Árpádoktól, Cilleyektől és Szapolyayaktól, tehát a magyar családoktól való leszármazásra fogom a fősulyt fektetni, megjegyezvén a Croyakról, hogy egyáltalában nem bizonyos, melyik Árpádházi herczegtől származnak, de a különböző körülmények egybevetése után csakis Géza királyfinak lehetett ivadéka az az Andrieu duc de Hongrie, a ki kétségtelen őse a Croyaknak.
Az európai uralkodóknál egészen szokott dolog, hogy nem lehet 32 ősüket összeállitani, mert nincs egy nemzedékben 32, vagy 16 ősük, mint más családoknak, a melyeknél nem szokásos az összeházasodás. Épen igy trónörökösünknek a hatodik nemzedékben fölfelé csupán 18 őse van 32 helyett, mert Lotharingiai I. Ferencz német császárnak († 1765) és nejének Mária Terézia magyar királynak († 1780) fia II. Lipót császár és király († 1792) kétszer, egyik leányuk, Mária Karolina főhgnő pedig szintén kétszer szerepel a trónörökös ősei közt. Szintúgy III. Károly spanyol király († 1788) és neje, Wettin Mária Amália szász herczegnő († 1760) ötször-ötször fordulnak elő a hatodik nemzedékben.
Az ősfából könnyen látható, hogy I. Ferencz német császár a 32 ős közt, mint 1., 7., 19. és 25., neje Mária Terézia magyar király pedig, mint 2., 8., 20. és 26., továbbá III. Károly spanyol király mint 3., 5., 17., 21. és 27., neje Wettin Mária Amália szász herczegnő mint 4., 6., 18., 22.és 28. ős szerepelnek vagyis négyen 18 helyet foglalnak el a hatodik nemzedékben. De kivülök is van elég közös ős a távolabbi ősök közt.
Igy a 9. és 10. ősként kimutatott III. Keresztély (1674–1735) Zweibrücken-Birkenfeld herczege és neje Karolina nassau-saarbrücki hgnő (1704–1774) nemcsak Frigyes Mihály hgnek (1724–1767), hanem a 16. ősnek Karolina Lujza zweibrücken-birkenfeldi hgnőnek is szülei, Továbbá a 11. ős: József Károly Emánuel sulzbachi pfalczgróf (1694–1729) és neje: Erzsébet Auguszta pfalczi hgnő (1693–1728) a 12. ős, Fülöp Lajos neuburgi pfalczgrófnak (1547–1614) és Anna jülichi hgnőnek († 1632) két fiától származnak. A 9., 11., 12. és 16. alatti Wittelsbachoknak pedig együttes közös ősei Wolfgang, Neuburg és Sulzbach pfalczgrófja (1526–1569) és neje Brabanti Anna, heszeni tartománygrófnő († 1591). A 10. és 29. ősnek közös törzsapja nassaui II. Lajos, Idstein, Wiesbaden, Ottweiler, Saarbrück, Saarwerden, Hohenberg, Kirchheim, Mahlberg és Lahr grófja (1565–1627), Brabanti Anna Mária hessen-casseli tartománygrófnő férje. II. Lajosnak († 1627) és a 30. ősnek közös őspárja pedig II. gazdag Henrik (1180–1251), Nassau grófja és Matild, Geldern grófnője († 1247). Végül a 14. és 15. ős testvérek, VIII. Lajos hessen-darmstadti tartománygróf (1691–1768) és Hanau Sarolta grófnő (1700–1726) gyermekei.
Ferencz Ferdinánd főherczeg nem csupán I. Ferencz császár és Mária Terézia királynő utján egyesiti magában a Lotharingiai és a Habsburg-vért. A hagyomány azt tartja, hogy Hugónak, Hohenburg grófjának (920–940) két fia volt. Az idősbik, IV. Eberhárd, gaugróf Alsó-Elsaszban (951–967) Lotharingia herczegének és Egisheim grófjainak lett az őse. Ennek volt egy Guntrám nevü öcscse, a ki mint szerzetes halt meg. Erősen tartja magát a hagyomány, hogy ez a Guntram azonos a gazdagnak nevezett Guntrámmal, Aargau grófjával (952–972) a kit Ottó császár 952-ben megfosztott elszászi hübéreitől. Ez a Guntrám a Habsburgok első hiteles őse, a kinek utódai Habsburg várától vették nevüket. De melyiktől? Az egyik Habsburg Elszászban volt, Lotharingia határán, a másik Alt-Breisach mellett, a harmadik Badenben, a negyedik a svájczi Aargauban feküdt és épen nem bizonyos, hogy melyik volt az első ősi vár. A Lotharingiaiak és Habsburgok első közös őse tehát Hohenburg Hugó gróf volna. Több mint háromszáz évvel utóbb, 1308-ban ismét egyesült a Lotharingiai és a Habsburg vér. IV. Frigyes (1282–1328) ekkor vette nőül Habsburg Izabellát. († 1352) I. Albert német király leányát. Továbbá 1678-ban IV. Károly Lipót (1643–1690), Lotharingia herczege, III. Ferdinánd császár és király leányát, Eleonóra Mária főhgnőt,Wisniowiecki Mihály lengyel király özvegyét († 1697) vette el. A két vérség negyedik vegyülése I. Ferencz és Mária Terézia házassága.
Az Árpádokkal korán rokonságba jött a lotharingiai ház. Ime:
1. I. Béla magyar király († 1063). Neje Piaszt Rikza.
2. Árpádházi Zsófia magyar hgnő, († 1095). 2. férje 1071: Billung-Mágnusz szász hg. († 1106).
3. Billung Wulfhild szász hgnő, († 1126). Férje: fekete Henrik bajor hg. († 1126).
4. Welf Judit, († 1126). Férje: II. Frigyes sváb hg. († 1147).
5. Hohenstaufen Judit, (†1195). Férje: I. Máté Lotharingia herczege, († 1176).
6. I. Frigyes, Bitsch grófja és Lotharingia herczege, († 1207). Neje: Piaszt Ludmilla, III. Micziszlav lengyel hg. († 1202) és Árpádházi Gertrúd († 1156) leánya, II. Béla magyar király unokája.
7. II. Frigyes, Lotharingia herczege († 1213). Neje: Bar Agnes grófnő († 1226).
8. II. Máté, Lotharingia herczege († 1251). Neje 1225: Arlon Katalin, † 1255, IV. Walram luxembourgi gróf és limburgi hg. († 1226) és namur-luxembourgi Ermesinda grófnő († 1247) leánya.
9. III. Frigyes, Lotharingia herczege, († 1303). Neje 1255: Blois-Champagne Margit, I. Theobald navarrai király († 1253) és Bourbon Margit leánya.
10. II. Theobald, Lotharingia herczege, († 1312). Neje 1281: Rumigny Izabella.
11. IV. Frigyes, Lotharingia herczege, († 1328). Neje 1308: Habsburg Izabella, († 1352), I. Albert német király († 1308) és karinthiai Erzsébet hgnő († 1313) leánya.
12. Rudolf, Lotharingia herczege, († 1346). Neje 1334: Blois Mária grófnő.
13. I. János, Lotharingia herczege, († 1391). Neje 1361: Württemberg Zsófia grófnő († 1369), III. Eberhárd württembergi gróf († 1392) és Henneberg-Schleusingen Erzsébet grófnő leánya.
14. V. Frigyes, Vaudemont grófja, † 1415. Neje 1394: Joinville-Vaudemont Margit grófnő, † 1416.
15. Antal, Vaudemont grófja és Joinville ura, † 1447. Neje 1417: Harcourt Mária grófnő, † 1476.
16. VI. Frigyes, Vaudemont grófja, † 1472. Neje 1444: Valois-Anjou Jolánta, † 1483, I. Renátusz czimzetes nápolyi király († 1480) és Izabella lotharingiai herczegnő († 1453) leánya, I. Károly lotharingiai hg. († 1431) és Wittelsbach Margit pfalczi herczegnő († 1434) unokája, I. János lotharingiai hg. és Württemberg Zsófia grófnő másodunokája (mint előbb!).
I7. II. Renátusz, Lotharingia herczege, † 1508. Neje 1485: Geldern Filippina hgnő, † 1547, Egmont-Büren Adolf gelderni hg. († 1477) és Bourbon Katalin hgnő († 1469) leánya.
18. Jó Antal, Lotharingia herczege, † 1544. Neje 1515: Bourbon Renáta, † 1539, Montpensier Gilbert gr. († 1496) és Gonzaga Klára mantuai őrgrófnő († 1503) leánya.
19. I. Ferencz, Lotharingia herczege, † 1545. Neje 1541: Oldenburg Krisztina, † 1590, II. Keresztély dán király († 1559) és Habsburg Izabella spanyol hgnő (†1524) leánya, János dán király († 1513) és Wettin Krisztina szász hgnő († 1521) unokája, I. Keresztély dán király († 1481) és Hohenzollern Dorottya brandenburgi őrgrófnő († 1496) másodunokája.
20. II. Károly, Lotharingia herczege, † 1608. Neje 1558: Valois Klaudia, † 1578, II. Henrik franczia király († 1559) és Medici Katalin firenzei hgnő († 1589) leánya.
21. II. Ferencz, Lotharingia herczege, † 1632. Neje 1597: Salm Krisztina grófnő, † 1627.
22. Miklós Ferencz, Lotharingia herczege, † 1670. Neje 1634: lotharingiai Klaudia, † 1648, Henrik lotharingiai hg. († 1624) és Gonzaga Margit mantuai hgnő († 1632) leánya, II. Károly lotharingiai hg. és Valois Klaudia franczia hgnő unokája (mint előbb).
23. IV. Károly Lipót, Tirol helytartója, † 1690. Neje 1678: Habsburg Eleonóra osztrák főhgnő, † 1697, Wisniowiecki Mihály lengyel király özvegye, III. Ferdinánd német császár († 1657) és Gonzaga Eleonóra mantuai hgnő († 1686) leánya.
24. Lipót József, Lotharingia, Bar és Teschen herczege, † 1729. Neje 1698: Erzsébet Sarolta, 1744, I. Fülöp orleansi hg. († 1701) és Wittelsbach Erzsébet Sarolta kurpfalczi hgnő († 1722) leánya.
25. I. Ferencz, Lotharingia és Bar herczege, majd Toscana nagyherczege, római császár és német király, † 1765. Neje 1736: Habsburg Mária Terézia, Magyarország apostoli királya, † 1780. Ez a pár az uj Lotharingen-Habsburg uralkodóház alapítója és egyuttal négy kettős vonalban őse Ferencz Ferdinánd főhgnek, a mint az ősfán látható.
Mária Terézia királyunk egyenes vonalban így származik le az Árpádoktól:
1. I. Béla magyar király. Neje: Piaszt Rikza.
2. Árpádházi Zsófia magyar hgnő. Férje Billung Mágnusz szász hg.
3. Billung Wulfhild ász hgnő. Férje: fekete Henrik bajor hg. Ez a három nemzedék, a mint láttuk, közös őse a lotharingiaiaknak is. De innen kezdve a két ősfa elágazik egymástól.
4. Welf Wulfhild, Férje: II. Rudolf, Pfullendorf és Sigmaringen grófja, † 1180.
5. Pfullendorf Itha grófnő. Férje: III. gazdag Albert, Habsburg grófja, † 1199.
6. III. Rudolf, Habsburg grófja, † 1232.
7. IV. bölcs Albert, Habsburg grófja, † 1240. Neje: Dillingen Hedvig, Kyburg grófnője, † 1260.
8. I. Rudolf német király, † 1291. Neje 1245: Hohenzollern Gertrud (Anna), † 1281, III. Burchárd hohenbergi gróf leánya.
9. I. Albert német király, †1308. Neje 1276 Görzi és Tiroli Erzsébet grófnő, † 1313, IV. Meinhárd karinthiai hg. († 1295) és Wittelsbach Erzsébet bajor hgnő († 1273) leánya, III. Meinhárd görzi gr. († 1258) és Adelheid tiroli grófnő unokája.
10. II. bölcs Albert osztrák hg. † 1358. Neje 1324: Pfirt Johanna grófnő, † 1351, II. Ulrich pfirti gr. és Johanna burgundi hgnő leánya.
11. III. Lipót, Schwaben herczege, Elsasz tartomány grófja és Stiria herczege, † 1386. Neje 1366: Visconti Viridisz, † 1414, Barnabás milanoi hg. († 1385) és della Scala (Scaliger) di Verona Beátrix leánya, Visconti István († 1327) és Doria Valentina unokája.
12. Vas Ernő osztrák herczeg † 1424. Neje 1412: Piaszt Cimburga (Árpád vérsége), †1429, IV. Zjemovit mazóviaplocki hg. († 1426) és lithvániai Alexandra hgnő leánya.
13. III. Frigyes német császár, †1493. Neje 1452: Burgundi Eleonora, † 1476, Eduárd portugál király († 1438) és Eleonora aragon hgnő († 1445) leánya, I. János portugál király († 1433) és Lancaster Filippa angol hgnő († 1415) unokája.
14. I. Miksa német császár, †1519. Neje 1477. Mária, † 1482, merész Károly burgundi hg. († 1477) és Bourbon Izabella hgnő († 1465) leánya, Jó Fülöp burgundi hg. († 1467) és Izabella portugál hgnő († 1473) unokája, János burgundi hg. († 1419) és Wittelsbach Margit († 1423) hennegaui, hollandi és seelandi grófnő másodunokája, Merész Fülöp burgundi hg. († 1404) és Dampierre Margit flandriai grófnő († 1405) harmadunokája.
15. I. szép Fülöp, Castilia királya, † 1506. Neje 1496: Spanyol Johanna, † 1555, Katholikus Ferdinánd aragón király († 1516) és Izabella castiliai királynő († 1504) leánya, II. János aragón király († 1479) és Henriquez Johanna († 1468) unokája.
16. I. Ferdinánd magyar király és német császár, †1564. Neje 1521: Jagelló Anna, † 1547 II. Ulászló magyar király (†1516) és Grailly-Foix Anna grófnő († 1506) leánya, IV. Kázmér lengyel király († 1492) és Habsburg Erzsébet († 1503) unokája, Habsburg II. Albert magyar király és német császár († 1439) és Luxembourg Erzsébet († 1442) másodunokája, Luxembourg Zsigmond magyar király és német császár (†1437) és Cilley Borbála († 1451) harmadunokája.
17. Károly fhg., herczege, † 1590. Neje 1570: Wittelsbach Mária bajor herczegnő, † 1608, V. Albert bajor hg. († 1579) és Habsburg Anna osztrák főherczegnő († 1590) leánya, IV. Vilmos müncheni bajor hg. († 1550) és Zähringen Mária Jakobéa badeni őrgrófnő († 1580) unokája, IV. Albert bajor hg. († 1508) és Habsburg Kunigunda osztrák főhgnő († 1520) másodunokája, III. jámbor Albert müncheni bajor hg. († 1460) és Braunschweig-Grubenhagen Anna hgnő († 1474) harmadunokája.
18. II. Ferdinánd magyar király és német császár, † 1637. Neje 1600: Wittelsbach Mária Anna, † 1616, V.Vilmos bajor hg. († 1626) és Renáta lotharingiai hgnő († 1602) leánya, V. Albert herczeg és Habsburg Anna unokája (mint előbb!).
19. III. Ferdinánd magyar király és német császár, † 1657. Neje 1631: Habsburg Mária Anna, † 1646, III. Fülöp spanyol király († 1621) és Habsburg Margit osztrák főhgnő († 1611) leánya, II. Fülöp spanyol király († 1598) és Habsburg Anna osztrák fhgnő († 1580) unokája, I. Károly spanyol király és német császár († 1558) Izabella portugál hgnő († 1539) másodunokája, I. szép Fülöp castiliai király és Johanna aragón hgnő harmadunokája (mint előbb!).
20. I. Lipót magyar király és német császár, † 1705. Neje 1676: Wittelsbach Eleonora, † 1720, Fülöp Vilmos pfalczi választó († 1690) és Brabanti Erzsébet Amália hessen-darmstadti tartománygrófnő († 1709) leánya, Wolfgang Vilmos neuburgi pfalczgróf († 1653) és Wittelsbach Magdolna bajor hgnő († 1628) unokája, Fülöp Lajos neuburgi pfalczgróf († 1614) és Jülich Anna hgnő († 1632) másodunokája.
21. III Károly magyar király és német császár, † 1740. Neje 1708: Welf Erzsébet Krisztina, † 1750, Lajos Rudolf braunschweig-blankenburgi hg. († 1735 ) és Öttingen Krisztina Lujza hgnő († 1747) leánya, Antal Ulrich braunschweig-wolfenbütteli hg. († 1714) és Oldenburg Erzsébet Juliána holstein-norburgi hgnő († 1704) unokája, Ágost braunschweig-wolfenbütteli hg. († 1666) és Ascaniai Dorottya anhalt-zerbsti hgnő († 1634) másodunokája, Henrik braunschweig-dannenbergi hg. († 1598) és Ascaniai Orsolya szász-lauenburgi hgnő († 1620) harmadunokája, Hitvalló Ernő braunschweigi herczeg († 1546) és Zsófia mecklenburgi hgnő († 1541) negyedunokája.
22. Mária Terézia magyar király, † 1780. Férje 1736: Lotharingiai I. Ferencz német császár, † 1765, Ferencz Ferdinánd főhgnek négyszer két vonalban ősei.
A Bourbon-házbeli III. Károly spanyol király ötször őse trónörökösünknek és szintén Árpád vérsége:
1. II. Endre magyar király, †1235. Neje 1203: Andechsi Gertrud, † 1214, IV. Bertold merániai hg. († 1204) és Wettin Ágnes groitschi grófnő († 1195) leánya, III. Bertold isztriai őrgróf († 1188) és Hedvig dachau (merániai) herczegnő († 1176) unokája, II. Bertold andechsi gr. († 1151) és Weimar Zsófia grófnő († 1156) másodunokája, Weimari III. Poppó krajnai és isztriai őrgr. († 1109) és Spanheim Richarda grófnő harmadunokája, Weimari Ulrich krajnai és isztriai őrgr. († 1070) és Árpádházi Zsófia magyar hgnő (†1095) negyedunokája, I. Béla magyar király (†1063) és Piaszt Rikza ötödunokája.
2. Árpádházi Jolánta magyar hgnő, † 1254. Férje 1235: I. Jakab, Aragón királya, † 1276.
3. Aragón Izabella hgnő, †1271. Férje 1262:III. Fülöp franczia király, † 1285.
4. IV. szép Fülöp franczia király, † 1314. Neje: Champagne I. Johanna, Navarra királynője, † 1309, I. Henrik navarrai király († 1274) leánya, Blois-Champagne I. Theobald navarrai király († 1253) és Bourbon Margit unokája.
5. X. Lajos navarrai és franczia király, † 1316. Neje 1305: Margit burgundi grófnő, † 1313, II. Robert burgundi gr. leánya.
6. II. Johanna, Navarra királynője, † 1349. Férje 1316: Evreux III. Fülöp, Navarra királya, † 1343.
7. Evreux II. Károly, Navarra királya, † 1387. Neje 1353: Valois Johanna, † 1373, II. János franczia király († 1364) és Luxembourg Bóna († 1348) leánya, VI. Fülöp franczia király († 1350) és Evreux-Navarrai Blanka unokája.
8. III. Károly, Navarra királya, †1425. Neje 1379: Castiliai Eleonora, † 1416, II. Henrik castiliai király († 1379) és Villena de la Cerda Johanna leánya, XI. Alfonz castiliai király († 1350) és Guzman Eleonora unokája, IV. Ferdinánd castiliai király († 1312) és Konstáncia portugál hgnő másodunokája, IV. Sancho castiliai király († 1295) és Molina Mária harmadunokája, X. Alfonz castiliai király († 1284) és Aragoniai Jolánta negyedunokája, I. Jakab aragóniai király († 1276) és Árpádházi Jolánta magyar hgnő († 1254) ötödunokája, II. Endre magyar király és Andechs-Merániai Gertrud herczegnő hatodunokája (mint előbb!).
9. Evreux Blanka, Navarra királynője, † 1441. Férje 1420: I. János, Aragón királya, † 1479.
10. Aragóniai Eleonora, Navarra királynője, † 1479. Férje: Foix Gaszton gr. † 1472.
11. Gr. Foix Gaszton, †1470. Neje 1462: Valois Magdolna, † 1486, VII. Károly franczia király († 1461) és Valois-Anjou Mária nápolyi hgnő († 1463) leánya.
12. Foix Katalin, Navarra királynője, † 1517. Férje Albret II. János, Navarra királya, † 1516.
13. II. Henrik, Navarra királya, † 1555. Neje 1526: Valois Margit, † 1549. Angoulęme Károly gróf († 1496) és Szavojai Alojzia hgnő († 1531) leánya.
14. Albret II. Johanna, Navarra királynője, ő† 1572. Férje 1548: Bourbon-Vendome Antal, Navarra királya, † 1562.
15. Bourbon IV. Henrik franczia király, 1610. Neje 1600: Medici Mária, † 1642, Ferencz firenzei hg. († 1587) és Habsburg Johanna osztrák főhgnő leánya.

16. XIII. Lajos franczia király, † 1643. Neje 1615: Habsburg Anna, †1666, III. Fülöp spanyol király († 1621) és Habsburg Margit osztrák főhgnő († 1611) leánya.
17. XIV. Lajos franczia király, † 1715. Neje 1660: Habsburg Mária Terézia, †1683, IV. Fülöp spanyol király († 1665) és Bourbon Izabella franczia hgnő († 1644) leánya.
18. Lajos dauphin, †1711. Neje 1680: Wittelsbach Mária Anna, † 1690, Ferdinánd bajor választó († 1679) és szavojai Adelheid Henrietta hgnő († 1676) leánya.
19. V. Fülöp spanyol király, † 1746. Neje 1714: Farnese Erzsébet, † 1766, II. Odoardo parmai hg. († 1693) és Wittelsbach Dorottya Zsófia pfalcz-neuburgi hgnő († 1748) leánya, II. Rainutius parmai hg. († 1694) és Este Izabella modenai hgnő († 1666) unokája, I. Odoardo parmai hg. († 1646) és Medici Margit toscanai hgnő († 1679) másodunokája.
20. III. Károly spanyol király, † 1788. Neje 1738: Wettin Mária Amália szász hgnő, † 1760. Ez a pár mint az ősfa mutatja, ötször két vonalban őse trónörökösünknek.
A hatodik nemzedékbeli 4, 6., 18., 22. és 28. ősként feltünő Wettin Mária Amália szász hgnő Árpád vérsége.
1. I. Béla magyar király, †1063. Neje: Piaszt Rikza.
2. Árpádházi Zsófia magyar hgnő, †1095. Férje 1071: Billung Mágnusz szász hg. † 1106.
3. Billung Eilika szász hgnő, †1142. Férje Gazdag Ottó, Ballenstädt és Ascania grófja, † 1123.
4. Ascaniai Medve Albert, Brandenburg őrgrófja, † 1170. Neje: Rheineck Zsófia grófnő? † 1160.
5. Ascaniai Hedvig, † 1203. Férje 1147: Wettin gazdag Ottó, Meiszen őrgrófja, † 1190.
6. Wettin I. Dittrich, Meiszen őrgrófja, † 1221. Neje 1194: Jutta, † 1235, I. Hermann thüringiai tartománygr. († 1217) és Sommerschenburg Zsófia szász pfalczgrófnő († 1195) leánya, II. vas Lajos thüringiai tartománygr. († 1172) és Hohenstaufen Jutta sváb hgnő unokája, I. Lajos thüringiai tartománygr. († 1140) és Gudensberg Hedvig grófnő másodunokája.
7. I. Henrik, Meiszen őrgrófja és Thüringia tartománygrófja, † 1288. Neje 1234: Babenberg Konstáncia, † 1262, VI. Lipót stájer és osztrák hg. († 1230) és Angela Theodora bizánczi hgnő († 1264) leánya, V. Lipót osztrák és stájer hg. († 1194) és Árpádházi Ilona magyar hgnő (†1199) unokája, II. Géza magyar király (†1161) és Rurik Eufrozina kievi orosz herczegnő († 1193) másodunokája.
8. II. Albert, Thüringia tartománygrófja, † 1314. Neje 1254: Hohenstaufen Margit, † 1270, II. Frigyes német császár († 1250) és Erzsébet angol hgnő († 1241) leánya, VI. Henrik német császár († 1197) és Konstancia szicziliai hgnő († 1197 ) unokája, I. Frigyes német császár († 1190) és Beatrix burgundi grnő († 1184) másodunokája, II. Frigyes sváb hg. († 1147) és Welf Judit († 1126) harmadunokája, Welf fekete Henrik bajor hg. († 1126) és Billung Wulfhild szász hgnő († 1126) negyedunokája, Billung Mágnusz szász hg. († 1106) és Árpádházi Zsófia magyar hgnő (†1095) ötödunokája, I. Béla magyar király (†1063) és Piaszt Rikza hatodunokája.
9. I. Frigyes, Meiszen őrgrófja és Thüringia tartománygrófja, † 1324. Neje 1302: Arnshaug Erzsébet grófnő, † 1359, Arnshaug Ottó gr. és Orlamünde Erzsébet grófnő († 1333 után) leánya, Ascaniai III. Hermann orlamündei gr. unokája.
10. II. Frigyes, Meiszen őrgrófja és Thüringia tartománygrófja, † 1349. Neje 1329: Wittelsbach Matild, † 1346, Bajor Lajos német császár († 1347) és Piaszt Beátrix, glogaui hgnő († 1321) leánya, III. Henrik glogaui hg. († 1309) és Welf Matild braunschweigi hgnő († 1319) unokája, I. Konrád glogaui hg. († 1273) és Piaszt Szalome lengyel hgnő († 1270) másodunokája. II. Henrik alsó sziléziai hg. († 1241) és Anna cseh hgnő († 1265) harmadunokája, I. Ottokár cseh király († 1230) és Árpádházi Konstáncia magyar hgnő († 1240) negyedunokája, III. Béla magyar király († 1196) és Châtillon Ágnes-Anna antiochiai hgnő († 1184) ötödunokája.
11. III. Frigyes meiszeni őrgr. az Osterlandban, † 1381. Neje 1343: Henneberg-Coburg Katalin grófnő, † 1397, Henneberg VIII. Henrik fejedelem († 1347) és Ascaniai Jutta brandenburgi őrgrófnő († 1353) leánya, Hosszu Hermann brandenburgi őrgr. († 1308) és Habsburg Anna († 1326) unokája, Habsburg I. Albert német király († 1308) és Erzsébet görczi és tiroli grófnő († 1313) másodunokája, Görcz-Tiroli IV. Meinhárd karinthiai hg. († 1295) és Wittelsbach Erzsébet († 1273)harmadunokája, II. Ottó bajor hg. († 1253) és Welf Ágnes rajnai pfalczgrófnő († 1267) negyedunokája, I. Lajos bajor hg. († 1231) és Ludmilla cseh hgnő († 1240) ötödunokája, Frigyes cseh hgnek († 1189) és Árpádházi Erzsébet magyar hgnőnek (†1190) hatodunokája, II. Géza magyar királynak (†1161) és Rurik Eufrozina kievi orosz hgnőnek († 1193) hetedunokája.
12. I. Frigyes szász választó, † 1428. Neje 1402: Welf Katalin, † 1442, Henrik lüneburgi hg.(† 1416) és Zsófia pommerániai hgnő († 1406) leánya.
13. II. Frigyes szász, választó, † 1464. Neje 1431: Habsburg Margit, † 1486, Ernő osztrák hg. († 1424) és Piaszt Cimburga mazóviai hgnő († 1429) leánya.
14. Albert szász hg., †1500. Neje 1464: Podierád Szidónia, † 1510, Podiebrád György cseh király (†1471 és Sternberg Kunigunda († 1449) leánya.
15. Henrik szász hg. †1541. Neje 1512: Katalin, † 1561, II. Mágnusz mecklenburgi herczeg († 1503) és Zsófia Pommern-Stettini hgnő († 1504) leánya, IV. Henrik mecklenburg-schwerini hg. († 1477) és Hohenzollern Dorottya († 1491) unokája, I. Frigyes brandenburgi választó († 1440) és Wittelsbach Erzsébet landshuti bajor hgnő († 1442) másodunokája, V. Frigyes nürnbergi várgr. († 1398) és Wettin Erzsébet († 1375) harmadunokája, II. Frigyes meiszeni őrgr. és wittelsbach Matild bajor hgnő negyedunokája (mint előbb!).
16. Ágost szász választó, †1586. Neje 1548: Oldenburg Anna, † 1585, III. Keresztély dán király († 1559) és Ascaniai Dorottya szász-lauenburgi hgnő († 1571) leánya.
17. I. Keresztély szász választó, †1591. Neje 1582: Hohenzollern Zsófia, † 1622, János György brandenburgi választó († 1598) és Hohenzollern Szabina, brandenburg ansbachi őrgrófnő († 1575) leánya.
18. I. János György szász választó, † 1656. Neje 1607: Hohenzollern Magdolna. Szibilla, † 1659, Albert Frigyes porosz hg. († 1618) és Mária Eleonóra jülichi hgnő († 1608) leánya.
19. II. János György szász választó, † 1680. Neje 1638: Hohenzollern Magdolna Szibilla, † 1687, Keresztély brandenburg-bayreuthi őrgr. († 1655) és Hohenzollern Mária porosz hgnő († 1649) leánya, Albert Frigyes porosz herczeg és Mária Eleonóra jülichi hgnő unokája (mint előbb!).
20. III. János György szász választó, † 1691. Neje 1666: Oldenburg Anna Zsófia, † 1717, III. Frigyes dán király († 1670) és Welf Zsófia Amália braunschweig-lüneburgi hgnő († 1685) leánya.
21. II. erős Ágost szász választó és lengyel király, † 1733. Neje 1693: Hohenzollern Krisztiána Eberhardina, † 1727,Keresztély Ernő brandenburg-bayreuthi őrgr. († 1712) és Württemberg Zsófia Lujza hgnő († 1702) leánya, Erdmann Ágost bayreuthi örökös hg. († 1651) és Hohenzollern Zsófia brandenburg-ansbachi őrgrófnő († 1646) unokája, Keresztély Brandenburg-bayreuthi őrgr. és Hohenzollern Mária porosz hgnő másodunokája (mint előbb!).
22. III. Ágost szász választó és lengyel király, † 1763. Neje 1719: Habsburg Mária Jozefa osztrák főhgnő, † 1757, I. József német császár és magyar király († 1711) és Welf Vilma Amália braunschweig-lüneburgi hgnő († 1742) leánya. Ennek a házasságnak következtében illeti a pragmatica sanctio szerint a lotharingiai ház után a szász királyi házat Ausztria és Magyarország koronája.
23. Wettin Mária Amália szász hgnő, † 1760. Férje 1738: III. Károly spanyol király, † 1788. Ferencz Ferdinándnak kétszer öt vonalban ősei.

ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

12A ZÁH ÉS ZÁK NEMZETSÉGEK.

(Első közlemény.)

A Turul mult évi folyamának 174–190. lapjain Wertner Mór dr. néhány régi magyar nemzetségről értekezvén, azok közé «Száty nemzetségét» is iktatta.
Minthogy ily személy- avagy nemzetségnevet nem ismerünk, megfogható érdeklődéssel kerestük az okleveles bizonyitékokat, melyek ily nemzetség egykori létezéséről tanuskodnak. De várakozásunkban csalódtunk, mert okleveles bizonyitékot a Száty nemzetségéről szóló fejtegetésekben sehol sem lelünk; azokat azon egyszerü állitás helyettesiti, hogy Száty = Zach és Zacheus a Zachnak latinizált alakja (179. 1.), de hogy mi oknál fogva legyen Zach és Zacheus azonos Száty-tyal, arról nem értesülünk.
A régi oklevelekben előforduló tulajdonneveken, melyek olykor ma már érthetetlen alakokban tünnek előnkbe, csak annyit szabad változtatnunk, mennyit ama kor helyesirási szokásai, melyek az egykoru oklevelekből megállapithatók, megengednek s melyekből meglehetős bizonyossággal megtudjuk, hogy egyik vagy másik betü azon korban mily hangot jelezett s azon tulajdonneveket az időben hogyan ejtették. De ezen a határon tul menni nem tanácsos, mert akkor az önkényes névváltoztatásoknak nyitunk kaput, melyekkel a történelmi igazságot nem szolgáljuk s melyek a történelemre világosság helyett sötétséget árasztanak.
A Zach névben a kezdő Z betü volna máskülönben Sz-nek olvasható, mivel az Árpádkorszakban s különösen annak elején az sz hangot rendesen z betűvel fejezték ki – a jelen esetben azonban ezen felcserélés meg nem engedhető, mivel a Zach névnek származása ismeretes. De arra, hogy a ch betük az Árpádok vagy Anjouk korában valamikor ty hangot jeleztek volna, nem találunk okleveles bizonyitékot. A Zach név tehát nem olvasható másként, csak a mint irva van, vagyis: Zach-nak, – ennek pedig a Zacheus név nem volt latinizált alakja, hanem megforditva: a Zach név volt röviditése a Zacheusnak, mely nem egyéb, mint: Zachaeus keresztnév. A Zachok és Zacheusok közt tehát rokonsági összetartozás csak úgy nem állapitható meg, mint nem a régi oklevekben előforduló Jánosok, Miklósok, Péterek és Pálok közt mindaddig, mig hiteles okleveles adatok a családi összetartozásról nem tanuskodnak.
Ép igy van a régi időkből való ritka hangzásu és csak elvétve előforduló személynevekkel is; ezek csak ránk nézve ritka hangzásuak; a régiek azokat jól ismerték s ha személynevekként használták, akkor viselőikre nézve sem engedhető meg – bizonyitékok nem létében – a családi összetartozás fölvétele, a mint általán véve a család-történetben állnia kell azon tételnek, hogy mindaddig hasonnevü személyek családi összetartozása meg nem állapitható, mig a közös leszármazás, vagy legalább is a birtokjogok közössége hiteles okleveles adatokkal bebizonyitva nincs.
A felhozott «Száty nevü legrégibb személyek» közt a családi vagy nemzetségi összetartozás ép ezen oknál – a bizonyitó adatok hiányánál fogva meg nem állapitható; azok nem voltak sem Száty nevüek, sem rokonok. Lássuk őket egyenként:
Az első helyen áll «Száty» nádor (comes palatii), nem 1155, hanem helyesebben 1055. évből, kiről nincs mondva, hogy melyik oklevélben és mily alakban fordul elő a neve. De tudjuk, hogy az nem volt más, mint Zache «comes palatii», I. Endre király palotagrófja, kinek neve a tihanyi apátság 1055. évi alapitólevelében a többi országnagyok nevei közt olvasható._{Fejér Gy., Codex Dipl. I. k. 393. 1.}* A Zache név nem lehet egyéb, mint szintén a Zacheus keresztnév röviditése, az tehát nem olvasható másként, csak a mint irva van. Ezen Zache palotagróf családi hovátartozásáról semmi közelebbi adatot nem találunk az emlitett oklevélben, azért ő semmiféle nemzetségbe nem illeszthető.
A második helyen 1131. év tájáról emlitett Zacheus neve nem más, mint Zachaeus keresztnév. Hogy ezen Zacheus a föntebbi Zache palotagróf családjából származott volna, az nincs kimutatva.
A harmadik Zak comes, ki 1137. év körül őa csatári barátokat Csernicz helység birtokába bevezette._{Fejér Gy., Codex Dipl. II. k. 91. 1.}* Ezen Zák comes neve sem olvasható Száty-nak, mert a k betü semmiféle kor helyesirása szerint sem fejezte ki a ty hangot; az csakis úgy olvasható, a mint irva van s talán azonos a Zach névvel,
mely esetben a Zachćus keresztnév magyaros származékaihoz tartoznék, de ezt nem vehetjük egészen biztosra, mivel a régi magyar Zák és annak származékai, a Záka és Zákány személynevek oda látszanak mutatni, hogy ez a Zák személynév a régi magyaroknak önállólag képződött személynevei közé tartozott. Ezen Zák comes nevében megismerkedünk a régi Zák nemzetség nevével, de hogy ő maga ezen nemzetséghez, avagy a föntebbi Zache és Zacheus rokonságához tartozott-e, arról azon oklevél, mely róla emlékezik, nem ád fölvilágositást.
A negyedik Zachit comes 1148. és 1157. évekből._{Monum. Eccl. Strig. I. k. 111. 1. – Fejérnél az idézett helyen, II k. 130. 1., hibásan Zaith.}* Ezen név a XII. század helyesirási szokásait figyelembe véve, nem olvasható másként, mint a hogy irva van, Zachit-, vagy Szachitnak. Eredetét és jelentését bajos megállapitani. Lehetett a Zachćus keresztnév származéka, de ez nem vehető biztosra. A Sachintus keresztnévvel is aligha azonositható. Annyi bizonyos, hogy «Száty»-nak nem ejtették. Családi hovátartozása nincs kimutatva.
Az ötödik Zah, az 1183-ban élt Tamás országnagy atyja. A forrás, mely róla szól, nincs megnevezve, de tudjuk, hogy az az Árpádkori Uj Okmánytár I. kötetének 69. lapján fellelhető. A Záh nevet, mely a régi oklevelekben olykor Zaah-nak is iratott, a közelmultban némelyek Ság-nak és Zács-nak irták és ejtették, de hogy az nem olvasható és ejthető másként, mint Záh-nak, a mint az oklevelekben irva van, azt már 27 évvel ezelőtt Waltherr Imre a Századok 1875. évi folyamában (253–263. 1.) helyesen kimutatta és azt az Árpádok és Anjouk korában divott helyesirási szokások nem is engedik másként olvasni. Mert nem csupán az Árpádok egész korán át, de még az Anjouk korában is, mikor már az sz hang kifejezésére a z betün kivül más betüket (sc, s, c) is használtak, a Záh nevet folyton csak Z-vel irták, mi bizonysága annak, hogy e névben a kezdő Z betüt mindenkor Z-nek ejtették. A név végén lévő h betü pedig semmi kor helyesirása szerint sem fejezett ki (nálunk) egyebet, mint az előző magánhangzónak, itt az a-nak, nyujtott voltát, mi különben az oklevelekben olykor előforduló alakkal is ki van tüntetve. E szerint a Zah és Zaah nem Száty-nak, hanem csakis Záh-nak olvasható.
Az oklevél, mely a föntebbi Záh-ról tudósit, nem szolgáltat adatot arra, hogy az a Záh nemzetséghez tartozott-e, vagy nem, a nélkül pedig a puszta név-azonosság alapján ez meg nem állapitható, annyival kevésbbé, mivel a Záh és származéka a Záha nevek mint személynevek gyakori használatban részesültek a régi magyaroknál s azokat egészen különálló nemes és nemtelen s egymással semmi rokoni viszonyban nem álló egyének viselték.
Az oklevelek tiz ily különálló Záhról emlékeznek; ezek a következők: 1138. évben két Zahu nevü szolga (Mon. Eccl. Strig. I. k. 95, 96. 1.), kiknek nevében a szó végén lévő u szóvégi kihangzó, mely utóbb a régi magyar kiejtés módosultával elmaradt, ezen név tehát Záh-nak olvasandó. Továbbá 1156–1157. Zah főnemes (U. o. 110. 1.) 1173–1175. Zah, Tamás főnemes atyja, talán az előbbivel azonos (Árpádkori uj okmánytár I. k. 68. 1.) 1203. Zahu veszprémi főispán (Fejér, Cod. Dipl. VI. k. 2362. l.) 1211. Zah jobbágy (Árpádkori uj okmánytár I. k. 109. 1.) 1275. Zaah, barsi várjobbágy (Árpádkori uj okmánytár IX. k. 133. 1.) 1292. Zah, Farkas fia, pozsegai nemes (Fejér, Cod. Dipl. VII/II. k. 17. 1.) 1295. Zaah dukai birtokos (Fejér, Cod. Dipl. VI/II. k. 396. 1.) 1305. Zah, Márton mester atyja (Mon. Eccl. Strig. II. k. 554. 1.) 1315. Zah, sőregi birtokos (Hazai okmánytár. III. k. 65. 1.) Záha nevü volt pedig Péter mester esztergomi és egri kanonok atyja, 1346 (Zichy okmánytár II. k. 201. 1.)
Ezen Záh nevü egyének közül, értve az előkelő nemes urakat, tartozhatott ugyan egyik vagy másik a Záh nemzetséghez, de ezt mindaddig tényképen el nem fogadhatjuk, mig hiteles adatokkal oda tartozásukat bebizonyitani nem lehetséges s annyival inkább van ily óvatosságra szükségünk, mert birunk oly példával, melyből ily Záh nevü egyénnek egészen más idegen nemzetséghez való tartozása világosan kitünik, t. i. 1247. év körül élt Zah, Póka (Pouca) fia a Vezekény nemzetségből (Turul, I. k. 9. 1.), tehát csupán a névhasonlatosság alapján nem lehet az oklevelekben előforduló valamennyi Záh nevü egyént a hasonnevü nemzetséghez számitanunk.
A hatodik helyet foglalja el Wertner Mór dr. értekezésében az állitólag «Száty» nevü személyek közt a «Nagylábú» melléknéven ismert s 1141–1162. évek közt élt Pál, kiről két oklevél emlékezik, egyik 1183, a másik 1346. évből, mindkettő oklevélkiadásaink legjobbjaiban, a Hazai okmánytárban (I. k. 1. l.) és az Anjoukori okmánytárban (IV. 583. 1.) látott napfényt, minélfogva a hibás olvasás lehetősége ki van zárva s mindkét oklevélben ezen Pál a Csák nemzetségből valónak van mondva; mindaddig tehát, mig hiteles oklevelekből nem látjuk kimutatva oly döntő bizonyitékokkal, melyek a jelen két oklevél tanuskodásának erejét megingatni képesek: hogy ama Pál nem a Csák, hanem más valami nemzetségnek volt a tagja – a jelen két oklevél egyező tanuskodását kell hitelesnek elismernünk.
Végre a 7-ik helyre van Zahu veszprémi főispán (1203. évből) sorolva, ki föntebb a Záh nevüek névsorában is helyet foglalt. Ezzel be van fejezve a felsorolt egyének névsora, de a kiknek sem «Száty» nevéről, sem családi vagy nemzetségi hovátartozásáról (Nagylábu Pált kivéve) a források mit sem tudnak.
Ezek után még két nemzetségi ágazatot látunk tárgyalva, u. m. a Botos és Feliczián ágát (180–183 1.) a nélkül, hogy ezeknek is «Száty» nevét vagy ilynevü nemzetséghez való tartozását egyetlen okleves adat erősitené, ellenkezőleg hiteles okleveles adatok a nevezett Botos helyesebben Botus ágát a Zák, Feliczián ágát pedig a Záh nemzetséghez tartozónak vallják.
Ezzel végezhetünk a Száty névvel és nemzetséggel, mely soha sem létezett és hozzáláthatunk a Zák és Záh régi magyar nemzetségek tárgyalásához.
Voltak, kik a Záh és Zák neveket összetévesztvén, a két hasonnevü nemzetséget együvé tartozónak vélték,_{Bottka T., Adatok a visegrádi merénylet történetéhez, Századok, 1873. 454–461. 1. és 1874. 229–247. 1., kinek a Zák nemzetségre vonatkozó nehány adatát alább a többi közé beillesztettük.}* de tévesen.
Láttuk, hogy Záh mint önálló személynév volt használatos a régi magyaroknál. Ugyanigy volt a Zák névvel és származékaival: a Záka és Zákány nevekkel is, minek bizonyságául álljanak itt a következő példák: 1136. Zak comes, a föntebbi. 1205–1236. Zak, dobokai alispán (Váradi Reg. 376). Zak biró, tán ugyanaz (U. ott 377). 1211. Zaca birtokos (Árp. I. k. 110. 1.) 1211. Zaca jobbágy (U. ott 112). Zaka comes, Buli fia, birtokos nemes, 1260. (Hazai okmánytár, V. k. 33. 1.) 1264. Zaka fiai, birtokosok Bille szomszédságában (Árp. VIII. k. 117. 1.) Zaka, Domokos nagyatyja, vinári, 1323. (Hazai okmánytár, I. k. 118. l.) Zakan szőlőmivelő, 1086. (Árp. I. k. 35. 1.) Zacan sóbányász (U. ott, 37. 1.) stb., mely egy tőből eredt személynevek közül az utóbbit a somogyvármegyei Zákány helység tartá fen mai napig. Semmiből sem lehet tehát következtetni, hogy a Zák és Záh neveknek azonosaknak kellett lenniök.
Ezen körülmény már magában utmutatás lehet arra nézve, hogy a Záh és Zák nemzetségek sem lehettek azonosak. De vannak erre világosabb bizonyitékaink is. Egyik az, hogy a régi oklevelekben, melyek ama két nemzetségről külön-külön emlékeznek, nyomát sem leljük annak, hogy azoknak tagjai közös leszármazásuak és valahol osztályos atyafiak lettek volna, ellenkezőleg mint egészen idegenek, egymásról sehol tudomást sem vettek; a másik bizonyiték pedig, mely különösen döntő, hogy midőn a Záh nemzetségbeli Feliczián mester visegrádi merénylete folytán a Záh nemzetség férfi és női tagjai a harmadik íziglen kiöldöstettek és birtokaikat a király eladományozgatta – az üldözöttek és azoknak elkobzott birtokai közt – az eddig napfényre került oklevelek szerint egyetlen tudvalévő Zák nemzetségbeli egyén avagy birtok sem foglalt helyet, ellenkezőleg a Zák nemzetség három tagjáról veszünk tudomást, mint alább látni fogjuk, kik 25 évvel a visegrádi merénylet után, 1355-ben bántatlanul életben és birtokjogaiknak élvezetében valának, – mi világos tanubizonysága annak, hogy ama két nemzetség nem volt azonos, hanem különálló, igen előkelő, nagybirtoku régi magyar két nemzetség.
Ennek előre bocsátása után vegyük tárgyalás alá elébb a Zák, azután pedig a Záh nemzetséget.

15I. A Zák nemzetség.

Ezen nemzetségről okleveles tudósitásokkal a XIII. század elejétől kezdve birunk, melyek szerint az a megjelölt időben már hazánk első rendü, nagy tekintélyü és birtoku nemzetségei közé tartozott. Belőle származott Miklós nádor, Bárcs fia, ki két izben, 1218–1222. és 1226. években viselte a nádori méltóságot.
A Zák nemzetség birtokai a Dunántul, Fehér, Veszprém, Tolna, Komárom és Sopron vármegyékben terültek el, egyik ága azonban királyi adomány folytán Nógrád vármegyében is birtokos volt. Adataink nem oly kimeritők, hogy azok alapján a nemzetség teljes nemzedékrendét összeállitani lehetséges volna – csak egyes, külön álló ágairól szerezhetünk magunknak 3–4. izen át tudomást, melyeknek egymáshoz való rokonsági fokozatáról nem értesülünk.
Legtekintélyesebb ág volt a Miklós nádoré, melynek első ismert törzse, a nádor atyja, Bárcs vala. Ennek nevét az oklevelekben különféleképen találjuk irva, u. m. Barch, Borch, Borc, Bors, Borz, Burich – annak bizonyságául, hogy e név nem volt eredeti magyar, de szokatlanabb idegen keresztnév. Legközelebb állna hozzá a Bartius keresztnév, de nem volt az. Egy oklevélben egészen kiirva találjuk a valódi nevet, mely nem volt egyéb, mint Baruch keresztnév._{Árpádkori uj okmánytár, VIII. k. 52. 1.}* Ez nem hangzott jól, azért a régi magyarok Bárcs-ra változtatták. Mindazonáltal a Baruch-Bárcs név nem volt egészen szokatlan a magyar régiségben. A föntebbi Bárcs-csal egyidejüleg és utána találunk még egész sor Barch- és Borch-ot az Árpádok korában, kik közül legismertebbek voltak a Csák nemzetségbeli Bárcsok, – apa és fiu, – kik a XIII. század második felében és részben (a fiu) a XIV-iknek első negyedében éltek, a mikor a Baruch névnek magyar Bárcs alakja már meg volt állapodva, mert ezekkel már rendesen Barch, Baarch, Baroch, Baruch néven találkozunk._{Zichy okmánytár, I. k. 45. 1., Árpádkori uj okmánytár, IV. k. 234., 236. 1., Hazai okmánytár, III. k. 41. 1., Anjoukori okmánytár, I. k. 563., 564., 566. 1.}*
A Zák nemzetségbeli Bárcsnak fia Miklós nagy méltóságokra emelkedett. Hogy ő volt-e ama Miklós, kit 1212. és 1213. években a soproni főispáni méltóságban találunk,_{Hazai okmánytár, VI. k. 11. 1., Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 360. 1., XI. k. 118. 1.}* azt – habár valószinü, – nem vehetjük egészen bizonyosra, mivel ama Miklós nevénél semmi ismertető jelet nem találunk s csupán azon körülmény, hogy ő majdnem egész életén át viselte a soproni főispáni méltóságot, még nem látszik elegendő bizonyitéknak a személyazonosság megállapitására.
Első bizonyos tudósitást II. Endre király nyujt róla azon 1217. évi oklevelében, melyben a jeruzsálemi ispotályosok javára tett alapitványát megnevezi s az országnagyok közt, kik őt keresztes hadjáratában a szent földre kisérték, ezen Bárcs fia Miklós comest is emliti._{Fejér, Codex Dipl. III/I. k. 236. 1.}*
A mint a szent földről hazatért, az 1218. év második felében nádorrá választatott s azontul a méltóságok, melyeket viselt, igy következtek egymás után:
1219. és 1220. években nádor és soproni főispán._{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 166., 167., 168., 169. 1., XI. k. 156., 159. 1., Fejér, Codex Dipl. III/I. k. 272., 287. l., Monum. Eccl. Strigon., I. k. 223. 1.}*
1221-ben nádor és soproni s egy ideig szepesi főispán._{Árpádkori uj okmánytár, I. k, 174., 175., 180. 1., XI. k. 163., 173. l., Fejér, Codex Dipl. III/I. k. 321., 323. 1., VII/V. k. 225. 1., Hazai okmánytár, VI. k. 15. 1., VIII. k. 19. 1.}*
1222. év elején nádor és soproni főispán._{Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 408., 409. 1., Monum. Eccl. Strigon., I. k. 237. 1., Fejér, Cod. Dipl. III/I. k. 381. 1.}*
1223. évben a királyné udvarbirája és soproni főispán._{Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 420. 1.}*
1224-ben a királyné udvarbirája, soproni s egy ideig pozsonyi főispán._{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 197. 1., VI. k. 425. 1., XI. k. 75. 1., Hazai okmánytár, IV. k. 12. 1., VI. k. 18. 1.}*
1225-ben a királyné udvarbirája._{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 211. 1.}*
1226-ban másodizben nádor és soproni főispán,_{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 220., 221. 1., VI. k. 431. 1.}* de csak egy évig; 1227-ben már Dénes volt a nádor._{Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 442. 1.}*
1228., 1229. és 1230. években nem értesülünk arról, hogy udvari méltóságot viselt volna; de ép azon években tünik elő Miklós kir. főlovászmester, ki 1230. évben egyuttal soproni főispán is volt_{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 252. 1., VI. k. 455., 477. 1., XI. k. 212. 1., Hazai okmánytár, VI. k. 23., 25. 1.}* a mi valószinüvé teszi, hogy ez a mi Miklósunkkal volt azonos.
1232.évben ismét a királyné udvarbirája._{Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 502. 1.}* 1233. évben soproni főispán._{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 303. l., VI. k. 518., 521. 1., XI. k. 257., 260. 1., Hazai okmánytár, IV. k. 19. 1., V. k. 13., 14. 1.}*
Még nádorságának idejében, 1218–1226. évek valamelyikében ő és nemzetségének nehány tagja, u. m. Petus, Gergely és János comesek a Bakony vármegyében feküdt közös Bere (Bera) nevü birtokukat a szintén nemzetségükhöz tartozott Pósának (Botus fiának) eladták volt. Ez az első és egyetlen okleveles adat, melyből ezen Bárcsfia Miklós nemzetségéről értesülünk, mivel ama Pósa comesről, kinek nemzetségéhez ő és nevezett rokonai tartoztak,_{«A viris nobilibus de sua generatione» mondja Pósáról szólva az oklevél, Hazai okmánytár, IV. k. 46. 1. Hogy a Pousa név helyes alakja a mai kiejtés szerint nem Pózsa, hanem Pósa, azt bizonyitják a belőle képződött s ily Pousa nevű egyének emlékét fentartott mai helységnevek, u. m. Pósa Bihar és Szilágy vármegyékben, Póssa Zemplén-, Pósaháza Bereg és Pósalaka Bihar vármegyében.}* tudjuk, hogy a Zák nemzetségből származott.
1233.évben Bárcsfia Miklós még mindig az ország legelső nagyjai közt foglalt helyet. Azon oklevélben, melyben II. Endre király, többféle pontozatok megtartására magát kötelezte, a részükről is hozzájárult országnagyok közt őt találjuk első helyen megnevezve._{Monum. Eccl. Strigon. I. k. 296. 1.}*
II. Endre királytól adományzásokban részesült, melyek közé a lanzséri vár is tartozott. De ezen király halálával fényes életpályája rossz befejezést nyert. IV. Béla király 1236. évben őt is azok közé számitá, kik a korona javait elprédálák s ezért hütlenségben elmarasztaltattak. Az oklevélből, mely erről szól,_{Fejér, Cod. Dipl. IV/I. k. 41. 1.}* nem értesülünk, hogy Bárcsfia Miklós mily büntetésben részesült – birtokai elkoboztattak s ő fogságra vettetett-e, avagy számkivetéssel sujtatott, mint a többiek, kikre ugyanaz bizonyult. Úgy látszik, hogy birtokai nem koboztattak el s ő maga talán kegyelmet nyert, mert fiát Herrandot birtokok élvezetében találjuk s midőn az ifju korában maradék nélkül elhalt s az ő, valamint atyjának birtokai a koronára szálltak, ennek okául sehol sem Bárcsfia Miklósnak hütlenségben történt elmarasztaltatását, hanem csupán a maradékok hiányát látjuk felemlitve.
Fiának Herrandnak jóval 1263.év előtt kellett elhaláloznia, mert azon évben IV. Béla király a lanzséri várat, mint Barochfia Miklósnak maradékok nélkül történt elhalta czimén a koronára szállottat, étekfogó mesterének, Lőrincz mesternek adományozta._{«Decedente sine liberis» mondja az oklevél (Árpádkori uj okmánytár, VIII. k. 55. 1.), de itt a «liberis» kitétel alatt általában maradékok értendők, hacsak, a mi nem lehetetlen, Herrand még atyja életében halt el, mely esetben a «sine liberis» kitétel szószerint is megállhatott.}*
Ezen Herrand hátrahagyott birtokai közül, melyek a koronára szálltak volt, IV. Béla király a tolnavármegyei Warangh nevü birtok egy részét nejének Mária királynénak ajándékozta, utóbb azonban ezen ajándékát visszavonván, ama Warangh birtokot egészben s azonkivül nevezett Herrand volt birtokai közül a tolna-vármegyei Gyalán és komárom-vármegyei Tyrien birtokokat ugyancsak a Zák nemzetségből eredett Konrád (Corrard) mesternek adományozta, jutalmul hüséges szolgálataiért._{Anjoukori okmánytár, II. k. 409. 1.}*
A fönt emlitett Pósa, Botus_{Annyi mint Bothanus keresztnév, melynek röviditései: Both, Botha, Bote, Bothan és a Both kicsinyitései Botk, Botka, Botus.}* fia, a Zák nemzetségnek külön ágából származott, a melyre vonatkozó okleveles adatokat Wertner Mór dr. az idézett helyen (180–181. 1.) részletesen összeállitotta, de azok közé olyakat is vett fel, melyek nem oda tartoznak.
Botusfia Pósa comes (I) Sopron vármegyében a nagyobb birtoku nemes urak közé tartozott. A mennyire ismeretes, hat falu uralta őt, u. m. Ligvánd (Nygvan), két Barom (Boron), Szélesbik (Zelusbic), Ratchu (Wertner Répczének véli) és azon falu, mely az ő várkastélya mellett feküdt. II. Endre király iránt való ragaszkodásának adá jelét azzal, hogy midőn ez keresztes hadjáratáról, a szent földről hazatérőben volt, ő elébe utazott, kétségkivül, hogy első legyen, ki a királyt a távollétében itthon kerekedett zavarokról és azoknak okozóiról értesitse – de Görögországban fogságba került. A mint onnan kiszabadult, II. Endre király neki hüséges kitartásáért és teljesitett kitünő szolgálataiért 1222. évben a sopron-vármegyei Lók (Louku) és Veperd (Wiepur) falukat adományozá._{Fejér, Codex Dipl. III/I. k. 368. 1.}*
De hűséges ragaszkodása nem csupán II. Endre király, hanem a fia, Béla herczeg iránt is nyilvánult, miért ennek kegyét is nem kis mértékben megnyerte. Igy történt, hogy midőn Béla herczeg a feleslegesen és helytelenül adományozott birtokokat a tulajdonosaiktól elszedegette, Pósa comest 1229. évben nem csupán a föntebbi birtokaiban megerősiti,_{Fejér Gy., Codex Dipl. III/II. k. 194. 1.}* hanem ezenfelül ugyanazon évben az anyja, Gertrud királyné megöletésének bünében elmarasztaltak elkobzott birtokait, úgymint a nógrád-vármegyei Szécsény, Gécz, Almás és Rimócz falukat is neki adományozta._{Hazai okmánytár, VIII. k. 25. 1.}*
Ezen I. Pósa comes 1223. évben a borsmonostori apát bizonyos rétjének ügyében a kihallgatott tanuk közt foglalt helyet, a mikor «Pousa comes de Baran» néven volt nevezve,_{Fejér Gy., Codex Dipl. III/I. k. 427. 1. – A «Comes de Baran» kitétel nem olvasható baranyai főispánnak, mivel Baranya vármegye neve az oklevelekben mindenütt «Barana» és nem «Baran» alakban fordul elő.}* miből következik, hogy azon időben a két Barom falu valamelyikében tartotta lakását. De a Wertner Mór dr. által felhozott adat,_{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 195. 1.}* melyből ő ezen Pósának kapzsiságára következtetett, nem erre, hanem egy Pós mesterre (Magister Pous) vonatkozik. Minthogy sem a Pous és Pousa személynevek, sem pedig a magister és comes czimek nem azonosak, ama Pós mester nem azonositható ezen I. Pósa comessel. Mellékesen megemlitjük, hogy Béla herczegnek azon adományleveleiben, melyeket ezen Pósa comes részére kiállitott, nem Pous kir. tárnokmester, hanem Sólyomfia Pósa főlovászmester neve fordul elő az országnagyok nevei közt._{Fejér Gy., Codex Dipl. III/II. k. 194. 1., Hazai okmánytár VIII. k. 26. 1. – Úgy a Pous, mint a Pousa személynevek a Posennus keresztnév külön-külön használatban volt magyar röviditései. A Pós nevet fentartották napjainkig a Pósfa és Pósfalu helységnevek Pozsony, Sáros és Vas vármegyékben.}*
I. Pósa comes fia szintén Pósa comes, e néven második, Locsmáni Frank comes leányát birta nőül. Hogy ezen II. Pósa comes azonos lett volna ama Pósával, ki IV. Béla király pálczahordozóinak_{Bacciniferorum (?) comes.}* comese volt s kiről elismerte 1263. évben a nevezett király, hogy azon hivei közé tartozott, kik közte és fia István ifjabb király közt a béke létrehozásán fáradoztak_{Árpádkori uj okmánytár, III. k.}* azt nem látjuk bebizonyitva. A személynév azonossága nem bizonyiték, mert a Pósa név hazánkban azon időben közkeletü volt.
A Zák nemzetségbeli I. Pósával egyidejüleg éltek, egy sereg várjobbágyon, szolgán és a fönt emlitett Sólyomfia Pósán, Béla herczeg főlovászmesterén kivül Pósa nevüek: Pósa, 1216. szlavóniai bán;_{Árpádkori uj okmánytár, XI. k. 134., 136. 138. 1., Fejér, Cod. Dipl. III/I. k. 175. 1.}* Pósa, 1222. borsodi főispán;_{Árpádkori új okmánytár, VI. k. 408. 1., Fejér, Codex Dipl. VII/V. k. 567. 1.}* Pósa, 1225. vasvári főispán;_{Árpádkori uj okmánytár, XI. k. 185. 1.}* Pósa, 1229. dékán;_{Árpádkori uj okmánytár, VI. k. 472. 1.}* továbbá Pósa 1221. a Ják nemzetségből;_{Hazai okmánytár, VI. k. 15. 1.}* Kereki Pósa és Oszlopfia Pósa sopron-vármegyei birtokosok,_{Fejér, Codex Dipl. III/I. k. 368. 1., III/II. k. 194. 1.}* stb.
II. Pósának pedig kortársai valának egyebek közt: Pósa 1262. hontvármegyei birtokos;_{Mon. Eccl. Strig. I. k. 482., 491. 1}* Pósa comes, 1267–1270. a Hermán nemzetségből;_{Kubinyi, Tört. Eml. I. k. 71. 1.}* Pósa, 1268. bosznai püspök;_{Mon. Eccl. Strig. I. k. 560. 1.}* Pósa, 1274. fejérvári főispán;_{Árpádkori uj okmánytár, IX. k. 73. 1.}* Pósa, File atyja, tevli birtokos, 1279._{Árpádkori uj okmánytár, IV. k. 211. 1.}* stb.
A jelen esetben a személyazonosságnak ellentmond azon körülmény, hogy IV. Béla királynak a locsmáni vármegyére vonatkozó ugyanazon évben, 1263-ban kelt adománylevelében a Zák nemzetségbeli II. Pósa a szomszéd birtokosok közt többszörösen van fölemlitve, de minden tisztség vagy méltóság megnevezése nélkül egyszerün mint baromi birtokos (Pousa de Boraw);_{Árpádkori uj okmánytár, VIII. k. 53. 1. – Boraw alatt Barom értendő, mely a szomszédságban feküdt.}* úgy szintén István ifjabb királynak egy évvel előbb, 1262-ben kelt azon oklevelében, melyben ez, az atyjával IV. Béla királylyal kötött egyesség pontozatait a maga részéről megtartani magát kötelezé s atyja hivei közül a föntebb emlitett Frank birtokait föltételesen, de vejének, ezen II. Pósának birtokait föltétlenül visszaadandóknak itélé, Pósát szintén egyszerün «Frank veje Pósa» megjelöléssel látjuk megnevezve,_{Monum. Eccl. Strig. I. k. 477. 1.}* annak fölemlitése nélkül, hogy ezen Pósa valami udvari tisztséget vagy méltóságot viselt volna. Nem gondolható pedig, hahogy csakugyan ő lett volna ama kir. pálczahordozók comese, hogy akár maga IV. Béla király ugyanazon évben, akár fia István ifjabb király egy évvel elébb, ezen udvari tisztségének fölemlitését elmulasztotta volna; de a többi oklevelekben, melyek róla emlékeznek, sem leljük ily nemü udvari tisztségének nyomát.
Igy van ezen II. Pósának másik állitólagos személyazonosságával is.
A Ják nemzetségbeli Ebed fiai, u. m. Ják, Rénold és Kemény 1267–1270. évek körül pört viseltek a Haholt (nem Ják) nemzetségbeli Keledfia Keled ellen, melyben úgy ők, mint ellenfelük az itélethozatalra választott birákat állitottak. Keled választott birái közt a Zák nemzetségbeli II. Pósa comes («Pousa filius Pousa» és «Pousa comes de Boron» jelzéssel),_{Kubinyi, Tört. Eml. I. k. 71., 72. 1., Árpádkori uj okmánytár, X. k. 461., 462. 1.}* az Ebed fiai választott birái közt pedig szintén egy Pósa comes, a Herman nemzetségből (Pousa comes de Herman)_{Kubinyi, Tört. Eml. I. k. 71. 1., Árpádházi uj okmánytár, X. k. 402. 1.}* foglaltak helyet. Hogy lehessen már most teljes bizonysággal eldönteni, hogy azon Pousa comes, ki a Ják nemzetség tagjai közt 1259. évben létre jött osztály alkalmával választott biróként müködött, melyik volt a kettő közül? vagy nem-e volt egy harmadik? Ha gyanitásnak engedünk helyet, akkor inkább a Hermáni Pósa lehetett, kit a föntebbi pörben is a Ják nemzetségbeliek választottak birájokul, nem pedig a Zák nemzetségbeli II. Pósa, kit azoknak ellenfele állitott. Ez különben semmi irányban sem fontos, csak azt bizonyitja, hogy pusztán a személynév azonosságának alapján, a személyazonosság meg nem állapitható, a Pósa nevüeknél még akkor sem, ha – egyéb ismertető jel nélkül – Pósafia Pósáról van szó, mert a Zák nemzetségbeli Pósafia Pósával egyidejüleg a Jurle nemzetségben is élt egy Pósafia Pósa, kiről és testvéreiről 1281. évben történik emlités._{Hazai okmánytár, VI. k. 268. 1.}*
A Zák nemzetségbeli II. Pósa comes ama bakony-vármegyei berei birtokán, melyet atyja Miklós nádortól és a többi rokonaitól megvett volt, ismét tuladott s azt 1269. évben rokonának a szintén Zák nemzetségbeli Korrald mesternek eladta._{Hazai okmánytár, IV. k. 46. 1.}* De a nógrádvármegyei birtokaihoz sem ragaszkodott, melyek pedig a Záh nemzetség birtokainak majdnem tőszomszédságában feküdtek s azokat, u. m. Szécsény, Gécz, Rimócz és Almás helységeket 1274-ben a Katiz nemzetségbeli Farkas mesterrel elcserélte ennek sopron-vármegyei Krakó nevü birtokáért._{Soproni okmánytár, I. k. 52. 1.}* Figyelmet érdemel, hogy az esztergomi káptalan, mely előtt köttetett meg ezen csereegyesség s mely a Záh nemzetséget, mivel annak tagjai előtte ügyeikkel gyakran megjelentek, jól ismerte azon bizonyságlevelében, melyet róla kiállitott, ezen Pósa comest nem a Záh, hanem ettől jól megkülönböztetve, a Zák (Zaak) nemzetségből valónak irta – mi világos bizonyitéka annak, hogy ama két nemzetség nem volt egy.
A föntebbi cserelevél II. Pósa comesnek Miklós nevü fiát emliti, a ki kiskorusága miatt az esztergomi káptalan előtt személyesen meg nem jelenhetett s ki még 1286-ban életben volt, mikor róla Frank comes mint rokonáról megemlékezett azon oklevelében, melyben a borsmonostori apátságnak egy rétet adományozott s melyre ezen Miklós beleegyezésének jeléül annak pecsétét is függesztette._{Soproni okmánytár, I. k. 52. 1.}* Ebben Wertner Mór dr. helyesen bizonyitékát látta annak, hogy a föntebbi Zák nemzetségbeli II. Pósa volt ezen őFrank comesnek a veje; kit Pósa néven nevezett a fent idézett 1262. évi oklevél._{Monum. Eccl. Strig. I. k. 477. 1.}*
II. Pósafia Miklós úgy látszik maradék nélkül halt el, mivel 18 évvel később, 1304. évben atyai birtokai közül kettővel, u. m. Pósa-Baro
m faluval és a karakói vár melletti birtokkal már tulajdonaként János nádor, Henrik bán fia rendelkezett, ki azokat Nagymartoni Simon és Mihály comeseknek az ő sopron-vármegyei Kövesd birtokukért cserébe adta._{Fejér, Codex Dipl. VIII/I. k. 171–173. 1.}*
A Zák nemzetség eddig ismertetett tagjait a következő táblázat tünteti elő:

Bárcs; Botus; Miklós nádor, a királyné udvarbirája, kir. főlovászmester, soproni, pozsonyi, szepesi főispán 1217–1236; Herrand † 1263 előtt; Petus comes 1218–26; Gergely comes 1218–26; János comes 1218–26; I. Pósa comes 1218–1229; II. Pósa comes de genere Zaak 1262–1274 (Felesége Frank comes leánya); Miklós 1274–1286.

A Zák nemzetségnek különálló s nemkülönben előkelő ágából származott Korrard mk. Korrad (Konrád) mester, utóbb comes, Albeus fia, győri főispán és 1240. évben a királyné főpohárnoka, ki, mint föntebb láttuk, rokonától II. Pósa comestől a berei birtokot vette volt meg s IV. Béla királytól nem csupán a magtalanul elhalt Miklós nádor fia Herrand birtokai közül a tolna-vármegyei Varang és Gyalán, valamint a komárom vármegyei Tirjén birtokokat, hanem ezen felül 1240. évben a sopron-vármegyei Padar nevü várbirtokot is adományba nyerte._{Hazai okmánytár, VIII. k. 422–425. 1.}*
Két fia közül az egyik, szintén Korrard vagy Korrad (Konrad) mester, e néven második, hol Zák-ról,hol Gyalán-rólirta magát s 1281. évben Veszprém vármegyében Csatár nevü birtokot eladott._{Fejér, Codex Dipl. X/III. 266. 1.}* Ennek fia Lőrincz három fiut nemzett, u. m. Miklóst, Jánost és Gergelyt, kik a XIV. század közepén éltek s kiknek nevében rokonuk Farnosi János 1355. évben a pécsi káptalan előtt IV. Béla királynak föntebbi 1240. évben kelt s a padari birtokra vonatkozó adománylevelét felmutatta._{Hazai okmánytár, VIII. k. 422–425. 1.}* A pécsi káptalan azon bizonyságlevelében, melyben IV. Béla király ezen adománylevelét átirta, II. Korrard ezen unokái nemzetségének nevét nem Zaak-, hanem Saak-nak irta (de genere Saak), talán azon oknál fogva, hogy a különbség ez és a még folyton üldözött Záh nemzetség neve közt még jobban szembe tünjék. Hogy II. Korrard ezen unokái maradékokat hagytak-e magok után, adatainkból ki nem tünik.
I. Korrard comes másik fia János (I)comes, 1291. évben János alországbiró oldalán mint kiküldött királyi biró működött azon pörben, mely az időben az esztergomi káptalan és a keresztes lovagok közt az ebedi legelő és halászat iránt folyt;_{Knauz, Az esztergomi. főegyh. okmánytár II. k. 187. 1.}* 1307. évben pedig ugyanő a pécsi káptalan előtt a tolnavármegyei Nak nevü birtokát, melyet királyi adomány utján nyert, átruházta vejére; István mesterre, Zsidó (Sydou) unokájára._{Zichy okmánytár, I. k. 114–115. 1.}* Leányán kivül, kinek neve az illető oklevélben nincs fölemlitve, még két fiút hagyott maga után, u. m. Domokos-t és II. János-t.
Ezek 1329. évben Pál országbiró előtt igazolták a tolna-vármegyei Gyalán és Varang nevü birtokaikra vonatkozó tulajdonjogukat IV. Béla király föntebb emlitett adománylevelével, melyet Róbert Károly király is megerősitett._{Anjoukori okmánytár, II. k. 408–410. 1.}* Voltak-e maradékaik, vagy nem, arról az ismert okleveles kútfőkből nem értesülünk.
Ezen ágnak a nemzedékrendje a föntebbiek folytán a következő:

Albeus I. Korrard v. Korrad mester utóbb comes de genere Zaak a királyné főpohárnoka, győri főispán 1235–1269; I. János comes de genere Zaak 1292–1307; Domokos de genere Zak 1329; II. János; Leány, férje: István mester Zsidó unokája 1307; II. Korrard v. Korrad mester de Zaak, de Gyalán 1281; Lőrincz; Miklós 1335; III. János 1355; Gergely 1355 de genere Saak;

Ezeken kivül a Zák nemzetségnek még két külön ágáról emlékeznek oklevelek. Egyik Leusták comes ága, kinek fia Péter comes «de genere Zach (?)», 1239. évben a komáromvármegyei Aszár (Oztar) falu határában nehány szőlőt ajándékozott a hantai káptalannak._{Fejér, Codex Dipl. IX/VII. k. 656. 1.}* Itt a Zák nemzetségnév ezen Zach alakját nem vehetjük hitelesnek, mivel tudvalévőleg Fejér Codex Diplomaticus-ában, hol ezen adat fellelhető, a tulajdonnevek többnyire hibásan és elferditve vannak közölve. Ezen Péter comes leánya Pikod (Pykud) asszony «de genere Zak», Gyög (Gug) fia Kozmának özvegye, 1267-ben Tamási nevü birtokát, melyet atyjától kelengyéje fejében nyert és másik Péterd nevü birtokát, melyen egyetlen fia Simon megöletett, Albina nevü leányának, Péter feleségének beleegyezésével, a pannonhalmi apátságnak adományozza, mit IV. Béla király is megerősitett._{Árpádkori uj okmánytár, III. k. 21–23., 26. 1.}* Ezen ág tehát még a XIII. század közepén halt ki fiuágon.
A másik ág Mihály nevü comestől származott le «de genere Zak», kinek két fia volt, u. m. Miklós comes és András, kik 1266. évben Jutason, Fehér vármegyében valának birtokosok._{Hazai okmánytár, VI. k. 138. 1.}* Ezek közül Miklós comes Kenesséről (de villa Keneche, Kemeche) irta magát s 1293. évben Kenessén feküdt azon birtokrészt és malmot, melyet bizonyos Zaach nevü veszprémi várjobbágy a veszprémi káptalannak hagyott volt, ugyanennek kibocsátá._{Fejér, Codex Dipl. IX/VII. k. 710. 1.}* Ugyanő III. András király parancsa folytán, mint királyi ember, beiktatta Pál hantai prépostot és testvéreit a nekik adományozott Hidegkut nevü veszprémvármegyei birtokba. Ezen oklevélben nemzetségének a neve szabatosan «Zaak» alakban (de genere Zaak) van kiirva._{U. ott, VI/I. k. 288–291. 1.}* Egy fia maradt, János, ki 1293-ban még életben volt, de hogy ennek, valamint nagy bátyjának valának-e fiumaradékaik, adatainkból ki nem tünik.
Élt a Dunántul a XIII. század első negyedében még egy Páznán (Poznan) nevü tagja a Zák nemzetségnek, ki 1220. évben mint királyi pristaldus müködött ugyancsak a Dunántul. Róla három oklevél emlékezik, mind a három szerint a pannonhalmi apátság pörös ügyeiben járt el hivatala szerint._{Árpádkori uj okmánytár, I. k. 166., 170., 171. 1.}* Ezen három oklevélben nemzetségének nevét egyszer Zak, egyszer Zah, Zákra javitva és egyszer Zah alakban találjuk irva, úgy hogy voltaképen kétségesnek látszik, hogy a két név közül melyik volt az igazi; mivel azonban nevezett Páznán a Dunántul, hol Záh nemzetségbeliek soha sem léteztek, a Zák nemzetség helyén tünt fel, őt a Zák nemzetséghez sorolandónak véljük.
A Zák nemzetség ezen utolsó ágazatainak nemzedékrendje igy alakul:

Leusták comes; Péter comes de genere Zack (?) 1239; Pikod (Pikud) asszony de genere Zak Gyögfia Kozma özvegye 1262; Mihály comes de genere Zak; Miklós comes de Keneche de genere Zaak 1266–1294; János 1293; András 1266; Páznán de genere Zak v. Zah 1220;

Valószinü, de nem egészen bizonyos, hogy a Zák nemzetséghez tartozott ama Sándor mester «de Zaak», ki 1279. évben Mosony vármegyében a győri püspök, Écsi Korrard mester, a Hédrik nemzetségbeli Hédrik comes és a győri káptalan küldötteinek társaságában bizonyos pörös ügyben szerepelt._{Hazai okmánytár, VIII. k. 29. 1.}* A «de genere» jelzés hiányzik ugyan, de láttuk föntebb, hogy a Zák nemzetségbeli II. Korrard mester is egy izben egyszerün Záki-nak (de Zak) volt irva, ezenfelül a Ják és Hermán nemzetségbeliek is olykor a «de genere» jelzés elhagyásával, egyszerün Jákiaknak (de Ják) és Hermániaknak (de Herman) neveztettek az oklevelekben. Nem valószinütlen tehát, hogy ezen Záki Sándor mester is a Zák nemzetséghez tartozott.
Nem mondhatjuk ugyanezt a következőkről:
1232. év táján a veszprém vármegyei Menyeke (Meneke) falu lakosai és bizonyos Dama nevü birtokos közt pör támadván, a biró András comes annak elintézésére párbajt rendelt, melyen tanukként egyéb nemeseken kivül: Péter, János, Tiburcz, Fülöp és Pál comesek a Sach nemzetségből voltak jelen. Az oklevélgyüjtemény, melyben a föntebbi esetről szóló oklevél napvilágot látott,_Ugyanott.* a pontosság tekintetében teljes kezességet nyujt, azért ezen «Sach» nemzetségnevet úgy kell vennünk, a mint irva van s ez igy a Zák nemzetség nevétől egészen elüt.
A nevezettek közül Péter és János comesek még el volnának helyezhetők a Zák nemzetség fönt elsorolt tagjai közt, ha a nemzetségnév erre feljogositana, mert Lustákfia Péter comesről 1239. évben emlékezik oklevél, Miklós nádor azon rokonai közt pedig, kik vele együtt a berei birtokot I. Pósa comesnek eladták, volt egy János comes is 1221–1226. évek közt; a többi háromnak azonban a Zák nemzetségre vonatkozó fönt elősorolt oklevelekben nyomát nem leljük, mi máskülönben, ha a nemzetségnév nem volna ennyire különböző, nem szolgáltatna okot arra, hogy ennélfogva azokat a Zák nemzetség tagjainak ne tartsuk, mivel ama nemzetség azon időbeli tagjait teljesen úgy sem ismerjük. De tekintve a nemzetségnév teljesen elütő alakját, ezen megnevezettek aligha sorolhatók a Zák nemzetség tagjai közé és pedig annyival kevésbbé, mivel a XIII. század első felében és közepén a Csák nemzetség nevét is olykor Sak, Chach, Czach alakokban leljük az oklevelekben. A «Sach» nemzetségnévnél tehát nem kell szükségkép a Zák nemzetségre gondolnunk.
Ennyiből áll, mit okleveles kutfőink a Zák nemzetségre vonatkozólag nyujtanak s ha a föntebbi adatokat összefoglalva vizsgálat alá veszszük, legott szembe tünik, hogy azokban nem lelünk egyetlen adatot sem, mely a Zák nemzetségnek a Záh nemzetséggel való vérszerinti atyafiságára vagy osztályos voltára, tehát azonosságára engedne következtetni. Azonosság a nevezett két nemzetség közt ennélfogva nem is létezett.
Ezeket előre bocsátván, tekintsük a szerencsétlen, legyilkolt Záh nemzetséget.

II. A Záh nemzetség.

A Záh nemzetséget már a XII. század végén és a XIII-iknak elején a közös törzsre vissza nem vezethető, tehát nagy idő előtt különvált ágazatokra szakadva s nagy kiterjedésü földbirtokok tulajdonában találjuk, melyek a Mátra hegységtől Heves vármegyében, egész a Karancs hegységig Nógrád vármegyében s ettől ismét az Ipoly völgyén át egész az Ipoly folyóig és azon tul terjedtek, itt-ott idegen birtokok által félbeszakitva, de nagyobb részükben folytonos összefüggésben nagy birtoktestté összetömörülve. Ily nagy földterülethez nem juthatott ezen nemzetség királyi adományzás utján, hanem csakis a honfoglalás idejében, az első megszálláskor.
Ezen ősi birtokok magukban foglalták az ágasi várat és Tar falut a Mátrában, továbbá Kutasó, Barkány, Hartyán, Pálfalva, Ság-Ujfalu, Ettes, Karancs-Ság, Kotroczó, Lapujtő, Karancs-Keszi, Gerege, Litke, Tőrincs, Kis-Dályó (Nagy-Dályó a Losoncziaké volt) nevü falukat és pusztákat Nógrád vármegyében s ezek között és szomszédságukban még: Zanás, Ludvég (Ludány?) Berendefölde (Karancs-Berény?) Helinbafalva,_{Talán a mai Galamba puszta Pilis mellett.}* Tenkőteleke, Elesztyén, Mátyásteleke nevüeket, melyek ily nevek alatt ma nem léteznek s vagy nevet változtattak, vagy más helységek határaiba olvadtak. Ezeken kivül birta még e nemzetség Nógrád vármegyében: Marczal, Záhteleke s északon Brezova, Polihna, valamint Fülek közelében Pilis falukat, – továbbá Gömör vármegyében ugyancsak Fülek közelében Bénateleke és Csetnek közelében: Rozlosnya (Rososna), Somkut, Süvéte, Perlász (Prelaz), Lubenyik (Liponuk), Záhi máskép Záhfölde, Gyuche nevü falukat és pusztákat.
Látni való, hogy a Záh nemzetség az ország nagybirtoku ős nemzetségei közt foglalt helyet. Nevét az oklevelek eredetieiben mindenütt Zah és Zaah alakban találjuk, kivételt csupán a Fejér Codex Diplomaticus-ában megjelent egy oklevél tesz, melyben e nemzetség neve Zach alakban fordul elő; de ez, tekintve Fejér kiadásainak pontatlanságát, eredeti oklevelek ellenében nem jöhet tekintetbe. Krónikáink közül a teljes hűséggel kiadott Képes Krónika is Zaah alakban adja e nevet; a későbbiekben, u. m. a Budai és Turócziféle krónikákban felváltva Zaah- és Zaach-nak iratott a név. A Váradi Regestrumban is fordul elő egy Zach nemzetségbeli István nevü pristaldus «de villa Berenta» (229), de ennek a Záh nemzetséghez való tartozása, habár volt a Záh nemzetség nógrád-vármegyei birtokai közt egy Berendefölde nevü falu – nem fogadható el és pedig annál kevésbbé, mivel nevezett István Bánk bodrogi főispán (36, 229) mellett hivataloskodott, ennélfogva valószinübb, hogy a közelebb eső dunántuli Zák, nem pedig a távoli nógrád-vármegyei Záh nemzetséghez tartozott annyival inkább, mivel Veszprém vármegyében, a Zák nemzetség egyik törzshelyén is van Berénd nevü falu, Somogy vármegyében pedig Kis-Berénd nevü puszta,_{Berend nevü faluk léteznek még Szatmár vármegyében, továbbá Berendia nevü falu Arad- és Berente nevü Borsod vármegyében.}* ennélfogva azon István származhatott igen jól ezen két Berénd valamelyikéből. De különben is a Záh név helyes alakját kutatva, csakis eredeti okleveleket és grafikai pontossággal eszközölt kiadványokat ismerhetünk el irányadóknak.
Első okleveles nyomára akadunk a Záh nemzetségnek 1227. évben, mikor annak tagjait a «de genere Zaah» jelzéssel, ekkép találjuk elősorolva: Tordas (Turdos) fiai: Kozma, András, Mikó, Torda (Turda), Erazmus (Yrasmeus) és Barakony (Barakvn), valamint Tordas fivérének Gomb (Gumb)-nak fia Ágoston; továbbá Pálfalváról (de Pauli) Konstantin fiai: Sándor comes «Kutya» (canis) melléknévvel, Lénárd, Péter, Feliczián és Endre; Keszi (Karancs-Keszi) szomszédságából Berende fiai: Ugrin, Gyura és másik Péter; Kesziből Kázmér és Ost fia Vata (Watha) comes; Geregéről Póka (Pouka) és Herrand comes; úgy szintén Vid és fia Móka (Movka) s még többen, kik nevük szerint meg nem neveztettek.
Mindezek a mondott évben összegyülekezének a váczi káptalan előtt azon oknál fogva, mert nevezett Tordas fiai közül Andrást és Erazmust különféle féktelenkedéseik s különösen azon tettük miatt, hogy II. Endre király udvari káplánját Nasont megölék, Dénes nádor a latorság bünében elmarasztalá s az ő hartyáni (Harkyan-i) birtokukat, mely nekik osztály utján jutott, a neki járt birságok fejében a maga részére elfoglalván, a templomos keresztes lovagoknak átadá, kik azon le is telepedének. Minthogy azonban azon elkobzott hartyáni birtok egy részéhez Tordas veje, Verébi Hencze (Henche) comes, nejének nevében, de úgy is, mint szomszéd birtokos jogot tartott s a Záh nemzetség fent elősorolt tagjai attól tartottak, hogy ha oly hatalmas embert, minő a nádor, maguk közé bocsátanak, ez a templomos lovagokkal eszközlendő csere czimén birtokaikból még többet is el találna foglalni: ők mindnyájan beleegyezésüket adták ahhoz, hogy amaz elkobzott birtokot nevezett Hencze comes a templomos vitézektől visszaválthassa. Mire Hencze comes, ki szintén jelen volt, felmutatá a káptalan előtt Dénes nádor bizonyságlevelét, melyből kitünt, hogy Hencze comes azon hartyáni birtokot a templomos vitézektől 75 márkáért visszaváltotta s kötelezte magát ezen váltságösszeget nekik akkor lefizetni, ha küldetéséből Ascen bolgár királyhoz – ki tudvalévőleg II. Endre király legidősebb leányát Máriát birta nőül – visszatérendett.
Az ekkép megkötött egyességről a váczi káptalan az érdeklett felek részére bizonyságlevelet állitván ki, abban ama visszaváltott hartyáni birtok határait is elősorolá, mely határleirás szerint azon hartyáni birtok szomszédai valának a Záh nemzetség tagjai közül Berende fiai és Gombfia Ágoston, kinek gyümölcsöse, almása is volt ott, továbbá Luczin föld felől nevezett Hencze comes,_{Országos levéltár, D. L. 134, Árpádkori uj okmánytár, VI, 445–447 l.}* ki e szerint két helyt volt közel szomszéd a Záh nemzetség birtokaival, a föntebbi Luczinban a hartyáni és barkányi birtokokkal, a verébi (ma Verebély) birtokában pedig a Tar és Barkány birtokokkal.
A föntebbi Tordasfia Erasmus úgy látszik, kegyelmet nyert, mert azontul is birtokjogainak élvezetében találjuk.
1244-ben az esztergomi káptalan bizonyságlevele szerint, midőn a Záh nemzetségbeli I. Zaahfia I. Vata az ő hartyáni birtokrészét Ágostonfia Kiliánnak és Abicsk- (Obychk-) fia Miklósnak eladta, a nevezett káptalan előtt Tordasfia Erazmus jelent meg úgy saját, mint a többi Zaah nemzetségbeli szomszéd atyafiak, u. m. Pókafia Folkus, Sándor comes unokái és más rokonok nevében, hogy amaz eladáshoz beleegyezését adja._{Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 683. 1.}* Két évvel később, 1246-ban pedig IV. Béla királynak a Simonfia Folkustól elkobzott füleki várra vonatkozó s Mór kir. főasztalnok részére kiállitott adománylevele róla mint a szomszéd Pilis nevü birtok tulajdonosáról emlékezett meg._{Fejér, Codex Dipl. IV/I. 407., 408. 1.}* Ugyanott a szomszéd birtokosok közt a Záh nemzetség egy másik tagjának Mártonos (Mortunus)-nak a neve is előfordul.
Erazmusnak egy fia maradt: Csuda (Chuda), ki Hartyánban birtokolt, de magtalanul halt el.
Tordas többi fiainak avagy ezek maradékainak neveivel az azontuli oklevelekben többé nem találkozunk. Tordas fivérének Gombnak unokája Ágoston fia Kilian, rokonának a Záh nemzetségbeli I. Lőrincznek leányát birta nőül s ezen Lőrincztől, mint ipjától annak hartyáni birtokrészét 1245. évben öt márkáért megvette, a rokonok nevében Ugrinfia II. Kázmér beleegyezésével._{Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 683–684. 1.}* Látjuk, hogy a mint jelenleg két Hartyán (Kis- és Sós-) nevü falu fekszik egymás mellett, a jelzett időben is a hartyáni birtok a Záh nemzetség tagjai közt több részre volt felosztva.
A Záh nemzetségnek 1227. évben a váczi káptalan előtt megjelent tagjai közül a pálfalvai ágon I. Konstantinfia Sándor comes, továbbá Póka és Berende fiai közül I. Ugrin és György (Gyura) terjeszték tovább ágazataikat.
Mielőtt azonban ezekkel foglalkoznánk, adjuk itt a Záh nemzetségnek eddig véglegesen tárgyalt ágazatait:
I. TÁBLA

N., a XII. század közepe táján; Tordas; Gomb; Kozma 1227; András 1227; Mikó 1227; Torda 1227; Erazmus 1227–46; Barakony 1227 de genere Zaah; Leány, férje: Verébi Hencze comes 1227; Csuda †; Agoston 1227; Kilián 1244–1245, Neje: Lőrincz leánya a Záh nemzetségből; Vid 1227; Móka 1227 de genere Zaah; I. Zaah; . Vata 1244 de genere Zaah; Mártonos 1246 de genere Zach (Fejér);

A pálfalvi ágon 1227. évben emlitett Konstantin fiai közül a kutyának nevezett Sándor comes unokái és a geregei ágon ugyanazon évben emlitett Pókának fia Folkus emlittetnek az esztergomi káptalan föntebbi 1244. évi bizonyságlevelében, a Sándor unokái keresztneveik megnevezése nélkül. Konstantin ágáról azontul mit sem olvasunk többé, de Folkusnak négy fia maradt, u. m. Simon, I. Pál, III. Péter és I. Mihály kikről alább lesz szó.
A keszüi ágnak 1227. évben emlitett két tagján, u. m. Kázméron és Vatán kivül, csupán egy sarjáról: II. Pálrólnyerünk egyszázaddal később tudósitást, kit a visegrádi merénylet még életben ért s ki véreinek sorsában osztozván, birtokaitól megfosztatott.
Ezen három ágat a következő táblázat tünteti elő:
II. TÁBLA

Pálfalvai ág. I. Konstantin a XII. század végén; Sándor comes Kutya melléknévvel de Pauli 1227; N.; Unokák 1244; Lénárd 1227; I. Péter 1227 de genere Zaah; I. Feliczián 1227; Endre 1227; Keszüi ág. Ost a XII. század végén; II. Vata comes 1227 de genere Zaah; I. Kázmér 1227; Egy századdal később II. Pál de Kesző 1330; Geregei ág. Póka 1227 de genere Zaah; Herrand comes 1227 de genere Zaah; Folkus 1244; Simon 1299, 1330; I. Pál 1299, 1330; III. Péter 1299, 1330; I. Mihály 1299, 1301, 1330; Fiúk 1301;

Legteljesebben ismerjük a Záh nemzetségnek a váczi káptalan 1227. évi bizonyságlevelében elősorolt tagjai közül Berende fiainak maradékait.
Berendének ott három fia van emlitve, u. m. I. Ugrin, György (Gyura) és II. Péter. Ezek közül Péter magbanszakadt s birtokai még egy századdal később is «Berendefia Péter birtokai» néven fordultak elő a Záh nemzetség elkobzott birtokai közt. Györgynek fia volt ama Lőrincz, ki, mint föntebb előadatott, 1245. évben az ő hartyáni birtokát vejének, a Záh nemzetségbeli Ágostonfia Kiliánnak eladta.
A harmadik testvérnek Ugrinnak három fiát ismerjük, u. m. II. Ugrint, II. Kázmért és I. Istvánt.
II. Ugrin Kereki János comes leányát birta nőül, de ezen házasságából gyermekei nem maradtak. 1284-ben már nem élt, mert azon évben özvegye már magát hitbére és jegyajándéka fejében az egri káptalan előtt, férjének rokonai által kielégitettnek nyilvánitá._{Hazai Okmánytár, VI. k. 310. 1., Árpádházi uj okmánytár, XII. 420. 1.}*
II. Kázmér 1245. évben, mint föntebb el volt mondva, az esztergomi káptalan előtt beleegyezését adta azon átruházáshoz, melyet unokatestvére Györgyfia I. Lőrincz az ő hartyáni pusztáját illetőleg veje Kilián részére eszközölt. 1284-ben már sem ő, sem testvére I. István nem voltak életben, mert ekkor fivérük II. Ugrin özvegyét hitbére és jegyajándéka fejében nem ők, hanem fiaik, u. m. II. Kázmér fiai II. Feliczián, III. Zaah és Gönczöl (Guncyl) és I. Istvánfia Domokos elégiték ki._{Hazai okmánytár, VI. k. 310. 1. A Záh nemzetség Zaah nevü tagjai közt a számozásban a második helyet foglalja el III. Feliczián mester atyja: Zaah comes, ki 1272. évben már nem élt.}*
Ezek közül tizenöt évvel később, 1299-ben II. Feliczián, testvérének Gönczölnek (II. Zaah már akkor talán nem volt életben) és unokatestvérének Domokosnak neveikben is a váczi káptalan előtt megjelenvén, kötelezé magát azon tiz márkát, melyet ők hárman István alországbiró itélete folytán Folkus fiainak s ezek ismét II. Mihály fiainak tartozának fizetni, egyenesen ezen II. Mihály fiainak kifizetni._{Hazai okmánytár, VII. k. 277. 1.}*
Hogy II. Kázmér ezen három fia, valamint I. István fia Domokos birtak-e családokkal és gyermekekkel, a további adatokból ki nem tünik; de hogy közülök azok, kik netalán életben voltak, vagy esetleg kiskoru gyermekeik a visegrádi véritélet által sujtva, a Záh nemzetség többi tagjainak szerencsétlen sorsában osztozni kénytelenek voltak, kitünik azon körülményből, hogy azon nemzetség elkobzott javai közt II. Kázmérfia lI. Feliczián és I. Istvánfia Domokos birtokai is emlittetnek.
Ezek szerint ezen Berende ágának a nemzedékrende a következő:
III. TÁBLA

Berende a XII. század végén; I. Ugrin de genere Zaah 1227; II. Ugrin, Neje: Kereki János comes leánya 1284-ben özv.; II. Kázmér 1245; II. Feliczián 1284. 1299, 1330; III. Zaah 1284; Gönczöl 1284, 1299; I. István; Domokos 1284, 1299, 1330; György (Gyura) de genere Zaah 1227; II. éter de genere Zaah 1227; I. Lőrincz 1245; Leány férje: Kilián Ágoston fia a Záh nemzetségből 1245.

A XIII. század utolsó negyedében a Záh nemzetségnek további néhány ága tünik fel, melyeket a fönt tárgyalt ágak egyikével sem lehet a rólok szóló adatok gyér volta miatt összeköttetésbe hozni.
Ezeknek egyike a Marczali ág, melyből Marczali Tiburcz (de Morchol) és fia II. István (II) a Záh nemzetségből, (de genere Zah), 1281. évben a sági konvent előtt Záhteleke (Zahtelequi) nevü földüknek egy részét örökösen átruházák Gyöngy (Gung) asszonyra, Tiburcz leányára s annak férjére Haraszti Simonra._{Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 349. 1.}* Ezen II. István alighanem egy személy volt azon Istvánnal a Záh nemzetségből, ki 1274. évben fivérének, II. Konstantinnak (II) özvegyét, Szegi Benedek leányát hozományára és jegyajándékára nézve ugyancsak a sági konvent előtt kielégitette, miről a nevezett özvegy, valamint fia II. Lőrincz és testvére Szegi Apa őt nyugtatták._{Kubinyi, M. Tört. Eml. II. k. 15. 1.}*
A másik ágon állók azon, már emlitett II. Mihály fiai, u. m. III. Mihály, Máté és Agg (Og), kiknek részére mint láttuk, 1299. évben II. Kázmérfia II. Feliczián, testvéreinek és unokatestvérének nevében is, a váczi káptalan előtt tiz márkát lefizetni magát kötelezé. Ezek közül III. Mihály a Záh nemzetségből (de genere Zah), 1322-ben mint királyi ember Balogi Miklós társaságában a Csobánka fiaitól Lambert országbiró által lefoglalt birtokok megbecslésében eljárt._{Anjoukori okmánytár, II. k. 17. 1.}*
A harmadik ágon I. Noefia II. Noe KúnLászló királynak a föntebbi II. Mihály fiaival hű szolgálatokat teljesitett, miért jutalmul tőle a magtalanul elhalt nemzetségükbeli Erazmus fia Csudának hartyáni birtokát adományba nyerék._{Fejér, Codex Dipl. VIII/IV. k. 153., 157., 159. 1.}*
Ezek mind a négyen a visegrádi merénylet idejében életben voltak s 1330. évben a visegrádi véritéletnek áldozatul estek.
Ezen három ág tagjainak rövidke nemzedékrende ez:
IV. TÁBLA

Marczali ág. Tiburcz de Morchol de genere Zah 1281; II. Konstantin Neje: Szegi Benedek leánya, 1274-ben özvegye; II. Lőrincz 1281; Péter 1330; II. István 1274, 1281; Gyöngy férje: Haraszti Simon 1281; II. Mihály de genere Zah; III. Mihály de genere Záh 1299, 1322. 1330; Máté 1299, 1330; Agg 1299. 1330; I. Note de genere Zah; II. Note 1272–1290 1330;

Hátra van még a Záh nemzetség azon ága, melyből Feliczián mester, e néven már harmadik, vette eredetét, kinek merénylete a királyi család ellen, oly végzetessé vált tulajdon családjára és egész nemzetségére nézve.
Ezen ágnak is, úgy mint a többinek, csak három izét ismerjük.
Úgy látszik, hogy a boldogtalan Feliczián mester visegrádi merénylete, a mely nemzetségnek, melyből származott, nevét történelmivé emelte, de gyökeres kiirtását is eredményezte, ezen nemzetség okleveleinek megsemmisitését is maga után vonta, annyival inkább, mivel azok Róbert Károly király rendelete folytán jogi erejüket vesztették s megfogható, hogy minden család sietett a levéltárában netán létezett s a Záh nemzetségre bármikép vonatkozott oklevelek megsemmisitésével, nehogy azokból valamikép a legyilkolt nemzetséghez való rokonsága kiderittethessék s annak alapján életében és birtokainak élvezetében veszélyeztetve legyen. A Záh nemzetségnek fölötte csekély számban megmaradt oklevelei megmenekülésüket csupán azon körülménynek köszönhették, hogy azokra a Záh-féle elkobzott javak uj birtokosainak – a királyi család megmentőinek és kegyenczeinek – birtokjogi tekintetben szükségük volt.
Innen van, hogy III. Feliczián mesternek csak atyjáról, II. Zaah comesről és nagybátyjáról Jób pécsi püspökről, kik a XIII. század közepén és második felében éltek, vehetünk tudomást, de nagyatyjáról és a többi elődeiről nem._{Wertner Mór dr. idézett helyen, (Turul, 1901, 181., 183. 1.), a Záh nemzetségbeli Ostfia II. Vata comes fiainak véli Jób pécsi püspököt és testvérét II. Zaah comest, III. Feliczián mester atyját, de ezt semmiféle történelmi adat meg nem erősiti.}*
Ezen II. Zaah comessel majdnem egyidejüleg élt, mint föntebb láttuk, a Záh nemzetségnek egy másik Zaah (III) nevü tagja, t. i. II. Kázmérfia (l. a III. táblán), – de hogy ez a két Zaah nem volt ugyanegy személy, kitünik azon körülményből, hogy ama Kázmérfia Zaah 1284. évben még életben volt, ellenben a föntebbi II. Zaah comes, Jób püspök testvére, 1272. évben már nem volt az élők sorában. Igy tehát III. Feliczián mester atyját, II. Zaah comest és Jób pécsi püspököt az eddig ismert adatok alapján a Záh nemzetség fönt elősorolt ágainak és tagjainak egyikével sem lehet összeköttetésbe hozni.
III. Feliczián mester ágán első, a kiről okleveles emlékezés történik, nagybátyja, Jób pécsi püspök.
Ez mint egyházi férfiu magasabb tudományos kiképzésben részesült s mester czimet nyert, mely azon korban a tudományos képzettség magasabb fokát jelezte._{Festus szerint Magister annyi mint: Doctor Artium, Du Fresne szerint pedig: Doctor in Theologia.}* Ezért ama Jób dömösi esperes, kiről 1236. évben történik emlités,_{Monum. Eccl. Strigon., I. k. 317. 1.}* nem azonositható vele, mivel nem élt a mester czimmel.
Az első okleveles tudósitást 1247. évben nyerjük róla, a mikor bácsi prépost, egyszersmind zágrábi kanonok és a királyi kápolna grófja (comes) volt_{Árpádkori uj okmánytár, VII. k. 241. l., XI. k. 346., 348. 1.}* s mint ilyen IV. Béla király kedves embere. Négy évvel később 1251-ben a bácsi prépostságot felcserélte a fehérvárival s kir. alkanczellárrá haladott elő._{Árpádkori uj okmánytár, VII. k. 320. 1., Fejér, Codex Dipl. IV/II. k. 107. 1.}* Ismét egy évvel később 1252-ben a pécsi püspöki méltóságra emelkedett s egy évig még viselte a kir. alkanczellári tisztséget,_{Árpádkori uj okmánytár, VII. k. 343. 1.}* de azontul megvált tőle.
Testvérével II. Zaah comessel és a Katiz nemzetségbeli Illés fia Péter comessel együtt pört folytatott a Bebek és Csetneki családok ősei u. m. Ákos mester budai prépost és a királyné kanczellárja, valamint ennek testvére Kopasz Detrik comes és fiai s egyéb rokonaik ellenében, a gömör-vármegyei Rozlosna, Somkút, Süvéte, Perlasz és Luponik birtokok végett, melyek közül az elsőt, mint atyai örökséget s testvéreinek birtokaitól elkülönitettet IV. Béla király 1258. évben neki itélte oda,_{Hazai okmánytár, VII. k. 76–80. 1.}* úgy szintén a Somkút földet neki és testvérének II. Zaah comesnek, a többi három birtokot pedig ugyancsak neki és nevezett Illésfia Péter comesnek,_{Árpádkori uj okmánytár, XI. k. 516. 1.}* mely itéleteket István ifjabb király 1262. évben megerősitvén, ezen birtokokra nézve az ellenfélt örök hallgatásban marasztalá el._{U. ott.}* Kitünik ezekből, hogy Jób mester pécsi püspöknek II. Zaah comesen kivül több testvére is volt, valamint hogy ő és testvérei a Katiz nemzetségbeli Péter comessel, ki Nógrád vármegyében a Záh nemzetség birtokainak szomszédságában több várat és uradalmat birt, talán összeházasodás folytán rokonságban és jogközösségben álltak.
Jób püspök ekkor István ifjabb király kegyét is birta, ki 1263. évben neki és testvérének II. Zaah comesnek teljesitett kitünő szolgálataikért a Korzan nemzetségbeli Uza fiaitól elkobzott pest-vármegyei Kartal és Ság, valamint heves-vármegyei Bodony falukat adományozta,_{Turul, 1901. 117. 1.}* de kinek a kegye csakhamar haragra változott.
Azon áldatlan polgár háboruban, melyet István ifjabb király a főhatalomért versenyezve, tulajdon édes atyja, IV. Béla király ellen 1264. évben már másodizben támasztott s melyben magyar magyarnak, testvér testvérnek vérében füröszté fegyverét, Jób püspök IV. Béla király pártján foglalt helyet s ágasi várának kapuját az öreg király hadai előtt megnyitá. Ámde ezért meglakolt, mert a hadi szerencse azon a tájon István ifjabb király fegyvereinek kedvezvén, ez az ágasi várat kemény ostrommal hatalmába keritette s azt a hozzá tartozó Tar, Barkány és Kutasó falukkal együtt Jób püspöktől elkobozván 1265. évben hivének Istvánnak az ifjabb királyné főlovászmesterének adományozá._{Árpádkori uj okmánytár, XI. k. 544–548. 1.}*
Az illető adománylevélben István ifjabb király azzal vádolta Jób püspököt, hogy az ágasi vár az ő hütlensége és hanyagsága miatt veszett el az ő és az ország nagy kárára, mely saját igyekezetével s nem költséges müveletek nélkül, vagyis nehéz ostrommal szerzett vissza.
Világos, hogy Jób püspök az ágasi várral mint tulajdonos rendelkezett, mert másként mit keresett volna a pécsi püspök a Mátrában, a kisebbszerü ágasi várban? Az ő hütlensége és hanyagsága István ifjabb király szemében abból állhatott, hogy ő, mint IV. Béla király hive az ágasi várat, mint tulajdonát, nem záratta el IV. Béla király hadai előtt, melynek abban befészkelődvén, ellentálltak István ifjabb király hadainak s melyet ennélfogva ostrommal kellett kézrekeritenie.
Ezen időtájban Jób püspököt más oldalról is fenyegette baj. 1264. évben az esztergomi érsek és más egyházi személyek panasza folytán IV. Orbán pápa ellene ismeretlen okból vizsgálatot rendelt._{Monum. Eccl. Strigon. I. k. 507. 1.}* Jób pécsi püspök és a panaszt tévő esztergomi érsek és egy pécsi kanonok ennek folytán Rómába idéztettek, de ott megjelent megbizottaik az ügyet el nem végezhetvén, két évvel később, 1266-ban IV. Kelemen pápa ujabb vizsgálatot rendelt._{U. ott, 538. 1.}* Ugy látszik, hogy ez Jób püspökre nézve kedvezően ütött ki, mert püspöki állásában továbbra is megmaradt.
IV. Béla király halálával 1270. évben fia István, a mint a királyi trónt elfoglalá, esküvel biztositá az ország báróit és nagyjait, hogy őket összesen és egyenként jogaikban bántatlanul meg fogja hagyni._{Árpádkori uj okmánytár XII. k. 11. 1.}* Ennek megfelelőleg Jób pécsi püspököt is kegyeibe fogadá, őt mosonyi főispánnak nevezé ki_{Árpádkori uj okmánytár, IV. k. 2. l., IX. k. 2., 4., 11. 1., XII. k. 48., 50., 70. 1.}* s mint ilyennek neki, valamint testvére Zaah comes fiainak 1272. évben a fönt emlitett öt gömör-vármegyei falut ujólag oda itélé Kopasz Detrik és társai ellenében_{Árpádkori uj okmánytár XII. k. 48–50. 1.}* mely itéletét három évvel később, 1275. évben utóda Kún László király is úgy Jób pécsi püspök, mint testvérének II. Zaah comesnek kiskoru fiai u. m. ifjabb Jób (II) és testvérei részére megerősité._{U. ott, 133–135. 1.}* De az ágasi várat és uradalmat Jób püspök többé nem nyerte vissza, mert annak birtokában az uj birtokost 1272. évben Kún László király is meghagyta._{Fejér, Codex Dipl. V/II. k. 50. 1.}*
Jób püspök a mosonyi főispáni méltóságot 1272. és 1273. években viselte. Ez utóbbi év elején, midőn osztrák ellenséges hadak az országba betörtek, a győri várba szorult, melynek parancsnoksága is reá bizatott, de azt megvédeni nem birván, elveszté s maga is fogságba esett._{Szalay L., M. orsz. Tört. II. k. 94–95. 1.}* Miután kiszabadult, még hat éven át, 1279. évig emlékeznek róla, mint pécsi püspökről az oklevelek.
Kún László királynak mindvégig birta kegyét. ő1278. év vége felé (október havában) egy ideig kir. kanczellár és baranyai főispán volt s mint szomszéd birtokos irásbeli beleegyezését adta, a lajmeri (Laymer-i) nemesek közt történt bizonyos birtok eladáshoz, minek alapján a pécsi káptalan azon nemese
knek rendes bizonyságlevelet állitott ki._{Zichy okmánytár, I. k. 39–41. 1.}* Az oklevélben nincs emlitve, hogy az eladott laymeri birtokrész, melyik vármegyében feküdt; hahogy Pécs környékén, vagy valahol a Dunán tul, ekkor ezen birtok Jób püspöknek csakis szerzett birtoka lehetett, mivel a Záh nemzetségnek ősi birtokai nem ott, hanem, mint láttuk, Heves, Nógrád és Gömör vármegyékben terültek el. Az utóbbiban Kún László királytól adományt is vett, Csákány nevü földre Gömör mellett, melyet halála után 1282. évben előbbeni birtokosai a királytól visszanyertek._{Árpádkori uj okmánytár, XII. k. 356–7., 369. 1.}* Ezen évszámmal nem egyezik Fejér György azon adata, mely szerint Jób püspök még 1284. évben is helyet foglalt volna az országnagyok között._{Fejér, Codex Dipl. VII/II. k. 107. 1.}*
Testvére II. Zaah comes még elébb elhúnyt, mert mint föntebb láttuk, 1272. és 1275. években. V. István király itéletlevelében és Kún László király megerősitő oklevelélben már csak kiskoru fiai emlittetnek. Az idézett oklevelek ezen kitételei: «Jób püspök és kiskoru öcscsei (fratres), Zaah comes fiai», oly következtetést látszanak engedni, mint ha Jób püspök Zaah comes kiskoru fiainak testvére s maga is Zaah comes fia lett volna. De hogy ez nem volt igy, kitünik István ifjabb királynak fönt idézett 1262. évi itéletleveléből, melyben mint egyik pörlekedő fél Jób pécsi püspök és testvére Zaah comes neveztetnek meg; ha tehát a későbbi 1272. és 1275. évi oklevelekben ugyanazon pörös ügyben és ugyanazon pörös fél tagjaiként «Jób püspök és kiskoru öcscsei, Zaah comes fiai» soroltatnak elő, ezen nem jelenthet egyebet, minthogy ezek, Jób püspök elhalt testvérének valának a fiai, tehát a «fratres» kitétel tágabb értelemben veendő.
II. Zaah comesnek fiai közül csupán II. Jóbot és III. Feliczián mestert ismerjük, a többieknek, ha voltak, neveik nem maradtak reánk.
II. Jóbról és viselt dolgairól hallgatnak a kútforrások. III. Feliczián mester nevével 1301. évben találkozunk először, mikor ő mint békebiró (homo arbitrans) részt vett többekkel együtt a Drái (Drahi) Tamás és fiai – valamint a Záh nemzetségbeli Folkusfia Mihály és fiai között felmerült pörös ügy elintézésében s a nógrádvármegyei Pöstény nevü birtok határainak megjárásában._{Anjoukori okmánytár, I. k. 11. l.}*
A mint III. Endre királynak, az Árpádok utolsó férfiivadékának holtteteme fölött a sirbolt bezáródott, a magyarság nem kis része a leányági idegen ivadékok jogosultságát a magyar trónra tagadván, Csák Máté körül sereglett, kit mint a honfoglaló hét fejedelem, a «Hétmagyar» egyikének, Előd fejedelemnek sarját a magyar trónra jogosultabbnak itélt. III. Feliczián mester is a magyarság ezen részéhez csatlakozott s Csák Máté pártjának főemberei közt foglalt helyet. De midőn a nemzet nagyobb része 1307. évben Róbert Károlyt királyául elfogadá, neki a következő 1307. évben Csák Mátéval együtt Feliczián is meghódolt._{Fejér, Codex Dipl. VIII/V. k. 52. 1.}*
Az egyetértés azonban a nemzet kebelében nem soká tartott. Károly király nem tudott, vagy nem akart az ország törvényeihez, alkotmányához alkalmazkodni, saját akaratát elébe helyezte a törvénynek s érvényre akará juttatni mindenki ellenében. Lehet hogy ezért, avagy hogy Károly király vele felsőbbségét éreztette, Csák Máté röviden meghódolása után ismét nyiltan fegyvert ragadott ellene, az elégületlenség tágabb körökben is forrongásba hozta a kedélyeket s a polgárháboru ismét az egész felföldön fellángolt, vészt, nyomort, öldöklést és pusztitást hozva mindenfelé, a nemesek kastélyaira és a pórok kunyhóira egyaránt.
Csák, vagy a mint akkor nevezék, Trencséni Máté körül összesereglének hivei számosabban, mint valaha. III. Feliczián mester is ujolag hozzá csatlakozott.
A zendülők és a király hivei közt a mérkőzés s az elkeseredett véres küzdelem 1312. évben Kassától nem messze, a rozgonyi mezőben ment véghez._{Anjoukori okmánytár, II. k. 280–284. 1.}* «Oly igen kemény ütközetre kerüle a dolog» – kiált fel Márk barát, a Képes krónika szerzője – «a milyen Magyarországon a tatárok idejétől fogva nem vivatott»_{Képes kronika, 96. 1.}* s a krónikás itélete nem tünik fel tulzottnak, ha figyelembe veszszük, hogy a felkelők részéről mindkét hadvezér, Demeter és Aba halva maradtak a csatatéren s a királyiak közül is egész sorát nevezik meg krónikáink azon előkelő nemes uraknak, kik életük árán vásárolák meg Károly részére a győzedelmet, köztök Györke fiát Györkét (nem Gyürkit, mint Szalay irja), a király zászlótartóját, kivel, a mint az ellenséges csapások alatt halva összerogyott, a király zászlaja is alá hullott.
Ezen vereség a felkelők ügyén nagy csorbát ejtett. Ámde Trencséni Máté hatalma még nem volt megtörve. A felföldön s különösen Hont és Nógrád vármegyékben még a rozgonyi ütközet után is, Trencséni Máténak 1318. évben bekövetkezett haláláig az ő párthivei valának tulsulyban. Oda mutat, hogy a király egyik hivét, Bögöd (Bugud) hont-vármegyei nemest, a mint a királyhoz volt menendő, 1316. évben Máté hivei elfogták s Máté elébe vivék, ki őt fogságba vetve, kegyetlenül megkinoztatá._{Anjoukori okmánytár, II. k. 442. 1.}* De Trencséni Máté halála után pártja szétmállott s bár unokatestvére anyai részről, Cseh István néhánynyal Máté hivei közül még továbbra is lobogtatá a zendülés zászlaját, de tekintve hiveinek csekély számát, a király ellenében győzelemre többé nem számithatott. Károly király hadvezérei a zendülést az egész országban elnyomták s az abban résztvettek közül azokat, kik a csatatéren el nem estek, vagy külföldre nem menekültek, avagy meg nem hódoltak, a király büntető vaskeze sujtotta.
III. Feliczián mester a rozgonyi szerencsétlen ütközet után is hű maradt Trencséni Mátéhoz; miért is Károly király 1315. évben összes, bárhol fekvő birtokait Domokos nádornak adományozta._{Anjoukori okmánytár, I. k. 385. 1.}* Utóbb azonban, valószinüleg Trencséni Máté halála után, Károly királynak ujra meghódolt, ki őt ennek folytán birtokaiba visszahelyezvén, családjával együtt kegyébe visszafogadá, leányát Klárát, ki szépségével tündökölt, udvari hölgyei közé vétette, Feliczián mesternek pedig udvarába szabad bejárást engedett, előtte a király ajtaja ellenvetés nélkül nyitva vala, mondja a Képes krónika._{Képes kronika, 102. fej.}*
Károly király ekkor hatalmának tetőpontjára hágott, «kedvező szelekkel hajóza és a tenger bodor hullámait szerencséje hajója kedvére hasogatta»._{U. ott.}* Ellenfelei az ország határain belül egytől-egyig leverve, a polgárháboru elfojtva, a főméltóságok biztos kezekben, vitéz főispánok, mindmegannyi megbizható hadvezér parancsa alatt kipróbált hadcsapatok készen álltak a király parancsainak vak végrehajtására. Csak érdeméül lehet Károly királynak felróni, hogy az öldöklő polgárháborunak, habár vas kézzel, véget vetett. Érdeme növekszik és dicsőséggé fokozódik vala, ha ily korlátlan hatalomnak birtokában az ország fiait, kik tőle várták az ország sorsának jobbra fordultát, bölcs és igazságos kormányzásában részesiti, az ország törvényeit és alkotmányát tiszteletben tartja s a felzudult kedélyek lecsillapitásához járul.
Ámde Károly király az önkény felé hajolt, szükeknek érzé az ország alkotmányának és törvényeinek korlátait, kegyét ezek fölé emelé s az ország ősi törvényeinek szellemével ellenkező intézkedései által a nemzet soraiban ujabb és ujabb elégedetlenséget keltett, mely az egyháznagyoknak a pápához intézett panaszleveleiben nyer kifejezést s hogy a nyilt lázadás, melyet ezek fenyegető veszélyként emlitettek, ki nem tört valóságosan, annak oka részint a hazafiak kimerült voltában s a béke után való vágyódásában, részint pedig a királyi hatalomnak oly nagy mérvü és korlátlan kifejlődésében rejlett, melynek ellenében fegyveres ellentállás semmi kilátást sem nyujtott sikeres eredményre.
Bizonyitékokat Károly királynak tulajdon oklevelei szolgáltatnak. Legyen elég itt csak néhány példát fölemlitenünk, melyeknek figyelembe vétele szükséges azon kor viszonyainak megitélésére, melyben III. Feliczián mester merénylete végbement.
1328. évben Hektorfia Miklós mester udvari apródját Győr és Veszprém vármegye tisztviselőinek és biróságainak hatósága alól,_{Anjoukori okmánytár, II. k. 379. 1.}* 1330. évben pedig Lőrincz mestert, az Ujlakyak ősét és testvéreit, valamint összes rokonait, maradékaikkal s minden jobbágyaikkal egyetemben az ország összes biróságainak, u. m. a nádor- és alnádornak, bán- és albánnak, országbiró- és alországbirónak, valamennyi megyék fő- és alispánjainak, szolgabiráinak és általában az ország bármiféle biróságainak hatósága alól fölmenté s őket minden pörös ügyeikben a király közvetetlen birósága alá helyezé._{Anjoukori okmánytár, II. k. 463–467. 1.}* Képzelni lehet, hogy ily kiváltságos állapotra emelt hatalmasok – a király kegyenczei – netaláni kihágásainak ellenében mily nehézségekkel járhatott az ország többi lakósaira nézve igazságuk kikeresése.
Továbbá Doncs mester zólyomi főispánnak 1327. évben szabadalmat és jogot adott, hogy valahányszor a király kiséretében hadjáratba indul, tetszése szerint bármily czimerjelvényt választhasson magának s viselhesse megaranyozva fegyverzetén, sisakja tetején avagy zászlaján s ha bárkit a többi lovagok közül hasonló arany vagy aranyozott czimerjelvény használatában éri, ez tartozzék azt neki átengedni s Doncs mesternek álljon hatalmába azt tőle minden ellenmondás nélkül elvenni._{U. ott, 336–337. 1.}* Melyik úr vagy lovag, kivel ez meg talált történni, vetette magát alá szivesen ezen rendeletnek? kivált ha figyelembe vesszük, hogy hazánkban azelőtt a czimerjelvények választása és viselése a nemes urak ősi jogához tartozott és nem függött királyi adományozástól vagy megerősitéstől. Ily és hasonnevü törvényellenes kiváltságok osztogatása által sértve érezhették magukat ősi jogaikban a várurak és kisnemesek egyaránt.
Ily viszonyok mellett természetes, hogy Károly király kegyenczeinek és udvaronczainak elbizakodása nem ismert határt s oly közszellemet ébresztett, melynek egyik sajnálatra méltó eredményeként tünik elő III. Feliczián mester leányának, a szerencsétlen Klárának meggyaláztatása is.
III. Feliczián mesterben, a büszke nemes úrban, ki szokva vala jogaiért karddal kezében helyt állni s kinek érzelmei a mindennapi jogsértések és önkényes rendeletek miatt különben is forrongásban lehettek, a leánya becsületén ejtett sérelem minden indulatot fellángoltatott.
Ő ezen időben, 1330-ban már hatvan éven tul lehetett, mert ha fölvesszük, hogy 1272. évben, mikor róla és testvéreiről mint kiskoruakról történt emlités, ő még nem haladta tul az öt évet akkor 1330. évben legalább is hatvanhárom évesnek kellett lennie. Ezen számitással egyezik a Képes krónika előadása is, mely szerint Feliczián mester azon időben már élemedett kora őszbe vegyült vitéz volt._{Képes Krónika, 102. fej.}*
A király és családja ellen boszujában elkövetett merénylete mindenki előtt ismeretes.
Az inditó okra nézve, mely Feliczián mestert merényletének elkövetésére vezérlé, újabb időben az általánosan az elfogadottól eltérő vélemény nyilvánult.
Érdemes történetirónk, Pór Antal azon nézetének adott kifejezést, hogy Feliczián mester leányának Klárának a királyi udvarban a királyné tudtával és segédkezésével történt meggyaláztatása valótlanság, melynek rosszakaró rágalmas forrása a nápolyi Johanna feslett udvarában keresendő, továbbá hogy Feliczián mester vérszomjas haimatomaniacus szörny, azaz öldöklési őrjöngésben szenvedett és végre, hogy «nincs alapos ok arra, hogy a hivatalos itélet előadását, mely Záh Klára nevét nem is emliti, kétségbe vonjuk.»_{Századok, 1900. 9. 1.}*

KUBINYI FERENCZ.

30KONT MIKLÓS NÁDOR CZIMERE.

(Öt czimerképpel.)

Botka Tivadar «Kont nádor téves sarjadéka»_{Századok, 1870. évf. 139. 1.}* czimü, szokott alaposságával megirott értekezésében kétségbevonhatatlan hitelességgel megirta a Kont Miklós nádor származását első ismert ősétől, egy Geuge vagy Guge nevü, valószinüleg szláv eredetü főurtól kezdve, a törzs kihalásáig. Kimutatta, hogy e törzsből két család vált ki; Kont nádoré, mely később az Ujlaky nevet vette fel és a Raholczayaké. Ismeretes, hogy mind a kettő kihalt.
Botka értekezése után genealogiai szempontból nincs mit mondanunk, az alábbiakban a törzs czimerét óhajtom, meglevő adataink alapján, régi alakjában visszaállitani.
Mielőtt azt tenném, ki kell térnünk egy mostan is élő főuri család, az erdődi herczeg és gróf Pálffy család téves, de még mindig elfogadott származására, mely zavarja az egyöntetüséget a Göge-törzs czimerénél. Botka Tivadart is ezen téves leszármazás megdöntése inditotta czikkének megirására, föltünvén neki Budavárában egy háznak következő felirata: «Ez volt I. Lajos király idejében, Kont Miklós nádornak, a mai Pálffy Gróf család ősapjának egyik háza». E feliratra azt mondja: «a történelmi igazság nevében kifogásom van a tábla azon kifejezése ellen, hogy Kont nádor volt a mostani gróf Pálffy család ősapja. Ezt én czáfolhatatlan érveim alapján, merőben tagadom». És értekezése folyamán fel is sorolja ezen érveket, melyek valóban czáfolhatatlanok.
Nagy Iván «Magyarország családairól» irott nagy munkájában, még Botka Tivadar czikkének megjelenése előtt, 1862. évben, a Pálffy családról irva ezt mondja:_{Nagy Iván, Magyarorsz. Csal. IX. k. 34. 1.}* «E fényes ház, ..... egyike legrégibb és most is virágzó családainknak és utódja egyenes férfiágon a történelmi nevezetességü kihalt Héderváry nemzetség Kont nevű fényes ágának.» Tehát egyenes élő utódja egy kihalt ágazatnak! És ezen állitásának forrásául idézi a Pálffy család hivatalos, de nem hivatott történetirójának, Albrecht József herczegi levéltárosnak 1830. év körül irott kézirati munkáját a Pálffy család származásáról. «Valamint igy folytatja Nagy Iván, az Ujlakyak a Héderváryaktól, ugy a Pálffyak a Konthoktól és igy szintén a Héderváryaktól származtak.»
E téves – és már Nagy Iván előtt is több történetirónktól és genealogusunktól hirdetett – nézet és leszármazás annyira megcsontosodott a magyar genealogiai irodalomban, hogy az, még az 1888. évben megjelent és erős kritikával megirott «Nemzetségi Zsebkönyvbe» is fel lett véve, a hol a gróf Pálffy család eredetéről ez van irva: «A legrégibb előkelő családok egyike, mely általános vélemény szerint a Gejza fejedelem alatt bevándorolt Hederik nemzetségből veszi eredetét. E nemből kivált hédervári Konth családból ered a Pálffy család.»_{Nemzetségi Zsebkönyv. 178. 1.}*
Még kegyetlenebbül bántak el ezen erőszakolt leszármazás heraldikai részével azok, kik ennek czimerével foglalkoztak.
Nagy Iván, idézett munkájában erre vonatkozólag igy ir: «A Héderváry család czimerpaizsát három függőleges szelemen vagy folyam (!?) képezi ... Kont Miklósnak czimerében jobbra dőlt paizsban, szintén látjuk a Héderváry czimer mását, azonban már csak két szelemen alakban és ezeket is inkább vizirányos állásban.»
Ezek szerint tehát a czölöp és pólya ugyanegy.
Báró Nyáry Albert «Heraldikájának» 70-ik lapján nagyon helyesen és a valóságnak megfelelőleg ezt mondja: «A Héder nemzetség nemzetségi czimere, veres mezőben, három ezüst czölöp volt». A 98. lapon Ujlaky Lőrincz pecsétét igy irja le: «felnégyelt paizsának első tagjában két szemközt ágaskodó oroszlán, második és harmadik tagjában két pólya, a Héderváry család eredeti czimere.»
Tehát ő is azonositja a czölöpöt a pólyával. Ezen genealogiai tévedést döntötte meg hiteles oklevelek alapján kétségbevonhatatlanul Botka Tivadar fent idézett jeles értekezésében, a hol alaposan bebizonyitotta, hogy Kont Miklós nádor nem származott a Héder nemzetségből s igy ha a Pálffyak Kont nádortól származnának is, nem származnának egyszersmind a Héderváryaktól. Ellentmond ennek a heraldika is, a mennyiben a Héder nemzetség czimere czölöpök vagy hasitások, a Kont s a vele rokon családoké, az Ujlakyak és valószinüleg a Raholczayaké is: osztások.
De ugy a genealogia, mint különösen a heraldika, ellentmond a Pálffyak és Kont nádor ivadékai közös leszármazásának is.
Az erdődi herczeg és gróf Pálffy család czimere napjainkig: kékben küllős arany kerékből előtünő szarvas. Ugyanazon czimer, melyet Mátyás király az 1459-ben nemességre emelt Bakócz Bálintnak adományozott. Ezen czimer hitelesiteni látszik Podhraczki állitását,_{Akad. értesitő, 1855. évf. 567. 1.}* ki a Pálffyakat, Bakócz Miklósnak Pál nevü fiától származtatja,_{Botka Tivadar (Századok 1873. évf. 574. 1.) őket a csallóközi dercsikai Kont családból eredőnek mondja. E mellett bizonyit a Pálffyak régi «Dercsikai» előneve is. A czimerkérdés is összeegyeztethető ezzel, mert a valószinüleg czimertelen egyszerü nemes, beléházasodván a Bakócz családba, czimer hiányában, könnyen használatba vehette felesége czimerét.}* mert alig képzelhető, hogy a Kont nádor leszármazója és Ujlaky Miklós bosnyák király atyjafia és kortársa letette volna fényes czimerét azért, hogy egy uj nemesnek armálisban nyert czimerét helyette fölvehesse.
Midőn Pálffy Miklós 1581 április 24-én Prágában bárói diplomát nyert, még semmit sem tudtak a Héder-Kont nádor leszármazás meséjéről, mert az adományos leszármazásának emelésére a diploma a következő szavakat használja: «prćterea um majores quoque ipsorum, ac praecipue familia Erdődyana a qua paternam, Dersffyana vero aqua maternam ducunt originem, diversis occasionibus et temporibus, diversa et cumulata servitia prćstiterint...»_{Nagy Iván i. m. IX. 41. 1. első jegyzet.}*
A bárói oklevél eme szavai ismét csak Podhraczky állitása mellett bizonyitanak. Történelmünkben szerepet játszó családaink leszármasásának tisztázása mindig genealogiai nyereség, és ha ezen leszármazás veszit is fényben és régiségben, mindenesetre nyer az által, hogy ha azt az Ádám-, Andorás-, Estorás-féle valótlan, mesés hagyományok helyett positiv, minden kritikát kiálló alapokra helyezzük. A gróf Széchenyiek czimere nem lesz azzal homályosabb, hogy az nem ékesitette paizsaikat a keresztes hadjáratok korában.
A Göge-törzs czimerének tárgyálásánál tehát; – mint nem ide tartozót, – mellőznünk kell ugy a Héder nemzetség, mint az erdődi Pálffyak czimerét, és ha ezt teszszük, akkor megmarad a czimer egyöntetüsége a nemzetség leszármazóinál.
A Kont ágazat czimerére elég korai adatunk van, Kont Miklós nádor nagy számban fenmaradt pecséteiben az 1356–1366. évig terjedő időkből. Sok van ilyen az országos levéltárban is, a honnan a pecsétek mutatója fénynyomatban is közöl egyet az 1359. évből. Ezen nádori pecsét a teljes czimert mutatja, osztott paizsot, melyben felül pólya van, vagy kétszer osztott (ezt a szinjelzés dönti el), alul üres, a sisakdisz koronás női törzs, nyakához illesztett szárnyakkal. Az egész czimer, ugy mint az a pecsétre vésve van, arányos részleteivel, kecsesen lengő sisaktakaróival, szép maradványa a XIV-ik századbeli klasszikus heraldikának.
Kont Miklós nádor czimerén kivül még a Raholczay ágazat sisakdiszét ismerjük Raholczay Leukus, Miklós és Gergely sisakpecsétje után 1426. évből, az országos levéltárban._{Orsz. ltár. D. L. 32768.}* Ez is, miként a Kont Miklós nádor ágazatáé: koronás női törzs, nyakához illesztett szárnyakkal.
A czimer alakjára ezek volnának forrásaink, hogy mint idomult át a paizs ezen szokatlan herold alakja az Ujlakyak illoki sirkövein_{Arch. Ért. Uj folyam, 1–8. 1.}* háromszor osztott paizszsá, Ujlaky Lőrincz pecsétein, annak bővitett czimerében két pólyává, holott Ujlaky Miklós bosnyák király régibb pecsétein az eredeti alakot használta? az épen a heroldalak szokatlansága következtében, meg nem értésből származhatott és szorosan véve nem tartozik tárgyunkhoz.
A czimer szineit hazai középkori heraldikánknak – az armalisok mellett – egyedüli teljes forrásai, a műemlékekre festett – fájdalom, nagyon csekély számban fenmaradt szines czimerek mentették meg számunkra. Itt elsősorban saját évekkel ezelőtt elkövetett tévedésemet kell kijavitanom. Teszem azt annál szivesebben, mert ezen tévedésem fölfedezése, egy kiváló középkori czimerünk teljessé tételéhez adja meg a döntő adatot.
A kassai székesegyház szentségházának XV-ik századból származó czimerei között van egy, mely kék pajzsban aranykoronából előtünő veres ruhás, ezüstszárnyu koronás női törzset ábrázol.

A pelsőczi Bebek család sirköveinek és czimereinek ösmertetésénél a Turulban_{Turul, VI. k. 163. 1.}* azon hibát követtem el, hogy ezen czimert a Bebek családnak tulajdonitottam, azon téves feltevésből indulva ki, hogy ez a Bebek czimer sisakdiszének, a koronás női törzsnek – szájához illesztett ezüst halakkal – egy eltorzitott alakitása. Tévedésemet hamar beláttam s azt a Turul következő kötetében_{U. ott, VII. k. 24. 1.}* – a kassai dóm szentségháza czimereinek ösmertetésénél – néhai Csergheő Géza barátom tanácsát is meghallgatva, javitani igyekeztem. De most sem voltam szerencsésebb, mert most meg a Forgách czimer sisakdiszének néztük, melynél a czimerfestő, a koronás női törzs halántékához illesztett holdsarlókat szárnyaknak festette.
Azzal tisztában voltunk, hogy a kassai szentségház czimerei között ez az egyetlen, mely paizsba foglalva, valamely előkelő család sisakdiszét adja, de az igazira, a mely elrajzolás nélkül teljesen korrektül van ábrázolva, egyikünk sem gondolt, Ujlaky Miklós bosnyák király czimerének sisakdiszére!
Pedig a kassai szentségháznak ezen kétszer tévesen meghatározott czimere Ujlaky Miklósé mely legméltóbban is helyet foglalhatott oly kiváló műemlék czimersorozatában, mely a király és az ország, Kassa szabad királyi város és az akkor legkiválóbb s legbefolyásosabb főurak czimeréből lett összeállitva.

A Göge-törzs czimerének sisakdisze egész kihalásáig változatlanul ugyanaz maradt. Azt még az Ujlakyak későbbi czimerbővitése sem érintette. Biztosan állitható tehát, hogy a szinek sem változtak és ugyanazok voltak Kont Miklós nádor korában is, a melyek a kassai szentségház czimerénél láthatók: veres ruha a női törzsön és ezüst szárnyak.
Kétségtelen, hogy a középkori klasszikus heraldikát tekintve, ezek egyszersmind a paizsalak szinei is. És mégis, ha ez uton ismerjük is a czimer szineit, még sem tudjuk, miként helyezzük azt el a paizsalak heroldalakjainál? Mert lehet veres-ezüstben osztott, felül ezüst pólya, alul üres, vagy ezüst-veresben osztott, felül veres pólya, alul üres. A kétséget hazánk egy másik műemlékének, a vajdahunyadi vár lovagtermének freskói, illetve az ott lefestett czimerek oszlatják el. Ezen érdekes kutfőnket mai nap csak nagy óvatossággal használhatjuk. A czimersorozat későbbi önkényes átfestést szenvedett, az egyes czimerek elvesztették eredeti szineiket. Tapasztaljuk ezt különösen olyan czimereknél, minők p. o. Lossonczy, Héderváry, Széchy, melyeknek hiteles szineit más, kétségtelenül hiteles bizonyitékok állapitották meg. És mégis ezen czimerek egyike mutatja meg az Ujlaky czimer ércz és szinelhelyezését a paizsban. Köztük van ugyanis az Ujlaky czimer is, még pedig igen szép heraldikai felfogásban. A paizsban egyesitve a paizs heroldalakja s erre ráhelyezve a sisakdisz, koronából növekvő koronás, szárnyas női törzse. Az alapul szolgáló heroldalak: ezüst veresben osztott, felül veres pólya, alul üres, a reá illesztett koronás női törzs szárnya ezüst, ruhája kék.

A ruha szinének ezen eltérése látszólag hiba, de valójában a heraldikai jóizlés jele. Mert a kék ruhaszint a czimerfestő a paizsba szoritott alakok élénkebb és szabatosabb feltüntetése végett alkalmazta, holott ha az eredeti veres szint hagyja meg, ugy ez elmosódott volna a heroldalaknak szintén veres szinezésében.
Miután a vajdahunyadi freskó czimer nem meghatározza, hanem csak megerősiti a kassai szentségház Ujlaky czimerét és csak a már ismert szinek elhelyezésére nézve igazit el: bátran elfogadhatjuk kutfő gyanánt.
Kont Miklós nádor czimere tehát: ezüst, veresben osztott paizs, felül veres pólya, alul üres, sisakdisz: veres ruhás, aranykoronás női törzs, ezüst szárnyakkal. Takaró: veres-ezüst.

Ezen czimer teljes meghatározásával középkori heraldikánk egy klasszikusan szép czimerrel lesz gazdagabb és teljesebb középkori nagyuraink czimersorozata.

CSOMA JÓZSEF.

A MARGIT-LEGENDA GENEALOGIAI ÉS FÖLDRAJZI ADATAI.

A «Monumenta Vaticana Episcopatus Vesprimiensis» czimű forrásmunka I. kötete azon tanuvallomásokat tartalmazza, melyeket Árpádházi Margit (1271) szenttéavattatása czéljából 1276-ban Budán felvettek. Ezen eredetiességük és közvetlenségüknél fogva a maguk nemében páratlan jegyzőkönyveket tudtommal még nem igen használták fel, bár bátran mondhatjuk, hogy a régmult dolgokat felkutató tudománynak bármelyik ága is talál helylyel-közzel bennök valami érdekeset; megjegyezzük azonban, hogy a jegyzökönyvek nem az eredeti felvételt adják, hanem csak későbbi másolat alapján vannak közzétéve, minek következtében a kétségkivül már eredetileg elferditett hely- és személynevek ujabb latinizálás és olaszositás által némely esetben a felismerhetetlenségig el lettek ferditve.
Midőn jelen sorokban csak azon genealogiai és földrajzi adatokat akarnók meghatározni, melyeket eddig sehol sem találtunk meghatározva, ki kell emelnünk, hogy ebbeli törekvésünk helylyel-közzel legjobb akaratunk mellett sem vezetett czélra, úgy hogy a meg nem határozott neveket a meghatározottak mellett egyszerüen csak valószinüségi érveléssel fogjuk bemutatni.

***

Badobora. Néhai Badoborai István úr leánya Erzsébet, szül. 1228-ban, 1242/3 óta zárdában élt. Vallomása a nevezett helység meghatározására szolgáló adatokat egyáltalában nem nyujt.
Tekintettel arra, hogy Geregye nb. «Berettyói» Pál volt országbirónak leánya is a tanuk között szerepel és hogy a nagyváradi egyházmegyéből bizonyos Kőrösi Márk is vall, azt hihetnők, hogy talán a Biharmegyében már 1266 előtt felmerülő Latobár-ral_{Fejér, IV/III. 319. 1. (Latibar).}* van dolgunk.
Baránd. Barándi Ivánka (= Johanka) fiai Miklós és Ivánka bizonyos Tiudei Dombó nevü hatalmas birtokossal ellenséges viszonyban lévén, ennek fogságába kerültek, a mikor is ez őket a Dunába akarta fojtatni. Ezt elbeszélik:
a) ugyanazon Barándi Miklós leánya Erzsébet, férjezett Gyisznódi Mihályné, kinek fia, Máté, 1246-ban született.
b) a fogságba kerülteknek következő rokonai:
1. Gyisznódi Tamás.
2. Batatini Kozma.
E Baránd a legenda szerint a kalocsai egyházmegyéhez tartozik, a hova az összes itt felsorolt tanuk is valók. Keressük tehát az ország déli vidékén.
Igaz, hogy Szerémmegyében a Száva mentén valamikor egy Baránd nevü helység feküdt,_{Csánki, II. k. 241. 1.}* de ezt azért nem azonositjuk a fentebbivel, mert ez utóbbi nem a Száva, hanem a Duna vidékén feküdt. Miután alább meglátjuk, hogy Dombó a «Titeli» nevet viselte s egy Dombó nevü vár valamikor Kevemegyében létezett, biztosra vehetjük, hogy e Titel vidékén feküdt dunamenti Baránd a mai torontálmegyei, Pancsova vidékén fekvő Baranda nevü helységgel azonos.
Barloc. Barloci Bethe (= Beche = Becha = Véty) a veszprémi egyházmegyéből való, a királynéi szakácsnépek nemzetségéből származó szabad ember; neje Gunig (= Kunigund vagy Gyöngy = Gung); fia: István.
Miután a fejérmegyei Barcz 1460-ban Barocznak is mondatik_{Csánki, III. k. 319. 1.}* azt hisszük, hogy Barloc e Barcz-czal azonos; megjegyzendő azonban, hogy a Veszprémmegyében fekvő Vöröstó plébánosa fentebbi Bethe parochusának vallja magát.
Batatinio. Kozma nevü nemes ember «de Batatinio» a kalocsai egyházmegyéből. Neje Anastasia. Maga Kozma a Barandaiak rokona, ki Dombó gaztettét ismeri s előadja.
Miután János kalocsai érsek 1290 augusztus 2-ikán egyik okiratát «Bakachynum»-ból keltezi,_{Hazai okmánytár, VIII. k. 285. 1.}* határozottan kimondhatjuk, hogy e «Batatin» az 1290-ben emlitett Bakachyn-nal azonos, ez pedig nem más, mint azon Bakacs nevü helység, mely 1399-ben Bodrogmegyében szerepel._{Csánki, II. k. 193 l.}*
Betama. Néhai Betamai Drisius-nak leánya Margit apácza, szül. 1232-ben; 1260 óta a zárdában él. E helység meghatározására egyetlenegy adatunk sincsen. Fonetikailag még leginkább a valamikor Bodrogmegyében (1334 Zichy-okmánytár I. k. 421. 1. és Wenczel XII. k., 518. 1. 1291) létezett Bothalma (Bochalma) nevü helységhez hasonlit. «Drisius» kétségkivül a magyar Derzs (= Desiderius) névnek latinizálás utján létrejött ferditése.
Bodomér. Néhai Bodoméri Tamás comes neje Olympias, szül. 1221-ben; 1255-óta a zárdában van. Leánya Erzsébet szül. 1241-ben, 1248 óta van a zárdában.
Igaz, hogy a sárosmegyei Budamér a XIII. század végén az Aba nemzetség kezén volt és hogy a nemzetség ezen ágának tagjai sorában 1280 előtt egy Tamás is szerepel. De miután Olympias 1255 óta a zárdában tartózkodik, azt kell hinnünk, hogy férje már 1255 körül halt meg és hogy ennek következtében fentebbi Bodomér másutt keresendő. A baranyamegyei Budmér-re nem igen gondolhatunk és igy a legnagyobb valószinüség a mellett szól, hogy itt a Fejérmegyében még most is létező Bodmér helységgel van dolgunk.
Caboli. Néhai Caboli Luká(cs) úr leánya, Benedikta, szül. 1238 körül, 1252 óta a zárdában tartózkodik.
Miután már láttuk, hogy számos tanu Bács-Bodrog-Szerémvidékről való volt, majdnem bizonyosra vehetjük, hogy e Caboli nem más mint a Bácsmegyében még most is létező Kovil, mely egynehányszor «Kabol» néven is szerepel._{Csánki, II. k. 152. 1.}*
Cadria. Olympias, Margit dajkája egy tanura vonatkozólag azt mondja, hogy az illető jelenleg (t. i. 1276-ban) a tenger mellett «in Cadria» lakik. Ez alig ha lehet más, mint Jadra vagyis a mai Zara.
Caren. Néhai Cuti fia Elek «de villa Caren» a kalocsai egyházmegyéből; gazdag, szabad nemesember.
Miután ő is a Barándaiakon történt erőszakoskodásról tanuskodik, világos, hogy itt a szerémmegyei Káron-rólvan szó, melyet a legrégibb időktől kezdve a Gutkeled nemzetség egyik ágának birtokában találunk. Miután magát gazdag nemesnek vallja, alig tévedünk, ha őt is egy Gutkeled nb. Guth (= Cuti) fiának vesszük.
Caris. Marcus de Caris a nagyváradi egyházmegyéből.
Kétségkivül a felette számos Kőrös nevü helységek egyike, melynek fekvését a rendelkezésünkre álló vallomásból biztosan meg nem határozhatjuk.
Cata. A mennyiben el nem ferditették, Káta nevü helységgel volna dolgunk.
Miután a várkonyi plébános előadja, hogy a várkonyi templom tiszteletére tartott egyik ünnepély alkalmával a catai, padányi és kürti plébánosok jelen voltak, kézzelfogható, hogy e Cata valamikor a Pozsonymegyének alsó csallóközi járásában feküdt falvak szomszédságában létezett.
Coan. Erzsébet, kinek fivére Tamás a budai vár egyik külvárosában lakott, előadja: hogy atyjának háza «Coan»-ban állott. Atyja: Achilles; anyja: Fera; ez utóbbinak fivére: Lukács.
E Coan véleményem szerint nem más mint Tabán.
Curt a győri egyházmegyében.
Miután ennek plébánosa ugyanazt adja elő, a mit a várkonyi lelkész «Gayai» Bodó comes fia Istvánról mond és mellette a patonyi plébános is szerepel: világos, hogy itt a pozsonymegyei alsócsallóközi járásban lévő Kürt-rőlvan szó.
Endreit. Dámián fiai: Guirich (= Györk), Buda és György. Guirich fia: Lőrincz.
Miután a helység a pécsi egyházmegyében feküdt, nem más, mint a tolnamegyei Endréd._{Csánki, III. k. 424. 1.}*
Gaura. Néhai Gaurai Taurus úr leánya Candida, szül. 1248-ban 1255 óta van a zárdában. Meghatározására egyetlen-egy támaszpontunk sincs. Gaurát nem merjük Győrrel (= Jaurinum) azonositani. Taurus-ról mint keresznévről, azt hisszük, hogy ferdités. Majdnem biztosra vesszük, hogy Maurusnak kellene állnia (Győr nb. Maurust ismerjük).
Gaya. «Gayai» Bodo comes fiának, Istvánnak idegbajáról tanuskodnak a várkonyi és kürti plébánosok. Hivatkoznak a kátai, padányi és patonyi lelkészekre, Lúcsi Töbör comesre, «Gayai» Bodo tisztjeire: Karcsai István és Mihályra. Mindezekből kitünik, hogy «Gaya» Pozsonymegyének jelenlegi alsó csallóközi járásában fekvő község egyike.
Igaz, hogy Fejér,VII/I. k. 350. 1. szerint Mária királyné Vecsei Bertalannak 1268-ban többek között a Pozsonymegyében feküdt Gaay nevü királynéi földet adományozta, de mi ezt az alsócsallóközi Gayával nem tartjuk azonosnak. Midőn 1317-ben a magvaszakadt (Vág-) Vecsei Bertalan után maradt birtokokat felsorolják, azok között nem Gayát, hanem a Pozsonymegye galántai járásában fekvő Gány-t találjuk, melyet egy 1297. évi oklevél királynéi földnek ismer;_{Apponyi cs. okmánytára, v. ö. Wenzel, XII. k. 612. 1.}* világos tehát, hogy Fejérnél y helyett n-nek kellene állnia és hogy Gaay helyett Gaan olvasandó.
Midőn Ratold nb. Roland nádor és Pozsonymegye főispánja 1250-ben Nádasdi Mihály fiait a légi, patonyi, féli, pakai, étei, tejedi, lúcsi és szarvai udvarnokok századosai ellenében szabadságaikban megerősiti, a nemesek közül Pucus de Gala is szerepel._{Hazai oklevéltár, 18. 1.}*
1268-ban olvassuk, hogy egy patonyi birtokrész déli irányban Gala nevü faluval határos._{Wenzel, III. k. 179. 1.}* Bodó, a királyi udvarnokok ispánja megkapja 1269-ben a Csallóközben fekvő, Nádasddal és Szarvával határos Bár nevü birtokot._{Wenzel, VIII. k. 227. 1.}* E Bodónak fivére Márton nőül vette Karcsai Szalagos leányát, Pécs-et, kit férje halála után Bodó, fia Mihály és ennek fivérei, hitbéri és hozományi követelésére nézve kielégitenek._{Wenzel, IV. k. 260. 1.}* E Bodó fia Mihály 1296-ban határozottan Baar tulajdonosának neveztetik és azzal van megbizva, hogy az Olgyaiak számára a csallóközi Szoros nevü helységet határolja._{Hazai oklevéltár, 149. 1.}* 1309 augusztus 19-ikén pedig mint Bodó fia: «Csallóközi Mihály» Trencséni Máté nádor megbizottja szerepel._{Apponyi cs. okmánytára. 43. 1.}*
Mancsa fia: Galai Benedek 1289 és 1290 között Kondorosi Bertalantól egy szolgát vesz. Ugyanő veszi 1294-ben a felső-csallóközi járásban fekvő Torcs-ot is._{Wenzel, V. k. 17, 102. 1.}* 1310-ben pedig mondja Hutstock Detre, Pozsonymegye alispánja, hogy Mancsa fiai Benedek és Jakab, valamint ezeknek fiai Gelye falun birtokolnak és hogy Bodó comes fiainak ottani birtoka az övéikkel egy és ugyanazon határvonalban fekszik, továbbá, hogy Bodó fiai Ó-Báron is birtokolnak._{Knauz, II. k. 630. 1.}*
Pál fia Galai Péter 1302-ben nővérének, Liljom-nak, hozományát, ennek férjének: Padányi (Pudun?) Saulnak átadja._{Knauz, II. k. 512. 1.}*
1308-ban tanusitja Gergely, Gelle falu plébánosa, hogy egyik hive bizonyos nőszolgálója felett végrendelkezett._{U. ott, 584. 1.}*
1310 augusztus 9-ikén tanusitja a pozsonyi káptalan, hogy Bodó fia Mihály egy Gelye, Száros, Lég és Patony között fekvő birtokrészét Patonyi Lászlónak eladta._{U. ott, 626. l.}*
Simon fiai Mátyás és Péter de villa Gely 1311-ben Doborgazi Lénárdtól Doborgazon egy kis birtokot vesznek._{U. ott, 648. 1.}*
1312-ben a Gelye és Homoró felé vezető utat emlegetik a Szásziak._{U. ott, 664. 1.}* 1447-ben bizonyos Miklós Gele község plébánosa._{Zichy-okmánytár, IX. k. 174. 1.}*
Kondorosi Jakab 1310-ban birtokát a gelyei, sz. Péterről nevezett egyháznak hagyományozza. Ugyanazon évben Bodó fia Máté Kondorosi Tamásnak a szomszédja és bizonyos János a gelyei plébános. 1325-ben a Gelye falu felé vezető utat emlitik. 1328-ban Mihály a villa Gele plébánosa szintén Mihály nevü. 1358 és 1370-ben Gele plébánosa szintén Mihály nevü._{Anjoukori okmánytár, I. k. 554., 577., 578 1., II. k. 223., 361. l. V. ö. Hazai okmánytár, VII. k. 379., 385. 1.}*
Mindezekből megczáfolhatatlanul kitünik, hogy «Gaya» nem más, mint a Pozsonymegyének alsó csallóközi járásában még most is létező Egyház-Gelle, melynek eredeti alakja tehát nem Gaya, hanem «Galya» volt._{Azon Lúcsi Teber comes, kit 1276-ban emlitenek, bizonyosan Töbör. Ma is van Gelle táján Töbör-Ete nevü helység.}*
Gisnod. Miután a Gyisznódi család tagjai a Barandaiakon Dombótól megejtett erőszakoskodásról tanuskodnak, Gyisznód maga pedig a kalocsai egyházmegyében feküdt, világos, hogy e helység Bács-Bodrog-Szerémvidékén létezett. Minthogy Baranyamegyében 1341 és 1342-ben Gyesznód (Geznoud, Gyznod) nevü helységet ismerünk,_{Anjoukori okmánytár, IV. k. 130., 213. 1.}* feltehetjük, hogy Disznódnak vagy Gyesznódnak nevezték.
Goshovam. «Fiala, ki jelenleg Groshovamban lakik» azoknak egyike volt, kik Szentgyörgyi András nejét, Surát a barsmegyei Nagy-Sallóból boldog Margit sirjához szállitották.
Miután az ezen esetben szerepelt személyek kivétel nélkül Barsmegyéből valók, magától értetik, hogy Fiala is barsmegyei ember és igy teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy «Goshovam» nem más, mint a Barsmegyében még most is létező Garan-Kosztolány ferditése.
Guarcon. Miután plébánosa Gellei Bodó fia István betegségéről tanuskodik és a helység az esztergami egyházmegyéhez tartozik, határozottan kimondhatjuk, hogy a Pozsonymegyének alsó-csallóközi járásában fekvő Várkony-nyalazonos.
Hatt. Károni Gut fia Elek előadja, hogy maga látta, hogy a Barandaiak kötözve voltak. Azon kérdésre, hogy mely helységben voltak fogva, azt mondja: «in villa Hatt.»
Miután Káron Szerémmegyében feküdt, maga Elek a Károni nevet viseli, világos, hogy «Hatt» nem más mint azon «Háb» (Haab) nevü szerémmegyei helység, mely valamikor a károni kastélyhoz tartozott._{Csánki, II. k. 245. 1.}*
Irich. Miklós, ki 1276-ban a váczi egyházmegyéhez tartozó Szenterzsébeten lakott, Irich helységből származó ember volt.
Miután Szenterzsébetet Nógrádmegyében találjuk, azt hisszük, hogy «Irich» alatt talán a ferditett Iriny lappanghat._{Károlyi okmánytár, II. k. 342. 1.}*
Latus. E helységnek lelkésze jelen volt Gellén, midőn egy ott tartott hitszónoklás alkalmával Gellei Bodó comes fiának gyógyulását közölte. E szerint e helység is valamikor a Csallóközben létezett, hol azonban jelenleg az alsócsallóközi járásban e néven hiába keressük. Régi nyomait a következőkben találjuk:
Tiborc és fivére Márton 1237-ben a Pozsonymegyében fekvő Süly nevü birtokukat többek között Latus-nak, a csallóközi udvarnokok ispánjának adják el._{Fejér, IX/III, 3. k. 142. 1.}*
1243-ban Latus comes Karcsa mellett birtokos._{Hazai okmánytár, VII. k. 28. 1.}* 1275-ben Latus fiai Felső-Csallóközben Tárnok és Csukárpaka mellett Ferregen birtokolnak,_{Wenzel, IX. k. 113. 1.}* Latus leánya Suug, Sápi Bató neje 1287 előtt halt meg._{Wenzel, IV. k. 305. 1.}* 1291-ben Latus fia Barabás padányi birtokos;_{Fejér, VI/I. k. 17l.}* fivére: Bartal. 1322-ben Latus fia Péter lúcsi birtokos._{Fejér, III/I. k. 366. 1.}* 1320-ban bizonyos Benedek a felső-csallóközi Sámot és Lattis (?) között lévő birtokából hat holdat ad el a pozsonyi káptalannak._{Knauz, II. k. 783. l. V. ö. még Fejér, IV/III. k. 262. 1., V/III. k, 407. 1., VI/II. k. 208. 1.}* Alig tévedünk, ha felteszszük, hogy a helység az 1243-ban szereplő Latustól vette nevét.
Meger. Megyeri János, Zegise és Péter a váczi egyházmegyéből, tanuskodnak e János nejének gyógyulásáról. E Meger alatt a nógrádmegyei Megyer értendő.
Morlochum. Gellei Benedek (de villa Gaya in Morlochum.) Miután Gaya = Gelle az alsó-csallóközi járásban fekszik, határozottan mondhatjuk, hogy «Morlochum» csak a Csallóköz ferditése («Chollokuz»-nak kellene állnia).
Nenigh. A nógrádmegyei Tarnóczi Miklós neje Kunig(und) előadja, hogy 1269-ben Tarnóczon ikergyermekeket szült, de hogy ezek nem sokára Nenigh nevü faluban meghaltak. E helységnek ura bizonyos Veligh. Ugyanezt mondja férje s leánya.
Miután Nógrádmegyében még most is «Vilke» nevü helységet találunk, melyet még 1423-ban is «Welike»-nek neveztek_{Fejér, X/VI. k. 584., 587. 1.}* és e helység minden valószinüség szerint urától, az 1276-ban szereplő Velightől vagy ennek egyik ősétől vette nevét, több mint valószinü, hogy Nenigh helyett Veligh-nek kellene állnia s hogy ennek következtében «Nenigh» nem más, mint a későbbi Welike, a mostani Vilke.
Petor. Midőn a kürti plébános Gellei Bodó comes fia István betegségéről szól, azt is emliti, hogy többiek között Gellén a «petori» plébános is jelen volt. «Petor» tehát nem más, mint az alsó csallóközi járásban fekvő Patony ferditése. Megjegyzendő, hogy forrásunkban a «Petor» szó után kérdőjel következik.
Salon. Saloni Germán leánya született 1249-ben, 1256óta a zárdában tartózkodik. E Salon meghatározására nincsenek támaszpontjaink.
Serenna. a) Néhai László «comitis de Serenna» leánya Erzsébet született 1242-ben; 1249 óta a zárdában van. b) Néhai Seserennai Illés leánya Ilona 1256 óta apácza.
Azt hisszük, hogy «Serenna» és «Seserenna» egymással azonos helynevek; az utóbbi csak az előbbinek rosszul irt alakja. Meghatározására nincsenek támaszpontjaink. Valamely László nevü szörényi bánra nem gondolhatunk és miután Erzsébet atyját egyszer (216. old.) csak «domini Ladislai de Serenná»-nak nevezik, alig szenvedhet kétséget, hogy «Serenna» alatt csak helységnév értendő.
Szörény nevü helységet ismerünk; 1. Krassómegyében 1323–1424_{Csánki, II. k. 107. 1.}* 2. Somogymegyében, hol még most is létezik. 3. Baranyamegyében 1478–1499_{U. ott, 529. 1.}* 4. Pestmegyében Isaszeg táján, hol már 1258-ban létezett._{Fejér, IV/II. k. 483. 1. Zichy okmánytár, I. 79 do 1271 körül. Csánki, I. k. 35. 1. (1425–1467).}* Mi nagyon valószinünek tartjuk, hogy jelen esetben a pestmegyeivel van dolgunk.
Szentgyörgy. Az esztergami egyházmegyéből való Szentgyörgyi András előadja, hogy nejét Surát, bold. Margit sirjához vitték és hogy ő Esztergamig elébe ment. Az asszony szülői a barsmegyei Sallóban laktak, hova őt megbetegülése után szállitották. Az asszonynyal együtt ment Kosztolányi (1. f.) Fiala is, ki akkor Sallón lakott és két sallói rokona. Szentgyörgyi András lakóhelye egy mérföld távolságban volt Sallótól.
Mindezekből kitünik tehát; hogy e Szentgyörgy alatt nem az azonos nevü pozsonymegyei, hanem a Barsmegyében még jelenleg is létező Garam-Szentgyörgy nevü helységet kell értenünk.
Tarnócz. Tarnóczi Miklós neje: Kunig(und); leánya: Anguilla (talán Angyalka, Anglis, Angelica) kinek férje Marcell; fiai: Sándor és Sebestyén.
Miután Velike (Nenigh) táján laktak, magától értetődik, hogy a váczi egyházmegyéhez tartozott Tarnócz a mai nógrádmegyei Tarnóczczal azonos.
Teez. Mint e helység lakói szerepelnek Gergely lelkész, Gede lelkész, Eusin fia János, Fábián és fia János, Máté pap, Márk, Bethe, Texe leánya Uga és fia Gyula, Micho fia Máté.
Miután a helység a veszprémi egyházmegyében feküdt, kézzelfogható, hogy Veszprémmegyében még most is fekvő Tés nevü községgel azonos.
Tiudei. «Tiudei» Dombó a kalocsai egyházmegyéből való erőszakoskodó úr; fogságba ejtette a Barándaiakat.
Az esetről tanuskodók névsorából és meghatározásából kétségtelenül kitünik, hogy «Tiudei» nem más, mint a még 1439-ben is emlitett Titelrév Bácsmegyében._{Csánki, II. k. 139., 140. 1.}* Ez annál is biztosabb, a mennyiben 1439-ben vele együtt Kabul helységet is emlitik (lásd fent Kaboli Lukácsot). A révet «Tydewrew», «Thyderew», «Thydewrew», «Tydiwrew»-nek irják.
Voch. Femia (= Euphemia), Ladamér, csepelszigeti lakos neje, előadja, hogy fiát Miklóst előbbi lakhelyéből Margit sirjához vitte. Ez a lakhely volt villa Voch, lakott pedig «in domo Vataroi» az egri egyházmegyében.
Miután fel nem tehető, hogy Voch és a Csepelsziget között igen nagy távolság lett volna, bizonyosnak vehetjük, hogy az egri diścesishez tartozó megye, melyben Voch nevü falu feküdt, a sziget tájához legközelebb fekvésü volt és igy csak Hevesmegyéről lehet szó. Itt azonban két helységet találunk, melyre e kétségkivül ferditett helynév ráillik. Az egyik Bocs, a másik Vécs; mindkettőt még ma is ismerjük. Váczra nem gondolhatunk, mert ez a váczi egyházmegyéhez tartozott. A Pestmegyében még most is létező Vacs pedig oly messze fekszik Hevesmegyétől, hogy nem hihetjük, hogy 1276-ban az egri egyházmegyéhez tartozott volna.

Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

A Kulpi család czimerlevele 1443-ból.

(Szines czimerképpel.)

A KULPI CSALÁD CZIacute;MERE 1443-BÓL.

I. Ulászló király czimerlevelei a magyar heraldika ritkaságai közé tartoznak. A korai halált halt uralkodó mindössze négy évig, három hóig és huszonnégy napig viselte Szent István koronáját, valami sok armálist tehát nem volt alkalma adományozni. Ismert czimerleveleinek száma azonban még rövid uralkodási idejével sem áll arányban. Ez ideig csupán két ilyen oklevelét ismerjük, a Szalóky családnak adottat, mely folyóiratunk 1901. évfolyamában volt ismertetve és a Kulpiakét, a melynek szövegét s czimerábráját most van szerencsénk bemutatni.
A Kulpi család ezen czimerlevele már Bárczay Oszkár Heraldikájában meg van emlitve s fel van használva a Siebmacher-féle czimerkönyv magyar részében is (Supplement, 84. lap, 56. tábla). Közlése azonban már csak azért is kivánatosnak látszik, mert a kiadott leirás s a czimer rajza a Siebmacher-ben éppen nem mondható hibátlannak.
Az armális 1443-ban Pálfordulása napján (január 25-ikén) Budán kelt. Vele Kulpi Balázs mester, illoki plébános és testvére László, valamint véreik, Kulpi Benedek fia Jakab, másik Kulpi Jakab, Kulpi Péter fia Mátyás és másik Péter fia Simon, kapnak czimert. Az oklevél szövege igy hangzik:

Wladislaus dei gratia Hungarie, Polonie, Dalmatie, Croatie, etc. rex, Lithwanieque princeps suppremus et heres Russie, vobis fidelibus nostris honorabili magistro Blasio de Kwlpi plebano de Wylak, ac Ladislao carnali, necnon Jacobo filio Benedicti et alteri Jacobo ac Mathie, filiis Petri, Symonique filio alterius Petri de eadem Kwlpi, generationalibus fratribus predicti Blasii plebani salutem et gratiam nostram regiam ac omne bonum. A claro lumine throni regie maiestatis, veluti e sole radii, nobilitates legittimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia sic dependent serenitate, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane attendentes et considerantes vestris fidelitatibus et fidelium servitiorum meritis, quibus vos iuxta vestre possibilitatis exigentiam cum summe fidelitatis constantia et sollicitudine indefessa maiestati nostre studuistis eoque ferventius et diligentius in antea studebitis complacere, quo vos et vestros singularibus honorum gratiis a nostra maiestate conspexeritis fore insignitos, vobis, ac vestris, videlicet Ladislao, necnon Jacobo et alterius Jacobo, ac Mathie, necnon Symoni, predictorum(que) heredibus et posteritatibus universis, hec arma seu nobilitatis insignia, que in principio seu capite presentium literarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria figurata sunt et depicta, ac distiuctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus donavimus et contulimus, ymmo damus, donamus et conferimus, ac ex habundantiori plenitudine nostre specialis gratie concedimus et presentibus elargimur, ut vos, vestrique scilicet Ladislai, Jacobi et alterius Jacobi, ac Mathie, necnon Symonis heredes et posteritates universe, predicta arma, seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium, armis similiter utentium a modo in antea et imposterum, ubique locorum, in preliis videlicet ac hastiludiis, dueellis, torneamentis et aliis omnibus atque singulis exercitiis nobilibus scilicet et militaribus, necnon sigillis, annulis, cortinis, velis, papilionibus sive tentoriis, et generaliter quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos a quibuslibet conditionis dignitatis et preeminentie, atque status hominibus dici, nominari et reputari volumus, gerere, gestare, ac omnibus et singulis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobilesque et clientes regni nostri Hungarie similiter armis utentes, quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, uti, frui, gaudere, atqixe potiri valeatis sive possitis; gaudeatis itaque de tali singularis et specialis gratie antidoto et merito exultetis ac tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis vestra deinceps et in antea solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio proventus conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam presentes nostras litteras, secreti sigilli nostri, quo ad presens uti rex Hungarie utimur munimine in pendenti roboratas duximus concedendas. Datum Bude, in festo conversionis Sancti Pauli apostoli, anno domini millesimo, quadringentesimo quadragesimo tercio.
A kb. 40x24 cm. nagyságu hártyaoklevél elég ép állapotban maradt korunkra, eltekintve attól, hogy fekete-rózsaszin zsinóron függött pecsétje elveszett. Bal-felső sarkában, a magyar kanczelláriai szokásnak megfelelően, festett czimerkép látható, egyike a legegyszerübbeknek, de a melyet a sokkal diszesebbektől az külömböztet meg, hogy két külső oldalán elég csinosan festett gót modoru lombdisz folyja körül. A czimer kék pontokból s rózsaszin vonalakból alkotott keretbe van foglalva, leirása a következő: balra dült, damaszkolt, vörös pajzson szürkés (mocsaras?) talajon álló ormós fehér torony, a melyből arany koronás, természetes szinü oroszlán emelkedik ki; a pajzson vörös-fehér takarós csőrsisak áll, a melyre minden korona, vagy tekercs nélkül van a pajzsalak ráalkalmazva.
A czimer a legkisebbek közé tartozik; a pajzs tengelye irányában 42 mm., az egész czimer mindössze 97, keretestül 110 mm. magas. Stilizálása és szinei ellen alig lehet kifogást tenni, bár valószinü, hogy száz évvel előbb, a heraldika úgynevezett virágkorában az oroszlánt arany mázzal vonták volna be. Festője az ügyesebb miniatorok közé tartozhatott; bizonyosan ugyanaz volt, a ki hat évvel előbb (1437-ben) a Patrohi család czimerét festette_{Szines hasonmását 1. Nyárinál (A heraldika vezérfonala), melléklet a 110. laphoz. Ez az armális is Budán kelt.}* s a kinek ecsetje alul I. Ulászló király másik ismert czimerlevelének, a Szalóki-armálisnak ábrája – bizvást mondhatjuk, a legszebb hazai czimer – kikerült.
Alig van a XV. században adományozott czimereink között olyan, a mely ne birna valaminő szimbolikus jelentéssel. Valószinüleg a Kulpiak czimere sincs vonatkozások nélkül; a toronyban őrtálló oroszlán bizonyosan a végeken vitézkedő családtagokat jelenti, a kiknek érdemei között első sorban a török elleni hőstettek szerepelhettek.
A szükszavu oklevél az adományt nyert Kulpiakról semmit sem árul el, még azt sem mondja meg, mik az érdemek, a melyek őket a királyi kegy bizonyságához, az oklevéllel nyert czimerhez juttatták. Szerencsére van nehány töredékes adatunk róluk, a melyekből annyi kitünik, hogy a déli vidékek birtokos nemesei közé tartoztak.
Kulpi (mai nevén Kulpin), a melyről a czimerszerző Balázs plébános és atyafiai nevüket vették, kis falu Bács vármegyében, Bács és Temerin között, mocsaras vidéken, a melyet a római sánczok meg-megszakadó vonala metsz át. A helység igen régi, már a tatárjárás idején van róla emlékezet, hanem csak jóval később jut az itt szereplő Kulpiak birtokába. Első ismert tulajdonosa a Csák nemzetség, a melynek kezéről a község egy harmada a XIV. században Illok (Ujlak) városra száll. Másik két harmadában 1345-ben az Alpáriak az urak._{Iványi István, Bács-Bodrogh vármegye helynévtára. Szabadka, 1889., 86–90. 1.}* Úgy látszik, ezeknek az ivadéka azon Kulpii János leánya Erzsébet, a ki megnyervén a Rádiak elleni pörét, 1411-ben a bácsi káptalan által Kulpi felébe beigtattatik._{Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monografiája, I. k. Zombor, 1896., 186. 1.}* 1418-ban az Újlakiak szerepelnek az egész helység birtokosai gyanánt, a mikor ez évben május 15-ikén a bácsi káptalan az egészet feljáratja Perényi Péter országbiró rendeletére._{Bács-Bodrogh vármegyei Történelmi Társulat X. évkönyve 1894., 190. 1.}* Az itt emlegetett Kulpiak még csak ezután, 1442-ben jutnak a helységnek, vagy egy részének birtokába. A mondott évben ugyanis Újlaki Miklós erdélyi vajda és macsói bán egész kulpii birtokát örök adományképen odaajándékozza Tehnyei Jakab fia Balázs újlaki (illoki) plébánosnak s általa testvérének, Lászlónak és rokonainak, Benedek fia Jakabnak, Péter fiai Jakab és Mátyásnak s másik Péter fia, Simonnak, hü szolgálataik jutalmául._{Magyar Történelmi Tár, IX. k. 1861. évf. 62. 1.}* Az első pillantásra látjuk, hogy e Tehnyeiek ugyanazok, a kiket az egy évvel később kelt armális Kulpiaknak nevez, a kik e nevet tehát új szerzeményük után vették fel.
Kik voltak, honnan eredtek e Tehnyeiek, adatok hiján nem tudjuk megmondani. Nagyon valószinü, hogy nevüket a valkómegyei Tehnye (Tenye, Thehne, Tehyne) szolgáltatta, a mig csak jónak nem látták azt a Kulpi névvel felcserélni. Az 1443-iki czimeradomány után még egyszer találkozunk velük, 1445-ben, a mikor már megtelepedve Kulpin, ágakra kezdenek szakadozni. Ez évben Balázs, László, Jakab, Mátyás és Simon a bácsi káptalan előtt zálogba veszik Bodoni Kelemen és neje Apollonia és Fyrfalvi Jakab fiai István és György Nádas-Kürt nevü pusztáját 200 aranyért és 200 közönséges forintért. A záloglevélben Balázs ur és fivére László Kulpiaknak, Benedek fia Jakab kulpi Tehnyeieknek, Mátyás és Simon pedig kulpi Baloghoknak iratják magukat._{Bács-Bodrogh várm. Tört. Társ. XII. évkönyve, 1896. évf., 48. 1. és Csánki, Magyarország történelmi földrajza, II. k. 1894, 169. 1.}*
Hova lett a három ágra szakadt Kulpi család, kihalt-e, vagy még élnek az utódai, nincs tudva előttünk. Valószinü, hogy az ozmán áradat elsodorta őket s elvesztek benne, mint Bács vármegyének csaknem összes ősi familiái. Kulpinban a XVI. század első felében a régi magyar lakosságnak már nyoma sincs, helyére szerbek költöztek, a kiknek a sorsa a XVII. század folyamán ugyanaz, mint elődeiké. 1718-ban puszta gyanánt emlitik az egykori községet, a melyet újra kellett benépesiteni. Az eltünt Kulpi család érdekes czimerlevele ma az Országos Levéltárban őriztetik. Régi száma N. R. A. Fasc. 1711., No. 37.; mostani jelzése pedig D. L. 13,702.

VARJÚ ELEMÉR.

Talmi Rákóczyak.

A közönség csodálkozással olvasta a prágai nemzedékrend-hamisitási pereket. Pedig tulajdonképen nincs rajtuk semmi csodálni való. A nemesi rangok, czimek és ősfák nem csak üres diszitések: gyakran igen nagy anyagi érdekek füződnek hozzájuk. Ott van például az első monferratoi őrgrófok törzséből kihajtott Del Carretto di Millesimo grófok ágának prágai alapitványa, a melyre az egyik bécsi hamisitó is pályázott. Közép-Európában valami másfél ezer ilyen családi alapitvány van, a mely birtokosának legalább mérsékelt jólétet biztosit. A mi pénzéhes világunkban tehát az lenne a feltünő, ha a hamisitók erre a térre is rá nem lépnének. Hazánkban kevésbé a pénzvágy, mint inkább a hiuság készteti az embereket, hogy anyagi előny nélkül is megszerezzék a rangemeléseket. És hogy nálunk is van néhány olyan elzüllött alak, a ki tudás és képzettség nélkül vállalkozik a kamarásságra vagy hasonló czimekre pályázók hiuságának kizsákmányolására, eléggé bizonyitja a belügyminiszteriumban folyó titkos vizsgálat és az összemarakodó, önmaguk kinevezte «történész» és «tudós» uraknak egymás ellen inditott kölcsönös rágalmazási és becsületsértési bünpörei, a melyekről annak idején a napi sajtó fog beszámolni.
Más szempont alá esik a nem rosszhiszemü történelemhamisitás, a mely a hamisitók tudatlanságából, tudákosságából vagy kényelmes felületességéből csirázik ki és csak akkor érdemes keményebb megrovásra, ha az ellenünk úgyis rosszindulatu külföld előtt pellengérre állitja erre igazán rá nem szolgált valódi tudományosságunkat. Ilyen eset fordult elő, mikor egy magyar «történész» II. Vilmos császárral megismertette azt a nem igaz dolgot, hogy az úgy fiu-, mint leányágában kihalt Szent István királyunktól származik. Elképzelhető, hogy mikor Európa legképzettebb uralkodója rájött, hogy Szent Istvánnak egyáltalában nem maradtak még életképes unokái sem, mennyire lenézhette a «magyar» tudományosságot!
Más a családi hiuság, a melyből kifolyólag az angol Feildingek: ma Denbigh és Desmond earljei néhány száz év előtt kitalálták, hogy ők tulajdonképen Felden-ek és a Rudolf német király által vagyonától megfosztott, kiüldözött és Angliában letelepedett Habsburg Gottfridtól, Lauffenburg és Rheinfelden grófjától származnak. Állitásukat nem képesek igazolni a néhány száz esztendős hagyományon kivül semmivel, de bizonyos, hogy az ellenkező sem bizonyitható. A legalább is különös «felfedezéseknek» ebbe az osztályába tartozik az is, hogy a lengyel Korvinok egy törzsből erednek a Hunyadiakkal. Még a kevésbé szakemberek is régen tudják, hogy III. Viktor Emánuel olasz király egyik dédanyja Korvin grófnő és hogy egész sereg lengyel Korvin család létezik, a melynek a névközösségen kivül épen semmi köze sincs Mátyás királyunkkal vagy őseivel.
De a vakmerő történelemhamisitás netovábbját éri el az az olasz Stragazzi család, a melynek tagjai Principe di Rákóczy, Makovicza e Munkács, Conte di Sáros és római szent birodalmi fejedelem czimeket bigyesztenek nevük mögé s nemcsak a Rákóczyak, hanem a Somlyói Báthoryak utódjaiul, örököseiül [erede] is irják magukat. A családnak ma két ága él: két fivér gyermekei, a kik közül az idősebbik ág hét, az ifjabbik hat testvérből áll. Érdemes lesz ezzel a családdal: a talmi Rákóczyakkal megismerkedni.
Az olasz irodalom Nagy Ivánja: Litta, 1819-ben kezdte meg: Famiglie celebri italiane czimü nagy vállalatát, a hires olasz családok történetét. A vállalat első sorozata a 188. füzettel záródott 1900-ban. És épen ezt az utolsó füzetet szemelte ki a vállalat arra, hogy a talmi Rákóczyak: a Stragazzik történelmét adja benne. Hogy teljesen megnyugtassam magamat, Thaly Kálmánnal, a Rákóczy-kor érdemdus történészével közöltem a származási rendet, azzal a kérdéssel, hogy egyáltalában lehetséges-e a dolog. Thaly «képtelen humbugnak, bamba talián hazugságnak» jelentette ki a Stragazziak Rákóczy származását. Ezzel a kérdés el van döntve. A Litta-féle nemzedékrend kezdőjének Angelo keresztneve maga még nem bizonyitana semmit, mert hiszen a bujdosó vezetéknevével együtt keresztnevét is megváltoztathatta, de az a tény, hogy II. Rákóczy Ferencznek egyáltalában nem volt olyan fivére, a ki a Stragazziak őséül szerepelhetne, mesévé bélyegzi az egész Rákóczy és Somlyói Báthory eredetet. Csak az a sajnos, hogy Olaszország nem üldözi az ilyen czimbitorlást. Maga a mese és a Talmi-Rákóczyak nemzedékrendi történelme itt következik:
I. Rákóczy Ferencznek és Zrinyi Ilonának második fia [a ki mint Rákóczy nem létezett]:
Angelo, szül. 1670-ben Eperjesen. Bátyjával, II. Rákóczy Ferenczczel beutazta Olaszországot, a mikor is megismerkedett dei Zottoni Zotto gróf leányával, Katalinnal, a ki Benevento első herczegétől, a longobárd Zottonétól származott, és nőül vette őt. Hogy kikerülje Károly császár és magyar király haragját és hogy házának ellenségei nyomát veszitsék, neve: Rákóczy, olaszosan Ragozzi elé S. és T. betüket [Suprema Transylvania] tett és igy lett belőle Stragozzi, ma: Stragazzi. Ő 1738. január 17-én, neje pedig 1743. julius 31-én halt meg. Kilencz gyermekük volt:
1. Erzsébet, sz. 1689, †
2. Jeromos Antal herczeg, sz. 1690, † 1771. Neje: Dei Marchesi Campana Johanna. Ők folytatják a családot.
3. Krisztina, sz. 1691, †?
4. Tamás, sz. 1692, † 1706.
5. Ferencz Lipót, sz. 1695, † 1754.
6. Miklós, sz. 1697, † 1776.
7. Antal áldozár, sz. 1699, † 1785.
8. Domonkos András, Celestin atya néven Szent Domonkos-rendi szerzetes, sz. 1702, † 1763.
9. Ilona, Róza testvér néven apácza, sz. 1705, † 1782.
Stragozzi Jeromos Antal és Campana Johanna gyermekei:
1. Róza Erzsébet, Krisztina testvér néven Szent Domonkos-rendi apácza, sz. 1715, † 1772.
2. Tamás Péter, salernoi kormányzó, sz. 1717, † 1790. Neje: De Nigris Ágnes. Ők tartják fenn a családot.
3. Hippolyta Anna, szent Domonkos-rendi apácza, sz. 1718, † 1789.
4. Ferdinánd Fülöp, hittudós és történész
IV. Károly spanyol király kiséretében, a ki hübérrel és őrgrófi czimmel akarta megajándékozni, de ő nem fogadta el, sz. 1718, † 1792.
5. Ferencz Frigyes, sz. 1720, † 1745.
6. Felicia Antónia, sz. 1722, † 1793.
7. Felicia Paula, sz. 1724, † 1741.
8. Benedek Lajos áldozár, sz. 1725, † 1793.
9. Erzsébet, sz. 1730, † 1769. Férje: Landone dei Principi di Capua Angelo lovag.
Stragozzi Tamás Péternek és De Nigris Ágnesnek gyermekei:
1. Angelo Antal jogtudor, a ki a sárosi gróf [Conte di Sáros] czimet használta, sz. 1753, † 1821.
2. Felicia Mária, sz. 1754, † 1822. Férje: De Mattia Miklós.
3. IV. Ferencz, a becsületrend lovagja, sz. 1756, † 1823 után. Neje: Thurn Valsassina [Torre di Valsassina] Olympia római szent birodalmi grófnő. Gyermekeik:
1. Girolamo, sz. 1805, †? Neje: Donna Chiara Perrelli dei Duchi di Cava. Tőlük származik az idősb ág.
2. Benedek Napoleon, sz. 1808, † 1878. Neje Gigli di Manduria Klarissza. Ők az ifjabb ág törzse.
3. Lajos, sz. 1812, † 1873.
Stragazzi Girolamo és Perrelli Chiara gyermekei:
1. V. Ferencz, a Rákóczyak és somlyai Báthoryak utódja, Rákóczy fejedelem, a római szent birodalom fejedelme, Sáros grófja, sz. 1838.
2. Rákóczy Angelo herczeg, sz. 1842.
3. Rákóczy Ferdinánd herczeg, sz. 1847.
4. Rákóczy Miklós, sz. 1849.
5. Marianna, sz. 1852. Férje: Benigni di Avelino János.
6. Domonkos, sz. 1854, † 1895.
7. Jozéfa, sz. 1861. Férje: Napolitano di Frasso Telesima Ferencz.
Stragozzi Benedek Napoleon és Gigli Klarissza gyermekei:
1. Hermin. Férje: Don Ambrogio Greco.
2. Adél. Férje: Don Girolamo Falangola, sorrentoi és nápolyi patricius.
3. Erzsébet, sz. 1857.
4. Lajos.
5. Arthur.
6. Alfréd.
A Litta-féle vállalatnak nagy becse van a külföld tudósai szemében. Stokvis és Grote az olasz uralkodóházakat csaknem kizárólag Litta után közlik. És roppant feltünő, hogy mig a vállalat minden ismertetett családnál megmondja az illető tudós, többnyire tanár vagy levéltárnok nevét, a ki a család történelmét összeállitotta, épen a Stragazziaknál hiányzik a szerző neve. Ez már maga is eléggé gyanus körülmény és arra vall, hogy az egész ismertetés magától a Stragazzi-családtól származik.
Olyan tudósaink, a kik déli Olaszországot meglátogatják, helyesen tennék, ha ennek a talmi Rákóczy családnak az irattárával megösmerkednének. Ha ők nem is származhatnak az utolsó Rákóczy fejedelem fivérétől, mégis kérdéses, hogy nincsen-e egyáltalában valami egészen más, de esetleg igaz alapja a Litta-féle genealogiának. Végre is egész sereg árpádházi herczegünk veszett el külföldön, a kiknek tudjuk, hogy voltak utódjaik, de elkallódtak. Ki tudja, hogy nem valamelyik Rákóczy ismeretlen vérségéről van-e szó? A Stragazzi család alig mult kétszáz esztendős, érdemes tehát meggyőződni okmányaik mibenlétéről. Legdicsőbb fejedelmeink egyikének jubileumi évében különösen kötelességünk meggyőződni, hogy közönséges czimbitorló hamisitókkal van-e dolgunk vagysem.

ANTONIDES.

A gróf Széchényi nemzetség előneve.

A Wesselényi-összeesküvésben részes gróf Nádasdy Ferencz, mint tudjuk, életével lakolt s összes birtokai, hütlenség czimén, a koronára szállottak.
Az egész sárvári uradalmat mindakét, vagyis alsó és felső kerületével (cum utroque suo, superiori videlicet et inferiori districtu, nativo idiomate Alsó et Felső Vedék nuncupato) I. Lipót király 1677. junius 8-ikán kelt adománylevelével 326,000 forint ráfizetése mellett Trakostyáni gróf Draskovich Miklós kir. főajtónállómesternek s feleségének, gróf Nádasdy Krisztinának adományozta. E nagy uradalomnak tartozékai a következők voltak: Sárvár város a Buza-majorral, Tizenháromváros, Péntekfalu, Sár, Péterfalva, Czenyefalva, Ikervár város, Nőgér, Sothon, Kecskéd, Nagy-Kölbő, Sömjén, Hegyfalu, Vámos-Család falvak, a Simonyban, Tüskésen és Seregélyházán levő majorokkal, továbbá Esztergács, Inta, Ovad puszták, nemkülönben a Győr falu szőlőhegyén levő szőlő és a Farkaserdő nevü erdő mind Vas vármegyében; Ötves falu Zala vármegyében; azután Csepreg város a Tormás majorral és Dicske erdővel, Hegykő vagy Heiligenstein az ott lévő majorral, Homok, Boz, Hidegség, Pereszteg, Nagy- és Kis-, másként Dávid-Czenk, Kövesd, Lövő, Újkér, Horpács az ott lévő majorral, Gogánfalva, Iván s a vele szomszédos Csér major, továbbá a Nemes-Kéren és Alsó-Szoporon lévő részbirtokok, a Loós város határában levő szőlő, halászat a Fertő tavában s az emlitett Iván, Puszta-Család, Lövő és Újkér között fekvő Nagy-Erdő nevü erdő Sopron vármegyében. (Egykoru hiteles másolat az orsz. ltárban.)
Az uj tulajdonosnak egy esztendeig sem volt a kezén e hatalmas uradalom; csakhamar tuladott rajta. 1678. május 7-én a vasvári káptalanhoz beadott fassionális levelökben gróf Draskovich Miklós és neje, Nádasdy Krisztina magukra vévén mindkét ágon levő maradékaiknak és mindazoknak, kiket az alább megirt dolog illethetne, terhöket, a következő bevallást tették: «hogy bizonyos méltó, igazságos és elégséges okokbul Sárváry várunkhoz tartozandó Feölső-Vidéky jószágunkat és abban comprehendált falukat és portiókat, úgymint: Széplakot, Hidegséget, Bózt, Homokot, Hegykűt maiorostúl, Pereszteget, Nagy Czenkét, Dauid Czenkét, Köuesdet, Löuőt, Uykért, Goganfalvát, Horpacsot maiorostúl, Csery maiort, item Nemeskeren és Szoporon leuő portiókat, és Lósy hegyben leuő szőlőt, melyek mind Sopron vármegyében vannak (kivévén Ivánt és Puszta-Családot és az Tormásy maiort, Diczky erdővel edgyütt, kik is másképpen ezen Fölsővydékhez valók, de magunk részére tartattak) ...... adjuk, kötjük és per manus assignáljuk Szecseny Györgykalocsai érsek és győri püspök uramnak és ő Nagysága által öcscsének, nemzetes és vitézleő Szecseny Lőrincz uramnak és annak fiainak: Mártonnak és Györgynek, úgy leányainak is: Eörzsébetnek Nagy Ferenczné –, Juditnak Jambrekovics Györgyné –, Katának Vízkelethy Ferenczné – és Ilonának Tallián_{Keresztnév hiányzik.}* asszonyoméknak azaz harmadízig, kezdődvén Szecseny Lőrincz uramon (értetvén mindazáltal nem az leány, hanem fiú ágbeli harmadízig való generatió) 132,650 forint summában, stb.» Kieszközölték hozzá a királyi consensust is, mely Bécsben 1682. szept. 24-iki dátummal állittatott ki. (Egykorú hiteles másolat u. o.)
A nagynevü érsektől ekként szerzett hatalmas jószágtestnek uradalmában maradt a Széchenyi-család mind a mai napig, s midőn 1697-ben grófi rangra emelkedett, a grófi diploma is az érsek unokaöcscsét, Györgyöt «de Sárvár Felsővidéke» előnévvel nevezi.
E szerint a nemzetség prćdicatuma: Sárvári Felsővidéki, a hogy kezdetben maguk a családtagok használták, vagy még helyesebben s nyelvünk szókötési szabályainak inkább megfelelően; Sárvár-Felsővidéki, a hogy ezt a mult század első felében gr. Széchenyi Istvánhoz szóló leveleken láthatjuk, melyeket helyismerettel biró tuladunai emberek intéztek hozzá.
E szerint mindenekfölött hibás az előnévnek manapság széltire használatos Sárvári és Felsővidéki alakja, melylyel nemcsak a közéletben, hanem lexikographiai munkákban is (Nagy Iván M. Cs., Nemzetségi Zsebkönyv stb.) lépten-nyomon találkozunk.
Tisztán e hibára rámutatni volt czélja e sorainknak.

B. S.

43TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya február 26-ikán tartotta meg ez évi első rendes ülését, melyen báró Radvánszky Béla elnöklete alatt Barabás Samu, idősb Bánó József, Boncz Ödön, Borovszky Samu, id. Daniel Gábor, Fejérpataky László, dr. Illéssy János, Kállay Ubul, Nagy Gyula, herczeg Odescalchi Arthur, ifj. dr. Reissig Ede, Soós Elemér, Szent-Ivány Zoltán, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Varjú Elemér ig.-vál., Daróczy Zoltán lev. tagok, Schönherr Gyula titkár és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, Barabás Samu ig.-vál. tag felolvasta Csoma József «Kont Miklós nádor czimere» czimü dolgozatát, mely a Turulban fog megjelenni.
Ezután Varjú Elemér ig.-vál. tag, a Turul társszerkesztője bemutatta Bocskai Péter fia István 1414-iki s a Sáfár és Pöstyéni család 1520-iki czimeres leveleit, melyek az Erdődy grófok galgóczi levéltárában őriztetnek, s melyek czimerképeiről a Turulban leendő közlés végett szines másolatok készittettek.
A folyó ügyek élén a társaság tagjaivá választattak a) pártoló tagul Jeszenszky Imre földbirtokos Gödrén (aj. Szent-Ivány Zoltán), b) évdijas tagokul: dr. Baghy Béla orsz. képviselő Kengyelen (aj. a titkár), Balogh Tihamér földbirtokos Puszta-Szentkozmán (aj. Dely Imre), Baranski Emil László festő Budapesten (aj. dr. Dőry Ferencz), ifj. Bobula János épitész Budapesten (aj. Soós Elemér), Freyseysen Virgil m.kir. pénzügyőri főbiztos Sopronban (aj. Kecskés Dezső), Jékey Zoltán földbirtokos Géberjénen (aj. a titkár), és Kolosy István cs. és kir. kamarás, huszárszázados Kecskeméten (aj. id. Bánó József).
A titkár továbbá bejelentette, hogy Kállay Ubul és Kubinyi Ferencz ig.-vál. és Dudás Gyula lev. tagok az elnökséghez, illetőleg az ig.-választmányhoz intézett levelükben mondtak köszönetet megválasztatásukért.
A pénztárnok kimutatása az 1902. év számadásairól a költségelőirányzat és a tényleges eredmény összehasonlitásával a következőkben terjesztetett elő.
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1902. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.
Bevétel.

	Előirányzat K. f.	Eredmény K. f.	Különbözet K. f.
1. Pénztári maradvány 1901-iki évről	435 K 52 f	435 K 52 f	– K – f
2. Értékpapirok kamatai	1000 K – f	1000 K – f	– K – f
3. Be nem fizetett alapitványok kamatai 5%	270 K – f	231 – 20 f	–38 K 80 f
4. Pártoló tagok után	2700 K – f	2206 K – f	–494 K – f
5. Évdijas tagok után	2500 K – f	2535 K – f	+35 K – f
6. A Czimeres Emlékek II. kötetének nyomdaköltségeire	269 K 46 f	278 K 88 f	+9 K 42 f
7. A társulati kiadványok eladásából a) a Czimeres Emlékek eladásából 1600 kor., b) egyéb kiadványok eladásából 200 kor.	1800 K – f	1696 K 53 f	–103 K 47 f
8. Alapitvány-befizetés	200 K – f	– K – f	–200 K – f
9. Postai megbizások költségeiből megtérülés	35 K – f	37 K 74 f	+2 K 74 f
10. Rendkivüli bevétel	20 K – f	20 K 34 f	+– K 34 f
Összesen	9229 K 98 f	8441 K 21 f	–788 K 77 f

A tényleges bevétel e szerint 788 kor. 77 fillérrel kevesebb az előirányzatnál.
Kiadás.

	Előirányzat K. f.	Eredmény K. f.	Különbözet K. f.
1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 K – f	1600 K – f	– K – f
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai (a) 25 ív irói dija, ivenként 48 k. 1250 k., b) szerkesztés ivenként 10 k., 250 kor.)	1450 K – f	1484 K 50 f	+34 K 50 f
3. Nyomdai költségek	3000 K – f	2161 K 42 f	–838 K 58 f
4. Szinnyomatok készitése	600 K – f	640 K – f	+40 K – f
5 Metszetek, rajzok készitlése	250 K – f	454 K 20 f	+ 204 K 20 f
6. Postai megbizások	80 K – f	68 K 78 f	–11 K 22 f
7. Irodai átalány	120 K – f	120 K – f	– K – f
8. Társulati szolga dijazása	120 K – f	120 K – f	– K – f
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak stb.	260 K – f	236 K 80 f	–23 K 20 f
10. A Czimeres Emlékek II. köt. nyomdai számlája	800 K – f	713 K 38 f	86 K 62 f
12. A Nemzets. Zsebkönyv II. sorsz. előmunkálataira	600 K – f	509 K – f	–81 K – f
13. Tőkésités	200 K – f	– K – f	200 K – f
14. Rendkívüli kiadás	20 K – f	12 K 50 f	–7 K 50 f
Összesen	9100 K – f	8130 K 58 f	–969 K 42 f

A tényleges kiadások tehát 969 kor. 42 fillérrel kevesebbet tesznek ki, mint az előirányzatban.
Előirányzott maradvány 129 kor. 98 fill.
Tényleges maradvány 310 kor. 63 fill.
A többlet tehát 180 kor. 65 fill.
Vagyonállás 1902. decz. 31-ikén:
1. Értékpapirokban (24,800 kor. koronajáradék, 200 kor. jelz. hitelbanki nyer. kölcs.-kötvény) 25,000 kor. – fill.
2. Kötelezvényekkel biztositott alapitványok 4400 kor. – fill.
3. Kötelezvény nélküli alapitványok 1000 kor. – fill.
Az alapitványok összege 30,400 kor. – fill.
4. A Magyar Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor. – fill.
5. Az 1902. évi pénztári maradvány 310 kor. 63 fill.
Összes vagyon 31,110 kor. 63 fill.
A pénztári kimutatással kapcsolatosan a számvizsgáló-bizottság előadója, Borovszky Samu ig.-vál. tag felolvasta a bizottság jelentését az 1902. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén az 1903. évi költségvetési tervezetről.
A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Választmány!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1902-iki pénztári állapotának és számadásának megvizsgálására kiküldetvén, szerencsénk van a folyó évi február 18-ikán teljesitett számvizsgálat eredményéről a következőkben jelentést tenni:
Eljárásunkban az eddig szokásos módot követvén, mindenekelőtt a pénztári naplókönyvet vizsgáltuk át s annak 1902. évi minden egyes tételét az igazolásukra szolgáló okmányokkal és ellennyugtákkal egybevetettük, a tagdij befizetésére nézve pedig a tagok nyilvántartási könyvében is próbákat tettünk. Ezek alapján jelenthetjük, hogy a pénztári naplókönyvet rendben találtuk s azt 1902 deczember 31-ikével 8441 kor. 21 fill. bevétellel, 8130 kor. 58 fill. kiadással és a folyó 1903. évi költségelőirányzatba első bevételi tétel gyanánt átviendő 310 kor. 63 fill. pénzmaradványnyal lezártuk.
Ezután a kézi pénztárt vizsgáltuk át. A pénztár 1903. évi tételeit, kezdve a mult évről átvitt és fentebb kimutatott 310 kor. 63 fillérnyi pénzmaradványnyal, bezárólag február 18-ikáig, összegeztük és 1229 kor. 13 fill. bevételt, 724 kor. 88 fill. kiadást; vagyis 504 kor. 25 fill. pénzmaradványt állapitottunk meg. Ezzel szemben találtunk a kézi pénztárban fedezetül 242 koronát előlegnyugtákban, 262 kor. 25 fillért készpénzben, minélfogva a kézi pénztárt hiánytalannak jelenthetjük.
Vizsgálat alá vettük ezután a törzsvagyon-könyvet. E szerint a társaságnak a mai napon 6 ezer koronás (6000 kor.), 36 négyszáz koronás (14,400 kor.) és 33 kétszáz koronás (6600 kor.) alapitó tagja lévén, az alapitók száma nem emelkedett. A felsorolt, összesen 27,000 koronát tevő alapitványokból be van eddig fizetve 21,600 kor. és fizetetlen még 5400 korona. Ez utóbbi összegből kötelezvényekben (szám szerint 8 darabban) biztositva van 4400 kor., a miről közvetetlen szemlélet és számbavétel alapján meggyőződtünk, ellenben 1000 kor. kötelezvényekkel biztositva nincsen.
A társulat törzsvagyonához tartozik még az az alapitványi természettel nem biró 3400 kor. összeg is, a mely megtakaritásokból származott. Ennélfogva a társaság törzsvagyona összesen (27,000 + 3400) 30,400 koronát tesz ki.
Arról, hogy a kimutatott 21,600 kor. befizetett alapitvány és a megtakaritott 3400 kor., összesen 25,000 kor. az osztrák-magyar banknál őriztetik, a bank 6 db betéti jegyének megtekintése által győződtünk meg.
Ezek szerint a társaság teljes vagyonállása a föntebb emlitett 30,400 kor. törzsvagyonnal, továbbá a Nemzetségi Zsebkönyv költségeire fentartott 400 koronával (mely összeg külön takarékpénztári könyvecskére van letéve), végre a mult évi 310 kor. 63 fillér pénztári maradványnyal, tehát 1902 évi deczember 31-ikén összesen 31,110 kor. 63 fillérrel állapittatott meg.
A mi az 1902-iki zárszámadási eredményeket illeti, az előirányzatnak és zárszámadásnak részletes összehasonlitását a mellékelt kimutatásban terjesztvén elő, jelentjük, hogy a bevétel az előirányzatnál 788 kor. 77 fillérrel kevesebb volt; ezzel szemben azonban a kiadás 969 kor. 42 fillérrel maradt az előirányzat megett, úgy hogy az előirányzott 129 kor. 98 fill. maradvány helyett a tényleges maradvány 310 kor. 63 fillért tesz ki; a többlet tehát 180 kor. 65 fillér.
Mindezek után jelentvén azt, hogy a t. elnökség az elmult évben is reálisan és körültekintőleg gazdálkodott, javasoljuk a tekintetes választmánynak, hogy Tóth Árpád társ. pénztárnok urat a mult 1902. évi számadásokra nézve a szokásos fentartással felmenteni méltóztassék.
Áttérve az 1903. évi költségvetési előirányzatra, tekintettel az igazgató-választmány azon utasitására, hogy a Turul füzetszámainak fölemelése és a XI–XX. évfolyamához készitendő Név- és Tárgymutató tárgyában tett inditványok a költségvetés megállapitásánál lehetőleg figyelembe vétessenek, a titkár előterjesztése alapján konstatálnunk kell, hogy a társaság a nyomdai számlával és a szinnyomatok költségeivel hosszú idő óta egy évről hátralékban van s ez a hátralék az 1902. év végén 3295 kor. 10 fillért tett ki.
Nézetünk szerint a társaságnak legfőbb érdeke az volna, hogy ezektől a függő terhektől szabaduljon s mindaddig, mig ez meg nem történik, sem a folyóirat füzetszámainak szaporitására, sem újabb Név- és Tárgymutató kiadására nem lehet gondolnunk.
A mi különösen a Turult illeti, a felmerült inditványnyal szemben ellenkezőleg az eredeti 24 ivszámra való visszatérést kell javasolnunk, mert csak igy sikerül a költségvetésben az egyensúlyt fentartani.
Ezek alapján a költségvetést 8035 kor. 42 fillér bevétellel, 7982 kor. kiadással s igy 53 kor. 42 fillérnyi előirányzott pénzmaradványnyal van szerencsénk javaslatba hoznunk.
Kötelességünknek tartjuk még az igazgató-választmány figyelmét felhivni arra a körülményre, hogy a be nem fizetett alapitványok kamataiból és a pártoló és évdijas tagdijakból várt jövedelem a mult esztendőben 497 kor. 80 fillérrel maradt az előirányzat mögött s az eddigi tapasztalatokon okulva, a tagdijakat a folyó évi költségvetésben sem hozhattuk teljes összegükben előirányzatban, a mennyiben előirányzatunk 580 koronával áll a tagok tényleges számának megfelelő összeg megett. Tekintettel arra a nagy anyagi veszteségre, mely a társaságra tagdij-hátralékok czimén évenként nehezedik s mely évről-évre nagyobb lesz, kivánatosnak tartjuk, hogy az igazgató-választmány e kérdéssel komolyan foglalkozzék s az eddigi hátralékok behajtása érdekében teendő erélyes intézkedések mellett keresse meg a módot, a melyen a társaság tagjai a jövendőben tagsági kötelezettségeik pontosabb betartására volnának indithatók.
Budapesten, 1903 február 18-ikán.
Szinnyei József s. k.
számv. biz. tag.
Borovszky Samu s. k.
számv. biz. tag.
Éble Gábor s. k.
számv. biz. tag.
A számvizsgáló-bizottság jelentése egész terjedelmében tudomásul vétetvén, az igazgató-választmány a számvizsgáló-bizottságnak buzgó fáradozásaért köszönetet szavazva, Tóth Árpád pénztárnoknak a felmentést a szokásos fentartással megadta. A bizottság jelentésében a Turul ívszámainak felemelésére és a Tárgy- és Névmulató folytatására vonatkozólag a bizottság jelentésében foglalt javaslatot elfogadta és a tagdij-hátralékok ügyében sajnálattal véve tudomásul a titkárnak azt a jelentését, hogy a pénztárnok kimutatása szerint az egy évnél régebbi hátralékok összege 3555 koronát tesz ki, utasitotta az elnökséget, hogy a jegyzőkönyvhöz melléklendő kimutatás alapján azok behajtása érdekében a szükséges intézkedéseket megtegye.
Ezek után a számvizsgáló-bizottság ajánlatára a társaság 1903. évi költségvetése következőkép állapittatott meg:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1903. évre.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány 1902-ről 310 kor. 63 fill.
2. Értékpapirok kamatai (24,800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%) 1000 kor. – fill.
3. 5400 kor. be nem fizetett alapitvány után 5 % 270 kor. – fill.
Tagdijak:
a) pártoló tagok után 2500 kor.
b) évdijas tagok után 2700 kor. 5200 kor. – fill.
5. A Nemzetségi Zsebkönyv kiadására a takarékpénztárban elhelyezve 400 kor. – fill.
6. A társulati kiadványok eladásából:
a) a Czimeres Emlékek I. és II. kötetéből 400 kor., b) egyéb kiadványokból 200 kor. 600 kor. – fill.
7. Alapitvány-befizetés 200 kor. – fill.
8. Postai megbizások költségeiből várható megtérülés 35 kor. – fill.
10. Rendkivüli bevétel 20 kor. – fill.
Összesen 8035 kor. 63 fill.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.) 1600 kor. – fill.
2. A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai (a) 24ív irói dija, ivenként 48 korona 1152 kor.; b) szerkesztés ivenként 10 k., 240 kor.) 1392 kor. – fill.
3. A Turul 4 füzetének nyomatása és egyéb nyomdai költségek 2900 kor. – fill.
Átvitel: 5892 kor. – fill.
Áthozat: 5892 kor. – fill.
4. Szinnyomatok készitése 600 kor. – fill.
5. Metszetek, rajzok készitése 300 kor. – fill.
. Postai megbizások 80 kor. – fill.
7. Irodai átalány 120 kor. – fill.
8. Társulati szolga dijazása 120 kor. – fill.
9. Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb. 250 kor. – fill.
10. A Nemzetségi Zsebkönyv II. részének munkálataira 400 kor. – fill.
12. Tőkésités 200 kor. – fill.
13. Rendkivüli kiadás 20 kor. – fill.
Összesen 7982 kor. – fill.
Előirányzott maradvány 53 kor. 63 fill.
Ifj. dr. Reissig Ede ig.-vál. tag, mint a Nemzetségi Zsebkönyv társszerkesztője, élőszóval tett jelentésében tájékoztatta az igazgató-választmányt a kiadványhoz szükséges anyag összegyüjtése érdekében tett eddigi lépései eredményéről. Jelentette, hogy a mult év folyamán szétküldött 1952 darab bejelentési ívek egy része már visszaérkezett és 205 családra tartalmaz adatokat; ezenkivül bemutatta azoknak a családoknak a jegyzékét, a melyekre vonatkozó adatok a korábbi kérdőivek és egyesek gyüjtései alapján a társaság irattárából állanak rendelkezésére. A közlendő czimerrajzok kérdése körül felmerült vita folyamán az igazgató-választmány megujitva azt a korábbi határozatát, hogy a vállalat költségén közlendő czimerrajzok mellett az egyes családok által saját költségükön fekete vagy szines nyomásban közlendő czimereknek is helyt ád, a jelentést általánosságban tudomásul vette. A továbbiakra nézve Fejérpataky László ig.-vál. tag inditványa és a dr. Illéssy János társszerkesztőről, valamint a titkártól nyert fölvilágositások alapján elhatároztatott, hogy a társaság ez évi szeptember folyamán előfizetési felhivások szétküldésével fogja magát a kiadás eshetőségei felől tájékoztatni, l0 koronára téve egy kötet árát; a szerkesztőséget pedig a szükségesnek mutatkozó sürgetések megtételére utasitva, az első kötet anyagát a szerkesztőknek a legközelebbi ülés elé irásban teendő együttes jelentése alapján fogja megállapitani.
A pénztár állásáról a pénztárnok által bemutatott jelentés szerint az ülés napjáig a társaság pénztárában befolyt 1596 kor. 63 f., kiadatott 800 kor., maradvány 796 kor. 63 f.; vagyonállás: értékpapirokban 25,000 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvénynyel nem biztositott alapitványokban 1000 kor., a Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor., pénztári készlet 796 kor. 63 f., összesen 31,596 kor. 63 fillér.
Bemutattatott a múzeumok és könyvtárak országos szövetségének átirata, melylyel az országos bizottságból országos szövetséggé történt átalakulását bejelentve, megküldte a vallás- és köztatásügyi m. kir. Miniszter által jóváhagyott szervezeti szabályzat két példányát. Az igazgató-választmány a szabályzat 1. pontjából tudomásul véve, hogy a szövetség a közmüvelődési czélokat szolgáló önálló gyüjteményeket, múzeumokat és könyvtárakat, valamint az ilyeneket fentartó egyesületeket és intézeteket fogadja kebelébe, kimondotta, hogy a társaság részéről ilynemü gyüjtemény hiányában a szövetségbe való belépés szüksége nem forog fen.
Végezetül id. Bánó József ig.-vál. tag meghivta az ig.-választmányt egykori tagja Berzeviczy Edmund felett a Magyar Történelmi Társulat április 2-ikán tartandó emlékbeszédére, mely meghivás köszönettel vétetett.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Barabás Samu és Varjú Elemér ig.-vál. tagokat küldte ki, s ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A Magyar Nemzeti Múzeum multja és jelene. Alapitása századik évfordulója alkalmából irták a Magyar Nemzeti Múzeum tisztviselői. Budapest, 1902. Hornyánszky Viktor nyomdája. Nagy 4r., XL, 382 és 2 oldal; 2 műmelléklettel.

Az egész országra kiható nagyszabásu ünnepségek keretében ülte meg hazánk egyik legrégibb müvelődési intézete, a Magyar Nemzeti Múzeum százéves fennállásának emlékét az elmult évben. Az ünnep központját egy az alapitás évfordulóján, november 26-ikán tartott diszgyülés képezte, a melyre felséges királyunk is elküldte képviselőjét, a múzeum felvirágzása körül hervadhatatlan érdemeket szerzett József nádorispán unokája, József Ágost királyi herczeg személyében. Az ülés elnöke Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter volt, résztvevői pedig a kormány tagjaiból, főpapokból, zászlósurakból, a tudomány jeleseiből s a legnevezetesebb testületek, egyletek, társulatok képviselőiből teltek ki, a kik eljöttek megadni a tisztességet a múzeum alapitója, gr. Széchényi Ferencz dicső emlékének. A fényes gyülekezet, az elhangzott nagyjelentőségü beszédek eltörölhetetlen emléket hagytak a résztvevők szivében. A múzeum igazgatósága azonban gondoskodott örökre fenmaradó emlékjelekről is; felállittatta az alapitó érczszobrát (melynek leleplezése egyik lélekemelő pontja volt az ünnepnek), éremlapot veretett a százados évforduló emlékére Széchényi Ferencz gróf és József nádor képével, és fényes diszmunkát adott ki, a mely az intézet kimeritő történetét s jelen állapotának hű képét van hivatva megörökiteni.
Bár ez emlékmű méltatása szorosan véve nem tartozik tisztünkhöz, bemutatását még sem mellőzhetjük, miután egyes részei szaktudományunk müvelőire is érdekkel birnak.
A munkát Szalay Imrének, a M. N. Múzeum igazgatójának terjedelmes bevezetése nyitja meg: a Magyar Nemzeti Múzeum alapitása és fejlődése a mai napig. Sok aprólékos, nagy részben eddig felhasználatlan adatból van megrajzolva az intézet viszontagságos története, kicsiben hű képe a sok válságon átment haza egyszázados történetének. Ezt követi az egyes osztályok ismertetése a felállitás sorrendjében. Elől a könyvtár áll, a múzeum legrégibb osztálya, utána az érem- és régiségtár, a képgyüjtemény s a természetiek tárai következnek; bezárja a sort a néprajzi gyüjtemény, az intézet legifjabb, de már legnagyobb terjedelmü osztálya.
A sok érdekeset tartalmazó dolgozatok közül különösen kettő érdekel bennünket: a levéltár és a czimeres levelek ismertetése; az elsőt Schönherr Gyula igazgató őr, a levéltár vezetője irta meg, a második Áldásy Antal dr tollából folyt.
A M. Nemz. Múzeum levéltára gazdagságra s bizvást mondhatjuk fontosságra is mindjárt legnagyobb levéltárunk, az Országos Levéltár után következik. Darabjainak száma megközeliti a félmilliót, s nagy terjedelme daczára is alig van benne értéktelen anyag. Mig a legtöbb közlevéltárra szinte elviselhetetlen teherként nehezedik a tudományos becscsel egyáltalán nem biró közigazgatási iratok, számadások s hasonlók tömege, addig a gyüjtés által létrejött múzeumi levéltár ment maradt a selejtes iratoktól. Alapját Széchényi Ferencz grófnak körülbelül 3000 darabra tehető oklevélgyüjteménye képezte; ehhez járultak a két Kovachich, Jankovich Miklós, Horvát István, Nagy Gábor, Nagy István, Török János, az ujabb korban pedig Pesty Frigyes, Wenzel Gusztáv, Nagy Imre, Majláth Béla, Beck Pál, Szendrei János, Véghelyi Dezső s mások nevezetes gyüjteményei, egy sereg a törzsanyagba beolvasztott családi levéltár (Illésházy, Bossányi, Dávid, Bükky, Fáy, Rumy, Zarka, Orsich, stb.), végül pedig azok a családi levéltárak, a melyeket 1876 óta letéteménykép helyeztek el a múzeumban áldozatkész nemzetségek.
Schönherr Gyula érdekes czikke a körülmények által követelt szük tér daczára is kimeritő képet nyujt az igy összegyült anyagról. Bizonynyal nem lesz érdektelen, ha dolgozatából a főbb adatokat kivonva, megkisértjük a múzeumi levéltár bemutatását.
A levéltár két elkülönitett részre oszlik, a törzslevéltárra s a letéteményezett családi levéltárak csoportjára. Az első, eltekintve nehány különleges gyüjteménytől, egyetlen szigoruan korrendbe rakott sorozatot alkot, a mely az 1109. évtől napjainkig tartalmaz mindennemü okleveleket és iratokat. Ez anyagból ki vannak véve s külön kezeltetnek a czimeres levelek, a czéhiratok, a kézirattárból kiválasztott kamarai iratok, a szabadságharczra s az emigráczióra vonatkozók, a külföldi oklevelek, a feloszlott Magyar Kereskedelmi Társaság irattára és a rezervált, még a közönségnek be nem mutatható iratok.
Nem szenved kétséget, hogy a törzsanyag legfontosabb része a mohácsi vész előtti középkori levéltár. Darabszámát körülbelül tizezerre lehetjük; történelmi érdekessége megbecsülhetetlen. Legkorábbi darabja Kálmán király nevezetes oklevele, a melylyel Szent Istvánnak a veszprémvölgyi apáczák részére adott alapitó-levelét átirja és megerősiti 1109-ben; ezt követi korban Imre királynak egy 1198-ik évi oklevele. Innen kezdve aztán minden királyunk képviselve van s a tatárjárás utáni évek mindenikére több darab esik. Semmi sem illusztrálja ugy a levéltár gazdagságát, mint az árpádkoriak tekintélyes száma; van pedig a gyüjteményben a tatárjárástól III. András haláláig négyszázegy eredeti oklevél.
47A gazdag anyagból az érdekesebbeket kijelölni e szükre szabott téren lehetetlen, elég legyen megemliteni, hogy a történelmileg fontos események emlékét őrző oklevelek száma nagy. Különösen sok nevezetesség van a vegyes házbeli királyok korának iratai között, államokiratok, törvények eredeti példányai, hadjáratok, csaták emlékét fentartó adománylevelek, müvelődéstörténeti szempontból jelentős leltárak, végrendeletek és missilisek.
Nem kevésbbé fontos az az anyag, a mely a törzslevéltár újabbkori részét alkotja. A török hóditás kora, a nemzeti felkelések, Erdély fejedelmi korszaka tárgyalásánál ma már a múzeumi levéltárt nélkülözni nem lehet. Mint kiváló nevezetes csoportokat megemlithetjük még a Martinovics-féle összeesküvés iratait s Kossuth, Wesselényi, Széchényi István és Deák Ferencz leveleinek páratlan sorozatát.
A külön kezelt gyüjteményekből a legtekintélyesebb az 1848/49-iki szabadságharczot és az emigrácziót illető iratoké. A kutató itt e korszaknak majd minden nevezetes emlékét feltalálhatja, a mi természetes, miután itt vannak elhelyezve Kossuth Lajos és Görgei Arthur iratai, az olasz légió irattára, Vörös Antal, Horváth Mihály, Vetter Antal, Ihász Dániel, Tanárky Gyula, Eber Nándor és más szereplők levelezései, feljegyzései és iratai. Kiegésziti e nagybecsü anyagot a szabadságharcz-kora hazai proklamáczióinak s falragaszainak létező leggazdagabb gyüjteménye.
A levéltár második, terjedelmesebb felét, mint már emlitettük, a családi levéltárak alkotják. 1876-ban vette át a Magyar Nemzeti Múzeum az első letéteményt, a Kállay nemzetségnek ősi, nevezetes levéltárát. Innen kezdve alig mult el év úgy, hogy ne szaporodott volna a gondozásba vett nemesi archivumok diszes sora. Ma már ötvenhatra megy a számuk, anyaguk pedig a százezrekben számlálható. Álljon itt sorozatuk a beérkezés sorrendjében:
Kállay család levéltára 1876, 1886_{* A második és következő évszámok azon időpontokat jelzik, a melyekben a levéltárak újabb letéteménynyel gyarapodtak.}*
Jeszenák br. cs. lt. 1876
Hanvay cs. lt. 1876
Dancs cs. lt. 1877
Berényi gr. cs. lt. 1877, 1889
Kisfaludy cs. lt. 1877, 1884, 1887, 1897
Eszterházy gr. cs. zólyomi ágának lt. 1777
Soós cs. lt. 1879
Békássy cs. lt. 1880
Máriássy cs. lt. 1880, 1896
Forgách gr. cs. lt. 1881, 1888
Rhédey gr. cs. lt. 1882, 1885
Ibrányi cs. lt. 1886
Bethlen gr. cs. lt. 1887, 1895, 1896
Motesiczky cs. It. 1887
Dobos cs. lt. 1888, 1889, 1893, 1895, 1896, 1897
Justh cs. lt. 1888
Görgey cs. lt. 1889, 1896, 1897
Beniczky cs. lt. 1889
Kapy cs. lt. 1889, 1890
Péchy cs. lt. 1890, 1892, 1893, 1894, 1897
Mednyánszky br. cs. lt. 1890
Bónis cs. lt. 1890
Fejérpataky cs. lt. 1891
Becsky cs. lt. 1892
Sombory cs. lt. 1894
Dőry cs. lt. 1894
Szent-Iványi cs. lt. 1893, 1894
Ivánka cs. lt. 1894
Balassa cs. lt. 1894
Széchényi gr. cs. lt. 1896
Thaly (és Sándor) cs. lt. 1896
Zombat cs. lt. 1896
Salamon cs. lt. 1896, 1897
Kossuth cs. lt. 1897
Blagay-Ursini gr. cs. lt. 1897
Vidos cs. lt. 1897
Melczer cs. lt. 1897
Dessewffy cs. margonyai lt. 1897
Radák br. cs. lt. 1897
Török (Váradi) cs. lt. 1897
Teleky gr. cs. nagyzábláti lt. 1897
Bugarin-Horváth cs. lt. 1898
Latinovics cs. lt. 1899
Szirmay cs. lt. 1899
Tihanyi cs. lt. 1899
Rajky cs. lt. 1899
Bánffy br. cs. lt. 1899
Tallián cs. lt. 1899
Török (Telekesi) cs. lt. 1890
Bárány (Rendesi) cs. lt. 1900
Lippich (Korongi) cs. 1 1901
Lipthay cs. lt. 1901
Kvassay cs. lt. 1902
Szerdahelyi cs. lt. 1902
Horváth (Zalabéri) cs. lt. 1903
E levéltárak terjedelemre és fontosságra igen különbözők. Darabjainak számát tekintve a legelső helyen a Széchényi grófok levéltára áll, kb. 50 ezer irattal; ezt követi a Balassa (25,000), bethleni gr. Bethlen (25,000), szirmabessenyői Szirmay (22,344) és a Melczer (20,000) család levéltára. A 10 ezernél nagyobbak a következő családokéi: Motesiczky (18,000), gr. Eszterházyak zólyomi ága (15,000), ebeczki Tihanyi, gr. Berényi, gr. Teleki (13,000, csak a nagyzábláti levéltár), Szent-Iványi (10,000) és gr. Forgách (10,000). A többiek mind alul maradnak a tizezeren; van több, a mely az ezeret sem éri el, igen sokban pedig ötszáznál is kisebb a darabok száma.
Fontosság és régiség tekintetében a levéltárak nagysága teljességgel nem határozó. Vannak tizezeren felül levők, a melyekben csak elvétve akad középkori darab, mig ellenben a kisebbek közt akárhányban több mint ötven százalék esik a mohácsi vész előtti időkre. A 8011 darabból álló Kállay-levéltárban 6042 darabra rúg a középkori iratok száma, a miből világos, hogy az óriási családi levéltárnak csupán középkori része van teljesen letéteményezve; az ujabbkoriból csak a kiválasztott, kitünőbb darabok jutottak a múzeumba. Ekkora régi anyaggal egyetlen családi levéltár sem dicsekedhetik; a következő legnagyobban, a Forgách grófokéban már mindössze 1369, a Kisfaludy-akébankb. 1000 (az egész levéltár 5000 db), a Soósok-éban 720 mohácsi vész előtti oklevél foglal helyet. A kisebb levéltárak közt aránylag nagy a középkori rész a Blagai grófokéban (272 oklevél, 142 középkori), az Ivánka (173 oklevél, 89 középkori) és a Lippich családéban (96 oklevél, 56 középkori).
Az összes családi levéltárak mohácsi vész előtti anyaga majdnem kétszerese a törzslevéltárakénak; ha a két részben őrzötteket összeszámoljuk, rájövünk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban több mint harminczezer középkori irat áll a kutatók rendelkezésére.
Említsük még meg, hogy a családi levéltárak ugyanazon rendszer szerint vannak rendezve, mint a törzsanyag, t. i. okleveleik szigoru sorrendben követik egymást, s hogy valamennyi a letéteményező család czimere alatt, czélszerü fiókokban van elhelyezve. Nevezetességeikről lehetetlen itt beszámolnunk; az érdeklődők Schönherr Gyula dr. élvezetes dolgozatából nyerhetnek fölvilágositást.
A levéltár egyik alosztályát képezi az okleveleknek az a csoportja is, a melyről Áldásy Antal dr. czikke számol be, t. i. a czimeres- és nemesleveleké.
Az armális levelek különleges oklevél-fajt képeznek; tartalmuk, külalakjuk, főleg pedig festett czimerábráik miatt annyira eltérnek egyéb oklevelektől, hogy elkülönitett felállitásuk és kezelésük minden levéltárban kivánatosnak látszik. A múzeumi levéltár különös figyelmet fordit e csoportjára; ha valahol hazai czimereslevél eladásra kerül, siet azt a gyűjtemény számára biztositani, s miután az ajándékozások sem tartoznak a ritkaságok közé, a czimerlevelek száma folyvást növekszik. A jubileum évében – ha a családi levéltárakban őrzötteket is számitásba veszszük – 647 czimer- és nemességadományozó levél és czimerkérő folyamodvány volt a levéltárban, a miből 563 darab hazai, 84 pedig külföldi eredetü.
A gyüjtemény nem mennyiségével tünik ki – az Országos Levéltárban jóval nagyobb számu armális őriztetik – hanem minőségével. Károly Róbert király három czimerleveléből kettő a múzeumi levéltárban foglal helyet; ugyanitt látható az első teljes czimeradomány (1398. X. 16. Zsigmond király a Csentevölgyieknek) s az első festett ábrás armális (a Tétényiek és Harasztiaké 1405-ből). A mohácsi vész előtti czimereslevelek száma harminczöt, a miből kettő külföldi. Ebből 24 van a törzsgyüjteményben, 11 darab pedig a családi levéltárakban.
Még szakembereink közt is kevesen tudják, mennyi becses, történelmi vagy müvelődéstörténeti szempontból nevezetes oklevél van ebben a gyüjteményben. Itt van a már emlitett legkorábbi adományleveleken kivül a Kisfaludy, Soós, Petneházy, Berényi, Kossuth, Radák, Forgách stb. családok czimerlevele, mind megannyi büszkesége heraldikánknak. Nagy részük már megjelent a Turulban, szines hasonmásban, igen sok azonban még közlésre vár s mütörténeti szempontból ezek a legérdekesebbek. A Forgáchok gyönyörüen festett czimerét, valódi gyöngyét a magyar miniaturának, szinezetlen, de hű másolatban a múzeumi emlékkönyv közli, de Áldásy Antal dr. dolgozatában még egész sereg olyan czimerrel találkozunk, a melyet még sehol sem adtak közre. Ilyen például a viselettörténeti szempontból is nevezetes Radák czimer, vagy Mernyei Ambrus deáké 1498-ból (beszélő zöld papagálylyal), Ercsy Alberté 1510-ből, Gellyei Antalé 1522-ből (czimerképe kentaur), s a levéltár legujabb szerzeménye a radováni Keczereknek II. Ulászlótól kapott igen érdekes armálisa.
Sok nevezeteset emlit Áldásy czikke az ujabbkoriak közül is, a melyeket itt elsorolni hosszas lenne. Elég, ha felemlitjük János királynak két diszesen festett armálisát, a Széchényiek czimeres nemeslevelét és 1697-ből való grófi diplomáját (a czimerkép hasonmása az emlékkönyv 73. lapján látható) a Bethlenek bárói és grófi oklevelét s azt az irodalmi ereklye számba menő 1634-beli szerény armálist, a melyet I. Rákóczy György adott a legnagyobb magyar költő, Arany János őseinek.
Áldásy czikke elárulja, hogy a múzeumi levéltár rövidesen a czimerlevelek kimeritő katalogusát fogja közrebocsátani, megismertetve ily módon a szép gyüjteményt a nagy közönséggel. E katalogus megjelenését annál is inkább örömmel üdvözöljük, mert kétszázon felül van a levéltár kiadatlan czimereinek száma, s igy a jegyzék közölt nemesi czimereink sorozatát egyszerre erősen meg fogja növelni.
Hosszura nyult ismertetésünk hiányos lenne, ha nem emlitenők meg, mennyi érdekeset találhat a heraldikus a diszes emlékkönyv egyéb czikkeiben.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtára a czimeres emlékek nagy tömegét őrzi. Sajnos, épen a legérdekesebbek részben ismeretlenek, miután kiállitásukra hely szüke miatt gondolni sem lehet. Igy pecsétek s pecsétnyomók mindössze két tárlóban vannak közszemlére téve, holott – mint Hampel József dr. érdekes ismertetéséből «A hazai élet közép- és ujabbkori emlékei» megtudjuk, – az ide tartozó darabok száma tulhaladja a kétezeret. Ezekhez járulnak a pecsétgyürük, a czimeres használati tárgyak, zászlók, fegyverek. A régiségtárat ismertető czikkek képei közt is nem egy czimeres tárgy ábrájával találkozunk. A 121. lapon levő 1593-beli mozsáron Báthory Endre bibornok czimere van; a 139. lapon 1696 évszámmal ellátott diszes uti borosüveget látunk egy ismeretlen czimerrel és VA monogrammal. A czimert az Andrássyakénak mondja könyvünk, mi azonban minden hasonlósága daczára is inkább valamely polgárcsaládénak véljük; leirása igy hangzik: zöld talajból kinövő csonka fatörzs két oldalán két szembenéző oroszlán, két első lábukkal lapos urnát tartva, a melyben három természetes liliomszál van; sisakdisz: tekercsbe tüzött szárnypár között lánggal égő sziv. Két oldallal tovább négy XVI–XVII. századi czimeres üvegkorongot, nyilván pompás festett ablakok maradványait szemléljük, egyik 1585-ből Zrinyi Kataliné, kettő Illésházy Gáspáré és Thurzó Ilonáé 1641-ből, egy pedig, a mely 1686 évszámot visel, Thurzó Györgyé.
A fegyvertárnak Nagy Géza tollából eredt ismertetésében egy a Delhaes-gyüjteményből származó pompás tornasisak ragadja meg érdeklődésünket, a csőrsisakok azon fajából, a melyet XV. századi czimereinkről jól ismerünk. Ez a sisak, a XIII–XIV. század csöbörsisakjai mellett legmegfelelőbb középkori czimersisak; a múzeumi példányt ennélfogva nem ajánlhatjuk eléggé a czimerfestők figyelmébe.
Meg kell még emlitenünk, hogy a múzeum tizezrekre menő éremgyüjteménye, a melyet Gohl Ödön és Réthy László dr. szakavatott czikkei ismertetnek, kivált a hazai emlékérmek sorozatában rengeteg kiadatlan czimert és czimerváltozatot rejt. Kiaknázatlan kincsesbánya ez, a melyből heraldikusaink igen sokat merithetnek; bár a jubileumi emlékkönyv rá terelné az érdeklődést.

1903-2

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

HUSZONEGYEDIK KÖTET.

1903-IK ÉVI FOLYAM.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.

(Első közlemény, öt pecsétábrával.)

Heraldikánkban az első korszakban a középkori szellemmel úgy tárgyválasztásban, mint ábrázolásban összeforrt irány, franczia hatás nyilvánul, de valójában a mint a középkori szellem, úgy a középkori értelemben vett czimer sem gyökerezhetett meg nálunk. Nemzetségeink jó része, mely e hatást feltünteti, idegen s a mint ezek nem csak nyelvben, de szellemben is magyarosodnak, átalakitják czimerüket is. Könynyen mehetett ez átalakulás, mert nálunk a czimer privilegialis joggal nem volt kapcsolatban s a családi kegyelet sem lehetett akadály, mert uj talajon a mult nyomása alúl szabadul az ember.
Az átalakulások főoka a magyarnak vele született józan, természetes gondolkozása, mely igen gyakran komplikálódik a heraldika nem értésével; általános iránya pedig az elvont, élettelen stilizált ábrázolástól a természetes felé való haladás.
Természetes gondolkozás okozza, hogy: 1. lebegő alakokat alátámasztanak; 2. mesteralakok közönséges természeti alakokká, ékek sárkányfogakká, pólyák folyókká_{Ugyanily gondolkozás alakitja át a czölöpös hasitást természetes czölöppé.}* (Cheőssy), lépcsős vágás kigyóvá (Garay), pajzstalp természetes alappá (Vay);_{A pajzstalp felső vonala egyenes, a természetes alapé görbe; a pajzstalp szine lehet bármely heraldikai szin, a természetes alapé többnyire sárgás-zöld. (Kánthor, Kállai-Vitéz). Képzeleti alakokkal kapcsolatban a felhő is szokott pajzstalpul szolgálni.}* 3. természeti stilizált alakok természetesekké (pld. a Győr nemzetség lilioma az Imreffyek czimerében); 4. kevésbbé ismert képzeleti alak ismertebbé, sőt természetivé (Wesselényi, melynél a kutyából és halból összetett szörnyalak hableánynyá, szirénné változott;_{Turul, XVII. évf. 155. 1.}* 5. természeti, vagy épen természetes sisakdiszek pajzsalakokká lesznek mesteralakok, vagy képzeleti alakok helyett (Soós, a Pécz nemzetség czimere a Hagymássy család czimerében); 6. egyes alakok pedig jeleneteknek adnak helyet, melyek vagy megtörtént dologra utalnak, vagy a természetből vett képben mutatják a főczimeralak természetét (Telegdi).
Tudjuk, kinek-kinek czimerét joga volt variálni s azon sem csodálkozhatunk, ha az akkori magyar vagy nem tagadta meg szellemét a heraldikai szabályok kedvéért, vagy a heraldikai szabályokat nem is ismerte; de ezzel szemben méltán fölmerül a kérdés, hogy e szellem miért érvényesülhetett a kanczelláriában is és hogymiért van annyi hibás szerkezetű és természetes kivitelű armálisunk, mikor tudtunkkal a királyi udvarban idegen heroldok és festők voltak?
E kérdésre feleletet találunk az armálisok szövegében, melyek egész őszintén hirdetik, hogy a régi jobb időkből emlékezetben maradt birtokadomány helyett ajándékozzák királyaink a czimereket. Természetes, hogy ezek annál kedvesebbek a czimerszerző előtt, minél könnyebben felfoghatóan, minél világosabban hizelegnek a nemzeti hiuságnak, melyre az Anjouk külön hadrendszert tudtak épiteni.
Gyakran az érdemes czimerszerző járult király ura elé s kérelmével kapcsolatban bemutatta az óhajtott czimert.
Sem attól a királytól, ki czimeradományokkal takargatja szegénységét s a hiuságnak hizeleg, sem az akkori magyartól nem várhatjuk, hogy a heraldika elfogadott elveit tiszteletben tartsák. Ily esetben lehettek a kanczelláriában idegen heroldok, festők, ismerhették a heraldika szabályait, középkori értelemben vett szép czimert nem alkothattak. Legalább is alig van eset, hogy a kompoziczió hibáját a kifogástalan kivitel helyre hozta volna (Daby). Ki is tudná a meglőtt és eldőlő (Tarkasich), vagy lezuhanni látszó_{Gyalui Vas László 1525. pecsétje. Magyar Nemzeti Múzeum, Kállay-levéltár.}* vagy a «prćdam inhianti similis» sast (Básthy), avagy a természeténél fogva is félénk, a vadásztól épen megrettent szarvast (Kánthor), a hadi, vadászati jelenetet stilizálni s a középkor szellemének megfelelővé tenni?
Pedig van erre nehány félénk kisérlet – nem véletlen-e? – mikor a czimer nem felel meg teljesen a szövegnek, de már maga az adományozás intencziója kizárja a nagyobb változtatást; úgy hogy nehány armalisunkat kivéve nyoma sincs heraldikailag művelt heroldnak, heraldikai izlésnek s a festők is a kompozicziónak megfelelően természetes kivitelre törekednek, apróságig menő részletezéssel rajzolnak, sőt a hol a tervezet nem köti meg kezüket, ott sem remekelnek; kevés gondot forditanak a pajzs, sisak, sisaktakaró természetességére, a paizsot tulságosan megbővitik, a sisakot elrajzolják s figyelmen kivül hagyják a pajzs és sisak közötti természetes arányt. Legfeltünőbb változást szenved azonban a sisaktakaró, melyet N. Lajos pecsétjén, sőt némileg a Tétényi armálison is még természetes alakjában látunk._{Ily alakban fordul elő a Disznóssy czimeralak sisakján is.}* Később több ágra osztva megnyujtották s azzal töltötték ki a czimer és keret közötti ürt. Ily alakjában a magyar leveleknek tekintette, életet, működést diktált bele, mozgást tulajdonitván neki. Már Zsigmond armalisaiban is «varia foliorum simulacra huc atque illuc, veluti vento agitata» jelennek meg. A reneszánsz, mely diszitéseknél a virágfüzéreket előszeretettel alkalmazza, még nagyobb tulzásba esik s a sisaktakaróból virágfüzért csinál. Hogy ez nem csak a festőnek munkája, hanem a kanczelláriáé is, armálisaink bizonyitják, melyek szerint a sisaktakarók: «flores hinc inde, veluti flatu violento agitati».
Ezzel érte el heraldikánk a középkorban igazi hanyatlását, melynek főbb, jellemző vonásai: természetes czimerkép, mely a heraldikai szinekkel nem elégszik meg, természetellenes pajzs, sisak és foszlányok.
E rövid vázlat a magyar heraldika fejlődésének általános irányát feltüntetheti, de évszámhoz kötött korszakokkal a fejlődésnek határozottabb képet nem adhatni, mert a heraldikus iránynak is vannak az egész középkorban termékei.
Kétségtelen, hogy az izlésnek koronkénti változásaival is összefüggésben van heraldikánk fejlődése és czimereinknek a stilusok szerinti csoportositásával a természetes ábrázolás fejlődését időrendben fel lehetne tüntetni, de külsőségért, a mi a festőtől függött, nem lehet a szerkezetben rokon czimereket szétválasztani.
Mivel kétségtelenül bizonyos, hogy a természetesség kompoziczióban és kivitelben egyaránt nyilvánul, külön tárgyalom ezeket, annyival is inkább, mert igy a kivételeket mellőzhetvén, a történelmi fejlődés is feltüntethető.
Természetes ábrázolásu czimereink osztályozásánál abból a föltevésből indulok ki, hogy a természetes gondolkozás őstulajdonsága a magyarnak. Nagyjainkat mint divat lepte meg a czimerviselés vágya, még pedig oly hirtelen, hogy a czimereket lelkükhöz, gondolkozásmódjukhoz idomitani nem volt idejük. E kor, mint a kizárólagos idegen hatás kora, nem tartozik értekezésem keretébe.
Már a XIV. század második felétől kezdve több czimerünk azt bizonyitja, hogy a nemzeti szellem jelentkezik, mielőtt a nyugati heraldika elvei meggyökerezhettek volna. E czimerek még csak tárgyuknál fogva természetesek; csak a durva kivitel mögött rejtőző természetes felfogás árulja el, hogy bennük a külföldi hatás kizárólagossága megszünt, de a megfelelő természetes kivitel már csak azért sem jelentkezhetik, mert még nem tudtak természetesen rajzolni, annál kevésbbé pecsétet vésni.
Sokkal nagyobb volt azonban az idegen hatás, sem hogy egyszerre, harcz nélkül meghátrált volna. E harczban döntőleg lép fel – nálunk elég korán – a reneszánsz. Utóbb a természetességre törekvés annyira leköti a művészt, hogy oly czimereket is természetesen ábrázol, melyeknek tárgya nem heraldikátlan. Annyi ilyen czimerünk van, hogy ezeket egy külön osztályba sorozhatjuk.
A mikor a heraldikus szerkezet is természetes kivitelben jelentkezik, a természetes felfogás is megtalálja a megfelelő kivitelt. Azt hiszem, e czimerekkel méltán kezdhetjük heraldikánk uj korát, melyben a magyar felfogás a neki kedvező festészeti iránynyal egyesülve heraldikátlan, de izlésünknek megfelelő czimereket hozott létre.

I. Természetes tárgy heraldikus kivitelben.

A természetes felfogás lebegő alakok alátámasztásában, mesteralakok átváltoztatásában, természetes szimbolikában és jelenetesitésben nyilvánul.
Tudtommal az irány 1320-ban lép fel s majdnem a mohácsi vészig terjed; de mivel csaknem kizárólag pecséteken tanulmányozható s a pecsétvésés a középkorban egy korszakkal elmaradt a festészettől, mondhatjuk, hogy a XVI. századot nem érte meg.
1. Pajzsban lebegő alakok alátámasztása kétségkivül naturalisztikus gondolkozás eredménye, mely nem képzelhet és nem tűr természetellenes dolgot. Néha igen naivan nyilvánul a leghatározottabban stilizált kivitellel kapcsolatban.
Legjellemzetesebben nyilatkozik e törekvés a karral kapcsolatban. A természetesen gondolkozó magyar nem képzelhetvén állandóan lebegő tárgyat, a lebegő czimeralakot, ha másként nem tudta természetesebbé tenni, karral támasztotta alá.
Ime nehány jellemzetes czimer, első sorban is olyanok, melyeknek eredeti, heraldikus alakját is ismerjük.
Szepessy Jakab 1378. pecsétjén_{Pecsétmutató, IV. 15. Ugyancsak a Szepessy Jakab pecsétjét 1376-ból közli Nyáry Heraldikájának V. tábla 42. ábráján. Az ábrázolás hibás, de ha az évszám helyes, akkor pontosan megállapithatjuk, hogy Szepessy Jakab 1375 végén vagy 1376 elején változtatta czímerét.}* a czimer három pávatollat tartó kar. Ennek eredeti alakja még csak három évvel előbb is: pávatollak.
Alsáni Bálint czimere 1408: három szál rózsát tartó kar, melynek eredeti alakja a Zenthe-Magoch nemzetség czimerében: rózsák._{Pecsétmutató, VII. 32. – Turul, XVI. k. 15. 1.}*
Az előbbihez hasonló természetes kompozicziójú czimer fordul elő a többek közt 1429-ből egy vasmegyei hatósági oklevélen_{Magyar Nemzeti Múzeum. Véghelyi Dezső gyüjteménye.}* 1445. Bodó Gergely_{Gróf Teleki levéltár, II. k. 269. 1.}* és 1502-ben Mihály gyulafehérvári kanonok pecsétjén._{Véghelyi Dezső gyüjteménye.}*
E variansok, melyeket kétségtelenül a naturalisztikus gondolkozás hozott létre, feljogositanak arra, hogy fölsoroljak oly czimereket is, melyeknek főalakja egymagára, kar nélkül, lebegően is ábrázoltatik.

Igy a lebegő liliom többször fordul elő heraldikánkban (pld. Győr nemzetség) karral alátámasztva a XV. század közepe táján Gargel Ulrik pecsétjén_{Ulricus Gargel castellanus de Kezew levele Sopron városhoz. Sopron város levéltára. Rajzát Varjú Elemér ur szivességéből közlöm.}* 1453. a Szénás,_{Siebmacher, 440. t. Turul id. h.}* 1488. Hasságyi,_{Siebmacher, Suppl. 40. t.}* 1492. a Kalonday czimerben._{Siebmacher, 213. t.}*
Ez ábrázolásoknál ellentétben van a szigoruan stilizált liliom a természetes észjárással, talán azért alakul át a Kalonday czimerben a liliom s jelenik meg Nyéky Egyed 1518. pecsétén száras és leveles, tehát természetesebb alakjában szintén karral alátámasztva._{Véghelyi Dezső gyüjteménye.}*
A kerék alátámasztás nélkül előfordul a mohácsi vész előtt a Csernavoday (1463), Pyber (1476), Serédy (1522) és Csicsery; karral alátámasztva a Tholdalaghy (1456) czimerben._{Siebmacher, 461. t.; Erdélyi Siebmacher 42. t.}*
Szarvas-agancs van magában a brassói Bryganth és Gyerőffy, kartól tartva a Borcsiczky (1520. pecsét) czimerben._{Siebmacher, 63. t.}*
Lebegő kürt van a Dolhay czimerben, karral alátámasztott 1467. a Gosztonyiban._{Siebmacher, 160. t.; Siebmacher, Suppl. 36. t.}* A XV. század végéről való Nádasi Bán_{Siebmacher, 42. t.}* czimerben a kürtöt zsinegénél fogva tartja markában a kar. Önállóbb, de szintén naturalistikus a Laky czimer,_{Siebmacher, 268. t.}* melyben a kürt a sisakot a pajzshoz erősitő szegről függ.
Annyira megy a természetes felfogás, hogy a bőségszarut is, melyet czégtáblákon heraldikus egyszerüségében ma is láthatunk, az Aponyi Csuklyás Pál 1518. pecsétjén_{Magyar Nemzeti Múzeum, Forgách levéltár.}* kar tartja.
A kereszt, kulcs, kard önmagában is szimbolizáló jellegü; karral alátámasztva előfordul a kereszt Szeretvay János 1415. pecsétjén_{Sztáray oklevéltár, II. k. 155. 1.}* és egy 1515. pozsony-vármegyei oklevélen;_{Véghelyi D. gyüjteménye.}* a kulcs 1439-ből Kunigsfelder Lajos pozsonyi polgár pecsétjén,_{U. ott.}* a kard pedig számtalanszor.

Az előbbiekhez hasonló felfogás szülte a Ratold czimer nehány variansát. A lebegő levél, ha csak nem hulló helyzetben ábrázolják, természetellenes, azért azt is alátámasztják; de ezt már nem karral, hanem sokkal naturalisztikusabban ágból kinőve ábrázolják.
Ez átalakulást tünteti fel Frátay György 1398. pecséte,_{Gr. Teleki oklevéltár, I. k. 264. 1.}* 1491 pedig a rátóti Gyulaffy_{Siebmacher Suppl. 38.; Turul, IV. k. 173. 1.}* és 1525. a Paksy_{Siebmacher, 346. t. Horvát Siebmacher, 100. t.}* czimer.
2. Mesteralakok álalakitása. Mig a lebegő alakok alátámasztását csak a természetes felfogással magyarázhatjuk, a mesteralakok átalakitásánál oly nagy szerepe van a heraldika nem értésének, hogy a természetes gondolkozás, mint eszköz, csak irányitja az átalakulást. Ugyanis a magyar gondolkozás oly alakkal, mely nincs a természetből meritve, vagy nincs jelentése, nem könnyen tudott megbarátkozni; különösen áll ez a vágásból lett pólyára, a hasitásból származott czölöpre és ékekre, melyeket, eredetüket nem ismerve, heraldikai szerepüket nem értve, természetivé igyekeztek átalakitani, igy a pólyát folyóvá, a czölöpös hasitást természetes czölöppé, az éket szemfoggá.
A két első átalakitására nincs nagyon sok adatunk, a minek oka első sorban az, hogy heraldikánkban a kedveltebb czimeralakokhoz arányitva kevésszer fordulnak elő s a változás, az egyenes osztóvonalak kigyóvonallá való átalakitása nem annyira feltünő, hogy czimergyüjteményeink méltónak tartották volna fölemlitésüket, variansként való feltüntetésüket.
Különben is a pólyának szélesebb körben való átalakitását megakadályozta maga az ország czimere, melyben az osztási vonalak változatlansága ébren tartotta a heraldikai hagyományt. Egyetlen, de kétségtelen átalakulást ismerek a Hunt-Pázmán nemzetségbeli Plathy család czimeréből, melybe a pólya talán mint hatalmi jelvény került s Plathy Sándor pecsétén a XVII. század végén s a XVIII. század elején hullámossá, azaz folyóvá lett._{A báró Radvánszky család radványi levéltárában Plathy Sándornak körülbelül 50 pecsétes levelén látható ez átalakulás.}*
Nem téve le arról a reményről, hogy eredeti pecsétek tanulmányozása után erre számos példát hozhatok fel, megemlitem, hogy a hullámos pólya heraldikánkban gyakran előfordul s néha egészen naturalistikus folyó jelleget ölt (pld. Gyulay, Cheössy).
A czölöp természetesülésére csupán egy példát hozhatok fel, Hédervári István 1537. évi pecsétjét, melynek képét báró Radvánszky Béla úr ő nagyméltósága szivességéből itt közlöm.

Sokkal érdekesebb a Gutkeled nemzetség ékeinek átalakulása, melyre valószinüleg hatással volt az emlitett okokon kivül a sárkányrend jelvénye, a pajzs körüli sárkány is. A természetben hasonló kapcsolatban és alakban elő nem forduló s érthetetlen ékeket a naiv gondolkozás a sárkánynyal hozván összeköttetésbe, sárkányagyaroknak tekintette; nemsokára, a kivitelben is természetességre törekedve, az ékeket szemfog alakjára meggörbitették, kevéssel utóbb pedig állkapocsnak ábrázolták.
Báthory István országbiró (1435–9) még az ékeket használja pecsétein,_{Több pecséte a Véghelyi gyüjteményben, melyeken sisakdisz: zárt sasszárnyon, mint segédsisakdiszen a pajzsalak. (A Siebmacher nem ismeri a B. czimer sisakdiszét).}* de már Báthory Miklós_{Turul, IX. k, 12. 1.}* 1487. és Báthory István_{Magyar Nemzeti Múzeum, gr. Forgách levéltár.}* 1519–23. a szemfogakat.
Egyik, bár nem általános jellemvonása lévén heraldikánknak a képzeleti alakoknak természetivé való átalakitása, Ulászló 1496. armalisában_{Turul id. h., Siebmacher, 73. t.}* a sárkányfogak természetes farkas-állkapocscsá válnak s ezt használják a Butkayak. Azonban a nagy nemzetség több családja – talán a különállás jélzésére – megmaradt az ősi czimernél. Ezt mutatja pld. Rakamaz György 1506,_{Magyar Nemzeti Múzeum, Kállay levéltár.}* a Ráskayak 1511,_{Turul id. h. Siebmacher, 384. t.}* sőt Báthory András 1513–15. pecsétje._{Kállay levéltár.}*
3. Természetes szimbolizmus. Szimbolizmussal a heraldika minden korszakában találkozunk, de e szimbolizmus nálunk a magyar természetnek megfelelően alakul át s az elvont, fogalmakra vonatkozó jelképiség helyett gyakorivá lesz a konkrét dolgokra vonatkozó, mely a legkönnyebben érthető részszel jelöli az egészet, s a melyet, azt hiszem, bátran nevezhetünk természetes szimbolizmusnak.
Ezzel később bővebben foglalkozom, itt mintegy bevezetésül, mivel különösen a karral kapcsolatban korán jelentkezik, két igen jellemző armálist emlitek fel, melyekből kitünik, hogy a természetes jelképiség többet ártott heraldikánknak, mint bármi más.
Ennek is főoka a természetességre való törekvés, melynek netovábbja, ha a czimerszerzőt az érdemszerzés közben tüntetik fel. Azonban ezzel ritkán találkozunk a pajzs szük kerete s talán a heraldika elveinek tiszteletben tartása miatt, hanem azt látjuk, hogy kiegyezés jön létre: a gondolat kombinálódik, a kivitelben megcsonkul s a cselekvésnek eszközét, eredményét, tárgyát vagy ezeknek is csak egy részét mutatja be a czimer.
Ilyen czimerek – pedig ezek kivitele ellen alig merült fel kifogás heraldikai irodalmunkban – az 1414. Eresztvényi_{Turul, XIII. k. 11. 1.}* és 1430. Daby_{Turul, V. k. 105. 1.}* czimer. Az előbbit szakács, az utóbbit borbély kapja; mind a kettő mesterségre vonatkozik. Akkor lennének teljesen természetesek, ha a czimerszerzőket mesterségük gyakorlása közben tüntetnék fel, de a már emlitett okok miatt a Daby czimer a cselekvés eredményét, a kihuzott fogat, az Eresztvényié módját, a halsütést tünteti fel.
A Daby czimer egyszerübb volta s a pajzsalakok izléses elhelyezése, – mint Csergheő megjegyzi – javitják a kompoziczió hibáját; viszont ezt lerontja a sisakdisz, mely a nagyon izléses (relative!) pajzsalaknak magyarázatául szolgál, figyelmeztetve azt, a ki a fogakat liliomnak nézné, hogy mivel van dolgunk.
Az Eresztvényi czimer még szerencsétlenebb alkotás: szerkezete kevésbbé egyszerü, kivitele természetesebb és sisakdisze még naturalisztikusabban függ össze a pajzsalakkal.
Hogy benne a hal, meg a nyárs nagyon természetes kivitelü, már csak azért sem állithatom, mert a hal fajáról eltérnek a nézetek; de a szinek megválasztása, az ezüstös hal, a zöld lombozat a természetességre való törekvés mellett vall s ugyanarról tanuskodik a némileg stilizált lángok fölött lévő alsó mező barna szine, mely a füstöt jelzi._{Stilizáltabb a láng a Garázda czimerben.}* A sisakdisz a pajzsalaknak folytatása, lévén a pajzsalak sülő hal, a sisakdisz sült hal; amott természetes szinü, itt vörös. Lehet-e az állapotváltozást ennél természetesebben kifejezni?
Megemlitendőnek vélem azt is, hogy az emlitett czimerek sisakdisze és pajzsalakja között megforditott viszony van: az Eresztvényiében a pajzsalak, a Dabyéban a sisakdisz a cselekvés egy részét, egy pillanatát; a sisakdisz, illetve a pajzsalak eredményét tünteti fel.
Bár forditott a viszony, a gondolat azonossága meglepő, a miből következtetést vonni most nem feladatom.
4. Jelenetek előállitása. Számtalan czimerünk tanusága szerint a magyar a jelentés nélküli, semmitmondó alakokkal nem elégszik meg a heraldikában, a miből következik azon korán nyilatkozó törekvés, hogy a külföldi heraldika élettelen állatalakjaiba életet öntsenek, őket működés közben, egymáshoz, az emberekhez vagy a természethez való viszonyukban tüntessék fel.
E törekvés egyszerübb alakban már 1399-ben Kusalyi Jaksch sisakdiszének repülő madarában_{Siebmacher, 201. t.}* összetett jelenetben Frangepán Frigyes vegliai és modrusi comes 1320 (!)_{Turu1, XIV. 149. 1. I. tábla, 5. ábra.}* és Schverczi János 1397_{Gróf Teleki oklevéltár, I. k. 258. 1.}* pecsétén tünik fel. Az előbbiben oroszlán ragad meg első lábaival kutyát, az utóbbinak sisakdisze, a növekvő medve szájában kisebb állatot tart (pajzsalak kivehetetlen!).
Régibb időből természetes keretben tüntet fel állatot pld. a Divék czimer, melynek ősalakja a medve lehetett és a Darabos (későbbi Nádasdy), mely a nádast jelző nádszálakkal bővült.
A lehetőleg az élő heraldika korából válogatott, de különösen a Kusalyi Jaksch, Schverczi és Frangepán czimerek a lehető legvilágosabban bizonyitják, hogy a nyugati heraldika nálunk nem gyökerezett meg s hamar a nemzet szellemének megfelelően alakult át. Különösen a Frangepán czimerben oly természetes helyzete van a támadó oroszlánnak, a megszorult kutyának, hogy méltán fel lehet tenni azt a kédést, hogy az emlitett pecsét származhatik-e a XIV. század elejéről?

II. A kivitelben nyilvánuló természetesség.

Ez osztály kifogástalan heraldikai tárgyu czimereket foglal magában, természetes ábrázolásban. A kivitelben való természetességre törekvést Hefner a heraldika szellemében való járatlanságnak, nem értésének tartja. Idézem itt jellemző itéletét:
Gänzliche Naturgetreuheit findet sich in den gemeinen Figuren der ächten Heraldik nicht, und ich behaupte, dass man den Geist der Heraldik gänzlich missverstehe, wenn man glaubte, durch ängstliche Copierung der Natur, oder der Kunst die richtigen Formem zu finden.
Der Zweck der Heraldik ist eher in wenigen Strichen ein charakterisches Bild, als mit vielen Strichen eine platte Copie des lebenden oder künstlichen Originales herzustellen._{Theoretische und praktische Heraldik. 2. kiadás, 56. lap.}*
Bár e szavakat számtalan czimerből levont szabálynak kell tekintenünk, a külföldi heraldikákban is találunk természetes ábrázolást, különösen oly esetekben, midőn könnyebb felismerés czéljából szükséges; igy testrészeknél, félalakoknál és ritkábban előforduló állatoknál.
A magyar heraldikában sok ilyen czimer fordul elő s bár azoknak fontosságot nem tulajdonitok, teljesség kedvéért egynehányat fölemlitek.
Természetes emberfő van a Perényi 1415,_{Siebmacher, 360. t., Arch. Ért. VIII. k. 297–99. 1., Turul VII. k. 21. 1.}* Arbanass 1503,_{Horvát Siebmacher, 4. t.}* Füzy (1515)_{Szines másolat a Heraldikai Társaság birtokában. Siebmacher, 147. t.}* és Athaky Bosnyák (1526)_{Szines másolata, gr. Károlyi-család oklevéltárában, III. k. 158–159. 1.}* czimerben. A két utóbbiban lebegő fő, kéz, szőlő, szóval az összes czimeralakok természetes kivitelüek.
Oroszlánfő a Török Pál 1418. armalisában;_{Turul, XIII. k. 38. 1.}*
ökörfő a XV. századból a kis-szebeni mészáros czéh czimerében;_{Archćologiai Értesitő, IX. k. 5. 444. 1.}*
kosfő a Rhédeiek (1466),_{Turul, IV. k. 84. 1.}*
előtünő pelikán a Pogány (1447)_{Turul, VII. k. 78. 1.}*;
sasláb a Kölkedi (1429)_{Turul, XIV. k. 36. 1.}* és Ostffy (1437)_{Siebmacher, 343, t.; Horvát Siebmacher, 99. t.}* család czimerében;
növekvő medvét a Verssendi armalisban (1515)_{Magyar Nemzeti Múzeum, levéltár.}* találunk;
bárány van a Dempse (1434)_{Országos Levéltár.}*;
szarvas van a keszthelyi Bornemissza (1509),_{Siebmacher Suppl. 16.}* Tristanus gyulafehérvári kanonok (1486)_{Véghelyi D. gyüjteménye.}* és a Kemény család czimerében.
Vannak oly állatok, melyeket ritkaságuk vagy más állatokhoz való hasonlóságuk miatt (különösen áll ez utóbbi a madarakra) általában jellemzetesebben, természetesebben szoktak rajzolni.
Ilyen például az elefánt az Elefánthi (1384);_{Siebmacher Suppl. 29. t.}* az evet a Treutel sisakdiszen (1404);_{Siebmacher, 471. t.}* a Berényi 1431)_{Turul, 1889. évf. 26. 1.; Siebmacher, 46. t.}* Tarkői (1453);_{Siebmacher, 457. t.}* és Turóczi (1513)_{Siebmacher, 463. t.}* czimerben; a szarka a Nagymihályi (1370–1418)_{Sztáray levéltár, I. k. 363. 1.; Turul, VII. k. 177. 1.}* és Csupor (1412);_{Turul, VII. k. 21. 1. 16. ábra; Siebmacher Suppl. 23.}* a papagály a Petri Ders (1447);_{Siebmacher, 288. 1.}* és a Gyalokay (1418);_{Turul, XI. k. 68. 1.}* a galamb a Perneszi (1504–1507);_{Véghelyi D. gyüjt.}* a strucz a Kálnássy (XVI. század)_{Siebmacher, 213. t.}* és a kakas a hradnai Holy (1488)_{Turul, XIV. k. 138. 1.}* czimerben. Ez utóbbi annyira természetes, hogy a tollak zománczát is hiven feltünteti, sokkal heraldikusabb ennél 1227-ből a Forray_{* Csoma, Abauj-Torna várm. nemes csal., 288–89. l.}* czimerben, de hogy miért, már kora is elárulja.
Jellemző azon alakok természetesülése, a melyeknek igen mereven stilizált ábrázolása szokott lenni. A rózsa és liliom heraldikánkban igen gyakori természetes ábrázolásban is, igy a rózsa 1520-ból a Várkonyiak,_{Orsz. levéltár, Turul, X. k. 164. 1.}* a liliom 1479-ben a Kossuth_{Turul, XII. k. 153. 1.}* és 1513-ban az Imreffyek czimerében._{Szines másolat a Herald. Társ. birtokában. Turul, X. k. 160. 1.}*
A szép, kifejező stilizált sas és oroszlán nálunk sem tartozik a ritkaságok közé; csakhogy az is sürün előfordul, hogy ezeket még akkor is természetesen ábrázolják, a mikor tulajdonkép a kompoziczió nem természetes.
A sas ábrázolásánál a természetességre való törekvés a szárnytollak tömöttségében, a fej laposságában nyilvánul, igy 1430-ban a Marsovszky,_{Siebmacher, 300. t.}* 1431-ben a Paczali Peres_{Turul, 1886. évf. 18. 1.}* és 1487-ben Sirokay czimeren._{Arch. Ért. VIII. k. 5. f. 408. 1.}*

További haladás az, hogy a sas természetes ábrázolása mellett elveszti szokott heraldikai helyzetét, igy az emlitett Imreffy czimerben, de különösen Nagymartoni Pál 1328. nagyobb_{Siebmacher, 327. t.; Bárczay, A heraldika kézikönyve, 180. ábra.}* és 1332. évi kisebb pecsétjén. Az utóbbinak sikerült rajzát b. Radvánszky Béla ur szivességéből itt közlöm a Bárczay család levéltárából. Érdekes és tanulságos e kettőnek összehasonlitása. A kisebb pecséten a pajzstalp töredezett, de kiegészithető a nagyobb pecsétből. A sas négyszögü alapon jobbra fordulva, felemelt szárnyakkal repülésre készen áll s hátra néz. Helyzete természetes s talán ebből kifolyólag sokat veszit merevségéből. A kis pecséten feje stilizáltabb, a nagyon természetes; a szárnytollak a kis pecséten természetesebbek a farktollak pedig egyaránt mindkettőn természetesek.
A természetes kivitelű oroszlánok azonban heraldikai helyzetüket már csak azért is megtartják, mert másként nehéz lenne őket a pajzsban elhelyezni és a pajzsot nem töltenék be.
Ilyenek: 1503-ból a Spissich,_{Szines másolat a Heraldikai Társulat birtokában. Siebmacher Suppl. 77. t.}* 1513-ból az Alpáry,_{Siebmacher Suppl. 75. t.}* 1519-ből a Kanizsay,_{Nyáry, A heraldika vezérfonala, 130. 1.}* 1525-ből a Salzer,_{Országos levéltár.}* 1526-ból a Bursel_{U. ott.}* czimerek oroszlánjai.
Természetes ábrázolásban fekvő helyzetben is előfordul 1519-ben a Pálóczy sirkő-czimerben._{Turul, VI. k. 26. l., Csoma-Cserghés, Alte Grabdenkmäler és Siebmacher, 349. 1.}* Az a körülmény, hogy természetes ábrázolásu oroszlán csak a XVI. században és csak armálisokban fordul elő, sokat leront az emlitett czimerek érdekességéből, mert nem a nemzeti szellem nyilvánul bennük, hanem az idegen, reneszánsz korbeli festő megtagadhatatlan iránya.
Ép ezért nem tulajdonitható nagyobb fontosság a felhő ábrázolásának sem, mely növekvő és előtünő alakokkal kapcsolatban elég gyakori; többnyire a pajzs jobb oldalán fordul elő, de pajzstalpul is szolgál (Barwy, Aszuvölgyi, Karcsay.)
Zsigmond korából nagyobb természetességre való törekvést csak a Vadkerti Vincze család 1415-beli armalisában_{Turul, I. k. 82. 1.}* látunk, a többiben, igy 1417. Barwy,_{Turul, XII. k. 119. 1.; Siebmacher Suppl. 25. t.}* 1434-ből a Dempse,_{Orsz. levéltár, 12593. Siebmacher Suppl. 25. t.}* Kistárkányi,_{A sisakdiszen. Turul, XIII. k. 162. l.; Monumenta Hung. Her., II. k. 16. á.}* Karcsay és Gencsy_{Turul, XVI. k. 143. l.; Monumenta Hung. Her. II. k. 14. á.}* és 1437-ből az Aszuvölgyi_{Turul, III. k. 166. 1.}* családok armalisában a szokott kigyóvonalakkal találkozunk, bár azoknak merevsége enyhül a Kistárkányi armalis sisakdiszének felhőfoszlányaiban s a Karcsay czimer gomolyfelhője is némi természetességre való törekvést árul el.
A tulajdonképeni természetes ábrázolás azonban csak 1500-ban a Hernalt-Mestery armalissal_{Turul, V. k. 80. 1. Eredetije a Nemzeti Muzeumban.}* kezdődik s egyre természetszerübb jelleget nyer az 1511. Vátthyon_{Országos levéltár 29089; Siebmacher Suppl. 90. 1.}* és 1515. Füzy czimerben._{Szines másolat a Herald. Társ. levéltárában.; Siebmacher, 140. t.}* A középkorban utolsó ábrázolása az 1526-ik Bosnyák czimerben fordult elő, a kornak megfelelően természetesen, bár nagyon szabálytalanul, mivel úgy a pajzs, mint a felhő szine kék._{Siebmacher. 64. 1. Szines másolat, gr. Károlyi oklevéltár, III. k. 158. 1.}*
A XVI. századbeli általános természetes iránynak ellene látszik mondani a nem régen közölt Érky czimer_{Turul, 1902. évf. 90. 1.}* felhője, azonban ennek eredetijéről ép a felhő ábrázolásánál pattogott le a festék, úgy hogy csak az alapvonalak látszanak, melyeket a másoló a kornak megfelelően nem javitott ki. Világos, hogy ez alapvonalak nem lehetnek természetesek, de az arra nem jogosit fel, hogy az alapvonalakat határozottan kihuzva, az egész felhőt oly stilizált ábrázolással rekonstruáljuk, a milyenre alig van példa heraldikánkban.

R. KISS ISTVÁN.

57JEGYZETEK A CHICHERI ORMOSOK ÉS A LUDÁNYI BAYAK CSALÁDTÖRTÉNETÉHEZ.

I.

A XIX. század 80-as éveiben Temesvármegye főispánja, chicheri Ormos Zsigmond jubileuma alkalmából «Ormos Zsigmond» czimü emlékkönyv jelent meg, a melyben a chicheri Ormos-család leszármazása is helyet foglal. E közlemény, mely chicheri Ormos Zsigmond főispán akkoriban hozzám irott levele szerint teljesen megbizható eredeti okmányok után iródott, a következőket tartalmazza: A chicheri Ormos család Ungvárvármegyének egyik legrégibb nemes családja, a mely a Chicheri és Orosz családokkal ugyanegy törzsből ered; közös ősük Zubozlu, más verzió szerint a család ősapja magister Fridrik János, a ki 1107-ben Chicher földjét kapta Kálmán királytól. Az 1216. év táján élt Jób de Checher fiának, Miklósnak fiaitól Pál és Istvántól vált külön a közös törzsből az Ormos család. A chicheri Ormos családnak az ungvár vármegyei ősi Chicher helységen kivül régibb lakhelye Zemplén és Szabolcs vármegyék voltak.
Ezen az okmányokon alapult közleményhez megemlitem a chicheri Ormosok századokon át apáról fiura szállt hagyományát. A régi hagyomány elmondja, hogy az 1216. év körül élt chicheri Jób dédunokája a kis Chicheri fiu ormos hátu volt. A régiek, mint azt a történelem igazolja, kedvteléseikről, vagy testi fogyatékosságukról még a koronás főknek is mellékneveket adtak, igy a hibás vállu Chicheri fiut is ormos-nak, ormos Chicherinek nevezték, és mikor ez a Chicheri családot alapitott, jogutódai Chicheri Ormosoknak hivattak.
A Chicheri ágra némi világot vethet a XIV. században élt Chicheri Mihály házassága, mert ennek a Chicheri Mihálynak a felesége a Gutkeled nembeli Báthori János leánya volt, Báthori Ilona._{Turul, 1900. évf. I. f. 17. 1.}* Ennek a Chicheri Mihálynénak apja Báthori János, ennek fia Báthori László Szabolcs vármegye főispánja, a kinek felesége Pók Anna, ennek a Pók Annának apja Megyesalyai Móricz, ennek a Móricznak szülői Pók nembeli Miklós erdélyi vajda, ennek hitvese a II. Moys nádor leánya: Erzsébet. Báthori László feleségével, Pók Annával kapta Szilágy-Somlyót; és ezzel a somlyai Báthoriak ágának törzse lett, ennek a somlyai Báthori Lászlónak a testvére volt a fentebb emlitett Báthori Ilona, a Chicheri Mihály házastársa._{Turul, 1900. évf. I. f. 17. 1.}* Somlyai Báthori Lászlóné Pók Anna apja a Megyesalyai Móricz testvére István volt, ennek Margit leánya a Kaplon nembeli Károlyi László hitvese, ennek a testvére volt Megyesalyai II. István, a kinek Anna leányát a Káta nembeli Charnavodai Mihály vette feleségül._{Turul, 1901. évf. II. f. 63. 1.}* Az idézett emlékkönyvben emlitett Chicheri Jób, ungvárvármegyei Chicher földön kivül más vármegyékben is terjedelmes birtokok ura volt, Szabolcs vármegye területén is örökjogon birtokolta Berkez, Komoro és más jószágokat._{Történelmi Tár, 1900. évf. III. f. 400. 1.}*
Az 1216. év körül élt Chiheri Jób szabolcsvármegyei ősjószágai közt Komoro földje 1300. évben a váradi káptalan előtt emlittetik meg, rajta Chicheri Ormos családbeliek a Chicheri Jób jogutódai gyanánt birtokoltak._{Történelmi Tár, 1900. évf. III. f. 390. 1.}* Chicheri Jób unokája volt Chicheri Ormos Domonkos, kinek felesége Nagy-Tárkányi Zsófia, fia pedig Mihály._{Történelmi Tár, 1900. évf. II. f. 123. 1.}* Az 1490. év táján élt Chicheri Ormos Imre nagy jószágok ura volt, mint okmányok igazolják, és a Nagy-Tárkányi családdal szoros vérségben állt; ezenkivül, a rég kihalt Káta nembeli Surányi-Charnavadai nemzetséggel is atyafiságban volt, és a Charnavodai leánynegyedeket illető birtokrészekben osztozkodott._{Szirmai Szatmár várm. II. k. 199. 1.}*
A Chicheri Ormos-család szabolcsvármegyei ága; a «Gutkeled nembeliekkel is vérségben állt.»
«A Chicheri Ormos család több százados fája gyökerei mélyen belenyulnak a magyar földbe, szétágazva s azoknak főirányzatait sem lehet szük téren fölsorolni», mondja az idézett jubileumi emlékkönyv. Az én jelenlegi közleményemnek sem czélja a nemzedékrend feltüntetése, csakis a család történetének kiemelkedőbb mozzanataira terjesztem ki figyelmemet.
A chicheri Ormosokkal a harczok mezején ritkán találkozunk; a Zsigmond király ellen Durazzói Károly fia, László herczeg érdekében szitott zendülésbe azonban belekeveredtek. A zendülés csillapultával ősi birtokjaik egyrésze elnótáztatott. Bár chicheri Ormos Pál, fiával, Andrással és atyafiaival egyetemben a váradi káptalan előtt Zsigmond királyt eltiltják szabolcsvármegyei Berkez nevü birtokuk adományozásától, és mindenkit tilalmazanak azon őket illető örökös birtokuk fölkérésétől;_{Történelmi Tár, 1901. évf. I. f. 68. 1.}* mégis sokat vesztettek. Kárpótlásul Zsigmond király chicheri Ormos Pálnak és fiának chicheri Ormos Andrásnak – aki 1411–1416-ban Szabolcsvármegye alispánja volt_{Zichy Okmánytár, VI. k. 151. 1.}* – összes birtokukon megengedte az akasztófa fölállitását._{Történelmi Tár, 1901. évf. I. f. 68. 1.}*
Századok folyamán a chicheri Ormosok a rokon ágazatoktól és az ősi Chicher földtől teljesen elszakadtak, sőt saját kebelükben is két ágazatra oszlottak, szabolcsi és zempléni ágra; de a régi Chicheri nevet, és az ősi Chicheri Ormos czimert közösen viselték.
A Zemplén vármegyei Ormos ágbeli Antal buzgó róm. katholikus hitvese Almásy Krisztina kedvéért, a protestáns hitről szintén áttért a róm. katholikus vallásra és miután Zemplén vármegyétől 1774-ben nemessége bizonylatát kivette, egész családjával Aradvármegyébe költözött. Ennek az Aradvármegyébe települt chicheri Ormos Antalnak, Almásy Krisztina hitvesétől három élő gyermeke maradt: Terézia, nagykállói Kállay Emánuelné, Klára, chicheri Orosz Józsefné, a ki házassága első évében gyermektelenül elhunyt, mint azt velem Temes főispánja, Ormos Zsigmond közölte volt és József. Ez utóbbinak elsőszülött fia chicheri Ormos Zsigmond temesi főispán, a Szent István- és Lipót-rendek lovagja, főrendiházi tag. Ennek a Zsigmondnak testvéröcscse Péter, Arad vármegye alispánja, királyi tanácsos és a Ferencz József-rend lovagja.
A Szabolcsvármegyében már az Árpádház uralma alatt megtelepült Chicheri ágbeliek birtoklási adatai egyenest az 1216. év körül élt Chicheri Jób örökös birtokaira utalnak. Ezek a szabolcsvármegyei chicheri Ormosok századok hosszu során hivek maradtak az ősi földhöz, ezen ágnak utolsó férfitagja György. Ennek a Györgynek (mint már a Turulban más alkalommal elmondám) anyja idősb Szathmári-Király Miklós, hitvese pedig Szentmiklósi és Óvári Pongrácz Erzsébet leánya: Szathmári-Király Erzsébet volt. A kis chicheri Ormos György korán árvaságra jutván, anyja testvérénél, ifjabb Szathmári-Király Miklósnál, Gömörvármegyében Bején nevelkedett.
Ifjabb Szathmári-Király Miklós több vármegyék székeinek birája, Gömör vármegye alispánja, a korhoz mérten nagymüveltségü férfiu volt és II. Rákóczi Ferencz fejedelem egykori hires hivével, Szathmári-Király Ádámmal közeli vérségben állott. Irodalommal is foglalkozott, minek bizonyitéka egy 1780-ban Pozsonyban nyomatott könyvecske: «A nemes születésü személyekre fontos Polgári Rendtartásnak igaz erkölcsi Tudománya, melyet francziából magyarra forditott ifjabb Szathmári-Király Miklós nemes Gömör és több vármegyék székeinek birája.» A munka Csáky Nepom. Jánosnak, a királyné asszony kamarásának van ajánlva. Aranyos préselt bőrkötésü példányom rózsás védőlapján fakult bejegyzés olvasható: «A Forditónak Atyafiságából nyerte ezen becses és hasznos Könyvecskét chicheri Ormos György 1795-dik Esztendő napján Bejében.»
Az ifju chicheri Ormos György úgylátszik nagybátyja szellemét örökölte, mert iskolai éveit Sáros-Patakon bevégezvén, Szabolcsvármegyébe, ősi birtokára vonult, csinos könyvtárt gyüjtött, költeményeket irogatott s a régi klasszikusok müveiből forditgatott; csakhogy munkái kiadatlanul kallódtak el. 1802-ben Szabolcsvármegye szolgabirája volt; József császár elhunytával, a Budán közszemlére kiállitott magyar szent korona mellett, más előkelő nemes ifjakkal őrt állott, és éltesebb korában több vármegyék táblabirája volt.
Mint hiteles okmányok igazolják, ennek a chicheri Ormos Györgynek fitestvére nem volt, úgyszintén fiu utódja sem maradt és 1844-ben a szabolcsvármegyei chicheri Ormosok fiága benne kialudt.
György, alsódraskolczi Morvay József, Ugocsa vármegye alispánja leányát, Erzsébetet vette nőül. Ebből a házasságából egyetlen gyermek származott, Katalin, a ki 1833-ban egybekelt a Bereg-Surányban született ludányi Bay Gáborral.
Ezzel a házassággal a beregvármegyei Bayak a Szabolcs vármegyében már kihalt chicheri Ormosokkal szoros vérségbe jöttek, annálfogva alkalomszerünek vélem e helyen a Bayak családtörténetét érdeklő, ujabban összegyült adataimat is közölni.

II.

Nagy Iván nagy családtörténeti munkájában a B. betü alatt a Bay családról is megemlékezik s röviden elmondja, hogy a család ősrégi és Zemplén vármegyében is birtokolt. Adataihoz most csak annyit tehetek hozzá, a mennyit a Zichy Okmánytárban találok; e szerint 1426-ban a Bodrog vármegyében fekvő Bai birtokrészt illetőleg Zsigmond király január 17-ikén Budavárából rendeletet ad ki, és 1438-ban pedig Bodrog vármegyében Bay Miklósról történik emlités._{Gróf Zichy Okmánytár VIII. k. 676. 1.}*
Ezuttal csupán I. Bay Ferenczről óhajtok egyet s mást elmondani; arról, a ki Eger várában Dobó István zászlója mellett hősileg védelmezte hazája becsületét és megérdemli, hogy a maga valóságában emelkedjék ki tisztes emléke.
Lehoczky Tivadar Bereg vármegye monographiája I. kötete 258. lapján a vármegye alispánjai sorrendjét 1570-ben ezzel az I. Bay Ferenczczel nyitja meg, felruházva őt az ismeretlen «lengyelfalvi» előnévvel; de ezen nem létező előnév legfeljebb toll- vagy sajtóhiba gyanánt tekinthető.
A Bay Ferencz alispán neve mellett csillag alatt szóról-szóra ez áll:
«Beregvármegyei levéltár jegyzőkönyvében 42., 56., 58. lapjain ugy fordul elő Bay, mint comes, a mi azon tévedésre vezetett, mintha Bay akkor főispán lett volna. E tévedés azonban eloszlik, mihelyest a jegyzőkönyv latin sorait átolvassuk, hol az áll, hogy Bulcsui Sára gyermekvesztés miatt halálra itéltetvén, – végrehajtás végett az elitélt asszony Bay comesnek kiadatott. Már pedig az itéletek végrehajtása nem a fő- hanem az alispán köréhez tartozott, s igy Bay is csak annak tekinthető, – annál inkább, mert 1571-ben ruszkai Dobó Ferencz volt beregi főispán – előtte pedig Szentjánosi Lajos.»
A monographia 354. lapján azonban azt olvassuk, hogy 1568-ban Szentjánosi Lajos, 1571-ben pedig ruszkai Dobó Ferencz voltak Bereg vármegye főispánjai, a két főispánság ideje közt három esztendő áll, közte épen a kérdéses 1570. év, a melynél nincs feltüntetve, ki volt a főispán, ép a mikor a beregvármegyei jegyzőkönyv Bay comesről tesz emlitést. Ugyancsak erre a kérdéses 1570. évre vonatkozólag, Petrovay elmondja a Turulban, hogy 1570-ben Bereg vármegye alispánja Ilosvay Sándor volt._{Turul, «Ilosvay család», 1896. évf. III. f.}* Bereg vármegye monographiája irója tehát tévedett, a midőn csupán ama föltevésből, hogy az «itéletek végrehajtása az alispánt illette» – Bay Ferenczet tette meg alispánnak.
A mi az 1570. évek közigazgatási formuláit illeti, bajos azt most a modern papirrendszer pontosságával mérlegelni, főleg ha hozzá veszszük a kornak fölfordult állapotát. Amaz évek törvénykezési módját hiven vázolja az az esemény, a mely 1565 körül Erdőd templomában ment végbe. Miksa király hadvezére, Swendi Lázár, Erdőd királyi vár ujonnan készült erődjét ment megszemlélni, a mikor is többek között a vár hajdani urai, a kihalt Drágffi nemzetség kegyuri templomába is befordult. A templomba lépve észrevette, hogy két német katonája a Drágffiak nyugvóhelyét fedő kőlapot – nyilván sirrabló szándékkal – feszegette. A rabló katonák vandalizmusán fölháborodott fővezér, hosszu tőrével ott a helyszinén átszurta a katonák egyikét._{Szirmai Szathmár várm. II, k. 169. 1.}* A fővezér tehát a saját kezével hajtotta végre a halálbüntetést s a véghezvitt itéletszolgáltatásért bizony senki nem vonta kérdőre!
Bay Ferencz comes legelőször Eger vár ostroma alkalmával vonta magára a közfigyelmet. 1552. évben az ozmán Egervárra üzent parancsával: «Az ország véderődjei példáját követve a nagy ozmán hatalom előtt Egervár kapuja is nyiljék meg, – melyet ha cselekszenek, azzal maguknak Sulejmán császár kegyelmességét fogják megvásárolni; régi szabadságaikat meghagyják, ellenkező esetben marhájukkal, gyermekeikkel, feleségeikkel fognának nyakasságukért fizetni». Dobó István Egervár hőslelkü védője azonban a török fenhéjázó parancsolatjától nem rettent meg, s miután Miksa királytól segélyt nem kapott, a vármegyék vitézlő rendeihez fordult.
A hazafias fölhivásnak lett is sikere, mert a mai közömbös, önző korban alig érthető lelkesedés fogta el a rendeket, és az ideális hazaszeretet lángjától hevitett vitézek az ország különböző részeiből csakhamar Eger falai alá gyültek. Mikor már különféle mesteremberekről, kenyérsütő asszonyokról is gondoskodtak, Egervár kapuját bezárták, és a mindenrendü bentlévőknek a vár udvarán kihirdették: «hogy a váronkivüliekkel érintkezniök nem szabad, – a várbeliek is csak többedmagukkal settegjenek, suttogjanak.» A nagy ozmán had Eger alá vonult; az ozmán tábor pasái közül Arszlán pasa a vár alatt, a boldogságos szűz templomát szállta meg, és a templomfalak védelme mellől Eger vár egyik bástyájára keményen tüzeltetett. Dobó István látván a veszedelmet, huszárait küldé ki a várból Arszlán pasa ágyui leszerelésére. A bátor csapat rövid küzdelem után semmivé tette a veszedelmes ágyutelepet. A történelem följegyezte, hogy ama huszárcsapat előkelői Figedi János, Pető Gáspár, Zoltai János, Bay Ferencz és Ormándy János voltak._{Budai polg. 1. I. k. 551. 1.}*
Nagy költőnk, Vörösmarty Mihály Eger czimü hőskölteményében, ezt az epizódot is megénekli:

Egy gond tartja Petőt, kirohan valamennyi huszárral,
Zaltai vágtat, öl, üz, szaladók közt kémli Araszlánt.
Hasztalan: őt repülő ménen szolgái ragadják.
Agg Uliman ví még, és víttában az éltes atyának,
Látni megifjodott erejét, a mint az időnek
Mélye fölött lebeg, és sugarát megereszti turulként.
Ő magas Ormándit s Bayt elfárasztja sebekkel.
Egervár ostroma után 1565-ben Szatmárnál harczol Bay Ferencz, a királyi hadak fővezére, Swendi Lázár oldalán és ott is magára vonja a figyelmet.
A hatvan sing magas kőfalakkal erőditett királyi Erdőd várat a szatmári csatározás alkalmával az ozmán megszállotta s a heves ostrom alatt a vár német parancsnoka, Löwenberg is elesett. Az erős tüz közé fogott erőség védelmére néhány száz katonával Bay Ferenczet küldé ki Swendi Szatmár alól s az egri hősnek már puszta megjelenése uj erőre serkenté az ostromló tulerővel már csüggedten daczoló várbelieket.
A védelemhez Bay derekasan hozzálátott kivált mióta a Löwenberg parancsnok helyét ideiglenesen betöltött Gyóni eleste után a már nagyon megrongált vár védelme teljesen rá maradt. A várvédelem közben katonái közül sokan elhullottak, a magas és erős kőfalakon az ellenség veszedelmes réseket tört, de Bay nem csüggedt, a vár falait tataroztatta s nagyon megfogyatkozott emberei pótlására a főparancsnoktól segélyt kért. Swendi ujra küldött némettel vegyes várvédelmező katonaságot.
Az Erdőd alatt veszteglő ellenség, hogy könnyebben rohanhasson a várfalakra, a váruradalomhoz tartozott erdőkből szállitott élőfák galyaival tömette be némely helyütt a vár széles és mély árkát. A titkon folytatott manipuláczió nem kerülte el a mindenre kiterjeszkedő parancsnok figyelmét, és Bay, szintén az éj fátyla alatt, a betemetett árokba lőporos hordókat csempésztetett.
Másnap, mikor az ostromlók a betömött töltésekre rohantak, a várból ágyuk, puskák golyói repültek feléjük, majd az aláaknázott töltés robbant föl, a fahasábokkal az ostromlók egy részét is légbe repitve, a mikor azonban a nagy rázkódástól a várfalak is tetemesen megrongálódtak. Azért az ostrom tovább folyt, a várfalakat belülről foldozgatták. A magyarral meghasonlott német őrség azonban megunta a nehéz helyzetet, és hogy erélyes parancsnokuktól is mielőbb szabaduljanak, az ostromló ellenséggel alkudozni kezdettek. Bay Ferencz mindenről értesült, a német katonákra tehát éberen ügyeltek. Egy napon jelentették a parancsnoknak, hogy az áruláson fondorkodó németek főkolomposa a várból kifelé igyekszik. Bay a faltörmelék halmaza mellől figyelt. A német óvatosan igyekezett kifelé, hason csuszva a várból, és már csak a két lába volt bent, ekkor Bay gyorsan előugrott buvhelyéből és hevenyében saját kezével rántotta vissza a szökevényt. A mikor ezt az udvarról a német őrség meglátta, a várkapitányra lőtt, de a kapitány szerencsére sértetlen maradt.
Végre a dolog mégis oda fejlődött, hogy a teljesen összelövöldözött vár a többségben lévő német őrség árulása következtében kapitulált, de oly szoros kikötéssel, hogy a parancsnokkal a kevés számra apadt várőrség sértetlenül kivonulhasson a várromokból. A vár kulcsát annak módja szerint az ozmán átvette; a várbeliek fegyverüket letéve vonultak kifelé, de a várkapu mellől az ozmánok – a már fegyvertelen, kevés számra apadt magyar várőrséget megrohanva, felkonczolták. A parancsnokoló főkapitány, Bay Ferencz és Zeleméri életben maradását János Zsigmond erdélyi fejedelem hosszas utánjárása eszközölhette csak ki._{Budai polg. l., I. k. 303. 1.}*
Erdőd várát a felbőszült török had teljesen szétrombolta; törmelékeiből emeltetett később a mai erdődi kastély.
Az Erdődnél kapott sebeiből fölgyógyult Bay Ferenczet 1567-ben mint a királyi Krasznahorka vár parancsnokoló királyi főkapitányát látjuk viszont. Jellemző az akkori törvénykezés katonai és önkényjellegü voltára, hogy a még e vár első tulajdonosai, a Bebekek által a Rozsnyó városi javakból elfoglalt erdőterületet Bay krasznahorkai királyi kapitány a várjavak közt szintén fentartotta.
A megkárositott rozsnyói polgárság Baynál hasztalan könyörgött, sőt Swendi Lázárhoz is fordult, de bizony onnét is elutasitották őket.
Végre a legmagasabb fórum ele vitték igazoló okmányaikat, a hol aztán kérésüknek lett is sikere, mert Miksa király a rozsnyóiakat erdejük birtokába visszahelyezte, a Bebekek rendszerét követett krasznahorkai kapitánynak meg Pozsonyból keltezett levelében tudtul adta, hogy «az embernek igazsághoz való magatartása, a jó katonaság mellé is odaillő.»_{Budai p. 1. I. k. 303.1.}*
Miksa király haragja fölött Bay azonban nem soká töprenghetett, mert akkoriban a jó katonát a törvények fölé helyezték. Mutatja ezt, hogy Miksa, miután János Zsigmondtól Munkács végvár birtokába került, királyi parancsnokul Bay Ferenczet nevezte ki._{Lehoczky: Beregvárm. monogr. III. k. 557. 1.}*
A királyi végvárak pedig a határvédelem szempontjából fontosak lévén, parancsnokoló kapitányaik rendesen előkelő állásu emberek voltak._{Perger, «A Magyar és Hazája» 81.1.}* Bay Ferencz comes, a ki 1570-ben a beregvármegyei levéltár jegyzőkönyvében comesnek neveztetik, 1570-ben Bereg vármegye élére csakis főispáni hatáskörrel és ranggal állhatott.

BAY ILONA.

FERENCZ FERDINÁND FŐHERCZEG TRÓNÖRÖKÖS ŐSEI.

(Második, befejező közlemény.)

A Wittelsbachok zweibrücken-birkenfeldi ága trónörökösünk őseinek hatodik nemzedékében, mint 9. és 16. ős szerepel, ám ezek közül a 9. ős: III. Keresztély herczeg, apja a 16. ősként feltünő Karolina hgnőnek, Hessen-Darmstadti IX. Lajos feleségének. Épen ezért a két őst ebben az egy vonalban fogjuk Árpád véreként bemutatni.
1. I. Béla magyar király, †1063. Neje: Piaszt Rikza lengyel hgnő.
2. Árpádházi Zsófia magyar hgnő, †1095. Férje 1062: I. Ulrich, Krajna és Isztria őrgrófja, Orlamünde grófja, † 1070.
3. Weimar-Orlamündei Richárdisz. Férje Ekkehárd, Scheyern pfalczgrófja, † 1091.
4. V. Ottó, Wittelsbach pfalczgrófja, † 1155. Neje: Lengefeld Heilika, † 1170.
5. I. Ottó bajor hg. † 1183. Neje 1169: Ágnes, † 1190, Loos Lajos gr. leánya.
6. I. Lajos bajor hg. † 1231. Neje 1204: Ludmilla, † 1240, Frigyes cseh hgnek († 1189) és Árpádházi Erzsébet magyar hgnőnek († 1190) leánya, II. Géza magyar királynak († 1161) és Rurik Eufrozina orosz herczegnőnek († 1193) unokája.
7. II. Ottó bajor hg. † 1253. Neje 1225: Welf Ágnes, † 1267, Welf Henrik rajnai pfalczgróf († 1227) és Ágnes rajnai pfalczgrófnő († 1204) leánya, Oroszlán Henrik szász és bajor herczeg († 1195) és Matild angol hgnő († 1189) unokája, Büszke Henrik bajor és szász hg. († 1139) és Supplinburg Gertrud grófnő († 1143) másodunokája, Fekete Henrik bajor hg. († 1126) és Billung Wulfhild szász hgnő († 1126) harmadunokája, Billung Mágnusz szász hg. († 1106) és Árpádházi Zsófia magyar hgnő († 1095) negyedunokája, I. Béla magyar király és Piaszt Rikza ötödunokája (mint előbb!).
8. II. Lajos bajor hg. † 1294. Neje 1273: Habsburg Mechtild, † 1323, I. Rudolf német király († 1291) és Hohenzollern Gertrud Anna hohenbergi grófnő († 1281) leánya.
9. Rudolf felső bajor hg. és rajnai pfalczgr., † 1319. Neje 1294: Mechtild, Nassau-Weilburg, Idstein és Wiesbaden grófnője, † 1323, Adolf német ellenkirály († 1298) és Limburg Imagina († 1316 után) leánya, II. Walram nassaui gróf († 1277 előtt) és Katzenelnbogen Adelheid grófnő († 1288) unokája.
10. Adolf pfalczgróf † 1327. Neje 1320: Öttingen Irmingárd grófnő † 1389, Öttingen VII. Lajos gróf (1334)és Württemberg Ágnes grófnő leánya, Öttingen II. Konrád gróf († 1282) és Hohenzollern Ágnes nürnbergi várgrófnő († 1298) unokája, IV. Konrád nürnbergi várgróf († 1314) és Hohenlohe Ágnes grófnő († 1319) másodunokája, III. Konrád nürnbergi várgr. († 1261) és Habsburg Klemencia grófnő harmadunokája, IV. bölcs Albert habsburgi gr. († 1240) és Dillingen Hedvig kyburgi grófnő († 1260) negyedunokája. (A többi ős I. Béla magyar királyig Mária Terézia magyar király vonalánál felsorolva!)
11. II. Rupert pfalczi választó, † 1398. Neje: Beátrix, † 1366.
12. III. Rupert pfalczi választó, német király, † 1410. Neje 1374: Hohenzollern Erzsébet, † 1411, V. Frigyes nürnbergi várgr. († 1398) és Wettin Erzsébet († 1375) leánya, II. János nürnbergi várgr. († 1357) és Henneberg Erzsébet grófnő († 1377) unokája, IV. Frigyes nürnbergi várgr. († 1332) és Margit tiroli grófnő († 1348) másodunokája, III. Frigyes nürnbergi várgr. († 1297) és Ascaniai Heléna szász hgnő († 1309) harmadunokája, III. Konrád nürnbergi várgr. és Habsburg Klemencia negyedunokája (mint előbb!).
13. István, Simmern és Zweibrücken pfalczgrófja †1459. Neje 1410: Hohengeroldseck Anna, Sponheim és Veldenz grófnője, † 1439, III. Frigyes veldenzi gr. († 1444) leánya, Hohengeroldseck III. Henrik veldenzi gr. († 1389) és Sponheim-Starkenburg Lauretta grófnő unokája.
14. Fekete Lajos, Veldenz és Zweibrücken pfalczgrófja, † 1489. Neje 1454: Croy Johanna grófnő, † 1504, Croy-Chimay Antal gr. († 1475) és Lotharingiai Margit vaudemonti grófnő († 1474) leánya, Croy-Chimay I. János († 1415) unokája, Croy-Renty I. Vilmos († 1384) és Renty Isabeau másodunokája, Croy II. Jakab (1313) harmadunokája, Croy I. Jakab († 1287) negyedunokája, Croy Márk (1266–1282) és Croy-Arain Katalin ötödunokája, Árpádházi András magyar hg. és velenczei Cumana Szibilla hatodunokája, (ismeretlen nevü) magyar hg. (1210)hetedunokája, hihetőleg Géza magyar királyfi (sz. 1152, † 1189 után) és ismeretlen görög leány nyolczadunokája, II. Géza magyar király († 1161) és Rurik Eufrozina kievi orosz hgnő († 1193 kilenczedunokája.
15. Sándor, Zweibrücken-Veldenz pfalczgrófja, † 1514. Neje 1499: Hohenlohe Margit grófnő, † 1522, Hohenlohe Kraft gr. leánya.
16. II. Lajos, Zweibrücken pfalczgrófja, † 1532. Neje 1525: Brabanti Erzsébet, † 1563, I. Vilmos hessen-casseli tartománygr. († 1515) és Welf Anna braunschweig-wolfenbütteli hgnő († 1520) leánya, II. Lajos hessen-casseli tartománygróf († 1471) és Württemberg Matild grófnő († 1495) unokája.
17. Wolfgang, Zweibrücken, Neuburg és Sulzbach pfalczgrófja, † 1569. Neje 1544: Brabanti Anna, † 1591, I. Fülöp hesseni tartománygróf († 1567) és Wettin Krisztina szász hgnő († 1549) leánya, II. Vilmos hessen-casseli tartománygróf († 1509) és Anna mecklenburgi hgnő († 1525) unokája, II. Lajos hessen-casseli tartománygróf és Württemberg Matild grófnő másodunokája (mint előbb!).
18. I. Károly, Birkenfeld pfalczgrófja, † 1600. Neje 1586: Welf Dorottya, † 1649, Vilmos braunschweig-lüneburgi hg. († 1592) és Oldenburg Dorottya dán hgnő († 1617) leánya, Hitvalló Ernő braunschweigi hg. († 1546) és Zsófia mecklenburgi hgnő († 1541) unokája.
19. I. Keresztély, Bischweiler pfalczgrófja, † 1654. Neje 1630: Wittelsbach Magdolna Katalin, † 1648, II. János zweibrückeni pfalczgr. († 1635) és Rohan Katalin grófnő († 1607) leánya, I. János zweibrückeni pfalczgr. († 1604) és Jülich Magdolna hgnő († 1633) unokája, Wolfgang zweibrückeni pfalczgr. és Brabanti Anna hesseni tartománygrófnő másodunokája (mint előbb!).
20. II. Keresztély, Birkenfeld pfalczgrófja, † 1717. Neje 1667: Katalin Agatha, † 1683, Rappoltstein János Jakab gr. († 1673) és Salm-Kyrburg Anna Klaudia grófnő († 1673) leánya, Rappoltstein Eberhárd gr. († 1637) és Salm-Kyrburg Anna grófnő († 1608) unokája, Rappoltstein Egenolf gr. († 1581) és Erbach Mária grófnő († 1606) másodunokája.
21. III. Keresztély, Zweibrücken-Birkenfeld herczege, † 1735. Neje 1719: Nassau-Saarbrück Karolina grófnő, † 1774, Ferencz Ferdinánd trónörökösnek 9. és 10. őse a hatodik nemzedékben ez a pár, a mely egyszersmind szülője a trónörökös 16. ősének, a ki:
22. Wittelsbach Karolina Lujza, Zweibrücken-Birkenfeldi hgnő, † 1774, mint IX. Lajos hessen-darmstadti tartománygr. felesége. Szüleivel egy vonalban őse a trónörökösnek.
Ferencz Ferdinánd 10. őse Nassau-Saarbrück Karolina szintén Árpád vérsége:
1. II. Endre magyar király, †1235. Neje 1203: Andechs Gertrud, † 1214, IV. Bertold merániai hg. († 1204) és Wettin Ágnes groitschi grófnő († 1195) leánya.
2. Árpádházi Szent Erzsébet magyar hgnő, † 1231. Férje 1221: IV. szent Lajos, Thüringia tartománygrófja, † 1227.
3. Thüringiai Zsófia, †1282. Férje 1242: II. Henrik, Brabant herczege, † 1247.
4. Gyermek Henrik, Hessen tartománygrófja, † 1308. Veje 1263: Welf Adelheid, † 1274, Gyermek Ottó braunschweig-lüneburgi herczeg († 1252) és Ascaniai Matild brandenburgi őrgrófnő († 1261) leánya, Lüneburgi Vilmos († 1213) és Heléna dán hgnő unokája, Oroszlán Henrik szász és bajor hg. († 1195) és Matild angol herczegnő († 1189) másodunokája (mint előbb!).
5. II. Henrik, Hessen tartománygrófja, † 1298. Neje 1290: Wittelsbach Ágnes († 1321), II. Lajos bajor hg. († 1294) és Piaszt Anna glogaui hgnő († 1271) leánya.
6. Brabanti Ágnes, † 1332. Férje 1306: I. Gerlach, Nassau-Weilburg, Idstein és Wiesbaden grófja, † 1361.
7. I. János, Nassau-Weilburg grófja, † 1371. Neje 1353: Saarbrück Johanna grófnő, † 1390, Montfaucon II. János saarbrücki gr. († 1381) leánya, V. Simon saarbrücki gr. († 1366) unokája.
8. I. Fülöp, Nassau-Weilburg és Saarbrück grófja, † 1429. Neje 1412: Izabella, † 1455, Lotharingiai Frigyes vaudemonti gr. († 1415) és Joinville Margit vaudemonti grófnő († 1416) leánya (mint Lotharingia herczegeinél előbb!).
9. II. Fülőp, Weilburg grófja, † 1492, Neje 1440: Margit, † 1446, Loon-Heinsberg és Löwenberg III. János leánya.
10. III. János, Nassau-Weilburg grófja, † 1480. Neje 1464: Brabanti Erzsébet, † 1489, I. Lajos hesseni tartománygr. († 1458) és Wettin Anna szász hgnő († 1462) leánya, Tudós Hermann hesseni tartománygr. († 1413) és Hohenzollern Margit nürnbergi várgrófnő († 1406) unokája, Lajos hessen-grebensteini tartománygr. († 1345 után) és Spanheim Erzsébet grófnő másodunokája, Ottó hesseni tartománygr. († 1328) és Ravensberg Adelheid grófnő († 1333 után) harmadunokája, Gyermek Henrik hesseni tartománygr. († 1308) és Welf Adelheid braunschweigi herczegnő († 1274) negyedunokája (mint előbb!).
11. Lajos, Nassau-Weilburg grófja, † 1523. Neje 1501: Nassau-Wiesbaden Mária grófnő, † 1548, III. Adolf nassau-wiesbadeni gr. († 1511) és Hanau-Lichtenberg Margit grófnő († 1504) leánya, János nassau-wiesbadeni és idsteini gr. († 1480) és Nassau-Dillenburg Mária grófnő († 1472) unokája, II. Adolf nassau-wiesbadenidsteini gr. († 1426) és Zähringen Margit badeni őrgrófnő († 1442) másodunokája, Walram nassau-wiesbaden-idsteini gr. († 1393) és Westerburg Berta grófnő († 1418) harmadunokája, I. Adolf nassau-wiesbaden-idsteini gr. († 1370) és Hohenzollern Margit nürnbergi várgrófnő († 1370) negyedunokája, I. Gerlach nassau-weilburgi, wiesbadeni és idsteini gr. és Brabanti Ágnes hesseni tartománygrófnő ötödunokája (mint előbb!).
12. III. Fülöp, Nassau-Weilburg grófja, † 1559 Neje 1536: Mansfeld Anna grófnő, † 1537, Mansfeld Albert gr. leánya.
13. Albert, Nassau-Ottweiler, Hohenberg, Kirchheim, Mahlberg és Lahr grófja, † 1593. Neje 1559: Nassau-Dillenburg Anna grófnő, 1616, Gazdag Vilmos nassau-dillenburgi gr. († 1559) és Stolberg-Wernigerode Juliána grófnő († 1580) leánya, V. János nassau-dietzi, dillenburgi és katzenelnbogeni gr. († 1516) és Brabanti Erzsébet hessen-marburgi tartománygrófnő († 1523) unokája.
14. II. Lajos, Nassau-Weilburg, Idstein és Wiesbaden grófja, † 1627. Neje 1589: Brabanti Anna Mária, † 1626; IV. Vilmos hessen-casseli tartománygr. († 1592) és Württemberg Szabina hgnő († 1581) leánya, I. Fülöp hesseni tartománygr. († 1567) és Wettin Krisztina szász hgnő († 1549) unokája.
15. Vilmos Lajos, Nassau-Saarbrück grófja, † 1640. Neje 1615: Zähringen Anna Amália, † 1651, György Frigyes baden-durlachi őrgr. († 1638) és Salm Juliána Orsolya grófnő († 1614) leánya, II. Károly baden-durlachi őrgr. († 1577) és Wittelsbach Anna veldenzi pfalczgrófnő († 1586) unokája.
16. Gusztáv Adolf, Nassau-Saarbrück grófja † 1677. Neje 1662: Hohenlohe-Gleichen-Neuenstein Eleonóra Klára grófnő, † 1709, Hohenlohe Kraft gr. leánya.
17. Lajos Kraft, Nassau-Saarbrück grófja, † 1713. Neje 1699: Hohenlohe-Langenburg Filippina Henrietta grófnő, † 1751, Hohenlohe-Langenburg Henrik Frigyes gr. († 1699) és Castell Juliána Dorottya grófnő († 1706) leánya, Hohenlohe-Langenburg Fülöp Ernő gr. († 1628) és Solms-Sonnenwalde Anna Mária grófnő († 1634) unokája, Hohenlohe-Neuenstein Wolfgang gróf († 1610) és Nassau-Dillenburg Magdolna grófnő († 1630) másodunokája.
18. Nassau-Saarbrück Karolina grófnő, †1774, III. Keresztély zweibrücken-birkenfeldi hg. felesége, trónörökösünk 10. őse.
A 29. ős: Károly Keresztély, Nassau-Weilburg fejedelme, ugyanebből a vonalból való és igy kapcsolódik az előbbihez:
14. II. Lajos, Nassau-Weilburg, Idstein és Wiesbaden grófja, † 1627. Neje 1589: Brabanti Anna Mária hessen-casseli tartománygrófnő, † 1626 (mint előbb!)
15. Ernő Kázmér, Nassau-Weilburg grófja, † 1655. Neje 1634: Sayn Anna Mária grófnő, † 1656, Sayn Vilmos gr. leánya.
16. Frigyes, Nassau-Weilburg grófja, † 1675. Neje 1663: Sayn Christiana Erzsébet grófnő, † 1678, Sayn-Wittgenstein-Homburg Ernő gróf leánya.
17. János Ernő, Nassau-Weilburg fejedelme, † 1719. Neje 1683: Leiningen-Hartenburg Frigyes Emich gr. leánya.
18. Károly Ágost, Nassau-Weilburg fejedelme, † 1753. Neje 1723: Nassau-Idstein Auguszta Friderika hgnő, † 1750, György Ágost nassau-idsteini fejedelem († 1721) és Ottingen Henrietta Dorottya grófnő († 1738) leánya, János nassau-idsteini gr. († 1677) és Leiningen-Dagsburg Anna grófnő († 1668) unokája, II. Lajos nassau-weilburgi gróf († 1627) és Brabanti Anna Mária hessen-casseli tartománygrófnő († 1626) másodunokája (mint előbb!).
19. Károly Keresztély, Nassau-Weilburg fejedelme, † 1788, trónörökösünk 29. őse. Felesége: Nassau-Orániai Karolina, Ferencz Ferdinánd fhg. 30. őse szintén Árpád vérsége és pedig legközelebbről a hesseni ház révén, mint az előző Nassau-grófok:
4. Gyermek Henrik hesseni tartománygróf, † 1308. Neje 1263: Welf Adelheid braunschweigi hgnő, † 1274 (mint előbb!).
5. Ottó, Hessen tartománygrófja, † 1328. Neje 1298: Adelheid, † 1333 után, Ravensberg III. Ottó gróf leánya.
6. Lajos, Hessen-Grebenstein tartománygrófja, † 1345 után. Neje 1340: Erzsébet, Spanheim Simon gr. leánya.
7. Tudós Hermann, Hessen tartománygrófja, † 1413. Neje 1383: Hohenzollern Margit, † 1406, V. Frigyes nürnbergi várgr. († 1398) és Wettin Erzsébet meiszeni őrgrófnő († 1375) leánya, II. János nürnbergi várgr. († 1357) és Henneberg Erzsébet grófnő († 1377) unokája.
8. I. Lajos, Hessen tartománygrófja, † 1458. Neje 1436: Wettin Anna, † 1462, I. Frigyes szász választó († 1428) és Welf Katalin braunschweig-lüneburgi hgnő († 1443) leánya (mint a Wettineknél!)
9. III Henrik, Hessen-Marburg tartománygrófja † 1483. Neje 1458: Anna, † 1494, Katzenelnbogen-Dietz Fülöp gr. leánya.
10. Brabanti Erzsébet hessenitartománygrófnő, † 1523. Férje 1482: V. János, Nassau-Dillenburg és Breda grófja, † 1516.
ő11. Gazdag Vilmos, Nassau-Dillenburg grófja, † 1559. Neje 1531: Juliána, † 1580, Stolberg-Wernigerode Bothó gr. leánya.
12. János, Nassau-Katzenelnbogen és Dillenburg grófja, † 1606. Neje 1559: Erzsébet, † 1579, Leuchtenberg György ta
rtománygr. leánya.
13. Ernő Kázmér, Nassau-Dietz grófja, † 1632. Neje 1607: Welf Zsófia Hedvig, † 1642, Henrik Gyula braunschweig-wolfenbütteli hg. († 1613) és Oldenburg Erzsébet dán hgnő († 1625) leánya, Gyula braunschweig-wolfenbütteli hg. († 1589) és Hohenzollern Hedvig brandenburgi őrgrófnő († 1602) unokája.
14. Vilmos Frigyes, Dietz fejedelme, † 1664. Neje 1652: Nassau Albertina, † 1697, Frigyes Henrik orániai hg. († 1647) és Solms-Braunfels Amália grófnő († 1657) leánya, I. hallgatag Vilmos orániai hg. († 1584) és Coligny Lujza († 1620) unokája, Gazdag Vilmos nassau-dillenburgi gr. és Stolberg-Wernigerode Juliána grófnő másodunokája (mint előbb!)
15. II. Henrik Kázmér, Nassau-Dietz fejedelme, † 1696. Neje 1684: Ascaniai Henrietta Amália, † 1726, II. János György anhalt-dessaui fejedelem († 1693) és Nassau-Orániai Henrietta hgnő († 1708) leánya, Frigyes Henrik nassau-orániai hg. († 1647) és Solms-Braunfels Amália grófnő († 1657) unokája (mint az előző!)
16. János Vilmos Friso, Nassau-Oránia herczege, † 1711. Neje 1709: Brabanti Mária Lujza, † 1765, Károly hessen-casseli tartománygr. († 1730) és Mária Amália kurlandi hgnő († 1711) leánya, VI. Vilmos hessen-casseli tartománygr. († 1663) és Hohenzollern Hedvig Zsófia brandenburgi őrgrófnő († 1683) unokája.
17. IV. Vilmos, Nassau-Dietz, Dillenburg és Hadamar fejedelme, Oránia herczege, † 1751. Neje 1734: Welf Anna, † 1759, II. György angol király († 1760) és Hohenzollern Vilma Karolina brandenburg-ansbachi őrgrófnő († 1737) leánya, I. György angol király († 1727) és Welf Zsófia Dorottya braunschweig-lüneburg-cellei, majd ahldeni herczegnő († 1726) unokája.
18. Nassau-Orániai Karolina hgnő; †1787, Ferencz Ferdinánd trónörökös hatodik nemzedékbeli 30. őse, Károly Keresztély nassau-weilburgi fejedelem hitvese.
A trónörökös 11. és 12. őse az Árpádoktól több vonalban leszármazó Wittelsbach házból való, a melyet már bőven ismertettünk. Ehez az ismertetéshez hozzákapcsolandó a 11. ős Wittelsbach József Károly Emánuel, Sulzbach pfalczgrófja.
17. Wolfgang, Zweibrücken, Neuburg és Sulzbach pfalczgrófja, † 1569. Neje 1544: Brabanti Anna hesseni tartománygrófnő, † 1591 (mint előbb!)
18. Fülöp Lajos neuburgi pfalczgr. † 1614. Neje 1574: Anna, Jülich, Berg és Ravenstein örököse, † 1632, Vilmos jülichi hg. († 1592) és Habsburg Mária osztrák főhgnő († 1583) leánya, I. Ferdinand magyar király (†1564) és Jagello Anna († 1547) unokája, II. Ulászló magyar és cseh király (†1516) és Grailli-Foix Anna († 1506) másodunokája s mint ilyen II. Endre magyar király Jolánta leányának, IV. Béla magyar király Ilona leányának és V. István magyar király Mária leányának, tehát az Árpádoknak három vonalban utódja.
19. Ágost, Sulzbach pfalczgrófja, † 1632. Neje 1620: Oldenburg Hedvig, † 1657, János Adolf holstein-gottorpi herczeg († 1616) és Oldenburg Auguszta dán hgnő († 1639) leánya, Adolf holstein gottorpi hg. († 1586) és Brabanti Krisztina hesseni tartománygrófnő († 1604) unokája, I. Frigyes dán és norvég király († 1533) és Pommerániai Zsófia hgnő († 1568) másodunokája, I. Keresztély dán, norvég és svéd király († 1481) és Hohenzollern Dorottya brandenburgi őrgrófnő († 1495) harmadunokája.
20. Keresztély Ágost, Sulzbach pfalczgrófja, † 1708. Neje 1649: Nassau Amália, † 1669, II. János nassau-siegeni gr. († 1623) és Oldenburg Margit holstein-sonderburgi hgnő († 1638) leánya, János nassau-katzenelnbogeni és dillenburgi gr. († 1606) és Leuchtenberg Erzsébet tartománygrófnő († 1579) unokája (mint a Nassau-Oránia-háznál!)
21. Theodor, Sulzbach pfalczgrófja, † 1732. Neje 1692: Brabanti Mária Eleonóra, † 1720, Vilmos hessen-rheinfelsi és rothenburgi tartománygróf († 1725) és Wittelsbach Mária Anna löwenstein-wertheimi grófnő († 1688) leánya, Ernő hessen-rheinfelsi és rotenburgi tartománygróf († 1693) és Solms Mária Eleonóra grófnő († 1689) unokája, Móricz hessen-casseli tartománygróf († 1632) és Nassau-Siegen Juliána grófnő († 1643) másodunokája.
22. József Károly Emánuel, Sulzbach örökös herczege, † 1729, trónörökösünk 11. őse. Felesége 1717: Erzsébet Auguszta pfalczi herczegnő a ki igy függ össze férjének előző ősrendjével:
18. Wittelsbach Fülöp Lajos, Neuburg pfalczgrófja, † 1614. Neje 1574: Jülich Anna herczegnő, † 1632, az Árpádoknak három vonalban utódja.
19. Wolfgang Vilmos, Neuburg pfalczgrófja, † 1653, Neje 1613: Wittelsbach Magdolna, † 1628, V. Vilmos bajor hg. († 1626) és Renáta lotharingiai hgnő (†1602) leánya, V. Albert bajor herczeg († 1579) és Habsburg Anna osztrák főherczegnőnek († 1590) unokája s mint ilyen az Árpádoknak három vonalban utódja.
20. Fülöp Vilmos pfalczi választó, † 1690. Neje 1653: Brabanti Erzsébet Amália, † 1709, II. György hessen-darmstadti tartománygróf († 1661) és Wettin Zsófia Eleonóra szász herczegnő († 1671) leánya, V. Lajos hessen-darmstadti tartománygróf († 1626) és Hohenzollern Magdolna brandenburgi őrgrófnő († 1616 ) unokája.
21. Károly Fülöp pfalczi választó, † 1742. Neje 1688: Radzivill Lujza Sarolta hgnő, †1695, Radzivill Bogiszláv hg. leánya.
22. Erzsébet Auguszta kurpfalczi hgnő, † 1728, trónörökösünk 12. őse, József Károly Emánuel sulzbachi örökös hg. hitvese.
Trónörökösünk következő őse a Zähringen herczegek házából való Károly Frigyes, Baden nagyherczege, a kinek magyar ősrendje a következő:
1. V. István magyar király, †1272. Neje 1254: Erzsébet kun hgnő, † 1295 előtt.
2. Árpádházi Katalin magyar hgnő. Férje 1269: Dragutin IV. István szerb király, † 1317.
3. Erzsébet szerb hgnő, † 1322 után. Férje 1283 után: Kotrománovics István bosnyák bán, † 1313.
4. Bosnyák Ulászló. Neje 1338: Subish Ilona a Brebiri grófok családjából, a melynek ifjabb ága voltak a későbbi Zrinyi grófok.
5. Tvrtko I. István szerb király, † 1391. Neje 1376 után: Dorottya, † 1390, Straczimir János widdini fejedelem leánya.
6. Katalin szerb hgnő. Férje: Cilley I. Hermann gróf, † 1385.
7. Cilley II. Hermann gróf, Ortenburg grófja, † 1435. Neje: Piaszt Anna, † 1425, III. Kázmér lengyel király († 1370) és Piaszt Hedvig glogaui és sagani hgnő († 1390) leánya, I. Ulászló lengyel király († 1333) és Piaszt Hedvig kalisi és poseni hgnő († 1340) unokája, Boleszláv kalisi és poseni hg. († 1279) és Árpádházi Ilona magyar hgnő (†1298) másodunokája, IV. Béla magyar király (†1270) és Laszkarisz Mária nikćai görög császárleány (1270) harmadunokája.
8. Cilley Borbála grófnő, †1451. Férje 1408: Luxembourg Zsigmond magyar király és német császár, † 1437.
9. Luxembourg Erzsébet, †1442. Férje 1422: Habsburg Albert magyar király és német császár, † 1439.
10. Habsburg Erzsébet; †1503. Férje 1454: Jagello IV. Kázmér lengyel király, † 1492.
11. I. Zsigmond lengyel király, †1548. Neje 1512: Szapolyay Borbála, † 1515, Szapolyay István nádor († 1499) és Piaszt Hedvig glogaui hgnő († 1521) leánya, II. Premiszláv glogaui herczeg († 1477) és Piaszt Anna mazóviai hgnő († 1477) unokája, I. Boleszláv tescheni és glogaui hg. († 1431) és Piaszt Ofka mazóviai hgnő († 1448 előtt) másodunokája, I. Premiszláv tescheni és glogaui hg. († 1409) és Piaszt Elska beutheni és koseli hgnő harmadunokája, az Árpádoknak több vonalban utódja.
12. Jagello Hedvig, † 1573. Férje 1535: Hohenzollern II. Joáchim brandenburgi választó, † 1571.
13. Hohenzollern Hedvig, †1602. Férje 1560: Welf Gyula, Braunschweig-Wolfenbüttel herczege, † 1589.
14. Henrik Gyula Braunschweig-Wolfenbüttel herczege, † 1613. Neje 1590: Oldenburg Erzsébet, † 1625, II. Frigyes dán király († 1588) és Mecklenburg Zsófia hgnő († 1631) leánya.
15. Welf Zsófia Hedvig,†1642. Férje 1607: Ernő Kázmér, Nassau-Dietz grófja, † 1632.
16. Vilmos Frigyes, Dietz fejedelme, 1664. Neje 1652: Albertina nassau-orániai hgnő, † 1697 (mint előbb!).
17. II. Henrik Kázmér, Nassau-Dietz fejedelme, † 1696. Neje 1684: Ascaniai Henrietta Amália anhalt-dessaui hgnő, † 1726 (mint előbb!).
18. János Vilmos Friso, Nassau-Oránia herczege, † 1711. Neje 1709: Brabanti Mária Lujza hessen-casseli tartománygrófnő, † 1765 (mint előbb!).
19. Nassaui Anna Sarolta, †1777.Férje 1727:Zähringen Frigyes Baden-Durlach örökös herczege, † 1732.
20. Károly Frigyes, Baden nagyherczege, † 1811, trónörökösünk 13. őse. Neje a Brabant-Hessen házból származik és első ősei Árpád vérségéből ugyanazok, a kiket a Nassau-háznál kimutattunk: II. Endre magyar király és leánya, Árpádházi Szent Erzsébet.
4. I. gyermek Henrik, Hessen tartománygrófja, † 1308. Neje 1263: Welf Adelheid braunschweigi hgnő, † 1274 (elődjeik a Nassau-háznál!).
5. Ottó, Hessen tartománygrófja, † 1328. Neje 1298: Adelheid, † 1333 után, III. Ottó ravensbergi gr. leánya.
6. Lajos, Hessen Grebenstein tartománygrófja, † 1345 után. Neje 1336: Erzsébet, Spanheim Simon gr. leánya.
7. Tudós Hermann, Hessen tartománygrófja, † 1413. Neje 1383: Hohenzollern Margit, † 1406, V. Frigyes nürnbergi várgróf († 1398) és Wettin Erzsébet meiszeni őrgrófnő († 1375) leánya, II. János nürnbergi várgróf († 1357) és Henneberg Erzsébet grófnő († 1377) unokája.
8. I. békés Lajos, Hessen tartománygrófja, † 1458. Neje 1436: Wettin Anna szász hgnő, † 1462, I. Frigyes szász választó († 1428) és Welf Katalin lüneburgi hgnő († 1442) leánya (ősei a Wettin-háznál!).
9. II. Lajos, Hessen-Cassel tartománygrófja, † 1471. Neje 1454: Matild, † 1495, Württemberg Lajos gróf. († 1450) és Wittelsbach Matild pfalczgrófnő († 1482) leánya, Württemberg Eberhárd gróf († 1419) és Mömpelgard Henrietta grófnő († 1444) unokája, Württemberg Eberhárd gr. († 1417) és Visconti Antonia milanoi hgnő († 1405) másodunokája, Württemberg Ulrich († 1388) és Wittelsbach Erzsébet († 1402) harmadunokája, Württemberg Eberhárd gr. († 1392)és Henneberg-Schleusingen Erzsébet grófnő († 1389) negyedunokája, Württemberg III. Ulrich gróf († 1344) és Pfirt Zsófia grófnő († 1334) ötödunokája, Württemberg Eberhárd gr. († 1325) és Zähringen Irmingárd badeni őrgrófnő († 1300 körül) hatodunokája, Württemberg I. Ulrich gr. († 1265) és Piaszt Ágnes liegnitzi hgnő († 1265) hetedunokája, Piaszt II. Boleszláv boroszlói és liegnitzi hg. († 1278) és Ascaniai Hedvig anhalti hgnő († 1259) VIII. unokája, II. Henrik boroszlói hg. († 1241) és Anna cseh hgnő († 1265) IX. unokája, I. Ottokár cseh király († 1230) és Árpádházi Konstáncia magyar hgnő (†1240) X. unokája, III. Béla magyar király († 1196) és Châtillon Ágnes-Anna antiochiai hgnő († 1184) XI. unokája.
10. II. Vilmos, Hessen tartománygrófja, † 1509. Neje 1500: Anna, † 1525, II. Mágnusz mecklenburg-schwerini és güstrowi hg. († 1533) és Zsófia pommern-stettini hgnő († 1504) leánya, IV. Henrik mecklenburg-schwerini hg. († 1477) és Hohenzollern Dorottya kurbrandenburgi őrgrófnő († 1491) unokája.
11. I. Fülöp, tartománygrófja, † 1567. Neje 1523: Wettin Krisztina, † 1549, Gazdag György szász hg. († 1539) és Jagello Borbála lengyel hgnő († 1534) leánya, Albert szász hg. († 1500) és Podiebrád Szidonia cseh királyleány († 1510) unokája.
12. I. Jámbor György, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1596. Neje 1572: Lippe Magdolna grófnő, † 1582, VIII. Bernát lippei gróf († 1563) és Waldeck Katalin grófnő († 1583) leánya, V. Simon lippei gr. († 1536) és Mansfeld Magdolna grófnő († 1540) unokája.
13. V. Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1626. Neje 1598: Hohenzollern Magdolna, † 1616, János György brandenburgi választó († 1598) és Ascaniai Erzsébet anhalti hgnő († 1607) leánya, II. Joáchim brandenburgi választó († 1571) és Wettin Magdolna szász hgnő († 1534) unokája.
14. II. György, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1661. Neje 1627:Wettin Zsófia Eleonóra, † 1671, I. János György szász választó († 1656) és Hohenzollern Magdolna Szibilla porosz hgnő († 1659) leánya (ősei a Wettin-háznál!).
15. VI. Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1678. Neje 1666: Wettin Erzsébet Dorottya, † 1709, Ernő szász-gothai és altenburgi herczeg († 1675) és Wettin Erzsébet Zsófia szász altenburgi hgnő († 1680) leánya, János szászweimari és gothai hg. († 1605) és Ascaniai Dorottya Mária anhalti hgnő († 1617) unokája.
16. Ernő Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1738. Neje 1687: Hohenzollern Dorottya Sarolta, † 1705, Albert brandenburg-ansbachi őrgr. († 1667) és Ottingen Zsófia Margit grófnő († 1664) leánya, Joáchim Ernő brandenburg-ansbachi őrgr. († 1625) és Solms Zsófia grófnő († 1651) unokája.
17. VIII. Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1768. Neje 1717: Hanau Sarolta grófnő, † 1726, III. János Reinhard hanau-lichtenbergi gr. († 1736) és Hohenzollern Dorottya Friderika brandenburg-ansbachi őrgrófnő († 1731) leánya, II. János Reinhard hanau-lichtenbergi gr. († 1666) és Wittelsbach Anna Magdolna bischweileri pfalczgrófnő († 1693) unokája.
18. Brabanti Karolina Lujza hessen-darmstadti hgnő, † 1783, Zähringen Károly Frigyes badeni nagyhg. hitvese, trónörökösünk 14. őse. Ferencz Ferdinánd főhg. 15. őse az előbbinek testvérbátyja szintén a brabant-hesseni házból:
17. VIII. Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1768. Neje 1717: Hanau Sarolta grófnő, † 1726 (mint az előzőnél!).
18. IX. Lajos, Hessen-Darmstadt tartománygrófja, † 1790. Ő a trónörökös 15. őse. Neje: Wittelsbach Karolina Lujza zweibrücken-birkenfeldi pfalczgrófnő, a 16. ős. Az ő őseit a Wittelsbachoknál ismertettük.
Bourbon-Parma. A trónörökös 23. ősének vonalát a Bourbonoknál közöltük, a kiktől Bourbon-Parma igy ágazik el:
19. V. Fülöp, király, † 1746. Neje 1714: Farnese Erzsébet parmai hgnő, † 1766 (őseik a Bourbon-háznál!).
20. Fülöp, Parma herczege, † 1765, Ferencz Ferdinánd főhg. 23. őse. Neje, a 24. ős, szintén Bourbon, és pedig szintén a már közölt ősvonalból származik el.
Franczia Bourbonok.
18. Lajos dauphin, †1711. Neje 1680: Wittelsbach Mária Anna bajor hgnő, † 1690 (őseik a Bourbon-háznál!).
19. Lajos dauphin, †1712. Neje 1697: Mária Adelheid, † 1712, II. Viktor Amadeusz szavójai hg. († 1732) és Bourbon-Orleans Anna valoisi hgnő († 1728) leánya, II. Károly Emánuel szavójai hg. († 1675) és Mária Johanna szavója-nemoursi hgnő († 1724) unokája.
20. XV. Lajos franczia király, † 1774. Neje 1725: Leszczynska Mária, † 1768, Leszczynski I. Szaniszló lengyel király († 1766) leánya, Leszczynski Ráfael († 1703) unokája, Leszczynski Boguszláv és Radzivill Katalin másodunokája, Radzivill Miklós Kristóf hg. († 1616) és Wismowiecka Eufémia hgnő harmadunokája. A Wismowieckiek egyenes őse férfiágon Korybut-Demeter († 1399) Nowgorod-Sewerk fejedelme, Jagello-Ulászló lithván nagyfejedelem bátyja, Olgerd-Sándor lithván nagyfejedelem († 1377) fia.
21. Bourbon Lujza Erzsébet franczia királyleány, † 1759, Bourbon Fülöp parmai hg. hitvese, trónörökösünk 24. őse.
Ferencz Ferdinánd főhg. 31. őse Kirchberg várgrófja; a ki a Wittelsbach ősvonal révén Árpád vére:
19. Wittelsbach I. Keresztély, Bischweiler pfalczgrófja, † 1654. Neje 1630: Wittelsbach Magdolna Katalin zweibrückeni pfalczgrófnő, † 1648 (őseik a Wittelsbach-háznál!).
20. Wittelsbach Dorottya Katalin, †1710. Férje 1690: János Lajos, Nassau-Ottweiler grófja, 1690.
21. Frigyes Lajos, Nassau-Ottweiler, Wiesbaden, Idstein és Saarbrück grófja, † 1728. Neje 1678: Krisztiána, † 1695, Ahlefeldt Frigyes gr. leánya.
22. Nassau Zsófia Amália, †1753. Férje 1708: György Frigyes, Kirchberg és Hachenburg várgrófja, † 1749.
23. Vilmos Lajos, Kirchberg és Hachenburg várgrófja, † 1751.
24. Vilmos György, Kirchberg és Hachenburg várgrófja, † 1777, trónörökösünk 31. őse, a kinek neje: Reusz-Greiz Izabella hgnő, a 32. ős.
Reusz-Greiz:
1. Géza magyar nagyfejedelem, † 997. Neje 967 k.: Sarolt, I. Gyula erdélyi hűbérfejedelem leánya, Horka unokája, Töhötöm másodunokája.
2. Árpádházi Heléna magyar hgnő. Férje 1000: Orseolo Ottó velenczei doge, † 1031.
3. Orseola Frowila. érje: Babenberg Albert osztrák őrgr. † 1055.
4. Ernő osztrák őrgr. † 1075. Neje: Wettin Adelheid, Dedo alsó lausitzi őrgr. († 1075) és Oda waimari özvegy grófné leánya, Dietrich szász-ostmarki őrgr. († 1032) és Matild merseburgi grófnő unokája, Dedo zörbigi várgr. († 1009) és Haldensleben Thietberga grófnő másodunokája, Dietrich († 982) III. unokája, Dedo († 957) IV. unokája.
5. II. Lipót osztrák őrgr. † 1096. Neje: Itha, † 1201 után.
6. Babenberg Erzsébet, †1104 körül. Férje IV. Ottokár, Stiria őrgrófja, † 1122.
7. Stiriai Willibirg, † 1144 után. Férje II. Ekbert, Formbach és Inn-Neuburg grófja, † 1144.
8. Formbach Kunigunda, Inn-Neuburg és Schärding grófnője, † 1176. Férje 1160 körül: IV. Bertold, Meránia herczege, † 1204.
9. Andechs-Merániai szent Hedvig, † 1243 Férje: I. Henrik, Alsó Szilézia herczege, † 1238. 10. II. Henrik, Alsó Szilézia herczege, † 1241. Neje 1216: Anna cseh hgnő, † 1265, I. Ottokár cseh király († 1230) és Árpádházi Konstáncia magyar hgnő (†1240) leánya, III. Béla magyar király (†1196) és Châtillon Ágnes-Anna antiochiai hgnő († 1184) unokája.
11. I. Konrád, Glogau és Sagan herczege, †1273.Neje 1249: Piaszt Szalóme, † 1270, Ulászló kalisi és poseni hg. († 1239) és Hedvig pomerelleni hgnő († 1250) leánya, Odo nagylengyelországi hg. († 1202) unokája, III. Miciszláv nagylengyelországi hg († 1202) és Árpádházi Gertrúd magyar hgnő († 1156) másodunokája II. Béla magyar király (†1141) és Ilona szerb hgnő († 1157 előtt) harmadunokája.
12. III. Henrik, Glogau, Posen és Öls herczege, † 1309. Neje 1292: Welf Matild, † 1319 k., I. Albert braunschweigi és lüneburgi hg. († 1279) és Monferrato Alessina őrgrófnő († 1285) leánya, I. Ottó braunschweigi hg. († 1252) és Ascaniai Matild brandenburgi őrgrófnő († 1261) unokája, I. Béla magyar király leányának, Zsófiának, Billung Mágnusz szász hg. feleségének ötödunokája (az ősvonal már előbb közölve!).
13. IV. Henrik, Sagan, Posen és Glogau herczege, † 1342. Neje 1321 előtt: Ascaniai Matild, † 1334, Hermann brandenburgi őrgr. († 1308) és Habsburg Anna osztrák hgnő († 1326) leánya, mindkét szülő részéről I. Béla magyar király Zsófia leányának utódja.
14. Piaszt Szalóme glogaui hgnő, † 1352 k. Férje: Reusz II. Henrik, Thüringia igazgatója, † 1349.
15. Reusz III. Henrik, † 1359. Neje: Plauen Anna, † 1359, X. Henrik weidai helynök várgróf, († 1364 k.) és Schönburg Katalin († 1361 után) leánya.
16. Reusz IV. Henrik, Greiz ura, † 1394 előtt. Neje: Gutta, Hakeborn II. Frigyes leánya.
17. Reusz VIII. Henrik, † 1429. Neje 1398: Schönburg Mechtild.
18. Reusz X. Henrik, Greiz és Kranichfeld ura, † 1475. Neje: Magdolna, Schwarzenberg Erkinger leánya:
19. Reusz XVI. Henrik, † 1535. Neje 1506 előtt: Anna, Colditz Vollrad leánya.
20. XVIII. Henrik, idősb Reusz, Untergreiz ura, † 1572. Neje 1533: Borbála; † 1580, Metsch-Schönfeld György leánya.
21. XXV. Henrik, idősb Reusz, Untergreiz ura, † 1604. Neje 1583: Mária, † 1628, Schönburg-Hartenstein Hugó leánya.
22. XXXIX. Henrik, idősb Reusz, Obergreiz ura, † 1629. Neje 1624: Juliána Erzsébet, † 1653, Salm-Neuville Frigyes gr. leánya.
23. I. Henrik, Reusz-Greiz és Dölau grófja; † 1681. Neje 1648: Sibilla Magdolna, † 1667, III. György kirchbergi várgrófnak († 1641) és Gleichen Margit grófnőnek († 1619) leánya.
24. VI. Henrik gróf, † 1697. Neje 1691: Henrietta Amália, † 1732, Friesen III. Henrik gr. leánya.
25. II. Henrik gróf, †1722. Neje 1715: Zsófia Sarolta, † 1748, Bothmar Gáspár leánya.
26. XI. Henrik, Reusz-Greiz fejedelme, † 1800. Neje 1743: Konradina, † 1770, XXIV. Henrik Reusz-Schleiz-Köstritzi gr. († 1748) és Promnitz-Dietersbach Mária Eleonóra bárónő († 1776) leánya.
27. Reusz-Greiz Izabella hgnő, †1824, trónörökösünk 32. őse, Kirchberg és Hachenburg Vilmos György várgr. hitvese.
Mindezekből az ősvonalakból kitünik, hogy 1. Ferencz Ferdinánd főhg utódja az összes magyar uralkodóházaknak a teljesen kihalt bajor Ottó és Hunyady Mátyás királyaink házain kivül; 2. hogy utódja az osztrák tartományok valamennyi ősi uralkodóházának; 3. hogy a legtöbb német fejedelmi háznak és Szerbia, Montenegro, Törökország és Monaco kivételével utódja minden európai dynasztiának.
Végül álljon itt még trónörökösünk az ősfán közölt czimerének rövid leirása. Hermelinnel bélelt biborköpeny alatt, a mely királyi koronából omlik alá, az aranygyapjas rend jelvényes láncza veszi körül a czimerpajzsot, a mely négy egyenlő részre oszlik közepén szivpajzszsal.
A szivpajzsot az osztrák főherczegi korona fedi és a pajzs függélyesen két részre oszlik. Érdekes a czimer két koronája: a szivpajzs fölötti főherczegi és az egész czimer fölötti királyi korona, mert I. Ferencz császár és király 1816. április 26-án az uralkodóház tagjait, mint császári herczegeket királyi koronával ruházta fel. A szivpajzs elülső fele függélyesen három részre oszlik: 1. aranymezőben ágaskodó kék koronás vörös oroszlán, 2. ezüst öv által ketté osztott vörös sáv, Ausztria czimere, és 3. aranymezőben balról jobbra dülő ferde vörös sáv, rajta egymás alatt három ezüst rigóval, Lotharingia czimere. A szivpajzs hátsó fele kék mezőben arany koronás ezüst sast ábrázol, a mi Modena herczegének, mint az Este-ház tagjainak jelvénye.
A főpajzs elölső felső negyede a váltakozó négy piros és négy ezüst sávot mutatja mellette vörös mezőben a zöld hármas halmon az ezüst kettős kereszttel. Ez Magyarország czimere.
A főpajzs hátsó felső negyede vörös mezőben aranykoronás kettős farkú ezüst oroszlánt ábrázol, ez Csehország czimere.
Az alsó első negyed függélyesen két részre van osztva. Az elülsőben ezüst mezőben aranykoronás csavarodó kék kigyó piros gyermekkel a torkában, ez Milanó czimere. A hátsó kék mezőben zöld gyepen nyugvó arany oroszlán nyitott könyvvel karmai közt Velenczét jelenti. A könyv nyitott lapján ez a felirat áll: Pax tibi, Marce, evangelista meus.
Az alsó második negyed szintén függélyesen két részre oszlik, de az egész negyed alapszine a kék. Az első félpajzsot vörös sáv osztja ketté, a mely fölött fekete csóka lép (Halics czimerei, alatta pedig három nyilt aranykorona van 2:1 alakban (Galiczia czimere). A hátsó félnegyed Lodoméria czimerét mutatja, két vizszintes sávot, a mely a kék mezőt három részre osztja, a sávok mindegyike két fél sávból áll, a melyek közül a felső ezüst, piros, ezüst, az alsó piros, ezüst, piros téglákból áll.

ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

A ZÁH ÉS ZÁK NEMZETSÉGEK.

(Második, befejező közlemény.)_{Az első közleménybe néhány tévedést okozó sajtóhiba csúszott be, a melyeknek helyreigazitását a füzet végén találják olvasóink.}*

Feliczián mester merénylete következményeivel együtt történelmünknek oly rendkivüli és borzalmas esete, hogy minden részleteit ismerni s a valóságnak megfelelőleg megállapitva látni fölöttébb kivánatos. Nem fölösleges tehát, hogy itt, hol a Záh nemzetség és III. Feliczián mester történeteivel foglalkozunk, e kérdést tüzetes vizsgálat alá vegyük.
Hogy a hivatalos véritélet sem Záh Klára szerencsétlen esetét, sem a királyné bünrészességét nem emliti, az természetes, mert annak bármily alakban való fölemlitése, akár mint való esemény, akár mint valótlan rágalom, a királyné jó hirnevének elhomályositásához járult volna. A hivatalos véritélet tehát a visegrádi rémdráma ezen részletére nézve nem szolgálhat és nem szolgál történelmi forrásul, sem alapul ily irányban való történelmi következtetésekre csak úgy nem, mint a félszázad előtt lezajlott magyar szabadságharcz történetének megirására nem volnának kizárólagos forrásul elfogadhatók az osztrák hadi jelentések és haditörvényszéki itéletek.
Krónikáink közül az egyedüli a Képes Krónika, mely ezen eseményre nézve forrásul tekinthető, minthogy utána alig nehány évtizeddel keletkezett. Ez emliti ugyan Záh Klára megkinoztatásának és kivégeztetésének borzalmas részleteit, de meggyaláztatásáról hallgat. Ennek oka is világos; a krónika Nagy Lajos király parancsára készült Francziaországba férjhez ment leánya, Mária herczegnő, Lajos orleansi herczeg neje számára._{Toldy F., Marci Chronica de gestis Hungarorum 7. 1.}* Hogyan nyerhetett volna abban a szerencsétlen Záh Klára meggyaláztatásának s a királyné bünrészességének elbeszélése helyet, annak a királynénak a bünrészessége, ki Nagy Lajos királynak édesanyja, Mária herczegnőnek pedig nagyanyja volt? Az tehát, hogy ezen krónikában Záh Klára esetéről nincs szó, nem bizonyiték arra nézve, hogy az meg nem történt. Még kevésbbé vehetjük erre bizonyitékul azon körülményt, hogy a külföldi krónikák halmaza e részletről mit sem tud, mert azok sok, hazánkban történt eseményről nem tudnak semmit.
Azért Feliczián mester merényletének ezen részletére nézve forrásul egyedül a néphagyományt fogadhatjuk el, a mely a történelmi valóságot megőrizte. Mert nem gondolható, hogy oly rémséges eseménynek, minő a királyi család tagjainak megsebzése és ennek megtorlásául egy nagy, számos tagból álló előkelő, nagy vagyonu nemzetségnek a harmadik iziglen való teljes legyilkolása volt, az inditó okáról akkor az ország egyik szélétől a másikig, úgy a várak, úri kastélyok, mint az utolsó parasztkunyhók lakosai ne birtak volna tudomással. És bizonynyára nem a nápolyi Johanna feslett udvarából vették a hirt, hiszen ott voltak a főispánok, kik az országban minden irányban elszéledvén, vármegyéikben rögtönzött rendkivüli gyüléseket tartottak a Záh nemzetség tagjainak kipuhatolására, kiket fegyvereseikkel összefogdostatván, fogva Visegrádra a királyi udvarba küldték, hol őket kegyetlenül kivégezteték. Ez az egész ország lakosságát izgalomba ejtette, melynek nagy része még amúgy sem volt a sok évi véres öldöklő polgárháboruk után lecsillapodva.
Elterjedt tehát a merénylet okának és részleteinek hire mindenfelé az országban. Irásba, krónikába nem foglalhatták az egykoruak, de még a későbbkorbeliek közül sem senki, mig Anjou-házbeli királyok ültek a királyi trónon, mert az felségsértés lett volna és megfelelő büntetést vont volna maga után. De feledékenységbe azért nem ment; szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szállt, a lantosok versbe foglalták s énekelték századról századra, egész a XVI. század második feléig, a mikor Istvánffy Miklós nádori helytartó, a történetiró róla tudomást vett s talán visszautasitotta? Nem, ellenkezőleg, megütközésének adott kifejezést, hogy Feliczián mester merényletének igazi inditó okát úgy a véritélet, mint az évkönyvek elhallgatták, holott arról még az ő korában is mindenki tudott, s ő, a történetiró szükségesnek látta a valódi inditó okot, hogy feledékenységbe ne merüljön, a véritéletnek, melyet oklevélgyüjteményébe fölvett, lapszélére sajátkezüleg következőképen följegyezni:
«Úgy itt, mint az évkönyvekben el van hallgatva az ok, mely Felicziánt ezen merényletre inditá. Pedig az általános s kézről kézre adott_{«Comunis et per manus tradita fama», irja Istvánffy, mely kitétel azt gyanittatja, hogy ama hagyomány az ő korában irásba is volt foglalva, habár ez képlegesen is lehet mondva.}* hir, tudják és a dalosok lant kiséretében éneklik: hogy maga a királyné különös módon nyujtott alkalmat testvérének Kázmérnak Feliczián leánya Klára megejtésére, ki a királyné udvari hölgyei közé tartozott s kit advent idejében, mintha olvasóját honn feledte volna, az egyházból haza küldött, hol testvére Kázmér rajta gyalázatot ejtett s midőn ujévkor Klára ezt sirva és könnyek közt atyjának megjelenté, ezt ezen sérelem dühbe hozta és inditotta a bosszu elkövetésére.»_{Fejér, Codex Dipl. VIII/III. k. 427. 1.}*
Ime itt a valódi inditó ok, mely Feliczián mestert a merénylet elkövetésére vezérelte s ennek való voltában annál kevésbbé lehet kételkednünk, mivel az több más oldalról is megerősitést nyer.
Azt, hogy Feliczián mester öldöklési őrjöngésben szenvedett volna, nem látjuk sehol bebizonyitva; nem a véritéletben és nem a Feliczián mesterre vonatkozó összes oklevelekben, melyekben egyetlen ily őrjöngést bizonyitó esetnek sem leljük nyomát.
A véritélet, a mint reánk maradt,_{Fejér, Codex. Dipl. VIII/III. k. 419–427. 1.}* nem törvényeken alapuló törvényes itélet. Annak szerkesztői udvari méltóságok viselői, az ország minden vidékéről összehitt zászlós urak, hadvezérek, főispánok valának, kiknek szolgálatkészsége és a királyi családhoz való föltétlen ragaszkodása kétségen felül állt. Ezek nem itéltek a hazai törvények alapján – a hosszu okiratban nincs egyetlen egy törvényre sem hivatkozás – hanem több napi tanácskozás után megszerkesztettek egy oly okiratot, mely Feliczián mestert minden lehető rosszal vádolja. Nem találnak elég kemény kifejezést arra, hogy őt vad szörnyetegnek jellemezzék, sőt, nevetséges, a szörnyü itéletlevélben még szójátékoktól sem idegenkedének, a Záh nemzetség nevéről azt állitják, hogy az fájdalmat jelent és Feliczián mester nevét Infelicián-ra változtatják.
Ha tehát ezen boszut szomjazó, a legnagyobb mértékben részrehajló gyülekezet Feliczián mesterről azt állitá, hogy sok embert fosztott meg életétől, akkor figyelembe veendő, hogy ő vitéz harczos, hadvezér, Trencséni Máté egyik fő embere volt, a ki számos csatában megmérkőzött a király embereivel s a vértörvényszék tagjainak nem egyikével, oly időben, mikor ember ember ellen küzdve, osztott vagy nyert halált; mikor a vitézség mérőfoka az vala, hogy mennyi ellenségen vett diadalt. Ez nem volt öldöklési őrjöngés, mert akkor valamennyi hadfi abban szenvedett volna, hanem eszköz a czél elérésére, mely miatt a háboru megindult.
Csakis ily nemü lehetett Feliczián mester öldöklése, mert más nemüről a kutfők mit sem tudnak s ha ez neki bünül felrovatott, akkor ezen bünben a vértörvényszék tagjai majdnem valamennyien részesek valának, mert ezek mint hadvezérek s magok is mindannyian hadfiak, bizonyára nem egy ellenfelüknek oltották ki életét. Ezért tehát Feliczián mester nem vádolható öldöklési őrjöngéssel. Merényletének indoka egyedül, úgy a mint a hagyomány tudta, a bosszu lehetett, melynek másként eleget nem tehetett, mintha saját fegyverével kisérlé meg annak végrehajtását.
Hogy ezt nem tette rögtön, a mint leánya sérelméről értesült, annak sokféle oka lehetett; felhevült agyában különféle bosszuló terveket forgathatott, mig a körülményekhez képest mint egyedül kivihetőt a fegyveres elégtételt választá, az alkalom is aligha kinálkozhatott akármikor, hogy a királyi családra ronthasson.
Leányának Klárának szerencsétlen esete pedig magából a Képes Krónikából kiolvasható; mert bármit mondjanak, megkinoztatásának és kivégeztetésének módja világosan igazolja a néphagyományt, mely a történelmi valóságot megőrizte.
Feliczián mester merényletének részletei mindenki előtt ismeretesek. A merénylőt Sándorfia János mester tőrével többszörösen átdöfé_{«Bicello pluries transficsum». Bicellus annyi mint hastula armentata, pugio = szijra kötött kis kopja avagy tőr (Brinckmeier, Glossarium Diplomaticum, I. k. 364. 1.)}* s «az innen onnan az ajtókon benyomuló királyi bajvivó vitézek rettentő kardjaikkal összekonczolván, szörnyeteg csuffá tevék». Fejét Budára, kezeit és lábait pedig más városokba küldték._{Képes Krónika, 102 fej.}* Gyermekei közül II. Jób szerencséjére elébb halálozott el; egyetlen élő fia IV. Feliczián a mint hű szolgájával futásban keresett menedéket, utoléretett s lófarkhoz kötve nyomorultan végzé életét, «kiknek mindkettejöknek tetemeit – mondja a krónika – ebek falták föl csontjaikkal együtt.»_{U. ott.}* Idősbik leányát Sebét,_{Sebe Sebastiana röviditése.}* ki Palásthy Kopai hont vármegyei nemesnél volt férjénél, Becsei Imre barsi főispán Léván lenyakaztatta._{Képes Krónika, 102. fej.}*
Ifjabbik leányának, Klárának kivégeztetéséről halljuk magát Márk barátot, a mint azt a Képes Krónikában elbeszéli. «Klára nevü gyönyörü szűz leányát is a királyi udvarból kivonszolják s orrát és ajkait oly csuful levagdalván, hogy csak a fogai látszottak s két kezéről nyolcz ujját levágván, hogy csak a két hüvelyke maradt, lóháton több város utczáin meghurczolják és a szerencsétlent ezen szavakat kiáltani kényszeritik: «Ilyen büntetéssel lakoljon, a ki a királyhoz hűtelen»._{U. ott.}*
Kérdjük, ha nem igaz a Kláráról szóló «legenda», – hát akkor mivel, mikor és hogyan vétett a király ellen? Ő a «szépséges szűz», a gyönge nő csak nem vett részt a királyi család fegyveres megtámadásában? Erről hallgat úgy a véritélet, mint a Képes Krónika. Hát akkor miben nyilvánult az ő hűtlensége? Hogy az orrát levágták, azt tehették kegyetlen vad indulatból, hogy elcsufitsák, de hogy az ajkait levagdalták, mi oka lehetett annak? Nem-e az, hogy atyjának elárulta meggyaláztatását? A nyelvét ki nem vágták, mert arra szükségük volt a bitóknak, hogy a föntebbi szavakat kinjában elnyöghesse. A nyolcz ujját levágták, mi okból? Nem-e megtorlásul azért, hogy a királynénak az ő panasza folytán az ő atyja négy ujját kardjával lecsapta? Egy szóval nem-e csufitották el, kinozták meg és végezték ki oly borzalmas módon épen őt, a «szépséges szűzet» azért, mert benne látták okozóját atyja merényletének, mivel meggyaláztatását neki elárulta? Ha mindebből semmi sem lett volna igaz, miért bántak volna a három testvér közül épen csak ő vele ily borzasztó kegyetlen és világosan szóló módon, mely minden kétséget kizár az iránt, hogyFeliczián mester merényletének azon indoka, melyet a néphagyomány és lantosok éneke egész a XVI. század végéig köztudomásként hirdetett, a történelmi valóságnak teljesen megfelelt s hogy ennélfogva Feliczián mestert nem öldöklési őrjöngés, hanem a leányán elkövetett sérelem gyujtotta boszúra, melyet saját kardjával akart végrehajtani.
Feliczián mesternek és Visegrádon ért két gyermekének, IV. Felicziánnak és Klárának borzalmas kivégeztetésükkel a merénylet megtorlása még nem ért véget.
A király és királyné fokozott felindulásukban, melyet a Feliczián mestertől vett sebeik fájdalma okozott, mint föntebb emlitők, az országnagyokat, főispánokat, várnagyokat, kiknek ragaszkodásában a királyi családhoz föltétlenül bizhattak, az ország minden vidékeiről összehivatták Visegrádra, hogy a további büntetések iránt intézkedjenek. Az ekként megalakult vértörvényszék tagjai valának a nádor, az erdélyi vajda, a szlavóniai és macsói bánok, a főtárnokmester, az országbiró, a királyné országbirója, a pesthegyi várnagy és egy sereg főispán. Köztük nem foglalt helyet egyetlen egyháznagy, egyetlen itélőmester avagy törvényszéki biró sem. Igaz, hogy az ország legfőbb törvényszékeinek, a nádorinak és országbiróinak fejei ott ültek a vértörvényszék tagjai közt, de a nádori és országbirói méltóságok elnyerésére azon időben egészen más tekintetek voltak irányadók, mint az illetők törvénytudása. A hazai törvények ismerete, helyes értelmezése és alkalmazása az itélőmestereknek és ezek személyzetének volt a törvényes feladata.
A vértörvényszék ekként összecsőditett és tulnyomó nagyobb részében hadfiakból, kemény vitézekből állott tagjai több napi tanácskozás után, buzgalmukban és a királyi család iránt való szolgálatkészségükben összeszerkesztettek a hazai törvények teljes mellőzésével, oly borzalmas itéletet és ennek alapján végrehajtattak ártatlanokon oly kegyetlen öldöklést, minőhöz hasonlót, hasonló okból inditva, többet nem igen mutat fel a történelem.
Itéletük úgy szólt, hogy: Feliczián mester fiai, leányai, unokái, egész nemzetsége s bármiféle rokonsága büntetendő olyképen, hogynemzetségének összes tagjai a harmadik izig, valamint Feliczián mester leányainak és nőtestvéreinek mindkét nembeli gyermekei fej- és jószágvesztéssel bünhődjenek. Vejeinek testvérei és rokonai birtokaikban megmaradjanak ugyan, de a királyi udvarból örök időkre kizárattassanak s ha valamelyekre ezek közül világosan bebizonyittatik, hogy az elkövetett büntettről eleve tudomásuk volt, ezek is halállal büntettessenek. A Záh nemzetségnek a 3-ik izen túl álló tagjai pedig örök szolgaságra vettessenek s birtokaik a király kezére szálljanak. Egyedül Feliczián mester nőtestvéreinek unokái vétettek ki a büntetés alól, nehogy a rendek megzavartassanak, mivel úgymond, azon istentelen nemzetségnek számtalan női tagja más nemzetségekkel vala házasodás utján összekapcsolva.
Utasittattak továbbá az összes vármegyék főispánjai és szolgabirái, hogy minden vármegyében gyüléseket tartsanak a Záh nemzetség tagjainak kipuhatolása végett s az első, második és harmadik izen állók a királyi udvarba küldessenek; a harmadik izen tul lévők neveit pedig irásban jelentsék fel s azonkivül mindazon bármily állásu és nemü egyének, kik tanácsukkal vagy bármily más módon elősegitették a büntettet, fej- és jószágvesztéssel büntettessenek._{Fejér, Codex Dipl. VIII/III. k. 419–427. 1.}*
És az itélet legott végrehajtatott. A főispánok elszéledének vármegyéikbe s őrködének azon, hogy a véritélet rendeleteinek gyorsan és teljesen elég legyen téve. Becsei Imre barsi főispán, mint emlitettük, Feliczián mester idősebb leányát Sebét, Palásthy Kopai feleségét a lévai vár előtt lenyakaztatta és «Feliczián nemzetségéből sok nemes embert lemészárolának» – mondja a Képes Krónika._{U. ott.}*
Feliczián mester vejéről Kopairól azt beszéli el ugyancsak a Képes Krónika, hogy fogságba vettetett s tömlöczben végzé életét, fiait pedig, kiknek a véritélet rendelése szerint meg kellett volna öletniök, szánalomból a keresztes vitézek egy tengeri szigetre vivék, hogy soha többé hazájukba vissza ne jöhessenek._{Képes Krónika, 102. fej.}* Ezen előadásnak Kopaira vonatkozó része azonban nem felel meg a valóságnak.
A megtorlás és bosszu szolgálatkész eszközei legott kisütötték Kopaira, ki mint tudva van, a hont-vármegyei Palásthy családból származott,_{Századok, 1887, 210–216. 1.}* és testvéreire a bünrészességet s ennek folytán rajtok a véritélet gyorsan végrehajtatott.
Palásthy Kopai ugyanis és testvérei: Péter, Bató és Lambert, Bors fiai, nyomban a visegrádi merénylet után, mivel – Károly király 1331. évi oklevelének szavai szerint – a király vérének átkozott emlékü rokonuk, a Zaah nemzetségbeli Feliczián által történt ontásában és a királyné kezének megcsonkitásában részeseknek találtattak s ezenfelül nyilvános latorság bünében elmarasztaltattak: mind a négyen akasztófán lelék halálukat._{Kubinyi, M. tört. Eml. II. k. 103–105. 1.}*
A Záh nemzetségnek Feliczián mesteren és családján kivül a véritélet alapján sujtott tagjai ezek valának; Lőrincz fia Péter a marczali ágból (IV. tábla); II. Mihály fiai (a IV. táblán: III. Mihály, Máté, Agg); I. Noe fia II. Noe (IV. tábla). Hogy ezek kivégeztettek-e, avagy nem-e tartoztak a Záh nemzetség azon tagjai közé, kiknek Lengyelországba elmenekülniök sikerült,_{Dlugoss szerint Feliczián mester rokonai közül néhányan Lengyelországba menekültek s nemesi czimerül lábatlan fehér sast használtak. Fejér, Codex Dipl. VIII/III. k. 427. 1. – Folkus fiai közt is volt egy Mihály (I) (1. tábla), ki 1301-ben emlittetett fiaival együtt, de ez «Folkus fiai» czim alatt külön volt a sujtottak közt emlitve.}* az illető oklevelekből ki nem tünik.
Továbbá II. Kázmér fia II. Feliczián, I.István fia Domokos (a Berende ágából, III. tábla), valamint Folkus fiai (a geregei ágból u. m. Simon, I. Pál, III. Péter, I. Mihály, II. tábla). Ezeknek apáik II. Kázmér, I. István és Folkus 1244. és 1245. évek táján éltek, s róluk magukról az utolsó okleveles adat 1299, I. Mihályról 1301. évből szól – ha tehát 1330. évben a merénylet idejében még éltek, igen nagy kort kellett elérniök, hogy – hacsak el nem menekültek – nyomorultan a bitó kezéből vegyenek halált._{Ha fölvesszük, hogy 1245. táján születtek, akkor 1330.ban 85. év körül lehettek.}*
Sujtattak még ezeken kivül: Csiga fiai, Luka fia Kemény, Jakab fia István, kiknek a Záh nemzetség melyik ágához volt tartozása fel nem derithető és keszüi II. Pál, a keszüi ágból (II. tábla), kinek leszármazása az 1227. évben azon ágon élt egyének valamelyikétől részletesebb adatok hiján, szintén ki nem mutatható. Ezekről sem találunk értesitést, hogy kivégeztettek-e, vagy nem-e sikerült elmenekülniök.
Végre a Záh nemzetség elősorolt tagjai közt, kiknek a birtokait a király elkobozta, leljük még Berende fia III. Pétert is, ki azonban egy századdal elébb, 1227-ben élt (III. tábla) és gyermektelenül halt el s kinek birtokai e szerint osztatlan állapotban szerepeltek továbbra is a Záh nemzetség birtokai közt.
Mindezeknek, valamint Feliczián mesternek összes birtokaikat, – kivéve Folkusteleke és Keszi falukat, – Károly király Sándor fia János mesternek, Cselén unokájának adományozta, ki a királyi család tulajdonképeni megmentőjéül tekintetett. Az előszámlált birtokok ezek valának:
Feliczián mester tulajdonához tartozók Nógrád vármegyében: Ság, Lapujtő, Mátyásteleke, Elestyén, Tenkőteleke, Polihna, Brezova és Gömör vármegyében: Jezte, Bucsk, a Záh nemzetség többi tagjaié pedig: Kodorzó, Ettes, Bénateleke, Szanas, Pálfalva, Hartyán, másik Hartyán Ujfalu, Ság, Ludvég, Dályó, Berendefölde, Tőrincs, Litke, Helimbafalva és Egyházas-Gerege, mind Nógrád vármegyében, Bénateleke kivételével, mely Gömör vármegyében feküdt._{Gr. Károlyi cs. okmánytára, I. k. 77., 83., 100., 117. 1., Fejér, Codex Dipl. VIII/IV. k. 109. 1.}* Tehát itt 25 faluval és pusztával jutalmazta meg János mestert gyors segedelméért Károly király.
A föntebbiek alapján III. Feliczián ágának nemzedékrende, mely gyászjelentésnek is beillik, a következő:
V. TÁBLA.

N. de genere Zaah; I. Jób pécsi püspök, al- és főkanczellár, mosonyi, baranyai főispán 1245–1279, de genere Zaah; II. Zaah comes 1262–1263 1272-ben nem élt de genere Zaah; Fiu testvérek 1258 előtt; II. Jób 1275; III. Feliczián mester, 1301, 1330 felkonczoltatott, de genere Zaah; Nő testvérek 1330 kivégeztettek; Csiga; Fiuk 1330; Luka; Kemény 1330 de genere Zaah; Jakab; III. István 1330; IV. Feliczián 1329, 1330 kivégeztetett; Sebe lenyakasztott 1330, férje: Palásthy Kopai felakasztatott 1330; Klára 1330 kivégeztetett;

Palásthy Kopai és testvérei palásti birtokát Károly király 1331. évben udvari szolgájának Besenyő Györgynek és ugyancsak ezen Kopai és testvére Bató malonyai birtokát Bars vármegyében 1344. évben Kenezsiczi Gyula fia Miklós udvari testőrének, Endre királyfi nevelőjének adományozta._{Kubinyi, M. Tört. Eml. II. k. 103–105 1., Anjoukori okmánytár, IV. k. 450. 1.}*
Kopainak és testvéreinek hangoztatott bűnrészessége Feliczián mester merényletében Károly király utóbbi oklevelének szavai szerint abból állott, hogy Feliczián mester az ő tudtukkal és tanácsuk folytán követte el merényletét.
Az ellenök emelt latorsági vád nem vehető komolyan, egész a merénylet megtörténtének idejéig Károly király kegyét folyton birták és a reájuk vonatkozó oklevelekben olyan cselekvénynek, melyre ily vádat alapitani lehetett volna, nyoma sincs. Ezen cselekvények tehát, ha voltak, még Trencséni Máté idejében, hadviselés közben eshettek meg, a mikor a hadviselő felek mindegyike az ellenséges területeken borzasztó pusztitásokat, erőszakoskodásokat és vérengzéseket követett el s ezekért senkit sem fogtak latorsági vád alá, hahogy Károly király szolgálatában, annak hivei hajtották véghez. Világos példát nyujtott erre maga Károly király, midőn 1335. évben parancsot menesztett az ország összes biróságaihoz, hogy Renold volt nádor fiát Gyulát és László fiait Pétert és Jánost a hűtlen Kopasz volt nádor és Petenye fia Péter idejében az ő szolgálatában elkövetett bárminemü kártételekért, u. m. faluk elpusztitása, egyházak és temetők feldulása miatt – kivévén emberölést és birtokfoglalásokat – pörbe fogni ne merészeljék._{Anjoukori okmánytár, III. k. 154. 1.}* Ilyféle kártételek csak akkor minősittettek latorságnak, ha az illetők a királytól elpártoltak.
Midőn az esztergomi káptalan tanuskodása mellett nevezett Besenyő György Palásthy Kopainak és testvéreinek volt palásti birtokába beiktattatott, a többi Palásthy osztályos atyafiak közül egyik, Liptófia György ama birtok egy részére nézve ellentmondott,_{Kubinyi, M. Tört. Eml. II. k. 96. 1.}* de midőn ellentmondásának okát adandó, a király szine elébe idéztetett, utközben mást gondolt s Visegrádra érve, ellentmondását visszavonta. Ezt saját érdekében okosan tevé, mert azon ünnepélyes adománylevélben, melyet Károly király ama palásti birtokról Besenyő György részére kiállitott, a Palásthy család többi tagjait már hütleneknek és érdemetleneknek nevezé s ama birtokra nézve örök hallgatásra kárhoztatá úgy Kopait és testvéreit (ezek már hallgattak), mint a többi Palásthyakat,_{Kubinyi, M. Tört. Eml. II. k. 105. 1.}* kik e szerint már közel álltak azon veszélyhez, hogy Kopaihoz és testvéreihez való rokonságuk miatt ők maguk is hütlenséggel bélyegeztessenek s birtokaiktól megfosztassanak, úgy mint a Záh nemzetségbeliek. Kopai nagybátyja, Paláshy Péter nem is látta tanácsosnak, hogy Palásthon maradjon, azért ottani birtokát eladta_{U. ott, 101. 1.}* és a bars vármegyei nemcsényi birtokába átköltözvén, nevét Nemcsényire változtatta meg.
Hátra van még a Záh nemzetség állitólag Somogy vármegyében létezett ágának, Szopa (Zopa) Pál fiainak ezen nemzetséghez való vérségi viszonyát vizsgálat alá vennünk.
Ezeket, u. m. Jánost és Miklóst a kutató közegek tévedésből a Záh nemzetség tagjai közé sorolák, minek folytán Károly király őket 1341. évben részint ezért, részint pedig azon oknál fogva, mivel Szakálos István fiai ellenében hamis oklevelek előmutatása miatt elmarasztaltattak, a somogy-vármegyei Szentgyörgy és Domonkoslaka nevü birtokaiktól megfosztá s azokat Pál országbirónak adományozá,_{Fejér, Codex Dipl. VIII/IV. k. 490. 1.}* kinek módjában állt úgy jogilag, mint hatalommal ezen adományzást érvényre juttatni. Az mindazonáltal még sem érvényesült, mert ama Szopa Pál fiai ama két falu birtokában továbbra is benmaradtak s a föntemlitett Szopa Pál fia Miklósnak fiai, u. m. Gergely, Miklós és Pál, kik Szentgyörgyről irták magukat, ama két birtokkal még 1391. évben is mint tulajdonukkal szabadon rendelkezének. Hogyan történhetett ez?
Néhai Bottka Tivadar ezen tárgygyal foglalkozván, ezen tényből azt következteté, hogy nevezett Szopa Pál unokái, mint a Záh nemzetség tagjai irányában a visegrádi véritélet végrehajtása s a királyi adományozás érvényesitése Somogy vármegyének önkormányzati eljárásán, melylyel nevezett Szopa Pál unokáit védelme alá vette, törött meg._{Századok, 1874, 245. 1.}* Ezen megfejtés azonban nem fogadható el.
Károly király a visegrádi merénylet idejében királyi korlátlan hatalmának tetőpontján állt, annak semmiféle önkormányzási intézkedés ellen nem szegülhetett, az ellentállást önhatalmu s olykor törvényellenes kormányzása ellen mindenfelé vas kézzel leverte s parancsait föltétlen hivei, az országnagyok és főispánok gyorsan és pontosan hajtották végre. Feliczián mesternek vérengző tette után pedig a véritélet az ország lakosait oly rémületbe ejtette, hogy mindenki a kiátkozott Feliczián mester nemzetségéhez avagy rokonságához a rokoni vagy egyéb kötelékek látszatát is magától elháritani iparkodott; nem valószinü tehát, sőt épen lehetetlennek tünik fel, hogy bárhol az országban a véritélet végrehajtásának, vagy Károly király parancsának valaki ellenszegülni merészkedett volna, mi okvetetlenül az illetőnek hütlenségben való megbélyegeztetését és mint Feliczián mester bünrészesének elitéltetését eredményezi vala. Ha tehát Szopa Pál unokáin nem fogott az itélet, annak oka máshol keresendő.
Megtaláljuk ezen okot a pécsi káptalan egy 1346. évi bizonyságlevelének szövegében, melyben a föntemlitett Szopa Pál fia Miklóst öt évvel birtokainak emlitett eladományoztatása után, továbbra is mint Szentgyörgyi nemest és nem a Záh nemzetség tagját, hanem a Csák nemzetségből származott és Nagylábunak nevezett Pál maradékát találjuk megnevezve, kinek a pécsi káptalan tanuskodása mellett, a Szalók nemzetségbeli János mester, mint az Okor melletti Mindszentről nevezett monostor kegyura, tulajdonába viszszabocsátá azon baranyavármegyei Szentegyed máskép Tőtös nevü birtokot, melyet ama Miklós előde, a föntemlitett Csák nemzetségbeli Nagylábú Pál azon monostornak adományozott volt._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 582–583. 1. – Az oklevél idevágó szavai ezek: «Paulus Noghlabu dictus de genere Chak, prćdecessor ipsius Nicolai (filii Pauli dicti Zopa) de Zenthgurg». – Praedecessor annyi mint Antecessor, vagyis előd, hivatalbeli és vérszerinti ős.}*
Ezen Csák nemzetségbeli Nagylábú Pál a XII. század második felében II. Géza és III. Béla királyok idejében élt, kik közül az első adományozta neki a föntebbi birtokot, melyet ő, mivel gyermektelen volt, III. Béla király beleegyezésével 1183. évben a föntnevezett monostornak ajándékozott._{Hazai Okmánytár, 1. k. 1. 1., hol világosan a Csák nemzetségből valónak (de genere Chaak) van megnevezve.}* Szopa Pál fiai e szerint neki nem egyenes maradékai, hanem nemzetségének oldalleszármazói valának.
Annak oka tehát, hogy Szopa Pál fiai és unokái ama két somogyvármegyei falujoknak birtokában megmaradtak, nem Somogy vármegyének önkormányzási eljárásában, illetőleg a véritélet mellőzésében, mint inkább azon körülményben rejlett, hogy ők nem a Záh, hanem a Csák nemzetségnek valának tagjai s a véritélet ennélfogva reájok nem volt alkalmazható. Somogyvármegye közönségének ezen ügyben legföllebb az lehetett érdeme, hogy nevezett Szopa Pál fiainak a hatalmas Pál országbiró ellenében, ki egy személyben mint birtokkereső és biró szerepelt, valódi származásuk feltüntetéséhez és ezzel a fenyegető veszély elől való megmenekülésükhöz nyujtott segédkezet.

KUBINYI FERENCZ.

77A DESSEWFFYEK.

(Két melléklettel és egy czimerképpel.)

(A cserneki és tarkeöi Dessewffy család. Genealogiai tanulmány, irta Éble Gábor. Budapest, 1903. 4-rét, XII, 318 oldal, 8 leszármazási tábla és 50 részben önálló kép. Ára 30 korona.)

A nemesi eredet, az ősi származás kultuszát sehol sem üzik olyan mértékben, mint hazánkban s mégis nálunk tesznek legkevesebbet az ősi dicsőségért. Külföldön tömegesen jelennek meg a családtörténeti monografiák; nemcsak előkelő főuri, hanem egyszerü köznemesi vagy polgári családok is testes kötetekben, diszesen kiállitott munkákban bocsátják közre leszármazásukat s elődeik életrajzait; a mi családtörténeteink lajstroma elférne e folyóirat egyetlen levelén. Hát még ha a minőséget nézzük, hogyan üt ki akkor a külfölddel való összevetés. Főuri, honfoglaló nemzetségek, melyeknek levéltára egy-egy kisebb fejedelemségével vetekedik, megelégednek holmi hamis adatokkal töltött füzetkékkel. Tisztelet annak a nehány családnak, a mely legalább levéltára kincseit kiadta, inkább a köztörténetirás, mint saját története hasznára. A nagy többség nem tartja érdemesnek törődni az elődökkel, a kik vérrel, fáradtsággal szerezték meg az utódok által élvezett rangot, vagyont, tekintélyt.
Családtörténeti irodalmunk ez évben egy olyan munkával gyarapodott, a minőt eddig alig ha tud irodalmunk felmutatni. E munka a cserneki és tarkeöi Dessewffy család történetét tartalmazza, történetirásunk egyik régi, nagyrabecsült művelője tollából. A szerző, Éble Gábor neve eleve biztositékot nyujt arra, hogy a műben lelkiismeretesen összegyüjtött, gondosan megrostált adatokat, élvezetes feldolgozásban kapunk. A kötet áttanulmányozása meggyőz feltevésünk helyességéről: a Dessewffyek történetéből a forrásművek egyetlen adata sem hiányzik, s a családtörténeti apró részletek tömege úgy van csoportositva, hogy a könyv a mult kedvelőinek élvezetes olvasmányt nyujt.
A nagy terjedelmü munka nyolcz fejezetre oszlik. Az első a család korábbi történetével ismertet meg, egész a XVI. századig; a második a család legkiválóbb ősével, mondhatni második megalapitójával, Dessewffy Jánossal (1500–1568) foglalkozik, a harmadik folytatja a családi történetet a XVIII. század végéig, a «Dessewffyek fénykora» czimet viselő negyedik a XIX. században élt családtagokat mutatja be; az ötödik a Francziaországba szakadt ágaknak van szentelve; ez után egy rövid fejezet a családfára nem illeszthető Dessewffyekről szól; a hetedikben az ősi birtokosait elvesztett cserneki uradalom ujabb gazdáival ismerkedünk meg. Ezt követi nyolczadik gyanánt a terjedelmes és gondosan összeállitott oklevéltár, a névmutató s a nagy ivekre nyomtatott leszármazási táblák.
A Dessewffyek történetét megirni nem tartozik a könnyü feladatok közé. A családot ősi lakhelyéről századok előtt kiüldözte a török; egyes ágai elvesztek, eltüntek nyomtalanul; okleveleik nagy része megsemmisült, sőt még azokból a hiteles levéltárakból is, a melyek a Dessewffyek elődeinek XVI. század előtti történetére vonatkozó iratokat őrizték, csak roncsok, töredékek maradtak korunkra. A legnagyobb nehézségeket pedig az okozta, hogy a család számos ágra szakadt, a melyekből egy még Francziaországba is eljutott. Előmunkálat a nemzetség történetéhez alig van; a mi van, több bajt, mint hasznot hajt; a téves adatok megczáfolása vagy helyreigazitása rengeteg munkát okoz.
A család első, oklevélileg ismert őse bizonyos Deziszló, a kitől a leszármazás mind a mai napig szakadatlan rendben levezethető, a XIII. század első felében élt s a pozsegamegyei Csernek birtokossa volt. Deziszló utódai kétszáz esztendőn keresztül megmaradnak a középbirtoku nemesek rendjében. A cserneki nemesek – amint magukat nevezik – ugyanazon életet folytatják, mint azon korban Magyarországnak legtöbb nemes családja: pörölnek, osztozkodnak, hatalmaskodnak, majd mások hatalmaskodásait türik, egy szóval, küzdenek a létért. S az ököljog idejében megtartani, sőt mint a Csernekiek tették, szaporitani az ősi birtokot, nem tartozott a könnyü feladatok közé, különösen nem a végeken, a hol nem csak a szomszéd birtokosok támadásai ellenében kellett folyvást talpon lenni, hanem a török miatt is mindig a kardmarkolaton kellett a nemes embernek a kezét tartani.
A XV. században épen a háborus időkben kezd a Cserneki család emelkedni. Egyes tagjai részt vettek Mátyás király boszniai vállalatában s vitézségük legjobb bizonyitékát képezi azon tény, hogy a hadjárat befejezése után több elfoglalt erősséget rájuk biztak. Valami nevezetesebb királyi adományban még nem volt részük; birtokaik inkább vásárlás, cserék s házasságok révén gyarapodtak. Sajnos, az összességükben tetemes területü birtokok sokfelé oszlottak; a cserneki nemesek már a XIV. században tekintélyes számmal voltak. Nagy sokaságuk kényszeriti őket arra, hogy a XV. század folyamán a Cserneki nevet mindinkább mellőzve, vagy csak előnévül használva, áganként eltérő vezetékneveket vegyenek fel. Igy történik aztán, hogy találkozunk közöttük Bornemisza, Fejér, Gyeörgyffi, Ispánfi, Leökös, Török, Was, stb. nevüekkel. Egyik ágazat pedig, a mely az első ős, Deziszló unokájától Egyedtől, emennek legkisebb fia Benedek által származott le, a XV. század első felében élt Cserneki Dezső után Dezsőfi (Desewfi, Dessewffi) néven kezdi magát hivatni.
A mig a többi ágak a XVI. század folyamán részben kihaltak, részben pedig az ősi törzstől végképen elszakadva elvesztek, a Dezső ivadékai szorgalmuk s tehetségük által emelkedve hamar a főrendüek sorába jutnak s a ma is virágzó Dessewffy családot alkotják.
Dezső ága egyetlen fiunokája, Ferencz idejében kezd jelentőségre jutni. Már a Ferencz apja jó szerző ember volt, a ki házasságai s takarékos gazdálkodása révén tetemesen megnövelte öröklött vagyonát. E vagyon s az éppen hatalmuk delelőjén álló Szapolyaiak pártfogása Dessewffy Ferenczet kiemeli a megyei köznemesség sorából; már 1509-ben mint Szapolyai János pozsegai főispán alispánjával találkozunk vele. Ez állását nehány évvel utóbb még diszesebbel cseréli fel: Szapolyai János után ő lesz a megye főispánja s e tisztét egész 1523-ban bekövetkezett haláláig viseli. Tőle számithatjuk a Dessewffyeknek a főranguak közé való emelkedését.
Ferencznek hat fia között a legidősebb, János játszott kiváló szerepet, ugyanaz, a kinek életrajzára szerzőnk egy egész fejezetet szentelt. Élete hazánk történetének legmozgalmasabb s mondhatjuk legszerencsétlenebb korára esik, a mely végzetes volt a Dessewffyekre nézve is.
A mohácsi veszedelmet közvetlenül megelőző években még fennen ragyogot a Dessewffyek szerencsecsillaga, II. Lajos király elhalmozta őket adományaival, különösen Jánost, a ki atyjától a pozsegai főispánságot örökölte s egyben a király úr kamarása és főajtónállója volt. Előbb uj adományt adott a közös birtokokból rendes osztály utján kiválasztott javakra, megadta nekik a Hédárváriaktól szerzett rudinai apátság kegyuri jogát, majd Jánosra s utódaira ruházta a pozsegai örökös főispánságot, végül kegyeinek betetőzésére 1525 április 9-ikén kelt oklevelével felujitván régi nemességüket, ősi czimerüket saját királyi czimerjelvényével, a lengyel sassal megbővitette.

A CSERNEKI ÉS TARKEŐI DESSEWFFY CSALÁDNAK NEMESSÉG- ÉS CZIMERMEGUJITÓ S PALLOSJOG-ADOMÁNYOZÓ OKLEVELE 1525-BŐL.

E czimeradomány nem volt ismeretlen heraldikusaink előtt, de az eredeti oklevelet hosszu idő óta nem látta senki; azt Éble Gábor szerencsés keze hozta napfényre a család régóta elveszettnek hitt ősi irataival a büdszentmihályi családi kastélyból. Az oklevél diszesebb középkori armálisaink közül való; abba a csoportba tartozik, a melybe a Forgách, Básthy, Kanizsai stb. tartoznak. A diszes kiállitásnak megfelelően terjedelmes és szóvirágokkal teljes a szövege. A király, egyenesen Dessewffy Jánost szólitva meg, elmondja, hogy az érdemek között, a melyek jogczimet adtak a nemesség és a czimer megujitására, nem utolsó ősapjuknak (kit különben az oklevél megnevezni elmulaszt) hőstette, a ki a vad tatárok elleni ütközetben, kapott sebei daczára visszahozta a királyi zászlót; ezért s még különösen Jánosnak és apjának pozsegai főispánságuk idején tett hű szolgálataiért Jánost s fivéreit Istvánt, Györgyöt, Ferenczet, Miklóst és Lászlót, habár régi czimeres nemzetségből eredtek, ujból megnemesiti, czimerüket pedig megbőviti. E czimer leirása igy hangzik: Scutum videlicet triangulare coloris celestini, cuius campi siquidem clipei centrum continet dextram manum hominis armatam, tenentem clavam, cuius vera denotatio est, quod predecessor progenitorum vestrorum non perhorrens horrida bella Tartarorum adire subireque amputationem manus sue dextre et alia vulnera mortalia ab eisdem hostibus suscepta, banderium regni, quod tennerit, salvum de medio cruentarum cedum reduxerit; cui quidem manui innovando superaddimus aquilam gerentem in capite coronam auream, alys suis extensis, quo vos nostris hereditariis armis in signum singularis nostri amoris in vos fecimus participes. Pars superior clipei habet circa summitatem quadram lune et stellam a se distantes eorum splendoribus rultilantes; supra clipeum stat galea erecta argentea fulgore radians, a cuius cervice flores hinc inde, veluti flatu violentiore agitati, mutua sorte circumfunduntur; supra verticem galee est crista, albo colore depicta, prout hec arma seu nobilitatis insignia in capite presentium litterarum nostrarum suis approprialis coloribus arte pictoria figurata sunt distinctius et expressata.
Az oklevél élére művészi kézzel festett czimer nem felel meg egészen a szövegbeli leirásnak. A kék pajzsba helyezett ezüst buzogányt tartó, ezüst vértezetü karon nem, mind fentebb mondatott, a királyi, tehát fehér szinü (lengyel), hanem egy barna, természetesen ábrázolt sas áll, hihetőleg a czimerfestő szeszélye folytán; a sisakról sem valódi virágok, hanem mindkét oldalon egyforma zöld bélésü, váltakozva kék s arany szinü takaró folyik le. A paizson levő ezüst sisakon nincs korona, e helyett ormába hét fehér strucztoll van tüzve. A czimerpajzsot egy triton és egy nereida emelik, épp úgy, mint a Forgách-czimerben; az egész pedig aranynyal keretelt bibor lapra van helyezve._{A czimerlevél felényire kisebbitett hasonmását Éble Gábor ur szivességéből mi is közöljük.}*
A Dessewffyek a gazdag királyi adományoknak nem sokáig örvendhettek. Még a szerencsétlen mohácsi csata előtt feldulta váraikat a török s Dessewffy János puszta életén kivül épen csak legfontosabb adományleveleit tudta előllük megmenteni. A gazdag főur és testvérei valósággal földönfutókká lettek, arra utalva, hogy királyok kegyeiből tartsák fenn magukat.
A II. Lajos halálát követő szomoru korszakban eleinte a Dessewffyek is követik a korukbeli magyar urak példáját, hol János királyhoz, hol meg Ferdinándhoz pártolnak, a szerint, a mint érdekeik kivánják. Dessewffy Jánost Ferdinándhoz kapcsolta az a hűségi eskü, a melyet még Lajos király éltében tett Mária királynénak. Viszont János király irányában is voltak kötelezettségei; neki köszönhette a pozsegai örökös főispánságában való megerősitését és délvidéki birtokai egy részének megoltalmazását. Ám a Mária királyné iránt való ragaszkodás győzött benne; érte s ajánlatára már 1527-ben végleg Ferdinánd mellé állott, hogy végig kitartó, el nem tántoritható hive legyen. Választása – legalább a családi politika szempontjából – kitünőnek bizonyult; a király szolgálatában elveszett délvidéki javai helyett bőséges kárpótlást nyert.
A mig János úr diplomaciai szolgálatokkal, küldetésekkel, politikai megbizatásokkal szolgál fejedelmének, addig fivérei a harczmezőn szereznek babért és elismerést. Az öt fiu közül, Miklóst kivéve, a ki a papi pályára lépett, egy sem halt meg ágyban, mind a négy a csatában hősiesen esett el. A két öregebbről, Istvánról és Györgyről azt sem tudjuk, hol hullottak el; László a Várad alatti küzdelemben vérzett el, Ferencz pedig, a ki Győr várának kapitánya volt, 1552 augusztus 10-ikén a palásti összecsapásnál kapott rettentő sebében halt meg. Halálát Tinódi is megénekelte:

... ellövék Dezsőfi Ferencz bal lábát,
Lova ott meghala, két ló közt ő magát
Elvivék; utjában láták ő halálát.
Mind maga, mind fivérei érdemei eleinte kevés hasznot hoztak Dessewffy Jánosnak. Ferdinánd király még 1548-ban is csak familiarisává nevezi ki, egy évvel utóbb pedig kamarai tanácsossá, a mely fontos bizalmi állás nem sok fizetéssel járhatott, miután maga Ferdinánd bevallja egyik adománylevelében, hogy az egykor dusgazdag és hatalmas úrnak nem lévén semmije, megélni is alig tudott. Szegénysége daczára is 1554-ben főudvarmester, 1557-ben pedig a magyar királyi kamara elnöke lett, a mely állását 1562-ig hiven betöltötte. Szolgálatainak anyagi jutalmát csak 1556-ban nyerte el, a mikor fivérei közül már csak az egy László volt életben, hogy vele együtt részesedhessen a királyi adományban. A jutalom méltó volt a Dezsőfiek hűségéhez; az uralkodó nekik és sógoraiknak adta a hűtlenségbe esett Tharczay testvérek ősi birtokát, Tarkeő várát, minden tartozékaival egyetemben. Hosszu időbe került, mig az adományozók a szerteterjedő fekvőségek birtokába juthattak; a mig a sok per, hatalmaskodás, beigtatás lefolyt, addigra László is meghalt, s az egykor népes családból nem maradt más, mint a nőtlen János és László zsenge koru fiacskája, ifjabb János.
Az ifjabb János nagybátyjának 1568 julius 28-ikán bekövetkezett halálakor hatalmas vagyont örökölt. Mint János bátyja, ő is udvari szolgálatban forgott; jó ideig királyi udvarnok volt, később pedig felsőmagyarországi kapitány lett. Korán elhunyt; 1582-ben már mint néhai emlittetik. Feleségétől, Pesthy Annától két fia maradt: Ferencz és János, a kik az egykori Tharczay-javakon megosztozván, a család két főágának megalapitóivá váltak; Ferencztől a tarkeöi vár és birtok tulajdonában levő s erről elnevezett ágazat, Jánostól, a tarczai ág származott le.
A két testvér uj irányt ad a család történetének, a mikor elkeseredve az uralkodóház sokszoros hitszegésén, a nemzet ellen tanusitott rosszindulatán, szakit a hagyományos családi politikával, s a nemzeti fejedelmek hűségére tér át.
(III. Ferencz még az 1604-iki pozsonyi gyülésen, mint a király hive vett részt; innen azonban, haraggal telt szivvel, egyenesen Bocskay udvarába indult. Példáját öcscse is követte s a két Dessewffy innen kezdve törhetetlen hive maradt a nemzeti ügynek. Bocskay halála után Bethlen Gábor mellett találjuk őket, vitézül harczolva, vagy sok bajjal járó politikai küldetésekben eljárva.
A két testvértől kezdve a család elágazását vázolni lehetetlen. A XVII. század folyamán a Dessewffyek családfája rendkivül meglombosodik; a nemzetség annyi ágra szakad, hogy az országnak majd minden részébe jut belőle, sőt egy része külföldre is elszármazik. A külömböző, részben kihalt ágak feltüntetésére, egy kis leszármazási táblát igtatunk ide, melyről úgy a családot nem alapitott férfi, mint az összes női tagok hiányoznak. Ennek segitségével könnyen megállapitható az egyes ágak összefüggése, a mit Éble Gábor óriási leszármazási tábláin az avatatlan csak hosszadalmas kereséssel találhat meg.

II. János; III. Ferencz (1584–1620) a tarkeői főág ősapja; III. János (1584–1620) a tarczai ág ősapja; II. László (1615–1651) családja a harmadik izen fiágban †; IV. Ferencz (1612–1670); I. Ádám (1616–1665); István (1610–1649); III. István (1658, 1663); IV. János († 1694-ben) Ága fiában kihalt; II. Ádám (1644–1698); I. Sámuel (1649–1703); Gábor (1660–1690); Sándor (1660–1700); Ferencz (1660. 1669); Lajos (1661–1696). Ága egyetlen fiában †; János (1650. 1668); Ferencz († 1665-ben) Egyetlen fiunokája, Tamás felveszi a Szirmay nevet és grófi rangot; Gábor. Ága fiában kihalt; István. Ága fiában kihalt; Ferencz; Imre. A köznemesi kriványi ág őse; Miklós; Miklós. A ma is élő franczia (grófi) ág őse; Bálint kivándorolt Francziaországba. Ága fiában kihalt; Ferencz. Katholikus köznemes ág őse; Imre. Horvátországba szakad. Ága fiaiban †; Pál. A nagydobosi köznemesi ág alapitója; Zsigmond. Ága fiában †; Ferencz; Zsigmond. Ága az ötödik izen kihalt.; István. Köznemesi ág ősapja; Ádám. Unokája, Henrik báróságot kap, ága 1827-ben kihalt.; András. (1663–1745.) A margonyai (luteránus) köznemesi ág őse.; József (1702–1768) gróf. Ága unokájában kihalt; István. Ága egyetlen fiában †; Sámuel. Előbb báró, majd gróf: tőle ered az ifjabb grófi ág; György. Köznemesi ág őse; Imre. Köznemesi ág őse.

A mióta a két Dessewffy testvér a nemzeti ügy harczosai közé állott, a családnak számos tagja vérzett a szabadságharczokban. Az utolsó felkelés leveretése után pedig a császári zászlók alatt keresnek a Dessewffyek babért; volt idő, hogy egyszerre huszan szolgáltak a hadseregben, a káplártól fel a tábornokig mindenféle rangban. A megyei életben s az országgyüléseken is több kiváló tagja szerepel a családnak; többen kitünnek mint irók, szónokok, tudománykedvelők s meczénások, úgy, hogy bizvást elmondhatjuk, alig van család, a melyik annyi neves férfiut tudna mutatni elődei között, mint a Dessewffyek.
Éble munkájának harmadik s negyedik fejezete nagyrészt a kiválóbb családtagok életrajzainak van szentelve. A két főágba sorolva mutatja be őket, előbb az ifjabb tarczai ágbelieket, a kik között kétségtelenül a családtörténet áldozatkész kiadójának, Dessewffy Sándor csanádi püspöknek atyja Antal (1788–1843) volt a legkiemelkedőbb. Mint temesmegyei alispán utóbb követ, végül mint az aradi váltótörvényszék elnöke áldásos munkásságot fejtett ki, különösen az urbéri ügy rendezése körül szerzett érdemei hervadhatatlanok.

A DESSEWFFY CSALÁD 1756-BAN NYERT BÁRÓI CZIMERE.

Hosszabban emlékezik meg szerzőnk a tarczai ágnak még egy tagjáról ől (1717–1784) is, a ki mint vitéz katona ezredességig vitte fel s érdemeiért Mária Terézia királynőtől báróságot kapot. Ez alkalommal a Dessewffyek ősi czimerét is megbővitették. Az uj bárói czimer ábráját a szerző szives engedelmével itt is bemutatjuk.

A népesebb tarkeöi ágból legelől Sámuelről kell megemlékeznünk, a ki a családból elsőnek kap báróságot (1756), majd grófságot (1775) és alapitójává válik a ma is élő grófi ágnak. Az általa nyert bárói czimert, a mely csak az eredeti oklevélben van meg és sem a Liber Regiusban, sem czimergyüjteményeinken nem található, Éble úr szivességéből itt eredeti nagyságban közöljük. Mellette egy sereg kiváló katonát sorolhatunk fel. Ilyen Ferencz, Sárosmegye alispánja, később eperjesi kapitány, a ki 1705-től kezdve egész a majthényi gyásznapig mint strázsamester és később mint ezredes harczolt II. Rákóczy Ferencz zászlaja alatt. Bár nem a magyar, hanem a császári zászló alatt küzdött, nem kisebb hirnevet vivott ki magának Dessewffy István (1667–1743). A vitéz magyar huszártiszt idegen földön ontotta vérét, mialatt itthon atyafiai a nemzet szabadságáért küzdöttek; 1708-ban ezredes a Kollonits huszárezredben, mint ilyen kerül vissza Magyarországba 1716-ban s végig küzdi az 1716/18-iki török háborut. 1723-ban vezérőrnagy, 1727-ben a 3. huszárezred tulajdonosa, 1733-ban altábornagy. Még 68 éves korában részt vesz a lengyel trónörökösödési háboruban s csak ötvenhét évi folyvást hadjáratokban töltött katonáskodás után vonul nyugalomba.
István öcscse Imre semmiben sem maradt bátyja mögött. 1699-ben kezdi meg tiszti pályafutását ugyanazon Kollonits-regimentben, a melyben bátyja akkor kapitány volt. Gyorsan haladt, 1729-ben már ezredes, két évvel utóbb a 8. huszárezred tulajdonosa, ugyanezen évben vezérőrnagy lett.
A katona Dessewffyek közé sorolhatjuk a margonyai ág megalapitóját Andrást is (1663–1745). Tizennyolcz éves korában katonának állott s már hat évig szolgált, a mikor szülői nem tudni mily okból – haza hivták. Itthon békén gazdálkodott, mig a haza iránti kötelesség ujból kezébe nem adta a kardot; 1741-ben őt tették meg a Sárosmegyei lovas insurgensek ezredesének. Vitézségéről csakhamar beszélt a hír; «állitólag még Nagy Frigyes is elismeréssel nyilatkozott róla», a királyné pedig 1742 deczember 12-én valóságos ezredessé nevezte ki a magyar lovasságnál. Mint ilyen küzdötte végig az 1743–44-iki hadjáratot, melynek fáradalmai sulyos beteggé tették. Egy veszedelmes torok-daganat okozta halálát 1745 január 17-én a sziléziai Tarnoviczban, a hol el is temették.
Altábornagyságig vitte fel a hadseregben Dessewffy József (1702–1768), az idősebb grófi ág alapitója. Érdemeiért 1754 decz. 20-án az uralkodó grófi rangra emelte. Fia Ferencz gróf atyja példáját követte, a mikor alig 17 éves korában huszárnak állott. Gyorsan futotta meg a ranglétrát; 1755-ben már alezredes az Eszterházy gyalogezredben. Fényesnek igérkező pályájának azonban hirtelen vége szakadt 1757-ben, a mikor a 29 éves főtiszt a boroszlói csatában hősi halált halt. Ifjan, a csatatéren hullott el Dessewffy Ádám († 1775) is; ő is mint alezredes végezte életét a poroszokkal vivott kunzendorfi ütközetben.
A vitézi tettekkel tündöklő Dessewffyek teljes sorát itt előszámlálni hosszadalmas volna. Csupán még azokról emlékezzünk meg, a kik az utolsó szabadságharczban szolgálták fegyverrel a hazát. Két ág ivadékai tüntek ki; a margonyai ág Dessewffy Arisztidet, a vértanu tábornok adta a hazának és három hős testvért: Gyulát, Dénest, Zsigmondot, kik közül az első százados volt a Koburg-huszároknál, a második őrnagy a Nádor-huszárezredben, a harmadik pedig tüzérszázados. A tarczai ágból Lajos mint a Lehel-huszárok egyik századosa harczolt, testvére Imre pedig Arisztid hadsegéde volt.
A politikusok és irók között, kiket a tarköi főág adott a hazának, országos nevet vivtak ki az ifjabb grófi ág tagjai; József (1771–1843), Aurél (1808–1842) és Emil (1812–1866) neve sokkal ismeretesebb, mintsem hogy itt bővebben kellene róluk megemlékezni. Éble Gábor terjedelmes életrajzot szentel nekik; a József grófé egész kis essai, a mely önállóan is elismerést nyerne.
A munkának kétségen kivül legérdekesebb fejezete az, a mely a Francziaországba szakadt Dessewffyek történetével foglalkozik.
Sok mindenféle balvélemény volt úgy a hazai, mint a külföldi irodalomban a francziává lett magyar ivadékok felől elterjedve; Nagy Iván csak az egyik kibujdosott Dessewffyről tud s ennek leszármazóiról is alig beszél, grófi czimükről egyáltalán nem szól; a Nemzettségi Zsebkönyv azt állitja, – hihetőleg a rosszul értesült góthai almanach után – hogy a kibujdosott Miklós XIV. Lajostól grófi és pairi rangot nyert. A Pallas Lexikona Nagy Ivánt követi; nem tud a franczia grófságról, viszont a kivándorlott testvérek közül csak egyet ismer. Hasonló tévedések találhatók összes forrásainkban.
Éble Gábor eredeti oklevelek a most élő franczia Dessewffyektől nyert értesülések alapján mondja el, hogy 1705-ben két unokatestvér, Miklós és Bálint, az aulikus Dessewffy (IV.) Ferencznek, a tarkeöi ág alapitójának unokái, vándorolt ki Francziaországba. Miklós, a ki a Kollonits-huszároknál szolgált, a spanyol örökösödési háboruban egyenesen II. Rákóczy Ferencz fejedelem utasitására szökött át a francziákhoz; a fiatalabb Bálint, a ki 1701 óta szintén a császári hadseregben harczolt, csakhamar követte a példát; 1706-ban már Miklóssal együtt a Verseilles huszárezredben találjuk. A két magyar gyorsan haladt a franczia seregben; előbb mindketten a magyar dezentorokból toborzott Ráttky huszároknál kapitányok, utóbb Miklós ugyanott ezredes, unokafivére pedig alezredes.
A visszatérésre a két rokon egyátalán nem gondolt, a minek bizonysága, hogy mindkettő hamarosan beházasodott a franczia nemességbe. Miklós 1718-ban elvette Ogier Ferencznek, Villier és Baulni urának leányát Anna-Lujzát, Bálint pedig 1723-ban Kleinholz Fülöp Frigyes franczia dandárnok leányát, Mária Lujzát. E házasság révén előkelő családokkal jöttek rokonságba a francziává lett Dessewffyek, a kik már most, főleg utódaikra való tekintettel, szükségesnek látták ősi nemesi eredetüknek igazolását. Bálint 1727-ben hivatkozva a bádeni békekötés amnestiális pontjára, III. Károlyhoz folyamodást intézett, kérve ősi eredetének és czimerének igazolását. A kérelmet kedvezően intézték el; Sárosmegye még az évben kiadta a leszármazást igazoló levelet, a mit az uralkodó 1728 január 2-án hitelesen átirt Bálint és Miklós számára.
A két emigráns uj hazája szolgálatában vesztette életét; mindkettő Olaszországban a csatatéren vérzett el. Fiaik Miklósé: Jakab-Károly-Mária és Bálinté: Fülöp apáik példájára a franczia hadseregben keresték szerencséjüket; előbbi marsallságig felvitte, az utóbbi mint kapitány halt meg. A két unokatestvér, bár idegen földön született s nőtt fel, vágyott látni apáik honát; 1771-ben folyamodtak Mária Terézia királynőhöz, oldja fel a családjukra kimondott proscriptiót s engedje meg, hogy a hüségeskü ellenében visszatérhessenek Magyarországba. Az engedélyt meg is nyerték s röviddel utóbb letették a hüségesküt is, bár visszatelepedni, tekintve hogy ősi birtokaik visszanyerésére semmi kilátásuk sem volt, egyikőjük sem szándékozott.
A két unokatestvér fiatalságától kezdve Francziaországban mint gróf szerepelt; igy irták alá Mária Teréziához intézett folyamodványukat is. A jogczimet a grófi titulushoz Sárosmegyének emlitett 1727-iki átiratából meritették, mely latin szövegében az igazságnak megfelelően «comites perpetui comitatus Posega et comes supremus de Sáros» czimmel illeti a Dessewffy-elődöket, a mit Francziaországban egyszerüen comte-nakforditottak le. Mivel pedig a megyei bizonyságlevél a király ünnepélyes átiró oklevelébe volt befoglalva, a grófi czim hiteles volta felől sem a Dessewffyeknél, sem a francziáknál kétely nem merült fel, annál kevésbbé, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy Magyarországban régebbtől fogva éltek valóságos gróf Dessewffyek.
Mindenütt elismerték az unokatestvérek grófságát, csak a legilletékesebb forum, a bécsi kanczellária utasitotta vissza. A mikor az amnesztia-levelet kiállitják számunkra, a királyi resolutióban benne van: «nicht zwar von der gräflichen, sondern von einer anderweiten alter adelichen Familie abstammenden Herren von Dezsőffy». Ezazonban nem riasztotta vissza a «grófokat» czimük viselésétől. A kegyelem elnyerése után Jakab-Károly-Mária meglátogatván Magyarországot, mindenütt gróf gyanánt szerepel. Igy folyamodik 1772-ben Sárosmegyéhez ujabb származási bizonyitványért s igy mutatja őt be rokona Dessewffy Sámuel báró sárosi főispán a megyegyülésen, s ugyancsak mint grófnak adja ki a gyülés a genealogiai bizonyságlevelet is. S most ujra az előbbeni módhoz folyamodott a franczia Dessewffy; átiratta a megye levelét a kanczelláriában, diszes, arany tokba zárt függő pecséttel megerősitett pergamen oklelevélbe, a mely ugyan az átiró részben sem comesnek,sem pedig magnificusnak nem nevezi Dessewffyt, de viszont nem tesz kifogást a megye bizonylata ellen sem. Igy azután természetes, hogy ezen oklevél alapján XV. Lajos franczia király minden nehézség nélkül elismerte vitéz katonáinak és leszármazóiknak grófságát.
A grófi czimet később a bécsi udvar is végérvényesen elismerte. Jakab-Károly-Mária fia Tamás, a ki 1768-ban osztrák szolgálatba lépett, azt mindenütt nyiltan használta; fia és unokája pedig mint grófok kapták cs. és kir. kamarássá való kinevezésüket.
A francziává lett Dessewffyek történetét rövid nehány szóval el lehet mondani. Bálint ága fiában már kihalt; Fülöpnek csak egy leánya Anna-Lujza-Henriette maradt. Az idősebb unokatestvérnek Jakab-Károly-Máriának öt fia ért emberkort. Ezek közül Tamás, mint mondtuk, viszszaköltözött hazájába; ága dédunokájában, gróf Dessewffy Gézában halt ki 1840-ben. László és Tamás papi pályára léptek; Ferencz katona lett, a nagy forradalom idején magyar szolgálatba állott, de 1802-ben Francziaországba tért vissza. Unokája, a ma is élő Henrik óf, ágának utolsó képviselője. A család fentartója a legfiatalabb fivér Lajos lett. Ez is katona s 1798-ban szintén régi hazájában keres menedéket. Mint huszárszázados tért vissza Francziaországba, s Napoleon szolgálatába állott. Kiváló vitéz katona volt; a kinek 1809-ben Wagramnál a császár sajátkezüleg nyujtotta át a becsületrendet. Egy fia s ettől származott fiunokája, a most is élő Henrik-Ágoston folytatta a családfát. Ez utóbbinak egyetlen élő fia Szaniszló-Mária-Sándor hadnagy ez idő szerint a legfiatalabb hajtás a franczia Dessewffyek törzsfáján.
A Dessewffyeket ugyan kevéssé érinti, de történelmi szempontból figyelemre méltó az a fejezet is, a melyben Éble Gábor a cserneki uradalomnak ujabb, a török kiüzetése utáni történetét mondja el.
Abban az időben, a mikor a neoacquistica commissio a délvidéken a birtokügyek rendezését (?) megkezdte, a Dessewffyeknek nem lehetett az ősi birtokok visszaszerzését megkisérleni.
A családnak számos tagja szerepelt a szabadságharczokban; viszont a nemzet elnyomása körül érdemeket szerzett főtisztek igen sokan voltak; többen, mint a mennyi elajándékozni való birtok a kamarának rendelkezésére állott. Igy történt aztán, hogy a szép cserneki várkastély, a hozzá tartozó négy faluval, 12,696 forintban Petrasch Miksa bródi alkapitány és neje Unfriedt Mária-Jakobeának jutott, igen kétes érdemekért; t. i. Petrasch uram kétszer került Rákóczy fejedelem fogságába, neje pedig Mária-Anna főherczegnőnek volt komornája. Az uj birtokosokat röviden más váltja fel; Cserneket 1758-ban Mária Terézia királynő Markovich Istvánnak adományozta, minekutánna azt még apja Markovics Márk alezredes megvette volt br. Petrasch Józseftől 22,500 forintért. Száz év mulva Colloredo-Auersperg herczeg vette meg az értékében folyvást növekvő uradalmat. Innen kezdve folyvást változtak a tulajdonosok; félszázad alatt nyolcz gazdája volt a cserneki kastélynak. Az utolsó egy svajczi vállalkozó czég,a melyik a cserneki völgyben gyárakat állitott s az ős tölgyerdővel boritott hegyhátakat tarolja kopaszra.
Az Oklevéltár ány kiválóan érdekes kiadatlan középkori oklevelet tartalmaz. Sajnálnunk kell, hogy mindössze huszonhat számból áll; a költségeket nem növelte volna módfelett, de a munkának becsét tetemesen emelné, ha a szerző a Dessewffyek levéltárainak XVI–XVII. századi alig ismert érdekességeiből nehány tuczatot besorozott volna a kötetbe. Talán szabad remélnünk, hogy a Dessewffy család áldozatkészsége a gazdag levéltári kincseket is átadja a közhasználatnak.
A munkát bezáró névmutató a maga nemében páratlannak mondható s tudtunkkal hozzá hasonló még eddig egyetlen családtörténeti müben sem volt található. Beszámol az összes a munkában előforduló tulajdonnevekről, számszerint 542 Dessewffyről, 393 Dessewffy leányról és 935 beházasodott rokonról, összesen tehát 1410 személyről, és pedig úgy, hogy mindeniknél megmondja (a mennyiben ismeretes) a születés és halálozás évét, a beházasodtaknál a házastárs nevét, a Dessewffyeknél az apát, valamennyinél megjelöli a leszármazási tábla számát s az izt, a melyiken az illető fellelhető.
A névlajstrom a mellett, hogy mintául szolgál a jövőben a genealogiai monografiák iróinak, a szerző által végzett óriási munkáról is fogalmat ad. Hány oklevelet kellett átolvasni, mennyi levelesládát felkutatni; mennyi keresztlevelet, anyakönyvi kivonatot beszerezni! Talán nem kisebb érdem – kivált a mi viszonyaink között – az óriási anyagot összegyüjteni, mint feldolgozni.
A Dessewffyek családtörténete nem csak tartalmánál, hanem külső kiállitásánál fogva is nevezetes terméke irodalmunknak. A hatalmas negyedrétü kötet pompája és izléses kivitele semmi kivánni valót nem hagy fenn. Papir, nyomás, a pompás két szinben nyomott kezdőbetük, a szines fejléczek mind arról tesznek tanuságot, hogy a Franklin-Társulat nyomdája, a mely a munkát készitette, ma is az, a minek évtizedek óta ismerjük, az ország legtöbb izléssel és szakismerettel dolgozó müintézete.
A kötetet ötven, részben önálló kép disziti. A legszebb a mellékletek közt Dessewffy János főudvarmester és kamarai elnök arczképe, a m. kir. pénzügyminiszteriumban levő eredeti után három szinnyomatban reprodukálva. Sikerült az 1525-ben kapott czimer Ullmann József által készitett szinnyomatu mása is; sajnos, a hasonmás tetemesen kisebb az eredetinél. A czimer másolója valamiben hibázott; a szép alaku sisakot nem jól adta vissza, a csőr s a szemrés valami lehetetlen alaku szerkezetté változtak. A csalódásig hüen van utánozva a családi levéltárnak egy 1363-ból való papiroklevele, a régit kitünően utánzó, elrongyolt szélü papiros, a melyen a lehullott káptalani pecsét átütődött zsirfoltja is meglátszik s a barnás irás még a szakembert is megtévesztenék, ha az oklevél régi irások közt akadna kezébe. A mellékletek nagyobb felén arczképeket látunk. Érdekes a gróf Szirmay István által örökbe fogadott Dessewffy Tamás gyermekkori képmása, Istvánnak, az altábornagynak, és Imrének, a vezérőrnagynak arczképe. Két régi alakos sirkőről is kapunk jó ábrát. Az első Dessewffy István (III. János fia) tumbája 1649-ből a héthársi templomban. Az alján rongált kőlapon a szokott félig álló, félig fekvő helyzetben látjuk a megboldogultat, talpig vasba öltözve, fején nehéz ostromsisakkal. A merev lemez-pánczélhoz sehogy sem illik az alak derekára övezett görbe szablya. A másik tumba a mely az 1742-ben elhunyt Dessewffy István altábornagy emlékét őrzi, valósággal anachronismus számba mehet. A fekete márvány kőlapon féldombormüben kifaragott alak régi szabásu egész pánczélba van burkolva; kivehetetlen alaku sisakja lábánál fekszik; baljával szablyáját szoritja magához, jobbjában marsalbotot tart. Az egész ügyetlen kőfaragó munkája, rajta csak a portrészerü fő érdemel figyelmet.
Ismertetésünk végére jutva, nem mulaszthatjuk el hálánkat kifejezni azon férfiu iránt, a kinek irodalmunk szerző a mellett első sorban köszönheti, hogy a müvel gazdagodott. Ez a férfiu Dessewffy Sándor csanádi püspök, nagynevü elődök méltó utódja, a kinek nem legkisebb érdeme, hogy példát mutatott, miként kell leróni az ősök iránti köteles tisztelet adóját. Vajha a szép példa sok követőre találna.

V. E.

VEGYES.

A Gellyei család czimeres levele 1522-ből.

(Szines czimerképpel.)

A GELLYEI CSALÁD CZIacute;MERE 1522-BŐL.

Az alábbiakban II. Lajos királynak egy czimeres levelét ismertetjük, melyet több körülmény tesz érdekessé.
Az armális 1522 október 12-énkelt Prágában Gellyei Antal királyi étekfogómester és testvérei Sebestyén, Gothard és Pál részére, kiknek a király ez alkalommal régi czimerüket erősiti meg és bőviti ki. Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őriztetik, szövege a következő:

Relatio magistri Nicolai prepositi Agriensis Beatissime Virginis, secretarii regie maiestatis.

Ludovicus dei gracia rex Hungarie et Bohemie etc. tibi fideli nostro egregio Anthonio de Gellye dapifero nostro salutem gratiamque nostram regiam et omne bonum. Cum in principibus summoque loco presidentibus inter alia, quibus regium nomen et illustrari et pleno omnium ore celebrari consvevit, liberalitate ipsa, qua vel alienissimi quique facile conciliantur, nichil prorsus prestantius, laudabihusve censeatur, eamque partem muneris et decoris regii nobis peculiarem esse, futuramque iampridem statuerimus et cum effectu plane etiam in nobis sitam ostenderimus placuit maiestati nostre eos, qui nobis grata exhibent servitia uberiore gratia nostra amplecti et regio prosequi favore, ut hoc liberalitatis et munificentie stimulo ceteri ad serviendum nobis simili fide et diligentia magis ac magis accendantur. In quorum numero cum te iampridem omni fide et sedulitate versari conspiciamus, nos igitur talium principum inherentes vestigiis, volumus harum serie ad universorum noticiam pervenire, quod considerantes fidelitatem et fidelia servitia ac gratuita merita tua, que sacre imprimis dicti regni nostri Hungarie corone, deindeque maiestati nostre pro locorum et temporum varietate indefesse omni studio, cura et diligentia constantique et firmo pectore ac cum omni perseverantia exhibuisti exhibereque non cessas, tibi et per te egregiis Sebastiano, Gothardo et Paulo de predicta Gellye fratribus et consanguineis tuis heredibusque et posteritatibus tuis et eorundem universis, ad arma tua paterna et avita nobilitatis tue et tuorum monumenta in capite harum litterarum nostrarum arte pictoria elegantissime depicta, puta hominem medium arcumque extenxum cum sagitta fere vibrata tenentem, centaurum in forma equi media homini ipsi medio umbilicotenus insertum et adiunctum cum stella aurea ad caput hominis medii et hec omnia in scuto triangulari celestini per omnia coloris pictoris non indocta manu adfabre expressa et denotata duximus addendum et adiiciendum, tibique et eisdem fratribus tuis ac universe posteritati vestre eadem universa arma seu nobilitatis insignia animo deliberato et ex certa maiestatis nostre scientia danda et concedenda, immo ex habundanciore plenitudine nostre specialis gratie addimus et adicimus damusque et concedimus et presentibus elargimur, ut tu tuique predicti fratres et consanguinei ac heredes et posteritates vestre universe pretacta arma seu honoris et nobilitatis insignia more aliorum nobilium armis atentium semper et ubique in preliis, hastiludiis, duellis, thorneamentis et in omnibus aliis exercitiis nobilibus et militaribus, necnon sigillis, velis anulis, cortinis, papillionibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobiltiatis titulo ferre, gestare, omnibusque aliis et singulis gratiis, honoribus, prerogativis et libertatibus, quibus ceteri nobiles regni, nostri armis utenter quomodolibet de iure vel consuetudine utuntur et fruuntur, uti frui et gaudere possis et valeas, prefatique Sebastianus, Gothardus et Paulus de sepedicta Gellye fratres et consanguinei ac heredes et posteritates tui et eorundem universi possint et valeant, ut de huiusmodi singularis gratie nostre dono merito exultetis, tantoque ampliore studio et diligentia ad obsequia nostra regia et sacra corone nostre vestra solidetur intentio, quanto largiore favore nostro regio et benivolentia preventos esse vos conspexeritis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, qup ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas, tibi prefato Anthonio de Gellye, necnon prenominatis Sebastiano, Gothardop et Paulo de eadem Gellye fratribus ut prefertur et consanguineis tuis ac heredibus et posteritatibus vestris universis duximus dandas et concedendas. Datum in arce nostra Pragensi, die dominico proximo post festum beati Dionisii martiris et sociorum eius, anno domini millesimo quingentesimo vigesimo secundo, regnorum nostrorum Hungarie et Bohemie predictorum etc. anno septimo.
Alul a hártya szélén olasható: N. prepositus Agriensis S. Marie virginis.
Függő pecsétje elveszett, czimerképe megfakult, az első sor aranyirása lekopott.
A Gellyei családra vonatkozólag kevés okleveles adattal rendelkezünk. Gellye helység Csánki Dezső nagy földrajzi munkája szerint Somogymegyében feküdt, és a Somogy vártól kelet-déli irányban elterülő, mai gillai pusztának felel meg. Mint nemesi név a Gellyei név előfordul 1435, 1439, 1469, 1479 és 1496-iki oklevelekben._{Csánki idézett munkája szerint.}* 1469-ben a Gellyei családbeliek Horpácson voltak birtokosok s a nevezett évben ottani birtokukat az enyingi Török családnak adják el. A gellyei birtok 1474-ben szintén a Török család kezén volt, és ez évben Vittya, Horpács, Fiad, Fark-Polyán, Gamás és Szamárkut helységekkel együtt egy időre Anthimi János birtokába megy át._{U. o.}*
A czimerszerző testvérek közül Antal, mint az oklevélből látjuk a királyi étekfogói tisztséget viselte. Nevével azonban Lajos királynak 1525 és 1526-iki számadáskönyveiben nem találkozunk, a mit annak jeléül vehetünk, hogy ekkor már vagy nem élt, vagy kilépett a királyi udvar szolgálatából. Ellenben a Thurzó-féle számadáskönyvben több izben találkozunk testvérének Sebestyénnek nevével, ki akkor a Péterváradon állomásozó rácz naszádosok egyik kapitánya volt. Mint ilyen ő is osztozott társainak és alárendeltjeinek sorsában, fizetését csak nagy sürgetések után tudta az örökké pénzzavarban szenvedő királytól megkapni. Lajos király számadás könyveiből látjuk, hogy a péterváradi ezer naszádos több izben megbizottakat küldött a királyi udvarba zsoldjuk kifizetése végett, Gellyei Sebestyén és társai is megbizottaik utján folyton sürgették zsoldjuk megfizetését. E megbizottak budai tartózkodásai költségeit a királyi kincstár födözte, mely Gellyei Sebestyénnek az 1525 január-juliusig terjedő időben mindössze háromszor fizetett zsoldot és pedig január 17-én Gellyei Sebestyénnek és Radych Bosich kapitánynak, akik megbizottaik, Szalay János és Boros István utján 800, ápril 7-én Szalay János és Nagy Bertalan utján 1000 és végül junius 22-én ismét 1000 frtot vesznek föl a királyi kincstárból._{Fraknói, II. Lajos számadási könyve. Történelmi Tár XXII. kötet.}* Sokáig azonban nem viselte e méltóságát Gellyei Sebestyén, még 1525 folyamán elhalt, mint Verancsics följegyzi: «1525. Gellény Sebestyén naszádos vajda meghala Budán hideg csemer miatt._{Idézve Szentkláraynál: A dunai hajóhadak története. 86. 1.}*»
A czimeres oklevél szövegében egykorú kéz a Gellyei nevet két izben Rodycz névre hamisitotta. Elkerülte azonban figyelmét, hogy a név még többször szerepel az oklevélben, és igy ezeket érintetlenül hagyván, a czimerszerzők tulajdonképeni neve kétségbevonhatatlanul megállapitható._{V. ö. Horváth Sándor Czimerlevél hamisitások és hamisitók, Nagy Iván, Családtörténeti értesitő 1901. évf. 157. lap.}*
A czimerkép kék pajzsban balfelé nyilazó kentaurt ábrázol, dereka körül czafrangos ezüst övvel, a pajzs felső jobb sarkában hétágu ezüst csillaggal kisérve. A kentaur arczát hosszu barna szakáll köriti, az ijj és nyil ezüst szinü. A pajzsra zárt sisak van helyezve, a sisakdisz helyét három, kék-sárga-kék struccztoll foglalja el, a takarók szine mindkét oldalról kék-sárga. Az egész czimerkép ezüsttel dömöczkölt vörös alapra van helyezve, melyet egy keskeny zöld és egy szélesebb ezüst keret vesz körül.
A mint a czimerlevél szövegéből kitünik, nem uj czimerszerzéssel állunk szemben. A Gellyei család már régóta nemes és czimerrel biró család volt, melynek régi czimerét ezuttal a király kibővitette. Az eredeti czimer nyilazó férfi féltestét ábrázolta, melyet Lajos király kentaurrá változtat át, úgyszintén a kisérő csillagot is ez alkalommal adja a czimerhez.
A Gellyei czimer, mint ezt már Csoma is megjegyezte, nem készült az olasz izlés befolyása alatt. Méreteire nézve megemlítjük, hogy a pajzs 8.5 cm., sisak és sisakdisz 7 cm. A czimerkép szerkezetére nézve hasonlít némileg az Érky családnak e folyóirat hasábjain általunk ismertetett czimeréhez és a II. Ulászló korabeli czimeres levelek némely sajátságait ezen is feltaláljuk. A Gellyei cimernél is hiányzik a sisakdisz és helyét a sisaktakarók összeéréséhez erősitett három lengő toll foglalja el, melyek szinei a takarók szineinek feleltek meg. Az eredeti oklevélben a szinek el vannak kopva, meg vannak fakulva. Horváth Sándor idézett értekezésében a tollak szineit ezüstnek mondja; a szinek kopott voltánál fogva ezt nem állapithatjuk meg egész határozottsággal. A czimerkép rekonstruálásánál a takarók szineit vévén irányadónak, kék és sárga szinüeknek véltük a tollbokrétát is megrajzolandónak.
A Gellyei armális czimerképe egyike a legritkábbaknak. Kentaur mint czimerkép nagyon kevés czimerben fordul elő; kentaur van a báró Roschütz család czimerében, továbbá a lengyel Sapieha család czimerében. Hazai czimeres leveleinkben aligha fordul elő még többször; mint pajzstartó azonban előfordul Drugeth János nádornak egy 1332-ből származó pecsétjén, mely jobbjában támadásra szegzett lándzsát tartó kentaurt ábrázol; baljában a Drugeth család czimeres pajzsával, fején tollforgós süveggel, testét redős ruházat boritja._{Rajzát I. Nyáry: A heraldika vezérfonala. 97. 1.}* Megemlitendőnek tartjuk, hogy Bárczay heraldikájában a kentaur nem is fordul elő.

ÁLDÁSY ANTAL.

Igmánd-nembeli Vajda Lőrincz és Csete Lőrincz.

Izetlen és unalmas dolog volna pontról-pontra válaszolnom Wertner Mórnak müveimre tett megjegyzéseire, s nem is akarok az ő történeti és földrajzi tévedéseinek korrektora lenni.
Csak egy állitása ellen szólalok föl, a mi valamelyes jelentőségü s némelyeket e folyóirat olvasói közül talán megtévesztene.
Wertner tagadja azt, hogy Igmánd-nembeli Vajda Lőrincz Csete ragadvány nevet viselt volna és azt állitja, hogy e Csete Lőrincz és 1304-ben az osztrák herczegekkel kötött szövetséget megpecsételő fia, Lőkös, más nemzetség tagja, nem az Igmándé.
Tagadását arra állapitja, hogy a) Igmánd vajda Lőrincz fia II. Lőrincz 1327-ben még él, ellenben Csete Lőrincz fia Lőkös 1308-ban már halott volt; ) hogy Lőkös, Lőrincz mester fia, 1304-ben előbb irta alá (?! derék dolog lett volna, de bajosan tudott irni) mint Vajda Lőrincz, pedig, ha Lőkös (bocsánat! Leukus!) Vajda Lőrincz fia lett volna, akkor utóbb következett volna és «ha Leukus a vajda fia, kétségtelen, hogy atyját itt is vajdának nevezték volna»._{Turul, XX. k. 130 1.}*
Aztán tovább menve azt állitja W., hogy Csete Lőrincz egy személy Ilyédy II. Lőrinczczel, a volt szörényi bánnal, bizonyos Pucur föld elajándékozójával s ennek fia azon Lőkös, a ki 1304-ben az ország többi főuraival együtt megpecsételi a szövetséglevelet, megerősiti atyjának Pucur földről szóló ajándékozását és 1308-ban már halott._{Ugyanott 131. 1.}*
Élt-e valóban 1327-ben Vajda Lőrincz fia, Lőrincz? Wertner hivatkozik Csánkinak a herczeg Batthyány-ak körmendi levéltárából vett ezen közleményére: «1327-ben Lőrincz fia Tamás kapta e várat_Essegvárt.* rokonaitól, Vajda fiaitól Miklóstól és Lőrincztől, kik a király kegyét el vesztették.»_{Magyarország történelmi földrajza, III. k. 209 1.}* Én ezen oklevelet személyesen megtekintettem a körmendi levéltárban, ahol száma Acta diversa famil nr. 2., s meggyőződtem, hogy az 1327-ben feria sexta post festum beati Domanici confessoris kelt levélben csak magister Nicolaus, Laurentii, quondam voyvode filius áll. Tehát csupán a gyorsmunka s a szokatlan mondatszerkezet okozhatta, hogy ezt Csánki «Vajda fiai Miklós és Lőrincz»-nek olvashatta. Különben a felvállást-tevőről a káptalan a lentebb is mindig egyes számban beszél: quia nunc in indignatione regia existit, neque securam in regno Hungarie inhabitationem habere noscitur.
Teljesen megegyezik ezzel azon oklevél, a melyre én hivatkoztam (Fejér Cod. Dip. VIII. k. 1. vol. 364–67. 1.) a melyben Vajda Lőrincz fia Miklós 1309-ben egész világosan mondja, hogy testvérei mind meghaltak, tehát 1309-ben már Vajda Lőrincznek másik fia II. Lőrincz sem élt. Látom ugyan, hisz vastag betükkel tartja Wertner szemem elé, hogy szerinte ez oklevél «helytelenül van keltezve» és «nem 1309-ből, hanem 1327 utáni időkből való», de én azért csak megmaradok azon igazság mellett, hogy ez oklevél 1309-ből való.
Hogy pedig ez az igazság, azt nagyon könnyen bebizonyithatom egy kis archontologiával. (Ugy rémlik, hogy Wertner ur üres óráiban ezzel is foglalkozik s igy el kell fogadnia kedvelt tudományszakának bizonyságát!) E szóban forgó levél nemcsak egyszerüen van keltezve, hanem időjelzőül a székesfejérvári káptalan oszlopos tagjai is föl vannak benne sorolva és pedig ezek «János prépost, Pál olvasó-, János éneklő- Kolin őr-kanonokok. Már most tessék csak egy kissé beletekinteni oklevéltárainkba és 100 meg 100 oklevélből láthatja akárki, hogy a székesfejérvári egyháznak János nevü prépostja 1307-től 1321-ig volt, azontul pedig az 1321–55. években László, András, Tatamér és Miklós nevüek ültek ez egyház préposti székén. Még csak egy évtizeddel későbbre, 1319-re sem lehet tenni ez oklevelet, mert 1318–20-ban már nem János volt az éneklő- és Kolin az őr-kanonok, hanem Péter nevü birta az éneklő- és János nevü az őrkanonokságot._{V. ö. Fejér,VIII/II. k. 192. 1. és Hazai okmánytár, V. k. 97. 1.}*
Füstbe megy tehát Wertnernek azon, Csánki kivonatára támaszkodó törekvése, hogy Vajda Lőrincz fiát, II. Lőrinczet 1309 után is életben levőnek tüntesse föl. Marad ellenben az az igazság, hogy Vajda Lőrincz fia, II. Lőrincz 1309-ben már nem élt.
Hogy Lőkös nevét 1304-ben előbb irta bele a kanczellár a szövetséglevélbe, mint Vajda Lőrinczét, az nagyon könnyen érthető abból, hogy Lőkös akkor tettleg valami hivatalt viselt (a mint már 1302-ben is csapatvezér volt), atyja pedig nem. Hogyha pedig annyira kétségtelen, hogy Lőkös atyja megnevezésekor abban az esetben, ha ő a vajda fia, oda kellett volna irnia az 1304-iki levél készitőjének a vajda szót, akkor az is kétségtelen, hogy ha Lőkös, Wertner véleménye szerint, Ilyédy Lőrincz bán fia, az ő megnevezésekor oda kellett volna irnia atyja neve mellé a bán szót. S ha Wertnert a «bán» szó elmaradása nem akadályozza abban, hogy Lőköst Ilyédy Lőrincz bán fiának tartsa, mi jogon hányhatja szemére másnak, hogy e Lőköst Vajda Lőrincz fiának tartja?! A középkori oklevelek, kivált az 1301–1321-ig tartó zavaros időben készült magyar oklevelek nem hivatalos név- és czimtárak, se nem részletes anyakönyvek, hanem csupán a kortársak számára hirtelenében készült iratok s untig ismeretes pontatlanságuk miatt valaminek kihagyása, elmaradása semmiféle «kétségtelen» következtetésekre nem jogosit föl bennünket.
Elfogadhatatlanok e szerint Wertner azon bizonyitékai, melyekkel Vajda Lőrincz fiát, II. Lőrinczet (vagy kicsinyitve Lőköst, mert pl. Tót Lőrincznek Lőrincz nevü fiát is Lőkösnek hivták) 1327-ben még élőnek feltüntetni s az 1304-iki Lőrincz fia Lőkösnek Vajda Lőrincz fia Lőrinczczel való azonosságát tagadni igyekszik. De még elfogadhatatlanabb, még szerencsétlenebb azon okoskodása, melylyel a királyfogó László vajdának 1308 junius 17-iki levelében emlitett Pucur földet_{Zichy cs. okmánytár, I. k. 118. 1.}* «Pokor»-ra s ezt meg Pobor-ra magyarázza. Azt akarja ezzel elérni, hogy e Pobor-ra ferditett Pucur földet a csanádmegyei Poborral egynek vehesse s igy az Ilyédyek jószágaihoz közel esőnek tüntethesse föl, volt birtokosait Lőrincz mestert és fiát Lőköst pedig az Ilyédyekhez csaphassa. Nem veszi tekintetbe, hogy e Pucur föld ügyében László erdélyi vajda, még pedig a Nyárád folyó mentén, tehát Maros-Vásárhelytől délre itélkezik, s az ő joghatósága nem terjedhetett ki Csanádmegyébe. Nem veszi tekintetbe, hogy Pucur föld 1308-iki birtokosának Szemléknek leszármazói 1346-ban az erdélyi káptalan előtt kiállitott meghatalmazó levéllel jelentek meg a király előtt s a «Sorokzou»-nak irt alsó-fejérmegyei Szarakszón laktak. Nem veszi tekintetben, hogy a csanádmegyei Pabart sohasem irták Puburnak, hanem legfeljebb Pobornak,_{Borovszky: Csanádmegye története. II. k. 468. 1.}* Pucur-nak pedig semmi esetre sem. Az is semmi előtte, hogy a csanádmegyei Pabar mindig egyházi birtok volt,_Ugyanott.* tehát nem lehetett Lőrincz mesteré s az ő adományából Szemleké. Ő bátran ráfogja, hogy «Lőrincz mester a királytól a csanádmegyei Pokort vagy Pobort kapta», mintha bizonyos lenne, hogy az a «Pucur» föld Pokornak értelmezendő s mintha még bizonyosabb lenne, hogy Pokor és Pobor mindegy!
No ha ez szabad, akkor azt is szabad állitani, hogy Musla és Mucsa mindegy!
Végezvén ekként Wertner bizonyitékaival és állitásaival, válaszszuk egyelőre szét a XIII. század második felében előforduló három Lőrinczet, ú. m. Ilyédy Lőrinczet, Igmánd nembeli Vajda Lőrinczet és Csete Lőrinczet és lássuk, mit tudunk róluk külön-külön bizonyosat.
I. Ilyédy Lőrincz 1270 elején elveszti a futaki révtől vezető utért folytatott pert._{Wenzel: Árpádkori okmánytár, VIII. k. 294. 1., XII. k. 50. 1.}*
1270–72-ben, V. István uralkodása idején Szörényi bán és dobokai ispán,_{Wenzel, III. k. 253. 1.}* 1272-ben Gút-Keled Joachim tót-horvát bánnal együtt bukik._{Fejér: Cod. Dip. V/I. k. 241. 1.}*
1273-ban főpohárnok, kevei és krassai ispán._{Fejér V/II. k. 72., 102., 107. l., VII/V. k. 383. 1. – Hazai okmánytár, VII. k. 140. 1.}*
1277-ben Keresszeg és Vaja nevü, Ilyéd közelében eső falvakat kapja._{Hazai oklevéltár, 79. 1.}*
1279-ben ujra szörényi bán és eladja Kentelkét (Dobokam.)._{Fejér V/II. k. 492., 547. 1.}*
1291-ben harmadizben szörényi bán, kevei és krassai ispán._{Fejér, VI/I. k. 130. 1. – Wenzel: XII. k. 510. 1.}*
II. Igmánd nembeli Vajda Lőrincz.
1280-ban fiatal királyi tisztviselő és a Pótharaszt mellett Pestmegyében eső Aty és Tördemicz földeket kapja._{Fejér: VII/III. k. 86–87. 1. Hogy ez adatot Wertner előbb halászta ki okleveleink tengeréből, mint én, elismerem.}*
Az 1294–96. évek folyamán egy ideig erdélyi vajda volt, mert 1299-ben az ország főurai közt már volt vajdaként fordul elő._{Wenzel, V. k. 202. 1.}*
1301-ben Károly király pártjára állott s 1304-ben az osztrák herczegekkel kötött szövetséglevelet megpecsételi._{Fejér, VIII/I. k. 160. 1.}*
1306 elején a szintén Károlypárti Barsa Kopasz nádornál a Baár-Kalán nemzetségért közbenjárt._{Anjoukori okmánytár, I. k. 107. 1.}*
Az övé volt Essegvár, s volt Lőrincz nevü (tehát Lőkösnek is nevezhető) 1309 előtt már elhalt fia. Ő maga is meghalt 1309 előtt._{Fejér, VIII/I. k. 364–67. 1. – Csánki id. m. III. k. 209. lap.}*
III. Csete Lőrincz.
1299-ben zemplénmegyei Gercsely (régen Gercsen, Kersen) nevü birtokát odaadja a veszprémmegyei Essegvártól nem messzire eső Horhi faluért. Fia Lőrincz._{Hazai okmánytár, VI. k. 455. 1.}*
1300-ban «magister Laurentius dictus Chete sum filio suo magistro Leukus», valamint Ujlaky Csák Ugron és társai I. Károlyt behozatják az országba._{Historić Hung. Fontes Dom. IV. k. 40. 1.}*
1302-ben «magister Leukus filius Laurentii dicti Chete» I. Károly érdekében Budát ostromolja._{Herczeg Eszterházy levéltár Kismartonban f. I. Nro 2.}*
1304-ben Lőkös, Lőrincz mester fia, az osztrákokkal kötött szövetséglevelét megpecsételi._{Fejér, VIII/I. k. 160. 1.}* Minden jel szerint Csete Lőrincz és fia Lőkös azon «Magister Laurentius» és «magister Leukus», a kik Pucur nevü földjüket Szemleknek adták, illetőleg abban Szemleket megerősitették. Ha ez való, akkor mind Csete Lőrincz, mind fia Lőkös 1308 junius 17. előtt meghaltak._{Zichy cs. okmánytár, I. k. 118. 1.}*
Az bizonyos, hogy 1304 után Csete Lőrincznek és fiának Lőkösnek okleveleinkben semmi nyoma.
Már most sziveskedjék bárki összehasonlitani e három Lőrincznek történeti adatait és megtalálhatja annak okát, miért vettem Igmánd nembeli Vajda Lőrinczet és Csete Lőrinczet egy személynek. Röviden azért, mert mind a kettő dühös Károlypárti, mind kettő 1307 táján halt el, mind a kettőnek, ugyancsak 1307 táján elhalt Lőrincz (Lőkös) nevü fia volt s mind a kettő veszprémmegyei birtokos vala.
Lehet, hogy valami uj, eddig ismeretlen adat ezen véleményemet megdönti s ezen sokszoros hasonlatosságot is csalékonynak tünteti föl, de azt nem mondhatja senki, hogy ezen esetleg két személy egynekvételekor könynyelmüen, okadatlanul jártam el.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

A Csák nemzetség zarándmegyei ága.

Csák nb. Bágyon és Morhát_{F. V/I. 156. Az oklevélben Gerhardo áll – mint látni fogjuk hibásan – Merhardo helyett.}* ispánok 1271-ben az egri egyház régi szabadalmairól tesznek bizonyságot. «Az oklevél sorrendje szerint Zarándmegyében a Fehér-Kőrös balpartján voltak birtokosok» olvassuk_{Karácsonyi, A magyar nemzetségek, I. 342.}* Karácsonyinál, a ki a birtokok fekvését helyesen határozta meg – de Bágyonnak és Morhátnak utódjait nem ösmeri. Pedig voltak utódjaik.
1342 ápliris 9-én Bágyon fia Miklós, fia János és ugyanazon Bágyon fia Ugron, fia László, megjelennek a nagyváradi káptalan előtt és kijelentik, hogy őseik (progenitores – csak oldalági ősök lehettek) Morhát fiai: Benczencz, Ugron és Morhát Szintye és Csuba nevü, a Fehér-Kőrös mellett fekvő birtokaikat nővérük (Gut-Keled nb. Báthory) Bereczk nejének hitbére fejében ezen Bereczk fiainak örökös tulajdonul átengedték, mely adományt később Benczencz fia Csák is megerősité. Bereczk fiai ez emlitett Jánost és Lászlót e vidékre való jövetelük után számtalan jótéteményekkel segitették, miért is a nevezett birtokok bevallását ők is megerősitik._{Anjoukori Okmt. IV. 138.}*
Tehát ők más vidékről költöztek Zarándmegyébe. Honnan? nem tudjuk. Hogy Csák nembeliek, igazolják az Ugron, Bágyon, Csák keresztnevek, hogy az 1271-ben élt Bágyon utódai – Csuba és Szintye fekvése. Némi támpontot egyéb ősi birtokaik fekvésére talán a következő adat nyujthat. Csák nb. Morhát fia Gyarmán, 1269-ben Dobos, Zöld és Tótfalu (Fejérmegyében) közelében birtokos._{Karácsonyi, i. h.}*
Mikor költöztek e Csákok Zarándmegyébe, ezt sem tudjuk. Bágyon 1271-ben Zaránd vármegyei lakos. De utódaik saját vallomásuk szerint más vidékről jöttek Szintye és Csuba környékére. De már 1338-ban elszegényedve, talán mint földönfutók, Szintyén laktak (terra pauperum nobilium nunc in facie possessionis Zynta residencium)._{Anjoukori Okmt. III. 483.}* Valószinü, hogy Csák Máté lázadásával kapcsolatban állottak és e miatt kellett az ősi Csák birtokokat oda hagyniok. Nem-e egy személy Bágyon fia Miklós, fia János Zöldváry Jánossal, Csák Máté várnagyával?_{Fejér, VIII/2 180.}* (Zöld, mint láttuk, Morhát fia Gyarmán birtoka). A nemzedékrend tehát a következő:

Csák nb. N. (1247 körül); Bágyon 1271; Morhát 1271; Miklós; János 1342; Ugron; László 1342; Benczencz; Csák; Ugron; Morhát; Leány, Gutkeled nb. Báthory Bereczk 1276–1321; Gyarmán ispán 1269–1299;

Wertner Mór is jelzi,_{Turul 1902. 35. 1.}* hogy Bágyon-nak és «Gellért»-nek utódait ösmeri. Talán ő több adattal világositandja meg a Csák nemzetség ezen ágazatát.

Ifj. KÁLLAY UBUL.

Frytz de Nagrawden.

1415 április 18-ikán megjelenik a pozsonyi káptalan előtt «strenuus miles Dominus Frytz de Nagrawden», Korlátkő várának «provisora» és előadja saját úgy mint összes rokonai és örökösei nevében, hogy «provido viro» Habestarff Frigyesnek, Pozsony város polgárának és nejének Margitnak, valamint ezek örököseinek és jogutódainak 200, minden törvényes követelményeknek megfelelő magyar aranyat előlegezett, melyeknek erejéig nevezett Habestarff Frigyes és ennek neje Margit Dombó nevü birtokukat összes tartozékaival együtt neki zálogba adták. Előadja továbbá, hogy e Dombó Pogendorf nevü falu mellett, Nagyszombat város másik oldalától egy mértföldnyi távolságban fekszik és hogy ott egy a korlátkői várhoz tartozó telken még egy másik falu is fel van épitve.
Ezen bőrhártyára irt okirat eredetije, melyről azonban a pecsét már hiányzik, gyüjteményemben található, hova egy pozsonyi ódondász készletéből került. Az okirat hátán későbbi időből származó irással a következő van feljegyezve:
«... contra familiam Nagj ex Helena Bessenjej facta tanquam Actoris NB et contra modernos possessoris (sic!) utj successores Nicolaj Hej ... et Michaelj Mesaros NB». Egy más helyen szintén későbbi irással fel van jegyezve «Literć Contra familiam Bessenjanam» és «Fedemesi levelek».

***

Miután a «Nag» a középkori magyarságban «nagy»-nak felel meg, a fentebbi okiratban szereplő Fritz nem más mint Nagyrawdeni vagy helyesebben Nagyraudeni avagy németesen Grossraudeni Fritz.
Maga Grossrauden a mai poroszországi oppelni kormányzói kerületben, a rybniki járásban fekvő helység, a melyről ismeretes, hogy valamikor egy Oppeln-Ratibori Ulászló herczegtől 1252-ben alapitott cziszterczita apátságnak székhelye volt. Ezen apátság történetét 1858-ban Potthast, a monostor okiratait pedig 1859-ben Wattenbach tette közzé. Vajjon létezett-e valamikor «Grossrauden» nevü nemes család vagy létezik e ily néven még most is, nem tudom. A valamikor hatalmas Korlátkő vár romjai a Nádas, Jabloncza és Sándorf községek között elterülő kiskárpáti hegycsoportnak egyik magasabb pontján emelkednek. Legrégibb történetéről e helyen nem akarunk szólni, mert számos erre vonatkozó adat a kritika tüzén még nem ment keresztül. Okiratilag be van bizonyitva, hogy a Csák nb. Trencséni Máté és I. Károly király közötti harczok alatt (a XIV. század kezdetén) a király szolgálatában állott osztrák származásu Haschendorfi Volfing e várat Máté ellen elfoglalva tartotta és a vár felszabaditására előre nyomult Cseh Istvánt, Máté anyai rokonát, győzedelmesen visszaverte;_{Anjoukori okmánytár II. k. 116. 1.}* akkor tehát a király kezén találjuk. 1336-ban Tröttel Miklós Pozsonymegye főispánja egyuttal ujvári, korlátkői és hedrichi várnagy._{Anj. dipl. Eml. I. k. 344. 1.}* 1394 máj. 22-én olvassuk, hogy Zsigmond király Korlátkő várát a Lengyelországból Magyarországba bevándorolt Stiboriczi Stibornak adományozta, kinek családjában 1434-ig maradt. 1415-ben e Stibor fia, II. Stibor volt a tulajdonosa s igy könnyen megmagyarázható, hogy a külföldi származásu tulajdonosnál sziléziai ember, nevezetesen Grossraudeni Fritz a provisori vagyis főintézői állást elnyerhette.
E Fritznek esetleges utódait nem ismerem; de nincsen kizárva, hogy az okirat hátán olvasható későbbi adatok nyomán eszközlendő kutatások ezeknek nyomára vezethetnének.
Habesdorf Frigyes pozsonyi polgárt több rendbeli, a pozsonyi városi levéltárban őrzött okiratok is emlitik.
Hogy az okiratban a Dumbó-nak nevezett helység «Dombó»-val azonos, nem szenved kétséget; azt azonban, hogy melyik Dombó került elzálogositás utján a korlátkői intéző kezébe, határozottan meg nem mondhatjuk. Nagyszombattól egyenlő távolságban találjuk ma Pozsonymegyében a tótok-lakta Alsó- és Felsődombó nevü falvakat (Hornj- és Dolnj-Duborvé). Pogendorf vagy Bogendorf nevü községet ma már nem ismerünk; de Alsó-Dombó tőszomszédságában van most is Bohunicz, Felső-Dombóban pedig Bogdanócz vagy Bogdanovicz és úgy látszik, hogy ezeknek egyike az 1415-ben emlitett Bogendorffal talán azonos. A nagyobb valószinüség – úgy látszik – a mellett szól, hogy jelen esetben Felső-Dombóról és Bogdánóczról van szó.

Dr. WERTNER MÓR.

A Margit-legenda genealogiai és földrajzi adataihoz.

Dr. Wertner joggal mutatott rá a Turul mult számában a Veszpémi Püspökség Vatikáni Okmánytárában közlött Margit herczegasszony beatificatiójához felvett tanuvallomások fontosságára.
Legyen szabad az ottani adatok magyarázatához a következő kiegészitő megjegyzéseket füzni.
Hogy Gaya helyett Gallá-nak kellene állani (a mi a mai Egyházgelével azonos), azt nemcsak Gelének Várkonyhoz és Karcsához való közelsége, de az is bizonyitja, hogy már 1253-ban Karcsán az Ethuruh és fiai és a pozsonyi várnépek közt vivott perdöntő párbaj alapján hozandó itélkezésre Roland nádor Babul pristaldust «una cum homine Capituli Posoniensis Crachyno sacerdote sancti Petri de Galla» küldi ki (Bartal Comm. II. Mantiss V. XVII. lap.).
A Latus évre vonatkozólag tán a vallomás szerint akkor ott létezett Eclesia Scti. Andree kapcsán az esztergomi egyházmegye egy régibb összeirása vezethetne nyomra. A Cata helységnév pedig, mely a «presbiter Petrus Eclesić Scti Bartholomći de Kata» kifejezésben emlittetik, nem Káta, hanem Karcha s amost is fennálló egyházkarcsai (Gelével határos) plébániával azonos.
Ezen plébánia mint Eclesia Scti Bartholomći ugyanis emlitve van a) az 1253-ban IV. Béla királynak Dénes nádor és pozsonyi várispán által Ethuruh számára kiadott határjárást tartalmazó okmányban: «hinc vadit ad magnam viam, quć ducit ad Ecclesiam Bartholomei Apostoli», b) épp ugy emlitve van az Eclesia Scti Bartholomći a Karchai Remig comes és fiai Bartholomeus és Laugrab, másrészt s Karchai Iván fiai Márk és Bodo közt 1262-ben kötött egyezségben. (W. XI. 366.)
A vallomásokban – a Gelei Bodo comes tisztjeiként emlitett Karchai Istvánt megtaláljuk emlitve mint királyi birót a pozsonyi káptalan 1315-iki oklevelében (B. Comm. II. Martina VI. XX. lap.). Továbbá Gilétfi nádor itéletében Belec Petrus et Stephanus filii Belyud de eadem van a pozsonyi káptalan egy 1307-ről szóló kiadványában emlitve. (Bartal i. m. XXIV. lap.)
Ugyanazon perben emlittetik Karchai Mihály is mint Bele Dénesnek testvére s mint Istvánnak unokaöcscse, de hogy ez azonos lehetne a már 1276-ban tanuként szereplő Karchay Mihálylyal, az a két évszám 1276 és 1343 közti nagy különbség folytán alig valószinü.

BARTAL BÉLA.

Német czimerlevél 1456-ból.

Bács-Bodroghmegyében sehol sincsenek régi levéltárak, azért vajmi ritkaság számba megy, ha itt-ott egy-egy régi oklevél kerül elő. Ilyen ritkaság a jelen alkalommal bemutatandó emlék is, melyet Kanyó Gergely nemes-militicsi községbeli lakos hozott hozzám s mely ugyan magyar szempontból nem bir érdekkel, azonban mint középkori német heraldikai oklevél figyelmet érdemel.
Az oklevélben IV. Frigyes császár hivének, Steudlin Henriknek, czimert adományoz, mint a következő szöveg mutatja:
«Wir Fridrich von gottes gnaden Romischer Keyser zur allen zeiten merer des Reichs, Herzog zu Osterreich, zu Steyr, zu Kernten, und zu Krain, Herr auff der Windischen Marck und zu Poztnaw, Grave zu Habspurg zu Tirol zu Pfurt und zu Kyburg, Marggrave zu Burgund und Lanntgrave in Ellsass. Bekennen offentlich mit disem brieve Allen den die insehen oder horen lesen, das wir gutlich angesehen und betracht haben die besonder getrew gehorsam und willig dienste die uns und dem heiligen Reiche unser und des Reichs lieber getrewer Hainrich Stewdlin bissher oflt und dick willendich und unverdrossenlich getan hat und hinfur in kumftig zeit auch vol tun mag und sol. Und haben darumb mit wolbedachten mute, gutem, Rate und rechtes wissen dem vorgenanten Hainrich Steudlin seinen eelichen leibs Erben und frunden seins stamen wappen und namen fur und fur dise besonder gnad getan und gegeben, tun und geben In die von Romischer Keiserlich macht in crafft dis briefs da Sy nu herfur zu ewigen zeiten zu Irn erblichen wappen und cleinaten die Ir vordern und Sy in Iren Schilte und auff dem Helme bissher gefurt und gebraucht haten und noch gebrauchen zu einer besonder besserung derselben Irer wappen vmb Irs verdienens willen auf demselben Irem Schilt und wappen auch ainen helm dess gleich mit einer swarzen und weissen helmdeck gezieret, und auff demselben helm ein gererte weis studen busth auss einen gelben oder gold farben zone entsprungent. Als dann dieselben wappen und cleinet in dem Schilt und auff dem helm in der mitte dess gegenwirtigen unsers briefsgemalet und mit farben eigentlicher aussgestrichen sind mit einander oder ob Sy wollen die vorgemelten helm Ir vecwedern in sonderheit wie Sy des verlustet haben furen und der in allen und reglichen erlichen und redlichen sachen und geschefften, auch in insiegeln, betschaften, und cleineten vnd sunst an allen orten gebrachen und gemessen sollen und mogen von allermenglich ungehindert Und wir gebieten darumb allen und reglichen Fursten, geistlichen und weltlichen Grafen, Freyen herren, Rittern, Knechten, Amptleuten, Erhalden, Perseuanden, meistern .... und des Reichs untertanen und getrewen von Romischer Keiserlicher macht ernstlich und versticlich und diesem brief das Sy den vorgenanten Hainrich Stewdlin sein eelich leibs Erben und freunde seins stamen wappen und namen fur und fur an den vorgemelten wappen und cleineten nicht hindern oder irren in dhem weise, sundern Sy der an allen enden gernlich gebrauchen und gemessen lassen Als lieb Inen und Ir yeglichem servuser (?) und des Reichs swere ungnad zwmeiden unschedlich doch allen andern die villicht der obgenanten wappen und cleinet gleich furten an Irn wappen und rechten Mit urkund dis briefs versigelt unt unser Keyserlichen Maiestat anhangenden Insigel. Geben zu der Newenstatt an mistich nach allerheiligen tag. Nach Cristi gepurt vierzehenhundert und im sechsundfunfftzigistem Unsers Reichs im siehenzehenden und des Keyserstumbs im funfften Jaren»._{A másolat hüségeért a szerkesztőség felelősséget nem vállal.}*
A szöveg világosan mutatja, hogy a megadományozott Steudlin Henrik már azelőtt is nemes volt és czimert viselt, melyhez a császár csak a czimerdiszt képező sisakot, a sisakdiszt és a fehér-fekete takarót adományozta._{Az oklevélre festett czimeren egy ferdén álló, fekete szinü pajzsban két faág látható, melyek alsó felén három-három levél van. A pajzs feletti sisak zárt (madárcsőr alaku), melyen egy arany kosárból tollak emelkednek ki. A takaró jobbról-balról fehér-fekete. (Az oklevél eredeti, hártya, a pecsét hiányzik.)}*
Hogy miképen került ez a német czimerlevél a magyar nemes Kanyó családhoz, erre nézve a tulajdonos csupán annyit tud, hogy ők ez oklevelet a szintén nemes Littvay családtól örökölték. A Littvay család Bács Bodrogmegyébe a mult században költözött Nyitra vármegyéből s itt Nemes-Militicsen települt meg 1766-ban, hol ma is virágzik._{Dudás Gy.: Bácskai nemes családok, 56. 1.}* Valószinü, hogy e család rokonságban volt a német Steudilenekkel, vagy talán éppen leszármazott utódjai ők a Steudlin nemzetségnek.

DUDÁS GYULA.

A Diendesdyek armalisa

Diszes kiállitásu czimeres levél akadt minap kezembe a pannonhalmi rendi levéltár oklevelei között. Hogy a rendi levéltár anyaga közé került, annak az az oka, hogy a megnemesitett egyének a főapátsági jobbágyok közől kerültek ki.
II. Rudolf 1581-ben nemesiti meg Dienesdy Jánost, Benedeket, Gergelyt s az atyai ágon velök unokatestvért, Györgyöt, továbbá Jánosnak fiát Mártont.
Az elég csinos rajzu czimereslevél élén álló czimer a következő: kékkel s vörössel osztott pajzsban arany griff áll, kiterjesztett szárnyakkal, lába közé csapott farkkal, jobb lábában kardot tartva; ezüst hold és arany csillag által kisérve. Sisakdisz a pajzsalak koronából kinőve; takaró jobbról vörös-arany, balról kék-arany. A hátteret nem valami izléses rajzzal mintázott barna kárpit alkotja, mi csak zavarja a különben csinosan rajzolt s színezett kép hatását.
Magának az oklevélnek szövege kivonatosan a következő:

Nos Rudolphus secundus, Dei gratia electus Romanorum imperator semper augustus, ac Germanić, Hungarić etc. rex .... Memorić commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit, universis, quod nos cum nonnullorum fidelium nostrorum prćlatorum et baronum humilimam supplicationem nostrae propterea factam maiestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelibus servitiis fidelium nostrorum agilium Joannis, Benedicti et Gregorii Dienesdy, quae ipsi sacr primum regni nostri Hungariae coronć et deinde maiestati nostć pro locorum ét temporum varietate fideliter exhibuisse et impendisse et in futurum quoque exhibere et impendere velle dicuntur; cum igitur ob id, tum vero ex gratia et munificentia nostra regia, qua, quoque de nobis et republica Christiana benemeritos et virtutis colendć studiosos antecessorum nostrorum divorum quondam Hungarić regum exemplo prosequi, eisque certa virtutum suarum monumenta, quć ad maiora quoque prćstanda eos incitare possent, decernere consuevimas, eosdem Joannem, Benedictum, et Gregorium Dienesdy, ac per eos Martinum filium prćfati Joannis, nec non Georgium similiter Diensdy, fratrem ipsorum patruelem de statu et conditione ignobili, in qua hactenus perstitisse dicuntur, de regia nostrć potestatis plenitudine et gratia speciali exemptos, in cśtum et numerum verorum atque indubitatorum regni nostri Hungarić nobilium duximus cooptandos, annumerandos et adscribendos. In cuius quidem nostrć erga ipsos exhibitć gratić et clementić ac liberalitatis testimonium, verćque nobilitatis signum hćc arma sen nobilitatis insignia scutum videlicet militare erectum, in coelestinum et rubrum campos divisum, in quo gryphus integer aureo colore designatus, cauda intra pedes involuta, alis extensis, oreque patulo et lingua exerta, posterioribus duobus pedibus erecte stare ac dextro mucronem nudum cuspide sursum versum constrictis unguibus fortiter tenere, levo vero pedibus protenso ac ad dextrum scuti latus conversus esse, cui a fronte luna, a tergo vero stella radiare cernuntur, csuto incumbentem galeam militarem apertam, corona regia ornatam, ex quo alter dimidius Gryphus priori similis assurgit; a summitate vero seu cono galeae laciniis sive lemniscis hinc rubri et flavi, illinc vero coelestini similiter et flavi coloris ad utramque scuti extremitatem defluentibus, illudque decenter exornantibus, quemadmodum hćc omnia in principio sen capite prćsentium literarum nostrarum pictoris manu et artificio proprii suis coloribus recte depicta esse videntur, eisdem Joanni, Benedicti et Gregorio Dienesdy ac per eos annotatis Martino, filio prćdicti Joannis, nec non Georgio similiter Dienesdy, fratri ipsorum patrueli, eorundemque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose danda duximus et conferenda. Datum per manus fidelis nostri nobis dilecti reverendissimi Georgii Draskowyth electi archiepiscopi Colocensis ac episcopi ecclesić Jauriensis, locique eiusdem comitis perpetui, consiliariiet aulć nostrć summi cancellariiin arce nostra regia Pragensi, vigesima die mensis Julii, anno Domini millesimo quingentesimo octogesimo.
Az oklevelet, melynek ép pecsétje kék, sárga, piros, fehér fonadékon függ, jelenleg a pannonhalmi rendi levéltár őrzi (signaturája C. 43, Ii). A nemesitést, mint Petrus Zeleossy notarius sajátkezü jegyzete mutatja, 1582-ben feria secunda proxima post dominicam Iubilate hirdették ki Pozsony vármegyének Somorján tartott gyülésén.
Az emlitettek a pannonhalmi főapátság jobbágyai voltak s ugy látszik a Borbély családdal voltak utóbb vagy mindjárt összeköttetésben. Erre vall a hártya határa vezetett következő jegyzet: «Subditi erant, proinde in prćiuditium archiabbatić nobilitari non poterant. Barbél familia 1580.»

SÖRÖS PONGRÁCZ.

93TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya április 30-ikán tartotta meg ez évi második rendes ülését; melyen Fejérpataky László dr. elnöklete alatt Barabás Samu, id. Daniel Gábor, Makay Dezső, Kállay Ubul, Petkó Béla, ifj. Reissig Ede, ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula dr. titkár, Áldásy Antal dr. jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, dr. Schönherr Gyula titkár felolvasta néhai Berzeviczy Edmund ig.-vál. tagnak a Berzeviczy család czimerének fejlődéséről szóló értekezését; s utána dr. Áldásy Antal jegyző felolvasta Karácsonyi János ig.-vál. tagnak «Két váradi püspök emlékezete» czimü értekezését. Mindkét dolgozat a Turulban fog megjelenni.
A folyó ügyek élén a társaság tagjaivá választattak: a) pártoló tagul gróf Üchtritz-Amadé Emil dr. Budapesten (aj. Torkos László); b) évdijas tagul Gyömörey Vincze földbirtokos, ny. törvényszéki elnök Ukkon (aj. Dézsi Lajos) és a temesvári állami főgimnázium (aj. Fejérpataky László dr., másodelnök).
Ifj. Reissig Ede dr. ig.-vál. tag jelentést tett a Nemzetségi Zsebkönyv ügyében a legutolsó ülés óta tett müködéséről, a kérdőivek beküldését sürgető felszólitások szétküldéséről. Jelentette, hogy eddig összesen 331 családról érkeztek be adatok, beterjesztette az I. kötetbe felveendő családok jegyzékét, az előfizetési felhivások szétküldésének idejét május havárá kérte megállapitani és köszönettel emlékezett meg Daróczy Zoltán, Hattyufy Dezső, Luby Károly, Kolosy István, Pongrácz Elemér, Rónay Jenő és Sárközy Imre társtagoknak az adatok összegyüjtése körül kifejtett buzgó közremüködésükért.
E jelentés kapcsán a titkár felolvasta Illéssy János dr. ig.-vál. tagnak az igazgató választmányhoz intézett levelét, melyben hivatalos elfoglaltságára hivatkozva bejelenti a Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztéséről való lemondását.
Az igazgató-választmány Illéssy János dr.-nak a szerkesztésről való lemondását őszinte sajnálattal vette tudomásul s uj szerkesztő-társ választása, valamint a Nemzetségi Zsebkönyv egyéb függőben levő kérdéseinek eldöntése tárgyában junius havában rendkivüli ig.-választmányi ülés tartását határozta el; Reissig Ede jelentését addig is tudomásul véve, felkérte őt az anyaggyüjtés és a többi szerkesztői munkálatok folytatására; az általa beterjesztett jegyzéknek a juniusi ülésig leendő átvizsgálására Barabás Samu és Illéssy János ig.-vál. tagokat kérte fel, a Reissig Ede által munkatársaiul megnevezett társulati tagoknak pedig buzgó közremüködésükért köszönetet szavazott.
A pénztár állásáról a pénztárnok által bemutatott jelentés szerint az ülés napjáig a társaság pénztárába befolyt 2372kor. 59 fil., kiadatott 2048 kor. 29 fil., maradvány 324 kor. 30 fil.; vagyonállás: értékpapirokban 25.000 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvénynyel biztosított alapitványokban 1000 kor., a Nemzetségi Zsebkönyv tartalékalapja 400 kor., pénztári készlet 324 kor. 20 f., összesen 31.124 kor. 30 fil.
Bemutatván a temesvári állami főgimnázium igazgatóságának a Turul korábbi évfolyamai dijtalanul való átengedése iránt benyujtott kérelme, az ig.-választmány a folyóirat készletben levő régebbi évfolyamait féláron nyilatkozott hajlandónak a kérelmező intézetnek rendelkezésére bocsátani.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök ifj. Reissig Ede és Makay Dezső ig.-vál. tagokat kérte fel s ezzel az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

Dr. Illéssy János. Az 1754–55. évi országos nemesi összeirás. Budapest, az Athenaeum i. és ny. rt. nyomása, 1902. 4-r., czimlap és 182 oldal.

A magyar családtörténeti kutatásoknak egyik legfontosabb forrását a nemesi összeirások képezik. III. Károly óta többször összeirták a nemességet, nem ugyan azért, hogy a nemesi jogokat élvező családok lajstromát, mint valami aranykönyvet összeállitsák, hanem hogy egyrészt a jogtalan előjog-viselésnek gátat vessenek, másrészt pedig – és ez volt a főszempont – hogy minél többet vethessenek adófizetés alá a kiváltságos osztályból.
Az összeirások elrendelése, talán mert czélzatuk nem maradt titok, nem hozták meg a kivánt sikert; a vármegyék lanyhán, kellő szigor nélkül jártak el a nem egészen biztos jogu nemesek ellen. Az összeirási szabályok nem voltak megfelelők; nem körvonalozták pontosan a teendőket s miután törvényes jogokba ütköztek, nem voltak szigoruan végrehajthatók. Valójában csak a birtoktalan armalistákat lehetett vizsgálat alá vetni; a birtokos nemest a vármegye nem kényszerithette oklevelei felmutatására. Innen van aztán, hogy a megyék áltat felterjesztett lajstromok merőben különböznek egymástól; némelyik csak a vizsgálat alá vett családokat vette jegyzékbe, mások pedig még a főpapokat és főurakat is elsorolják. Egy szóval, az összeirások korántsem nyujtanak pontos képet az ország nemeseiről. Fontosságuk mindennek daczára is szembetünő; kivált a nemesség ama fennálló igazolási módja mellett a mikor elegendő kimutatni, hogy valaki egyenes leszármazója egy valamelyik nemesi összeirásban szereplő egyénnek.
Az összes investigatiók között a leggondosabban az 1754–55-ik évit hajtották végre. Ennek a jóváhagyott s a legfelsőbb próbát kiállott lajstromát bocsátotta közre Illéssy János, gondos feldolgozásban.
A munka a Nagy Iván czimü családtörténeti folyóiratban kezdett megjelenni. Azonban ez időközben megszünt s a lajstrom folytatása az érdeklődők nagy sajnálatára félbenmaradt. Szerencsére a folyóiratban megjelent résznek egy különnyomat számára készitett iveit nem hagyta a szerző elveszni s a hátralevő darabot is kinyomatta, hálára kötelezve a családtörténet összes munkásait.
A munka egy az investigátiók eredetét megvilágositó bevezetésen kivül csupán a vármegyénkint betürendbe szedett névjegyzéket tartalmazza. Ehez járul még egy kimeritő névmutató, a mely az egész összeirásban előforduló neveket egy abcbe foglalja össze, mindenütt utalva a lapra, a hol a nevek előfordulnak.
Érdekes adatokkal szolgál az összeirás eredményének összegezése, a melyet az eredeti hivatalos kimutatás után szintén közöl a szerző. E szerint a nemesség az ország felső vármegyéiben lakott legsürübben. Legtöbb nemest mutatott ki Mármaros vármegye, és pedig 2519-et. Úgy látszik azonban az összeirásból, hogy ebben a számban a még nem önálló fiúk is be vannak foglalva; másként nem érthetnők, hogy p. o. a Dunka családból 40, a Dancs családból 42, a Komán családból 44, a Kindris családból 49, a Mihály családból 59, a Timis családból pedig éppen 72 nevet találunk a lajstromban. Mármaros után legnagyobb számmal van képviselve Pozsony, hol 2358 nemest irtak össze; ezt követi Vas 2236, Borsod 2210, Zala 2031, Veszprém 1736, Nyitra 1492, Komárom 1156, Szabolcs 1139, Zemplén 1075, Gömör 1045, Szatmár 1038 és Trencsén 1034 nemessel. A többi vármegyékben ezeren alul marad a szám; legkevesebbet mutatott ki Csanád vármegye, összesen csak 18 nemes családfőt. A végeredmény szerint lett volna Magyarországon (Erdélyt és Horvátországot nem számitva) 17,963 birtokos, 13,766 armalista, 825 nem tudni, melyik kategoriába tartozó, összesen 52,554 nemes. Nem szenved kétséget, hogy a főrendüekkel s a kihagyott ősi birtokos köznemesekkel valóságban jóval nagyobb volt az anyaország nemeseinek száma; bizonyosan megközelitette a hatvanezret.

*i.

Vjestnik Kr. Hrvatsko-Slavonsko-Dalmatinskog Zemaljskog Arkiva, Urednije Dr. Ivan pl. Bojničić-Kninski. Godina IV. Zagreb 1902. ( A Horvát-Szlavon-Dalmát országos levéltár értesitője. Szerkeszti Knini Bojnichich Iván dr. Zágráb 1902.)

A gondosan szerkesztett folyóirat mult évi folyama, bár közvetlen hazai érdekü czikkekben szegényebb a tavalyinál, ezuttal is sok becses adatot tartalmaz. Az 1–2. füzetek java részét Lucas Ielič czikke «A horvát szent Jeromos intézet Rómában», foglalja el. Bibliografiai és diplomatikai adatok felhasználásával védi a horvát politikai sajtó abbeli álláspontját, hogy a római intézet mindenkor horvát jellegü volt, horvát kezelés alatt állott s az 1901. évi «Slavorum gentem» bulla csak a régi helyzet szentesitésére szolgált.
A szerző az intézet templomának és az ahhoz csatolt káptalannak történetét külön tanulmányban tárgyalja, végül bemutatja diplomatariumának főbb okleveleit.
Dr. Cherubin Šegvič «Adat a dalmácziai oklevélhamisitások történetéhez» czimen a «Privilegium fundationis et donationis Ecclesiarum paroch. S. S. Michćlis de Lasane et Martini de Crussevo existentium» már Rački által kifogásolt teljes szövegét ismerteti. A Mladinus bán korában 1104-ből keltezett fundationalis oklevelet 1189-ben Henrik pápa átirja; de az átiratban annyi a szembeszökő anakronizmus, hogy hitelességéről szó sem lehet. Šegvič ezért csak belső argumentumokkal bizonyitja a hamisitást s paleografiai érveléshez nem is fordul. Feltünik mindenekelőtt, hogy Mladinus hol regia maiestasnak, hol banusnak neveztetik. Hibás az indictio, valamint a keltezés is, mert «tempore Belć secundi regis Ungarić» nem lehet 1189, hanem már III. Béla kora. Hivatkozik továbbá az oklevél korszerütlen stilusára, egyes szavak és tulajdonnevek alkalmazására, melyek még a transumptio idejében sem lehettek használatosak s a hosszu oklevelet XVI–XVII. századbeli hamisitványnak mondja.
Dr. Stefan Srkulj röviden referál az 1900. évi történelmi kongresszusról, Laszowszki pedig a horvát-szlavon vásárok történetéhez nyujt adalékot 98 város vásártartási szabadalom oklevelének felsorolásával. Tanulmánya mindenkor kiemeli a közbenjáró birtokos, illetve patronus nevét, miáltal a horvát-magyar viszony szempontjából érdekes adatokhoz jutunk. Magyar befolyás révén nyertek vásártartási jogot a következő városok: Bosiljevo 1717-ben Auerspergné Erdődy Anna – Borbála grófnő révén. – Bozjakovina 1781-ben, Brckovljan 1687-ben, Brezovica 1781-ben és Bukovać 1759-ben, a Draskovich grófok kérelme folytán – Csechi 1387-ben Zsigmond királytól Cseh Ferencz Péter fia érdemeire való tekintetből. – Daruvár és Gáj 1837-ben Jankovich de Daruvár közbenjárására. – Desinić 1590-ben Rátkay Iván kérelmére. – Erdővég és Ilok (Ujlak) 1817-ben Odescalchi herczeg révén, – Ivanič vár a XIV. század végén Zsigmond királytól a libera villa-k sorába emeltetik, 1405-ben pedig vásártartási jogot kap, ezt megerősiti I. Lipót 1660-ban. – Jalžabet 1748-ban Somogyi Rózsa Ilona özv. Gottal báróné kérelmére, Kamenica 1785-ben puchói Marczibányi István kérelme folytán. – Kraljevać Erdődy Zsigmond gróf révén nyeri jogát 1628-ban. – Krapina 1418-ban ideiglenes jogot nyer Cillei Hermantól, ezt megerősiti Zsigmond királynak Nürnbergben 1430-ban kelt oklevele, utóbb Mátyás király 1489-ben. – Kutina 1837-ben Erdődy és Széchenyi grófok közös kérelme folytán. – Ludbreg 1792-ben Batthyany herczeg közbenjárására. – Pakrácz 1796-ban daruvári Jankovich Iván és 1837-ben daruvári Jankovich Izidor közbenjárására bővitve kapja jogát. – Petrijanec-nek1580-ban Istvánffy eszközli ki. – Rcka 1682. Orchóczy István báró kérelmére, megerősittetik II. Ulászlótól nyert vásártartási jog. Remete 1773. Odescalchi Livio herczeg révén. – Stražeman 1837. daruvári Jankovich Izidor kérelme folytán. – Alsó-Stubicza 1638-ban Malakoczy de Susjegrad kérelmére. Trg 1668-ban gróf Irinyi Péter bán közbenjárása révén. – Varasd 1448 Cillei Ulrik bán helyben kelt saját oklevele. – Vinica ugyanazon adatok, mint fentebb Petrijanecban. – Zágráb. Első adomány 1242-ből Béla királytól 1256-ban és 1266-ban kibővitve; 1270-ben István király megerősiti. Lajos király 1372-ben és II. Ferdinánd 1655-ben ismét kiterjesztik forum solenne és forum cottidianum jogát.
Dr. Wertner Mór Glosszák két horvát oklevélhez czimen Tkalčić Hist. Episc. Zagr. I. k. 57. 1. és Hazai Okmánytár VII. k. 31. 1. okleveleit kritizálja. Az előbbire nézve megállapitja, hogy Péter fia Miklós de Ludbreg 1272-ből keltezett ajándéklevele a zágrábi káptalan javára helytelenül van datálva, mert az évszámból egy C hiányzik, tehát 1272 helyett helyesen 1372 olvasandó. Az ajándékozó a Veszprémből Horvátországba szakadt Pécz nemzetség sarja, zalai birtokos, oklevelekben sürün előforduló Dénes moraveczi comes unokája. A másik kritika a H. Okmánytár idézett helyén olvasható «B. Dei gratia dux et banus totius Sclavonić» kezdetü 1244. évi oklevélre vonatkozik. Az eddigi kiadások rubruma Bela-ra egésziti ki a csonka szót, maga Wenczel IV. Béla vonatkoztatja Hogy «dux et banus» királyra nem vonatkozhatik, ma már nyilvánvaló, de még IV. Béla ifjabb fiára sem gondolhatunk, mert ez a jelzett időben alig egy éves volt, s kimutathatólag csak 1260-ban kezd szerepelni Horvátországban, addig az országot bánok kormányozzák. Ezek sorából kitünik az 1242-ben beiktatott Dénes bán, de genere Türje, mint Béla király belső embere és barátja. Ennek egyik hiteles 1244 julius 19-én kelt oklevele igy kezdődik: «Dyonisius dux et banustotius Slavonić» és e szavakkal végződik: «datum per manus Benedicti cancellarii bani, ducis Sclavonić». A szerző ebből a körülményből azt következteti, hogy mivel a kérdéses időben kétségtelenül Dénes volt a bán, az oklevélben vagy B. cancellár ejtett hibát, D helyett B-t irván, vagy csak téves olvasás okozza a zavart.
Dr. J. Kršnjavi ugyancsak hosszabb czikkben válaszol a Századok 1900. évi 924. 1. hozott recensiójára, melyben Historia Salonita cz. müve van tárgyalva. Korábbi álláspontját teljesen fentartva, ujból azt vitatja, hogy Kálmán király sem diadalmas hadjárat, sem örökség utján nem jutott Horvátország birtokába, hanem azt egyszerü pactum révén szerezte meg. Polemizál a Századokkal, egyuttal megtámadja a Vjestnik horvát referensét, ki e vitában szintén a magyarokhoz csatlakozik, terjeszti – úgymond – a régi mesét, hogy Kálmán Péter horvát királyt megverte és megölte. Ujabb érvül felhozza Fraknói müvét Szent László király leveléről.
Dr. Bojničić kiadatlan periratokat közöl a horvátországi boszorkányüldözések történetéhez 1629., 1698. és 1699. évekből. V. Klaič a zágrábi püspökök 1433–66. évi történetéhez szolgál adatokkal, minek kapcsán Dr. Karlo Horvát a harmadik füzetben pótlásokat közöl. Dr. F. Sisič I.Károly itinerariumát irta meg, mihez Wertner M. dr. a következő füzetben helyesbitéseket és ujabb adatokat nyujt. Dr. Ludwig Ivanćan kétczikkében a varasdi kerület 1755. évi parasztlázadásával foglalkozik. A katonai összeirások és hadi terhek okozta elégületlenség már évek óta forrongott, éle először a császári tisztek ellen fordult, de mikor nyiltan kitört a lázadás, a nemesi birtokokat kezdte pusztitani. Zágráb környékén a kuriákat felégették, raboltak és gyilkoltak mindenfelé, mig a sorkatonaság az insurgensek támogatásával az egyik csapatot Bisag mellett szétverte. Az egyik paraszt vezért, Radovićot Petkovich kapitány haditörvényszék elé állittatta s agyonlövette a többieket Batthyány, Erdődy és Keglevich grófok csapatai verték szét s a vértörvényszék csakhamar helyreállitotta a rendet.
E. Laszowszki «Tiz oklevél Krizsevác város XV–XVII. századbeli történetéhez» czimen a városi levéltár érdekesebb emlékeit mutatja be. Zsigmond király 1405 április 15-én kelt levelében megengedi, hogy a város sánczczal és árokkal vétessék körül, polgárai Buda polgáraihoz hasonló szabadságokat élvezzenek s körülirja szolgálmányaikat. Ez az oklevél csak Ulászló 1494. évi átiratában maradt fenn, ki a fentirt szabadságot megerősitette, még pedig «Paulus Zygyartho iuratus civis» és társának kérelmére. A második, illetve harmadik oklevél Ferdinand király 1548. évi május 8-án Bécsben kelt mandatuma Erdődy Péter bánhoz intézve, hogy a polgárokat a királyi kamara taksabehajtásától és Kerechény Mihály helyettes bán erőszakosságaitól oltalmazza meg. Ez az oklevél is csak Rudolf 1596. évi transsumptumában maradt fenn. A IV. sz. oklevél Ferdinánd 1558. évi privilegiuma, illetve Zsigmond és Ulászló adta szabadalmaknak megujitása, mit Kovách Mátyás biró és Zabó István esküdt polgár eszközöltek ki. Ugyanezeket megerősiti Miksa 1568. évi márczius 3-án Bécsben kelt oklevele. – Rudolf 1596. évi márczius 8-án Prágában kelt oklevele alapján ismét elengedi a taksafizetést. – Mátyás király 1609. évi deczember 30-án Pozsonyban kelt oklevele megujitja a Miksa király adta szabadalmakat. Érdekesebb gróf Erdődy Tamás királyi tárnokmester 1617. évi junius 15-én Varasdon kelt oklevele a város pecsétje tárgyában. Ez oklevél Podhradczky József másolata nyomán már a Turul mult évi folyama 80. lapján ismertetve volt. Az eredeti Erdődy Tamás gróf sajátkezü aláirásával vörös, kék és zöld szinü zsinóron függő tárnoki titkos pecséttel van ellátva. A határozatot Lipót király 1660. évi márczius 26-án kelt oklevelével megerősiti, de mivel a belső villongások ezután sem szüntek meg, mig az uralkodó 1661. évi április 9-én Bécsben kelt határozatával az alsó és felső várost örökre egyesiti J. Barlé és dr. Schwarz Gábor a határőrvidéki zsidóság XVIII–XIX. századbeli történetéhez, főleg a türelmi taksa és a települési jog kérdésében szolgáltatnak adatokat. Kempf Gyula a pozsegai nemesek és főurak 1745. évi hadi adó repartitióját ismerteti.
Vladimir Mažuranić családi levéltárának okleveleit ismerteti két csoportban: kiadott és kiadatlan oklevelek szerint. Glagolita betükkel van irva 26 darab 1501–1720. évekből magánjogi ügyekben. Érdekesebbek Malačić Péter 1555. évi végrendelete «Miklows Zrynzky» a szigeti hős aláirásával és pecsétjével. – Desič Mihály bakari kapitány Frangepán György, Miklós és Kristóf rendeletére Mauranić Györgyöt felszabaditja jobbágyterhektől és «nemes emberré» teszi 1570. év november 1-én. A latin nyelvü oklevelek csoportjában 45 oklevelet ismertet 1605–1798. évekből, tulnyomólag birtokviszonyokra vonatkoznak. A harmadik csoportban glagol, illetve latin oklevelek transsumptumai foglaltatnak 1461–1749. évekből. Glagol nyelvü Csáktornyán 1569. évi május 3-án kelt Georgius comes de Zrinio latin aláirásu levél. Ezenkivül van a levéltárban 25 oklevélkivonat a Zrinyi, Frangepán, Erdődy és Batthyány családok történetére érdekes adatokkal. Az eredeti oklevelek a zágrábi káptalan archivumában vannak. A legrégibb 1541-ből való: Frangepan István és Zrinyi Miklós egymást kölcsönösen osztályos atyafiaknak fogadják. Van ezenkivül az 1585–1812. évekből származó 36 levél vagy töredék, közte 5 a Frangepánok történetét érinti. Az utolsó füzetből emlitésre érdemes még Dr. Wertner Mór dolgozata: V. István, IV. László és dignitariusaik itinerariuma.

E–y

Vitezovic. Mjesečnik za genealogiju, biografiju, heraldiku i sfragistiku.

E czim alatt Zágrábban új közlöny indult meg Laszowski Emil ismert horvát heraldikai és genealogiai iró szerkesztésében. A folyóiratból eddig két füzet látott napvilágot, érdekes, a magyar szakférfiakat is érintő közleményekkel. Az első füzet a szerkesztő beköszöntőjén kivül a következő dolgozatokat tartalmazza: Deželić Velimir dr., Vrhovac Miksa (az ismert zágrábi püspök életrajza, arczképpel); Laszowski Emil, Ritter–Vitezovich czimere és nemesi származása (az első horvát heraldikus családjának 1652 október 15-ikén III. Ferdinandtól kapott czimerével); Barli János, Adalék a gorai Hasanović–Ergely család leszármazásához; Bučar Ferencz dr., Antonius Dalmata és Stephanus Istrianu, consul pecsétje (két pecsétábrával); Laszowski Emil, Pétervárad város czimere (ábrával). Krónika, könyvszemle és kérdések zárják be a czikkek sorát. A második füzet Deželić dolgozatának folytatásával kezdődik, ezt követi Laszowski czikke: Horvát nemesség (pótlékok Bojnichich Der Adel von Kroatien u. Slavonien czimü munkájához; tartalmazza a következő családok ismertetését Bogovich, nemeslevele, kelt 1587 jan. 4., Djurjesich de Brückenheld, Gall, magyar báróságot kapott 1625-ben, Gonnan czimeres nemeslevele, kelt 1628 nov. 15., Jerkovich czimeres nemeslevele, kelt 1600 nov. 17.); Préradović Dusán a Preradović családnévről ir, Horvát Rudolf dr. Harmudijević–Bećir agáról, végül Laszowski közöl egy adalékot a Corbaviai grófok történetéhez.
A midőn az új folyóiratnak hosszú és sikerdús pályafutást kivánunk, egyben ajánljuk a magyar genealogusok figyelmébe. Előfizetéseket Albrecht C. zágrábi könyvkereskedő fogad el, az előfizetési díj az 1903. év hátralevő felére 3 korona.

Varjú.

1903-3

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

HUSZONEGYEDIK KÖTET.

1903-IK ÉVI FOLYAM.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

97A BERZEVICZY CSALÁD CZIMERE._{A megboldogult szerző kéziratát Gárdonyi Albert tagtársunk volt szives a czimeres levelek szövegével kiegészitve sajtó alá rendezni.}*

(Öt pecsét- és czimerrajzzal.)

A Berzeviczy nemzetség ősi czimerét hármas hegység középső csucsából féltesttel kiemelkedő ágaskodó zerge képezi. E czimert a család magyarországi törzsatyja, Rutker lovag, ki II. Endre király feleségével, Gertrud meráni herczegnővel, költözött be Tirolból, hozta magával uj hazájába s származtatta át utódaira. E Rutker lovagról tudós történetirónk, báró Mednyánszky Alajos, azt állitotta, hogy a tiroli Matray nemzetségből származott,_{Taschenbuch für die vaterländische Geschichte 1820. évf. 131. s kk. 1. (Die Berzeviczy’s). Csupán valószinünek tartja, hogy a Berzeviczyek őse, Rutgerus vagy Rudegerus comes, azonos a Berthold és Ottó meráni herczegek oklevelében előforduló Rutgerus vagy Rudigerus de Matrayval, a ki az időben szünik meg Tyrolban szerepelni, midőn Gertrud Magyarországba költözött.}* s e nézetét igazolni látszik azon körülmény, hogy Matray Rudolf kanonoknak a trienti vagy meráni székesegyházban mai nap is fennálló sirkövén (1190) ugyanaz a czimerkép látható, mely a magyarországi Berzeviczyek ősi czimere volt.
A magyarországi Berzeviczyek czimerének legrégibb emléke Miklós szepesi prépost 1356. évi siremléke a hunfalvi templomban, melyről Wagner azt irja, hogy a siremlékre vésett czimer hármas halom középső csucsából féltesttel kiemelkedő ágaskodó zerge, felirata pedig a következő: Hic obiit magister Nicolaus filius Andreae, Praepositus (Scepusiensis), sub Anno Domini MCCCLVI._{Analecta Scepusii, II. 343. 1.}* A hunfalvi templomot többszörösen elpusztitotta a tüzvész s e nagyon érdekes sirkőnek ma már semmi nyoma; ránk nézve azonban becses a Wagner feljegyzése azért, mert igazolja azon feltevést, hogy a magyarországi Berzeviczyek kezdettől fogva használták a leirt czimert, a mely valószinüleg már ősi hazájukban is nemzetségi czimerük volt. E Miklós prépost a Berzeviczy család hunfalvi máskép sobfalvi ágából származott, mely fiágon a XIV. század végén kihalt. Atyja András, ennek atyja pedig comes Hermannus alias Polanus, a Rutkerus comes fia volt; negyedizi leszármazottja tehát a Berzeviczyek magyarországi ősatyjának.
A Berzeviczy család első kimagasló alakja Henrik fia Péter királyi tárnokmester. Összes emlékeink, melyek róla fenmaradtak, t. i. siremléke és pecsétjei, hüen feltüntetik az ősi czimeralakot.
Henrik fia Péter királyi tárnokmesternek kétféle pecsétjét ismerjük. Az egyik a Magyar Nemzeti Múzeumban elhelyezett Kapy-levéltárban van, egy 1425 szeptember 7-ikén Budán kelt oklevélen. E zöld viaszba nyomott 15 mm. átmérőjü kerek gyürüpecsét mezejét hármas halom középső csucsából féltesttel kiemelkedő ágaskodó zerge foglalja el, jobb oldalra tekintve, a pecsét jobbról B, balról H betüt tüntet fel, a baloldali H betü és a zerge dereka közötti teret hatágu csillag disziti. Az oklevél kibocsátója Petrus filius Herrici de Berzevicze. Tartalma perhalasztás, melyet Óbudai Jakab deák és néhai Kapy András deák fia János közötti perben engedélyez a királyi tárnokmester.
Egy régibb oklevél a tárnokmester másik pecsétjének lenyomatát őrizte meg. 1421 január 1-én Berzeviczén nyugtatványt állít ki arról, hogy Kassa város közönsége a királyi tárnokmesternek járó szokásos ujévi ajándékot megfizette. E nyugtatvány Kassa város titkos levéltárában 1421. Quiet. nro. 140 alatt őriztetik s papirfedelü pecsétje Henrik fia Péter tárnokmesternek fennebb ismertetett czimerét tünteti fel a következő körirattal: S(igillum) Petri filii Herrici.
Ez utóbbi pecsét a tárnokmester nagyobb azaz hivatalos pecsétje volt, melyet hivatalos kiadványainak megerősitésére használt. Az oklevél kiadása ugyan Berzeviczén, a tárnokmester ősi birtokán történt, a hol valószinüen nem hivatalosan tartotta székhelyét; de e mellett az is természetes, hogy a felvidéki szabad királyi városok felhasználták ott időzését s úgy panaszaik elintézése, mint kötelezettségeik teljesitése végett is siettek felettes hatóságuk szine elé jutni._{Különösen Bártfa városa állott ez időben sürü öszszeköttetésben a tárnokmesteri hivatallal, a mint ezt a város levéltárában fenmaradt oklevelek igazolják.}*
Berzeviczy Péter királyi tárnokmester gyürüpecsétjében a zerge bal oldalán látható hatágu csillagnak semmi különös jelentősége nincs, egyáltalán nem is tartozik a czimerhez, hanem csupán azért került oda, hogy a zerge dereka és a H betü közötti üres tér kellő módon betöltessék. Nincs is ezen kivül más emlékünk, melyen a csillag megvolna.

Érdekes jelenség, hogy a tárnokmester nagyobb pecsétjén nincs meg a «de Berzevicze» elnevezés, holott e névvel már előtte élnek a család tagjai. Az okleves emlékek ellenben rendesen feltüntetik a «de Berzevicze» elnevezést neve mellett, s igy olvashatjuk ezt a királyi okleveleken látható kanczelláriai jegyzetekben is._{Relacio Petri filii Henrici de Berzevicze magistri thavernicorum.}* Nevezetes azonban, hogy a filius Henrici rendesen előfordul a neve mellett._{Zsigmond király és Ulászló lengyel király közötti 1412. évi békeokmány. Wagner, Analecta I. 11. 1.}* E körülménynek az a magyarázata, hogy vele egyidejüleg élt egy Péter fia Péter is, ki a család hunfalvi, azaz sobfalvi ágából származott s a tárnokmesternek negyedizben unokatestvére és egyuttal apósa is volt._{Leánya Hedvig a tárnokmester felesége.}* Az ettől való megkülönböztetés tette szükségessé a filius Henrici következetes használatát.
Berzeviczy Péter tárnokmester siremléke ma is megvan a berzeviczei templomban. Az emlékkő négy oldalát elfoglaló körirat ez: Sepultura . magnifici viri . dom (in) i . Petri . Herici . d (e) . Brezovice, tavernicor (um) . r(ega) l (iu) m . mag (ist) ri . necnon . comitis . Scepus (iensis) . ac . suorum. . Belsejét jobbra dült háromszögletü pajzs foglalja el, mely jobbra néző ágaskodó zergét tüntet fel. A pajzsot stilizált tüzokádó sárkány veszi körül, felfelé tartott fejjel, nyaka köré csavart farkkal, felsőbb lábaival a pajzsot tartva, az alsókkal pedig saját pikkelyes szárnynyal fedett testét marczangolva. A sárkány hátán nyugszik a zárt csöbörsisak, melyet az ősi czimeralak, a féltesttel kiemelkedő ágaskodó zerge diszit; a sisaktakaró a zergével összefügg, foszlányai annak mintegy farkát képezik. – E siremlék aligha egykoru, a mint ezt a körirat azon része mutatja, mely a tárnokmester utódaira (ac suorum) is vonatkozik._{Hibásan oldja meg a köriratot Henszlman Imre, Hermani de Berzevicé-t olvasva, mert Péter a Henrik fia volt s állandóan filius Herricinek irta magát; de nem is Herman, hanem ennek testvére Rikolf volt az őse. Archaeologiai Értesitő, 1887. évf. 361. 1.}* A sirkő régisége mellett, bizonyit azonban a szépen stilizált sisaktakaró.
Nagyot változik e siremléken a családi czimer, a mely hármas halomból féltesttel kiemelkedő ágaskodó zergéből egész zergévé lesz, melyben már csupán sisakdiszül marad meg az ősi félzerge.
Először lép itt fel a czimerrel a pajzs köré csavarodó sárkánykigyó. Ez mindenesetre a Zsigmond király alapitotta sárkányrend jelvénye, s alkalmazása arra vall, hogy a czimervéső Berzeviczy Pétert a sárkányrend lovagjának tartotta. A dolog nem is valószinütlen, mert Péter tárnokmester sok harczot látott s vitéz ember volt, ki, a mint ezt Zsigmond királynak a jamniki jószágról adott adománylevele is emliti, hadakozásai közben hosszu török fogságot is szenvedett._{Wagner, Analecta I. 140. 1.}* Akármint álljon a dolog, annyi bizonyos, hogy Berzeviczy Péter tárnokmester siremlékén találkozunk először a sárkánykigyóval, a mi később szoros összeköttetésbe lép a családi czimerrel. Ugyancsak itt látjuk a czimerpajzsban először az egész zergét is, a mi a későbbi czimereken állandóvá válik.
1559 május 30-ikán Augsburgban czimeres levelet kap a család I. Ferdinánd királytól,_{Szépen megtartott eredetije a család kakaslomniczi levéltárában őriztetik.}* mely őket az ősidők óta használt czimer viselési jogában megerősiti. (Hćc antiqua maiorum vestrorum arma sive nobilitatis insignia, quć superioribus temporibus inter bellorum turbas a vobis alienata esse intelligimus.) Az adományosok nevei a következők: Berzeviczy Miklós fia Kristóf fiai: Bálint, György és Márton, Berzeviczy János fia Tamás fia: Márk, továbbá Berzeviczy János fia Frigyes fiai: István, Márton és Henrik. Ezek mindnyája hű szolgálatairól megemlékezik az oklevél, különösen kiemeli azonban Kristóf fiait, Györgyöt, ki Báthory András országbiró vezetése alatt vitézkedett s utóbb annak kapitánya lett, azután Mártont, ki előbb Nádasdy Tamás nádor titkára volt, utóbb pedig a királyi udvarba jutott. Az adománylevél elé festett czimer a következő: Kék mezőben jobb oldalon emelkedő meredek hármas bércz, a melynek tövében egy emelkedésre helyezett arany koronán jobbra néző természetes szinü egész zerge ágaskodik. A pajzsot tüzet okádó sárkánykigyó veszi körül, farkát nyaka köré csavarva, nyakán koronás és nyakékes nyilt sisak nyugszik, melyet féltesttel kiemelkedő ágaskodó zerge diszit. A takarók szine jobbról fekete és arany, balról ezüst és kék.
Az igy megállapitott czimerben a tárnokmester siremlékének ujitásai, t. i. az egész zerge és a pajzsot körülvevő sárkánykigyó érvényre jutnak; ezekhez járul egy másik ujitás, a korona, mely e czimerképen fordul elő először. Az adománylevél elejére festett diszes czimerképet lebegő angyalok, áldozatot bemutató papnők s más allegorikus alakok ékesitik.
Az adománylevél szövegét lendületessé teszik azon magyarázatok, melyek a czimer egyes részeit illetik. Igy a szikla a haza és a fejedelem iránti hüséget, a jóban való állhatatosságot a szerencse változásai között; a szikla meredeksége az erény utjának nehézségeit s felemelő hatását; az éleslátásu zerge az okosságot, mely mindenkor megtalálja a kellő eszközöket, továbbá a gyorsaságot, melylyel az ellenség támadásaival szemben magát megoltalmazza; a sárkánykigyó az időt, illetőleg a mocsoknélküli emberi életet ábrázolja. Kétségtelen, hogy az adománylevél szövegezése első sorban a Berzeviczy Márton müve, ki ekkor már a királyi kanczellária szolgálatában állott s annak müködésében tevékeny részt vett.
Az adománylevél szövege a következő:

Ferdinandus, divina favente clementia electus Romanorum imperator semper augustus ac Germanić, Hungarić, Bohemić, Dalmatić, Croatić, Sclavonić, Ramć, Servić, Gallitić, Cumanić Bulgarićque etcetera rex, infans Hispaniarum, archidux Austrić, dux Burgundić, Brabantić, Styrić, Carynthić, Carmolć, marchio Moravić, dux Lucemburgć, ac superioris et inferioris Silesić, Wirthembergć et Thekć, princeps Svević, comes Habsburgi, Tyrolis, Fereti, Kyburgi et Goricić, landgravius Alsatić, marchio sacri Romani imperii supra Anasum, Burgović, ac superioris et inferioris Lusatić, dominus marchić Sclavonicć, Portus Naonis et Salinarum etcetera. Vobis fidelibus nostris nobilibus Valentino, Georgio et Martino, filiis quondam Christophori, filii olim Nicolai de Berzevicze, item Marco, filio quondam Thomć, filii olim Joannis de eadem Berzevicze, necnon Stephano, Martino et Henrico, filiis quondam Friderici, filii olim prćfati Joannis de prćscripta Berzevicze, fratribus condivisionalibus, salutem et favoris erga vos nostri perpetuum incrementum. Ea virtutis est vis, ut senescere aut intermori nequeat, quin etiam prćclara hominum facinora, quć ab hac veluti radice seu stirpe oriuntur, decus obtinent sempiternum atque immortale: ac tametsi interdum temporum iniuria et fortunć iniquitate, qućin rebus humanis plurimum dominantur, virtus premitur, tamen paulo post emergunt atque enitescunt, lumenque suum uberiore veluti lampade effundunt, pristinumque sibi splendorem ex intervallo vindicant. Quod in vetustis familiis apparet, qux cum virtute olim claritatem insignem et gloriam essent adeptć; deinde adversis casibus actć atque impulsć succubuerunt, diuque obscurx delituerunt; tamen tandem veluti e tenebris eluctatć, pristinam in lucem se adseruerunt. Id quod licet interdum accidit etiam depravatione quadam seminarii, unde permulti degeneres claris parentibus avisque ac proavis succedunt: tamen nescio quomodo permanent quidam ceu igniculi, qui post multas ćtates se demum exerunt in minoribus, et pristinć virtutis sepultum multis retroactis seculis quasi iubar accendunt: quod ut paucis, nec nisi divino munere contingit, ita laudem habet haud mediocrem et prćmia non vulgaria meretur. Quamobrem cum intellexissemus vos prćdictos, Valentine, Georgi et Martine, item Marce ac Stephane, Martine, Henriceque de Berzevicze, nobilibus iisque vetustis ortos maioribus, eorum vestigiis ita ab ipsa pueritia institisse, ut eis vos similes ac neutiquam degeneres tam clara prosapia probaveritis, omnibusque planum feceritis, domui denique ac familić vestrćantiquć transactis temporibus obscuratć ad lucem eius pristinam non parum claritatis virtute vestra addideritis igi ur dignos vos iudicavimus, qui gratiam nostram cćsaream ac regiam experiamini, et amissa maiorum vestrorum stemmata de munificentia nostra recuperetis. Te enimvero Georgi accipimus ab ineunte ćtate militiam secutum sub ductu fidelis nostri spectabilis et magnifici comitis Andrće de Bathor, iudicis curić nostrć etcetera, viginti continuis annis prćclara militaris fortitudinis specimina edidisse, ac tandem capitaneatu copiarum eiusdem cum laude functum esse. Reliquos quoque in eodem genere probe et non sine laude versatos. Te vero Martine, fili prćnominati Christophori de Berzevicze, optimas literas et disciplinas amplexum in iis ad hanc ćtatem tuam iuvenilem prćclaros progressus fecisse, unde te olim tam coronć nostrć regni Hungarić, quam reipublicć usui esse posse non diffldimus, prouti eius rei eximium apud prćdictum spectabilem et magnificum comitem Thomam de Nadasd, regni nostri praćdicti Hungarić palatinum, secretarii sustinendo officium iam pridem edidisti specimen: atque nunc etiam, cum per varias nostras et sacri Romani imperii regiones et provincias nos sequendo, patrić tuć praidictć nobisque similiter rerum ac negotiorum regni dicti publicorum tuć fidei ac industrić concreditorum expeditionibus, acceptiora reddere non cessaveris ministeria, prouti non cessas etiam de prćsenti. Cum igitur ob prćdicta virtutum vestrarum prćstantissimarum merita, tum vero ex nostra erga vos gratia speciali, vos de cćsareć regićque nostrć potestatis plenitudine, in verorum et indubitatorum eiusdem regni nostri Hungarić, in quo hactenus ab antiquo perstitistis, cćtum nobilium dignitatemque denuo restituentes: eadem iura, privilegia, immunitates, honores, gratias, libertates ac prćrogativas, quibus iidem veri et indubitati regni nostri Hungarić nobiles ab antiquo semper de iure vel consvetudine usi sunt, vobis vestrisque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis propria facimus, concedimus et donamus. In uberioris autem gratić erga vos nostrć, ac evidentius nobilitatis vestrć signum, hćc antiqua maiorum vestrorum arma sive nobilitatis iusignia, quć superioribus temporibus inter bellorum turbas a vobis alienata esse intelligimus, vobis vestrisque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis iterum danda, conferendaque duximus: Scutum videlicet lazurei sive cślestini coloris erectum, in quo petra albicans ab ima versus dextram scuti partem oblique sese erigens et insurgens expressa est, in imo eiusdem petrć corona aurea variis gemmis ornata, regić dignitatis ornamentum, ex qua caprea suo genuino colore picta, in posteriores erecta, anterioribus autem pedibus petrć ipsi innixa, veluti eius in apicem ascensura, depicta et oculis subiecta videntur. Scutum ipsum extrinsecus ambit draco, caudam collo circumvolutus, versusque dextram ignem eructans, cuius super cervicem in summitate scuti galea craticulata, syncerioris nobilitatis symbolum, monili et torque aurea circumdata, aureis et nigris, argenteis item et lazureis utrinque a summitate ad dimidium usque scuti latus mixtim profluentibus laciniis sive lemniscis est exornata. Galeć superincumbit priori simile diadema regium, ex quo itidem caprea dimidia anteriore sui parte prominet conspicua: quemadmodum hćc omnia pictoris artificio et ingenio propriis suis coloribus in principio prćsentium literarum nostrarum lucidius expressa esse cernuntur. Quo in symbolo petra significat fidei vestrć erga principem ac rempublicam firmitatem, constantiamque vestram in recto et honesto proposito contra corruptelas et fortunć adversć impressiones, nihil enim petra potest esse solidius. Quod vero ea erecta in cślum suspicit, non aliud notat, quam quod virtutis via sit ardua et difficilis, atque hominem efferat et divorum adiungat consortio. Caprea cum visus perspicacissimi perhibeatur, acumen notat mentis atque animi prudentiam, quć recta ratione suscipit aut omittit actiones, et firmo ac vero iudicio bonum deligit, contrario reiecto, ac vitae existit moderatrix, denotat eadem etiam celeritatem, cum sit velocissima, et in periculis prćsens ad salutem consilium, ea enim hostium insequentium impetu exagitata editissima rupium petit cacumina, exilique se firmat crepidine: quod est argumentum summi cuiusdam in principem verum et legitimum ac divinitus datum studii zelique ardentis, quo qui ducitur, paratior est iacturam rerum suarum bonorumque facere, inque fortunć veluti crepidine consistere, quam alienum officio, fide, integritate atque constantia admittere; ne hoc omittatur, quod maiores vestros verisimile est ad eum tractum Carpati montis res gessisse, ubi petrć illć eminentissimć longa serie porriguntur, quć tartare vulgi sermone appellantur. Draco autem ille, qui scutum undique spira circumdat, quo signo Aegyptii annum designavisse dicuntur, protendit quidem et tempus ipsum motumque illum astrorum, qui a puneto, unde prodierat, ad idem punctum revertitur, periodum tamen prćcipue et ante omnia efficit: imaginem refert vitć ab exor dio ad finem ćquabili tenore, honeste ac cum laude, absque aliqua nominis famćque macula ac labe deductć. Decernentes et ex certa nostra universorumque prćlatorum et baronum prćdicti regni nostri Hungarić scientia animoque deliberato, ac cćsareć regićque potestatis plenitudine concedentes, ut vos Valentine, Georgi et Martine ac Marce, item Stephane, Martine et Henrice de prćfata Berzevicze, hćredesque et posteritates vestra utriusque sexus universć ea, quae diximus, arma sive nobilitatis in signia, ubique in prćliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, pugnis, monornachiis, spectaculis aliisque omnibus exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, aulć, annulis, vexillis, scutis, tentoriis, domibus, monumentis et aliarum quarumcunque rerum et expeditionum generibus, more aliorum verorum regni nostri Hungarić nobilium insigniis nobilitatis utentium, sub merć, verć ac syncerć nobilitatis titulo, quo vos ubique in nostris et sacri nostri Romani imperii regnis ac provinciis ab omnibus cuiuscunque nationis, status, conditionis et prćeminentić homines existant, dici, nominari, haberi ac reputari volumus, ferre, gestare, illisque uti, frui et gaudere perpetuis semper temporibus possitis et valeatis. Immo nobilitamus, damus et concedimus prćsentium per vigorem. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras, duplicis et authentici sigilli nostri impendentis munimine roboratas, vobis Valentine, Georgii et Martine, item Marce ac Stephane, Martine Henriceque de Berzevicze, ac hćredibus et posteritatibus vestris utriusque sexus universis dedimus et concessimus. Datum per manus reverendissimi in Christo patris domini Nicolai Olahi, archiepiscopi Strigoniensis, locique eiusdem perpetui ac comitatus Honthensis comitis, legati nati, primatis Hungarić, summi et secretarii cancellarii ac consiliarii, necnon compatris nostri fidelis syncere nobis dilecti, in civitate nostra et sacri Romani imperii Augusta Vindelicorum, die penultima mensis Maii, anno domini millesimo quingentesimo quinquagesimo nono, regnorum nostrorum Romani vigesimo nono, aliorum trigesimo tertio, electionis autem nostra imperatorić secundo. Venerabilibus in Christo patribus eodem Nicolao Olaho archiepiscopo Strigoniensi, Colocensi sede vacante, Antonio Verantio electo Agriensi, Mathia Brumano electo Zagrabiensi, Paulo Bornemizza Transsylvaniensi, Francisco Forgach de Ghymes Varadiensi, Georgio Draskowyth Quinqueecclesiensi, Paulo de Gregoriancz Jauriensi, Andrea de Kewes Vesprimiensi, Chanadiensi sede vacante, Blasio de Varadinopetri Vaciensi, praefato Paulo Bornemizza gubernatore Nitriensi, Joanne ad Wylak Tininiensi; electis ecclesiarum episcopis ecclesias dei fśliciter gubernantibus. Item spectabilibus et magnificis comite Thoma de Nadasd regni nostri Hungaria palatino, iudice Cumanorum nostrorum, ac in Hungaria locumtenente nostro, necnon terra Fogaras et comitatus Castriferrei comite perpetuo, Andrea de Bathor iudice curić nostra, Petro Erdewdy de Monyorokerek, comite Montis Claudii, ac regnorum nostrorum Dalmatić Croatić et Sclavonić bano, Nicolao comite de Zrinio tavernicorum, Francisco Tahy agazonum, Joanne Desewffy curić nostrć, Petro Macedoniay cubiculariorum, Stephano Banffy de Alsolyndwa dapiferorum, Ladislao Banffy de eadem ianitorum, Christophoro de Bathyan pincernarum nostrorum regalium magistris, comite Ecchio a Salmis et Newburg comite Posoniensi, aliisque quam plurimis regni nostri Hungarić comitatus tenentibus et honores. Ferdinandus m. p. Nicolaus Olahus archiepiscopus Strigoniensis m. p. Franciscus Forgach m. p. episcopus Varadiensis.

Különös jelenség s aligha találunk párjára hogy a Berzeviczy család tagjai nem érték be az 1559. évi diszes czimerrel, hanem már a következő 1560. esztendőben ujabb czimeradományt eszközöltek ki a maguk számára I. Ferdinánd királytól._{Jól megőrzött eredetije megvan a Berzeviczy-családnak a M. N. Muzeumban örök letéteményképen elhelyezett levéltárában.}* E ritka dolog magyarázatát minden valószinüség szerint abban kell keresnünk, hogy a család ez időben két teljesen különálló ágra szakadt, melyek egyike Kakas-Lomniczon, a másik pedig a sárosmegyei Berzeviczén tartotta székhelyét. Megoszlottak ennek következtében a két különvált ág birtokai, valamint a birtokjogokra vonatkozó családi oklevelek is: Ez időben tehát a közös származás daczára is külön érdekeket képviseltek az egyes ágak, a mely érdekek egymással ellentétbe jutván, nem egyszer váltak összeütközések kutforrásává.
Igy kellett lennie ennek a jelen esetben is, s e sajátságos érdekellentétek képezték okát az 1560. évi ujabb czimeradományozás kieszközlésének. Az 1559 évi adománylevélben kiemelt György és Márton a kakas-lomniczi azaz szepesmegyei ághoz tartoztak, mely Berzeviczy Jakabtól származott le, s a mint megemlitettük, a czimeradományozás a szepesmegyei ágból származó Berzeviczy Márton befolyása alatt jött létre. Mi sem természetesebb, hogy a család szepesmegyei ága teljesen a sajátjának tartotta az adománylevelet, nem nagyon véve számba, hogy abban a sárosmegyei családtagok is fel vannak sorolva s a czimeradományozás azokat is megilleti. E körülmény sértette a sárosmegyei ág érdekeit, s olyan módon igyekeztek azt megoltalmazni, hogy a maguk számára ujabb czimeradományozást eszközöltek ki.
Az ujabb adománylevél 1560 április 10-én Bécsben kelt, s kieszközlője az oklevél tanusága szerint Berzeviczy Henrik, a család Szaniszlótól származott sárosmegyei másik hatalmas ágának sarja, a ki testvéreit, Istvánt és Mártont s unokatestvérét, Márkot is felvette az adomány keretébe.
Ez adománylevél czimerképe szemmelláthatólag egyszerübb az előbbinél, szövege pedig teljesen a királyi kanczelláriában használt általános formák szerint van irva. Szóval mind a czimerkép, mind az adománylevél szövege világosan magyarázzák, hogy ezzel a királyi kanczelláriában müködő Berzeviczy Márton nem törődött.
Az ujabb czimer kék mezejében aranyozott hármas halom szélső csúcsán ágaskodó zerge van, első lábaival a pajzs jobbján emelkedő meredek sziklára kapaszkodva, szájával a szikla tetejéből kinövő szőlőfürtöt tépve. A pajzsra helyezett koronás nyilt sisakot féltesttel kiemelkedő ágaskodó zerge disziti, a sisaktakarók szine jobbról kék-arany, balról ezüst-vörös. A pajzs mezejében egy másik kisebb pajzs körvonalai látszanak, a mi valószinüleg a pajzs mezejének nem épen szerencsés betöltésére van szánva. Ez ujabb czimerben is megvannak az ősi czimer alkotó részei: a hármas halom s a belőle kiemelkedő zerge. Módosul azonban a czimer azzal, hogy a zerge egész testtel van ábrázolva; a pajzs jobb felére pedig meredek szikla került, melynek tetejét szőlőtő foglalja el. A zerge ábrázolása már az 1559. évi czimerben azonos ezzel, valamint a pajzs jobb felén emelkedő szikla képe is; egészen uj azonban a szőlőtő, mely ez alkalommal jutott be a családi czimerbe. Elmaradt e czimerből az 1559. évi czimer két jellemző alkotó része: a korona, a melyre ott a zerge támaszkodik, és a sárkánykigyó, mely a pajzsot övezi.
Az 1560. évi adománylevél szövege ez:

Nos Ferdinandus, divina favente clementia electus Romanorum imperator semper augustus, ac Germanić, Hungarić, Bohemić, Dalmatić, Croatić, Sclavonić, Ramć, Servić, Gallitić, Lodomerić, Comanić Bulgarićque rex, infans Hispaniarum, archidux Austrić, dux Burgundić, Brabantić, Styrić, Carinthić, Carniolć, marchio Moravić, dux Lucemburgć, ac superioris et inferioris Silesić, Virtembergć et Thekć, princeps Svević, comes Habspurgi, Tyrolis, Ferreti, Kyburgi et Goritić, landgravius Alsatić, marchio sacri Romani imperii supra Anasum, Burgović, ac superioris et inferioris Lusatić, dominus marchić Sclavonicć, Portus Naonis et Salinarum, etcetera. Memorić commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos cum ad nonnullorum fidelium nostrorum, dominorum prćlatorum et baronum, humillimam supplicationem nobis propterea factam maiestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelium ac constantiorum serviciorum meritis fidelis nostri Henrici Berzeviczey, quć idem sacrć primum regni nostri Hungarić coronćet deinde maiestati nostrć, pro locorum et temporum varietate fideliter, constanter viriliterque exhibuisse et impendisse, ac imposterum quoque exhibere et impedere velle dicitur; cum igitur ob hoc, tum vero ex gratia et munificientia nostra regia, qua quosvis de nobis regnisque nostris et republica. Christiana benemeritos ac virtutis colendć studiosos, maiorum et antecessorum nostrorum, divorum quondam Hungarić regum exemplo prosequi, premiaque eis condigna decernere solemus, eundem Henricum Berzewiczey, ac per eum Stephanum, Martinum, Marcum de Berzevicze, fratres suos, qui licet ex nobilibus parentibus oriundi esse, atque in testimonium nobilitatis eorum diplomata quoque sufficientia se habuisse, sed ea sub his disturbiorum temporibus casu malo deperdita et a se abalienata essé asserunt, de nostrć regić potestatis plenitudine et gratia speciali, denuo in cetum et numerum verorum regni nostri Hungarić nobilium duximus cooptandos, annumerandos, aggregandosque et adscribendos; annuentes et ex certa nostra scientia animoque deliberato concedentes, ut iidem omnes prxnominati, ipsorumque universorum hćredes et posteritates utriusque sexus universć, a modo inposterum omnibus illis iuribus, libertatibus, privilegiis prćrogativisque et immunitatibus, quibus cćteri veri et nati nobiles dicti regni nostri Hungarić et parcium sibi subiectarum de iure vel consvetudine utuntur et gaudent, uti, frui et gaudere possint ac valeant. In cuius quidem nostrć erga eos exhibitć clementić testimonium, vemeque nobilitatis signum hćc arma seu nobilitatis insignia eisdem donamus atque conferimus: scutum videlicet cesii coloris, cuius imam partem tres colles occupant, ex quorum posteriori caprea in rupe ardua, a dextro scuti latere picta, erigere, ex vite in vertice rupis enata rodere conspicitur; scuto galeam impositam et supra eam coronam auream, ex eaque capream mediam priori similem eminentem, a summitate galeć laciniis fulvi, cesii, albi et rubei coloris hinc inde diffluentibus, scutumque ipsum exornatibus, prout hćc omnia in principio prćsentium literarum nostrarum pictoris arte suis accommodatis coloribus depicta esse cernuntur, eisdem Henrico Berzeviczey ac Stephano, Martino, Marco de Berzevicze ipsorumque heredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, dedimus et contulimus. Decernentes, ut ipsi eadem arma seu nobilitatis insignia, more aliorum nobilium regni nostri Hungarić, armis et insignibus nobilitaribus utentium, a modo inposterum ubique, in prćliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis et aliis omnibus exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, auleis, annulis, vexillis, domibus et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub verć et syncerć nobilitatis titulo, quo eos ab omnibus et singulis, cuiuscunque status, ordinis, condicionis et prćeminentić homines existant, insignitos dici, nominari haberique et reputari volumus, ferre, gestare, illisque uti, frui et gaudere possint ac valeant. In quorum fidem et testimonium perpetuum, prćsentes literas nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarić utimur, impendenti communitas, eisdem Henrico Berzewyczey, ac Stephano, Martino, Marco de Berzewicze, ipsorumque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis dedimus et contulimus. Datum per manus reverendissimi in Christo patris domini Nicolai Olahi, archiepiscopi ecclesić Strigoniensis, locique eiusdem comitis perpetui, primatis Hungarić, legati nati, summi et secretarii cancellarii et consiliarii et compatris nostri, fidelis nobis syncere dilecti, in civitate nostra Vienna Austrić, decimo die mensis Április, anno domini millesimo quingentesimo sexagesimo, regnorurn nostrorum Romani tricesimo, aliorum vero tricesimo quarto, electionis autem nostrć imperatorić tertio. Venerabilibus in Christo patribus eodem Nicolao Olaho, archiepiscopo Strigoniensi, Colocensi sede vacante, Antonio Verantio electo Agriensi, Mattia Brumano electo Zagrabiensi, Paulo Bornemiza Transsilvaniensi, Francisco Forgacz de Ghimes electo Varadiensi, Georgio Draskowyth electo Quinqueecclesiensi, Paulo de Gregoriancz Jauriensi, prćfato Paulo Bornemiza gubernatore Nitriensi, Andrea de Kewes Vesprimiensr, Petro Paulino electo Chanadiensi, Vaciensi, Boznensi et Syrmiensi sedibus vacantibus, Joanne ab Wylak electo Tyninyensi, ecclesiarum episcopis, ecclesias dei fśliciter gubernantibus. Item spectabilibus et magnificis comite Thoma de Nadasd, regni nostri Hungarić palatino, iudice Comanorum, et in Hungaria locumtenente nostro, comite Andrea de Bathor, iudice curić nostrć, Petro Erdewdy de Monyarokerek comite Montis Claudii, regnorum nostrorum Dalmatić, Croatić et Sclavonić bano, comite Nicolao de Zrinyo thavernicorum, Francisco Thahy agazonum, Joanne Desewffy de Chernek curić nostrć, Petro Macedonyay cubiculariorum, Stephano Banffy de Alsolyndva dapiferorum, Christophoro Batthiany pincernarum, Ladislao Banffy de eadem Alsolindva ianitorum nostrorum regalium magistris, comite Ecchio a Salmis et Neuburgh comite comitatus Posoniensis, cćterísque quam plurimis regni nostri Hungarić comitatus tenentibus et honores etcetera. Ferdinandus m. p. Nicolaus Olahus archiepiscopus Strigoniensis m. p. Joannes Listhius m. p.
A kettős czimeradományozás zavarokat idézett elő a családi czimer használatában. Az 1560. évi czimeradományozás ugyanis a család sárosi ágát illette, de ez az ág az 1559. évi adománylevélbe is fel volt véve. Úgy látszott tehát, mintha a család ez ága mindkét czimer használatára fel volna jogositva, a mi természetesen lehetetlen. Ennek eredménye az lett hogy a család tagjai teljesen önkényesen jártak el czimerük megállapitásában. Pecséteiken, emlékköveiken és egyebütt hol az 1559. évi czimert találjuk a szőlőtővel bővitve, hol pedig az 1560. évit a sárkánykigyóval övezve. Akár az egyik, akár a másik czimerképet tisztán és hamisitatlanul alig találhatjuk valahol.

Sajátságos tünemény kevéssel a czimeradományozások után Berzeviczy Márton erdélyi kanczellár lengyel bárói czimere. A kanczellár ugyanis a család szepesmegyei ágából származott, s a mint emlitettük, az 1559. évi czimer megszerzésében főrésze volt, mégis lengyel bárói czimerébe az 1560. évi czimerkép motivumait vette fel.
Berzeviczy Márton Báthory István erdélyi fejedelem lengyelországi uralkodásában előkelő szerepet játszott, minek következtében a lengyel rendek 1579-ben indigenátussal ajándékozták meg, Báthory István lengyel királytól pedig uj czimert kapott. E czimer eredetije nem maradt ránk, csupán egykoru másolata van meg a daróczi kastély egy festményén. E festmény a kővetkező czimert ábrázolja: Hat mezőre osztott pajzs felső jobboldali kék mezejében zöld hármas halomra támaszkodó zerge a mező jobb felén emelkedő sziklára kapaszkodva, az alsó vörös mezőt arany félhold felé helyezett arany csillag foglalja el; a középső felső vörös mezőben fehér, az alsó kék mezőben kiterjesztett szárnyú fekete sas látszik, szétvetett lábakkal, ragadozásra kész karmokkal; a baloldali felső kék mezőben hátsó lábaival várfalon lépkedő, jobbra tekintő, kiöltött nyelvü, kétfarku oroszlán áll, első lábaiban hajitásra kész golyót tartva, az alsó vörös mezőben végül nyilvesszővel ellátott felvont ijj van keresztbe téve. A pajzs feletti három koronás nyilt sisakok közül a jobboldali sisakot kétfelől hatágu szarvasagancs, a középsőt kiterjesztett szárnyu s szétvetett lábu fehér sas, a baloldali sisakot hátsó lábain álló s szőlőtőt tartó zerge ékesiti. Takarók kék arany és ezüst vörös.
E czimernek mind pajzsában mind sisakdiszében megvan a zerge, feltünően eltér azonban ábrázolása mind az 1559. évi, mind az 1560. évi czimertől. A sisakdisz teljesen uj, mert egész zergét e czimerben találunk sisakdiszül először, s a szőlőtő is itt jut be először a sisakdiszbe. A pajzsban levő zerge hasonlit az 1559. évi czimerhez, mert a szőlő nélkül van ábrázolva; eltér azonban attól, mert nem koronára támaszkodik, hanem hármas halomra, a mi az 1560. évi czimer sajátja. Úgy látszik, mintha ez a czimer az 1559. és 1560. évi czimerek egyesitéséből keletkezett volna, mert mindkettő motivumait egyesiti. Ezzel szemben a daróczi festmény egykoru lengyel felirata arra vall, hogy a lengyelek lényegesnek tartották a szőlőtőt a czimerben. Azt mondja t. i. a felirat: Beköszöntött Magyarhon szőleiből a Berzeviczyek szivesen látott zergéje a lengyel Starosták hajlékaiba, üdvözli azt a fehér sas királyi fészkéből és lengyel nemességet nyujt neki az érdem sasával Báthory király alatt 1579. évben._{Berzeviczy Egyed, Berzeviczy Márton erdélyi kanczellár. Századok, XXXII. évf. 799. 1.}*
A Berzeviczy családnak adományozott legujabb czimerbővitésnél teljesen az 1559. évi czimer jut érvényre. A családnak szepesmegyei ágából leszármazó tagja kapta ez adományt, ennélfogva az 1559. évi czimer használata meg van magyarázva. Az adományos Berzeviczy Ferencz, ki fiaival: Józseffel és Ferenczczel, továbbá leányával Máriával együtt kap 1775 január 20-ikán Mária Teréziától báróságot._{E czimer rajzát a királyi könyvek (L. k. 163. 1.) nyomán közöljük, miután az eredeti oklevelet, mely a daróczi levéltárban őriztetik, Szmrecsányi Jenő közigazgatási bíró úr csupán a czikk tördelése után bocsátotta rendelkezésünkre.}* A bárói czimerpajzs szivét az 1559. évi czimer foglalja el a sárkánykigyóval. A négy részre osztott pajzs felső jobboldali veres mezejét balra tekintő, szétvetett lábu s kiterjesztett szárnyu fehér sas foglalja el, a jobboldali alsó és baloldali felső mezőben karddal átszurt levágott török fő látszik, a baloldali alsó kék mezőben hátsó lábain lépkedő felhajtott farku s kiöltött nyelvü arany oroszlán emelkedik ki. A pajzs feletti három koronás sisak közül a jobboldalit a levágott török fej, a középsőt féltestével kiemelkedő ágaskodó zerge, a baloldalit féltestével kiemelkedő ragadozó oroszlán disziti. A sisaktakarók szine középen fekete-kék, jobbról vörös-ezüst, balról arany-kék. Pajzstartók jobbról a sas, balról a sárkány.

Az adománylevél szövege a királyi czim és a szokásos záradék elhagyásával a következő:

Maria Theresia, divina favente clementia... tibi fideli nostro egregio Francisco de Berzevicze salutem et gratić nostrć cćsareo-regić continuum erga te incrementum. Quandoquidem inter diversa virtutum regiarum munia atque officia, quibus thronus principum circumseptus sublimioris eminentiae radios longe lateque per universum orbem diffundere consvevit, non postremum locum sibi vendicare soleat pervetusta eaque laudatissima a divis prćdecessoribus nostris gloriosć memoriae Romanorum imperatoribus et Hungarić regibus in eo usitata consuetudo, ut cum honorum ac dignitatum a regić maiestatis splendore, tamquam lumen a sole promanare solerent, singularem adhiberent curam, quo in decernendis eiusmodi honoribus erga eos, qui non tantum a vetusta stematis origine, sed etiam a prćclaro vitae instituto et virtutum studiis meritorumque ornamentis commendarentur, semet munificentiores exhiberent, idque non solum eo fine, ut dignum illi prćmium se consecuturos esse sbi gratulari posseni, sed ut alii quoque ipsorum exemplo accensi ad laudabiles virtutum stimulos ferventi studio incitarentur. Unde nos quoque postquam ex omnipotentis Dei providentia ad excelsum cćsareo-regić dignitatis fastigium evectć sumus, nihil prius nihilque gloriosius unquam habuimus, quam ut quoslibet fideles nostros de regno augustaque domo nostra et republica christiana benemeritos peculiaribus gratiis liberaliter ac condigne remuneremur, vetustarumque benemeritarum familiarum in suis quoque posteris, cumprimis vero illis, qui maiorum suorum prćclara facinora exemplariter imitari conantur, memoriam augeamus et accumulemus. Tuis itaque Francisce de Berzevicze provocatć virtutibus, te eiusmodi speciali gratia nostra nostroque singulari favore dignum existimavimus, prćsertim quoniam tu a vetusta, sago togaque benemerita familia ortum ducens, virtutibus ab ea ad te hćreditate transmissis firmiter insistendo, nobis regnoque te utilem exhiberes et campum occasionemque amplius de nobis ac de regno benemerendi ardentibus exoptares votis, ut itaque laudabilis hicce tuus ardor et multifaria eaque distincta servitia per antenatos tuos augustć domui nostrć Austriacć constanti fidelitate prćstita tanto clariora in posteris tuis evadant, ac ampliori et uberiori gratiarum nostrarum augmento compensentur, per idque aliis etiam fidelibus nostris ad sectandas virtutes et reipublicć incrementa promovenda calcar et incitamentum addatur, te Franciscum de Berzevicze ex certa nostra scientia animoque deliberato ac de regić potestatis nostrć plenitudine et gratia speciali e statu nobilium in cśtum, numerum, ordinem et consortium verorum, antiquorum ac indubitatorum prćlibati regni nostri Hungarić partiumque ei annexarum liberorum baronum seu magnatum, rubra cera in literarum suarum obsigillatione utentium, cum titulo magnifice germanice Wohlgebohrner, evehendum et aggregandum, ac per te filios tuos Josephum et Franciscum filiamque Mariam, ex coniuge tua Theresia nata baronissa Vécsey de Hajnácskeő iam natos et natam, ac expost Dei benedictione nascituros hćredes et posteritates utriusque sexus univeisos, annumerandos duximus et adscribendos. Volentes et per expressum decernentes, ut tu Francisce de Berzevicze a modo imposterum, futuris et perpetuis semper temporibus, omnibus illis gratiis, honoribus, privilegiis, dignitatibus, indultis, immunitatibus, prćrogativis, libertatibus, favoribus ac exemptionibus, quibus cćteri veri, antiqui ac indubitati antelati regni nostri Hungarić et partium ei annexarum aliorumque regnorum ex provinciarum nostrarum hćreditariárum liberi barones seu magnates de iure vel antiqua consuetudine ac aliter qualitercunque utuntur, fruuntur potiuntur et gaudent, tam intra quam extra iudicium et comitia, aut alias ubivis uti, frui et gaudere possis ac valeas, prćscriptique filii tui et filia, hćredes item et posteri utriusque sexus universi valeant atque possint. Ut autem perpetuum huius tuć sublimationis ad hanc dignitatem supersit monumentum eademque pleniore beneficio decorata in oculos hominum clarius incurrat, armorum tuorum, quibus hactenus usus es, antiqua et gentilitia insignia clementer laudavimus, acceptavimus et confirmavimus, ac in hanc, uti sequitur, formam futuris perpetuisque semper temporibus gestanda et ferenda benigne concedimus et impertimur: scutum videlicet militare erectum in quatuor areas partitum, quarum primam coccinei coloris occupat aquila argento tincta sinistrorsum respiciens, in secunda vero et tertia exhibetur demessum caput turcicum insecta framea capulo aureo conspicua, quarta demum area cślestini coloris continet leonem aureum erectum lingua exerta et cauda a tergo proiecta, in centro scuti cernitur aliud minus pectorale dictum scutum cyaneum, in quo avita comprehenduntur insignia tua, dracone utpote circumdata, rupicapra higra erecta contra scopulum excelsum subalbi et fusci coloris e corona, vulgari assurgens, verticem scuti premit corona liberis baronibus propria, unde assurgunt tres galeć tornearić coronatć clathratćque purpura suffultć, auro reductć, torquibus ac monilibus circumdatć, suisque respective apicibus fastigiatx, ac prima quidem, quć media est, ac situ recto apicem gerit, sustinet rupicapram seu scutariam, secunda vero, quć a dextris est et situ obliquo refert caput ćque scutarium cum framea, vultu nihilominus sinistrorsum verso, e tertia denique situ pariter obliquo locata galea emergit leo identidem scutartus; laciniis galeć medić atris et cyaneis, dextrć galeć argenteis et coccineis, sinistrć demum aureis et itidem cyaneis, telamonum denique vices obeunt hinc aquila illinc draco, hoc et illa naturali colore adumbratis, scutumque respicientibus ac stipantibus, quemadmodum hćc omnia in principio seu capite prćsentis diplomatis nostri regii pictoris edocta manu et artificio propriisque et genuinis suis coloribus clarius depicta et ob oculos intuentium posita esse conspiciuntur. Liceat itaque tibi Francisce de Berzevicze prćdictisque filiis et filić iam natis ac hćredibus et posteritatibus legitime descendentibus utriusque sexus universis prćdeclarata armorum insignia in omnibus et singulis honestis et decentibus actibus, exercitiis et expeditionibus tam serio quam ioco, in hastiludiis seu hastarum dimicationibus, pedestribus et equestribus, in bellis, duellis, singularibus certaminibus et quibusvis pugnis, cominus et eminus, in scutis, banderiis, vexillis, clypeis, tentoriis, coenotaphiis, sepulchris, monumentis, clenodiis, annulis, monilibus, sigillis, ćdificiis, parietibus et supellectilibus, libere, pacifice et absque omni impedimento, molestia et contradictione habere, gestare ac deferre, illisque in ćvum uti, frui et gaudere, atque ideo universis et singulis regnorum, ditionum et provinciarum nostrarum hćreditariarum subditis, ecclesiasticis videlicet et secularibus cuiuscunque status, gradus, dignitatis, ordinis, conditionis et prćeminentić existant, serio mandamus et prćcipimus, ut te et tuos modo quo supra universos pro veris ac indubitatis liberis baronibus seu magnatibus dicto et scripto nominent, teneant, habeant ac honorent, eodemque titulo iugiter frui et gaudere sinant, neque adversus hanc benignam concessionem, gratiam et indultum nostrum impediant, turbent, molestent, vel ab aliis impediri, turbari aut molestari permittant modo aliquali, si qui vero ex nobis subiectis quidpiam in obversum attentare prćsumerent, noverint semet nostrum et successorum nostrorum indignationem ipso facto incursuros. In quorum fidem et testimonium hasce literas nostras privilegiales propna manus nostrć subscriptione et secreti sigilli nostri maioris, quo ut regina Hungarić apostolica utimur, impendentis munimine roboratas, expediri tibique Francisce de Berzevicze prćdictisque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis in perpetuam rei memoriam extradari iussimus. Datum per manus fidelis nostri nobis sincere dilecti spectabilis ac magnifici comitis Francisci Eszterházy de Galantha ... in archiducali civitate nostra Vienna Austrić, die vigesima mensis Januarii, anno domini millesimo septingentesimo septuagesimo quinto, regnorum nostrorum... reverendissimis...
Minthogy a család mindkét ágának leszármazói élnek s mind az 1559. mind az 1560. évi czimer használatára jogositva vannak, kivánatos volna, ha a czimerviselést illetőleg egységes megállapodásra jutnának. A czimerek örkényes összeolvasztása semmi esetre sem jogosult. Az 1559. évi adomány a szepesmegyei és sárosmegyei ágakat közösen illette ugyan, de mivel a sárosmegyei ág 1560-ban a maga számára ujabb adományt szerzett, elvesztette jogát az 1559 évi czimer viselésére. Az egyedül helyes mód tehát, ha a szepesmegyei ág az 1559. évi, a sárosmegyei ág pedig az 1560. évi czimert használja. Vagy ha a család tagjai egységes czimert akarnak, viseljék az 1559. évit, mint a mely királyi adomány alapján az egész családot megilleti.

BERZEVICZY EGYED.

KÉT VÁRADI PÜSPÖK VEZETÉKNEVE.

Fölösleges arra szót vesztegetni, hogy menynyire tökéletlen az olyan férfiunak életrajza, a kinek családi összeköttetéseit nem ismerjük. Pedig a régi magyar püspökökéit sokszor nem ismerjük, mert hisz gyakran még azt sem tudjuk, mi volt a vezetéknevük, hogy ismerhetnők tehát családjukat?!
Két, méltán hires váradi püspök vezetéknevét s ezzel együtt családi összeköttetését akarjuk e csekély értekezésben megállapitani s igy életrajzukhoz az alapokat lerakni.

I. Futaky Demeter.

Az a főpap, ki 1345-től 1373-ig ült a váradi püspöki széken, méltán számitható jeles embereink közé. Elég róla annyit felemlitenünk, hogy ő készittete el Kolosváry Márton és György müvészek által Szent-István, Szent-László és Szent-Imre érczszobrait s állittatá azokat a váradi székesegyház elé.
E nevezetes főpapot Pray Gy. Nethkey-nek nevezte el, nyilván azért, mert Nekcsey Demeter (Demetrius de Nekche vagy de Nechke) 1326-iki adományát 1355-ben megerősitteté. Ebből azonban nem következik semmi.
Sokkal biztosabbaknak látszó nyomokon indult el Bunyitay Vincze, midőn a váradi püspökség történetét irta._{A váradi püspökség története, I. k. 181–83. 1.}* I. Károly királynak 1341 május 10-iki levelében rátalált Meszesi Demeterre. Ez akkor (1341-ben) budai éneklőkanonok, királyi káplán és egyszersmind váradi kanonok volt._{Anjoukori okmánytár, IV. k. 91–92. 1.}* Bizonyos az is, hogy váradi püspökké való kineveztetésekor (1345 julius 15.) Demeter budai prépost, zágrábi és váradi kanonok volt_{Theiner, Mon. Hung. s. ill. I. k. 683., 742. és 700. 1.}* s mivel azelőtt a királyi udvar többször küldötte őt követül Nápolyba,_{Fejér, Cod. Dip. IX/2 398.}* biztosra vehető, hogy a királyi káplánok közé is tartozott.
Mi könnyebb már most, mint azt gondolni, hogy az a Meszesi Demeter, a ki 1341-ben a budai éneklőkanonokság mellett váradi kanonokságot is birt, 1345-ig előlépett a budai prépostságra s igy találta őt 1345-ben a váradi püspökké való kinevezés, annál is inkább, mert mind Meszesi Demeternek, mind a püspökké lett Demeternek váradi kanonokság volt a mellékjavadalma?! Kivált most mily könnyü ily gondolatra jönni, mikor a káptalanokban a fokozatos előléptetés dívik!
Azonban óvatosságra int bennünket az, hogy Meszesi Demeter hivatalai mégsem egészen egyeznek a váradi püspökké nevezett Demeter hivatalaival. Ha meg még szorgosabban vizsgáljuk történelmi kutforrásainkat, még nagyobb különbségeket találunk a két Demeter között. Azt találjuk, hogy Demeter nevü a budai prépost nemcsak 1345-ben, hanem 1342deczember 10-ikén,_{Fejér, Cod. Dip. IX/1 60. Tudom, hogy az Anjoukori okmánytár, IV. k. 292–93. l.-in 1477-iki átiratból közölt oklevélben a Petrus» áll «Demetrius» helyett, de ez csak az 1477-iki másoló hibája. V. ö. Urkundenbuch zur Gesch. d. Deutsch. in Siebenbürgen, II. k. 3–4. 1.}* sőt már 1337-ben is._{Monum. Vatic., S. I. 4. I. k. 199., 402. 1.}* Ellenben Demeter nevü a budai éneklőkanonok nemcsak 1342-ben, hanem még 1343 október 19-ikén is._{Zichy cs. okmánytára, II. k. 83. 1.}* Ez adatok azt mutatják, hogy a budai egyházban egyszerre két Demeter szolgált. Egyik az 1337–45. években mint prépost, a másik, Meszesi vezetéknevü, az 1332–43. években mint éneklőkanonok._{V. ö. Anjoukori okmánytár, II. k. 636. 1, III. k. 3l., 40., 232., 326. 1, IV. k. 149. 1.}*
Lehetne talán különböző módokat kigondolni Meszesi Demeternek a későbbi váradi püspökkel való azonos voltára, de hát minek, mikor azok a módok sem adnák meg a történeti bizonyosságot: Minek, mikor az ő, atyja és testvére vezetéknevéről maga Demeter váradi püspök már püspöksége idején tesz nyilvánvaló vallomást?
1346 junius 23-ikán ezt a folyamodványt nyujtotta be Demeter váradi püspök az apostoli szentszéknél:
«Supplicat S(anctitati) v(estre) devota et humilis creatura vestra, Demetrius episcopus Waradiensis, quatenus sibi et Dionisio patri ac Stephano fratri suis de Futac, Colocensis diocesis, plenam indulgentiam et peccatorum suorum remissionem semel, tantum in mortis articulo concedere dignemini uti in forma.»_{E nagybecsü adatot VI. Kelemen pápa supplicatiók-regestáiból (Clement. VI. Regesta Supplic. a. V. p II. 11, fol. 67.) még boldogult Fermendzsin Özséb atya, a ferenczrendüek történetének nagyérdemü kutatója jegyezte ki a pápai supplicatiók regestáiból s ő adta át dr. Városy Gyula székesfejérvári püspök urnak. A püspök ur pedig nekem adta át. A pápa a kérelemre rájegyezte Fiat. R. s az ennek következtében kiállitott levél «Datum apud Villam Novam Avinionensis dioces. IX. Kal. Julii anno quinto» 1346. junius 23-án kelt.}*
Egyszerre fény derül ezzel Demeter váradi püspök származására. Kitünik, hogy ő is azon főuri családok egyikének sarjadéka, a kik a XIV. században versenyezve adták fiaikat a papi pályára s el is érték azt, hogy soha előkelőbb, magyarabb püspöki kar nem állott a magyar kath. egyház élén, mint épen a XIV. században (Bebek, Garay, Laczkfy, Telegdy, Kanizsay stb. családok tagjai). Mert a Futaky család már csak vagyonánál fogva is, de még inkább birói kiváltsága és Demeter püspök atyjának viselt hivatalai révén méltán sorozható a főuri családok közé. Töredékes, hirtelenében összeszedett adatokon épülő nemzedékrendje ez:

N.; Máté; János_{Fejér, Cod. Dip. IV/2 67. és Wenzel, Árpádkori okmánytár, VIII. k. 294. 1.}* 1250–1270; Mária_{Anjoukori okmánytár, III. k. 266. 1.}* 1336, Ireghy András; N.; Márk_{Fejér, Cod. Dip. IV/2 67. és Wenzel, Árpádkori okmánytár, VIII. k. 294. 1.}* 1270; Domokos ispán (comes)_{Fejér, Cod. Dip. IV/2 67. és Wenzel, Árpádkori okmánytár, VIII. k. 294. 1.}* 1250 † 1270 előtt?; I. István; Dénes_{Wenzel, Árpádkori okmt. IX. k. 338. 1. Anjoukori okmánytár I. k. 441.; 581. 1., II. k. 482. 1., III. k. 266. 1., V. k. 359. 1. Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monographiája, 175–76. 1.}* 1282–1350, a bácsi és bihari főispán;?Margit_{Anjoukori okmánytár, II. k. 211. l.}* 1325-ben özvegy, Gereczy Mihály; Demeter_{Regest. supplicationum Clem. VI. a. V. p. II. 11. fol. 67, és Bács-Bodrogh vm. monogr, 176. 1.}* 1337–1372, a váradi püspök; II. istván_{Regest. supplicationum Clem. VI. a. V. p. II. 11. fol. 67, és Bács-Bodrogh vm. monogr, 176. 1.}* 1346–1355;

A mint látható, e nemzedékrend egyhelyt bizonytalan. Nincs rá adatunk, vajjon I. István Domokos fia volt-e vagy pedig Márké? Az oklevelek azt sejtetik, hogy Domokos mester utóbb ispán mind Jánosnál, mind Márknál idősebb volt, mert 1270-ben már halott és mert 1250-ben is ő nevesebb ember, úgy hogy Jánost az ő felemlitésével teszik ismeretesebbé. Az időrend is azt mutatja, hogy Domokos nagybátyja volt Jánosnak, mert csak igy érthető, hogy unokája 1282-ben már önálló ember. I. Istvánnak és leszármazóinak Máté fia Jánossal, Márkkal és Domokossal való összefüggése kétségtelen. Mária 1336-ban világosan (harmad) unokatestvérének vallja Dénest I. István fiát, még pedig a kövi (bánmonostori) káptalan előtt,_{Anjoukori okmánytár, III. k. 266. l.}* tehát olyan helyen, a hol az ő családját nagyon jól ismerték. Továbbá 1355-ben II. István azon 1250-iki levelet, a melylyel János Futak egy részét szerezte, a maga részére iratta át._{Bács-Bodrogh vm. monogr., 176.}* Ez világosan mutatja, hogy János után mint legközelebbi vérrokon ő örökölt.
Demeter püspöknek atyja a XIV. század elején Ujlaky Ugronnal és a többi délvidéki főurakkal együtt I. Károlyhoz csatlakozott. Ezért I. Károly Bácsmegye főispánjává tette. 1316-ban még ez volt._{U. ott, 175. 1.}* De 1320-ban már bihari főispán és sólyomkövi várnagy s ez marad legalább is 1330-ig._{Anjoukori okmánytár, I. k. 581. 1. – Bács-Bodrogh vm. monogr. 175. – Zalamegyei oklevéltár I. k. 226. 1.– Fejér, Cod. Dip. VIII/3 423.}*
Épen sólyomkövi várnagysága mutatja, hogy I. Károly, a mikor őt Biharmegye főispánjává nevezte ki, nem csupán előléptetni akarta őt, hanem biztos, hü kezekre óhajtotta bizni Biharmegyét, a fellázadt s 1317-ben levert Barta nemzetség (Kopasz volt nádor és társai) fészkét. Méltán következtethetjük ebből azt is, hogy Futaky Dénes kinevezése Biharmegye főispánjává és sólyomkövi várnagygyá mindjárt 1317-ben, a lázadás leveretése után történt.
Mindenesetre biztos, hogy Futaky Dénes hosszu időn át ült Biharmegye főispáni székén és igy midőn fia, Demeter Nagy-Váradra bevonult, rég ismert család tagjaként üdvözölték őt hivei.

II. Órévy másként Morhát-Szántay Lukács.

Az a második, méltán nevezetes váradi püspök, a kinek vezetéknevét és családját meg akarjuk állapitani, 1397-től 1406-ig állott Szent-László egyházának élén, s azzal, hogy a budai egyetemnek 1395–96-ban kanczellárja vala, oktatásügyünk egyik kiváló alakja marad.
Az országos levéltárban levő «Liber Dignitariorum» Szántódynak irja vezetéknevét, Szirmay pedig Jánkynak._{Bunyitay id. m., I. k. 218. 1.}* Ez utóbbinak állitása szót sem érdemel. Mostanában Borovszky, én és Szentkláray Órévy-nek kezdettük őt irni, még pedig oklevelek alapján. E helyütt épen azt akarjuk igazolni, hogy ez «Órévy» elnevezés helyes, bár bizonyos tekintetben a Szántódy név sem állott távol az igazságtól.
Az Órévy másként Morhát-Szántay család nemzedékrendje ez:

I. Demeter; II. Demeter; Lukács_{Monum. Vatic., S. I. T. III. k. 288. l.}* 1391–1406, a váradi püspök; András_{Orsz. levéltár, Dl. 6667.}* 1380; Mihály_{Zichy cs. okmánytára, III. k. 374., 378. 1.}* 1369; Konrád_{Orsz. levéltár, Dl. 1281.}* 1395–1408, a pannonhalmi kormányzó; III. Demeter_{Orsz. levéltár, Dl. 1281.}* 1395–1413, Dorottya_{Zichy cs. okmánytára, VI. k, 265. 1.}* 1413; Krisztina_{Zichy cs. okmánytára, VI. k, 265. 1.}* 1413; Jakab_{U. ott és Zichy cs. okmánytára, IV. k. 468. 1.}* 1391–1403;

Épen azt igazoló oklevelet, hogy II. Demeter atyja I. Demeter volt, nem találunk. De világosan következik ez abból, hogy Konrádot, III. Demetert és Jakabot két oklevél is Lukács püspök unokatestvéreinek (fratres patrueles) mondja._{U. ott, V. k. 76., 148. 1.}*
Hogy Lukács püspök vagy atyja II. Demeter milyen vezetéknevet használt, nincs tudomásunk. Az kétségtelen, hogy mind András, mind fiai az Órévy nevet használták. Nemcsak az bizonyitja ezt, hogy az oklevelek tulnyomó részben ezt használják (11 eset közül kilenczszer),_{Zichy cs. okmánytára, V. k. 441., 5o9., 521., 554., 556., 587 1., VI. k. 160. 1. – Orsz. levélt., DI. 6667, 1281.}* hanem az is, hogy Órévy-eknek irják őket akkor is, midőn nem órévi, hanem émeni (vémendi, Baranyam.) uradalmuk miatt vonják őket perbe.
Ellenben az is bizonyos, hogy mind Mihályt, mind fiát Jakabot mindig Szántay-aknak irják._{Zichy cs. okmánytára, III. k. 374., 378. l., IV. k. 468. 1. – Orsz. levélt. Dl. 12821.}*
De melyik Szántóról? Mert ilyen sok volt, kivált az Al-Duna mentén.
Ezt egyedül egy 1403 január 22-ikén kelt, kölcsönös örökösödést kikötő szerződésből állapithatjuk meg. E szerződés szerint a nagyváradi káptalan előtt, tehát a hatalmas és gazdag unokatestvér, Lukács püspök székhelyén s az ő közbenjárására egyrészről «honorabilis vir dominus Corrardus, filius Andree de Oreu, archidiaconus de Borswa in ecclesia Agriensi et concanonicus (capituli Waradiensis), ac Demetrius frater suus uterinus et Jacobus filius Michaelis de Zantho frater eorum patruelis» másrészről pedig «Nicolaus filius Michaelis dicti Morhathy de eadem Zantho in sua ac nobilis puelle Dorothea vocate, sororis sue, Michaelis Michaelis filie (igy) de Ewres personis» magszakadás esetén kölcsönös örökösödésre lépnek. Mivel nincs kétség benne, hogy Morhát Mihály fiának Miklósnak Morhát-Szántón (és nem Herczeg-Szántón vagy Fel-Szántón) volt birtoka s mivel Órévy Konrád és Demeter unokatestvére, Jakab, ugyanazon Szántóról (de eadem Zantho) veszi vezetéknevét, a melyről Morhát Mihály fia Miklós, az is nyilvánvaló, hogy e Szántay Jakabnak nem más Szántón, hanem Morhát-Szántón volt birtoka, lakása s erről irják őt Szántaynak.
Az Órévyek és Szántay Jakab magszakadás esetére lekötött birtokai ezek: Órév, Émely (Vémend), Személy (Szebény), Tótfalu, Csuza, Sepse, Ujfalu, Karikánd, Csatár, Veresmart, Ug, Szénaszeg (Baranyamegyében), Béles (Belch, Tolnamegyében), Szár, Szántó, Szentmiklós és Tadis (Bodrogmegyében). Ellenben Morhát-Szántay Miklósnak birtokai voltak: (Szántó) Valter, Asszonyfalva (Bodrogmegyében), Tapolcza, Erwes (igy Ewres = Örös helyett), Töttös (Th˙thes), Kenyeres, Paraszti, Betheháza (vagy Becseháza); Fejéregyháza (Bácsmegyében), Csik (Valkómegyében), Scharovcz (Szitarovcz?), Talihna és Fáczánovcz (Szerémmegyében)._{Orsz. levéltár, DI. 12821.}*
A felsorolt birtokok közül e helyütt csak Órév és Morhát-Szántó fekvése érdekel bennünket.
Órévről már Csánki kimutatta, hogy a Duna-partján valahol Vörösmarttól délre feküdt._{Magyarország tört. földrajza, II. k. 513.1.}* Épen az, hogy a Duna mellett esett, mutatja, hogy nem lehetett összefüggésben a különben is csak 1390 táján szerzett Émöly, Személy és Tótfalu falvakból álló émölyi (vémendi) uradalommal. Ennélfogva csak a Vörösmart, Csatár, Csuza és Lepse falvakból álló s a Duna közelében eső uradalomnak volt feje. Mivel Vörösmart és a Duna közt hajdan még Csatár falu állott, valóban valamivel még lejebb, Vörösmarttól délkeletre, Herczeg-Szőllőstől egyenesen keletre volt Órév falu.
Morhát-Szántó hollétére nézve az ad először utmutatást, hogy Szántay Jakabnak Szántó nevü faluját (tehát Morhát-Szántót) 1391-ben egyrészről Szentkirály és Mező-Szentgyörgy, másrészről Arnat és Apáti (most Apatin) falvak, illetőleg városok közt sorolják föl._{Zichy cs. okmánytára, 1V. k. 468. 1.}* E helyek pedig mind a régi Bodrogmegye déli részén a mai Apatin és Priglevicza-Szentiván környékén állottak. S valóban az 1522-iki tizedlajstromban Aranyan, Valfer, Apáti, Szentkirály falvakkal egy csoportban, nevezetesen pedig Ordód és Ivánfalva közt ujra előkerül Szántó falu, még pedig mind Herczeg-Szántótól, mind Sárköz-Szántótól megkülönböztetve._{Csánki id. m., II. k. 185. 1.}* Világos tehát, hogy a mai Ferencz-csatornától délre Apatin körül kell keresnünk a régi Morhát-Szántót. Legközelebb vezet bennünket e falu egykori helyéhez Iványinak azon adata, hogy Szántó falu 1423-ban Hetessel volt határos_{Iványi, Bács-Bodrog tört. helynévtára, II, k. 112. 1.}* (valamint az 1522-iki lajstromban e Szántó után következő Ivánfalva is)._{Csánki id. m., II. k. 201. 1.}* Hetesről biztos, hogy a mai Kupuszina helyén állott (Zombortól nyugatra), tehát a mai Kupuszina és Apatin közt feküdt egykoron Morhát-Szántó is.
Tekintsünk már most Morhát-Szántó egykori helyéről a Duna jobb partjára. Ott, Morhát-Szántóval csaknem szemben egy kissé följebb állott egykoron Órév. A közelség, a Morhát-Szántó faluban való együttes birtoklás adják nyitját annak, miért lépett az Órévy és Morhátfy család oly nagy barátságba s 1403-ban kölcsönös örökösödésre. Az 1403-iki szerződés pedig megmagyarázza azt, hogy 1407-ben az émölyi (vémendi) uradalmat érintő határjárásnál miért van felirva az érdekeltek közt Morhátfy Miklós is!_{Zichy cs. okmánytára, V. k. 509. 1.}* E helyütt Miklóst Morhát fiának irják, pedig, mint láttuk, Mihály fia volt. Azért irják azonban Morhátfiá-nak, mert ő már a Morhátfy vezetéknevet használta s ezt forditották le «filius Morhardy»-nak.
Megjegyezzük még, hogy az Órévy és Szántay család előbb halt ki, mint a Morhátfy vagy Morhát-Szántay._{Orsz. levéltár, Dl. 12821. V. ö. Iványi id. m., II. k. 128. 1.}* 1480-ra azonban ez utóbbinak is magvaszakadt.
Az előadottakból látható, hogy Lukács püspök unokaöcscsei közül kettő Órévy, egy pedig Szántay (Morhát-Szántay) nevet viselt. Már most, hogy a kettő közül Lukács püspök vagy atyja II. Demeter melyiket használta? nem tudjuk. Ha esetleg valamelyik oklevélben «de Zanthow»-nak irják őt, s a Liber-Dignitariorum készitője ezt olvasta «de Zanthod»-nak, nem nagyon tévedett, mert viselhette Lukács püspök a Szántay nevet is, családja Morhát-Szántón is birtokos lévén. De az Órévy-név talán mégis alkalmasabb e püspök családjának megjelölésére, mert Szántay család nagyon sok van, ellenben az Órévy családnév ritkaság.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

A JÁSZÓI KONVENT MINT HITELES HELY A KÖZÉPKORBAN.

(Két pecsétrajzzal.)

A jászói prémontrei prépostság alapitása minden létező emlékeink tüzetes latolgatásával a XII. század második felére helyezendő, tekintet nélkül azokra, kik IV. Béla uj alapitó-oklevelére hivatkozva helytelenül Béla király öcscsében, az éppen oly vallásos mint hőslelkü Kálmán herczegben keresik az alapitót s igy az alapitás tényét jóval későbbre helyezik, bár az alapitás pontos évét mai emlékeink mellett megmondani mi sem tudjuk. Ez ősrégi prépostságról fogunk a jelen sorokban szólani, de csupán mint hiteles helylyel fogunk röviden foglalkozni.
Jászó neve a ránk maradt okmányokban több-kevesebb eltéréssel legalább is tizenöt változatban fordul elő. Legelső alakja Jazo, mig a XV. század végén s a XVI. század elején a legszokottabb Jaszow, a kettő között és mellett előfordul azonban Jazov, Jazow, Jazou, Jassou, Jasove, Azow, Yazo, Yasov, Jasso, Jasou, Jasov, Jasow, Jaszov, melyek a mai kiejtésben mind egyként hangzanak: Jászó. A kiirásban tehát, ha nem is lényeges, mindazonáltal meglehetős ingadozás észlelhető és a különböző kiirási mód még a maga korában sem állandó. IV. Béla kanczelláriája Jazo-t,_{Wenzel Árpádkori uj okmánytár, VII. k. 193 1., II. k. 189 1., XI. k. 373 1.}* Jazov-ot,_{U. ott.}* Jazow-ot_{U. Ott.}* és Jazou-t_{Az 1255-ben kelt uj alapitó oklevélben, jászói házi levéltár, külön tokban.}* ir; maga a jászói konvent ugyancsak a XIII. században Jazov-nak,_{Hazai okmánytár, VI. k. 305. 1.}* Jassou-nak_{Jászói házi levéltár. fasc. II. k. 11.}* nevezi magát, mig ugyanezen századból származó hivatalos pecsétjén, melyet e sorok végén hasonmásban is bemutatunk, Jasove olvasható. Jászói prépostság, illetőleg jászói konvent a hivatalos neve még azután is, mikor Zsigmond király megengedte 1436-ban I. Szaniszló prépostnak, hogy monostorát, mely gyakran volt kitéve gonosz, erőszakos megtámadtatásoknak, vár, helyesebben erőd formájára átalakithatta._{Jászói házi levéltár, fasc. X. k. 157. 1.}* Ezt a megjegyzést azért tartottuk indokoltnak, mert ujabb időben ismételten hallunk és olvasunk jászóvári prépostságról, illetőleg konventről. Oklevelekkel foglalkozók előtt fölöslegesnek tartjuk még csak emliteni is, hogy a jászóvári nevezet tetszetősebb volta mellett sem felel meg az eseményekben gazdag, több mint hétszázados történeti multnak; mert, – hogy csak egy irányu érvet emlitsünk – századról-századra, úgyszólván évről-évre egész napjainkig hiteles oklevelekkel mutathatjuk ki, hogy minden hivatalos levélben, úgy pápai mint királyi, káptalani és konventi, nádori és országbirói, megyei és városi kiadványokban csak jászói prépostság, illetőleg jászói konvent létezik.
A jászói konvent hiteles helyi működése messze nyulik vissza a középkorba, egész a XIII. század első felébe. Mert ha tekintetbe veszszük, hogy a jászói prépostság királyi alapitásu, a királyi monostorok sorába tartozik, kegyura maga a király, kimondhatjuk, hogy a jászói konvent éppen eme körülményeknél fogva is kiváló tekintélylyel birt és igy korán alkalmasnak mutatkozhatott arra, hogy a közbizalomnak hűséges letéteményese legyen. A rendi történetirók, a magyar monasteriologusok azt mondják, hogy IV. Béla király ruházta fel konventünket a hiteles hely kiváltságával. Azon oklevélben ugyanis, melyet Béla király 1255-ben Tornavárában az előtte megjelenő Albert prépostnak adott, melyben a jászói prépostságot összes birtokaiban megerősiti, sőt e birtokokat a maga részéről is növeli s a melyet közönségesen alapitó oklevélnek szoktunk nevezni, a többi között a következőket is találjuk: «Item propter maiorem devocionem, quam ad ipsos fratres de Jazou, ordinis Premonstratensis, habuimus et habemus, preposito et fratribus eiusdem monasterii hanc duximus graciam faciendam, ut privilegia et littere prepositi ac fratrum monasterii eiusdem evidenter emanate racione possessionum vendencium et emencium et universarum causarum in regno nostro racionabiliter movencium seu natarum pro centum marcis credantur coram quibuscunque capitulis seu iudicibus in regno nostro per nos deputatis et acceptentur.» Kétségtelen e szavakból, hogy Béla király a konventet felhatalmazza úgy privilegialis mint más közönséges levelek kiadására. Nem következik azonban belőlük az, hogy a konvent már előbb nem adott ki okleveleket vagy nem fogadott el megőrzésre olyanokat. Tudjuk ugyanis nagyon jól, hogy az egyházi testületek, úgy a káptalanok mint a konventek, jóval előbb teljesitettek köz- és magánszolgálatokat mint hiteles helyek, mielőtt különös királyi kegy vagy éppen tételes törvény felruházta volna őket ilyes joghatósággal; tudjuk, hogy első sorban a közszükség és közbizalom avatta egyházi testületeinket hiteles helylyé. A XI., XII. század magyarjai között az irás ismerete ritka tudomány volt. Mindazonáltal az önfentartás ösztöne, a családi birtok megvédelmezésének, a tulajdon biztositásának szükségessége korán rávezette őket, hogy birtokukat, birtokukról való rendelkezésüket, e vagy ama jogigényüket csakis akkor fogják maradandólag biztositani, ha a halandó s nem mindig megbizható embernél maradandóbb, egyuttal pártatlan, részrehajlani nem képes tanura, az irásra bizzák. Azonban kik lehettek volna alkalmasabbak ennek megtevésére, mint ama tiszteletreméltó egyháziak, kik különben is tanitói, orvosai, vezérei voltak s kik az irás mesterségét úgyszólván egyedül ismerték. Felkeresték tehát szükségből a közelben lakó egyháziakat, a szerzeteseket, hogy ohajukat teljesitsék. Másfelől a középkor sajátos viszonyai, a még meg nem szilárdult közbiztonsági állapotok, a csaknem szakadatlanul tartó harczok ismét csak arra késztették, hogy birtokukat, vagyonukat védő, tanusitó irásaikat védettebb, erősebb s egyuttal megbizhatóbb helyen helyezzék el s ilyen biztos menedékhelyül megint csak az egyházak s az egyházi testületek igérkeztek. Az egyedeket, a magánosokat lassan követi a hivatalos hatalom is, vizsgálatok tevésére, rendeleteinek végrehajtására szólitja fel s igy lesznek az egyházi testületek, úgy a káptalanok mint a konventek, lassan, szinte észrevétlenül a közbizalom letéteményeseivé, s a már tényleges állapotból kifolyó lag a magyar jogélet fontos tényezőivé, mielőtt – mint mondottuk – tételes törvény intézkednék róluk. Sőt maga a tételes törvény is, II. Endre 1231. dekretuma, mely elsőben szól az egyházi testületekről mint hiteles helyekről, nem anynyira hiteles helylyé avatja e testületeket, mint inkább szabályozza a már kialakult s fennálló jogszokást és gyakorlatot._{Endlicher, Rer. Hung. Mon. Arp. 1849. Sangalli, 428–133. 1.}*
Mások módjára igy lett a jászói konvent is hiteles helylyé s mint ilyen működött is már 1255 előtt.
Maga a már emlitett Albert prépost panaszolja Béla királynak, hogy a Boldva völgyében átrohanó tatárok prépostsága összes okmányait a tüzbe vetették. Nincs semmi okunk azt hinni, hogy ez okmányok kizárólag a prépostságra, annak a birtokviszonyaira vonatkoztak s idegenek levelei nem találtattak volna köztük. Jogosan teszszük tehát fel, hogy a jászói konvent már a tatárjárás előtt is végzett hiteles helyi teendőket, jóllehet eddigelé ebből az időből egyetlen kiadványát sem ismerjük. De igen is ismerünk többet a tatárjárás és az 1255 közötti évekből. Mellőzzük Albert prépostnak levelét 1243-ból, melyben mint földesur bizonyos jogokat és kiváltságokat ad a jászói községnek s melyet különben is csak egy 1295-iki átiratból ismerünk;_{Endlicher id. m., 462–464. 1.}* hivatkozunk azonban Béla királynak 1245-iki oklevelére, melyben meghagyja Albert prépostnak, hogy Bolok-ot vezesse be Kövi birtokába: «in cuius terre possessionem corporalem ipsum per fidelem nostrum Albertum prepositum de Jazo, authoritate regia fecimus introduci.» Ugyaninnen megtudjuk, hogy Albert prépost hűségesen eleget tett királyura meghagyásának, sőt irásos tudósitás mellett személyesen is jelentést tett eljárásáról: «.... mete autem dicte terre, prout idem Albertus prepositus nobis viva voce retulit et literarum suarum testimonio demonstravit, taliter designantur....»_{Wenzel, Árpádkori uj okmánytár VII. k. 193 l., II. k. 189 1.}* Mikor a következő évben Béla király Detre fia Miklósnak adományozza a Hont-vári Gyarmat földjét, a beiktatással megint csak Albert prépostot bizza meg s e megbizatásról szóról-szóra ugyanazon szavakkal emlékezik meg mint az előbbi esetben._{U. ott.}* Még egy megbizatását ismerjük Béla királynak 1251-ből, mely egyebek közt azért is megérdemli figyelmünket, mivel kiviláglik belőle, hogy már IV. Béla mily különböző irányban vette igénybe hűséges alattvalójának, a jászói prépostnak szolgálatát. Meghagyja ugyanis neki, hogy teremtsen békét a szinai vendégek s a szomszéd birtokosok között: «Volentes liti finem imponere, fideli nostro V. preposito de Jazow dedimus in mandatis, ut ad ipsam terram accederet personaliter et inquisicione habita diligenter sciret causam, propter quam lis predicta exstitisset suscitata, remediumque suum medicaminis apponeret, quo.... contencio sopiretur ...»_{Wenzel, id. m. XI. k. 373. 1., IX. k. 287. 1.}*
Világos ezekből, hogy a jászói konvent már 1255 előtt is teljesitett helyi szolgálatot és igy az 1255. diploma idézett szavainak alig adhatunk mélyebb értelmet mint II. Endre emlitett decretumának, hogy t. i. Béla király ezekkel a szavakkal ünnepélyes formában, kiváltság alakjában elismeri, állandósitja s egyuttal szabályozza a jászói konventnek már a szokás és gyakorlat alapján kifejlett hiteles helyi ténykedését. Ez olvasható ki a konvent ez után való kiadványaiból is. Mig ugyanis az előző években, mint láttuk, IV. Béla specialis megbizatásra, királyi tekintélyre hivatkozik, 1280-ban a konvent már nem specialis megbizatásra, de általános, minden ügyre kiterjedő s minden időre érvényes, törvényesen adott joghatóságát emliti eme szavakkal: «... cum nos ad hoc ex consensu regis et scitu barronum simus electi et constituti, ut in omnibus arduis negociis teneamur appensione sigilli nostri capituli sic testimonium prebere ...»_{U. ott.}*
A jászói konvent már a XIII. században eredményes tevékenységet mutathat fel, mindazonáltal levéltára e századbeli oklevelekben nem mondható gazdagnak. Összesen 11 darab Árpádkori eredeti oklevelet őriz, melyek között a legrégibb 1256-ból való._{Mint már emlitettem, az 1255. alapitó oklevél jelenleg a házi levéltárban őriztetik s így időrendben az egri káptalan levele az első.}* Az egri káptalan adta ki a Miskolcz-nemzetségbeli Lőrincz és Mihály testvéreknek a csabai birtokukban végrehajtott osztály alkalmával. Csakis egy van közöttük olyan, melyet a jászói konvent adott ki Vigand prépost éveiben, 1275-ben. De a haladó korral mind számosabb tanubizonyságát adja abbeli törekvésének, hogy méltó buzgalommal feleljen meg a király és nemzet bizalmának. Országos levéltára_{A szorosan a prépostságot illető oklevelek a házi levéltárban találhatók, mely teljesen önállóan kezeltetik.}* manapság 16.000 oklevelet őriz._{Fejérpataky László jelentése a jászói kirándulásról, Századok, 1878. évf.}* Pedig a jászói konventet nem egy izben érték sulyos, sokszor mélyreható megpróbáltatások. Csak röviden fogunk ezekről szólani.
A házi levéltár adatai élénken bizonyitják, hogy mily gyakran kellett kemény harczot vivni, hosszas, áldatlan pörlekedést folytatni a kaján szomszédokkal, kik a prépostságnak majd eme, majd ama birtokát rabolták meg, vagy foglalták el erőhatalommal. Még a rendszerető Mátyás erős kormánya alatt is napirenden vannak az ilyes erőszakosságok, elgondolhatjuk tehát, mik történtek Zsigmond idejében. S mintha mindez nem lett volna elég, nem egyszer belső meghasonlás is bénitotta a szerzetesek tevékenységét. Csak arra az időre utalok, mikor a Lajos királytól önhatalmulag kinevezett II. Miklós prépost (1350–1375.) vitte a monostor kormányát. A konvent nem türte hallgatagon szabad választó jogának elkobzását, lépten-nyomon tiltakozott a rája erőszakolt prépost ellen a kanczellárnál, a nádornál, sőt magánál a királynál is s a fokozódó ellenszenv végre is oly erővel tört ki a commendator-prépost ellen, hogy csak Lajos király tekintélye tarthatta meg préposti székében._{L. ide vonatkozólag «Jászó a főkegyuri jog történetében» cz. felolvasásomat a M. Tört. Társulat 1902. májusi ülésén}* És mégis, mint e korbeli kiadványai mutatják, e nehéz években is szakadatlanul teljesiti a konvent a hiteles helylyel járó kötelességeket._{Országos levéltár, D. L. 5125., 5646., 5679., 5868., 5727., 5956. 1.}*
Nehezebb idők sulyosodtak prépostságunkra Zsigmond király uralkodásának első felében. Bár positiv adatunk nincs rá, a körülmények mégis azt sejtetik velünk, hogy a jászói prépost is csatlakozott ama hatalmas párthoz, mely Zsigmond ellenében Lászlót akarta a magyar trónra ültetni. A törekvés nem sikerült s Zsigmond király kiméletlenül érezteté boszuját elsősorban a hűtlen egyháziakkal. Minden jel oda mutat, hogy e boszunak esett áldozatul a jászói prépost is. Még 1402-ben Abaházi Antal a jászói prépost, éppen ebben az évben folyamodik IX. Bonifácz pápához, hogy erősitse meg méltóságában._{Mon. Vat. Ser, I. k. Tom. IV. k. 432–433 1}* Azonban ugyanezen év julius 15-én már utoljára találkozunk vele, a mikor is tiltakozik Pelsőczi Bebek Detre nádor küldöttje előtt a Pányiak jászói birtoklása ellen._{Jászói házi levéltár, fasc. VII. k. 83. 1.}* Ezentul neve eltünik a bekövetkezett idők zür-zavarában. Minden jel azt látszik igazolni, hogy Zsigmond megfosztotta prépostságától. 1403. február 28-án ugyanis ugyancsak Bebek Detre nádor azt irja a jászai birónak, esküdteknek s a jászai prépostság összes népeinek, hogy mindaddig, mig «per barones in dictum monasterium verus prepositus collocetur,» Tamásnak, a konvent perjelének engedelmeskedjenek, megszokott szolgálmányaikat minden ellenmondás nélkül neki teljesitsék._{Leleszi országos levéltár, fasc. act. 1403. 22. 1.}* Tény, hogy ez évtől kezdve a konvent prépost nélkül volt s ez a szó szoros értelmében fejetlen állapot hosszu éveken át tartott. Még 1406-ban is János deák «in personis prioris et conventus» tiltakozott a szepesi káptalan előtt Nürnbergi Márk s a szomszéd birtokosok erőszakosságai ellen._{Jászói házi levéltár, fasc. VII. 84–85. 1.}* Ugyanezek nevében ismétli meg ugyanezen tiltakozást András szerzetes 1407-ben a leleszi konvent előtt._{U. ott.}* Csak 1409-ben tünik fel ismét az uj prépost IV. Pál személyében. Kétségtelen, hogy a konvent ez években is, bár prépostja nem volt, teljesitette hiteles helyi teendőit.
A jászói prépostság e megpróbáltatást is átélte, a bekövetkezett békésebb napokban iparkodott a kapott sebeket behegeszteni, jeles főnökei alatt biztató reménynyel nézett a jövőbe, mikor még e század derekán a tatároktól szenvedett duláshoz hasonló szerencsétlenség érte. Azt az időt értem, mikor Giskra János parancsolt e részeken, kit Erzsébet királyné hivott be és bizott meg a gyermek László trónigényeinek védelmével. Az igazsághoz hiven ki kell jelentenünk, hogy Giskra maga egyszer sem fogott fegyvert a konvent ellen, sőt egy alkalommal személyesen is megjelent előtte, s mikor Nagyida várát és tartozékait Modrár Pálnak zálogba adta._{Orsz. levéltár, D. l. 14410. 1450. okt. 20.}* Annál inkább támadták alantasai első sorban Talafusz János, Giskrának Abaujban helyettese.
A mikor a nemzet két pártra szakadt Ulászló és V. László között, I. Szaniszló jászói prépost az előbbi ügyét iparkodott diadalra juttatni. Ez elég ok volt a kassaiaknak, hogy még ebben az évben, 1440-ben egyesüljenek a meczenzéfiekkel s támogatva a csehektől Jászóra üssenek s minthogy magát a monostort be nem vehették, birtokaikat rabolták meg._{Jászói házi levéltár, fasc. XI. k. 195–197. 1.}* Sulyosabb volt a második támadás 1448-ban, mikor a csehek rontottak a prépostságra, bevették és kifosztották._{U. ott}* A rendi történetirók kivétel nélkül abban a nézetben vannak, hogy a csehek ez alkalommal nemcsak megrabolták, de meg is szállották a monostort s ez időtől kezdve a prépost, az előkelő származásu Biró Lukács, és konventje számkivetésben éltek egész Mátyás koráig. Ez nagy tévedés. Tüzetesen utána jártunk a dolognak s arról győződtünk meg, hogy a prépost konventjével már a támadás évében Jászón székel s fennakadás nélkül végzi a hiteles hely teendőit. Évről-évre vannak kiadványai,_{Orsz. levéltár, D. L. 14244., 14410., 14668., 14938. 1.; Csicseri levéltár, 31627., 31658. 1.; Leleszi orsz. levéltár, 1454. 34. 1.: Jászói orsz. levéltár, XX. k. 8. l., Sztáray oklevéltár, II. k. 412. 1.}* egész 1455-ig azután azonban hosszu hallgatás következik. Ez év február 14-éről való utolsó oklevele, melyben jelenti Pálóczi László országbirónak, hogy Csetneki Andrást Péter rendtaggal s Teresztei István királyi emberrel be akarta iktatni Szin, Petri stb. birtokokba, de Szalonai János fiai ellenmondottak._{Orsz. levéltár, D. L. 14924. 1.}* Ezután jó időre nem találkozunk a konvent működését tanusitó kiadványokkal. Nem pedig azért, mert ugyanezen év végén Talafusz János Jászóra ütött, Biró Lukács prépostot menekülésre kényszeritette, a monostort elfoglalta s a saját czéljaira átalakitotta. Csak érintjük, hogy Talafusznak e gonosz munkájában egy magyar főur is, Perényi János segédkezet nyujtott._{Orsz. levéltár, D. L. 16451. 1.}* Igy lett a szent hely latrok tanyája, egykor az üldözöttek menedékhelye, most a környék szorgalmatos népének rettenetes átka s az is maradt másfél esztendeig. 1456 juliusában Hédervári László egri püspök, Pálóczi László országbiró s más főurak bizonyos összegért kiváltották Jászót Talafusz kezéből._{Kassai levéltár, D. L. 279. 1.}* Ez azonban még nem jelentette a szerte kóborló szerzetesekre a számkivetés végét, mert a nevezett urak, nem bizván a prépost erejében, hogy képes lesz sikeresen védelmezni monostorát a csehek egy esetleges ujabb támadása ellen, Jászót Kassára bizták s Biró Lukács prépost minden buzgalma daczára is annak az őrsége vett most szállást a monostorban._{Az ide vonatkozó oklevelek találhatók Kassa levéltárában, 276., 282., 283., 284., 285. sz. a. Nehányat közöl Teleki is, X. k. 539. s köv. 1.}* Sőt ismétlődött az előbbi veszedelem. Mert a Hunyadi László kivégzését követő országos kavarodásban a csehek ujból erőre kaptak, Jászót ismét elfoglalták s a hatalmukban is maradt mindaddig, mig Hédervári László a sárospataki ütközetből menekülő Talafuszt üldözve, utközben az önmagát megadó cseh őrségtől vissza nem vette._{Bonfini, III. k. 10. 537. 1. (Lipcsei kiadás.)}*
Mátyás király pedig a most már végleg szabaddá lett prépostságot összes javaival együtt vitéz kapitányának Magyar Balázsnak és testvérének Kelemennek adta;_{Jászói levéltár, fasc. XI k. 211. és 212. sz.}* kik éveken át birták s tényleg a monostorban laktak._{Leleszi orsz. levéltár, fasc. act. 1459. 22. sz.}* Csak 1464-ben adta vissza Mátyás Jászót Biró Lukácsnak, kötelességévé tette azonban, hogy Magyar Balázsnak a monostor megerősitésére forditott költségeinek kárpótlásául bizonyos öszszeget fizessen. A prépostnak azonban nem lévén miből fizetnie, Mátyás a Nógrádmegyei kamarajövedelmeket engedte át neki az 1465. évre._{Jászói házi levéltár, fasc. XI. k. 207. és fasc. XII. k. 242. 1.}* Csak most, tehát közel 10 évi számkivetés után térhettek vissza a szerzetesek annyi viszontagságot átélt otthonukba. Az a véleményünk, hogy ez években nem működött a konvent, mint hiteles hely, legalább ez évekből egyetlen kiadványát sem ismerjük. A milyen kiméletlen volt a csehek dúlása, fosztogatása a prépostság birtokaiban, olyan veszedelmes volt a konvent egyik legféltettebb kincsére, a levéltárra nézve is, a melyet a tatárok módjára pusztitottak. A menekülő prémontreiek mentették, a mi menthető volt, a levéltár egy részét «in certis locis munitis et fortaliciis» rejtették el,_{Jászói házi levéltár, fasc. XI. k. 207. és fasc. XII. k. 2.,2. 1.}* mégis tetemes lehetett a levéltár azon része, mely a csehek pusztitó dühének áldozatul esett. Még 1514-ben is panaszteljes hangon emlékezik meg Karácsondi Gergely prépost a budai káptalan előtt ezekről a pusztitásokról, melyek különösen a prépostság birtokviszonyait illető okleveleket érték: «....Bohemi dictam ecciesiam (de Jazow) subintrantes et in fortalicium firmantes, cuncta literalia instrumenta factorum iuriumque possessionariorum eiusdem ecclesie concernencia ignis voragine combussissent...» – mondja a prépost._{Jászói házi levéltár, fasc. XX. k. 619. sz. A pozsonyi káptalannak 1728. átiratában.}*
E cseh garázdálkodások korára esik az az egyetlen oklevélhamisitás is, melyet a jászói konvent történetében ismerünk. De még ez az egy hamisitás is a prépostság kárára követtetett el s el kell ismernünk, hogy a milyen vakmerő, éppen oly eredeti. Mikor a konvent számkivetésben élt, hites jegyzőjének Kércsi Góbis Mihálynak sikerült a konvent hivatalos pecsétjét megkeritenie, s annak rendje és módja szerint a prépostság Kércs nevü birtokát magának és testvéreinek adományozta, az adományozó levelet a konvent pecsétjével ellátta s a birtokba magát és testvéreit a konvent egyik tagjával s egy királyi emberrel bevezettette. Maga ez az egy tény is eléggé bizonyithatná az akkori felfordult viszonyokat. Hosszu időbe került, mig a rend helyre álltával a jászói prépostság tulajdon birtokát Góbis Mihály utódjaitól visszaszerezhette._{Jászói házi levéltár, fasc. XII. k. 242. 1.}*
Nagyobb külső vagy belső megrázkódtatás ezután a középkorban a konventet nem érte. A XV. század végén egymást érik a commendatorok Jászón; de már ezek koránt sem idéztek fel oly zavarokat, mint Lajos király korában. Pedig Móré János, Mátyás király kincstárnoka, mint a prépostság commendatora nem is székelt Jászón, még csak administrátorát; jószágkormányzóját sem választotta a prémontreiek közül, de Váradi János budai kanonokot küldötte Jászóra._{A leleszi konvent levele a jászói házi levéltárban, fasc. XII. k. 222. 1.}* Sőt még az sem idézett fel nagyobb kavarodást, mikor II. Ulászló 1508-ban formálisan megfosztotta a konventet prépostválasztó jogától, azzal, hogy a prépostság feletti kegyuraságot Szathmári György pécsi püspökre és Kassára ruházta._{Kassa város titkos levéltára, patronatus, C. 60., 61., 62. 1.}* Tiltakoztak ugyan ez erőszakos eljárás ellen most is, de mindvégig megmaradtak a puszta tiltakozás terén. Igy haladt át konventünk a XVI. századba. S bár az uj század első tizedeiben még mindig serény működésben találjuk, mégis azt is észre kell vennünk, hogy már hanyatlásnak indult. A század kóros szelleme elérte a jászói monostort is. Miként más szerzetes házakban, úgy itt is bekövetkezett az erkölcsi ellanyhulás, ehhez járultak a külső országos események, mint a kettős királyválasztás küzdelmei, az uj vallások terjedése s mindezeknek eredménye az lett, hogy a jászói konvent tagjai is megfogyatkoztak nemcsak erkölcsben, de számban is. A rend tagjai sorából Ollyas György volt az utolsó prépostja (1550–1553.), ki erős kézzel, nemes buzgalommal iparkodott prépostságát a végső romlástól megmenteni, azonban törekvései sikerteleneknek bizonyultak. Az ő uralma alatt következett be a szomoru tény, hogy miként az 1550-iki országgyülés mondja, olykor a konventben alig egy rendtag található s igy már hiteles helyi hivatásának sem felelhetett meg, miért is éppen az emlitett országgyülés úgy intézkedett, hogy az egri káptalan végezze helyette a hiteles helylyel járó teendőket._{1550. évi LXIII. t.-cz.}*
A jászói konvent működési tere igen kiterjedt volt. A legrégibb időktől találkozunk kiküldött tagjaival Abauj- és Torna-megyékben, továbbá Sárosban,_{Anjoukori okmánytár, I. k. 267. 1.}* Zemplénben,_{Sztáray oklevéltár, I. 350. 1.}* Gömörben,_{Wenzel, Árpádkori uj okmánytár, VII. k. 193. 1.}* Borsodban,_{Anjoukori okmánytár, IV. k. 580., V. k. 122. 1.}* Hontban,_{Wenzel, id. m. II. k. 189. 1.}* sőt Szabolcs-megyében is._{Anjoukori okmánytár, V. 558.}* Ténykedése szokás és jog szerint felöleli mindamaz ügyeket, melyeket a nagyobb konventek végezhettek. Eljárása olyan mint más konventeké vagy káptalanoké, bár más-más időben különböző._{Olv. mindezekre Érdujhelyi M., A közjegyzőség és hiteles helyek története. Budapest, 1899. 80–85. 1.}* Kezdetben egyszerüen irásba foglalta a szine előtt történt vallomásokat, tiltakozásokat, stb., az irást ellátta hiteles pecsétjével s kiadta a feleknek. Későbbi szokás az, hogy a konvent az előtte végzett jogügyletekről készült oklevelet a maga számára is leirta a protocollumába. Jászón a legrégibb ilyen protocollumot 1463-ban kezdték vezetni._{Ez a protocollum a levéltárban «A»-val van jelezve s magában foglalja a konvent kiadványait 1473–1499-ig}* Kiadványai, ha nem is vetekedhetnek mindig a királyi kanczellária kiadványaival, diszesek, sokszor mintaszerüek. Mint érdekességet jegyezzük fel, hogy a XIII., sőt a XIV. század első tizedeiben is gyakran találkozunk kiadványaiban ily inscriptióval: «Nos (pl. Laurencius) miseracione divina prepositus de Jazo...._{Hazai okmánytár, VI. k. 305. 1.}* Ez az eljárás nem áll egyedül. Jakab szintén «miseracione divina» turóczi prépost;_{A Nemzeti Múzeum levéltárában, Máriássy-család lt. 1327.}* mig Pál leleszi prépost «divina paciencia»._{U. ott, Anjoukori.}*
Törvényeink ismételten hangoztatják, hogy úgy a káptalanok mint a konventek megbizható, tekintélyesebb egyéneket küldjenek ki a hatóságok megkeresésére, az ügyes-bajos felek kértére. Emlékeink azt bizonyitják, hogy a jászói konvent iparkodott e törvényeknek megfelelni. Ismerjük már az előzőkből, hogy a legrégibb, ismert kiküldetéseket maga a prépost személyesen végezte. Később ez csak ritkán, fontos esetekben történt. Azonban a konvent kiküldöttei ekkor is rendszerint fogadalmat tett s felszentelt szerzetesek, csak nagy ritkán találkozunk «clericus»-sal avagy «famulus»-sal. Sikerült a szóban forgó korból mintegy 120 ilyen kiküldöttet névszerint megismernünk. Természetesen tetemesen növekednék e szám, ha az oklevelek az eljárást teljesitő egyént mindenkor névszerint is megneveznék. A névszerint ismertek között gyakran találkozunk a konvent perjelével, az őrszerzetessel s a hites jegyzővel, tulnyomó számban vannak azonban a dolog természeténél fogva a közönséges rendtagok. Ez utóbbiak közé tartozott Márton rendtag is, ki kötelességének lelkiismeretes teljesitéseért csaknem életével adózott. Palágyi Benedekkel Perényi Imre nádor elé idézte a hatalmas Homonnai Jánost. Kötelességüket Ungváron elvégezve, haza felé igyekeztek s már közel jártak Leleszhez, mikor utolérték Homonnai emberei, mint Zelei Ferencz, Henczelóczi Miklós és Sebestyén, továbbá Simai Mátyás, kik Márton rendtagot lováról lehuzták, félholtra verték, irásait elszedték, majd a menekülő Palágyi Benedek után iramodtak s vele is hasonlóképen bántak._{«... fratrem Martinum crebris ictibus baculorum de equo suo in terram deiecissent, ibique dire et acriter verberassent...» Jászói országos levéltár, protocollum B. 272. Az eset 1510-ben történt.}* A konvent nagy számu kiadványai mellett szinte csodálatos, hogy eddigelé csakis egyetlen oklevelet ismerünk, melyben nemcsak a prépost, de a konvent tagjai közül is többen névszerint felsorolvák. De még ez a felsorolás sem teljes, mert tudjuk, hogy a nagyobb konventeknek legalább is 6–10 taggal kellett birniok, hogy a rájuk háramló kötelességeknek törvény szerint megfelelhessenek. A kérdéses oklevél a Buchk nemzetségbeli Domokos és a szepsii polgárok megegyezését tartalmazza bizonyos birtokok felett, melyek Péder és Bodoló között terültek el s a záradéka ez «Michaele preposito, Marco priore, Dyonisio sacristiario, Paulo officiali, Nicolao sacerdote notario exsistentibus»._{Anjoukori okmánytár, I. k. 433 1. 1317 junius 15.}*
A konvent hites jegyzői jogilag képzett egyének, vannak köztük világiak, de számosak az egyházi rendből valók is. Nem vélünk felesleges munkát végezni, ha névszerint is felsoroljuk azokat a konventi jegyzőket, kiket felkutatnunk sikerült. Mint kitünik a következő névsorból, két császári közjegyző is található köztük. 1317. Lukács szerzetes, jegyző (Anj. okmt. I. 42 1.).
1317. Miklós pap, jegyző (U. ott I. 433.).
1330. Márton mester, deák (Jászói h. llt. f. III. 14.).
1343. Mátyás mester, jegyző (U. ott, f. III. 21.).
1350–1271. Mihály mester, jegyző (U. ott, f. IV. 25., 37., 38., 40., 41., 44., 46., D. L. 5850., 5957. Sztáray oklt. I. 350.).
1380. Gerváz mester, jegyző (Jászói h. llt. f. V. 48.).
1387. Márton deák (U. ott, V. 54.).
1387. Andrásfia István császári közjegyző és a jászói prépost irnoka. (Fejér, Codex Dipl. X. 8., 235.).
1390–1391. Márton deák, jegyző (Jászói h. llt. f. V. 56.).
1391. Szádelei Makófia Márton mester (U. ott, f. VI. 6.).
1392. Mihály mester, jegyző (Nemz. Muzeum Kapy-cs. lt. ).
1396–1398. István mester, jegyző (Jászói h. llt. f. IX. 114.).
1399–1401. János pap, káplán, jegyző (U. ott, f. VI. 71., 72., f. XIII. 10.).
1406. Jászai János deák (U. ott, f. VII. 84.).
1407. Miklós deák, karpap (Jászói orsz. levéltár, Stat. f. 6.).
1415. Jászai István mester, császári közjegyző (Jászói h. llt. f. VIII. 93.).
1428. Fábián mester, jegyző (U. ott, f. IX. 140.).
1455– 1460 körül. Kércsi Góbis Mihály (U. ott, f. XII. 242.).
1472–1473. Rakotyasi Mihály deák (U. ott, f. XI. 208.).
Hátra van, hogy szóljunk a konvent pecsétjeiről, melylyel közhitelü kiadványait ellátta. A legrégibb pecsétet, mely a maitól különbözött, nem ismerjük s csak most jutott tudomásunkra, hogy létezett. Egy olyan tanu mondja ezt, kinek szavahihetőségéhez alig fér kétség. Zsarnay Márton, egykor a konvent hites jegyzője, hagyta hátra irataiban, hogy 1788-ban a Bárczay-család leveleinek vizsgálása közben egy pecsétre akadt 1275-ből, I. Vigand prépost idejéből. Szerinte ez a pecsét a mai pecsétnél valamivel kisebb volt, közepén egy bárány alakjával, mely első bal lábát felemeli s abban zászlót tart. Ugyancsak a XIII. századból való az a pecsét is, melyet közönségesen ismerünk s melylyel a konvent a legrégibb időktől a mai napig élt és él megszakitás nélkül. Természetes dolog, hogy a hosszas használatban nagyon is megkopott, az alak és körirat éle elmosódott. A XIX. század első felében történtek is lépések egy uj pecsét megszerzése iránt, de sikertelenül. Jobb is, hogy e törekvések eredménynyel nem jártak, mert az a kopott pecsét több mint hétszázados multnak a tanuja, a konvent dicsősége. Bemutatjuk itt e pecsétet hü hasonmásban. Eredetije egy 1298-ban kiadott oklevélen található s jelenleg a Nemzeti Muzeum levéltárában van._{E pecsét mását bemutatta már Jerney, 1855. M. Tört. Tár 2. k.}* A pecsét alakja kerek. Átmérője 3 cm. 1 mm. Középen: Ker. szent János ülő alakja (a jászói prépostságnak Ker. szent János a patronusa), jobb kezében, keblére téve, valószinüleg könyvet tart, baljában husvéti bárányt. A szent feje fölött félkörivü glória, tőle jobbra egy törzsből kihajtott öt virágág. Körirata:

+SIGILLUM CONVENTUS DE JASOVE.

A harmadik pecsét, a melyről még szólunk, s a melyet itt bemutatunk, nem konventi, de préposti pecsét. Tudni való ugyanis, hogy miként a konventnek meg volt a maga hivatalos pecsétje, melylyel minden kiadványát ellátta s mely, mint feljebb is emlitettük, önhatalmulag megváltoztatható nem volt, – úgy az egyes prépostoknak is meg volt a saját külön pecsétjük. A szóban forgó pecsét ugyancsak a XIII. századból, 1286-ból való. Eredetije a jászói házi levéltárban van._{Fasc. II. k. 11. 1.}* Lőrincz jászói prépost és konventje a mondott évben a gömörmegyei Saul- és Endreföldét a Turócz folyó mellett, Harkács szomszédságában, a király engedélyével eladják Sánk Miklós és Péter testvéreknek egy Jászó határában levő malomért «Henchmolma»-ért. Az erről szóló eredeti oklevél két függő pecséttel van ellátva. Az egyik kerek alaku, féltöredék s e meglevő töredéken csak ennyi olvasható: S... CONVENT(US). Világos, hogy ez a konvent pecsétje, még pedig az, melyet feljebb bemutattunk; világos továbbá az is, hogy nemcsak 1298-ban, de már 1286-ban is a mai pecsétjét használta a konvent. A másik pecsét nagyobb, tojásdad alaku s vörösfehér zsinóron függ. Hossza 6 cm., szélessége 4 cm. Középen papi alak egyházi öltözetben, balkezét mellén tartja, jobbjában pásztorbot van. A köriratból csak ennyi olvasható tisztán ECCLIE (ecclesie) DE JAZO. Azt hiszszük, nem tévedünk, ha e pecsétet az oklevelet kiállitó Lőrincz jászói prépost pecsétjének tartjuk.

Ez az adat minket nemcsak pecséttani szempontból érdekel. Mert itt is áll az az elv, hogy olykor «saxa loquuntur». A kérdéses pecséten egy papi alak látható, kezében pásztorbottal. Kétségtelen, hogy ez magát a rendfőnököt, a prépostot ábrázolja. A pásztorbotnak az ott létele pedig arról tudósit s azt bizonyitja, hogy a jászói prépostok már a XIII. században birták a püspöki jelvények, mint pásztorbot, süveg stb. használhatóságának jogát. Mert e jelvényekkel való élés jogát a pápák sohasem adták külön-külön de mindig összeségben. Ha tehát a pásztorbottal élhettek a jászói prépostok, a mint e pecsét kétségbevonhatatlanul bizonyitja, úgy éppen a mondottak szerint élhettek, a minthogy éltek is, főpapi süveggel is. Vagyis röviden: a jászói prépost már a XIII. században prepositus infulatus volt. Ez az egy tény is mutatja, hogy mily kiváló hely illeti meg a jászói prépostságot a magyar egyház történetében. Tudjuk, hogy nemcsak a szerzetes főnökök, de a világi prépostok is a régi időkben nem élhettek a főpapi jelvényekkel, s csak idők folyamán mint különös kiváltságot nyerték a pápáktól e jogot. Csak egy esetet emlitek a magyar történelemből. A fehérvári prépost, ki pedig már közjogi helyzeténél, pápák és királyok kiváltságainál fogva előkelő helyet foglalt el a főpapi karban s «prćlatus»-nak, főpapnak nevezték,_{Rupp, Magyarország helyrajzi tört. I. k. 222 1.}* csak 1366-ban Erzsébetnek, az özvegy királynénak, közbenjárására nyerte azt a jogot, hogy a saját «Boldogasszony» egyházában főpapi jelvényekkel misézhetett._{Theiner, Mon. Hist. Hung. II. k. 81. 1.}* Evvel a joggal birt a jászói prépost is. Sőt még arról is van tudomásunk, hogy miként a fehérvári prépostot, úgy a jászóit is «prćlatus»-nak, főpapnak is nevezték. Ide vágó adataink ugyan jóval későbbi keletüek, de még mindig meszsze, a középkorba esnek. Igy a turóczi konvent 1424-ben, mikor György jászói perjel megjelenik előtte s tiltakozik Péter prépostjuk eljárása ellen, mivel ez bizonyos földekre Ezdegi Bessenyő Pállal hátrányos és káros szerződést kötött, Péter jászói rendfőnököt ismételten prépost prćlatusnak nevezi: «quamodo prefatus dominus et prelatus ipsorum (t. i. a jászói konventé) ... Unde ... prefatum dominum Petrum prepositum prelatum ipsorum coram nobis ... ab alienacione interdixit»._{Jászói házi levéltár, fasc. IX. 119. 1.}* 1521-ben maga a jászói konvent nevezi prépostját prćlátusnak, mikor a Szathmári György pécsi püspöktől és Kassa városától kinevezett Bálint perjelt főnökének megismeri: «Nos conventus ... de Jazow .... fratrem Valentinum priorem nostrum modernum, dominum et prelatum, qui ipsa prepositura et prelatura inter nos dignissimus visus est ... ex electione ... episcopi Quinqueecclesiensis et iudicis, iuratorum civium civitatis Cassoviensis in nostrum dominum et prelatum accepimus ...»_{Kassa város titkos levéltára, patronatus, C. 73.}*
A jászói prépostság a XVI. század derekán megszünt a prémontreiek tulajdona lenni, azontul hosszu időn át előkelő világi egyháziak birták és igazgatták, azonban ezzel a korral nem szándékunk jelenleg foglalkozni. Mert csupán az volt a czélunk, hogy ha nagy vonásokban is, bemutassuk a prépostságot mint a nemzet bizalmának letéteményesét, mint hiteles helyet, külső-belső életében, fontos s nagyarányu müködésében azokban a századokban, mikor az ős monostorban, akárcsak manapság, fehér ruhás szerzetesek buzgólkodtak az Isten és haza odaadó, becsületes szolgálatában. Ma a prémontrei rendnek az 1802-iki visszaállitása óta lényegesen más a hivatása, a mennyiben a nevelés-oktatás nemes ügyét vallja feladatának; éppen ezért nem véltünk felesleges munkát végezni, ha a jászói prépostságnak egy másik, azokban a századokban mondhatni egyik elsőrangu, működését is pár igénytelen sorra méltónak tartottuk.

DR. TÓTH-SZABÓ PÁL.

TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.

(Második közlemény, két czimerképpel.)

III. Természetes kompoziczió természetes ábrázolásban.

Ez a két előbbi osztály tulajdonságait egyesiti magában: a szerkezetben és ábrázolásban nyilvánuló természetességet s hirdeti a magyar szellem győzelmét, feltárva különleges heraldikánk legjellemzőbb tulajdonságát.
Láttuk, hogy az élő heraldika korában már sokoldaluan nyilatkozott a természetes észjárás. Ezt az armalis-korban még nagyobb tulságba viszi az adományozás intencziója, mely az életre, jelenetre vonatkozó, vagy épen jelenetes, szimbolikus czimerek nagymérvü alkalmazásán kivül megbőviti heraldikánkat az ember működési körével.
Láttuk azt is, hogy czimeriróink még ott is természetesen festenek, a hol a kompoziczió azt nem követelné meg, a miből lehet gondolni, hogy a természetes szerkezet még határozottabban természetes kivitelt talált.
Mivel itt oly czimereket is fölemlitek, melyeket nem szoktak a természetes ábrázolásuak között emlegetni, hogy az illető czimereknél az ismétlést elkerüljem, egy pár szót szólok arról, hogy mit értek természetes ábrázolás alatt.
Régi dolog, hogy a festő általában nem a természetet festi, hanem azon hatást, melyet az lelkére gyakorol s ezért a kritikus nem itélhet a természethüség szempontjából. Magától értetődik, hogy ha én épen a czimereknél a természethüség merev mértékét alkalmaznám s a Hefnertől megrótt «gänzliche Naturgetreuheit»-ot és «ängste Copierung der Natur»-t keresném, három-négy negativ sornál alig lehetne többet irnom. A heraldika czélja nem is lehet semmi esetben az, hogy kimutassa a czimerképekről, hogy mennyire közelitik meg a természethüséget. A heraldikus, ha elfogadjuk a stilizálás szükségességét szabályul, csak azt kutathatja, hogy vétett-e a czimeriró e szabály ellen; nem esett-e abba a hibába, hogy lelkét, képzeletét nem tudta lekötni annyira a hagyományos gyakorlat, mint a természet?
Egy-két vonás elég arra, hogy a heraldikus kimondja itéletét, a természetességre való törekvés eredményéről pedig számoljon be a festészet története, ha annyira megszorul, hogy a czimer-miniaturákat is fel kell ölelnie.
E szempontból kiindulva ide sorozom azon czimereket is, melyek a szokott stilizált ábrázolástól eltérnek, ábrázolásukban természetességre való törekvést árulnak el.
Ez osztályba tulnyomó sok jelenetes, vagy jelenetre vonatkozó, közvetlen a természetből, életből meritett czimer tartozik, de ide kell soroznunk a regés szinezetüeket is, ha kimutatható, hogy a festő hitt a regében és igy abban a meggyőződésben festett, hogy a természetből meritett képet alkot.
Igy pld. csupán a magyar heraldikából kimutatható, hogy a középkorban általánosan hitték, hogy a darucsapatnak őre van, mely egyik lábában követ tart, mig a többi alszik, hogy azt elejtvén, ha elaludna, a zajra felébredjen.
A követ tartó daru magára a magyar heraldikában számtalanszor előfordul s heraldikusaink az éberség jelképének tartják. El is fogadható az a nézet, hogy szimbolizáló jellege van, bár előfordul a fenti rege egész természetes ábrázolása is a miskolczi Szabari czimerben,_{Erd. Siebmacher, 211. 1.}* melyben a követ tartó őrdaru két, orrukat szárnyuk alá dugva alvó daru között féllábon figyelve áll.
Itt már félreérthetetlenül beszél a czimer a zoologiai felfogásról s e czimerrel bizonyitható, hogy a czimerirók abban a meggyőződésben festették az őrdarvakat, hogy természeti képet, jelenetet festenek, úgy hogy a regés czimerek és régi zoologiai munkákba téves megfigyelés és hit alapján került állatképek között felfogás és ábrázolás dolgában alig van különbség. Ezért első armalisunkat, az 1405. Tétényi-félét,_{Nyáry, A heraldika vezérfonala, 230.1.}* melynek kivitele is kétségkivül naturalisztikus, e csoportba sorozom.
Bizonyitékok hiánya miatt mellőzve a regés szinezetü czimereket, a természetből meritett állatképekkel kell foglalkoznunk.
Az állatképek az állatoknak részint a természethez, részint egymáshoz való viszonyát tüntetik fel.
Az előbbiek természeti, jobban mondva tájképként tünnek fel, majdnem kivétel nélkül kék pajzsban, melynek gyakori alkalmazását heraldikánkban csak a természetességre való törekvésből magyarázhatjuk.
Ide sorozhatjuk a Divéky_{Siebmacher, 107. 1.}* és rokon családok, meg az Elefánthiak 1461-től használt czimerét;_{Siebmacher Suppl. 29. 1. Az ilynemü czimereknél érdekes lenne megállapithatni a fa faját. Ha lombos erdei fa, akkor a czimer nem egészen természetes, mert egy fa képviselné az erdőt, ha gyümölcsfa, melynek termését néha nem veti meg a medve, az egész czimer teljesen naturalis lenne.}* melyben természetes fa előtt ballagó medve van.
Hasonló felfogásu a Lázár czimer,_{Erd. Siebmacher, 39. 1.}* mely fa előtt legelő természetes szarvast; 1452-ből az ivánkai Korossy,_{Véghelyi D. gyüjt. Előfordul u. ott 1454 VII/17. kelt oklevélen is. A kurrens Korossy czimert ujabb pecsétek alapján közli a Siebmacher Suppl. 54. 1. Pajzskép: természetes fa előtt haladó természetes medve. A motivum-hasonlóság feltünő.}* mely cserje előtt haladó és a Boda Timoth 1417. armalisa, mely rózsafa előtt természetes alapról felugró nyulat tünteti fel.
Nagyon szép a Kállay (Vitéz) 1521. armalis czimerrajza:_{Országos levéltár. Az eredeti armalisból a családnév kivakarva s helyébe ujabb irással és fakóbb tintával a Vitéz név irva.}* természetes alapon álló temészetes medve a földről bogyót szed.

Kubinyi 1497._{Nyáry, Heraldikája, Xl. t. 87. ábra.; Siebmacher, 261. 1.}* Természetes szikla tövében, melyen fenyőfa nő, természetes zerge pihen.
A többi ily nemü czimerekben is az állatok a nekik megfelelő természeti viszonyokkal kapcsolatban ábrázoltatnak, igy az 1436. Vesterházy_{Turul, XVII. k. 34. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. XVI. ábra.}* czímerben zöld ágon álló természetes fajd és a Hunyadiakéban a hol ló áll természetes száraz ágon._{Hunyadi János a bővitett czimert használja 1454. (Véghelyi D. gyüjt. és a Kállay család levéltára), 1450-ben az ősi családi czimert (Pecsétmutató 37. ábra) Korvin János is azt használja 1498-ban: Száraz ágon hátranéző f. holló, csőrében gyürü. Kállay levéltár. Erd. Siebmacher, 134. 1.}*
Érdekes a vadkacsa ábrázolása és természeti viszonyokkal való kapcsolása. Emlitettem, hogy a Darabos s ép úgy a Nádasdi Ungur czimerben csak a kompoziczio természetes, legalább is a Siebmacher rajza után itélve. Ugyanez természetesebb ruhában jelenik meg később, úgy hogy heraldikainak csak a pars pro toto vehető, 2 nád-szállal jelezvén a nádast, igy a Nádasdy_{Siebmacher, 322. 1. Erd. Siebmacher, 134. 1.}* és gersei Pethő_{Siebmacher, 362. 1.}* czimer.
Az állatok egymáshoz való viszonyát feltüntető czimerek bizonysága szerint a magyar lelkét inkább a véres jelenetek ragadták meg, legalább is kevés oly czimerünk van, mely az állatok egymás iránti gyöngédségét, családi életét tüneti fel.
A már emlitett Várkonyi czimer a fészekrakó kis madarat, a többi között a Körtvélyessy 1459_{Siebmacher, 257. 1. A pelikánok ábrázolása annyira stereotip, hogy fölöslegesnek tartom felsorolásukat. A mohácsi vész előtti legtermészetesebb ábrázolásu az 1447. Pogány armalisban és legmesterkéltebb a Méreyben.}* és Batthyány 1500_{Turul, XII. k. 95. 1.}* a fiait fészkében tápláló pelikánt, a Borcsányi (XVI. század elejéről)_{Siebmacher, 60. 1.}* a szárnyára bocsátott fiához (?) szálló galambot tünteti fel.
A legtöbb állatkép táplálékszerzés közben mutatja be az állatokat. A Básthy-sas_{Szines másolat a Heraldikai Társaság birtokában.}* zsákmányra vágyik, az 1525. Dobokay czimer_{Siebmacher Suppl. 27. 1.}* sasa elnyulva heverő kason áll, a Telegdieknek 1368-ban még hármas halmon álló sólyma pedig már 1490-ben kacsára csap le._{Siebmacher, 461. 1.; Turul, VII. k. 34. 1. és VIII. k. 63. 1.; Mon. Hung. Herald. II. k. 25. 1.}*
Ily naturalisztikus czimerbővülésre a magyar heraldikában van egy néhány eset. A bővülés rendesen a fő czimeralak természetét mutatja. Igy került a Nagymihályiak szarkáinak és a Hunyadiak hollójának csőrébe a gyürü.
Ezzel ellentétes bővülés eredménye talán a Somkereki Erdélyi család czimere, a csőrében kigyót tartó gólya. E czimert a család az 1415. adományozás előtt használta, a mint az armalis ezen szavaiból: «arma tua ... concedimus» következtethetjük. Ha szabad feltennünk, hogy e naturalisztikus czimer bővülés eredménye és ha az ugyanazon nemzetségből származott családok czimerével való összehasonlitás s a hasonló alakokból vonható következtetés megállhat, az ős, egyszerü czimeralak csak a kigyó lehetett, mert a kigyó az ugyanazon nemzetségből származott bethleni Bethlen család czimere._{Turul, X. k. 105. 1. A gróf Teleki-család oklevéltára, I. k. 406. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. 3. 1. Az Erdélyi-család czimerére vonatkozólag e pályamunka benyujtása után a Turulnak 1902. évf. II. füzetében Csoma József hasonló eredményre jutott a fentinél sokkal bővebb és alaposabb fejtegetésében.}*
Különben e hypothesis ellentétben van heraldikánk szellemével, mert ha gyakori is oly czimerbővülés, mely mellékalakok segitségével, vagy a természetből vett háttérrel az eredeti czimeralak tulajdonságát tünteti fel, tudtommal példátlan az ős czimeralaknak mellékalakká sülyesztése, sőt felfalatása.
Az emlitett birodalmi czimer kétségkivül jó benyomást tesz, bár tagadhatatlan a festő természetességre való törekvése. Erre mutat már a szinek megválasztása is.
A pajzsalak kissé merev, de a sisakdiszen elvesziti merevségét_{A merevség a stilizált ábrázolásnak egyik igen jellemző tulajdonsága, de nem lehet mindig belőle stilizálásra következtetni. Heraldikánkban több eset van arra, hogy a sisakdisz a pajzsalakkal nem egyezik merevség tekintetében, ha különben megegyeznek is az alakok. Igy a Hettyey, Vesterházy és Mileki czimerben a sisakdisz természetesebb és nem annyira merev, mint a pajzsalak; a Kossuth czimer lilioma, a hradnai Holy czimer kakasa pedig a sisakdiszen stilizáltabb, merevebb, mint a pajzsban. Ha a czimeriró mereven, stilizáltan akarna festeni, nem lehet arra eset, hogy vonásai megenyhüljenek a természetes alakot adjanak; tehát a felsorolt esetekben a természetesebb alak a tudatos alkotás és a kevésbbé természetesnek oka a festő teknikai járatlansága, a mi miatt szándékának nem mindig engedelmeskedik ecsetje. Ezért ily czimeralakoknál a merevség ha emlitésre méltó is, de nem dicsérhető.}* s helyzetével feltünteti azt a mohóságot, melylyel a gázlók zsákmányukat el szokták nyelni. Különben a pajzsban is a felemelt szárnyak elég természetesen ezt jelzik.
Teljesen azonos szerkezetű a mérai Pethő_{Siebmacher, 362. 1. Csoma, Abauj vármegye nemessége, VII. t.}* (1432) és Félegyházy_{Biharmegye és Nagyvárad monographiája, 599. 1.}* (1449) czimer, bár a mint a másolatokból kivehető, ezek kevésbbé naturalisztikus ábrázolásuak.
Ezekkel ellentétben az 1511. Vatthyon czimer_{Orsz. levéltár. B. O. 29089.}* a lehető legtermészetesebb. A solymász kezére zsákmányával visszaszállt vadászsólyom annyira természethű, hogy beillenék a legmodernebb madártani kézikönyvbe.
Az emlősök osztályából a zsákmányszerző ragadozó gyakrabban ferdul elő. Ezeknél a főalak a természetes ábrázolás mellett megtartja többnyire a csucsives pajzs követelte helyzetet.
Igen gyakran fordul elő mint kedvelt alak a párducz és különösen a farkas. Igy nyulat hurczoló párducz van 1415-ből a Hotvafőy_{Turul, II. k. 58. 1.; Horvát Siebmacher, 49. 1.}* és Hettyey_{Turul, 1897. évf. 186. 1. Monumenta Hung. Herald. II. k. 2. 1.}* czimerben, közülük az ábrázolás tekintetében a Hettyey-félében szembetünőbb a természetességre való törekvés.
A fenti évből a Reszegey czimerben_{Siebmacher, 388. 1.}* a farkas csontot, a Zaverszkyben_{Horvát Siebmacher, 150. 1.}* gyermeket, 1467-ből a Gosztonyiban,_{Siebmacher Suppl. 36. 1.}* az 1498. abramoviczi Pálffy-ban,_{Horvát Siebmacher, 100. 1.}* 1457. Szilágyiban,_{Erdélyi Siebmacher, 168. 1.}* 1505. Csicseriben_{Siebmacher, 68. 1.; Suppl, 22. 1.; Turul, X. k. 162. 1.}* és az 1507. Lesták czimerben_{Horvát Siebmacher, 73. 1.}* bárányt, végül 1524-ben a Tomory czimerben_{Siebmacher, 466. 1.; Erd. Siebmacher, 177. 1.}* libát hurczolva fordul elő.
Heraldikai helyzetéből veszit némileg a Reszegeyben és Tomoryban; teljesen elvesziti a Zaverszkyben.
Még heraldikátlanabb úgy compositiója, mint kivitele miatt a devecseri Choron András 1523-ban nyert czimere:_{Az armalisról vett szines másolat a Herald. Társ. levéltárában. A Siebmacher pecsétek alapján rosszul blazonálja.}* fekvő term. szarvas hátán farkas, mely nyakába harap; ép úgy a Werbőczy czimer: term. alapon fekvő szarvasra lecsapott griff._{1526. Véghelyi D. gyüjt. E czímer akkori szemüvegen át nézve természetes, mert a griff létezésében hittek s tárgyalták tudományos munkákban is.}*
Sok czimerünk az állatokat az emberhez való viszonyukban tünteti fel, rendszerint vadászjelenetre keretében.
Kisebb részük a jelenetnek csak egy részét, jobbára eredményét tünteti fel s képzeletünkre bizza a kiegészitést. Ilyenek: 1417-ből (átirat 1449.) a Békássyak_{Turul, XVI. k. 39. 1.; Monumenta Hung. Herald. II. k. 3. 1.}* ugró helyzetben ábrázolt menekülő szarvasa; hasonló jelenetté alakul a Bakóczok 1459-ben még czölöpirányban növekvő, mereven stilizált szarvasa_{Turul, VII. k. 105. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. 19. 1.}* (csak szine természetszerü) az 1486. armalisban,_{Turul, VII. k, 107. 1.; Monumenta Hung. Herald. I. k. 24. 1.}* melyen a természetes szarvas oly helyzetü, mintha át akarná ugrani a kereket.
Még nagyobb átváltozáson ment át a zsegrai Pócs-család_{Siebmacher, 507. 1.}* szarvasfeje, mely már a XIV. században balra haladó, 1423-ban pedig menekülő természetes szarvassá lesz.
Természetesebb alakot ölt a Vayak szarvasa is, melynek az 1418. armalison_{Turul, XVIII. k. 50. 1. Monumenta Hung. Herald. I. k. 8. 1.}* jelenetes volta mellett csak szine természetszerü, az 1507-ben már meglepően természetes, sőt természethü._{Szines másolat a Herald. Társ. levéltárában. Turul, V. k. 79. 1.}*
Ugyanez mondható a Tamásfalvy-család 1415. armalisáról; melyen a pajzsalak: agancsán elszakitott hálóval menekülő szarvas. E czimeralak önmagában is egész vadászjelenet, megismertet a hálóval való vadászattal._{Nyáry, A heraldika vezérfonala, 108. 1. Siebmacher, 455. 1. Az Erdélyi Siebmacher (237. t.) azt állitja, hogy ez a Tekule nemzetség czimere, mely nemzetségből a Gyerőffy, Kemény, Kabos, Mikola, Vitéz stb. családok eredtek volna. Egy tekintet a czimerre elárulja ez állitás tarthatatlanságát. A nemzetségi czimer általában egyszerü, nem jelenetes, nem komplikált, felvett és nem adományozott.
Az adomány nem is nemzetségnek, hanem Tamásfalvy Györgynek és testvéreinek, tehát a Tamásfalvy-családnak szól. Nem is szólhat nemzetségnek, mert a Tekule nemzetség a XIV. században már szétszóródott.
Az emlitett rokon-családok czimere egyszerübb, igy a Mikola, Kemény, Kabos, Radó családoké növekvő szarvas; de legegyszerübb s igazán nemzetségi czimer jellegü a Gyerőffy-czimer, melyet az Erdélyi Siebmacher (102. t.) 2455. pecsét alapján közöl: pajzsfőből szétágazva lenyuló szarvas-agancs szárai között kereszt. Valószínü, hogy a Gyerőffy-család tartotta meg a nemzetségi czimert legtöbb ideig, a többiek bővitették.
A Kemény-család czimere tovább is bővült, mint a Siebmacher ismeri. A b. Kemény Domokos úr birtokában Malomfalván levő 1763. évi compositionalis levélen a Kemény-család három tagja a következő czimert használja: Balra felszökő szarvas, szájánál hold sarlótól kisérve. Sisakdisz: Holdtól és csillagtól kisért koronából növekvő szarvas. Tehát olyanféle átalakulás, mint a milyent a Pócsok czimerénél láttunk.}*
Szintén vadászcselt tüntet fel az 1418. Hassági Farkas-család czimere,_{Turul, XIV. k, 92. I. Monumenta Hung. Herald. II. k. 5. 1.}* melynek pajzsalakja: nyiltól talált, vesszőfonadékból növekvő természetes farkas.
A vadászattal való összefüggést a nyil mutatja, a vesszőfonadék valami cseleszköz a verem fölött. A farkas lábaival rózsákat tart, melynek valami symbolikus jelentése van, melyhez hasonló s kétségtelenül hiteles példát később látunk.
A rózsát tartó farkas természetes kivitelben előfordul az 1521. Révay czimerben,_{Siebmacher, 388. 1. Az armalis szövegét közli Palma Heraldicć R. H. Specimen 110. 1.}* a nyiltól talált medve a nádasdi Ercsiben._{Múzeumi levéltár.}*
A 3 utóbbi czimerben nem természetes a czölöpirányban növekvő helyzet, ha csak az illető állatot nem abban a pillanatban akarják feltüntetni, melyben nyiltól találva felágaskodik, mely törekvés valószinüleg konstatálható a lóra nézve az 1515. Konzky czimerben._{Horvát Siebmacher, 65. 1.}*
Az itt felsorolt czimereken kivül még sok olyan czimerünk van, melyek elárulják, hogy megalkotásuknál nem a praktikus czél – hogy ismertető jelül szolgáljanak – szerepelt s azért nem elégedtek meg az élettelen vagy jelentés nélküli alakkal, mely a sokféle lehetséges helyzet miatt önmagában is megkülönböztető erejü, hanem több alakot kapcsolnak össze, igyekeznek tulajdonságaikat is feltüntetni.
E mellett a kivitel is általában annyira természetesül hogy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a czimeralakok stilizálása nem lehetett szabály nálunk. Különben hogyan lehetne érteni azt, hogy még akkor is természetesen kezdik festeni az oroszlánt és sast, mikor arra a szerkezetben okot nem találunk, pedig ezeknek van a legáltalánosabban elfogadott szigoru stereotip helyzete és stilizált ábrázolása. Ugy látszik, hogy a mint a román-korban nem csak a czimerekben, hanem általában sem tudtak, nem akartak természetesen festeni, ép úgy czimeriróink nagy része már Zsigmond korától kezdve nem akar, nem tud a hagyományos ábrázolásnál maradni, stilizálni, hanem fest úgy, a mint más képeknél megszokta s gyakorlottsága, tehetsége engedi.
A mi kanczelláriánk az armalisok bizonysága szerint nem is követelt stilizálást; hiszen hány armalisunkban fordul elő a suis propriis coloribus, hány dicséri a festő ügyes kezét, a kivitel szépségét, még pedig nem heraldikai szempontból!?
Hogy a heraldika, a középkori szellemnek és életnek gyermeke, a szellemnek, életnek változásával átalakul, azon nem lehet csodálkozni hisz ebben lelhető magyarázata a specialis heraldikák kialakulásának is. Azon sem lehet segiteni a szigoru szabályok hangoztatásával, hogy heraldikánk annyira rosszul fejlődött, hogy nagy heraldikusunk, Csergheő ismételt kijelentése szerint alig van czimerünk, mely a modern heraldika szabályainak megfelelne.
Kicsinységem a nagyérdemü férfiu tekintélye előtt meghajol, de még sem állhatom meg, hogy én, ki a praktikus heraldikát a magyar czimereknek sokszor kiméletlen kritikájából tanulgatám, fel ne vessem azt a kérdést, hogy ha a modern heraldika szabályait czimerekből vonták le, vajjon a magyar heraldika szabályait nem lehetne-e magyar czimerekből levonni? Ha a nyugati heraldikai felfogás és szokásos ábrázolás megtört régen a magyar szellemen, ugyanaz a magyar szellem nem tudná-e napjainkban a modern heraldika szigoru szabályait lazitani s a hol lehet, azoknak tiszteletben tartása mellett a magyar czimerek jó részének otthont teremteni.
Hiszen bizonyos, hogy nem volt ok mindig (innen a sok varians), de nem is lehetett az adományozás szándéka) a divatot követnünk. Az is bizonyos, hogy a czimer praktikus alkalmazása sem volt valami kiterjedt a mit a czimerkép egyszerüsége és stilizáltsága okául szoktak feltüntetni, különösen nem középkori heraldikánk feltünő hanyatlása korában, czimereink tanusága szerint. Igy pld. a Dobay, Deésházy és Raadák czimer magyar vitéze nincs vasba öltözve. Már pedig mindennek helyességét, jóságát alkalmazhatósága, czéltudatossága adja meg. Nálunk a czimernek egyetlen komoly alkalmazása maradt a pecséteken; tehát az armalison levő czimer helyességének mértéke az lehetne, hogy vissza lehet-e adni kisebb gyürüs pecséteken is a czimerképet a nélkül, hogy valami lényeges elmaradna belőle?
Természetes, hogy a viszonyokból kiindulva itt is tekintetbe kell vennünk, hogy a czimerirás és pecsétvésés mestersége nem volt mindig egyformán fejlett nálunk. Az utóbbi el-elkésett egy korszakkal, igy pld. Zsigmond korában még az ó-góth stilus divik pecséteinken, mikor a festészet terén a késői góth-izlés végnapjai közelednek.
Mivel azt, nem vehetjük tekintetbe, hogy néha kontár vándor legényekkel is vésethettek pecsétet, azt lehet mondani, hogy az eddig tárgyalt czimerek nagy részét – ha nem is egész hüen – a pecsétvésés elmaradottsága mellett is vissza lehetett s vissza is tudták adni.
Nem lehetett azonban az állatok egyes tulajdonságait, igy a mohóságot (Révay), vérszomjat (Básthy), félénkséget (Kánthor) oly kis területen szilárd anyagba vésni, a mit a festőtől az armalis megkövetel néha, de ennek elveszése korántsem oly nagy baj, mint a szinjelzés hiánya középkori czimeres pecséteinken.

Helytelen a bonyolódott, jelenetes czimer, mert a legjobb pecséten, sőt kisebb rajzban sem lehet jól látni, meghatározni a kisebb mellékalakokat (igy az emlitett devecseri Choron, Vatthyon stb.) úgy, hogy leirásuknál a kérdőjelt nem nélkülözhetjük.
Helytelen az ember működési körének bevonása a czimerekbe úgy az emlitett praktikus mérték, mint az esztetika szempontjából, mert hozzá vagyunk szokva, hogy az emberben minden helyzetében magasabb működésü szellemének jeleit, egyéniséget keressünk különösen az arczvonásokon. Vagy megtaláljuk s akkor – pecséten sem lévén visszaadható – a kép nem czimer, vagy nem találjuk s akkor – bár heraldikailag jó lehet a czimer – nem elégit ki; mert igazán semmitmondók, különösen pecséten, pld. a növekvő emberalakok, melyeken, mivel sem a ruha, sem az arcz nem látszik jól, kutató szemünk, elménk semmit sem talál.
Lehet ugyan középutat is találni, melyet azonban a magyar heraldikának csak egy-két terméke talált meg – úgy látszik idegen, német hatásra – ha a czimer az egyén valamelyik tulajdonságát a legszembetünőbb, a legkiválóbb szervezeti nyilvánulásában tünteti fel; igy az ájtatosságot összetett kezekben, olvasó tartásban (Herencsényi), az óriási erőt fakitépésben (Görgey, Sváby).
A legtöbb emberábrázolásu czimerünknek azonban már a compositiója is hibás és erre czimeriróink rádupláznak a jellemzetességre, sőt egyénitésre való törekvéssel még ott is, a hol nem várnók. Igy a Gelleyek_{Szines másolat a Heraldikai Társaság levéltárában.}* nyilazó kentaurjának arcza jellemzetes, szép férfi arcz, melynek kifejezése mythikus természetének megfelel. Szintén jellemzetes a Mohorai Vid 1418. armalisán_{Turul, III. k. 2. 1.}* lévő török fej.
Mivel alig tehető fel, hogy egyént ábrázoljon, valószinü, hogy a czimeriró a nemzeti sajátságokat akarta az arczon is – a kendő kötésén kivül – feltüntetni; tehát typust festett, akárcsak a mellétei Barócz czimerben (1415) a német heraldikában is előforduló szerecsen fejen.
Vannak sokan, a kik egyes alakok jellemzetes arczából kiindulva, több czimerünket arczképesnek mondják, sőt azt is állitják, hogy a czimerszerzőnek ülni kellett a festő előtt.
Az ily állitás, mivel csak a jellemzetesség támogatja, tulzás, mert mindenik férfit ábrázoló czimerünkben van valami jellemzetesség s ezért e hitet csak az armalis szövege tenné jogosulttá. Azonban armalisainkban nem találván semmit, a mi a fenti állitást igazolná s nem állva rendelkezésünkre semmiféle eszköz, melylyel kétségtelenül kimutathatnók, hogy a czimerszerzőnek «ülni» kellett s igy arczképes czimereink is vannak,_{Csergheö G., Arczképirás a magyar heraldikában czimü értekezésében a Malonyay Balogh és Szigethy czimert tartja arczképesnek.}* igazolhatóbb kérdés megfejtését tüzöm ki itt feladatomul, hogy t. i. tipust, vagy individuumot festettek-e czimeriróink?
Az igazságra úgy juthatnánk el legkönnyebben, ha ismernők egy ugyanazon festőnek több férfiábrázolásu czimerét. Ha mindig a magyar tipust festette, bizonyos, hogy az alakok között volna több közös vonás a legellentétesebb helyzetek ellenére is. Azonban czimeriróink ismerete nélkül ez uton nem haladhatunk s igy nem marad más ut, mint az összes magyar férfiábrázolásu czimerek összehasonlitása.

R. KISS ISTVÁN.

MEGJEGYZÉSEK A «MAGYAR NEMZETSÉGEK A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉIG» CZIMÜ MUNKÁRA.

(Negyedik közlemény.)_{A harmadik közlemény az 1902. évf. 128. és köv. lapjain jelent meg.}*

Rád. Kornél fia Konrád neje 1260-ban Ziráki Absolon és Szemerei Bázs (Bos) leányának leánya, Erzsébet._{Fejér, VII/III. k. 39. 1.}* Ezen «Zirak» alatt minden valószinűség szerint a Somogymegyében 1450-ben szereplő Zyrok értendő._{Csánki, II. k. 599. 1.}*
A mi pedig Szemerei Bázs-t illeti, megjegyzendő, hogy a Szemere nemzetségben ily nevü családtag ugyan létezett, kinek fia, Bertalan 1281-ben szerepelt, de hogy – mert Szemere helység (1454-ben) Somogymegyében is létezett – jelen esetben e Bázs-t nem a Szemere nemzetség sarjának, hanem sómogymegyei birtokosnak tartjuk.
Rátót. II. Gyécsa országnagyjai között. bizonyos Róland is szerepel._{Fejér, II. k. 88. 1.}* Tekintettel arra, hogy e név többnyire a Rátót nemzetségben divott, feltételezhető, hogy ezen országnagy is e nemzetség tagja.
Wenzel (III. k. 186. 1.) egy okmányt ad ki, a mely – sajnos – éppen a két legfontosabb helyén hézagosan van közzétéve. Tartalma az, hogy ... lt nb. Benedek fia Grab a somogymegyebeli kéthelyi királynéi népeket az ugyanazon megyében fekvő La... nevü örökös földjének elfoglalásától tiltja s hogy Lőrincz nádor és Somogymegye főispánja 1268-ban Grab tulajdonjogát elismeri. Ha a nemzetség neve itt tényleg az lt betükkel végződik, akkor csak a Tibolt vagy Ratolt nemzetségről lehet szó. Tibolt mellett szólna a Grab név, de miután tudjuk, hogy a Ratold nembeliek 1283-ban a somogymegyei Laapa nevü birtokot az ugyanazon nembeli Mátyásnak átengedik,_{Wenzel; XII. k. 383. 1.}* sokkal helyesebben járunk el, ha a fentebbi okmányban szereplő birtokot Lápá-nak, tulajdonosát pedig Ratold nb. embernek vesszük.
A Gyulafi-ágra vonatkozólag megjegyzendő, hogy a róla szóló állitások és levezetések – a mint azokat a könyv adja – nem mindenütt fogadhatók el, a mi különösen a II. Balduint megelőző családtagokról áll.
1213-ban bizonyos Bágyon (Bagyn, Bagun) Fejérmegye főispánja,_{Wenzel, 1. k. 135. 1., VI. k. 360. 1., XI. k. 119. 1.}* de még ugyanazon évben követi őt Majs fivére Miklós, mely változás kétségkivül Gertrud királyné meggyilkoltatásával áll összefüggésben. Csak 1233-ban akadunk megint egy ily nevü országnagyra, a mennyiben egy Bágyon 1233. és 1234-ben a királyi pohárnokmester,_{Fejér III/II. k. 329., 366. 1. Hazai Okmánytár IV. k. 19. 1. Knauz, I. k. 296. I. Wenzel, I. k. 304. 1., VI. k. 518., 521., 552. 1., XI. k. 258. 1.}* 1235-ben, de még II. András alatt, ugyanő Mosonmegye főispánja._{Wenzel, VI. k. 568. 1.}* IV. Béla trónraléptével 1235-ben egy Balduin a pohárnokmester._{Fejér, IV/I. k. 27. 1.}* Meddig viselte tisztjét, nem ismeretes; annyi áll, hogy 1238-ban Ludány nb. Bagamér a pohárnokmester._{Ugyanott 111. 1.}* 1240 márczius 21-én Balduin Vasmegye főispánja_{Fejér, IV/III. k. 552. 1.}* (1239-ben még Buzád-Hahót nb. Hahót az), és ez állást 1243 január 29-től 1244 junius 15-ig viseli._{Hazai okmánytár, IV. k. 31. 1. Wenzel, VII. k. 133., 157. 1.}* Még 1244-ben átveszi azonban Nyitra vármegye főispánságát (okt. 31-én);_{Wenzel, VII. k. 170. 1.}* 1245 ápr. 26-án ismét Vasmegye főispánja,_{Wenzel, XI. k. 340. 1.}* de az illető okmány kétségkivül – hacsak nem hamisitvány, a mit nem tartok valószinünek – még – 1244-re esik. Annyi bizonyos, hogy 1245 decz. 12-én Güssingi Henrik Vasmegye főispánja._{Fejér, IV/I. k. 388. 1.}* Vasmegyében 1244 után Balduin nevü főispánt már nem találunk; de 1247 jun. 2-án egy Bágyon megint kir. pohárnokmester és Bányamegye főispánja, ki mind a két méltóságot még 1251 nov. 24-én is viseli; 1254 jun. 28-án azonban csak pohárnokmester;_{Fejér, IV/I. k. 454 1., IV/II. k. 218. 1. Wenzel, VII. k. 320. 1., XII, k. 691. 1.}* azután a legközelebbi pohárnokmesterre (Győr nb. Óvári Konrádra) csak 1260-ban bukkanunk, így tehát meg nem állapithatjuk, vajjon megmaradt-e Bágyon 1254 után is ezen állásban?
Valószinünek tartom, hogy a Bágyon név nem más, mint a Balduin magyaros változata. Az 1213-ban szereplő Bágyon fejérmegyei főispán aligha azonos a husz évvel később szereplő pohárnokmesterrel; lehet hogy az utóbbinak az atyja. De ha szemügyre vesszük, hogy egy Bágyon II. András alatt még 1235-ben pohárnokmester és ugyanazon évben IV. Béla alatt egy Balduin az, nagyon közel fekszik annak feltételezése, hogy a két pohárnokmester egy és ugyanazon személy, genealogiai viszonyait azonban az eddig ismert okmányok meg nem világitják.
Szerzőnk szerint I. Balduin az 1235-ben felmerülő pohárnokmester az 1240-től 1244-ig szereplő vasmegyei főispánnal azonos és Ratold nb. Gyula országbirónak – kit 1214-től 1239-ig ismerünk – fia. A pohárnokmesternek a vasmegyei főispánnal való azonossága ellen senkinek sem lehet alapos kifogása; annál inkább lehet arra nézve, hogy e Balduin Gyula országbirónak a fia volt. Szerző ezt oly határozottsággal állitja, mintha forrása ezt kétségkivüli módon bebizonyitotta volna. Azonban egyetlen forrása: Wenzel (X. k. 328. 1.) csak azt mondja, hogy Rátót nb. Roland országbiró 1247 okt. 28-án (a kelet csak ezen időre helyezhető) tanusitja, hogy Osl nb. Tamás az ugyanazon nb. Benedektől ennek sopronmegyebeli széplaki birtokrészét megvette, hogy Benedek «Balduino Comiti filio Jule comitis» bizonyos összeggel adósa volt és hogy a vevő ezen adósságot a Budán jelenvolt Balduinnak kifizette. Ha már most fontolóra vesszük, hogy a Rátót nemzetség sem Vas-, sem Sopronmegyében akkor nem volt birtokos s hogy Roland országbiró, ha Balduin a Rátold nemből származott, ezt kétségkivül rokonának nevezte volna, akkor jogositva vagyunk kimondani, hogy sem Balduinnak Rátótnembeli volta, sem pedig az, hogy atyja alatt Gyula országbiró értendő, nincs bebizonyitva. Itt csak pusztán egy teljesen ismeretlen, meg nem határozható Gyula fia Balduinnal van dolgunk. Még tovább megyek és felemlitem, hogy 1235-ben IV. Béla okmányának záradékában «Jula de Ratholth» mint országbiró és Csanádmegye főispánja és egynehány sorral lejebb Balduin mint pohárnokmester szerepel._{Fejér, IV/I. k. 27. 1.}* Ha utóbbi az országbiró fia, akkor az okmány ezt minden valószinüség szerint kiemelte volna. De én még a «de Ratholth» jelzőt is – mely a veszprémmegyei Rátót helységre mutatna – határozottsággal hibásnak mondom. A tiszta családnevet ilyen szabatossággal nem szokták a királyi okmányok záradékai akkori időben megjelölni. Az eredetiben kétségkivül «Jula fratre Ratholth» vagy esetleg «Jula de genere Ratholth» állt, a mint egynehány sorral lejebb «Demetrio de genere Aba» áll.
Hogy azon Balduin, ki 1246-ban a nógrádmegyei Fülek vár szomszédságában lakott, a Gyulafiak őse, azt elfogadhatjuk. Annál is inkább, mert a szerző által felhozott indokon kivül még egyebet is találunk. A Gyulafiak tudnillik 1341-ben azt mondják, hogy többek között a gömörmegyei Chamatelke az ő örökös birtokuk._{Anjoukon okmánytár, IV. k. 151. 1.}* Pedig már 1240-ben IV. Béla a hütlen Bánk bán tulajdonában volt Gortva és Chamafölde nevü gömörmegyei birtokokat Tűrje nb. Gyércsának adja és a Chamafölde melletti Vidaszófő és Szelczepataka táján Balduin comes volt a birtokos._{Hazai okmánytár, VIII, k. 36, 37. 1.}*
Hogy e Balduinnak fiai azon Gyula, ki Csák nb. Kunigundot (Kingát) nőül vette s azon Balduin, ki 1283-ban a veszprémmegyei Rátót részbirtokosa, ezt – bár az okmányokból nem tünik ki – bátran elfogadhatjuk. Azt pedig, hogy éppen ezen Gyula lett légyen az 1278-ik évi országbiró, a mint ezt szerző határozottsággal állitja, egyetlen egy forrás sem bizonyitja. Wenzel (XII. k. 234. l.) nem nevezi meg atyját és Rátóton Roland bán is birtokolt; sokkal valószinübb tehát, hogy e bán, kit ő «frater carissimus»-ának nevez, édes fivére volt. Majdnem bizonyosra vehető az is, hogy ezen országbiró azon Gyulával azonos, ki 1275 sept. 27-én királyi pohárnokmester_{Fejér, V/II. k. 270. 1.}* és igy szerzőnek azon állitása, hogy ő az 1279-ben szereplő bakonyi ispánnal azonos, csak hozzávetésnek veendő. 1270-ben Csák nb. Csák bán már Bakonymegye örökös főispánja, 1281-ben pedig unokaöcscse Demeter az, igy tehát kézzelfogható, hogy Balduin fia Gyula 1279-ben csak e megye alispánja volt és hogy mint ilyen, a főispán leányának kezét nyerte el. Nézetem szerint a Rátót nb. Gyulafiak régebbi genealogiáját csak azon kiadatlan okmány képes megvilágitani, melynek erejével IV. László nekik 1274-ben a zalamegyei (Gyula-) Keszőt adományozza. Ezen, 1274 május 23-án kiállitott okmány kivonata a következő: László király Keszőnek nevezett udvarnoki birtokot malmokkal, szőlőkkel és minden egyéb tartozékaival «Magister Gyula filius comitis Balduini (juv)enis nostri»-nek adományozza örökhagyási joggal azon hű szolgálatokért, melyeket ugy atyjának, István királynak, mint neki tett. A mikor ugyanis atyja halála után (IV. László) trónra jutott, a cseh király László kiskoruságát használva fel, Győr várát elfoglalta. A vár visszafoglalására László sereget indított. Az ostromnál Gyula vitézül harczolt István nevü fivérével együtt, ki e harczban elesett, egyszersmind harczosaik közül hat megöletett és nagyon sokan sulyosan megsebesültek. Majd mikor a jogtalan támadás megtorlása végett Csehország megtámadására magyar sereg ment, Gyula mester Laa vára alatt, a hová a cseh király menekült, vitézül harczolt, a mint László a báróktól értesült. Gyula mester ennyi szolgálata elismeréseül és főleg István nevü fivérének és harczosaiknak haláláért László neki adja Keszőt, melynek birtokába comes Gregorius de Lyuter (= Litér) királyi ember által a veszprémi káptalan közremüködése mellett beiktatta._{Veszprémi káptalan magánlevéltára «Gyulakeszi 4» alatt őrzött oklevele, melynek kivonatát Dr. Lukcsics József, veszprémi püspöki könyvtári őr úr szivességének köszönöm. Fogadja e helyen is őszinte hálám kifejezését.}* A mi pedig László hivataloskodását illeti, azt találjuk, hogy a közpályán bizony már 1360 előtt is müködött, a mennyiben 1355 márcz. 26-án Barsmegye főispánja, diósgyőri és dédesi várnagy, 1356 jan. 17-én pedig csak Barsmegye főispánja volt._{Anjoukori okmánytár, VI, k. 278., 421. 1.}*
I. Domonkosra megjegyzendő, hogy 1246-ban Fülek szomszédságában fentebbi Balduin mellett egy Aniad nevü birtokban Domonkos mester is előfordul,_{Fejér, IV/I. k. 407. 1.}* a miből igen nagy valószinüséggel tünik ki, hogy a tárnokmester 1246-ban még élt. Az azonosság az által van támogatva, hogy ugyanazon Pok nb. Móricz, ki 1246-ban Füleket kapta, Domonkos tárnokmester leányát birta nőül. Hozzájárul még, hogy Domonkos tárnokmester 1240-ben a Fülek szomszédságában lévő Gortva birtok statuálásánál mint királyi ember működik._{Hazai okmánytár, VIII. k. 36. 1.}*
I. Roland nádor-bánt szerző e Domonkos tárnokmester fiának mondja, a mit Roland pecsétjével és az 1283-ik évi osztálylevéllel indokol. Elismerjük, hogy indokolása elég helyes és igy nem lesz fölösleges, ha Roland nádor atyjára vonatkozólag még egy érvet felhozunk. A székesfejérvári káptalan tanusitja 1258 nov. 10-én,_{Hazai okmánytár, VI. k. 60.1. (tévesen 1251.)}* hogy Roland nádor Pozsonymegye főispánja és Móricz mester, királynéi udvarbiró és Nyitramegye főispánja a vatasomlyói birtokot 120 márkáért megvették. Tudjuk, hogy e Roland a Rátót, e Móric a Pok nemzetség tagja s igy első pillanatra nagyon is feltünőnek látszik, hogy e két egymással nem rokon férfi közös birtokszerzésbe bocsátkozott. Ha azonban megfontoljuk, hogy Ratold nb. Domonkos leánya éppen az itt nevezett Pok nb. Móricznak a neje, akkor rögtön értjük, hogy a két vevő között bizony valami rokonsági kapocs létezett és igy majdnem bizonyos, hogy Roland nádor Móricznak a sógora s ennek következtében Domonkos tárnokmesternek a fia.
De van itt még egy másik rokonsági kapocs, melynek felderitése szerzőnek nem sikerült és melyet én – remélem véglegesen – a következőkkel akarok megvilágitani. Arról van t. i. a szó, hogy azon Lesták nevü szlavóniai bán izenkénti leszármazását megállapitsuk, ki János krónikás szerint a Rátót nemzetség tagja és 1361-ig ismeretes. Szerzőnk már most abból indul ki, hogy a krónikás e Lestákot akkori szokás szerint I. Loránt fiának mondja unokája helyett. Ezen unokaságot akként véli megmagyarázni, hogy a nemzedékrendi táblán e Lestákot és fivérét III. Domonkost I. Loránt nádor fia III. Rátót kérdéses fiainak veszi, miután arról, hogy e Rátótnak gyermekei lettek volna, tudomásunk nincs. Ezen feltevés azonban hibás. Igaz ugyan, hogy néhai Olivér tárnokmester fiai István ó-budai prépost, János, Roland, Miklós és Ferencz, továbbá néha Leustách bán fivére Domonkos 1366-ban a fejérvári János-lovagoknak a tolnamegyei Fadd és Halász nevü birtokokba való beiktatása ellen tiltakoztak_{Fejér, IX/VII. k. 246. 1.}* és hogy ennek következtében Leustách bán és fivére Domonkos megczáfolhatlanul Olivér fiai legközelebb rokonainak, tehát I. Roland nádor közvetlen leszármazóinak tekintendők, de a szerző által feltételezett levezetés helytelen.
A somogyvári konvent előtt 1320-ban Mátyás fia Loránd mester és Gunya mester között bizonyos követelések forogtak fenn, melyeknek értelmében Mátyás fia Loránd köteles volt nevezett Gunyának a somogymegyei Ecsény helységben 16 darab marhát visszaadni; ő azonban meg nem jelent._{Zichy okmánytár, I. k. 178. 1.}* 1323 jun. 17-én megidézteti a székesfejérvári konvent a somogymegyei Szőllősi Antal fiait és társaikat ugyanezen Gunya és társai ellen, mely alkalommal Mátyás fia Loránd a somogymegyei Lápa nevü lakóhelyén Gunya ellen megidéztetik._{Zichy okmánytár, 229. 1.}* 1323 jul. 8-án e Mátyás fia már világosan: Lápai Roland néven szerepel;_{Ugyanott, 234. 1.}* ugyanezt találjuk 1323 nov. 23-án, hol Szőllősi Antal fiai társaként szerepel._{Ugyanott, 242. 1.}* Ha már most szemügyre vesszük, hogy a somogymegyei Lápa 1283-ban Roland bán fia Mátyás birtokába jutott,_{Wenzel, XII. k. 383. 1.}* hogy ugyanezen Mátyás fia Olivér még 1337 május 20-án e Lápán birtokol,_{Anjoukori okmánytár, II1. 361. 1.}* akkor mintegy varázsütésre megkapjuk a következő felvilágositást:
Roland nádor fia Mátyásnak Olivéren kivül még egy fia volt, kinek ő saját atyjának, a nádornak nevét, Rolandot adta. Miután a krónikás a tótországi Rátót nb. Leusták bánt egy Roland fiának nevezi és e bánnak fivére Domonkos 1366-ban Mátyás fia Olivér fiaival érdekközösséget vall, világos, hogy Leustách bán és fivére Domonkos nem I. Roland nádor unokái, hanem ennek dédunokái, minek következtében a következő leszármazást kapjuk:

Domonkos tárnokmester 1238–1246; Roland † 1277–78 nádor és bán; Leány férje: Pok nb. Móricz † 1269; Fiak; öregebb Rátót † 1266 körül; Mátyás 1278–1296; ifjabb Rátót 1278–1296; Lápai Roland 1320–1323; Olivér tárnokmester 1336–1357; István 1357; János 1382; Roland 1366; Leustách 1381; Miklós 1379; Ferencz 1381; Leustach bán 1350–1361; Domonkos 1366;

Porcz István fiáról (II. Domonkos-ról), a Pásztóiak őséről, szerző oly határozottsággal mondja, hogy István ifj. király udvarában pályafutását megkezdve sárosi főispán lett, mintha az általa használt forrás ezt megczáfolhatlanul bebizonyitaná. De nem igy áll a dolog. Knauz I. k. 572–573 1., melyre szerző hivatkozik, csak azt mondja, hogy Domonkos Sárosmegye főispánja, ki a Gömörmegyében fekvő Pogony nevü birtokot V. Istvántól megkapta, egy e birtok közelében fekvő szigetet az esztergomi érseknek átengedett. Ebből még nem meg lehet állapitani, hogy e főispán a Ratold nemzetséghez tartozott. Szerzőt – úgy látszik – azon körülmény inditotta erre, hogy Pogony a gömörmegyei Putnok táján fekszik és Putnok a Ratold nemzetség kezén volt. Miután 1270-ből Porcz István fia Domonkoson kivül a Ratold nemzetségnek más Domonkos nevü tagja egyelőre ki nem mutatható, magától értetődik, hogy a sárosi főispánságot erre a Domonkosra kellett vonatkoztatnia.
Ha e sárosi főispán nyomait – a mennyire ezt a rendelkezésemre álló források megengedik – szabatosabban követjük, egészen más eredményre jutunk.
Domonkos, Sárosmegye főispánja legelőször 1270 márcz. 5-én (a fentebbi forrás szerint) ama bizonyos pogonyi ügyben szerepel. Azután két évig nem hallunk felőle semmit. 1272 márcz. 19-én olvassuk, hogy Domonkos Sárosmegye főispánja a király megbizásából Sárosi Eleket a Sárosmegyében fekvő Delnefő nevü birtokba beiktatta._{Fejér, V/I. k. 190. 1.}* Ugyanezen évben megjelenik az egri káptalan előtt néhai Hontpázmán nb. Lambert leánya, Veta (= Véty) fia Miklós özvegye és előadja, hogy a Borsodmegyében fekvő Ozd nevü birtokát, melyet neki férje Miklós comes hozományi követeléseinek kielégitéseül hagyott, fiának, Domonkosnak Sáros- és Patakmegye főispánjának visszaadja; egy másik – az okmányban meg nem nevezett – de örökölt birtokát pedig másik fiának, Demeternek Beregmegye főispánjának adja._{Ugyanott 266. 1.}* 1272 decz. 18-án Domonkos már nem Sárosmegye főispánja. Nevezett napon tanusitja Kárászi Sándor országbiró, hogy előtte Miklós fia Domonkos, Sárosmegye volt főispánja megjelent és Bécz nb. Miklós fia Pál ellen a trencsénmegyebeli Hricsó nevü vár ügyében panaszt emelt. Domonkos oly okmányt mutatott elő, melyben V. István elismeri, hogy Domonkos tőle bizonyos birtokáért a hricsói várt cserébe kapta. De miután Bécz nb. Miklós többrendbeli okiratot bemutatott, melyekből tisztán és czáfolhatatlanul kiviláglott, hogy úgy IV. Béla mint V. István neki a vitás várat összes tartozékaival együtt adományozta, az országbiró – mert Domonkosnak okmánya nem volt elegendő bizonyiték – úgy döntött, hogy Hricsó Bécz nb. Miklós birtokában maradt,_{Wenzel, IV. k. 9. 1.}* Domonkosnak és fivérének, Demeternek további nyomait nem ismerjük.
Az eddigiekből tehát kitünik, hogy Domonkos sárosi főispánnak nem Ratold nb. Porcz István, hanem Véty fia Miklós († 1272 előtt) az atyja s hogy egy Demeter nevü fivére is volt. Szerző (II. k. 188. l.) Hontpázmán nb. Lambert leányáról szintén tudja, hogy «Vecse fia Miklós»-hoz ment férjhez, de ennek nemzetségéről és fiairól mitsem közöl.
Hogy a borsodmegyei Ozd, melyet Domonkos 1272-ben anyjától kapott, később a Rátót nemzetségbeliek kezén lett volna, annak nyomait nem találom. Ozdról még következő adat is szól: 1323-ban tanusitja az egri káptalan, hogy a következő Csákányiak az alább megnevezett birtokokat maguk között felosztották: 1. «Esze» Péter fiai Dancs, Detre és, Demeter, 2. János fia Ágócz. Birtokaik: a borsodmegyei Csákány, Csépán, Szentmiklós, Kazincz, Ozd, «Scinkow», Hurussó és Csernej._{Fejér, VIII/II. k. 480–481. 1. Máshelyen (VIII/III. k. 704. 1.) ezen okmányt 1333-ból valónak találjuk, de miután az előbbi az eredetin alapul, az 1323. évszámot fogadtam el.}*
Ezek után tehát sehogysem szabad határozottsággal mondani, hogy Domonkos, Sárosmegye főispánja a Rátót nemzetséghez tartozott, de még kevésbbé azt, hogy Porcz Istvánnak a fia. Tekintettel arra, hogy a Rátót nemzetség úgy Gömör- mint Borsodmegyében birtokolt, nincsen ugyan kizárva annak lehetősége, hogy ez esetben is Rátót nembeliekkel van dolgunk, de – ismétlem – határozott felvilágositást csak a jövőben esetleg felmerülő okiratok fognak adhatni, melyek egyuttal annak kideritésére vannak hivatva, vajjon a Fejérnél mint «Veta» szereplő ős tényleg ezt és nem valami más – Veta-ra ferditett nevet viselt?
Porcz István utódaira nézve különben még a következőt is fel kell emlitenünk: Az egri káptalan 1356 ápr. 2-án a következő feleket idézi meg: 1. néhai Domonkos nádor fiát Pásztói Domonkost, 2. János fiát, Kazai Lászlót, 3. Laczk fia István fiát Lászlót, 4. Olivér fiát Dorogi Istvánt._{Anjoukori okmánytár VI. 446. 1.}* Ezek közül «Nagy Domonkos» Hasznoson, István fia László Taron, János fia László és Olivér fia István Dorogon lakott. E Kazai Lászlót szerző nemzedékrendi tábláján hiába keressük, pedig kétségtelen, hogy ő II. Jánosnak a fia. A Putnoki-ra megjegyzendő, hogy 1249 nov. 28-án bizonyos Olivér, mint királyi ember az Esztergom melletti Nyir helység statucziója alkalmával működik és így alig szenvedhet kétséget, hogy azon Olivér nevü királynéi tárnokmester, ki 1268-ban a komáromi vár statuálásakor ugyanazon minőségben szerepelt,_{Knauz I. k. 379. 552. 1.}* az előbbivel azonos. A legnagyobb valószinüség már most arra vall, hogy itt Rátót nb. I. Olivérrel van dolgunk. Ez azonban bizonyos, hogy nyomát már 1256-ban is találjuk, IV. Bélának egyik 1256-iki évi okiratában olvassuk, hogy a pozsonymegyei Boleráz (Baralad) mellett Olivér mesternek Klcsován (Kulchvan) nevü falva fekszik._{Fejér, IV. k. 372. 1.}* Miután tudjuk, hogy I. Olivér fiai 1283-ban többek között a pozsonymegyei Selpic (Selpe) falut kapták, pedig ezen, úgy mint Boleráz és Klcsován még most is Pozsonymegye nagyszombati járásában fekszik, világos, hogy Klcsován birtokosa a Rátót nb. I. Olivér. 1282-ben pedig kijelentik ezen Olivér fiai, Rajnald, Miklós és János mester a nagyváradi káptalan előtt, hogy néhai atyjuk már azelőtt beleegyezett, hogy a Csanád nemzetség két tagja a biharmegyei Örvénd-en bizonyos birtokrészt szerezzenek és hogy ők atyjuk beleegyezését most megerősitik._{Knauz II. k. 159. 1.}*
Rozsd. Itt hiányzik egy birtokszerzési adat. Csete fia Aladár (a Forraiak őse) Köke Jakab ellen a beregmegyei Kölcsin (= Kulchim) birtok miatt már régebben perelt, midőn az ügy 1296 máj. 14-én Márton alországbiró elé került. Aladár itt a mislei prépostnak egy bizonyitványát mutatta elő, melyből kitünt, hogy a perlekedő feleknek a vitás birtokról szóló okmányai lényegileg eltérnek egymástól. Aladár kimutatta, hogy Kölcsint már 1263-ban kapta, mig a Köke Jakab által bemutatott okmányból kitünt, hogy a vitás birtok csak 1270-ben és nem is az ő számára, hanem Kis Mihály részére lett kiállitva; minek következtében jónak találta a birtokot Aladárnak átengedni._{Wenzel, X. k. 218. 1.}* Miután az itt szereplő Köke Jakab nem más, mint azon Berenthei Nána fia Jakab, ki már 1285-ben Rozsd nb. Kis Mihály özvegyének a férje, szembeszökő, hogy az 1270-ben emlitett birtokadományozás csak Rozsd nb. Kis Mihálynak szólhatott.
Salamon. E nemzetséget szerző csak a csallóközi hasonlónevü nemzetség sarjaiban vázolja, a nélkül, hogy ily nevü nemzetség nyomait másutt is keresné. – Ezzel nem akarom állitani, hogy valamely más megyében felmerülő Salamon nemzetség a csallóközivel azonos, – én csak a teljesség kedvéért irányitom a kutatók figyelmét a következőre.
Sixtus esztergomi kanonok és Gyél fia Gergely nádori ember 1272-ben azzal vannak megbizva, hogy a zalamegyei Tóti nevü birtok viszonyait az ott birtokló nemesek, udvarnokok és a győri káptalan között szabályozzák. Ez alkalommal e birtokos nemeseket «Nobiles de cognatione Salamon»-nak nevezik._{Fejér, VII/V. k. 376. 1.}* 1274-ben felmutatja az erre vonatkozó okmányt Miklós fia László «de cognatione Salamon.»_{Ugyanott 395. 1.}* Miután az Eszterházi család ősei sorában 1274-től 1302-ig egy Miklós fia László szerepel, ki 1302-ben a veszprémmegyei Lőrentei családdal sógorságban állott (30. 1.), úgy látszik, hogy e «cognatio Salamon» a csallóközi Salamon nemzetség veszprémi ágával azonos.
Szák. E nemzetséget szerző a Záh nemzetségtől megkülönbözteti. Mennyire válik ez be, arra csak a még napfényre kerülendő okirati anyagból leszünk képesek határozott választ adni.
Miklós nádor birtokviszonyaira nézve még emlitendő, hogy 1238 előtt a Csanádmegyében feküdt Bocsár helységben is birtokos volt._{Fejér, IV/I. k. 108. 1.}*
A gyaláni ághoz tartozó Albeus fia Konrád még 1269 után is él. Erzsébet királyné 1282-ben a tolnamegyei Gyalán birtokot egynehány ottani nemesnek visszaadja, mely alkalommal emliti, hogy az illető birtokrész dél felől Albeus fia Konrád gyaláni birtokával határos._{Hazai okmánytár, VI. k. 282. 1.}* Megemlitendő még, hogy 1268-ban a komárommegyei Néma, Kesző és Gönyő mellett birtokos._{Knauz, I. k. 558. 1.}* Rokonságához tartozik Bosz (Buz) fia Illés, ki 1270 táján az ő szolgálatában állt és ura, akkori győri főispán képviseletében az Alsáson nevü birtok statuálásánál közremüködik. Ezen Illés atyja: Bosz fia Bosz pedig statuálta Konrádot 1250-ban a terjéni jószágba._{Hazai okmánytár, VII. k. 134. 1. Hazai oklevéltár, 17. 1.}* Hogy fia János ugyanazon Konrád fia Jánossal azonos, ki 1274-ben Dinnyét kapta, nem lehetetlen ugyan, de egyelőre csak hozzávetésnek veendő; a mi pedig szerző azon határozott állitását illeti, hogy e Jánosnak 1307-ben Kapolyi István a veje, teljes bizonyossággal mondhatom; hogy ez nem áll és hogy János veje István egy a Kapolyiakkal semmi néven nevezendő rokonságban nem állt családból származik.
Szerző szerint Konrádnak Jánoson kivül még egy Konrád nevü fia is volt, ki 1281-ben csatári birtokát eladta és kinek Lőrincz nevü fiától az 1355-ben szereplő Gyalániak származnak. Ezen állitás nincsen bebizonyitva. Mindenek előtt hangsulyozandó, hogy az 1281-ben szereplő csatári eladó az illető forrásban_{Fejér, X/III. k, 266. 1.}* nem mint Zaak nembeli, hanem csak mint Száki (de Zaak) Konrád fia Konrád szerepel. Az 1355-ről szóló okiratban előforduló Konrád_{Hazai okmánytár, VIII. k. 425. 1.}* nem más, mint Albeus fia, mert az illető hely szövegéből nem lehet kiolvasni, hogy ennek a Konrádnak is Konrád lett volna az atyja._{A Turul 1903. évf. 19-ik oldalán is olvassuk, hogy Albeus fia Konrádnak két fia közül az egyik, szintén Konrád mester, e néven második, hol Zák, hol Gyalánról irta magát, az 1281-ik évben Veszprém vármegyében Csatár nevü birtokot eladott. Ennek fia Lőrincz fiai az 1355-ben szereplők stb. Erre csak azt akarom megjegyezni, hogy azon állitás, melynek értelmében az 1281-ben szereplő állitólagos II. Konrád magát némelykor «Gyaláni»-nak is irja, oklevéli adattal bebizonyitva nincsen. Ha a Hazai okmánytár VIII. k. 425. oldalán emlitett «de Gyalaan»-t erre vonatkoztatja, abból még meg nem lehet állapitani, hogy az ott emlitett Konrád Albes unokája; Konrád fia Száki Konrád, ki 1281-ben Csatárt eladja, lehet az Albesi ág nemzetségbeli rokona, de miután kimutattam, hogy Albes fia Konrád még 1282-ben is él – a mire az eddigi kutatók figyelmüket ki nem terjesztették – jogositva vagyunk kimondani, hogy az 1355-ben emlitett Konrád csak Albes fiával azonos. – 1344-ben különben oly Csatáriak-ra akadunk, kiknek nemzetségét nem ismerjük (Anjoukori okmánytár, IV. k. 441. 1. Hazai okmánytár, V. k. 129., 184., 190. 1.).}*
A Szopa-ágróla következő jegyzendő meg:
A veszprémi káptalan tanusitja 1230-han, hogy Győr nb. Mór fia István Bodon (Boduen) fia Schopa-val és ennek fratreseivel Miklóssal és Péterrel egynehány somogymegyei birtokos közbenjöttével akként egyezkedett, hogy István a Schakadat nevü birtokot megtartja s ezért Schopának és rokonainak egy Peternye, Kolon és Scheg táján az Ormán folyó mentén fekvő birtokot ad._{Wenzel, VI. k. 492. 1.}* Miután ezen okmány irója Szakadát és Szeg helyett Scheg-et és Schakadat-ot ir, világos, hogy Schopa sem más mint Szopa s igy nem éppen valószinütlen, hogy e Szopa alatt a későbbi Szopa-család őse lappang. – Zupa Pál fia Miklós 1335-ben mint királyi ember működik a komárommegyei Ete falu ügyében._{Zichy-okmánytár, I. k. 470. 1.}* 1341 máj. 31-én jelenti a szegszárdi konvent, hogy Miklós, János és czinkostársaik Szakálos István fiai házát rablók módjára kifosztották._{Századok 1900. évf. 9. 1.}*
Szalók. Márk (az okiratban hibásan Máté) fia Loránd fia: Szalóki András 1369-ben a hevesmegyei Tisza-Szalókból Márk fia Imrének bizonyos leánynegyedet fizet ki._{Fejér, IX/VI. k. 152. 1.}*
Szente-Mágócs. Szerzőnek azon állitása, hogy Inabor felesége Vaszari-leány, csak hozzávetésen alapszik. Volt ugyan Tolnamegyében egy Vaszari Kompold, de leányát nem ismerjük.
Simon fia Andrásról csak azt tudja, hogy 1320-ban végrendelkezett és ez alkalommal Hatytyas nevü halastavát a bodrogszigeti, másként kereszturi páloskolostornak adományozta. De ő már korábban is szerepel. A hájszentlőrinczi káptalan tanusitja t. i. 1282 szept. 7-én, hogy Simon fia Kenázmonostori András a Baranyamegyében fekvő és örökölt birtokát képező Hathias nevü halastavát a dunai szigeten levő kereszturi eremiták priorjának, Istvánnak, azon kikötéssel adja zálogba, hogy ha a zálogösszeget vissza nem fizetné, a halastó a kereszturi zárda tulajdonába átmegy._{Hazai oklevéltár, 94. 1.}*
Az Alsáni-ágcsaládi viszonyaira még a következő adatok is szolgálnak.
a) 1353 máj. 4-én a következő felek jelennek meg a pécsi káptalan előtt: 1. néhai Márton bán utódai: a Liszkaiak; 2. Logrét fia István; 3. a Bór-Kalán nb. Szentszalvátori Simon; 4. a Miskócz nb. Mikolaiak. Logrét fia akkor a valkómegyei Ellesfalva és Vecserkfalva birtokosa._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 67. 1.}* Tekintettel arra, hogy az Alsáni ág Valkómegyében birtokolt és hogy nála a Logrét (= Lucretius) név divatos, biztosra vehetjük, hogy ezen István is Szentemágócs nb. II. Logrétnak a fia.
b) Bálintról találjuk egyik helyen,_{Kollányi, Esztergami kanonokok 51. 1.}* hogy atyja (János bán) unokaöcscse János veszprémi püspöknek. Ez pedig nem más, mint az 1357-ben elhalálozott Dorozsma nb. Garai János püspök.
c) János fia László, Alsáni Bálint bibornok unokaöcscse 1389-ben mint a pécsi káptalan tagja esztergomi kanonokká neveztetik ki._{Ugyanott 70. 1.}*
A szabolcs-zempléni ágra vonatkozik a következő: Az egri káptalan egy meg nem nevezett évben jelenti III. András királynak, hogy bizonyos László fia Pongrácz Sztancs nevü birtokából a Lasztóczon lakó Fábián házába tört és ottan többek között Fábián anyját, Belus comes nővérét találta._{Hazai okmánytár, VII. k. 316. 1.}* Nem szenvedhet kétséget, hogy itt Belos pataki várnagygyal van dolgunk, a mi annál is valószinübb, a mennyiben e Belos szintén III. András idejében azt a megbizást nyert, hogy a Pongrácz birtokában, Stanczon elkövetett garázdálkodásokat megvizsgálja._{Ugyanott 309. 1. v. ö. Wenzel, XII. k. 631, do. 1298.}*
Tardos. A vasmegyei Köbölkutiak: András fia János, Aty fia János és Pózs fia Miklós IV. Bélának 1268-ban kiállitott oklevelét mutatják fel, melynek tartalma, hogy nevezett király Csák nb. István királynéi udvarbiró és Pozsonymegye főispánjának a részint a krakói, részint a vasi várhoz tartozó Szuha, Felpereszteg és Szajk határában feküdt Neszdény nevü birtokot adományozta._{Fejér, IV/III. k. 437. 1.}* Az összefüggés már most abban keresendő, hogy ezen okmányban Endre fia János mint Neszdénynek keleti szomszédja szerepel.
A Maróti-ágbeli Pálról azt mondja szerző, hogy időközben (azaz 1266 és 1272 között) albáni hivatalt viselt. Forrása (Wenzel, VIII. k. 403. l.) azonban csak ezt mondja: «scilicet Paulum dictum Banum.» Ha valaki tényleges-vagy tiszteletbeli (czimzetes) bán vagy albán volt, akkor az okiratok őt egyenesen, ha Pálnak hivták «Paulus banus» vagy «Paulus vicebanus»-nak nevezik. A «dictus» akkori időben kizárólag a vezeték- vagy melléknévre utalt. Jelen esetben is több mint valószinü, hogy a «dictus» csak annyit jelent, hogy e Pálnak mellékneve «Bán» volt, nem pedig hogy báni hivatalt viselt, – «Bán» különben is, nevezetesen a Divék nemzetségnél mint keresztnév is szerepel és igy lehet, hogy a fentebbi «Banum» csak erőltetett tárgyeset.
Tekele. E nemzetségről szóló ismereteinket a következő adattal gyarapithatjuk: IV. László király a Berzeviczi-család ősének, Rikolfnak, a sárosmegyei Tárcza birtokot adományozván, felhivja a szepesi káptalant, hogy Thekwle nb. Simon fia Péter királyi emberrel együttesen a nevezett birtokot meghatárolja. A káptalan erre 1290 május 28-án jelenti, hogy nevezett királyi emberrel együtt feladatát teljesitette. Tárcza szomszédos birtokosai közül vannak: Bodon fia András, Tekule fiai Tamás és Kede, ezeknek és fivérüknek fiai._{Tört. Tár 1902. évf. 592–594. 1.}* Ezen utóbbiakban a Roskoványi-ág őseire ismerünk és az okmány alapján arra is következtethetünk, hogy Márton 1290-ben már nem élt.
Tétény. Szerzőnek azon állilása, hogy Demeter 1232-ben mint az ország birája müködött, nincsen bebizonyitva. Forrása_{Wenzel, VI. k. 506. 1.}* csak Csák nb. Demetert nevezi judex aulć regić-nek, mig Dézs és Marcell fratre Demeter csak általában mint bárók szerepelnek. Nem láttam az okmány eredetijét és igy csak hozzávetésnek tekintendő, ha azon véleménynek adok kifejezést, hogy ott nem is Demeter, hanem «Petro fratre Marcelli» áll, mert tudjuk, hogy e Péter akkor tényleges országnagy volt.
Both utódaira nézve kiemelendő, hogy egy a baranyamegyei Nyárád határjárásáról szóló okmány 1367-ben azt mondja, hogy Both fia János fiai Miklós és Both akkor már nem éltek és nyárádvidéki birtokuk Candelator Miklós kezén volt._{Zichy-okmánytár, III. k. 335. 1.}*

Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

A Sirokai, Fricsi, Hedri és Berthóti családok czimere 1456-ból.

(Színes czimerképpel.)

A SIROKAI, FRICSI, HEDRI ÉS BERTHÓTI CSALÁDOK CZIMERE 1456-BÓL.

Csoma József e folyóirat hasábjain közölt jeles értekezésében_{Turul 1893. évf. 49. köv. ll.}* az Aba nemzetség czimerét pecsétek s egyéb czimeres emlékek, főleg azonban Keczer András 1584-dik évi czimerujitó levele alapján következőleg állapitja meg:
«Veres pajzsban fekete sas, mely csőrében zöld koszorút tart; sisakdisz a pajzsalak növekvően, takarók: fekete-veres.»
Ezen nemzetségi czimer vizsgálatának anyagát egy ujabb adattal egészithetjük ki az alábbi, irodalmilag eddig nem ismertetett czimeres levél képében, melyet az Aba nemzetségből származó Sirokai László mislyei prépost_{A Szent Miklós tiszteletére emelt mislyei prépostság alapitója és kegyura az Aba nemzetség volt. Karácsonyi: A magyar nemzetségek. I. 37. 1.}* és egri kanonok_{Az Arch. Ért. uj f. VIII. k. 405–409. lapjain bemutatott sirköve szerint mint neapolisi püspök s az egri érsek suffraganeusa halt meg.}* s az ő érdemeiért fivére János, továbbá szintén Aba nemzetségbeli rokonai: Fricsi János és fia László, Fricsi Márton, Hedri Miklós fiai Péter és Ambrus, s végül Berthoti György és Boldizsár_{A nevezett családoknak az Aba nemzetségből való leszármazására nézve v. ö. Karácsonyi i. m. I. 17. 1.}* kaptak V. László királytól 1456 február 24-ikén.
Szövege a következő:

Commissio propria domini regis.

Ladislaus, dei gracia Hungarie, Bohemie, Dalmacie, Croacie etc. rex, ac Austrie et Stirie dux, necnon marchio Moravie etc., tibi fideli nostro honorabili domino Ladislao de Syroka preposito ecclesie sancti Nicolai de Mysle ac canonico ecclesie Agriensis salutem graciamque nostram regiam et favorem. A claro lumine throni regie maiestatis velud e sole radii nobilitates legittimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia claritate dependent, ita ut omne nobile generositatis insigne a gremio proveniat regie maiestatis. Sane tum ad nonnullorum fidelium nostrorum humilime supplicacionis instanciam per eos pro tui parte nostre propterea porrecte maiestati, tum etenim consideratis tuis fidelibus serviciis et sinceris complacenciis, quibus tu pro nostri honoris augmento sub locorum et temporum varietate ferventis animi zelo nostre maiestati studuisti, eoque fervencius et diligencius imposterum studebis complacere, quo te et tuos singularibus honorum graciis a nostra celsitudine conspexeris fore insignitos, tibi et per te Johanni de eodem Syroka fratri tuo carnali, item altero Johanni et Ladislao filio eiusdem, ac Martino de Frych, necnon Petro et Ambrosio filiis Nicolai de Hedreh, ac Georgio et Baltasar de Berthold, ipsorumque Johannis de Syroka et alterius Johannis ac Ladislai, item Martini, Petri, Ambrosii, Georgii et Baltasar heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, prout et quemadmodum ipsa arma seu nobilitatis insignia in principio seu capite presencium literarum nostrarum sus appropriatis coloribus arte pictorea figurata sunt et distinctius expressata, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis sciencia dedimus et contulimus, imo ex habundanciori plenitudine nostre specialis gracie concedimus et presentibus elargimur, ut vos predictique vestri heredes et posteritates universe pretacta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utencium a modo imposterum ubique in preliis, hastiludiis, torneamentis, duellis ac aliis omnibus exercicus nobilibus et militaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, anulis et generaliter in quarumcunque rerum et expedicionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscunque condicionis, preeminencie, status, gradus vel dignitatis existant, insignitos dici ac veros nobiles no[minari] et teneri volumus ac eciam reputari, gestare, omnibusque et singulis graciis, honoribus et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles militesque et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure freti sunt et gavisi, frui et gaudere possitis atque valeatis, de talismodique singularis et specialis nostre gracie antidoto merito exultetis, et tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis vestra de cetero solidetur intencio, quanto vos largiori favore regio preventos esse conspicitis et munere graciarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, impendenti communitas duximus concedendas. Datum Bude in festo beati Mathie apostoli, anno domini millesimo quadringentesimo quinquagesimo sexto, regnorum autem nostrorum anno Hungarie etc. sextodecimo, Bohemie vero tercio.
A czimer leirását, mely a szövegben nincs meg, a festmény alapján a következőkben adhatjuk: Balra dőlt vörös pajzsban arany liliomos koronából növekvő, balra fordult, arany csőrü, kiöltött vörös nyelvü és kiterjesztett szárnyu fekete sas; az ezüstszinü csőrsisak disze ugyanaz; takarók: fekete-sárga.
A stilus teljesen megegyezik az azon időben kelt armalisokéval, s a festmény sem mutat eltérést az egykori czimerek modorától; heraldikai szempontból nem kifogásolható, legfeljebb az szokatlan, hogy a festő a takarók sárga szinét a sas csőre s a korona arany szinétől megkülönböztette, s hogy a vörös pajzsot ugyanolyan szinü háttérbe festette.
A jó karban lévő oklevelet, melyről zöldfehér-lila selyem zsinóron függ a szokásos titkos királyi pecsét, a Berthóti-család levéltára őrizte meg, mely leányágon a báró Ghillány-családra szállt, s tulajdonosának, báró Ghillány Imrének ajándékából napjainkban az Országos Levéltárba került.
Lássuk ezek után, minő tanulságot vonhatunk le ezen ujabb adatból az Aba nemzetség czimerére nézve:
A szöveg nem árulja ugyan el, hogy a király a nemzetség régi czimerét adományozza renovatióképen, miként azt Keczer Andrásnak Csoma által idézett 1584-diki armalisában olvassuk;_{Turul 1893. évf. 51. 1.}* azonban, úgy vélem, nem lehet kétség az iránt, hogy e czimernek az Aba nemzetség tagjai által használt czimerekkel lényegben való megegyezése nem a véletlen müve, hanem Sirokai László és rokonai egyenesen azt a czimert kérték a királytól, melyet addig is használtak, s melyhez mint régi czimerükhöz ragaszkodtak; úgy hogy nem helytelen nyomokon járunk, ha ezen armalisból kellő óvatossággal az Aba nemzetség czimerére következtetünk.
Az 1456-diki czimer lényege ugyanaz, mint a Csoma által reconstruált Aba-czimeré: Vörös pajzsban fekete sas, sisakdisz a pajzsalak növekvően. A részletekre nézve azonban már eltér egymástól a két czimer; amannál ugyanis a sas mind a pajzsban, mind a sisakon arany leveles koronából növekvően emelkedik ki, holott emennél a pajzsbeli sas egész alak, s a korona egyáltalán hiányzik; viszont azonban a sas – mind a pajzsban, mind a sisakon – csőrében koszorút tart, a mit az 1456-diki armalisban nem látunk.
Hogy az Aba nemzetségből származó egyéb családok is használták czimerükben a sason kivül – bár különbözőképen alkalmazva – a koronát, arra nézve Csoma József több adatot sorol fel, igy: Athinai István 1389-diki sisakpecsétjén növekvő koronás sas, nánai Kompolthi Istvánén – 1424-ből – koronás csőrsisakból növekvő sas látható, Gagyi László 1382-diki sirkövén s Gagyi-Báthori László 1555-diki pecsétjén pedig a korona a sas jobb szárnyára van illesztve. Csoma mindazonáltal nem tekinti a koronát a nemzetségi czimer alkatrészének, s valószinünek tartja, hogy «ezen közös czimertörést használó ágak közös törzsből származnak, s a korona valamely királyi kitüntetés (királyi kincstárnoki jelvény?) emléke czimerükben.»
A fenmaradt adatok csekély száma folytán e kérdés megnyugtató módon el nem dönthető; de ha nem tagadjuk is a fenti vélemény valószinüségét, nem hagyhatjuk figyelmen kivül, hogy a mennyire a rendelkezésünkre álló adatokból megitélhetjük, a korona használata az Aba nemzetségből eredő családok czimereiben csaknem általános,_{Keczer András 1584-diki armálisa, melyben a király neki ősi czimerét (arma sive insignia tua antiqua, ujra adományozza, a koronáról hallgat ugyan; azonban – mint Csoma közli – Keczer Andrásnak a keczer-pekléni kastély homlokzatán látható, kőbe vésett, XVII. századi czimerében meg van a korona a sas hat szárnyán, s a Keczer-család 1631-diki bővitett czimerében (Wagner. Dipl. com. Sarossiensis 443. 1.) megtaláljuk azt a sas bal szárnyára illesztve.}* továbbá, hogy a közös ágból eredő Sirokaiak-, Fricsiek-, Hedriek- és Berthótiakon, s az egymással szintén közelről rokon Gagyi- és Gagyi-Báthoriakon kivül az Athinaiak, nánai Kompolthiak és Keczerek az Aba nemzetségnek mindmegannyi külön, a XIII. század második felében egymástól már elváltan jelentkező ágához tartoznak, melyeknek közös törzse ismeretlen, s ennél fogva a czimertörés keltét meglehetősen korai időre kellene tennünk.
Feltünő, hogy a sas csőrében a koszorút, illetőleg gyűrüt, mely – mint Csoma összeállitásából látjuk – Athinai István idézett 1389-diki pecsétjén, Gagyi László 1382-diki sirkövén, Keczer András 1584-diki armalisában s a Vendéghiek által jelenleg használt czimerben meg van, az 1456-diki czimeres levélben nem találjuk. Hogy a fenmaradt czimeres pecsétek egyikében vagy másikában szintén hiányzik a koszoru vagy gyűrü, annak különös jelentőséget nem tulajdonitunk, minthogy azt némely esetben a véső kellő ügyességének vagy pontosságának hiánya is okozhatta; az 1456-diki gondosan kidolgozott czimerről azonban feltételezhetjük, hogy az úgy van megfestve, a mint azt Sirokai László és coimpetrator rokonai tényleg használták, vagyis koszoru nélkül.
Ebből ugyan még nem következik, hogy a koszoru vagy gyűrü az ősi Aba-czimerben sem volt meg; feltehető u. is, hogy a nemzetség valamely ága később mellőzte azt; véleményem szerint azonban elegendő e körülmény arra, hogy következtetésünkben óvatosak legyünk, s az eddigi adatokra támaszkodva az Aba nemzetség kétségtelen czimere gyanánt csak azt fogadjuk el, a mit már Csoma József bebizonyitott s ezen ujabb adat is megerősit, t. i. hogy a nemzetség czimere: Vörös pajzsban fekete sas; sisakdisz a pajzsalak növekvően.
A mi végül a sisaktakarókat illeti, ezek szinét – mint láttuk – Csoma fekete-vörös-benállapitja meg. Nézetét, ha jól értjük szavait, egyedül az 1584-diki Keczer-armalisra alapitja, melynek idevágó szövegét egyébiránt nem közli. Részünkről nem tartjuk ezen XVI. századi egyetlen adatot elégségesnek, hogy abból az Aba nemzetségi czimer sisaktakaróinak szinére kellő biztonsággal következtethessünk, és pedig annál kevésbbé, mert az 1456-diki, tehát jóval régibb keletü armalisban a takarók szine a fentitől elüt, t. i. fekete-sárga. Vajjon volt-e egyáltalán a sisaktakarók szinére nézve az Aba nemzetséghez tartozó családoknál egyforma gyakorlat, s ha igen, minő volt az, nézetünk szerint továbbra is nyilt kérdés marad.

Dr. DŐRY FERENCZ.

Mártonfalvi György czimerlevele 1666-ból.

(Egy czimerképpel.)

A debreczeni kollegium egyik leghiresebb igazgató tanárának, Mártonfalvi Györgynek, Apafitól adományozott, eddig ismeretlenül lappangott czimeres nemeslevelét mutatjuk be a Turul olvasóinak, a mely nem csak azért méltó a figyelemre, mert a ritkábban előforduló arczképes czimerek közül való, hanem érdekes az adományos személyénél fogva is.
Hosszu volna elmondani, ki volt Mártonfalvi György s mit köszönhet e tevékeny tudós tanárnak a debreczeni kollegium. Csak röviden emlitem, hogy Váradnak török kézre jutása után az ottani kollegium diákságának a vár vitézi védelmében el nem esett részét az ifju Mártonfalvi vezette át Debreczenbe. Az ő müködésével uj korszaka nyilott meg a debreczeni főiskola történetének. Mártonfalvi mig tudományosságban és irodalmi munkásságban nála nem kisebb tanártársaival, Szilágyi Tönkő Mártonnal és Lisznyai Pállal együtt a kollegium szinvonalát magasra emelte, másfelől az ő lankadatlan buzgalma úgy Debreczen város tanácsát, polgárait, mint a protestáns Erdély főurait, különösen a hitbuzgó kálvinista fejedelmet, Apafi őnagyságát megmegujuló bőséges anyagi támogatásra inditotta.
Apafi azon kivül, hogy Mártonfalvinak a debreczeni tanácstól kapott tisztességes fizetését évente háromezer kősóval javitotta meg, (a diákságnak pedig örök alapitványul 2000 kősó járadékot rendelt), nemességgel is kitüntette az ő kedves debreczeni rektor-professzorát, a ki gyermekkorától fogva sok nehéz küzdelmek árán vergődött fel, a mig szorgalma, tudása, tiszta erkölcse és erényei által külföldi akadémiákon a szent theologia doctoratusságát elnyerte s elébb a váradi, most pedig a debreczeni kollegium rektori tisztére magát érdemessé tette.

A czimeres nemeslevél 1666 február 2-dikán kelt Fogaras várában s Mártonfalvi Tooth György, nemkülönben felesége Nagy Katalin, fiok Zsigmond, leányuk Erzsébet s ezek törvényes utódaik javára adatott ki.
A czimer rövid leirása ez: kék mezőben gondolkozni látszó ember mellképe, palástosan, fedett fővel, bal kezével könyvet tartva maga előtt, jobbjában iró toll. Zárt sisak felett gyémántos, gyöngyös királyi korona. Takarók vörös-fehér és kék-sárga.
A czimerkép javakorbeli, 30 év körül járó férfit ábrázol. Valószinü, hogy az udvari festő épen magát tiszteletes Mártonfalvi rektor-professzor urat festette bele a czimerbe.
Mielőtt az armalis szövegét közölném, néhány adatot emlitek föl még e kitünő férfiu családi körülményeire vonatkozólag. Ez adatok egy részét Debreczen városa levéltárában találtam feljegyezve, más részét Mártonfalvinak Debreczenben élő nő-utódjától kaptam. Az elébbiekért kezeskedem; az utóbbiakért, okmányok hiányában, nem vállalhatok felelősséget.
Mártonfalvi György feleségét Nagy Katát, másként Csapó Katának is hivták. E kettős néven emliti jegyzőkönyvünk, midőn ő és férje 1674-ben 972 magyar frton megveszik Galgóczi Pál csapó-utczai derék kőházát, melyhez Mártonfalvinénak bizonyos Tóth Istvánné nevü asszonynyal együtt vérségi joga volt._{L. Mártonfalvi György debreczeni háza cz. czikkemet a Debreczen 1902 június 25-diki számában.}* Ez a Galgóczi Pál pedig igen nagy valószinüség szerint fia, még inkább unokája annak az irodalomtörténetből is ösmert Galgóczi István; elébb pataki diák, majd debreczeni polgárnak, a ki az 1651-ben nemességre emelt sajó-galgóczi Galgóczi családnak alapitója volt. (V. ö. Századok 1897. 462. l.) Ugyanennek István nevü fiát (Stephanus Galgóczi junior) 1658-ban senátorrá, 1663-ban eskütt biróvá választották a debreczeniek.
Többször emlitett Nagy, másként Csapó Kata 1681 április 23-dikán özvegységre jutván, ismét férjhez ment Lisznyai Pál professzorhoz. Az 1674-ben szerzett csapó-utczai ház 1713-ig maradt Mártonfalviék kezén. Ekkor György rektornak a fia, Samuel szoboszlai predikator, a ki 1666 után születhetett, a már romladozásnak indult apai és anyai örökséget 513 frton elidegenitette. Az eladásról bejegyzett fasioban Mártonfalvi Sámuel azt mondja, hogy leánytestvéreit édesanyja mindenképen kiházasitotta és elégitette. Zsigmond nevü bátyja felől nem tesz emlitést.
Ennyi, a mit Mártonfalvi György családjáról okiratilag kimutatni tudok.
Özvegy Keresztesi Károlyné, M. Tooth Julianna asszony, fia utján, a ki Debreczen város könyvnyomdájában helyettes ügyvezető, az alábbi hézagos nemzedékrendet volt szives velem közölni:

Mártonfalvi Tooth Ferencz birtokos Ramocsaházán; József előbb titkár a gr. Sztáray családnál, majd szabolcsvármegyei várnagy, végül a Lónyaiak jószágigazgatója; József ügyvéd és birtokos Ramocsaházán; Ferencz erdész Miskolczon; Julianna, Keresztesy Károly; Gábor; Sarolta; Róza élnek Jolsván; Ilona; György † állami erdész;

Az itt következő armalist a fentebb közölt családfán emlitett Mártonfalvi Tooth Sarolta őrzi.

Nos Michael Apafi, dei gratia princeps Transsylvanić, partium regni Hungarić dominus et Siculorum comes etc, memoria commendamus tenore prćsentium significantes, quibus expedit universis, quod cum in hac vita multiplices variique sint rerum humanarum status, diversa ingenia, diversć hominum voluntates atque conditiones, adeo ut vix paucissima mortalium pars uno eodemque conditionis statu frui possit, aliis enim divinć bonitatis munificentia clarissimarum virtutum dona, amplaque earum prćmia, aliis in tenui fortuna dotes quasdam natura largita est, quibus ut plerumque prodesse et sui status conditionem tueri possint, ideo clarissimi illi reges et principes singulari prudentia usi, benignitatis et munificentia suć specimina iuxta varias actiones largiri consuevere, in hoc supremi illius rerum moderatoris, cuius in terris vices gerunt, exemplum secuti, qui nullos suć bonitatis libertate privare solitus, omnibus ćque gratiarum dona impertiri dignatur. Unde nos quoque laudatissimorum principum vestigia secuti, illud nobis agendum semper existimavimus, ut perennem nominis memoriam cum grata in omnem posteritatem recordatione tueri, et erga omnes benignitatis nostrć signa demonstrare possimus. Ideo consideratis virtutibus clarissimi viri Georgii Tooth Martonfalvi, qui relictis sedibus patriis tenera adhuc in ćtate alienas delapsus in oras multa tulit fecitque puer, sudavit et alsit, et dum nullam virtutis viam esse inviam prćsentisceret, quanto magis difficile emergere experiretur eos, quorum virtutibus obstat res angusta, domitanto contra rerum suarum asperitates audentior ivisse perhibetur, ita ut superioribus annis in exteras profectus academias, indefessa solertia, vita, moribusque suis vere piis et eruditione multis vigiliis acquisita doctoratum sanetć theologić sibi obtinuerit, unde redux primum Varadini, post vero Debrecini fundatorum celeberrimorum collegiorum rectoratum meruit, quo munere memoratos apud Debreczenienses non sine laude ad prćsens etiam fungitur. Eundem igitur Georgium Martonfalvi ac per cum Catherina Nagy consortem ac Sigismundum filium et Elisabetham filiam iam natos in coetum et numerum verorum, natorum, indubitatorum insignitorumque regni nostri Transsylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobilium annumerandos, aggregandos, cooptandos et adscribendos esse duximus, prout annumeramus, aggregamus, cooptamus et adscribimus prćsentium per vigorem, decernentes expresse, ut a modo deinceps successivis semper temperibus iidem Georgius Martonfalvi ac Catherina Nagy consors eius, Sigismundus filius et Elizabetha filia hćredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universi, pro veris, natis, indubitatis insignitisque nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem huiusmodi verć et perfecta nobilitatis eorum hćc arma sive nobilitatis insignia: scutum videlicet militare erectum cślestini culoris, in cuius campo, sive area homo quidam dimidius palliatus, capite velato, crinitus, quasi meditabundus et scribenti sinvilis emergere, manuum sinistra librum quendam coram se, dextra vero calamum scriptorium tenere conspicitur, supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium gemmis atque unionibus decenter exornatum, ex cono vero galeć tenić sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes utrasque oras sive margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant; prout hćc omnia in capite sive principio prćsentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato et certa scientia liberalitateque nostra principali prćfatis Georgio Martonfalvi ac Catherinae Nagy , Sigismundo filio et Elizabethae filić, heredibusque et posteritatibus ipsorum utriusque sexus universis gratiose dedimus, donavimus et contulimus, annuentes et concedentes, ut ipsi prćscripta arma sive nobilitatis insignia more aliorum verorum, natorum, indubitatorum insignitorumque nobilium armis utentium ubique in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis quibusvis exercitiis militaribus et nobilitaribus, nec non sigillis, vexillis, cortinis, velis, aulćis, anulis, clypeis, tentoriis, domibus, sepulchris, generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub verć et perfectć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis cuiuscunque status, conditionis, gradus, honoris, ordinis, officii, dignitatis, prćminentićque et functionis homines existant, insignitos dici, teneri, nominari et reputari volumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, immunitatibus et prćrogativis, quibus cśteri veri, nati, indubitati insignitique regni nostri Transsylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobiles et militares homines quomodocunque de iure et ab antiqua consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas memoratis Georgio Martonfalvi ac Catherinae Nagy consorti, Sigismundo filio et Elizabethae filić, hćredibusque et posteritatibus ipsorum utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum in arce nostra Fogaras, die secundo mensis Februarii anno domini millesimo sexcentesimo sexagesimo sexto Michael Apafi. Joannes Betlen cancellarius mpr. Franciscus Lugasi secretarius mpr.
A szokott helyen rávezetve a publikálás ideje és helye: kihirdettetett a három erdélyi nemzet és a kapcsolt részek mágnásainak és nemeseinek Fogaras városában 1666 február 23-dikán tartott országgyülésében.
(Eredeti, ép hártyán. A függőpecsét a fölerősités helyével együtt ki van metszve.)

ZOLTAI LAJOS.

Néhány oklevélről.

I. Egy oklevél-hamisitvány?

Dr. Karácsonyi János páratlan szorgalommal és tudással állitá össze a hamis, hibás-keltü és keltezetlen oklevelek jegyzékét 1400-ig. Ezen jegyzék 30–31. lapjain a 160. szám alatt hamisitványnak tünteti fel IV. László király egy 1285-iki oklevelét, melyben Vitézmező falu átadását a Szinnyey család számára megerősiti és Vitézmező határait leirja._{Fejér, VI/2 43–44. Hazai okmánytár, VIII. k. 246–47. 1.}* Ezen állitását következőképen okolja meg:
«Tamás váczi püspököt alkanczellárnak irja, pedig rég kanczellár volt. Aba Amadét nádorrá teszi, pedig csak 1288-ban lett azzá. Különben is a Szinnyei család csak 1288-ban kapta Vitézmezőt. V. ö. Hazai okmánytár VIII. k. 263. l.»
Ha ezen egyelőre gyanus-oklevél tartalmának tárgyát összehasonlitjuk a Hazai okmánytár VIII. k. 263. lapján, 211. szám alatt közölt hiteles levél tartalmával, azt találjuk, hogy a tartalom maga mindenben egyezik. Aba nb. Bodony ispán fia Dénes István rokonainak: Aba fia Miklós fia Lászlónak, György fia Péternek, György fia Bodony ispánnak – szintén Aba nembelieknek – engedelmével és a szomszédok beleegyezésével Vitézmezőt átadja Messe ispán fiának, Benedeknek, e Benedek anyja – emlitett Dénes ispán édes nővére – leánynegyede fejében. A külömbség a két okmány között csak az, hogy az (állitólag) gyanus oklevél a rokonok között még Amadé nádort és Gecerunust (=? Etre, vagy Gereven?) is fölsorolja, Aba fia Miklós fia László helyett pedig Aba fia Miklóst emliti.
De mivel a Fejér-féle kiadásban IV. László király XVI. uralkodási évében kelt az oklevél, az időrendi nehézségek is eltünnének, mert ekkor 1285 iráshiba 1288 helyett. Ismerve IV. László kanczelláriájának hanyagságát, rendetlenségét, ez nem is valami rendkivüli dolog volna, mint a cancellarius elvétése vice-cancellariussá sem. Aba fia Miklós 1290 előtt halván meg,_{Karácsonyi, Magyar nemzets. I. k. 13. 1.}* ez sem képezhetne komoly akadályt, mert hiszen 1288-ban még élhetett. Ezen körülmények mind az okmány hitelessége mellett szólnak.
Valószinü tehát, hogy a Hazai okmánytár közlője, Pesty Frigyes, a hibás 1285-iki évszám által félrevezetve, irta vagy olvasta IV. Lászlónak XIII. uralkodási évét, a kettő (XIII–XVI.) különben is könnyen összetéveszthető lévén.
Mindaddig, mig az oklevél gyanus voltát sulyosabb érvekkel bebizonyitani nem lehet, a tárgyi egyezés s a Fejér féle közlés XVI. uralkodási éve alapján az okmányt hitelesnek kell tartanunk, de 1288-iki kelettel. Ha nem, úgy hamis III. András király 1296. szept. 20-iki kiváltságlevele_{Fejér, VI/2 42–41. 1.}* is.

II. Hibáskeltü oklevelek.

Hibáskeltü Karácsonyi szerint_{Id. h., 68–69. 1. 167. sz.}* egy Fejérnél VI/2 32–33. lapjain közölt oklevél, melyben III. András király Badini Miklóst a várjobbágy fiuk sorába emeli. Az oklevél állitólag 1296-ban kelt, de Tivadar fejérvári prépost jegyzi alá, ki már 1295. ápr. 28-ikán fejérvári prépost és választott győri püspök s ki 1295. jun. 1-től kezdve állandóan mint győri püspök szignál._{Fejérpataky, Királyi kanczellária, 143. 1.}* Ezért is Karácsonyi szerint 1290–95. között kelt._{Id. h., 68–69. 1. 167. sz.}*
De ezen oklevéllel két más oklevél is függ össze, miért is ezek is hibáskeltüek. Az egyik Demeter zólyomi ispán állitólag 1295. okt. 28-án kelt levele,_{Fejér, VI/I. 346.}* melyre már III. András király idézett oklevele hivatkozik. Ez oklevél tehát 1290–94 között, október 28-án kelt. Ugyanezen okból nem tehető 1295-re III. András királynak egy évnélküli, de augusztus elsején, Péterváradról datált oklevele_{Fejér, VI/I. 345.}* sem, melynek alapján később Demeter ispán oklevelét kiállitá. Ám ez az oklevél sem 1290-ben,_{Lásd Pauler II. k. 451. 1.}* sem 1291-ben_{Lásd Pauler II. k. 427–28. 1.}* nem kelhetett, tehát még pontosabban 1292–94-re határozhatjuk a dátumot. Most már a három okmány sorrendje a következő:
1. 1292–94 között. Pétervárad, augusztus 1. (= VI/I. 1. 345.)
2. 1292–94 között. Zólyom, október 28. (= VI/1. 346.)
3. 1292–94 között, de 2. után kelve (= VI/2 32–33.) Mind a három okmány egy évben kelt; ha meg tudnók határozni, melyik évben tartózkodott III. András király Péterváradon aug. 1-én, úgy e három okmány dátumát egész pontosan megállapithatnók.

III. Egy keltezetlen oklevél.

Fejérnél találunk egy oklevelet többször közölve, melyben III. András király Ubul fia Mihálynak és fiainak megparancsolja, hogy Baranka várát őrizzék meg. Ezen oklevél kétszer kelet nélkül,_{Fejér, III/2 458. – VI/1 201.}* egyszer_{Fejér, VI/2 23.}* 1296-iki kelettel található, de az 1296-ik év csak önkényesen iratott az oklevélhez, mint azt a másik két közlés bizonyitja.
De ez oklevél nem is kelhetett 1296-ban; mert ha az oklevél tartalmát vizsgáljuk, a következő eredményhez jutunk. III. András kiemeli, hogy minő királyi jóindulattal és kegygyel viseltetik ő Mihály és fiai iránt. Már pedig ezt 1296-ban III. András nem irhatja; az a III. András, ki 1291. jan. 5-én Bihar-, Szabolcs- és Krasznamegyék közgyülésén Mihály fia Istvánt nyilvános gonosztevőnek nyilvánitja s bárkit felhatalmaz, hogy Istvánt elfoghassa és megölhesse,_{Zichy oktár, I. 100.}* kihez 1295-ben Mihály fiai István és Pál érdekében a budai polgárok folyamodnak és kegyelmet kérnek számokra._{Fejér, VI/I. 368.}* 1298-ban István a budai országgyülésen kéri a királyt, tartson vizsgálatot, kérdezze meg a tiszántuliakat, bántott-e ő valakit magánbosszuból? A vizsgálat István javára ütött ki._{Hazai okmánytár, VII. k. 276., 277., 308. 1.}*
Ezt tudva, ezen tényeket szem előtt tartva, az oklevél keltét 1291. jan. 5. előttre kell tennünk – tehát pontosan 1290. okt. 17-re. Lássuk, egyezik-e ez III. András 1290-iki itinerariumával? III. András 1290. őszén Zólyomból Abaujba s onnét Szepesbe ment._{Pauler, II. k. 419. 1.}* Szept. 22–26-án Zólyom közelében tartózkodik;_{Knauz, II. k. 271., 272. 1.}* Szepesben ugyanakkor járhatott, mikor Ladomér érsek, tehát nov. 29-ike körül._{Knauz, II. 273.}* Ezek szerint abauji tartózkodása szept. 26–nov. 29. közé esik. S hol keltezi a kérdéses oklevelet? Okt. 17-ikén Szina mellett, tehát Abaujban. Az 1290-iki kelet megdönthetlen.
Érdekes történelmi adatokat állapithatunk meg e csekélységből. Bátyok-Semjén nb. Mihály és fiai a mily hiven szolgálták IV. Lászlót, oly hűséggel csatlakoztak III. Andráshoz is. A barankai vár őrzése pedig nem függhet össze más eseménynyel, mint ál-András 1290-iki betörésével. Részt vettek tehát Baksa Simon fia György vállalatában, melylyel ál-Andrást az országból kiüzte. Megbizhatóbb emberekre nem is bizhatta volna III. András e várat. Midőn később III. András a felvidékről a Tiszántulra ment, István is csatlakozott hozzá. De a váradi közgyülés Istvánt, testvéreit földönfutókká tette, megbecstelenitette. A királyi jóindulat, kegy nem sokáig tartott, de nem is tarthatott, mert a Bályok-Semjén nemzetség e korban élt tagjai a magyar köznemesség mintaképei; épen ezért ellenségeik az oligarkhák (Aba Amadé, Barsa Kopasz). A mérleg minden önfeláldozó hüségük mellett sem billenhetett javokra, mert a király érdeke első sorban ez oligarkhák jóindulatát követelte!
III. András itinerariuma is bővül ez adattal: 1290. okt. 17-én Szina mellett (Abaujm.) tartózkodott.

Ifj. KÁLLAY UBUL.

Az Aba nemzetség lőrinczi ágának nemzetségrendje.

A Turul 1901-ik évfolyamának 198-ik lapján bebizonyitottam, hogy az Aba nb. Atyinayak a lőrinczi ághoz tartoznak. Ezen állitásom helyességét a «Magyar Nemzetségek» nagynevü szerzője, dr. Karácsonyi János is elösmerte (magánlevélben). – De a filiácziót, úgy vélem, hibásan állapitottam meg. Ha az időrendet pontosabban szem előtt tartjuk, valószinübb, hogy Bernát I. Lőrincz fia volt, mit azon érv is támogat, hogy az adácsi és atyinai ágak közös ősi birtoka a «Lőrinczi» nevet viselte valószinüleg I. Lőrincz után.
Az Atyinay-ak nemzedékrendjét Vertner Mór_{Turul 1892. 64–68. 1.}* és Karácsonyi János_{Magyar nemz. I. k. 5.}* közölték. Vertner Mór összeállitása hibás, Karácsonyi pedig csak az 1350-ig terjedő adatokat vehette figyelembe. A Turul 1892-ik évfolyamának 64–68., 186–-87. lapjain, 1901-ik évfolyamának 198-ik lapján közöltek, továbbá Karácsonyi műve_Ugyanott.* alapján az Atyinay-ak első teljesebb (habár valószinüleg még most sem teljes) leszármazása a következőképen alakul:

I. Péter (1228 körül); I. Lőrincz ispán 1241–75, 1259–63. és 1268–69-ben főétekfogó és Sopron vm. főispánja; Nyéky, Soproni II. Lőrincz 1277–90; Bernát (1282 körül); III. Péter (1312 körül); Lőrinczy III. Miklós 1335–37; Atyinay Lőrinczy I. János, 1317–40; II. Miklós 1358–59; Atyinay Lőrinczy II. Péter 1313–40; I. Miklós 1313–18, † 1324 előtt, Monoszló nb. Egyed leánya; Jakab 1317–24; Atyinay Lőrinczy II. János 1335–40; Atyinay Lőrinczy IV. Péter 1324–40; V. Péter 1373–77; Nyéky IV. Lőrincz (1412 körül); László 1373–86; leány, Fraknay János 1377–1415; Atyinay IV. Miklós 1367–90; VI. péter;? Erzsébet 1366, Kutnay György; István 1386–90, 1388-ban somogy vm. alisp.; Atyinay Zsigmond 1390–1425;

E nemzedékrendhez még csak azt kell megjegyeznem, hogy Erzsébet, Kutnay Györgyné, lehetne I. János leánya is.

KÁLLAY UBUL.

Dolhay Szaniszló és Thelegdy István pecsétjei.

Bár elkésve, kötelességemnek tartom helyreigazitani egy tévedést, mely e folyóiratban közölt: «A rangjelző koronák» (1900. évfolyam 103. lap) – czimü czikkembe csuszott bele.
«A magyar nemességnél a pajzs-korona szórványosan már a XV. században jelentkezik, és pedig nem, mint várhatnánk, a hatalmas nagy dinaszták, a Perényiek, a Szentgyörgyi és Bazini grófok stb. czimerében. A pajzsot korona fedi Dolhay Szaniszló mármarosi alispán 1415. évi magyar köriratu pecsétjén (Turul, 1895. évf. 131. lap) és Thelegdy István erdélyi alvajda 1490. évi pecsétjén (Turul, 1896. évf. 178. lap).
A Turulban közölt rajz szerint, Dolhay Szaniszló pecsétjén a pajzs felett öt fleuron, korona levél látható, és ez adott alkalmat a tévedésre. Csoma József ur a czikk megjelenése után szives volt nekem megküldeni e pecsét fényképét, melyért hálás köszönetemet e helyen ujból kifejezem. A pecsét néhai Szilágyi István, a máramarosszigeti főgimnázium igazgatója birtokában volt. A fényképnek velem közölt másából láttam, hogy az öt fleuron hiányzik, és a helyüket elfoglaló motivum koronának nem igen ismerhető fel.
Ez felébresztette bennem a gyanut a másik adat hitelessége ellen is, és utána jártam a dolognak, megvizsgálván Thelegdy Istvánnak az Országos Levéltárban őrzött, a Pecsétmutatóban felsorolt összes pecsétjeit: ezeken pedig a pajzs felett nem koronát, hanem a tulajdonos nevének kezdőbetüit találtam.
Igy tehát a téves adatokból folyó következtetés is természetesen elmarad.

GHYCZY PÁL.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1903. évi június hó 25-én rendkivüli ülést tartott, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, Boncz Ödön, Emich Gusztáv, Éble Gábor, Illéssy János, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pauler Gyula, Pettkó Béla, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Varjú Elemér ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitva előadta, hogy a mai rk. választmányi ülés összehivása az április havi rendes vál. ülés határozata alapján történt, a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv egyik szerkesztője, Illéssy János ur lemondása folytán megüresedett szerkesztői állás betöltése czéljából.
Az alapszabályok 25. §-a értelmében elrendelt titkos szavazás utján beadott szavazatok felsoroltatván, a beadott 15 szavazat közül, valamennyi Pettkó Béla vál. tagra esett és igy Pettko Béla a szerkesztői állásra megválasztatott.
Pettko Béla a reá esett választást megköszönve elfogadta azzal az igérettel, hogy a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv ügyeit tőle telhetőleg igyekezni fog előmozditani.
Illéssy János és Barabás Samu előterjesztették a f. évi április 30-ikán tartott ig.-vál, ülés felkérése folytán a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztőségéhez eddig beérkezett anyag felülvizsgálásáról szóló jelentésüket, mellékelve azon családok névsorát, melyek a Nemes családok I. kötetébe felveendők volnának és azokét, melyeket a szerkesztőség kiegészitésül felhasználhat.
A jelentés és a két névjegyzék felolvastatván, Boncz Ödön szóvá tette, hogy a névsorból saját családjának neve kimaradt, holott ő annak idején a kitöltött kérdőivet kellő időben beküldötte. Mire ifj. Reissig Ede szerkesztő felvilágositásul előadta, hogy a Boncz-család neve csak tévedésből maradt ki és az az I. kötetbe okvetetlen fel fog vétetni.
Pauler Gyula az előterjesztett névsor kapcsán kérdést intézett a szerkesztőséghez, vajjon az egyes családoknál az előnevek is kitétetnek-e, miután a felolvasott névsorban számos előnévvel biró családnál az előnév kimaradt. Fejérpataky László és Illéssy János erre kijelentették, hogy a mennyiben a családok előnévvel birnak, ez a munkában okvetlen ki lesz tüntetve és a névsor összeállitásánál az előnevek a családnevek egy részénél csak elnézésből maradtak el.
Nagy Gyula kérdést tett az iránt, vajjon bizonyos kétséges dolgok, pl. a Szemere-családnál a «de genere Huba» jelzés, mely históriailag nem tekinthető minden kétséget kizártan hitelesnek, fel lesznek-e tüntetve vagy nem? Fejérpataky László, Pauler Gyula és mások hozzászólása után kimondatott, hogy ily esetekben követendő eljárást a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv szerkesztőinek lesz feladatuk megállapitani.
Barabás Samu megjegyezte, hogy a Zsebkönyv I. kötetében aránylag nagyon gyéren lesz az erdélyi nemesség képviselve; fölkérendőnek tartja a szerkesztőséget, hogy még egynehány erdélyi családot vegyen fel a jegyzékbe.
Ifj. Reissig Ede szerkesztő erre azt a felvilágositást adta, hogy az erdélyi nemesi családok is fel lettek szólitva a kérdőivek beküldésére, de a felszólitásnak csak kevesen tettek eleget. Megjegyezte különben, hogy nehány erdélyi család, igy pl. a Zegh és Sándor családok az adatok beküldését kilátásba helyezték, és igy ezek még az I. kötetben helyt fognak nyerni.
A kérdés ily részletes megvitatása után az igazgató-választmány Illéssy János és Barabás Samu ig.vál. tagok jelentését tudomásul vette és a Nemes családok I. kötetébe felveendő családok jegyzékét a szerkesztés alapjául elfogadta.
A jegyzőkönyv hitelesitésére Pettkó Béla és ifj. Reissig Ede ig.-vál. tagok kéretvén fel, ezzel az ülés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1903 szeptember 30-ikán tartotta meg rendes őszi ülését, melyen Fejérpataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, id. Daniel Gábor, Illéssy János, herczeg Odescalchi Arthur, Pettkó Béla, ifj. Reissig Ede, id. Szinnyei József, Thaly Kálmán, Varjú Elemér, ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitva s a nyári szünet letelte után első izben összeült igazgató-választmány megjelent tagjait üdvözölve, napirend előtt bejelentette a nagy veszteséget, mely Pauler Gyula és ifj. Kubinyi Ferencz elhunytával az igazgató-választmányt érte és hosszabb beszédben méltatta az elhunytaknak a társaság körül szerzett érdemeit. Inditványára az igazgató választmány elhatározta, hogy a sulyos veszteség felett érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg és az elhunytak családjaihoz intézendő részvétiratban ad kifejezést, néhai Pauler Gyula felett a társaság legközelebbi nagy gyülésén emlékbeszédet fog mondatni, s úgy az ő, mint ifj. Kubinyi Ferencz emlékezetét a Turul legközelebbi füzetében közzéteendő nekrologban rendelte megörökiteni.
Áldásy Antal jegyző felolvasta dr. Tóth-Szabó Pálnak «A jászói konvent mint hiteles hely a középkorban» czimü értekezését, mely a Turulban fog közzététetni.
A folyó ügyek élén a társaság évdijas tagjaivá a folyó 1903. évtől kezdődőleg megválasztatott dr. Tóth-Szabó Pál premontrei főgymn. tanár Nagyváradon (aj. a jegyző) és dr. Borzovai Nagy Ottó megyei aljegyző Szolnokon, (aj. Pettkó Béla).
Ifj. Reissig Ede ig. vál. tag, mint a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv egyik szerkesztője irásban és élőszóval jelentést tett a szerkesztési munkálatok eddigi eredményei felől s arra való tekintettel, hogy az I. kötet kézirata remélhetőleg a jövő év elején sajtó alá lesz adható, inditványozta, hogy az előfizetési felhivás és a gyüjtőivek ez évi október hó folyamán küldessenek szét.
Pettkó Béla ig.-vál. tag, a Zsebkönyv történeti részének szerkesztője, bár a szerkesztőtársa által benyujtott jelentést és inditványt aláirta, indittatva érezte magát annak kijelentésére, hogy nem hiszi, miként a nemesi családok történeti részének egy kötetet kitevő anyagával a jelzett időre el tudjon készülni, tehát az előfizetési felhivások októberben való szétküldését korainak tartja. Inditványozza, hogy a felhivások csak akkor küldessenek szét, ha a szerkesztők a kézirat kétharmadrészét sajtókészen bemutatják az igazgató-választmánynak.
Fejérpataky László elnök hozzájárult Pettkó Béla inditványához s egyuttal annak a kérésének adott kifejezést, hogy a jövendőben a szerkesztők a felmerülő kérdésekben igyekezzenek egymás között megállapodásra jutni, mielőtt javaslataikat az igazgató-választmány elé terjesztették. Az igazgató-választmány Pettkó Béla inditványát elfogadta.
Olvastatott a pénztárnok jelentése mely szerint az ülés napjáig a társaság pénztárába befolyt 3755 kor. 70 fillér, kiadatott 3007 kor. 48 fillér, maradvány 748 kor. 22 fillér; vagyonállás: értékpapirokban 15,000 kor., kötelezvényekben 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., pénztári készlet 748 kor. 22 fillér, összesen 31,148 kor. 22 fillér.
A titkár a nagygyülés napjának és tárgysorozatának megállapitása tárgyában téve előterjesztést, jelentette, hogy dr. Fejérpataky László másodelnök megbizatásának ideje ez év végével lejárván, a megüresedő másodelnöki szék betöltése a nagygyülés egyik feladata lesz; jelentette továbbá, hogy a nagygyülésen tartandó felolvasás tárgyában még nem sikerült megállapodásra jutni s felhatalmazást kért arra, hogy javaslatát e tárgyban a novemberi ülésen terjeszthesse az igazgató-választmány elé.
Elnök hivatkozva az igazgató-választmánynak az ülés elején a néhai Pauler Gyula ig.-vál. tag felett tartandó emlékbeszéd tárgyában hozott határozatához, kifejezte annak kivánatos voltát, hogy az emlékbeszéd már a legközelebbi nagygyülésen legyen megtartható.
Az igazgató-választmány az ezidei nagygyűlést deczember 10-ikén a Magyar Nemzeti Múzeumban határozta el megtartani a következő tárgysorozattal: 1. Elnöki megnyitó. 2. Másodelnök választása. 3. Felolvasás, esetleg emlékbeszéd Pauler Gyula ig.-vál. tag felett, 4. Titkári jelentés. 5. Pénztárnoki jelentés. 6. Esetleges inditványok. Egyben utasitotta a titkárt, hogy a felolvasás, illetőleg az emlékbeszéd tárgyában a szükséges lépéseket megtegye s azok eredménye felől a novemberi ülésen tegyen előterjesztést.
A jegyzőkönyv hitelesitésére az elnök Pettkó Béla és id. Szinnyei József ig. vál. tagokat kérte fel s ezzel az ülés véget ért.

142Pauler Gyula.
1841 május 11. – 1903 julius 8.

A magyar történettudomány egyik kiváló munkását vesztette el a közelmultban. Nem tartozott azok közé, kik a társulatunk müvelte tudományokban érték el fő sikereiket, de nagyjelentőségü történelmi munkái e térre is kiterjeszkedtek s határozottan befolyással voltak e tudományszakok fejlődésére. A magyar heraldikai és genealogiai társulatnak kezdettől fogva tevékeny és lelkes tagja volt s a társulat mindjárt kezdetben igazgató-választmányi tagjai közé sorozta. A hazai történettudomány kora ifjuságában megragadta lelkét s ez iránti őszinte lelkesedése birta arra, hogy 1874-ben lemondván az ügyvédi gyakorlatról, az akkor szervezett magyar királyi országos levéltár élére álljon. A nemzeti multunkra vonatkozó emlékek bő tárházához jutván, kitartó szorgalommal látott a munkához. Kivált a honfoglalás és az Árpád-házi királyok korszaka volt az, melyet beható tanulmányai tárgyává tett. Alig van történetirónk, ki a forrásokat olyan szorgalommal kutatta fel, gyüjtötte össze, s anyagukból lelkiismeretes kritikával annyi adatot meritett volna, mint Pauler Gyula. Láttukra alig képes az ember eligazodni. S ő a milyen lelkiismeretesen hordta össze az anyagot munkáihoz, olyan kitünő érzékkel tudta osztályozni azt s olyan figyelemmel tudta kiválasztani az értékesithető részeket. Nem irt tetszetősen, megragadóan, de minden mondata hű képe a kornak s az eseményeknek, melyeket tárgyal. Kritikája mindig józan, részrehajlás nélküli, s ez késztette arra, hogy az adatoknak olyan bőségével dolgozzék. A tudósnak igazi mintaképe, a ki nem ragadtatja el magát tárgya által s kinek vezéreszméje az igazság. Az igazság kényszeritette sokszor olyan állitások kifejtésére, melyeket nemzeti multunkért lelkesedő történetiróink elfogultságból elhallgatnak, s állitása igazságát kész volt mindig olyan szivós kitartással védelmezni, a milyen kitartással gyüjtötte megelőzőleg az állitását bizonyitó adatokat. Mint hivatalnok buzgó és lelkiismeretes ember volt. A mai országos levéltár az ő alkotása. Az ő buzgalma teremtette meg a benne uralkodó rendet s lelkiismeretessége tette hozzáférhetővé a benne elrejtett kincseket. A családtörténeti kutatások szálai mindig elvezetnek az országos levéltárhoz s az ő munkásságának eredményei mindig hasznunkra lesznek e téren végzendő fáradozásaink közben. Emléke örökké élni fog a magyar történetirodalomban, s társulatunk mindig büszke lehet rá, hogy tagjai közé tartozott.

G. A.

Ifj. Kubinyi Ferencz.
1936 november 22. – 1903. julius 14.

Nem ismeretlen e név olvasóink előtt. Folyóiratunk utolsó számaiban közöltük egyik érdekes tanulmányát a Záh és Zák nemzetségekről s ez az utolsó, mely munkás kezéből kikerűlt. Sokat és lelkiismeretesen dolgozott s ujabbkori történetirodalmunk legszorgalmasabb munkásai közé számithatjuk. 1854-től kezdve kiválóbb történelmi folyóiratainkban folyton találkozunk a nevével. Folyóiratunk is nem egy jeles értekezésével dicsekedhetik s egyike volt azoknak, kik állandóan meleg érdeklődéssel viseltettek társulatunk működése iránt. 1885-ben a mohorai Vidffyek czimeresleveléről és nemzedékrendéről, továbbá a Palásthi Borsokról, 1886-ban a paczali Peres András czimeres leveléről, 1887-ben Disznósy Miklós czimeréről, 1889-ben az oklevelek kiadásáról értekezett a Turul hasábjain. A levéltári kutatás és oklevélkiadás kedves foglalkozásai közé tartoztak s e téren maradandó emlékeket teremtett. 1867-ben Codex Diplomaticus Arpadianus czimen adott ki egy kötet oklevelet, melyben levéltári kutatásainak eredményeit először mutatta be s melylyel hazai történetiróink előtt nagy érdemeket szerzett. Ennek folytatását képezték az 1888-tan kiadott hontvármegyei oklevelek, melyek hasonlóan az előbbi kötet anyagához uj és érdekes adatokat tartalmaznak. Majd családja történetének megirásához fogott s e téren végzett munkásságának gyümölcse, a felsőkubini Kubinyi család története, egy vaskos kötetben 1901-ben látott napvilágot. Munkáinak hosszu sorozata legszebb bizonyitéka annak, milyen lelkesedéssel csüggött a tudományokon, s a kritika mindenhol úgy nyilatkozott róla, hogy munkáinak tudományos értékét el kell ismernünk. Hosszas és lelkiismeretes munkásságának legbecsesebb gyümölcse kétségkivül az a két kötet oklevél, melylyel hazai történetünk megismertetéséhez számos uj adattal járult lelkiismeretes kritikáját pedig legvilágosabban családja történetében látjuk, melyet annyi önzetlenséggel s igazságszeretettel irt meg, hogy e téren mintaképül állithatjuk az utókor elé. A hazai tudományosság körűli buzgólkodását fényesen bebizonyitotta akkor, midőn a magyar történelmi társulat megalakitásában tevékeny részt vett s hosszu ideig választmányi tagja is volt a megalakult társulatnak. Társulatunknak is igazgató-választmányi tagjai közé tartozott 1902 deczembertől. A szorgalmas tudósnak és lelkes hazafinak emléke sokáig élni fog, s érezni fogjuk a hiányt, mely halálával támadt irodalmunkban.

G. A.

143SZAKIRODALOM.

A nagybölöni Bölöny család története. Irta és kiadta kézirat gyanánt 100 példányban) nagybölöni Bölöny László. (Kolozsvár, 1903.) VIII+332+116 lap, 8-r.

A székelyek eredetéről szóló történeti hagyományok azok közé tartoznak, melyekkel nem csupán a költői képzelet foglalkozik szivesen, hanem a melyek a székelység közmeggyőződésébe is annyira beleolvadtak, hogy a székely irodalom minden termékében kifejezésre jutnak. Nem alkalmas e hely arra, hogy a székelység hun- és sczitha-eredetének kérdését tudományos megvitatás tárgyává tegyük; elég az hozzá, hogy Bölöny László úr a székely hagyományok alapján áll s a Bölöny-családot azok közé sorozza, kik az ősfoglalás alkalmával telepedtek meg. Irott bizonyitékot a székelyek hun- és sczitha-származása mellett nem találunk, annál kevésbbé bizonyithatjuk ilyen alapon a Bölöny-család őseredetét. Bölön község nevének kell igazolnia egyes-egyedül, hogy a Bölöny nemzetség az ősfoglalók között volt. Ez tetszetős érv volna akkor, ha Bölön község fennállásáról az ősfoglalás körüli időből tudomásunk volna; de még e kétes értékű érv sem áll meg, mert a Bölön név először a XV. században fordul elő. A Kr. u. negyedik századtól kezdve tehát, midőn a székelység állitólag megtelepszik Erdélyben, egészen 1459 november 20-ig, midőn a medgyesi gyülésen Miklósvárszék képviseletében szerepel «Petrus, filius Elie de Bewlewn maiori», semmit sem tudunk Bölön községéről és az abból származó Bölöny családról; tehát több mint ezer év történetét a mondák homálya boritja. De még itt sem szünik meg a bizonytalanság, az 1459. esztendő után az adatok ujból elhallgatnak, s több mint száz évvel később, 1584 junius 10-én történik, hogy Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem Beoleony Pétert és Mátyást «antea etiam in numerum peditum pixidariorum conscriptos ... in ordinem eorum peditum» veszi fel. Innen kezd a család tulajdonképen szerepelni s innen kezdve már valóságos históriai nyomok vezetnek a legujabb korig. A XVII. század elején a család egyik tagja, Bölöny Gáspár, a fejedelmi udvarba jut be s a fejedelmi kanczelláriának egyik tevékeny tagjává lesz, sőt Bethlen Gábor fejedelemsége idejében a fejedelem megbizásából bizalmas követséget is végez. A Bölöny család virágzása tulajdonképen a XVIII. és XIX. századokra esik. Ekkor származik át a család egyik ága Szilágy vármegyébe és itt erősödik meg.
A Bölöny-család czimere: Kék pajzsban arany koronán könyöklő pánczélos kar görbe kardot tartva, hegyére tüzött véres török fővel, a pajzs felett koronás sisakon arany csillaggal. A takarók szine jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös. E czimert a szerző Ajtay Sámuelnek genealogiai irataiból veszi, ki annak keletkezését 1610 október 10-re teszi. Micsoda okok vezették Ajtayt ez időpont megállapitására, azt a szerző nem tudja; de elfogadja a kijelölt dátumot s Ajtay adatai szerint ábrázolja a család czimerét is. A pecsétes emlékek ugyan nem felelnek meg mindig az Ajtay által megállapitott czimernek, de ez nem inditotta a szerzőt sem Ajtay véleménye megváltoztatására, sem annak alaposabb megindokolására.
Negyvenkét darabból álló okmánytár fejezi be a munkát, melynek legrégibb darabja Labathlani János székely ispán itéletlevele 1459 november 26-ról.
Mindenesetre tiszteletreméltó inditó okok birták a szerzőt családja történetének megirására s a munkában felsorolt adatok bősége tanuskodik a mellett, hogy czélja elérésére hathatós munkásságot is fejtett ki. Mi is örömmel üdvözöljük a munka megjelenését és készséggel elismerjük a szerző érdemeit. Nem hagyhatjuk azonban emlités nélkül azon körülményt, hogy a szerző túlsokat foglalkozik köztörténeti eseményekkel, s sokszor nem érti meg az olvasó, mit keresnek mindezek családtörténeti monografiában. Jogtörténeti emlékeink számos helyen nyernek benne teret s magyarázataik a székelység hagyományos mondái szellemében készültek. A bevezetés is, mely tulajdonképen a genealogia fontosságának volna szentelve, teljesen elhagyja kitüzött czélját s az aktiv politika terére lépve, birálja a törvényhozás közelmult intézkedéseit s keserü panaszszavakat hallat e tárgy fölötti elmélkedései közben. Erős ellensége a zsidóságnak, melynek rossz tulajdonságait élénk szinekkel festi, s a mult és jövő minden nemzeti veszedelmeiért őket teszi felelősekké. Ezek mellékes dolgok, a szerző családjának történetét akarta megismertetni, hogy ez által másokat is hasonló munkára késztessen; a czél feltétlenül szép, de e czélon belül kellett volna a munkának maradnia. Óhajtandónak tartjuk végül, ha hasonló munkákban a tulságosan intim jellegü részletek elmaradnának, s a szerző nem forditaná az ilyenek kiszinezésére fantáziája minden erejét.

G. A.

Szilágy vármegye monografiája. Szilágy vármegye törvényhatósági bizottságának megbizásából irta: dr. Petri Mór. I. kötet 815 lap 8-r. (1901.) III. kötet 751 lap 8-r. és IV. kötet 858 lap. 8-r. (1902.)

Folyóiratunk mult évi utolsó füzetében megemlékeztünk ama nagy munka II. kötetéről, melyet Szilágy vármegye megbizásából Petri Mór irt meg. Az I. köt. annak idején elkerülte figyelmünket s e mulasztásunkért akarunk most eleget tenni, midőn a III. és IV. kötetek terjedelmes anyagának ismertetése alkalmából arra is visszatérünk.
Szilágy vármegyét a legujabb kor teremtette meg. Még két évtized előtt Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék állottak azon a helyen, a hol most Szilágy vármegyét tünteti fel a térkép. E munka tehát tulajdonképen Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék monografiája. A két vármegye czimeréből alakult meg Szilágy vármegye czimere is. Közép-Szolnok vármegyének Mária Terézia adott czimert. A négy részre osztott pajzs felső jobb oldali arany mezejében vörös ruhába öltözött emberi kar két buzakalászt, makkot és szőlőfürtöt tart, a baloldali kék mezőben sziklán épült hármas torony látszik, az alsó jobboldali kék mezőben zöld alapon ezüst szarvas ágaskodik, végül a baloldali vörös mezőben három párhuzamos ezüst szallagot látunk Kraszna vármegye czimere vörös pajzsban jobbról egy balra tekintő s olajágat tartó galamb, balról egy koronából kiemelkedő jobbra fordult kétfarku oroszlán.
A legrégibb oklevelek csak egy Szolnok vármegyét ismernek, mely a Tiszáig terjedt. Ez előbb két részre, Belső- és Külső-Szolnok vármegyékre bomlott s később vált ki belőle Közép-Szolnok vármegye. Külső-Szolnokkal 1279 óta találkozunk okleveleinkben, Belső Szolnokról már az 1321. és 1330. években van szó, Közép-Szolnok pedig 1416-ban tünik fel. A három Szolnok azonban 1342-ben még egységes s a különválás a XV. század második felében történik meg. A Szilágy elnevezés régi ugyan, de nem volt szerves törvényhatóság, hanem csupán a vidéket jelentette, melyen Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék feküdtek.
Szilágy vármegye lakosainak eloláhosodása az Anjouk alatti oláh letelepülés idejére esik, a mi még fokozódott az 1717/18. évi erdélyi inség idejében. A közép-szolnoki nemesség tekintélyes részét alkotják a a földesurak által nemesitett oláh parasztok. Igy sokat nemesitettek Wesselényi Pál, a bujdosó magyarok generálisa, továbbá a Gyulaffyak, Bánffyak, Báthoryak és Rákóczyak.
Szolnok vármegye főispánsága közjogi szempontból nevezetes azért, mert szoros kapcsolatban állott az erdélyi vajdák személyével. Emlitésre méltó továbbá, hogy Szolnok vármegyének nő-főispánja is volt. I. Ferdinánd t. i. Báthory Annát, Bélteki Drágfi Gáspár özvegyét, férje halála után Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék főispáni helytartójává nevezte ki.
Külön szakaszt foglal le e munkában a Wesselényi család. A család czimerére vonatkozó fejtegetések Karácsonyi Jánosnak folyóiratunk 1899. évfolyamában közölt értekezéséből vannak átvéve. A Wesselényi család szereplése Közép-Szolnok vármegyében Wesselényi Ferenczczel kezdődik, a ki 1584-ben a Jakcsi család kihalásakor kapta Báthory Istvántól Hadadot és Zsibót.
Az I. kötet végén hosszú sorozatát találjuk a vármegyei tisztviselőknek a legrégibb időktől a legujabb korig. A szolnokmegyei főispánok, krasznamegyei főispánok, alispánok, jegyzők, szolgabirák, esküdtek stb. nevei nagy szorgalommal vannak összegyüjtve.
Ez az I. kötet bennünket érdeklő részének rövid ismertetése, a mely tárgyában méltó módon van illusztrálva is. Mária Terézia czimeres levele, Kossuth Lajosnak a vármegyéhez intézett levele, a kusalyi kolostor alapitó levele s egyéb a megye történetére vonatkozó érdekes emlékek hasonmásai diszitik a munkát.
A III. és IV. kötetek Szilágy vármegye községeinek történetét tárgyalják betürendben. Ez óriási anyag áttekintésekor megtanulja az ember méltányolni a szerző kitartó fáradozását, melyet mindezek összehordására kellett forditania. Az I. kötet előtt olvasható előszóban megemlékezik a szerző, hogy beutazta az egész vármegyét, felkutatta az egyházak, községek és magánosok levéltárait; az erre forditott munka a III. és IV. kötetben érvényesült főképen, a községek történetének leirásánál. Az egyes adatok forrását feltüntető jegyzetek győznek meg bennünket arról, mily lelkiismeretes munkással van dolgunk s mennyire megbizhatók a munka tudományos eredményei. Számos adat került ki gróf Kuun Géza marosnémeti levéltárából, melynek kincsei jórészt ismeretlenek voltak eddig. A régi hazai hiteles helyek egyik becses tárházának, a leleszi konventnek is számos nevezetes adaléka érvényesült itt. Ugyanezt kell mondanunk a báró Bánffy család kolozsvári levéltáráról. A III. kötet 246 község ismertetését tartalmazza Adorjántelektől Kusalyig, a IV. kötetben 164 község van leirva Lecsmértől Zsibóig. Bajos dolog volna e hosszu sorozatból egyiket-másikat kiemelnünk, mert csaknem mindegyikükhöz füződik valami nevezetes emléke a vármegyében szerepelt jeles családoknak, a Wesselényieknek, Bánffyaknak, Gyulaffyaknak stb. Több figyelemreméltó illusztráczión kivül egy érdekes melléklete is van a IV. kötetnek, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék térképe a Hunyadiak korából, melyben a szerző nevükön kivül külön jelekkel tüntette fel a várakat, városokat, falvakat és pusztákat. Érdekes vállalkozás és mindenesetre méltó a figyelemre. Természetesen nagy segitségére volt a szerzőnek Csánk jeles munkája, de kibővitette az ő adatait azon községek neveivel, melyek a Hunyadiak előtti oklevelekben fordulnak elő. Nagy része van azonban e térkép megalkotásában a képzeletnek s pontossága nem is eshetik mindenben szigoru kritika alá.
Mindezek után ismételhetjük e munkáról ama véleményünket, melyet a II. kötet ismertetésénél is kimondottuk, hogy a szerző fáradhatatlan szorgalommal gyüjtötte össze a munkája megirásához szükséges adatokat s feldolgozásuk ennek alapján méltó a figyelemre. Reméljük, hogy a munka hátralevő kötetei is, melyek a vármegyei nemes családok történetét fogják tartalmazni, hasonló alapossággal lesznek megirva, s az egész mű méltó emléke lesz a vármegye történeti multjának.

G. A.

Kérelem.

Miután az illető családok nemzedékrendi történetéből a következő családtagok hiányoznak, a Turul szerkesztősége a következő kérdésekre kér feleletet:
1. Iktári Bethlen Zsuzsánna grófnőnek († 1797), a ki gróf Teleki Sámuel (1739–1822) hitvese volt, ki az apja? és ki az anyja?
2. Bánffy Erzsébet bárónőnek, a ki 1810-ben lett gróf Teleki Ferencz (1787–1861) felesége, ki az apja? és ki az anyja?
3. Bánffy Jozéfa bárónőnek († 1844), gróf Teleki Domokos (1810–1876) első nejének ki az apja? és ki az anyja?
4. Bek vagy Beck Paulina Zsuzsánnának (1815–1856), a ki 1834-ben gr. Degenfeld Schomburg Imre (1810–1883) hitvese lett, ki az apja? ki az anyja és kik a (négy) nagyszülei?
A szives értesitést a Turul szerkesztősége czimére a Magyar Nemzeti Múzeumba kérjük.

Szerkesztőség.

1903-4

TURUL

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye

AZ IGAZGATÓ-VÁLASZTMÁNY MEGBIZÁSÁBÓL SZERKESZTIK
SCHÖNHERR GYULA
TITKÁR
ÉS
VARJÚ ELEMÉR
AZ IGAZG. VÁL. TAGJA.

HUSZONEGYEDIK KÖTET.

1903-IK ÉVI FOLYAM.

BUDAPEST

KIADJA A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALOGIAI TÁRSASÁG

145ASPREMONT-RÁKÓCZY UTÓDOK.

Lotharingia határaitól nem messze, Metz mellett fekszik Aspremont várkastélya romokban. A kastély és grófság ősi urait a hagyomány a római Attestini (vagy Este) családtól származtatja. De ha az Este-féle származás nem is volna igaz, a család akkor is a legfényesebbek és legrégiebbek egyike. Ivadékai nevet szereztek a történelemben, de leghiresebbé vált köztük az az Aspremont Dániel, Orthe algrófja, a ki mint Bayonne kormányzója IX. Károly királynak a protestánsok kiirtását elrendelő parancsára 1572-ben, a szent Bertalan éj esztendejében azt felelte, hogy: «az egész kormányzóságban csupa jó polgárt és vitéz katonát találtam, de egyetlenegy hóhért sem!»
Magyarország közéletében Aspremont-Lynden Ferdinánd Góbert gróf játszott szerepet, mint Rákóczy Julianna Borbála hgnő férje, a kinek virágzó utódjaiban a Felső Vadászi Rákóczyak, a Somlyai és az Ecsedi Báthoryak, a Zrinyek és Frangepánok szinte mesébe illő hősiességü és hazafiasságu nemzetségeinek dicső vére egyesült. A Rákóczyak ősvonalát az 1200 táján élt Csépánig dr. Wertner Mór mutatta ki, de alig ismeretes, vagy pedig hiányosan és hibásan ismeretes nálunk az Aspremont-nemzetség. A sok tévedés szükségessé teszi, hogy az Aspremont-háznak magyar főrendekké vált vonalát megismertessük. Első ismert ősük:
1. Szigfrid gróf Lotharingiában, élt 700 körül. Fia:
2. Theobald gróf, † 762. Neje: de Barville Ágnes. Fia:
3. Szigfrid gróf. Neje: Mechtild moselvidéki hgnő (?). A meroving frank királyok törzsapjának, Merovech (Merwig, Merovćus) frank királynak († 460) a monda egy öccsöt tulajdonit: Sigimer hget, a kinek unokája, Ansbert († 570) a Moselvidék első herczege volt. Ansbert a meroving I. Chlotár frank király leányának Blitildis hgnőnek volt a férje. Unokájának: Szent Arnulf († 641) metzi püspöknek és a szász eredetü Dodának legidősbik fia: Szent Klodulf metzi püspök Ardennes grófjainak és Lotharingia kihalt ősi herczegeinek lett a törzsapja. A középső fiu: Ansegisil hg († 685) Nagy Károly császár nagyapjának, Martell Károly frank hgnek volt a nagyapja s igy első külön őse a Karoling frank királyoknak. Végül a legifjabbik fiu: Selodulf († 718) a Moselvidék herczegeinek és Scheldemellék őrgrófjainak a törzsapja. Selodulf fia: Márton, ezé Lambert, Lamberté pedig Loher (Lothár) hg († 809), a kinek fiától: Frigyestől Salm grófjai és általuk Lotharingia későbbi herczegei (tehát I. Ferencz József királyunk is) és Salm mai összes hercegei származnak, mig leánya: Mechtild, Szigfrid gróf neje, az Aspremont grófok ősanyja. Fia:
4. Theobald gróf, † 827. Neje: Salm (??) Beátrix grófnő. Fia:
5. Szigfrid gróf, 840. Neje: de Briey Berta. Fia:
6. Theobald gróf. Neje 870: Erzsébet, de Bolon (Boulogne vagy Bologna?) Henrik leánya. Fia:
7. Odvin gróf. Neje 895: Mechtild, de Grandpré Henrik leánya. Fia:
8. Theobald gróf. 2. neje: d’Ancona (?) Lukréczia őrgrófnő. Fia:
9. Dolin gróf, † 997. Neje: de Chimay Margit. Fia:
10. Albert, Aspremont grófja 995. Neje: Ida, de Briey Theobald gróf leánya. Fia:
11. Aspremont Arnold gróf. Neje: Arlon Mechtild grófnő, I. Walram d’Arlon grófnak, a Limburg és a későbbi Luxembourg herczegi házak (tehát Zsigmond és igy I. Ferencz József magyar királyok) ősének testvérnénje. Fia:
12. Aspremont Albert gróf. Neje: Margit, de Thionville Tódor gróf leánya. Fia:
13. Aspremont Arnold, Lynden grófja, † 1150. Neje 1120: Cuylenburg (Culemburg) Ilona, Lynden örököse. Fia:
14. Lynden Vilmos gróf, † 1186. Neje Mömpelgard (Montbéliard) Ágnes grófnő. Szent Klodulf († 718, 1. a 3. sz. a.) metzi püspök utódjai közül Rorich gróf, Ansdrude férje, apja volt Wigerichnek, Triergau, Bedgau és Ardennergau grófjának, Aachen palotagrófjának (Pfalzgraf), a kinek fia: I. Frigyes, Bar grófja és Felső-Lotharingia herczege lett († 990). I. Frigyes herczeg, a Capet, Valois és Bourbon-házak ősének: nagy Hugó párisi grófnak, franciai és burgundi herczegnek († 956) és szász Hadvig német királyleánynak leányát: Beátrix (Emma?) hgnőt vette nőül 954-ben. Fiuknak: I. Detre (Dietrich, Theodorich) felső-lotharingiai herczegnek († 1026) fia: II. Frigyes, Felső-Lotharingia herczege (†1033) II. Rákóczy Ferencz fejedelem és I. Ferencz József király őseinek: (Lahngau-Wetterau) II. Hermann sváb herczegnek († 1003) és Welf Gerberga burgundi királyleánynak leányát: Matild hgnőt († 1035 előtt) vette nőül. Leányuk: Zsófia († 1093) hgnő, 1033–1093 Bar grófnője, de Mousson Lajoshoz († 1065), Mousson és Mömpelgard grófjához, Mömpelgard grófjainak, Bar grófjainak és herczegeinek, Luxembourg grófjainak és herczegeinek, Pfirt grófjainak és a Habsburgoknak őséhez ment nőül. Egyik unokájuknak: III. Detrének († 1162), Bar, Mousson és Mömpelgard grófjának leánya: Mömpelgard Ágnes grófnő, mint Montfaucon Richárd gróf özvegye, Lynden Vilmos gróf neje lett. Fiuk:
15. Lynden Flóris gróf, † 1203. Neje: von Wachtendonck Ágnes. Fia:
16. Lynden Vilmos, † 1227. Neje: von Brederode Krisztina. Fia:

17. Lynden Flóris, † 1247. Neje: von Odekerke Ágnes. Fiai:
18. Lynden Detre, † 1266. Első neje: de Renesse Hedvig. Második neje: de Montfort Margit. Egyiktől fia:
19. Lynden Detre, † 1300. Neje: von Herlaer Ágnes. Fia:
20. Lynden Detre, † 1368. Neje: von Keppel Irmingárdisz. Fia:
21. Lynden István † 1400 Neje: Lynden Erzsébet, Hemmen úrnője 1360–1390. Fia:
18. Lynden de Doornik Borre, † 1327. Fia:
19. Lynden Vilmos, † 1361. Leánya:
20. Lynden Erzsébet, Hemmen úrnője 1360–1390. Férje: Lynden István, † 1400. Fia:
22. Lynden Detre, Hemmen ura, † 1437. Negyedik neje: von Wintzen Aliza bárónő. Fia:
23. Lynden János, Hemmen ura, † 1473 Neje: von Dornick (Doornik) Fulvina grófnő. Fia:
24. Lynden István, † 1507. Neje: von Bronchorst Valpurgisz. Fia:
25. Lynden Detre, Dormael ura, † 1560. Neje; von Eldern Mária. Fiai:
26. Lynden-Froidcourt Róbert gr. Neje: von Engeneuland Mária bárónő. Fia: 27. Lynden Károly Ernő, Dormael várgrófja. Neje: von Prain Katalin. Fia:
28. Lynden-Froidcourt Ferdinánd gr. Neje: de Reide Izabella. Fia:
29. Aspremont Károly Ferenc gr. Neje: Aspremont Mária Ágnes grófnő. Fia:
26. Lynden Hermann, Reckheim (1556) és Ryckholt (1590) grja, † 1603. Neje: de Châteauvilain Mária. Fia:
27. Lynden-Reckheim Ernő gr., 1583–1636. Neje (1609): de Bonnivet-Crévecoeur Anna Antonia. Fia:
28. Lynden-Reckheim Ferdinánd gróf, 1611–1665. Neje (1643): Fürstenberg-Heiligenberg Erzsébet tartománygrnő, 1621–1662. Fürstenberg Egón tartománygrófnak († 1635) és Hohenzollern-Hechingen Anna Mária hgnőnek(† 1635) leánya, az Árpádok és a Habsburgok vére. Gyermekei:
29. Aspremont Mária Ágnes grófnő. Férje: Aspremont Károly Ferencz gróf. Fia:
29. Ferdinánd Góbert Lynden-Reckheim grja, sz. 1643, Aspremont-Lynden grja 1676, római szent birodalmi gróf,1684, † 1708. Második neje (1691): Felső-Vadászi Rákóczy Julianna Borbála hgnő, I. Rákóczy Ferencz fejedelemnek († 1676) és gr. Zrínyi Ilonának († 1703) leánya. Fia:
30. Aspremont József gr. Neje (1730): Esterházy Teréz hgnő, a kit Nagy Iván (Magyarország családai), Kiss Bálint (Az Árpádok fejedelmi vére) és dr. Wertner Mór (Erdélyi Muzeum, 1898: A Rákóczyak családi történetéhez) hibásan adnak ki Aspremont-Lynden Károly Gobert gr. († 1749) nejének. Kihalt! †
30. Aspremont-Lynden Károly Gobert gr., 1703–1749. Neje (a kit Nagy Iván, Kiss Bálint és dr. Wertner Mór hibásan Esterházy Teréz grófnőnek a Pallas nagy lexikona pedig szintén hibásan Korozsova grófnőnek mondanak): Kokorzowa von Kokorzowetz Eleonóra Franciska grnő, † 1747, Kokorzowa Péter Ferenc gr. leánya. Az ő két gyermekük Wolkenstein-Trostburg Gáspár Páris grnak († 1774) és Thurn-Taxis Anna Franciska grnőnek († 1773) két gyermekével házasodott össze, úgy hogy mind a két pár gyermekeinek közös négy nagyszülője van (nyolcz helyett). Aspremont-Lynden Károly Gobert gr. és Kokorzowa Eleonóra Franciska grófnő két gyermeke.
31. Aspremont-Lynden János Gobert gróf, 1732–1805. Neje: Wollkenstein-Trostburg Mária Franciska grnő, 1734–1793. Wolkenstein-Trostburg Gáspár Páris gr. († 1774) és Thurn-Taxis Anna Franciska grnő († 1773) leánya. Fia:
32. Aspremont-Lynden és Baindt János Gobert gr. 1757–1819. Neje: Batthyány Regina grnő, gr. Batthyány Ádám († 1782) és Esterházy Anna grnő († 1757) leánya. Leánya:
33. Aspremont-Lynden és Baindt Mária Ottolina Gobertina grófnő, 1787–1866. Férje 1807: Monyorókeréki és Monoszlói gróf Erdődy György, 1785–1859.Virágzó utódjaik:
Aspremont-Erdődy.
31. Aspremont-Lynden Anna Erzsébet grnő, † 1805. Férje (a kit Nagy Iván és Kiss Bálint hibásan Falkenstein N. grófnak neveznek, holott ekkor már nem is léteztek Falkenstein grófok): Wolkenstein-Trostburg Páris Ignác gróf, Wolkenstein-Trostburg Gáspár Páris gr. († 1774) és Thurn-Taxis Anna Franciska grnő († 1773) leánya. Virágzó utódjaik:
Aspremont-Wolkenstein.

147I. Aspremont-Erdődy.

33. Aspremont-Lynden és Baindt Mária Ottolina Gobertina grófnő, 1787–1866. Férje 1807: gróf Erdődy György; 1785–1859. Gyermekei:
34. A) gróf Erdődy Agatha, 1808–1882. Férje 1825: gróf Széchényi János, 1802–1874.

– B) gróf Erdődy Francziska, 1812-1876. Férje 1833: báró Skrbensky von Hristie Fülöp, 1789–1876.

– C) gróf Erdődy István, 1813–1896.

– D) gróf Erdődy Lajos, 1814–1883.

– E) gróf Erdődy Károly, 1816–1864.

– F) gróf Erdődy Mária, 1817–1894. Férje 1839: gróf Wolkenstein-Trostburg Antal, 1807–1877 (az Aspremont-Volkenstein-vonalból, úgy hogy ennek a párnak az utódjai kétszeresen Rákóczy-Báthory-Zriny-Frangepán és Aspremont vérségek).

A) Erdődy-Széchényi.
34. Erdődy Agatha grófnő, 1808–1882. Férje 1825: Széchényi János gróf, 1802–1874. Gyermekei:
35. a) gróf Széchényi Agatha, sz. 1833. Férje:
1855: gróf Breunner-Enkevoirth Ágost, 1828–1894, családjának utolsó férfisarja.
35. b) gróf Széchényi Ernesztina, sz. 1836. Férje 1857: Zichy László gróf, 1830–1896.

– c) gróf Széchényi Sándor, sz, 1837.

– d) gróf Széchényi Mária Gobertina, sz. 1848.
Férje 1869: Somssich Imre gróf, sz. 1843.

Aa) Széchényi-Breunner.
35. gróf Széchényi Agatha, sz. 1833. Férje 1855 gróf Breunner-Enkevoirth Ágost, 1828–1894, családjának utolsó, férfisarja. Gyermekei:
36. I. gróf Breunner Mária, sz. 1856. Férje 1877: Hohenlohe-Schillingsfürst Viktor hg (Prinz), Ratibor herczege (Herzog) és Corvey fejedelme (Fürst), sz. 1847. Gyermekei:
37. 1. Viktor örökös hg (Erbprinz), sz. 1879.

– 2. János hg (Prinz), sz. 1882.

– 3. Agatha hgnő (Prinzessin), sz. 1888.

– 4. Margit hgnő (Prinzessin), sz. 1894.
– II. gróf Breunner Agatha, sz. 1859. Férje:
1887: Whitehead János. Gyermekei?
– III. gróf Breunner Ernesztina, sz. 1861. Férje 1887: gróf Coudenhove Kunó, sz. 1858.
– IV. gróf Breunner Eleonóra, sz. 1864. Férje 1885: Auersperg Károly fejedelem (Fürst), Gottschee herczege (Herzog), sz. 1859. Gyermekei:
37. 1. Adolf hg (Prinz), sz. 1886.

– 2. Agatha hgnő (Prinzessin), sz. 1888.

– 3. Johanna hgnő, sz. 1890.

– 4. Eleonóra hgnő, sz. 1892.

– 5. Károly hg, sz. 1895.
– V. gróf Breunner Hilda, sz. 1872. Férje 1896: gróf Herberstein Heribert, sz. 1863. Fiai:
37. 1. János Ottó gróf, sz. 1897.

– 2. János Heribert gróf, sz. 1898.

– 3. János János gróf, sz. 1900.
– VI. gróf Breunner Gabriella, sz. 1876. Férje 1901: gróf Stubenberg Kamilló, sz. 1861. Fia:
37. Farkas gróf, sz. 1902.

Ab) Széchényi-Zichy.
35. gróf Széchényi Ernesztina, sz. 1836. Férje 1857 gróf Zichy László, 1830–1896. Gyermekei:
36. I. gróf Zichy András, sz. 1858. Neje 1891 Peszáki báró Bajzáth Irma, sz. 1864. Leányai:

37. 1. Vera grófnő, sz. 1892.

– 2. Elza grófnő, sz. 1893.

– 3. Magdolna grófnő, sz. 1894.

– II. gróf Zichy Ilma, sz. 1862. Férje 1886: Jeszenszky Sándor báró, sz. 1857. Gyermekei:

37. 1. László báró, sz. 1887.

– 2. Alexandrina bárónő, sz. 1888.

– 3. Mária bárónő, sz. 1892.

– III. gróf Zichy Károly, sz. 1864. Neje 1893 gróf Karátsonyi Ilona, sz. 1871, gróf Karátsonyi Guidó († 1885) és Marczibányi Mária († 1876) leánya.

Ac) Széchényi.
35. gróf Széchényi Sándor, sz. 1837. Neje 1866: Jobaházi Dőry Natália, sz. 1846. Gyermekei:
36. I. Bertalan gróf, sz. 1866.

– II. Lajos gróf, sz. 1868.

– III. Domokos gróf, sz. 1871.

– IV. Alice grófnő, sz. 1873.

Ad) Széchényi Somssich.
35. gróf Széchényi Mária Gobertina, sz. 1848. Férje 1869: gróf Somssich Imre, sz. 1843. Gyermekei:

36. I. Margit grófnő, sz. 1870. Férje 1902: gróf Attems Móricz, sz. 1852.

– II. László gróf, sz. 1874.

– III. Gyula gróf, sz. 1876.

– IV. Antal gróf, sz. 1880.

– V. János gróf, sz. 1883.

B) Erdődy-Skrbensky.
34. gróf Erdődy Francziska, 1812–1876. Férje 1833: báró Skrbensky von Hristie Fülöp, 1789–1876. Gyermekei:

35. I. Mária bárónő † Férje 1855: báró Risenfels Gyula, † Virágzó vonal.

– II. Johanna bárónő, sz. 1835. Férje 1862: báró Schmertzing Tádé, 1820–1881. Gyermekei:

36. 1. Mária bárónő, sz. 1862.

– 2. István báró, sz. 1864.

– 3. Lydia bárónő, sz. 1866.

36. 4. Ilona bárónő, sz. 1867. Férje 1889 Albrecht Emil. Gyermekei?
– III. Fülöp báró, sz. 1838.
– IV. Francziska bárónő, † Férje 1859: vaszkai és kis-kovalóczi Vietorisz János. Fiai:

36. 1. György István, sz. 1860.

– 2. Fülöp Gobert, sz. 1862.

C) Erdődy.
34. gróf Erdődy István, 1813–1896. Neje 1835: Müller-Hörnstein Jusztina bárónő, 1817–1845, Müller-Hörnstein Henrik bárónak és Fünfkirchen Johanna grófnőnek leánya. Gyermekei:
35. I. Johanna grófnő, sz. 1835. Férje 1853: gróf Batthyány Zsigmond, sz. 1829. Gyermekei:
36. 1. István gróf, 1854–1883.
– 2. Zsigmond gróf, sz. 1856.
– 3. Tivadar gróf, sz. 1859. Neje 1886: Batthyány Olga grófnő, sz. 1869, gróf Batthyány József és gróf Kornis Antónia leánya. Leányai:
37. a) Johanna grófnő, sz. 1889.
b) Lujza grófnő, sz. 1891.
– 4. Ernesztina grófnő, sz. 1864.
– 5. Jusztina grófnő, sz. 1866.
– 6. Vilmos gróf, sz. 1870, kanonok.
– 7. Béla gróf, sz. 1871.
– 8. Tamás gróf, sz. 1875.
– II. Henriette grófnő, sz. 1838. Férje 1864: gróf Széchényi Jenő, sz. 1836. Gyermekei:
36. 1. Ilona grófnő, sz. 1865.
– 2. Emilia grófnő, sz. 1866. Férje (anyjának öcscse): gróf Erdődy Gyula, sz. 1845.
– 3. Miklós gróf, győri püspök, sz. 1868.
– 4. Jenő gróf, sz. 1872. Neje 1903: Almásy Huberta grófnő, sz. 1880, gróf Almásy Tasziló és báró Fiáth Anna leánya.
– 5. Marietta grófnő, sz. 1878. Férje 1899: gróf Zichy Frigyes, sz. 1860.
– 6. Pál gróf, sz. 1880.
– III. Agatha grófnő, sz. 1839. Férje 1868 báró Ambrózy Lajos.
35. IV. Francziska grófnő, sz. 1841. Férje 1861: gróf Széchényi Ferencz, sz. 1835. Fiai:
36. 1. Rudolf gróf, sz. 1862. Neje 1888: gróf Herberstein Mária, sz. 1831, gróf Herberstein Zsigmond és gróf Festetics Julia leánya. Fia:
37. Rudolf gróf, sz. 1891.
– 2. Ernő gróf, sz. 1864.
– 3. Antal gróf, sz. 1867. Neje 1895: Wenckheim Krisztina grófnő, sz. 1874, gróf Wenckheim Frigyes és gróf Wenckheim Krisztina leánya. Gyermekei:
37. a) Antónia grófnő, sz. 1896.
– b) Ilona grófnő, sz. 1898.
– c) Ferencz József gróf, sz. 1901.
– 4. Frigyes gróf, sz. 1875.
– V. Gyula gróf, sz. 1845. Neje (testvérnénjének leánya) 1885: Széchényi Emilia grófnő, sz. 1866, gróf Széchényi Jenő és gróf Erdődy Henrietta leánya.

D ) Erdődy.
34. gróf Erdődy Lajos, 1814–1883. Neje 1841: von Raymann Johanna, 1809–1897. Gyermekei:
35. I. Francziska grófnő, sz. 1842. Férje 1867: Károlyi Alajos gróf, 1825–1889. Gyermekei:
36. 1. Ferdinándina grófnő, sz. 1868 Férje 1893: gróf Berchtold Lipót, sz. 1863. Fiai:
37. a) Alajos gróf, sz. 1894.
– b) Béla gróf, sz. 1895.
– c) Zsigmond gróf, sz. 1900.
– 2. Lajos gróf, sz. 1872. Neje (anyja testvérhugának leánya) 1902: gróf Széchényi Johanna, sz. 1872, gróf Széchényi Béla és gróf Erdődy Johanna leánya.
– 3. Sófia grófnő, sz. 1875. Férje 1896: gróf Károlyi Imre, sz. 1873. Fiai:
37. a) Tibor gróf, sz. 1897.
– b) Ferencz gróf, sz. 1900.
– II. György gróf, sz. 1843. Első neje 1873: Baltazzi Sarolta, † 1875. Második neje 1896: Scott Julia. Leányai:
36. 1. Karolina grófnő, sz. 1875. Férje: 1894: de Mandat-Grancey Vilmos báró. Gyermekei?
– 2. Johanna Margit grófnő, sz. 1897.
35. III. Johanna grófnő, 1846–1872. Férje 1870: Széchényi Béla gróf, sz. 1837. Leányai:
36. 1. Alice grófnő, sz. 1871. Férje 1895: gróf Teleki Tibor, sz. 1871.
Fia:
37. Béla gróf, sz. 1896.
– 2. Johanna grófnő, sz. 1872. Férje (anyja testvérnénjének fia) 1902: gróf Károlyi Lajos, sz. 1872.

E) Erdődy.
34. gróf Erdődy Károly, 1816–1864. Neje 1845 gróf Kolowrat-Krakowsky Julianna, sz. 1823, gróf Kolowrat-Krakowsky Xavér Ferencz és gróf Wildenstein Julia leánya. Gyermekei:
35. I. Rudolf gróf, sz. 1846. Neje 1881: Drasche von Wartinberg Lujza, sz. 1853, Drasche Henrik lovag és Freudenthal Jozefina leánya.
– II. Julia grófnő, 1847–1901. Férje 1871
Draskovich Iván gróf, sz. 1844. Fia:
36. Iván gróf, sz. 1878.
– III. István gróf, sz. 1848.
– IV. Valeria grófnő, sz. 1850. Férje 1870: Odescalchi Arthur hg, sz. 1836. Fia:
36. Lóránt hg, sz. 1874.

F) Erdődy-Wolkenstein.
34. gr. Erdődy Mária, 1817–1894. Férje 1839: gr. Wolkenstein-Trostburg Antal, 1807–1877, (az Aspremont-Wolkenstein vonalból, úgy hogy ennek a párnak az utódjai kétszeresen Rákóczy-Báthory-Frangepán-Zriny és Aspremont vérségek). Fiai:
35. I. Oszvald Gobert gr., sz. 1843. Neje 1877: gr. Schaffgottsche Mária, sz. 1856, gr. Schaffgottsche Frigyes és gr. Pálffy Teréz leánya. Fia:
36. Oszvald Antal gr., sz. 1879.
– II. Antal Gobert gr., sz. 1844. Neje 1872: von Schaumburg Paula, sz. 1850. Leányai:
36. 1. Mária grófnő, sz. 1873.
2. Karolina grófnő; sz. 1878.

150II. Aspremont-Wolkenstein.

31. Aspremont-Lynden Anna Erzsébet grófnő, † 1805. Férje (a kit Nagy Iván és Kiss Bálint hibásan Falkenstein N. grófnak neveznek, holott akkor már nem is léteztek Falkenstein grófok): Wolkenstein-Trostburg Páris Ignácz gróf (Aspremont-Lynden János Gobert grófnak kétszeresen sógora). Gyermekei:
32. A) Ferencz gr., † 1821.
– B) Mária Anna grófnő, 1760–1828. Férje 1778: gr. Arz von Arzio-Vasegg Alajos, 1751–1809.
– C) Francziska grófnő; 1764–1808. Férje 1783: báró Wenzel von Sternbach József, 1758–1842.

A) Wolkenstein.
32. Wolkenstein-Trostburg Ferencz gr., † 1821. Neje: Starhemberg Anna grófnő, 1759–1827. Gyermekei:
33. a) Ernő gr., 1782–1861.
– b) Mária grófnő, 1794–1845. Férje 1818: Szirmay István gr., 1792–1857.
– c) Karolina grófnő, 1802–1849. Férje: Szirmay Antal Tamás gr., † 1851. Fia:
34. Ferencz Tamás gr., 1838–1871. Neje 1864: Krasicka Julia grófnő, sz. 1844.
Leánya:
35. Mária Anna grófnő, 1866–1881. Kihalt!

*

Aa) Wolkenstein.
33. gr. Wolkenstein-Trostburg Ernő, 1782–1861. Neje: Esterházy Karolina grófnő, 1787–1829. Gyermekei:
34. I. Paulina grófnő, 1805–1884. Férje 1830 Bellegarde Henrik gr., 1798–1871. Leányai:
35. 1. Henriette grófnő, sz. 1831. Férje 1869: Christalnigg Oszkár gr., 1831–1898.
– 2. Adelheid grófnő, 1832–1868. Férje 1860; Christalnigg Oszkár gr., 1831–1898. Gyermekei:
36. a) Oszkár gr., sz. 1862. Neje 1893: Bellegarde Lucia grófnő, sz. 1872, gr. Bellegarde Henrik (1843–1890) és gr. Hartig Paula leánya. Leánya:
37. Mária Immaculata grófnő, sz. 1895.
35. b) Sófia grófnő, sz. 1867. Férje 1888: Huyn Ottó Alajos gr., sz. 1859. Gyermekei:
37. a) Mária Natália grófnő, sz. 1889.

– ß) József Ágost gr., sz. 1893.

– y) György Oszkár gr., sz. 1897.
34. II. Erzsébet grófnő, 1805–1872. Férje 1830: gróf Wolkenstein-Trostburg Károly, 1802–1875. Gyermekei:
35. 1. Antal gr., sz. 1832. Neje 1886: von Busch Mária, sz. 1842.
– 2. Vilmos gr., sz. 1836. Neje 1866: Westphalen Erzsébet grófnő, sz. 1845, gr. Westphalen Ottó és Kanitz-Dallwitz Krisztiána bárónő leánya. Gyermekei:
36. a) Krisztiána grófnő, sz. 1873. Férje 1900: Rességuier de Miremont Frigyes gr., sz. 1873.
– b) Károly gr., sz. 1875.
– c) Lipót gr., sz. 1876.
– d) Erzsébet grófnő, sz. 1877.
– e) Margit grófnő, sz. 1880.
– f) Mária grófnő, sz. 1882.
– g) Oszvald gr., sz. 1886.
– 3. Anna grófnő, sz. 1845. Férje 1877: Maurigi di Castel-Maurigi Róger őrgróf. Gyermekei?
– 4. Engelhard Detre gr., sz. 1848. Neje 1878: Nostitz-Rokitnitz Ernesztina grófnő, sz. 1857, gr. Nostitz József és gr. Waldstein-Wartenberg Ernesztina leánya. Gyermekei:
36. a) Ernő gr., sz. 1879.
– b) Engelhardina grófnő, sz. 1880.
– c) Karolina grófnő, sz. 1882.
– d) Vilma grófnő, sz. 1883.
– e) Marianna grófnő, sz. 1888.
– f) grófnő, sz. 1889.
– g) Anna grófnő, sz. 1892.
– h) Detre Antal gr., sz. 1894.
36. i) Henrik gr., sz. 1896.
– k) Eleonóra grófnő, sz. 1898.
– III. Antal gr., 1807–1877. Neje 1839: Erdődy Mária grófnő, 1817–1894, gr. Erdődy György és gr. Aspremont-Lynden és Baindt Mária Ottolina Gobertina grófnő leánya (az Aspremont-Erdődy vonalból, úgyhogy ennek a párnak az utódjai kétszeresen Rákóczy-Báthory-Zriny-Frangepán és Aspremont vérségek). Fiai:
35. 1. Oszvald Gobert gr., sz. 1843. Neje 1877: gr. Schaffgottsche Mária, sz. 1856, gróf Schaffgottsche Frigyes és gróf Pálffy Teréz leánya. Fia:
36. Oszvald Antal gr., 1879.
– 2. Antal Gobert gróf, sz. 1844. Neje 1872: von Schaumburg Paula, sz. 1850. Leányai:
36. a) Mária grófnő, sz. 1873.
– b) Karolina grófnő, sz. 1878.

Ab) Wolkenstein-Szirmay.
33. gr. Wolkenstein-Trostburg Mária, 1794–1845. Férje 1818: gr. Szirmay István, 1792–1857. Leánya:
34. Alojzia grófnő, † Férje 1849: Luzsénszky József báró. Gyermekei:
35. I. József báró, 1855–1881.
– II. Mária bárónő. Férje 1875: Buttler-Clonebough Aladár gr., sz. 1847. Leánya:
36. Evelina grófnő, sz. 1879.
– III. Emilia bárónő. Férje: Flachnekker Gusztáv kapitány, † Leánya:
36. Lujza, sz. 1886.
– IV. Zsigmond báró. 1. neje: homai Homa Gizella, † 1897. 2. neje: gyulai Gaál Aranka. Gyermekei:
36. 1. Erzsébet bárónő, sz. 1886.
– 2. Zsigmond báró, sz. 1891.
– 3. Ferdinándina bárónő, sz. 1896.
– V. Félix báró. Neje: Buttler-Clonebough Aranka grófnő.

B) Wotkenstein-Arz.
32. gróf Wolkenstein-Trostburg Mária Anna, 1760–1828. Férje 1778: Arz von Arzio-Vasegg Alajos gr., 1751–1809. Gyermekei:
33. a) Emánuel gr., 1784–1850.
b) Ferencz gr., 1785–1822.

Ba) Arz.
33. Arz Emánuel gr., 1784–1850. Neje 1820: gr. Khuen-Belasi Anna, 1797–1887. Fiai:
34. I. Olivér gr., 1821–1887. Neje 1851: Wenzel von Sternbach Lukrécia bárónő, 1831–1859. Fia:
35. Lajos gr., sz. 1856.
– II. Eváriszt gr., 1824–1868. Neje 1856: Sarnthein Mária grófnő, 1830–1892.Gyermekei:
35. 1. Mária grófnő, sz. 1856. Férje 1884:
Liebe von KreutznerAntal. Gyermekei?
– 2. Anna grófnő, sz. 1861. Férje 1893: Huyn Rudolf gr., sz. 1855.
– 3. Antal gr., 1864.
– III. János gr., 1836–1892. Neje 1868: Arz von Arzio-Vasegg Mária grófnő, 1841–1901. Fiai:
35. 1. Eváriszt gr., sz. 1869.
– 2. János gr., sz. 1878.

Bb) Arz.
33. Arz Ferencz gróf, 1785-1822. Neje 1817; Khuen-Belasi Johanna grófnő, 1795–1867. Leányai:
34. 1. Karolina grófnő; sz. 1821. Férje 1843 Thunn von Castel-Thunn (= Thun-Hohenstein) Máté gr., 1812–1892. Gyermekei:
35. 1. Johanna grófnő, sz. 1845. Férje 1876: Ferri Ferencz gr., † 1887. Gyermekei?
– 2. Lipót gr., sz. 1846. Neje 1880: Gori-Pannilini Julia, sz. 1862. Gyermekei:
36. a) Máté gr., sz. 1882.
– b) Ágost gr., sz. 1885.
– c) Violanta grófnő, sz. 1886.
– d) Mária grófnő, sz. 1890.
– e) Karolina grófnő, sz. 1892.
– 3. Antónia grófnő, sz. 1849.Férje 1885: Bassetti Róbert. Gyermekei?
– 4. Mária grófnő, sz. 1852.
– II. Teréz grófnő, sz. 1823, † Férje: Fisogni Jeromos lovag, † 1869. Gyermekei?

C) Wolkenstein-Wenzel.
32. Wolkenstein-Trostburg Franciska grófnő, 1764–1808. Férje 1783: Wenzel von Sternbach József báró, 1758–1842. Gyermekei:
33. a) János báró, 1784–1832.
– b) Eduárd báró, 1788–1846.
– c) Adolf báró, 1795–1871.
– d) Vilma bárónő, † Férje: báró Braun .... Gyermekei?

Ca) Wenzel von Sternbach.
33. János báró, 1784–1833. Neje 1814: von Senn Ágnes, 1797–1866. Gyermekei:
34. I. Ferdinánd báró, 1815–1897. Neje: 1845 Künigl Gábriella grófnő, 1825–1859. Fia:
35. Lipót báró, sz. 1846. Neje 1875: Blankenstein Editha grófnő, sz. 1859. Gyermekei:
36. 1. Mária bárónő, sz. 1879. Férje 1898: Deym Frigyes Károly gr., sz. 1866. Leányai:
37. a) Sófia grófnő, sz. 1899.
– b) Blanka grófnő, sz. 1901.
– 2. Gábriella bárónő, sz. 1881.
– 3. Editha bárónő, sz. 1883.
– 4. Erzsébet bárónő, sz. 1885.
– 5. Lipót báró, sz. 1887.
– 6. Konstáncia bárónő, sz. 1891.
– 7. Ferdinánd báró, sz. 1897.
II. Amália bárónő, † Férje: Cles Bernát báró, † Gyermekei:
III. Mária bárónő, † Férje: Maffei Scipió lovag. Gyermekei?
– IV. Alojzia bárónő, † Férje Futschikowszky von Grünhof Eduárd lovag. Gyermekei?

Cb) Wenzel von Sternbach.
33. Eduárd báró, 1788–1846. Első neje 1817 Wenzel von Sternbach Kreszcencia bárónő, † 1825. Fia:
34. Lipót báró, 1819–1887. Első neje 1847: Brandis Erzsébet grófnő, 1822–1850. Második neje 1858: Lazarini Alojzia bárónő, 1836–1875. Gyermekei:
35. I. Anna bárónő, sz. 1850.
– II. Lajos báró, sz. 1859.
– III. Auguszta bárónő, sz. 1860.
– IV. János báró, sz. 1862. Neje 1900: Sternberg-Rudelsdorf Mária Albertina grófnő, sz. 1877.
– V. Johanna bárónő, sz. 1863.
– VI. Miksa báró, sz. 1865.
35. VII. Pius báró, sz. 1870.
– VIII. Alojzia bárónő, sz. 1872.
– IX. Vilma bárónő, sz. 1875.

Cc) Wenzel von Sternbach.
33. Adolf báró, 1795–1871. Neje 1826: von Ertel Karolina, 1801–1880. Gyermekei:
34. I. Hugó báró, 1827–1863. Neje 1860: Künsberg von Fronberg Vilma bárónő, 1841–1889. Fia:
35. Hugó báró, sz. 1861.
II. Ida bárónő, sz. 1829. Férje 1856: von Laar Frigyes, †. Gyermekei?
Ezek az Aspremont-Rákóczy utódok, a kiket ime összefoglalunk:
Albrecht.
Ambrózy br.
Arz von Arzio Vasegg gr.
Aspremont-Lynden gr.
Attems gr.
Auersperg-Gottschee hg.
Bassetti.
Batthyány gr.
Bellegarde gr.
Berchtold gr.
Braun br.
Breunner-Enkevoirth gr.
Buttler-Clonebough gr.
Christalnigg gr.
Cles br.
Coudenhove gr.
Deym gr.
Draskovich gr.
Erdődy gr.
Ferri gr.
Fisogni lovag.
Flachnekker.
Futschikowsky von Grünhof lovag.
Herberstein gr.
Hohenlohe-Ratibor hg.
Huyn gróf; két vonal.
Jeszenszky br.
Károlyi gróf; két vonal.
Laar.
Liebe von Kreutzner.
Luzsénszky br.
Maffei lovag.
Mandat-Grancey br.
Maurigi di Castel-Maurigi őrgr.
Odescalchi hg.
Resseguier de Miremont gr.
Risenfels br.
Schmertzing br.
Skrbensky br.
Somssich gr.
Stubenberg gr.
Széchényi gróf: négy vonal.
Szirmay gróf: két vonal.
Teleki gr.
Thunn von Castel-Thunn (Thun-Hohenstein) gróf.
Wenzel von Sternbach báró.
Whitehead.
Vietorisz.
Wolkenstein-Trostburg gróf: két vonal s az egyiknek egyik ága kétszeresen.
Zichy gróf: két vonal.

ZARÁNDY A. GÁSPÁR.

A MAGVASZAKADT ZALALÖVŐI CSAPODY CSALÁD TÖRTÉNETE.

(Czimerképpel.)

Mint a meteor, mely hirtelen, minden előjel nélkül tünik fel az ürben és fényes ragyogással futva be rövid, szeszélyes pályáját, gyorsan megsemmisül: ép ily gyors és fényes volt eredete, életpályája és végzete a Csapody családnak.
Nem egészen 233 évig virult a család férfi ágon. Már a nemesség-szerző I. Istvánnak tekintélyes vagyonu embernek kellett lennie, mert különben fia, II. István – mint ujdonsült nemesnek gyermeke – nem kaphatta volna feleségül az ország egyik legrégibb családjából származott dusgazdag osztopáni Perneszy Istvánnak lányát.
I. István utódai szaporitották és fentartották az ősi vagyont s daczára a közbe jött osztályoknak és a lányok örökösödési jogának: még az utolsó Csapody II. Pál is, tekintélyes vagyont örökölt szülőitől.

* * *

A nemességet II. Ferdinand király adományozta az 1626. évi szeptember hó 26-án kelt oklevélben I. Istvánnak, azon hű szolgálatai és hüsége jutalmazásául, melyeket a magyar szent koronának és a királynak eddig tett és ezentul tenni igért._{Az armális a Gyömörey család levéltárban van.}*
István érdemeiért ugyanazon oklevélben nemesi rangra emeltetik: édes atyja Chiapodi Pál – máskép Szabó, – továbbá édes anyja Heléna, valamint testvérei, Ferencz és Miklós.
A nemességgel együtt adományozott czimerben a paizs mezője egészen veres, alapja zöld. Ezen zöld mezőben áll természetes szineiben, kiterjesztett és fölemelt farkkal, jobb felé tekintve, egy páva, csőrében gyémántköves arany gyürüt tartva. A paizs felett nyugvó nyilt sisakon, arany királyi korona (regium diadema) nyugszik, melyből fölfelé kiterjesztett pávafark emelkedik természethű szinével. Ennek közepére van illesztve a gyémántköves arany gyürű. A sisakról jobb felől vörös-ezüst, bal felől zöld-ezüst takaró borul a paizsra.

Nem vagyok heraldikus és igy csak megkoczkáztatom azon véleményt, miszerint . István nem a harcz mezején szolgálhatta hazáját és kiráIyát, mert a harczi erény és vitézség egyetlen jelképe sem található fel a czimerben.
A család – rövidre szabott – történetének
könnyebb megérthetése czéljából melléklem a röviditett, vagyis csupán a családnak Csapody nevet viselő tagjait feltüntető leszármazási táblát.

Chiapodi I. Pál, máskép Szabó, 1626. Felesége Heléna; I. István 1626, 1651; II. István, osztopáni Perneszy Zsófia 1651, 1660, 1697, 1702; I. Ferencz 1626; Miklós 1626; I. Kata, Nagy, máskép Gábor György; II. Ferencz † 1762, szentvizlói Dezső Mária; II. István † 1701, Bellovich Borbála; Mária, Rosty László; Cajeltana apácza, 1744; László jezsuita; József † 1764, Dőry Anna; Mária † 1806; Lajos † 1805 jezsuita; I. Borbála, Forintos János; Angela apácza 1744; II. Kata (Aloysia) apácza 1742; Sándor † 1790; Erzse 1762, Skublics János; Zsófia apácza 1762, 1772; II. Borbála 1757 † 1816, Gyömörey György; Gábor 1760, 1824, nádosi Terstyánszky Erzsébet; II. Pál 1808 † 1859, bucsui Szabó Amália; III. Ferencz 1762, gyalogsági kapitány † 1800;

I. Pálnak és feleségének Helénának életviszonyairól, úgy szintén fiaikról I. Ferenczről és Miklósról csak annyit tudunk a nemesitő oklevélből, hogy 1626-ban éltek.
A nemességet szerző I. István életviszonyairól kevés irott értesités maradt fenn a lányági leszármazóknál.
A nemesi oklevél az arra vezetett feljegyzés szerint csupán Veszprém vármegyének 1626. évi augusztus 11-én Pápán tartott közgyülésében lett kihirdetve.
Ezen körülmény azon véleményre vezet, mintha István Veszprémmegyében lakott volna. De ezen vélemény semmi egyéb feljegyzéssel nem támogattatik. Sokkal valószinüebb, hogy Vas- vagy Zalamegyében lakott.
Az első föltevésnek alapul szolgálhat azon körülmény, miszerint István 1618-ban bizonyos Hubinay végrendelete végrehajtásánál egy Jákon fekvő birtokért 300 frtot fizet_{Perneszy iratok fascic. L.7. sz.}* és hogy 1679-ben Perneszy VII. Ferencz jáki vasmegyei birtokát Csapody István hasonnevü fiának elzálogositja._{Ugyanott, fascic. L. 22. sz.}*
Zalamegyében pedig azért lehet lakhelyét feltételezni, mert a most emlitett (II.) István fia 1670 körül nőül vette a fönt emlitett Perneszy VI. Ferencznek nővérét, IX. István leányát és IV. Ferencz unokáját.
Ezen utóbbi Perneszy kortársa volt az első Csapodynak és fiával együtt ismerősei lehettek, a mennyiben ezen nagyhatalmu és vagyonu ur 1623-tól kezdve 1648-ig majdnem szakadatlanul Somogy és Zala vármegyéknek első alispánja volt és állandóan Zalában kellett laknia, mert a vármegye-gyülések sokáig Zala-Szent-Gróthon, később Sümegen szintén Zalamegyében, tartattak.
A két vármegye együttes administratióját bizonyosan azon körülmény tette szükségessé, mert a török Somogynak legnagyobb részét birta, vagy haddal járta; Zalának nagyobb része pedig nem volt ezen veszedelemnek kitéve.
A nemességet szerző I. István feleségének családi nevét, a házasságkötés idejét, úgy szintén elhalálozásának helyét és idejét nem lehet a rendelkezésre álló adatokból megállapitani.
Tekintettel azon körülményre, hogy I. István nemesitése idejében 1626-ban már mindenesetre 40 év körül lehetett, mert fiatalabb korban oly szolgálatokat nem igen tehetett a hazának és királynak, melyek a maga és még szülői és testvéreinek is nemesi rangra való emelését indokolnák, valószinünek kell felvenni, hogy 1650 körül halhatott el.
A Skublics Jánosnak, Csapody Erzsébet férjének Csapody Gábor által átadott egyik levéltári elenchusba be van vezetve: «Testamentaria dispositio Stephani condam Csapody vidimata de 1673». Lehet ezen feljegyzést úgy is magyarázni, hogy a végrendelet 1673-ban kelt, alaposabb azonban azon magyarázat, miszerint csak a hitelesités történt 1673-ban._{Perneszy-Csapody levelek elenchusa fasciculus sub. S. No. 3. Skublics Károlynál Bessenyőben.}*
Sajnos, hogy a végrendeletnek sem eredetije, sem másolatja nem található fel a Gyömöreyeknélés Skublicsoknál. Elkallódott az utolsó literarum conservator Csapody Pálnál a többi eredeti Perneszy és Csapody családi iratokkal.
A fenmaradt családi iratok szerint I. Istvánnak csak egy fiu gyermeke volt: II. István. Ennek Vas megyében Jákon lehetett állandó lakhelye, habár később Zala-Lövőn lakott.
Ezen föltevést igazolja azon körülmény, miszerint már 1658-ban Kupricsics Márkkalegyezséget kötött a lipóczi és a jáki birtok portiója tárgyában,_{Perneszy-Csapody iratok elenchusa fascic. L. 9.}* hogy mint már előzőleg emlitve volt – Perneszy VI. Ferencztől – sógorától és pedig 2 paripának 76 tallér értékeért zálogba kapta ennek jáki portióját.
E szerint tehát atyjától örökölte a Hubinay-féle részt, zálogban birta sógora portióját s házassága révén felesége Perneszy Zsófia részét.
Perneszy IV. Ferencznek jáki birtoka V. János és IX. István fiaira szállott, kik között az osztályt Tolnay Ferencz cz. püspök létesitette._{Tolnay Ferencz az egyezség létrehozásakor samandriai püspök, vasvári és türjei prépost, deáki aliter gyáki (jáki) apát, cs. és k. consiliarius és táblai prćlatus volt. (Esztergomi káptalan bizonyságlevele) Ugyanott 10. sz. a.}* Istvánnak része Zsófiára, Csapody II. Istvánnéra szállt és átháramlott leszármazóira is a Gyömörey-ekre. Gyömörey Károly, Csapody II. Borbála fia birta és el is adta az 1850–1860 közötti években.
A jáki birtoknak egy dülője ma is Csapody harasztjának neveztetik.
Házassága idejét Perneszy Zsófiával az 1670. év körül kell keresnünk. Ugyanis a Perneszy családi iratok szerint 1694. évben folyamatban volt egy visszahelyezési per, melyet Perneszy IX. István örökösei folytattak Nagy Ferencz és többek ellen, oly birtokaik visszaszerzése végett, melyeket nagybátyjuk Perneszy V. János Zalavármegye alispánja gyámságának ideje alatt elharácsolt._{Perneszy csal. ir. elenchusa, fasciculus sub. A. I. 4. Gyöngyösi Nagy Ferencz a Kanizsához tartozó cs. kir. csapatok vicegenerálisa volt.}*
Kitünik ezen iratokból, hogy Perneszy IX. Istvánnak 1663-ban bekövetkezett elhalálozásakor lányai Zsófia, Justina és Anna-Juliánna zsenge korban árván maradtak és atyjuk testvérbátyja V. János gyámsága alá kerültek.
1678-ban már Zsófia, Csapody II. István, Anna-Juliánna pedig Tallián Gergely felesége volt, mert ezen évben a most nevezett Csapody István és Tallián Gergely sógorukkal, Perneszy VI. Ferenczczel egyezségre léptek, melyben kölcsönösen arra kötelezték magukat, hogy a Perneszy IX. István hagyatéka tárgyában kötendő végleges osztály megejtéséig a családi javakat érintetlenül megőrzik._{Ugyanott 5. sz. a.}*
II. Istvánra vonatkozólag, ki még 1702-ben életben volt, oly rövid ismertetésben, mint a jelenlegi, nem tartom indokoltnak a reá vonatkozó és rendelkezésre álló számos, családi ügyeit érintő adatok felsorolását.
Megjegyezve tehát, hogy a zalalövői várnak kapitánya volt és hogy 1697-ben a vasvári konvent előtt ellentmondott a Perneszy Zsigmond által eszközölt családi birtok-eladásoknak Somogyban, életviszonyainak részletesebb leirását mellőzöm._{Az esztergomi káptalannak 1785-ben kelt és Csapody Sándor leszármazását bizonyító hiteles kiadványában a felmutatott és megvizsgált levelek között 2. sz. a felsoroltatik Csapody István zalalövői várkapitány reversalisa, melyet Iván-Egerszegen 1692-ben állitott ki Babócsay Ferencz veszprémi várkapitány részére. Perneszy-Csapody levéltár.}*
Minthogy egy nagyon érdekesen, időrendi sorban és a vonatkozó okiratok kivonatos felsorolásával szerkesztett eredeti feljegyzés szerint, mely Csapody Sándor kézirása, és Deductio Telonii Lövőiensis czimet visel, Csapody István 1702 január 27-én Nagy István protonotarius előtt Babóchay Ferenczné Perneszy Juliannával a zalalövői vámszedési jogra nézve oly formán egyezkedett, hogy tekintettel azon tényre, miszerint ő kilencz éven át az összes jövedelmet szedte, a következő 9 évben Perneszy Julianna szedhesse az összes jövedelmet: kétségtelen, hogy a jelzett év elején még életben volt, de még annak folyamában kellett elhaláloznia; mert 1703. évben Somogy vármegye már örököseit nyugtatja meg «super exoluto iure armorum»._{Eredeti kiadványa a Perneszy-Csapody levéltárban.}*
A zalalövői kapitányság a Perneszy családdal volt összeköttetése alapján ruháztathatott reá. Ugyanis Zala-Lövőt, Kozma-Dombját és Salomvárt Mátyás király 1470-ben Csebi Dénesnek és Imrének adományozta. Imre fiának csebi Pogány Jánosnak egyetlen leányát, Sárát Brodarics Mátyás, ennek Kata lányát Perneszi András, Klára lányát pedig a hős Perneszy I. Farkas vette nőül a 16. század közepe előtti években.
Perneszy I. Farkas babócsai várkapitány egyetlen fia, Ferencz gyermekkorban elhalván, Pogány János birtokai unokájára, Katára, Perneszy Andrásnéra és utódaira szálltak. Perneszy István (IX.), Csapody II. István ipa, dédunokája volt Andrásnak és előtte két Perneszy hasonlókép zalalövői kapitány volt. Ezek között IX. István is.
Mint a leszármazási tábla mutatja, Csapody II. Istvánnak gyermekei voltak: I. Katalin Nagy, máskép Gábor Györgyné, II. Ferencz, III. István és Mária Rosty Lászlóné.
Katalin és Mária leszármazói 1808-ig fel vannak sorolva Szily Jenőnek a «Turulban» megjelent ismertetésében._{«Turul» 18-ik kötet 1900. év, II. füzet. Az osztopáni Perneszy család somogyi örököse Szily Jenő. Ezen ismertetés egy perben használt leszármazási táblán alapszik és így csak a perben érdekelt feleket tünteti fel; tehát hézagos. A Perneszyek dunántúli ágának magvaszakadtára vonatkozó fejtegetése hibás. Ezen állitásomat más alkalommal fogom igazolni.}*
III. István nőül vette Bellovich Borbálát s már 1701 vagy 1702-ben leszármazók nélkül elhalálozott._{Perneszy-Csapody levéltár, fascic: sub. S. 8.}*
II. Ferencz volt a család legkimagaslóbb alakja. Szorgalmas, tanult, eszes ember, kitünő jogász és jó modoru férfiu. Nagy vagyont szerzett, az ősi javakat megtartotta, vagy visszaszerezte és nemcsak családjának ügyeivel vesződött, de sokaknak tett hasznos szolgálatot és birta bizalmukat.
II. Ferencz 1675–80 között született és 1762-ben halt meg.
Fiatal korában valószinüleg Vasmegyében Jákon lakott. Ezen feltevést igazolja Zobothyn János Vas vármegye alispánjának bizonyságlevele arról, hogy Csapody Ferencz a hűségesküt kezeibe letette 1709. évben._{Perneszy-Csapody levéltár, fasc. sub. S. 10.}*
Nemsokára azután Nyitramegyében találjuk Petőfalván, hol állandó lakhelye volt._{Elenchus literarum Perneszy fam. concernentium. Fasc. sub. S. 18. Ezen feljegyzés szerint 1723-ban Cs. Ferencz petőfalvi residentiájába tolvajok törtek be s Nyitra vármegye egy esküdtje vezette a vizsgálatot.}*
1734-ben a Dunán-inneni kerületi tábla birájává neveztetett ki._{Ugyanott 7. sz. a.}*
Kineveztetése következtében lakhelyét Nagy-Szombatba helyezte át, hol szintén volt háza és városi birtoka, melyet később fia Sándor örökölt. Valószinü itt is halt meg, mert bár a saját, vagy a családja javai kormányzása és visszaszerzése körül sok utazást kellett is tennie Zalában, Somogyban, Vas-, Veszprém-, Bars-, Hont- és Győrmegyékben; mégis azon körülmény, hogy mát 1732-ben somogymegyei javait haszonbérbe adta s hogy továbbá a nagyszombati házat, régi magyar szokás szerint, legifjabb fia örökölte, arra mutatnak, hogy Nagy-Szombat volt utolsó lakóhelye.
Nincsen nyoma a nagyszámu reá vonatkozó iratokban, hogy valóságos tisztviselője lett volna Nyitra vármegyének, vagy mint ügyvéd működött volna. Valószinűleg mint táblabiró vett részt a nyilvános ügyek vezetésében és mint kiváló jogász vállalta magára több család bonyolult ügyeinek vezetését.
Kerületi táblai biróvá történt kineveztetése után a reá bizott ügyeket, iratokat megbizóinak visszaszolgáltatta. Ott vannak a családi iratok között gróf Erdődy György országbirónak, Hódosy János megbizottjának, Kálmán Ferencznek, Szélesy Ádámnak erre vonatkozó elismervényei; úgy szintén Nyitra vármegyéé 1734-ből, melyben elismeri, hogy Csapody Ferencz minden reá bizott és a nemesi biráskodás alá tartozó nyilvános és magán ügyiratokat a vármegye levéltárának átadott._{Perneszy-Csapody iratok elenchusa fasc. sub S. 2. 5. 15. 16. 17. sz.}*
Nem tudtam megállapitani, mennyi ideig viselte a kerületi táblabirói hivatalt. Annyi az iratokból kiviláglik, hogy kineveztetése után nemcsak mint végrendeleti végrehajtó szerepel, de tényleg gróf Erdődy Antal zágrábi püspök csejtei várának és uradalmának prefektusa is volt egész haláláig.
Kitünik ez az 1762. évben Birovszky Antalnak, mint a gróf szomoláni urodalmi prefektusának és Könczöl Mihály főinspektornak a Csapody Ferencz örökösei részére kiadott elismervényeiből, melyek szerint ezek az atyjuknak éltefogytáig inscribált felsődiósdi birtokot, illetőleg a hasonló alapon birt és a csejtei uradalomhoz tartozott Kosztolna fele részét 4000 forint befektetés megtéritése után, a tulajdonos grófnak visszabocsátották._{Perneszy-Csapody iratok elenchusa, fascic. sub S. 20. és 21. sz.}*
Az idegenek ügyeinek vezetése mellett nagy gondja volt saját és rokonai ügyeire.
Sem a Perneszy, sem a Csapody birtokok nem voltak a fiágnak fentartva; de az ősiségi törvény szerint az ősi vagyon visszaszállván a családra, minden elterjedt, nagy birtoku család tagjának éber körültekintéssel kellett a vérrokonok gazdálkodását, vagy magvaszakadását figyelemmel kisérni.
Leginkább fáradságos és eredményes volt Csapody Ferencz eljárása unokanővére, Baranyai Péterné Vukovics Éva elfoglalt javainak visszaszerzésénél. Hosszú ideig tartó, sok költséget és fáradságot igénylő perek eredményes befejezése után Baranyai Péterné 2000 forint fejében élte fogytáig Csapody Ferencznek engedte át a Zalamegyében Zalalövőn, Mindszenten, Háshágyon, Csében, Salomvárott, Felső-Középső-Bagodban, Hagyároson, Bessenyőben, Récsén, Zalatnakon, Gyertyánágon, Kökényesen, Várfőn, Bödörfán, Keresztúron, Fernekágon, Liczkón, Szent-Mártonban, Győrkefán, Ákosfán és Zélen fekvő részbirtokait, kötelezte magát és örököseit, hogy visszaváltáskor mind a 2000 forintot, mind pedig az épitkezések és javitások árát letenni tartozzanak. Ezenfelül «a Mogyoródon és Pölöske-Szent-Mihályon és az istvándi praediumban lévő minden jussát, nem különben mindazokat, melyeket fiának, néhai Baranyay Pálnak elzálogositásából Lövőn, vagy máshol Zala vármegyében lévő jussából mások birnának, úgyszintén a Jákon és ahoz tartozandókban, úgy a nemes Bars vármegyében lehető minden jussát, magának semmit sem tartván fel, örökösen és megmásithatatlanul Csapody Ferencznek és maradékinak felvallotta.»_{1744. Veszprémi káptalan bizonyságlevele. Gyömörey családi levéltár.}*
II. Ferencznek felesége szentviszlói Deseö Mária volt, ki anyai ágon az itt kivonatosan közölt családfa szerint a Nádasdyaktól származott.

Ladislaus I. Comes de Pethenyéd; Stephanus I.; Margaretha 1365; Laurentius de Nádasd; Magister Thomas I.; Andreas I. 1404; Casparus I.; Melchior 1414; Franciscus I. 1491; Ladislaus II.; Stephanus II; Ladislaus III. 1492; Joannes I.; Paulus I.; Joannes II.; Thomas IV. 1566; Gabriel Emericus; Balthazar I.; Katharina II.; Elisabetha I.; Thomas V.; Ursula, Nicolai Gaiger de Jobbágyi consors; Magdalena Francisci Deseö de Szent-Viszló consors; Mária 1700–1750, Francisci Csapody de Szala-Lövő consors_{Skublies Károly családi levelesládájában «Arbor genealogica familiae de Nádasd».}*; Christophorus 1560; Comes Thomas II. R. Hung: Palatinus stb.; Ladislaus IV.; Jacobus;

Ezen házasságból 10 gyermeke született, azon sorban, a mint az a fennt közölt leszármazási táblán látható.
Közülük Kajetana a pozsonyi Szent-Klára apácza-szerzetbe, Angela ugyanazon évben ugyanazon szerzetbe, Kata, szerzetes nevén Aloyzia 1742-ben és Zsófia, szerzetes néven Stanislaa 1772-ben a nagyszombati Orsolya apáczákhoz léptek be.
A fiu-gyermekek közül is kettő, László és Lajos jezsuita szerzetesek voltak, a mint ezt a hat gyermekre vonatkozólag a családi iratok közt fekvő följegyzések és a szerzetbe lépéskor fizetett összegekről meglévő nyugták és elszámolások igazolják.
Zsófia, a ki nem élte virágjában, hanem annak alkonyán lépett zárdába, s édes atyja halála után József, Borbála Sándor és Erzsébet testvéreivel együtt osztozott az atyai vagyonban, zárdába lépte előtt végrendelkezett, illetőleg vagyona felöl rendelkezett._{Csapody Zsófia végrendelete. Kelt Bessenyőn, 1772. október 28. Gyömörey levéltár.}*
László atya sorsáról és elhalálozásáról nincs biztos adat. Lajos valószinüleg azon okból, mert József császár a jezsuita szerzeteket feloszlatta, világi pap lett a veszprémi egyházmegyében, s mint a káptalan nagyprépostja és czimzetes püspök halt meg 1805-ben. József bátyjának özvegyével, Dőry Anna Máriával atyafiságos jó viszonyt folytatott, a mint a Gyömörey levéltárban őrzött leveleiből kitünik. Összes, készpénzből és ingóságokból állott vagyonát József fiára, Gáborra hagyta.
II. Ferencz hagyatékát képezte az osztályos egyezségek szerint Somogymegyében: Ádánd, Bálványos, Mére, Osztopán, Miklósi, Geszti, Kapoly, Ketye, Pösze, Csege, Kereki, Kis-Alberti, Tokaj, Bárd, Berda, Pernesz, Bodrog, Karos-Inta és Ecsen községek határaiban fekvő részbirtokok;
Zalamegyében: Nagy-Récse, Pölöske-Szent-Mihály, Besenyő, Magyarod, Alsó- és Felső-Bagod, Salomvár, Cséb, Háshágy, Mindszent, Lövő, Kökényes-Várvölgye, Istvánd, Hagyáros, Szent-Márton, Bödörfa, Györkefa, Fernekág és Irsa határaiban levő részbirtokok és ingóságok.
Nyitravármegyében a Veszele, Bori, Koczuritz és Pecsenyéd határában levő birtokrészek;
Tolnamegyében a kéri, Vasmegyében a Ják határában fekvő birtokrészek és ingóságok, végre a nagyszombati ház és városi földek, végűl valami bécsi caducitás, melynek azonban sem tárgya, sem értéke nincsen följegyezve.
A hagyatékon József, Sándor, I. Borbála Forintos Jánosné, Erzsébet és Zsófia osztoztak 1762, 1764 és 1767. években._{Osztályos egyezségek Csapody Ferencz örökösei között Ádándon, Nagyszombaton, Tevelen és Neszelejben «Antiqua Csapodyana». Gyömörey levéltár.}*
Apja halála után alig két évre József, az osztozkodó testvérek legidősbike élte delén kidőlt az élők sorából. Halála 1764 márczius 17. és junius 14-ike között következett be, mert az először emlitett napon kelt levelében Zichy Józsefné Bezerédj Euphrosina még igaz szivvel tiszteli Csapody Józsefet; junius 14-ikén pedig már a Perneszy örökösöknek Tevelen megejtett egyezkedésén özvegye Dőry Anna Márai képviseli kiskoru gyermekeit._{Családi levelek. Gyömörey levéltár.}*
József, mint valamennyi Csapody fiu, kitünő nevelhetésben részesült, de ideje és alkalma nem igen lehetett tehetségeit a közéletben is érvényesíteni, mert a maga és mások dolgaival túlhalmozott édesapjának terjedelmes, több megyében fekvő javai valószinüleg az ő, mint legöregebb fiunak gondozására és kezelésére voltak bizva, a mi a családi levelezések és gazdasági iratokból alaposan következtethető. 1756-ban feleségül vette Dőry Anna Máriát DőryIgnácz teveli földbirtokos és felesége Bezerédj Julianna lányát._{Móring levél, «Antiqua Csapodyana». Gyömörey levéltár Bezerédj Ferencz ukki, edericsi és bácsi javain 1759 junius 1-én osztoznak lányai: Mária szentvölgyi Horváth Lászlóné maradéki, Julianna Dőry Ignáczné maradéki, Euphrosina, Zichy Józsefné és Klára (előbb Taványi Lajosné) Sztankovánszky Pálné. Osztálylevél a Gyömörey levéltárban.}*
Sándornak jutottak osztályrészül a nyitramegyei javak a nagyszombati házzal és birtokkal együtt. Állandó lakását haláláig Nagy-Szombatban tartotta. Bátyjának Józsefnek korai elhunyta következtében ő lett a család legöregebb világi tagja s mint ilyen a családi iratok gondviselője, úgy szintén, a mi az ősiségi törvények uralma alatt éber körültekintést igényelt, a családi jogok őre.
Nyitramegyének táblabirája volt, nagy érdeklődést tanusitott családja ügyei iránt; fentartotta az összeköttetést az egész rokonsággal. Igen sok értékes följegyzéseért lehetnek hálásak utódai.
Agglegény maradt, nagyon értékes pénz- és régiséggyüjteményt hagyott hátra.
Érdekes verseket, az élete folyamán előfordult eseményre vonatkozó tudósitásokat, pápák, fejedelmek kiáltványait, rendeleteit, politikai pereket és itéleteket szerzett össze és tartalomjegyzékkel ellátva csatolt a családi iratokhoz.
Nagy-Szombatban 1789. év április 6-án végrendelkezett. A végrendelet az akkori időkhöz képest igen jó magyarsággal, szabatosan van szerkesztve. A tanuk által való hitelesités a végrendeletre vezetett záradék szerint csak 1790. évi november 25-én történt, öt nappal bekövetkezett halála előtt.
I. Borbála első izben Forintos Jánosnak, másodszor Bajáki Boldizsárnak volt felesége. Első házasságából egy gyermeke született: Jozéfa, a ki nemeskéri Kiss Jánoshoz ment férjhez. Második házasságából nem származtak gyermekek. Meghalt 1794 április 13-án 63 éves korában._{Meglevő ravatal-díszén középen fehér selyemre festve az egyesitett Bajáky és Csapody czimer látható. A Csapody czimer sisak disze helyett a Perneszyek egyszarvuja áll, hátulsó lábain a paizs jobb oldalára, első lábaival a czimerpaizsra támaszkodva. A czimerek felett arany betükkel a következők olvashatók: «Spect: ac Per: Dna Barbara Csapodi de Zala-Lövő Splis ac perlis Dni Balth: Bajáki de Eadem compl. I. Ctuum Tab. Jud. e Prim. Asses. Charissima Consors.»
A czimerek alatt pedig hasonlóul arany betükkel «Obiit Anno Aetat. Suć 63 Die 13. Apr. 1794.
Minthogy tudomásom szerint a régi Bajáky család kihalt, a heraldikusok érdekében leirom a Bajákyak czimerét, a mely a következő: kék paizsban zöld talajon piros ruhás, sárga csizmás magyar vitéz áll, kivont szablyája hegyén törökfőt tartva; sisakdisz: kettősfarku kinövő arany oroszlán. Skublics Károly levéltárában Bessenyőn.}*
Erzsébet édesapja halálakor, 1762-ben még hajadon, a következő évben ment férjhez Skublics Jánoshoz. Törzsanyja lett egy ma is virágzó nemzetségnek. Meghalt 1792-ben.
Különös jelenség és mintegy családi politikának látszik, hogy II. Ferencz négy fia közül csak az egyetlen József alkotott családot, noha testvéröcscse II. István már 1701-ben elhalálozván, a család fentartása csak saját fiainak nemzedékére szoritkozott. Lehetetlen az apa beavatkozásának nem tekinteni azt, hogy 10 gyermek közül hat zárdába lépett.
II. Ferencz után tehát a Csapody családot József fia tartotta fenn. Házasságából, mely alig 8 évig tartott, három gyermeke született, t. i. II. Borbála, a ki 1779. évben ment férjhez Gyömörey Györgyhöz, Gábor és III. Ferencz.
II. Borbála kiváló szépségü, magas műveltségü asszony volt, szerető feleség és gondos anya.
Élettörténete már a Gyömörey család történetéhez tartozik, azért itt csak megemlitem, mikép házasságából öt fiu József, Károly, Boldizsár, Ferencz, Gáspár és két leány Anna Dőry Mihályné és Mária Oszterhuber Imréné született. II Borbála 1757-ben született, és meghalt Zala-Gógánfán 1816-ban, egy évben férjével.
Csapoly Gábor atyja József, és nagybátyja Sándor 1790-ben, testvér öcscsének III. Ferencznek pedig 1800-ban bekövetkezett halála után fiágon a család egyedüli fentartója maradt. Tudományosan képzett, sokoldalu műveltségü férfiu volt, ki egész életében a közpályán működött. Somogy vármegyének hosszu időn át volt tisztviselője és első alispánja, császári és királyi tanácsos. A ömörey család levéltárában őrzött levelei, a családi perekben készitett véleményei, osztályos egyezségi tervezetei eléggé jellemzik, mint művelt, tanult, eszes embert, ki a törvényeket jól ismerte és ezen ismeretét érdekeihez való szivós kitartás melett, mindenkor ki tudta a saját hasznára aknázni.
Nagynénjének Csapody Zsófiának 1772-ben történt kolostorba lépése után ennek hagyatékába Csapody I. Borbála és Sándor testvérei, ez utóbbinak halála után (1790) pedig mindkét hagyatékba I. Borbála és az elhalt Erzsébet Skublics Jánosné gyermekei nevében Skublics János ült bele, az idősebb testvér, Csapody József gyermekeinek II. Borbála Gyömörey Györgynének, Gábornak és III. Ferencznek kizárásával.
József örökösei tehát 1793-ban, miután békés uton osztályhoz nem bocsájtattak, meginditották a pert, nem tulajdonkép a Zsófia és Sándor hagyatékára nézve, hanem, ügyvédjük Szluha János tanácsára, osztály igazitást kértek néhai Csapody II. Ferencz egész hagyatékára, melybe a világra nézve, meghaltnak tekintendő Zsófiára jutott vagyont, úgy az elhalt Sándor vagyonát is beleillesztvén, az osztályt a fenmaradt három ág – József maradéki, I. Borbála, akkor már Bajáky Boldizsárné és néhai Csapody Erzsébet gyermekei közt kivánták teljesiteni, úgy szintén Csapody Zsófiának és Sándornak az ősi vagyonra vonatkozó törvényellenes végrendeleteit megsemmisiteni.
Az alperes atyafiak visszatartási jogczimük nyilván tarthatatlan volta mellett is állták a pert, mert már otthonosan elhelyezkedtek a visszakivánt javakba s biztak abban, hogy a birósági gyakorlat szerint az időközi jövedelmek visszatéritésére nem fognak köteleztetni.
A Dunántuli kerületi tábla 1800. évi szeptember 4-én hozott itéletében a József örököseinek egész keresetét, a nem eléggé kimutatott jövedelmek kivételével, megállapitotta és Skublics Jánost arra is kötelezte, hogy a családi iratokat az idősebb testvér, József ágának szolgáltassa vissza._{Kőszegi kir. tábla itélete a Csapody örökösök perében. Gyömörey levéltár Csapodyana fasc. 1. f. No. 23.}*
A per folyama alatt az elhúnyt Bajákyné helyébe leánya, Forintos Jozséfa nemeskéri Kiss Jánosné lépett. Zsófia ezen időszakban, az itéletből kivehetőleg, elhalálozott.
Az itélet kézbesitése után megindultak a tárgyalások a rokonok között, melyek Forintos Jozséfánakkülönczködései miatt majdnem hajótörést szenvedtek s csak az itéletnek végrehajtása után 1805. évben sikerült a békés kiegyenlités._{Zalalövői Csapody Borbála gyömörei Gyömörey Györgyné, s ugyancsak Gyömörey György, mint Csapody Gábor meghatalmazottja közt egy részről, másrészről Forintos Jozefa nemeskéri Kiss Jánosné és Skublics János, mint felesége néhai Csapody Erzsébettől származott gyermekeinek képviselője között kötött osztályos egyezség. Kelt Bessenyőben 1805. évi február 25-én. Gyömörey levéltár n. o. No. 25.}*
Ezen osztályos egyezség létrehozása közben Csapody Gábor közvetitése folytán szintén barátságos egyezséggel végződött azon per, melyet Baranyay Péterné Vukovics Éva örökösei azon jószágok miatt inditottak, mely jószágokat Vukovich Éva 1744. évi április hó 28-án a veszprémi káptalan előtt, részint inskriptióval, részint öröktulajdonul Csapody II. Ferencznek fölvallott.
Az egyezség létesült Adándon 1801. évi április hó 21-án nádosi Tersztyánszky János, Örzsébet Csapody Gáborné, Anna Botka Mihályné és vizeki Tallián Ignácz, mint néhai nádosi Tersztyánszky Sófia hites társától származott gyermekei tutora és kurátora, úgy mint Baranyai Anna Tersztyánszky Józsefné édes anyjuknak néhai Baranyay Pál leányának és Vukovics Éva unokájának gyermekei és örökösei felperes felek, más részről Skublics János, mint elhalt felesége Csapody Erzsébettől származott gyermekei tutora továbbá Gyömörey György, mint felesége Csapody Borbála (II.) meghatalmazottja, mégis Csapody Gábor és Forintos Jozséfa Csapody Borbála I. Forintos Jánosné örököse, mint alperesek között. Az egyezség szerint Csapody Ferencz örökösei további 10.000 forint reá fizetése mellett megkapják örök tulajdonul a Csapody Ferencznek (II.) felvallott és 1744-ben át is adott birtokokat, melyeket fenn Csapody Ferencznélmár felsoroltunk._{Egyezség Vukovics Éva és Csapody Ferencz örökösei között. Eredetije Gyömörey levéltár Csapodiana fasc. 1. 28. sz.}*
Ezen egyezség azért volt fontos Csapody Ferencz örököseire, mert ezáltal háborithatlanul, mint tulajdonosok birhatták a Vukovics Éva-féle, eredetileg Perneszy Jusztina örökéből származott javakat, melyek többnyire oly határokban feküdtek, melyekben Perneszy Zsófia ősüktől rájuk háramlott birtokaik voltak.
A Csapody II. Ferencz örökösei ezen időközben a Gindli testvérektől, mint néhai Csapody Katalin, Nagy máskép Gábor Györgyné utódaitól megvették az ennek jutott egész ősi Csapody részt Ádándon, Bálványoson, Kerekiben Kapolyon, Miklósiban, Tóthkéren, Ecsenyben, Gesztiben, Kis-Albertin, Bodrogon, Mérőben, Jákon, (Zala) Szent-Mihályon, Bucsán és Szent-Tamáson 340 ezer forinton és 200 db körmöczi aranyon 1792. évben. Ezen ügylet lebonyolitásával is Gábort bizták meg az atyafiak.
Erre enged következtetni az általa Ádándon 1820. évi április hó 25-én szerkesztett számadás._{Zalabéri Horváth familiától jött javakra tett költségek.}

Gíndli uraktól megvásárlott örökségért fizettünk ó bankóban 340.000 frtot, ezt váltóra reducálván, de anno 1810 májusnak 10. napi cursusa szerint per 375 teszen	90,666 frt 20 kr.
Ennek 6% kamatja 9 esztendő és 39 napra	54,189 frt 45 kr.
Ugyan a midőn a jószágot megvettük, fizettünk kultspénzül 200 drb aranyat, ezek interesse tesz 108 aranyat és igy 308 darab arany váltóra reducálva tesz	3,365 frt – kr.
Az executiókor tg. junius 1819. fizettünk	66,356 frt. 19 kr.
A per folyta alatt egyszeri szükséges revocatióért fizetni tartoztam az alperes félnek	1,025 frt. – kr.
A per lemásolásáért fizettem	380 frt. – kr.
Paczkó Typographusnak a pörök extractusos kinyomatásáért fizettem	262 frt. 30 kr.
de jár 28 esztendők elforgásától mindenféle törvényes és szükséges költ ség, a mely tészen	83,020 frt. – kr.
	299.264 frt 54 kr.

_{Ádánd, 25. április 1820. Csapody Gábor s. k. Eredetije a Gyömörey cs. levéltárában. Fasc. 4. No. 96.}*
Csapody József gyermekei egészen 1800-ig, a mikor III. Ferencz elhalt, osztatlan állapotban birták az atyai javakat. Ekkor kezdtek osztozásra gondolni, mely hosszas egyezkedés után 1805. évben Gógánfán, Gyömörey Györgyné Csapody Borbála érzékeny megkárositásával jött létre._{Osztályos egyezség Csapody Borbála és Gábor között 1805 április 2. Gyömörey levéltár fasc. 4. No. 106.}*
Az örökösök anyja jobbaházi Dőry Anna Mária is 1806-ban elhalálozván, az ugyanazon évben Ádándon kelt végrendeletének alapján még azon évben létrejött az osztályos egyezség, az anyai hagyatékra nézve is. A hagyaték az ukkai; edericsi és bácsi birtokrészekből; szőlőkből és hegyvámos szőlőkből, ingóságokból és tőkepénzekből állott._{Jobbaházi Dőry Anna Mária Csapody Józsefné végrendelete. Osztályos egyezség Csapody Borbála és Csapody-Gábor között Ukkon 1806 november 24. Gyömörey csal. levéltár fasc. 4. No. 107 és 108.}*
Csapody Gábor 1790-ben nőül vette nádosi Tersztyánszky Erzsébetet, ki anyai ágon szintén Perneszy Istvántól származott. Házasságuk 18-ik évében született első és egyetlen gyermekük II. Pál, az utolsó Csapody. – Gábor meghalt 1824-ben.
Csapody József harmadik fia, III. Ferencz katona volt és a francziák elleni háboruban kapott fejsebében, mint gyalogsági kapitány, 1800. évi deczemberben morvaországi Weisskirchenben halt meg._{Csapody Gábor levele nővére Gyömörey Györgynéhez. Gyömörey cs. levéltár.}*
Eljutottunk végre II. Pálhoz, gazdag szülőknek elkényeztetett, rosszul nevelt fiához.
Atyja 1824-ben már elhalván, a serdülő fiu a különben nagyon eszes és sokoldalu műveltséggel birt édesanya vezetése alól csakhamar kivonta magát.
Szombathelyi diák korában beleszeretett a szép Szabó Amáliába és alig 20 éves korában már feleségül is vette. Okos, derék, előkelő asszony vált a szép lányból, de férje hajlamaira ő sem tudott befolyást gyakorolni. Férje, minden ügyeit elhanyagolva, csupán a lovaknak, a vadászatnak s a társaságnak élt.
Legdicséretesebb tevékenysége a nagy hirre vergődött ádándi ménes alkotása volt. Kastélyában a szobák fődiszei a futtatásokon és az agárversenyeken nyert kupák, serlegek és egyéb nyereménytárgyak voltak. A falakat elfedő olajfestmények futtatásokat, agarász-társaságokat, paripákat, agarakat, négyes és ötös fogatokat ábrázoltak.
Kitünő kocsis volt feltünően kövér és nehéz testalkata daczára. Somogy és Zalamegyében az öregebb urak most is emlegetik, mikor az ötvenes években jelenlegi felséges királyunkat ötös fogatán egy hajtásban – a nélkül, hogy lovai utközben etetve vagy leszerszámozva lettek volna – Kaposvárról Keszthelyre vitte gróf Festetics Taszilóhoz, a hol Ő Felsége megdicsérvén, ebédre hivta a kocsist, mert – saját szavai szerint – «borravalót nem adhatott neki».
Nyilt házat tartott és a legelőkelőbb társaságban mozgott. Mint előtte és utánna igen sokaknál, életét vig asztaltársak körében, futtatások, agarászatok és kártya töltötte ki. Ily életmód mellett nagy vagyona gyorsan fogyott és az végre egészen tönkrejutott.
1829-ben Csapody Borbála Gyömörey Györgyné gyermekei osztályigazitási pert inditottak ellene. A perben még 1846-ban sem hozatott meg az első birósági itélet; a mikor is az egyik felperes Gyömörey Gáspár békéltető közbenjárására az atyafiak között a kölcsönös örökösödés ujbóli kikötése mellett a pert megszüntető egyezség jött létre. A Csapody Pál által fizetett 2000 forint bizonynyal csak a perköltségek megtéritésének és a Borbála örökösök vitatott megröviditésének elismerése jeléül tekinthető._{Egyezség a Gyömörey testvérek és Csapody Pál között. Dömötöriben, 1846 január 4-én. Eredetije a Gyömörey cs. levéltárban.}*
Az ősiség eltörlésével az ősi vagyon is végkép elveszett a vérrokonokra nézve.
Pál házasságából gyermek nem született.
Utolsó lakhelye Berchtesgaden volt, hol egy vadászvillát bérelt. Innét járt el Magyarországba, legtöbbször Slavoniába Teresováczra leghivebb barátja és rokonához Jankovich József-hez. Itt jó barátja házánál vidám vadásztársak körében 1859. évi április hó 10-én szivszélhüdés érte, mely életét kioltotta._{Halotti jelentés zalalövői Csapody Pál elhunytáról. Gyömörey cs. levéltár.}*

***

A Csapodyak a zalalövői előnevet használták II. István óta, a ki, mint azt a fennebb felhozott «Deductio tetonii Zalalövőiensis» is igazolja, felesége Perneszy Zsófia jogán a Perneszy-féle zalalövői birtok fele részét birta. Ezen birtok, mely lány-ágon a Thassy családnak jutott, csak legujabb időben került eladás folytán idegen kézre.
A Csapody családnak 233 év alatt mindössze 23 tagja volt, ha leszámitjuk a nemességet nyert első Csapodyt, a Csapody nevet viselő utódok csak 19-en voltak.
A családtagok között volt 14 férfi és 9 lány.
A fiuk közül 8 házasodott, de csak hatnak voltak gyermekei. Két fiu szerzetes, egyik később világi pap, czimzetes püspök és nagyprépost. Katona csak kettő volt: II. István és III. Ferencz. A lányok közül 5 ment férjhez, 4 apácza volt.
Mig a 8 házas fiu a család fenmaradását nem tudta biztositani, addig az 5 férjhez ment lány számos ivadékot hagyott hátra, melyek sok előkelő nemzetségben virulnak.

GYÖMÖREY VINCZE.

TERMÉSZETES ÁBRÁZOLÁS AZ 1526. ÉV ELŐTTI MAGYAR CZIMEREKBEN.

(Harmadik, befejező közlemény, egy czimerképpel.)

Olyan czimert, a melynek fialakja férfit ábrázol, mohácsi vész előtti armálisainkban tizenkettőt ismerek, részint hű másolatban, részint eredetiben s igy csak ezeket vettem fel következtetési alapul.
E czimerek alakjai között előfordul az ifjú (Disznósi, Dobay), a férfi (Radák, Szigethy, Dombay, Kánthor, Krasznai-Pándy, Csontos, Berekszói, Both) és az agg (Kistárkányi). Ezek között majd mindenkinek_{Nem lehet itt tekintetbe venni a Szlopnay és Both czimert, melyeknél az arcz nem vehető ki.
A Bárczay czimert nem vettem föl következtetési alapul, mert semmiféle jel nem mutat arra, hogy magyart ábrázol. Ruhája semmiesetre sem magyar, a mit már az is elárul, hogy a ruhát nem tartva elég beszédesnek, a festő vadász voltát a szarvasagancscsal is jelzi. Hasonló észjárás nem mutatkozik a Dobay (Siebmacher, Suppl. 26.) és a Roskoványi czimerben (Siebmacher 393. l.)}* arcza magán viseli életkora jellegét, aztán van közöttük hosszu fej, kerek fej; szőke, barna; bajusz-, haj- és szakállviseletük alig egyezik, ruhájuk is helyzet szerint és egyénenként változik, úgy hogy e czimerek közül kettő sem árul el egy festőre valló tipikus vonásokat, pedig bizonyos, hogy a 12 czimert nem festhette 12 czimeriró, mivel pl. 1432–1448-ig három, 1506–1518-ig, tehát 12 év alatt öt készült az emlitett czimerek közül.
Bizonyos az is, hogy az emlitett czimerek részint eseményekkel függenek össze, részint történetek reprodukcziói, a mi még valószinübbé teszi azt, hogy nem tipust festettek czimeriróink, hanem egyénitettek, még oly alakoknál is, melyeknél az első tekintetre nem is tünik fel.
Igy p1. a Disznóssy czimer alakja sokkal gyermekiesebbnek látszik, semhogy egyéni lehetne, mégis jellemzetes, mondhatni egyéni vonása épen az ifjuság; mert ha csak az lett volna a festő feladata, hogy fessen egy véreskardú magyar vitézt, bizonyosan nem igy festette volna.
Azonban sem a jellemzetességből, sem az egyénitésből nem következik, hogy a czimerfestő arczképiróvá lett, bár a magyar heraldikában ez sem példátlan.
Beszélik ugyanis, hogy Mária királyné 1386-ban megengedte Forgách Balázsnak, hogy az ő arczképét viselje czimerül. Zsigmond Miskolcznak saját arczképét adományozta, Ulászló pedig a saját és gyermekei arczképével ékesitette a Gersei Pethő czimert.
Az egyénités, mely a haj-, szakáll- és bajuszviseletben s a ruházatban nyilvánul, megállapitható bizonyossággal, szintén a magyar szellemből következik.
A magyar, mint harczkedvelő nép, szereti a dicsőséget s a dicsekedést is; szereti, ha czimere mondja el barátnak, ellenségnek, – a mit a homerosi hős csatában is szóval tesz meg – ősapái, vagy saját hőstettét, dicsőségét.
Valóban e nemü czimereink beszélnek, elmondják bővebben, részletesebben az érdemes cselekedetet, néha szabatosabban, mint az armálisoknak gyakran szükszavu, formulákba tört szövege, mely többnyire csak általánosságban beszél érdemekről.
Egyrészük – az egyszerübbek – értesitenek, hogy a czimerszerző mivel szerzett érdemet, a komplikáltabbak az érdemes cselekedet bemutatásával azt is tudtunkra adják, hogy mi módon.
Az előbbiekben határozottan, természetes szimbolizmus nyilvánul, melyet már emlitettem. Annyi czimerünket sorozhatnók ide, hogy a ki egészen modern alapon vizsgálja is czimereinket, kénytelen elismerni létezését, már az élő heraldika korában. Erre inti a sok kardot, nyilat, buzogányt, keresztet, buzakalászt fogó kéz, követ tartó daru, fiait vérével tápláló pelikán, mesterségre, foglalkozásra vonatkozó czimereink szép száma (Eresztvényi, Daby, Holy, Zemlényi, Hernált-Mestery, Vatthoni, Kőszegi, Bárczay stb.) és nem egy armálisunk szövege, melyek az elvontabb jelképeknek adják magyarázatát.
Bár vannak, a kik előre kétségbe vonják azt, hogy a szimbolizmus kérdését meg lehetne oldani,_{Bárczay, A heraldika kézikönyvében (305. 1.) azért kételkedik ebben, mert «krónikásaink nem nyujtanak a magyar szimbolikára anyagot, a külföldiek meg nem illenek a mi fölfogásunkhoz. Egyedüli források azon czimerlevelek a melyekben a czimeralak meg van magyarázva, de mit ér, ha a magyarázatok egymásnak ellentmondanak.»}* szükségesnek tartom egybevetni, a mit e kérdésre vonatkozólag találhattam.
A szimbolizmusnak legelső nyoma tudtommal az 1418. Chapy-armálisban van, mely bőven elmondja a czimerszerző vitézségét, szemének megsebesülését, a melyért szemén nyiltól talált oroszlánt kap czimerül.
Mig ez armálisnál csak a czimerszerző érdemeinek leirásából tudjuk, hogy jelképes czimerrel van dolgunk, a következő armálisok már a czimernek, mint jelképnek magyarázatát adják, illetve megismertetnek azzal, hogy mi összefüggés van a czimer és a czimerszerző között.
A Kölkediek 1429. czimerujitó birodalmi armalisának_{Turul XIV. k. 37.}* szimbolizálása tulajdonkép a jövőre vonatkozó jó kivánság. A czimer_{Sárgával és feketével osztott pajzsban nyillal átlőtt fekete-sárga sasláb. Sisakdisz: Sárga-fekete zárt sasszárny.}* jelképileg azt jelenti, hogy a mit a vitézség és alázatosság karmaival megragadtok, tartsátok meg állandóan és ha a kisértet vagy balsors nyila talál, valami számitásotokban csalatkoztok, ne essetek kétségbe, hanem inkább a sárga pajzsmező erejéből, a szeretet szilárdságától erőt nyerve, a sisakdiszül szolgáló sárga és fekete szinü szárnyakon magasabb vágyak felé szállva kitünő erényeitek emeljenek.»
A mivel csak bővült 1453-ban a Hunyadi czimer, minden Hunyadi János érdemeinek jelképe._{Nyáry: A heraldika vezérfonala 120. 1.}* Az armális nagy tért szentel a czimer magyarázatának, mert nagyok a czimerszerző érdemei, a melyek közül különösebben hármat emel ki:
1. Mint kormányzó az ország és király jogait őszinte becsületességgel védte, a mi fehér szinnel jeleztetik (pajzsmező).
2. Vitéz harczokban való vérontása, oroszláni bátorsága miatt harczoló véres oroszlánhoz méltán hasonlitható (vörös oroszlán).
3. A korona javait saját fáradságával a támadók ellen megvédelmezte s alázatos készséggel felajánlva a királynak, őt szerencsésen behozta azok kormányzására. Ez érdemét a korona jelzi (melyet, mintha felajánlana, tart az oroszlán).
Az 1498. Mernyey-armálisban kettős szimbolizmus van; a megnemesitett nezdei Mernyey Ambrus papagályt, a «legnemesebb (!) madarat» nyeri czimerül. A papagály tulajdonságát, a beszélőképességet a csőrében tartott szalag jelzi, melyre Ave van irva háromszor.

1514-ből a radoványi Keczer-család armálisában a következő érdekes jelkép-magyarázat fordul elő:

Scutum bicolore in infima parte cślestini, in superiore rubri coloris, cuiusquidem scuti campus inferior ceruleus cor habet, sagitta transfixum, ad denotandum videlicet manifestandumque, quod ad instar illius cordis telo transfixi tu quoque ad fidelitatem eorum principum, quibus addictus fuisti et obsequia prćsitisti semper cor tuum fidelitatis fervere quodam modo sancium et traiectum gessisti.
A Révayak 1512. évi czimerujitó armálisa a farkasnak és rózsának adja jelentését. Mivel a szöveg csupán egy ma már ritka könyvben_{Palma, Heraldicć regni Hungarić specimen 110. 1.}* található, idevonatkozó részét kiirom:

Scutum – coelestini coloris, in cuius basi, seu una parte corona incet gemmis nitentibus et aliis idgenus ornamentis exornata, in cuius, medio lupi effigies emergit, estque ex insignibus praefati Stephani de Bathor, palatini nostri domini alterius vestrum decerpta et longis obsequiis apud eum emerita, idque designans vos maioresque vestros perinde semper fuisse glorić avidos ac sitibundos, sicut lupum, animal voracissimum, cibi esse appetentissimum ac insatrabilem nemo ignorat. Qui quidem lupus prioribus pedibus, quos in sublime protendit, ramum rosarum comprehensum tenet tres rosas, unam candidi, duas purpurei coloris gestantem, neque id tamen sine ratione; rosć enim geminae, quae rubent, fratres tuos desiguant, qui purpureo sanguine sćpe numero pro patria fuso immortalem sibi gloriam peperere; rosa vero, quć candido nitet colore, quid aliud, quam te cślibem adhuc vita insignem et manus nullo adhuc sanguine inquinatas habentem significat._{* Turul XIV. k. 15. 1. Ugyanily szimbolizmus van a Dózsa czimerben. Mivel Dózsa György Ali pánczélos karját egy csapással levágta, egyéb kitüntetések mellett: insuper ut in scuto et gentiliciis familić insigniis manum cum acinace prćcisam cruoreque madentem signa et memoriam virtutis fortitudinisque suae gestaret, consecutus est. Istvánffy: Regni Hungarić historia, 1274. kiad. 41. 1.}*
A Dessewffyek 1525. évi armálisa a buzogányt tartó karnak adja magyarázatát. A czimernyerők ezt azért kapják, mert egy elődjük a tatárok elleni harczban elvesztette jobb kezét, már halálos sebeket is kapott s mégis az ország zászlaját épen hozta vissza az öldöklő harczból.
Legutolsó szimbolizáló középkori armálisunk, a még kiadatlan Bursel-féle 1526-bó1._{Eredetije a bécsi udvari kamarai levéltárban. Szines másolat a M. Heraldikai és Genealogiai Társulat levéltárában.}*
Az armális ide vonatkozó szavai:

Leone equidem te donavimus eo, quod in re militari et fortitudine et generositate semper usus fuisti. Lilii flores cum honorem, tum benignitatem, ob quam omnibus gratus es, aperte demonstrant.
Ha most összehasonlitjuk az előbbi adatokat, csodálkozni fogunk azon, hogy Bárczay minek alapján állithatta azt, hogy armálisaink jelmagyarázatai ellentmondók. Hiszen a mely jelképek többször előfordulnak, azoknál a magyarázat mindenütt megegyezik; legfellebb csak a szin különbsége módosit rajta valamit.
Az oroszlán háromszor fordul elő s mindháromszor a vitézség, az «oroszláni bátorság» megszemélyesitője. Az idő nagy távolságát (1418–1526) meggondolva, bátran elfogadhatjuk, hogy általában az oroszlánt a vitézség jelképének tekintették s hogy e vélemény nem változott később sem, azt Hoffmann Pál gróf Esterházy Pál felett tartott beszédének_{Bécs. 1653. 5. 1.}* következő állitásával bizonyithatom: «Nem csak az oroszlán egyedül czimere az erőseknek.»
E negativ mondatban pozitive benne van, hogy az oroszlán a vitézségnek, mely az erőt feltételezi, jelképe. Annak is tekintik mostanig, mert az oroszlán képzete az erőét, a vitézségét szükségképen felidézi.
Ha a többi armálist nézzük, akkor sem találunk ellenmondást, de sajnos, egyezést sem, mert mások a szimbolumok, úgy hogy hasonló czimeralakokra következtetést nem merünk vonni, bárha a szimbolizmus általános elterjedtsége_{Ezt bizonyitja, hogy a czimernek nyelvünkben «symbolum» jelentése is van már a középkorban, pl. az Erdy-codexben: Leez dicchoesseghnek coronaja es az ezek orzágnak cymoere. (Nyelvemléktár V. k. 38. 1.) Komjáthy: Szent Pál levelei (58. 1.). Jegyet vivtte az kwrnyw metelysnek, az hit igasságának cymeryth.}* némileg feljogositana erre.
A helyett, hogy e sikamlós utra lépnénk, tekintsünk el a magyarázatokban rejlő speczialitásoktól s legott szemünkbe tünik egy közös vonás, melyet a czimer-szimbolika alapjául kell elfogadnunk, ha a heraldika tudományos jellegét e tekintetben meg akarjuk őrizni. A mint az oroszlánnál láttuk, úgy a többi czimeralaknak is, mint jelképnek, legszembetünőbb, legjellemzőbb tulajdonsága a szimbolizáló erő.
Hogy időrendben haladjunk, nem tartjuk-e ma egész természetesnek, hogy a pompázó tollazatu, az emberhez beszélőképessége által hasonló papagályt a legnemesebb madárnak tartották s a nemesség szimbolizálására használták?
Vagy a Keczer czimerben lévő szivnek adhatott-e középkori ember más jelentést, mint az odaadó hüségét, a szeretetét?
A Kölkedi armális a saslábnak azt a magyarázatot adja, hogy a mit a czimerszerzők a vitézség és alázatosság karmaival megragadnak, állandóan tartsák meg; tehát – eltekintve a specziális körülményektől, – jelentése a szerzemények megtartása, a minthogy nincs is jellemzőbb tulajdonsága a saslábnak annál, hogy a mit karmaival megragad, azt könnyen nem engedi el.
Ugyanez armálisban a szárny a magas vágyak felé való emelkedést szimbolizálja. Itt is a legjellemzőbb tulajdonság van megragadva, mely a szárny czéljában – hogy t. i. a repülés eszköze – rejlik.
A Révay armális szerint «mindenki tudja, hogy a farkas a legfalánkabb, a legtelhetetlenebb állat» s azért méltán jelölhet minden kielégithetetlen vágyat, adott esetünkben dicsszomjat.
A virágokkal és szinekkel való szimbolizálás eseteiben sem találjuk meg a Bárczay által hangoztatott ellenmondást, sőt adataink támogatják egymást. Mivel – legalább adott eseteinkben a virágok szimbolizáló jellegüket szinüktől nyerik, foglalkozzunk első sorban a szinekkel. Előfordul a Kölkedi-armálisban a sárgaszin, mint a szeretetnek szimboluma. Erre nézve se ellentmondó, se erősitő adatunk nincs._{Itt szerepel a feketeszin is, de jelentése nincs adva. Tekintve azt, hogy az armális mindent megmagyaráz, csak ezt nem, feltehetjük, hogy a fekete a szárny természetes szine.}*
A fehérszin a mocsoktalanság, az ártatlanság jelképe, mely a Hunyadi armálisnál a jellemre, a Révayakéban a czimerszerző nőtlenségére és vérrel be nem szennyezett kezére vonatkozik. Fehér szinénél fogva jelöli a liliom a tisztességet, jóságot a Bursel czimerben.
A vörösszin kiontott vért jelent a Hunyadi armálisban s ugyanazt a vörös rózsa a Révayban._{Tudtommal más szinek jelentése nem fordul elő armálisainkban a mohácsi vész előtt. Később e tekintetben is nagyobb lett az elfajulás. Azt hiszem, nem lesz érdektelen a szineknek jelentéséről közölni itt egy összeállitást a XVII. század végéről. Ekkor irta össze Váradi Szabó György Medicusi és borbélyi mesterségét (eredetije a sz. udvarhelyi ev. ref. collegium Kis-könyvtárában) javarészben Thököly Imre borbélyának jegyzeteiből. E munkájába, hogy hogy nem, belekerült az alábbi rész is:
Az külömb-külömb szineknek magyarázatja, hogy mit példáznak renddel.
Királyszin = méltóság. Egszin = józan elmét.
Ezüstszin = uraság. Meggyszin = szivfélelmet.
Pirosszin = szerelem. Hajszin = haragot.
Fejérszin = szüzesség. Szürkeszin = gorombát.
Pázsitszin = reménység. Hamuszin = ostobát.
Testszin = gyötrelmet. Sárgaszin = bolondot.
Tengerszin= habozót. Baraczkvirágszin = együgyüt.
Lángszin = tétovázót. Vijolaszin = mord kedvet.
Zöldszin = kegyelmet. Kékszin = kétséget.
Galambszin = értelmet. A gyászfeketeszin = életünknek estin halálra emlékeztet.
Rózsaszin = engedelmet. Veresszin = haragot.
Mikor szivárvány vagyon, nézd meg jól, melyik szint látsz többet benne, ahhoz képest tanulj belőle jó atyámfia a Krisztusban. Én váradi Szabó György.
Mosolyra késztető a jámbor összeállitás, de nem árt azt is tudni, hogy milyen szemmel nézhették régen a czimert.}*_{Tudtommal más szinek jelentése nem fordul elő armálisainkban a mohácsi vész előtt. Később e tekintetben is nagyobb lett az elfajulás. Azt hiszem, nem lesz érdektelen a szineknek jelentéséről közölni itt egy összeállitást a XVII. század végéről. Ekkor irta össze Váradi Szabó György Medicusi és borbélyi mesterségét (eredetije a sz. udvarhelyi ev. ref. collegium Kis-könyvtárában) javarészben Thököly Imre borbélyának jegyzeteiből. E munkájába, hogy hogy nem, belekerült az alábbi rész is:
Az külömb-külömb szineknek magyarázatja, hogy mit példáznak renddel.
Királyszin = méltóság. Egszin = józan elmét.
Ezüstszin = uraság. Meggyszin = szivfélelmet.
Pirosszin = szerelem. Hajszin = haragot.
Fejérszin = szüzesség. Szürkeszin = gorombát.
Pázsitszin = reménység. Hamuszin = ostobát.
Testszin = gyötrelmet. Sárgaszin = bolondot.
Tengerszin= habozót. Baraczkvirágszin = együgyüt.
Lángszin = tétovázót. Vijolaszin = mord kedvet.
Zöldszin = kegyelmet. Kékszin = kétséget.
Galambszin = értelmet. A gyászfeketeszin = életünknek estin halálra emlékeztet.
Rózsaszin = engedelmet. Veresszin = haragot.
Mikor szivárvány vagyon, nézd meg jól, melyik szint látsz többet benne, ahhoz képest tanulj belőle jó atyámfia a Krisztusban. Én váradi Szabó György.
Mosolyra késztető a jámbor összeállitás, de nem árt azt is tudni, hogy milyen szemmel nézhették régen a czimert.}
Mig az eddig tárgyalt esetekben hasonlaton alapuló szimbolizmus van, arra is van két irott adatunk, hogy a jelölt dolog és a jelkép között tárgyi, anyagi összefüggés van. Ily esetekben a szimbolum rendesen foglalkozásra, eseményre vonatkozik s annak vagy eszköze, vagy eredménye. Ilyen a Dessewffyek buzogányt tartó karja és a Hunyadi armálisban a korona, melyben kettős jelentés egyesül: egyfelől jelzi az országot, másfelől Hunyadi János vitézségének és becsületességének eredményét, az ország (a korona javai és jogai) biztositását s az uralomnak felajánlását, azaz a specziális esettől eltekintve a korona iránti alattvalói kötelesség teljesitését.
Több irott adatunk nincs az ilynemü jelképiségről, de még az is csodálatra méltó, hogy e kettővel találkozunk,_{Aligha oknélküliek e magyarázatok. A Hunyadi armális mindennek okát adja, a mivel az ősi czimer bővült, igy a koronának is. Nem lehetetlen, hogy a Dessewffyek buzogánytartó karát a regés tatárjárási hős emlékére való tekintettel kellett megokolni.}* mert amig egészen természetes, hogy a hasonlaton alapuló szimbolumokat, mivel alkotásukhoz, megértésükhöz elvonás, okoskodás szükséges, megmagyarázza az armális, addig az utóbbi banális szimbolumok, a milyen önkényt ajánlkoznak, ép oly könnyen felfoghatók, megérthetők, mint az igen primitiv, természetes gondolkozás szüleményei.
A kétféle szimbolizmusnak már létrejövési módja is megmutatja, hogy milyen álláspontot kell elfoglalnunk vele szemben.
Az előbbi elvont jelképiségről csak oly alakokkal kapcsolatban beszélhetünk, a melyeknek jelentését több hiteles irott adat erősiti meg (oroszlán, fehérszin, vörösszin) és ily alakoknál is csak akkor, ha nem lehet gyanunk, illetve adatunk arra, hogy a czimer megalkotásánál nem a szimbolizmus játszotta a főszerepet (pl. beszélő czimer), de még ilyenkor is nagyon óvatosan, mert oly nagy az idő- és gondolkozásbeli különbség, hogy magunkat a középkor gondolat világába beleélni s adatok hiányában mindazt, a mi a czimeradományozásnál közrejátszott, ismerni nem vagyunk képesek. Ez, és nem a magyarázatok ellentmondása az oka, hogy csinján kell bánni a szimbolismussal, ha tudományosan akarunk beszélni, mert pl. ha a Révay armális magyarázatát ráolvasom a hassági Farkas czimer vörös rózsájára, talán nem mond ellent senki; de ha azt találnám mondani, hogy a muronyi Veér András czimerében az a különös helyzetü kis pajzs szép fehér rózsájával a czimerszerző nőtlenségét vagy vérrel még be nem szennyezett kezét jelenti, legnagyobb heraldikusunk, Csoma József, a kinek erről más véleménye van, rosszalólag rázná a fejét s már ezzel tönkretehetné állitásomat, mert bizonyitani nem tudnám.
Több eset van arra, hogy néhány czimerünk, mintegy átmenetet képezve a kétféle jelképiséget egyesiti magában. Ezek már könnyebben és biztosabban felismerhetők s bővebb bizonyitás nélkül is tudományosan tárgyalhatók. Csak egy példát hozok fel. A Petneházy czimer nyilazó oroszlánját, mely mintegy ellentéte a Chapy czimer szemén nyillal talált oroszlánjának. Az ellentét nemcsak a fő czimeralakok helyzetében, hanem abban is nyilvánul, hogy az utóbbiról tudjuk, hogy históriai ténynyel függ össze s hasonlaton alapuló szimbolum, az előbbiről nem tudjuk s még is biztosan állithatjuk, hogy az oroszlán a czimerszerzőt jelzi s nyila természetes összefüggésben van a czimerszerzővel, annak a fegyvere s talán érdemes cselekedetének eszköze.
Nem irott adat, hanem a természetes összefüggés adja kezünkbe a fonalat biztos következtetésre még akkor is, ha elvont jelképpel van kapcsolatban s mennyivel biztosabb és kecsegtetőbb ez akkor, a mikor nemcsak a czimernyerő és egyik alak között, hanem az összes czimeralakok között is megvan a természeti összefüggés.
Az előbbiekben, azt hiszem, sikerült kimutatnom a szimbolumok közötti óriási különbséget s szükséges is volt, mert csak bizonyitás árán lehet beszélni a heraldikából már-már kizárt szimbolizmusról, de különösen a szokatlan természetes szimbolumról.
Ez utóbbi a magyar heraldikának igen jellemző vonása, de nagy hibája is, mert – amint talán emlitettem is – valóságos czégtáblává sülyesztette a czimerek egy részét.
Tulajdonkép ily nemesi czégtáblák harczi vonatkozásu czimereink is, melyeknek nagyrésze egyszerü, számot vetve a pajzs szük keretével s a czimer alkalmazásával metonimice részt ad az egész helyett.
Nem akarván általánosan ismert példák felsorolásával fárasztani az olvasót, visszatérek oda, a honnan a szimbolizmus elvezetett, azon czimerekhez, melyeknél nagyobb az ábrázolásban is a természetességre való törekvés, úgy hogy természetes alakjában az egész embert adják s a foglalkozást viselettel s különböző, többnyire harczi eszközökkel jelzik.
Ilyen 1515-ből a Zsoldosok_{Siebmacher, 504. 1.}* vörös ruháju, 1509-ből a muronyi Veér András czimerének_{Csoma J. A nemzetségi czimerek tanulmánya 9. lap.}* pánczélos kivont kardu vitéze, 1508-ból a Monoky_{Siebmacher, 318. 1.}* és 1526-ból a Krasznai Pándi_{Tudtommal nincs közölve. Eredetije Orsz. levéltár M. B. O. L. 29093. A czimer későbbi festésnek látszik.}* természetes alapon álló jobbjában felemelt buzogányt tartó férfi-alakja.
Nagyobb a szimbolizmus 1393. Cserey_{E. S. 77. 1.}* czimer kardot és buzakalászt és a Máriássyak_{Siebmacher, 297. 1.}* buzogányt és keresztet tartó férfi alakjában.
Az emlitett czimereknek szimbolikus és naturalisztikus volta mellett van némi jelenetes jellegük is, a mennyiben a fegyvert felemelve, sujtásra készen tartják; a következő czimerekben már annyira előtérbe lép a jelenetes ábrázolás, hogy a gyönge szimbolizmus majd egészen elenyészik bennük.
Vannak egyszerübb jelenetes czimereink, melyek egy alakot tüntetnek fel müködés közben vagy szemléltetik rajtuk valaminek hatását. Az előbbiek közé számithatjuk a botfalvi Both (1460)_{Siebmacher 65. 1. Turul 1902. évf. M. H. Her. II. k. 20. lap.}* és a Kendeffy (XVI. sz.)_{Erd. Siebmacher, 39. 1.}* czimer nyilazó harczosát, 1418-ból a Csontosok_{Turul IV. k. 162. 1.}* vártorony-ablakából kihajló s kürttel jelt adni készülő s a Szlopmayak_{U. a. V. k. 18. 1.}* (1432.) rovátkolt várfal mögött álló kardot tartó őrét és a Deésházy czimer_{Arch. Ért. 1893. évf. 252. 1. Erd. Siebmacher 83. 1.}* harczra készen álló jobb kezében kivont kardot, baljában pajzsot tartó ifját; inkább valamely jelenet eredményét tünteti fel a véres kardu Disznóssy,_{Turul V. h. 66. 1. M. H. Her. II. k. 19. 1.}* a nyiltól talált, véres nyaku Berekszói_{U. a. VIII. k. 41. 1. M. H. Her. I. 17.}* s a szintén nyillal meglőtt, vérző mellü Szigeti György_{U. a. IX. k. 165. 1.}* czimerének alakja.
Ez utóbbi igen figyelemre méltó; a legtermészetesebb ábrázolása, mert a lövésnek a szervezetre való közvetlen hatását természethiven állitja elénk a vér előbugygyanásában, az arcz fájdalmas kifejezésében s különösen azzal rögziti meg, hogy a sebesült a fájdalomérzet következtében a nyil után kap, hogy azt a melléből kitépje.
A Szigeti czimer, mint harczi epizód; átvezet komplikáltabb, történeti czimereinkhez.
Nemcsak czimereink kompozicziója, hanem néhány armálisnak szövege is meggyőz arról, hogy a magyar czimerek alakjainak nagy része összefüggésben van a czimerszerző vagy elődei életének valamely mozzanatával. Ez összefüggés még nem teszi történetivé a czimert, ha alkotásánál a heraldikai szempont volt az irányadó s ennek kedvéért a valóságon változtatva, csonkitva, szimbolikusan kifejezve, legalább is annyit eltitkolnak, mint a mennyit szemünk elé tárnak; történetinek csakis oly czimereket nevezhetünk, melyek nagyobb változtatás nélkül tárják fel a tényt, mert heraldikai tekintetek annyira nem kötik alkotóikat, hogy még a pajzs keretével, a czimer alkalmazásával sem gondolnak.
Mivel a meghatározásban lényeges jegy az, hogy a czimer tárgya tény (megtörtént dolog, létező állapot) legyen, ezt pedig irott adattal kevés czimerre nézve bizonyithatjuk be (Kánthor, valószinü következtetéssel a Dombaynál) mert armálisaink, mintha a bővebb felvilágositást a czimerre hagynák, szükszavuak s formulaszerüen általánosságban beszélnek – más bizonyságot is kell keresnünk s ezt meg is találjuk a Kánthor, Ányos és zimerben előforduló puskában.
A modern heraldika egyik leghelyesebb szabálya az, hogy a legújabb czimerekben is kerülni kell a modern tárgyak alkalmazását. A heraldikában a régiességre való törekvésnél semmi sem természetesebb, mert modern tárgyu czimer a család «ujdonsültségére» utal.
Ezt észre kellett venni a régieknek is, már pedig a puska majd az egész középkoron át nemcsak modern tárgy, hanem az igazi vitéz lovag előtt megvetett fegyver is volt. Bebizonyitható, hogy nálunk is gyáva fegyvernek tartották az előkelők, a vitézek s mégis a Kánthor és Ányos czimer vadásza azt használja, Radák czimer hőse azzal lövi le nyilazó ellenségét! A kor felfogása és a czimerek közötti ellenmondás kiegyeztethető-e másképpen, mint azon feltevéssel, hogy a történeti hüségre való törekvés folytán kerül a puska a középkori czimerekbe?
E törekvéssel okolhatjuk csak meg, hogy a többi, szerencsére nem sok történeti czimerünk is a heraldikának hol egyik, hol másik szabályába ütközik bele s a czimer czéljának, alkalmazásának annyira nem felel meg, hogy önmagának ellentétévé válik._{E megokolás egyuttal azt is megmondja, hogy miért kell a czimereket a történeti név alá összefoglalnom, bárha e név más fogalom részére is le van foglalva.}*
Arról, hogy szerkezet tekintetében a históriai hüségre törekvő czimer a természetességnek netovábbja, felesleges szólanom. Ugyanez áll az ábrázolásra nézve is. Észrevehető festőinknek az a törekvése, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel, jól akarnak rajzolni s a lehető legjobbat nyujtani. Bár a fősulyt az emberre, arczára, alakjára, ruhájára fektetik, a mellékalakokat, a hátteret sem hanyagolják el, úgy hogy némely czimerünk szép tájkép jellegü. Kelemetlenül egyiknél-másiknál csak a távlat hiánya hat, de ezen is segiteni igyekeznek a pajzs lefelé halványodó kék szinével (Kánthor, Brodarics) mi által az alakok még valószerübbekké lesznek.
Ezek előrebocsátását szükségesnek tartottam, mert a Turulban s különösen a Magyar czimeres emlékekben kimeritően tárgyalt czimereknek csak megemlitésére szoritkozom.
A történeti czimerek az igazi nemesi foglalkozás, vadászat és harczolás közben tüntetik föl a férfit.
Vadászjelenetet tár fel a farkassal egy szál ingben, karddal szembeszálló Kistárkányi,_{Turul XIII. k. 162. 1. M. H. Her. II. k. 16. 1.}* a Paulik-család elmosódott s már-már alig látható armálisa,_{1514. armális a Nemzeti Múzeum levéltárában.}* melyben vörösruháju alak áll szemben medvével, a hasonló motivumu s valószinüleg a középkorból származó a medvét átszuró Lánczy,_{Csoma, Abaúj vármegye nemes családjai, 394. 1. VI. tábla.}* a vaddisznót dárdával űző Dobay, a szarvasvadászatot feltüntető Khántor és Ányos czimer; melyeknél a vadász az előbbiben közeledő, az utóbbiban termetes fa alól menekülő szarvasra czéloz puskájával.
Történeti, harczi vonatkozásu czimereink rövid sorozatát a Brodarics czimer_{Szines másolat a Magy. Herald, és Gen. Társ. levéltárában. Turul X. k. 101. 1.}* nyitja meg, kétségtelenül harczi jelenetet ábrázoló, a cselekvényt egészében feltáró czimer a Dombay_{Siebmacher, 69. 1. Turul XIV. k. 151–152. 1.}* és Radák._{Mivel e czimer, bárha úgy heraldikai, mint viselettani szempontból igen nevezetes, még sehol közölve nem volt, azt hiszem nem felesleges, ha az armális szövegét itt közlöm a Radák-levéltárban (Magy. Nemzeti Múzeum levéltára) lévő eredetije után. A czimer képét az előbbi közleményhez csatolva mutattuk be.
Az armális szövege azért is érdekes, mert alig emliti, hogy a czimernyerőknek érdeme lenne, hanem az ősök érdemeit hangsulyozza s a czimernyerőket példájuk követésére buzditja a czimeradomány által.
Uladislaus dei gratia rex Hungarić et Bohemić etc. tibi, fideli nostro nobili Blasia Rudaak salutem et gratiam nostram regiam. Ad regalis culminis apicem et fastigium pertinere existimamus, veluti e specula quadam, mentes, animos et servitia suorum subditorum diligenti scrutinio circumspicere debere et quid queque deceat ex sua regia providentia diligenter perpendere; sic sit, ut hii meritorum suorum donativo adepto e veterno et sompno perpetuo ea munificentia regia expergefacti ad ominia vel ardua qućque alacres et prompti reddantur; nos itaque hćc et talia memoria revolventes et nostrorum animos fidelium proniores alacrioresque ad res bellicas gerendas reddere et veluti e corpore quodam diutino excitare cupientes noluimus conniventibus oculis illa prćdara et nominatim maiorum tuorum domi forisque facinora pertransire et ut tu quoque vestigiis eorum laudabilibus insistenda non exorbitares, sed tanto maiori (igy.) et ardentiore zelo ad cetera huius regni nostri munia et bellicas meditationes accendaris posterique tui accendantur et inflammentur, quanto maiore donativo a nostra maiestate te insignitum decoratumque esse prospexeris, tibi et per te Michaeli, Stephano et Thomae, fratribus tuis uterinis, vestrisque hćredibus et posteritatibus universis hćc arma militaria et nobilitatis insignia, quć in principio prćsentium litterarum nostrarum regiarum pictoris haud indocta manu eleganterque figurata (sunt animo deliberato et ex certa scientia nostra atque) benignitate et munificentia regia dedimus et conferimus ac prćsentibus elargimur (ut tu tuique haeredes et posteritates universi prćscrip) ta arma seu nobilitatis insignia more aliorum armis utentium ubique in proeliis, duellis, velis, torneamentis, anulis (nec non sigillis, velis tortinis, papilionibus et generaliter). quibuscunque rerum et expeditionum generibus et exercitiis nobilitaribus et militaribus ferre, gestare insuperque (omnibus et singulis iis gratiis, honoribus et libertatibus, quibus cć teri) nobiles militesque huius regni armis utentes quomodolibet de iure aut consuetudine usi sunt et gavisi, uti, frui (et gaudere possis et valeas, atque?) posteritas vestra universa possit et valeat. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras secreto (sigillo nostro, quo uf rex Hungarić utimur pendenti communitas vobis duximus concedendas. Datum Budć, feria quarta proxima ante festum, beatorum Fabiani et, Sebastiani martyrum, anno domini millesimo) quingentesimo quarto decimo, regnorum nostrorum Hungarić, etc. anno vigesimo quarto, Bohemić vero quadragesimo quarto.}* Az előbbiben félrefordult, tehát menekülő török fejét magyar vitéz vágja le kardjával, az utóbbiban puskával czélzó magyar ifjuval szemben mellbe lőtt, kifeszitett ifjat tartó török áll.
Különösen az utóbbi feltünő naturalismussal rajzolt, de jól is sikerült kép. Természetességének nem csekély jele az a körülmény, hogy a festő számot vetett a kilőtt golyó haladási sebességével, úgy hogy a magyar vitéznek ideje sincs a puskát elvenni vállától s már is buzog a török vére.
Azt hiszem e czimer mutatja középkori heraldikánk legalacsonyabb hanyatlási fokát. Az a csekélység, a mit róla mondottam vagy egy tekintet a czimerre, elárulja a pajzskép heraldikátlanságát.
A pajzs még e korban is szokatlanul bő, hogy a két alak között némi távolságot is feltüntethessen. Sisakdisz nincs, a sisaktakarót virág helyettesiti, mely a pajzs aljából nő s bogyókban végződik, melyekbe a pajzs két szélén álló két tyukféle madár vág; szóval az egész czimer a reneszansz tulzott hajtása: nincs benne semmi, a mi heraldikailag helyes lenne.
Ezzel bucsut vehetünk embert ábrázoló czimereinktől is. Végig tekintve e rövid ismertetésen, világosan látható, hogy mennyire ellenkeznek a heraldikai hagyományokkal s a czimer alkalmazásával, különösen pecsétnyomatokon, melyeken a legegyszerübb alakok is gyakran kivehetetlenek. Mert míg más alakoknál a stereotyp ábrázolás segitségünkre van, az embert ábrázoló czimerek pecsétlenyomatainál, ha az alak nem vehető jól ki, az ember széles müködési körével szemben még sejtelmeinket is el kell hallgattatnunk.
Alig is hihető, hogy a jelenetes czimereket tipáriumba vésték volna, ellenben arra van eset, hogy a komplikált czimer – talán éppen az alkalmazás nehézsége miatt – egyszerübbé válik. Czimerbővitések alkalmával is elég gyakran megcsonkitják az eredeti, jelenetes czimert, hogy a kisebbé lett mezőbe beférjen; igy pl. a Radák czimerből a bárói czimerben csak a két kar, puska és törökfő maradt meg._{Siebmacher, 379 1.}*
A szövevényesebb jelenetes czimerek pecsétlenyomata után kutattam is, de még eddig csak egyet találtam, hódászi Kánthor Mihályét a múzeumi Kállay-levéltárban 1517-ből. A pecsét majdnem kivehetetlen, de bizonyos, hogy az 1509. armálissal semmi köze, mert czimere két keresztbe tett kardnak látszik. Ez tüntetné fel tehát a valódi Kánthor czimert, az 1509-iki adományt nem tekinthetvén máskép, mint egy megtörtént jelenet emlékét.
Kutatásom másik eredménye – ha ugyan az előbbit eredménynek lehet tekinteni – az, hogy elég szép számmal találtam jelenetes czimerek pecsétlenyomatát, a melyek egyfelől meghazudtolják azt a feltevést, hogy komplikáltabb jelenetes czimereinket pecsétbe nem vésették, másfelől pedig élénken feltüntetik, hogy menynyire sülyedt heraldikánk, még akkor is, ha a czimer helyességének mértékéül az állitjuk fel, hogy tudtak-e az eredetinek megfelelő, lenyomatban jól kivehető pecsétet vésetni.
A szóban forgó czimerekét teljesen jól kivenni nem lehet, blazonálásuknál a kérdőjel nem nélkülözhető. E miatt sokat vesztenek értékükből; a heraldikus látja ugyan rajtuk a hanyatlás jeleit, de egyes részek kivehetetlen volta miatt teljes képet, igaz képet nem bir róluk adni, a müvelődéstörténet kutatója pedig, a ki a minél természetesebb kivitelü czimereknek örül, e pecsétlenyomatokat egyáltalában nem használhatja.
E nagy hiányuk miatt meg sem kisérthetem pontos blazonálásukat, hanem a lehető legrövidebben leirom, a mit rajtuk kivehettem.
1. Marochay Ferencz pecséte_{M. N. M. Véghelyi gyüjt.}* 1503. I/12. Félmeztelen (?) férfialak, vállán ruhadarab, előre nyujtott kezében szalag, előtte valami gömb.
2. Vincker Andrásén_{1504. VII/26. U. o.}* vándorlegényféle alak vállán pálczáról lógó holmi, leeresztett jobbjában?
3. Ryppachy Péter allovászmesterén_{1519. U. o.}* balra fordult férfi jobbját előre, balját hátra tartva, vivó állásban.
4. Zaltanusz László királynői titkárén:_{1515. VII/12. Kisfaludy-levéltár.}* vágtató ló hátán ki nem vehető alak.
4. Kerepeczi Pelbárt beregi alispán pecsétén_{1522. M. N: M. Kállay-levéltár, Nr. 104 régi jelzés alatt. Az alak vállától kezdve a pecsét töredezett.}* magyar vitéz, balkezével lábához leeresztett pajzsát tartja, felemelt jobbjában kivehetetlen tárgy.
A Kisfaludy-levéltárban 1515–1525 közötti oklevélen, melynek kiadója Ludovicus Tomori, Joannes Kever de Velezd és Stephanus de Balyht, az 1–3. pecsét egyezik: féltérdeplő helyzetben két kezét magasra tartó óriás előtt fenyőfa (?). Második pecséten: ülő férfialak előtt juh (?) melyet fejni látszik.
E pecsétek után, melyek közül egynehány emblémának látszik, még csak a Bűdi czimerre_{Nagy Iván: Magyarország családait, II. k. 280. 1. A pecsétlenyomat 1530-ból való, de valószinü, hogy a czimer a mohácsi vész előtti.}* hivatkozom, a mely szintén nem egészithető ki s ép ezért rajza hasznavehetetlen: A tojásdad pecsét egy utasféle embert mutat, jobb kezében bottal. A háttérben hegyek s valamely falunak (!) része látszik.
E leirás majd hihetetlennek látszik, pedig hasonlatos hátterü czimerekkel 1526 után nem ritkán találkozunk. Tény, hogy a magyar természetes, józan gondolkozás ily gyakorlatiatlan tulzásba esik, de ép ebben nyilvánul heraldikánk különleges volta.
Vannak ugyan, a kik ezt tagadják, mert a német és az angol heraldikában is vannak jelenetes czimerek, de a mi heraldikánk különlegessége nemcsak a jelenetek aránylagos sokaságában, hanem a tárgyválasztásban is nyilvánul. Alig van oly jelenetes czimerünk, melyről ki lehetne mutatni, hogy idegen czimer másolata, mert mindenik a magyar életből fakad.
Hogy heraldikánk önálló jellemvonásai daczára sem szembetünően nemzeti heraldika, annak oka a többször nyilvánuló idegen hatás, de különösen hogy czimeriróink idegenek voltak.
Tekintetbe kell azonban venni azt is, hogy az armálisok gyakran elmondják, miként a czímernyerő néha ősi czimerének, melyet majd minden ujabb pecsétvésés alkalmával a magyar izléshez idomitottak, néha pedig a bemutatott czimernek adományozását kéri. Az ilyen czimereket a kivitelben is magyarnak kell tekintenünk, mert lehetetlen, hogy az óhajtott czimeren, ha egyszer a királyi kegy szentesitette, a kanczellária, a herold, a festő változtatott volna, ha csak nem a czimerszerző kivánságára.
Annyival inkább lehetetlennek látszik ez, mert armálisaink nagy száma bizonyitja, hogy királyaink kedveznek a magyar felfogásnak; magyar felfogás szerint komponál czimereket a királyi kanczellária s abból, hogy az armális dicséri a festő ügyes kezét, a kivitel szépségét gyanithatjuk, hogy a czimerirótól meg is követelték a szép, a természetes kivitelt. Ha értett is a czimeriró a heraldikához, a magyar szellem szolgálatában eszköz, mesterember, a ki többre becsüli megrendelői tetszését, mint a heraldikai szabályokat.
E különös magyar viszonyokból érthető, hogy még külföldön festett armálisainkban is miért találkozunk természetes ábrázolással és oly primitiv hibákkal, a melyeket nem követhet el hivatott, a heraldikai szabályokat ismerő czimeriró, ha szabad kezet engedünk neki. Ily primitiv hibák pl. a sisaknak és a sisakdisznek a pajzs dőlésével, a pajzsalakkal való ellentétes iránya vagy a pajzsalaknak nem a tengely irányában való rajzolása.
Miután a czimerirók idegen volta nem áll ellentétben azzal, hogy specziális heraldikánkról beszéljünk, összefoglalom a dolgozatomban érintett hazai specziális jellemvonásokat, azon viszonyokkal kapcsolatban, melyek folytán érvényesülhetett is a magyar szellem, még pedig két főirányban:
I. Specziális jogi és családi viszonyainkban, melyekből következik az idegen hatás elleni ösztönszerü védekezés gyökerezik a nagyobb mérvü czimervariálás lehetősége és különösen az ősi czimerek természetesülése.
II. A czimeradományozás okában és módjában nyilatkozik meg a különleges vonás, a mely létrehozza: 1. a magyar életre vonatkozó jelképes és jelenetes czimereket, melyek hizelegnek a nemzeti hiuságnak; 2. a czimer és alakjai hibás, természetes kivitelét.
Már e két irány is megadja heraldikánk jellegét, bár elméleti szempontból hibákba vezeti. Ezzel azonban mivelődéstörténetünk nyert sokat, mert minél kétségtelenebb, hogy a czimerkép az életből van meritve és természetes, hű ábrázolású, annál megbizhatóbb mivelődéstörténeti kútfő.

R. KISS ISTVÁN.

MEGJEGYZÉSEK A «MAGYAR NEMZETSÉGEK A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉIG» CZIMÜ MUNKÁRA.

(Ötödik, befejező közlemény.)

Tibold. Alegelőkelőbb családok eredetét annyira kikutató Keszői Simon mondja: «akkor jöve aztán Gyeics vezérhez Tibold Fanbergi gróf, kit Graf Tiboldnak hivtak. A honnan némelyeket azon nemzetségből maig egyszerüen Graunnak hivnak. Ettől származnak a Babocsaiak. Ezek ugyanis Deuchunlantból (= Deutschenland) valók.» A budai krónikában és Turóczinál e Tibold «Sambergi» gróf.
Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy Fanberg nevü helység jelenleg Németországban nincs egy Samberg van azonban a poroszországi münsteri kerületben. A «Graun» szót maga Keszői, azt hiszem elég világosan magyarázza meg. Miután a német jövevény magát «Graf Tibold»-nak nevezte, átment e jelző az ő utódaira is; a magyarok is «Grafen»-nek nevezték őket; a «graun» nem a német «Grau» = szürke, hanem a «Grafen» irásmódja, e mennyiben t. i. az U betü V-nek veendő. – Azt hiszem, hogy a «Grab»-ból később a magyaros hangzásu Gráb = Gara keresztnév keletkezett, mert az erdélyi «geréb» sem más, mint a német «Gräf» magyarositása. Ismereteink mai állása szerint a legnagyobb valószinüség a mellett szól, feltéve, hogy a krónikás állitása valóságon alapszik, hogy ez esetben a bajor Schaunburgi dynasta-család egyik Tibold nevü tagjáról lehet szó, ki Gyécsa fejedelmünk idejében talán Gizela bajor herczegleánynyal együtt Magyarországba jött és itt is maradt. «Tibold» (Tebald) különben nem más, mint a német «Theobald vagy a francza «Thibaut» magyarositása. Kétségkivüli dolog, hogy azon Tibold comes, ki 1060-ban I. András király családját, midőn ez a Béla herczeggel kiütött háboru idejében Ausztriába menekült, elkisérte: ama bizonyos Tibold jövevénynek fia vagy unokája; valamint az is bizonyos, hogy az 1103-tól 1113-ig szereplő Theobald nevű somogymegyei főispán szintén e nemzetség tagja.
A nemzetség első tagjairól többet mondatunk, mint szerző.
Ugron kalocsai érsek tanusitja 1234-ben, hogy Zsadány nb. Ivánka a Dráva mentén fekvő Zelbarouna nevü birtokot nem tartja erőszakkal elfoglalva, a mint ezt a grábi apát állitja, hanem hogy e jószágot vétel utján szerezte. Az erre felhivott eladók: Bodor fiai Jakab és Petko, a grábi apátság kegyurai megerősitették ezen állitását._{Wenzel, VI. k. 557. 1.}* Ebből nemcsak a nemzetség legrégibb birtokviszonyai nyernek bővitést, de egyuttal az is kitünik belőle, hogy Bodor fiainak egyik őse alapitotta a grábi apátságot és hogy ennek következtében Somogymegyének 1093 és 1094 közötti főispánja Gráb_{Fejér, II. k. 482. 1. Knauz, I. k. 85. 1.}* szintén a Tibold nemzetség sarja.
Midőn a somogymegyei birtokviszonyok megvizsgálásával megbizottak 1236-ban Mór fia Györgynek a somogymegyei Borhod-ra való igényeit megbirálták, a bizottság tagjai között egy Jakab is szerepel._{Wenzel, VII. k. 22. 1.}* Következő évben (1237-ben) már arról értesülünk, hogy e bizottsági tag nem más, mint Bodor fia Jakab._{Hazai oklevéltár 4. 1.}*
Szerző azt mondja, hogy «1369-ben Babócsa oly nemes kezén van, a kinek négy izre felmenő nemzedékrendje a Tibold nemzetség törzsökére semmikép sem illeszthető. Ebből az látszik, hogy a XIII. század végén és a XIV. század elején duló politikai harczok a Tibold nem azon ágát, melynek kezébe Babócsa került, megsemmisitették.»
Azt hiszem, hogy nincs igaza.
Tibold nb. II. Bodor fia Julad 1297-ben Buzád-Hahót nb. Lankréd fia Herbortnak, ki az ő nővérének fia, a somogymegyei Németiszeget adományozza._{Hazai okmánytár, I. k. 91. 1.}* A keresztesek csurgói konventje pedig tanusitja egy meg nem nevezett évben, hogy a zalai konvent bizonyitványa szerint Julad comes és fia Arnold (a Buzád-Hahót nb.) Atyasz comesnek, ugyanezen Herbord unokatestvérének 40 márkával adósok és ezért a Dráva melletti Harazna nevü birtokukat elzálogositották._{Wenzel, XI. k. 156. 1.}* Ezen Harazna megfelel a még most is Babócsa mellett fekvő somogymegyei Heresznye helységnek; igy tehát kétségtelen, hogy e Julad comes az 1297-ik évivel azonos és hogy a keltezetlen okmány nem – mint Wenzel véli – 1219 körül, hanem 1297 után lett kiállitva. – 1349 aug. 19-én tanusitja a somogyvári konvent, hogy Lankréd fia Herbert fia Lőrincz és ennek fia Jakab egyrészről, másrészről pedig Arnold fia Mihály fiai István és György között a következő üzlet jött létre: Arnold unokái zálogba adják Somogymegyében fekvő Németiszeg nevü birtokukat Lankréd utódainak és kötelezik magukat arra, hogy a mennyiben a kiváltást elmulasztanák, az elzálogositott birtokot Lankréd utódainak átengedik._{Anjoukori okmánytár, V. k. 313. 1.}*
Ezen adat már most megbecsülhetetlen támaszpontot nyujt a Tibold nb. Babócsaiak nemzedékrendjére. Tudjuk, hogy II. Bodor 1231-ben Németiszegen kapott osztályrészt. Van neki egy Julad nevü fia és egy leánya, ki Buzád-Hahót nb. Lankrédhez ment férjhez, mely házasságból Herbert származik. Bodor fia Julad odaadja németiszegi birtokának egy részét e Herbertnek; Julad és fia Arnold elzálogositják a Babócsa melletti Heresznyét Buzád nb. Atyasznak. Igy tehát megczáfolhatatlanul be van bizonyitva, hogy azon Arnold, kinek unokái 1349-ben e Herbert utódainak németiszegi birtokrészüket elzálogositották, nem más, mint azon Bodor fia Julad fia Arnold, ki 1297 után atyjával együtt Heresznyét elzálogositotta. Most jön azonban a dolog java.
A somogyi konvent tanusitja 1368-ban, hogy Arnold fia Mihály fia György fia: Babócsai György a somogymegyei Aradi Tamás fiainak Lőrincznek, Bertalan császmai őrkanonoknak és Tamásnak bizonyos összeggel adós, melyért, ha azt ki nem fizetné, birtokaival szavatol. Nem is fizetett, miért is egy évvel később, 1369-ben, kénytelen volt Hosszufalu nevü birtokának egy részét elzálogositani._{Hazai okmánytár, V. k. 150–154. 1.}* Miután láttuk, hogy Tibold nb. Arnold unokája György 1349-ben szerepel, be van bizonyitva, hogy az 1369-ben emlitett Babócsai Miklós a Tibold nb. II. Bodor egyenes ivadéka. Megkapjuk – hogy a nemzedékeket is összehasonlitsuk – a következő leszármazást:

Tibold nb. II. Bodor 1231; Julad 1297; Arnold; Mihály; István 1349; György 1349; Babócsai Miklós 1369; Leány férje: Buzád nb. Lankréd; Herbert 1297; Lőrincz 1349; Jakab 1349;

Tolcsva. Lángos fia János 1288 után is szerepel. Midőn 1299-ben a zemplénmegyei Olasz-Liszkát határolják, a szomszédos birtokosok közül Langius fia János is szerepel._{Fejér, VII/II. k. 256. 1.}* Ennek fia László is hagyott maga után fiut. Midőn t. i. az egri káptalan 1358-ban a Butkai Pál és Eszenyi János elleni ügyben vizsgálatot rendelt, akkor a kihallgatott tanuk közül Tolcsvai László mester fia Lángos is szerepel._{Zichy okmánytár III. k. 131. 1. (259. do 1364, «de Tolchuatou»).}* Arról volt szó, hogy Baksa nb. Pap Istvánt, a Gálszécsi család ősét 1358 aug. 16-án megölték; oly adat, melyet szerző müvének első kötetében a Baksa nemzetségnél hiába keresünk.
Tomaj. Mielőtt a részletekre átmennénk, a következőt kell megemlitenem. Szerző, midőn a Losonczi és a losonczi Bánfi-családnak a nemzetségből való kiágazását rajzolja, ezt mondja: «Mindezeket azért voltunk kénytelenek fölemliteni, mert a Losonczy és a Losonczi Bánffy családok leszármazása s összetartozása eddigelé legjelesebb könyveinkben is hibásan volt feltüntetve.» E szerint tehát a nevezett két család helyes levezetését csak most találnók szerző művében. Bátorkodom az «Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde» 1899. évfolyamának 235-ik lapjára utalni, melynek erre vonatkozó dolgozata nem tartozik ugyan a legjelesebb könyveink közé, de mely a nevezett két családnak a nemzetség törzséből való leszármaztatását éppen úgy rajzolja mint szerző könyve, a mivel azonban nem akarom azt állitani, hogy szerző e dolgozat nyomait követte.
Dénes nádornak leánya is volt. IV. Béla tanusitja t. i. 1269-ben, hogy Dénes nádor néhai Orbán komáromi főispántól Lemecha nevü birtokot vásárolt és hogy a nádornak halála után ennek fia Miklós a lemechai birtokot nővérének kezével Sándor fia Bodon comesnek adta._{Botka, Barsmegyei okmánytár, 66–67. 1. (hol Kamar helyett «Tamat» áll.)}* 1271-ben pedig Sárói Léva, az esztergomi érsek tisztje, a nógrádmegyei Hugyag melletti Kér nevü birtokát rokonának, Sándor fia Bodó-nak eladja;_{Wenzel, VIII. k. 352. 1.}* 1283-ban néhai Kálnai Mihály Sándor fia Bodótól a barsmegyei Magasmart nevü birtokot örök áron megszerezte._{Hazai okmánytár, VI. k. 292. 1.}* 1261-ben a következő Tomaj-nembeliek az abádi birtok ügyében esküdtek: «Joannes Diósy maior, Dula et Sebastianus.»_{Fejér, IV/III. k. 37. 1.}* Jánosról és Sebestyénről szerző ugyanazt, de más forrás után mondja. Fejérnél két név mindenesetre ferditve van, a «Diósy» valószinüleg Dionysius, a «Dula» talán Tiba lehetett.
III. Dénes fia I. Tamásról azt állitja a szerző, hogy 1319-ben a székely ispánságot, 1318-ban Bereg-, 1321–24-ik években pedig Ugocsamegye főispánságát birta. A székely ispánságra nézve – bár az idézetek sorrendje nagyon zavaros – F. VIII/II. k. 237. lapra hivatkozik, a miből e Tamásnak székely ispánsága világosan kitünik; a beregi és ugocsai főispánságra nézve A. I. k. 632. és II. k. 147. lapra hivatkozik. – A. I. k. 632. 1. azonban csak azt mondja, hogy Dénes fia Tamás mester, Ugocsamegye főispánja, 1321-ben a Kállaiaknak Baacha nevü birtokán garázdálkodott. A II. k. 147. 1. szerint Ugocsamegye főispánja Dénes fia Tamás mester egyik Kállai ellen pört nyert. Beregi főispánságát – úgy látszik – az Országos Levéltárban levő, D. L. 29996 sz. a. okmánynyal igazolja. Ez utóbbi nem áll rendelkezésemre, de az Anjoukori okmánytár fentebbi két darabjából határozottan ki nem derül, hogy Ugocsamegyének 1321-től 1324-ig ismert főispánja, Tomaj nb., vagyis Losonczi Dénes fia Tamással azonos. Felhozhatjuk különben erre nézve még a következő adatokat: a) Egy évnélküli okiratban tanusitja Tamás mester comes de Bereg, hogy Gutkeled nb. Várdai Aladár fia László egyezségre lépett._{Zichy okmánytár, I. k. 129. 1.}* b) Egy szintén évnélküli darabban intézkedik Tamás mester, munkácsi várnagy, Bereg- és Ugocsamegye főispánja a Nyaláb várában folyó épitkezések dolgában. Az illető darab László nevü nyalábi várnagyának szól és Nyaláb várában van kiállitva. c) Szintén évnélküli levélben ir Tamás mester, Ugocsa főispánja Nagysemjéni Mihályhoz törvénykezési ügyben._{Hazai oklevéltár, 193. 1.}* d) 1323-banTamás mesternek Ugocsamegye főispánjának Kállay János ellen pöre van._{Anjoukori okmánytár, II. k. 84. 1.}* e) Ugyanezen évben bizonyos bereg- és szatmármegyei ügyben többekkel együtt Dénes fia Tamás mester Ugocsa főispánja tanuskodik._{Fejér, VIII/II. k. 423.}* Mindezen forrásokból lehetetlen kibetüzni, hogy Bereg- és Ugocsamegyének e főispánja a Tomaj nb. Losoncziak tagja volt.
Losonczi III. Dénes fia I. Tamás 1335-ben Járai Páskával együtt az erdélyi nemesek képviselője, 1339 febr. 19-én csak birtokos;_{Urkundenbuch zur Gesch. der Deutschen in Siebenbürgen, I. k. 469., 500. 1.}* ezután részint mint «Losonczi», részint mint «Szentmártoni» szerepel, a nélkül, hogy a róla szóló, szerzőtől is idézett okmányok beregi vagy ugocsai főispánságát emlitenék. Mint gyermekeit az eddig ismert források csak Istvánt és II. Tamást ismerik.
Miután már most kiemeltem, hogy a fenti források Losonczi Tamást mint Bereg- és Ugocsamegye főispánját nem ismerik, ki kell mutatnunk, hogy ezen főispán tulajdonképen ki volt?
Van is rá kellő válaszom.
I. Károly király tanusitja 1315 jun. 30-án, hogy Dénes fia Tamás mester Bereg- és Ugocsamegye főispánja ifjukora óta neki szolgálatokat tett és a szőlősi és nyalábi vár visszaszerzésekor különös érdemeket szerzett magának, melyeknek elismeréseül neki a Szatmármegyében fekvő, azelőtt Barsa nb. Kopasz nádor és fia kezén volt Iwank és Hermannszeg nevü birtokokat adományozza. Ugyanezen Kopasz nádor és Ákos nb. István nádor fiainak hütlenségére vonatkozik Károlynak 1315 julius 1-én kiállitott oklevele, melynek erejével a szatmármegyei Terebes, Bel- és Külricse nevü birtokokat a fent már emlitett érdemek megjutalmazásául e Tamás mesternek adja. Midőn Károly az Iwank és Hermannszegről szóló adománylevelet 1320-ban átirja, azt mondja, hogy Tamás mesternek a királyhoz való hüséges ragaszkodása miatt a lázadók összes ősi birtokait elpusztitották.
Igaz, hogy ezekből sem lehet megállapitani, vajjon Tamás főispán a Tomaj nemzetség tagja-e, de ezt már ezekből is mondhatjuk, hogy Jánk = Iwank), Hermanszeg, Terebes és a két Ricse nem képezték a Losoncziak birtokát. 1325-ben e Tamás már csak «comes condam de Bereg.» I. Lajos 1360-ban kelt átiratában mondja, hogy az átirat Jánki Miklós, Tamás főispán fia, Dénes unokája, udvari vitéze részére történt._{Az erre vonatkozó okirati anyagot dr. Komáromy András ur már a Századok 1894. évf. 498. skk. lapján, ujabban pedig a Tört. Tár 1903. évf. 120–121. lapjain tette közzé.}* Miután tudjuk, hogy Losonczi I. Tamásnak csak István és Tamás nevü fiai voltak és Jánk s a többi imént emlitett birtokok a Losoncziak kezén nincsenek, megczáfolhatatlanul be van bizonyitva, hogy Dénes fia Tamás Bereg- és Ugocsamegye főispánja, a kihalt szatmármegyei Jánki család őse Tomaj nb. Losonczi Dénes fia Tamástól teljesen megkülönböztetendő személy!
Nemzetségét és részletesebb családi viszonyait nem ismerjük. Egyetlen-egy adatot találok, mely talán viszonyait némileg megvilágitja. Fejér, VIII/IV. k. 295. 1. (Wagner Gen. Dec III. pag. 27.) mondja, hogy 1321-ben Thomas Filius Dionysii, magister tavern. de Dobos Ugocsa főispánja. 1321-ben Aba nb. Nekcsei Demeter a királyi, Katyisz nb. Széchényi Tamás a királynéi tárnokmester; állitásának ezen része tehát nem áll. De a «Dobosi» melléknév talán nem egészen koholt. 1321-ben olvassuk t. i. Fejér, VIII/II. k. 109. 1. hogy Dénes fia Tamás Ugocsamegye főispánja Derzs fiainak Miklósnak és Lászlónak Dobos nevü birtokán garázdálkodott. E Dobos a Hont-Pázmán nb. petri Derzsfi-család_{Ezen Derzs fia Miklóst szerző müvében (II. k. 232. 1.) hiába keressük.}* tulajdonát képezte és miután Tamás főispán azzal van vádolva, hogy Doboson garázdálkodott, nem igen valószinütlen, hogy ő is ott volt birtokos.
Még egyet kell emlitenünk: 1319 máj. 1-án és 14-én Dénes fia Tamás mester Ugocsamegye alispánja._{Zichy okmánytár, I. k. 163. 1.}* Miután már 1315-ben Bereg- és Ugocsának főispánja volt, feltételezhető, hogy itt a «curialis» helytelenségen alapszik.
Tomaj nb. Dénes fia Tamás utódai vezetéknevüket gyakran változtatták, Tamás fia István pl. 1355 aug. 20-án «Régeni»,_{Anjoukori okmánytár, VI. k, 365. 1.}* István bán fia Dénes 1368-ban «Losonczi és Abádi», Dénes fia István 1341-ben «Bezerédi», 1344-ben «Szentmártoni», Dénes fia Tamás «Losonczi», de 1353-ban «Szentmártoni» néven szerepel._{Zichy okmánytár, I. k. 616. 1., II. k. 111., 499. l., III. köt. 40., 355. 1.}*
Tördemicz. Erre csak azt kell megjegyeznünk, hogy egy Tördemiczi Péter fia Pál 1290-től 1313-ig mint hantai prépost müködik. Fivérei: Vid és János._{Anjoukori okmánytár, I. k. 322. 1. Fejér, VI/I. k. 288. 1., VII/11. k, 197. 1., IX/VII. k. 704. 1.}*
Tűrje. A hirneves Szentgróti Dénes nádort szerző azért tartja I. Gyécsa fiának, «mert egy 1259-iki oklevél őt I. Tamás nagybátyjának mondja (patruus)», forrása pedig Wenzel VII. k. 310. 1. Felütjük e forrást és azt találjuk, hogy sem az egyik, sem a másik állitást nem igazolja.. Az illető lapon egy okmányról van szó, melyet IV. Béla «anno millesimo ducentesimo quinquagesimo, nono kalendas Julii, Regni autem quintodecimo» állitott ki. A «quinquagesimo» és «nono» közötti vessző és az uralkodás éve tehát világosan bizonyitja, hogy itt nem 1259-ről, hanem 1250 jun. 23-ról van szó. Dénesnek nagybátyaságáról pedig már azért sem szól e lap, mert a Dénes nevet nem is emliti.
Állitásából kifolyólag szerző azon Dénes fia Dénes lovászmestert, ki 1236-ban a nyitramegyei Nagy-Tapolcsánt kapta, Szentgróti Dénestől megkülönböztetendőnek mondja s ennek következtében az e Dénesről 1235-ig mondottakat a nádorra nem alkalmazza. Én azt hiszem, hogy az illető okirat_{Fejér, IV/I. k. 22. 1.}* erre nézve is támaszpontot nyujt. E Dénes fia Dénes részt vett t. i. Béla ifj. királynak 1228-ik évi bolgár hadjáratában; ugyanezt állitja szerző Szentgróti Joákimról is és igy már most több mint valószinü, hogy e két férfi egymással közeli rokonságban állott.
E Joákimról azt is tudjuk, hogy 1214-ben mint királyi pristaldus müködött, midőn Miklós comest a vasmegyei Lendva nevü birtokba kellett beiktatni._{Hazai okmánytár, VIII. k. 16. 1.}*
Vázsony. Egyik forrásra (F. VII/V. k. 348. l.) ugyanaz áll, a mit már az Azan nemzetségnél állitottam.
A nemzetség egyik tagját hiába keressük a munkában. Midőn az esztergomi káptalan és a csuti konvent 1291 nov. 10-én egy esztergomi telket maguk között felosztanak, akkor az aktusnál Vázsony nb. Jónás, Ladamér érsek tárnokmestere is közremüködik._{Knauz, II. k. 300. 1.}* Tekintettel arra, hogy az ugyanezen nemzetségbeli Mencshelyi Móricz ugyanezen érseknek tisztviselője volt, bizonyosra vehetjük hogy Jónás is a nemzetség ezen ágához tartozott.
Záh. Itt egynehány ág hézagosan van bemutatva. A váczi káptalan előtt 1299 máj. 5-én a következő felek szerepelnek:
1. a) Kázmér fiai Feliczián és Gönczöl

b) Ugron fia István fia Domonkos
2. Fulko fiai Simon, Pál, Péter és Mihály.
3. Mihály fiai Mihály, Máté és Agy. Az 1. alattiak István alországbiró itélete értelmében kötelesek voltak a 2. alattiaknak május 1-én 10 márkát, a 2. alattiak pedig a 3. alattiaknak május 14-én ugyanannyit fizetni. Május 1-én megjelent Feliczián és kijelentette egyuttal Gönczöl és Domonkos nevében, hogy Fulko fiai helyett Mihály fiait elégiti ki, mire a káptalan május 5-én az ügyet rendezettnek mondja ki._{Hazai okmánytár, VII. k. 278. 1.}*
Ezzel megismerkedünk Póka fia Fulko eddig ismeretlen fiaival és megtudjuk, hogy a Berende ágbeli Feliczián, Gönczöl és Domonkos, valamint Mihály fiai Máté, Mihály és Agy még 1299-ben is élnek.
Más helyen_{Csoma, Abaujvármegye családai, 630. 1.}* a következőt találjuk: Szécsényi Tamás erdélyi vajda szolgájának Bék nb. Varju Miklósnak 1350-ben a Hevesmegyében fekvő Lazó falu felét adományozza, melyet a vajda több más birtokkal együtt Cseh fia Jakab fia István és ennek testvére Hani István nótázása folytán 1337-ben nyert adományba Károly királytól, mivel ezek az «átkos emlékü Feliczián nemzetségéből származtak.» Itt kétségkivül a hevesmegyei Hany és Laksó nevü helységekről van szó.
Jób püspök és fivére Záh megkapják V. Istvántól 1263-ban a Korzan (= Kartal) nb. Péter és Ferencz kezén volt Kartal, Bodon és Ság nevü birtokot;_{Turul, 1901. évf. 117. 1.}* akkor tehát mindketten még István hivei voltak.
Zsadány. Itt többrendbeli hézag van. Midőn IV. Béla 1252-ben Miskócz nb. Tamás és Péternek bizonyos Etre-elleni, Ruch, Donath, Drauch és Kudmen birtokok ügyében folyó pere alkalmával az ügy megvizsgálását tiz tagból álló bizottságra bizza, ezek között Ábrahám fia Ivánka is szerepel._{Hazai okmánytár, VI. k. 64. 1.}* 1266-ban pedig a pozsegamegyei Cerkvenik szomszédai: Ivánka fiai Benedek és Aladár._{Ugyanott 140., 142. 1.}* Miután e Cerkveniket a Zsadány nb. Velikeiek birtokában találjuk, világos, hogy Ábrahám fiai e nemzetség tagjai.
Benedek fia Tamásról szerző egyetlen egy szót sem mond. Pedig vannak róla adatok.
A pozsegai káptalan előtt, 1308 okt. 18-dikán László comes leánya, Csák nb. Domonkos nádor fia Péter özvegye, jelenleg Benedek comes fia Tamás neje, hitbérét és hozományát első férje fivérének Istvánnak elengedi._{Anjoukori okmánytár, I. k. 158. 1.}* 1317-ben pedig ugyanezen Csák nb. (Czimba) István mellett Benedek fia Tamás mint Kórógyi László pécsi püspök bizalmi férfia müködik._{Fejér, VIII/III. k. 77. 1.}*
Zsidó. II. Mácsa (Mátya) fia Mihály előfordul 1295 márcz. havában mint baranyamegyei Bodony melletti birtokos._{Hazai okmánytár VII. k. 240. 1.}*
Csab. A tatai konvent tanusitja egy évnélküli okmányban,_{Wenzel, VII. k. 544 1.}* hogy Olivér comes bizonyos Kataca nevü birtokot vásárolt, hogy ezt Salomo fia Demeter (a Salamonváriak egyik őse) és még mások felbecsülték és hogy Olivér köteles volt a vételárt Vidának, Mártonnak és Ivánkának megfizetni. Várta őket négy napig, de nem jöttek. Wenzel az okirat keltét az 1260 körüli időre teszi. Közelebbi meghatározására szolgáljon a következő:
A veszprémi káptalan előtt 1263-ban, többek között Endre fia Vida, Cséf fia Márton és Szöczi Ivánka a Karaka folyón túli Cheyd nevü birtokukat Olivér comesnek és fivérének Bikátynak eladták._{Wenzel. VIII. k. 74. 1.}* Ebből már most tudjuk, hogy a keltezetlen oklevélben szereplő Olivér a Csab nemzetség tagja és hogy Kataca helyett Karaka, azaz Kerka olvasandó. Salomo fia Demeter, a Salamonváriak őse 1254., 1259., és 1265-ben szerepel; 1254-ben Bakaty fiai Jakab, Mikó, Jaracsin és Karácsony Salomo fiát Demetert és ennek fivéreit a Zala folyón lévő valamely malom miatt a biróság elé idézték. Miután Demeter mellett Bakaty fia Mikó is a Kerkai birtok ügyében működik, azt hiszem, hogy a bizonyos okirat 1254 körül lett kiállitva._{V. ö. Wenzel, VII. k. 370., 520. 1. Hazai oklevéltár 45. 1.}*
A nemzetség legrégibb tagjairól a következők jegyzendők meg:
a) A nemzetségi jelzővel, azaz «de genere Csab» első izben Gotthardot emliti egy István ifj. király által 1266-ban István, Márk és Imre fiai részére kiadott oklevél._{Igy mondja ifj. Reiszig Ede ur a Turul 1899. évf. 29. lapján; az illető okiratnak hollétét nem tudom.}*
b) Endre király 1229-ben Detrét és Gergelyt zalai várjobbágyoknak nevezi._{Tört. Tár 1898. évf. 338. 1.}* Nem szenvedhet kétséget, hogy itt a két ág őseivel van dolgunk.
c) A legrégibb tagok már korábban mutathatók ki mint szerzőnél. Midőn 1256-ban a zalamegyei Vállust meghatárolják, az ezzel megbizottak sorában a következők is szerepelnek: 1. Matha fia Olivér hadnagy, 2. «Blasius comes et Gwthardus filius Detrici de Dallo.»_{Hazai okmánytár, VII. k. 59. 1.}* Ezen – csak 1513-ból való átiratból ismert – okmány adatai azonban óvatossággal fogadandók el, mert itt kihagyások vannak. Olivér atyja t. i. nem Matha, hanem Gergely és a «de Dallo» (melyet különben sem ismerünk) előtt valószinüleg még egy személynév is állt.
d) I. Olivér fia Gergely 1292 után is szerepel. Midőn a Damazsa nembeliek 1298-ban egynehány birtokot a Hahót nb. Istvánnak eladnak, a szomszédos birtokosok sorában Olivér fia Gergely és Sánta Loránd is ott van. Ez utóbbi kétségkivül a szintén Csab nb. Loránd fia Loránd, ki 1287-ben a Bagodiakkal való kiegyezésben vett részt._{Hazai okmánytár, VI. k. 328. I. Wenzel, X. köt. 326. 1.}* Mihály fia Miklós 1355-ben kijelenti, hogy anyja Erzsébet, Herény nb. Káldi Egyed leánya, most már a komárommegyei Némai Nána fia Loránd neje._{Anjoukori okmánytár, VI. k. 370. 1.}*
Subics (= Subity). Ezen leghiresebb horvát nemzetségből szerző csak a brebiri Ugrinich családot ismeri. Történetének rövid ecsetelése után a következőt mondja: «Egész más volna a Subity nem története, ha bizonyos volna, a mit a magyar s horvát történetirók közül oly sokan hirdettek, hogy a XIII. század végén élő Pál tengermelléki bán és fiai a Subity nemből ágaztak ki. Azonban, sajnos, okleveles adatunk erre nincs. Az, hogy Brebiri nevet viseltek, mint pl. az Ugrinich-család, nem elég bizonyiték, mert Brebirben birhattak mások is, nemcsak a Subity nembeliek. Azonkivül ők nem brebiri lakosok, hanem brebiri ispánok voltak. Egyedül a zárai veszedelem (1345–1346) irója mondja, hogy Pál bán ivadéka «Subichievich» nembeli volt. Ámde a mint különböző a Petrich és Petrichevich-család, épp úgy különböző lehetett a «Subich» és «Subichievich» nem. Azonkivül ez iró a horvát dolgokról nem volt pontosan értesülve.»
Azt hiszem, hogy szerzőnek sehogy sincs igaza s hogy Pál bán ivadékai, azaz a Zrinyiek mégis a Subics nemből származnak.
Már a Zrinyiek egyenes őse, Stefko, ki rokonaival együtt 1251-ben a bribiri (igy nevezik ma e helységet) ispánságot kapja, «bribiri nemes»-nek neveztetik; fia Mladen, Spalató grófja, 1282-ben a «Bribiri» családnevet használja._{Wenzel, VII. k. 319. 1., XII. k. 249. 1.}* Legbiztosabb jele azonban annak, hogy e család, a mellett, hogy a bribiri ispánságot viselte, mégis a «Bribiri» családnevet is használta, az, hogy Pál bán fivére György magát 1277-ben «Georgius de Breberio Comes Breberiensis et Sybenicensis»-nek nevezi. Ugyanezt teszi Mladen nevü fivére, ki 1277-ben Trau podestája._{Wenzel, XII. k. 224. 1.}*
Találjuk továbbá a következőket:
a) a zágrábi káptalan tanusitja 1408-ban, hogy egyrészt György fia Pál fia Zrinyi Péter, másrészt Subics nb. Pál fia Briberi Jakab maguk között örökösödési szerződést kötöttek és hogy «ipsi proximi invicem existunt patrueles».
b) 1412-ben megerősiti Zsigmond király a következő Subics nb. Bribirieknek birtokait:
1. Márk fia Mikácsnak, 2. Pál fia Jakabnak, 3. Péter fia Jánosnak.
c) 1436-ban az előbbi Subics nb. Pál fia Jakab és ugyanazon nb. Mikács fiai Gergely és Miklós és János fiai György és János bribiri nemesek szerepelnek.
d) A knini káptalan tanusitja, hogy Subics nb. Pál fia Bribiri Jakab, volt horvát-dalmát albán 1441-ben végrendelkezik. Birtokainak javarészét Zrinyi Pál fia Péternek és fiainak hagyja «tanquam in fratres ipsius proximiores per lineam consanguineitatis ipsum pertinentes, quos in proximiores fratres eiusdem per lineam consanguineitatis pertinere allegabat.» Végrendeletének végrehajtói pedig a következő Bribiriek: Vgrinchich Miklós fia Vgrin, Krywchich Mikács fia Gergely, Obradics Péter és Ztoysicz Pál.
e) 1456-ban e Subich nb. néhai Pál comes fia Bribiri Jakab fentebbi végrendelkezését egynéhány ponttal bőviti.
f) 1514-ben a következő személyek kijelentik, hogy elődeik bizonyos klastromokat alapitottak: «Nos Nicolaus comes Zriny, Georgius Kriwchich, Cristoforus Kriwchich, Stephanus Vgrinowych, Petrus Obradich, Georgius Ztoysich ceterique nobiles de genere Subych.»_{Vjestnik Horv. Zemaljkoga Arkiva, I. k. 88., 90., 91., 92., 93., 94., II. k. 47. 1.}* Ezen utóbbi oklevélből már most kétségtelenül kitünik, hogy azon számos családok közé, kik a Subics nemzetségből kiágaztak, a Zrinyi-család, vagyis a XIII. század végén szereplő Pál bán ivadékai is sorozandók.

***

Végzetül még hangsulyozandó, hogy szerzőnek teljesség kedveért az 1395-ben emlitett Slopostelschin nevü tótországi nemzetséget_{Zichy-okmánytár, IV. k. 60. 1.}* is fel kellett volna venni.
A Misel nemzetséget későbben (1408-ban) emlitik és azt mégis felvette.

Dr. WERTNER MÓR.

VEGYES.

Szenczi Kertész Ábrahám czimeres nemeslevele.

(Melléklettel)

A nagyváradi biblianyomtató, Kertész Ábrahám czimeres levelét mindeddig nem ismertük. Emlitette ugyan Kemény József, Nagy Iván is hivatkozott rá, a Siebmacher is tud róla, de kiadva nem lett. Ott hevert a szebeni országos levéltárban (511. sz. a.), elfeledve, mindaddig, mig a váradi nyomdászat történetén dolgozva, e sorok irója meg nem ismerte.
Pedig becses ez a czimeres levél, nemcsak azért, mert ezzel is szaporodik a II. Rákóczi György idejéből ismert czimerlevelek száma, hanem mert adatokat is nyujt Kertész Ábrahám életéhez, kiről eddig vajmi keveset jegyeztek fel irodalomtörténetiróink.
Születési helye és éve ma is ismeretlen. Valószinü azonban, hogy Szempczről származott, mert a czimeres levél is úgy emlékezik meg róla Kertész alias Szempczi. Idők során az «mp» betük «n»-né változtak; a nemeslevéltől eltekintve sehol sem találjuk nevét másként emlitve, mint szenczi Kertész Ábrahám. Igy irja ő maga is sajtótermékein. Nagy Iván előnevét «Szempczi»-nek, a Siebmacher pedig «alias Szempczi»-nek mondja.
Szülei – mint a czimerlevélből kitünik – becsületes, tisztességes emberek voltak, kik némi vagyon felett is rendelkeztek, mert Kertész Ábrahámot a czimeres levél «nem éppen szégyenlendő szülőktől származott»-nak mondja, kik ha a sors mostohasága miatt a nemesség sorába nem is vétettek fel, azért mindent elkövettek gyermekök nevelése érdekében, egyengetve az utat, hogy Kertész Ábrahámnak már gyermekkorában megnyilatkozott tehetségét fejleszszék.
Alig sajátitotta el az alapvető ismereteket, külföldre ment. Bejárt sok országot, vidéket, elsajátitva a megismert nemzetek szokásait, gyarapitva ismereteit, a külföldön tanulta a nyomdászat mesterségét is, de hogy hol, arról nincsenek adataink. Egyedül két körülmény látszik a mellett bizonyitani, hogy az Elzevirek voltak, mesterei. Az első, a lényegesebb, hogy könyvnyomtató jelvényül is az Elzevir Izsákét használja. A másik, hogy ő honositja meg hazánkban az elzevir betüket, a tojásdad alakú, szép metszésü tipusokat, miket kétségkivül ott ismert meg Lüneburgban.
A nyomdászat mesterségét elsajátitva, visszatért hazájába, hol I. Rákóczy Györgyben és nejében, Lorántffy Zsuzsannában nyert hatalmas pártfogót.
Mikor a jámbor fejedelem és élete párja a biblia újbóli nyomatását elhatározzák, e czélra Váradon nyomdát állitanak fel, mint ezt Pápai Páriz Ferencz is emliti «Erdélyi Feniks»-ében (33 1): «a mely Typografhia készült sok költséggel és sok Fejedelmi Embernek s népes Ecclésiáknak adakozásából, czélozván az egész Bibliának nagy formában és több magyarázattal való kinyomatására.» Ennek vezetésével szenczi Kertész Ábrahámot bizták meg, ki működésével, mint a czimeres levél is emliti, nevének dicséretet, egyházának dicsőséget és az egész országnak hasznot hozott.
Már I. Rákóczi György méltányolni akarta ez érdemeket, már neki volt szándékában Kertész Ábrahám részére a nemesség adományozása, de ebben a halál meggátolta. II. Rákóczy György tehát csak atyja nyomdokait követi, mint ezt a czimeres levélben is kiemeli, midőn Kertész Ábrahámnak és utódainak a nemességet adományozza.
A czimeres levél Gyulafehérvárott kelt, 1648 deczember 10-én. Mint vicesecretarius Szalárdy János, a siralmas krónika irója ellenjegyezte. Az 1649. márczius 30-ikán tartott nagyváradi közgyülésen hirdették ki, mint ezt a czimeres levélen Belényesy Ferencz, Biharmegye jegyzője meg is erősiti.
A czimeres levél az erdélyi armálisoknál szokatlan pompával van kiállitva. Már alakja is a ritkábbak közül való, amennyiben könyvalakú; habos bibor atlaszba van kötve és az élére festett czimerkép igen diszes kivitelü.
A czimer két részre osztott paizs; a felső kék mezőben rózsaszin szedőszekrényen jobbra néző kettősfarkú arany griffmadár áll, karmaiban a nyomdászatnál használatos festéklabdákat (pilas) tartva; az alsó fekete mezőben kék (itt inkább lila) liliom látható, kelyhébe tűzött két szál fehér rózsával. A paizs feletti sisak koronájából egy a paizsbelihez hasonló griff emelkedik ki, de csak fél testével. A czimert a bibor-fekete takaró övezi.
Mindennek jelentőségét a czimeres levél is kiemeli. A györsröptü griff, a tudás, a gondolkodás jelképe, a mint Kertész Ábrahám élete is a tudomány terjesztésére törekedett. A nyomdai szerek foglalkozását dicsérik. A pajzs alsó sötét mezeje annak a jele, hogy mintegy a semmiségből, nem nemes szülőktől származva emelkedett, mig a virágok: a nyiló rózsák és a szüzies liliom nemes lefolyásu életét jelképezik.
Mindez bizonysága annak, hogy mily nagy szolgálatnak tekintették akkor Kertész Ábrahám biblia-nyomatását, ki szembeszállva a harczias időkkel, fáradhatatlanul működött jövőbe vetett hitével. Erről szól az a jelmondat is, mi a czimert kiegésziti: «Linquenda est pigritia, quć quod adest aspicit et sequenda diligentia quć quod futurum est prospicit.»
A czimer pompás kapu-féle boltozat alá van helyezve, amelyet három czimerpaizs diszit. Felűl Rákóczi György fejedelem czimere foglal helyet, lángsugarakkal keritve; benne a félkeréken álló, szablyát tartó fekete sas vörös mezőre van helyezve s a kerék sárgás-vörös paizslábból nől ki. Jobbról császári kétfejü sasos czimer, balról Magyarország czimere látszik, alul pedig keretbe foglalva a fentebb idézett latin mondás olvasható.
A czimeres levél első oldalát arany szegfű, a másodikat buzavirág és piros rózsa disziti, mig a többi oldalt merész vonású czirádák ékesitik.

SZENCZI KERTÉSZ ÁBRAHÁM CZIMERE 1648-BÓL.

A czimeres levél szövege a következő:

Nos Georgius Rakoczi dei gratia princeps Transilvanić; partium regni Hungarić dominus et Siculorum comes etc. tibi fideli nostro Abrahamo Kertesz, alias Szempczi cognominato, typographo ecclesić orthodoxć Varadinć laudatissimo, salutem et gratić erga te nostrć principalis continuum incrementum. Cum manifestum sit imperia et respublicas iisdem, quibus acquisitć sunt artibus retineri, reges et principes in eo vel prćcipue elaborare decet, ut virtuti suus semper honos habeatur, sua cuique prćmia reddantur, et qui aut bellicć disciplinć studio, aut domestico aliquo, eoque quietiore vitć genere aliquid ad rempublicam adiumenti attulerint, in eos principes cum cśtera munificentia, tum honestissimis titulis elargiendis sint propensi, quos ingenia recte instituta omnibus huius vitć commodis, quć ex fortunć arbitrio dependent, longe anteponere consueverunt. Ouod prćclarum institutum et nos ab initio fślicis regimims nostri prćtare semper in fideles subditos nostros conati, posteaquam intelligamus te Abrahamum Kertesz alias Szempczi cognominatum honestis quidem et neutiquam pśnitendis ortum parentibus, qui et si fortunć iniuria ad prćclarum nobilitatis ordinem aspirare nequivissent, vitć tamen integritate, honesta educatione viam tibi ad eam adipiscendam prćstravissent, quorum tu disciplina imbutus, mox in ipso rudis pueritić tempore, non obscura futurć virtutis argumenta edidisse, degustatisque bonis literis ac peragratis exteris; iisque variis provinciis ac regionibus, nec non exploratis in iis diversarum nationum moribus, mox tum ad eam, quam inde ab aliquot annis in prćdicta ecclesia orthodoxa Varadina, insigni nominis tui cum laude, magno Christiani cśtus emolumento, reipublicćque commodo exercuisti artem typographicam, tum vero cśteros virtutis cultus animum adiecisse, insignemque in eo vitć genere ad prćsens usque operam navasse perhiberis. Quorum omnium intuitu cum celsissimus quoque princeps, condam dominus Georgius Rákóczi, dei gratia alias huius regni nostri Transylvanić princeps, etcetera, prćdecessor desideratissimus, ac genitor noster gloriosć reminiscentić, dignum te esse censuerit, qui munificentia sua hac principali exorneris, nisi sibi fatis cedere oppido contigisset, per hoque literć sub nomine eiusdem celsitudinis in apricum prodiisse potuissent. Nos itaque paternis vestigiis hac in parte insistere volentes, te uti mereris, in cśtum et numerum verorum, natorum, et indubitatorum regni nostri Transylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobilium annumerandum, aggregandum, cooptandum et adseribendum esse duximus, prout annumeramus, aggregamus, cooptamus, et adscribimus per prćsentes, decernentes expresse, ut a modo deinceps successivis semper temporibus, tu Abraham Kertesz Szempczi, tuique hćredes et posteritates utriusque sexus universi pro veris et indubitatis nobilibus sitis, habeamini et reputemini. In signum autem huiusmodi verć et indubitatć nobilitatis vestrć, hćc arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet erectum, linea transversa bipartitum, superiori dimidia parte cśsii, inferiori nigri colorum, cuius in superioris spacii sive areć fundo super castam typographicam varios cancellatim continentem typos, expressus est gryphus, naturali suo colore seu pennis, erecto corpore incedenti similis, capite versus dextrum scuti latus verso, alis erectis, anterioribus utrisque pedibus pilas typographicas ad consuetum quasi laborem accomodatas tenens; inferius vero scuti spacium ad utrumque angulum continet duas rosas albas, ex adverso sibi correspodentes, infra quas flos lilii crocei est delineatus; supra scutum galea militaris aperta est posita, quam contegit diadema regium, gemmis preciosis et unionibus coruscum, de quo prominet gryphus dimidiatus priori per omnia similis; quć si diligentius tecum reputes, non obscuram sortis in iis tuć rationem comperies; nam gryphus velox meditabundumque animal esse perhibetur, pari ratione ad virtutem nonnisi perpetuo irrequietoque studio et industria, via patet, instrumenta typographica tuam in eadem arte laudabilem exprimunt experientiam, summo labore, inter varias, easque exteras nationes partam; inferior scuti margo declarat te ex obscuritate parentum perpetuo animi candore, vitćque suavitate, quod ipsum rosć et lilium appositissime representant, ad claritatem nominis te ipsum asseruisse; quć omnia in capite sive principio prćsentium literarum nostrarum docta manu et arte pictoris suis propriis coloribus depicta esse cernuntur, animo deliberato, et ex certa scientia liberalitateque nostra principali, tibi Abrahamo Kertesz, alias Szepczi, tuisque hćredibus et posteritatibus utrisque sexus universis gratiose dedimus, donavimus, et contulimus, annuentes et concedentes, ut tu, tuique hćredes, et posteritates utriusque sexus universi prćscripta arma seu nobilitatis insignia more aliorum, verorum, natorum et insignitorum regni Transylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobilium et militarium hominum, ubique in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis, ac aliis quibusvis excercitiis militaribus et nobilitaribus, nec non sigillis, vexillis, cortinis, velis, aulćis, clypeis, tentoriis, domibus et sepulchris, generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub verć et perfectć nobilitatis titulo, quo te, tuosque hćredes et posteritates utriusque sexus universos ab omnibus et singulis cuiuscunque status, ordinis, conditionis, gradus, honoris, officii, dignitatis, prćminentić et functionis homines existant, insignitos dici, teneri, nominari et reputari volumus, ferre et gestare, omnibuque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, immunitatibus et prćrogativis, quibus cćteri veri et indubitati regni Transylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobiles et militares homines, quomodocunque de iure et ab antiqua consuetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere possis ac valeas hćredesque, et posteritates tui utriusque sexus universi possint et valeant. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras in forma libelli, pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas, tibi Abrahamo Kertesz, alias Szempczi, tuisque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum in civitate nostra Alba Julia, die decima Decembris, anno domini millesimo sexcentesimo quadragesimo octauo.

Georgius Rákóczy m. pr.

Joannes Szalárdy m. p.
vice-secretarius.

Anno domini millesimo sexcentesimo quadragesimo nono, die vero trigesima mensis Martii, in generali congregatione universorum dominorum magnatum et nobilium incliti comitatus Bihariensis Varadini celebrata exhibita, prćesentatć, lectć, proclamatć et publicatć sunt prćsentes hć literć armales introscriptorum nemine, neque tunc tempore publicationis, neque post integerrimis et immediate subsequentibus quindecim diebus legitime completis contradictore apparente, ac propterea suo in vigore sunt relictć.

Extradatć per Franciscum Beliniesy requisitorem capituli eeclesić Varadiensis ac annotati comitatus Bihariensis iuratum notarium.
Jó ideig szenczi Kertész Ábrahám halálozási évét sem határozták meg helyesen. Bod Péter és ennek nyomán Németh János a «Memoria Typographiarum Hungarić et Transilvanić» czimü művében azt irják, hogy 1676-ban halt meg a váradi biblia-nyomtató. A Pallas-Lexikon (X. köt 910 1.) 1702-őt emlit. Ma sem határozhatjuk meg teljes biztonsággal elhalálozási évét és napját, de néhány adatból mégis hozzávetőlegesen következtethetünk rá.
Igy ismerjük Udvarhelyi Mihálynak, a szebeni nyomdásznak egy reserválisát, melyben felemliti, hogy Apafi Mihály neki adta át a nyomdát. Ez irat 1667 julius 5-én kelt. De már május 22-ikén sem volt életben Kertész Ábrahám, mert ekkor már elrendeli Apafi Mihály a hagyaték összeirását. Még 1668-ban is érintetlen volt a hagyaték, mert a szebeni nemzeti levéltár számadási könyveiben ezt a bejegyzést találjuk:
«3. Aug. schicke den Mattyas György nach St.-Peter, zu Ihro Fürstlichen Gnaden mit Schreiben des auffs fiisci ration allhier versiegelten Truckerey wegen».
Mindebből kitünik, hogy szenczi Kertész Ábrahám 1667 elején halt el örökös nélkül, mert ezért szállott a nyomda a «fiscus»-ra. Hogy nem voltak örökösei, ezt megerősíti volt munkása, Sárdi Nagy János, ki mikor Veresegyházy Mihálynak, a nyomdásznak 1669. február 4-én beszámol arról, mi volt Kertész Ábrahám nyomdájában, megemliti: «mikor pedig szegény Szenczi uram meghala, akkor is, hogy valakinek vagy compacktori müszert vagy pedig typographiát valakinek testálta volna, úgy hogy résziben jutott volna, olyant semmit nem tudok».
E nemes családnak tehát csakhamar magvaszakadt. De a derék nyomdász emlékét megőrzi minden időkre alkotása: a nagyváradi biblia.

NAMÉNYI LAJOS.

A Dessewffyek czimere.

(Két pecsét- és egy czimerábrával.)

A Turul legutóbbi számában bőven ismertetve volt azon diszmunka, melyben a Dessewffyek családjuk multjának diszes emléket emeltek. E rövid közlemény – pótlólag – azon, a magyar heraldikára vonatkozó, érdekesebb momentumokat akarja feltüntetni, melyeket ezen könyv pecsét- és czimerábrái nyujtanak.
A családtörténet irója végig vezeti az olvasót a család egész történetén, feltünésétől, a XIII. századtól, egész napjainkig.
Ezen legrégibb kortól kezdve pár századon keresztül, mint szerény állásu középbirtokosok, a közéletben nem szerepelnek, csak birtokszerzéssel és birtokaik rendben tartásával foglalkoznak. A pozsegai káptalan kiadványai képezik ezen első századokban, csaknem kizárólag az egyedüli forrást, a melyből a családtörténetiró merit, hűségesen leirva örökbevallásaikat, osztályegységeiket, birtokpereiket, hatalmaskodásaikat.
A köztisztviselői pályán a XV. század első felében találjuk először a család egyes tagjait, midőn a család még a Cserneki nevet viselte. Miklós 1421-ben, Gergely 1451-ben szolgabiró, András 1421-ben alispán volt pozsega megyében.
Ezen Cserneki Andrásnak 1444. évi pecsétje, a család legrégibb heraldikai emléke. Egy embléma, ovál körbe foglalva: pánczélos kar, markában rövid nyelü tüskés buzogánynyal. Önként felvett jelvény, melylyel az akkor még czimertelen nemes, közhivatalba jutván, segitett magán. Az ezen korban s ezt megelőzőleg felvett emblémákat még nem foglalták paizsba, hanem csak pajzs nélkül vésték a gyürüpecsét kör- vagy tojásdad alaku mezejére. Hasonló eseteket százával találunk az alispáni kiadványokon, egész czimertár kikerülne az egybegyüjtött emblémákból. Egyező uton-módon segitett magán a hanyagságból czimer nélkül maradt nemesség és mégis Cserneki András egyszerű jelvénye ránk nézve több tekintetben érdekes. Érdekes különösen fegyvertani szempontból.

Magyarországban a buzogány – noha folytonos használatban volt, – ritkán található fel régibb korból képen, pecséteken, műemlékeken. Évekkel ezelőtt a Turul egyik czikkében, egy Zsigmond király czimerleveleiről irott közleményben, a régi magyar fegyverzetről szólva, annak irója azt állitotta, hogy a magyarok a török háborukat megelőző korban folytonosan a csillag alaku tüskés buzogányokat használták. Ezen állitását a magyarországi nagyszámu bronz és vas csillagos buzogány leletre s a homoród-szentmártoni falfestményen ábrázolt buzogányra, mint legrégibb magyar emlékre alapitotta.
A legujabb időben két ujabb adat lett ösmeretes a régi magyar buzogány idomra, mindkettőt pecsétek szolgáltatták. Egyik, János turóczmegyei alispán pecsétje 1355-ből, a nemzeti múzeum gondozására bizott Justh-levéltárban, mely tehát egy évszázaddal régibb adat a homoród-szentmártoni falfestményeknél, a másik Cserneki András 1444. évi pecsétje, a falfestményekkel egykoru, mindkettőnél a pánczélos kar markában csillagos buzogány van, mindkettő megerősiti a «Zsigmond király czimerleveleiről» irott czikk állitásait.
Nem állithatjuk azt, hogy ez lett volna Magyarországon az egyedül használt buzogány idom, vegyülhettek abba idegen formák is, a külföldről beszerzett fegyerek között. Mert Bonfinius is irja: «Mátyás király, mikor koronázása után ujra a török ellen készült, több embert Németországba küldött, hogy nyilakat s egyébb fegyvereket vásároljanak, mert a török háboru folyamán ezekben igen nagy szükséget szenvedett»._{Császár Mihály: A magyar mivelődés a XV. században 71. l.}* Ha tehát fegyvereink egy részét – bizonyára már az előző időkben is, – külföldről szereztük be, vegyülhettek abba, vegyültek is, külföldön használt idomok, de hogy a csillag alaku buzogány telkintendő a legrégibb magyar idomnak, ennek világos bizonysága az, hogy mindazon csekély számu, magyar származású képen vagy pecséten, melyek korunkig fenmaradtak, mindenütt ezen idomot látjuk megörökitve.

***

Ezen első pecsétmaradvány után több mint egy félszázad mult el, a midőn a családnak másik pecsétje tünik fel. Ekkor a család már a Dessewffy nevet viselte. A pecsét Dessewffy Ferencz pozsegai alispáné 1509. évből. Szintén embléma, de már azon korból, midőn ez emblémákat kezdték paizsba foglalva használni s midőn azok lassanként egyes családok állandó czimerévé idomultak.
A paizsban ezen pecsétnél is pánczélos kar van, de markában a rövid nyelü csillagos buzogány helyett, hosszu egyenes pallost tart, a kar felső végén az üres tért csillag tölti ki, melynek a kard másik oldalán valószinüleg hold sarló felelt meg, mely azonban a pecsét rongált állapota miatt már ki nem vehető.
Úgy ez, mint az 1444. évi pecsét, kezdetleges munka, mely lenyomatában forditott helyzetben mutatja a jelvényt.

Éble Gábor úr csupán ezen két sablonos pecsétet mellékelte művéhez forrásul a II. Lajos király uralkodását megelőző korból és mást semmit. Ezért tévesnek kell jeleznem, azon máskülömben szépen stylizált XIV. századbeli czimert, melyet a bevezető fejezet homlokléczéül s a törzstáblán a család ősi czimere gyanánt közölt. A Cserneky, illetve Dessewffy család e czimert ilyen alakjában sohasem használta.
E közben a család, vagyonban, befolyásban, hatalomban folyvást gyarapodott. II. Lajos király, a pozsegai örökös főispánságot adományozta Dessewffy Jánosnak és utódainak.
Kimagasló esemény volt a család czimerének történetében az 1525. év, a midőn a király Budán, április 9-ikén Dessewffy Jánosnak, valamint testvéreinek régi nemességét megujitotta és nekik a következő czimert adományozta: kék paizsban, pánczélos kar, vaskeztyüs markában rövid száru gerezdes vasbuzogányt tart, a karon félprofil helyzetben, kiterjesztett szárnyú koronás barna sas áll, felül jobbról befelé fordult ezüst holdsarlótól, feje felett hatágu arany csillagtól kisérve. Sisakdisz hét fehér strucztoll. A többszinü takaró, kivül kék-aranynyal vizszintesen csíkolt, belül zöld.

Az oklevél elejére festett czimer méltóan sorakozik a II. Lajos király korabeli armálisokba festett miniatur műremekekhez. Meg vannak nála amazok minden előnyei és némi hibái. E hibák a paizsnak alul nagyon is kiszélesedett alakja s aránya a szépen festett csőrsisakhoz, mely a paizshoz nagyon is kicsiny. E hibák daczára, az egésznek hatása igen kedvező. Különösen szépek a takarók s az ornamentalis czimertartók ügyes elhelyezése, melyeknek levelekből alkotott deréköve s alsó testük a takaróknak mintegy folytatását képezik.
A sárkányok a paizs körül, angyal a czimert maga előtt tartva, vagy angyalok, tritonok (?) és nereidák a paizs körül, az olasz reneszánsz kedvelt motivumai voltak,_{Eltekintve a műemlékek, pecsétek, sirkövek hasonló czimereitől, az armalisokba festett czimerek között sárkánynyal keritett: a Kanizsay (1519), Drághffy (1507). Schirmer, (1507), Salzer (1525), Török (1507) czimerek; angyalok a czimerpaizsot tartva fordulnak elő a Bakócz (1459) Chazary (1462), Thakaró (1502) czimernél; angyalok, tritonok és nereidák a paizs körül: a Verseni (1515), Kanizsay (1519). Kállai-Vitéz (1521), Imreffy (1523), Forgách (1525), Várkonyi (1520), Campanellis (1526), Paulik (1514), Dobay (1519), Vásárhelyi (1526), Zuhodoli czimernél.}* melyek sohasem tévesztették el hatásukat, de mindig csak a czimerfestő önkényesen alkalmazott diszitő motivumainak tekintendők. Egyedüli kivétel ezek között a Drágffy czimer, melynek két zöld sárkánya tudtommal az első adományozott paizstartó.
Ezért nincsen a tritonról és nereidáról szó az armalis szövegében s ha az utódok ezen, a festő által önkényesen használt diszitő motivumot tévedésből folytatólag paizstartóknak használták, ehez joguk volt, mert a paizstartókhoz nem kell királyi vagy fejedelmi adomány, azt czimeréhez bárki önként jogosan felveheti.
Különösen érdekes ezen adománylevél szövege. Ebből látjuk, hogy az először Cserneky Andrástól használt emblémát, melyet Dessewffy Ferencz már paizsba foglalt, később a család ősi czimerének tekintette, sőt idővel egy regét is költött hozzá, egy tatárverő ősről, talán éppen Deziszlóról, kiről a család oklevele szól. Ezen ős vitte az ország zászlóját a csatába s bár jobb karját levágták és több halálos sebtől vérezett, a zászlót mégis szerencsésen megmentette.
Ez két szempontból érdekes. Először mint példa arra, hogy mint lett egy, már a czimeradományozási korban felvett emblémából jogszerű családi czimer, mely a királyi adománynyal csak bővittetett, másodszor, mert talán az első eset, hogy minden történeti alap nélküli családi rege királyi oklevélben, czimermagyarázatul előfordul s mintegy szentesitést nyer.
Fontosabb ennél az adománylevélnek egy másik pontja, melyben a király igy szól: «ehez (t. i. a buzogányt tartó karhoz) kiterjesztett szárnyu sast adományozunk, fején arany koronával, melylyel tégedet kiváló szeretetünk jeléül, öröklött czimerünk részesévé teszünk»._{«Superaddimus aquilam, gerentem in capite coronam auream alis suis extensis, quo vos nostris hereditariis armis in signum singularis nostri amoris in vos fecimus participes.»}*
Ezen szavakban nincsen emlitve a sas szine, nincs emlitve, hogy az barna, minőnek azt a czimerfestő festette, de miután a király szavaiban világosan kifejezte, hogy a koronás sassal, – magas kitüntetés jeléül, – öröklött czimerének tette részesévé az adományost, nem adományozhatott mást, mint a lengyelek koronás fehér sasát, az ország akkori czimeréből.
Itt tehát a festmény és a szöveg között eltérés van, abban a sas barna, ebben fehér, azt pedig tudjuk, hogy a hol az armalis szöveg és a czimerfestmény között eltérés van, feltétlenül mindig a szöveg a jogos és hiteles, mert annak a festmény nélkül is teljes jogérvényünek kell lennie.
Tehát a Dessewffyek szép miniatur czimerfestménye az armalisban hibás, még pedig a család és a heraldika hátrányára egyaránt. Az adományozott czimer kék paizsban, koronás ezüst sas, szebb a festettnél s a Dessewffyek évszázadokon keresztül mellőzték czimerükben a királyi kitüntetés azon jelét, a melylyel őket a király, saját királyi czimere részesévé tette, s a melyet ők családjuk fényének emelésére joggal viselhettek volna.
A Dessewffyek, daczára a majd négyszáz évig tartó abuzusnak, ma is csak koronás ezüst sast hordhatnak helyesen és jogosan és az adományozó király kitüntető akaratának megfelelően czimerükben.
A rangemelésekkel járó czimerbővitések, négyelt, középpaizszsal ellátott paizsmezők, több sisak, a női ági czimerek felvételéből s az ősi czimer széttagozásából állott elő. Ilyen alkalmakkor ezen ősi czimer szinei többféle változásokon mentek át, de e változások egyikében sem érvényesült II. Lajos király valódi czimeradománya.

F.

A ruszkai Dobó, ruszkai Bátor és Pálóczy családok nemzedékrendjéhez.

Wertner Mór a Turul 1902-iki évfolyamának 191–193. lapjain a ruszkai Dobó, ruszkai Bátor és Pálóczy családok közös származását okleveles adatok alapján bizonyitá be, evvel igazolván a Rajcsányi geneal. kéziratának 118. lapja után Nagy Iván pótkötetében_{1996–97. 1.}* közölt családfát, mely már e közös leszármazást feltünteti, csakhogy a közös őst Gergely helyett Györgynek irja.
Bővebb részletekkel e családok történetéhez én sem járulhatok; ezuttal csak egyrészt a Wertner-féle nemzedékrendet akarom szintén – bár csekély számu – okleveles adatok alapján kiegésziteni, másrészt pedig a Nagy Iván által külömböző helyeken közlött_{Magyarország családai, III. k. 327–29. 1., IX. k. 94–98. 1. – Pótkötet id. h.}* családfákat ezen nemzedékrenddel összekötve azon czélból ismertetni, hogy a további kutatások számára egy nemzedékrendet nyujtván, ezen nemzedékrend hiányait és hibáit genealogusaink kevesebb fáradsággal javithassák ki és pótolhassák.
1364. és 1365-ben emlitik Dobó fiát Ruszkai Jakabot, János fiait Ruszkai Bátor Istvánt és Miklóst, Mátyus fiát Pálóczi Pétert és Andrást, Pető fiát Pálóczi Jánost._{Kállay et. Act. Salt. 1400. Reg. I. fasc. 6. No. 612. ad annum 1413.}*
1394-ben Nagy-Dobrony-t (Bereg várm.) birják: Miklós fia ruszkai Dobó Domokos, Jakab fia Bátor János, István fiai Bátor Jakab és Péter._{Lehoczky, Bereg vm. III. k. 237. 1.}*
Jakab fiát, Bátor Jánost, bár okleveles adatunk nincsen is, Bátor János (1311–54.) unokájának, Pányoki Jakab dédunokájának kell tartanunk; erre utal a Jakab, János nevek használata és az időrend.
1400-ben nagy-dobronyi birtokosok ruszkai Dobó Jakab fia László és István, valamint ruszkai Bátor János fia András._{Lehoczky i. m., III. k. 237. 1.}*
1411-ben szerepelnek: Pálóczy András fia Miklós és ruszkai Bátor András._{Kállay et. Act. Salt. 1400. Reg. I. fasc. 5. No. 511. ad annum 1411.}*
Megjegyzendő, hogy a következő, Nagy Ivánnál (III. 328. l.) található íz:

Miklós; Bora (Lorántffy Mihály);

nem tartozik a Dobó családhoz, valamint az ugyanott szereplő Ferencz barsi főispánnak nem volt fia.

I. Gergely; Pányoki I. Jakab ispán 1263–1313, ? 1290-ben Ung vármegye főispánja?; Pányoki I. Péter 1287; Pányoki vagy Ruszkay Dobó 1311–27, a Ruszkai Dobó család őse; Ruszkai Bátor I. János 1311–54, a Ruszkai Bátor család őse; Pányoky Tősz Pető 1325–41 1335–41 Bereg várm. főisp.; I. András † 1326 előtt; Pányoki I. Máté 1325–53 A Pálóczy család őse; Pányoki vagy Ruszkay I. Miklós 1334–43; Pányoki vagy Ruszkai vagy Galambházi Dobó II. Jakab 1334–65; Pányoky vagy Ruszkay I. Balázs 1334–43; Pálóczy III. János 1364–65; I. Imre 1400 szatmári esperes; Pálóczy II. Péter 1364–94; Pálóczy II. András; I. Domokos leleszi prépost stb. † 1403; N.; III. Miklós 1394–1417; Ruszkay Dobó II. Domokos 1394; II. Domokos mester 1386; Ruszkai Dobó II. István 1386–1427; Ruszkai Dobó II. Balázs 1386–1412 apát; Ruszkai Dobó I. László 1394–1435; I. György szepesi prépost. erdélyi püsp., 1424-ben esztergomi érsek, † 1439; II. Imre 1394–1427; II. László 1438–70 † 1470 országbiró; II. Máté 1418–37, † 1437 nádor, ... Ágota; Hedvig 1428, I. Perényi Miklós † 1428 előtt. 2. Czudar János 1428; V. János 1449; Bereczk; IV. Domokos 1445–62, † 1478 előtt 1460-ban és 62-ben Ung vármegye főispánja, .... Veronika 1478; Veronika, Bebek Imre; IV. Péter 1436–40, s.-ujhelyi plébános; Simon 1438–55, † 1467 előtt, .... Potencziána 1467; VI. János 1440–51, 1445-ben Ung várm. alispánja, 1451-ben Ung várm. főispánja; Galambházi Bátor I. István 1357–70; II. János; Ruszkai Bátor III. András 1400–17; Ruszkai Bátor II. Miklós 1364–65; III. Jakab; Bátor IV: János 1394; III. István 1482–83, Perényi Erzsébet; V. Imre 1464–82, főlovászmester, Rozgonyi Dóra; Anna 1489; Zsigmond 1475 szerémi püspök; IV. Imre; V. Domokos 1494–1508, 1505-ben Ung várm. követe, † 1511 előtt, Czékely Zsófia 1511; Ruszkai Bátor IV: Jakab 1389–94; III. Péter 1394; Katalin 1423; Ilona 1423; Dorottya 1423; Affra 1423; Cusona 1423; I. Ferencz 1521–30, Csaholyi Anna; Anna, Zeleméry János 1540; Kata; IV. István az egri hős 1549–72, † 1572 Eger várának kapitánya, erdélyi vajda, 1553-ban báró, 1567-ben Bars várm. főispánja, Sulyok Zsófia; VI. Domokos 1553–66, Jaksich Skolastika; Antal † 1526, Zemplén vármegye főispánja; Mihály 1514, főpohárnok 1514-ben főkamarás; Kata, 1. Csaholyi Imre, 2. Ráskay György; VII. János 1558 † ; IV. Miklós 1560 † ; Zsófia, Serédy Benedek; VIII. János; III. László; V. Miklós; V. Jakab; Anna, Perényi István; III. Ferencz 1572–1602, † 1602, Bars vármegye főispánja, Kerecsényi Judit; Damien; Krisztina, Balassa Bálint;

KÁLLAY UBUL.

184TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya 1903 november 26-ikán ülést tartott, melyben Fejérjataky László másodelnök elnöklete alatt Barabás Samu, id. Bánó József, Borovszky Samu, Illéssy János, ifj. Reiszig Ede, Szent-Ivány Zoltán, id. Szinnyei József, Varjú Elemér, ig.-vál. tagok, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző és Tóth Árpád pénztárnok vettek részt.
Elnök az ülést megnyitván, Áldásy Antal jegyző felolvassa Ghyczy Pál ig.-vál. tagnak Gelre herold czimerkönyvéről irt dolgozatát, mely a Turulban fog megjelenni.
Ezután Varjú Elemér ig.-vál. tag három V. Lászlótól származó czimereslevelet mutatott be, ugymint az Országos levéltárból a Hoffmanstor család 1454-iki és Szepesi György 1456-iki armálisait és az Erdélyi Múzeum könyvtárából a Becz család 1456-iki armálisát. Ifj. Reissig Ede pedig Keszői Jakabnak Zsigmond királytól 1415-ben kapott czimereslevelét mutatta be, mely a Recsky család levéltárában őriztetik. Mind a négy czimerlevél szines hasonmása annak idején a Turulban közzé fog tétetni.
A folyó ügyek élén évdijas tagokká 1904-ben kezdődő kötelezettséggel megválasztattak: dr. Boldizsár Kálmán rendőrkapitány Debreczenben és Debreczen szab. kir. város könyvtára (aj. Széll Farkas ig.-vál. tag).
A titkár jelenti, hogy az igazgató-választmányban megüresedett helyre egy ajánlólevél érkezett be. E levélben, mely az alapszabályok rendelkezéséhez képest az ülésben bontatott fel, Áldássy Antal és Varjú Elemér ig.-vál. tagok ifj. Kubinyi Miklós évdijas tagot ajánlják megválasztásra. A titkos szavazás megejtetvén, annak eredményekép ifj. Kubinyi Miklós a beadott 14 szavazattal egyhangulag az igazgató választmány tagjává választatott.
A pénztárnok jelentése a társaság vagyoni állapotát az ülés napjáig a következőkben tüntette fel: Bevétel 6077 kor. 69 fill., kiadás 5251 kor. 11 fill., maradvány 825 kor. 58 fill., vagyonállás értékpapirokban 25.000 kor., kötelezvényekkel biztositott alapitványokban 4400 kor., kötelezvény nélküli alapitványokban 1000 kor., pénztári készlet 825 kor. 58 fill., összesen 31,225 korona 58 fillér.
Az igazgató-választmány e jelentést tudomásul vette.
A pénztár s az évi számadások megvizsgálására s az 1904. évi költségvetés előkészitésére a titkár javaslatára id. Szinnyei József elnöklete alatt Békefi Remig és Borovszky Samu ig.-vál. tagok küldettek ki.
A titkár jelentést tevén arról, hogy a Pauler Gyula felett mondandó emlékbeszéd megtartására felszólitott Óváry Lipót ig.-vál. tag e megbizatásnak bokros teendői miatt eleget nem tehet, az ez évi nagygyűlés felolvasási tárgyául Csoma József ig.-vál. tagnak «A XVI. századi magyar heraldika» czimü dolgozata fogadtatott el.
Több tárgy nem lévén, a jegyzőkönyv hitelesitésére ifj. Reiszig Ede és Varjú Elemér ig.-vál. tagok kérettek fel s az ülés ezzel véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság deczember hó 10-én tartotta meg ez évi nagygyülését, melyen id. Bánó János másodelnök elnöklete alatt Fejérpataky László másodelnök, Schönherr Gyula titkár, Áldásy Antal jegyző, Tóth Árpád pénztárnok, Barabás Samu, Békefi Remig, Csoma József, id. Daniel Gábor, Éble Gábor, Kollányi Ferencz, Makay Dezső, Pettkó Béla, ifj. Reiszig Ede, Soós Elemér, id. Szinnyei József ig. vál. tagok, Dőry Ferencz, Gárdonyi Albert, báró Győrffy Samu, Horváth Sándor, Reiner Zsigmond és Rexa Arthur évdijas tagok vettek részt.
Az elnök a nagygyűlést rövid üdvözlő beszéddel megnyitván. Csoma József ig.-vál. tag felolvasta «A XVI. századi magyar heraldika» czimü értekezését, mely a Turul jövő évi folyamában fog megjelenni.
Ezután a titkár jelentette, hogy a társaság másodelnökei egyikének, dr. Fejérjataky Lászlónak, kit a társaság bizalma az 1898-iki nagygyűlésen emelt a másodelnöki székbe, megbizatása a jelen nagygyüléssel lejár, s felszólitotta a nagygyülést az ennek folytán megürült másodelnöki szék betöltésére.
Az alapszabályok erre vonatkozó szakaszai felolvastatván és a nagygyülés választóképessége 21 társ. tag jelenléte által megállapíttatván, elnök elrendelte a titkos szavazást, melynek eredményeként dr. Fejérpataky László az összes beadott szavazatokkal egyhangulag a társaság másodelnökévé az 1904–8. évekre megválasztatott.
A megválasztott másodelnök a gyűlésből a választást megelőzőleg eltávozván, a választás eredményét a nagygyülés jegyzőkönyvi kivonat alakjában rendelte tudomására hozni.
Schönherr Gyula titkár jelentését a társaság 1903. évi működéséről, mely egész terjedelmében a Turul jelen füzetében közöltetik, a nagygyűlés helyesléssel vette tudomásul és a titkár iránt elismerésének adott kifejezést.
Tóth Árpád pénztárnok bemutatta jelentését a pénztár és a társaság vagyonának állapotáról. A pénztári eredményt a nagygyülés napjáig a következő adatok tüntetik fel:

Bevétel.
1.	Pénztári maradvány 1902-ről	310 kor.	63 fill.
2.	Értékpapirok kamatai (24,800 kor. koronajáradék és 200 kor. jelz. hitelbanki nyer.-kölcsönkötvény után 4%)	1000 kor.	– fill.
3.	Be nem fizetett alapitványok kamatai	130 kor.	– fill.
4.	Pártoló tagok után befolyt	2339 kor.	80 fill.
5.	Évdijas tagok után befolyt	2389 kor.	60 fill.
6.	A Nemzetségi Zsebkönyv kiadására a takarékpénztárban elhelyezve	482 kor.	11 fill.
.	A társulati kiadványok eladásából befolyt	132 kor.	86 fill.
8.	Alapitvány-befizetés	– kor.	– fill.
9.	Postai megbizások költségeiből megtérült	43 kor.	99 fill.
10.	Rendkivüli bevétel	50 kor.	42 fill.
	Összesen	6879 kor.	41 fill.

 

Kiadás.
1.	Személyi járandóságok (titkár 600 kor., jegyző 400 kor., pénztárnok 600 kor.)	1600 kor.	– fill.
2.	A Turul irói és szerkesztői tiszteletdijai	1052 kor.	52 fill.
3.	Nyomdai költségekre	1340 kor.	79 fill.
4.	Szinnyomatok készitésére	600 kor.	– fill.
5.	Metszetek, rajzok készitése	675 kor.	52 fill.
6.	Postai megbizások	71 kor.	10 fill.
7.	Irodai átalányok	120 kor.	– fill.
8.	Társulati szolga dijazása	120 kor.	– fill.
9.	Ujévi ajándékok, pénzbeszedési dijak, másolatok stb.	192 kor.	75 fill.
.	A Nemzetségi Zsebkönyv II. részének munkálataira	45 kor.	70 fill.
.	Tőkésités	– kor.	– fill.
13.	Rendkivüli kiadás	19 kor.	11 fill.
	Összesen	5837 kor.	47 fill.
	Készpénz	1041 kor.	94 fill.

 

Vagyonállás.
1.	Értékpapirokban (24,800 kor. koronajáradék, 200 kor. jelz. hitelbanki nyer. kölcs.-kötvény)	25,000 kor.	– fill.
2.	Kötelezvényekkel biztositott alapitványok	4400 kor.	– fill.
3.	Kötelezvény nélküli alapitványok	1000 kor.	– fill.
	Az alapitványok összege	30,400 kor.	– fill.
5.	Készpénz	1041 kor.	94 fill.
	Összesen	31,441 kor.	94 fill.

Minthogy az igazgató-választmány a számadások megvizsgálása felől már intézkedett, a nagygyűlés a pénztári jelentést ideiglenesen tudomásul vette.
Inditványok nem tétetvén, a napirend ezzel ki lett meritve, s az elnök a jegyzőkönyv hitelesitésére id. Daniel Gábor ig.-vál. és Dőry Ferencz évdijas tagokat kérve fel, a nagygyülést berekesztette.
Jelentés a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1903. évi működéséről.
Tisztelt Nagygyűlés!
A csendes, zajtalan munkálkodásnak egy ujabb évét, társaságunk életében a 21-iket zárjuk be a mai napon, midőn a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság tagjai közül azok, a kik a társaság ügyei iránt érdeklődnek, ujból egybegyültek, hogy a feladataink megoldása körül kifejtett munkásság eredményei felől tudomást szerezzenek.
Ez eredmények s általában a lefolyt év története felől a régi gyakorlathoz hiven titkári jelentésem van hivatva beszámolni.
Jelentésemben mindenekelőtt a társaság személyi viszonyairól, az azokban beállott változásokról kell megemlékeznem. Társaságunk a mult év végén 502 élő tagot, az elhunyt alapitókkal együtt 524 tagot számlált. Az év folyamán 2 uj pártoló és 13 évdijas tagot, összesen 15 uj tagot vettünk fel, de ezekkel szemben a pártoló tagok közül 3, az évdijasok közül 14, összesen 17 régi tagunkat kellett halálozás vagy kilépés következtében tagjaink sorából törülnünk, és így a társulati tagok száma kettővel csökkent. Van most 4 ezerkoronás, 24 négyszázkoronás, 25 kétszázkoronás alapitónkon kivül 128 pártoló, és 319 évdijas tagunk, s így összes élő tagjaink száma 500, kik mellett elhunyt alapitóink közül 2 1000 koronás, 12 400 koronás és 8 200 koronás, összesen 22 alapitó nevét vezetjük névjegyzékünkben.
A számbeli csökkenés, mint látjuk, minimális és semmi jelentőséggel nem bir társaságunk ügyeinek menetére. Annál nagyobb az a veszteség, a mely a halálozások révén ért bennünket. Tagtársaink között, a kiket a halál sorainkból elragadott, igazgató-választmányunknak két halottja van. Kubinyi Ferencz-ben, kit az igazgató-választmány egy év előtt vett fel kebelébe, a hazai oklevéltan és családtörténet kiváló, lelkiismeretes és kötelességtudó munkása vált ki sorainkból, ki élete alkonyán is szünni nem akaró buzgalommal élt tudományos feladatainak és épen az utolsó években jeles családtörténeti munkával ajándékozta meg irodalmunkat. És mit veszitettünk Pauler Gyulá-ban,a hazai történetirás egyik vezéralakjában, a ki a maga elé tüzött magasabb históriai feladatok mellett is talált módot és időt magának, hogy tényleges részt vegyen társaságunk belső életében, azt e helyen fejtegetnem szükségtelen. Az igazgató-választmány mindkét jeles halottunk emlékét megörökítette jegyzőkönyvében; Pauler Gyula felett annak idején a társaságban tartandó emlékbeszéd is módot fog nyujtani kegyeletünk adójának lerovására.
A két elhunyt igazgató-választmányi tag helye közül az igazgató-választmány csak az egyiket töltötte be a nagygyülést megelőző ülésén: ifj. Kubinyi Miklóst választva meg tagjai sorába, a ki miként megboldogult rokona, szintén a családtörténet terén kifejtett munkásságával szerzett jogczimet e megkülönböztetésre. Társaságunk ügyvezetésében ezen kivül csak annyi változás történt, hogy a Magyar Nemzetségi zsebkönyv szerkesztői közül dr. Illéssy Jánost, a kit bokros elfoglaltsága kényszeritett a visszalépésre, a szerkesztői tisztben az igazgató-választmány bizalma folytán Pettkó Béla ig. vál. tag váltotta fel. Egyébként az igazgató-választmány és a tisztikar, báró Radvánszky Béla elnökünk vezetése alatt, kinek mandátumát mint évi nagygyűlésünk immár ötödizben volt szerencsés megújithatni, a régi létszámban szolgálta a társaság ügyeit.
Az igazgató-választmány az év folyamán 4 rendes és 1 rendkivüli ülést tartott.
Február 26-ikán tartott évi első rendes ülésén tárgyalta a számvizsgáló bizottság jelentése alapján az 1902. évi zárószámadásokat és megállapitotta az évi költségvetési előirányzatot.
A zárószámadások adatai szerint bevételeink az előző év végén 8441 kor. 21 fillérrel, kiadásaink pedig 8130 kor. 58 fillérrel, zárultak; a vagyonállás 31,110 kor. 63 fillérnyi összeget tüntetett fel Ez évi költségvetésünk 8035kor. 63 fillér bevétellel és 7982 kor. kiadással állapittatott meg.
Tavaszi és őszi rendes üléseink a folyó ügyek elintézésének voltak szentelve; a november 26-ikán tartott, ez évi utolsó igazgató-választmányi ülés főtárgya pedig az igazgató-választmány kiegészítése és a számvizsgáló bizottság kiküldése volt.
A folyó ügyek sorában a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv második része, a Nemes családok folytatólagos kiadásának ügye az egész év folyamán az első helyet foglalta el, s a rendes üléseken kivül az igazgató-választmány junius havában rendkivüli ülésben foglalkozott e fontos vállalat ügyeivel. Ezen az ülésen ment végbe az uj társszerkesztő megválasztása s ugyanekkor állapittatott meg azoknak a nemes családoknak jegyzéke, a melyek a zsebkönyv nemesi részének I. kötetébe fel fognak vétetni. Hogy a családtörténeti és nemzedékrendi adatok gyűjtése és feldolgozása serényen folyik, arról az igazgató-választmánynak ifj. Reiszig Ede szerkesztő jelentéseiből állandóan volt alkalma tudomást szerezhetni, s e jelentésekből reményt meritett arra, hogy a munka kézirata a jövő év első felében sajtó alá lesz adható.
Rendes gyüléseinken Csoma József, Karácsonyi János, Tóth-Szabó Pál és Ghyczy Pál tagtársunktól olvastattak fel értekezések a heraldika és genealogia köréből; felolvasásra került még néhai Berzevzicy Edmund dolgozata a Berzeviczy család czimeréről, Varjú Elemér s ifj. Reiszig Ede pedig hat eredeti középkori czimeres levelet mutattak be megfelelő magyarázatok kiséretében. A felolvasó értekezések egy kivételével már megjelentek a Turulban s alább lesz alkalmunk tárgyaikat ismertetni.
Folyóiratunkból a mult évi nagygyűlés óta az 1902. évi 4. füzet s a jelen évi 1–3. füzet jelent meg, a jelentést tevő titkár és Varjú Elemér igazgató-választmányi tag szerkesztésében, a rendes gyakorlat szerint az évszakok által határolt időközökben. Közleményeinkben ezuttal is a genealogiai kutatásoknak jut a főszerep.
Az e szakot felölelő dolgozatok között első helyen emlitem fel azokat, a melyek a hazai genealogia legérdekesebb, köztörténelmi vonatkozásokban leggazdagabb, és anyagában jóformán kimerithetetlen kérdésének, a régi magyar nemzetségek történetének tisztázását tűzték ki feladatukul. Ezek közé tartozik Kubinyi Ferencz nemrég elhunyt tagtársunk «A Záh és Zák nemzetségek» czimü dolgozata, melyről már tavalyi jelentésemben volt alkalmam megemlékezni. Ez az értekezés teljesen megállapitja a különbséget a két egymáshoz annyira hasonló nevet viselő nemzetség között, feldolgozza nemzedékrendi adataikat, s genealogiai pontossággal mutatva ki a helyet, mely az I. Károly ellen elkövetett merénylet hősét a Záh nemzetség családfáján megilleti, egyuttal kiterjeszkedik e merénylet történetére is és teljes világosságba helyezi annak inditékait és lefolyását.
Dr. Wertner Mór szorgalmas genealogusunk «Megjegyzések a Magyar Nemzetségek a XIV. század közepéig czimü munkára» czikksorozata ujabb közleményében folytatja azon adalékai közzétételét, a melyekkel Karácsonyi János alapvető nagy munkájához kiván kiegészitésekkel járulni, s melyek értékére és jelentőségére már mult évi jelentésemben reámutattam. A Turul legutolsó füzetében megjelent közleménye a Rad, Rozsd, Salamon, Szále, Szalók, Szente-Mágócs, Tardos, Tekele és Tétény nemzetségekhez közöl nemzedékrendi adalékokat.
E nembeli közléseit egésziti ki «A ruszkai Dobó, a Palócz és a ruszkai Bátor család közös leszármazása» czimű dolgozata, már czimével elárulva tartalmát és a feladatot, melynek megoldását a buzgó szaktudós e czikkben maga elé kitüzött.
Ugyanő a Margit-legenda genealogiai és földrajzi adatait ismertetve, és 33 család – illetve helynév – azonosságát állapitva meg, az Árpádkor végének családtörténeti és helyrajzi viszonyait világitja meg sok érdekes adalékkal. Fejtegetéseihez egyes neveknél Bartal Béla járult kiegészitésekkel.
Dr. Karácsonyi János jeles genealogusunk «Igmánd-nembeli Vajda Lőrincz és Csete Lőrincz» czimü kis közleményében Wertner Mór-nak e két nevet viselő személy azonossága felől táplált kételyeire válaszol és e kérdés tárgyalásánál elkövetett tévedéseit helyreigazitja.
Ugyanő «Két váradi püspök vezetékneve» czimü dolgozatában a nemzetségi szervezet felbomlását követő korszak családainak történetéhez és egymással való összeköttetéseihez szolgál adatokkal. Közléséből megtudjuk, hogy az a Demeter püspök, a ki 1345-től 1373-ig ült a váradi püspöki széken, s a ki Kolozsvári Márton és György müvészek által Szent-István, Szent-László és Szent-Imre szobrait elkészítteté, az ama korban előkelő szerepet vivő Futaki család sarja volt; Lukács püspök pedig, a ki 1397-től 1406-ig, tehát éppen a nápolyi párt mozgalmai idején viselte a püspöki méltóságot, s a ki alatt 1403-ban Váradon a hires detronizálási jelenet lefolyt, a régi Bodrogmegyében honos Szántai, vagy Morhátszántai családból származott.
Kállay Ubul ig.-vál.-tag. a Csák nemzetség zarándmegyei ágáról és az Aba-nemzetség lőrinczi ágának nemzetségrendjéről szóló közleményeiben szintén a középkori családtörténet egyes homályos kérdéseire igyekszik némi világot vetni. Ugyanő «Nehány oklevélről» czimü czikkében dr. Karácsonyi János-nak a hamis, hibás keltü és keltezetlen oklevelekről készitett jegyzékéhez járul helyreigazitó és kiegészitő adalékokkal.
Zarándi A. Gáspár nagy fáradsággal készült összeállitása Ferencz Ferdinánd főherczeg trónörökös őseiről a genealogiai kutatások ama rég ismert eredményét erösiti meg uj adatokkal, hogy a mai uralkodó családokat sokszoros vérségi kapocs fűzi össze egymással. A tanulmány irója kimutatja, hogy a magyar trón leendő örököse öt család kivételével a jelenleg Európában uralkodó összes családokból birja őseit, s a mi reánk magyarokra különösebb jelentőséggel birhat, az uralkodó házak mindegyike egytől-egyig Árpád vére. Kimutatja azt is, hogy Ferencz Ferdinánd főherczeg Bajor Ottó és a Hunyadiak kivételével az Árpádokat követő többi magyar királyi családoknak is, a Prsemislidáknak, az Anjouknak, Luxemburgoknak, Jagellóknak és Szapolyaiaknak vérszerinti leszármazója.
Az ujabb korbeli családtörténet szintén számos érdekes dolgozattal volt folyóiratunkban képviselve. A «Jegyzetek a Chicheri Ormosok és a Ludányi Bayak családtörténetéhez» czimű közlemény Bay Ilona tagtársunk tollából az Ormos család középkori és ujabb története között keresi az összekötő kapcsokat és annak a Bay Ferencznek élete folyását tárgyalja, a ki Szabó István oldala mellett részt vett Eger város védelmében s ezzel további emelkedésének alapját lerakta.
Lehóczky Tivadar ig.-vál. tag a Döbrentei család történetét irta meg, melyhez irodalmunk kiváló alakja, Döbrentei Gábor is tartozott.
A kihalt Gyöngyösi Nagy családnak Mocsáry István által megirt története egy katonai téren jeleskedő régi magyar család emelkedését igazolja abból az időből, midőn a török ellen való hadakozás a legjobb alkalmat nyujtotta a nemesség és vagyon szerzésére.
A Váradi és Micskei Baranyi család története és leszármazása Zoltai Lajos-tól egy Debreczen város történetében harmadfélszáz éven át nagy szerepet játszott nemesi család sorsával ismertet meg s egyuttal tanulságos képet nyujt arról a befolyásról, a melyet a királyi városokban megtelepedett nemesek a XVII. és XVIII században a városi élet szinvonalának emelésére gyakoroltak.
Érdekes genealogiai kuriozum a «Talmi Rákóczyak» czimü, Antonides irói név aláirásával megjelent kis közlemény, mely a genealogiai hamisitások egy különös esetével ismertet meg bennünket, az olasz Stragazzi család ama törekvésével, hogy magát II. Rákóczi Ferencz egy állitólagos, a valóságban soha nem létezett Angelo nevü testvére utján a fejedelmi Rákóczy családdal összekösse s ennek alapján magának a Rákóczy név s a makoviczai és munkácsi herczegi és a sárosi grófi czimek használatát biztositsa.
A hazai családtörténeti irodalomnak ez évi legkiválóbb termékével, Éble Gábornak a Dessewffy család történetét tárgyaló nagy munkájával Varjú Elemér szerkesztőtársam külön czikkben foglalkozott, s e munka, mely úgy tartalmára, mint pompás kiállitására nézve párját ritkitja szakirodalmunkban, tényleg megérdemelte, hogy terjedelmesebb tanulmány révén mutattassék be az olvasó közönségnek. Az ismertetés, mely a család történetéről rövid vázlat alakjában nyujtott világos áttekintést, behatóan tárgyalta a Dessewffyek czimeresleveleit, kezdve az 1525. évi pompás armálison, melynek kettős lapot betöltő hasonmása a Turul ez évi folyamának legérdekesebb melléklete, egész az 1756-iki bárói diplomáig.
A családtörténeti és czimertani kutatások sokszoros összefüggését illusztrálja Csoma József ig.-vál. tagnak Kont Miklós nádor czimeréről szóló közleménye, melyben kiváló heraldikusunk uj heraldikai adalékokkal támogatja Botka Tivadar ama felfedezését, hogy Kont Miklós nádor, az Újlakiak őse, nem a Héder nemzetségből, hanem egy Göge nevü, valószinűleg szláv eredetű főurtól származik, és hogy a Pálffy herczegi és grófi család, melyet a hagyomány Kont nádortól s általa a Héder nemzetségtől származtatott, sem a nádorral, sem a Héderekkel nem áll leszármazási viszonyban.
Általános érdekkel bir s az ujabbkori heraldikai irodalom számottevő termékei közé sorozható R. Kiss István «Természetes ábrázolás az 1526. év előtti magyar czimerekben» czimü terjedelmes dolgozata, mely a magyar heraldika egyik régen vizsgált, de teljesen még fel nem deritett különösségét tette tanulmány tárgyává. A hazai czimerek már a XIV. században mutatnak némi nemzeties jellemvonást: feltünő bennök a természetességre való törekvés. Valószinűleg fajunk egyenes, a rendkivüliségeket nem kedvelő gondolkozása nyilatkozik meg czimereink ezen sajátságában, a mely a XV. század folyamán válik a legfeltünőbbé. A természeteshez való hajlás – a czikk irója szerint – háromféleképen jelentkezik a czimerekben; lehet a czimerek tárgya maga természetes, a mellett az ábrázolás módja a heraldikai izlésnek megfelelő, máskor a tárgy egészen czimerszerü, de naturalisztikus módon van a czimerben feltüntetve; végre lehet a természetes tárgy természetes kivitelben alkalmazva. Bár a heraldika kivánalmainak az utolsó csoport felel meg legkevésbbé, nálunk mégis ez a leggazdagabb; nevezetesen ebbe tartoznak a XV. század végén s a XVII. század elején készült, művészi szempontból igen kiváló armálisokban fenmaradt czimereink. A tartalmas értekezéssel nem tekinthetjük még a kérdést teljesen megoldottnak, de ez mindenesetre alapul fog szolgálni a jövendő kutatásoknak.
Néhai Berzeviczy Edmund tagtársunknak a Berzeviczy család czimeréről szóló posthumus munkája, mely az igazgató-választmány egyik ülésének felolvasási tárgyát is képezte, okleveles és sphragistikai adatok alapján világitja meg e régi nemes család czimerének keletkezését és a különböző fázisokat, a melyeken annak fejlődése a későbbi rangemelések révén keresztül ment. A Berzeviczyeknek a család eredetére visszamutató ősi czimere abban az alakjában, a mint Berzeviczy Péter tárnokmester berzeviczei siremlékén megmaradt, a sárkányrend jelvényével köritve, az 1559. évi armálisban királyi szentesitést nyert; de a család másik ágának egy évvel később, 1560-ban kapott czimeradományában már jelentékeny módositást szenved. Ez a kettős czimeradományozás állandó zavart idézett elő a családi czimer használatában, melyet az 1579-iki lengyel és az 1775-iki magyar bárói rangemelések még jobban összebonyolitottak. Berzeviczy Edmund tanulmányának főczélja a kérdés történetének tisztázása mellett odahatni, hogy a zavar megszünjék, a mit az által vél elérhetőnek, ha a család két ágának leszármazói a czimerhasználatot illetőleg egységes megállapodásra jutnak.
Eredeti középkori armálisaink közül ez évben hármat mutattunk be szives hasonmásban olvasóinknak. Varjú Elemér szerkesztőtársam a Kulpi család 1443-iki czimereslevelének ismertetésével a magyar heraldikai emlékek egy ritka sorozatának, I. Ulászló király czimeradományainak gyér számát növelte új adalékkal; a czimerlevél eredetije az országos levéltárban őriztetik. Dr. Dőry Ferencz a Sirokai, Fricsi, Hedri és Bertóti családnak V. Lászlótól 1456-ban kapott czimereslevelét ismerteti, mely báró Ghillány Imre ajándékából nemrég került az országos levéltárba. Ez armális különös jelentősége abban áll, hogy az Aba nemzetségből származó czimerszerzők czimerében ez ősrégi nemzetség eredeti czimerének alakját és szineit őrizte meg számunkra. Végül Áldásy Antal tagtársunk a Gelyei családnak II. Lajostól 1522-ben kapott s a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött czimeréről közölt ismertetést, mely czimernek az kölcsönöz különös érdeket, hogy a külföldön is ritka, hazai heraldikánkban csak egyszer szereplő kentaur van benne czimeralakul alkalmazva. Ezeken kivül még hat eredeti czimerlevél került üléseinken Varjú Elemér és ifj. Reiszig Ede tagtársaink magyarázatai kapcsán bemutatásra; ezek: Bocskai István 1414-iki, Keszői Jakab 1415-iki, Hoffmannstor Miklós 1454-iki, Becz Jakab 1457-iki, Szepesi György szintén 1456-iki és a Sáfár és Pöstyéni családok 1520-iki czimereslevelei, melyek czimerképei a Turul által megkezdett gazdag sorozat gyarapitására vannak kiválasztva.
III. Frigyes császárnak Steudlin Henrik részére 1456-ban adott czimereslevele, melyet Dudás Gyula tagtársunk ismertetett, nem bir magyar vonatkozással s közlésére csak az adott alapot, hogy magyar tulajdonban őriztetik.
Egyik V. E. irói jegyet használó tagtársunk «Arczképes armális 1619-ből» czim alatt Győri Literáti Mátyásnak II. Mátyástól 1619 február 9-ikén kapott czimerét ismertetve, a magyar heraldikában eddig magában álló esetre hivja fel a figyelmet, a melyben t. i. az armális a király által adományozott czimerképe mellett a czimerszerző képmását is megörökiti.
Sörös Pongrácz tagtársunk a Dienesdyek Rudolftól 1581-ben kapott czimereslevelének ismertetésével, egy névtelen közlemény a Váradi Ónody család 1647-ben I. Rákóczy Györgytől kapott czimerének s végül Zoltay Lajos Mártonfalvi György 1666-ban Apafi Mihálytól kapott czimerének közlésével a Siebmacher féle magyar czimereskönyvhöz járultak kiegészitésekkel; az utolsó helyen emlitett czimernek érdekességét emeli, hogy a czimeralakul benne szereplő férfi, kezében könyvvel és irótollal, minden valószinűség szerint a czimerszerzőnek, a debreczeni ref. kollégium rektorának képét ábrázolja.
E helyütt kell megemlékeznem Ghyczy Pál tagtársunknak legutóbbi ülésünkön felolvasott érdekes dolgozatáról, mely Gelre XIV. századi herold czimereskönyvének magyar vonatkozásaival ismertetett meg bennünket és a Turul egyik legközelebbi füzetében fog napvilágot látni. Az élő heraldika e ritka becsü emléke, mely a brüsszeli kir. könyvtárban őriztetik, majdnem az egész keresztény világra kiterjeszkedő czimergyüjteményt foglal magában; magyar vonatkozásai közül, melyek megbecsülhetetlen adatokat nyujtanak középkori czimertárunkhoz, csak Nagy Lajos király czimerét emlitem meg ezuttal.
A történeti segédtudományok másik fontos ágának, az oklevéltannak határait érinti dr. Tóth-Szabó Pál terjedelmes és nagy gonddal irt dolgozata, melyben a jászói konventnek mint hiteles helynek középkori történetét irva meg, a magyar jogélet fontos tényezőjének, a hiteles helyeknek szerepét világitja meg úgy köztörténeti vonatkozásaiban, mint a jogi és diplomatikai gyakorlat fejlődése szempontjából; s ismerteti egyuttal a konventnek a középkorban használt kétféle pecsétjét.
Szentpéteri Imre «Hédervári Imre 1447-iki felmentő levele» czimü czikkében, mely még a mult év folyamán került felolvasásra, annak a nevezetes oklevélnek közjogi, diplomatikai és sphragistikai jelentőségével foglalkozik, melyben az országos rendek 1447 szeptember 20-ikán elismerik, hogy Buda várát Hédervári Imrétől, az 1447 július havában elhunyt Hédervári Lőrincz nádor fiától átvették és Hunyadi János kormányzó gondjaira bizták. Az oklevelet, melynek eredetije a gróf Khuen-Héderváry-család hédervári levéltárában őriztetik, a kormányzón kivül 10 főpap, 35 főur és birtokos nemes, Magyarország 35 megyéjének 117 követe és Szlavóniának 6 követe állitotta ki és az országos rendek s a kormányzó pecsétjén kivül 23 egyházi és világi főur látta el pecsétjével. Az a körülmény, hogy az oklevél élén annak kiállitóiként az országgyülés összes résztvevői fel vannak sorolva és a megerősitő pecsétek száma tanuságot tesz arról a nagy fontosságról, melyet az ország rendei ez eseménynek tulajdonitottak. A 25 pecsét közül 16 maradt meg többé-kevésbbé felismerhető állapotban. Az érdekes tanulmány szerzője nagy apparátussal ismerteti e pecsétekben reánk maradt sphragistikai és czimertani tanulságok fontosságát s az azok élén álló pecsétnek az országos rendek pecsétjének ismertetésénél figyelemreméltó közjogi fejtegetésekre talál alkalmat, kimutatva, hogy azon három pecsét közül, a melylyel az országos rendek az 1445–1452. évi interregnum ideje alatt álltak, az ez oklevelen használt pecsét volt az, a melyek az országos rendek legfőbb középponti hatalmát s ezen hatalomnak egységes voltát jelképezte.
Gárdoznyi Albert tagtársunknak I. Károly király gyürüpecsétjéről szóló dolgozatáról már a mull évi jelentésben volt alkalmam megemlékezni. E dolgozat befejező része, mely a Turul mult évi utolsó füzetében jelent meg, megállapitja, hogy azon gyürüs pecsét, melylyel I. Károly király III. Endre okleveleit megerősitette, nem azonos azzal, melylyel később a saját okleveleit megpecsételte; továbbá, hogy I. Károly király özvegyének gyürüpecsétje sem azonos az emlitettel, a mint azt Pray állitotta, hanem egészen más pecsét; s e fejtegetései kapcsán részletesen ismerteti az özvegy királyné kanczelláriájának gyakorlatát.
Miként a folyóiratunkban megjelent önálló értekezések és kisebb közlemények a társaság müködési körébe bevont tudományszakok minden ágát felölelik s a mult idők minden korszakából a tudományos kutatások becses anyagát hozzák napvilágra, épúgy igyekeztünk szakirodalmi rovatunkban megismertetni olvasóinkat a társaságunk kebelén kivül folyt szakbeli munkásság eredményeivel. Könyvismertetéseink, avatott szakemberek tollából, beható recensio alakjában s a hol szükséges, kritikai megjegyzések kiséretében a szakirodalom számos jelentősebb termékéről megemlékeztek; s ekként folyóiratunk eddigi irányához hiven ezuttal is hű képét nyujtja a magyar heraldika és genealogia s a velük kapcsolatos történelmi segédtudományok fejlődésének.
Társaságunk anyagi eszközeiről, a módról, melylyel azok a társaság czéljaira felhasználtattak s vagyoni állásunkról a pénztárnok jelentése lesz hivatva számot adni s ebbeli eljárásunk birálata alapszabályaink értelmében az igazgató-választmány feladatát fogja képezni.
Immár két évtizedre visszanyuló hagyományok szabják meg a kereteket, a melyek között társaságunk ügymenete és tudományos működése mozog. Azok az adatok, a melyekkel jelentésem a most lefolyt társulati év történetét feltüntetni igyekezett, oly munkásságról adnak képet, mely a hagyományok által kijelölt irányban, nem terjeszkedésre törekedve, hanem eszközeinek intenziv felhasználásával véli legjobban megoldhatni a reá váró feladatokat. A belterjes munkásság eredményei mennyire felelnek meg a hozzájuk füzött várakozásoknak, a felől a tisztelt nagygyűlés van hivatva itéletet mondani. A társaság vezetői ezt az itéletet már akkor is kedvezőnek tekinthetik, ha ez évet munkássága jelentőségének tekintetében az előző husz esztendőhöz sorozza, amaz ismételten konstatált tény ujból való beigazolásául, hogy a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság, mely 21 év előtt a hazai családtörténet és czimertan s a velük rokon tudományágak ápolására alakult s e czélra az összes hazai szaktudósokat s mindazokat, a kik e tudományszakok iránt érdeklődnek, kebelében egyesiteni s a zászlai alatt való munkálkodásra megnyerni kivánta, ebbeli czélját elérte és ma, a harmadik évtized kezdetén, mint czéljaiban és azok elérésére szolgáló eszközeiben egyaránt konszolidált intézmény felel meg rendelkezésének.
Kérem a mélyen tisztelt nagygyülést, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Budapesten, 1903 deczember 10-ikén.

Dr. Schönherr Gyula
titkár.

SZAKIRODALOM.

Az Inárcsi Farkas család története. Irta és okmánytárral ellátta Benkó Imre. Nagykőrös, 1903. (77 lap, 8-r.)

A hazai családtörténet ujabban felvirágzott irodalma sok olyan munkát tud felmutatni, melyek nemzeti multunkban szerepet vitt családok emlékét örökitik meg. A levelestárakat ma már nem rejtegetik többé olyan féltett kincs gyanánt, mint abban az időben, midőn a birtokjogok nem voltak még telekkönyvileg biztositva, hanem jó öreg kutyabőrökre volt bizva a tulajdon, melyekből a prókátor furfangos mestersége nem ritkán jog és igazság ellenére kiforgatta a birtokost. Ma a levelesládákban más igazságot keresünk: azt az igazságot, melyhez a mult idők a levéltárak sajátos szerepe miatt nem férhettek s minek helyét nem régen még a családi hagyományok meseszerü emlékei pótolták és apáról fiura tovább vittek. A mesék világa már tünőfélben van, a családi levéltárakból napfényre kerülő féltett oklevelek veszitik el. Új, eddig ismeretlen életet támasztanak fel a régi irások, a nemrég még mesés világot életre keltve s hazai történetünket olyan értékes kincsekkel gyarapitják, melyekre a mult századok tudósai gondolni sem mertek.
Ilyen munkával állunk itt is szemben. A levelesláda zárta eddig magában az adatokat melyek most felszinre kerültek s közkincscsé váltak. Az inárcsi Farkas család ugyan nem azok közül való, melyek nemzeti multunkban kiváló szerepet vittek, de e kis munka, melylyel most családtörténeti irodalmunk gyarapodott, meggyőz bennünket arról, hogy az a család, melynek története olyan messzire visszanyulik, mindenképen méltó arra, hogy viszontagságaival megismerkedjünk. Ma már túl vagyunk azon az állásponton, hogy csupán a nagy nevekért lelkesedjünk s hazánk története tanit meg bennünket leginkább arra, hogy a nemzet egészében keressük az események magyarázatát. Nemzetünk viharos multjában a magyarság bámulatos tetterőt fejtett ki, s ha az események letiporták azokat, kik a küzdelem élén állottak, uj s tetterős személyek szálltak sikra abból a táborból, mely a vezetők mögött sorakozott. E tömeg egyes alakjainak nevét nem jegyezte fel a történelem, a közharczosok emléke ritkán nyer méltó helyet; illő tehát, hogy tisztelettel adózzunk nekik, ha a késő multban megismerkedünk neveikkel. A család előnevét adó Inárcs ma puszta, de az Árpádok korában község volt. Több oklevélben mint villa fordul elő s lakosai Fejérvár várjobbágyai voltak. A XIV. században már nem volt várbirtok, egy 1332. évi osztálylevélben több nemes család osztozik rajta s ez időtől kezdve a Farkas család is a mult század közepéig birtokos volt benne.
A család legrégibb őse Inárcsi Farkas, kinek fia Pál az emlitett 1332. évi oklevélben rokonaival osztozik Inárcs és Csikos birtokokon. Ez Inárcsi Farkas neve származott át mint családnév utódaira Az 1541. évi török hadjárat, melynek eredménye Buda elfoglalása volt, a Farkasokat is kiüzte ősi fészkükből, minek eredményeképen az 1540. esztendővel a Farkas család okleveleinek sorozata is megszakad. A Duna-Tisza közének egyik biztosabb helye a török uralom idején Nagy-Kőrös volt s itt ütötte fel fészkét a XVI. század második felében az ősi birtokából kiűzött Farkas család is. A beköltözésre biztos adatunk nincs, de ennek oka abban rejlik, hogy a városok nem szivesen fogadták falaik közé a nemességet s azok a legtöbbször éppen e miatt el is titkolták nemességüket.
1647. márczius 19-ikén kapott a család III. Ferdinánd királytól czimerlevelet, melyben ősi nemességüket megerősitve, czimert ad nekik. A czimer kék pajzsában hármas halmon természetes szinü farkas áll, szájában bárányt tartva s első lábait ragadozásra nyujtva ki; a sisakdiszben e czimeralak ismétlődik, jobbról kék-arany, balról ezüst-vörös takarókkal.
A család további történetében kimagasló momentum nincs. Ősi birtokuk visszaszerzésén a család tagjai tehetségükhöz képest munkálkodtak s az országos jelentőségü eseményekben is becsülettel részt vettek.
A munka felét elfoglaló okmánytár 32 levelet tartalmaz. Legrégibb a budafelhévvizi konvent 1332 május 1-jén kelt osztálylevele, legujabb báró Sztáray Imre 1746. évi nyugtatványa. Voltak a családi levéltárban Árpádkori oklevelek is, de ezek inárcsi Farkas Elek országgyülési képviselő hagyatékából 1883 után elvesztek s ma már csak a családi levéltár régibb jegyzékei őrzik emléküket.
A kis munkára hosszabb dicséretet nem mondunk, de mindenesetre őszinte elismeréssel adózunk a szerzőnek. Csupán az okmánytár az, melyre megjegyzést kell tennünk, mert nem minden hibától ment. Sok olyan hely van benne, melyet a szerző hibásan olvasott, sok röviditést nem, sokat meg hibásan oldott fel. Általában nem ártott volna a munkának egy kis revizió.

G. A.

Genealogiai Füzetek. Családtörténeti folyóirat. Szerkesztik és kiadják csikszentmihályi Sándor Imre és köröspataki és köpeczi Sebestyén József I. évfolyam. Kolozsvár, 1903. 1–9. füzet.

Egy uj családtörténeti folyóirat első füzeteiről számolunk be olvasóinak, mely változatos tartalmával az erdélyi családok multjára akar fényt deriteni. Az első hat füzet Sándor János és dr. Török Pál szerkesztésében jelent meg, a hetediktől kezdve az utóbbi helyére Sebestyén József lépett.
A folyóirat eddig már több mint 200 erdélyi családra vonatkozólag közölt adatokat. Az egyes füzeteket egy általános érdekü értekezés nyitja meg, ezt követi egyes családoknak története, majd egy külön rovat «Ősfák» czimmel, mely erdélyi családok történetére vonatkozó forrásutalásokat, czimerleirásokat és genealogiai táblákat tartalmaz. Külön rovatot képez az Oklevéltár, melyet galgói Rácz Viktor szerkeszt, és a mely okmányokat, czimerleveleket stb. közöl – sajnos – igen hibásan másolt szövegekkel. Végül egy nyilvántartási rovat, mely születési, házassági, névváltoztatási, halálozási és egyéb adatokat tartalmaz, s kérdések és feleletek rovata zárja be az egyes füzeteket.
A folyóirat, mint ebből látjuk, gyakorlati irányt óhajt szolgálni és e czél megvalósitására derekas munkát fordit. Hogy azonban a téoriát sem zárja ki hasábjairól, mutatja két nagyobb értekezése: a «Nemek és ágak a Székelyföldön», és a «Donatio a Székelyföldön» cziműek; előbbi a szerkesztő Sándor Imre, az utóbbi dr. Endes Miklós tollából. Az előbbi végeredményében oda konkludál, hogy «a letelepedés idejében létezett vérrokonságon alapuló törzsszervezet, a letelepedést követő három század alatt teljesen felbomlott és kihatásai megszüntek. A később, valószinüleg a XV. század elején keletkezett és névleg bár hasonló, de jogi és történelmi szempontokból teljesen különböző intézményt a kor behatásai alatt előttünk ismeretlen okok hozták létre». Utal a czikk elején arra, hogy a székelyföldön 1491–1575-ig tart a genusok cyclusa, sem előtte, sem utána nincs az oklevelekben erről emlités, kivéve az Agház nemet. Endes Miklós dr. értekezése tárgyát az képezi, hogy mikor és mikép akad meg a donatio, vagyis a ius regium egyik megnyilatkozása a székelyek között, mik voltak jelenségei, és minő befolyással volt az alkotmány- és jogállapotra. A nagyterjedelmü czikk még befejezetlen.
Az oklevéltár-rovatban három czimereslevél szövege van közölve: Böjthi István czimereslevele 1620 november 6-ról, eredetije Böjthi Gábor tulajdonában, uzapaniti Dózsa Tamás bárói oklevele 1633 május 30-ról, eredeti fogalmazványa a m. kir. orsz. levéltárban, és Pataky István czimereslevele 1662 julius 21-ről, eredetije Pataky Viktor tulajdonában. Az utóbbinak rajzát is közli.
Ugy látszik, hogy változatos és érdekes tartalma daczára a Genealogiai Füzetek sem kerülhetik el a hasonló magyar vállalatok sorsát. A hetedik szám élén álló szerkesztői nyilatkozatból ugy vesszük ki, hogy e folyóirat sem részesül abban a támogatásban, melyet az erdélyi családok részéről, kiknek első sorban volna érdeke, egy az ő történetükkel foglalkozó folyóirat létezése, méltán megvárhatna.

Á–y.

Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler», Neue Folge. Dreizehnter Band. Wien, Selbstverlag der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler», 1903.

Az osztrák heraldikai társulat évkönyveinek immár XIII. kötete jelent meg a régibb évfolyamokhoz méltó tartalommal. Tartalmát öt értekezés képezi a genealogia és a heraldika köréből, az előbbinél úgy feldolgozott, mint nyers anyagot közölve.
A kötetet Liebenau Tivadar dr. értekezése nyitja meg «Die Freiherren von Rothenburg und Wolhusen» czimmel, melyben e régi svájczi nemesi családok történetével ismertet meg. Az értekezéshez két tábla pecsétrajz járul, a wolhuseni és rothenburgi urak pecséteivel. E pecsétek segélyével állapitható meg kétséget kizárólag, hogy a német és svájczi történészek egy részének az a föltevése, hogy a svájczi Rothenburg bárói család a hasonnevü frank családdal azonos lenne, téves. A svájczi Rothenburgok czimere különben beszélő czimer, fehér mezőben vörös várat ábrázol.
A genealogia körébe tartozik Schrottenhofi Schullern Hermann czikke, mely a családjára vonatkozó okmányok regestáit közli. Báró Haan Frigyes azzal az általánosan ismert ténynyel foglalkozik, hogy Alsó-Ausztriában a nemesi családok oly gyorsan váltakoznak és általánosságban oly rövid életüek, mint talán sehol más országokban. Ennek okát javarészt a gazdasági viszonyokban találja, melyhez még a földrajzi fekvés és a tartomány, főleg Bécs politikai és történelmi szerepe járul. Ellenben az eddig leginkább felhozott okoknak: a reformationak és ellenreformationak nem tulajdonit oly nagy fontosságot.
A heraldika körébe tartozik Bauer József értekezése a czimerről, mint ipari jelvényről. Ez értekezést az 1890 január 6-iki osztrák védjegytörvény azon rendelkezése hozta létre, mely szerint a czimer elvileg egy rangba helyeztetik, minden egyéb iparczikkek megjelölésére alkalmas jegygyel, és mint czimer külön jogi védelemben nem részesül. Értekezésének első részében a jegyekről, így főleg a tulajdonjegyekről értekezik, a második részben a jegyek és czimerek közti viszonyról szól. Fejtegetéseinek kiinduló pontját az képezi, hogy a czimer tulajdonképen nem egyéb, mint egy családjegy, mely a többi jegyek és jelektől csak abban különbözik, hogy fejlődése különlegesebb, nagyobb változatossággal bir és hogy használata állandóbb. Szól a jegyek és czimerek azon közös tulajdonságairól, hogy mindkettő adás-vételnek, ajándékozásnak képezhette tárgyát. Mint diplomatikai kuriosumot emliti meg az 1368 április 13-iki oklevelet, mely szerint a Wolfsthali család czimerét a Tragauner család sisakdiszének megvásárlásával bővitette. Ez oklevél 1847-ig az alsó ausztriai tartományi levéltárban őriztetett, a honnan eltünt. Végül utal arra, hogy a czimer jelenleg mind tágasabb tért foglal el mint ipari jegy, mint gyári, vagy kereskedelmi jegy. Értekezésének harmadik részében a czimernek, mint védjegynek szerepét fejtegeti az osztrák jog szerint. E fejtegetésnek czélja kimutatni, hogy a magán vagy családi czimer az érvényben lévő törvényben nem bír kellő védelemmel, és hivatkozással számos példára és a megfelelő császári pátensekre, konstatálja, hogy a magánczimer tulajdonosok csak akkor emelhetnek óvást czimerük használata ellen, ha ők maguk is termelők, vagy kereskedők, ellenkező esetben czimerüknek, mint védjegynek használata ellen óvást nem emelhetnek. Ellenben állami, tartományi és községi czimerek csak az illető tényezők hozzájárulásával használhatók ily czélokra.
Heraldikai tartalmu Thierl Henrik Gusztáv dr. értekezése is, a régi lovagrendek jelvényeinek szimbolikájáról. A rendjelvények között első helyen áll a szeretet, melynek 13-féle alakját sorolja fel a czikk, nem is emlitve a különböző kombinácziókat, melyeket a kereszt más jelvényekkel együtt alkot. Az egyházi jelvények közé tartoznak az Agnus Dei, a galamb, a tüzes nyelv, a szentek szinei, az egyes szentek jelvényei, az angyali karok, végül a zarándok jelvények. A világi jelvények között első helyen állanak a czimerek, azután jönnek az állat- a növényvilágból vett jelvények, továbbá az életnélküli jelvények. Külön áll a nap, a hold és a csillagok osztálya.
Magyar vonatkozásu értekezéssel az évkönyv jelen kötetében nem találkozunk, de czikkei, főleg a heraldikai vonatkozásuak, a magyar szakköröket is bizonyára érdekelni fogják.

–y.–

Emilian von Zernicki-Szeliga, Die Polnischen Stammwappen, ihre Geschichte und ihre Sagen. Hamburg, 1904. (185. lap, 8-r.)

A Turul 1901. évfolyamában volt alkalmunk foglalkozni a szerző első munkájával, mely a lengyel nemes családok hosszas sorozatával ismertet meg bennünket. E nagy munka, mint ezt már annak idején megirtuk, csupán utalásokkal ellátott névmutató ahhoz a hatalmas kézirathoz, melyben a szerző irott és nyomtatott emlékek alapján a lengyel nemesség történetét részletesen megirta; de a mely munka, kellő pártolás hiányában, csak kézirat maradt.
A jelen munka folytatása az előbbinek. Ez már nem családtörténeti, de amazt lényegében kiegészitő, czimertani munka. Megismertet a lengyel nemesség czimereivel, előadja azok történeti fejlődését s végül bemutatja a hozzájuk fűződő mondákat. A czimer Lengyelországban a közös nemzetségből származó s gyakran egymástól elszakadt ivadékok összetartozóságának külső jelvénye, valamint ez a megkülönböztető jele is az azonos nevü, de más nemzetségből származó családoknak. A leszármazási kutatásoknál tehát fontos szerepet visz ott a czimer. De sok Lengyelországban az ősnemes család is, a melyik nem királyi adomány alapján viseli a czimert, az ilyen czimer magyarázatát a családi hagyományokban kell keresnünk, melyek a legtöbbször mondaszerü eseményekkel hozzák a családi czimert összeköttetésbe.
A czimerek középkori nagy jelentősége a lovagi tornákon jutott érvényre, minek megfelelően a czimerek alakulását heraldikai szabályok irták körül. Lengyelországban a lovagi tornák nem voltak szokásban s a czimereket sem befolyásolták heraldikai szabályok.
A lengyelországi czimerekkel a XVI. század óta sokan foglalkoztak: Dlugosz 50, Kromer 115, Paprocki 220, Okolski 290 czimer leirását adják, s mindezek eredményeit összefoglalja Niesiecki, kinek munkáját ujabban Bobrowicz dolgozta át, ki a lengyel nemesség történetével is behatóan foglalkozott bevezetésében.
Hosszasan foglalkozik azután a szerző a lengyel nemesség megalakulásának kérdésével, s ez alkalommal ujból elmondja mindazokat, a miket már ismertetett két kötetes munkájában is részletesen felsorolt. Hogy t. i. a lengyelség a harczias lechiták és a főldmivelő polánok összeolvadásából származott. A lechiták természetesen legyőzték a polánokat, s ezeket most már csak kmieci vagy földmivelő névvel illették. A lechiták ismét nemesekké lettek, s a szlachcic névvel éltek, a mi abból származik, hogy: z lachcicow, vagyis a lechiták közül való.
A lengyel czimereket az ősi lobogótól származtatja a szerző, melyet a szláv szokás szerint a lengyeleknél is a papok őriztek a szent helyeken s csupán harcz esetén adták a vezér kezébe. Ezeken a lobogókon különböző ismertető jelek voltak, melyek a nép mindennapi foglalkozásával függtek össze, igy p. o. élőfa, szarvas, madár, fejsze, kerék stb. Ez a jelvény tartotta össze a harczban a csoportokat, de volt ezenkivül minden egyes csoportnak külön harczi jelszava is. Az összetartozó családokból választották az öregebbet, starostát, a ki egyszersmind birájuk és hadvezérük, vajdájuk volt; de sem a harczi lobogó, sem a hadi jelszó nem volt először egyéni tulajdona, hanem az egész csoporté volt, mely gyakran nevét is ezektől vette.
A kereszténység behozatalával tünt le az ősi lobogó jelentősége s lépett helyébe a pajzsczimer. Az ősi lengyel czimerekhez később számos külföldi czimer járult, mert sokan szereztek Lengyelországban indigenatust. A régi nemességhez járult később az ujabb nemesités, valamint a Lengyelországhoz kapcsolt tartományok nemessége; annyira, hogy a czimerviselés nagyon általánossá lőn. A régi nemességnek mindamellett mindig nagyobb tekintélye volt, s szokásban állott, hogy nemeseket az ősi czimert viselők adoptáltak, mint ez az 1413. és 1569. évi országgyűléseken nagyobb számmal történt.
Az ismertetett lengyel ősnemesi czimerek sorában első az Abdank czimer, mely vörös pajzsban lebegő W alaku gerendát s ugyanilyen sisakdiszt tüntet fel. A czimer keletkezését Krakus fejedelem korára (700 körül) teszi a hagyomány. Egy sárkány kigyó (lengyelül «waz») megölése köré füződik a történet s a kigyó nevének kezdőbetüjét kell feltüntetni a czimeralaknak. A sárkányölőt Skubának hivták s innen a czimer mai neve is. Minthogy azonban Krakus idejében a lengyelek a legjobb esetben csak valami runákkal irhattak, valószinűbb, hogy e czimeralak ajtózárat jelképez, mely hadijelvényül szolgált az ősi lobogón. Az Ablamowicz családtól kezdve a Zytynski családig 181 család közös czimere ez s kisebb-nagyobb változásokkal még más családok is e czimert viselik.
A könyv második részében azon czimerek vannak felsorolva, mely a Jagellók korában 1569-ig, Olasz-, Magyar- és Csehországból, Sziléziából, továbbá Németországból származtak át. A harmadik fejezet azon czimereket tünteti fel, melyek 1466 óta a porosz tartományokban keletkeztek. A negyedik fejezetben a lengyel nemességhez csatlakozott livlandi nemesség czimerei, az ötödikben a lithvániai czimerek vannak felsorolva. Aztán következnek az orosz tartományok nemességének czimerei, végül a XVI. század közepétől 700-ig behozott czimerek.
Az ismertetett czimerek betürendes felsorolása zárja be a munkát, melyből azonban nem tudjuk megállapitani, mely családok azok, melyek czimerei itt ismertetve vannak. Csak az veheti tehát gyakorlati szempontból hasznát e munkának, a ki tudja, hogy családja milyen nevű czimert viselt. E nélkül nem boldogul. Tudományos szempontból azonban nagyon érdekes és becses e munka, mert megismertet a lengyelországi heraldika anyagával, a mely ugyan nagy kivételt képez a heraldika megállapitott szabályai alól, de épen ezért érdekes tanulságokkal szolgálhat.
Tizenhat tábla is tartozik még a szöveghez, 185 czimerrel, s a kiadóczég vállalkozott arra is, hogy az egyes czimerekről külön lenyomatot készittet megrendelés esetén.

G. A.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1903-ban.

ALAPSZABÁLYOK.

I. A társaság neve és czélja.
1. §. A társaság neve: «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság». – Székhelye: Budapest.
2. §. Czélja: a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldika, Diplomatika, Palćographia, Sphragistika és Genealogia – valamint a magyar családok történetének okleveles alapon való művelése és terjesztése.

II. A társaság tagjai.
3. §. A társaságot a) az alapító, b) a pártoló, és c) az évdíjas tagok alkotják.
4. §. Az alapító tagok háromfélék, úgymint: a) azok, kik a társaság czéljaihoz 100 osztr. ért. forinttal, b) azok, kik 200 o. é. forint alapítványnyal járulnak c) az örökös alapítók. Örökös alapítványt tevők azok, kik legkevesebb 500 o. é. frt-nyi alapítványt tesznek. Ezen c) alatti alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll elsőszülöttségi jogon.
Az alapítványok készpénzben, vagy bizonyos lejárati határidő alatt beváltandó és biztosítékkal bíró kötelezvényben, vagy pedig legkevesebb 5 száztólit tisztán jövedelmező, jóhitelű értékpapirosokban fizetendő be.
5. §. Pártoló taggá választható, a társaság egy tagja által ajánlott, társaságunk czélját kedvelő minden nő vagy férfi, ki magát aláírás által kötelezi, hogy tíz egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint tíz forint tagdíjat befizet.
6. §. Évdíjas taggá választható az előbbi módozatok szerint az, ki magát aláírás által kötelezi hogy öt egymásután következő éven át a társaság pénztárába Budapesten évenkint 5 forint tagdíjat befizet.
7. §. A pártoló és évdíjas tagok kötelezettsége az említett 10, illetőleg 5 év elmúlta után is fenmarad, ha kilépési szándékukat az utolsó év letelte előtt a titkárnál be nem jelentik.

III. A társaság tisztviselői.
8. §. A társaság egy tiszteletbeli elnököt választ életfogytiglan.
9. §. A társaság elnöksége egy elnökből és két másodelnökből áll.
Az elnökök a társaságot a hatóságok és mások irányában képviselik; a gyűléseken és űléseken első sorban az elnök, másodsorban a másodelnökök elnökölnek és jogukban áll, ha a társaság érdekei kívánják, rendkívüli üléseket is hirdetni. A rendkívüli ülések napja egy héttel előbb közhírré teendő. A tagok egyenlő szavazata esetében döntő szavazattal bír az elnök.
10. §. Mindenik elnöknek jogában áll a társaság pénztárát bármikor megvizsgálni.
11. §. A társaság titkára az üléseken és gyűléseken előadói tisztet végez; a határozatokat végrehajtja; a jegyzőkönyvet vezeti, a társaság levelezéseit végzi, könyvkiadásaira, valamint az irattárra felügyel.
A társaság anyagi helyzetének javúltával külön könyv- és levéltárnokra is lesz szükség.
12. §. A társaság jegyzője mindenben a titkár segítségére van, és akadályoztatása esetében őt helyettesíti.
13. §. A pénztárnok a társaság vagyonát híven és pontosan kezeli, a pénztár állapotáról az üléseken jelentést tesz. Pénzt az igazgató választmány határozata alapján az elnök vagy másodelnök és a titkár által együttesen aláírt utalványokra szolgáltat ki; az évi nagygyűlésen pedig részletes kimutatást terjeszt elő. A pénztárnok évi számadásának megvizsgálásáról az igazgató választmány intézkedik.
Rendkívüli esetekben az elnök vagy másodelnök saját határozatából is utalványozhat 100 frtig terjedő összeget, a legközelebbi ülés jóváhagyása reményében.
A pénztárnok az elnök vagy másodelnöknek pénztár-vizsgálati szándokát mindenkor tartozik teljesíteni.
14. §. A társaság folyóiratának szerkesztőjét, és a szerkesztőtársat az igazgató választmány bízza meg a szerkesztői teendőkkel.
15. §. Az ügyész a társaság jogait védi, és a hátralékos díjakat behajtja.
16. §. A társaság összes tisztviselői, hivataluk tartama alatt, minden tekintetben olyan szavazati joggal bírnak, mint az igazgató tagok.

IV. Az igazgató választmány.
17. §. Negyven tagból áll, kik az első alakuláskor a társaság tagjai között lévő, és a 2. §-ban megnevezett tudományszakok terén jeles munkálkodásuk által kitüntek közül szavazattöbbséggel választatnak.
18. §. Az igazgató választmány később maga-magát egészíti ki akként, hogy a megüresedett igazgató tagságra évenként legalább két igazgató tag által írásban ajánlott új igazgató tagot választ, kik a levelező tagok érdemesebbjeiből is választhatók. Ha az igazgató választmány szükségét látja, az igazgató tagok számát hatvanra is felemelheti az ezen §-ban említett választási mód szerint.
19. §. Az igazgató tagságra az ajánlatok az évi nagygyülés előtt való ülés megelőző napjáig adandók be a titkári hivatalnál. A következő választmányi ülésen az ajánlatok felbontatnak, és a választmányi ülésen jelenlevő igazgató tagok egyszerű szótöbbségével, titkos szavazás által ejtetik meg a választás.
20. §. Az igazgató választmány évenkint legalább négy nyilvános választmányi ülést és egy nagygyűlést tart, melyen a Budapesten levő igazgató és levelező tagoknak kötelességük megjelenni.
21. §. Az igazgató tagok az elnökök egyikének vezérlete alatt ezen választmányi üléseken igazgatják a társaság ügyeit; meghatározzák a tisztviselők díjait, a kiadványokat, az azokra fordítandó összegeket, az évi nagygyűlés tárgyait és napját. A társaság vagyonának biztos kezeléséről gondoskodnak. A társaság kiadványainak szerkesztésével megbízzák az igazgató vagy levelező tagok valamelyikét. A számadások megvizsgálására bizottságokat neveznek ki.
22. §. Az igazgató választmány a 19., illetőleg a 18. §-ban meghatározott módozatok szerint korlátlan számú levelező tagokat választ a 2. §-ban említett tudományok művelése terén érdemeket szerzett férfiak sorából, ha azok a társaságnak különben is tagjai. Levelező taggá csak az lehet megválasztva, ki a választó ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szavazattöbbségét nyerte el.
Levelező taggá a hazai történelem iránt érdekeltséget tanúsító külföldi tudósok is választhatók. A külföldi tagok megválasztásához azonban a m. kir. belügyministerium jóváhagyása kérendő ki.
23. §. A levelező tagoknak a társaság minden ülésében és gyűlésében székök és tanácskozási joguk van, de szavazattal csak a levelező tagok és a tiszteletbeli tagok, a pénztárnok és az ügyész választásánál és a nagygyűlésen bírnak, kivévén, ha valamelyik a tisztikarba választatott.
24. §. A tudomány-pártoló hazafiak sorából tiszteletbeli tagok is választhatók a társaság dísze- és javára. Ezeknek minden ülésen székök és tanácskozási joguk van.
25. §. A választmányi üléseken jelenlevő igazgató tagok egyszerü szótöbbséggel titkos szavazás útján választják az igazgató és levelező tagok sorából a társaság titkárát, jegyzőjét (és esetleg a könyv- és levéltárnokot), és rendes kiadványának szerkesztőit, mindenkor öt évi időtartamra. A renden kívüli kiadványok szerkesztésével megbízott szerkesztők ugyanoly módozattal választatnak, de megbízatásuk minden ily kiadvány megjelenésével megszűnik.
A pénztárnok és ügyész a társaság bármelyik tagja közül választható az ülésen jelenlevő igazgató és levelező tagok egyszerű szótöbbsége által.
26. §. A társaság elnökei, igazgató, tiszteleti és levelező tagjai feljogosíttatnak a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» – elnöke, másodelnöke, – igazgató tagja, tiszteletbeli tagja, – levelező tagja czímmel nyilvánosan is élni.

V. A társaság űlései és nagygyűlése.
27. §. A társaság minden évben egy nagygyűlést és legkevesebb négy igazgató választmányi ülést tart. A választmányi ülések határnapjai az ügyrendben lesznek megállapítva. Az ülések jegyzőkönyvei az elnöklő, a jegyzőkönyvet vezető és az elnök által e czélra felkért két választmányi tag aláírásai által hitelesíttetnek.
28. §. Az igazgató választmány ülésein az igazgató és a levelező tagok kötelessége a társaság szakába vágó felolvasásokat tartani; okleveleket, műtárgyakat bemutatni, azokról akár írásban, akár élőszóval értekezni; az ülésekre eljárni; az ügyek vitelében az üléseken kívül is munkás részt venni. Ezen kívül jogukban áll a társaság ügyeit illető indítványokat tenni.
29. §. Az üléseken mint vendég, a társaság oly tagja is tarthat felolvasást, ki nem tartozik az igazgató vagy levelező tagok sorába, de ezeknek értekezésöket előbb be kell nyújtani az igazgató választmánynak, és ez, vagy pedig valamelyik elnök, előbb kiadja bírálatra egy igazgató vagy levelező tagnak, és csak ennek ajánlatára olvasható fel.
30. §. Az ülések végén a társaság belügyeinek tárgyalására zárt ülést kérhet bármelyik igazgató vagy levelező tag. Az elnök ez esetben a közönséget távozásra kéri fel, miután a zárt ülésben csak az igazgató, levelező és tiszteletbeli tagok és a tisztviselők vehetnek részt.
31. §. Az évi nagygyűlés napját és a felolvasás tárgyát mindenkor az évnek első választmányi ülésén döntik el az igazgató tagok. Ezen nagygyűlésen választják meg az elnököt és másodelnököket, mindenkor öt évi időközre, titkos szavazás útján, a társaságnak a gyűlésen jelenlevő összes tagjai, úgymint az igazgató, levelező, tiszteletbeli, alapító, pártoló és évdíjas tagok, egyszerű szótöbbséggel. Elnökké vagy másodelnökké azonban csak valamelyik igazgató tag választható.
32. §. Hogy a választmányi ülés határozatképes legyen, az elnökön kívül legkevesebb hat igazgató tag jelenléte szükséges. Tisztviselők választására legkevesebb tizenkét, választásra jogosúlt tagnak kell jelen lenni. A nagygyűlés választóképessége legkevesebb húsz társasági tag jelenlététől függ. Ha nem gyűlnék ennyi össze, a választás megejtése végett újabb határnapra tűzetik ki közgyűlés, melyben aztán a jelenlevők szavazattöbbsége dönt.

VI. A társaság kiadványai.
33. §. A társaság a 2. §-ban elősorolt tudományágak művelése, fejlesztése és terjesztése czéljából egy – rendes időközönként megjelenő – folyóiratot alapít. A folyóirat irányát, ívszámát és rendes megjelenési idejét az igazgató választmány állapítja meg.
34. §. Ezen folyóirat a társaság hivatalos közlönye, mely a tudományos czikkeken kivül értesítést hoz a társaság ügyeiről, űléseiről és általában figyelemmel kíséri a többször említett tudományágak mozgalmait. Munkatársai a társaság igazgató és levelező tagjai; de megfelelő szakközleményeket szívesen fogad a társaság többi tagjaitól, valamint idegenektől is.
35. §. Ezen kívül a társaság időközönként egy, a magyar nemes családok származási rendjét nyilvántartó, és azok történetét csakis okleveles alapon tárgyaló zsebkönyvet ad ki. Ezen nemzedékrendi zsebkönyv szerkesztőjét az igazgató választmány választja.
36. §. A társaság ezen kívül, ha vagyoni állása engedi, a 2. §-ban megnevezett szakokba vágó önálló történelmi munkákat, valamint oklevélgyüjteményeket is adhat ki. Ezen utóbbiakat különösen családok, vármegyék, vagy városok szerint csoportosítva.
37. §. A társaság egyes családok megbizásából elfogadhatja okleveleik sajtó alá rendezését és azok történetének megírását. Ezenféle munkával egy vagy több, vállalkozni kész igazgató vagy levelező tagot bíz meg az igazgató választmány.
38. §. A társaság folyóiratát a társaság minden tagja évdíja fejében ingyen kapja. A 200 forintos alapítók és a pártoló tagok ezen kivül a nemzedékrendi zsebkönyvet is ingyen kapják. Az örök alapítványt tevők és az igazgató választmányi tagok a társaság minden tulajdon kiadványára igényt tarthatnak.

VII. A társaság vagyona.
39. §. A társaság vagyonát képezik a 3. §. és 4. §-ban meghatározott alapítványok, melyek biztosan elhelyeztetvén, kamatoztatnak. Az alapítványok képezvén a törzsvagyont, ezeket elkölteni nem szabad.
40. §. A társaság bevételeit képezik az alapítványok kamatai, a tagdíjak, a kiadványok jövedelmei és az egyes adományok. A társaság ezen összegekből fedezi kiadásait.
41. §. A jövedelemből megtakarított összegek, valamint a lelkes ügybarátok által a társaság számára adandó adományok és hagyományok (a mennyiben alapítványi természettel nem bírnának), az igazgató választmány által tőkésítendők. Az ilyen tőkék azonban az alapítványok természetével nem bírnak és kivételes esetekben az igazgató választmány rendeletéből, részben a társaság pénzbeli kiadásainak fedezésére fordíthatók.
42. §. A társaság vagyonát képeznék még a részére gyűjtött és adományozott könyvek oklevelek, iratok, műtárgyak és régiségek. Ezek egyelőre a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Nemzeti Muzeumban helyezendők el, az igazgató választmány rendeletéhez képest.

VIII. A társaság jövője.
43. §. Ha a társaság vagyona idővel a nemzet és egyesek áldozatkészségéből, valamint a megtakarításokból annyira szaporodnék, hogy szükségkép a fokozottabb kiadásoknak is képes volna megfelelni, akkor működési körét kitágítja.

IX. Az alapszabályok változtatása.
44. §. Az alapszabályok módosítása csak egy, ezen czélra két héttel előre hirdetett választmányi ülésen történhetik, a jelenlevő igazgató és levelező tagok kétharmad szótöbbségével. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legkevesebb tíz igazgató tag jelenléte szükséges. Az alapszabályok változtatott részei esetről esetre a m. kir. belügyminisztériumhoz terjesztendők fel jóváhagyás végett.

X. A társaság esetleges feloszlása.
45. §. A társaság feloszlása csak azon esetben történhetik meg, ha egy ezen czélból egy hónappal előre hirdetett közgyűlés a jelenlevő igazgató és levelező tagok két harmad szótöbbségével a feloszlást elhatározza. Hogy e tekintetben érvényes határozatot hozhassanak, tekintet nélkül a megjelent levelező tagok számára, legalább tizenhat igazgató tag jelenléte szükséges.
46. §. A nem remélt feloszlás esetében a társaság összes vagyonának örököse első sorban a «Magyar Történelmi Társulat», másod sorban a «Magyar Tudományos Akadémia». Ez esetben ezen örökösök az összes vagyont a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Alapítványa» czímén tőkésíteni tartoznak, és annak jövedelmeit, kamatait kizárólag csak a 2. §-ban említett tudományszakok művelésére fordíthatják. A feloszlás esetében hozandó közgyülési határozatok azonban foganatosítás előtt a m. kir. belügyminisztériumhoz felterjesztendők.
47. §. A társaság alapszabályai megerősítés végett a m. kir. belügyminisztériumhoz terjesztendők fel. Az esetben, ha az alapszabályokban meghatározott czélt és eljárást, illetőleg hatáskörét meg nem tartja, a kir. kormány által, a mennyiben további működésének folytatása által az állam, vagy az egyleti tagok vagyoni értéke veszélyeztetnék, haladéktalanul felfüggesztetik, s a felfüggesztés után elrendelendő szabályos vizsgálat eredményéhez képest végleg fel is oszlattatik, vagy esetleg az alapszabályok legpontosabb megtartására különbeni feloszlatás terhe alatt köteleztetik.

IGAZGATÓSÁG.

I. Elnökség és tisztviselők.

ELNÖK:
Báró RADVÁNSZKY BÉLA.
Ötödizben megválasztatott 1902 deczember 20-án.
MÁSODELNÖKÖK:
Dr. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
Másodizben megválasztatott 1903. deczember 10-én.
Id. BÁNÓ JÓZSEF.
Megválasztatott 1900 deczember 20-án.
TITKÁR:
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
Megválasztatott 1899 január 26-án.
JEGYZŐ:
Dr. ÁLDÁSY ANTAL.
Megválasztatott 1899 január 26-án.
ÜGYÉSZ:
Dr. FEJÉRPATAKY KÁLMÁN.
Megválasztatott 1896 november 26-án.
PÉNZTÁRNOK:
TÓTH ÁRPÁD.
Megválasztatott 1892 október 6-án.
A TURUL SZERKESZTŐI:
Dr. SCHÖNHERR GYULA
Megválasztatott 1897 február 27-én.
VARJÚ ELEMÉR
Megválasztatott 1901 február 28-án

II. Igazgató választmány.

Gróf Apponyi Sándor. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Dr. Áldásy Antal. Megválasztatott 1896 november 26-án.
Barabás Samu. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Gróf Bánffy György. Megválasztatott 1883 február 25-én.
5 Idősb Bánó József. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Békefi Remig. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Berzeviczy Edmund. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Boncz Ödön. Megválasztatott 1892 november 24-én.
Borovszky Samu. Megválasztatott 1897 november 27-én.
10 Bunyitay Vincze. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
Dr. Csánki Dezső. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Csoma József Megválasztatott 1887 november 24-én.
Id. Daniel Gábor. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Dézsi Lajos. Megválasztatott 1898 november 24-én.
15 Emőkei Emich Gusztáv. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Éble Gábor. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr.Fejérpataky László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Fraknói Vilmos. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Géresi Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
20 Ghyczy Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.
Dr. Illésy János. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Kammerer Ernő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Karácsonyi János. Megválasztatott 1890 november 27-én.
Kállay Ubul. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
25 Dr. Károlyi Árpád. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Baczkamadarasi Kis Bálint. Megválasztatott 1893 november 30.
Kollányi Ferencz. Megválasztatott 1901 november 28-án.
Dr. Komáromy András. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Kőváry László. Megválasztatott 1883 február 25-én.
30 Ifj. Kubinyi Miklós. Megválasztatott 1903 november 26-án.
Lehoczky Tivadar. Megválasztatott 1887 november 24-én.
Makay Dezső. Megválasztatott 1894 november 29-én.
Báró Mednyánszky Dénes. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Nagy Gyula. Megválasztatott 1883 február 25-én.
35 Némethy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Báró Nyáry Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Megválasztatott 1883 február 25.
Dr. Ortvai Tivadar. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Lovag Óváry Lipót. Megválasztatott 1883 február 25-én.
40 Petrovay György. Megválasztatott 1898 november 24-én.
Pettkó Béla. Megválasztatott 1899 november 28-án.
Pór Antal. Megválasztatott 1890 november 27-én.

Báró Prónay Dezső. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Báró Radvánszky Béla. Megválasztatott 1883 február 25-én.

45 Ifj. Reissig Ede. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr. Schönherr Gyula. Megválasztatott 1891 november 26-án.

Soós Elemér. Megválasztatott 1898 november 24-én.

Széll Farkas. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Dr. Szendrei János. Megválasztatott 1885 april 30-án.
50 Szent-Ivány Zoltán. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Dr. Szentkláray Jenő. Megválasztatott 1883 február 25-én.
Idősb Szinnyei József. Megválasztatott február 25-én.

Tagányi Károly. Megválasztatott 1883 február 25-én.

Dr. Thallóczy Lajos. Megválasztatott 1883 február 25-én.

55 Dr. Thaly Kálmán. Megválasztatott 1885 april 30-án.
Csekei Varjú Elemér. Megválasztatott 1899 november 30-án.
Dr.Wertner Mór. Megválasztatott 1891 november 26-án.

Dr. gróf Zichy Ágoston. Megválasztatott 1883 február 25-én.
59 Dr. Zsilinszky Mihály. Megválasztatott 1885 april 30-án.

Levelező tagok.

Királydaróczy Daróczy Zoltán. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.

Doby Antal. Megválasztatott 1884 april 24-én.

Dudás Gyula. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.

Nádudvari Győrgy Árpád. Megválasztatott 1900 nov. 29-én.

5 Hattyúfy Dezső. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Dr. Hodinka Antal. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Jedlicska Pál. Megválasztatott 1900 november 29-én.

Kandra Kabos. Megválasztatott 1902 deczember 11-én.
Aszalói Kecskés Dezső. Megválasztatott 1888 szeptember 27-én.
10 Benedekfalvi Luby Károly. Megválasztatott 1884 april 24-én.
Sváby Frigyes. Megválasztatott 1900 november 29-én.

A TÁRSASÁG TAGJAI.

a) Alapító tagok.

I. 500 forintos alapítványnyal:

† Gróf Andrássy Manó.

Gróf Batthyány Géza. Budapest.

Dolhai és Petrovai öreg Petrovay János. Pozsony.
Báró Prónay Dezső. Budapest.
Báró Radvánszky Béla. Sajó-Kaza.
Liptószentiváni Szent-Ivány Zoltán. Budapest.

II. 200 forintos alapítványnyal:
Árvai közbirtokossági uradalom igazgatósága. Árva-Váralja.
† Báró Atzél Béla. Budapest.
Gróf Bánffy György. Budapest.
10 Gróf Berchthold Richárd. Nagy-Oroszi.
† Gróf Csáky László.

Gróf Csekonics Endre. Zsombolya.

† Gróf Cziráky János.
Gróf Dessewffy Aurél. Budapest.
15 Gróf Erdődy Rudolf. Novimarof.
Gróf Esterházy Ferencz. Tata.
Herczeg Esterházy Miklós. Kis-Marton.

Gróf Festetich-könyvtár. Keszthely.

Báró Inkey Imre. Budapest.
20 † Ipolyi Arnold.
† Gróf Károly Gyula.

Gróf Károlyi László. Budapest.

Gróf Károlyi Tibor. Budapest.

Lipóczi Keczer Miklós. Kassa.
25 † Lanfranconi Grazioso Enea.
Gróf Majláth György. Zavar.
† Mocsonyi Jenő. Budapest.
Mocsonyi Sándor. Budapest.
† Báró Nyáry Béla. Pozsony.
30 Szerémi herczeg Odescalchi Arthur. Skiczó, u. p. Kis-Tapolcsa.
Szerémi herczeg Odescalchi Gyuláné szül. gróf Degenfeld Anna. Budapest.

Dr. báró Prónay S. Gábor: Acsa.

† Báró Radák Ádám.
Báró Révay Gyula. Budapest.
35 Sigmund Ákos. Budapest.
Simonyi és Varsányi Simonyi Kálmán. Erdő-Tárcsa, u. p.Aszód.
† Gróf Sztáray Antal.
† Gróf Tisza Lajos.
† Idősb báró Vay Miklós.

40 Gróf Vigyázó Ferencz. Budapest.

Gróf Wass Jenő. Czege.
Gróf Zselénski Róbert. T.-Ujfalu.

III. 100 forintos alapítványnyal.
Gróf Apponyi Sándor. Lengyel.
Babics József. Zsombolya.
45 Balásházy Bertalan. Kődombpuszta, u. p. Henczida.
† Báró Bánffy Ádám.

† Bay Gábor és neje sz. Ormos Katalin.
Bay Ilona. Debreczen.

Beöthy Ákos. Budapest.

50 † Báró Bésán N. János.
Gróf Bethlen Istvánné szül. gróf Teleki Ilona. Budapest.
Bezerédj Pál. Szegszárd.
Budapest székesfőváros könyvtára.
Burchard-Bélaváry Konrád. Bpest.
55 Csapó Vilmos. Tengelicz, u. p. Gindly-család.

Gróf Cziráky Antal. Lovas-Berény.

† Gróf Esterházy János. Kolozsvár.

Jeszenszky Béla. Temesvár.
Karczag István. Bécs.
60 Komlóssy Arthur. Debreczen.
Gróf Kuún Géza. Maros-Németi, u. p. Déva.

Báró Mednyánszky Dénes. Bécs.

† Kellemesi Melczer István.

† Alsó-Szopori Nagy Imre.

65 † Báró Nyáry Albert.

Báró Nyáry Jenő. Budapest.

† Ormós Zsigmond.

Gróf Pálffy-Daun Vilmos, teanoi herczeg. Stübing.
Pettkó Béla. Budapest.
70 Sopron vármegye közönsége.
Szilassy Aladár. Budapest.
Szontágh Pál. Horpács, u. p. Nagy-Oroszi.
Gróf Teleki Géza. Budapest.
Tisza Kálmánné, szül. gróf Dégenfeld Ilona. Budapest.
75 Gróf Zichy N. János. Budapest.

b) Pártoló és évdíjas tagok.

(A pártoló tagok csillaggal vannak az évdíjasoktól megkülönböztetve.)
Ajkay Béla. Kisfalud-Miháli
*Gróf Almássy Dénesné. Gyula.
*Báró Ambrózy István. Malonya.
Ambrózy Nándor. Sátoralja-Ujhely.
5 Dr. Andrásovics Béla. Budapest.
*Gróf Andrássy Géza. Betlér.
*Gróf Andrássy Gyula. Budapest.
*Gróf Andrássy Tivadar. Budapest.
Andreánszky Antal. Budapest.
10*Báró Apor István. Aporfalva, u. p. Dicső-Szent Márton.
Antal János. Budapest.
Dr. Áldásy Antal. Budapest.
Baán Elemér. Körmöczbánya.
Baditz Lajos. Kapuvár.
15 Dr. Baghy Béla. Kengyel.
Szentkatolnai Bakk Endre. Vizakna.
Dr. Ballagi Aladár. Budapest.
Bődi Balogh Gyula. Szombathely.
Balogh Tihamér. Puszta-Szent-Kozma, u. p. Berettyó-Újfalu.
20 Barabás Samu. Budapest.
*Baranyay Mária. Budapest.
Baranski Emil László. Budapest.
Barlanghy Árpád. Temesvár.
*Baross Károly. Budapest.
25 Baróti Lajos. Budapest.
Bartal Béla. Fadd.
*Gróf Batthyány Lajos. Ikervár.
Ludányi Bay Ferencz. Jász-Kisér.
*Idősb Bánó József. Budapest.
30 Bárczay Elemér. Tisza-Roff.
Komoróczi és Szentandrási Bencsik István. Király-Helmecz.
*Beniczky Ádám. Zsámbok, u. p. Tura.
*Beniczky Elemér. Heves-Csehi.
*Beniczky Ferencz. Budapest.
35*Beniczky Géza. Homok, u. p.Tisza-Földvár.
Beniczky Kálmán. Turócz-Szent-Márton.
*Benke Gyula. Budapest.
Benkó Imre. Nagy-Kőrös.
Gróf Benyovszky Rezső. Alsó-Tengelicz.
40*Berczik Árpád. Budapest.
Berseny Béla. Arad.
*Gróf Bethlen Bálint. Gyéres.
*Dr. Bezerédj Viktor. Budapest.
Bécsi m. kir. testőrségi könyvtár.
45*Béldi István. Marosvásárhely.
Dr. Békefi Remig. Budapest.
Ifj. Bobula János. Budapest.
Dr. Boldizsár Kálmán. Debrcezen.
Bolgár Emil. Budapest.
50 Dr. Boncz Ödön. Budapest.
Dr. Borovszky Samu. Budapest.
Borsay Jenő. Báthmonostor.
Bosnyák László. Kaposvár.
Bothfalvi Both Tamás. Eperjes.
55*Botka Béla. Bánlak.
Bölöni László. Bánfi-Hunyad.
*Bronts Viktor. Susa.
Budapesti egyetem tört. szemináriuma.
Budapesti kegyesrendiek főgymnasiuma.
60 Bunyitay Vincze. Nagy-Várad.
Buzinkay Gyula. Budapest.
Felsőpulyai Bük Géza. Lébény-Szt-Miklós.
Csatay Gyula. Debreczen.
*Gróf Csáky Albin. Budapest.
65*Gróf Csáky Ödön. Főrév.
Dr. Csánki Dezső. Budapest.
K. Császár Ferencz. Budapest.
*özv. Csergheő Gézáné. Budapest.
Csernátony Gyula. Besztercze.
70 Csernovics Diodor. Arad.
*Báró Csollich Géza. Budapest.
*Csoma József. Devecser, u. p. Forró-Encs.
Eördöghfalvi Csuha Malva. Császlócz, u. p.Ungvár.
*Gróf Cziráky Béla. Dénesfa, u. p. Czirák.
75 Vargyasi Daniel Gábor. Budapest.
Királydaróczi Daróczy Zoltán. Paks.
*Szamosujvári Dániel László. Ó-Lécz, u. p. Szerb-Bóka.
Debreczen város könyvtára.
Dedek Crescens Lajos. Budapest.
80 Deési kaszinó-egylet.
*Gróf Degenfeld Gusztáv. Téglás.
*Gróf Degenfeld József. Debreczen.
*Gróf Degenfeld Lajos. Szirák.
*Gróf Degenfeld Sándor. Erdőszáda.
85 Dely Imre. P.-Peres, u. p. Furta.
Dr. Demjanovich Emil. Budapest.
*Dessewffy Arisztid. Budapest.
Délmagyarországi rég. és tört. egylet. Temesvár.
Dévai főreáliskola.
90 Dr. Dézsi Lajos. Budapest.
Doby Antal. Homonna.
Dókus Gyula. Sátoralja-Ujhely.
Domahidy Viktor. Budapest.
Dorgó Albert. Kolozsvár.
Dr. Dőry Ferencz. Budapest.
*Dráveczky Gyula. Ér-Mihályfalva.
Dudás Gyula. Zombor.
*Báró Duka Géza. Kádár, u. p. Rittberg.
*Dr. Duka László. Nagy-Becskerek.
100*Br. Edelsheim - Gyulay Lipót. Budapest.
*Emőkei Emich Gusztáv. Budapest.
Eölvedi-Bresztóczi József. Budapest.
Eperjesi Széchenyi kör.
*Gróf Erdődy Ferencz. Galgócz.
105 Gróf Erdődy Imréné szül. gróf Migazzi Irma. Galgócz.
*Gróf Esterházy Miguel. Kolozsvár.
*Gróf Esterházy Mihály. Cseklész.
*Gróf Esterházy Miklós Móricz. Budapest.
Herczeg Esterházy-könyvtár. Kismarton.
110 Dr. Esztegár László. Budapest.
Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.
Éble Gábor. Budapest.
Fáy Béla. Dédács, u. p. Piski.
*Fáy István. Puszta-Szemszúró, u. p. Batka.
115*Fáy László. Nyustya.
Báró Feilitsch Bertold. Nyiregyháza.
Dr. Fejérpataky Kálmán. Budapest.
Dr. Fejérpataky László. Budapest.
Fekete Albert. Szkáros, u. p. Zsadány.
120 Fest Lajos. Eperjes.
*Gróf Festetich Andor. Szeleste.
Dr. Fialka Gusztáv. Budapest.
Fiáth István. Nagy-Hantos.
özv. Fogarassy Samuné. Susák.
125 Gróf Forgách László. Mándok.
Dr. Fraknói Vilmos. Róma.
Freyseysen Virgil. Sopron.
*Gyulai Gaál István. Büssü.
Gachal Sándor. Budapest.
130 Dr. Gárdonyi Albert. Budapest.
Gerold és társa. Bécs.
Dr. Géczy Dezső. Budapest.
Géresi Kálmán. Debreczen.
Ghyczy Pál. Csendespuszta, u. p. Nagy-Lapás.
135 Gombos Kálmán. Kismarton.
Bilkei Gorzó Nándor. Gyoma.
Gózony László. Zala-Egerszeg.
*Gömöry Oszkár. Budapest.
Graenzenstein Béla. Budapest.
140 Gyarmathy Sándor. Budapest.
Dr. Gyárfás Tihamér. Brassó.
Gyömörey Vincze. Ukk.
*Br. Győrffy Pál. Szilágy-Kraszna.
Báró Győrffy Samu. Budapest.
145 Nádudvari Győry Árpád. Bécs.
Gyulay Kálmán. Kerepes.
*Hajós József. Budapest.
Halmágyi Sándor. Budapest.
Dr. Hampel József. Budapest.
150 Harmos István. Sopron.
Hattyúfy Dezső. Székesfehérvár.
Hedry József. Alsó-Láncz, u. p. Buzita.
Hedry Lőrincz. Kassa.
Tiszabeői Hellebronth Antal. Trient.
155 Hets Ödön. Budapest.
Hodinka Antal. Bécs.
Hontvármegyei múzeum-társaság. Ipolyság.
Horváth Emil. Budapest.
Horváth Sándor. Budapest.
160*Huszár Béla. Balogh, u. p. Balassa-Gyarmat.
Huszár Dezső. Duna-Adony.
*Báró Huszár Károly. Abafája, u. p. Szász-Régen.
Ibrányi Mihály. Galga-Györk.
Dr. Illésy János. Budapest.
165*Nagyilosvai Ilosvay Aladár. Nyir-Meggyes, u. p. Mátészalka.
Nagyilosvai Ilosvay Bálint. Budapest.
*Kisdobronyi Isaák István. Nagy-Rhéde.
Isépy István. Sátoralja-Ujhely.
*Ivády Tihamér. Budapest.
170*Draskóczi és Jordánföldi Ivánka László. Budapest.
Jalsoviczi Jalsoviczky Sándor. Budapest.
Jankovics József Mihály. Munkács.
Jasztrabszky Kálmán. Budapest.
Jedlicska Pál. Nagyszombat.
175 Jeszenszky Alajos. Nyitra.
*Jeszenszky Imre. Gödre.
Jeszenszky Lajos. Csejthe.
Jékey Zoltán. Géberjén, u. p. Győrtelek.
*Jékey Zsigmond. Géberjén, u. p. Győrtelek.
180 Juhász Zsigmond. Bécs.
Junkovich Gyula. Samobor.
*Ifj. Justh György. Neczpál.
Kalocsai érseki könyvtár.
Kammerer Ernő. Budapest.
185 Kandra Kabos. Eger.
Karakas Károly. Nagyvárad.
Dr. Karácsonyi János. Bihar-Püspöki.
*Gr. Karátsonyi Jenő. Budapest.
Kassai társalgási egylet.
190 Kazinczy Gábor: Kaposvár.
*Kazy József. Budapest.
Kállay András. Nagy-Halász.
*Kállay Lipót. Budapest.
Kállay Ubul. Nagy-Kálló.
195 Dr. Károlyi Árpád. Bécs.
*Gróf Károlyi Sándor. Budapest.
*Kecskeméti kaszinó.
Aszalói Kecskés Dezső. Sopron.
*Fületinczi Kelcz Gyula. Zsitva-Ujfalu.
200*Báró Kemény Gyula. Puszta-Kamarás, u. p. Mocs.
*Báró Kemény Kálmán. Pécs.
Kempelen Béla. Abauj-Szántó.
*Pázmándi Kempelen Imre. Székesfehérvár.
*Kölcsei Kende Péter. Ungvár.
205 Kenessey László. Székesfehérvár.
*Dr. Kenessey Pongrácz. Veszprém.
Képviselőházi könyvtár. Budapest.
*Gróf Khuen-Héderváry Károly. Budapest.
Kilián Frigyes. Budapest.
210 Baczkamadarasi Kis Bálint. Magyar-Igen.
Kisfaludy László. Budapest.
Kiss Emil Károly. Baltazár.
Kiss István. Budapest.
*Nemeskéri Kiss Pál. Véghles.
215 Kollányi Ferencz. Budapest.
Kollár Jánosné szül. Szentmihályi Klementina. Pacsa.
Kolosy István. Kecskemét.
Dr. Komáromy András. Budapest.
Komlósi Komlósy Béla. Bereg-Ilosva.
220 Dr. Konkoly Balázs. Komárom.
Korizmics Antal. Alexandria.
Dr. Kormos Béla. Budapest.
*Ruszkai Kornis Ferencz. Debreczen.
Lovag Kotz József. Arad.
225 Berenczei és Járdánházi Kovács Jenő. Homok, u. p. Mikola.
Kőszeghy Antal. Budapest.
Kőszeghy Sándor. Budapest.
*Kőváry László. Kolozsvár.
Krahl Ernő. Bécs.
230 Bállai Krémer Sámuel. Deés.
Ifj. Kubinyi Miklós. Árva-Váralja.
Dr. Küffer Béla. Budapest.
*Gróf Laszberg Rudolf. Győr.
Láng Mihály. Budapest.
235 Lehóczky Tivadar. Munkács.
Leleszi prépostság.
Leövey Sándor. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey József. Budapest.
Bilkei és Gorzói Lipcsey Mór. Szolnok.
240 Lippich Gusztáv. Szolnok.
Kisfaludi Lipthay Kornél. Budapest.
*Olaszliszkai Liszkay Bálint. Nagy-Becskerek.
Losonczy István. Miskolcz.
Luby Károly. Nagy-Károly.
245*Magyary-Kossa Sámuel. Budapest.
Makay Dezső. Budapest.
Makay Emil. Temesvár.
Makkay József. Nagyvárad.
Malatinszky György. Atkár.
25o Bohuszlaviczi Malobiczky János. Budapest.
Máriássy Ödön. Mád.
Meczner József. Korlát, u. p. Vizsoly.
*Dálnoki és Mezőmadarasi Medve Zoltán. Budapest.
Melhard Gyula. Attala, u. p. Csoma.
255*Meszleny Bencze. Velencze.
*Meszleny Pál. Velencze.
Apsai dr. Mihályi János. Máramaros-Sziget.
*Báró Miske Kálmán. Kőszeg.
Miskolczy Imre. Budapest.
260 Miskolczy Jenő. Debreczen.
Miskolczi ref. lyceum kőnyvtára.
*Bocsári Mocsáry István. Budapest.
*Bocsári Mocsáry Sándor. Lapujtő.
*Mosonmegyei történelmi és régészeti egylet. Magyar-Óvár.
265 Nagy Géza. Budapest.
Tasnádi Nagy Gyula. Budapest.
Eözbéghi Nagy Ignácz. Puszta-Varjas, u- p. Böős.
Sz. Nagy Lajos. Budapest.
Dr. Borzovai Nagy Ottó. Szolnok
270 Nagyenyedi Bethlen-főiskola könyvtára.
Nagyiday Ferencz. Verbőcz, u. p. Tisza-Ujlak.
Nagyszebeni városi levéltár.
Nagyváradi közs. iskolai könyvtár.
Naláczi Ödön. Hátszeg.
275*Gróf Nádasdy Ferencz. Budapest.
*Nemzeti kaszinó könyvtára. Budapest.
Ifj. Nyéki Németh Imre. Székesfehérvár.
Németh Titus. Budapest.
Némethy Lajos. Esztergom.
280*Báró Nyáry Béláné. Pozsony.
*Orczy Dezső. Budapest.
Orczy Zoltán. Budapest.
*Országh Lajos. Kis-Telek, u. p. Magyar-Mecske.
*Országos kaszinó. Budapest.
285 Országos levéltár. Budapest.
Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony.
Ostffy Miklós. Ostffy-Asszonyfa.
Lovag Óváry Lipót. Budapest.
Őrgróf Pallavicini Adolfné szül. Bárczay Anna. Kassa.
290*Őrgróf Pallavicini Ede. Budapest.
Pannonhalmi főapátság.
*Paulovics József. Turócz-Szucsány.
Payzsos Andor. S.-A.-Ujhely.
Pálfiszegi Pálffy László. Pacsa.
295 Páll Albert. Ungvár.
Pálmay József. Székely-Udvarhely.
Dr. Pászthor Bertalan. Eger.
Dr. Pázmány Zoltán. Kecskemét.
*Gróf Pejachevich Tódor. Eszék.
300 Peőcz Elek. Budapest.
Peőcz Ferencz. Torda.
Dolhai és Petrovai Petrovay György. Nagy-Kürü.
Dolhai és Petrovai Petrovay Gyula. Eperjes.
Dolhai és Petrovai Petrovay Margit. Nagy-Kürü.
305*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Gézáné szül. gr. Degenfeld Berta. Kis-Kartal, u, p. Aszód.
*Aszódi és Podmanini báró Podmaniczky Levente. Fenyő-Haraszt, u. p. Verseg.
Gróf Pongrácz Frigyes. Bécs.
Gróf Pongrácz Jenő. Sashalom.
Pongrácz Kálmán. Nyitra.
310 Pór Antal. Esztergom.
Dr. Pósta Béla. Kolozsvár.
Pozsonyi kir. jogakadémia.
Pozsonyi kir. kath. főgymnasium ifjusági könyvtára.
Pozsonyi Toldy-kör.
315 Réthey Prikkel Lajos. Pozsony.
Puky Andor. Tomor, u. p. Homrogd.
Puky József. Félegyháza.
Radocza János. Budapest.
*Báró Radvánszky Géza. Sajó-Kaza.
320*Dr. Radvánszky György. Budapest.
*Báró Radvánszky Jánosné. P.-Varsány, u. p. Hatvan.
Ragályi Ferencz. Ragály.
Lublóvári Raisz Aladár. Lőcse.
Rakovszky Endre. Kassa.
325*Rakovszky Ferencz. Novák.
Rakovszky György. Budapest.
Rákóczy Aladár. Budapest.
Ráth György. Budapest.
Reiner Zsigmond. Budapest.
330 Ifj. dr. Reiszig Ede. Budapest.
*Reviczky Ambró Budapest.
Rexa Arthur. Budapest.
Dr. Récsey Viktor. Győr-Szent-Márton.
*Báró Rédl Béla. Budapest.
335 Dr. Réthy László. Budapest.
Révai Leó. Budapest.
Romhányi János. Nyitra.
*Kis-Zombori Rónay Ernő. Kis-Zombor.
*Kis-Zombori Rónay Jenő: Nagy-Becskerek.
340 Rudnay Béla. Budapest.
*Rudnyánszky György. Felső-Atrak.
Rumbold Bernát. Budapest.
Báró Salamon Mihály. Székesfehérvár.
Sarlay Sámuel. Budapest.
345 Sárközy Aurél. Komárom.
Sárközy Imre. Nagy-Bajom.
Schiller Bódog. Budapest.
Dr. Schönherr Gyula. Budapest.
*Schulpe Vilmos. Török-Kanizsa.
350 Sigmund József. Budapest.
Kissolymosi Simó Ferencz. Budapest.
Simonffy Imre. Debreczen.
Simonyi Béla. Aranyos-Maróth.
Paksi Sipeky Béla. Borsicz, u. p. Nemsova.
355*Ifj. báró Solymossy László. Nagy-Teremi
Sombory Lajos. Magyar-Nagy-Sombor.
Somogyi Zsigmond. Budapest.
Soproni kaszinó-egyesület.
Sóvári Soós Elemér. Budapest.
360*Báró Staudach Adolf. Budapest.
Stessel József. Kis-Marton.
Dr. Sussich Károly. Karán-Sebes.
Sváby Frigyes. Lőcse.
Szabadkai közs. főgimnázium.
365 Dr. Szalacsy Lajos. Győr.
Szalay Gábor. Budapest.
*Szalóki Tamás. Nemes-Szalók.
Szamosujvári főgymnasium.
Szatmár vármegye közönsége. Nagy-Károly.
370*Gróf Szápáry Gyula. Taskony.
Szegedi Somogyi könyvtár.
Szemere Lajos. Budapest
Dr. Szendrei János. Budapest.
Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Bikszád.
375*Liptószentiváni Szent-Ivány Gyula. Budapest.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Károlyné szül. Szent-Ivány Margit. Liptó-Szt-Iván.
*Liptószentiváni Szent-Ivány Oszkár. Bélád, u. p. Nagy-Herestyén.
*Báró Szentkereszty Béla. Árkos, u. p. Szepsi-Szt-György.
*Szentkirályi Kálmán. Tápió-Szt-Márton.
380 Dr. Szentkláray Jenő. Temesvár.
Szentpály Miklós. Nagy-Szöllős.
Dr. Szentpétery Imre. Budapest.
Özv. Négyesi Szepessy Andrásné született Okolicsányi Mária. Miskolcz.
Négyesi Szepessy Béla. Miskolcz.
385 Széll Farkas. Debreczen.
Nagyszigeti Szily Dezső. Ollár.
Nagyszigeti Szily Kálmán. Budapest
Idősb Szinnyei József. Budapest.
Dr. Szombathy Ignácz. Budapest.
390 Szmrecsányi Szmrecsányi Lajos. Eger.
Szögyény Béla. Sopron.
Sztankay Béla. Kassa.
*Sztankovánszky János. Kajdacs.
Dr. Szűts Andor. Székesfehérvár.
395 Tagányi Károly. Budapest.
*Tahy István. Budapest.
*Szili Taund Jenő. Bécs.
*Széki gróf Teleki József. Tetétlen. via Solt.
Széki gr. Teleki Sándor. Budapest.
400*Özv. Széki gróf Teleki Sándorné szül. gróf Teleki Jozefa. Gyömrő, u. p. Üllő.
Temesvár sz. kir. város.
Temesvári állami főgymnasium.
Terray István. Sikér.
Dr. Thallóczy Lajos. Bécs.
405 Dr. Thaly Kálmán. Budapest és Pozsony.
*Ifj. Tisza Kálmán. Geszt.
Tisztviselők orsz. Egyesülete. Budapest.
Torkos László. Budapest.
Tóth Árpád. Budapest.
410 Dr. Tóth Endre. Nagy-Becskerek.
Dr. Tóth-Szabó Pál. Nagyvárad.
Török Kálmán. Munkács.
Törös Sándor. Ipolyság.
Töttössy Gyula. Nyulas.
415 Turócz-szentmártoni múzeumi tót társaság.
*Ugron István. Alexandria.
Ujfalussy Lajos. Nagy-Károly.
Újhelyi Hugó. Nagybánya.
Ujj György. Tata-Tóváros.
420 Ullmann József. Budapest.
Ungvári kir. kath. főgymnasium.
*Dr. Gróf Üchtritz - Amadé Emil. Budapest.
Csekei Varjú Elemér. Budapest.
Vasvármegyei kultur-egyesület. Szombathely.
425*Báró Vay Béla. Alsó-Zsolcza.
*Gróf Vay Tihamér. Felső-Vadász.
Városy Gyula. Kalocsa.
Vecsey Imre. Debreczen.
Vende Aladár. Budapest.
430 Venter Gerő. Arad.
Veress Endre. Kolozsvár.
*Báró Vécsey Józsefné szül. gróf Dessewfy Blanka. Budapest.
Viczián Antal. Budapest.
*Bajári gróf Vigyázó Sándor. Budapest.
435 Vojth Gergely. Deés.
*Gróf Waldeck Frigyes. Tisza-Roff.
Dr. Wertner Mór. Muzsla.
*Báró Wodianer Albert. Budapest.
Závody Albin. Rózsahegy.
440*Gróf Zichy Ágoston. Kálóz.
Zirczi apátsági könyvtár.
Zombory Géza. Kassa.
Zorkóczy Tivadar. Stubnyafürdő.
Dr. Zubriczky József. Budapest.
445 Zsilinszky Mihály. Budapest.
Zsivkovics Lajos. Budapest.
Zsolnai kir. kath. főgymnasium.

Az alapító tagok száma
(1000 koronás alapitványnyal élő 4, elhunyt 2, = 6	–
400 koronás alapitványnyal élő 24, elhunyt 12, = 36	–
200 koronás alapitványnyal élő 25, elhunyt 8, = 33)	75
A pártoló tagok száma	128
Az évdíjas tagok száma	319
Az összes tagok száma	522

1903. év folyamán elhaltak
Füssy Tamás.
Hódy Imre Ferencz.
Kisfaludy Árpád Béla.
Kubinyi Ferencz.
Paraicz Gyula.
Dr. Pauler Gyula.
Szentimrey Tamás.
Szepessy Mátyás.
Vasdényey Géza.
*Báró Vay Dénes