Felhasználási feltételek -  _©  - Terms of Use

• Kezdőlap
• Családkutatás
• Linkgyűjtemény
• Kiadványok
• Családtörténet fórum
• MaCsE fórum

1893

1893-1

GENEALOGIAI ÉS HERALDIKAI KÖZLEMÉNYEK A VATIKÁNI LEVÉLTÁRBÓL.

A vatikáni levéltár néhány hónap előtt jelentékeny új osztálylyal gyarapodott.
XIII. Leo pápa, ki folytonosan éber figyelemmel kiséri azt a nagyszabású munkásságot, melynek színhelyét képezi a tőle nagylelkűen megnyitott levéltár, elrendelte, hogy a Dataria külön elhelyezett és részben megközelíthetetlen levéltárai a szent-szék (úgynevezett) titkos levéltárával egyesíttessenek.
A Dataria elnevezést egy ősrégi időktől maig fennálló hatóság viseli, melynek (idők folyamán megszorított) hatásköréhez a középkorban úgyszólván az egész egyházi administratió ügyei, sőt még a javadalmi és házassági ügyekben folyó perek is tartoztak.
Eljárásának módja az volt, hogy a hozzá beérkezett ügyekről folyamodásszerű előterjesztést, supplicatiót terjesztett a pápa elé, ki a mennyiben azt kedvezően kivánta elintézni, egy-két szóból álló formulát, keresztneve kezdőbetüjével, jegyzett alája.
Ennek alapján azután az okirat, a bulla, kiállíttatott és az illető helyre megküldetett.
A Dataria kétféle regesta sorozatot vezetett. Az egyikbe a supplicatiókat, a másikba a bullákat iktatták be.
Mindkét sorozat, sajnos, csonkán maradt ránk. Különféle viszontagságok következtében, és legutóbb e század elején, mikor Napoleon rendeletére Párisba, majd az ő bukása után Rómába szállíttattak, tetemes részök megsemmisült. Hozzávetőleg a supplicatiók regestáinak egy negyed része és a bullák regestáinak két harmad része veszett el.
De ennek daczára a mult év őszén mintegy 9000 (kilenczezer) kötetet szállítottak a titkos levéltárba. Az azokban foglalt iratok száma pedig három millióra becsülhető!
A bullák regestái 1389-ben, a supplicatiókéi 1417-ben veszik kezdetöket. És a mohácsi vészt megelőző időből közel 3400 kötet áll rendelkezésre.
Mindkét sorozat tartalma annyira sokoldalú, hogy a történelemnek nincs egyetlen iránya sem, mely abból gyarapodást nem várhat.
A régi főúri és nemesi családok történetéhez is értékes anyagot rejtenek a Dataria regesta-kötetei.
Ugyanis a középkor századaiban általános szokás volt az, hogy előkelő emberek, mikor Rómába zarándokoltak, nemcsak magok, hanem családjok tagjai, hozzátartozóik, és a birtokaikon levő templomok részére különféle kedvezésekért és kegyekért folyamodtak. Kérvényeik tehát egyebek között a családi és birtok-viszonyokra is világot vetnek, nemzedékrendi hézagokat töltenek ki és kétségeket oszlatnak el.

* * *

Ilyen kérvények egész nagy csoportjával lepett meg, a IV. Eugén pápához, uralkodása harmadik évében, (1433) intézett supplicatiók regestáinak negyedik kötete.
Erre az esztendőre esik Zsigmond királynak császárrá koronáztatása Rómában, hol május 21-ikétől augusztus 1-ig időzött.
Ismeretes, hogy 400 személyből álló fényes kisérettel jött. És tudjuk, hogy ez (miként máskor is) túlnyomó részben magyarokból állott.
De míg eddig, későbbi adománylevelekből, a kiséretnek csak néhány tagját ismertük: a százat jóval meghaladja azoknak száma, kik római tartózkodásuk kedvező alkalmát felhasználva, folyamodásokat terjesztettek a pápához.
Ellenben cseh és német folyamodó összesen alig 13 találkozott. Kétségkívül ezen nemzetiségek tetemesebb számmal voltak képviselve a császári udvarnál. Azonban Zsigmond kiséretének magyar tagjait, és csakis ezeket, abban a kedvezésben részesítette, hogy részökre a pápánál a bulláknak minden díj nélkül kiállítását eszközölte ki, a mely körülmény buzdító hatást gyakorolhatott reájok._{L. az I. mellékletet.}*
A folyamodók sorában minden rangfokozatot képviselve találunk; kivéve a főpapok rendjét.
Mindazáltal az alsó papság tagjai nem hiányoznak.
Ezek között a legjelentékenyebb állást Nempti Gergely pécsi őrkanonok és Büki István veszprémi pap foglalták el, mint királyi főjegyzők (protonotarius).
András, Jánosnak fia, az udvari káplán tisztét viselte. Kesztőlczi Antal titeli kanonok, Krausz Márton esztergomi pap, Széki János pécsmegyei plébános és Vetési Albert veszprémi pap, a szépművészetek tudora, állásuk megjelölése nélkül az udvarhoz tartozóknak mondják magokat.
Bakoncsai Demeter zágrábi pap, mint Csupor Ákos udvari papja került Rómába.
Csapi László királyi titkárról a folyamodásból nem állapíthatjuk meg, pap volt-e vagy világi.
Az udvari méltóságok és hivatalnokok közől a következőkkel találkozunk:
Guthi Országh Mihály főkamarással; Sólyagi Sebestyén és Tamási László főajtóállókkal, Ecseri László alkamarással, Szakácsi Balázs konyhamesterrel, Szentmártoni Benedek kulcsárral és Simon helyettes főszabómesterrel. Az utóbbiról azonban nem állíthatjuk biztosan, vajjon magyar volt-e.
A főrendek közől Rómában voltak:
Rozgonyi István és György (Simon fiai) pozsonyi főispánok; Rozgonyi István (László fia) temesi, győri és fehérvári főispán; Lendvai Pál gróf; Thallóczi Máté kövi főispán és nándorfehérvári kapitány.
Továbbá: Albesi Dávid, Bethlen Gergely, Derencséni Pál, Fáncsi István, Garázda Balázs, Gersei Péter, Marczali György, Imre, István, János és Várdai Miklós, kik bárók-nak czímezik magokat.
A köznemesség ismertebb családjaiból magokra vonják figyelmünket az: Alapi, Ártánházi, Bátmonostori Tőttös, Csanádi, Csáni, Omori Csolnok, Csupor, Dengelegi, Désházi, Gyerőmonostori Kemény, Pakosi, Rédei, Rohonczi, Sági, Sulyok, Szalacsi, Székely családok tagjai.
A Kiséri, Ladányi és Visaki családok tagjainál ki van emelve, hogy jászok.
Tiz kérvényezőnél van megjelölve, hogy udvarnokok, huszonkettőnél hogy fegyveres szolgálatot teljesítenek (armiger, miles). Ezen folyamodókhoz hat trombitás is sorakozott.
A többieknek állásuk nincs meghatározva.
A folyamodók majd egyenként, majd többen együtt nyújtották be kérvényöket. Néhányan rövid időközben több kérvénynyel is járultak a szent-szék elé. És pedig nemcsak saját személyök, hanem rendszerint rokonaik, barátaik, néha cselédeik részére is kérték a szokásos kedvezéseket: hogy a tőlök választandó pap őket bizonyos meghatározott esetekben a pápának fönntartott bűnbocsánatban részesíthesse; hogy hordozható oltáron, hajnalhasadta előtt és interdictum alá vetett helyen is mondathassanak misét; hogy ereklyéket vihessenek haza stb.
E mellett úgyszólván mindnyájan megemlékeztek az uradalmaikon, birtokukon vagy lakóhelyökön létező templomokról, melyek számára védszentjök ünnepén és más napokon búcsúengedélyeket kértek.
Mindezen folyamodásokat IV. Eugen pápa 1433 julius 2. és 26-ika között intézte el.
A mellékletben adjuk betürendű sorozatban a folyamodók neveit, úgy a mint azok a regesta-kötetbe be vannak iktatva; azután azoknak neveit, a kiket kérvényökbe befoglalnak; végre azon templomokat, a melyekről megemlékeznek._{A kérvények a kötetnek több helyén (a 12, 27–40, 68, 74, 108, 121–138, 157, 158, 181–190, 192–197, 204, 205, 220, 248, 250, 261. leveleken) szét vannak szórva.}*
Nevezetes, hogy azon sok száz bulla közől, a melyek ezen kérvények alapján kiállíttattak, a bullák fönnmaradt regesta-kötetei csak hatot tartalmaznak; azok a kötetek, a melyek a többit foglalták magokban, mind elvesztek.
És ezen bullák közől Fejér Codex Diplomaticusában egyetlen-egyet sem közöl.

* * *

A folyamodók élén maga Zsigmond király állott, a kinek a saját személyére és több magyarországi egyházi intézményre vonatkozó kérelmeit, bár azok sok tekintetben érdekesek, e helyen, a folyóirat feladatára való tekintettel, ismertetnünk nem lehet.
Csak egyikre szabad kiterjeszteni figyelmünket, arra, a mely a heraldika körébe tartozik.
Köztudomású, hogy Zsigmond király egy új lovagrendet alapított, melynek tagjai a sárkány jelvényét viselték.
A sárkányrendnek természetszerűen szabatosan kidolgozott alapszabályai voltak, a melyeket Zsigmond király 1408. évi alapítólevele megismertet velünk._{Acta lit. Musći Nat. I. 167.}*
Ezeknek több pontját Zsigmond király módosítani óhajtván, szükségesnek látta a pápa jóváhagyását kikérni.
E szerint meg volt állapítva, hogy valahányszor egy lovag elhal, társai a temetésen személyesen kötelesek, a mennyiben azt tehetik, megjelenni; a mennyiben pedig ebben akadályozva vannak, minden távollevő rendtag harmincz misét tartozik elmondatni a meghaltnak lelki üdveért; minden halálesetnél a rendtagok kötelesek voltak egy új gyászruhát készíttetni, azt egy napon át viselni, s azután egy koldusnak ajándékozni; a rendtagok minden pénteken, Krisztus kinszenvedésének emlékére, fekete ruhát viselni, és valahányszor ezt elmulasztották, Krisztus öt sebének emlékére öt misét elmondatni, s minden miseért a papnak négy dénárt adni tartoztak.
Zsigmond király attól tartott, hogy sok lovag részint feledékenységből, részint foglalkozásai és körülményei miatt, a jelezett kötelezettségeket teljesíteni elmulasztván, lelkiismeretöket súlyos bűnökkel terhelik. Ezért szándéka volt ama kötelezettségek helyett a rendnek eddig és ezentúl felveendő tagjait arra kötelezni, hogy a magyarországiak évenkint öt forintot fizessenek az ó-budai szent Erzsébet kórháznak, szegények ellátására; a külföldiek pedig évenkint ugyanannyit fordítsanak szegények segélyezésére, saját belátásuk szerint, kivéve azon esetet, ha Magyarországba jönnek, a mikor évi járulékukat ők is az ó-budai kórháznak fizetik le.
E mellett Zsigmond egy másik előterjesztésében kérte, hogy a «sárkány-társulat» tagjai, mivel alapszabályaik és esküjök értelmében hivatva vannak «a törökök, schismatikusok, eretnekek és hitetlenek ellen harczolni», valahányszor tényleg ily háborúban résztvesznek, ugyanazon bűnbocsánati kedvezmények részeseivé váljanak, a melyek a szent-földön harczoló kereszteseknek adattak.
A pápa mind az alapszabályok módosítását helybenhagyta, mind a bűnbocsánati kedvezményt megadta._{Ezen két kérvény együtt adatott be; de a másik tévedésből egyéb kérvények közé jutván, julius 21-ikén, az első pedig július 24-ikén intéztetett el. Mindkettőt a mellékletben közöljük.}*

Mellékletek.

I.
1433. julius 13. Zsigmond király kérvénye IV. Eugen pápához, hogy magyar kisérői részére a bullák díj nélkül állíttassanak ki.

(Regesta Supplicationum Datarić Eugenii IV. Annus III. Liber III. fol. 29-t.)

Beatissime pater, cum devoti vestre sanctitatis oratores barones, milites et nobiles Hungari, dilecti filii eiusdem sanctitatis, domini Sigismundi Romanorum imperatoris familiares et presentialiter hic secum existentes, ex eo quod pro fidei catholice et christianorum defensione, contra perfidissimos Turcos infideles et Hussitas hereticos frequenter pugnare et bellare habeant, sicque de ipsorum oratorum more laudabili, ut tenentur, ante ingressum belli missas et alia divina officia in ipsorum et familiariorum suorum et sibi adherentium presentia facere celebrari ac confessionis et eucaristie sacramenta percipere, quodque huiusmodi missas et officia divina in altari viatico etiam in locis ecclesiastico interdicto suppositis et ante diem celebrari facere, ac confessionem de omnibus ipsorum peccatis absolutionem et eucaristić sacramenta percipere, quando et quotiens huiusmodi bella ingressuri confitentur, de sedis apostolice et sanctitatis vestre clementia, gratias huiusmodi impetrare et consequi, ac etiam ad ecclesias et alia pia loca, quorum idem oratores patroni existunt, indulgentias et cetera spiritualia bona obtinere cupiant et desiderent, quare pro dictis oratoribus et huiusmodi gratias, licentiam et indulgentias sanctitas vestra eisdem concedere et impertire, ac quod literć apostolicćsuper premissis pro omnibus et singulis dictis oratoribus expedire de gratis de mandato eiusdem sanctitatis ubique expediantur idem devotus eiusdem sanctitatis filius dominus Sigismundus Romanorum imperator, pro dictis suis familiaribus, sanctitati vestre devote et humiliter supplicat, quatenus sanctitas vestra gratias, licentiam, auctoritatem et indulgentias huiusmodi ipsis oratoribus concedere ac omnibus et singulis abbreviatoribus, scriptoribus, taxatoribus, bullatoribus ceterisque cancellarie sanctitatis vestre officialibus bullas et litteras apostolicas de et super premissis et pro dictis oratoribus et eorum singulis conficiendas ubique expediant committere et mandare dignetur. Constitutionibus apostolicis et aliis in contrarium facientibus non obstantibus quibuscunque et cum clausulis oportunis. Concessum ut petitur de omnibus in forma, in presentia domini nostri pape. B. Gradensis. Datum Rome apud sanctum Petrum, tertio idus Julii, anno tertio.

II.
Zsigmond király magyar kiséretének tagjai:

Alapi. Nobilis Stephanus de Alap, Vesprimiensis diocesis.

Patronus: ecclesie s. Michaelis de Alap.

Albesi. David Davidis comitis de Solio nobilis baro et miles de Albez Waradiensis diocesis.

Patronus: parochialis ecclesie de Dyozegh Warad. d.

Andreas Johannis canonicus ecclesie Transilvane . . . imperatoris capellanus specialis et continuus commensalis.

Demetrius prepositus ecclesie Transsilvane.

Andreas Bartholomei. Vesprim. d. (Sonator . . . imperatoris).

Capella Corporis Christi in Buda.

Ártánházi. Ladislaus Davidis de Arthanháza nobilis Agriensis d.

Parochialis ecclesia s. Nicolai de Artanháza.

Bakolczai. Georgius filius Sebastiani de Bakolcza miles . . . imperatoris et aulicus continuus.

Patronus: ecclesie bb. Petri et Pauli in Bakolcz.

Bakonczai. Demetrius Pauli de Bakonicha presbyter Zagrab, d. capellanus Akacii (Csupor).

Bátmonostori. Ladislaus de Thethus de Batmonostora. Coloc. d.

Neje: Anna.

Belosóczi. Stpehanus de Belosowcz nobilis Zagrab. d.

Neje: Ilona.

Belczi. Dionisius Johannis de Beltz Quinqueeccl. d.

Parochialis ecclesia s. Marie de Kaydach Quinqueeccl. d.

Bethlen. Gregorius Johannis de Bethlehem nobilis baro et miles Transilv. d.

Testvérei: Miklós és Antal.

Patronus parochialium ecclesiarum s. Johannis de Betlehem, – s. Michaelis de Bozyas, – s. Marie de Kethel, – s. Nicolai de Keresd; – capelle s. Spiritus de Bethlehem.

Bilkei (?) Georgius Michaelis de Bylge.

Valentinus, Stephanus et Georgius filii Demetrii (?)

Parochialis ecclesia nativitatis b. Johannis b. de Bylge.

Bizerei. Nicolaus de Bizere.

Ecclesia in eo parochialis (sic).

Bogdáni. Nobiles Brictius et Andreas Petri de Boghdan Vesprim. d.

Parochialis ecclesia b. Marie de Boghdan. (Szülei építették.)

Bosányi. Nobilis Georgius Simonis de Bassan miles Strigon. d.

Neje: Margit. Anyja: Margit.

Ecclesie b. Marie in Novaecclesia, b. Marie Magd. in Chewathy et s. Martini in Bassan, Strigon. d.

Budai. Georgius et Jacobus Nicolai de Buda. (Sonator . . . imperatoris.)

Parochialis ecclesia b. Marie Magd. in Buda.

Büki. Stephanus natus Baso de Byk artium magister . . . imperatoris protonotarius clericus Vesprim. d.

Parochialis ecclesia s. Nicolai de Byk.

Csanádi. Andreas de Chanadino Bachiensis d.

Patronus parochialium ecclesiarum s. Marie et s. Osvaldi dicte d.

Csáni. Clemens de Chan. (Sonator . . . imperatoris.)

Parochialis ecclesia Michaelis extra oppidum Chan.

Csáni. Petrus Georgii de Chan. (Sonator . . . imperatoris.)

Ecclesia s. Petri de Buda.

Csapi. Ladislaus de Chapi . . . imperatoris secretarius ac Stephanus et Augustinus fratres eius carnales, nobiles milites Agriensis d.

Parochiales ecclesie: s. Anne de Zankocz, – s. Andree de Parno, – s. Marie Magd. de Zerch, – omnium sanctorum de Bassan, – s. Ladislai de Ezen. Conventus s. Marie de Ezen fratrum eremitarum s. Pauli Agriensis d.

Csegedi. Johannes de Cseged miles.

Ecclesie b. Marie v. in Cheged ac s. Michaelis de Eres Waradiensis d. (Ezeket ő és szülei alapították.)

Csolnok. Cholnok de Omor miles Chanad. d.

Nicolaus Cholnok, – Katherina Georgii Cholnok de Omor nobilis puella, – nobilis Dominicus de Cholnok de Omor.

Parochiales ecclesie: s. Michaelis de Omor, – s. Marie de Zenthkyral, – s. Martini de Sanctomartino, Chanad. d.

Csupor. Akacius, Demetrius ac Georgius Czupor de Monoslo, Zagrab. d.

Egy más helyen: Akacius Pauli Czupor de Monoslo.

Dengelegi. Georgius filius Ladislai de Dengelek . . . imperatoris miles et aulicus specialis.

Patronus: ecclesie s. Michaelis de Denkelek.

Derencsei. Nobiles viri Paulus et Petrus, Johannes et Nicolaus filii nobilis viri Emerici de Derenche.

Nobilis Emericus de Derenche baro.

Ecclesia omnium sanctorum de Derenche Strigon. d.
Egy másik kérvényben:

Nobilis Paulus de Derinche miles Strigon. d.

Patronus: parochialium ecclesiarum omnium sanctorum de Derinche, – b. Marie de Arma (?) – s. Johannis de Rimasombati.
Egy harmadik kérvényben:

Paulus Emerici de Derenchen nobilis baro et miles Strigoniensis diocesis.

Désházi. Sebastianus Jacobi de Deeshaz nobilis Transilvanensis d.

Parochiales ecclesie s. Marie de Bewnye et capella s. Marie de Deeshaz Transilv. d.

Ecséri. Ladislaus de Echyr vicecamerarius . . . imperatoris, nobilis Vesprim. d.

Elena quondam Jacobi de Kerezthwr relicta quondam Petri filii Nicolai de Echyr.

Patronus: parochialis ecclesie b. Marie de Echyr.

Enyedi. Johannes filius Balthasarius de Enied. (Enyeden szegényházat kezdett építeni. «Hospitale in quo plurimi pauperes instruuntur».)

Atyja: Boldizsár. Testvérei: János, Jakab, György, Orsolya. Unokatestvérei: Lőrincz és Petrus Grumyald (sic.).

Erestovai. Michael Nicolai de Erestova familiaris et officialis continuus . . . imperatoris. Vesprim. d.

Fáncsi. Stephanus Bartholomei de Ffanch nobilis baro et miles Vesprim. d.

Emericus Johannis de Zerdahel et Elisabetha uxor Vesprim. d. – Johannes Ladislai bani de Ffanch nobilis baro Vesprim. d.

Parochialis ecclesia s. Johannis de Beren et capella s. Marie de Kethel Vesprim. d.

Földesi. Dionisius Nicolai de Feldes.

Parochialis ecclesia nativitatis b. Marie in Kaydoch Quinqueecl. d.

Földesi. Johannes filius Nicolai de Feldes Quinqueeccles. d.

Forgolánfalvi. Michael Johannis de Forgolanfalwa nobilis Transilvanensis d.

Parochialis ecclesia s. Nicolai de Forgolanfalwa.

Garázda. Blasius Garazda ac Nicolaus Garazda ac Stephanus Garazda de Lak nobiles Quinqueeccl. d.
Egy másik kérvényben:

Blasius filius Nicolai Garazda de Lak nobilis, baro et miles Quinqueeccl. d.

Parochialis ecclesia omnium sanctorum de Lak.

Galesmilet (?) Nobilis vir Sigismundus de Galesmilet . . . in curia imperatoris existens.

Grecsei. Georgius Sebastiani de Greche . . . imperatoris miles et familiaris continuus.

Anyja: Márta. Testvérei: István, János és Miklós. Michael natus Enech frater suus consobrinus és neje Ilona. Nobilis Ladislaus de Geche (sic) frater suus patruelis.

Parochialis ecclesia ss. Petri et Pauli in villa Bakoch Agrien. d.

Gerő. Nicolai de Gerew de Gerewassarhel nobilis Transilv. d.

Parochialis ecclesia s. Margarethe de Gerewassarhel.

Gersei. Petew Johanni de Gerise nobilis baro et miles Vesprimiensis diocesis.

Ladislaus Petew de Gerse és neje Anna, – Johannes Petew.

Patronus parochialis ecclesie s. Stephani regis de Gerse Vesprim. d.

Győri. Petrus Jacobi de Jaurino.

Halapi. Ladislaus Nicolai de Halap.

Neje: Anna.

Fundator et patronus capelle b. Marie de Halap Vesprim. d.

Haraszti. Nobilis vir Dionisius de Harasti . . . in curia imperatoris existens.

Hartai (?) Nobiles Johannes Antonii et Margaretha eius uxor, Ladislaus de Harth et ipsius uxor, necnon Nicolaus de Harth et uxor, Strigon. et Quinqueeccl. d.

Hidaskuti. Nobiles Antonius de Hydakut.

Patronus: ecclesie s. Mauritii de Hydakut Vesprim. d. (Szülei építették.)

Hlubosiczki. Nicolaus Hlubosiczky de Hluboka armiger Strigoniensis d. . . . imperatoris familiaris.

Passko Pssak armiger Strigon. d.

Parochialis ecclesia s. Nicolai in Ropow Strigon. d. – Capella s. Barbare in Surawina Strigon. d.

Hosszúmezei. Petermannus de Longocampo armiger Agriensis d.

Ecclesia s. Jacobi de Longocampo.

Jászok. Benedictus Philisteus de Kisir Agriensis d.

Patronus: parochialium ecclesiarum s. Georgii de Raszang – et Omnium Sanctorum de Kysir dicte d.

Nobilis Franciscus Philisteus de Ladan Agr. d.

Ladislaus de Madaras és neje Margit.

Patronus: parochialis ecclesie b. Marie in Ladan.

Michael Philisteus de Wysac Baciensis d.

Neje: Anna.

Patronus: parochialium ecclesiarum b. Marie de Wysac et s. Georgii de Zarvas dicte d.

Kapoczocsi (?) Nobilis Petrus Blasii de Capoczocz miles Zagrab. d.

Neje: Margit.

Kátai. Philippus de Katha miles . . . imperatoris.

Testvérei: Jakab egri prépost, Miklós egri főesperes, László, Mihály és Ilona. – Anyjuk Ilona. – Gregorius de Tarucz nővérök férje.

Ecclesie s. Georgii de Katha et s. Jacobi Egeres Wacziensis d.

Katus. Gregorius Katus dictus doctor de Tamasi Vesprim. d.

Neje Margit, atyja Imre, testvére Miklós.

Ecclesia ss. Cosme et Damiani de Seurgetek.

Kecsei. Jacobus de Keche miles Quinqueeccl. d.

Parochialis ecclesia, in qua ipse et predecessores sui sepulturam elegerunt.

Kemény. Stephanus Kemen de Gyerewmonostor Warad. d.

Martha relicta Ladislai Kabos, Georgius necnon Albertus similiter Kemen, Ladislaus Kabos de eadem Gyerewmonostor, Dionisius filius quondam Johannis Rufi de Farnas, Georgius Erdeli frater suus, Thomas Erdeli frater suus, Stephanus Thompa de Zenthmichaltelky frater suus.

Capella s. Ladislai intra metas possessionis Gyerewmonostor.

Kesztőlczi. Anthonius Egidii de Kezthowlcz subdiaconus et canonicus . . . Tituliensis, servitor et familiaris . . . imperatoris.

Kiskomári. Georgius Johannis de Kykomár nobilis Vesprimiensis d.

Parochialis ecclesia s. Adriani de Kysmaroth Vesprim. d.

Kocsi. Andreas Turek de Kochi nobilis Jauriensis diocesis.

Neje: Orsolya.

Patronus: capelle s. Michaelis de Michalfalwa Vesprim. d.

Krausz. Marcus Craus presbyter Strigoniensis d. . . . imperatoris continuus commensalis.

Kremcz (?) Nobilis Ladislaus de Cremtz (?)

Neje Dorottya. Fia Ferencz.

Liabai (?) Nobilis Blasius Laurentii de Lyaba (?) Quinqueeccles. d.

Parochialis ecclesia s. Georgii in possessione Gyurikod, Quinqueeccles. d.

Lindvai. Nobilis Paulus Stephani comes de Lendva Vesprim. d.

Stephanus comes.

Patronus: parochialium ecclesiarum b. Marie in Zomony, – s. Georgii in possessione Sancti Georgii, – et s. Nicolai in possessione Sancti Nicolai Vesprim. d.

Macsinczi. Georgius de Machinch nobilis Agriensis d.

Patronus: ecclesie s. Marie de Machinch.

Marczali. Emericus et Johannes de Marczaly fratres carnales nobiles barones Vesprim. d.

Marczali. Georgius et Stephanus fratres filii condam Dionisii bani nobilis baronis de Marczaly Vesprim. d.

Marczell (?) Georgius Dionisii de Marczell (?)

Maróti. Frank de Maroth miles . . . imperatoris.

Testvérei: Miklós és Zsigmond.

Ecclesia ipsorum in villa Bwyak in honorem s. Andree Vesprim. d.

Melaven (?) Nobilis Thomas de Melauen officialis . . . imperatoris.

Neje: Smaralda. – Lucia relicta Simonis de eadem Melan, fratris carnalis, – Magnificus Michael Jakchw de Kwssal comes Siculorum, – Ladislaus Jakch, az előbbinek fivére.

(Tamás több szolgája számára is kér kegyelmet.)

Mikefalvi. Stephanus filiis Ladislai de Mikefalva miles et familiaris . . . imperatoris.

Parochialis ecclesia s. Michaelis de Mikefalwa. – Capella ss. Simonis et Jude in villa Pribolcz Strig. d.

Mindszenti. Coma (sic) de villa Meynthzenth.

Ecclesia omnium sanctorum eiusdem ville.

Nemptii. Johannis de Nempti custos canonicus ecclesie Quinqueecclesiensis, de nobili genere procreatus, . . . imperatoris protonotarius.

Anyja: Ágnes. Testvérei: György és Vincze.

Parochialis ecclesia s. Jacobi de Nempti Quinqueeccl. d.

Orastyai. Petrus filius Blasii de Orastya miles . . . imperatoris, qui pridem erat in fide Grecorum et in festo s. trinitatis in ecclesia b. Petri per eundem dominum imperatorem fuit baptisatus.

Parochialis ecclesia s. Demetrii de Halmas Cenadiensis d.

Ország. Michael Orszagh de Guth miles Cenadiensis d. . . . imperatorius camerarius.

Neje: Borbála.

Patronus: parochialium ecclesiarum s. Nicolai de Chalya Cenadiensis d. et s. Johannis ev. de Gwth Waradiensis d.

Őzedfalvi (?) Mathias Frank de Cwzedfalwa (?) nobilis Transilvaniensis d.

Parochialis ecclesia de Saaswar Transilvan. d.

Pakosi. Nobilis Emericus de Pakuus Quinqueeccles. d.

(Vele együtt Ladislaus de Hard, Stephanus de Scelews és Ladislaus de Bathmonostra folyamodván, együttesen vannak felsorolva az egyházak, melyek számára kértek.)

Ecclesie sancte crucis de Gappa, – omnium sanctorum de Pakuus, – b. Marie de Buschque (?) – b. Marie de Hard Quinqueeccl. d., – b. Laurentii de Scelevs, s. Johannis de Iggar Agriensis d., – s. Ladislai de Bathmonostra Coloc. d., – s. Johannis de Scend-Ivan Vacz. d., – s. Johannis de Bilge Vesprim. d.

Pakosi. Scemere de Pakuus Quinqueeccl. d.

Neje: Erzsébet.

Pelei. Georgius Alberti de Pele Transilvanensis d.

Patronus: parochialium ecclesiarum s. Marie de Pele et omnium sanctorum de Mendzenth Transilv. d.

Rakonicsai. Nobilis vir Thomas de Meritin Rakonicha Zagrab. d. . . . in curia imperatoris existens.

Rédei. Mathias Demetrii de Rede nobilis miles Agrien. d.

Testvére: Sándor.

Patronus parochialium ecclesiarum s. Stephani regis de Wltnyarcz ac s. Michaelis de Herenchen Wacz. d.

Rohonczi. Egregius miles Stephanus Henrici de Rohoncz familiaris . . . imperatoris.

Anyja: Anna.

Ecclesia sua s. Emerici in eadem (sic) Zeuchka Zagrab. d.

Rozgonyi. Stephanus et Georgius filii Simonis de Rozgon, Posoniensis comitatus comites, qui . . . contra perfidos hereticos Hussitas generales capitanei existunt deputati.

Ecclesia b. Marie in Varano Agriensis d.

Rozgonyi. Stephanus Ladislai de Rozgon, Themesiensis, Jauriensis et Albensis comitatuum comes, qui pro defensione ipsius regni . . . contra . . . Turcos . . . generalis capitaneus et defensor ac tutor deputatus existit.

Neje: Cecilia.

Ecclesia s. Trinitatis in civitate Tata, Jaurien. d.

Sági. Nicolai de Saagh miles Wacz. d.

Neje: Dorottya.

Patronus: ecclesiarum s. Anne de Panith Agrien. d., – s. Stephani protom. de Saagh Wacz. d., – s. crucis de Litke Wacz. d., – s. Marie de Geroge Wacz. d., – capelle ss. Petri et Benedicti de Miche Agrien. d.

Seticsucs (?) Ladislaus Andree de Schetichuch armiger Strigon. d.

Ladislaus Johannis de Capella armiger Strigon. d.

Parochialis ecclesia b. Marie in Lilee (?) Strigon. d.

Simon. Symon vicesartor supremus imperialis maiestatis. (Kétes vajjon magyar volt-e.)

Simonyi. de Simoni familiaris . . . imperatoris.

Anyja Erzsébet, «relicta quondam Laurentii». – Anna relicta quondam Gregorii de Gezthenyowcz.

Sólyagi. Miles strenuus Sebastianus de Solyagh . . . imperatoris janitorum magister.

Ecclesie suarum possessionum: s. Georgii in Solyagh, – omnium sanctorum in Gyulai, – s. Margarethe in Thaba Quinqueeccl. d., – s. Andree ap. in Cheke Vesprim. d.

Más helyen: Nobilis et egregius Sebastianus Ladislai de Solyag.

Söregi. Osvaldus Dionisii de Sewregh nobilis miles Wacz. d.

Parochialis ecclesia s. crucis de Sewregh.

Sullusi (?) Stephanus de Sullus.Agrien. d.

Sulyok. Benedictus Georgii de Suliok de Zanthal nobilis Transilv. d.

Parochialis ecclesia s. Jacobi de Zanthal.

Szakácsi. Nobilis Blasius Michaelis de Zakachy Vesprim. d. . . . imperatoris magister coquine.

Parochialis ecclesia omnium sanctorum in Zakachy (a mit elődei építettek).

Szakácsi. Stephanus de Zakachi nobilis Vesprimiensis diocesis.

Szent János kápolnája Kisszakácsiban.

Szent Benedek oltára a Mindszentekről czímzett plébánia templomban Szakácsiban.

Szakácsi. Michael Demetrii de Sacach familiaris et continuus domesticus . . . imperatoris, Vesprim. d.

Szalacsi. Stephanus Laurentii Kalaman de Zalachy Warad. d.

Ecclesie b. Marie et b. Georgii in Zalach.

Szebeni (?) Nobilis Franciscus Andree de Sebene Agr. d.

Andreas de Sebene és neje Lucia.

Parochialis ecclesia ss. Cosme et Damiani in possessione Send Agrien. d.

Székel. Michael Zekel de Rakus Transilvan. d.

Elizabeth relicta quondam Stephani Zekel de Rakus.

Parochialis ecclesia s. Martini de Kerched et capella s. Elene de Chegez Transilvan. d.

Széki. Johannes de Szeck subdiaconus, rector parochialis ecclesie omnium sanctorum in Gvelay (?) Quinqueecclesiensis diocesis . . . imperatoris familiaris et continuus commensalis.

Szentgyörgyi. Johannes Zopa de Zentguergh nobilis Vesprimiensis d.

Parochialis ecclesia s. Georgii de Zenthgyergh.

Szentiváni. Benedictus de Sentiuan Wacziensis d.

Szentlászlói. Nobilis Marcus miles de Sancto Ladislao, dominus temporalis ville Herbe Weisenburgensis (Erdély) d.

Anyja: Veronika. Neje: Veronika.

Szentmártoni. Benedictus de Sancto Martino Agriensis d. . . . imperatoris claviger.

Parochialis ecclesia de Sancto Martini.

Szentmiháli. Stephanus de Scendmihal.

Szőllősi. Stephanus de Scelews Agriens. d.

Tamási. Ladislaus woywoda de Thamasi nobilis baro Quinqueecclesiensis diocesis . . . imperatoris janitorum magister.

Patronusa szent István király egyházának Tamásiban.

Tankai. Nobilis vir Petrus Tanka miles . . . imperatoris continuus familiaris.

Patronus: parochialis ecclesie s. Valentini de Capachonicz Zagrabiensis d.

Tapsoni. Nobilis vir Nicolaus de Tapson Vesprim. d. . . . in curia imperatoris existens.

Terebesi. Thomas Brictii de Therebes familiaris et officialis . . . imperatoris Vesprim. d.

Thallóczi. Mattko comes Kewoniensis et capitaneus Nandoralbensis.

Várdai. Nicolaus Nicolai de Warda nobilis baro et miles Agriensis d.

Patronus: parochialium ecclesiarum ss. Petri et Pauli de Warda, s. Marie de Litke, s. Georgii de Sanctogeorgio Agriensis et Warad. d.

Vetési. Albertus Jacobi de Wetes nobilis, artium liberalium magister, clericus Transilv. d.

Patronus: ecclesie s. Nicolai de Wetes Transilv. d.

Viny. Benedictus Johannis de Wyny laicus Strigoniensis d.

Johannes Win.

Parochialis ecclesia s. Martini Win Strigon. d.

Zubar. Nobilis Dyonisius Zubar miles Quinqueeccles. d.

Ecclesia s. Petri ap. de Feuldwar Quinqueeccl. d.

III.
1433. julius 21–24. Zsigmond királynak a sárkányrend ügyében IV. Eugén pápához intézett előterjesztése.

(Regesta Supplicationum Datarić. Eugenii IV. Annus III. Liber IV. fol. 159 et 190.)

Beatissime pater. Pro parte devoti advocati et filii Romane ecclesie et sanctitatis vestre Sigismundi Romanorum imperatoris ac Hungarie, Bohemie, Dalmatie, Croatie etc. regis, exponitur ejusdem sanctitati et dicitur, quod dudum ipse Sigismundus imperator quandam societatem laudabilem cum signo draconis fundavit, et ad eandem plures principes, duces, marchiones, comites, barones et nobiles recepit necnon pro manutentione dicte societatis, habendo respectum principaliter ad honorem Dei et salutem animarum sociorum prćfate societatis, quedam statuta per socios eiusdem societatis servanda edidit, quibus inter alia cavetur, quod aliquo de dicta societate obeunte, reliqui superstites socii, qui comode sepulture et exequiis illius interesse poterunt, personaliter debeant interesse, alioquin quilibet absentium sociorum, pro salute anime defuncti consocii triginta missas facere celebrari teneatur. Similiter quod quilibet de eadem societate in memoriam cuiuslibet consocii eiusdem societatis defuncti unam vestem lugubrem facere fieri et una die aliquantulum eandem deferre et deinde illam alicui pauperi Christi tradere sit astrictus, necnon quod singulis feriis sextis quilibet de eadem societate vestem nigram in memoriam passionis Jesu Christi deferre et in casu negligentie huiusmodi delationis quinque missas in memoriam quinque vulnerum Christi pro qualibet vice debeat facere celebrari. Item quod quilibet de dicta societate quotiens quolibet die prefatum signum dicte societatis non detulerit esset obligatus facere celebrari quinque missas, quodque in qualibet supradictarum missarum ad quas juxta premissa quilibet dictorum fuerit astrictus teneatur in eadem missa sacerdoti illam dicenti offerre quatuor denarios mairois monete argentee regni Hungarie, prout premissa in dictis statutis latius continentur. Et quia ipse dictus Sigismundus imperator et rex, qui fuit origo et fundator dicte societatis, timet, quod forsan plures, quos in dictam societatem recepit, vel oblivione, vel nimia occupatione, aut alias premissa omnia statuta, juxta ipsorum exigentiam, prout promiserunt et spoponderunt, non adimpleverint, nec forsan adimplebunt; unde cupiens ipsos omnes potius a quocunque peccato preservare, quam aliquod peccatum seu excessum contra conscientias suas incurrere; cogitaverit quoque idem dominus imperator et rex cum nonnulis sociis dicte societatis dicta statuta in alia pia et devota statuta, scilicet quod quilibet ad dictam societatem receptus et recipiendus si ditioni regni Hungarie fuerit subjectus, quolibet anno provisori hospitalis sancte Elizabeth in suburbio Budensi ad calidas aquas Vesprimiensis dioecesis, ad sustentationem pauperum Christi, quinque florenos auri de Hungaria realiter assignare teneatur, sub vinculo prestiti in sua ad dictam societatem receptionis tempore juramenti; reliqui vero alterius ditionis anno quolibet quo ad regnum Hungarie applicuerint similiter quinque similes florenos ad dictum hospitale, alias similes quinque florenos quolibet anno ad usus pauperum prout ipsis placuerit assignare sint astricti, commutare, et a prioribus statutis plures ut timetur laqueantibus recedere; et quia forsan hesitari posset an premissa fieri possent sine auctoritate Romani pontificis, supplicat dictus dominus Sigismundus imperator et rex sanctitati vestre quatenus ipsum dominum imperatorem et omnes alios in dicta societate prius receptos, qui prestiterant juramenta de observandis prioribus statutis, qui scilicet aut ex oblivione aut nimia occupatione vel alias premissa statuta juxta premissa non observarunt, neque adimpleverunt, super excessibus et culpis hujusmodi absolvere, et insuper statuta misericorditer per ipsum dominum imperatorem super mutatione premissorum in solutione florenorum quinque auri hungaricalium, ut premissum est, ad hospitale sancte Elizabeth Budense anno quolibet ministrandorum facta approbare et confirmare, et quod de cetero socii dicte societatis superiori tempore ac nunc recepti et in futurum recipiendi dictis posterioribus dumtaxat et non primis statutis sint astricti, dignemini decernere gratiose, statutis prioribus predictis ipsorum status et tenores habenda hic pro sufficienter expressis, ac aliis in contrarium facientibus non obstantibus quibuscunque. Fiat ut petitur. G. Datum Rome apud sanctum Petrum nono kalendas Augusti anno tertio.

Item quia quilibet de pretacta divisa seu societate draconica ex vi statutorum et prestiti juramenti obligatur contra Turcos, scismaticos et hereticos ac infideles quoscunque personam suam exponere et eorundem exterminium et confusionem pro posse suo procurare, supplicat ipse dominus imperator ut dominus noster dignetur misericorditer concedere in perpetuum, ut prefatus dominus imperator et eius successores reges Hungarie ac illi de societate predicta, necnon omnes et singuli tam de regno Hungarie quam aliarum quarumcunque exterarum nationum, qui pro defensione regni Hungarie in subsidium domini imperatoris et suorum successorum regum ac societatis pretacte contra jam fatos infideles scismaticos et hereticos personaliter proficiscentur, perinde sicut crucesignati in passagio acquisitionis terresancte plenam contriti et confessi habeant remissionem culparum et penarum. Concessum pro omnibus in forma. B. Gradensis. Datum Rome apud Sanctum Petrum duodecimo kalendas Augusti anno tertio.

Közli: FRAKNÓI VILMOS.

ERDÉLYI HADI ZÁSZLÓK 1601-BŐL.

(Két színes tábla-melléklettel.)
Alig van ma már jelentékenyebb könyv- és kézirattár Európában, melyet hazai tudósaink át ne kutattak volna s mégis mennyi adat lappang még külföldön, mely hivatva van hazai történelmünk egyik vagy másik pontjára világot deríteni. Bizonyítja ezt a drezdai királyi könyvtár kéziratainak Schnorr Ferencz által kiadott katalogusa_{Katalog der Handschriften der königl. öffentlichen Bibliotheken zu Dresden. Bearbeitet von Dr. Franz Schnorr von Carolsfeld k. Bibliothekar. I. Bd. Enthaltend die Abtheilung A–D und F–H. II. Bd. Enthaltend die Abtheilung J–M. Leipzig, 1892 és 1893.}* is, melynek a magyar történelmet érdeklő részeire Dedek Crescens hívta fel a magyar közönség figyelmét a Századok 1892 deczember havi füzetében. Igy kölcsönözte ki a drezdai királyi könyvtártól Szilágyi Sándor egyetemi könyvtári igazgató úr e gyűjteménynek ránk nézve legérdekesebb darabját, mely a következő czímet viseli:
G. 81. I. k. Conträfactur der Reutter- undt Landtsknecht-Fahnenn, welche in der Siebenburgischen Schlacht 1601 den 3. Augusti seindt erobert worden und der Rom. Kay. Mayt. durch eigner Pottschafft, auf der post, vom Herrn Michael Weyda und George Basta seind zugeschickt . . . Wie ich dass solche Triumph-Fahnen selbsten gesehen, undt Meinem gnedigsten Churfürsten und Herrn Christian zu Sachsenn, will unterthenigst uber Antworrt haben . . . . Georg Puchner, Zeughwart, Anno 1601. In Dresden den 21. August.
E kézirat, melynek pergamentkötése kívül a szász választófejedelem aranyos czímerével, belül pedig Basta György és Mihály vajda rézmetszetű arczképével van diszítve, az erdélyi történelem egyik szerencsétlen napjának emléke. Nem rég mult 300 éve, hogy a régi hosszú harcz a török félhold és az osztrák monarchia között Magyarország birtokáért újra lobbot vetett s ezen küzdelemben, melyet történetírásunk a tizenötéves török háborúnak nevez, a főszerep – helyesebben az oroszlánrész a szenvedés és nyomorból – a kis Erdélynek jutott. Mindkét fél, de különösen a prágai udvar érezte, hogy magyarországi hatalma Erdély birtokától függ s Rudolf kormánya ennek érzetében kétségbeesett erőfeszítéseket tett Erdély megszerzésére. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szövetségében kezdette meg a török háborút; de a szövetség Erdély és a prágai udvar között alig élte túl az első hadi sikereket. Csakhamar kitünt, hogy a Habsburgház a törököt Magyarországból kiszorítani nem birja, s ezzel megszünt az erdélyiek lelkesedése is ama szövetség iránt, mely őket kudarcz esetén a török rettenetes bosszujával fenyegette. E rendkívül nehéz helyzetben, két egyformán hatalmas és veszedelmes küzdőfél között, Erdély érdekeinek megvédése a fejedelemtől a legkiválóbb államférfiúi erélyességet és politikai tapintatot igényelte, de az ország szerencsétlenségére azon ember, ki ügyei élén állott, Báthory Zsigmond, az állhatatlanság, a folytonos ingadozás példányképe volt. Miután két ízben lemondott a fejedelemségről s ez által a szerencsétlen országra zúdította előbb Mihály oláh vajda, majd Basta György egyformán rabló és pusztító hadait, 1601-ben újra elfogadta az erdélyi rendek által felajánlott fejedelmi méltóságot. Ez úttal, mint a török párt emebre lépett fel; de miután a prágai udvar Erdélyről lemondani nem akart, ismét a kardnak kellett dönteni azon kérdés fölött, hogy Erdély önálló maradjon-e török fennhatóság alatt, avagy az osztrák ház uralma alá kerüljön. Rudolf parancsára magyarországi vezérei Basta György és a saját országából Havasföldről elűzött Mihály vajda 1601 nyarán wallonokból és magyar hajdukból álló zsoldos csapataikat Debreczennél központosították. E hirre Zsigmond is az erdélyi hadakat fegyverre szólította Szamosfalva mellé Kolozsvár közelében, hol hadseregének friss csapatait 43 új, rendkívül díszes, aranyozott hegyű zászlóval ajándékozta meg. A legszebbeket Csáky István és Székely Mózes kapták, kiket egyszersmind hadseregének főkapitányaivá nevezett ki. Azon hirre, hogy Basta és Mihály vajda hadaikkal Majtényig előnyomultak, Zsigmond is az erdélyi hadsereggel Szilágy-Somlyóra indult. Az ellenséges hadak az utóbbi várostól északkeletre Goroszlónál találkoztak, hol 1601 augusztus 3-án estve felé vivott döntő ütközet az erdélyiek teljes vereségével végződött. Istvánfi szerint 10,000 erdélyi holtteste borította a csatatért, míg az edélyi írók sokkal nagyobb valószínűséggel a mindkét részről elesettek számát 2000-re teszik. Miután a viadal alig tartott egy pár óráig, a csata így is sok vérbe került. Mindkét részről nagy vitézséggel küzdöttek s a vezérek magokat épen nem kimélték. Basta vértjét egy golyó átfúrta, a nékül azonban, hogy sebet ejtett volna, de az erdélyi urak közül többen a csatatéren maradtak. Igy Petki István, Tárkányi István, Horvát György, Szerdahelyi Albert és Csomortányi Tamás a székely csapatok kapitánya.
A goroszlói csata egyéb hadi zsákmány – nevezetesen az erdélyi hadsereg összes ágyui mellett – 110 erdélyi zászlót juttatott a győzők kezébe. E zászlókat a császári vezérek ünnepélyes küldöttséggel, melyet Caprioli Tamás, Basta egyik főtisztje és rokona és egy ismeretlen nevű magyar úr vezettek, küldötték Prágába, hol azokat Rudolfnak bemutatták. Hogy minő feltünést keltettek a császári udvarnál e vérrel szerzett és a szó szoros értelmében vérrel borított diadaljelvények, bizonyítja e codex, mely keletkezését épen e körülménynek köszönheti. Puchner György a szász választófejedelem egyik mérnökkari tisztje, ki épen ekkor Prágában tartózkodott s a diadaljelvények bemutatásánál jelen volt, érdemesnek tartotta a zászlókat lefestetni s urának a szász választófejedelemnek bemutatni. Igy maradt fenn a drezdai királyi könyvtár kéziratai között ezen, a maga nemében páratlan gyüjtemény, mely a régi erdélyi hadseregre érdekes világot vet.
Az e codexben lefestett 110 erdélyi zászló, ha alakra épen nem is, de szineinek összeállításában mind különböző: van köztük 72 lovassági, 36 gyalogsági zászló, egy a többieknél sokkal kisebb piros jelző zászló s végre, mint a codex mondja, a fővezér ismertető jelvénye egy török, helyesebben mór, stilű zászló fehér, piros és zöld selyemszálakból, vagy talán lószőrből összeállítva. Már e számok mutatják, hogy az erdélyi hadsereg zömét a lovasság alkotta: a köznemesség, a fejedelem és a főurak lovas csapatai. A gyalog csapatokat a székelyek és a városok állították ki. A zászlók alakja változó: vannak egyenközény alakuak, vannak hasítottak két háromszögben végződők s végre egyenközény alakuak, de ívalakban záródók. A diszítés is szerfölött változatos. A legtöbb, nevezetesen 32 lovassági és 4 gyalogsági zászló, a Báthoryak czímerét a sárkányfogakat (a codex szerint az elefántfogakat) viseli, még pedig megkülönböztetésül mellékdiszítéssel is, legtöbbször az alapszíntől elütő színben két egymásra keresztben fektetett sávval. Érdekesek az erdélyi városok által kiállított gyalog csapatok zászlói. Ott látjuk Kolozsvár zászlóját, a város czímerét képező bástyával; Segesvárnak hasonló diszítésű zászlóját a bástya kapujában ágaskodó oroszlánnal; Brassónak két zászlóját, elég érdekesen mai magyar nemzeti színekből összeállítva: az elsőn fehér alapon Brassó czímere, a korona a gyökérrel, körülfonva zöld koszorúval és fehér szalaggal, a másodikon vörös alapon szintén a város czímere, körülfonva zöld koszorúval és fehér szalaggal. Feltünő Maros-Vásárhely, ezidőben még Székely-Vásárhely fehér zászlója is e város érdekes czímerével: egy pánczélos kar által tartott kardon átdöfve a medvefő és a sziv, jobbról a székely holddal, balról a székely csillaggal. E zászló, mint Puchner jegyzete mondja, a prágai bemutatásnál is feltünést keltett; nem tudták hová való zászló, mire a császár magához vitette és közelebbről megtekintette. A czímeres zászlók között találjuk még Udvarhelyszék zászlóját a vörös keresztekkel és a Zsigmond megsegítésére Jeremiás vajdától küldött moldvai csapatok vörös zászlóját, kyrillbetüs felirattal és Moldva ismeretes czímerével az ökörfejjel. Két monogrammos zászlót is találunk: az egyik piros alapon keresztbe fektetett két sárga sávval és C betüvel, a másik lilaszínű lovas zászló G. N. betükkel. Három érdekes zászlóról kell még külön megemlékeznünk: az elsőn, mely vörös-kék színű egy balkéz, a másikon fekete-zöld színün egy jobbkéz s végre a harmadikon, mely vörös és fehér színű, a vörös alapon egy félkar van festve a balkézzel. E zászlók jelentését nem tudom, csak gyanítom, hegy a hadsereg jobb és bal szárnyának jelzésére szolgáltak.

Erdélyi hadi zászlók 1601-ből.
(II.)

A zászló szineknek heraldikus jelentőséget tulajdonítani nem lehet. Minden képzelhető szint feltalálunk önállóan és a lehető legváltozatosabb combinatiókban. Vannak tisztán piros, fehér, kék, zöld, ibolyaszin és sárgaszínüek, még pedig e szineknek igen különböző árnyalataiban; vannak továbbá piros-fehér, piros-kék, sárga-piros, kék-fehér stb. összetételben. Feltaláljuk a mai magyar nemzeti piros-fehér-zöld zászlót; sőt találunk még egy valóságos sárga-fekete zászlót is.
E codexen kívül még egy másik drezdai codex is tartalmaz ugyanezen korból erdélyi hadi zászlókat. Ez utóbbinak történetét nem ismerjük. Külalakja teljesen egyez a Puchner codexével; ez is fehér pergamentbe van kötve, a könyv első és hátsó tábláján a szász választófejedelem aranyozott czímerével diszítve. A drezdai királyi könyvtár kézirattárában F. 59. jegy alatt őriztetik s első lapján a következő felírás áll:
Dass ist der Kyress, der dess Hassan Bassa ist gewest, mit den zwue Sturmhauben, welche er in Persia gebraucht...welcher Kyress ist gefunden worden in seinem Zimmer, weil Er ihn nit hat Angehabt, wie Er ihn der einnemung Raab (1598) ist todt geschlagen worden. Der gantze Leibfarbe Fahn der gross, ist sein General Fahn...Der Ander Rott und Gelb Fann ist weniger Autoritet.
E gyüjteményben Haszán basa itt említett vértjén kívül összesen 190 zászló van lefestve; török és magyar zászlók vegyesen s bár minden további felvilágosítás hiányzik, alig kételkedhetünk, hogy keletkezése szorosan összefügg az első codexével. A külső kiállításon kívül, a belső kiállítás és a festés feltünő hasonlósága is arra engednek következtetni, hogy e második codexet is Puchner készíttette azon zászlókról, melyek a tizenötéves török háború folyama alatt, mint diadaljelvények Prágába kerültek. A török zászlók legalább részben, mint az első lap idézett jegyzete mondja, Győr bevételénél estek a császáriak kezébe, míg az erdélyiek talán a schellenbergi és brassói szerencsétlen csatáknek érdekes és szomorú emlékei.
A zászlók alakja és diszítése e gyüjteményben még változatosabb, mint az elsőben. Közel 15 mór stilű zászlóin kívül még legalább is 22 kétségkívül török eredetű. Ezek között feltünők az Ali kettős kardjával diszítettek, továbbá egy zöld-fehér színű, a fehér alapon török felírással, egy másik tiszta fehér piros félholddal és piros csillaggal, minők a mai egyptomi zászlókon láthatók s végül egy, váltakozva fehér és lila csíkokból összeállított, a második lila csíkban fehér galambbal.
Az erdélyi zászlók közül huszonhetet a Báthoryak czímere, a sárkányfogak diszítenek, ezek alakre és színeik változatosságára megegyeznek az első codex zászlóival. A főurak zászlói között kiválnak: Rákóczy Zsigmond zászlója, három csúcsban végződő lobogójával, melynek sárga alapszínén egy piros paralelogramban a koronás sas látható koszorúval övezve, balról S., jobbról R. betűkkel; továbbá egy monogrammos zászló, úgy látszik a Székely Mózesé, kék alapszínen fehér sáv Z. M. betükkel s még egy másik kék zászló, nyílvesszővel átfúrt piros C. betüvel. E gyüjteményben találjuk végre a bethleni Bethlenek zászlóját is, sárga alapszínen a koronás fehér kigyóval és egy fehér-kék-fehér zászlót, a felső fehér alapon F. J. monogrammal, továbbá félholddal és csillaggal diszítve.
Ugyancsak e gyüjteményben feltünik egy templomi zászló is, minőt a katholikus egyházban szokás használni. Ez lilaszín zászló s a rajta levő kép a keresztre feszített Jézus Krisztust ábrázolja, a kereszt lábánál jobbról Mária, balról János apostol alakjával. A zászlón látható hold és csillag székely eredetre vallanak s aligha csalódunk, ha e zászlóban az egyetlen tisztán katholikus székely szék, t. i. Csikszék zászlóját véljük felismerni.
Visszatérve még egyszer az első codexre, feltünő, minő sok zászló esett a goroszlói ütközetben a győzők kezébe. Ezt csakis úgy érthetjük meg, ha felteszszük, hogy mindenik 20–40 főből álló kis csapat saját, külön zászlója alatt küzdött. Hogy ez valóban úgy volt, arra a bizonyíték sem hiányzik. A brassói városi számadási könyvekből pl. tudjuk, hogy a város e korban 80–100 embert szokott a fejedelmi táborba küldeni s mivel az elfoglalt zászlók között kettő a Brassó czímerét viseli, feltéve, hogy a brassóiak összes zászlóikat elveszítették, úgyis legfölebb 50 ember állott egy zászló alatt. E számítás szerint a mintegy 10,000 főre rugó erdélyi hadseregnek Goroszlónál legalább is 300–400 zászlója lehetett. Elképzelhetjük, hogy e zászló-tenger, kapcsolatban a csapatok fényes és tarka ruházatával, – mit e csata egyik leírója különösen kiemel – az erdélyi hadseregnek minő változatosságot és színpompát, minő festői kinézést kölcsönzött.

MIKA SÁNDOR.

A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK.
(Első közlemény.)

A Borsodban törzsökös és Zemplén vármegyéen meggyökeresedett Szirmay családot, melynek egy ága Szirmay István itélő mester s udveri tanácsos által 1695-ben báróságra, 1707-ben pedig grófi rangra emeltetett, genealogusaink bizonyos Rák nevezetű nagy vitéz embertől származtatják, hirdetvén, hogy az ugocsai ágazat, mely a XVI. század végén Szatmár vármegyébe szakadt, a nemes törzsöknek fiatalabb, de már az utolsó Árpádok alatt külön vált testvér hajtása.
Rák vitéz eredetéről különböző vélemények uralkodnak és alakja bizonyos olympusi ködbe burkolva jelenik meg a hivők lelki szemei előtt; a kételkedők azonban hivatkozva némely elavult rossz barátírásra, nem annyira a szent hegyen, mint inkább a szerémségi becsületes tótok között keresik a jeles férfiu bölcsőjét, hallatlan megbotránkozására az utódoknak, kik a grófi diploma lélekemelő szavaival némítják el az irigység szülte alacsony rágalmakat.
Ott ugyanis meg vagyon írva, hogy a Szirmay nemzetség egyenesen Scythiából, a hunnoktól ered; Árpád apánkkal együtt részt vett a honfoglalás dicső munkájában, s annak befejezése után a Sajó vize mellett a későbbi Borsodvármegye területén szállott meg, elnevezvén azt a darab földet a maga ősi, napkeletről hozott nevéről Szirmának._{«Vetustatem familiae tuae stirpem inde ab altero adhuc Hunnorum ex Scythia egressu, dum colonias in terra Pannoniae inter se repartiti fuissent, ad fluvium Sajó, prope Miskolcz, qui districtus postea Borsodiensis nomen sortitus est, consedisse et terrae seu sessionis suae loco nomen suum ut pote Zirma indidisse» etc. L. Szirmay Antal: Notitia Historica Comitatus Zempleniensis. 293. l.}*
Ha tehát az ősök Ázsiából jöttek, micsoda következetlenség azt állítani, hogy Rák a Szerémségről származott? Mert akármit hazudozzék is az íródeák, az egyszer bizonyos, hogy Rák úr, a «maga nagy számra szaporodott véreivel,» már a Sajó mentén lakott, mikor jó Béla királyunk a megváltás 1241-ik esztendejében a muhi pusztán szembe szállott a mongolok tengersokaságu hadaival.
Kardot kötött tehát ő is, s nemzetségének 38 tagjával a királyhoz csatlakozván, nemcsak oroszlán bátorsággal harczolt, de elszánt kis csapatja élén mindenütt nyomában járt Bélának, fölfogta az ellene intézett halálos csapásokat s végre a legválságosabb pillanatban nemes önfeláldozásával életét is megmenté.
Maga a csatatéren maradt, de vére nem hullott hiába, mert a harczi lárma csillapodtával fiainak, Otthobornak, Jánnusnak és Cseburkának, a kik közönségesen a Zirma nevet viselték (vulgariter Zirma vocati) Szántó birtokot adományozta a hálás fejedelem. Ezt ugyan már Kun László visszavette tőlük, de kárpótlásul, illetőleg cserében 1273-ban az Ugocsa vármegyei Heten földet kapták, mely annak előtte állítólag a besenyőké vala.
A testvérek ivadékai csakhamar úgy elsokasodtak, hogy mikor 1295-ben III. Endre király megerősítette őket Heten birodalmában, idején valónak tartották megosztozkodni jószágaikon. Iacute;gy történt, hogy János vagy Jannus örökösei megmaradtak ősi fészkükben a borsodmegyei Szirmában, a hol már 1260 óta váruk is volt, Otthobor és Cseburka fiai pedig Ugocsába költözködének s a Tisza partján egy másik Szirma falut és Szirmay családot alapítottak.
Otthobort szolnoki főispánnak, fiát Istvánt erdélyi vajdának, unokáját Miklóst pedig ugocsai főispánnak tartja a családi hagyomány, mely tudvalevőleg nagyon keveset vagy épen semmit sem törődik a historia tanuságával s aristokratikus gőgjében megveti ennek szolgáló leányait, az elavult pergameneket.
Iacute;gy szakadt volna két ágra a Szirmayak ősnemzetsége, «mely keresztül tört dicsőségével a századok förgetegein» s mely a közös törzstől való származás emlékét czímerében is mind e mai napiglan híven megőrizte. A babér koszorut tartó rák fényes bizonysága annak, hogy a hálás utódok úgy a Sajó mentén mint a Tisza partján, kegyelettel adóztak a családalapító jeles vitéz emlékezetének._{Kovacsóczy: Arpadia. III. k. 188. l. a Szirmayház.
Kazinczy Ferencz: Udvari tanácsos Szirmay Antal úr Élete. Tulajdon jegyzései után. (Felső Magyarországi Minerva 1825. évf. 349–354. l.) Hormayr: Taschenbuch 1821. Szirmay Antal: Notitia Topographica Comitatus Zemploniensis p. 380. Notitia Ugochiensis pag. 108–111. Utánnuk Nagy Iván: Magyarország Családai X. 739. l., ki más genealogiai munkák fölhasználásával is, a Szirmay cs. történetét és leszármazását legteljesebben adja. A Rák mondát elfogadja, sőt a «Magyar Nemzetségi Zsebkönyvben» is föltalálhatjuk azt.}*
Eddig tart a hagyomány, melynek – mint a traditióknál rendszerint tapasztalhatjuk – van ugyan valami kevés historiai magva, de a való vagy legalább is annak tartott tényeket soha meg nem történt dolgokkal, az oklevelek tanuságát merész, hihetetlen combinátiókkal, a történeti hűséget a családi hiuságnak áldozó hazug tömjénezéssel oly csodálatos, szinte fölismerhetetlen módon egyesíti magában, hogy a tájékozatlan historikusnak, főkép ha bona fide fogadja a komoly tudományosság látszatával biró fejtegetéseket, bizony fáradságába kerül, míg megtalálhatja azt a fonalat, mely e szövevényes talajról az igazság egyenes ösvényére vezérli.
Mi azonban tüzetesen foglalkozván az ugocsai Szirmayak birtok- és genealogiai viszonyaival, csakhamar a dolog mélyére láttunk s abban a helyzetben vagyunk, hogy a borsodi és ugocsai Szirmayak közös eredete s elágazásáról szóló, családtani irodalmunkban gyökeret vert és tudományos módon, tudományos eszközökkel védelmezett hagyományt, alapjában véve megczáfolhatjuk. Sőt azt is ki fogjuk mutatni, hogy korántsem oly naiv, jó hiszemű, sok nemzedéken keresztül híven ápolt, s bár mesés, de historiai tényekkel kapcsolatos, a nép phantasiája által kibővített és csodálatos szinekbe öltöztetett traditióval állunk szemközt, mint a milyen p. o. hogy mást ne említsek – az irodalmunkban, ezen a helyen is többször vitatott Micz bán és hét fiának mondája. Mert a Szirmay család története, eredete és elágazása, úgy a mint ezt napjainkig hirdetik, részint tudákos okoskodásból vagy közönséges hizelkedésből keletkezett mese, részint czélzatosan, mesterségesen gyártott és bár létező, de szándékosan félre magyarázott vagy sohasem létezett oklevelekkel támogatott s magát historiai igazságnak hazudó koholmány, melylyel egy – családja fényes multjára rendkívül hiu, előkelő összeköttetések után sóvárgó, bár ugyanazon név viselői által parvenunek tekintett – tudós eszes ember hizelkedett önmagának s másoknak és ámította a jó hiszemű közönséget.
Szirmay Antal udvari tanácsosról van szó, ki mint egy alacsony sorsból fölemelkedett s a meggazdagodás eszközeiben nem válogató fogas prókátornak jeles tehetségekkel felruházott s tudományosan képzett egyetlen fia, a polgári életben előkelő méltóságot, az irodalomban hirt, nevet szerzett magának s a ki egy ösmeretlen kortársának jellemzése szerint: «jó szivű, derék ember lehetne, ha a bölcsebbek tanácsát megfogadva, a hizelgés helyett az egyenes ösvényen járt volna.»_{Századok 1882. évf. 423. l.}* De valamint a közéletben, úgy a tudományos pályán sem követte az egyenes ösvényt. Kitartó, tehetséges munkása volt az irodalomnak, de fönmaradt műveit vizsgálva, lépten nyomon arra a meggyőződésre jutunk, hogy hiányzik azokból a történetiró igazelvüsége.
A zemplénvármegyei előkelő, gazdag Szirmayak lenézték a feltörekvő, tehetséges ifjut és – jogosan-e vagy jogtalanul? e sorok folyamán majd kiviláglik – megtagadtak vele minden atyafiságot. Hiszen jól ösmerhették atyját még abból az időből, mikor a Kazinczyaknál s más uraságoknál szolgált, a kik később is pártját fogták s támogatták őt pályáján. Vagyonával együtt úgylátszik lelkét is örökségül hagyta fiára. Pedig Antalnak már kedvezőbb sors jutott osztályrészül; jólétben, könnyedén nevelkedett s nem kellett volna hizelkednie s magát megalázni senki előtt, hogy saját tehetsége és igyekezete után boldogulhasson. Mégis az volt a jelszava világ életében: «servare semper cum fortioribus»._{«Lelkének elevensége, könyeden élt ifju esztendeji s szerencsétlen symboluma: Servare semper cum fortioribus: téveszték meg a hol megtévedt» mondja róla Kazinczy Ferencz id. h.}* Ez emelte föl, ez alázta meg őt s még akkor sem tudott megszabadulni hatalma alól, mikor káros következéseit nyilván tapasztalhatta. Mert nem politikai hitvallás, nem a világban való előre haladás czéltudatos eszköze volt ez Szirmaynál, de igazi érzés, mely lelke mélyében gyökeredzett s melynek eltörülhetetlen bélyegét irodalmi munkássága is magán viseli.
Most vizsgáljuk meg közelebbről azokat az okleveleket, melyek a család őseiről és két ágra szakadásáról szólanak.
Mindenek előtt konstatálhatjuk, hogy a Bécsben 1695. február 20-án kiállított bárói diploma nem csak a szittya eredetről, de Rák vitézről is mélységesen hallgat. Pedig hűségesen előszámlálja a Szirmay család jeles őseit, közöttük mindjárt első helyen Györgyöt (Pál fiát), a ki Bajazet törötk szultán ellen Zsigmond király oldala mellett harczolt, később pedig Istriában, Lombardiában, Burgundiában, Angol- és Francziaországban stb. az anyaszentegyház s a római birodalom hatalmának öregbedésén munkálkodott; dicséri Mihályfia Pálnak nagy vitézi voltát, ki Eger várának 1552-iki hires ostroma alatt a Bebek bástyát hősiesen megvédelmezte a töröktől,_{«Uti ad ipsum Historia quoque Bonfinii et Josephi Sambucii clarum redderit et manifestum» mondja a bárói oklevél.}* végezetre pedig az egyházi téren tündöklő Miklós egri kanonok majd püspök erdemeit magasztalja, a ki Szirmára, melyet 1290-ben Szirmai Saul kardjával szerzett, nova donatiót hozott családjának._{«Nicolaus Zyrma, honorabilis Capituli Agriensis Canonicus et Archidiaconus de Patha, post modum vero ob praeclaras virtutes et merita ad Episcopatum Agriensem promotus (?) qui propter ies pro Ecclesie Dei et Patria praeclare gestas, novumque Dominium super Zirma, quod ante hac in anno 1290. Saulo de Zirma ob militaria merita traditum fuerat, pro se et familia sua impetravit et obtinuit.» A bárói diploma eredeti fogalmazványa az Országos Levéltár Udv. kanczelláriai osztályában őriztetik.}*
E szerint tehát a Szirmayak a XVII-ik században, névvel nevezhető legelső ősüknek még Sault tartották. Rák hőstetteiről, Szántó birtok adományozásáról, a szirmai várkastély építéséről, az ugocsai ágon tündöklő erdélyi vajdák és főispánok létezéséről semmit sem tudtak. Mert csak nem tételezhető föl oly határtalan szerénység egy ujdonsült báróról, hogy eltagadja a familia dicsőségét, mikor azt a kanczellárián, a király neve s pecsétje alatt kiállított fényes oklevélben 100 arany lefizetése mellett a halhatatlanság számára megörökíthette._{B. Ostrovith Pál 1648. május 26-án így ir Petrőczy Istvánnak: «Pozsonyban létemkor ugymint 23. martii, szemben lévén Cancellarius urammal, az többi között előhoztuk az te kegyelmed Magnificentiájáról való levelet is, mely mostanság Prágában az Cancellárián készen vagyon, kgdnek azért tudtára akarom adni, hogy kgd alkalmatosságot keresvén, letévén az taxát, venné magához az levelet. Száz arany kivántatik az levéltül, diákoknak ad minimum 6 arany.» (Orsz. ltár. Petrőczy cs. levéltára II csomó) A század végén sem igen volt magasabb taxája a báróságnak.}*
Az 1707-ben adományozott grófi diplomában a család ősei között a már előszámláltakon kívül említtetik még Szirmay Balázs, ki 1350-ben Nagy Lajos király alatt Dalmátiában vitézkedett, Pál, ki Apuliában szerzett dicsőséget a fejedelem zászlajának, Simon, ki Nápolyi András tárnokmestere volt stb., csak épen Rák és utódai hiányoznak e fényes társaságból. Igaz ugyan, hogy itt már a Szirmay ősök a honfoglaló magyarok között szerepelnek, – a minthogy a grófi utód joggal követelhetett is ennyit tőlük, – de magának Szirmay Istvánnak leszármazása, a diploma szerint is csak az 1350 körül vitézkedő Balázszsal kezdődik, világos tanubizonyságául annak, hogy az adományos genealogiáját feljebb vinni nem lehetett.
Időrendben haladva tovább, a Szirmay László királyi tanácsos és Zemplén vármegyei alispán felett 1776-ban tartott halotti beszéd említi ugyan a család ősnemesi származását, de a mesés hirű Rákról nincs tudomása s az elősorolt jeles és nevezetes férfiak között még Balázst is hasztalanul keressük. Ott találjuk azonban mindjárt első helyen a család ősei gyanánt feltüntetett Szirmay Domokost és testvérét Pétert, Zsigmond király hű kisérőjét, kinek 1414-ben «familiájának örökös jelül, czímerűl, maga pecsétes levelében rákot adott»._{Kovács József: Halotti beszéd Szirmay László felett 1776. (Egyetemi könyvtár).}*
Végezetre pedig, mikor I. Ferencz király 1802 deczember 31-én Szirmay Ádámnak, általa a fiscustól nagy summa pénzen megvásárolt Rákóczy-féle birtokra, Tolcsvára és Erdő-Bényére donátiót adott, följogosítván őt egyszersmind a «Tolcsvai és erdőbényei» prćdicatum használatára is, az erről szóló adománylevél említi ugyan a család ősi szittya eredetét, de a borsodvármegyei Szirma donátióját ép úgy mint a bárói diploma az 1290-ik évhez köti, a mi pedig igen fontos momentum a grófi diploma azon állításával szemben, hogy a Szirmay ősök mindjárt a honfoglalás után szállották meg a Sajó mellett a róluk nevezett földet. A IV. Bélát megmentő Rák vitéznek tehát nyomát itt sem találhatjuk, jeléül annak, hogy az érdemes férfiu még 1802-ben sem tartatott a Szirmay család törzsökének._{«benigne attentis et consideratis fidelitate, fideliumque ac utilium servitiorim meritis fidelis nostri E. Adami Szirmay de eadem, quć idem vestigiis antenatorum suorum inde ab altero adhuc Hunnorum ex Scythia egressu descendentium et anno jam 1290. atque adeo ante quinque et quod excedit sćcula donationem de Zyrma ab militaria merita impetrantium etc.» Az országos Levéltár Udv. Cancell. osztályában.}*
Honnan származhatott tehát a nevével kapcsolatos monda s a nemzetség két ágra szakadásának oklevelekkel támogatott története? Bizony ezt ketten is gyártották, csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy kit illet meg a dicsőség oroszlán része, Szirmay Antalt-e, vagy azt a másik névtelen hőst, a ki neki forrásául szolgált?
Már a mult század végén ösmerték tudósaink IV. Bélának 1260-ban kelt azon oklevelét, melyben bizonyos Krecz, Kupissa és Raák nevezetű jeles vitézeknek a tatárjárás alatt véghez vitt hőstetteit jutalmazá és az utókor számára megörökítette.
Nagy ékesszólással és hosszadalmasan elbeszéli ebben a király, hogy mikor a sajómezei csata után a mongolok elől kiséretével a tengerparti szigetekre futott, a győzelmes ellenség ott is üldözőbe vette őt. Megrohanta, bekerítette maroknyi seregét, úgy hogy a menekülésre többé kilátása sem lehetett. «Ubi inter nostros et ipsos Tartaros servato intervallo, nostrorum funera plusquam ultimis capitis nostri exterminium more Rachelis jugulo alta ad Dominum intensius suspirio fundebamus Kyrie Eleyson et protector noster aspice Deus gementes exclamabamus, vitam nostram et nostrorum summo desiderio a mortis arctius evitare cogebamur, jam elisi et praeceps praecepiti terribilem necem in momento exspectebamus» . . . abban a pillanatban az ur Isten különös kegyelme segített rajta, mert három elszánt vitéz ifju (de Sirmio oriundi) Krecz, Kuppissa és Raák «quasi de nube Olimpi a Parecleto missi» hivatlanul, zsoldra, jutalomra nem számítva, 38 jó fegyveres társával előrohant, megtámadták, visszaverték a vérszomjas tatárokat és csodával határos hőstetteket vivén véghez, kiszabadították őt a halál torkából.
A tudós Katona nagy történeti művének azon része, melyben ezt az épületes oklevelet közölte, 1783-ban jelent meg. (Historia Crit. Tom. V. p. 1052.) Szirmay Antal is épen abban az időben gyűjtötte az anyagot Zemplénmegye monographiájához s minthogy munkájának első részét csak 1797-ben rendezte sajtó alá,_{A munkát 1803-ban adta ki Kovachich, de Szirmay 1797-ben írt előszót a bevégzett műhöz.}* Katonának később megjelent köteteit is kényelmesen áttanulmányozhatá. Őt azonban mindenek felett Rák vitéz érdekelte s az a körülmény, hogy a Szirmayak rákot viselnek czímerükben és a Muhi puszta a Sajó mellett a borsodvármegyei Szirma falu közelében fekszik, nagy szeget ütött az udvari tanácsos úr fejébe. Miért ne lehetne Rák a Szirmayak őse? – gondolá magában – hisz derék, vitéz levente volt, bizony beérhetik vele! Igaz ugyan, hogy a király megmentőiről, közöttük tehát Rák vitézről is nyilván mondatik, hogy «de Sirmio oriundi», a Szirmay nemzetségről pedig a grófi diploma is határozottan azt állítja, hogy Szittyiából eredt, a mi bizony capitalis ellentmondás, de hát nem azért volt Antal úr laureatus poeta, «költésben és versszerzésben koszorus», hogy minden csekélységen fennakadjon! Meg is magyarázta Zemplénmegye monographiájában e látszólagos ellentmondást olyan takarosan, hogy még az ázsiai eredetükre rendkivül büszke utódoknak is gyönyörüségük telhetett benne: A nemzetség törzsöke keleten nőtt ugyan, de a honfoglalásban részt vett ősök előbb a Szerémségen telepedtek le (in Syrmio), minek folytán a magyarok Szirmiai, majd könnyebb kimondás okáért Szirmayaknak nevezték őket._{«Est Szirmaiorum genus in Comitatu Zemplén perantiquć nobilitatis . . . Cum postrema Hungarorum in Pannonia adventu consedisse videtur in Syrmia, ideo successive Hungaris Szirmiai, dein per abbreviationem Szirmay dictum. Numerosum fuisse ostendit diploma Belć IV. Regis apud Katona etc.» Nyomban rá közli a Rákra vonatkozó oklevél kivonatát. Id. m. 380. l.}* Ezzel azután Rák is rehabilitáltatott.
Ilyen formán okoskodott és írt az udvari tanácsos úr, számítván mások tudatlanságára és jóhiszeműségére, sőt mint alább látni fogjuk, a szó teljes értelmében vakmerő játékot üzött a tudománynyal.
1805-ben jelent meg ugyanis «Notitia politica, historica, topographica Comitatus Ugochiensis» cz. munkája, melyben családja történetét ismét bőségesen tárgyalja, Lehóczky, Pray s mások tekintélyére való hivatkozással bizonyítgatván a Szirmay név és nemzetség ázsiai eredetét. Most már nem elégszik meg azzal a magyarázattal, hogy az ősökre a Szerémségről ragadt a Szirmay név, mert hiszen – úgymond – Syrmium magyarul Szerémnek, Szerémségnek mondatik, hanem a IV. Béla-féle oklevélnek Rákra vonatkozó ezen kifejezése alatt «de Syrmio oriundus» egyenesen a Sajó menti Szirmát érti, ráfogván a jámbor íródeákra, hogy nem tudott magyarul s idézett szavaival tulajdonképen csak azt akarta kifejezni, hogy a hős Szirmából való volt. Föltevésének legfőbb bizonyítékát pedig abban találja, hogy a Sajó parti Szirma igen közel, a Szerémség ellenben nagy távolságra fekszik a csata szinhelyétől s talán még a híre sem érkezett el oda a mongolok beütésének, mikor már Rák vitéz 38 társával elő rohanva, megmentette a király életét._{«prćcitatum diploma locum habitationis Szirmaionum non Syrmium, ast corrupto per concinnatorem diplomatis hominem exterum et linguć Ungaricć ignarum in latino vocabulo locum sessionis eorum Szirma indigitare nobis videtur.» Notitia Cottus Ugochiensis. pag. 109.}*Ez bizony elég meggyőző okoskodás, nem is kell hozzá valami túlságos jóhiszeműség, de okvetetlenül szükséges, hogy az ember a sokat emlegetett IV. Béla féle oklevelet végig ne olvassa, ha csak azt nem akarja, hogy Rák létezésében s a történetíró Szirmay Antal igaz elvüségében vetett bizodalma alapjában meg ne rendüljön. A fentebb idézett oklevél ugyanis nem a Sajó mellett, de világosan és félremagyarázhatatlanul a dalmát partvidéken vivott csatáról s Veglia szigetéről emlékezik, ehhez pedig a Szerémség valamivel talán még is csak közelebb fekszik, mint a borsodvármegyei Szirma? Hiszen bölcsen tudta ezt az udvari tanácsos úr, hanem úgy gondolkodott, hogy nem szükséges mindenkinek tudni, sőt a legnagyobb cynismussal még meg is leczkéztette az íródeákot, hogy nem volt képes magát correctül kifejezni, pedig hát ez nagyon jól tudta, hogy mit csinál és kár volt Szirmay Antalnak bele avatkozni az ő mesterségébe.
Mert a tenger melléki csatáról s a királymentő hősökről szóló oklevél, a mint ezt történetíróink, különösen pedig a kik az Árpádok korával tüzetesen foglalkoznak, már régóta tudják, az ügyetlenebb fajta hamisítások közé tartozik, sőt még társait is ki lehet jelölni, melyek valószínűleg ugyanabban a műhelyben s azonos czélokból gyártattak. De tartalmát s a benne foglalt tények valótlanságát nem is tekintve, melyek a korszak avatott ösmerői előtt magukban véve is elegendő bizonyítékai hamis voltának, nagyon kevés jártassága lehet annak a diplomatikában, sőt egyáltalában nem is ösmeri a XIII-ik század okleveleinek hangját, stilusát s egyéb jellemző sajátságait, a ki egyszeri átolvasás után tüstént nem tudja magát mihez tartani, s határozott véleményt nem formál magának hitelessége felől. De azt tartjuk, kár is erre több szót vesztegetni, s nyugodt lélekkel constatálhatjuk, hogy a IV. Bélának tulajdonított oklevél hamisítvány lévén, Rák vitéz létezésének alapja is megdől, magától összeomlik.
És ha szinte akadna is valaki, a ki elkeseredetten lándzsát törne a diploma hitelessége mellett s valami csodálatos, általunk el sem képzelhető módon bebizonyítaná, hogy az minden gyanun felül áll: a Szirmay család eredete még akkor is képtelen mese maradna.
Mert lássuk csak közelebbről, mire tanít bennünket ez az oklevél?
Legelőször is megtudjuk belőle, hogy Rák, jóllehet súlyos sebeket kapott és 25 társa hullott el mellette, szerencsésen megmenekült a csatából s haza ment a Szerémségre. Már kenyerének javát megette, mikor jó Béla királyunknak, úgy 19–20 esztendő mulva egyszer csak véletlenül eszébe jutott, hogy a jeles férfiunak, a ki életét megmentette, ő bizony adósa maradt. Hogy tehát mulasztását jóvá tegye, két vitéz társával együtt, kik szerencséjükre még szintén életben voltak, rengeteg birtokot adományozott neki, pallosjoggal s annyi sok jeles kiváltsággal és szabadalommal ruházván föl azt, hogy valóságos kis király lett a maga birodalmában.
Ez a birodalom pedig Zágráb vármegyében feküdt, s jogos tulajdonosai a XIV-ik században a draganichi nemesek (nobiles de villa Draganich) majd a XVI. század vége felé bizonyos Liwbich János kanonok és rokonai voltak, szóval mindig horvátok birták._{Kercselich: Historiarum Cathed. Ecclesiae Zagrabiensis pars I. pag. 329. és köv. ll. Megtudjuk innen, hogy a hamisítvány Rudolf királynak I. Lajos, Zsigmond, II. Ulászló, II. Lajos, Ferdinánd és Miksa megerősítő transumptumait magában foglaló, 1583-iki átiratában maradt fenn. A legelső átírás tehát 1354-ben készült.}*
Most tehát azt kérdezhetjük, mi haszna van a Szirmayak családfájának abból, ha a IV. Béla-féle oklevél hitelesnek bizonyul? Lett légyen bár Rák nem phantom, de husból és vérből álló valóságos ember, azért a család eredete és leszármazása, úgy a mint ezt Szirmay Antalnál olvassuk, közönséges humbug marad és Rák úr egyáltalában nem érdemli meg azt a nagy tisztességet, hogy babérkoszorút tartó névrokona, a Szirmayak czímerében, az ő halhatatlanságát hirdesse. De hát ez reánk nézve utóvégre is csekély fontossággal bir, és sokkal inkább érdekel bennünket az a sajátságos körülmény, hogy míg a tiszteletre méltó oklevélhamisító megszabadítja hősét a csatából, sőt Béla király nevében magas kitüntetésekben is részesíti, addig az udvari tanácsos úr sokkal kegyetlenebbül bánik vele s mint legnagyobb hőst azon 38 «Szirmay Fábius» között, kiknek vére pirosra festette a Sajó vizét, áldozatul dobja a vérszomjas tatároknak. Még szép tőle, hogy legalább árván maradt gyermekeiről gondoskodik, a Sajó parti Szántó birtokot adományoztatván nekik a királylyal.
Az ember szinte hajlandó volna azt hinni, hogy két hasonnevű vitézről vagy legalább is oly emberről van szó, ki már félig-meddig mondai alakká válott, ha nem tudná, hogy Szirmay Katona művét használta forrásul, egyszerűen átírva abból a Rákra vonatkozó oklevelet. Mi magyarázza meg tehát e szembeszökő ellentmondást, hiszen csak józan észszel nem tehetjük föl Szirmay Antalról, hogy a már nyilvánosságra bocsátott s régibb idő óta ösmert oklevelet czéljaihoz képest meghamisította volna?
No nem is egészen így áll a dolog. Az udvari tanácsos úr csak többet következtetett abból, mint a mennyit saját jól fölfogott érdekében következtetnie szabad lett volna.
Ő ugyanis a tudós Katona munkájának azt a kötetét használta, melyben a sokszor említett hamis oklevélnek csak rövid kivonata közöltetik. Ebből pedig nem tudott meg egyebet, mint hogy Rák vitéz társaival együtt megmentette a király életét._{Katona Kerchelich után id. h. majd ismét a VI. kötetben bővebben. Fejér Cod. Dipl. tom. IV. vol. 2. p. 410 kivonatban, ismét tom. X. vol. 8. p. 383 egész terjedelmében 1264. datum alatt.}* De hát ez épen elég volt neki, a többit úgy is föltalálta saját élénk phantasiájában, melynek szabad működését a tudott tények csak akadályozták volna. Hiszen még abból a pár sornyi kivonatból is el kellett egyet-mást tagadnia, hogy Rák beváljék, p. o. azt, hogy a csata a dalmát partvidéken s nem a Sajó mellett történt. Képzeljük el csak, mily kritikus helyzetbe jut szegény, ha még a zágrábi uradalom adományozásáról is tudomást kell vennie, mikor a «de Syrmio» kifejezésnek a borsodvármegyei Szirmára való vonatkoztatása is annyi erőlködésébe került! Egy szóval nagy szerencse volt Rákra nézve, hogy az udvari tanácsos úr (tegyük fel a legjobbat), Katonának csak V-ik kötetét lapozgatta, mert máskülönben alig juthatott volna el ahhoz a nem remélt kitüntetéshez, hogy az ázsiai eredetű, grófi ágon is tündöklő büszke Szirmay családnak őse legyen. Ezek után pedig nem volt más hátra, mint a közös őstől való származás alapján kimutatni a kapcsolatot a Szirmayak borsodi és ugocsai ága között.
Ez már – mint mondani szokás – csak gyermekjáték volt az udvari tanácsos úrra nézve s jóformán a saját leveles ládájából is kitelt.
Mindenekelőtt erre a czélra szolgált IV. László királynak állítólag 1273-ban kelt donatiója, melyben Rák fiainak a tőlük elvett Szántó birtokért cserébe az ugocsavármegyei Heten földet adja, melynek ősi lakói, a bessenyők kipusztultak.
«Quod cum nos terram Zantho, Otthobor, Jannus et Cheburkć filiorum Raak, vulgariter Zirma vocatorum, quam ex donatione avi nostri carissimi pić memorić Belć illustris regis Hungarić dignoscebatur possedisse, in districtu Borsod existentem, ab Otthobor et fratribus ejus pro sustentatione nostra recepissemus, volentes siquidem eisdem simili concambio providere, in concambium ejusdem terram Hethen, in comitatu Ugocha existentem in qua antea Bisseni de Hethen residebant_{«Hetenyi Bessenyeyek» olvassuk az oklevélkivonatban magyarázatképen, mely minden bizonynyal Szirmay eszejárása mellett tanuskodik s olyanforma mint mikor Felicianus ugocsai comesből «Féleszü Jánost» csinál.}* nunc vacuam et habitatoribus destitutam, eidem Otthobor et fratribus suis ac heredibus, heredumque successoribus, de plenitudine nostrć gratić contulimus jure perpetuo possidendam. Datum in Thorna XII. kal. Decemb. per manus discreti viri Pauli Episcopi Vespremiensis, aluć nostrć cancellarii, anno Domini 1273, regni autem nostri II.»
Ez oklevélkivonatra vonatkozó észrevételeinket alább fogjuk megtenni, s most csak azt jegyezzük meg, hogy Kazinczy adta ki Szirmay Antal kéziratai közül.
Lássuk tehát a második bizonyítékot.
III. Endre király Budán 1295 «sabbatho proximo post quindenas Penthecostes» kelt oklevele által Miklóst az István, Kozmát és Mikót az Otthobor, Jannust és Jánost a Cheburka fiait, az Ugocsa vármegyében fekvő Heten föld birodalmában megerősítette: «quemadmodum praedictam terram per modum concambii facta cum terra Zantho mediante privilegio domini Ladislai quondam illustris regis Hungariae carissimi fratris nostri patruelis dignoscuntur juste et legitime possedisse.»_{Megvan a leleszi convent 1478-iki átiratában is.}*
Szirmay szerint a most említett rokonok nagyszámu ivadékai, jelesen Ethem, Benth v. Beken, Tivadar, Euzud, Cható, Forgolány, András, Farkas, Péter stb. Heten földét egymás között felosztották, s annak területén a nevükről nevezett Bökény, Forgólány, Tivadar, Öszödfalva, Chatóháza, Péterfalva, Andrásfalva, Farkasfalva helységeket alapították, még pedig Istvánfia Miklós 1300 körül a Tisza parti Szirmát, Kozma és Mikó maradékai a szomszédos Bökényt és Öszödfalvát.Ugyancsak Rák vitéznek Borsodból Ugocsa vármegyébe szakadt nagy számra felszaporodott vérei népesítették volna be Hethen, Csoma és Veléthe földjét, hasonló nevű családokat alapítván ott. Ekép tehát Ugocsa vármegye első civilisatiója jórészben a Szirmay ősöknek volna köszönhető, kiknek közös törzsből való származásuk és két ágra szakadásuk mellett a következő genealogiai tábla van hivatva bizonyságot tenni:

Raák † 1241. Ottobor 1245–1273 szolnoki főispán. I. Jánus 1245. Cheburka 1245. I. János 1260. Borsodban Szirma alapítója. II. Jánus 1295. II. János 1295. III. János 1350. I. Balázs 1350. (a borsodi Szirmayak ősei.) I. István. Kozma 1295. Mikó 1295. Miklós 1295–1300. Ugocsai főispán. Zirma falu építője, ettől az ugocsai Szirmay vonal. Godon. Euzen, ezektől az öszödfalvi Göde család. Benth. Benth falu építője. Benedek, kitől a Bekény család.

Át kellett vennünk okvetetlenül Nagy Iván ösmeretes munkájából ezt a jeles táblázatot, melyet saját vallomása szerint, Szirmay Antalnak nyomtatásban megjelent munkáiból s a tudós jezsuita Wagner kézirati gyűjteményéből, teljes jóhiszeműséggel állított össze, mert a már elmondottak s még ezután elmondandók ez által lesznek legkönnyebben megérthetőkké. Most pedig áttérhetünk az 1273-iki oklevélkivonatra, mely a nemzetség két ága között való állítólagos kapcsolatnak legfontosabb lánczszemét képezi.
Hogy Kun Lászlónak Heten (ma Hetenyifalu Ugocsa vármegyében) földéről szóló csereadománya, már akár előbb vagy utóbb, tényleg megtörtént, s hogy az adományosok Otthobor és társai voltak, azt III. Endre királynak 1295-ben kelt hiteles oklevele, melynek 1324-ből illetőleg 1478-ból származó átiratát a leleszi convent levéltárában magunk is olvastuk, föltétlenül bizonyítja. Sőt ösmerünk egy oklevél-regestát, mely szerint IV. László király 1280-ban Istvánfia Miklóst, Otthoborfiai Kozmát és Mikót, Cseburkafiai Janust és Jánost a tőle cserébe kapott Heten és Veléte ugocsai földek birodalmában megerősíti; tudomásunk van végre arról, hogy nevezett földek birtokosai 1337-ben és 1397-ben néhai László király privilegiuma értelmében járatják meg a határokat._{Fejér: Codex. Dipl. Tom. V. vol. 3. p. 72. Leleszi országos Levéltár. Mand. statut. et Metales.}*
Úgy látszik azonban, hogy ez a privilegium örökre eltünt, nekünk legalább minden kutatásunk sikertelen maradt s mert Szirmay Antal gondosan eltitkolja előttünk a fontos oklevél hollétét, le kell mondanunk arról a reményről, hogy magával az eredeti diplomával bizonyíthassuk be, hogy abban a Szirmay-féle kivonat «filiorum Raak» és «vulgariter Zirma» kifejezései nem fordulnak elő. No de még ez se baj, mert ha tudjuk, hogy az udvari tanácsos úrnak mily nagy szüksége volt az idézett szavakra, ha látjuk, hogy Otthobor és társai sem 1280-ban, sem 1295-ben nem mondatnak Rák fiainak, végre ha meggyőződünk arról, hogy az 1337-ben és 1397-ben ősi birtokaik határát igazító Ugocsa vármegyei nemeseknek épen semmi közük sincs a Szirmayakhoz: ösmervén az udvari tanácsos úr czélját, a «vulgariter Zirma» szavakban rejlő nagy anachronismus figyelembe vétele nélkül is határozottan állíthatjuk az általunk csak kivonatban ösmert 1273-iki oklevél hamis voltát.
De a mellékkörülmények is ékesszólóan bizonyítanak.
Ugyanis nincs nyoma, hogy Szirmay Antal a királyi táblán folytatott joggyökös perekben a Kun László-féle adománylevelet valaha fölhasználta volna, még csak nem is hivatkozott reá, jól tudván, hogy az adversa pars kivánságára föl is kell azt mutatnia és mindannyiszor III. Endre 1295-iki nova donatiójával allegált, holott ha szinte más czélból nem is, de leszármazásának elösmertetése végett puszta hiuságból okvetetlenül publikálta volna azt, ha t. i. fontos okai nem lettek volna az ellenkezőre.
Sőt óvatossága annyira ment, hogy nyomtatásban megjelent munkáiban határozottan állítja ugyan, hogy Szántó birtokot legelsőben IV. Béla adományozta 1245-ben a Sajónál elesett Rák fiainak, a kiket a diploma «vulgariter Zirma» melléknévvel említ,_{«Hujus ergo Raak in pugna occumbentis filiis Otthobor, Jannus et Cheburka, vulgariter autem (uti diploma loquitur) Zirma vocatis, idem Rex Bela IV terram Zantho ad fluvium Sovioiu positam, habitatoribus vacuam donavit anno 1245. Notitia Topographica Zempleniensis 380. l.}* de sem az erre vonatkozó, sem pedig a Kun László-féle adománylevelet soha még csak szószerinti kivonatban sem közli, hollétükről nem világosít föl bennünket, a mi már magában véve is gyanus körülmény, mert alig van rá példa, hogy forrásait elhallgatná.
De azok után is, a miket Rákról fentebb elmondottunk, már szükségtelen ezt a kérdést tovább tárgyalnunk. Nyilvánvaló, hogy IV. Béla donatiója soha meg nem történt s azt csak Szirmay Antal koholta, hogy a Sajó parti és Tisza menti idegen Szirmay hajtásokat Rák nemes törzsökébe annál könnyebben beolthassa. Hasonlóképen erre a czélra szolgált volna Kun Lászlónak 1273-iki donatiója. Ugyanis az udvari tanácsos úr Heten birtok adományozásának ösmeretes ténye alapján gyártotta azon oklevelet, mely Otthobort, Janust és Cheburkát, az igazi adományosok apáit, nemcsak vérséges kapcsolatba hozza a nemzetség kiválasztott ősével, de ennek létezését szilárdabb alapokra fektetvén, egyszersmind a Szirmayak borsodi és ugocsai vonalának együvé tartozását is hivatva van bizonyítani. Az udvari tanácsos úr czéljai azonban olyannyira szembeszökők s buzgalmában úgy megfeledkezett minden körültekintő óvatosságról, hogy a hamisítást úgyszólván a gyermek is fölismerheti s a történetíró minden fejtörés nélkül rájöhet, hogy a Rák-Szirmay-féle nexus vakmerő koholmány.
Érdekes a IV. László nevére hamisított oklevélnek azon állítása, hogy az Ugocsa vármegyei Heten föld őslakosai, a bessenyők kipusztultak, mert ebből a hamisítás genesisét is voltaképen megismerhetjük.
A bessenyők kipusztulása magában véve egyáltalában nem hihetetlen, még csak nem is meglepő dolog s ezért bizony nagy hiba volna kétségbe vonni valamely oklevél hitelességét.
De lássuk csak közelebbről, hogy és mikép pusztultak ki azok a bessenyők?
Szirmay Antal Anonymus olvasgatása közben fölfedezte, hogy a honfoglaló magyarokkal Toxus vezér alatt bejött kunok vagy bessenyők között volt egy Heten nevezetű előkelő vitéz («quidam nobilissimus miles nomine Heten»), a ki az új hazában nagy birtokot kapott. Minthogy pedig Pray értekezése szerint a bessenyők a Tisza mellé szállottak, az Ugocsa vármegyei Heten pedig történetesen szintén a Tisza partján épült, ez épen elég volt Szirmaynak ahhoz, hogy a vitéz urat oda telepítse, mondván, hogy ez a föld róla neveztetett aztán Hetennek. De mert azt később Kun László Otthobor szolnoki ispánnak adományozta, világos, hogy Heten nemzetségének a tatárjárás alatt ki kellett pusztulnia._{Notitia Ugochiensis pag. 133.}*
Összevetve most már Ugocsa vármegye monographiájának idézett passusát Kun Lászlónak sokszor emlegetett donatiójával, tapasztalni fogjuk, hogy abban Szirmay elég orczátlanúl a maga alaptalan combinatióját tünteti föl historiai igazság gyanánt és talán épen azért óvakodott nyilvánosságra bocsátani hamisítványát, mert tartott tőle, hogy az élesebb szemű kortársak – főkép azok, kik munkáit alaposan ösmerték – gyanuba veszik őt.
De okunk van hinni, hogy már enélkül is gyanakodtak reá s véleményünk szerint egyedül az a körülmény mentette meg őt a lelepleztetéstől, hogy az irodalmi kritika még ebben az időben nálunk úgyszólván gyermekkorát élte, s oly magas állású emberekkel szemben, mint az udvari tanácsos úr, csaknem egészen elnémult, vagy legfeljebb – mint ezt a még ifju, de már akkor nagytudományú Horvát István példája is bizonyítja – nagyon bátortalan hangon szólalt meg._{Horvát István: Nehány okok melyek az 1339-iki levél eredetét kétségessé teszik. Pest 1804. Tudvalevőleg Szirmay Zemplén vármegye monographiájában közre bocsátott egy 1339-iki magyar nyelvű osztály és határjáró levelet, állítván, hogy annak eredetije saját levéltárában van, mely országszerte nagy érdeklődést keltett, a magyar nyelv 500 esztendős közhasználatát bizonyítván. Ez ellen szállott síkra Horvát, kimutatván, hogy legjobb esetben is újabbkori fordításról lehet szó. Nekünk úgy tetszik, a fordító maga Szirmay volt.}*
Mi azonban – szerencsésebb kor szülöttei – nem csak betekinthetünk a mai napiglan sokat emlegetett s bizonyos tekintetben népszerű író műhelyébe, de minden aggodalom nélkül szinről szinre is megösmertethetjük őt a tudományos világgal, mely a történeti igazság ellen elkövetett bűneit még mindig hajlandó egyrészt a kor naiv fölfogásának tulajdonítani, másrészt pedig jóhiszemű tévedésnek tartani.
Megengedjük, hogy néha ezek is közreműködhettek, de statistikával szolgálhatunk annak bizonyítására, hogy Szirmay legtöbbször rosszakaratú tendentiával járt el s habozás nékül meghamisította az oklevelek értelmét, ha czéljai úgy kivánták, vagy ha ez által saját és mások családi hiuságának hizeleghetett. Készséggel elösmerjük, hogy nem tartozott a legveszedelmesebb fajta hamisítók közé s korántsem vitte annyira, mint nagyhirű collegája gr. Kemény József, a ki történetírói babérait (?) az általa rendszeresen gyártott okleveleknek köszönheti, mert jobbára csak toldotta-foldotta a keze ügyébe eső okmányokat, belopván azokba, a mire épen szüksége volt, de így is eleget ártott a történetírásnak és működését erkölcsi szempontból nem is jellemezve, mint historikus hitelét, becsületét örökre elvesztette.
Vessünk csak egy tekintetet az adataiból összeállított genealogiai táblára.
Hogy Otthobor szolnoki ispánsága alaptalan koholmány, ezt úgy véljük e folyóirat hasábjain legalább, bizonyítgatnunk is fölösleges, s bár Szirmay szerint a IV. Lászlóval közölt csereszerződés idején 1273-ban viselte volna e méltóságot, mégis az erről szóló hamisítványban egyszerűen csak Otthobor-nak neveztetik. A dolognak alighanem az a magyarázata, hogy az udvari tanácsos úr valószinűleg belátta, hogy nem lesz tanácsos hősével együtt ennyire exponálni magát is, minélfogva a «comes de Zownuk»szavak a hamisítványba fel se vétettek._{Tudnunk kell, hogy Szirmay Antal családja történetét összeállítván, a vonatkozó adatokkal együtt Kazinczy Ferencznek adta át vagy hagyományozá teljesebb kidolgozás végett. Ezek között volt az 1273-iki hamisítvány is. És mert oka lehetett attól tartani, hogy Kazinczy a kéziratot másokkal is közölni fogja (a mint tényleg közölte), inkább föláldozott valamit családi hiuságából. L. Kazinczy levelét a Szirmay Kalós család leveles ládájában.}* De nem végezhetünk ily könnyen Miklóssal, ki állítólag István erdélyi vajda fia, és ugocsai főispán volt. Sőt ezt megelőzőleg rövid ideig még a szolnoki ispánságot is viselte._{«Nicolaus de Zyrma Comes de Zownuk Capitaneus» Nyaláb várából Husvét első napján «contra canes Tartaros» insurrectiot hirdet. Ugocha II. l.}*
Ő volna hát az a hires férfiu, ki megalapítván a Tisza parti Szirmát, mint zászlós úr s Nagy Lajos királynak kedvelt híve a család ifjabb ágának is dicsőséget szerzett.
Igaz ugyan, hogy minek utánna faluját 1300-ban felépítette, ötven esztendeig azt sem tudjuk róla, él-e nem-e? úgy hogy 1352-iki főispánsága valóságos «Deus ex machina», de hát Szirmay Antal kinevezési decretumát is közli, melyből arról értesülünk, hogy elődje bizonyos Domokos mester a Furgulán fia volt mint administrator, kit I. Lajos király szolgálati érdemeinek teljes elösmerése mellett mentett föl állásától._{U. o. 33. l.}* Nagy kár, hogy ez érdekes oklevélnek, melyben többek között «proventus fisci et camerae nostrae» kifejezések fordulnak elő, eredetijét, sok más a Szirmay nemzetség régi dicsőségét hirdető privilegiumokkal együtt 1717-ben elrabolták és megsemmisítették a kutyafejű tatárok, még nagyobb, hogy az abban szereplő Miklós comes sokszor István erdélyi vajda fiának mondatik, mert hát minden valamire való historikus tudja, hogy volt ugyan Erdélynek 1345-től 1350 végeig István nevezetű vajdája, de ez senki más mint a névvel neves, hirrel hires Laczkfi István, a dicsőséges nápolyi hadjárat vezére, a későbbi horvát- és tótországi bán, kinek fia Miklós 1366-ban mint ugocsai főispán szerepel, testvére Laczkfi András székely ispán pedig 1349-ben de kétségtelenül már előbb is viselte ezt a tisztséget, eladdig, míg az 1353-ik év közepén macsói bánnak nevezte ki őt Lajos király._{A kerek-egyházi Laczkfiak családfája: Dr. Karácsonyi Jánostól. (Turul 1886. IV. füzet) Laczkfi András főispánságára nézve eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. levéltárában.}* Úgylátszik, hogy mialatt ő 1350–1352-ig nápolyi helytartó volt, Ugocsa nem kapott új főispánt, hanem addig Domokos (dictus Macska) huszti és nyalábi várnagy kormányozott a megyében. 1353-ban az erdélyi vajdaságot a macsói bánsággal cserélvén föl, így lett helyébe unokaöcscse Laczkfi Miklós ugocsai főispán.
Mindezt pedig csak annak a bizonyítására hoztuk föl, hogy Szirmay István ép oly kevéssé volt erdélyi vajda, mint fia Miklós ugocsai főispán. Az első ugyan puszta állítás, melyet az udvari tanácsos úrnak legfeljebb Pesty Frigyes hitt el,_{Eltűnt vármegyék I. k. 112. l.}* de a második oklevelek által is támogatott hazugság, melyet egyszer s midnenkorra ki akarunk küszöbölni a történelemből. Jellemző, hogy Szirmay Antal már Zemplén vármegye monographiájában említi ugyan, hogy nevezett Miklós, Nagy Lajos uralkodása alatt ugocsai főispán volt, de itt csak Bél Mátyás kézirati munkájára hivatkozik s még csak határozott datumot sem említ, alig pár év mulva azonban saját archivumából már oklevelet is közöl ennek igazolására._{Szirmay szerint Bél Mátyás Róbert Károly alatt Drágffy Jánost (!!) és Pásztohy Bálintot, I. Lajos alatt Szirmay Miklóst nevezte volna meg ugocsai főispánok gyanánt. Az udvari tanácsos úr itt egyszersmind a családját illető bizonyos 1352-iki donatióról is emlékezik, melyről alább mi is fogunk szólani. Notitia topographica Zempleniensis pag. 381.}*
Azt hiszszük, hogy az előadottak után a szóban forgó okleveleknek hamis voltát bővebben bizonyítgatnunk egészen fölösleges, sőt ez a feladat szorosan véve czélunkhoz sem igen tartozhatik. Meg kell azonban említenünk, hogy Szirmay Antal és atyja bizonyos táblai pörökhöz csatolt kétségtelen hitelességű oklevelek szerint Miklóstól származtatják ugyan magukat, de ez a Miklós – a mint erre bennünket épen azok a hiteles documentumok tanítanak – 1339-ben már nem élt s így az ugocsai comessel azonos nem lehetett. Akadunk ugyan később egy másik Szirmay Miklósra is Ugocsa vármegyében, de ez történetesen András fia volt s otthon ülő falusi nemes létére a babérokat csak mint «homo regius» szedegette._{L. alább.}*
Mindezek után pedig kijelentjük, hogy 1. a Szirmay család eredete és leszármazása, úgy a mint ezt szakmunkáinkban ma napság olvashatjuk, tökéletesen hamis; 2. a mesék birodalmába tartozó Rákot nem is említve, Otthobornak és rokonainak semmi közük sincs a Szirmayakhoz; 3. a nemzetség úgynevezett borsodi és ugocsai vonala között a puszta névazonosságon kívül más kapcsolat sohasem létezett.
Most tehát áttérhetünk állításainknak részletes bizonyítására, már t. i. a mennyiben ezek még bővebb igazolásra szorulnának. De mielőtt ehhez fognánk, érezzük, hogy meg kell felelnünk arra az önkénytelenül feltámadó s bizonyára indokolt és jogos kérdésre: Micsoda különös oka lehetett Szirmay Antalnak az őt lenéző és megtagadó család régi dicsőségét kikeresni a homályból, gőgös büszkeségét nevelni, hiuságának hizelegni gyakran még oly eszközök segítségével is, melyek reá mint emberre és történetíróra egyaránt homályt vetnek?
A dolognak kissé talán hosszú, de mint látni fogjuk, fölöttébb érdekes, sőt tanulságos magyarázata van.

DR. KOMÁROMY ANDRÁS.

ERDÉLY RÉGI CSALÁDAI.

Az enyingi Török család.

Az enyingi Törököket, kik Erdély más megyéiben, többek közt Alsó-Fehérben is birtokosok voltak, Hunyadmegyének pedig csaknem negyedrészét birták, a Turul 1891-iki IV-ik füzetében e czikksorozat bevezetésénél kifejtett szempontokból jogosan számíthatom Erdély családai közé.
Egyik érdekes nőtagjának regényes élete itt, hol e sorokat irom, az úgynevezett erdélyi hegyalján folyt le; ablakomon kinézve Boros-Bocsárd és Krakkó (akkor «Karkó)» hegyeit látom, melyek között az azon időbeli udvari élet kalandjai szövődtek. . . . .
De valamint ma egyáltalán regeszerünek tűnik fel, hogy e vidéken valaha előkelő magyar társadalmi élet lehetett: úgy a szép Török Katának is, ki még megbélyegeztetése után is tudott férjet – ekkor már negyediket – hódítni, hiában keresnők ma valami emlékét akár Boros-Bocsárdon, akár Krakkóban.
Beszéljenek tehát róla és családjáról az okleveles adatok, melyeket a véletlen ide, egykori lakhelyének szomszédságába hozott!
Ezekhez a Zeyk család idősb, vagyis kutyfalvi ágának levéltárából jutottam hozzá, hova az Inczédiekkel való házassági kapcsolat folytán kerültek. Az Inczédiek pedig körtvélyesi Vadas Judit útján, Török Katának leánya volt, az enyingi Törökök leányági leszármazói közé tartoznak.
E levéltárban találtam meg a Törököktől más leányágakon leszármazó utódoknak, – a gyerőmonostori Kabosok és felső-pulyai Bükk-eknek, – kezén volt oklevelek egy terjedelmes jegyzékét, mely ez iratok bő kivonatát s némelyiknek csaknem teljes másolatát tartalmazza s 1747 julius 2-án azon alkalomból iratott, hogy Kabos László a Bükk András mint idősb atyafi által őrzött leváltárból amaz okmányokat kezéhez vette. Ha tehát idővel ide ismét vissza nem kerültek, az eredeti oklevelek valószinűleg most is a Kabosoknál vannak.
E részletes kivonat azonban, – mely Kabos László aláirásán kívül tanúkkal is van hitelesítve, – elég arra, hogy az enyingi Törökök erdélyi ágának leszármazását, Török Kata életét s Báthori Gáborral való úgy rokoni, mint szintén gyöngédebb természetű viszonyát is megvilágítsák; sőt elitéltetésénél azon kor biráskodásának catoi szigoráról s az erkölcsök tisztaságának megvédésében semmi mellék tekintetet nem ismerő erélyéről is meggyőzhetnének, ha nem volna e szép éremnek rozsdás oldala is, s az egymással összefüggeni látszó momentumok, melyek ez okiratokból kiderülnek, nem vezetnének annak felismerésére: hogy e kérlelhetlen szigorú erkölcsbiráskodás, mely az imént elhalt fejedelem személyét és emlékét sem kimélte, nagyon szorosan karöltve járt az új fejedelem családjának felgazdagítására való törekvésekkel.
Maradjunk azonban a genealogia terén, s lássuk időrendben a fenn jelzett okiratokat, melyek az enyingi Törökök erdélyi ágának nemzedékrendét egészen másként tüntetik föl, mint miként azt Nagy Iván (XI. 294) a sok ellentétes feljegyzésből és közleményből összeállíthatta.
Miután e család eredete, első ízei és czímere Csergheő Gézának, társulatunk igazgató vál. tagjának, a Turul 1892. I. füzetében közölt nagybecsü tanulmánya által már tisztába vannak hozva, ha most már az erdélyi ág összezavart nemzedékrendét is okleveles alapon tisztáznunk sikerül: akkor legfeljebb az marad e család genealogiájában még felderítetlennek, hogy a bakonoki, máskánt pathi Törökök ősének Lászlónak szintén László nevü atyját hol kell a közös családfán elhelyeznünk? S erre nézve is sejthetjük, hogy aligha nem Török Péter egyik fiát kell benne keresnünk (ha már a Horváth Páltól való leszármaztatással szakíthatunk), s így András és Györgynek egy testvérét; mely feltevés mellett aztán a Turul 1892. I., 30 lapján említett 1481-iki czímerlevél a család három külön ágának adottként tünnék fel.
Míg azonban ezt biztosan megállapítni lehetne, lássuk az erdélyi ágra vonatkozó oklevelek sorozatát.
1. 1563 aug. 1-ről Hagymási Kristóf, ki Török János özvegyét nőül vevén, az ennek gyermekei Török Bálint, János és Kata feletti gyámságot is János Zsigmond fejedelem rendeletéből átvevé, kötelezi magát, hogy a hunyadi javakat tartozékaikkal együtt gyámoltjai javára megtartja.
2. A Hunyadon 1577 julius 14-én kelt oklevél szerint Török János megosztozik Orlai Margittal, néhai Török Bálint özvegyével, Hunyad, Vingárt, Brettye és Suk birtokokra és tartozékaikra nézve, oly módon, hogy Brettye és Vingárt hugának Török Annának a Bálint leányának részébe jut, s ha ez férjhez megy, még a többi birtok jövedelméből is kap kiházasítást, Suk pedig, – míg újabb házasságra nem lép – az özvegynél marad; az osztatlan ingóságok pedig Török János és nevezett huga közt egyenlően felosztatnak.
3. 1584 márczius 1-én Báthori Zsigmond az egész vajdahunyadi várat, Hunyad és Hátszeg mezővárosokkal s 34 névszerint felsorolt hunyadmegyei faluval, melyeket elődeik is birtak, Török Jánosnak, a másik János fiának, ki néhai enyingi idősb Török Bálint fia volt, s általa Török Istvánnak, a Ferencz fiának, ki ugyanazon idősb Török Bálint fia volt, új adományképen adományozza.
4. 1585 február 10-én Török János a fennírt javakba ellenmondás nélkül beiktattatik.
5. 1590 vízkereszt utáni hétfőn Vajda-Hunyadon kelt okirattal Zalasdy János özvegye Fánchy Kata, a néhai gordovai Fánchy János leánya, valamint gyermekei Miklós, János és Borbála, Barcsay Istvánné eladják hunyadmegyei Rus nevü egész birtokukat és a vajdahunyadi Alszeg-utczában levő nemesi házukat és udvarukat, Török Bálintnak, a néhai enyingi Török János gyermek fiának 1500 magyar forintért, mely összeget a nevezett gyermeknek gyámja Mihályffi (így) Iffiu János fejedelmi tanácsos és fehérmegyei főispán sajátjából fizetvén ki helyette, ha a nevezett gyermek vagy utódai a fennírt összeg letételével magukhoz váltani akarják, Iffiu János vagy utódai azt részökre kibocsátani kötelesek. Ezen birtokvásárhoz Báthori Zsigmond ugyanazon 1590. évi november 16-án Kolozsvártt kelt oklevelével a fejedelmi jóváhagyást megadja, s egyszersmind a néhai Török János érdemei tekintetéből fiának Török Bálintnak az e javakkal járható királyi jogokat adományozza. (Ez oklevél nem a fennjelölt okmánykivonatban, hanem a kolozsmonostori konvent 1730-iki hiteles kiadványában külön van meg a Zeyk levéltár iratai között.)
6. 1597 május 25-én kelt Báthori Zsigmondnak beiktatási parancsa, az enyingi Török István hunyadmegyei főispán és ifjabb Török Bálint az enyingi Török János fia részére más oklevelével adományozott Mardsina és Monostor uradalmak s a hozzájuk tartozó mintegy 62 falut illetőleg, mely beiktatás némely birtokokra nézve egyesek által tett ellenmondások mellett 1598 pünkösd előtti pénteken meg is történt.
7. Görgényben 1604 február 29-én kelt okmányban Bogáthi Mihály (valószinüleg Menyhért értendő, a leíró által Melchior és Michael összetévesztetvén) és Török Kata a köztük megejtendő osztály iránt választott biróságban egyeznek meg.
8. 1606-ban Fejérmegye itélőszéke előtt Bánffi Klára karkói Tholdi István özvegye, beperelte előbbi házasságából származott fiának ifj. Csáki Istvánnak özvegyét Török Katát, ki előbb Bogáthi Miklós neje volt, azután ifj. Csáki István neje lett, ennek halála után pedig Dengeleghi Mihályhoz ment férjhez. A per részletesen leírt drága magyar ruhákért folyt, melyek, minthogy Csáki István végrendeletében minden ingóságát nejére Török Katára hagyta, ennek birtokába mentek át; felperesként fellépő anyósa, Tholdiné, pedig azt állította, hogy azok az ő második házasságabeli fiát Tholdi Györgyöt illetik s csak kölcsön voltak adva első házasságabeli fiának ifj. Csáki Istvánnak. E periratból kitünik, hogy a nagymihályi Csákyaknak Nagy Iván III. 87 lapján tévesen a keresszegi Csákyakhoz csatolt (l. Nagy Iván pótköt. 170. l.) nemzedékrendében hiba kell hogy legyen; mert Bánffi Klára nem menye, hanem anyósa volt Török Katának s annak sincs semmi nyoma, hogy ez utóbbinak Csáki Istvántól gyermekei maradtak volna. Különben a per 1607-ben Tholdiné elutasításával dölt el.
9. 1607-ben enyingi Török István testvérével (soror) Török Katával Dengeleghi Mihálynéval osztályos egyességre lép, mely szerint hunyadmegyei javaiból Brettyét és tartozékait, továbbá Macsót, Plopot, Várhelyt, a két Ohábát, Demsust, Zyamant, Danilát, Muragyot, Palát, Bokovát és Pükhesdet, továbbá Fehérmegyében Vingártot, Springet, Birbót, Drassót, Mágot, Gergelyfáját, Zsinát és vingárti havasi negyedrészszel, továbbá Suchot és a kolozsmegyei Asszonyfalvát örökösen és visszavonhatatlanul átadja Török Katának és mindkét nemü örököseinek, úgy azonban, hogy ha magtalanúl elhalna, e javak Török Istvánra vagy örököseire szálljanak vissza. Ha pedig Török István halna el magtalanúl, a hunyadi javak minden tartozékaikkal Török Katára szálljanak. Végre ha Török Istvánnak fiutóda nem maradna, hanem mindkét vonalon csak leányok lennének, akkor az összes javak, úgy a hunyad-, mint a fehér- és kolozsmegyeiek, a várral együtt egyenlően oszoljanak meg az István és Kata leányörökösei közt. Ha azonban Istvánnak fia maradna, a Kata részére a fennebbiek szerint átadott javak akkor is érintetlenűl maradjanak meg Katánál, tízezer magyar tallér vinculum alatt.
10. 1607 október 8-án Dengeleghi Mihályné Török Kata, mint néhai enyingi Török Jánosnak Iffiu Annától, – a Majlád Margit és Iffiu Jánosnak leányától, – született leánya, Alvinczen vallott tanukat az Iffiu János és Majlád Margit jogán követelt alvinczi birtok iránt, melyet az Iffiu családtól Básta vett el s Barcsai Andrásnak adott, kinek özvegye Bogáthi Druzsa fiaival együtt azt azon időben is birlalja.
11. 1612-ben enyingi Török Kata, előbb Bogáthi Miklós, aztán karkói Csáki István, most pedig Dengeleghi Mihály özvegye, a Dengeleghi Mihálytól származó Anna és Erzsébet nevü leányainak terhét is elvállalván, elcseréli középszolnokmegyei s az ecsedi várhoz tartozó Csögh birtokát Lónyai Farkassal, ennek fehérmegyei Boros-Bocsárd birtokáért.
12. 1612 julius 18-án Vajda-Hunyadról levelet ír Török Kata testvérének (fratri), tekintetes és nagyságos enyingi Török István urnak, ő cs. ap. kir. felsége tanácsosának, a pápai vár és őrség főkapitányának, Hunyadmegye örökös főispánjának, s e levélben kéri, nehogy roszra magyarázza, hogy miután a közbejött viszontagságok és zavarok folytán a hunyadi vár idegen kezekre jutott, ő legalázatosabb kérései és siránkozásai által az akkor uralkodó fejedelmet arra birta, hogy a nevezett vár birtokába őt és két leányát visszahelyezte; mert ez által nem volt az a szándéka, hogy valamit a Török István kárára tegyen, hanem csak hogy ne használják azt mások, kik vérüktől idegenek. Gondja is lesz ezután, hogy a már pusztuló épületeket helyreállíttassa.
13. Ugyancsak 1612-ben (a kelet nincs feljegyezve) Báthori Gábor, tekintettel atyjafiának (soror) Török Katának özvegységére, ennek Fehér-, Hunyad- és Kisküllő megyékben levő öszszes javait egész élete hosszára mindennemű adózások alul kiveszi.
14. Szomoruan fejti meg e fejedelmi kegyességeket a most következő 1614-iki okmány, mely a vele rokon Báthori Gábor fejedelemmel folytatott viszonyáért Török Katát itéletileg megbélyegzi. Ezt, a társulatunk hölgytagjai iránt való tekintetből, azon latin nyelvü szövegben ismertetjük, miként az a fennemlített okmánykivonatban foglaltatik. Ennek 37-ik pontja ugyanis így szól:

«Processus per generosum Stephanum Kopai de Kolosvár, qua principis Gabrielis Bethlen causarum fisc. directorem velut actorem contra grosam dominam Catharinam Török primo Nicolai de Bogáth, diende Stephani Csáki de Mihály, ultimo Michaëlis de Dengelegh generosorum relictam, filiam magnifici condam Johannis Török de Enyingh ex grosa domina condam dna Anna consorte sua, filia magnifici condam Johannis Iffju ex generosa et magnifica dudum dna Margaretha Majlád, tund sua, – prius vero spectabilis ac magnifici condam Andreć Báthori de Somlyó consorte – progenita, penes mandatum dicti principis Gabrielis Bethlen prćceptorio- et citatorio- relatorium die 12-a Februarii anno 1614 emanatum, in comitiis institutus de et super eo: qualiter dicta dna I., – alias ex possessione Boros-Bocsárd consequenterque curia nobilitari dictć dnć Catharinć Török in cttu Albensi, medio officialis ejusdem egregii Stephani Sibói citata, – spretis divinis humanisque legibus, cum serenissimo condam principe Gabriele, filio spectabilis ac magnifici condam Stephani, filii jam fati olim Andreć Báthori de Somlyó, ex prćlibata olim domina Margaretha Majlád consorte sua progenito, aliquot annis retroactis illicitam, horrendam venerem exercuisset, sicque manifestum commisisset incaestum, per consequens tamquam contradicti criminis ream pśna competens per dictum principem eidem infligenda expetiebatur; cujus actionis in stabilimentum productć fuerant inquisitionales certć, quibus tamen mediantibus, contra dictam Catharinam Török actus coitus realis quidem non conprobatur; comprobatć tamen per easdem collaterales aliquć graves suspiciones, uti simplex in una domo, et etiam in uno lecto concubitus, dictique principis de actu cum illa habita jocosa jactatio. In iisdem inquisitionalibus insuper inducitur, quod idem princeps etiam cum Imrefiana, – quć per incantatrices arte magica dictum principem quandocunque voluit, per fermentationem in olla habitć alicujus aquć et ibidem existentium frustrorum panni et telarum, ad se veniendum compellere poterat, – actum venereum habuisset; de certa Banffiana etiam, cum Johanne Krosznich adulterium commiserit fatentur. De principe vero iidem testes nihil inducunt. Et hćc fuit proba contra dominam dictam Catharinam Török processualiter producta. Quia vero dicta pars I. in dictis generalibus comitiis nec per se, nec per legitimum suum procuratorem sub dicto judiciorum termino comparuisset, per consequens se actionis prćerectć ream manifeste demonstrasset. Ex eo dicta pars I. pro prćmisso uti exponitur horrendo facinore, abominabileque concubitu ac nefario incestu juxta contenta decreti in nota perpetuć infidelitatis, amissione scilicet capitis et proprietatis universorum bonorum et iurium, portionumque possessionariarum, ubilibet et quibuscunque comitatibus hujus regni Hungarić ditionique ejusdem principis Gabrielis Bethlen subjectarum, rerumque et bonorum mobilium quorumlibet, ipsam solam proprie et prćcise concernentium, fisco ejusdem principis applicandorum convicta extitit. Anno 1614 in dominica Iudica, civitate vero Medgyes, sub scilicet generalibus comitiis dominorum regnicolarum Transylvanić. Et hćc indiciales seu adjudicatorić per magistrum Angyalos protonotarium dicti principis Gabrielis Bethlen sub sigillo authentico extradatć habentur.
15. 1615 január 2-án Bethlen Gábor fejdeelem a Magyarország dunántúli részeibe kiköltözött s kihaláshoz közelgő enyingi Török István meghatalmazott szolgáitól 12000 magyar forinton zálogba veszi ennek hunyadi javait, minden hozzátartozóival.
16. 1620 márczius 3-án Kassáról kelt adománylevelével pedig ugyanezen fejedelem az összes Török-féle hunyadmegyei javakat, e zálogszerződésre, s enyingi Török Istvánnak mindkét nemü örökös hiányával történt kihalására hivatkozva, az örökösödési rend egész részletes (hitbizományszerű) megállapításával saját testvére, Bethlen István gyermekeinek és utódainak adományozza.
17. 1628 julius 28-ról kelt a Török Kata javait illető okmányok összeírása, meghitelesítve Szatmármegye gyűlése előtt. Ezen iratokat Vadass Mihály mint nejétől néhai Török Katától született Judith nevű leányának gyámja, úgyszintén ugyanezen néhai Török Kata másik férjétől Dengeleghi Mihálytól származott Anna nevű leányának férje Bükk Zsigmond és Erzsébet leányának férje Rácz Istvánnyújtották be összeírás végett, s ennek megtörténtével Vadass Mihály vette kezéhez, miről a fennírt más két érdekelt felet megnyugtatja.
18. 1676-ból két tanúvallatás is van, mely az előbbi 17-ik pont alatt ismertetett okmánynyal megegyezőleg adja elő Török Kata leszármazóit, megjegyezvén, hogy az Ér-Petriben lakott Rácz Istvánné magtalanúl elhalt; Vadass Mihálynak Török Katától született Judith leánya pedig Váradi Inczédi Mihályhoz ment férjhez, kitől három fia maradt: Mátyás, Péter és Zsigmond. Az utóbbi vallatás arról is tesz bizonyságot, hogy Török Bálint és Kata mint édes testvérek birták együtt a hunyadi uradalom fele részét.
Ezekből tehát megállapítható már az enyingi Török család Erdélyben is szerepelt utolsó ízeinek következő leszármazása, melynél ott hol okiratainkkal nem ellenkeztek, a Nagy Iván féle adatokat is felhasználtuk, a mi fenn elősorolt okiratainkra pedig jelzőszámokkal utalunk.

Enyingi Török Bálint 3 belgrádi bán. 1536-ban Hunyad várát kapja, 1541 óta Konstantinápolyban fogoly, † ugyanott 1551 táján. Pemflinger N., a Márk leánya. János 3 1535-ben vránai perjel, 1557-ben Debreczen város birtokában Izabella által megerősíttetik. † 1562 junius 7-én. (a. Balassa Bora, † férje által lefejeztetve 1550. b. Sanyiki Krisztina (?) utóbb Hagymási Kristófné.) 1 b-től Ferencz 3 1566 Veszprémnél harczol, † 1570 előtt. (gúthi Országh Bora.) Bálint 1 1563-ban serdületlen. 1 † 1577 előtt. (a. Cherepovith Kata † 1572. b. Orlai Margit 1577 özvegy.) 2 b-től János 1563-ban serdületlen. 1 1577-ben sógornőjével osztozik. 2 1584-ben új adományt kap. 3 † 1590 előtt. 4 (mihályfalvi Iffiu Anna.) 10 14 Kata 1563-ban serdületlen. 1 1577-ben valószinüleg már nem él. 2 István szül. 1564. 1571-ben testvéreivel említtetik. 1584-ben rokona János útján uj adományt kap az erdélyi birtokokra. 3 1597-ben hunyadmegyei főispán, s e megyében ismét birtokot kap. 6 1607-ben rokonával Katával osztozik. 8 1612-ben pápai kapitány 12 s Erdélyből végkép eltávozván. 1615-ben itteni birtokait elzálogosítja. 15 † magtalanul 1618. jun. 3-án. 16 (a. pixendorfi Rueber Kata a János leánya sz. 1568. b. kis-tapolcsányi Tapolcsányi Ilona. c. gersei Pethő Margit a Gáspár leánya, utóbb telekesi Török János neje.) Zsuzsa (bedeghi Nyáry Pál † 1606.) 1571-ben testvéreivel említtetik. Fruzsina (homonnai Drugeth István.) 1571. Ilona † mint hajadon 1570-ben. Anna 2 1577-ben anyja gyámsága alatt. Bálint 4 18 1590-ben még gyermek. 1597–1598-ban némely javakba beiktattatik. 6 † valószinüleg 1607 előtt. 9 Kata 10 1607-ben rokonával Istvánnal osztozik. 9 1614-ben nótáztatik. 14 † 1628 előtt. 17 (a. Bogáthi Miklós de ead. † 1603. 7 b. nagy-mihályi és karkói Csáki István † 1606 előtt. 8 c. Dengeleghi Mihály de ead. Egybekeltek 1606 előtt 8 † 1612 előtt. 13 d. körtvélyesi Vadass Mihály. Egybekeltek 1614 után.) 17 18

Az okiratokra rámutató számok feleslegessé teszik, hogy e nemzedékrend helyességét tüzetesebben fejtegessem. Pár megjegyzést azonban mégis kell tennem.
Hogy Török Jánosnak az 1550-ben lefejezett neje után más neje is volt, az okmányunkból látszik, melyből tudva van az is, hogy ez utóbb Hagymási Kristófhoz ment nőül. Neve nincs említve. Nagy Iván Hagymási Kristóf nejéül két különböző forrás szerint Báthori Erzsébet és Sanyiki Krisztinát említi. Utóbbinak családja Nagy Iván művében nem található fel. Hogy azonban Báthori Erzsébet nem lehetett Török János özvegye, nemcsak abból következtethetjük, hogy a Báthoriak nemzedékrendén férjeül Hagymásin kívül csak Dobó Ferencz van említve, hanem teljesen bizonyosnak is tarthatjuk, azon körülménynél fogva: mert ez esetben Török Kata nemcsak anyjáról Iffiu Annáról lett volna félunokatestvér (mivel szülőik csak anyáról voltak testvérek) Báthori Gáborral, hanem atyjáról is csaknem ugyanazon rokonsági fokban állott volna vele; mert ez esetben atyja Török János szintén unokatestvér lett volna a nevezett fejedelemmel, és pedig ugyanazon nagyatyja és nagyanyától leszármazó. Ha pedig ez így lett volna, az 1614-iki itélet nem csak az Iffiu Anna útján való rokonságot hozta volna fel Török Katának vérfertőzésben elmarasztalására, hanem mulhatatlanúl hangsulyozta volna terhére azon körülményt, hogy kétszeres rokonságban is állott a fejedelemmel. Iacute;gy tehát teljesen biztos, hogy Hagymásinak a Báthori leányon kívül még egy más neje is kellett hogy legyen, s ez volt Török János özvegyen maradt második hitvese. S hogy a gyermekek ettől származtak, azon körülmény mutatja, hogy mostoha atyjuk nem a gondnokságot, hanem a gyámságot vette át fölöttük, mi azon időben még szorosan meg volt magánjogunkban különböztetve s csakis 12 éven alatti serdületlenekre vonatkozhatott, minél fogva a három Török testvér nem lehetett az 1550-ben lefejezett Balassa Bora gyermeke.
Végül azt kell megjegyeznem, hogy az Inczédieknek a Török-féle javakért a XVII. század végén tett némely sikertelen fellépései alkalmával Török István a Kata fivérének s így a János fiának is mondatik. Ez azon következtetésre vezetne, hogy talán két külön személy lehetett az 1584-iki nova donatioban szereplő István, a Ferencz fia, és a később Török Katával osztozó István pápai kapitány és Hunyadmegye örökös főispánja.
E feltevés azonban nem állhat meg. Nemcsak azért, mert sem a leszármazásra vonatkozó egyéb okiratok, sem a tanúvallatások nem szólnak arról, hogy Török Jánosnak egy István nevü fia is volt, – vagy hogy István Bálinttal a János fiával s Kata (carnalis et uterinus) testvérével szintén testvér lett volna; hanem azért sem, mert ekkor nem lenne megokolható, miért volt Iffiu János a Török Bálint gyámja, minthogy ez esetben a gyámság Istvánt illette volna. A fennebb 9. és 12. alatt ismertetett 1607-iki osztályos egyesség- és 1612-iki levélben előforduló «frater», «soror» kifejezések tehát kétségkívül csak tágabb értelemben veendők, s miként más családok számos régi okmányaiban is láthatjuk, csak általában közeli rokonságot jelentenek; mit megerősít a 18. sz. alatti 1678-iki vallatás is, mely szerint Török Bálint és Kata édes (carnales et uterini) testvérek együttesen fele részét birták a hunyadi uradalomnak; nyilván azért mivel a másik felerész a másik ágon levő Török Istvánt illette. Ebben tehát, valamint a Bálint valószinüleg előbb bekövetkezett halála folytán 1607-ben János ágán egyedül maradt Kata s másik ágon levő István között létesült osztályban világos következménye mutatkozik a két külön ág javára tett amaz új adománynak, melyről a 3. pont alatt ismertetett 1584-iki okmány szól.
Ama tágabb értelemben használt «frater» és «soror» kifejezés téveszthette aztán meg később az Inczédiek genealogusait, midőn 1680 és 1688-ban az iktári Bethlen utódok ellen fellépve, Török Istvánt a Kata testvérének és János fiának állítják.
Hogy az enyingi Török család ez Istvánban és Katában kihalt, az iránt semmi kétség sem lehet.

KIS BÁLINT.

AZ OROSZLÁNOSI TÖRÖS CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.

Néhány évvel ezelőtt, midőn a Törös család birtokában lévő okiratokat összeszedve rendeztem, feladatomúl tüztem ki a család történelmének megírását és genealogiai táblázatának összeállítását. Ezen kitűzött czélom megvalósítása azonban mindjárt kezdetben oly akadályokba ütközött, melyek feladatom tökéletes megoldását előre láthatólag is lehetetlenné tették. Legfőbb akadály volt, hogy mint állami tisztviselő épen oly városba kerültem, hol a család eredetére vonatkozó adatokat kutatni nem lehet, mert ezen a vidéken a család egy tagja sem élt. Hogy ezen előre látott akadályok daczára czélomat fel nem adtam, annak egyedüli oka az volt, hogy mint úttörő elegendőnek véltem egyelőre a rendelkezésem alatt álló anyag feldolgozását, hogy azután ezen, bár hiányosan összeállított munka, további kutatásaim folyamán kiegészítve, teljes egésszé összeállítható legyen.

I.
A család czímere eredetileg tőr volt, a mult század dereka óta azonban a család tagjai czímerűl már a Nagy Iván által is említett: a paizs kék udvarában zöld téren ágaskodó és első jobb lábával kivont kardot tartó oroszlánt használják.
A család eredetéről a birtokomban lévő okiratok semminemű felvilágosítást nem nyujtanak, amennyiben a csupán mintegy 200 darab okiratból álló családi levéltárban a családra vonatkozó legrégibb okmányt Újlaky Ferencz győri püspöknek Pozsonyban 1551 januárius 29-ik napján kelt adomány levele_{A leleszi convent által 1762-ben kiadott hiteles másolat.}* képezi, melynek értelmében Both István és Ferencznek, Unghmegyében Bothfalván fekvő birtokai, nevezett tulajdonosok elhalálozása után, kiváló érdemeinek elismeréseűl s jutalmúl a szent korona iránt tanusított fontos szolgálatai és a király személye irányában tapasztalt hűségeért, Laurentius Theöres de Oroszlános, mint a már előbb nemességet nyert család egyik ősének adományoztattak, ki ezen birtokba 1552 január 20-án Komjáthy Tamás királyi kiküldött által a törvényes formák megtartása mellett bevezettetett.
A most említett adománylevélen kívül egész 1693-ig egyetlen oly okirat sincsen birtokomban, melyben a Törös családról említés tétetnék, s melynek alapján a család leszármazása legalább a fentebb említett Lőrinczig felvihető volna. Ezt mint sajnos körülményt kell konstatálnom már csak azért is, mert épen ezen időközbe esik a család legkiválóbb alakjának Törös János-nak szereplése, ki mint III. Ferdinand kamarai tanácsosa, a linczi béke megkötése által a magyar történelemben halhatatlanná tette nevét, s érdemei elismeréseűl a király 1625-ben a Turócz megyei Alsó- és Felső-Zaturcsát adományozta néki, később pedig, vagyis 1639-ben Borsodmegyében az alsó-péli és Barsban az armai pusztát kapta._{Nagy Iván «Magyar Családok».}*
Törös János korából okiratom nincsen, egy 1701 márczius 21-én kelt eredeti okiratban említettik ugyan Törös János, mint Szikszó mezőváros esküdtje, de ez nem lehetett a linczi béke létrehozója, mert ez már akkor nehezen élt.
Törös János életének történelmi becsű mozzanatait kitünő tudósunk Zsilinszky Mihály írta meg «Törös János szerepe a linczi békekötésben 1645» czímű, s a magyar tudományos akadémia által 1886. évben kiadott nagybecsű művében. Ezen a hazai történelem szempontjából nagy érdekű mű tartalmát egész terjedelmében e helyütt nem ismertethetem, s annak csupán a család-történelem keretébe vonható életrajzi adatait közlöm a következőkben:

«Törös János mint korának hírneves jogtudósa a magyar kamaránál nyert alkalmazást tanácsosi minőségben. Itt alkalma nyilt az államügyek legfontosabb részébe bepillanthatni és meggyőződhetni arról, hogy a magyar királynak és országnak mindenek felett hű és tiszta kezű tisztviselőkre van szüksége, a kik az egymással küzdő pártok érdekei fölé emelkedve, a valódi tényállást terjeszszék elé a királynak.

Törös János birt az erős meggyőződés kimondásának bátorságával. Hivataltársai között ép oly nyugodtan és szerényen viselte magát, mint fellebbvalóival szemben. A legbonyolultabb kérdésekben csakhamar megtalálta a fonalat, mely a megoldáshoz biztosan vezetett. Mikor a napi kérdések felett a legszenvedélyesebb viták voltak, ő higgadt tudott lenni s épen ezért világosabban láthatott, mint az indulat által elvakított társai.

Ferdinand király, ki gyakrabban érintkezett vele, csakhamar felismerte e jó tulajdonait. Bámulta higgadtságát, szerette meleg hazafiságát és becsűlte rendülhetlen hűségét, melyet az uralkodó család iránt nem egyszer tanusított. Innét van, hogy valahányszor az erdélyi fejedelemmel bizalmas közlendői voltak, őt nevezte ki követének, ő általa nyilatkoztatta ki óhajtásait. A királynak ezen kiváló bizalma természet szerint sok irigyet és titkos ellenséget szerzett nékie. Minthogy nem volt magas származású, a főurak, különösen az esztergomi érsek kicsinylőleg nyilatkoztak róla. De ő ezt nem vette rosz néven. Ismerte az embereket, ismerte az egymással harczoló érdekek hatalmát s jóllehet tudta, hogy sokan irigy szemmel kísérik, nem ragadtatta el magát alacsony bosszúállásra, hanem a tiszta lelkiismeret öntudatával végezte a reá bizottakat.

Az erdélyi fejedelemmel senki sem tudott jobban bánni, mint ő, a ki midőn ura iránti hűségét minden tettével bebizonyítá, magyar őszinteséggel fejtegette a fejedelem előtt a magyar viszonyok veszélyes voltát. A mily határozott volt Ferdinand előtt, épp oly habozás nélkül mondta el I. Rákóczy György politikája feletti itéletét. Nem helyeselte a fegyverfogást, de nem volt annyira elfogúlva, hogy be ne lássa, miként a felidézett háború tüzét csak türelemmel és kölcsönös engedékenységgel lehet eloltani. Ezért lett ő nélkülözhetlen tagjává a béke tárgyalásokra kiküldött bizottságnak.

Eleinte csak közvetve folyt be a béke tárgyalásokba. Szerepe inkább tanácsadó, mint irányadó volt. Mihelyt azonban a király azon meggyőződésre jutott, hogy Esterházy Miklós nádor (1582–1645) indulatos természete egyáltalában nem alkalmas ilyen kényes ügyek elintézésére, a további alkudozások útjának egyengetésére nehány oly tanácsosát kívánta a fejedelemhez küldeni, a kikben ennek is bizalma lehetett. Ezen kiküldött tanácsosok egyike volt Törös János, ki a király bizalmas üzenetének tolmácsolásával bizatván meg – 1645 április 17-én útnak indult Pozsonyból és sok viszontagság után junius 19-én délelőtt 10 órakor Rimaszombat városába érkezett, hol a fejedelem által ünnepélyesen fogadtatott és megvendégeltetett. A fejedelem a megérkezés napján mellőzte a hivatalos komoly kérdéseket és leginkább csak a királyi család tagjainak hogylétéről beszélgetett vele, – a hivatalos audiencia, melyen a békeügy elővétetett csak másnap történt, de már nem Rimaszombatban, hanem Losonczon, hová a fejedelemmel együtt átment. Junius 23-án I. Rákóczy György elhagyta Losonczot és Szécsény felé sietett, honnét a béketárgyalások folytatására Kemény Jánost küldötte hozzá, ezek között azonban az egyezség létre nem jöhetvén, a fejedelem átüzent Törös Jánosnak, hogy látogatná őt meg táborában. Ez meg is történt. A fejedelem nagyon barátságosan fogadta és vacsorára is magánál tartotta. A tanácskozmányok eredményét Törös János részletesen közölte Ferdinanddal Szenkviczy Mátyás titkára által, mely értesítésre a király helybenhagyólag válaszolt. A válasz julius 7-én érkezett meg a királytól, – Törös János már ekkor Ripnye nevű faluban volt, hová azért ment át, hogy a Krakovánban tartózkodó fejedelemhez közelebb legyen. A fejedelem julius 14-én Krakovánt elhagyván Kosztolánba ment, innét pedig másnap tovább kellett mennie a hadsereggel Szomolány felé, hová őt Törös János is követte, s itt a Pongrácz család kastélyszerű kuriájában szállásoltatott el a fejedelem által. A kuria a község szélén egy szép kert közepén állott s úgy a külső táj szépsége, valamint a lakás berendezése kielégítő sőt úrias és kényelmes volt. Szegény Törös János, mikor itt elhelyezkedett, nem is gondolt azon nagy veszedelemre, mely őt valóban komolyan fenyegeté.

Ugyanis a svédek mindig rossz szemmel nézték azt, hogy a királynak békekövete kíséri a fejedelemet. Törös Jánosban nem láttak egyebet, mint egy veszedelmes embert, a ki az ő szövetséges társukat el akarja csábítani és a kinek működése koczkáztatja az ő csatatéri diadalaikat. Találkoztak köztük túlságosan vérmes férfiak, a kik már-már Bécs falain látták a svéd diadalmas zászlókat lengeni, a kik a magyarok segítségében bíztak, azért rajongtak és halálos gyűlöletet tápláltak a császár iránt. Ezeknek sikerűlt Törös János, mint a császár embere ellen oly izgalmat támasztani a jelenlévő svéd katonák között, melynél fogva ezek elhatározták, hogy őt megölik. Egyszer csak megrohanták a Pongrácz-féle kuriát és iszonyú zaj, káromkodás és fenyegetőzés közben keresték Törös Jánost, hogy megölhessék. A nagy zajra figyelmessé lett magyar és svéd tisztek, köztük Duclos is azonnal a helyszínére siettek és az örjöngő tömeget szétoszlatván, Törös Jánost a veszélyből kiszabadították.

Rákóczy a kellemetlen inczidens felett mélyen megbotránkozván, a lázadókat keményen megbüntette; Törös Jánosnak pedig azonnal más és biztosabb lakást rendelt Szomolyán községében, épen a fejedelem közvetlen szomszédságában.

Julius 22-én már Szeniczen, néhány nappal később pedig Kopcsányban folytatták a tanácskozást s augusztus 3-án létrejövén a megállapodás, Törös János a béke-pontok szerkesztéséhez fogott.»
Törös Lőrincz és János szereplési ideje között (1551–1645) állítólag 1625. év táján élt Törös Péter, kinek neje Kökényesdy Judit; hogy ezen Törös Péter atyja, vagy testvére volt e Jánosnak, ezt ezideig megállapítanom nem sikerült, s így a már említett Törös Lőrinczet, Pétert és Jánost a családi leszármazás keretébe még be nem foglalhattam.
A most megnevezettek után 1676. év körűl élt Törös György, kinek özvegyét Gelley Borbálát (első férje Némethy Ambrus) 1697-ben Tarczalon a németek meglőtték, midőn fia II. György már fogoly volt._{Nagy Iván «Magyar Családok».}* I. György és neje Gelley Borbálától a leszármazás egészen napjainkban szakadatlan lánczolatban le van vezetve. Fiuk
II. György (1693) a borsodi és szabolcsi ágazat közös törzsatyja. Kétszer nősült. Első neje, kitől III. György a szabolcsi ág megalapítója származott, Garay Anna volt. Második neje özv. Boldogházi Kiss Ádámné szül. restei Nikházy Judit (harmadik férje Bay Sándor) Nikházy János és Görgey Judit leánya. II. Györgynek ezen második házasságából származott a mai napig is virágzó borsodi ágazat őse I. Zsigmond és Klára, Lenkey Jánosné.

Törös György (1676 körűl) neje Gelley Borbála. II. Törös György (1693 körűl) első neje Garay Anna. második neje Nikházy Judit. III. György a szabolcsi ág őse. I. Zsigmond a borsodi ág megalapítója. Klára Lenkey Jánosné.

II.
Borsodmegyei ágazat.
A borsodmegyei ágazat megalapítója, mint ezt fentebb láttuk, Törös Zsigmond volt. 1690. év táján született. Előbb Zilizen Borsodmegyében, később pedig 1740 óta Tomoron, Abaujmegyében lakott. Neje Szathmáry Király Éva, Szathmáry Király János és Szentpétery Zsuzsánna leánya, ki által rokonsági viszonyba jött a Lossonczy, Szemere, Ragályi, Hamvay és Sturmann mai napig is élő családok őseivel. Birtokai voltak: Senyén, Sáros-Patakon, Hoportyon, Szikszón, Tarczalon, Sajó-Vámoson, Tolcsván és Nagy-Kinizsen; neje utáni birtokai: Tomor, Gyanda, Ambrusháza, Dezsőháza, Kupa-Kércs, Diczháza, Homrogd, Lak, Szakácsi, Gagy-Bátor, Szalonna, Jósafő és Lenke községében fekvő birtokok.

Szentpétery Imre † 1725 neje: bizáki Puky Éva † 1722. Szentpétery Mária fáji Fáy Istvánné. Szentpétery Zsuzsánna Szathmáry Király Jánosné Szentpétery András. Szathmáry K. József kapitány 1741 (első házasságból, anyja Dessewffy Magdolna). Klára Boldogházi Kiss Pálné. Éva Törös Sigmondné. András őrmester 1741.

Szathmáry K. János Lenkey Katalin. Miklós Pongrácz Borbála. István Ittoics Katalin János 1. Dessewffy Magdolna. 2. Szentpétery Susánna. Katalin Lossonczy Istvánné. lásd fentebb. Susánna Hamvay Lászlóné. Julia Sturmann Andrásné. Sigmond. Lossonczy László Szilvásy Mária. Lossonczy Ilona Mokcsay Lászlóné. Ádám. György. Anna Szemere Györgyné. Zsófia Ragályi Istvánné.

Törös Zsigmond Sajó-Vámoson 1740 május 27-én kelt okirattal Sajó-Vámoson lévő birtokát nemzetes és vitézlő Benkovits Pál úr és házastársának nemzetes Peirlin Anna asszonynak 100 rénes forintokért zálogba adta.
Tolcsván 1742 január 1-én gróf Szirmay Menyhértnek 200 forintért zálogba adta a tolcsvai várhegyen fekvő «Diós» nevű szőlőjét, úgy hogy a kiváltás ideje 10 év mulva Szent Gergely pápa napja lészen.
Zilizen 1742 junius 22-én mostoha testvére Boldogházi Kiss Pállal az édes anyjuk restei Nikházy Judit után maradt birtokon osztoztak meg, olyformán, hogy Törös Zsigmond a hoportyi és sáros-pataki részeket, valamint a zilizi birtok egy részét kapta osztályrészűl.
S.-A.-Újhelyen 1743 május 6-án Lenkey Klárával, testvére Lenkey Jánosné szül. Törös Klára után maradt ingó tárgyakon osztozott meg, mely tárgyakból testvérének összes ruháját, valamint egy dolmányra való ezüst gombját és két darab ezüst kanalát Zsigmond kapta tulajdonul.
Tomoron 1748 január 31-én testvére néhai Törös Klára után maradt két darab tarczali szőllőn osztozott meg mostoha testvérével, néhai Törös Györgynek nejével szül. Ivány Annával oly formán, hogy Törös Zsigmond kapta a «Fekete hegyen» lévő szőllőt, melynek szomszédságában egyfelől Isépy György, másfelől pedig Szathmáry Donáth kézsmárki lakos szőllője volt.
Szikszón 1748 november 27-én a szikszói «Komlós» nevű hegyen lévő parlag szőllőjét 15 évre zálogba adta Légrády Sámuel szikszói lakosnak négy hordó borért, melynek értéke 50 forintra becsültetett.
Törös Zsigmond meghalt Tomoron 1749-ben. Özvegye 1770 márczius 8-án egy Zilizen felállítandó református iskolának házhelyet adományozott. Törös Zsigmondnak négy gyermeke maradt:
I. György szül. 1738. év táján, mint sárospataki tanuló 1756 május 28-án a gróf Kálnoky Antal nevét viselő ezredhez beállott katonának, honnét anyja által kiváltatván, ifjú korában elhalt. Nem lesz érdektelen e helyütt egész terjedelmében közölni anyjához írt levelét, melyben őt elhatározásáról értesíti. A levél következőleg szól:

«Édes Kedves anyám asszony!

Sok idővel ezelőtt mivel tudtam azt, hogy időmet oskolában mind holtig nem lehet töltenem, minden Magyarországban szegény legénynek választhatandó életnek módját és mivoltát azmennyire elmém gyngesége engedte, meghántam-vetettem s magamban jól megfontoltam és ámbár által láttam azt, hogy valamint a szegény gazdának e világi életének folyásában majd ereje felett való és elszenyvedhetetlen nehézséget, fogyatkozást kell sokszor viselni: szintén úgy az hadi regulát próbáló vitézeknek útjok, a mint mindenek ezt a kik tudják bizonyítják, csaknem elviselhetetlen alkalmatlanságokkal, mindmegannyi tövisekkel van összeköttetve, én mindazonáltal az katonaságnál alkalmatosabb statust állaptomhoz éppen nem itéltem. Ugyanis miólta a jó és rossz között valamennyire külömbséget tudok tenni, mindenkor ezen állapotomra ajánlottam magamat, erre vágytam s ezt kívántam, ezokáért tanúlni is úgy igyekeztem, hogy az állapotot viselhessem vala, mind magam mind familiám becsűleti fentartásával. Mert jól tudtam azt, hogy az mindeneket bölcsen igazgató Szent Istennek erre tetszett engem rendelni, amidőn ennek elviselésére alkalmatos szívvel felruháztatottnak érzeném magamat. Láttam azt is, hogy az minden experientia nélkűl élő nemes ember majd alább való a rossz embernél s egyszersmind hogy a szegény legénynek semmiféle életnemébe a becsűletnek keresésére nincs oly mód, mint ebben az állapotban. A mi pedig mindezeknél nagyobb, megtanúltam már azt is, hogy az Isten az embert a maga dicsőítésére teremtette, az ember pedig azt, hogy az Istent szereti, dicséri, jó életével mutatja meg, – jól él az, a mint az tudósok mondják, a ki úgy él minden nap, mintha az nap meg kellene néki halnia s megemlékezik az emberi életnek hijábavalóságáról; már pedig erre semmi az embert jobban nem indítja, mint az katonaság, mert abba mindég úgy kell az embernek élni, mintha mindjárt meghalna. Hogy azért elől számlált meggyőzhetetlen okaim beteljenek s az életben régen feltett utólsó végemet elérhessem, én magamat áldozó csötörtökön a katonaság megpróbálására Felséges Assszonyunk szolgálatjára méltóságos Gróf Kálnoky Antal ő Exellentiája Regementire leköteleztem. Ezt ugyan igaz dolog nem kell vala cselekednem kedves anyám asszony akaratja s híre nélkűl, – nem így kell vala érdemem felett miólta élek hozzám mutatott anyai szeretetit, dajkálkodását meghálálnom, de kérem alázatosan kedves anyám asszonyt: ne tulajdonítsa cselekedetemet engedetlenségemnek, vagy rosszaságomnak, mert vagyok az szíveket vizsgáló Isten előtt, az előtt merem mondani, hogy fiúi alázatos kötelességemet, hűségemet, míg bennem egy csepp vér lesz, elfelejthetetlenűl előttem igyekezem tartani, hanem ifjú éretlen gondolatomnak, mellyel azt véltem, hogy ha szándékom tudtára lesz kedves anyám asszonynak, benne talán megakadályozhatand. Juthat vala az is eszemben, hogy kedves anyám asszony keserves véres verejtékivel engemet ily nagyra nevelt, ezokáért nékem is az kötelességem, hogy már ezután sulyos terheit vállaimra mintegy által végyem s könnyebbítsem, de gondolatomban mindég az jutott eszembe, hogy gazdálkodásra semmi igyekezetem, hajlandóságom nem volt. Kyvánom azért is, hogy az mindenható Isten, a ki Istene minden igaz özvegyeknek, árváknak, valamint eddig, úgy ezután is kegyesen gondot viseljen, mint egyebekrűl, kedves anyám asszonyrúl is. Esedezem azért alázatosan édes kedves anyám asszony előtt, hogy anyai hűsége és kegyes szivessége irántam legkisebben sem meg ne csorbúljon s anyai gratiájában, ámbár arra érdemetlen leszek, ezután is tartani méltóztasson. Hogy pedig mind az jószágot, mind szegény Tamás öcsémet jó disposítió alatt hagyhassam, valami kára ne következzen anyám asszonynak, melyet annakutánna a gazdám méltatlanúl okozzon, kérem alázatossan, az ünnepig még úgy vélem itt leszek, az alatt minthogy igyekezete is van, bejönni s jó rendelést tenni méltóztasson. Ezek után a midőn kedves atyám fiait s asszonyom anyámat alázatosan tisztelném s anyám asszonyt viszontag is anyai hűségének elmúlhatatlan s megcsonkúlhatatlan fentartására kényszeríteném vagyok kedves anyám asszonynak holtig alázatos szolgája

S. N. Patak 1756 28 May.

Törös György s. k.»

Szentesi Sámuel sáros-pataki tanár ugyancsak 1756 május 28-án a következő levelet írta özv. Törös Zsigmondnénak Zilizre:

«A tekintetes asszonynak ajánlom alázatossággal való szolgálatomat. Az éretlen gyümölcsbűl érettet, a jó és kegyes szüléknek éretlen erköltsű, engedetlen fiaikból érni kezdő engedelmes fijakat éppen mikor reménlettünk volna oskolánkban; akkor csalatkoztunk meg. A nemes Kálnokianum regement már egynehány hetektűl fogva verbováltatván nállunk, sok nemes iffijakat közűlünk elvittek, kik közé Törös György is, megyetvén, minden szép intéseket, az asszonynak elhiszem lehető nagy szomorúságára elmenvén, az uraságot szolgasággal, az angliai ruhát vastag durva remek ruhával mundérral 28-dik praesentis viradóra felváltotta elcserélte. Lássa meg az Isten, rúla nem tehetek, eleget intettem mind szép szóval, mind keménnyel és valamikor a katonaságot előhoztam, mindenkor idegenkedni láttatott tőle, így felelvén: nem keserítem meg az édes anyámat; és mondhatom már most a tanulásban kedvem szerint viselte magát, soha ezt nem reménlettem volna. Minek okáért találja fel módját az asszony, micsoda indulattal viseltessék hozzá, itt lesznek talán az egész innepeken is és az asszonyt ide várja. Győzze meg az asszony azzal magát, hogy a maga anyai kötelességét, melyre oly engedetlen fiú érdemetlen vala, egésszen véghez vitte, mind taníttatásában, mind ruházásában; lássa, ha azt megvetvén, jobb oskolát választott, megtaníttatik ottan, eszében fog jutni keservesen. Ezek után maradtam gratiájában ajánlott

A Tettes Asszonynak teljes vigasztalást kívánó alázatos szolgája

S. Patakon 1756 28 May.

Szentesi Sámuel ms.»

II. Katalin (szül. 1734 körűl) gyandai Kormos Ferenczné.
III. Tamás (1746–1810) Több megyék táblabirája, Zilizen, Borsodmegyében lakott, csáthi Gábriel Annát, Gábriel Miklós és fáji Fáy Anna leányát birta nőül, kivel 1771-ben kelt egybe s általa sógorságba jött kisdobai Dobay Dániellel, kinek neje Gábriel Katalin, Anna testvére volt s leányát Dobay Krisztinát, tomkaházi Tomka Miklós birta nőül s ennek fia, Tomka Mór, jelenleg Szathmár megyei pénzügyigazgató.
1782 május 30-án a tomori, gyandai, diczházai, ambrúsházai, desői és szakácsi birtokait cserébe adta testvére Törös Judit férj. Téglássy Andrásnénak, melyekért a zilizi és senyei ingatlanoknak Judit testvére tulajdonát képező egy harmadrészét kapta cserébe. Ezen szerződés több kellemetlenség és családi viszálynak volt okozója a két testvér között. Erre vall Törös Juditnak 1787. évi julius 28-án Tamáshoz írt levele, melyben panaszolja, hogy mivel érdemelte ő meg bátyjától azon atyafiságtalan bánásmódot, hogy midőn már többször találkoztak, testvére őt kikerűlte és reá sem nézett. Sürgeti e levélben, hogy a csereszerződésben foglaltakat egymás közt végleg hozzák rendbe, hogy mindkettőjük tudja meg már valahára, hogy mi az övé.
1782 január 8-án sáros-pataki birtokát, nevezetesen a várban lévő szabad házát, a városban fekvő korcsma-házait állásával és istállójával, a majorok közt lévő házat, malombéli fele részét, mindezekhez tartozó földekkel és rétekkel, úgy a Meggyesen lévő szabad szőllőjét, mint az újhelyi «Fekete Hegy» alatt lévő rétjét fél esztendőre haszonbérbe adta Antónyi István és nejének 125 r. forintért, mely összeget a bérlők azonnal le is fizették.
1783 január 27-én Gábriel Miklós, Miskolczon a Czikó-utczában fekvő házát, a bábonyi bérczen lévő borházat és pinczét átadta leányának Gábriel Anna férj. Törös Tamásnénak, ki a miskolczi házat még az évben újra építteté.
Gibárton 1791 julius 3-án Törös Tamásné szül. Gábriel Anna, testvéreivel: György, Miklós és Katalinnal az atyai és anyai örökségen történt megosztás alkalmával kapta: a tisza-keszi és csáthi birtokot 3000 forint, – a miskolczi fundust 1000 forint, a tállyai szőllőt 368 forint, vagyis összesen 4368 forint értékben, s ezenfelűl készpénzben kapott testvéreitől az örökségi jutalék kiegészítése fejében 1067 forint 45 krajczárt, úgy hogy összes örökségi jutaléka 5435 forint 45 krajczárt tett ki. Ily összeggel lett kielégítve a többi testvér is.
1792 október 5-én Szabó György és neje szül. Soltész Nagy Borbálától, Csáthon birtokot vett 100 aranyért.
1793 május 1-én hadi segedelem fejében fizetett:

miskolczi birtoka után 13 frt 54 kr.,
tisza-keszi birtoka után 13 frt 16 kr.,
szolgai birtoka után 15 frt 36 kr.,
balatonyi birtoka után 5 frt – kr.,
senyei birtoka után 57 frt 30 kr.,
zilizi birtoka után 44 frt 13 kr.,
csáthi birtoka után 2 frt 30 kr.,
s.-szt.-péteri birtoka után 30 frt – kr.,
kazinczi birtoka után 7 frt 11 kr.,
lád-besenyői birtoka után 1 frt 05 kr.,
nyomári birtoka után – frt 18 kr.,
összesen tehát: 190 frt 30 kr.
II. József halála után 1790 február 21-én a magyar koronának Bécsből való hazahozatala alkalmával a megyékből bandérium alakíttatott s a borsodiak Radvánszky Károly vezetése és Törös Tamás zászlótartósága alatt jártak, lóháton utazván.
1795 február 25-én Szabó György és neje Soltész Nagy Borbálától Csáthon földet vett 150 aranyért.
1796 május 24-én a miskolczi új református templom építési szükségleteire 100 forintot adott.
1797 május 4-én Szabó György zilizi lakost felfogadta, hogy helyette 60 aranyért, mint zsoldos a franczia háborúba menjen.
1799 május 5-én zilizi lakóházának falába 1300 darab aranyat falazott be, mit 1810. év végén bekövetkezett halála után örökösei meg is találtak. A pénz elrejtését a következő lepecsételt levélben adta tudtára nejének: (a levél czíme) «Kedves feleségem Gábriel Anna halálom után tulajdon maga nyissa fel és olvassa, az ő halála után pedig gyermekeim mind együtt lévén nyissák fel és magok olvassák el. Atyafiainak sem jelentvén mi légyen benne.» (belűl) «Édes kedves feleségem, vagy gyermekeim mindkét ágon lévők! Mind a mostani környűlállások, mind a gonosz emberektől és tűztől való félelem kénszerítettek engemet arra, hogy a mely summás pénzzel az Úr Isten sok fáradságom után ingyen kegyelméből méltóztatott megáldani, annak némely részit bátorságos helyre tégyem. Tudtotokra adom azért, minthogy nem tudhatom az Úr Isten hol és nem hirtelen halállal szóllít-e ki a világból, ha szólhatok-e csak egyet is véletek vagy nem, hogy én a kis házamba az almáriumot kivevén a kőfalnak alsó részibe a hol fekszik az almárium egy lyukat ásván egy réz edénybe tettem 1300 ~ ezerháromszáz aranyakat úgymint hármas = 115 darab, kettős = 194 darab, egyes = 567. Valamint azért én úgy rejtettem azt el, hogy senki sem tudta, úgy te is vagy gyermekeid úgy vegyék ki, hogy senki ne tudja, mert vajmi sok irigye van a pénznek. Eztet pedig mikor a szükség hozza magával akkor kell kivenni: a többi pénzemre pedig a mi most találtatik 3000 R. forint, arra reá akadtok. Contractuson az aprólékosokon kívül 7000 R. forint. Átkozott lesz az a testvér, a ki egyik a másikat kívánja mind ezekbe, mind másokban megcsalni. Az Isten áldása legyen rajtatok. Zilizen 3-ik May 1799. Törös Tamás msk.»
Törös Tamás meghalt Zilizen 1810. év végén. Hét gyermeke maradt:
I. Miklós (1773–1816) neje márkus- és batizfalvi Máriássy Krisztina. Mindketten korán elhaltak, – úgy hogy egyetlen gyermekük
Tamás (1802–1882) nagybátyja Törös Zsigmond gyámsága alatt nevelkedett fel. 1810-ben, mint miskolczi tanuló Szeremley József tanárnál lakat, – 1817-ben a lőcsei gymnásium növendéke volt, hol baráti viszonyban állott Pfannschmidt, később Zsedényi Edével. Jogi tanulmányainak befejezte után 1826-ban gróf Vay Ábrahám mellett patvarista volt, – később Borsodmegyében esküdtté, majd rövid idő múlva főszolgabiróvá választatott; nősülése után azonban a közélettől visszavonúlva gazdálkodással töltötte idejét. Neje Dapsy Teréz. Törös Tamás meghalt Senyén 1882. évben s eltemettetett Zilizen, Borsodmegyében. Egy gyermeke maradt
Mária, férje Szemere István Zemplén megyei berzéki földbirtokos (meghalt 1888 szeptember). Fia Szemere Miklós cs. kir. kamarás és nagykövetségi titkár.
2. József (1777–1840) nőtelen. 1809-ben a nemesi felkelő csapatoknál, mint lovas tiszt Pápán, később Vasmegyében, végre Komáromban táborozott. Hazatérvén Borsodmegye táblabirája és senyei földbirtokos.
3. László (1781–1820) neje restei Nikházy Judit. Egy fia maradt
István (1812–1833) 1828-ban sáros-pataki tanuló. Ifjú korában elhalt 1833 szept. 8-án Szabolcsmegyében Szabolcson, hol rokonainál a szabolcsmegyei Törösök látogatásán időzött s nagybátyjának Törös Györgynek gyomor-görcsben történt hirtelen elhalálozása következtében agyszélhüdés érte. Eltemettetett a szabolcsi vár helyén lévő sírkertben.
4. Zsigmond (1783–1848) 1805-ben mint 22 éves ifjú a magyar testőrség kötelékébe lépett be. 1807-ben 39 társával Szarvassy generális, Bacskady őrnagy, báró Luzsénszky és Heidendorf kapitányok vezénylete alatt a pesti országgyűlés tartamára a király mellé vezényeltetett s Bécsből 1807 márczius 14-én volt a kiindulás, a király pedig márczius végén érkezett Wrbna gróf, kamarás és Kutschera szárnysegéd kiséretében Budára. 1808-ban hasonló alkalommal Pozsonyban időzött, 1809 február 16-án a magyar testőrség létszámának leszállítása következtében saját kérelmére főhadnagyi ranggal a Blankenstein huszárokhoz lett beosztva, 1811 szeptember 21-én azonban a tényleges katonai szolgálatból kilépett s Borsodban Senyén fekvő birtokára vonúlt, hol később megnősült s a közélettől visszavonúlva töltötte napjait. 1816-ban Szent-Imrey László gibárti földbirtokostól leányának kezét kérte meg levélben, melyre Szent-Imrey László 1816 szept. 23-án kelt levelében többek közt következőleg válaszolt: «. . . . házi környűl állásait tudjuk. Férjfi karakterét esmérjük s ugyanazért ezek ellen kifogásunk nincs. Hanem kedves öcsém uram kövesse a természet rendit s az én példámat, esmerkedjen meg bővebben a leányommal; ő belőle magából tanúlja ki valódi gondolkodása módját; mindkettőjük jövendőbeli boldogságokra szükségesnek látjuk erről az oldalról terjendő esmeretséget . . . .» Ezen tervezett házasság előttem ismeretlen okok miatt teljesedésbe nem ment. 1841. évi aug. 7-én katonatiszti rangjáról lemondott. Meghalt 1848-ban Senyén, hol saját kertjében tétetett örök nyugalomra; innen azonban özvegyének szül. Kónya Borbálának 1869-ben történt elhalálozása alkalmával a senyei sírketben helyeztettek el porai. Négy fia maradt u. m.:
a) Pál szül. 1823-ban Senyén. Okleveles ügyvéd. Borsodmegyének két ízben szolgabirája, – a felső-borsodi református egyházmegyének 16 évig tanácsbirája, – jelenleg földbirtokos és Borsodmegye törvényhatósági bizottságának tagja, lakik Senyén. Neje Csengeri Eszter, – gyermekei:
α) Kálmán szül. Senyén 1874. évben
β) Erzsébet szül. Senyén 1877. évben
γ) Anna szül. Senyén 1881. évben
δ) Pál szül. Senyén 1885. évben.
b) János szül. 1824-ben Senyén. Okleveles ügyvéd és földbirtokos. Lakik Senyén. A magyar szabadságharczban a Damjanich tábornok által vezényelt vörös sipkás (9) honvédzászlóalj hadnagya.
c) József (1829–1874) senyei földbirtokos. Neje Skrabák Petronella, Skrabák Sámuel és czikóházi Czikó Francziska leánya. Gyermekei:
α) Borbála szül. 1855-ben Senyén, férje Várady Soma ügyvéd. Lakás: Diószeg, Biharmegye.
β) Mária szül. 1865-ben Senyén, férje Laucsek Gyula.
γ) Zsigmond szül. 1867-ben Senyén.
d) István (1831–1880). Iskoláit Miskolczon és Eperjesen végezte, – a szabadságharczban a 9-ik honvédzászlóaljnál szolgált, mint őrvezető, 1848. év aug. 17-én azonban betegsége miatt szabadságoltatott. 1877 és 1878-ban Borsodmegye szendrői járásának esküdtje volt. Neje fáji Fáy Mária (szül. 1838 julius 22), Fáy Ferencz tomori birtokos és Nikházy Zsuzsánna leánya. Törös István meghalt Miskolczon 1880. évi február 21-én – eltemettetett Senyén, 3 nappal előbb elhalt fiával Istvánnal együtt február 23-án. Gyermekei:
α) András (1857–1862).
β) Sándor Zsigmond, szül. 1859 május 25-én Senyén. Pénzügyi fogalmazó Tesmesvárott. Neje Ikerváry Ida, Ikerváry Antal szegedi kir. törvényszéki levéltárnok és Szekeres Emma leánya. Esküvő: Szegeden 1885. évi október 3-án.
γ) Ferencz szül. 1861 márczius 11-én Senyén. Főreáliskolai tanár Verseczen.
δ) Zsuzsánna szül. 1863 február 7, – meghalt 1871 május 16, Senyén.
ε) István, Géza szül. 1864 nov. 10, – meghalt 1880 február 18.
ζ) László szül. 1866 julius 29.
η) Ilona szül. 1869 junius 20.
ϑ) Andor, József szül. 1871 márczius 3.
ι) Ernő, László szül. 1873 január 9.
κ) József, György szül. 1876 április 26. – meghalt 1877 márczius 23.
λ) Jolán szül. 1878 deczember 19.
5. Klára (1787–1844) restei Nikházy Józsefné. 1843 október 29-én vagyonát átadta testvéreinek, illetve ezek utódainak 1200 forint évi járadékért; mely összeget az osztozkodó rokonok nevezetesen 1. Törös Miklós fia Tamás, 2. Törös Zsigmond, 3. Törös György gyermekei és 4. Törös Éva gyermekei négy egyenlő részben voltak kötelesek kifizetni.
6. György (1790–1833) borsodmegyei földbirtokos és táblabiró. 1807-ben sáros-pataki diák. Neje bizáki Puky Zsuzsánna. Meghalt 1833 szept. 8-án Szabolcson, midőn rokonai a szabolcsi Törösök látogatására ott időzött, gyomor-görcs okozta halálát. Eltemettetett Szabolcson, az állítólag Árpád egyik vezére Szabolcs által 892-ben épített földvár helyén lévő sírkertben. Három gyermeke maradt:
a) Katalin (1821–1873). Férje: Nikházy István bódvai földbirtokos.
b) Zsuzsánna (1823–1879). Férje: dobfeneki Syposs Ferencz hangácsi földbirtokos.
c) Sándor, ifjú korában elhalt.
7. Éva (1792–1831). Első férje pedig runyai Zsoldos György volt.
IV. Judith, férje: borzovai Téglássy András abaújmegyei földbirtokos, utódjai Abaúj-Tornamegyében tekintélyes birtokosok.

III.
Szabolcsmegyei ágazat.
Az oroszlánosi Törös család szabolcsmegyei ágazatának megalapítója Törös György, Zsigmondnak a borsodi ág ősének fél testvére volt, ki szabolcsmegyei birtokát valószinűleg anyja Garay Anna után örökölte. Borsodmegyei sajóvámosi birtokát 1728 április 7-én eladta ifj. Aszalay Ferencznek, ki azon birtoktest nagy részének már tulajdonosa volt. Neje Ivány Anna.

Borsodi ágazat.
Zsigmond 1690–1749 Szathmáry Király Éva. György 1740–1760. Katalin gyandai Kormos Ferenczné. Tamás 1746–1810 csáthi Gábriel Anna. Judith borzovai Téglássy Andrásné. Miklós 1773–1817 márkus és batizfalvi Mariássy Krisztina. József 1777–1840. László 1781–1820 restei Nikházy Judit. Zsigmond 1783–1848. Kónya Borbála. Klára 1787–1844. György 1790–1833. Éva 1792–1831. Tamás 1802–1882 Dapsy Teréz István † 1833. Katalin 1821–1873. Nikházy Istvánné. Zsuzsánna 1823–1879 dobfeneki Syposs Ferenczné. Sándor † Mária Szemere Istvánné. Pál 1823– Csengeri Eszter. János 1824– József 1829–1874 Skrabák Petronella. István 1831–1880 fáji Fáy Mária. Kálmán. Erzsébet. Anna. Pál. Borbála Várady Sománé. Mária Laucsek Gyuláné. Zsigmond. András † Sándor Ikerváry Ida. Ferencz. László. Ilona. Andor. Ernő. Jolán.

Szabolcsi ágazat.
György 1745 Ivány Anna. György 1745. Ferencz 1748 fügei Csathó Zsuzsánna. Ferencz 1781 lövői Lövey Borbála. Zsuzsánna 1793 Hunyady János. László 1781 borzovai Téglássy Judit. József † 1790. Judith Dobozy Antalné. Miklós 1845. Gergely † 1845. László † 1845 Eszter Zimanné. Péter. Goógh Eszter. István † 1871. Ferencz † 1884 restei Nikházy Mária. Béla.

Törös György meghalt 1745. év táján. Két fia maradt:
I. György,
II. Ferencz, kik 1748-ban junius 29-én Pálffy János által a Szabolcsmegyében fekvő Gáva és Kisfalud községekre nyertek adománylevelet,_{Eredeti okirat a családi levéltárban.}* melyek azelőtt a Szokoly család, illetve Zoltány Farkas tulajdonát képezték. György családja fiágon kihalt, – leánya Mária állítólag Bárczayné.
Ferencznek neje fügei Csathó Zsuzsánna, – gyermekei:
1. Ferencz (1781) neje lövői Leövey Borbála, gyermekei:
a) Miklós (1845) leánya Eszter, Zimann N.-né, lakik Szabolcson.
b) Gergely, fia Péter, ennek fia István, ki meghalt 1871-ben Miskolczon.
c) László, meghalt 1845-ben. Neje Goógh Eszter. Fiuk Ferencz, meghalt 1884-ben Nyiregyházán, – neje restei Nikházy Mária, Nikházy István és Törös Katalin leánya, fiuk Béla szül. Szabolcson 1876.
2. Zsuzsánna (1793), Hunyady Jánosné.
3. László, magyar gárdista 1781-ben II. József császár által saját kérelmére felmentetvén,_{Eredeti okirat, II. József által aláirva, a családi levéltárban.}* főhadnagyi ranggal a hadsereghez osztatott be. 1793 február 27-én kapitánynyá neveztetett ki s mint ilyen részt vett a franczia hadjáratban. 1793-ban április 10-én indult ki zászlóaljával Budáról és 14-én Székesfehérvárra érkezett, – innen pedig Veszprém- és Zalamegyén át Stiriában Pettau és Marburg városokon keresztűl Sterczingbe (Tirol) ment, honnét 1793 junius 12-én Ferencz bátyjának levelet írt Szabolcsra. Ezen levélbe foglalta végrendeletének másolatát, melyet nevezett testvérbátyja kívánságára Pesten 1793 április 7-én készített el, általános örököseiként testvéreit Ferenczet és Zsuzsánnát, illetve ennek fiát Hunyady Jánost nevezvén meg. Végrendeletének eredeti példányát saját pecsétje alatt jó barátjánál Tomka Lászlónál helyezte el. A franczia hadjárat után hazatérve, átvette gazdaságát s megnősült, – nőül vevén borzovai Téglássy Judithot. – Egy gyermekük maradt:
Judith, Dobozy Antalné, – férje szabolcsi birtokos volt, – utódjai Abaúj-Tornamegyében élnek.
4. József, mint hadnagy vett részt Belgrád ostrománál, hol sebet kapott, minek következtében Pesten huzamosabb ideig tartó betegség után meghalt 1790. év végén.
Az oroszlánosi Törös család szabolcsmegyei ágából ezek szerint fiágon csak Törös Béla él (gyámja: Szemere József s.-a.-újhelyi lakos).
Mindkét ág evang. helvét hitvallású.
(A családfát l. az előző oldalon.)

TÖRÖS SÁNDOR.

VEGYES.

További pótlékok a Rákóczi-ház nemzedékrendéhez.

A Turul legközelebbi füzetében olvasható közleményemnek már megjelenése után tünt csak szemembe, hogy Nagy Iván családtörténelmi ismert nagy művének pótkötete mégis megemlékezik a Báncsy («Banchy») családról (63. l.). Sajnálom, hogy e körűlmény kikerülte előbb figyelmemet. Különben állításaimon mitsem változtat, sőt azokat megerősíti; úgymint, kiderül onnét, hogy a «laskodi és vehéczi», fiágon már kihalt Báncsy család csakugyan az északkeleti vármegyékben, nevezetesen Zemplénben és Szabolcsban virágzott, s előkelő birtokos nemes volt. Továbbá ifjabb Báncsy Miklósnak (id. B. Miklós fiának) első neje Nagy Iván szerint is «Rákóczi Dora» volt (minden további megjelölés nélkül), s a második – kitől gyermekei – Palágyi Anna. Az azonban, hogy R. Dora, Rákóczi Ferencznek vala leánya, és hogy mag nélkül hunyt el: csakis az általunk ismertetett Homonnai gr. Drugeth-féle 1641-iki országbirói mandátumból derül ki, mely ekképen a Rákóczi-családfára nézve valóban új adatokat szolgáltatott.
A mi e hirneves ház nemzedékrendének további kiegészítéseit illeti: a czikkünkben foglalt felhívás következtében máris két pótlékot kaptunk. Fényes Gyula úr Debreczenből arról tudósít, hogy a Turul 1891-iki évf. 146. és 149. ll. Borzásy Miklós hitveséül említett Rákóczi Magdolna, – az ő, Fényes Gy. úr családi irata szerint – szintén a felső-vadászi ágból származott, és pedig alkalmasint Rákóczi I. János likavai kapitánynak leánya volt. E körülmény azonban még további bizonyításra vár.
Mocsáry István kir. kamarás és főhadnagy úr Kecskemétről, viszont felhívja figyelmünket a szilasi és pilisi Szilassy-családot illető nagyszámú genealogiai táblázattal fölszerelten Gömör vármegye által Pelsőczön 1817 decz. 16-án kiadott füzetre, vagyis ennek tárgyunkra vonatkozó egynémely adatára. E füzet azonban – mint Mocsáry úr is helyesen jegyzi meg, – telve van a legtarka-barkább, a legképtelenebb genealogiai koholmányokkal. Mindazáltal a tömérdek lom között helyes adatokat is tartalmaz. Ilyenekül látszanak nevezetesen ezen alábbiak:

Rákóczi I. János likavai kapitány. (Pongrácz Borbála.) II. Ferencz 1583–85. Zempléni alispán. (Keczer Dora.) II. Zsigmond, 1607. erdélyi fejedelem stb. II. János stb. 1622–38. szepesi kamarás és kir. tanácsos. (Leövey Erzsébet.) III. János. (1. Magosmarthi Pathó Erzsébet. 2. Aranyi Mária.) Mária. 1728-ban szilasi és pilisi Szilassy Jánosné. Anna. (Férje: fáji Fáy Gábor abauji alispán, kinek 2-dik neje Diószeghy Anna.)

Mely két utóbbi adat valódisága azonban még szintén tüzetesebb igazolást igényel, – s épen e czélból, figyelemgerjesztésül jónak láttuk ideiktatni. E táblázati töredék szerint tehát Rákóczi II. János fiága hasonnevű fiában fogyott volna ki. Hogy magva szakadt, annyi bizonyos.
További adalékokat e becses folyóirat szerkesztősége – azt hiszszük – mindenkor szivesen fogad.

THALY KÁLMÁN.

A gr. Szápáry család nemzedékrendéhez.

Nagy Iván az alapvető munkájában közlött családfán a gr. Szápáry család kiváló tagja, Szápáry I. Péternek csakis három gyermekét, tudniillik két fiát és egy leányát (Miklóst, II. Pétert, és Krisztinát Kapy Györgynét) ismeri. Halála évét sem tudja meghatározni, általánosságban kijelentvén: meghalt 1699 után.
A kedvező véletlen folytán kezemhez jutott magának Szápáry I. Péternek ivrét alakú papiron 4 lapot betöltő eredeti feljegyzése, mely házasságra kelésétől (1667) a családjában történt változásokat tartalmazza egész 1702. évig._{Eredeti voltát tanusítja egyébként a rajta olvasható, XVIII. századból eredő eme hátirat is: Petri Szápáry senioris connotatio connubii sui, nativitatis prolium, et obitus parentum.}* Eme feljegyzések folytonosságban tulajdonképen 1690-ig terjednek, és 1667-től 1681 közti időről, mint azt az egyenlő kézirás nyilván tanusítja, egy időben, tehát 1681-ben eszközöltettek, és pedig oly módon, hogy azon gyermekek születésének feljegyzésénél, kik 1681-ben még éltek, az esetleges változás későbbi beírására nehány sornyi tér hagyatott, és a később beállott változás utólag jegyeztetett be, azonban ugyanazon kéz által, melytől az alapfeljegyzések származnak, a mi a kézirásoknak egybevetéséből kétségtelen. Az ekkénti utolsó bejegyzés 1702-ből való; e szerint nem forog fenn kétség az iránt sem, hogy Szápáry I. Péter nem 1679, hanem 1702. év után halálozott el, vagy 1702. évben.
Minthogy Szápáry I. Péter eme feljegyzései nemcsak családi viszonyaira vonatkozólag egészítik ki Nagy Iván közleményét, hanem világot vetnek arra is, hogy Szápáry I. Péter csakugyan jelen volt az 1681. évi soproni országgyűlésen, s ekként valónak bizonyul Lehoczky az a feljegyzése is, hogy Mosonmegye követe volt, (Stemmat. I. 197. l.), nem tartom érdektelennek azt teljes tartalmában e becses folyóirat közönségével megismertetni._{A szöveget a mostani helyesírás szerint közlöm, megtartottam azonban a kiejtés jellemző sajátságait, valamint feltüntettem a szövegben foglalt későbbi bejegyzéseket.}*

* * *

Anno 1667. die 13. Februarii Csunon, nemes Moson vármegyében levőben, jegyzettem el magamnak házastársul nemzetes és vitézlő Egresd˙ Boldizár ur nemes és nemzetes Armpruszter Susanna asszonytul mint kedves feleségétül való első szülött leányát, nemzetes Egresd˙ Soffiát, tizenhét esztendős korában, lévén kérőm tekintetes és nagyságos öregbik Zics˙ István posoni kamara prefectus ur ő nagysága és nemzetes vitézlő Farkas András kedves sógor uram, ő fölsége győri fő harminczadossa és Győr vármegyének vice ispánya; kiadók pedig voltak gróf Draskovits Miklós ur ő nagysága és Kerekes Menyhárt sógor ur, nemes Moson vármegye vice ispánya. Ugyanazon föllyül megirt napon volt kézfogásunk is csuni udvarháznál.
Die 15. Februarii esküttünk meg egymással ugyan csuni udvarháznál, esküttetvén meg bennünket az besenyei plébánus.
Anno 1667. die 29. Septembris indultunk Bécsben az menyegzőre való vásárlás kedvejért együtt egy hintón megirt Egresdi Boldizár ur és felesége nemzetes Armpruster Susanna aszszony és az én feleségem, akkorbeli mátkám nemzetes Egresd˙ Soffia, egésségesen másnap beérvén Bécsben, harmadnapján megbetegedvén véletlenül megirt szegény Armpruster Susanna asszony, vette ki Isten az világbul ugyan Bécsben, die 5. Octobris az belső városban levő aranyos Szarvasnál való vendégfogadóban. Az testét szomoruan vissza hozván magunkkal Csunra, die 3. Novembris anni 1667 temették el nagy böcsülettel és készülettel az csuni templumban; kinek lelkének Isten ő szent fölsége legyen irgalmas és kegyelmes.
Anno 1667. die 6. Novembris gyászban levén, Egresd˙ Soffia akkorbeli mátkámmal az csuni curiában volt minden muzika nélkül való menyegzőnk.
Die 7. Novembris mingyárt az menyegző után vittem az atyámfiát győri házamhoz két hintóval és két kocsival, paraszt szekereken kivül.
Anno 1668. die 24. Decembris ugymint karácsony estin győri házunknál adta Isten ez világra fiunkat Adamkot, estve hét és nyócz óra között, melyet körösztöltettünk meg győri cathedrális öreg templumban, volt körösztatyja győri böcsületes német kapitány Szupki ur és Karlóczy Miklós hatvani prépost és győri kanonok és lector uraimék. Komaasszony megirt Szupki ur felesége.
Die 1. Julii anno 1669. vette ki Isten ez világbul ezen fiunkat Győrött, fél esztendős korában, kit temettettünk el Győrött az öreg Boldog Asszony templumában.
Anno 1670. die 12. Februarii virradóra négy óra tájban, sub signo scorpionis, győri házunknál adta Isten ez világra leányunkat Chrystinkát, kinek körösztatyja veszprémi főkapitány Jagacsics Péter úr és köröszt anyja Zibrik Miklósné asszonyom Miskey Borbála asszony. Melly leányunkat Isten neveljen sz. nevének dicséretire. (Későbbi bejegyzés.) Ezen leányunkat vette el magának házastársúl tekintetes és nemzetes Kapy György uram, az kiknek menyegzői solennitásokat tartattam meg itten Murai Szombati várunkban in anno 1691 farsangon die (üres a helye) Februarii.
Anno 1671. die 1. Martii Csunon vette ki Isten ez világbul néhai Egresd˙ Boldizár ipam uramat 72 esztendős korában, kit annak utánna két hónappal temettünk el csuni templumban nagy böcsülettel.
Anno 1672. die 4. Januarii sub signo piscium taplanfalvai udvarházunknál adta Isten ez világra Boriska leányunkat regvel kilencz óra tájban, kit die 10. Februarii ugyanazon házunknál körösztölt meg Hegyessy ur vasvári canonok; volt köröszt atyja nemzetes Jankovits Ferencz ur és körösztanyja néhai nemzetes Fóti Lengyel Sigmond szigligeti kapitánnak meghagyott özvegye nemzetes Kisfaludy Kata asszony.
Ezen leányunkat anno 1674. die 26. Martii éczaka 12 óra tájban vett ki Isten ez világbul győri házunknál két esztendős és három hónapi korában. Temettettük ugyanott Győrött az cathedralis Boldog Asszony templumában való bótban.
Anno 1673. die 5. Julii délután hat óra tájban győri házunknál sub signo piscium atta Isten ez világra fiunkat Andriskot, kit die 6. délután az öreg templumban megkörösztölvén, körösztatyja volt Eszterházy János győri vicegenerális ur ő nagysága, és komaasszony ő nagysága házastársa Ocskay Magdolna asszony.
Ezen fiunkat anno 1676. die 1. Februarii csuni házunknál vette ki Isten ez világbul harmadfél esztendős korában, magam ott nem levén sem rövid betegsége, sem halálakor, temettette el az atyámfia csuni templumban.
Anno 1674. die 3. Julii délután két óra tájban sub signo cancri taplanfalvai udvarházomnál adta Isten ez világra fiunkat Istvánt, kit neveljen Isten sz. nevének dicséretére; ugyanott taplanfalvai házunknál körösztöltettük meg, volt körösztatyja nemzetes Török Imre ur és komasszony az ő kgme szerelmes házastársa nemzetes Kisfaludy Borbála asszony.
Anno 1676. die 28. Maji sub signo sagittarii estve kilencz és tiz óra között csuni duvarházunknál adta Isten ez világra leányunkat Magdolnát, kit Isten neveljen sz. nevének dicséretére; ugyanazon házunknál körösztölték meg is die 30. eiusdem, volt körösztatyja nemzetes Czeglédy János ur nemes Moson vármegyének főszolgabirája és komaasszony ő kgme felesége Rogoz (keresztneve nincs kiirva) asszony.
(Későbbi bejegyzés.) Ezen leányunkat vötte el házastársul tekintetes és nagyságos Gyöngyössy Nagy Zsigmond uram, kiknek menyegzői solennitásokat tartottam meg itten Mura˙ Szombati várunkban die 26. Februarii anno 1697. Anno 1702. die 17. mensis Januari, itten Mura˙ Szombati várunkban gyermek hozása után mingyárt délelőtt tizenegy óra tájban ezen leányunknak lölkét vette Isten ű sz. fölsége magához, az előtt pedig azon éczaka ez világra szült ártatlan leánykáját. Ezen leányunkat temettettük el die (nap és holnap helye üresen hagyva) anno 1702 az Muray Szombati templumban, kinek lölkének Isten ő szent fölsége legyen irgalmas és kegyelmes.
Anno 1678. die 15. Maji sub signo piscium győri házunknál adta Isten ez világra fiunkat Pétert, regvel hét óra tájban, kit nevelljen Isten sz. nevének dicséretire. Körösztölték az nagy templumban, volt köröszt atyja Eszterház˙ János győri vice generalis ur ő nagysága, és koma asszony felesége Ocskay Magdolna asszony ő nagysága.
Anno 1680. die 18. Februarii délután négy óra tájban sub signo librć csuni házunknál adta Isten ez világra fiunkat Miklóskát, kit körösztölt meg Rayka˙ plebánus ur az csuni templumban. Körösztatyja iffiu groff Forgács Ádám ur ő nagysága, körösztanyja groff Forgács Susánna kisasszony ő nagysága, groff Zics˙ Ádám ur ő nagysága eljegyzett mátkája; melly fiunkat nevelje Isten sz. nevének dicséretire.
Anno 1681. die 22. Augusti 11 óra tájban délkor adta Isten ez világra csuni házunknál fiunkat Palkót, körösztatyja groff Zics˙ Ádám ur ő nagysága, körösztanyja azon groff Zics˙ Ádámné asszonyom ő nagysága, tudniillik groff Forgács Susánna asszony.
Anno 1681 karácsony után való nap, ugymint Szent István napján, vette Isten magához ezen fiunkat csuni házunknál, kit az atyámfia azon csuni templumban el is temettetett, magam akkor Sopronban levén az országgyülésében, az hol akkor levén dereka az dolgoknak, szabadságot az haza menetelre nem nyerhettem.
Anno 1690. die 8. Novembris sub signo aquarii éjfél után négy óra tájban csötörtökre verradóra Muray Szombati várunkban adta Isten ez világra fiunkat Pétert, mellyet nevelljen Isten szent nevének dicséretire; körösztölte meg azon várunkban die 12. eiusdem Tissinay plebanus ur. Volt körösztatyja Regedébül báró Tulok Ferencz uram, és körösztanyja Tulok Ferenczné nagyságos Khondutsi Catharina asszony.

* * *

Emez adatokból a következő leszármazás állítható össze:

Szápáry I. Péter. (Egresdy Zsófia) 1667. Ádám 1668 † 1669. Krisztina 1670. (Kapy György) Boriska 1672 † 1674. András 1673 † 1676. István_{1681-ben még élnie kellett, mert 3–4 sornyi üres tér van születésének feljegyzése helyénél.}* 1674. Magdolna 1676 † 1702. (Gyöngyösi Nagy Zsigmond.) II. Péter_{1690 előtt már meg kellett halnia, habár a feljegyzésben ez nem foglaltatik is, mert ez évben született fiu másként nem kereszteltethetett volna szintén Péternek.}* 1678. Miklós 1680. Pál † 1681. III. Péter 1690. (b. Balassa Teréz.) l. a család leszármazását tőle napjainkig Nagy Ivánnál.

SZÉLL FARKAS.

A vehéczi és laskodi Báncsy-család czímere és Rákóczi Ferenczné Csanádi Nagy-Mihályi Anna leszármazása.

Thaly Kálmán úr «Adalékok a Rákóczi-ház nemzedékrendjéhez» czímű értekezésében, melyet a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság m. évi november 24-én tartott igazgató választmányi ülésén fölolvasott, (Turul 1892. 153. l.) Csanádi Nagy-Mihályi Anna asszonyról tett említést, kiről Drugeth János országbiró mandatum restitutionalejában az van följegyezve, hogy először néhai nemes Rákóczi Ferencznek, azután Taros Ferencznek, legutoljára pedig Héderváry Ferencznek volt felesége és hogy első férjétől maradt leánya Rákóczi Dorottya vehéczi Báncsy Miklóssal lépett házasságra.
Az értekező a jelenvoltakhoz azt a fölszólítást intézte, hogy a Báncsy Miklós családjára vonatkozó esetleg kezeikhez jutó adatokat a «Turul»-ban tegyék közre.
Pár hónapra rá id. Szirmay József úrtól egy czímeres pecsétnyomó gyűrű lenyomatát kaptam, melyet Zemplén vármegyében, Pazdicson, egy disznó túrt volt ki. Ezen lenyomaton a czímeren kívül A. B. betük is láthatók.
A beküldő levelében azt a véleményét nyilvánította, hogy a gyűrűn látható czímer talán a vehéczi_{Vehécz Zemplén vármegyében, a család 1542-ben nyert erre adománylevelet Báthori Istvántól.}* és laskodi_{Laskod Szabolcsban.}* Báncsy-családé. Véleményét eleinte tévesnek tartottam, mert Nagy Iván műve pótfüzetében és erre hivatkozva a Siebmacher-féle czímeres könyv 35. lapján a Báncsy-család czímere következőkép van leírva és ábrázolva:
A pajzs kék mezejében zöld dombon kettős farkú arany oroszlán, mely egy ormózott vártorony bolthajtásos nyitott kapuja felé készül ugrani, sisakdísz koronából emelkedő, ács-bárdot tartó arany oroszlán. A gyűrű czímerének lenyomatán ellenben a paizs mezejében három liliomot tartó hajlott karú kéz látható, a sisakdísz pedig a koronából emelkedő unicornis.
Csergheő Géza úr, kivel a Báncsyak czímeréről beszéltem, már a lenyomat megtekintése előtt, még mielőtt tudta volna, hogy az mit ábrázol, mondta, hogy a Siebmacher-féle czímeres könyvben és Nagy Ivánban látható czímer nem helyes s az említett czímeres könyv pótfüzetére utalt, mondván, hogy ott a Báncsyak czímere paizsának mezejében liliomot tartó kéz látható.
Mikor tanácsát elfogadva, a pótfüzet czímerével hasonlítottam össze a lenyomatot, el kellett id. Szirmay József véleményét fogadnom, mert az a körülmény, hogy a lenyomaton látható sisakdísz, t. i. egy unicornis, nem azonos a pótfüzet 13. lapján és 8. táblázatán közölt sisakdíszszel, mely a paizsban ábrázolt liliomot tartó kart ismétli, nem ok arra, hogy a lenyomat czímerét ne a Báncsyékénak tartsam, hiszen köztudomású, hogy a sisakdíszt önkényesen változtatták a családtagok s néha a fiú más sisakdíszt használt, mint apja.
Az említett pótfüzetben Báncsy Ádám 1696. évi pecsétjére és több 1680–1696 közötti, a Bernáth-család tarnóczi levéltárában őrzött pecsétekre történik hivatkozás.
A kezeim között levő lenyomatról itélve, valószínű, hogy a Pazdicson talált gyűrű Báncsy Ádámé volt, nemcsak azért, mert rajta az A. B. betük láthatók, hanem azért is, mert a metszés módja a XVII. századra vall.
A pecsétlenyomaton kívül a leleszi konvent levéltárából származó XVII. századbeli jegyzékhez is jutottam, melyben ugyan a vehéczi és laskodi Báncsy-családra vonatkozó adat nem foglaltatik, de a mely mégis összefüggésben van Thaly Kálmán úr említett értekezésének tárgyával. Ezzel a jegyzékkel leginkább azért tartom érdemesnek foglalkozni, mert a három Ferencz felesége (Tharos, Rákóczi és Héderváry) Csanádi Nagy-Mihályi Anna leszármazására vonatkozó adatokat tartalmaz s részben a Drugeth-féle mandatum adataival ellenkezőt mond.
Eszem ágában sincs az említett jegyzékben foglaltak mellett lándsát törni és csak azért közlöm azokat, mert hitem tartja, hogy olyan esetben, mikor az újabban talált följegyzések a régebben ismertekkel ellenkeznek, mindenkinek kötelessége azokat nyilvánosságra hozni.
A leleszi konvent leváltárából összeállított jegyzéket Zemplén vármegye authenticus pecsétje alatt az akkori (1639) ordinarius notarius Szirmay Antal (Antonius de Zirma) expediálta,_{Ennek másolata megvan id. Szirmay József levéltárában.}* belőle azt látjuk, hogy Csanádi Nagy-Mihályi Anna első férje Tharos Ferencz, a második Rákóczi Ferencz és a harmadik Héderváry Ferencz volt, a Drugeth-féle mandatum restitutionale pedig Rákóczi Ferenczet tünteti föl mint első, Tharos Ferenczet mint második és Héderváryt mint harmadik férjet s azt mondja, hogy Annának első férjétől, Rákóczi Ferenctől született Dorottya nevű leánya Báncsy Miklósnak lett felesége, erről a leányról pedig a leleszi jegyzék nem emlékezik meg, hanem azt mutatja ki, hogy Nagy-Mihályi Annának első férje után való örökösei (successores), Orosz Gáspár, Schuler Generalis és Erősék utódai voltak, továbbá, hogy második férjétől született Borbála nevű leánya Orosz Pálhoz_{Rákóczi Borbála férje Orosz Pál tokaji várkapitány Orosz Pál felesége Sóos Eva Julia Löveiné Bora Komárominé (l. Nagy Iván.)}
* ment feleségül és hogy harmadik férjével Héderváry Évát nemzette, ki Fejérváry Istvánnak lett felesége.
A jegyzék hátlapjára jegyzett következő leszármazási táblázatot, melyre az illető oklevelek évszáma is fel van jegyezve, hitelesítette Szirmay Antal:

Ladislaus de Upor genuit ex Dna Sophia (1483–1510.) Barbaram Upory, quć ex Joanne de Czike (Czékey) Christinam Czikey (Czékey), quć ex Emerico Eödenffy Ladislaum Eödenffy, qui ex Eufrosina de Ökrös (1519.) Franciscum Eödönffy qui ex Dorothea filia Georgii Sóos de Sóvár (1569.) Annam Eödenffy, quć ex Stephano filio Joannis Nagy-Mihályi alias Török (1576–1590.) Annam Nagy-Mihályi alias Csanadi de Nagy-Mihály._{Úgy látszik később más tollal és más téntával írták, betoldva Anná-hoz testvérét Borbálát, ki Keczer Jánosné lett. «Germana soror Barbara Csanad de Nagy-Mihály, que nupsit Joanni Keczer, cujus filia Maria nupsit Fr. Dessöfy de Csernek.»}* (1597.)

Quć primo nupsit Francisco Tharos; successores Gaspar Orosz, Generalis Schuler proles et proles Erősiani.

Secundario nupsit Francisco Rákóczi; filia Barbara nupsit Oroszio, cujus successores Paulus Orosz, ex sexu fśmineo Komáromiani et Löviani successores.

Tertiario nupsit Francisco Hedervári, cujus filia Eva Hedervari nupsit Stephano Fejérváry, cujus filia Anna Fejérváry nupsit Michaeli Szentivány. Filia Helena Szentivany nupsit Baroni Carolo a Sekendorf, filia Terezia a Sekendorf nupsit Ludovico de Zirma Borsodiensi._{Szirmay Imre és Bégányi Kata fia (lásd Nagy Iván).}*
Ez a jegyzék és a leszármazási tábla a Drugeth mandatumában emlitett Rákóczi Dorottyáról tehát nem szól és ennélfogva Báncsy Miklósról sem, a mi annál kevésbbé érthető, mert osztozkodási czélra készült és Nagy-Mihályi Anna három férjének leszármazottjait úgy látszik egyenkint volt szándéka fölsorolni s a véletlenül kimaradott neve is betoldatott.

Rákóczi Borbála férje Orosz Pál tokaji várkapitány; Orosz Pál felesége Sóos Eva; Julia Löveiné; Bora Komárominé; (l. Nagy Iván.)

BÁRCZAY OSZKÁR.

A főúri Paksy család eredete.

A XV. és XVI. században országos jelentőségre jutott Pakosi Paksy család is egyike azoknak, melyeknek eredete, pontos leszármazása minden nevezetességük mellett is ismeretlen. Legalább az egyikre igyekszünk e pár sorban fényt deríteni.
A magyar heraldika kétségtelenné tette, hogy a főúri Paksy család a Rátót nemzetségből származott_{Siebmachers Wappenbuch, 472. Csergheő Géza, A Rathold nemzetség czímere. Turul, 1890. 24–8.}* s ezáltal is nagy szolgálatot tőn a genealogiának, mert most már csak annyit kell kikutatnunk, hogy e család a Rátót nemzetség melyik ágához tartozott.
Okleveleink a Rátót nemzetséget a XIV. század elején öt ágra oszoltnak tünteti föl. Az elsőt (I) nevezhetjük az öreg Loránd nádor ágának. A II-ik volt I. Domonkos ága, (ebből származnak a Páztóhy, Putnoky, Kazai Kakas és Gyulafy családok); a III-ik Leusták ága (ide tartoznak a Jolsvay, máskép Ilsvay, Kaplay, Feledy és Lorántfy családok) a IV-ik a Rátóti Gyulafyak, V-ik a Kővágó-Örsyek ága.
Az 1283-ban történt nemzetségi nagy osztozkodásnál Paks még nem fordul elő,_{W. XII. 382.}* jeléül annak, hogy ekkor még nem volt a nemzetség birtokában. Később is hiába keressük a II–V-ik ágak eléggé ismert jószágai között. Még csak nyoma sincs annak, hogy tolnamegyei birtokosok s így Paks urai lettek volna.
Csak az I. ághoz tartozó öreg Loránd nádor unokájáról, Mátyásfia Olivérről, a tárnokmesterről, szólanak úgy az adatok, hogy őt fehér- és tolnamegyei birtokosnak tarthatjuk.
Ilyen azon adat, hogy ez Olivér (ekkor a királyné udvarbirája és szatmári főispán) 1356-ban Szent-András nyolczadán megjelen a nádori törvényszék főurai előtt s mint élte pályájának végéhez közeledő ember, hogy az utolsó, nagy számadás könnyebbe legyen, visszaadja Szigetfőt a veszprémvölgyi apáczáknak annál is inkább, mert meggyőződött róla, hogy e birtok Kálmán király kiváltságlevele szerint csakugyan a monostort illeti._{Anjoukori Okm. VI. 524.}* E Szigetfő nevű birtok – mint azt Károly János hiteles tanuvallomásokból kimutatta, – Fejérmegyében, a mai Rácz-Almás és Duna-Pentele közt, Pakstól 4–5 mérföldnyire északra feküdt_{A fejérmegyei történelmi egylet évkönyve, 1885. 22–26.}* s mivel az ilyen foglalások rendesen úgy történtek, hogy a kisebb területet a szomszéd helység határához csatolták, következtethetjük, hogy Olivér tárnokmester e tájékon birtokos volt.
Még közelebb vezet bennünket Pakshoz a másik adat, Erzsébet királyné 1342 szept. 19-iki rendelete. Ebben szigorúan meghagyja a királyné Olivérnek, az ő udvarbirájának és zólyomi főispánnak, hogy a veszprémi egyháznak Faddon (Tolnamegyében, Pakstól 2 mérföldnyire délre) levő halastavait, szántóföldeit és telkeit visszaadja (reddatis et restituatis)._{Fejér, Cod. Dipl. IX/1. 61.}*
Ugyancsak Faddról és a mellette eső Halász falucskáról szól a harmadik adat, de ebben Olivér már a régi sok titulus helyett csak egyszerű «néhai» néven emlegettetik. Ezen 1366-ban kelt oklevél szerint néhai Olivér mester fiai: István, óbudai prépost, János, Loránd, Miklós és Ferencz, továbbá néhai Leusták bán testvére Domonkos, annyira igyekeztek megszerezni a fehérvári jánoslovagok faddi és halászi birtokait, hogy, midőn a jánoslovagok magokat azokba újra beiktatni akarták, ellenemondottak, azután pedig legalább bérbe szerették volna kivenni Cornubi Balduintól, a rend akkori magyarországi perjelétől._{U. o. IX/7. 246.}*
Igaz, hogy Olivér mesternek «quondam» titulusa nem jogosít fel bennünket arra, hogy az itt említett alpereseket a hatalmas Olivér tárnokmester és királynéi udvarbiró fiainak vegyük, de vannak ám más jelek rá. Ilyen mindjárt Leusták bán említése. Leusták 1356–1361-ben volt előbb báni helytartó, utóbb bán Tótországban s róla János krónikás világosan mondja, hogy a Rátót nemzetség tagja volt._{Hist. Hung. Fontes Dom. III. 163.}* Továbbá fennmaradt István óbudai prépostnak czímere s ezen a Rátótok hársfalevele látható._{Turul, 1890. 24.}* Világos tehát, hogy az alperesek a Rátót nemzethez tartoztak.
Hogy pedig az alperesek atyjául említett Olivér nem más, mint a volt tárnokmester, világos abból, hogy az akkor élő Rátót nembeli Olivérek közül csak neki volt János nevű fia, s mint az idősebb királyné régi udvarbirája, be is szerezte e fiát úrnője mellé főajtónállónak._{Fejér, Cod. Dipl. IX/2. 413, 483.}*
Nemcsak Olivér tárnokmester, hanem fiai is iparkodtak tehát Faddnak megszerzésére, vagy legalább haszonbérlésére. S ezt én részemről nem tudom másként magyarázni, mint úgy, hogy a szomszédos Paksnak már akkor birtokában voltak és így Olivér tárnokmester volt a Paksyak őse.
Az oklevelekből dolgozó Wagner Károly is határozottan állítja, hogy Paksot Nagy-Lajos királyunktól Olivér kapta adományul_{Nagy Iván, Magy. csal. X. 15.}* s az ő határozott állítását csupán azért, mert Olivér fiait helytelenül sorolja föl, nem vélem kétségbevonhatónak.
Mindent egybevetve, azt hiszem, elég biztossággal mondhatjuk, hogy a főúri Paksy család ősei ezek voltak:

Öreg (I) Loránd 1248–60 nádor, 1261–67 tót bán. Rátót. Mátyás 1278–88. Olivér 1336–57 a királyné udvarbirája. 1347–52 tárnokmester. István ó-budai prépost 1360–66. János 1356–66. II. Loránd 1366. Miklós 1366. Ferencz 1366.

Nem kellett szégyenkezniök miattok.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Hlapčič-ok voltak-e az Alapyak?

A Pallas nagy lexikona első kötetében a történelmi nevű nagykemléki Alapy család B–č jegy alatti ismertetője a családot Hlapčič bosniai faluból származó horvát családnak és eredeti nevüket is e falu után Hlapčičnak állítja; szerinte mikor a törökök Bihácsot, mely a nevezett helység közelében feküdt, elfoglalták, vándorolt ki a család a szávántúli Horvátországba. Ismert őseűl felhozza Johannes Kyss-Horváth de Halapsich-ot, (ez volna Alapy János), Frigyes császár és Miksa róm. király hivét és tanácsosát, ki mint ilyen aláírta azt az állami szerződést, mely 1491 nov. 7-én a Habsburgok és Ulászló magyar király között köttetett.
A család ismertetése végén továbbá azt állítja, hogy a család egyik ága Magyarországba szakadt – hogy melyik és mikor, az nincs említve – és ebből eredett Alapy János, ki 1775. évben czímz. dulcignói püspök volt.
A nagykemléki Alapy család ez ismertetés szerinti származására s azelőtt viselt Hlapčič vagy halapsichi Kyss-Horváth nevére nézve erős kételyeket táplálok; a rendelkezésemre álló – bár csak töredékes – adatokkal megkisérlem mégis B–č úr talán jóhiszemű tévedésein alapuló állítását részben okmányilag, részben azok tartalmából merített valószinű következtetésekkel megczáfolni vagy legalább is valószinűtlenné tenni.
Az Alapi nevet a XIII. század első felében élt Gál-tól_{Az 1263. évről kelt eredeti okirat birtokomban.}* származó dunántúli Salamon család fehérmegyei alapi birtoka után már a XIV. század elején viseli és azt majd három századon keresztül túlnyomólag vezetéknévül, néha előnévül is használta; később ismét az ősi névhez tért vissza alapi előnévvel; egyes ágazatai azonban Veszprém és Győrmegyébe szakadva, tovább is megtartották az Alapy nevet; ez utóbbiaktól származott Alapy János czímz. dulcignói püspök, a hétszemélyes tábla birája, ki a nagyváradi káptalannál nemes ifjak neveltetésére tett 67000 forintnyi alapítványáról emlékezetes, s ki 1768-ban mint osztályos rokon Alapy Györgygyel együtt az alapi Salamonok Alap birtokában egy tizenhatod részben birtokos társ szerepel; így tehát B–č állításával szemben, ki ezen Alapy János püspököt a többi Alapyakkal együtt a horvát vagy bosnyák származású Hlapčičoktól eredezteti, kétségen kívüli, hogy ez az alapi Salamonoktól, illetőleg azok Alapy ágától vette eredetét és elei már pár századdal előbb viselték az Alapy nevet, mint a hogy azt Halapsich Kyss-Horváth János – nem éppen hazafias történeti szereplésével – ismertté tette.
A birtokosztályon kívül a hozzáfűzött feltevések elfogadhatására bizonyítékaim még a következők:
1359 május 25. a fehérvári keresztesek konventje előtt Alapi András, Alapi Chidur fia, Alaphoz tartozó Gálfölde és Csetfölde nevű birtokait testvérének Salamonnak és unokaöcscsének Barnabásnak, Mihály fiának oly feltétel alatt adományozza, hogy míg él, őt tisztességesen eltartsák._{Eredetije birtokomban.}*
1382 június 28. a győri káptalan előtt Mihály és Miklós, Jakab fiai, János, Vincze dictus Salamon fia felsőalapi nemesek bizonyos alapi birtok iránt Márton fiával Jánossal, Tekke fiával Mihálylyal és Kozma fiával Péterrel egyességet kötnek._{Eredetije birtokomban.}*
1395 november 4. a Cseteiek Csete (a mai Czecze) helységbeli birtokrészbe igtatásukkor királyi emberek Alapi Miklós fiai Péter és Domonkos._{Haz. Okm. II. 159.}*
1432. október 28. Sienában kelt oklevelében Zsigmond király Alapi Slalamon fia, Jakab fiának Istvánnak Németország, Lombardia, Toscana és Olaszország egyéb részeiben szerzett érdemeiért, neki, atyjának, testvérének Péternek, Jánosnak Lőrincz fiának, Benedeknek Tamás fiának, s másik Benedeknek (dicto Bessenyő) János fiának, az ő atyafiainak a flórencziek elleni hadjáratban elhalt darói Majos László királyi udvarnok alapi birtokrészeit adományozza._{Eredetije birtokomban.}*
1436. a székesfehérvári káptalan Alapi Istvánt, Pétert, János és Benedeket Zsigmond király imént említett adományába beigtatja._{Eredetije birtokomban.}*
1460. Alapy János birta a fehérmegyei Mohot és feleségül Batthyány Margitot; fiai voltak István és Benedek._{N. I. Magyarország csal. I. k.}* Ugyanez időben Guthi Ország János a fehérvári keresztesek parancsnoka a rend bizonyos birtokát elidegeníti Alapy Endre és fiainak.
1464. Mátyás király a fiutód nélkül elhalt Alapi László alapi birtokát Pázma Mihálynak, serényi Szentes Balázsnak és Simon Gergelynek adományozza._{Perbeli hiteles másolat birtokomban.}*
1464 jun. 1. A fehérvári káptalan bizonyítja, miszerint nádori parancs folytán Alapi Istvánt és fiait Istvánt, Antalt és Mihályt bizonyos alapi részbirtokba bevezették._{Eredetije birtokomban.}*
1502. Tanúkihallgatás Alapi Benedek és György kértére fehérmegyei Peder (ma nem létező) helységben levő birtokrészeik iránt._{Eredetije birtokomban.}*
Az imént elősorolt Alapyak tehát már régóta virágoztak, mikor a horvátországi Alapyak feltünni kezdenek. A közlemény írója által Alapy Jánossal azonosíttatott Joannes Kyss-Horváth de Halapsich alig lehetett egy személy, mert mi oka lehetett volna Hlapčič Jánosnak már amúgy is magyar nevét, előnevét – melyek alatt vívta ki pedig előkelő szerepét – eldobva, az Alapy névvel felcserélni, holott látjuk, hogy számos főrangú vagy előkelő szerepet játszott horvát eredetű család ragaszkodott és megtartotta magyar nemes létére régi nevét, (hogy többet ne említsünk, ott van a Draskovich, Juranich, Bakich, Keglevich, Jurisich, Bedekovich és számos egyéb jeles horvát-magyar család). Sokkal valószinűbb, hogy a nagykemléki Alapy családot már Szlavonia közelségénél fogva is valamely leszármazója a dunántúli Alapyaknak, főkép Alapy János alapíthatta, ki felesége révén bizonyosan új vagyonhoz is juthatott és talán épen Szlavoniában, hol a Batthyányi család azon időben igen terjedelmes birtokok ura volt.
Bár az erősen tartott családi hagyomány mit sem bizonyít s bár az egyenes összeköttetést igazoló okmányra hivatkozás nem is tehető, az előadottakból talán nem túlmerész a levont következtetés, hogy a nagykemléki Alapyakat a fehérmegyei Alapyak egyik leszármazott ágának tartsuk annál inkább, mert a czikkíró által szintén Hlapčičnak tartott Alapy János cz. püspökről adataim kétségen kívül bizonyítják, hogy ő a magyarországi Alapyak ivadéka; a még talán valahol lappangó, de napfényre kerülhető okiratok, hiszem, hogy igazolni fogják a többi horvátországi Alapyakról alkotott feltevésemet is.
Jelen közlemény kizárólagos czélja ugyan csakis az Alapyak eredete és nemzetisége lehető megállapítása, tisztázása; de alkalomszerűnek tartom a később élt tagokról is, a mennyire gyér forrásaim engedik, pár szóval megemlékezni.
Eltekintve azoktól az Alapyaktól, kik a fehérvármegyei levéltárban levő valószinűleg mult századbeli feljegyzés szerint a XIV–XVI. században a fentemlítetteken kívül még éltek, tudjuk, hogy Székesfehérvárnak a törökök által történt elfoglaltatása után különösen a megye alsó részének (a hol Alap is fekszik) ősi birtokosai menekülni kényszerültek; így az Alapyak is leginkább a szomszéd Veszprém- és Győrmegyében találtak új otthonukra.
A győri káptalan egy kezeimnél levő 1768. évben kelt hiteles kiadványában a következőkre akadunk:
1569. Hédervári Alapy János és ennek Vincze Magdolnától származott fia: Gál.
1593. Szolgagyőri Alapy István és testvérei János, Mátyás és Gáspár.
1665. Alapy Gergely győri lovas hadnagy; ennek buzogánya látható volt a Budapesten tartott történelmi kiállításon.
1666. Alapy, máskép Tarczay János győrmegyei alispán; fia szintén János ugyanott szolgabiró, úgy ennek Csupor Katalintól származott gyermekei Pál, István és Ilona.
1696. Alapy Mihály.
Álljon itt végre a többször említett Alapy János cz. püspök néhány ízeni leszármazása:

Lőrincz 1628. Gyárfás Katalin. Gergely 1665 lovashadnagy. 1. Pottyondy Zsuzsa. 2. Kun Erzsébet, Kun Miklós és Deák Bornemisza Erzsébet leánya. 1-től Julia Boronkay Gáborné. 2-tól Sándor. Gábor 1717. Tallósy Klára. László. Krisztina. János 1752 cz. psüpök. Zsófia. Zaffiry Imréné.

Nem lesz érdektelen még feljegyezni, hogy Alapy Gergely második neje, Kun Erzsébet, özvegye volt Fejér Jánosnak, kitől leánya, Borbála, Láng Adám kamarai igazgató neje lett; Láng Ádámnak Erzsébet leánya először Bajthay István pestvármegyei alispán, ennek halála után Grassalkovich Antal felesége. Első férjétől származott fia, a nagy tudományú Bajthay Antal, II. József császár egyik nevelője, később erdélyi püspök és báró, Mária Terézia egyik legbizalmasabb embere, kitől fontos ügyekben gyakran tanácsokat kér és vele levelez. Iacute;gy Kun Erzsébetnek a végízen (kihalván a Bajthay család is) két püspök unokája volt.

SALAMON VINCZE.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi január hó 26-án Nagy Imre társ. másodelnök elnöklete alatt ig. vál. ülést tartott, melyen jelen voltak: Barabás Samu, Dr. Boncz Ödön. Bunyitay Vincze, Dr. Csánki Dezső, Kammerer Ernő, Majláth Béla, Nagy Gyula, Dr. Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szilágyi Sándor, Szinnyei József, Tagányi Károly ig. vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Pósta Béla társ. tag felolvasta «Czímeres magyar emlékérmek» czímű értekezését. Ezután a titkár mutatta be a Batthyány-család 1500. évi czímereslevelének fényképét, melyet a család körmendi levéltárában lévő eredetiről társaságunk számára Thallóczy Lajos vál. tag készíttetett. Végül Szent-Ivány Zoltán vál. tag mutatott be két XVII. századi czímereslevelet, melyeknek egyike a Somoskeőy családé.
A pénztárnok kimutatása az 1892. év pénztári eredményéről a következő adatokat tünteti föl.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1891. évről 368 frt 87 kr.
2. A társaság tulajdonát képező értékpapirok kamatra 414 frt – kr.
3. Alapítványok 5% kamatja 165 frt – kr.
4. Pártoló tagdíjak 1700 frt – kr.
5. Évdíjak 1136 frt. – kr.
6. A Turul egyes füzeteinek eladásából 72 frt 50 kr.
7. Befizetett alapítványok 300 frt – kr.
8. Rendkívüli bevétel 2 frt 40 kr.
Összesen 4158 frt 77 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok, (titkár, jegyző, pénztárnok) 700 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 866 frt 80 kr.
3. Nyomdai költség 1042 frt 33 kr.
4. Színnyomatok készítése 400 frt – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 181 frt 40 kr.
Átvitel 2590 frt 53 kr.
Áthozatal 2590 frt 53 kr.
6. Expeditió költségei (utánvétellel való szétküldés) 36 frt 36 kr.
7. Irodai átalány a titkárnak 40 frt – kr.
8. Társulati szolga díjazása 60 frt – kr.
9. Pénzbeszedési díjak, újévi ajándékok,
postabérek pénzküldemények után, másolások stb. 130 frt 92 kr.
10. Tőkésítés 310 frt 65 kr.
Összes kiadás 3768 frt 46 kr.
Átvitel 1893-ra 390 frt 31 kr.
Vagyonállás 1892 decz. 31-én.
Értékpapirok névleges értékben 8300 frt – kr.
Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 3100 frt – kr.
Kötelezvény nélküli alapítványok 600 frt – kr.
Készpénz 390 frt 31 kr.
Összesen 12390 frt 31 kr.
E kimutatás felolvastatván, annak és a pénztár állapotának megvizsgálására Dr. Boncz Ödön, Nagy Gyula és id. Szinnyei József vál. tagokból álló bizottság kéretett meg.
Ezután a titkár terjeszté elő az 1893. évi költségvetés tervezetét, mely a következő:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetési előirányzata az 1893. évre.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1892. évről 390 frt. 31 kr.
2. Értékpapirok kamatja 8300 frtnyi
névleges tőke-összeg után 414 frt – kr.
3. Alapítványok kamatja (3800 frt után, és pedig
3100 frt kötelezvényekben, 700 frt azok nélkül) 190 frt – kr.
4. 170 pártoló tag tagdíja 1700 frt – kr.
5. 227 évdíjas tag évdíja 1135 frt – kr.
6. A Turul egyes füzeteinek eladásából várható 25 frt – kr.
Összesen 3854 frt 31 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok
(titkár 300, jegyző 200, pénztárnok 200 frt) 700 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 696 frt – kr.
3. Nyomdai költség 1300 frt – kr.
4. Színnyomatok készítése 100 frt – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 200 frt – kr.
6. Expeditió költségei (utánvétel) 50 frt – kr.
7. Irodai átalány
(a titkárnak 40 frt, pénztárnoknak 20 frt) 60 frt – kr.
8. Társulati szolga díjazása 60 frt – kr.
9. Pénzbeszedési díjak,
újévi ajándékok, másolások stb. 120 frt – kr.
10. A Turul Tárgy- és Névmutatójának kiadása 300 frt – kr.
Összesen 3586 frt – kr.
Előirányzott maradvány 268 frt 31 kr.
A föntebbiekben részletezett előirányzat véleményadás végett a számadás-vizsgáló bizottsággal közöltetett.
A titkár bejelenté, hogy az 5%-ot jövedelmező papirjáradék kölcsön-kötvények 4% korona-járadék kötvényekre convertáltatván, a jelen ülés van hivatva a társaság papirjáradék kölcsön-kötvényekben lévő 8200 frtnyi alaptőkéjének conversiójáról vagy esetleg ez értékpapirok eladásáról és az összeg új tőkésítési módjáról intézkedni. Conversio esetén, a pénztárnok felvilágosításai szerint, mintegy 700 frtnyi névleges tőke-szaporulattal szemben évi 56 frtnyi kamatcsökkenés áll be. A választmány többsége, beható vita után, a conversió mellett nyilatkozván, határoztatott, hogy kéressék meg az osztrák-magyar bank budapesti főintézete, mint a társaság alaptőkéjének kezelője, hogy azt a hivatalos hirdetményben közzétett feltételek mellett 4% korona-járadék kölcsön-kötvényekre convertálni sziveskedjék.
A társaság tagjaivá megválasztattak. Pártoló tagokká: Liszkay Bálint Pécsett (ajánlja a titkár); Meszlényi Bencze és Meszlényi Pál földbirtokosok Velenczén (ajánlja Salamon Vincze). Évdíjas tagokúl: Berzeviczy Edmund cs. és kir. kamarás Berzeviczén (aj. a titkár), Heinrich Ferencz nagykereskedő Budapesten (aj. Nagy Imre) és Oroszlány László Miskolczon (aj. Luby Károly).
Lejárván azon öt éves időtartam, melyre a társaság titkára és a folyóirat szerkesztője megválasztatott, az elnök felhívja a választmány tagjait, hogy szavazataikat a titkárra és a szerkesztőre egyszerre adják be. A titkosan beadott szavazatok összeolvastatván, kiderült, hogy 14 szavazat közül 13 Fejérpataky László, 1 pedig Tagányi Károly vál. tagra esett. Ennélfogva az 1893–1897. időszakra Fejérpataky László vál. tag a társaság titkárává és a folyóirat szerkesztőjévé újra megválasztatott.
A titkár felolvasván Dr. Borovszky Samu úrnak, mint a Turul eddig folyamaihoz készített tárgy- és névmutató szerkesztőjének levelét, bemutatja a mintegy tíz nyomtatott ívre terjedő teljesen sajtókész indexet és kéri a választmány intézkedését a sajtó alá adatás felől. A választmány a kéziratnak a titkár felügyelete alatt leendő kinyomatását elrendeli és Szent-Ivány Zoltán vál. tag indítványára elhatározza, hogy a kiadvány a 200 frtos alapító és a pártoló tagoknak díjtalanul fog megküldetni. Többi tagjaink részére a kiadvány ára 1 frt 50 krban állapíttatik meg.
A jegyzőkönyv hitelesitésére Dr. Boncz Ödön és Kammerer Ernő vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A Pécz nemzetségbeliek örökösödési pere 1425–1433.

Székfoglaló értekezés Nagy Imre akadémiai r. tagtól. (Értekezések a történeti tudományok köréből, XV. kötet, 10. szám. Budapest, 1892.)
A Pécz nemzetség egyike a Dunántúl ama kevés genusainak, melyek már a honfoglalás alkalmával eredetileg települtek meg az ország e részében, holott a többi nemzetségek jobbára az előbb elfoglalt tiszai és dunáninneni részeket szállották meg és csak később egyes ágaikban szakadtak át a Duna tulsó partjára. Ősi fészke Győr vármegye nyugati része volt, hol nevét a ma is létező Felpécz és Kispécz helységek őrizték meg.
A nemzetség több ágra oszlott; az egyik megmaradt az első megtelepülés helyén és itt a Péczi családot alapította. A többiek az ország más vármegyéiben telepedtek le s a Marczali, Berzenczei, Kustáni, Apponyi Ibrányi, Devecseri stb. családokra oszlottak.
Az ősi székhelyet biró Péczi családból a XV. század elején már csak egyetlen férfi élt, András pécsi prépost, s mint papi ember, ez sem folytathatta a családfát. Ez az András prépost nemzetsége más ágaitól, nevezetesen a Marczaliaktól és Berzenczeiektől sok zaklatást kényszerült elszenvedni péczi birtokaiért, melyekből e családok tagjai, mint nemzetségük ősi birtokaiból, osztályrészt követeltek. A prépost 1402-ben egyezségre lépett velük s Kispécz, Felpécz, Balázspécz és Kamond nevű birtokainak felét a Marczaliaknak és Berzenczeieknek adományozta, maga részére csupán azok haszonélvezetét tartva fent élte fogytáig. S az egyezséget 1414-ben kiterjeszté unokaöcscsének, néhai Péczi Miklósnak birtokaira is.
Az adomány azonban különböző feltételekhez volt kötve. S miután sem a Marczaliak, sem a Berzenczeiek nem tartották meg azokat, Péczi András megsemmisíté a velük kötött szerződést és 1414 augusztus 14-én a pécsi káptalan előtt jári Barócz Miklós gyermekeit: Balázst, Istvánt, Mihályt, Zsuzsánnát, előbb Hali Mihály, utóbb Békássy Gergely özvegyét és Salamon Domokosnét testvéreivé fogadva, birtokait örök joggal ezekre ruházta át.
Zsigmond király ez átruházási szerződést Konstanzban, 1415 julius 23-án kelt levelében megerősítette, mire a jári Baróczok magukat a jószágokba be akarták igtatni. A Marczaliak és Berzenczeiek azonban a beigtatást ellenmondásukkal megakadályozták és oda kényszerítették a Baróczokat, hogy peres úton igyekezzenek érvényt szerezni a Péczi birtokokra táplált igényeiknek.
Iacute;gy keletkezett a Pécz nemzetségbeliek pere, mely jogtörténeti szempontból a legnevezetesebb jogi esetek közé tartozik, mert egyik legrégibb jogi intézményünk érvényesülésének nyitott útat oly időben, midőn ez intézmény már rég elvesztette gyakorlati jelentőségét. A Marczaliak és Berzenczeiek a törvény előtt a közös nemzetségbeli kapocs alapján emeltek igényt a Péczi-birtokokra, kétségbe vonván Péczi Andrásnak abbeli jogát, hogy ez ősi nemzetségi birtokai felől a nemzetség többi tagjainak mellőzésével idegenek javára intézkedjék.
A perben, mely 1425-ben kezdődött és 1433-ig tartott, az alperesek, t. i. a Marczaliak és társaik főleg annak bebizonyítására törekedtek, hogy Péczi Andrással egy nemzetségből származtak. Az általuk e czélból felmutatott oklevelek tényleg a közös leszármazásról tanuskodtak és a Pécz nemzetségnek egyes ágakra való oszlása felől a következő képet tüntetik föl.
A Pécz nemzetség legelső ismert közös ősének, Márk ispánnak négy fia volt, úgymint Gergely bán, István (dictus Legh), Lukács és Apor.
Gergelytől származtak a Marczaliak; Istvánnak maradékai a Berzenczeiek; Lukácstól származtak a Devecseriek, Szentgyörgyiek és ániak; végezetül a negyedik fiu leszármazói az Ibrányiak és Pécziek.
A leszármazás módja kétségen kívül helyezi, hogy a Marczaliak, a Berzenczeiek és Péczi András egy közös törzsből, a Pécz nemzetségből származnak. A középkori jogszolgáltatás nehézkességének volt kifolyása, hogy a biróság nem elégedett meg a közös leszármazás e bizonyítékaival. Azt követelte, hogy a Marczaliak és társaik a családi összeköttetést oklevelekkel vagy egyéb adatokkal részletesen is bizonyítsák be, s azonfelül mutassák ki, hogy őseik tényleg részesedtek a per tárgyát képező jószágok birtokában, vagyis azok csakugyan eredeti nemzetségi birtokoknak tekinthetők.
Az alperesek azonban okleveles bizonyítékaiakkal nem birták kielégíteni a birák igényeit, sőt egyik oklevelük, III. András király 1296-iki kiadványa Peech szóban eszközölt igazítás következtében hamisítás gyanuját ébresztette föl, attól eltekintve, hogy a jogszokás az utolsó Árpádházbeli király adományleveleiből kezdettől fogva megtagadta a jogi érvényt.
Ilyen módon az a figyelemre méltó eset állott be, hogy a biróság elvben elismerte a nemzetségbeli tagok igényeit a nemzetségi birtokra, a Marczaliak és társaiknak a Pécziekkel egy nemzetségból való leszármazását történeti hitelű oklevelek bizonyították, s ép ily kétségtelen volt az is, hogy a péczi birtok, a nemzetség egyik ősi letelepedési helye, eredeti nemzetségi birtokot képezett; – s a Marczaliak és Berzenczeiek mind ennek daczára sem voltak képesek igényeiket érvényesíteni.
Garai Miklós nádor az 1433. évi vízkereszt nyolczadán Pálóczi György esztergomi érsekkel, Molnári Kelemen győri püspökkel, Csetneki László alkanczellárral, Pálóczi Mátyás országbiróval, Maróthi János volt macsói bánnal, Berzeviczy Péter tárnokmesterrel, Rozgonyi János kincstartóval és a nádori, szlavóniai és kanczelláriai itélőmesterekkel törvényt ülve, a Marczaliakat és társaikat követeléseikkel elutasította, és Péczi Andrásnak a jári Baróczok javára tett rendelkezését helybenhagyta és elrendelte ezeknek a kérdéses birtokokba való beigtatását.
Az 1433 márczius 13-án kelt itéletlevél, melynek két eredeti példánya a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában őriztetik, szolgáltatta az anyagot Nagy Imre értekezéséhez, mely a Pécz nemzetség e tagjainak pörét részletesen ismertetve, a régi magyar nemzetségek történetéhez szolgáltatott jog- és családtörténeti szempontból egyaránt becses adalékot. Nagy Imre tudományos működésének egész irányával egyezik, hogy midőn az Akadémiában rendes tagsági széket kellett elfoglalnia, székfoglaló értekezése tárgyául birói kiadványt választott, olyan oklevelet, a mely egymaga egész tárházát tartalmazza a genealogiai adatoknak. A diplomatikus, a genealogus és a jogtudós buvárkodási vágya együtt nyer kielégítést ez oklevél tanulmányozásában. Ama szoros viszony, melyben e folyóirat társulatunk másodelnökéhez áll, nem enged teret sem a birálatnak, sem a dicséretnek ez értekezéssel szemben; de épen ezért beszéltettük magunk helyett annak tartalmát, hogy a benne foglalt adatok tegyenek bizonyságot a dolgozat belső értéke felől.

D. Gy.

A pilisi apátság története 1541–1814.

Irta Dr. Békefi Remig. Pécs, 1891. XII + 528 l.
A cziszterczi apátságok történetének második kötete, mely a fentebbi czím alatt jelent meg, sem tárgyát, sem a korszakot, mit felölel, tekintve nem érinti a folyóiratunk által művelt tudományágakat; de a nagy vállalat első kötetéről annak idejében hosszabb ismertetést közölvén, nem mellőzhetjük teljes hallgatással annak méltó folytatását. Békefi Remig ez újabb kötete a pilisi apátság történetének három utolsó korszakát tárgyalja a török uralom kezdetétől addig a pillanatig, a midőn a pilisi apátság a zirczivel és pásztóival egyesült. A török betörése és a hitújítás terjedése 1541-ben véget vetett a czisztercziek magyarországi tartományának, de az elpusztult szerzetet túlélték apátságaik, melyeknek czímei és jövedelmei világi papok birtokába jutnak. A pilisi apátság javadalmát a XVI. és XVII. századokban előkelő főpapok: Ujlaky János, Mossóczy Zakariás, Hethesi Pethe Márton, Napragi Demeter püspökök, Szelepchényi György primás stb. viselték. A törökök kiüzetése után a külföldi czisztercziek életre keltették a rend hazai apátságait; a pilisi apátságot II. Károly 1712-ben Nezorin Flórián wellehradi apátnak adományozta, kinek utódai a két apátságot együtt birták. A wellehradi uralom korszaka 1784-ben ért véget, a midőn II. József a wellehradi apátságot eltörülte; a pilisi és pásztói apátságok nehány évi interregnum után 1787-ben hasonló sorsra jutottak, míg I. Ferencz 1802-ben a rendet visszaállította s 1814-ben a zirczi, pilisi és pásztói apátságokat egyesítette. Ez rövid vázlata a kötet tartalmának, melyben a szerző az egyes korszakok történelmi anyagának feldolgozásában a csoportosító rendszert követte, s előadásának bizonyítékait a gondos jegyzeteken kívül a 160 számot tartalmazó oklevéltárban csatolta a kötethez. Az okleváltár 1764-ig terjed s 11 mohácsi vész előtti oklevelet is tartalmaz, olyanokat, a melyek az első kötetből kimaradtak. A mi a munka értékét illeti, mindazt a dicséretet, a mit az első kötetről e helyen elmondtunk, ismételhetjük a másodikról is, melylyel a szerző újabb bizonyítékát adta szakismereteinek s történetírói képességeinek.

GY.

A Berczik-család nemzedékrendje

czímü családtörténeti dolgozat hagyta el nemrég a sajtót, mely a czímlap megjegyzése szerint csupán magánhasználatra van ugyan szánva, de mint egyik ismertebb s nagy kiterjedésű nemesi családunknak története, megérdemli, hogy felőle mi is tudomást vegyünk. A szép kiállítású névtelen munkának szerzője (tudomásunk szerint Berczik Árpád tagtársunk, a M. T. Akadémia l. tagja), családi iratain kívül a jászói és leleszi konventek levéltársaiból s Ung vármegye jegyzőkönyveiből gyűjtötte össze adatait, melyek képessé tették, hogy a czímerszerzés idejétől, a XVII. század közepétől kezdve napjainkig levezesse családjának nemzedékrendjét. A család nemességét Berczik János szerezte meg, a kit III. Ferdinánd 1640 ápril 24-én Bécsben kiadott oklevelében Deitey Gyorgygyel együtt emelt a nemesek sorába. A czímereslevél, mely Deitey Györgyöt első helyen nevezi meg és így Berczik Jánost csak adományos társként szerepelteti, 1640 június 6-án Borsod vármegyének Szendrőn tartott közgyűlésén, szept. 24-én pedig Gönczön, Abaúj vármegye közgyűlésén lett kihirdetve.
Ennek a Berczik Jánosnak okleveles adatokkal igazolható utódait a családfa nem ismeri ugyan, de a XVIII. század elején élt Ung vármegyében Berczik György, 1712-ben a vármegyei kamara-birtokok összeírására kiküldött bizottság ügyvéde, kinek fiai 1713-ban Abauj vármegyétől kérték nemességük bizonyítását és így joggal tekinthetők a czímerszerző Berczik János leszármazóinak. A mű szerzője Györgyöt egyenesen a czímerszerző János fiának tartja. György öt gyermeke közül András, Miklós († 1723 k.) és János három különböző ágon terjesztik a családfát; a középső Miklósnak ága azonban már unokáiban kihalt, s a János egyik fia, István (szül. 1709.) által alapított kassai ágnak ma már csak nőtagjai élnek. A maig virágzó Berczik család Andrásnak Zsigmond nevű fiától vette eredetét s e Zsigmond négy fiának, Andrásnak, Györgynek, Zsigmondnak és Istvánnak utódaiban négy különböző ágra van oszolva. Ezeken kívül még két ága él a családnak, melyet közelebbi adatok hiján nem lehetett a családfába beilleszteni. Berczik Árpád a most említett négy testvér közül a harmadiknak, Zsigmondnak ágából származik. A család e század eleje óta a jászói előnévvel él.
A nemzedékrendi táblázatokon, melyek a fentebbi elágazásokat részletesen feltüntetik és a hozzájuk csatolt magyarázatokon kívül a füzet közli a czímeres levél szövegét és fotografiában adja a Berczik Árpád birtokában levő eredeti oklevél hű hasonmását s végül eredeti latin szövegben és fordításban lenyomtatja Ung vármegyének két rendbeli, 1713 augusztus 16-án és 1798 márczius 24-én kelt nemességi bizonyítványát.

GY.

A Siebmacher-féle magyar czímereskönyv

a nemrég megjelent 28. füzettel, mely a Véssey–Zsuffa családokat öleli föl, be van fejezve. A nagy vállalat, mely a benne közölt és leírt magyar czímerek ezreivel, nélkülözhetetlen segédkönyvvé vált, becsületére válik a fáradhatatlan szerzőnek, Csergheő Gézának, ki megelégedve tekinthet sok évi munkássága eredményére. A befejező füzet érdekes tartalmából kiemeljük a következő családokat: Vetéssy (Kaplyon nemzetség), Viczay (Osl nemz.), Vitéz (Tekule nemz.), Zay (Woya nemz.), Zeleméry (Guthkeled nemz.), Zowárdffy (Hunt-Pázmán nemz.) stb. Bő magyarázatokkal találkozunk a lukafalvi Zarka, Zichy, ónodi Zudar stb. családoknál. Régi armálisokról történik említés a Vidffy, Vinnay, Zemlény családoknál; mind a három 1418-ban Zsigmond királytól nyerte czímerét. Folyóiratunk színes képben mind a hármat közölte. A Vidffy-családé Kubinyi Ferencz, a Vinnayaké (főczímerszerző a Nagymihályi cs.) a gr. Sztárayak, a Zemlény családi a Bárczayak levéltárában van. A gr. Voikffy család állítólag 1496-ban II. Ulászlótól kapta czímerét; kár, hogy a czímer rajzát nem ismerjük. A Kállai Vitéz család czímere 1521-ből, II. Lajos királytól való; eredetije az orsz. leváltárban van.
A befejező füzet után nem sok időre megjelent a Pótlék első füzete is Aba–Buzlay tartalommal. E füzet adja az egész vállalat színes czímlapját, melyet heraldikailag pontos ábrázolásban a magyar sz. korona, a Hunt-Pázmán, Guthkeled, Győr, Woya, Rathold és Osl nemzetségek czímereinek színes rajzai ékesítnek. E pótfüzet közli az eddig megjelent rész pontos névmutatóját is. A Pótlék, mely értesülésünk szerint 7–8 füzetre fog terjedni, Csergheő Géza és Csoma József legkiválóbb heraldikusaink szerkesztésében jelenik meg. Mint az előttünk fekvő füzetből látjuk, nemcsak kiegészítéseket, heraldikai és genealogiai pótlásokat ád a már közlöttekhez, hanem merőben új anyagot is. Igy például a már kiadott kilencz Bornemisza-czímerhez még tiz újat közöl. Kiterjeszkedik a nemzetségczímerekre, mint Aba, Ákos, Balogh, Buzád, melyek az első füzetekből kimaradtak. Bőven ír egyes családokról, melyekhez a szerkesztők újabb anyagra tettek szert, mint az Apponyiakról, az Aba-nemből eredő Athinaiakról stb. Gazdagságának illustrálására álljon itt a benne említett régi czímereslevelek sora: 1398. Babócsay (főszerző: Csentevölgyi), 1417. Boda, 1418. Agócsy (főszerző: Chapy), 1434. Básznay, 1437. Azzywelghi, 1448. Berekszói, 1452. Bessenyei, 1459 és 1489 Bakócz. A szerkesztőknek elvitázhatatlanul nagy érdeme, hogy lépést tartanak a szakirodalom új jelenségeivel, és a legkisebb új családtani vagy heraldikai adalék sem kerüli el figyelmöket; ily módon a nagy gyűjtemény valóságos irodalmi repertoriummá vált, mely felvilágosítást nyújt mindenkinek, ki a heraldikai momentumokon kívül az illető családok multja és a velök foglalkozó irodalom iránt is érdeklődik.

Nagy Lajos aacheni czímeres kincseiről

értekezett Hampel József kiváló régészünk a Zeitschrift des Aachener Geschichtsvereins XIV. kötetében, s dolgozatát különnyomatban is közzé tette. Arról a két remek nagy czímerről, melyek az aacheni magyar kincsek legbecsesebb darabjait képezik, már az Archćologiai Értesítő 1888-iki évfolyamában is olvastunk az ő tollából igen érdekes tanulmányt; de nézetei ez ékszerek származása és rendeltetése felől azóta módosultak, s ez az, a mi kiváló érdeket kölcsönöz újabb dolgozatának. Ez ékszerek tudvalevőleg a magyar pólyákból és az Anjou liliomokból összetett Anjou-korbeli czímert ábrázolják, architektonikus részletekben gazdag keretben, melynek felső részén két sisak látható, az egyik a patkót rágó struczczal, a másik szakállas aggastyánnak kétszarvu, koronás fejével. Hampel a sisakok kis méreteire támaszkodva, kezdetben úgy vélekedett, hogy azok nem tartoznak heraldice a királyi czímerhez, és a második sisak oromdíszét nyilt kérdésnek hagyva, az elsőben Besztervze városnak Nagy-Lajostól nyert czímerét gyanította. Ez arra mutatott volna, hogy az ékszerek Besztercze megrendelésére készültek s csak később kerültek az Aachenbe szánt királyi kincsek közé. Ujabban azonban második sisakdíszben több heraldikusunk Dobrzin lengyel herczegség czímerét ismerte föl, mely több lengyel királyi pecséten található. Nagy Lajos anyja, a lengyel Erzsébet, joggal viselhette e czímeralakot családi jelvénye gyanánt; az Anjou-emblema és ez valószínűvé teszi, hogy az ékszereket Erzsébet királyné csináltatta az aacheni kápolna számára. Hampel e czímeres ékszerekről azt hiszi, hogy azok valamely nagyméretű misekönyv táblájának ékítésére voltak szánva. Mestereikül, mint tudjuk, a hradsini Szent-György szobor művészeit, a kolozsvári Márton és György ötvösöket gyanítja. Dolgozata sikerült hasonmásban adja az ötvösművek hű képét, a mi annál örvendetesebb, mert a külföldi tudományos világ eddig jóformán csak az Ötvösművesség remekei drága, nehezen hozzáférhető kiadásából ismerte ez érdekes emlékeinket.

A frankfurti H. Keller-czég legújabb heraldikai kiadványai.

A német könyvpiacz legelső heraldikai könyvkiadó czégeinek egyike, a frankfurti Heinrich Keller czég, újabban három nagyérdekü szakkiadványt bocsátott közzé.
Gritzner Miksa, a német, osztrák és magyar grófi családok czímereskönyvének egyik szerkesztője, Handbuch der Damen-Stifte czímű munkájában jegyzékbe foglalja a német birodalom, Ausztria-Magyarország, Dánia, Svédország és a kelettengeri orosz tartományok összes nemesi hölgy-alapítványait és az ezekkel egyenrangú jótékony intézeteket. A nemesi hölgy-alapítványok (Stiftek) a feudalismus korából reánk maradt egyházias jellegű intézetek, melyekbe az egyes tagok fölvétele meghatározott számú ősök kimutatásától van függővé téve. Százhuszonegy ily intézetet sorol fel Gritzner, nagy szorgalommal és utánjárással állítva össze az azokra vonatkozó történelmi adatokat, közölve szabályaikat és a kötethez csatolt rajzokban ismertetve jelvényeiket. Legtöbb alapítványi házzal Poroszországban találkozunk, a hol a IX–XIII. századokban alapított apáczakolostorok legnagyobb részét a reformáczió alatt nemesi hölgyalapítványokká változtatták át. Legrégibbek ezek között az itzeholi (Schleswig-Holstein), wunstorfi (Hannover) és drübecki (Provinz Sachsen) alapítványok, melyek mint kolostorok, a IX. század közepéig viszik fel eredetüket, s a XVI. század derekán nyerték mai szervezetüket. Az osztrák-magyar monarchia, jobban mondva Ausztria alapítványi házai jóval későbbi keletüek. Egyetlen egy, a brünni, származik a XVII. századból; ezt Magnis Ferencz gróf özvegye alapította 1654 január 29-én; 1698-ból származó alapszabályai 1792. és 1868. években szenvedtek módosítást. Úgy ez, mint a Bedaridesné által 1701 alapított prágai ház későbbi cs. kir. intézetté lőn átváltoztatva. A prágai (hradsini) Mária-Terézia alapítványi házat és az innsbruckit Mária Terézia császárné és magyar királyné alapította, az előbbit 1755., emezt 1765. években; a bécsi hg Savoya-féle cs. kir. alapítvány Mária Terézia Savoya-carignani herczegné szül. Liechtenstein hgnő jótékonyságának köszöni létét (1769). A gráczi (1784), halli (1785), görczi (1787) házakat II. József, a klagenfurtit (1792), laibachit (1792) és a prágai Lipót-alapítványt (1793) II. Lipót létesítették az eltörölt női szerzetek vagyonából. Magán alapítványok a bécsi gr. Herberstein (1720), a bécsújhelyi gr. Hochburg (1755), a prágai gr. Millesimo (1785) alapítványok. Teljesen új keletüek az innsbrucki gr. Wolkenstein-alapítvány (1895) és a Stefánia özvegy trónörökösné által Bécsben (1881) és Prágában (1882) alapított intézetek. Magyarországi alapítványt csak egyet ismerünk; ez a gr. Herberstein-Illésházy-féle alapítvány, melyet az 1806 május 28-án meghalt gr. Herberstein János Tádé létesített a Herberstein és Illésházy családokkal negyedfokig rokon nemesi hölgyek részére. Közelebbi adatokat a munka nem ismer felőle, s nem épen nagy tájékozottságot árul el, midőn a magyar kir. helytartótanácsot teszi meg ez alapítvány felügyelőjének. A kötet anyagához különben, a történelmi adatoktól eltekintve, a tudománynak igen kevés köze van, de a gyakorlati kézikönyv jelentőségét nem lehet tőle megtagadni, sem pedig az elismerést szerzőjétől a buzgalomért, melyet adatai összegyűjtésében kifejtett. A könyv ára 6 márka.
Hildebrandt Ad. M. Wappen-Fibelje negyedik javított és bővített kiadásban látott napvilágot. Ezt a jeles kis heraldikai zsebkönyvet hat év előtt, első kiadásakor, volt alkalmunk bővebben ismertetnünk. Alig ismerünk kézikönyvet, mely rövidebben és érthetőbben foglalná össze a czímertan szabályait, mint ez a munka, mely már tetszetős alakjával és kiállításával is biztosítja magának a kedvező fogadtatást. Sacken heraldikai katekizmusával kell ezt együtt említenünk, mert a két munka mintegy kiegészíti egymást. Sacken könyve rendszeres foglalata a heraldika alapismereteinek és szabályainak; a Wappenfibel ugyanezeket heraldikai szótárrá dolgozza fel. Az egyes czikkek röviden és világosan vannak megírva, megérthetésöket izléses, igazi heraldikai stilben komponált rajzok segítik elő, alaposságuktól a hozzájuk csatolt irodalmi repertorium tanuskodik. A munka használhatóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy hét év alatt négy kiadást ért. Ára 1.50 márka. Melegen ajánljuk olvasóinknak.
Warnecke F. Heraldisches Handbuch czímű munkáját ismeri és használja a czímertan minden alapos művelője. E nagy gonddal szerkesztett kézikönyv a heraldika alapelemeinek ismertetése mellett művészi kivitelű rajzokban mutatja be a czímerek alkatrészeinek és motivumainak egyes korszakok szerint való fejlődését. A czímerpaizs, a sisak, a rang- és kitüntetési jelvények, a czímertartók, zászlók stb. egész fejlődési története van feltüntetve e táblázatokon a lovagkor kezdetétől egészen Dürer Albert és társai koráig. Az igazi, tiszta heraldikai stil mintái ezek a czímerrajzok, és épen ebben rejlik a munka valódi értéke és jelentősége; szoros tudományos alapon ugyan, de mégis inkább gyakorlati irányban kivánja ez szolgálni a czímertant, s mint mintaszerű czímeralbum, nélkülözhetetlen segédeszközül szolgál mindazoknak, a kik tudományos vagy gyakorlati téren a korrekt heraldikai érzék és felfogás érvényesítésén buzgólkodnak. Ez irányban nemcsak külföldön, de hazánkban is jó szolgálatot tehet e munka, s épen azért most, midőn immár hatodik kiadásban lát napvilágot, alkalomszerűnek látjuk felhivni reá tagtársaink és olvasóközönségünk figyelmét. A díszes kiállításu, ívrétű nagy kötet ára 20 márka.

George Granfelt finn heraldikus,

a Finlands Ridderskups och Adels Vapenbok czímű finn nemesi czímerkönyv szerzője, beküldte társaságunknak Finlands Städers Vapenbok czímű czímertani művének első füzetét, mely a finn városok czímereit és pecséteit ismerteti 1721-ig és Helsingforsban 1892. évben jelent meg. Huszonnégy városnak színes czímerképével ismerkedünk meg e füzetből, valamint a városok régi pecséteinek rajzaival, a melyek a czímerképek megállapításánál mintául szolgáltak. Ezek legnagyobb része a XVII. századból származik és sok köztük a beszélő czímer. Björneborg (Medvevár) czímerében koronás medvefő látható; Ekenas (Tölgyes) a tölgyfát, Nyslott (Ujvár) a várat, Torneĺ (Toronysziget) a tornyot, Wasa az egykori svéd királyi ház czímerét, Willmanstrand a vadembert viseli czímere gyanánt. A svéd nyelven írt magyarázó szöveg közli e czímerek és pecsétek leírását az eredetükre és használatukra vonatkozó történeti adatok összegezésével. A csinos kiállítású füzet alapján igen kedvező fogalmat kell alkotnunk az eredményes buzgalomról, melyet finn rokonaink a czímertan művelésében kifejtenek.

1893-2

AZ ABA NEMZETSÉG CZIacute;MERE.

(Hat rajzzal.)
Ha végig lapozzuk folyóiratunk: a «Turul»-nak hasábjait, meggyőződünk róla, hogy az méltóan feladatához, a magyar heraldika és genealogia kincses bányája lett. Egy részről legrégibb czímerleveleink publicatiója által fejlesztette, nemesítette a heraldikai ízlést, számüzte köréből az évszázad óta domináló zopf-heraldikát, másrészről nemzetségi czímereink kutatására, tisztázására vonatkozó értekezéseivel, megvetette alapját a magyar nemzeti heraldikának. Ez alapon elindulva s kezet fogva a nagymérvű genealogiai kutatásokkal, ezen aránylag rövid tíz év alatt, mely fennállása óta elfolyt, nagyszámú oly családtani kérdések fejtettek meg, melyek azelőtt homályosak voltak, vagy téves nyomokon elindulva, helytelen eredményre vezettek.
Ezer éves fennállását készül megünnepelni a nemzet. Ezer éves múltra tekinthet vissza az Aba nemzetség is, mert hiszen ősei részt vettek Árpád vezér oldalán a honfoglalás nagy munkájában. E hosszú idő alatt e nemzetség terepélyes fává fejlődött, hatalmas, fényes – a trónig emelkedő neveket mutat fel a multban, megyékre terjedő uradalmak felett hangzott parancsszava, királyok viselnek ellene hadjáratokat s bár lassan a századok folyamán elmult a fény, csökkent a hatalom, a terepélyes fa ágai egymásután száradnak ki, a roppant birtokok idegen kézre jutnak, de a hatalmas törzs szívós életerővel bir s habár csak egyes ágaiban is, még mindig élve s virágozva lépi át a második évezred küszöbét.
Ezen nagymultú nemzetség czímeréről óhajtok ez alkalommal szólani. Lehet, hogy ezzel már elébbi állításomnak mondok ellent,_{L. Gagyi László sírköve. Turul V. 117.}* de az újabb s újabb kutatások, mindig tágabb látkört nyitnak meg szemeink előtt s ezek világosságánál hamarább megtaláljuk a helyes nyomot, melyen indulva helyes eredményre is juthatunk.
Az Aba nemzetség czímerkérdésénél soha sem menekedhetünk a hypothesisektől. Régibb az, mint a meddig pecséttani emlékeink terjednek, s nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, mint nyugati szomszédaink, kiknek eltekintve nagyszámú czímertekercseik s czímerkönyveiktől, csak a XII–XV. századig terjedő krónikás énekeik száma meghaladja a hatvanat, melyekben a lantosok s heroldok, ünnepélyeken vigadó, harczjátékokban győzelmes, vagy csatákban küzdő hőseik fegyverzetét, zászlóikon és pajzsaikon díszlő czímereiket, minden tévedéstől ment pontossággal leírják s ezáltal kiváló heraldikai kútfőkké emelkednek.
Hogy az Aba nemzetség czímerére vonatkozó fejtegetéseinkben némi biztosságra tehessünk szert, tekintsük meg először chronologiai sorrendben azon maradványokat, melyek e kérdésre vonatkozólag egyes pecsétekben s műtörténelmi emlékeinken részünkre fennmaradtak.
1. Legrégibb emlékünk Mokján nádor köralakú pecséte (1286),_{Arch. Ért. XIV. k. 9. l.}* mezején háromszögpajzs, benne egy herold alak, egy – azon kor szokása szerint – ferdén álló keresztvonalokkal damaszkolt pólya.
2. Omode nádor pecséte 1299-ből._{Arch. Ért. XI. 353. Nyáry IV. tb. 27.}* A köralakú pecsét mezején elhelyezett háromszögpajzsban szintén egy damaszkolt pólyával. A pajzs felső karimája felett növekvő sas látható, balra fordúlt, körrel kerített fejjel. Növekvő e sas, mert feje, nyaka, szárnyának két könyöke s felső szárnytollai is láthatók._{Az Arch. Ért. XIII. 23. l. s utána b. Nyáry heraldikájának IV. t. 27. sz. a. közölt ábrán, e korban el nem képzelhető foszlányos takarók futnak ki két oldalt a sas fejétől, de Pór Antal: Csák Máté cz. műve 109. lapján közölt zinkographián, a sas szárnyának felső része világosan kivehető.}*
3. Demeter tárnokmester köralakú pecséte 1335-ből,_{Arch. Ért. XIII. 231. Nyáry: Heraldika XIII. tb. 97. sz.}* melynek mezején háromszögpajzsban, az előbbiekhez hasonlóan damaszkolt két keskeny pólya látható. A pajzs felső karimájából kalpagos férfialak nő ki, jobbjában egyenes pallost tartva, csipőjére támasztott balja mellett, hatágú csillag lebeg.
4. Chyrke Péter al-bán és körösmegyei ispán pecséte 1373-ból._{Orsz. ltár. 6144. sz.}* Háromszög pajzsban: sas.
5. Somosi Pál, János fia, zempléni alispán pecséte 1373-ból._{Sztáray okltár I. 440.}* Háromszög pajzsban: sas.
6. Somosi János pecséte 1380;_{Orsz. ltár. 24487.}* pajzsban: sas.
7. Solymosi czímerpajzs, mely a solymosi (Hevesmegye) XIV. századbeli templomnak toronyfalába illesztett négyszögletű kőre domborúan van vésve. Dőlt háromszög pajzsban, leveles koronán álló növekvő, fejével balra fordult sas. Évszám nincs e kövön, de a sas stilusa, felfelé álló csőrével, összeálló szárnytollaival és bunkós könyökeivel a XIV. századba helyezhető.
8. Gagyi László – Péter fia – czímere a f.-gagyi templomban levő sírkövön 1382-ből._{Turul V. 117. A sírkövön olvasható évszám 1332, de ez össze nem egyeztethető a Gagyi László életkorával, mert még 1374-ben is történik róla oklevelileg, mint élőről emlékezet. Leszármazása ez:}

_{Gereven comes 1280. Mihály s több testvérek 1327. Péter 1363. László 1370–74.}

_{E szerint a sírkő mestere, a minuskulás évszámból kihagyta az L-et, melylyel az 1382-őt tesz ki.}* Öt pólya felett egy balharánt pólya. Sisakdísz: növekvő sas, nyitott csőrében koszorút tartva, jobb szárnyára leveles korona van illesztve.
9. Ugyancsak a solymosi templom régi kriptájában van egy sírkő-töredék, annak felső része, mely a sisakdíszt tünteti fel: balra fordult, sisakból növekvő sast._{A czímert legenda veszi körül, de a rendelkezésemre álló rajz, a mily helyesen tünteti fel a sas stilizált alakját, annyira olvashatatlanná tette a feliratot, melyet valószinűleg a rajzoló nem értett. E rajzokat főt. Kandra Kabos úr szives közbenjárásának köszönöm.}* Kora szintén még a XIV-ik század végére tehető.
10. Athinai István mester, János fia, sisakpecsétje 1389-ből._{Orsz. lt. 7527. Siebmacher: Suppl. I. 5. tb.}* Csupor-sisakon növekvő koronás sas, csőrében koszorút tartva.
11. Nánai Kompolth István országbiró sisakpecséte 1424._{Orsz. lt. 4283. Pecsétlajstrom VII. 28.}* Koronás csőrsisakból növekvő sas.
12. Lapispataki István szepesi alispán pecséte 1439._{Görgey ltár. Nemzeti Múzeum.}* Pajzsban: sas.
13. Sirokai László neapolisi püspök czímerpajzsa 1487-ből a sirokai márvány sírkövön,_{Arch. Ért. új f. VIII. 405. Csergheő-Csoma: Alte Grabdenkmäler aus Ungarn. 53. l.}* leveles koronából növekvő sas.
14. Gagyi Bátori László abaújmegyei alispán pecsétje 1555-ből;_{Csoma ltár.}* sas, jobb szárnyára illesztett koronával.
15. Segnyei Bálint pecséte 1628-ból._{Barkóczy ltár.}* A pajzsban: sas, jobb karmában egyenes pallost tart; sisakdísz: három struccztoll.
Végül ide iktatom, a még most is élő, ezen nemzetségből származó családok czímereit.
16. Berthóty: kék pajzsban, arany leveles koronán álló fekete sas; sisakdísz a pajzsalak.
17. Hedry: kék pajzsban, zöld hármas halomra illesztett, leveles koronán álló fekete sas; sisakdísz: a pajzsalak.
18. Keczer, az ősi czímer: veresben, fekete sas, mely csőrében piros kővel ékített arany gyűrűt tart; sisakdísz: a pajzsalak növekvőn._{Ez adatot a Keczer Andrásnak 1584-ben adományozott czímerújító armalisból veszem, melyet Keczer Miklós kamarás t. barátom lekötelező szivességgel bocsájtott rendelkezésemre. Ez oklevélben az adományozó Rudolf király szavai következők: «arma sive insignia tua antiqua aliquantum illustrata, denuo et ex novo, tibi tuisque filiis predictis . . . . danda duximus et concedenda. Scutum videlicet militare erectum rubri coloris, in quo integra nigra aquila, alis expansis, dispositis pedibus subvolantique similis in dextrum scuti latus conversa, rostro annulum aureum rubino adornatum tenere cernitur; scuto incumbentem galeam craticulatam seu apertam regio diademate dimidiam nigram aquilam priori per omnia conformem producente ornatam» etc. Ez oklevelet Deák Farkas elhúnyt történetírónk látta s arról a történelmi társulat abauji kirándulásán, mint a lapispataki bizottság előadója jelentést is tett. (Abauji-kassai kirándulás 1878. 138. l.). Sajátságos módon, ez oklevélről tett jelentése, mint fentebb láttuk, az utolsó szóig téves. E téves adatok alapján csúszott be Gagyi László sírkövéről irott czikkembe több hibás adat a Keczer család czímerére vonatkozólag, s a Csergheő Géza által szerkesztett magyar Siebmacherbe két hibás Keczer czímer, mely majd a pótlék-kötetben lesz javítandó.}*

A Keczer család czímere.

19. A Vendéghiek leggyakrabban sziklán álló sast használtak czímerűl, mely csőrében koszorút tart. Egynémely tagja a családnak azonban, biztos tudatában levén annak, hogy a gagyi templomban nyugvó Gagyi László, egyik őse volt, annak sírkövéről vésette le czímerét. De a tudatlan véső keze alatt – ki nem értette meg a herold-alakot – az egész czímer értelmetlenné lett, melynek pajzsa sincs. Egy roskadozó sas, bal szárnya felett lebegő korona s lábainál egy reczézett kicsiny pajzs jelzi a régi öt pólyás pajzsot, a reá illesztett bal harántpólyával.

* * *

Gagyi László sírkövéről irott czikkemben, egybevetve az Aba nemzetség fennmaradt pecséteit és czímereit, azon eredményre jutottam, hogy ezen nemzetség ősi czímere a pólya és sisakdísze: sas volt._{Turul. V. 117–120.}* A heraldikai bizonyítékok azóta (1887) eléggé szaporodtak ugyan, de a fentebbi állítást szembeszökőleg meg nem döntötték, mégis az alábbiakban ez ősi czímer módosítását s az abban előforduló pólyák jelentéktelenségét óhajtanám kimutatni.
Krónikásaink szerint az Aba nemzetség Edu és Edumer kun vezérektől származik. A névtelen jegyző szavai szerint: «Akkor Árpád vezér a Mátra erdejében, nagy földet adott Edunek és Edumennek, a hol aztán unokájok Pota várat épített, kiknek nemzetségéből származott sok idő multával Sámuel király, kit kegyességeért Obának neveztek vala». Ez állítást okleveleink hallgatólagosan igazolják azáltal, hogy azon roppant kiterjedésű birtokokat: Hevesmegye nagy részét, a Szerencstől csaknem Eperjesig terjedő erdős vidéket, oklevelek tanusága szerint, a névtelen jegyző állításának megfelelőleg az Aba nemzetség kezeiben találjuk.
E nemzetség előkelőségét, hatalmát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy I. István király nővérét, az ezen nemzetségből származott Sámuel birta nőül, ki később az ország nádora s végűl koronás királya lett. S az Aba nemzetség ezen tagja nem tekinthető pusztán meteornak, mely setétségből árasztott fényt nemzetségére s letüntével újra setétséget hagyott maga után. E nemzetség folytonosan előkelő szerepet játszott hazánk régibb történetében, mint roppant birtokok ura, saját csapattal jelent meg az ország védelmében s idegen földön vivott hadjáratokban és alig hihető, hogy ily hatalmas nemzetségnek – a herold alakok feltűnte – de sőt a pajzs heraldikája előtt is, önálló zászlós jelvénye ne lett volna!
Heraldikai kutatásaink mutatják, hogy hazai heraldikánk sohasem maradt hátra, a nyugati heraldika megett. Azzal folyton lépést tartott. Ha ott valamely újítás kapott lábra, pajzsban, sisakban, sisakdíszben, takarókban, pecséttani emlékeink bizonysága szerint, arra itt is, mindig találunk egyidejű példákra. S ez különösen a régibb időkben természetes is nálunk, mivel erre nézve kettős iskolánk is volt. Egyik a beköltözött idegen nemzetségek, kik magukkal hozták régi hazájukból a heraldika iránt való érdekeltséget, másik a keresztes hadjáratok, melyeknek sok raja vonúlt át hazánkon s melynek egyikében II. Endre királyunk is részt vett.
Mint tudjuk, a legrégibb czímereket közönséges czímeralakok képezték, minők: oroszlán, sas, grif, rózsa, liliom, csillag; a heroldalakok, a legifjabb czímeralakok, a pajzsoknak bőrökkel, érczpántokkal való diszítéseiből származtak s már ezen sajátságuknál fogva sem léteztek előbb azon kornál, mely a czímerre nézve már feltétlenül megkivánta, hogy az pajzsba legyen foglalva.
Ezen kor a heraldika kezdetétől számítva alig egy félszázad múlva jő elő s a heroldalakok első feltűnése a XII. század végső éveire tehető.
Hogy Magyarország czímerébe miként kerültek belé az oroszlánokkal rakott pólyák és osztások? nem tudjuk. Csak az bizonyos, hogy nem Aba Sámuel király révén, mint ezt sokan hiszik, mert míg Sámuel király 1041–1044-ig uralkodott, addig, mint fentebb jeleztem, a heroldalakok kora a XII. század végén kezdődik, vagyis Aba Sámuel uralkodása a heroldalakok korát másfél századdal előzte meg. Ez tehát olyan anachronismus, melynek ellenében bátran állíthatjuk, hogy az ország czímerében előforduló pólyák és osztások semmi összefüggésben sem állanak Aba király személyével.
Miként kerültek tehát a pólyák az Aba nemzetség három legrégibb ösmert pecsétébe?
E három pecsét tulajdonosai: Mokján a nádor, Omode a nádor és Demeter a tárnokmester voltak. Tehát az ország három zászlós ura. Tekintsünk már most végig az ezen korból (1250–1350) reánk maradt, nádoraink, országbiráink, vajdáink pecsétein, s mit tapasztalunk? Egyrészt azt, hogy mindazoknak pecsétein, kiknek külföldi származását bebizonyítani nem tudjuk, tehát valószinűleg magyar eredetűek, legtöbb esetben ott látjuk a pólyákat, másrészt azt, hogy e pólyákat kizárólag országos méltóságok betöltőinél vagy legfeljebb ezek közvetlen leszármazóinál találjuk. Ott látjuk a három Aba-pecséten kívül, Miklós erdélyi vajda (1280), István alországbiró (1280), Demeter pozsonyi gróf és sárosi főispán (1299), a Kachich nemzetségből származott Tamás erdélyi vajda (1328), Dózsa nádor (1322), Jakab Dózsa nádor fia, szabolcsi főispán, a Vigman nembeli Lőrincz vajda (1304) pecsétein, Tornai János sírkövén, mert hiszen nagybátyja István (Thekus fia) szintén az ország nádora volt. E pólyák nézetem szerint nem az illetők nemzetségi czímereit tüntetik fel, hanem azzal hatalmi állásukat jelezték, a midőn elhagyva ősi czímerképüket, bevettek az ország czímeréből pajzsaikba e pólyákból, egyet, kettőt vagy hármat. Ezt bizonyítja az is, hogy mindenütt, hol ily régebben felvett pólyák és osztások színeit is képesek vagyunk utána nyomozni, a veres és fehér színt találjuk váltakozva. Abauj vármegye czímerében veresben két ezüst pólyát, vagy Kanizsai Dorottya 1519. évi czímerében a vingárti Geréb czímerből átvett részletet, veresben ezüst pólyát.
Legjellemzőbb ennek illusztrálására a Kachich nemzetségből származott Tamás erdélyi vajda pecsétje 1336-ból, hol a pecsét kerek mezején pajzs nélkül, a nemzetség ősi jelvényét: az orszlánt látjuk, reá illesztve egy teljes czímert, pajzszsal (benne egy pólya), sisakkal és sisakdíszszel, mely pávatollforgóból áll.
Tamás vajda teljes czímerét könnyen összeállíthatjuk a személyére vonatkozó sphragistikai emlékekből; a pajzsalak mint fentebb láttuk: (koronás?) oroszlán, sisakdísze, országbiró korából fennmaradt sisakpecséte után: növekvő koronás oroszlán.
Mit jelent tehát ezen teljesen idegen czímer 1336. évi pecsétén?
A pajzsbeli pólya az országczímer egy részlete s a pávatollforgó sisakdísz, szintén az ország czímerének sisakdísze, melyet azon korban s még azután is sokáig használtak. Könnyebb áttekintés okáért egymásmellé állítom a fent leírt pecsét czímerét, továbbá Vigman Lőrincz vajdáét s az ország czímerét az ezen pecsétekkel egykorú zürichi czímertekercs után.

Tamás vajda czímere.

Lőrincz vajda czímere.

Országos czímer a zürichi czímertekercs után.

Széchenyi Frank czímere.

Ez úton aztán könnyen megmagyarázható Tamás országbiró unokájának, Konya bán fiának Széchenyi Franknak 1401. évi pecséte, hol a czímerpajzs osztott, felül növekvő koronás oroszlán, alúl háromszor osztott, vagyis e pajzsban egyesítve van az ősi czímer, az országbiró nagyatya hatalmi jelvényével. Ez alakban megmaradt aztán az a nemzetség állandó czímerének mint azt a Széchenyiek, vingárti Gerébek és harinnai Farkasok czímere mutatja.
Hasonló ehhez az Ákos nemzetség czímerének alakulása. Legrégibb pecsétje: István Erney bán fiáé 1299-ből,_{Orsz. ltár 2216. Arch. Ért. XI. 300.}* üres pajzsot mutat, melyre egy (talán?) királyi pálcza van czölöpösen illesztve s két oldalán sasszárnytól kerítve. Ugyanezen Istvánnak már mint nádornak 1311. évi pecsétén_{Nyáry: Heraldika. IV. tb. 29. sz.}* szintén üres a pajzs, de oldalt a sasszárnyak itt is feltűnnek. E sasszárnyak vonatkozásban állhatnak ősi czímerükkel, de ezt már mai nap tisztázni nem vagyunk képesek. A pajzs alsó sarkán kettős kereszt, az országnak ez időben már felvett második jelvénye látható, melyet ide István, kétségtelenűl nádori méltóságának jelzéseűl vésetett. Bebek György tárnokmester görgői sírkövén (1372) a kettős keresztet már a pajzsban találjuk s ott viselték azt e nemzetség leszármazói: a Bebekek, Csetnekiek, álmosdi Chyrék stb. századokon át folytonosan és változatlanúl.
Az idegen beköltözött nemzetségek azon tagjainál, kik itt a hatalom legmagasabb polczaira emelkedtek, ez eljárást nem találjuk, ezek fényes hivatásuk körében is hivek maradtak ősi jelvényeikhez, ezt vésették méltóságukat jelző pecsétjeikre is. Ez az oka, hogy mindazon nemzetségi czímerek, melyeket a kutatások világánál, régi teljességükbe visszaállítani képesek voltunk, csaknem kizárólag mindmegannyi a bevándorlott nemzetségek tulajdonát képezte. De azért ezeknél is akadunk példákra, midőn egyesek, ősi czímerük épségben tartása mellett, rávésették hatalmuk jelvényeűl az ország czímerének egyes részleteit is. Ilyenek Pásztohi János országbiró 1393. évi pecsétje,_{Nagy Iván: Magyar családai. IX. 132.}* hol benn a pajzsban kiséri a Ratholdok hárslevelét, két kis pajzs, az ország czímerével. Jobbról az apostoli kereszt, balról az osztások. Kanizsai István zágrábi püspök és Szlavonia helytartójának 1363. évi sisakpecsétje,_{Arch. Ért. új f. VI. 228. Nyáry: Heraldika. 62. sz.}* melyen saját sisakdíszére, a karmokkal ellátott sasszárnyra illeszti királyának sisakdíszét: a csőrében patkót tartó előtünő strucczmadarat. Ide sorozhatjuk még I. Roland nádor 1255. évi pecsétét,_{Orsz. lt. dipl. 214.}* hol az ország czímeréből a kettős keresztet két oldalt s alól három hárslevél kiséri; II. Roland nádor 1299. évi pecsétét,_{Orsz. lt. dipl. 1880. Pecsétek mutatója I. tb. 3. ábr.}* hol koronára illesztett keresztet, két oldalt két száras hárslevél kisér; Ilsvai Leusták nádor 1393. évi pecsétét,_{Nyáry VII. 62.}* hol az ősi jelvényre a hárslevélre, az ország czímerének sisakdísze a pávatollforgó van reá tűzve. Hogy e pávatollforgó itt valóban az ország czímerének sisakdísze, igazolja az, hogy a Turul VIII. kötetének 24-ik s következő lapjain közölt «A Rathold nemzetség czímere» czímű értekezés írója Csergheő Géza t. barátom, bármily szorgalmas és alapos kutatónak mutatja is be magát művében, összegyűjtve az összes ide vonatkozó s felkutatható czímer- s pecsétmaradványokat, a XVI. század végeig huszonkettőt, e nagyszámú sphragistikai kútfő között a pávatollforgóra csak egy analogiát mutat fel: Pásztohi Jánosnak, az Ilosvai Leusták nádoréval egy évben kiadott pecsétét,_{Orsz. ltár 8138.}* ki szintén országbiró volt s így ezen analogia is inkább megerősíti mint gyöngíti érvelésemet. A felhozott két pecséten kívül, annak sem előtte sem utána, seholsem találkozunk a pávatollforgóval a Rathold nemzetség czímerénél. Ez a tudós szerzőnek is feltűnik, midőn így szól: «valószinű, hogy a tollforgó – bár a Rathold nemzetség egyes tagjainál kedvelt dísz volt, – nem volt e nemzetség czímerének elmaradhatatlan kelléke».
Ha tehát ez ősi jelvényeikhez szívósan ragaszkodó idegen nemzetségeknél is egész a XIV. század legvégeig ilyen czímertöréseket észlelhetünk, méltán feltehetjük, hogy a czímere iránt kevésbbé lelkesülő magyar nemzetségek egyes tagjai, méltóságuk jelzésére, könnyen felcserélhették teljes czímerüket az ország czímerével a XIII. század végén s a XIV. század első felében.
Nézetem szerint az Aba nemzetség czímerében a pólyák csak hatalmi jelvények, melyekkel annak egyes tagjai mint zászlós urak éltek, míg ezekkel egyidejűleg a nemzetség szerényebb állásban élő tagjai megmaradtak ősi czímerük: a sas mellett.
Ez utóbbi állítás bebizonyítására, kétségtelen adataink nincsenek, de a tények logikája kellő bizonyossággal reá vezet.
A XIII–XIV. század folytán, különösen ez utóbbi közepéig ritkán találunk magánpecséteket. Magánosok vagy káptalanok s konventek előtt, vagy a nádori s országbirói itélőszékeken végezték ügyeiket. Magánpecsétek használatára ritkán volt alkalom. Ezért hiányzanak a közvetlen bizonyítékok, fenti állításunk bebizonyítására. De közvetve erős bizonyság erre az, hogy kevéssel Demeter tárnokmester 1335. évi pecsétje után s Gagyi László 1382. évi czímerét megelőzőleg, tehát ezen két, pólyás-czímer között, már négy heraldikai adatunk van, melyben az Aba nemzetség egyes tagjai a sast, pajzsban használják. Ezek Chyrke Péter al-bán (1373), Somosi Pál (1377), Somosi János (1380) pecsétei s a Solymosi czímerpajzs, a solymosi templom falán. Nem kevésbbé fontos bizonyság az, hogy mihelyt Róbert Károly király megtörte az Abák hatalmát és befolyását s mihelyt Demeter tárnokmester sírba szállott, a pólyák mintegy varázsütésre eltűnnek s mindenütt csaknem egyidejüleg a sas lép fel, Baranyában épen úgy mint Hevesben, Abaújban épen úgy mint Zemplénben, Szabolcsban, Sárosban, Pozsegában, Nyitrában, Sopronban.
Ősi czímert meg lehet változtatni. S ez igen gyakori eset is a heraldikában, különösen hazánkban. Példa erre a sok között a Bogáth-Radván, Boksa, Balog-Semjén, Borsa, Bő, Ursur, Kaplyon, Lőrente, Ludán, Salamon, Zente-Mágocs, Tekule, Vezekény stb. nemzetségek, melyeknek mindenikéből ismerünk leszármazókat, de fájdalom, ezeknél a czímerváltoztatások miatt részben alig, részben egyáltalán nem következtethetünk ősi czímerükre. De hogy egy rendkívül, az ország külömböző részeire kiterjedt, szétágazott nemzettség, több, külömböző nevű családjai, elvetve ősi czímerüket, mind megannyian, kivétel nélkül, ugyanazon czímeralakra, egyszerre, egyidőben változtassák meg czímerüket s ezen vérükkel össze nem nőtt, felvett czímeralakhoz, kegyeletszerű szivós kitartással ragaszkodjanak, kivétel nélkül, hosszú századok folyamán, részben kihalásukig, részben mind e mai napig: ez el nem képzelhető, ez lehetetlenség. Ezért nem tartom az Aba nemzetség sasos czímerét, czímerváltozásnak s meggyőződésem, hogy e nemzetség azon tagjai, kik bár hatalmas és befolyásos emberek lehettek, de országos méltóságokat nem viseltek, hűségesen kitartottak a sasos czímer mellett akkor is, midőn a zászlós úr-rokonok, az ország pólyáit foglalták czímerpajzsaikba.
Ezek elmondását tartottam szükségesnek annak bizonyítására, hogy az Aba nemzetség ősi czímere a sas volt.
E sas egyszer, az Athinai czímeren koronás, háromszor a korona jobb szárnyára van illesztve, öt esetben csőrében koszorút illetve gyűrűt tart.
Az Athinai István sisakpecsétjén lévő korona a sas fején, figyelembe alig vehető, miután azt más hasonló adat nem támogatja, más szemmel kell azonban azon koronát néznünk, mely Gagyi László czímerében a sas jobb szárnyára van illesztve. E korona ugyanígy elhelyezve a Báthori László abauji alispán 1555. évi pecsétén is látható, valamint a Keczer András kőbe vésett czímerén a keczer-pekléni kastély homlokzatán a XVII. század elejéről._{Keczer Miklós kir. kamarás a kastély jelenlegi birtokosának szives közlése után.}* Az egy törzsből eredő Gagyi, Báthori, Vendéghi családok közös őse Gereven comes volt s ámbár ő több oklevélben előfordul mint fiainak atyja vagy unokáinak nagyatyja, de róla mint élőről egy oklevél sem szól s atyjáról sehol sincs emlékezet és így nem tudhatjuk, hogy az Aba nemzetség melyik ágából származik. A lipóczi Keczerek őse Demeter (1212–1234) főétekfogó, Kálmán királyi herczeg nevelője volt._{Pór A. Lipóczi és nekcsei Demeter és Sándor. Századok 1890. 20. s köv.}* E család szintén használta a koronát a sas jobb szárnyán. Nem valószinűtlen, hogy ezen közös czímertörést használó ágak, egy közös törzsből származnak s a korona valamely királyi kitüntetés (kir. kincstárnoki jelvény?) emléke czímerükben. Mellékesek e nemzetség ma is élő ágazatainak (Hedry, Berthóty, Vendéghi) czímerpajzsaiban itt-ott feltünő hármas halmok, sziklák s néhol az ezekre illesztett koronák, ezek az újabb heraldika czafrangjai. De fontos a sas csőrében a koszorú. Ez közös jelvénye a csereháti Gereven utódoknak épen úgy, mint a Szaláncz várában székelő Omode nádornak, a Sárosmegyében lakó Keczereknek épen úgy, mint a túladunai Athinaiaknak. E koszorú tehát az ősi czímer egyik alkatrészének tekintendő.
Az Aba nemzetségből származó kihalt családok czímereinek színeit – daczára nagy számuknak – egynél sem ismerjük, az élők közől a Vendéghiek egyáltalán nem ismerik czímerök színeit, a Berthóty és Hedry czímernél a pajzs kék, a sas fekete. Mint fentebb jegyzetben említettem, Keczer András 1584-iki czímerújító oklevelének szövegében világosan jelezve van, hogy ezen adománylevél, az ősi czímert adományozza újra. Ha ez oklevél szavainak hitelt adhatunk a czímer színeire nézve s ha fentebb kifejtett nézeteim kiállják a kutatók s szakemberek itéletét, az Aba nemzetség ősi czímerét következőleg állapíthatjuk meg:

Veres pajzsban fekete sas, mely csőrében zöld koszorút tart; sisakdísz: a pajzsalak növekvőn; takarók: fekete-veres.

CSOMA JÓZSEF.

A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK.
(Második közlemény.)

Egy czímerrajzzal.
Szirmay Antal udvari tanácsos ősei már a XVII. század derekán Sátoralja-Ujhely városában laktak s bár kétségtelenűl nemesi jogokat gyakoroltak, sorsuk és állapotukhoz képest inkább a polgári rendhez tartoztak.
Nem tudjuk, hogy a Zemplén vármegyei előkelő, nagybirtokos szirmai Szirmay családdal való vérséges összeköttetés hirét már ebben az időben is ápolták-e? de annyi bizonyos, hogy az aristokratikusan hangzó «de eadem» prćdikatumot még nem használták, s hivatalos és magániratokban lakóhelyük után rendszerint ujhelyi Szirmayaknak neveztettek._{Klobusiczky Ferencz Zemplén vármegyei alispán levele 1688. jul. 22-én Szirmay Domokoshoz, az atyja Ujhelyi Szirmay István után maradt adósság tárgyában. L. a Szirmay ősökre vonatkozólag Proc. Tab. 4–3749. Az Országos Levéltárban.}*
Ujhelyi Szirmay István fiai: Gábor, Domokos s a második házasságából származott kiskorú László, 1688. aug. 27-én osztották föl maguk között az atyai örökséget, mely az ujhelyi házból, a fekete- és köves-hegyi, meg veresharaszti szőllőkből állott. Birtak még nehány darab rétet és szántóföldet is a város határában, de ezeket úgylátszik egyelőre osztatlanúl hagyták._{U. o. Eredeti osztálylevél. Szirmay Gábor czímeres pecsétjén, a pajzsban hátulsó lábain ágaskodó oroszlán látható. Sisakdísz: növekvő oroszlán, mely első lábaival nyilat tart. A pajzs felső részében: S. Z. betűk (Stephanus Zirmay?). Domokos pecsétjén kardot tartó emberi kar s Sz. L. betűk láthatók. – A ráknak tehát még semmi nyoma.}*
Minthogy pedig a testvérek közűl Gáborról bizonyosan tudjuk, s Lászlóról alaposan következtetjük, hogy magtalanúl halt el,_{Egy 1720-ban kelt oklevél említi őt utoljára. – Az ős Szirmay javak visszaszerzéséért folytatott pörökben sem László, sem utódjai nem említtetnek.}* az őstül maradt vagyon Domokosra szállott, ki a családot fenntartotta és tovább terjesztette ugyan, de miután őt a Rákóczy fölkelés idején levágták a kuruczok, megmaradt özvegyére Szilvássy Kata asszonyra s neveletlen árváira szomorú napok következtek, s a család, mely mint az osztálylevélből is látjuk, korántsem tartozott a jobbmódúak közé, földhöz ragadt szegénynyé lett. Az ujhelyi ház elpusztult, a szőllők parlagon hevertek, a réteket senki sem mívelte, s mert Szirmay Antal állítása szerint mikor a kuruczok Domokos urat megölték, egyszersmind javait is fölprédálták, az özvegy hajlékába csakhamar beköszöntött a nyomor és nélkülözés.
Mi azonban míg egyfelől Domokosnak az ujhelyi házon és tartozékain kívül más birtokát nem ösmerjük, addig másfelől azt tanuljuk az oklevelekből, hogy a család romlását korántsem a kuruczok okozták, s már maga Szirmay Domokos olyan fogyatkozott állapottal vala, hogy nap élő kenyerét talyigába fogott lovacskáival kereste, fát s mit fuvarozgatván a városiaknak. Halála után pedig özvegye még sanyarúbb sorsra jutott.
Rozzant házában kocsmát tartott, de szőlleit nem mívelhetvén, más emberek borát mérte ki s annak nyereségéből tengette életét. Betegségében jó lelkű szomszédok istápolták, mert a tanuk vallomása szerint sem szarvasmarhája, sem értéke vagy ládabeli portékája nem volt egyéb két rázsa szoknyájánál, melyeket ünnepnapokra s végtisztességére tartogatott.
Fia Szirmay György – Antalnak édes atyja – nagy nélkülözések között töltötte gyermekkorát s az 1749-ben kihallgatott Zemplényi Dobos Péter mint oskolatársa «egyéb köntösét Szirmay György uramnak egy aba dolmánykájánál lenni nem említi, melyet az édes anyja csináltatott özvegységében. Úgy annakutánna néhai tettes Kazinczy András uramnak inasul recommendálta, ottan szolgálván ruházta magát»._{Megerősíti ezt Varannay István s.-ujhelyi lakos is, mondván, hogy György nagy szegénysége miatt «kényteleníttetett urakat szolgálni». Érdekes, hogy az 1749. február 24-én grisányi és szentandrási Horváth Elek Zemplén vármegyei szolgabíró által tartott vizsgálat egyenesen Szirmay György kérésére rendeltetett el. Hogy Domokost a kuruczok megölték s javait felprédálták volna, felprédálták volna, arról a tanuk semmit sem tudnak. Orsz. Levéltár Proc. Tab. 4–5617}*
Az erős akaratú, vasszorgalmi tehetséges ifjú azonban oskoláit így is sikerrel végezte s a törvénytudományokban oly kitünő jártasságot szerzett, hogy csakhamar egyike lett a környék általánosan ösmert, körmönfont keresett prókátorainak.
A prókátorság ugyancsak zsiros kenyér volt abban az időben, s ügyes ember könnyen meggazdagodhatott belőle. Szirmay György pedig mindenek felett erre törekedett; vagyon és gazdagság után sóvárgott egész életében s hogy czélját érhesse, minden rendelkezésére álló eszközt mohón megragadott. A szerencse pedig kedvében járt, szárnyára vette őt; az árvák könnye, a koldusbotra jutott szegény emberek átka boldogulását meg nem gátolhatá.
Az 1717-ik év folyamán történt, hogy a török szultán által hazánkra küldött s a radnai szoroson betört moldvai tatárok földúlván Erdélyt, a Khánfi vezérlete alatt Szathmár és Ugocsa vármegyét elözönlötték.
Kirabolták, aztán fölgyujtották az útjokba eső falvakat s irgalmatlanúl kardra hányták vagy rabszíjra fűzték a lakosságot. A ki csak tehette, menekült előlük Husztra vagy Munkács várába, mert már Szatmár felé el volt zárva az út és a tatárok az Ugocsa vármegyei Batár falu alatt tábort ütvén, szerte barangoltak a környéken.
Sokan sűrű erdőkbe és szentegyházakba rejtőzködtek a rablók elől, magukkal hurczolván értékesebb javaikat, különösen pedig a leveles ládát, mit a nemes ember életénél is jobban féltett. De a tatárok fölgyujtották az erdőt, berontottak a templomokba és kincsre, zsákmányra vágyva, fölverték vagy széthasogatták a kétségbe esetten védelmezett ládákat. És mikor nem találtak azokban egyebet hitvány pergamennél és papirosnál, kidobálták a szabad ég alá, erdőn mezőn széjjel szórták vagy változatosság okáért tábori tüzet raktak a szép viaszkpecsétes privilegiumokból, s a csalódás felett érzett boszujokat a szerencsétlen menekülteken töltötték.
A kis Ugocsa vármegyében néhány nap alatt 12 falut és 21 templomot hamvasztottak el s egykorú följegyzések szerint 1454 foglyot s köztük igen sok nőt és gyermeket hurczoltak magukkal a tatárok, tehát az elesetteket is ide számítva, a vármegye lakosságát, mely még 1775-ben sem ütötte meg a huszonkilencz ezeret, jóformán megtizedelték._{Szilágyi István: Az utolsó tatárjárás. (Szigeti Album 284. l.)}*
A tatár pusztítás után pár év mulva, úgy látszik az 1719-ik év vége felé, Szirmay György egyszer csak Ugocsa vármegyébe érkezett, s hirdetvén, hogy ő a Bodrogközre származott Szirmay István unokája volna, az atyafiak részéről szíves fogadtatásra talált. De György urat nemcsak a rokoni szeretet hozta a vármegyébe s a régi családi kötelékek felújítása mellett még más igen komoly czéljai is voltak. Fölkereste a tatárok által leégetett és kirabolt falvakat, tudakozódott a nép között, hogy kinek volnának olyan úton útfélen felszedegetett régi levelei, s aztán ajándékon, szép szóval, igéretekkel, a hol lehetett atyafiság színe alatt, kicsalogatta tőlük.
Lakott Almáson egy tanulatlan ügyefogyott nemes ember, a kinek már hét szilvafája sem igen volt, csak a familia dicsőségét, az elavult pergameneket őrizte kegyelettel. Büszke is lehetett azokra, mert az Öszödfalvi Göde család a vármegyének ősrégi előkelő családja volt, s az oklevelek az idők mostohasága következtében elkallódott szép birtokokra vonatkoztak. De a szegénység sulyát még a familia dicsőségénél is jobban érezte s nem volt képes ellentállani Szirmay György kecsegtető igéreteinek, a ki vér szerint való rokonának nyilvánítván magát, biztatta, hogy urrá teszi még a maradékát is, csak adja át neki azokat a régi leveleket. «Lölköm bátyám uram, ha Isten élet, fogadom hogy 2–3 esztendő alatt leveti kgd az gubát» mondogata nem egyszer, sőt állítólag a pörrel vissza szerzendő Öszödfalva felét igérte volt neki s Göde György uram 1720. február 22-én reversalis mellett kezébe is adott 20–22 darab oklevelet._{Szirmay a Klobusiczky Menyhért juratus és Ráthonyi Pál Ugocsa vármegyei táblabiró által előttemezett reversalisban az oklevelekről csak általánosságban emlékezik, kelet és tartalom szerint föl nem sorolván azokat. Igéri ugyan, hogy Göde Pált, az Öszödfalusi Göde jószágokban annak idején részeltetni fogja, de csak «a mennyiben . . magának vagy maradékának jussa lenne». A reversalis eredetije a Szirmai Kalós család leveles ládájában őriztetik. L. még az elmondottakra nézve az alább idézendő tanukihallgatásokat.}*
A hol pedig szép szerével nem boldogulhatott, fölmutatta III. Károly királynak Bécsben 1719. október 10-én Szentiványi János országbirói itélőmesterhez intézett osztoztató parancsát, melyben nevezettnek meghagyatik, hogy néhai Szirmay Györgyről és Göde Annáról maradt szirmai, kökényesdi, batári, sásvári stb. jószágokból Szirmay György sátoralja-ujhelyi lakos osztályrészét adassa ki, s a vizsgálatra kiküldött Klobusiczky Menyhért kir. táblai juratussal együtt a szokott törvényes módon kereste a maga igazságát. Ugyanis a juratus megidéztette s többnyire Szirmay György jelenlétében hit alatt kihallgatta az embereket a tatárpusztítás után fölszedett oklevelek ügyében, melyekre aztán György úr, ha itt-ott a megrémült parasztoktól előkerültek, tüstént rá is tette kezét. Az inquisitiónak csakhamar nagy hire támadt a vármegyében s minthogy Szirmay György a biztatások és igéretek mellett állítólag még a fenyegetőzéstől s a tudatlan nép ámításától sem riadt vissza,_{«Hallotta az paraszt emberektől fatens, hogy midőn eskettette őket Szirnmay György uram, egy új pávalegyezőre selyem keszkenőt terített és azt mondotta: Ez az császár czímere, ha igazán nem esküszöl, mindjárt elkárhozol». Szintay Zsigmond heteni birtokos nemes vallomása. Hogy és mint gyűjtötte össze Szirmay György az okleveleket? erről a csepei, almási, forgolányi nemes emberek s Ráthonyi Pál, Fogarassy Zsigmond, Bay István stb. vallomásai tanuskodnak. (L. a szirmai Kalós család leveles ládáját Szirmában, továbbá az Országos Levéltárban Proc. Tab. 4–3749. és 3773. sz. a. őrzött táblai pöröket.)}* az emberek részint féltükben, részint jutalom reményében siettek neki átadni a batári mezőről s a fölperzselt templomok romjai közűl elhordott leveleket, úgy hogy ilyen módon rövid idő alatt egész archivumot gyűjtött magának.
És mikor e mindenfelől összeharácsolt oklevelekkel, leszármazását, különösen pedig az Őszödfalvi Göde családdal való vérségét kellőképen megbizonyíthatá, tüstént hozzá látott, hogy III. Károly király osztoztató parancsának érvényt szerezzen. Ugocsa vármegyében Ujhelyi Andrást és Juliát ludányi Bay István hitvesét, Szathmárban pedig az Egriben lakó Szirmay Istvánt támadta meg pörrel, törvényes részt követelvén tőlük, a Göde illetőleg Szirmay nemzetség birtokaiból. Elébb azonban ellátogatott Máramarosba s az urmezei csebi Pogányokkal – a kik hasonlóképen Göde successorok valának – egyességre lépvén, a Göde jószágok kikeresésére plenipotentiát szerzett tőlük.
De úgylátszik hogy a pör kimenetelében maga sem igen bízott, vagy talán csak ijesztgetni akarta ezzel a jámbor nemes embereket, hogy a féltő gonddal őrzött leveles ládákba betekinthessen, mert úgy Szirmay Istvánnak valamint az Ujhelyieknek csakhamar atyafiságos egyességet ajánlott, a mit, meggondolván a sok költséget s a törvény kimenetelivel javaikban eshető csonkulást, «de kiváltképen az atyafiak között való dicséretes harmoniát», ezek készséggel fogadtak s az elidegenített jószágok visszapörléséhez szükséges okleveleket rendelkezésére bocsátották.
Az Ujhelyiekkel 1720. deczember 10-én kötötte meg a szerződést s a Göde birtokokra vonatkozó leveleket kezéhez vevén, szóval és írásban biztosította őket, hogy a visszanyert javakon egyenlő arányban fognak megosztozkodni: «Minthogy – úgymond – kegyelmetek énnékem vér szerint való atyámfiai, én mind az Göde ágon levő, mind az Szirmay ágon lévő jószágot, a kit mások bitangolnak is, kikeresem és kegyelmetekkel szintúgy közlöm mint magammal»._{Az 1737-ben kihallgatott Ujhelyi András vallomása ugyanott.}*
Viszont az Ujhelyiek a szerződés nagyobb erőssége s az atyafiság megösmerésének okáért bizonyos Bökényben fekvő s Göde jusson birt zálogos helyet Szirmay György és testvéröcscse Ferencz birtokába bocsátottak, a kik aztán ezzel megelégedvén, az osztályos pör folytatásától örökre elállottak._{Az egyesség-levelet a többek között Ujhelyi Sándor ugocsai alispán és Reviczky Imre kir. táblai hites jegyző előttemezték. A felek 100 arany birság terhe alatt kötelezték magukat és utódjaikat, hogy a kötést sértetlenűl fenntartják. Orsz. Levéltár Proc. Tab. 4–5617.}*
Sokkal érdekesebb és reánk nézve fontosabb ennél György úrnak Szirmay Istvánnal kötött egyessége, mely a család leszármazására vonatkozólag is tanulságos dolgokat foglal magában. Megtudjuk belőle, hogy György mint a Bodrogközre származott Szirmay István unokája, nagyatyjának magtalanúl elhalt testvérei ú. m. Lajos, Tamás és Sára hagyatékából törvényes osztályrészt követelvén, Egriben lakó Szirmay Istvánt, mint néhai id. Szirmay György unokáját az országbiró elé idéztette, meggondolván azonban egymáshoz való vérségüket, a perlekedéssel nem csak fölhagytak, de 1721. január 7-én az ős Szirmay jószágoknak közös erővel leendő visszaszerzésére is szövetkeztek.
Elmondatik továbbá ebben a szerződésben, hogy a Szirmay család ősei Otthobor, Miklós, Kozma, Bodon, Benedek, Cseburka, János és Jannus stb. valának, a kik eleinte «nobiles de Heten» néven neveztettek, később azonban Heten földjét egymás között felosztván s azon falvakat építvén, «nobiles de Zirma, de Sásvár, de Öszödfalva, de Csoma, de Beken» elnevezésekkel éltek ugyan, de mindnyájan egy törzsökből származó igaz vérek voltak.
Csak mellékesen kivánjuk megjegyezni, hogy ezen állítás valótlanságát maguk a Szirmay György által különböző pörökben felhasznált s általunk is alaposan ösmert oklevelek bizonyítják legjobban. Érdekes azonban, hogy fia Antal 1777-ben hatalmas pört kezdvén a gr. Telekiek, Kornisok, b. Perényiek, Wesselényiek, Wécseyek, Pongráczok, csebi Pogányok, Ilosvayak, Kállayak, Rhédeyek, szirmai Kalósok, Kölcseyek, Fogarassyak, Becskyek, Dessewffyek stb. mint Szirmay leány-ági utódok ellen, ennek folyamán nem csak a fiu-ág kizárólagos örökösödési jogát, de a közös törzsből való származás alapján egyszersmind a Szirmay, Öszödfalvi Göde, Bekényi stb. családok azonosságát is vitatta, s ekkép az atyja által már 1720-ban elfoglalt sőt gyakorlatilag is érvényesíteni kivánt álláspontra helyezkedett.
Mikor azonban az alperesek a Szirmay nemzetség vérségére, elágazására s az ősi birtokok jogi természetére vonatkozó állításait rendre megczáfolták és hamis jogczímen alapuló keresetét úgy a királyi mint a hétszemélyes tábla elutasította, a nagy gonddal készült s oklevelekkel támogatott hely- és családtörténeti értekezéseket – belátván, hogy általuk többé egy talpalatnyi földet sem szerezhet – tudományos czélokra fordítván, első sorban Ugocsa vármegyéről irott munkájában értékesítette. Meg is találjuk ott a Szirmay ősök s a falvakat alapító jeles férfiak között, a sokat emlegetett Otthobort és maradékait, jeléűl annak, hogy Antal úr élénk phantasiájának és combináló képességének szabad működését szemfüles prókátorok már nem akadályozták._{A Szirmay Antal által indított táblai pör az Orsz. Levéltárban Proc. Tab. 4–5617. a mellékletek között található a Szirmay György és István között 1721. január 7-én létrejött egyesség No 3 et A jelzet alatt. V. ö. a pör iratokat Notitia Cottus Ugoch. vonatkozó helyeivel.}*
Visszatérve most már a fiutól az apához, mikor György úr, a máramarosi, ugocsai és szatmári rokonokkal az atyafiságot annak rendje s módja szerint megkötötte, sőt egri Szirmay Istvántól «in contestationem fraterni amoris et praesentis contractus usuroborationem» mint osztályos vér bizonyos jószágot is kapott s mikor Várady Ferenczné csebi Pogány Klára szirmai nemes udvarházát a hozzá tartozó földekkel együtt mint kizárólag fiu-ágat illető vagyont birói végrehajtással elfoglalta, nagy kegyesen fölmentvén a gyámoltalan úrasszonyt a birtok 46 éven keresztül jogtalanúl élvezett jövedelmének visszatérítésétől;_{Az oklevél szerint a curiát és tartozékait 1675-ben ajándékozta volt Szirmay György Anna leányának, csebi Pogány Zsigmond hitvesének, a kitől aztán alperes örökölte. Minthogy pedig 56 drb szántóföldről volt szó, melynek egy része évenként ugarföld maradt, György úr 28 dbot számított évenként legkevesebb 34 denár, 1675 óta tehát összesen 453 frt jövedelemmel, a mi mellesleg mondva, hibás calculus. (Orsz. Ltár Proc. Tab. 4–3749 nr. 100.)}* mikor már megindította szirmai Kalós Zsigmond ellen azon félszázadnál tovább huzódó hires nevezetes pörét, melylyel egy tősgyökeres Ugocsa vármegyei nemes családot földönfutóvá tett: elérkezettnek látta az időt nagy s tekintve a kor szellemét – következményeiben utódjaira nézve legalább – rendkívül fontos tervének megvalósítására.
Említettük már, hogy a Zemplén vármegyei Szirmayak dúsgazdag, fényes nemzetsége nem igen vett tudomást a szegény névrokonokról, az ugocsai illetőleg Szatmár vármegyei Szirmay család tagjai pedig legjobb esetben is csak hírét hallhatták annak az Istvánnak, ki a XVII. század derekán a Bodrogközre szakadt s a tatárjárás után közöttük megjelent ujhelyi Szirmay Györgynek állítólag nagyatyja volt. Bebizonyíthatjuk azt is, hogy György úr egy kapavágásnyit sem birt az ős Szirmay javakból, de úgylátszik, hogy leszármazását sőt nemességét igazoló okmányai sem a legjobb rendben lehettek s a tanuk azon állítása, hogy innen-onnan felszedegetett vagy tudatlan emberektől rokonság színe alatt kicsalt levelekből «csinált magának genealogiát», az előttünk fekvő pörös iratok szerint kétségtelennek látszik. Miután tehát az atyafiságnak már-már feledésbe ment s némelyek által kétségbe is vont kötelékeit megerősítette és mint igaz Szirmay illetőleg Göde successor az ősi javakból osztályt is kapott, minden rendelkezésére álló eszközzel azon működött, hogy a szirmai Szirmay családból való származását legfelsőbb helyen is elösmertesse. És úgylátszik, hogy az udvarnál hatalmas pártfogói lehettek, ha nem csalódunk első sorban maga a kanczellár, gróf Ilyésházy Miklós, mert csakugyan elérte, hogy III. Károly király Laxenburgban 1723 junius 9-én kelt oklevelével családjának régi nemességét megerősítvén, feljogosította őt a Szirmayak ősi, még Nagy Lajos király által adományozott czímerének viselésére.
De ösmernünk kell a czímerújító és megerősítő levél alapjáúl szolgáló documentumokat, hogy tudhassuk magunkat mihez tartani a benne foglalt genealogiai és históriai tények hitelére, valóságára nézve; ösmernünk kell a dolog előzményeit, hogy következtetéseinket annál könnyebben levonhassuk.
Lépten-nyomon meggyőződhetünk arról, hogy Szirmay György sok elővigyázattal és körültekintő óvatossággal járt el minden dolgában és nem a pillanat által ragadtatta el magát, de előre megállapított terv szerint működött. Most is gondja volt arra, hogy ne csak maga és Ferencz testvére, de a Szathmár vármegyei Szirmay István nevében is kérelmezze régi nemességük megerősítését, hogy eképen legalább késő utódjait megmenthesse attól a származásához kapcsolt bosszantó gyanutól és kételkedéstől, mely még nagyra törekvő fiát is gyakran elkeserítette, és szerencséjét majdnem megakadályozá.
Mert míg egyfelől Szirmay István régi, előkelő s általánosan ismert nemzet vala, másfelől azt is tudta mindenki, hogy 1717-ben a tatárok elől menekülvén, az Ugocsa vármegyei almási templomban feleségével s rokonaival együtt rabságba került. És jóllehet a tatároknak Máramarosban Borsánál történt veszedelme után szerencsésen meg is szabadult,_{Az almási templomban elfogottak, az egy Szirmay Ilona kivételével, 8 nap mulva mindnyájan megszabadultak. Ilonának regényes sorsa eléggé ösmeretes. 1718. jul. 14-én Károlyi Sándor szathmári főispán Bereg vármegye rendeit is fölszólította, hogy az érette követelt váltság-összeghez adakozzanak.}* leveles ládája – nemzetségének örökös kárára – elpusztult, oda veszett, vagy legalább is oda veszhetett, s így az armalisért való folyamodásnak tehát, elfogadható oka és magyarázata van, nem úgy mintha az instantia alatt csupán a sátoralja-ujhelyi Szirmay testvérek neve szerepelne, a kikről bizony sok mindenfélét suttogtak az emberek, s bajos lett volna bebizonyítani, hogy leveles ládájukat, régi dicsőségük emlékeit, kiváltképen pedig a Nagy Lajos-féle czímeres-levelet elvitte a tatár.
Ily körülmények között azonban György úrnak nem volt egyéb kötelessége, mint hogy Reviczky Imre kir. táblai hites jegyzővel – mert egy-egy juratust állandóan maga mellett tartott és foglalkoztatott – kinyomoztatta, hogy azok a bizonyos levelek az utolsó tatárjárás idején csakugyan eltüntek.
Az 1721. junius 8-án elsőnek kihallgatott nemes Szilágyi Ferencz almási lakos ugyan nem vallott többet annál, hogy más nemesek között Szirmay Istvánt is elfogták a tatárok s az almási templomban elrejtett ládákat fölhasogatván, a leveleket az utczán s a batári táborhelyen szerteszéjjel szórták, úgy hogy a merre csak ment az ember, úton-útfélen, mezőn és erdőben nagyszámú s részben már elrothadt és megégetett levelekre talált, hanem a második tanu, Gacsályi Nagy György uram, hasonlóképen almási nemes ember, annál jobban volt informálva s oly részletes fölvilágosítással szolgált a sok szép donatiós és privilegiumos levelekről, hogy csupa öröm volt hallgatni.
Vallomását szó szerint közöljük:
«Nyilván tudja Szirmay familiának Szirmáról I. Lajos Magyarország királyától emanált donatióját és privilegiumját, a kit a fatens maga nénjétől Horváth Ferencznétől Nagy Zsuzsánna asszonytól több levelekkel együtt kezéhez vett volt, sok esztendőkig az fatens által conserváltatott is. És azon privilegialis levelek(et) N. Ugocsa vármegye szolgabirájával Duka Péter urammal is olvastatta, minthogy a régi barátirást olvasni jól tudta, annak utánna Reviczky Imre urammal, ugyan említett Ugocsa vármegye ordinarius notariusával olvastatta. Sőt azon donatiot Lajos király halálával Mária királyné is hogy confirmálta, bizonyosan vallja, mind ezen Szirmay familia privilegialis leveleit, mind azon kívül többeket, a kik egy fél tarisznyával voltak. Mely leveleknek számát sem tudgya, inkábbára mind régi barát irásbul álló levelek voltak, István királytól fogva valók._{A kanczelláriára fölterjesztett latin fordítás következőképen hangzik: «a potiori antiquissimć, scripturć vulgo ex characteribus monachalibus constantes litterć fuerant, a Sancto Stephano plane Rege emanatae», pedig az eredeti szövegben csak István királyról van szó.}* Emlékezik arra is, hogy ezen Lajos király donatiójában Csoma nevü falu is fel volt véve Szirmával együtt conferáltatván Szirmay familiának.
Ezen leveleket fatens rokon szándékozott Szirmay familiának resignálni, de Csomában lakozó Lénárdffy György nevű nemes ember ellent tartott benne és semmiképen nem engedte oda adni, és így vallja, hogy mind azon Szirmay familia privilegiumi és donatioi, mind a több levelek tarisznyástól az feljebb mult siralmas 1717-dik esztendőben, midőn a tatárság kirohant vala nemes Ugocsa vármegyének elrablására, förtös-almási templomból vesztek el. Az leveleket maga az fatens a széllel hánt levelek között serényen kereste, minek utánna a tatár kezéből kiszabadult volna; nyomozásában fáradozván a kiszabadult raboktól is tudakozta, a kik referálták, hogy kit elégetett, kit magával elvitt a tatárság.
Ad 2-dum nyilván tudja, szemeivel látta, hogy azon donatióban volt Szirmay familia czímere is» stb.
Hogy a barátirás olvasásához nem igen sejtő Nagy György uram vallomása csakis festett czímerképre vonatkozhatik, bővebben bizonyítgatnunk – azt hisszük – teljesen felesleges. Máskülönben a tanukihallgatási jegyzőkönyv idézett passusának, Bécsben 1723. ápril 3-án Sibrik Ferencz juratus által eszközöült következő latin fordítása is minden kétséget kizárólag igazolja ezt:
«Pro certe sciret et propriis oculis vidisset, quod in eadem donatione insigne quoque nobilitare incl. familić Szirmayanć collatum feurat et depictum»._{Orsz. Levéltár. Cancellaria osztály ad No 16 ex Junio 1723.}*
Ez a körűlmény a magyar heraldika történetében jártas szakember előtt, már magában véve is gyanussá teszi a tanu jóhiszeműségét, mert czímerképpel ellátott armalis levelünk ebből az időből egyáltalában nincsen. De ha szinte el is fogadnók azt a nagyon valószinűtlen föltevést, hogy a Szirmayak armalisában heraldikánknak legbecsesebb emléke veszett el, a tanunak azon állítása, hogy a saját két szemével látott armalis-levél Csoma és Szirma birtokoknak, a Szirmay család részére történt adományozását is magában foglalta, vagy megfordítva, hogy az állítólag Mária királyné által is megerősített donatio egyszersmind czímeres levél volt: a legnagyobb mértékben följogosít bennünket arra, hogy minden szavában kételkedjünk.
És ha tudjuk, hogy ugyanazon Gacsályi Nagy György almási nemes, pár esztendő mulva, 1727-ben, a csomai birtokosok mellett Szirmay György ellen tanuskodván, hit alatt erősítette, hogy a Csomay nemzetségnek az Ugocsa vármegyei Csomáról szóló adomány-levelét az ő kezeiből ragadta el a tatárság,_{Ennek előtte 10 esztendővel ezen fatens kezéből vitte el a tatár Lajos király Csomay familiának conferált Csomáról való donatiójukat». Kapy Gábor itélő mester által hitelesitett tanukihallgatási jegyzőkönyv. U. o. Proc. Tab. 4–3715.}* okvetlenül rá kell jönnünk, hogy a tanu, vagy egyik, vagy másik alkalommal valótlanságot beszélt. A fennmaradt iratok különben is arra mutatnak, hogy az ilyen tanuskodás rendes foglalkozása, kenyere volt.
Minekutánna György úr a Szirmay család legfontosabb okleveleinek siralmas elpusztulását ekképen igazoltatá, 1722. september 24-én megjelent Pozsonyban Kapy Gábor országbirói itélőmester előtt, kérvén őt, hogy az oldala mellett irnokoskodó kir. táblai hites jegyzők közül egyet küldene ki a végre, hogy az elébe terjesztendő – s György úr által tényleg föl is mutatott – documentumok alapján, az ő fiuról fiura, izról izre való leszármazásáról, s a nemzetség vérséges elágazásáról tanubizonyságot tegyen.
Törvényes kérelméhez képest az itélőmester Sibrik Ferencz juratust küldötte ki s ez a nagyszámú okleveleket rendre megolvasván, tüzetes vizsgálat után egybevetvén – a mennyire a régi barátirás rejtélyeivel megbirkózni képes vala – bizonyította, hogy György és testvére Ferencz, valamint rokonuk István az 1300 körül élt Szirmai Miklósnak egyeneságon leszármazott ivadékai és a család a XVII. század közepén említett György két fiában, a szathmári és zempléni vonalakra szakadt._{«Egregius Georgius Szirmay ejusdem nostri magistri Prothonotarii personalem veniens in prćsentiam, exhibuit et prćsentavit eidem certas literas, documenta videlicet complura et instrumenta literalia, quibus mediantibus genealogiam suam et ramos comportionatorum fratrum et consanguineorum divisonalium deducere ac per rectas lineas consanguineitatis et geniturć tam ad se, quam alios comportionatos distinguere vellet ac niteretur, requirens eundem magistrum Prothonotarium . . .» etc. etc. A kiküldött juratus eljárván tisztében, a hivatalos eskü pecsétje alatt jelentette: »quod nimirum ipse prćrepetitas literas omnino revidisset, easque ultrocitroque discussisset, ac quantum propter aliquarum praecipue difficilem, siquidem characteribus uti vulgo diceretur Monachalibus, ac ex eo ad perlegendum non undiquaque notis emanatae essent, lecturam pervolvere tamen scivisset, assecutusque fuisset, adinvenisset inter reliquos fratres gradum ascendentis lineć generativum nobilis Nicolai de Zirma prć et superfuisse A. D. 1300.» etc. Az országbirói oklevél hiteles másolatát l. Orsz. Ltár Cancell. osztálya. Ad N. 16. ex Junio 1723.}*
Jelentése alapján az itélőmester, gr. Koháry István országbiró neve s pecsétje alatt, Szirmay György esetleges jogainak védelmére, a genealogiai tények igazolására szolgáló documentumok részletezésével, 1722. september 29-én bizonyságlevelet adott, melyből a következő nemzedékrendet állíthatjuk össze:

Szirmai Miklós 1300. Mihály 1339 az ugocsai Szirma falu birtokosa. Péter 1404. László 1452. II. Miklós 1469-ben Szirmára uj adományt kap. I. György 1507. II. György 1545 castellanus de Kávás. András 1591. III. György 1591. IV. György 1650. V. György 1650. I. István 1650. II. István 1722-ben élő. Domokos 1688. Sátoralja-Ujhelyben. VI. György 1722 Ferencz 1722 élők.

A táblázat adatainak részletes birálatába most még nem bocsátkozhatunk, bár az alapjáúl szolgáló okleveleket csaknem kivétel nélkül ösmerjük. Egy pár megjegyzést azonban okvetetlenül szükségesnek tartunk.
Mindenek előtt tapasztalhatjuk, hogy Otthobor, Jánnus, Cheburka és a többiek kimaradtak a nemzedékrendből, holott a reájuk vonatkozó okleveleket György úrnak föltétlenül ösmernie kellett, mert különben nem számíthatta volna őket már 1721-ben a Szirmay-ősök közé.
Meglehet, hogy a juratus, a Szirmay családnév vezérfonalán indulva, az összeköttetést nem tartotta igazoltnak, de valószínű, hogy a tapasztalt prókátor nem akart a föltevések és genealogiai combinatiók ingadozó talajára lépni akkor, mikor épenséggel az állott érdekében, hogy leszármazása positiv tényeken alapulónak és tökéletesen világosnak tünjék föl.
Különben Otthoborra nem is volt most neki szüksége, mert hiszen – legalább is egyelőre – csupán kitüntetést és nem birtokot keresett. A Szatmár vármegyei atyafiaknak pedig, ősül az 1300-ban élő Miklós sem derogálhatott.
Mikor azonban nyomdokaiba jeles tehetségekkel megáldott Antal fia lépett, a mellőzött ősöknek ismét fontos szerep jutott. Csak az a kár, hogy a beléjük helyezett bizodalomnak tökéletesen meg nem feleltek. Mert mint tudjuk, először praktikus czélokra kivánta őket fölhasználni a hálás utód, de csúfos kudarczot vallván velük, később mint a sajómezei csatában elesett heros fiait mutatta be őket a tudós világnak, bebizonyítván általuk az ugocsai és borsodi illetőleg Zemplén vármegyei Szirmay család közös eredetét, melyről atyja 50 esztendővel azelőtt talán még álmodni se mert.
Végezetre egész általánosságban megjegyezhetjük még a táblázatra, hogy az a legnagyobb önkénynyel, mint mondani szokás, csak úgy vaktában, találomra állíttatott össze, pusztán az egyező keresztnevek és nem a constatált személyazonosság alapján.
Szirmay György az 1723-ik év junius 3-án nyujtotta be folyamodását az udvari kanczelláriához, csatolván ehhez az általunk már ösmertetett tanu-kihallgatási jegyzőkönyv kivonatát latin fordításban, s a leszármazását bizonyító országbirói oklevél hiteles másolatát.
Előadja, hogy Szirmay István a Szathmár és Ugocsa vármegyékben garázdálkodó tatárok kezébe kerülvén, ez alkalommal a reá mint idősebb atyafira bízott családi levéltár is elpusztult, tűzre hányatott vagy idegen emberek birtokába jutott. És bár reményli, hogy egyrészét törvényes úton vissza is szerezheti, de az őseinek még Nagy Lajos király által adományozott czímeres levél örökre elveszett. Minthogy pedig a család 500 esztendőn keresztül folytonos és háborítatlan birodalmában vala Szirma falunak, sőt nagy részét ma is ő meg rokonai, mint Szirmay Miklóstól egyenes ágon leszármazó ivadékok, birják: a király lábaihoz borúlva esedezik, hogy elődjeiktől rájuk szállott, gyűrűiken és pecsétjeiken mindenkoron használt s a folyamodványra festett ősi czímerüket megújítván, egyszersmind régi nemességüket legkegyelmesebben megerősíteni méltóztassék._{Az egész folyamodvány Szirmay György kezeirása, ki személyesen nyujtotta be 1723. június 3-án a kanczellárián.}*

Az ősinek állított czímert mellékelt rajzunk tünteti elő. E szerint tehát a pajzs kék mezejében, zöld partok között folyó vízből, függőleges helyzetben vörös rák látható, mely kiterjesztett ollóival feje fölött zöld virágkoszorút tart.
Sisakdísz: a pajzs-alak ismétlése. Sisaktakarók: jobbról kék és sárga, balról vörös és fejér._{Hogy tulajdonképen sárga-e vagy zöld? – bajosan lehetne eldönteni.}*
Mikor a kanczellárián az ügyet tárgyalás alá vették, szokás szerint az illető referendárius számára rövid kivonatot készítettek, melyből mindenek előtt azt tudjuk meg, hogy folyamodóknak – a mellékelt országbirói oklevél daczára – az 1300 körül élt Szirmay Miklóstól való származásukat két kiküldött udvari tanácsos előtt is be kellett bizonyítaniok, mely körülmény – ha ugyan nem puszta formalitás, hivatalos chablon volt – mindenesetre egy kis gyanura vall._{«Quare tam dictus Stephanus Szirmay, quam et fratris ejusdem filii Georgius et Franciscus Szirmay nuncupati, coram duobus consiliariis eum in finem deputatis remonstrarunt: se a Nicolao condam de Zirma, qui circa annum 1300 vixerat, omnino condescendisse». Orsz. Ltár. Cancell. osztály ad Nr. 16, ex Junio 1723.}*
Látjuk továbbá, hogy az előadó – a tárgyalási iratok szerint legalább – nem igen exponálta magát György úr érdekében, mert véleményét vagyis inkább javaslatát a következő rövid szavakban foglalta össze: «proponatur si tamen Excell. Domino Cancellario ita visum fuerit» tehát egyszerüen a kanczellár tetszésére bízta az egészet.
Látjuk végezetre azt is, hogy az uralkodó jóváhagyása egyenesen a kanczellár pártfogásának köszönhető._{«Applacidavit sua Excellentia, et sua Majestas S. die 9. junii benignissime resolvit» u. o.}*
A Szirmay György és Ferencz valamint «frater patruelis»-ök István részére 1723. junius 9-én kiállított czímereslevélnek csak hiteles másolatát ösmerjük. Reánk nézve már semmi újat nem foglal ez magában, mert a rabló tatárok felől s a Nagy Lajos-féle armalis eltünéséről, úgyis eleget hallottunk, sőt bölcsen tudjuk azt is, hogy a család egyik ősét Miklósnak hivták. Legfelljebb még az érdekelhet bennünket, hogy a szövegezés szerint, az újolag adományozott ősi czímer rákja természetes színű, s ollóiban fejér virágokkal ékesített zöld koszorút tart. Sisaktakaró: j. kék v. zöld, b. fejér-vörös._{«Scutum videlicet militare erectum cerulei coloris fundum illius viridi campo inter occupante, in quo fluvius prćterfluens cancrum naturaliter depictum et in altum exurgentem pedibus suis sertum viride flosculis candidis ornatum exhibere visitur; scuto autem incumbentem galeam militarem craticulatam seu apertam, regio diademate cancrum inferiori per omnia similem proferente ornatum, a summitate demum seu cono galeć, laciniis seu lemniscis hinc caeruleis seu viridibus, illinc vero candidis et rubris» etc. Ezzel tehát a gróf Szirmay család jelenleg használatban lévő czímere jóformán megegyezik. (Magyar Nemzetségi Zsebkönyv I. k. 235. l.) Különben a czímerkérdéssel alább is foglalkozunk.}*
György úr tehát meg lehetett s bizonyára meg is volt elégedve önmagával. Két esztendei fáradozását fényes siker koronázta. Beszélhették most már az ugocsai gubás atyafiak, hogy soha semmi nemzetségének se hallották hirét, ha az ős Szirmay családból való származását maga a király is ünnepélyesen elismerte! Ezentul – ha épen kedve tartá – szemükbe nevethetett a gőgös uraknak, a kik őt mint egykori szolgadeákot bizonyára lenézték. De a mennyire ösmerjük, azt kell hinnünk, hogy megmaradt ő továbbra is ravasz alázatosságában a nagyok és hatalmasok előtt, a kik viszonzásul pártfogolták s elősegítették törekvéseiben.
Kétségtelen dolog azonban, hogy a legmagasabb helyről eredő kitüntetés sok gyönyörűséget szerzett neki és nem csekély mértékben hizelgett hiúságának. És mert tudjuk, hogy az újdonatúj, nagy királyi függő pecséttel ellátott s minden bizonynyal ékesen kiállított armalissal alkalomadtán örömest eldicsekedett, annál meglepőbb ránk nézve, hogy Ugocsa vármegyének 1723 október 21-én tartott közgyűlésén nagy solemnitással publicáltatta ugyan, de a zempléni rendeknek még 15 esztendő mulva sem tartá szükségesnek bemutatni, s egyáltalában nincs nyoma, hogy ott a szokásos módon valaha hirdettette volna. Pedig ő maga állandóan Sátoralja-Ujhelyben lakott, s ha családjának ősi fészke szinte Ugocsa vármegye volt is, három nemzedék óta Zemplénben éltek és haltak mindnyájan._{Az armalisnak Pesten 1738. február 14-én Fogarassy László kir. táblai juratus által hitelesített másolata csupán az Ugocsa vármegyében történt kihirdetésről tanuskodik. Kiemeljük belőle a következő sorokat: «Quorum etiam humillima instantia regia benignitate exaudita et clementer admissa, non solum nobilitatem modo prćremonstratam pro antelatis Georgio et Francisco nec non Stephano Szirmay, eorundemque hćredibus . . . ex causa deperditi, ut prćmissum esset prioris eo in passu habiti privilegii, per prćsentes benigne approbavimus, ratificavimus et confirmavimus, verum etiam hactenus gesta armorum insignia, deinceps quoque gerenda iisdem clementer admisimus etc.».}*
Hanem hát bizonyára tudta ő, hogy mit cselekszik s eljárásának okait kutatni nagyon háládatlan föladat volna.
De mialatt György úr a család régi dicsőségének felújításán s az idők mostohasága következtében kissé megkopott ősi czímer bearanyozásán fáradozott, praktikus ember létére nem feledkezett meg arról sem, hogy az elődök tulajdonképen csak megfelelő vagyonnal érnek valamit, és úgy gondolkodott, hogy ha már sok ügygyel-bajjal visszaszerezte őket, illendő dolog, hogy örököljön is utánnuk.
Ebből a czélból tehát, az országbirótól kieszközölt osztoztató parancs alapján midnenekelőtt a szirmai nemeseket támadta meg, birtokczímüknek törvényesen való igazolására szólítván föl őket.
Ezek közé tartozott szirmai Kalós Zsigmond is, a ki ugyan annyira deáktalan ember volt, hogy jóformán még a nevét is alig tudta leírni, de mint a régi Szirmayak valóságos ivadéka, sok szép levelet őrzött, s most I. Mátyás királynak 1469-ben kelt nova donatiójával igazolta a maga jussát. Ezt látván György úr, a többieket aztán nem is zaklatta tovább, hanem egyes egyedül Kalós Zsigmondnak esett, törvényről törvényre idéztetvén a Szirmay családra vonatkozó okleveleket, első sorban pedig a most érintett nova donatiót követelvén tőle. De csakhamar meggyőződvén arról, hogy a pör hosszadalmas és kétes kimenetelű leend, hogy az időt addig se töltené hiába, egy előre láthatólag sokkal könnyebben keresztül vihető tevének megvalósításához fogott.
Jártában keltében, különösen pedig a tanukihallgatások alkalmával bőségesen tapasztalhatta, hogy az Ugocsa vármegyei Csomát igen ügyefogyott nemes emberek birják, a kik – főkép ha jól sarokba szorítaná őket valaki – törvényes igazaikat talán védelmezni se tudnák. És a mellett, hogy az Ujhelyi család, de bizonyára Szirmay István levéltárában is, igen sok Csomára vonatkozó okmányt láthatott, még a tatár pusztítás következményeire is joggal számíthatott, mert senki se tudta jobban nálánál, hogy mily iszonyú zavart és rendetlenséget idézett ez elő az ugocsai birtokviszonyokban. Mindezeket tehát meghányván-vetvén elméjében, Csomát Szirmay Istvánnal s a csebi Pogány leánytól született Gyulay Annával együtt gr. Pálffy Miklós nádortól adományba kérte, állítván hogy az, a hasonló nevű család magvaszakadtával a koronára szállott.
A nádor, többek által hathatósan támogatott kérelmét teljesítvén, az említett birtokban esetleg lappangó király igazságát (jus regium) 1723 jul. 14-én kelt oklevele által neki és előszámlált rokonainak ajándékozta, meghagyván a leleszi conventnek, hogy a törvényes statutiót teljesítse._{A leleszi convent levéltárában Mandata Statut.}*
Arról, hogy a Csomayaknak, a kik már a XIV. században is birták ezt a falut, tényleg magvuk szakadt volna, határozott tudomásunk nincs, bár némely körülmények az ellenkezőt mutatják. Bizonyosan tudjuk azonban, hogy az említett falu kizárólagos fiági vagyont sohasem képezett s már századok előtt birtak ott a Szirmayak, Bekényiek, Bálintffyak, továbbá a Futamoth, Gödény, Bereczk, Mokos stb. családok tagjai is mint leányági utódok, kiknek öröksége vérség és leszármazás jussán az idők folytán beházasodott idegenekre teljes joggal szállott, úgy hogy Csoma a szomszédos falvakhoz hasonlóan u. n. curialis község volt, eladományozható jus regiumról tehát itt szó sem lehetett.
Hanem hát régi igazság, hogy a törvény annak szolgál a ki forgatni tudja, ehhez pedig Szirmay Györgynél jobban senki sem értett._{Fia állítása szerint a Huszti István által kiadott Magyar Jurisprudentiátis ő írta volna. (Notitia Ugoch. p. 114.)}*
A statutio október 20-ra, tehát épen a vármegyegyűlés idejére tüzetett ki, alkalmasint azért, hogy a Szirmayak armalisának ünnepélyes kihirdetésével egyszerre történjék. A leleszi convent Fejér János József kisvárdai plebánost küldötte ki «legale testimonium»-nak, a «homo palatinalis» tisztét pedig adorjáni Ráthonyi Pál teljesítette.
Régi szokás szerint a birtokba igtatás igen nagy solemnitások között történt, s a meghivott szomszédokon kívül közelről távolról csak úgy sereglettek oda a nemes urak, mert utánna hét vármegyére szóló dinom-dánom keletkezett. Most azonban lassan gyülekeztek a vendégek s a vármegyei előkelő nemesség ludányi Bay István s két Csepei Zolthán kivételével távol maradt, és a jobbágyokat ide nem számítva, mindössze is csak tizenketten voltak. Némelyeket bizonyára a vármegyegyűlés tartott vissza, mások valószinűleg hallották, hogy valami van készülőben és tanácsosabbnak vélték otthon maradni.
A mint a küldöttség a falu határához érkezett, a csomaiak, Ujváry Pál vezetése alatt, elállották az utakat, s öregek és ifjak, férfiak, asszonyok, karddal, puskával, fejszével, bottal, vasvillával fölfegyverkezve nagy zajjal rontottak elő, megragadták az érkezők lovainak kantárszárát, elkeseredetten kiáltván: «Állj meg, tovább ne menj! fejünk fennállottjáig a faluba be nem engedünk és majd másképen látunk hozzátok.»_{A leleszi convent relatiójában olvassuk a magyar szavakat.}*
A küldöttség tagjai az ország törvényeire hivatkozva protestáltak minden erőszak ellen, de tapasztalván, hogy a felbőszült tömeg ügyet se vet beszédjükre, de hova tovább fenyegetőbb állást foglal, szépségesen meghátráltak s a mint hasonló esetekben szokásban vala, tisztességes távolságról intézték el az ügyet. De mikor az adománylevél fölolvasására került a sor, a falusiak rettenetes lármát ütöttek s biztatták egymást: «Ne is hallgasd! oda se nézz, dugd be a füledet!» s végre nagy fennszóval contradicáltak.
De bizony nem értek azzal semmit sem, mert a küldöttség a vármegyének október 21-én Nagy-Szőllősön tartott közgyűlésén megjelenvén, az adományozókat a törvény intézkedéséhez képest, a tiszti kar, s az egész nemes vármegye színe előtt, a nagyszámmal összesereglett szomszédok füle hallatára, Csoma helység birodalmában ünnepélyesen statuálta.
Ezzel tehát megindult a pör. Eleinte a szegény csomaiaknak kedvezett is a szerencse s valamely ösmeretlen jóakarójuk tanácsán indulva, minden ügyekezetükkel azon valának, hogy a Csomay nemzetség magvaszakadását kétségbe vonván, a nádori adomány törvénytelen voltát kimutathassák.
Sok lótás-futás után találtak is Szatmár vármegyében Gencsen, egy Csomay János nevű embert, kinek ősei állítólag még a XVI. század végén származtak el Ugocsából, s bár idők folytán mód nélkül elszegényedtek, csomai örökségüket mindvégig megőrízték.
János tehát egyesülvén a faluval, beleavatkozott a pörbe s állítván és bizonyítván, hogy ő a kihaltnak mondott család törvényes ivadéka, fellépése következtében a nádor 1726. márcz. 14-én kelt oklevele által a Szirmayaknak adott törvénytelen donatióját visszavonta, erőtlenítette, megsemmisítette, s az annak alapján megtörtént statutiót is érvénytelennek nyilvánítván, Csomay Jánost, és a leányágról származott osztályos atyafiakat Csoma falu birodalmába törvényesen visszahelyeztette._{Orsz. Ltár. Proc. Tab. 4–3715. Lelesz: Statut. Mand.}*
De csakhamar megfordult a koczka, mert a királyi táblán kiderülvén, hogy Csomay János a statutiónak annak idején nem contradicált, annál is inkább pörvesztes lőn, mert genealogiáját elegendőképen megbizonyítani nem tudta; volt ugyan nehány jó tanuja, sőt az oklevelekből családjának régi birtokos volta is nyilvánossá lett, de ezzel szemben Szirmay György egész sereg embert toborzott össze, a kik részben azt állították, hogy János uram Csomából származott ugyan, de őseit Gödényeknek, vagy Bálintffyaknak hivták, részben a mellett bizonyoztak, hogy valahonnan Pozsony vármegyéből szakadtak Ugocsába, szóval ő kigyelme nem az igaz Csomay familiából való._{Mint már említettük is, az általunk látott s fölhasznált nagyszámu oklevelek szerint úgy a Gödény, valamint Bálintffy család már a XV. és XVI. században csomai birtokos volt.}*
Vissza kellett tehát szégyenszemre vonulnia, s az Istenadta szegény csomaiak azt sem tudták többé, mitévők legyenek, oltalomért, tanácsért kihez forduljanak? Nehányan közülök az adományosok fölszólítása következtében genealogiájukat kimutatván, békességben hagyattak, de a többség erre nem volt képes, s bár mindnyájan állították, hogy leányágon a falu régi törvényes birtokosaitól származnak, birtoklásuk jogczímét – a mint Szirmay György ezt előre látta – bebizonyítani nem tudták s a királyi tábla elutasította őket._{L. Orsz. Ltár. Proc. Tab. 4–3715.}*
1734-ben tehát Szirmay István, György és Ferencz, továbbá Gyulay Anna asszony Domahidy György hitvese, a leleszi convent és farkasfalvi Gyulay Sándor homo regius által Csoma helységben – az ellentmondások tekintetbe vétele nélkül – statuáltattak. Az ekkép koldusbotra jutott gyámoltalan nemes emberek 1736-ban pörújítással éltek, de már minden erőlködésük hiábavaló volt, bele kellett nyugodni sorsukba. A kinek volt hová, merre fordulnia, elköltözködött a faluból, a ki pedig nem tudta hová lehajtani fejét, beállott jobbágynak az új földesurakhoz._{U. o. Proc. Tab. 4–757. Statutio a leleszi convent levéltárában. Az adományosok csak 1741. julius 31-én osztották föl maguk között Csomát; a falu déli része Györgynek és testvérének, északi része pedig a Tisza felől Szirmay István és Gyulay Annának jutott. A pörre maga György 1347 frt 49 krt költött, Gyulay Anna 339 frt, de mivel Szirmay István és Ferencz egy krajczárral sem járultak ahhoz, osztályrészüket György kezére bocsátották, később Szirmay Ferencz bátyja javára arról le is mondott. (L. a Szentpály családnak a muzeumban elhelyezett leveleit.)}*
De már ebben az időben a közvélemény nagyon föl volt háborodva Szirmay György ellen s nem csak a megkárosított, tönkrejutott nemes emberek szidalmazták, kisebbítették őt úton-utfélen, a min magunk részéről meg sem ütközünk, közhirrel beszélve, hogy minden dolga hamisság, és a Szirmay családba is álnok módon lopta be magát, de a vagyonszerzésben való telhetetlenségén, s a czélja kiviteléhez fölhasznált immoralis, tisztességtelen eszközökön a különben érdektelen jobbérzésü emberek is megbotránkoztak.
Maguk a rokonok sem igen szivelték őt, s a mi még jellemzőbb ennél, saját érdekükben, haszonlesésből szövetkeztek ugyan vele, s örömest kivették részüket a nyereségből, de atyafiságában mindig kételkedtek, s ha nyilván nem is – mert ez a történtek után bizonyára reájuk is homályt vetett volna – de bizodalmas körben megtagadtak vele minden vérséget.
Erre nézve egy pár érdekes példával is szolgálhatunk.
Az 1737-ben tartott tanukihallgatási jegyzőkönyvben olvassuk, hogy Gyulay János özvegye Pogány Juliánna bevallott rokona és szövetséges társa volt ugyan Györgyünknek, de mikor ez, az elösmert atyafiság jussán, az ős Szirmay-féle jószágokból is osztályt követelt tőle, holott a szerződés értelmében csak is abból kaphatott részt, a mit saját maga pörrel kikeresett: vakmerőségén az úrasszony szörnyen megbosszankodott s az épen jelen lévő Szintay Zsigmond heteni birtokos nemes füle hallatára jogos fölháborodásának következőképen adott kifejezést:
«Eb attyafia a fattyu, mert nem az igaz Szirmayak-féle. Ha másszor az házamhoz jő, az nyárssal is által verem.»_{Az 1737. augusztus 16-án kihallgatott tanu Szintay István vallomása, melyet a hitelesítésre Niczky Ferencz kiküldött kir. táblai assessor előtt is fenntartott és megerősített. L. Orsz. Levéltár Tábl. osztálya. Proc. Tab. 4–3749.}*
Mikor pedig a Szirmay contra Kalós pörben magát az úrasszonyt is kihallgatták, igaz hogy nyárssal nem fenyegetőzött többé, hanem a küldöttség előtt kinyilvánította, hogy édes anyjától hallotta ugyan, hogy egy rokonuk a Bodrogközre származott, de hogy a mostani Szirmay György ennek a fia-e? ő bizony se nem állitja sem nem tagadja, hanem bizonyítsa a maga dolgát._{Gyulay Jánosné vallomása u. o.}*
Ez mindenesetre elég érthető és világos beszéd volt s csak táplálta és megerősítette az emberek gyanuját. Pedig meglehet, hogy tévedtek és Szirmay egész ártatlanul került gyanuba. Mert, valljuk be őszintén, a sok mende-monda s részint kézzel fogható, részint moralis bizonyítékok daczára sem mernők magunk sem Szirmay György származásának tisztaságát jó lélekkel megtagadni, illetőleg kétségbe vonni azt, hogy ő csakugyan az ugocsai eredetű és Szathmárból Zemplén vármegyébe költözködött Szirmai Szirmay István unokája volt.
De másfelől hisszük és valljuk, hogy – nem is említve rosszhiszemű álnok perlekedését – valamint a vérséges összeköttetés bizonyításánál, azonképen az armalis-szerzésnél is csalárdsággal élt, a mit az elmondottak után talán igazolnunk sem szükséges. Senki se gondolja azonban, hogy ennek legelőször mi jöttünk nyomára, mert tudták és széltére beszélték azt már az emberek az előadott események idejében is.
A csomai statutio alkalmával történt, hogy hazatérőben Szirmay György öcscse, Ferencz, egy kis szóváltásba elegyedett Szirmay Istvánnal, a ki megengedte ugyan, hogy a királyi táblán megindított pör az ő neve alatt folyjon, a költségekhez azonban egy dénárral sem akart járulni. Most is fizetségről lévén szó, Ferencz úr bátorságot vett magának, hogy az öreget figyelmeztesse, mondván:
«No bátyám uram, már kegyelmed fizessen az káptalanbeli személyeknek, mert még kegyelmed nem fizetett!»
Szirmay István pedig, a zsebei ellen intézett merénylet oly nemesi haragra lobbantotta, hogy megfeledkezve minden tekintetről, szerelmes öcscse urát rutul szidalmazá, megmondván neki – magyar szokás szerint, hogy ki volt az atyja:
«De ördög atta, teremtette, nem fizetek én! Köszönd meg, hogy embernek, nemes embernek töttelek benneteket. Hiszen az császártul is ugy kérted az armalist, hogy az enyém elveszett, az tatár elvitte vagy elégette. De ördög atta! – az enyém megvan ma is.»_{Szintay Zsigmond vallomása.}*

Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

A GYALÓKAY CSALÁD CZIacute;MERE 1418. ÉVBŐL.

(Színes melléklettel.)
A Gyalókai János és rokonai részére Zsigmond királytól adott czímeres nemes levelet társulatunk titkára közlés végett nékem volt szíves átengedni. A megbízást örömmel fogadtam, mert szülőföldem egyik, még most is virágzó régibb családjának múltjáról szól az s érdemes arra, hogy emléke e lapokban is megörökíttessék.
Gyalóka nevű falu Sopron vármegye nyugoti részén fekszik, azon a választó vonalon, mely ott a magyarokat a németektől elkülöníti, s a vármegyében nyugoton a szélső magyar helységek közé tartozik.
Mielőtt a czímeres levél ismertetéséhez fognék, szükségesnek véltem e birtokról, honnét a Gyalókay család származott, nehány régibb adatot közölni.
Emléke visszanyúl a XIII-ik századba. A győri káptalan 1281-ben kelt oklevelében olvassuk,_{Eredetije a N. Múzeumban, közli Wenzel Gusztáv, Árpádkori Uj okmánytár, IX. 316. l.}* hogy Völcseji Szoboszló fia Jakabus és ennek fia Jakab Gyalóka nevű föld egy negyedrészét az Osl nemzetségből való Péter fia Gergelynek tulajdonába bocsátotta, ki azt ugyanazon alkalommal Bozsi_{Ma Dasztifalu Sopron vármegyében.}* Herbord fiainak Gógánnak_{Ettől nyerte nevét a mai Gógánfalva u. o.}* és Adorjánnak tiz márka örök árért eladta.
A mint az oklevélből látjuk, Völcseji Jakabus Gyalóka birtoknak csupán egy negyedrészéről rendelkezett, a föntmaradt többi részt mások birták, kik közűl Gyalóka Both fia Jánosról a győri káptalannak 1308-ban kelt oklevelében van emlékezet, mely szerint az Osl nemzetségből származott Herbord fia Herbord s ennek fia István Gychk_{Gicsk vagy mnt alább előfordúl Dyakch ma Dicsk néven ismeretes, előbb erdő volt a csepregi határban, Tormás pusztáról nyugotra, a G. és D. betűket régebben szerették elcserélni, például Disznóst Gyznousnak írták.}* nevű birtokot Gyalókai Both fiának, István comesnek ajándékozzák._{Sopronm. Cod. I. 69. l.}*
Majd I. Károly király 1319. jun. 16-án kelt levelében olvassuk, hogy a hűtlenségbe esett s magtalanúl elhalt Both fia Istvánnak Gyalóka, Garablyan_{A mai Salamonfa egy része Grébli név alatt.}* és Diukch nevű birtokait a király Imre fiának Lőrincznek_{Ez nyerte adományba Kanizsát s alapítója volt a később Kanizsai néven ismeretes hatalmas családnak.}* adományozta._{Sopronm. Cod. I. 84. l.}*
Azonban e birtokokhoz az Osl nemzetségből származott Miklós váradi prépost és ennek testvére György szintén jogot tartottak azon az alapon, hogy azokat, mint magban szakadt ember birtokait adományúl a királytól ők is fölkérték; s Kanizsay Lőrinczczel együtt 1323. ápr. 11-én I. Károly király előtt megjelentek, ki előterjesztéseiket meghallgatván, elrendelte, hogy Garablyan, Gyalóka és Dyukch nevű birtokok felét Kanizsay Lőrincz, másik felét pedig Miklós váradi prépost s testvérei tartsák meg birtokukban._{U. o. I. 95. l.}*
Ezeken kívül a XIV-ik századból még egy okleveles bizonyítékot ismerünk, a győri káptalan jelentését Drugeth János nádorhoz 1330-ból, mely szerint Szopori Ruh és Benedek, valamint Gyalókay Zenke Péter Viczay Beled ellen a nádor elé megidéztettek._{Sopronm. Cod. I. 121. l.}*
Az alább közölt czímert adományozó oklevelen kívül a XV-ik századból a Gyalókay családról még négy oklevelet ismerünk; egyikben Albert király 1439-ben Gyalókai Cyne_{Cyne, később Chene vagy Czene érdekes melléknév, hogy mit jelentsen, nem bírom meghatározni, a család másik tagjának mellékneve Zueke volt; Szőke család ma is ismeretes Sopron vármegyében.}* Jánost s Miklóst, továbbá Gyalókai Zewke Pétert s Kozma fiát Lénárdot, mint királyi embereket, Harka, Egered és Dág nevű birtokok határának megjárására kiküldi._{H. Okmánytár, II. 286. l.}*
A másodikban a csornai convent előtt 1464-ben Ládoni László s társai Gyalókai Loránt fiait Bálintot és Jánost, Ládoni Ragachon András birtokának elfoglalásától tiltják._{Eredetije a Kisfaludy család ltárában.}*

A GYALÓKAY CSALÁD CZIacute;MERE 1418. ÉVBŐL.

A harmadikban Gyalókay László 1475-ben mint Sopron vármegye szolgabirája fordúl elő._{Eredetije a szepesi káptalan ltárában.}*
Végre a negyedikben Gyalókai Czene Márton 1498-ban mint Sopron vármegye alispánja említtetik._{Eredetije a N. Múzeumban.}*
A XVI-ik századból csak is erről a Czene Márton alispánról szólnak, a Gyalókayakra vonatkozó ismeretes oklevelek, ő két évtizeden túl az alispáni tisztséget másokkal felváltva egész 1521. évig viselte,_{Tanusítják ezt a szepesi káptalan ltárában és az orsz. ltárban, valamint a Hetyei és Zeke családok leveles ládáiban őrzött eredeti oklevelek.}* így 1512-ben is,_{Eredetije a pozsonyi káptalan ltárában a keresztesek iratai között.}* e szerint téves a Fejér György által közölt oklevél évszáma, hol Gyalókay Czene Márton 1412-ből említtetik, mint Sopron vármegye alispánja._{Fejér György, Cod. Dipl. X. 5. 383. l.}*
Ennyi az az oklevéli adat, melyet a család múltjáról összeállíthattunk; azt, hogy a Gyalókay család mikor származott el Sopron vármegyéből, biztosan meg nem határozhatjuk. Kőszeg vára ostroma alatt 1529-ben a szomszéd falvakat a török elpusztította s a XVI. századi háborús időkben, a Dunántúl nyugoti vármegyéiből, több család Erdélybe költözött, ilyenek a Sitkei és Osztopáni Perneszi családbeliek, igen valószínű, hogy a Gyalókayak is ekkor telepedtek meg Erdély vidékén; Sopron vármegyében ez idő óta nyomuk veszett.
S most térjünk kitűzött tárgyunkra. Az alább közölt czímeres nemes levelet Zsigmond király Gyalókai László fia János részére Ulm városában 1418-ban kisasszony napja körül adta ki; az oklevél nedvesség következtében több helyen kiszakadt és foltos, e miatt az oklevél keltének napja sem határozható meg.
A király az oklevélben kijelenti, hogy figyelembe véve Gyalókai János hű szolgálatát, melyet különösen a királynak Németországban tartózkodásakor tanusított, az oklevélen lerajzolt czímert, mint nemességi jelvényt a nevezett Gyalókai Jánosnak s általa testvéreinek Györgynek és Miklósnak, továbbá Gyalókai András fiának Lőrincznek s ezen Lőrincz fiának Miklósnak, valamint Miklós fiának Lenárdnak s másik János fiának Mihálynak, mint a nevezett Gyalókai László fia János unokatestvéreinek, illetve osztályos rokonainak adományozza.
Ezekből méltán következtethejük, hogy a Gyalókaiak már előbb is a nemesi osztályhoz tartoztak s hogy a király nemességük megerősítésére nekik czímert is adományozott.
A czímer, mint ezt a mellékelt kép mutatja, egy szabálytalan négyszög kék mezejében harántékosan balfelé dőlt pajzsban van elhelyezve, a pajzs vörös mezejében arany korona van, melynek három ága boglárokban végződik, a szélső boglárokon egymással szembenálló két zöldtollú harkály a középső boglárt csipkedi. A pajzst vörös és arany színű takarók környezik, s a pajzs jobb sarkán nyugvó sisakot is a föntleírthoz hasonló czímer-alak díszíti.
Az adománylevél tartalma következő:

Comissio propria domini regis.

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex. Omnibus Christi fidelibus, tam presentibus quam futuris, presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare, et victoriose triumphare. A claro lumine throni regii, velud e sole radii, nobilitates legitimo iure procedunt, et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sic dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum, tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster dilectus Johannes, filios Ladislai de Gyaloka, familiaris fidelis nostri grate et sincere dilecti Michaelis, filii Ladislai de Sythke, nostre maiestatis dispensatoris, coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis, et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sinceris . . . . complacentiis, quibus ipse nobis et sacro nosfro regio diademati a longinquis temporibus in nostris agendis prosperis scilicet et adversis, signanter in presentibus Alemanie et diversis mundi partibus, quas nos pro sacro sancte universalis ecclesie unione, et sancti Romani imperii statu tranquiliore feliciter peragravimus, persone et rebus suis non parcendo, indefesse studuit complacere, reddiditque se gratum et acceptum, hec arma seu nobilitatis insignia, in presentium literarum nostrarum capite depicta, maiestati nostre exhibita, ab eadem maiestate nostra eadem arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum Georgio et Nicolao carnalibus, item Laurentio filio Andree, ac Nicolao filio eiusdem Laurentii, nec non Leonardo filio Nicolai, atque Michaeli filio Johannis de eadem Gyaloka, patruelibus et condivisionalibus fratribus suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis dare et conferre humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Johannis filii Ladislai gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus et indefessis actenus erga nostram claruit maiestatem, cottidieque claret, et in antea eo studiosius clarere poterit et debebit, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia eidem Johanni filio Ladislai, et per eum predictis Georgio et Nicolao carnalibus, item Laurentio, Nicolao, Leonardo et Michaeli patruelibus et condivisionalibus fratribus suis, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, ad prefati Johannis supplicationis instantiam, prescripta arma seu nobilitatis insignia, hic depicta, ac pictoris magisterio distincte descripta, virtute presentium conferimus, imo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem prelibati. Johannis et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio[motu conce]dimus, damus et elargimur, ut idem Johannes, filius Ladislai et alii supradicti, ipsorumque heredes et posteritas universa[nata et]nascitura, hec arma seu nobilitatis insignia, prout presentibus literis circa[principium earumdem] . . . appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, ammodo in antea in preliis, hastiludiis, torneamentis et in omni exercitio militari gestare valeant pariter et possint. [Gaudeant itaque favore] regio ac de tanto munere singularis gratie antefatus Johannes filius Ladislai, Georgius et Nicolaus, item Laurentius, Nicolaus, Leonardus et Michael eorumque [posteritates merito exultent, tantoque fideliori studio] ad honorem regium eorumdem in antea solidetur intentio, quanto ampliore favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam [perpetuam cum pendenti nostro secreto sigillo regio, quo]ut rex Hungarie utimur, prelibatis [Johanni, Georgio, Nicolao, Laurentio] et alteri Nicolao, Leonardo et Michaeli, ipsorumque heredibus et posteritatibus universis [duximus concedendas. Datum in nostra] imperiali civitate Ulme, feria . . . . nativitatis beate Marie virginis gloriose, anno domini millesimo quadringentesimo decimo [octavo, regnorum nostrorum anno Hungarie] etc. trigesimo secundo, [Romanorum vero octavo].
Az oklevél eredetije báró Nyáry Albert gyűjteményéből Gyalókay Lajos fővárosi rendőrkapitány birtokába került. Közölte azt már töredékesen Fejér György is 1419-iki hibás évszámmal._{Fejér i. h. X. 6. 177. l.}* Báró Nyáry Albert «Magyar Heraldika» czímű munkájában 110 lapon e czímeres levélről szintén van emlékezet.
Mint az oklevélben olvassuk, a czímerrel megajándékozott Gyalókai János Sitkey László fiának Mihálynak, a király sáfárjának (dispensator) familiárisa_{A familiarist magyarul régebben főember szolgájának írták, a kisebbrendű nemesek a főemberek, mint nagyobb birtokosok, szolgálatában álltak, azonban nem egyszerűen cselédképen.}* volt, ki urával Ulmban a király udvarában tartózkodott. Ráth Károly munkájából_{Ráth Károly, Magyar királyok hadjáratai s utazásai, második kiadás 125. l.}* tudjuk, hogy Zsigmond 1418-ban kisasszonynapja körül Ulm városában tartózkodott, hogy e szerint a külföldön a királyi udvartartás személyzete magyarokból is állott s hogy Gyalókai János kérésével ez alkalommal jelent meg a király előtt. Sitkei Mihály a Ják nemzetség ivadéka volt, a Niczky, Szelestey, Kemény-Egerszegi Kemény s a Logodi családbeliekkel együtt; ezeknek őse alapította a jáki apátságot s építette a híres, ma is épen fönnálló jáki basilikát. A Sitkeiek a Vas vármegyei Nagy- és Kis-Sitke vidékén telepedtek meg, birták Végedet, Gyűrüst stb. Zala vármegyében hatalmas család volt, a XVII-ik században halt ki; egyik ága, mint föntebb említettük, Erdélybe költözött. Leányágon a Kisfaludyaknak az az ága, melyből jeles költőink Sándor és Károly származtak, a Sitkeiektől ered; Kisfaludy Mihálynak (1598–1630) Sitkey Zsuzsánna volt neje, a költők nagyanyjának Lászlónak dédnagyanyja; ez után kerülhetett a Sitkey család levéltárának egy része a Kisfaludyakhoz, mely jelenleg a Kisfaludyak ugyanezen ágának ivadéka, Kisfaludy Árpád egyetemi tanár őrizete alatt áll.

NAGY IMRE.

A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE. (1366–1708.)
(Első közlemény.)

Máramarosmegye egyik legrégibb, kihalt családja, előnevét Dolháról, két – rövid ideig virágzott – ága pedig Ruszkováról írta, míg másik két ága egészen elhagyva a Dolhay nevet, az egyik, mely fiágon kihalt, Leordinay, a másik ma is élő, Petrovay nevet fel testvéri osztályrészbe kapott birtokai után, a XV. század közepe táján.
A Dolhaycsalád közel rokon, sőt majdnem bizonyossággal állítható, hogy egy törzsből ered a ma is virágzó Ilosvay családdal s ennek már régen kihalt Kisfaludy, helyesebben Kisfalusy nevű ágával, – a szintén kihalt Bilkeyekkel s az ezektől különvált élő Lipcsei és Bilke Garzó családokkal és a Komlósyakkal.
Ezen családok hagyománya közös törzs-ősnek azon orosz herczeget tartja, aki Kiew ostromakor kiséretével együtt önként csatlakozott a honkereső magyarokhoz, s kit aztán Árpád vezér Munkács tájékán telepített le. Ezen orosz herczegtől származtak volna utóbb Boris és Ils, kik közül az előbbi a Tiszától a Borzsováig, – utóbbi pedig a Borzsovától a Latorczáig s fel egész a lengyel határig elterülő vidéket birta volna örökül. Ezen nagy kiterjedésű uradalom állítólag egy határral volt körülvéve s még a XIV. század elején is egységes, osztatlan területet képezett. Az utódok aztán a fejedelmi ős emlékére hermelinpalásttal vették körül czímeröket, herczegi koronát helyezve fölibe. A beregmegyeiek még e század elején is orosz herczegeknek nevezték az Ilosvayakat.
A családi hagyományt azonban nem támogatják az oklevelek, sőt határozottan egészen más, – oláh eredetet bizonyítanak, amennyiben azon legrégibb ősöket, kiktől a fenntnevezett családok leszármazását izről-izre lehozhatjuk, névszerint Ilosvay Tatamért, Bilkey Karácsont, Hosszúmezey Szaniszlót és Komlósy Ugront világosan oláhoknak (valachi)_{Hogy a valachus név alatt ezen időben, nálunk, nemzetiséget és nem pásztor embereket értettek, eléggé kitünik az oklevelek ilyen kitételeiből: valachus possesionatus; – valachi et jobagiones ipsorum valachorum; – fidelis noster Georgius valahus aule nostre familiaris stb.}* nevezik, sőt oláhoknak nevezik ezek utódait is, még akkor is, midőn már a megyei tisztviselők hatósága alól kivétetvén, a szabad urak közé soroltattak. Bizonyos tehát, hogy a fentnevezett családok oláh eredetűek, de hogy őseik milyen körülmények között költözködtek Bereg és Máramaros megyékbe s mikor telepedtek le azok területein, a kérdésekre nem adnak világos feleletet sem évkönyveink, sem a családi levéltárak, sem pedig az eddig kiadott okmánytárak nagy halmaza, és így nem csoda, ha a nyelvészek, történetírók és monographusok részint mélyen hallgatnak az oláhok betelepedéséről, részint könnyedén átsiklanak rajta s csak pár odavetett szóval, – néha önmagoknak is ellentmondva, – emlékeznek meg róla.
Réthy László szerint_{Az oláh nyelv és nemzet megalakulása.}* az oláhok, nem tudható miféle körülményektől indíttatva, felkerekedtek a Balkán félszigetről s barmaikat legeltetve helyről-helyre vándoroltak, követve mindég a hegyek irányát, míg apródonként eljutottak Erdélybe és Magyarországba fel egész Máramarosig.
Lehoczky Tivadar Bereg megye monographiája czímű nagy művének egyik helyén_{II. kötet 270. lap.}* azt mondja, hogy az oláhok már a magyarok honfoglalása idején Bereg megyében laktak, más helyen pedig_{I. kötet 135. lap.}* egész ellenkezőleg azt állítja, hogy mint Oldamúr kún fejedelem szövetségesei törtek be az országba, de László király által Hodostónál_{Helyesebben Hód tavánál, a mai Hódmezővásárhely táján.}* 1284-ben_{A Hód tava melletti ütközet éve máig sincs kétségtelenül kimutatva, Szabó Károly (Kun László 104.) 1280-ra határozza, minthogy azonban az eddig kiadott, ezen ütközetről emlékező oklevelek közül csak három kelt 1280-ban, 1281-ben pedig egy sem, Ponithfia László pedig, – ki az egykorú Kézai Simon mester tanusága szerint ezen harczban lelte halálát, – 1281-ben még életben volt (Hazai okmt. VIII. 215., – azt hiszem, hogy a három 1280. évi oklevél kelte téves, s a csatát 1282-re határozhatjuk.}* legyőzetvén Máramaros és Bereg megyékben akkor telepíttettek le.
Szalay László_{Magyarország története, II. 106.}* elbeszélve Oldamúr leveretését, egy szóval sem emlékezik meg az oláhokról; hanem művének egy más helyén_{U. o. II. 235.}* azt írja, hogy a Máramarosban letelepített oláhok a nogaj tatárok kiséretében jöttek az országba, de műve azon helyén, hol a nogaj tatárok betörését elmondja,_{U. o. II. 107.}* mélyen hallgat az oláhokról.
Szabó Károly megírta,_{Kun László 121.}* hogy midőn a tatárok az országot széltében dúlták, László király az erdélyi részeken tartózkodott, hadak gyűjtésével erélyesen foglalkozván, de hogy meg is ütközött volna a tatárokkal s hogy azok szövetségeseit, az oláhokat elfogta s Máramarosba telepítette volna, arról nem tud semmit.
Egyedül – legalább tudtomra – Wenzel Gusztáv emlékezik meg körülményesen az oláhok betelepedéséről,_{Akad. Értesítő 1857. 313.}* hivatkozván egy 1510. táján irott s jelenleg a szentpétervári akadémia könyvtárában őrzött moldvai évkönyvre,_{Közli Schlötzer: Geschichte von Littauen czímű művében.}* mely szerint midőn Vladiszláv (IV. László)_{Kún Lászlót általában IV. Lászlónak nevezik. Ő maga nagy függő pecsétjén III-nak mondja magát.}* király értesült arról, hogy a tatárok megakarják rohanni országát, Paleolog Andronikus keleti császártól kért hadi segélyt, s a császár küldött is egy oláhokból álló sereget, melynek támogatásával a Tisza mellett vívott kemény harczban Nejme tatár fejedelem le is győzetett, mire a király az oláhokat itt marasztalván, letelepítette őket a máramarosi részeken._{Dobsa L. szépen feldolgozta ezen eseményt egyik színművében.}*
Sem Réthy László elbeszélése, sem Lehoczky két ellenkező állítása, melyek egyike a Szalayéval jóformán megegyez, nem illik rá a máramaros-beregi oláhokra, mert ezek oly kiváltságokkal birtak, minőket sem a legeltetve bevándorló pásztor, sem a harczban foglyul ejtett s letelepített ellenség, sem pedig az Árpád hadai által legyőzött vagy akár önként meghódolt, de a magyarral nem vérrokon, idegen nép, sohasem kaphatott, az meg éppen képtelenség, hogy az elfogott ellenséget az ország széleire telepítsék s rájok bizzák a határok védelmét.
A beregi és máramarosi oláhok saját magok által választott vajdák alatt állottak, a vajdák zászlói alatt vonultak a harczba, egymás közötti pereiket, valamint a mások által ellenök indított kereseteket is a vajdák intézték el, ezek szedték be a királynak járó adókat is._{Erzsébet királyné levele. Kelt Luppertzázán, 1364. szeptember 30-án. Ilyen volt Balicza is, s nem holmi czigányvajda-féle, mint Hunfalvy P. a «Rumun nyelv» czímű művének 33. lapján kicsinylőleg megjegyzi.}* Ilyen kiváltságot, – s ha még hozzá tesszük, hogy adóképen mindössze is terményeiknek csak az ötvenedik részét kellett beszolgáltatniok,_{Mária királyné levele. Kelt Budán, 1383. febr. 27-én.}* – csak egy szivesen fogadott, önként letelepedett, s harczra termett, vitéz néptörzs nyerhetett, csak egy ilyen nép kelthetett maga iránt oly nagy bizalmat, hogy az ország határának védelme is reájok bizatott; ezen bizalomnak meg is feleltek, s bárha évkönyveik nem emlékeznek is meg viselt dolgaikról, még is tudjuk nehány okmányos adatból, hogy a máramarosiak hű fiai voltak a magyar hazának, testökkel védték Mátyás királyt a moldvai harczban,_{Mátyás király levele. Kelt Budán, 1469. szeptember 17-én.}* 1717-ben pedig csekély számuk daczára is hős elszántsággal támadták meg a túlnyomó tatárhadat, s 1848-ban is vitézül küzdöttek a szent ügyért.
Hogy az oláhok miként és mely időben telepedtek le a máramarosi és a szomszédos részeken, arra nézve, az eddig előadottak után a moldvai évkönyv elbeszélése látszik legelfogadhatóbbnak, csakhogy azon állítás, hogy az oláh segélyhadat Paleolog Andronikus keleti császár küldötte volna IV. László király segélyére, alig állhat meg, mert Konstantinápoly nagyon távol fekszik arra, hogy a szándékolt tatárbetörés hírének vétele után még elég ideje legyen a magyar királynak követséget küldeni oly messze földre s a megajánlott segélyseregnek is elég ideje legyen felkészülni, összegyűlni s még idejében a veszély szinhelyére meg is érkezni.
Abban az időben közelebb is lehetett találni oláhokat, mert tudjuk, hogy IV. Béla király korában, a nagy tatárfutás után az akkor Kúnországnak nevezett Havaselőn, az Olton túl és a Bárczaságon oláhok is laktak a magyar király hűbéreseinek Szeneszláv_{«Ime az első ismert oláh fejedelem!» kiált fel Jiricek «Geschichte der Bulgaren» cz. művében.}* vajdának s más kenézeknek kormánya alatt, tudjuk azt is, hogy midőn Béla király Kúnországot 1247-ben a János vitézeknek adományozta,_{G. Pray, Dissertationes Hist. Vindobona 1771. közli az egész oklevelet. Schmidt, Episc. Agrien. czímű művében ezen Szeneszlávot az ország zászlós urai között sorolja fel, még pedig magnificus czímmel. Csak ebből is megitélhető hitelessége, mégis rá hivatkozik Torma a «Zonuki grófság» cz. értekezésében.}* az oláhokat az általok lakott területek birtokában meghagyta, nagyon valószinű tehát, hogy midőn IV. László király az erdélyi részeken sereget gyűjtött, az országát dúló nogaj tatárok ellen nem Konstantinápolyba küldött segélyért, hanem ezen ott közelben lakó, különben is az ő felsőbbsége alatt álló oláhokat szólította fel, a döntő és diadalmas ütközet után pedig jutalmul a harczban résztvevőknek a máramarosi részeket adományozta.
Azon feltevést, hogy a Máramarosban letelepedett oláhok Kúnországból Szeneszláv vajda oláhjai közül valók voltak, támogatja a Szeneszláv = Szaniszló = Sten keresztnévnek közöttök utóbb is gyakori használata. Hosszúmezey Szaniszló vajda 1366-ban, ennek unokája Szaniszló 1395-ben, Csomálházy Radulfia Sten 1380 táján, Lipcsey Szaniszló 1463-ban éltek, sőt Bereg megyében egy Szaniszlófalva is létezett a XIV. században, melynek területe Komlós község határához van csatolva. Feltevésünket azon körülmény is bizonyítja, hogy azon Szaniszló kenéznek, kinek Károly király 1326-ban a máramaros megyei Szurdok nevű földet adományozta, az atyját Sten-nek hívták,_{Károly király levele. Kelt 1326. szeptember 16-án. Ezen oklevelet közli Wenzel idézett felolvasásában azon hibával, hogy Sten helyett Zeu és Leu-t ír.}* s hogy ezen Stent más néven Barczánnak nevezték,_{Lajos király levele. Kelt Visegrádon 1346. ápril. 16.}* a miből következik, hogy Sten a Bárczaságból származott,_{Barczán = Barczanus = bárczasági.}* s valószinűleg Szeneszláv vajdának fia vagy unokája volt.
Ezek után nem valószinűtlen, hogy a többször nevezett rokon családok ősei, sőt a Borzsovay,_{Az a Borzsovay család, mely Oláhnak is neveztetett.}* Makarjay s ennek utódai a Kászonyi Koszta, az Úrmezey, Kövesligethy, Sztoyka,_{Daczára a családi hagyománynak, mely Zalamegyéből származtatja.}* Kricsfalusy, Szaplonczay, Barczánfalvy, Gyulafalvi Rednik, Szelistyei Vlád, Farkasrévy, Joódi Bálya, Váncsfalusy s a más többi, már az Anjouk korában adományos nemes máramarosiak, valamint a moldvai Drágosida vajdák elődét is Szeneszláv oltontúli vajda személyében ismerjük fel.
Egy második oláh beköltözésről azonban már teljesen biztos adataink vannak.
Szeneszláv vajda IV. Béla és V. István királyok iránt hűséges maradt, de utóda Lythen vajda és testvérei, kiknek hatalmát a Balkán félszigetről bevándorló oláhok s más népek tömege egyre öregbítette, – már függetlenségre törekedtek, megtagadták IV. Lászlónak az évi hűbéradót s egy részt, talán a szörényi bánságot, el is foglaltak az országból. László király Simonfia György mestert, a Soóvári Soós család ősét, küldötte ellenök, György úr hosszabb harczok után diadalmaskodott felettök, Lythen vajda elesett, testvérét Barbatot pedig foglyul vitte a király elébe s csak nagy összeg árán nyerte vissza szabadságát._{Fejér, Codex Dipl. V. 3. 275.}*
III. Endre zavarokkal telt uralkodása s az utána bekövetkezett interregnum alatt ismét függetlenül uralkodtak a havaseli vajdák és a szörényi bánságot újolag elfoglalták, végre azonban Károly király hadat gyüjtött az akkori vajda Bazaráb Mihály ellen, s 1330 szeptember havában Szörény várát visszafoglalta; erre a vajda követséget küldött a királyhoz, igérve, hogy Szörényt békésen átadja, hadi költség fejében 7000 márka ezüstöt s ezenfelül még évi adót is fizet, egyik fiát pedig saját költségén a király szolgálatára küldi a magyar udvarhoz. Károly király azonban mind ezzel be nem érve s nem hallgatva Dancs zólyomi és liptói ispán higgadt tanácsára, dölyfös választ adott a követeknek s elbizakodottságában, – vagy talán, hogy a szerencsétlen Feliczián családjának kegyetlen kiirtásáról a közfigyelmet másfelé fordítsa, – beljebb hatolt Bazaráb földére, de ott serege oly borzasztó vereséget szenvedett, hogy maga a király is alig menekülhetett meg. Újabb hadat nem viselt Károly király az oláh vajda ellen, valószinűleg elfogadta annak békeajánlatait, és két fiát Bogdán és Juga vajdákat kezesül véve, nagyszámú néppel áttelepítette Magyarországba Máramarosba. Az átköltözés jó sok időt vett igénybe, mert eltartott november 1-től augusztus 15-ig,_{Anjoukori okmt. III. 201.}* de hogy mely évben történt? pontosan meg nem határozható; annyi bizonyos csak, hogy 1334 október 6-án már be volt fejezve.
Bármint legyen is, akár IV. László alatt költöztek be a sokszor nevezett családok ősei, akár mint Bogdán vajda rokonai vele együtt telepíttettek át, a hagyományos fejedelmi eredet igazolhatónak látszik; nem származnak ugyan, mint a hagyomány tartja, az Árpáddal bejött kiewi orosz herczegtől, azonban az oláh vajdák is fejedelmeknek tekinthetők, annál is inkább, mert a moldvai Drágos vajdát az Assanida Juon bolgár czár utódának tartják.
Máramaros és Bereg megyék területei az Árpádházi királyok alatt, – kivéve talán Bereg megye délnyugati részét és a Tisza melletti máramarosi királyi városok határait, – gyér népességű királyi birtokok voltak. Ezekre települtek le az oláhok önválasztotta vajdáik és kenézeik vezetése alatt, irtották az erdőket, felszántották a völgyeket, mészkőbányákat törtek, nyájaik ellepték a hegyek oldalait, a folyók és patakokra malmokat építettek s csakhamar számos virágzó falu keletkezett a rengetegekben.
A vajdai intézmény az Anjou-királyok uralkodása végéig állott fel. Máramarosban Balk (Balicza, Bálint) és Drág mester, Záz moldvai vajda fia voltak az utolsók, kik egyúttal a huszti főkapitányságot és a máramarosi főispánságot is viselvén, hosszú hivataloskodásuk alatt könnyen hozzászokhattak a szegényebb sorsú oláhok pereiket a főispán előtt lebonyolítani, a főbbek pedig, a vajda család tagjai, magyar nemesekké, valódi földes urakká lévén, sőt részben a szabad urak közé is felemelkedvén: a vajdai intézmény feleslegessé vált. Hunyady János és Mátyás király idejében is előfordulnak ugyan még vajda czímmel Dolhay Mihály és Kohnyay Bogdán; – de ezek már nem voltak az összes máramarosi oláhság vajdái, hanem csak királyi tisztviselők a királyi birtokokon lakó, már jobbágy állapotra jutott oláhok felett.
Károly király halála után a beregi és máramarosi jövedelmek, valamint az oláhoktól beszedett ötvened is Erzsébet özvegy királynénak adatott, utóbb Lajos király neje és végre Mária királyné birtokába ment át s a királynék külömböző kegyelmekben részesítették az oláhokat, régi kiváltságaikat is megerősítették. Midőn azonban Zsigmond király Munkács várát s a beregi és máramarosi jövedelmeket nagybátyjainak Khoriathovics Vaszil és Todor podoliai herczegeknek adományozta, egyszerre megszünt a beregmegyei vajdaság létezni; az oláhok zöme már jóval elébb kivonult volt Bogdán máramarosi vajdával Moldvába, a honnmaradottakat pedig jobbágyi viszonyba hozta Koriathovics Tódor a munkácsi uradalommal s utóbb teljesen beolvadtak a Podoliából beözönlött ruthenek közé. A vajdák utódai azonban még Vaszil és Tódor herczegek beköltözése előtt királyi adományleveleket szereztek, addigi szállásaiknak valóságos földes urai lettek s a magyar nemesség soraiba emelkedtek; mindazonáltal még jó ideig kellett Tódor herczeggel perlekedniök, a ki őket minden áron a munkácsi vár kötelékeibe akarta szorítani. Az ettől fogvást Corvin János herczegig előforduló vajdák már csak munkácsi és szentmiklósi uradalmi tisztek voltak. Szentmiklós a Perényiek kezére kerülvén, ott még legtovább használták a vajda czímet._{Téved Lehoczky, midőn idézett művében Perényi Jánost szentmiklósi vajdának írja. Perényi nem vajdája, hanem földesura volt Szentmiklósnak, a vajda Dolhay családbeli.}*
Az ung- és szatmármegyei földesurak birtokaira települt oláhokról nincsenek adataink, de minthogy ezeknek nem voltak vajdáik, igen valószinű, hogy sorsuk az ottani más nemzetiségű jobbágyokéval volt azonos.
Rátérve most már tulajdonképeni tárgyunkra, a Dolhay családra, annak első ősét, kitől a leszármazást szakadatlanúl lehozhatjuk, I. Szaniszlóban, a beregi oláhok vajdájában ismerjük fel; neve, mint élőé csak egyetlen egyszer említtetik: 1366-ban;_{Erzsébet királyné levele. Kelt Budán 1366 okt. 28.}* birta, mint kenézséget, Ung megyében Lázt és Bereg megyében Hosszúmezőt._{Ezen Hosszúmező, össze nem tévesztendő a Tisza mellett Máramarosban ma is létező hasonnevű várossal, Beregmegyéhez tartozott, 1404 óta magyaros nevét az orosz Dolha (Dlha polyana = hosszú mező) kiszorította a használatból, azóta a család neve is, mely addig Hosszúmezeynek iratott, Dolhayra változott. A XV. század elején telepítették a Dolhayak Dolha nagy kiterjedésű határában Zadnya, Rókamező (Lisicza) és Bronyka nevű falvakat, az utóbbihoz közel, meredek, gúla alakú hegy tetején még ma is láthatók egy régi vár, vagy inkább őrtorony alapfalai s bedőlt pinczéje vagy kútja, a várhoz felvezető út is kivehető még. Ezen várról csak igen gyér adatok maradtak fel. IV. Béla és V. István királyok közötti egyenetlenség idejében Bronyka várát a Csák nemzetségbeli Mátéfia Péter mester foglalta vissza V. István részére (Wenzel IX. 13. és 71.) III. Endre király a Kállay ősének Ubulfia Mihálynak gondjaira bízta Bronykavárát (Fejér C. D. III. 2. 458., VI. I. 201. és VI. 2. 23.); 1351-ben már csak rom volt s a Zovárdffy-család ősei Rakasz nevű birtokuk határának kiterjedését egész idáig igényelték (Turul VIII. 158.). Érdekes monda él e várról a dolhai nép ajkain.}* Négy fia maradt: Dragomér, I. János, Sándor és I. István.
Dragomérról keveset tudunk. Ung megyében tartózkodott, valószinűleg Lázon lakott, 1363-ban, mint nyilvános gonosztévő levelessé tétetett_{Gr. Sztáray cs. Oklt. I. 332. Azt hiszem nem egy személy azon Dragomérral, a ki 1364-ben, mint Gereni (Drugeth) Miklós fia János vajnatinatibai tisztje szerepel, ellentmondván Nagymihályi László beiktatásának bizonyos ottani részekbe (u. ott 334.) Ez a Dragomér azonban már azonos lesz Románfia Dragomérral, a ki 1365-ben Koromlyán lakik, Drugeth János birtokán s több társaival hatalmaskodást követ el Nagymihályi György Tiba nevű jószágán (u. ott 345.)}* s valószinűleg el is pusztult, mert többé nevét sem halljuk.
I. János, Sándor és I. István megszerezvén Erzsébet királynétól, Károly király özvegyétől a Hosszúmezővel határos s a munkácsi várhoz tartozó Kereczke és Kusnicza nevű községek kenézségét, arra később, 1383-ban Mária királynétól megerősítő levelet kértek ki,_{Mária királyné levele. Kelt Budán 1383. febr. 27.}* s az így már szélesen kiterjedt birtokaikon 1389-ben Mária királyné előtt megosztoztak._{Mária királyné levele. Kelt Szőllősön 1389. október 16-án.}*
I. János még ugyanazon 1389-dik évben segített a rokon Bilkeyeknek az Ujhelyiek hatalmaskodó őseit Miszticze és Rákócz ugocsamegyei faluk birtokából kivetni,_{Zsigmond király levele, kelt 1389. június 29.}* röviddel utóbb elhalálozhatott, mert többé nevével nem találkozunk. Neje, kinek keresztneve ismeretlen, Jánosvajdafalvi Jánosnak, a máramarosi oláhok vajdájának,_{Hogy a vajda czím milyen zavarba keverte a régi családi genealogusokat, kik nem is képzelték, hogy az erdélyi vajdán kívül, még más vajdák is léteztek, mutatja ezen XVIII. századbeli táblázat.}

_{Joannes vojvoda de Jánosvajdafalva Transylvanić vojvoda Balk vojvoda Transylvanić vojvoda Joannes de Dolha Stanislaus Ladislaus Michael Joannes Ambrosius Andreas Susanna Michael Gerhes Joannes Gerhes}

_{A nemesi okleveleket vizsgáló megyei kiküldöttek is nagyon felületesen jártak el, a régi okleveleket olvasni sem igen tudhatták, s a fel nem ismert adományos helyett, az előmutató család ősének nevét írták be a jegyzőkönyvbe. Például az 1763-ki máramarosi vizsgáló bizottság a Balk és Drág vajdák 1373-ki adománylevelében a neveket így olvasta: Balk Joanni condam filii Dolha vajvodć. (Protocoll. Product. C. Maramaros.)}* leánya volt,_{Leleszi levéltár Actor Nr. 72. Anni 1430.}* kitől öt fia született: II. Szaniszló, II. János, I. Péter, I. György és Bogdán, kit más néven Adeodatusnak is neveztek.
Jánosvajdafalvi János vajda családfája következőleg alakúlt:

Bazaráb Mihály (Mykula) havaseli vajda 1330. Bogdán 1335 máramarosi 1342-től moldvai vajda Juga (Ige) máramarosi vajda. fiuk 1342. István máramarosi vajda. János de Jánosvajdafalva máramarosi vajda 1349. Mihály 1385. Sándor 1385. Elek 1385. Miklós 1385. Margit (Péter mester felsőbányai jegyző) 1385. Skora 1385. Boba 1385. Leány özvegy 1398 Hosszúmezey (Dolhay János). Sztána (Szarvaszói Gerhes Sándor 1360.) András 1411 de Rozálya, György 1411 de Sajó, ezektől erednek a Sajói Mán és Sajói Dunka családok. Mihály 1430. János 1430. András 1430. Illés 1430. István 1430. György 1430. Tivadar 1430. Tamás 1430.

István vajda fiától Mihálytól származik a ma is élő Borsay Mihály, – Sándortól pedig a Borsai Sándor család, ez utóbbiból eredt Sándor Farkas, elébb II. Rákóczy Ferencz seregében harczolt mint tiszt, utóbb borsai esperes lett, s 1717-ben leginkább neki volt köszönhető, hogy a borsai szorosban a tatárok teljesen tönkre verettek.
János vajda a Vissó és Iza folyók mentén fekvő, délről Erdélylyel, észak-keletről pedig Galicziával határos, rengeteg kiterjedésű Petrova, Leordina, Ruszkova, Ruszko-Polyana, Szurdok, Sajó, Jánosvajdafalva és Batizháza nevű falukat birta, – Jánosvajdafalva utóbb elpusztúlt, helyén ma Rozávlya (Rozsálya) áll._{Hogy Jánosvajdafalva csakugyan a mai Rozsálya helyén állott, világosan kitünik Lajos királynak 1373 augusztus 10-én Zilvásváradon kelt parancsa következtében a leleszi convent által teljesitett határjárásból, mely szerint Kohnyafalu határosnak találtatott akkor Oroszvíz (ma Ruszkova), Vissó, Jánosvajdafalva, Sajó és Batizaháza nevű helységekkel, – minthogy pedig Kohnya ma is ugyanezen sorrendben határos a nevezett falvakkal, de Sajó és Vissó között ma Jánosvajdafalva helyett a rozsályai határt érinti, – kétségtelen, hogy Jánosvajdafalva sehol más helyen, hanem csakis Rozsálya helyén állhatott.}* Mikor és miként pusztult el Jánosvajdafalva, azt a felmaradt oklevelekből kimutatni nem lehet, de nagyon valószinű, hogy Bogdán vajda perzselte fel akkor, midőn Moldva elfoglalására indulván, a vele menni vonakodókat, ezek között a Kaszó vize mellett lakó Gyulafalviakat s bizonyosan János vajdát is fegyverrel s falvaik felégetése által is igyekezett a kiköltözésre kényszeríteni. Jánosvajdafalva újból felépült, de neve valószinűleg már ekkor változott Rozsályára (= Rózsafalva); talán Rózsának hívták János vajdának eddig névleg ismeretlen leányát Jánosnét. Az adománylevelek nagyon conservativek a nevek használatában, még továbbra is 1373-ig Jánosvajdafalvának nevezik, míg nagy sokára, a közhasználatú újabb, teljesen kiszorította a régi nevet.
János vajda nem csatlakozott Bogdán vajdához, megmaradt Máramarosban; de úgy látszik, korán elhalt, s árván maradt két kiskorú fia András és György öröksége idegen kezekbe került, míglen idők múltával egyik leányának fiai, a Dolhayak, hadi érdemeikért királyi adományúl kapván, abból nagybátyjaikat János vajda két fiát és unokatestvéreiket a Gerheseket is részesítették. Ettőlfogva András és György elébb Rozsálay, utóbb Sajóy nevet viseltek, míg utódaik a Mán (Emanuel) és Dunka ritkábban előforduló keresztnevekből családneveket alakítva e nevű családok ősei lettek, előnevöket azonban állandóúl ma is Sajóról írják.
Bogdán vajdát, mint láttuk, 1331–1334 között telepítette át Károly király, mint kezest, Havaselőről Máramarosba, akkor a szomszédságban, Moldvában, egy oláh vajdaság létezett, a magyar király, mint hűbér úr, fennhatósága alatt. A már említett 1510 táján irott moldvai évkönyv ugyanis, miután az oláhok máramarosi letelepedését elbeszélte, így folytatja: «Volt közöttök egy Drágos nevű bátor vitéz, a ki vadászaton egy bölényt űzve felfedezte a tatárdúlás következtében elnéptelenedett Moldva termékeny téreit s engedelmet nyerve László királytól (1286–1289 között), hiveivel s alattvalóival odatelepedett, a magyar király felsőbbsége alatt álló fejedelemséget alapítván s az új ország czímeréűl a bölényfejet vette fel.»
Bogdán vajda 1342 végén vagy 1343 elején_{Wenzel G. Bogdán kivonulását 1350–54. közé helyezi, Lehoczky pedig még későbbre 1367-re határozza. Mind a két időmegállapítás egészen téves, mert Lajos királynak Váradon 1343. október 21-én kelt levele Bogdánt már hűtlennek és volt máramarosi vajdának nevezi.}* Károly király halálának hírére, nem sokat tartván a 16 éves Lajos király erélyességétől, szabadulni óhajtván a kezességnek még is csak kellemetlen érzetétől, s különben is vérében lévén a függetlenség utáni vágy, – Moldva elfoglalására megindult; zászlói alá gyűjtvén a máramarosi és beregi oláhok közül azokat, kiket igéretekkel megnyert, vagy kiket erővel rákényszeríthetett s véres harczok után elűzvén Záz vajda fiát Laczkót, beleült a vajdai székbe. Bogdán vajda Moldvába való beütésének indító oka nemcsak az volt, mit Wenzel Gusztáv idézett helyen nyilvánít, hogy t. i. az oláhok a lakatlan Moldvába annak termékenysége végett költözködtek ki, mert Moldva, habár nem lehetett is valami nagyon népes, de lakatlan éppen nem volt; hiszen Záz vajda fia Laczko ült fejedelmi székén; a föld termékenysége azonban már adhatta a gondolatot Bogdán vajdának, nem ugyan arra, hogy nyájainak kövérebb legelőt keresni kivándoroljon, hanem hogy azt a dús földet elfoglalva, ott független fejedelemséget állítson fel. Szalay és utána Lehoczky a moldvai kivonulás okául az erőszakos hittérítést emlegetik, de ez egészen hihetetlen, hiszen a Magyarországon megmaradottak, valamint a velök együtt lakó oroszok, máig is háborítatlanúl gyakorolják keleti egyházuk szertartásait.
Bogdán vajda és Záz vajda fiai vérrokonok, egy család tagjai voltak s Bogdán vajda mint fejedelemségkövetelő lépte át Moldva határát, hol a bennszülöttek között is jó erős pártjának kellett lennie, mert máskülönben aránylag csekély seregével Záz vajda fiainak erejét meg nem törhette volna. Ezen rokonságot a Bogdán vajda testvérétől egyenes fiúágon eredő Sajói Dunka Fülöp_{1531 és 1532-ben máramarosi szolgabiró, 1538-ban alispán.}* czímerének, a Záz vajda fiától Drágtól származott Drágffy családéval való teljes azonossága is bizonyítja._{Feltünő, hogy a Hosszúfalusy család, valamint Bacsinszky András 1797-ben munkácsi püspök czímere is teljesen megegyez a Drágfyak czímerével.}*
Lajos király 1364-ben_{Szalay, Lajos király ezen hadjáratát 1367-re teszi, de tévesen, mint ez Lajos király 1365. február 3-án kelt leveléből világosan kitűnik.}* indult Moldva ellen, de a lefolyt 21 év alatt elég ideje volt Bogdán vajdának és fiainak magokat a fejedelmi széken annyira megerősíteni, hogy Lajos királynak véres harczok árán sem sikerült őket Máramarosba visszahozni s a magyar korona felsőbbségének elismertetésével be kellett érni. Sajnos, hogy ezen hadjáratról bővebb adatokat nem jegyeztek fel évkönyveink. Lajos király seregében ott küzdöttek Záz vajda fia Balk, Drág és Oláh János és ezek sógorai Dragomér és István, de a vajdafiaknak nem sikerült visszahelyezkedni atyáik székébe, vérök hullásáért Bogdán vajda máramarosi jószágait kapták jutalmúl, királyi udvarnokok, mesterek, vajdák, székely ispánok, Máramaros, Szatmár és Ugocsa megyék főispánjai és Husztvára főkapitányai lettek, nemsokára más megyékben is nagyterjedelmű jószágokkal adományoztattak s Drág törzse lett az ország zászlósurai közé emelkedett híres Drágffy családnak, de Máramarosban nem igen birtak szilárdúl megállani, a beiktatásoknál örökös ellentmondással találkoztak, végre is megunva a hosszas perlekedést, Máramarost egészen odahagyták s Bogdán vajda birtokai, úgy látszik, unokaöcscsének István vajdának utódai kezeibe jutottak.
Visszatérve a Dolhayak történetéhez, annak könnyebb megértése végett lássuk elébb a családfát.
I. Tábla.

I. Szaniszló vajda 1363–66. Dragomér 1363. I. János 1383–89. de Hosszúmező. (Jánosvajdafalvi János vajda leánya.) Sándor 1383–1417. de Láz, de Hosszúmező, de Dolha. I. István beregi vajda 1383 de Láz, 1404 de Hosszúmező, de Dolha. (Margit özvegy 1410–17.) II. Szaniszló 1395–1435. Folytatása a II. táblán. II. János (Iváskó) 1398–1437. de Hosszúmező, de Dolha. I. Péter de Hosszumező 1398 † 1404. I. György 1398–1430. de Hosszúmező, de Dolha, dictus Porkoláb, huszti várnagy Bogdán 1398–1437. de Hosszúmező, de Dolha, fia már Petrovay nevet vesz fel. III. János 1404 de Hosszúmező, de Dolha † 1412. II. Mihály 1404–63. de Hosszúmező, de Dolha, de Szentmiklós. (Makarjay Drága 1417.) Ilona özvegy 1417 (Helmeczyné.) Anna 1417 (Helmeczy Simon 1417.) Mihály 1450–71. Orda de Leordina máramarosi szolgabiró 1466. Leordinay nevet vesz fel. I. András 1430. II. Miklós 1430. IV. János de Ruszkova 1450–73. máramarosi szolgabiró 1466. II. István 1480–1504. Dolhay de Ruszkova. János 1470. (Ilosvai Karácson Margit özvegy 1472.) Máruska (Leordinay Tamás 1488.) Kata 1476–88. (Dávid leordinai oláh pap.) Fethka. (Vancsfalvy György.) Anna. (Radéczyné.) Margit. III. Mihály 1508–10. Dolhay de Ruszkova. Veronika 1525. (Vancsfalvy György.) Leányok 1472 Mircse 1498–1525. Iváskó 1498. Ivánkó 1498. Lukács 1525. I. Mihály de Hosszúmező † 1398. II. Péter 1398–1427. de Hosszúmező, de Dolha. Ilona. (Helmeczy István 1398.) Mária 1401–9. I. Miklós 1404–21. de Hosszúmező, de Dolha. Anna 1409. Margit 1409.

II. Tábla.

II. Szaniszló 1395–1435, lásd az I. táblán, máramarosi alispán 1414–15. I. László (Laczkó) 1412–30. IV. Mihály 1416–66. V. János 1424–30. I. Ambrus 1424–73. máramarosi alispán (1. Margit 1448. 2. Eszeni Csapy Potentiana.) II. András 1430. III. Miklós 1485. Demeter 1448–80. Folytatása a III. táblán. II. György 1463–1501. (Atyay Ágota, utóbb Kirsai Németh Jánosné.) II. László 1448–89. (Hencziday Ilona.) VI. János 1448. (Hedvig.) IV. Miklós 1463–87. III. Péter 1463–1518 kir. al-lovászmester. (Dorottya, utóbb Toldy Lászlóné.) Czeczilia. (Koroly Mihály.) Kálmán 1495 † 1522. (Ártándy Kata, utóbb Ztrittay Gáborné.) Tamás 1479–1508. (Fruzina.) Anna † Ágota. (1. Nagy András. 2. Agóczy Péter 1503.) Erzsébet. (1. Kemecsey Tamás 1495.) 2. Félszáju János 1503.) Kata. (Ugrai Mezőgyány Pál 1503.) III. György 1545–80 máramarosi alispán 1550. (Sztojka Klara.) VII. János 1518–23. II. Ambrus 1518–26. Farkas 1518–24. I. Imre 1545–52. (Sztojka Ilona.) Zsófia 1588–97. (1. Hotykay Bejczy Balázs 1588. 2. Szakolyi Zokoly György 1597.) IV. Péter 1588. Ilona 1569. (Ruszkai Kornis Gáspár huszti kapitány) 1569.

III. Tábla.

Demeter, ki a II. táblán, 1448–80. (Kata.) V. Péter 1486–1545. (Kata.) VIII. János 1486–1525. (Mária.) II. Imre 1545–69. Folytatása a IV. táblán. Menyhért 1554. Boldizsár 1554. Zsófia 1533. (Lipcsey János.) Erzsébet 1533. (Komlósy Mihály.) Kata 1533. (Ramocsaházy Miklós.)

IV. Tábla.

II. Imre, ki a III. Táblán 1545–69. (Megyery Anna, elébb Almásy Miklós özvegye.) X. János 1575–99. (Bekényi Thetey Anna.) Zsigmond 1608. IV. György 1608–15. (Bölcsei Buday Erzsébet.) XI. János 1608. VI. Péter 1608–15. (Lövőpetri Petry Anna, utóbb 1629 ifj. Buday Istvánné.) III. Imre 1624–39. Kata 1624. (Fancsikay Ferencz.) Anna 1624. (Ilosvay Ferencz.) Fruzina 1624. (Lipcsey Péter.) Pál 1639–52. (Kökényesdy Borbála, elébb Belényi János özvegye, legutóbb Ósgyáni Bakos Gáborné.) Mária. (Losonczi Bánffy Gábor.) Gábor 1652. V. György 1652 † 1708 huszti kapitány. (1. Szuhafői Szuhay Erzsébet. 2. Csebi Pogány Krisztina, elébb Fráter Istvánné, utóbb báró Perényi Imréné.) Borbála †

I. Szaniszló vajda második fia Sándor, mint fentebb láttuk, bátyjával I. Jánossal és öcscsével I. Istvánnal közösen szerzi 1383-ban Mária királynétól a kereczkei és kisniczai kenézségről szóló új adománylevelet s 1389-ben nevezett testvéreivel egyenlő arányban osztozik Kereczke, Kusnicza és Hosszúmező beregmegyei és Láz ungmegyei faluk birtokán.
Midőn a főurak Zsigmond királyt, – önkényét és kegyetlenségeit tovább már nem tűrhetvén, – fogságra vetették és egy részök Durazzói Lászlót hívta meg a trónra, Dolhay Sándor is László pártján foglalt állást, ott harczolva fiaival Péter és Miklóssal együtt Balk máramarosi főispán és vajda, a Lászlópárt egyik erős támasza oldalán, de unokaöcscsei, I. János fiai, megmaradtak Zsigmond király hűségében s 1402 deczember 8-án Sándort és fiait dolhai udvarházukban megrohanván, mint ellenségek között szokás, ingóságait felprédálták, magát Sándort pedig elfogták s a közbocsánat kihirdetéséig rabul tartották, elfoglalva összes jószágait is, melyekre Zsigmond királytól adománylevelet is szereztek. Sándor utóbb, éppen a közbocsánat következtében, visszakapta birtokait s élt még 1417-ben is. Ismeretlen nevű nejétől három fia: I. Mihály, II. Péter és I. Miklós és három leánya Ilona, Anna és Margit születtek.
Ilona már 1398-ban ungmegyei birtokos Hupka-Helmeczy Domokosfia Istvánnak neje volt, a másik két leány sorsa ismeretlen.
I. Mihályt 1398-ban unokatestvére I. Péter (I. János fia) megölte. II. Péter és I. Miklós 1409-ben pert indítanak unokatestvéreik ellen atyjoknak, mint fentebb elbeszéltük, 1402-ben történt elfogatása s jószágainak elfoglalása miatt, miből rájok állításuk szerint 1000 arany forintnál több kár háramlott. A per hosszasan elhúzódott, mint majd alább II. Szaniszlónál bővebben látni fogjuk, míg végre 1421-ben egyességgel végződött, mely kiegyezés szerint egy részről II. Péter és I. Miklós a pernek további folytatásától végleg elállanak s minden nyert kedvező itéletleveleiket semmisnek nyilvánítanak, más részről pedig unokatestvéreik átengedik nekik Dolha s az ott szedetni szokott vám és Zádnyafalvak felét és egész Négyforrás pusztát, ezen felül még adnak 200 forint értékű marhát és fizetnek 250 új forintot.
I. Miklós neve ezentúl nem fordul elő az okmányokban; II. Péter élt még 1427-ben is. Fiai egyiknek sem maradtak, ami abból következtethető, hogy a nekik átadott Dolha és Zádnya falvak fele idővel visszakerült unokatestvéreik, I. János fiai birtokába. Az ungmegyei Láz nevű birtokról az 1389-ki osztály után többé nem tétetik említés, úgy látszik Sándor és I. István leányainak jutott, ami annál valószinűbb, mert mint láttuk, Sándor egyik leánya, s mint látni fogjuk I. Istvánnak két leánya a Lázzal szomszéd birtokos Helmeczy családba mentek férjhez.
I. István, mint már elbeszéltük volt, testvérbátyjaival közösen kapja 1383-ban Mária királynétól az új adománylevelet a kereczkei és kusniczai kenézségre s ezeken, valamint Hosszúmezőn és Lázon 1389-ben testvéreivel egyenlő arányban osztozik meg. I. István is Durazzói László pártjához tartozott, őtet is megrohanták unokaöcscsei s ingóságait és házi eszközeit elhordván, birtokait elfoglalták s azokra Zsigmond királytól adománylevelet is szereztek. Az átalános közbocsánat következtében I. István is visszakapta jószágait, de már nem sokáig élvezhette, mert 1410-ben megszünt élni, a beregi oláhoknak vajdája volt s az okmányokban Dolhai Vajda Istvánnak neveztetik. Nejétől Margittól, kinek családneve isemretlen, négy gyermeke született, két fiú III. János és II. Mihály és két leány Ilona és Anna.
Ilona 1417-ben egy Helmeczynek özvegye, Anna pedig Helmeczy Simon felesége volt.
III. János és II. Mihályt Ninaji Kozmafia Balázs, Jánosfia Lőrincz és Keresztfiú Miklós lázi jobbágyai uraik parancsából 1412 september 14-én megölték, így panaszolja a már özvegy édes anya és a két leánytestvér 1417-ben,_{Zsigmond király levele. Kelt Budán, június 9-én.}* II. Mihályt azonban nem ölték meg a Ninajiak jobbágyai, mert neve (Michael filius Stephani vajvode de Dolha) 1463-ig gyakran előfordúl s mint látni fogjuk fia és unokái is maradtak. Miként történt, hogy II. Mihály nem gyilkoltatván meg, mégis megöletése miatt vád emeltetett a Ninajiak ellen, – még pedig öt év múlva, – arról az eddig ismert okmányok hallgatnak, valószinű, hogy midőn III. János a mondott napon csakugyan megöletett, II. Mihály megsebesíttetvén elfogatott s a vád emeléséig a Ninajiak által rabságban tartatott, vagy menekülve az üldözés elől, Galicziában tartózkodott. Az a feltevés, hogy II. Mihály megöletése után István vajdának még egy fia született, s ez szintén Mihály névre kereszteltetett volna, azért nem állhat meg, mert István vajda, fiának II. Mihálynak állítólagos megöletése előtt két évvel már megszünt élni; ha pedig István vajdának két egyszerre élő Mihály nevű fia lett volna,_{Tudjuk, hogy Hunyady Jánosnak is volt egy, vele egy időben élő, sőt vele egyszerre szörényi bánságot viselt, János nevü testvére. 1460-ban élt két Ilosvay László édes testvér. Két egy nevet viselő, egyszerre élő édes testvér ma sem ritkaság Máramarosban, leánygyermekeknél leginkább a Mária nevet kegyelik, fiúknál a János-t; a Mária nevet aztán Máriska és Márikucza, a Jánost pedig Iván, Ivánkó, Ivaskó, Juon és Nuczu alakban használják a közéletben.}* azon esetben a gyilkosok elleni vádat nemcsak a két leánya nevében nyujtotta volna be az édes anya, hanem megnevezte volna a panaszlevélben fiát is a kisebbik Mihályt.
II. Mihály neje Drága, Makarjay Gergely 1393-ki beregi oláh vajda leánya, 1417-ben, midőn férjét még halottnak s magát özvegynek tartotta, megszerezte nagybátyjától Makarjay Bereczktől, beregmegyei Makarja falu egy nyolczadrészét; a falu többi hét nyolczadát négy évvel elébb Dolhay II. Szaniszló vette volt meg, mint azt a maga helyén látni fogjuk.
A Makarjayiakkal a rokonság így áll:

Makarjay. György. Balk 1393. Gergely, beregi vajda 1393. Bereczk, dictus Becse 1413–17. Drága 1417. (Dolhay Mihály.) Demeter 1417. Sándor 1417.

II. Mihály elcserélte a neje által szerzett makarjai rész birtokot, valamint dolhai és zádnyai részét is unokatestvéreivel, I. János fiaival Rozsálya falu felerészéért és Ruszkován négy jobbágy telekért, melyeknek birtokába 1450-ben_{Letesz. Statutor. Litt. D. Nr. 51. anni 1450.}* minden ellentmondás nélkül ünnepélyesen be is vezettetett; még ugyanazon évben beigtattatik nevezett unokaöcscseivel együtt máramarosmegyei Mojszin helység birtokába Hunyady János ország főkapitányának adománya czímén._{U. o. Nr. 56. anni 1450.}* Mojszint ugyan 1453-ban visszavette Hunyady János a Dolhayaktól s azt, mint levelében mondja, jogos tulajdonosainak Grádfiainak Mihálynak és mindkét Jánosnak,_{Ime egy példa a két egyszerre élő egynevű testvérre.}* Zelistyei Vládfiainak Jugának, Radulnak, Ivánnak és Zay Maynak, valamint Grada Györgynek visszaadományozta,_{Eredeti. Kelt Kolozsvárt in F. BB. Petri et Pauli AA. 1453.}* mindazonáltal Mojszin továbbra is megmaradt a Dolhayak kezén, sőt Hunyady Jánosnak a Zelistyeyek részére kiadott ezen adománylevele is kezeikbe került, miután pedig II. Mihály unokaöcscseitől azoknak részbirtokait megszerezte volt, 1463-ban az egész Mojszint átruházta Dolhay Ambrusra,_{Lelesz. Protocolli Nr. 4. folio 110. anni 1463.}* a ki viszont egész Alsó-Vissót engedte át neki cserébe._{U. o. fol 109. Anni 1463.}* Már elébb 1456-ban Ambrussal együtt adománylevelet szerzett II. Mihály László királytól egész Kohnyára s az abban lévő királyi jogokra,_{U. o. Statutor. Litt. D. No. 49. anni 1456.}* melyet ősei békével birtak volt, de akkor Bocskóy Simon_{Ezen Simon nevét a Kohnyával határos Kis-Bocskóról vette, s nem a Boksa nemzetségből eredt.}* elfoglalva tartott, 1457-ben pedig új adományt kapott említett Ambrussal s ennek testvérével IV. Mihálylyal egész Dolha, Rozsálya, Szurdok, Leordina, Ruszkovapolyana, Mojszin, Sajó, Szlatina és Batizára és egy másik Polyana háromnegyed részére,_{Gyömrői levéltár II. 25.}* 1462-ben ismét Ambrussal együtt ajándékba kapja Pesthényi Mihály máramarosi főispántól, rokoni szeretet jeléül, azon vajnági és újbárdi részjószágokat, melyeket Mátyás király Vajnági Búd Sándortól hivatalbeli hanyagsága miatt elvéve, Pesthényinek adományozott volt._{Lelesz. Protoc. auth. 4 folio 68. 1462. július 24.}* Ezek után II. Mihály, ki Nagy-Dolhai Vajda Mihálynak, Rozsályai Vajda Mihálynak és Rozsályai Nagy Mihálynak, sőt – minthogy a beregmegyei szentmiklósi oláhok vajdája volt, – Szentmiklósy Mihálynak is neveztetett, már nem sokáig volt életben, mert 1468-ban róla már csak mint néhairól tétetik említés._{Nagyváradi káptalan levele. Kelt 1468. szeptember 20-án.}* Neje ismeretlen, egy fia maradt:
II. István, ki lakását Ruszkován tartotta s innét Ruszkovay Istvánnak, vagy helyesebben Ruszkovai Dolhay Istvánnak neveztetett. Birta egész Ruszkován kívül még a ruszko-polyánai, leordinai és rozsályai részjószágokat is. 1495-ben Drágffy Bertalan erdélyi vajda szolgálatában állott, a midőn annak személyében ellentmond Dolhay Péter és testvérei beiktatásának Máramaros megyében fekvő Bocskó és Lonka falvak birtokába._{Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro. 45. anni 1495.}* 1499, 1500, 1503 és 1504. években mint királyi ember működött._{Az adományozott csak úgy vált birtokának teljes és jogos tulajdonosává, ha abba egy hitelességgel felruházott káptalan- vagy konventbeli tag jelenlétében ünnepélyesen bevezettetett anélkül, hogy valaki ezen birtokátadásnak ellentmondott volna. Magát a birtokba vezetést eleinte magok a királyok végezték, példa rá IV. Béla király, a ki Moholfia Detrét személyesen igtatta be az adományozott birtokba (Hazai okmánytár, VII. 38.), később mikor az adományozások és ennek következtében a birtokbaigtatások mind sűrűbbek lettek s úgyszólván napirenden voltak, a királyok mindenütt személyesen jelen nem lehettek; már IV. Béla korában is a fent idézett példa valószinűleg egyetlen eset, – helyettök a legelőkelőbb férfiak végezték a birtokátadást, utóbb a megyék által választott 12 bizalmi férfiak egyike teljesítette, a ki királyi embernek, homo regius, esetleg nádori adományozásnál nádori embernek, homo palatinalis, neveztetett s ténykedése idején sérthetlen királyi, illetve nádori helyettes volt, ezért írja ifj. Ilosvay Péter, kire ily minőségben 1668-ban valaki rá lőtt, hogy «énhozzám, mint király úrnak ő felsége személyét viselő emberhez lőttek.»}*Nejének nevét nem ismerjük, egy leánya Veronika, Váncsfalvy Györgyné és egy fia III. Mihály maradt, kik atyjok összes birtokait örökölték. Drágffy György és János valami szin alatt felkérték a királytól Szurdokot és Rozsályát, de a beigtatásának III. Mihály s több rokon nevében 1508-ban Petrovay János ellentmondott,_{Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro. 221. anni 1508.}* utóbb Pogány Zsigmond szerzett adománylevelet III. Mihály összes jószágaira, valószinűleg közelgő magvaszakadása czímén, de a beigtatásnak 1510-ben maga Mihály személyesen mondott ellene. Röviddel utóbb elhalálozott s benne, minthogy gyermekei nem maradtak, István vajda fiága megszakadt. Jószágait hosszadalmas perlekedés után a Dolhay I. Jánostól egyik ágon lejövő Dolhayak, s a másik ágon leszármazó Petrovay János egymás között két egyenlő részre osztották, kiadva belőle III. Mihály nőtestvérének Veronikának hat jobbágy telket és egy malom felerészét, mint leánynegyedi illetményt._{A leleszi konvent 1525. február 19-én kelt bizonyság levele.}*

PETROVAY GYÖRGY.

AZ EGRI PÜSPÖKÖK PECSÉTEI.
(Első közlemény.)

Három pecsétrajzzal.
Hogy a középkori egyházi pecsétek sok oldalúan érdekes tanulmányúl szolgálnak, azzal legkevésbbé fognék olyat mondani, a mi újdonság számba menne. Ha azonban az egri püspökök középkori pecséteiről vagyon szó, akkor a figyelembevételre ajánlkozik kivételes szempont is azon ős, és még a szent királyoktól származott intézkedésnél fogva, hogy az egri egyház levén a király negyedik fiszülöttének nevelője: egri püspökké mást, mint nemes nemzetségből származott férfiút nem választhattak._{«Quod si aliquo tempore reges Ungarie, nostri successores, quattuor filios habuerint, episcopus Agriensis, qui pro tempore fuerit, quartum custodiet, prout hoc a sanctis regibus fuit ordinatum et statutum», úgymond IV. Béla (Cod. Dipl. IV. 3. 4. l). «. . . nullus alius potest eligi, nisi: Nobilis genere et iuris peritus . . . et legitime etatis», mondja a püspökválasztásra vonatkozólag V. István (Cod. Dipl. V. 1. 156. l.).}*
Ezen egyháznak főpapjai tehát rendszerint és hagyományosan előkelő nemesi családok ivadékai, és pecséteik családtani tekintetben is adatokúl szolgálnak s kiválóbb figyelmünkre érdemesek.
Csakhogy sok ideig alig vehetjük heraldikai hasznát az egri püspöki szék ezen kiváló voltának és pedig részint azért, mert annak birtokosai merőben ismeretlenek; részint azért, mert ha névleg ismeretesek is, püspökségök öreg idejéből egy árva pecsétes iratuk sem maradt ránk.
Az egri püspökök «pecsétes korszaka» a nagy tatárjárás után, sőt csak a XIII. század végén kezdődik a pecsét-birtokos püspököket föltüntető azon kezdetleges főpapi alakokkal, melyek még csak az ornatus, vagyis egyházi ruházat tekintetében mutatnak figyelmet érdemlő részleteket.
Az esztergomi érsekek ülő-, az egri püspökök pedig állóhelyzetben ábrázoltatnak főpapi pecséteiken, mely eltérés és különbözet aligha a véletlenség dolga volt, mint inkább a külföldi bevett szokáshoz képest egyenesen a hierarchiai rangfokozat kifejezése.
A hosszúkás alakú pecsétnek a kör-irat által jelentékenyen megszűkített mezejét egészen elfoglalja a főpap alakja, kit misemondó ruha takar, fején püspöksüveggel és míg balkezével pásztor-botot fog, addig jobbját áldásra emeli. Mindamellett azonban ritkán marad el a családi czímer, mely másutt nem igen levén számára alkalmatos hely, oldalaslag jobbja alatt helyeztetik el rendszerint.
A püspöki nagy pecsétek (sigilla pontificalia) a modor, kivitel, nagyság szempontjából egészen mások a XIV. században, mikor az egyoldalú személyes képmás kiszorításával a sokkal ékesebb és tartalmasabb «oltárkép»-es pecsétek kaptak lábra. Ezeken a pecsét felső mezejét két-harmad részben a püspökalapította vagy javadalmazta oltárnak hasonmása foglalja el a kornak megfelelő csúcs-íves díszítés kiséretében. Maga a püspökök képmása itt sem hiányzik ugyan, de megjelenésök itt egészen alázatos, mint akik főpapi díszben ugyan, hanem mint esdeklő donátorokat illet, – térdelő helyzetben tüntetvék föl. Ritka eset, hogy rá ne akadnánk a családi czímerre is a pecsét alsó csücskében, a püspök lábainál, háta mögött, vagy másutt.
Ezen pecsétek jóval nagyobbak a korábbi korszak pecséteinél s alig kell mondanunk, hogy mint műrégészeti adatok hordozói a pecséttani és heraldikai szempontokon kívül is érdekesen becsesek.
A nagy pecsétek ellentéteűl a kis pecsétek, vagy gyűrű-pecsétek mutatkoznak, melyeknek főmotivuma a nemesi czímer. Kevés főpap van, akinek mindkét pecsétjével lehetséges lenne beszámolnunk.
A püspökség előkelő volta daczára az egri főpapi pecsétek anyaga majdnem az egész középkoron keresztűl a fejér pecsét-viasz, úgy hogy a «vörös pecsét» használata csak kivételesen és személyre szóló kiváltságképen mutatkozik. Átalában a nádorok is fejér pecsét-viaszba üttetik pecséteiket okleveleiken (magán jellegű leveleiken zöld viaszba); s ha egyik-másik egri püspök mégis a vörös pecséttel élhet, ez oly kitüntetésszámba jő, mely a külön-külön való fölemlítésre is érdemesnek látszik.
A Turul olvasói előtt tudvalevő dolog, hogy régi pecséteink (és nem utolsó sorban az egyháziak) mennyire drága ereklyéi a multnak és mily érdekes adatok hordozói. És az sem ismeretlen: egy-egy pecsét fölmerűlése mennyire ünnepi jelenség ezen szaktudomány körében, ellenben mily mesterség ugyanazon hivatal viselőinek középkori pecséteit összeállítani.
Az egri püspökökkel sem vagyunk másképen, pecséteik még az utó Árpád-koron kezdve, sem juttatnak teljes áttekintéshez, az első másfél tuczat püspök meg épen pecsét nélkül való s kilátás sincsen rá, hogy valamelyikök pecsétes levele lappangva, valaha még napvilágra fogna jutni.
Térjünk azonban immár át az egri «pecsétes» püspökök névsora – és emlékezetöknek e részben való méltatására.
Lambert 1242–1275._{Az egyházm. Névkönyv szerint.}* A földúlt egyházmegyének helyreállítója, erélyes és nagy tevékenységű férfiú, ki származására közelebbről ismert püspökeink kis számához tartozik. Tudjuk ugyanis róla, hogy a híres Hunt-Pázmánok honti ágához tartozott,_{Fejér: Cod. Dipl. V. 3. 511. l.}* mihez képest láthatatlanjában bár, czímere körül sem vagyunk tudatlanok._{Ezen nemzetség czímere, miként Csoma József kiderítette, félhold és csillag volt. Turul, VIII. 115.}*
Kevés remény van hozzá, hogy püspöki képe mását és családi czímerét föltüntető pecsétére még valahol rábukkanjunk, miután püspöki ítéletei, a mennyiben fönmaradtak, csak átiratok_{Ilyen azon levele, melyben ő: Lampertus (miseratione divina Agriensis episcopus) Egyházas-Szomolyát, mely Eger vidékén fekszik, mint anyai leány-negyedi örökét odaítéli Beéli Szilveszter özvegyének azon régi határokkal és szomszédsággal, melyekkel anyja bírta, sőt anyjának halála után birtokolta a nevezett özvegy is. (Kiadatlan. Az egri kápt. levélt.)}* és eredetivel nem dicsekszik még az egri káptalan egyházmegyei dolgokban nem szegény levéltára sem.
Ő tehát átmeneti személy az egri püspökök sorában, mint a kitől pecsétet nem birunk ugyan, de birunk leveleket és a család után nem rejtélyes előttünk czímere sem.
II. András 1275–1305. Nagy ideig állt az egri egyházmegye élén, sok tapasztalaton ment keresztűl. Ezen tapasztalatok legdrágábbika az volt, midőn IV. László király félreértésből, vagy miként maga bevallja: a besúgásra hallgatván s 1279 táján hadaival a püspökre támadván, az egri völgyet elpusztította és annak lakóit kiforgatta._{Cod. Dipl. V. 3. 80. l.}* A király később beismerte tévedését és elégtételben részesítette a püspököt, ki a pártosok összejövetelén ott volt ugyan, de velök nem egy követ fújt, sőt őket lebeszélni és visszatartani igyekezett.
András az utolsó Árpádfia-király alatt udvari méltóságot is viselt, és 1291-ből több oklevél úgy említi őt, mint Fenena királyné kanczellárját._{Wenzel: X. 41; Fejér: Cod. Dipl. VI. 1. 144. ll. V. ö. Fejérpataky: A kir. kanczellária az Árpádok korában. 147.}* Sokban járúlt hozzá befolyásos volta, hogy az erdélyi püspökök nem birták Máramarost maguknak visszaszerezni._{Wenzel: V. 258.; X. 396. 397. ll.}*
Püspöki tevékenysége mellett számos okirat tanúskodik, melyek azonban magától érthetőleg, inkább csak átírt másolataikban maradtak fönn._{1275-ben káptalanának az elődei által elvett tizedeket adta vissza, mely a) 1306-ból az egri minoriták és b) 1307-ből Márton püspök átiratában van meg az egri káptalanban. – 1290. A kassai egyházat a főesperesi joghatóság alól kiveszi (Imre püspök 1382-iki átiratában bírja Kassa város levéltára. L. Wenzel V. 14. l.). – 1302. Bogáthi Istvánnak megengedi, hogy Olmera (Alméra) nevű falujában kápolnát építhessen. (Márton püspöknek 1307-ben kelt transsumptumában őrzi a budai orsz. levélt. V. ö. Anjouk. Okmt. I. 47. l.).}*
Maradtak ránk azonban eredeti oklevelei is, és pedig főpapi pecsétének majd csak nyomaival, majd meg annak többé-kevésbbé jelentékeny töredékével. Hatszáz év választ el bennünket ezen levelek írásának korától, ezen messzekorszakból teljesen ép pecsétet még kivánnunk sem lehet, ha tudjuk, hogy püspökünk csupán az annyira törékeny fejér pecsét használatára vala jogosúlt.
Év nélkül Várda mellett kiadott parancsoló levele, melyben egy tolcsvai erőszaktevőt rendel színe elé, – zárlatán monorú pecsétének már csak «nyomait» hordozza magán._{Zichy. Okmt. I. 35. l.}*
A magy. kir. országos levéltár diplomatikai osztálya nem egy levelet rejteget tőle, melyek közől három pecsétes._{Hivatalos kimutatás szerint föltalálhatók 1304., 1413. és 2216. sz. alatt. Előttem még ismeretlenek.}*
Az egri egyházmegye monografusa talán nagyobb hasznát fogja venni, mint én távolról és látatlanjában hinni tudom.
A nemzeti Múzeum levelestára is dicsekszik András püspök oly kiadványával, mely hasonmásra is érdemes, melyben a főpap Csenke-falút a szabolcsi főesperességhez tartozó zalkodi, minden szentekről nevezett egyház plébániai felsősége alá helyezi.
Ezen okirat immár nem kiadatlan, sőt szerencséjére oly szakférfiú kezén keresztűl látott napvilágot, ki oklevél-közléseiben a hajszálig menő hűségnek híve._{Ifj. Kubinyi Ferencz: Magy. tört. Emlékek I. 173. l.}*
Püspökünktől örököltünk tehát eredeti okiratokat s így pecsétének motivumai sem lehetnek merően ismeretlenek.
Már Batthyány adott ki egy András-féle pecsétet,_{L. Leges Eccles. Reg. Hung. nagyszabású munkája I. 414. l.}* melyről tévedés lenne azt hinnünk, hogy gyarló munka, mely a pecséttani követelményektől nagyon messze jár. Batthyány pecsétforrása az egri káptalan levelestára levén, módomban vala a másolatot az eredetivel összevetni és a mutatkozó eltérést körülményeimtől telhetőleg kiegyenlíteni. Az egykori egri nagy prépostot e részben is megilleti az elismerés. Pecséte helyére nem kell újat illesztenünk, hanem azt csupán néhány vonással kiegészítenünk.

A püspök ezen pecsétes eredeti és hozzá még kiadatlan levele által 1292-ben tizedügyben intézkedett és tett igazat a káptalan és a kassai plébános között. Kiállítása oly gondos és jellemző, hogy az «egri Monumenták», melyek azonban tudtomra még nem készülnek, alkalmasint hasonmásban is fogják adni. Őrzi az egri káptalan leveles tára._{Levéltári jegye: Numerus 21. Divisio 5. Fasciculus 1, frustum 3.}*
Függő pecséte, mely fejér-vörös zsinóron csüng, két szélén csúcsos, vagy mint mondani szokás: monorú. Egészben véve kisebb alakú, mint a hogy a rajzok elénk állítják. Az eredetinek hossza nem több, mint 5.5, szélességében pedig csupán 3.5 méternyi.
A pecsét sérűlt részei nagy időről és a kiállott viszontagságok hosszú soráról beszélnek, hanem korának véső művészetére sem hoznak egészen szégyent. A püspök főpapi alakja s a ruha redőzete az elmosódás leszámításával alig hagynak maguk után kivánnivalót.
A pecsét belseje a szokott, körirata:

Van azonban Andrásnak másik pecsétje, melyet elismerésűl Kubinyi-félének nevezünk, közlője Kubinyi Ferencz után._{L. «Magy. tört. Emlékek» (Monumenta Hung. Hist.) I. a kötet végén 6. sz. alatt 1299-ik évből származó fönnebb említett oklevél pecséte után kiadva.}*

Ezen Kubinyi-féle pecsét alapvonásaiban megegyez az előbbivel, egészben pedig nem oly filigrán, hanem jóval nehézkesebb kivitelű. És noha teljesen épnek ez sem mondható, mégis arra hivatott, hogy a leglényegesebb pontban: a családi czímerben az elsőnek hiányát pótolja.
A sárga-vörös zsinóron lefüggő pecsét mezejének jobb oldalán, a püspöknek áldásra emelt karja alatt ugyanis fénytlövellő hatágú csillag látszik, mely Batthyánynál egészen hiányzik, helye azonban az eredetin is kivehető, mint kopási folt.
Nem hiányzott tehát egyik pecsétén sem. És e fényes csillag nemesi czímere levén, Fenena királyné kanczellárjának bölcsejére látszik vetni tájékoztató sugarait, s fölvetteti velünk a kérdést: mely egykorú család élt a csillag-czímerrel?
A heraldikai nyomok a Hunt-Pázmán nembeli Szent-györgyi főrangú család czímerénél állítanak meg.
Ezen családról tudjuk, hogy czímere kék mezőben arany-csillag volt;_{Nyáry Albert: A Heraldika vezérfonala 111., 121., 139., 156. ll.}* fölvehetjük tehát annak lehetőségét, hogy András egri püspök a Szent-györgyi grófok őseinek és általában a Hunt-Pázmán nemnek ivadéka volt.
Hogy Vilermus-nak is hivatott volna, abban az egri egyházmegyei névkönyv téved.
II. Márton 1306–1321. 1306-ból püspökségének semmi nyoma, sőt még a következő évben is csak «megerősített» püspöknek mondja az egri káptalannak egyik kiadványa._{Anno M° CCC° septimo . . . «domino nostro Martino electo et confirmato in episcopum Agriensem» Anjou okmt. I. 142. l.}*
Főpapi tevékenységének elég számos bizonyságát birjuk leveleiben, melyeknek nem kisebb része másolat csupán. Sajnos, hogy eredeti levelei is többnyire pecsét nélkül valók._{Igy azon írásáról is hiányzik a pecsét, melylyel Egerben egy zsellér-telket, mely annakelőtte Edus mesterkanonok atyjáé, a János ispáné volt, – odaajándékozott 1307-ben sz. Ferencz egri fiainak. Kiadatlan az egri káptalan levelestárában.}*
A káptalan iránt, mely őt püspökké választotta, háláját tanusítandó: egyháza kanonokjainak szabad végrendelkezési jogot engedélyez,_{Tamás érsek 1315-iki átiratában u. ott.}* valamint szívesen enged a káptalannak abban is, hogy András püspöknek fölmutatott levelét átirassa és megerősítse 1307-ben._{Ezen oklevél pecsétjét közöljük.}* Noha azonban Márton püspök megerősítette elődjének tizedbiztosító privilegiumát, később és a gyakorlatban mégis letért a jóindulatnak megkezdett ezen útjáról és a káptalannak «tiszteletes püspöki atyjával» tartós perlekedésbe kellett bonyolódnia.
Márton püspök engedni volt kénytelen; 1319-ben Tamás érsek ítélete következtében az abaújvári, borsodi, zemplényi, ungi és egervölgyi tizedeket pecsétes írásban visszaadja megrövidített káptalanának,_{Káptalani levélt. Num. 1. Div. 1. Fascic. 1. fr. 7.}* mely tehát méltán nagy becsben tartá Márton püspök leveleit és azok hitelességének hordozóját: pecséteit.
Mint püspököt egészen másképen jellemzik többi levelei:
1307. Bogáth István kérésére átírja elődjének 1302-ben kiadott levelét, melyben az almérai kápolna építése engedélyeztetett._{Orsz. levélt. kincst. oszt. NR. 1554.}*
1311. A Kaplon-nemzetségből származott Jákó újfalusi birtokát (Zemplén) az ő bizonysága mellett bocsátja leányának és vejének birtokába._{Átiratból Anj. okmt. I. 235. l.}*
1319. A közép-németi pálosoknak, kiknél Szent-László királynak ereklyéje őriztetik, – engedélyezi: hogy az odazarándokló híveknek negyven napos búcsút adhassanak._{Nagy Imre: Anj. okmt. I. 531, 540. ll.}*
Kemény erélyességre vall, hogy 1318-ban nem hiányzott a kalocsai főpapi összejövetelről sem, melyben határozatba ment, hogy az egyházi vagyon megtámadói ellen, bárkik és bármely méltóságban állók legyenek, mind a két kardot előveszik._{Ezen egyházi zsinat, melynek püspöki szövetkezete különben első sorban a Csák-Máté-pártiak ellen alakult, márczius elején tartatott.}*
Pecsétének lenne hivatása, hogy tetterős alakjának föltüntetője legyen és a kevés adatokon túlemelkedőleg igazolja születési előkelőségét és személyes kiválóságát. Természetes, hogy ezen kivánságnak csak részben felelnek meg pecsétei, melyek az egri káptalanon kívül előfordulnak a hivatalos kimutatás szerint a budai orsz. levéltárban is._{És pedig 1307-ből kétszeresen is. L. ott 1321. és 1643. sz. sz. alatt.}*
Milyen utóbbi helyen elhelyezett pecséteinek anyaga, nem tudom; az egri káptalaniakkal azonban beszámolhatok, mint a melyeknek elseje (1307) vörhenyes barna, a másodika (1319) kifogástalan vörös. Márton tudomásunkra az első vörös pecsétes egri püspök, mi bizonyára sokat akar mondani azon körülménynyel szemben, hogy mellette találjuk a Fülöp nádor lovaspecsétes alakját «fejér-viaszba» nyomva 1323-ik évből.
Talán csak oklevéltárunk szegénységén múlik, hogy a királyi tanácsban való jelenlételét csak egy alkalomról jelezhetjük._{Nagy Imre: Anjoukori O. I. 277. l.}*
Batthyány az 1307-iki fönnemlített káptalani pecsétet találta közlésre méltónak; de jó szándéka a vésőmester ügyességén jóval alább maradt, mint azt fönnebb láttuk. Különben a mester mentségére legyen mondva, maga a pecsétnyomó is durvább kivitelű és vésetű, mint volt az előbbi.

A Márton püspök pecsétjén a püspöki alak a tojásdadalakú pecsét egész belsejét elfoglalja és főmotivumában az előbbivel teljesen összevág; dús redőzetű miseöltönyben, teljes főpapi díszben tűnteti föl birtokosát.
Az eltérés azonban szintén megvan és abban nyilvánúl, hogy oldalt a családi czímer hiányzik és helyét mindkét részről erős növésű, de lombnélküli növény foglalja el.
Vajjon ez tövis akar-e lenni? mely jelképezné, mely kritikus körülmények között jutott osztályrészeűl a pásztor-bot hordozása; vagy dús ágazatú családfájának symboluma akar lenni? – nem tudom eldönteni.
Nem hiányzik azonban czímere sem, legalább annak nézem a körirat utolsó betűje után következő madár-alakot, mely oldalt fordúlva zsákmányra látszik törni.
Sas-e ez vagy karuly?
A kik sasnak néznék s egyszermind Szt.-János után az egyházmegye symbolumának tartanák, azok határozottan tévednek; mert miként a káptalan pecsétei után tudjuk s nem egy püspök pecsétein még látni fogjuk, a sas, ha mint az egri egyház czímere szerepel, mindig dícssugaras fejjel ábrázoltatik.
Ez családi jelvény, ha sas: a Bors-Miskolczok sasa; ha turul: a Kaplony-nemzetség karulymadara. És ha kettő között kell választanunk, az utóbbié.
Dr. Szendrei a Miskolczi-nevezetűeket viszonyba hozza a Bors-Miskolcz-nemzetséggel._{Turul1884. évf. 142. stb. l.}* De ha neki igazat adva, a fejedelmi családot a püspök idejében nem tartjuk is kihaltnak, mindenesetre nem tarthatjuk többé dinasztának, holott az országos felfordúltság ilyennek választását javallá a káptalannak.
Fönnebb tett pecséttani észrevételünk elég annak igazolására, hogy a káptalan csakugyan ezen parancsoló körülmények tudatában hajtotta végre a püspökválasztás ránehezedő kötelességét.
Hogy a Márton püspök pecsétén látható madár csakugyan a Károlyiak őseinek czímerét képviseli-e? szintén bizonytalan föltevés marad; de nem valószinűtlenebb, mint ha a sas-os czímerek tulajdonosai között keresném a Márton püspök atyafiait.
Hogy az Anjou-uralom nem volt vészes a Kaplony-nemzetségre, nem kell vitatnunk._{L. Géresy Kálmán: A Kaplyon nemzetség és a régi Károlyiak. Gróf Károlyi Oklevéltár I. VII. l.}* És maga a püspök is, midőn a fönnemlített esetben egy Kaplony-nemzetbelinek bevallását írásba veszi, püspöki tisztén kívül eső bizodalmas ügyben járt el.

KANDRA KABOS.

A NÉGYESI SZEPESSY CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.
(Első közlemény.)

A több századon keresztül díszlő, mostanában is kiterjedt Szepessy család leszármazását tisztába hozni, legalább a mennyire azt szerény viszonyaim engedik, egyik feladatommá tettem, és mint a család egyik igénytelen tagja, azt kötelességemnek is tartottam.
Megjegyzem ugyan, hogy én csak a Borsod vármegyei négyesi Szepessy család leszármazását szándékozom hiteles adatok alapján a XVI. század közepétől kezdve összeállítani, mind azon által, miután ezen kort megelőzőleg is számos adattal rendelkezem, röviden közölni fogom azokat, előre kijelentvén, hogy nem csak szívesen veszem, hanem egész őszinte bizalommal fel is kérem a Szepessy család minden egyes tagját, hogy családunkra vonatkozó, s közzé tett adataim hézagait betöltő, netaláni okmányaikat akár másolatban, akár pedig lemásolás végett eredetiben velem közölni szíveskedjenek.
Annyi bizonyos, hogy a «Szepes» név nemzetünk legrégibb történetében is előfordul. Béla király névtelenje emlegeti a Szepes erdőt, a Szt. László királyunk által telepített N.-Várad egyrészét «Szepes várnak» hívták. Mennyiben állanak azonban ezen elnevezések vonatkozásban a Szepessy családdal vagy a régi – Biharmegyében fekvő «Szepes» községgel – melyből a család a világ mind a négy tájéka felé mintegy kirajzott, az mind ez ideig kinyomozható nem volt.
Bunyitay Vincze a nagyváradi püspökség történetében adatokat közöl, melyekből az tünik ki, hogy Szepes község már a XIII. század elején létezett, s azt egy kiterjedt – s a mennyiben szép kőegyháza is volt – vagyonos család birta.
A hagyomány szerint a nemzetség Zoárd vitéztől származnék, de azt semmiféle történeti adattal nem lehet bebizonyítani.
Miután azonban Árpád a dorogmai átkelőnél Ohat kun vitéznek nagy darab földet adományozott, s viszont az is bizonyos, hogy a Zoárd-nem a Berettyó mellékét foglalta el, igen valószínűnek tartom azt, hogy az Ohat vitéz és a Zoárd-nem birtokai között fekvő, Ebes és Szepes, hajdan népes községek, most puszták, – területét is az Árpáddal bejött kunok szállották meg, s azok egyikétől származhatott az Ebesi már kihalt, másikától pedig a még most is élő – Szepessy család.
Mikor nyerte a család Szepes vármegye és a Kornis családéhoz hasonló czímerét, azt kinyomoznom nem sikerült, és azzal, miután Nagy Iván már úgy a nemesi valamint a bárói czímert is közölte, most nem foglalkozom.

Oklevél-kivonatok a Szepessy-családról.

1232–37. években Szepes községnek egy János nevű lelkésze volt, a ki évenkint 16–18 garas tizedet fizetett. (Bunyitay V. N.-váradi püsp. tört. III. 312.)

1246. Az egri káptalan bizonyság levele szerint Kinizsi Chazar és István eladják Abaújmegyében fekvő Füged nevű birtokukat Jakab és Ivánkának a Mátyás fiainak és Szepessy Rugach unokáinak. E szerint Rugach a XII. század közepe táján III. Béla király idejében élhetett. (Árp. új okm. VII. 212.)

1261. Az egri püspökség részére IV. Béla király által kiadott másod alapító-oklevél szerint a püspökség Hejczei (Abaújm.) birtoka határos volt Szepessy Imre és Szaloki János földjével. (Adatok az egri egyházmegye történetéhez 1886. évi f. III. füzet és az 1887. évi II. kötet 151.)

1289. A nagyváradi conventnek azon bizonyság levelében, mely szerint a Szent-jánosi Páznán ivadékai Thurna nevű birtokukat Rafain bánnak eladták, Szepessy István a Nakt fiának mondatik. (Árp. új okm. IX. 507.)

1313. I. Károly király a Szepessy István, – Illés comes fiának, a magyar és tótországi keresztesek mestere között fennforgó ügyét elhalasztja. (Anjoukori okm. I. 298.)

1315. Zakuli Imre comes özvegye Zakul birtokot Szepessy Mihálynak, – Pál fiának, – sógorának és két leányának, – Katának és Letének, a ki még hajadon – adja; de ha Lete leánya férjhez megy, akkor Zakul egészen a Mihályé és felesége, Katáé legyen. (Orsz. levéltár dipl. 30600.)

1332. Az egri káptalan I. Károly királynak jelenti, hogy Zeleméri Mihály a Ceste fia Sándorral és fiával folytatott perben Salamon és Zelemér nevű Szabolcs v. megyei birtokok határainak helyes kijelölésére, esküjét letette. Ezen okmányban előfordul Szepessy Iván fia András, és Szepessy Nock fia Booch (Anjoukori okm. II. 596.)

1342. Az egri káptalan jelentésében a Tamás erdélyi vajda és Dózsa nádor fiai között fennforgó ügyre vonatkozólag – előfordul Szepessy Kölcsének Pál nevű fia. (Anjoukori okm. IV. 230.)

1357. évben Szepessy Jakab későbbi országbiró Stephkfalvi, máskint Raggolchi Hannus fiának Detrének volt a fia, leánya Margit 1393-ik évben Ruszkai Izsip fiához Lászlóhoz ment férjhez. (Századok 1872. 670.)

1363. Ábrahám mester váradi kanonok és Szepessy Moch fia Benedek és többen Dózsa nádor leány testvérétől származván, nagyanyjuk quartalitiumát követelik. (Turul 1891. 76.)

1364. Szepessy Jakab mester már mint nádori protonotarius jelenik meg. (Zichy okm. III. 231. sz.)

1371. Stanizlói Scolastika Szepessy Istvánnak, a Jakab fiának, a neje. (Orsz. levéltár dipl. 5972.)

1371–80. Szepessy Jakab a Gróf Zichy és Gr. Károlyi codexekben foglalt számos okmányok szerint országbiró. Valjon azonban ezen Jakab az ősi Szepes nemből származott-e, vagy önmaga emelkedett fel, s mint Szepes vármegyei származású vette fel azon nevet, még eldöntendő.

1374. János, István fia, – a ki viszont Ivánnak a fia; Miklós – András fia, – István és Ábrahám a Jakab fia; – a ki a fentebb említett Iván fia, – Szepes községbeli nemesek, a Zaránd vármegyei Egyházas-királyi nevezetű birtokot, Sarkadi Demeternek haszonbérbe adják. (Orsz. levéltár. dipl. 30129.)

1397. Jordan a Chank fia dobokai archidiaconus, János a Jakab comes fia a Bubek családdal együtt szerepelnek a Szepes vármegyei Réthi birtokon. (Lelesz. sub. Nr. 10.)

1403. János a Szepessy Jakab orsz. biró fia zágrábi püspök, a kalocsai érsekséget nem volt hajlandó elfoglalni. (Századok 1890. 489.)

1408. Szepessy László, a János fia kérelme folytán, bizonyos Szepesi jobbágyok megsebesítése miatt, Szepessy Mihály és Imre, az Ábrahám fiai ellen vizsgálat rendeltetik. (Lelesz. fasc. 8. actor. Nr. 3. 1408.)

1409. Szepessy János a Thakosy fiág kihaltával a szatmármegyei Papos helységbe kir. adomány mellett beigtattatik. (Nagy Iván X. k. 667. lap.)

Szepessy György, Szentmihályi György ellen bizonyos (polyánkai) jobbágyok miatt pört folytat.

Szepessy János neje Chernavodai Ilona egyezkedik Chernavodai Györgygyel Papos szatmármegyei birtok felett (Lelesz.)

1412. Ábrahám de Scepus fia Imre, kinek neje Vásári Anna (1412. évben) fia János, ennek fiai Imre és Miklós (1492. évben) (kismartoni herczegi levéltár Rep. 33. A. i. NB.)

1414. Szepessy András Hrussói várnagy. (Orsz. levéltár dipl. 10206.)

1416. Szepessy László a János fia által Saranghi Miklós ellen indított ügyben vizsgálat rendeltetik. Szepessy Péter a Herich fia Biharmegyében. (Lelesz. és Fejér Cod. dip. X.)

1417. Szepessy András Hrussói várnagy, kinek fia János. (Orsz. levéltár dipl. 10561.)

1422. Zakoli Imre és családja perel Szepessy Lászlóval, a János fiával, viszont László is perlekedik a Zakoliakkal, továbbá Báthory István, és Figedy Lőrinczczel. (Leleszen a megfelelő évszámok alatt.)

1423. Vizsgálat rendeltetik Szepessy István az Ábrahám fia ellen, a ki Mikepércsy Lászlóné, Szepessy Dorottyát, s ennek több testvérét, Zepes, Poch és Ebes falvakban lévő birtokaik élvezetében háborgatja. Ugyancsak vizsgálat rendeltetik Szepessy Imre fiai ellen, mert a Pérchy László, Benedek és Péter vásári birtokán lévő halfogóból a halat elhordották s több ebesi és pérchi jobbágyaikat elfogatták. (Turul 1887. évf. 126–26 lap). A Szepessy Imre fiai István, János és Mihály. (Lelesz M. 108. fasc. 23. Act. Nr. 8.)

1424. Szepessy László ellen vizsgálat tartatik. (Lelesz. Z. Fasc. 24. Act. 25.)

1425. Szepessy Lászlónak a János fiának neje Chernavodai Klára. (Lelesz. Act. 39.)

1426. Szepessy Benedek fia János, ennek gyermekei, Dorottya és Anna. (Lelesz actr. Nr. 12.)

1433. A Szepessy László, János fiának a fiai, Albert, István, Péter és Illés eltiltják atyjukat az ugornyai rész jószág elidegenítésétől. Ugyancsak most nevezett László, továbbá Szepessy István az Ábrahám fia ellen perel a Kállay, Csaholyi és Telegdy család. (Lelesz. Fasc. 5 és 1.)

1435. Gyulai István kanonok Szepessy Lászlót és Miklóst megosztoztatja az éradonyi birtokon. (Bunyitay V. Nagyváradi p. tört. II. 129. lap.) Szepessy János fia László, Mátyás fia Miklós osztoznak az éradonyi és ragáldi birtokon (Gr. Károlyi okm. II. 162.)

1438. Szepessy László, a János fia, Albert a László fia, nászhozomány miatt perelnek Adonyi László özvegyével, Márthával. (Lelesz Actr. n. 5. 25.)

1440. Pérchi Miklós perel Szepessy László és Istvánnal, továbbá a Szepessy Imre fiaival János és Mihálylyal. (Turul 1887. 127. l. Lelesz. actr. Nr. 6.) Szepessy Lászlónak a budai vár Olasz utczájában egy háza van. (Orsz. levéltár dipl. 13588.)

1441. Szepessy László fiai, u. m. Péter, István, Illés, László, Demeter és Imre, – továbbá osztályos rokonai, István az Ábrahám fia, László a Mihály fia – János és Mihály az Imre fiai – perelnek Pérchi Miklós ellen. (Orsz. levéltár dipl. 30803.) – Lelesz Actr. Nr. 2. és S. Nr. 3.)

1444. Szepessy László a budai országgyűlési végzéseket aláírja (Nagy Iván. X. 668.)

1446. Szepessy László Bihar vármegye alispánja (Századok 1889. 123.)

1447. Szepessy László a Hunyadi Jánostól nyert biharmegyei Vásári és Keszi birtokba bevezettetik. (Bunyitay V. Nagyváradi p. tört. II. 201. l.) Ugyan csak ellene perelnek a Csapi és Kusalyi Jakchok. (Lelesz. actr. Nr. 4.)

1449. Szepessy Péter és István a szatmár vármegyei Király-Darócz, Császló, Saár, Homok és Sziget községekbe beigtattatnak. (Nagy Iván X. 668.) Hunyadi János Szepessy László budai várnagynak Hrabor beregmegyei községet adományozza. (Orsz. levéltár dipl. 29267–68. – Lelesz. actr. Nr. 1, 11 és 17.)

Ugyancsak Szepessy László perel Vetéssy Miklós, Zólyomi László és Tamással (Lelesz. Nr. 15 és 33.) Ugyanezen évben kapja a kormányzótól a Biharmegyében fekvő Apáthi és Vasad faluknak a felét.

1450. Szepessy Mátyás és neje Abaházi Ilona perel a Pike és Abaházi családokkal az Abaházi birtok miatt (Lelesz. P. 54.)

1450. V. László király Egyek, Bodács, továbbá Ohatnak felét Szepessy Lászlónak (János fiának) Debrői Imrének és Guthi Jánosnak adományozza. (Gr. Károlyi okmánytár II. 294. l.) Ugyanezen évben megerősíttetik nevezett László a Vásári és Keszi birtokokban; de a bevezetésnek Szepessy János ellene mond. (Orsz. levéltár dipl. 29279.)

Szepessy Ferencz ezen évben Gömör vármegye alispánja; Urbánfalusi Szepessy László pedig megveszi pazdicsi Koporcz Miklóstól Komlós és Németfalusi birtokát Sáros vármegyében. (Orsz. levéltár, Csánki pecsét jegyzéke; és Lelesz. V. 36.)

1454. Szepessy László bereg vármegyei Fejércsei birtok miatt perel Charnavodai Egid ellen. László fia, Istvánnak a neje, endrédi Zoárdi Margit perel Apagyi János özvegyével Esztháry Katával az Álmosdi (Bihar m.) birtok miatt (Lelesz. Nr. 51 és 27.) Ezen László fia Istvántól származnak az endrédi Szepessyek.

1455. Szepessy László V. László király beleegyezésével elcseréli Ohat, Egyek és Bodács nevű birtokait Bajomi Istvánnal a Naprad és Gaád nevű birtokokért. (Károlyi okm. II. 305.)

1456. Előfordul egy betlenfalvi Szepessy is. (Orsz. levéltár N. R. A. 828– 3.) Szepessy Miklós a László fia eltiltja Kecheli Pétert, hogy Bihar vármegyei szigeti részét Hunyadi Jánosnak vagy az ő városának Debreczennek eladja. (Lelesz. Actr. 22.)

Ugyanezen évben betlenfalvi Szepessy Gergely és testvére V. László királytól czímeres nemeslevelet kap. (Turul 1892. 55.)

1458. Szepessy Lászlót Losonczi Bánfi István bizonyos dolgok visszaadására kötelezi (Orsz. levéltár dipl. 29763.)

1459. Szepessy Miklós a László fia, János unokája, bevallást tesz Szakoli Miklós részére Szoboszlón. (Nagy Iván X. k. 668. l.) Szepessy László érdekében vizsgálat tartatik Czudar Jakab ellen, az emberei által elkövetett erőszakoskodások miatt. (Lelesz. Nr. 4 és 5, 50.)

1461. A Szepessy László gyermekei: Illés, Péter, István, Demeter, Miklós, Hedvig és Dorottya, Szapolyai Miklós, mint választott biró előtt egyezkednek, illetve osztozkodnak Szepessy János és fiai Imre, Miklós és Jánossal. (Lelesz. actr. 10 és 1454 actr. 27.) Ugyanezen évben fordul elő Urbánfalvi Szepessy Lőrincz. (Lelesz 5, 60.)

1462. Szepessy István és neje Zovárdy Margit perel Károlyi Lászlóval a néh. Demeter fiával. (Lelesz. Nr. 32.)

1464. Mátyás király egy vasadi telket Szepessy Péternek adományoz. Szepessy Bálint cserépi várnagy Dorogmán zálogos birtokot bir. Szepessy László özvegye Bizdedi János leánya Potentiána Csebi Jánossal perel a zemplénmegyei Füzesir miatt. (Orsz. levéltár dipl. 24839 és Lelesz. actr. Nr. 12.)

1465. Szepessy István Ujhelyi Jánossal perel. (Lelesz. Nr. 16.)

1466. Szepessy Miklós és Demeter valamint az utóbbinak neje Motuchinai Margit perelnek rozsályi Kun Jakab fiaival több birtokok miatt. (Lelesz. actr. Nr. 55.)

1467. Szepessy (Kis) Mihály Bihar v. megye alispánja. (Orsz. levéltár dipl. 16576.)

1470. Szepessy Péter és Miklós a néh. László fiai Szepes és Vasad birtokok felett egyezkednek. (Orsz. levéltár dipl. 29300, továbbá 1686. Nr. 4, 5° 12. N. R. A. 1754. Nr. 10.)

1476. Szepessy Péter, Miklós és Demeter perelnek Bagi György és Hetei Gáborral Ugornya és Gergely birtokok miatt. (Gróf Károlyi okmányt. II. 442. lap és Leleszi convent.)

1479. Báthory István országbiró több peres ügyet, a többek között a Szepessy Miklós, Péter és özv. Szepessy Demeternéit elhalasztja. (Gróf Károlyi okm.-tár. II. 478. l.) Szepessy Bálint cserépi várnagy. (Orsz. levéltár dipl. 18168.)

1480. Thakosy György és társai perelnek Szepessy Péter és Miklós, továbbá az István fiai – János és Miklós ellen, több birtok miatt. (Lelesz. Actr. Nr. 15.)

1482. Néh. Szepessy László neje Atyai Katalin. (Lelesz. actr. 8.)

Szepessy Mihály perel a budafalviak ellen. Zombori Antal Szepessy Mihálylyal úgy egyezkedik, hogy azon esetben, ha mag nélkül halnának el, Antalnak Zombori, Mihálynak pedig Ebesi birtokaik egymásra száljanak. (Orsz. levéltár dipl. 18594 és 18648.)

1484. Szepessy Mihály és neje Elefánthy Kata panaszkodnak Szilva Biby Lukács hatalmaskodása miatt. (Orsz. levéltár dipl. 18996, továbbá 19329 és 20460.)

1486. Kata a veskoczi Szepessy András özvegye nyugtatja Szepessy Jánost, hogy őt női hozományára vonatkozólag teljesen kielégítette. (Lelesz.)

1488. Özv. Szepessy Jánosné szül. Chernavodai Ilona és fiai Imre és Miklós perelnek többed magukkal Csernavodai Egid a néh. Jakab fiával több birtok miatt. (Lelesz. Nr. 10.) Ugyanazok bevezettetnek a Halmii (Beregm.) uradalomba. (Nagy Iván X. 668. l.)

1490. Szepessy Mihály és Péter húsz év óta vannak ellenséges viszonyban a Szepessy János fiaival Imrével és Miklóssal. Kölcsönösen hatalmaskodnak egymás ellen, s felégetik házaikat és takarmányaikat. (Bunyitay Nagyváradi püsp. III. 313. l. továbbá Lelesz. Actor 1494. 8.)

1492. Széchenyi Makó Katalin a Szepessy András özvegye. (Orsz. levéltár dipl. 19816.)

1493. Péter László fia – Miklós az István fia perelnek Chernavodai Annával. Szepessy Miklós neje Pochai Kata. Szepessy László és Tamás perelnek a Surányi családdal, a Kerekegyházi és Surányi birtokok miatt. (Lelesz. Nr. 10, 25, 39.)

1494. Mihály a néh. László fia, Péter a másik László fia, perelnek Miklós és Imre a János fiai, – továbbá Tamás a néh. Demeter fiaival Szepes, Ebes, és Páczi birtokok miatt. (Lelesz S. 108.) Szepessy Tamás és Péter fia perel. (Lelesz E. 61. Nr. 15.) Szepessy László fia, Mihály, Szepessy László fia, Péter – János fiai Miklós, Imre, – László fia Demeter, ennek fia Tamás perelnek. (Lelesz Nr. 8.)

1495. Szepessy Mihály és Tamás a Péter fiai. Tamás a Demeter fia, János a néh. István fia, továbbá Szepessy Miklós a néh. István fia, perelnek Thakossy Mátyással. (Lelesz. Nr. 40.)

1496. Szepessy László nejével Ujhelyi Ágotával és Ujhelyi Lászlóval Szatmárm. Czégény, Czeke, Istvándi, Kis-Szekeres, Fülesd, Kölcse és Milota helységekbeni birtokaira adományt nyer. (Lelesz. Act. 16.), Szepessy Miklós a nagyváradi püspök ladányi jószágának felügyelője. (Orsz. levéltár dipl. 20399.)

1498. Thakossy Mátyás és Antal, Ártándi Tamás, Derencsényi Péter és Vetéssy Márton perelnek a Charnavodai kuriáért Miklós és János, néh. endrédi Szepessy László fiai, továbbá László a néh. Szepessy Miklós, valamint Gergely a néh. Péter fia ellen. (Lelesz, Actr. Nr. 14.)

1500. Szepessy Péter leánya Ilona előbb Nátafalvi Csontos Andrásné másodszor Kasuch Jánosné. (Lelesz 3. kötet.)

Szepessy László, Péter és Imre a néh. Szepessy János fiai többed magukkal perelnek a Surányi és más családok ellen. (Orsz. levéltár fasc. 305. Nr. 2. N. R. A.)

1505. Szepessy János Szatmár vármegye követe volt. (Budai Polg. Lex. III. 320.)

Tárkányi Gáspárné Szepessy Petronella, Sztáray Jánosné Szepessy Sára, a néh. Szepessy János leányai, a ki István fia volt, továbbá özv. Kerepeczy Pelbartné Szepessy Kata néh. Miklós leánya, a ki István fia volt, Erzsébet néh. István leánya, a ki János fia, a ki ismét István fia volt, osztozkodnak néh. Szepessy György számos birtokai felett. (Orsz. levéltár F. 1711. Nr. 16. N. R. A.)

1507. Csicseri Ormos Imre és néh. Szepessy Miklós gyermekei László, Tamás, Zsófia, Anna tiltakoznak az atyjok után maradt Csaródai birtoknak Szepessy Imre általi elidegenítése ellen. (Lehoczky. Beregm. monogr. III. 187. l.)

1510. Ilona a Szepessy Miklós özvegye. (Orsz. levéltár dipl. 22024.)

1511. Veskoczi Szepessy Vid és neje Krisztina Veskoczi birtokukat Haraszthi Andrásnak eladják. (Lelesz.)

1514–15. Endrédi Szepessy János Bihar vármegye alispánja. (Ifj. Bölöni S. levéltára. Orsz. levéltár Paulini 1. 1. N. R. A. 847. 44.)

Szepessy János özvegye (Veskoczi) Minaji Ilona ungmegyei birtokok miatt perel. (Lelesz.)

1516. Szepessy Gáspár, továbbá Thali Albert a néh. Szepessy Zsófia és Mátyás (Veskoczi) leányának a fia, Veskoczi jussát és ungvári házát Homonnay Jánosnak elzálogosítja. (Lelesz.)

1517. Szepessy Miklósné Ilona, a Szepessy Bálint leánya örökül bevallja Petneháza és Gyulaháza (utóbbi Borsodm. t. Szederkényben fekszik) birtokait leánya Katának kerepeczi Pelbártnénak. (Lelesz.)

1520. Szepessy János Bihar vármegye alispánja. (Károlyi okm. III. 125.)

1521. Szepessy János Bihar vármegye alispánja. (Károlyi okm. III. 132.)

Ugyanezen évben a Dobók a váradi püspököt, Perényi Pétert és Gábort, Pálóczy Antalt és endrédi Szepessy Jánost birtokaik elidegenítésétől tiltják. (Orsz. levéltár dipl. 23557.)

1524. Szepessy János bihari alispán. (Orsz. levéltár Paulini 1. 1. N. R. A. 847. 44.)

Ruszkai Dobó Ferencz panaszkodik Perényi Imre nádor, Perényi Gábor és endrédi Szepessy János ellen hatalmaskodás miatt. (Országos levéltár dipl. 26693.)

1525. A budai káptalan endrédi Szepessy Jánost a Dobók érdekében perbe idézi. (Orsz. levéltár dipl. 25020.) Szepessy László. (Ugyanott dipl. 24102.)

1536. Károlyi Zsigmond és Gábor többek között Szepessy Istvánt is megbizottul vallják. (Károlyi okm. III. 201.)

1542. Szepessy István perel Bajoni Benedekkel. (Orsz. levéltár dipl. 22024.)

1544. Négyest birják Mátyás, Miklós, György nemesek, de György ezen kívül bir Lövőn is. (Orsz. levéltár Borsod várm. dicális lajstrom.)

1545. Szepessy Zsófia Rozsályi Kun Lukácsné volt. (Szirmay Szatmár várm. II. 275. l.)

1546. Endrédi Szepessy Istvánt beigtatják Beregmegyei Fejércsei birtok részébe. (Lelesz.)

1547. Endrédi Szepessy István perel Török János, Serédi Gáspár, Dobó István és Domonkossal (Lelesz). Endrédi Szepessy János és István néh. István fiai perelnek Dobó Ferenczczel. (Orsz. levéltár N. R. A. 804. Nr. 48.)

1548. Szepessy György és István a néh. István fiai perelnek Dobó Ferenczczel. (Orsz. levéltár F. 805. Nr. 24.)

1549. Surányi János és Miklós idéztetik endrédi Szepessy István gyermekeit, Györgyöt és Katalint, Szepessy Miklós leányát, Kerepeczi Pelbárt özvegyét, továbbá Szepessy Ilonát, Silindi Jánosnét a Szepessy Gergely leányát, a Fejércsei birtok miatt. (Lelesz. Fasc. 2. Nr. 7.) Szepessy László szepesi részét Szepessy Katára iratja által. Szepessy György és István a néh. István fiai perelnek Dobó Ferencz és társaival. (Orsz. levéltár fasc. 821. Nr. 4.) Néh. Szepessy László leányai Ilona és Anna egyezkednek Guthi Miklós és a Pártháziakkal. (Orsz. levéltár N. R. A. fasc. 1562. Nr. 50.) Szepessy Ferencz és Hodossy Agatha között egyezmény köttetik Portelek és Rohod Szatmár m. birtokok felett (Lelesz). Anna és Ilona többed magukkal perelnek. (Orsz. levéltár N. R. A. 117.)

1550. A Surányi Charnavodai, Tárkányi, Thegzes családok és Szepessy Zsófia, a Miklós leánya egyezkednek Darócz, Homok, Lázár és Sziget szatmármegyei birtokok felett. (Orsz. levéltár N. R. A. fasc. 1567. Nr. 55.)

1551. Szepessy Kata Kerepeczi Pelbártné a néh. Miklós leánya és saját leánya Kerepeczi Fruzsina perelnek György és István a néh. István fiai ellen, a ki viszont István fia Jánosnak volt a gyermeke. (Orsz. levéltár 7. 1717. Nr. 15. N. R. A.)

1552. Szepessy György, Ferencz, László, Sebestyén birtokosok Biharmegye Szováth, Bodoháza, Ebes, Szepes, Boldogfalva és Pácz községeiben. (Orsz. levéltár 1726. táblai per. és a dicalis lajstrom.)

1553. Szepessy Sára Esztári János özvegye. (Orsz. levéltár fasc. 481. Nr. 32. N. R. A.)

1559. Antonius Szepessy de Négyes erectioni metarum contradixit. (Jászó Prot. E. 34.)

1564. Szepessy Anna győri Görbedi Lászlóné, néh. István leánya, a ki János fia, a ki István fia, a ki László fia, továbbá Szepessy Katalin, Kerepeczi Pelbártné a néh. Miklós leánya, a ki István fia s ugyan azon Lászlónak unokája perelnek a Charnavodaiakkal beregi és ugocsai birtokok miatt. (Orsz. levéltár F. 1571. Nr. 25. N. R. A.)

* * *

Szükségesnek látom megemlíteni, hogy egy birtokomban lévő mult századi halotti beszéd szerint Eger várának 1552-ik évi védelmében a Szepessy családnak kilencz tagja vett részt, s ezek közül ketten, György és Péter, maradtak életben s állítólag ezektől szármanak a mostani négyesi Szepessyek.
Annyi bizonyos, hogy a XVI. század második felében 1570-ik évtől kezdve Borsod vármegye területén a Szepessy családnak hat férfi és két női tagja tünik fel. Ezek voltak Péter, György, Pál, Mihály, Kristóf, Miklós, Erzsébet és Katalin. Minő rokoni összeköttetésben állottak azonban ezek egymással, ez időszerint még adataim hézagossága miatt meg nem állapíthatom.
Erzsébet 1578-ban megidézteti Négyesy Mátyást egy «Csik» nevű Mályi jobbágya végett (Borsod vm. jkve).
Katalin előbb Bogáthy Kristófné, újabban férj. Vámosi Gombos Gergelyné 1592-ik évben az atyai ingó és ingatlan jószágok kiadása iránt megidézteti Szepessy Györgyöt. Ebből úgylátszik testvérek voltak. (Borsod vármegye jegyzőkönyvei).
Kristóf 1593-ban szendrői prefektus. (Borsod vm. jkvei.)
Miklós. Együttesen perel Péterrel, Pál ellen, (mindhárman négyesi birtokosok), ezenkívül 1592-ben Györgyöt is idézteti. (Borsod m. jkvei.)
Mihály 1578-ban Pál által idéztetik. (Ugyanott.)
György több irányban is perlekedik, s 1590-ik évben idézteti Szepessy Péter négyesi birtokos társát, s Katalin által maga is perbe fogatik. (Borsod vm. jkvei.)
Pál. Már 1570-ik évben előfordul s több irányban perel. 1596-ban már csak özvegye szerepel. Neje Borsodi Ágota volt, a kitől Katalin leánya született, ez utóbbi Négyes, Darócz, Szomolya és Noszvaji birtokait 1601-ben férjének Deák Péternek 1000 frtért bevallja. (Borsodm. jkve és Lelesz. Libr. 15. fol. 77.)
Végül Péterlévén a négyesi Szepessyek első okmányokkal igazolható őse, ennélfogva leszármazóit az I. sz. alatti táblán tüntetem fel.
Minekelőtte azonban tovább mennék, ki kell jelentenem, hogy alapos okom van azt hinni, hogy ezen Péter fia volt egy id. Péternek s unokája azon endrédi Szepessy Györgynek, a ki az 1552. évi biharmegyei dicalis lajstromokban előfordul. Az erre vonatkozó okmányoknak vagy a Leleszi vagy az Országos levéltárban kell lappangniok, és pedig a peres iratok között, s ha azok előkerülnek, pedig nem lehetetlen, akkor a Szepessy család leszármazását szakadatlan sorrendben III. András király korától kezdve le lehet hozni.
I. Tábla.

Szepessy Péter 1578–1593 kinek neje Daróczy Zsófia négyesi birtokos. I. György 1595–1621. Czikóházi Czikó Kata. Pál 1596. Angléta 1596. Laki (Pipis) Albertné vagy innét Lövey Albertné. I. Mátyás 1619–1648. Angyal Erzsébet, másodszor férj. Kádas Mátyásné. II. György 1628–1642. I. János 1628–1639. I. István 1628. Erzsébet 1628. Szigetközi Ferenczné. II. Pál. Lásd a II. és IV. táblákat. II. Mátyás. Lásd a III. táblát.

N. SZEPESSY BÉLA.

VEGYES.

A goroszlai csatában elnyert zászlókról.

Nagyon helyesen tette e folyóirat t. szerkesztője, hogy a czímben említett 1601-iki erdélyi hadi zászlók színnyomatú rajzait s ismertetésüket a Turul legutóbbi füzetében közrebocsátotta. A drezdai zászlós-codexek ábrái és tartalma reánk nézve valóban ritka érdekkel birók, – valódi culturtörténeti, sőt részben heraldikai csemegék. Hanem a közzétett ismertető szöveg némely homályos állítása, nem egészen helyes katonai számarány-combinatiója és egy szerintem mindenesetre téves czímer meghatározása ellen néhány magyarázó észrevételt s tárgyilagos helyreigazítást kell tennem.
I. A 10 l. olvassuk: «Az e codexben lefestett 110 erdélyi zászló, ha alakra épen nem is, de színeinek összeállításában mind különböző». (Ezt mi katonai szempontból természetesnek, s a kor szokásaihoz képest teljesen szabályszerűnek találjuk; a miről mindjárt alább.) Továbbá ugyancsak e tárgyra nézve írja Mika Sándor úr a 11. lapon: «A zászlószíneknek heraldicus jelentőséget tulajdonítani nem lehet. (Nem bizony; de, hogy miért nem? azt elmulasztotta kifejteni.) Minden képzelhető színt feltalálunk önállóan és a lehető legváltozatosabb combinatiókban.»
E sokféle szín- és változatos beosztás, csíkozat stb. combinatióinak kulcsát nem a heraldica, hanem a tactica szolgáltatja kezünkbe. A zászlók azon korban nem «jelzői», hanem sorakozási czélokra használtattak, – a mellett, hogy mint szúró kopiák, az illető zászlótartónak szükség esetében fegyverűl is szolgáltak, a mire számos nagyérdekű példát tudnánk felhozni: hogyan szúrta és törte bele a zászló rudját a kurucz lovas-zászlótartó a német mellébe! . . . De ez most ide nem tartozik. Azonban nagyon is ide tartozik annak tudomásúl vétele, hogy a magyar (s török, tatár, kozák és lengyel) hadcsapatokban a Szapolyay-kortól le egészen a szathmári békekötésig, – sőt részben még Mária-Therézia koráig, – minden önálló tacticai egységnek saját lobogójuk volt. E harczászati egységeket pedig, az ezredalakulások óta a «seregek» (századok) képezték. Minden századnak meg vala a maga külön zászlaja, és pedig nálunk a lovasságnál (a törököknél a gyalogságnál is) alakra nézve mindig ú. n. «fecskefarkú» lobogó, mely alakot a keleti népek nagyon kedveltek. Lévén pedig minden «ezer»-ben (regiment) előbb 12, utóbb 10 «sereg», s magának az ezernek egy fő- vagyis ezred-zászlaja (nagy, díszes, aranyos zászló) a testőr-századnál, s a mellett 11 (illetőleg utóbb 9) kisebb, század-zászlaja: ezen utóbbiak mindegyike szánt-szándékkal más-más színváltozatok szerint vala összeállítva,abból a világos katonai czélból, hogy mikor az ezred ütközetbe megy, kibontakozik, s roham közben a tacticai egységek egymással összekeverednek: a mint az újra egybegyülekezésre, helyresorakozásra felhívó dob-, síp- vagy trombitajel fölhangzik, – legelőször is a zászlótartók állnak fel a körülöttük lévőkkel a kijelölt helyekre, mire aztán minden katona jól ismervén a maga seregének zászlaját: a hol ezt látja fellobogni, odasiet, helyére áll, s így a századok sorakozása zavar nélkül, gyorsan mehet végbe. Az ezredzászló magasabb rúdon állt, s a századzászlók fölött, az arczvonal közepén, az ezredparancsnok előtt lobogott; az ezredbeli katonák természetesen azt is ismervén, – ekként bármily kavarodás esetében is, könnyen föltalálhatta minden harczos a saját ezredét és abban a maga századát.
Minthogy azonban – kivált nagyobb csatákban – különféle ezredek és csapatok katonái is összevegyűlnek a nagy zürzavarban: hogy a visszasorakozás és hadrendbe állás még ekkor is lehető confusió nélkül történhessék, – ezért igyekeztek az összes hadsereg (nemcsak az egyes ezredek), valamennyi század-zászlajának különböző szín-változatot (legalább a csíkozatokban) adni, hogy ezt az illető katonák jól megjegyezzék és meg ne tévedjenek.
Ez ime egyszerű, de szakszerű magyarázata annak, hogy a goroszlai nyert zászlók «színeiknek összeállítására mind különbözők».
Megjegyezzük, hogy a századzászlók szerinti sorakozási rendszer a török hadseregben még mindig fennáll; ott ugyanis – mint Konstantinápolyban hadi szemléken magunk nem egyszer láttuk, – még a gyalog-ezredek századainak is megvannak a maguk fecskefarkú, s századonként különböző színű külön zászlaik. Ezeknek vékony nyele végét a zászlótartó menetelés közben a puskacsövébe dugva, tüzelés közben pedig hátböröndjéhez szíjtartóba fűzve hordja, s a zászló fennlobog.
Menjünk tovább.
II. Az első színnyomatú tábla szélén látható sárga-piros színű, S. R. betűkkel s dicskoszorúba foglalt fehér sassal megjelölt igen érdekes lovaszászlót a t. szövegiró úr, e jelzéseket szerintünk tévesen magyarázva, Rákóczi Zsigmond zászlójának állítja. Nem tudjuk ugyan: ha jelen volt-e Goroszlónál a nevezett, ekkor már idős főúr? Azonban ennek kikutatása a kérdéses zászló meghatározásához nem is szükséges, – annyira világosak e jelvények. A Rákóczi-ház czímere ugyanis hármas bérczből kiemelkedő kerék fölött álló s jobbjában görbe kardot villogtató, koronás fejű, jobbra néző fekete sas. A goroszlai zászló sasa pedig (minden egyébtől eltekintve), balra néz, és a mi fő: fehér. A többi még mind lehetne a czímerfestő hibája: de, hogy a képíró fekete sas helyett fehéret fessen, – az már föl nem tehető. Különben is, jól tudhatja mindenki, hogy a koronás fehér sas Lengyelország czímere; a mellette látható S. R. betűk tehát nem Sigismundus Rákóczit: hanem azt jelentik, hogy Stephanus Rex; – vagyis nyilván a Goroszlónál csatát vesztett Báthory Zsigmond fejedelem nagybátyjának, Báthory István lengyel királynak zászlajával van dolgunk. Mely is talán a Báthory-ház valamely régi udvari csapatáé, alkalmasint Zsigmond lengyel testőrségéé lehetett. Ide mutat a lobogónak nem magyaros (t. i. fecskefarkú), hanem idegenszerű, lengyeles, három-csúcsú alakja is.
III. Végre, a 12. l. a t. közlő a brassai zászlók számából azt combinálja, hogy mindenik 20–40 főből álló kis csapat saját külön zászlója alatt küzdött». Ennyire a dolog mégsem ment, legalább rendes viszonyok közt csata előtt nem; – vesztett csaták után, igenis, volt reá akárhány eset. Mint I. alatt említettük, minden magyar lovas-ezred 12, utóbb 10 századból («sereg») áll vala, ugyanennyi számú zászlóval; sőt jelképesen gyakran nevezték magokat a seregeket is egyszerűen «zászlók»-nak. (A «zászlóalj» más fogalom s későbbi összetételű szó.) A 12 sereg mindegyike 80 közemberből s a prima planából állt; az utóbbi 10 sereg pedig kerekszám 100 vitézből, – s így az ezer-nek létszáma nem, csak a századoké változott idővel. Kivonuláskor a seregek (mert be kell vala «mustrálniok»), teljes létszámban érkeztek a táborba; vagy, ha az insurgáláskor némi töredék még otthon maradt is: utólag csatlakozott zászlai alá. Hosszú hadjáratokban avagy szerencsétlen végű csaták után természetesen a századok állománya, az elhullások, elfogatások, hazaszéledések következtében sokszor tetemesen lecsökkent; a «zászlók» vagyis seregek katonai létszáma 60, 50, 40-re szállt alá, – a mi azonban Goroszló előtt nem képzelhető, mert a hadtest érintetlen volt még. Egyébként is, maga Básta és Istvánffy Báthory Zsigmond hadait Goroszlónál 30,000 emberre teszik. Megengedjük, sőt magunk is úgy tartjuk: nagyított szám; hanem viszont az is bizonyos, hogy a Mika Sándor úr által a brassai zászlók számából kiokoskodott «mintegy 10,000 főnyi» állítólagos létszám szerfölött alacsonyra van véve. Ugyanis a brassai zászlók és fegyvereseiknek aránya (még ha csakugyan annyira incomplete állottak is azok ki), épen nem lehet irányadó az összességre, pl. a sűrűen táborba kelt székely és vármegyei csapatokra nézve. A «fizetett hadak» (zsoldos csapatok) zászlai pedig természetszerűen, a legteljesebb állományúak valának.
Az igazság tehát, mint rendesen, itt is középütt keresendő, – vagyis Zsigmond fejdelem hadseregét a goroszlai csatában, a Bastáé s Mihály vajdáéval körűlbelől egyenlő létszámúnak, kerekszámban szólván: húszezer embernek vehetjük. Levéltári speciális kutatások, nem kétljük, körűlbelől ezen eredményre fognának vezetni.

THALY KÁLMÁN.

Adalék a Sárkány-rend ismertetéséhez.

(Két rajzzal.)
Sárkány-rendünknek 1408. évben történt alapítása, az alapító levélnek érdemes történetbuvárainktól való közzététele által ismeretes, s most legutóbb Fraknói Vilmos püspök nagyérdemű történészünk vatikáni kutatásainak eredménye által minden kétségen felül helyeztetett, s reánk magyarokra nézve különös érdekű, mivel abban nem csupán a középkori vallásos buzgalom s romantikus szellem kinyomatát látjuk, de kiváló politikai fontosságú cselekménynek is tekinthetjük, mely szorosan összefüggött hazánk akkori beléletével.
Világosan kivehető az alapító oklevélből, hogy az első sorban kitüzött czél mellett, mely hazánknak s Európának a mindinkább közeledő török veszélytől való megóvása, a keresztény hitnek terjesztése s az eretnekség kiirtása volt, a rend határozmányai szerződést képeztek Zsigmond király s a magyar oligarchia között, melyek, midőn egyrészt a pápai kedvezést ismét megnyerni akaró, római királyságra vágyó s nem egyrangú uralkodó ház sarjadékával házasságra kelő Zsigmond tervei részére megszerzendők voltak a magyar országnagyok segélyét, kik addig is tüskön-bokron keresztül követték, másrészt ezeknek oltalmat és biztosságot voltak nyujtandók Zsigmond önkénye, könnyelműsége, változandósága s kegyetlensége ellen.
Zsigmond a magyar főpapsággal s országnagyokkal egyetértve alapította a rendet, s az alapszabályok során kötelezte magát, hogy a rend tagjait tiszteletben tartandja, ellenök csak a rendtagok határozata szerint hozhat itéletet, őket, valamint özvegyeiket s árváikat, úgyszintén az ország bármely rendű s rangú lakóit jogaikban, javaikban megóvandja, az ország közügyeit legalább is öt rendtag tanácsával intézi, sőt még a pogányság elleni hadakozás színhelyét is csak egyetértésükkel határozandja meg. Világos kifejezése és szentesítése ez azon viszonynak, mely Zsigmond s országnagyjai között fennállott, s kormányzati rendszerének, melynek folyamán gyakran hozott fontos, az ország beléletébe mélyen benyuló, törvényt pótló intézkedéseket a közrendek hozzájárulása nélkül, csak is a főpapok, országzászlósok s főnemesek tanácsából, mit világosan tanusítanak 1402. évi pozsonyi végzései, valamint 1405. évi 3-ik decretuma. A Sárkány-rend alapszabályai új garantiákat nyujtottak az országnagyoknak ezen oligarchikus kormányrendszer továbbvitele iránt, és bizonyos tekintetben biztosítékot a közügyeknek is nemzetiebb irányban való fejlesztésére nézve; s tekintve, hogy a rendet a király az ország főméltóságainak hozzájárulásával alapította, sőt a rend határozmányainak fenntartására s eskűvel megerősítésére utódait is kötelezte: a Sárkány-rend alapító-levele majdnem alkotmányszerződés jellegével bir s annak teljes törvényszerűségéhez csakis a közrendek hozzájárulása s az országgyűlési beczikkelyezés hiányzott. A Sárkány-rend alapszabályainak ezen oligarchikus színezete magyarázza meg nézetem szerint a rend korai hanyatlását s elenyésztét, melynek be kellett következnie az oligarchia bukásával Mátyás erélyesebb s autokratikusabb országlata alatt, melyen túl a Sárkány-rend vitézeinek előbbi tekintélyével s fontosságával alig találkozunk.
Mi magyarok tehát teljes joggal magyar rendnek tartjuk s tarthatjuk azt, ámbár a rend czélja nemzetközi is volt, s azon körülmény, hogy Zsigmond adományozásából számos kiváló férfiú birta azt hazánk határain kívül is, bizonyos európai jelleget kölcsönzött annak, mely alatt a rend speciális magyar jellege idők folytán mindinkább elmosódott, úgy hogy a külföldi írók, kik a Sárkány-rendről megemlékeznek, azt egyrészt német alapításának tekintik, bár annak magyarhoni tagjairól tudomást vesznek; mások ismét azon nézetben vannak, hogy a magyarhoni Sárkány-rend mellett, egy hasonló természetű rend Németországban is létezett.
Az e részben felmerült igen ellentétes nézetek zürzavarából a való tényállást kideríteni igen érdekes feladat; legyen szabad e helyütt egy újabbkori kiadványra irányozni történettudósaink figyelmét, mely míg egyrészt megerősíti Sárkány-rendünknek 1408-ban történt alapítását, egy másikról is megemlékezik, melyet Zsigmond már mint német császár (római király) 1418-ban alapított volna.
Báró Freyberg-Eisenberg Ernő württembergi allmendingeni földbirtokos, buzgó történetbuvár s heraldikus volt szives figyelmeztetni engem ezen műre s közölni velem annak a Sárkány-rendre vonatkozó tartalmát, egyuttal megküldeni az alább következő, általa lemásolt ábrákat is, következő útbaigazítással.
A mű czíme: «Des Conrad Grünenberg Ritters und Bürgers zu Constanz Wappenbuch 1483. Herausgegeben von Dr. R. Graf Stillfried-Alcantara, und Ad. M. Hildebrand. Görlitz 1875.»
«Grünenberg Conrad lovag sokat utazott, számos európai udvarnál fordult meg s Jeruzsálemet is meglátogatta, s azon időben Németország egyik legkiválóbb heraldikusa volt. Művének czímlapján négy, s a czímlap hátlapján ismét négy rendjelvény ábrája látható, melyek elhelyezése következtében báró Freyberg úgy vélekedik, hogy ezen rendeket Grünenberg lovag maga is birta. Ezek között találtatik, még pedig a czímlap hátlapján az I. számú Sárkány-rend ily megjelöléssel «Goldener Drache, Drachenorden 1418 von Kaiser Sigismund gestiftet».
A mű XIX. lapján jobbra Magyarország czímere, s mellette balra a II. ábra szerinti Sárkány-rend látható, következő eredeti ismertetéssel: «Der Kung von Ungarn ist och der gesalbten Kung einer, und sind die Würm sei Gesellschaft, so da gezaichnet stan», azaz «A magyarok királya szintén a felkent királyok egyike, s az itt ábrázolt féreg az ő társulatát jelképezi». Mintegy kétkedve jegyzik meg a kiadók ezen rendre nézve: «A sárkányférget, azaz a Sárkány-rendet szerzőnk (t. i. Grünenberg) a magyar király szövetkezetének tartja».

Az 1408. évi deczember 12-től, t. i. Sárkány-rendünk alapításának napjáról szintén megemlékeznek, de ezt így állítják elő: «1408. deczember 12-én Zsigmond magyar király Sárkány-rend vitézeinek, mint különösen tiszteletreméltó szövetkezet tagjainak, kik őt mint királyt, üldözöttet és foglyot sohasem hagyták el, ünnepélyes szabadalmakat ád». Következik a névsor: 1. Dezpoth. 2. Cily. 3. Gara. 4. Stiboricz. 5. Tamasi. 6. Laczk. 7. Marout. 8. Ozora. 9. Zech. 10. Korbavia. 11. Zeechen. 12. Alsaan. 13. Chak. 14. Besseni. 15. Pegh. 16. Nadasd. 17. Perén. Ezen névsor nagyjában egyezik az alapító-levélben foglalttal, azon különbséggel, hogy a Garaiak, Cilleiek, Perényiek és Corbaviaiak közül csak egy-egy tag foglaltatik benn, Lévai Cseh Péter pedig elő nem fordul, ellenben felemlíttetik Tamási és Laczkfi, Bessenyei Pál és Pegh pedig mint különböző személyek soroltatnak fel. Feltünő e névsorban Laczkfi neve, ki a rend alapításakor már nem élt; talán egy másik tagja értetik itt e híres nemzetségnek.
Grünenberg czímerkönyve szerint tehát, mely 1483-ban jelenvén meg, bizonyára igen fontos kútfőnek tekintendő, a II. ábra mutatná magyarhoni Sárkány-rendünk jelvényét, és ez csakugyan megfelel azon leirásnak, melyet az alapító-levélben olvashatunk, úgy hogy annak hitelességében alig lehet kétkednünk.
Ettől úgy a sárkány, valamint az azon látható kereszt alakjára nézve némileg különbözik az I. sz. rendjelvény, a főkülönbség azonban a feliratban áll, mely a mi rendünkön nem látható, s mely így hangzik: «O quam misericors est Deus, iustus et paciens». Ezen rendjelvényre tehát illenék azon leirás, melyet Windeck Eberhard, Zsigmond király udvarnoka művéből ismerünk, s mely Freyberg báró szíves közlése szerint így hangzik: «Das was ein lindwurmb der hinge an einem Creuze, mit der Dewise: «O quam misericors est Deus, iustus et pius» (az ábrán iustus et paciens) «die vollen Ordensinsignien, Lindwurm und Kreuz verlieh der Kaiser nur an 24 Personen, den Lindwurm (Drachen) ohne das Kreuz aber in allen Landen. Do worent aber nit mer denn vir und zwanzig die das Kreuze und den Wurm mit Im trugen, In allen Landen er In geben hatte one das Creuze».

Windeck, Bonnan feljegyzései s most Grünenberg czímerkönyve tehát valószinűvé teszik azon vélelmet, hogy Zsigmond 1418-ban egy német birodalmi sárkány-rendet alapított volna, s merészség volna tőlem ezen nézet jogosultságát kizártnak állítani; azonban bizonyítottnak még sem tekinthetem, minthogy ezen alapítás tényét oly kétségtelen adatok, mint az 1408-iki alapító-levél, nem támogatják, s viszont oly oklevél áll rendelkezésünkre, melynek tartalma fontos bizonyítékot képez arra nézve, hogy Sárkány-rend csak egy volt és pedig a magyar, melynek jelvényeit s rendhatározmányait a külföldi tagokra, nevezetesen a némethoniakra nézve Zsigmond talán némileg módosította, de melynek adományozása csakis az 1408-iki oklevél alapján történt.
Ismerjük ugyanis Zsigmondnak Pozsonyban 1429-ben (tehát az állítólagos második alapítás után 11 évvel) kelt oklevelét, melylyel Wytold litván nagyherczeget és nejét a Sárkány-rend viselőivé avatja fel. Ezen oklevél bevezetésében világosan arra hivatkozik Zsigmond, hogy az általa még «régen, midőn még csak Magyar stb. országai hatalma és nevével uralkodott», hitvesével a királynéval, főpapjaival, zászlósaival és főrendeivel együtt alapított rendbe veszi fel Wytoldot és nejét, mely rend – mint az oklevél további szövegében előadatik – «időjártával máig (1429) számos keresztény király, fejedelem, gróf és nagyhirű nemes által dicsőséggel viseltetett, különös becsben tartatott, s tekintélyben növekedve, újra virágzott», miből világos, hogy mindezek a magyar Sárkány-rend vitézei voltak, s fel nem tehető, hogy ha Zsigmond 1418-ban már mint római király egy külön német birodalmi Sárkány-rendet alapított volna, Wytoldot, s az említett külfejedelmeket nem ebbe, hanem épen a magyar rendbe vette volna fel, melynek, mint fentebb említém, sajátlag Magyarország ügyeire vonatkozó politikai czéljai voltak. S fel nem tehető, hogy Zsigmond ez ünnepélyes okirat során, amaz állítólagos későbbi alapításáról meg ne emlékezett, s hogy ezen későbbi alapításnak biztos adatait és tényét, a német történetírók, kik a korábbi magyar alapítás tényét tudomásul vették, fel ne jegyezték s fenn nem tartották volna. Ezen 1429-iki okiratban egyébiránt Zsigmond a rendjelvény leirásánál a keresztet is említi, melyről a sárkány csüngött, mely körülmény az eredeti 1408-iki alapító-levélben ily világos formában kifejezve nincsen, s ezen adat a Grünenberg czímerkönyvében XIX. lapon látható II. számú rendjelvény ábrájának hitelességét csak emelheti.
Habár tehát Grünenberg czímerkönyve egy másik, a mienktől némiben különböző, s állítólag későbbi alapítású Sárkány-rend jelvényt is tüntet elő, s habár művének kiadói a rend magyar származására nézve kételyeket fejeznek ki: szerény nézetem szerint a II. ábráju rendjelnek az alapító-levélben foglalt leírással való megegyezése, az ahhoz fűzött megjegyzés, s főleg az 1408-iki rendszabadalmak felemlítése épen nagyban hozzájárul a Sárkány-rend magyar alapításáról s jellegéről eddig is vallott nézeteink megerősítéséhez, s e tekintetben becses adaléknak tekintendő; s én a nélkül, hogy e részben itéletemnek súlyt követelnék, vagy kizártnak tekinteni merném azt, hogy egy hasonló rend Némethonban talán mégis létezhetett, azon nézetemnek adok kifejezést, hogy az I. ábra szerinti rendjelvény nem egy külön alapítású rendnek, de a magyarországinak némileg átalakított s bővített jelvénye; s nagyon valószinűnek tartom, hogy Zsigmond 1418-ban a konstanczi zsinat bevégeztével az azon részt vett fejedelmek és kitünőségeknek a fennforgó fontos és ünnepélyes alkalomból nagyobb számban, s rangjukhoz képest diszesebb kiállításban adományozta a rend jelvényeit, mely alkalommal járulhatott a kereszt diszítéséhez az «O quam misericors est Deus, iustus et paciens» felirat, melyhez az indító okot épen a zsinati tárgyalások és események szolgáltathatták, s a rendnek ez alkalommal való elterjedése adhatott okot az egykorú krónikásoknak azon feltevésre, hogy a rendet Zsigmond ekkor, t. i. 1418-ban alapította volna.
Érdekesnek tartom még felemlíteni báró Freyberg Ernő idézetét Iselin munkájából a rendviseletre nézve, a közlő úr azon észrevételével, hogy a nevezett szerző közleményei nem mindig megbizhatók. Iselin Kristóf Jakab tehát (Neuvermehrtes hist. geogr. allg. Lexicon. Basel 1729) hivatkozva bizonyos Favin-Aschmole Gryphius szerzőre, ezeket írja: «A sárkány-lovagok ünnepnapokon skarlátszínű köpenyt viseltek, e mellett (danebe) zöld selyem köpenykén kettős arany lánczot, melyről egy feldöntött sárkány törött szárnyakkal függött különféle színekben. Ezen rend alapítója halálával hanyatlásnak indult».
Ezen adatokkal szemben a rendjelvénynek s viseletnek azon ábrázolása, melyet a «Magyarország s Erdély» czímű képes műből ismerünk Bonnan nyomán, hitelesnek nem tekinthető.

BERZEVICZY EDMUND.

A Mathucsinai-ak.

Midőn a Századok mult évi januári füzetében dr. Wertner Mór «Kemény fia Lőrincz nádor és utódai» czímű családtörténeti dolgozata megjelent, rég ismertem néhány adatot, mely a nádor utódainak családi nevét meghatározza és leszármazóit – legalább egyik fia után két nemzedékkel előbbre viszi. Most hogy Dr. Csánki Dezső ugyancsak a Századok folyó évi márcziusi füzetében a Mathucsinai családról értekezik a báró Walterskirchen Otto-féle okleveleket ismertetve, szükségesnek látom az érdeklődők figyelmét felhívni ama különben közzé tett adatokra, annyival inkább mivel azok a két értekezés között összekötő kapcsot képeznek.
Lőrincz nádornak nemzetségi nevét nem ismerjük, az irók ugyan a Heder genus Hédervári ágából eredettnek mondják, azonban igaza van Wertnernek, hogy az ismert oklevelek ezt nem igazolják. Most már Kézai s utánna a Bécsi képes krónikának azon téves állítása, hogy a Héder nemzetség ősei Volfer és Hedrik Geyza vezér korában jöttek Magyarországba, főleg néhai Botka Tivadar «Chák Máté és kortársai» czímű akadémiai értekezése által helyre van igazítva. Tudjuk, hogy ezek bejövetele II. Béla király fia Geyza király alatt történt. Geyza királytól Lőrincz nádor koráig egy század folyt le; ezen egész időn át, sőt később is az egyik úgynevezett Németújvári ág leszármazása eléggé tisztázva van, de nincs a másik Hedriktől eredő Hédervári ágé. A régibb írók nagyon szerettek több előttök ismeretlen származású előkelő egyént a Héderváry családhoz kötni – mint az újabb kutatások több esetben kimutatták – minden alap nélkül. Ezen esetben van az állításnak annyi, legalább eddig közzétett adatok nyomán – csak annyi alapja, hogy Kemén fia Lőrincz nádor 1268. évi pecsétje_{Kubinyi Ferencz Monumentái I. kötet, I. számú táblája.}* a Héder nemzetség czímerét, a függélyes sávokat tünteti fel.
Lőrincz nádornak két fia volt: Bakó Miklós és Kemén. Miklósnak ismét három fia: Lőrincz, János és Domokos; ezekre vonatkozólag csak dr. Wertner említett czikkére hivatkozom, nem szándékozván az abból ismertekre bővebben kiterjeszkedni. Lőrinczet 1338-ik évben találom utóljára felemlítve Károly király levelében,_{Gr. Zichy-család Okmtára I. köt. 527. szám.}* melyben elő van adva, hogy a király előtt Visegrádon megjelenvén kinyilatkoztatta, hogy őt Töttös mester elismerte törvényes szomszédjának «Odos» baranyamegyei községe mellett. Neje Kathus (= Kata) az Aba nembeli Nekchei Demeter királyi tárnokmester leánya volt, a ki a Dorosma nembeli Garai István bán leányától Klárától született._{Anjoukori Okmt. III. köt. 189. szám.}*
A pécsi káptalan 1347-ik évben jelenti Lajos királynak, hogy az ő rendeletére Mathachinai Bakou-nak nevezett Miklós fia Lőrincz fiait: Miklóst, Demetert és Kement és ezek kachfalvi jobbágyait Töttös mester részére megidéztette._{Gr. Zichy-család Okmt. II. köt. 204. szám.}* Ezen előnévvel említtetik a három testvér legidősbike Miklós ugyanazon évben még a pécsváradi konvent_{U. o. II. köt. 207. szám.}* és Baranyamegye alispánjának egy levelében._{U. o. II. köt. 208. szám.}* Negyedik testvérök László 1347-ben még kiskorú lehetett, mert ekkor még nem említtetik s csak később 1365-ben tart ellene vizsgálatot Baranyamegye alispánja, mivel kachfalvi jobbágyaival Benedek «Neguen» nevű birtokáról két ökröt és egy tehenet erőszakkal elhajtatott._{U. o. III. köt. 191. szám.}* Mindezen oklevelekben mint hatalmaskodók szerepelnek; nem esett tehát messze az alma a fájától, hiszen tudjuk, hogy nagyatyjok Bakó Miklós és testvére Kemen baranyai főispán az utolsó Árpád király alatt örökös viszálykodásban voltak a Győr nembeli Óvári Konráddal és fiával Jakabbal.
Ezen adatok kétségtelenné teszik, hogy Lőrincz nádornak Bako Miklós nevű fia után kis unokái már a Mathuchinai (néhol Machuchinai) előnevet használták rendesen, melyet aztán nem is hagytak el többé.
Három évtizeddel később 1397-ben Mathuchinai Demeter fia Miklós Baranyamegye alispánja,_{U. o. V. köt. 38. szám.}* 1398-ban már Ferencz nevű testvérével együtt viselik az alispánságot._{U. o. V. köt. 67. szám.}* 1400 meg már Mathuchynai Ferencz Gyulay Frankkal együtt baranyamegyei alispánok._{U. o. V. köt. 144. szám.}*
A nádor másik fiának Kemen baranyai főispánnak fia Konrád szintén előjőn a gróf Zichy codexben két helyen, mit azért is jónak látok felemlíteni, mivel a kötet index-el nincsen ellátva s így könnyebben kikerűlhetné a kutató figyelmét. Először Pál országbiró előtt Konrád («magistro Corrardo filio Kemyn de Chemyn») Boya és Babocha nevű birtokait Becsei Töttösnek eladja 1340-ben._{U. o. I. köt. 547. szám.}* Ez azért érdekes, mert a «de Chemyn» már az előnév felvételét jelenti, bár sajnos, ezt nem tudjuk, mint a másik ágnál lehető volt, tovább követni. Másodszor a pécsváradi konvent Lajos királynak jelenti, hogy Töttös és fiai s Vesszős részére Konrád mester ellen az ennek emberei által elkövetett hatalmaskodás iránt a vizsgálatot teljesítette 1349-ben._{U. o. II. köt. 271. szám.}* Ezen okmányban előjön «circa villam magistri Corrardi filii Kemen Wgh vocatam». Tudjuk, hogy Ugh Konrádra anyja Balog Miklós unokájáról szállott s így a személyazonosságához semmi kétség sem fér.
Ezek után a dr. Wertner által közlött nemzedékrendet így egészíthetjük ki, várva a további bővítést:

Kemen 1205–1235. Lőrincz 1267–1269 nádor. Dénes 1280. Kemen 1280–1296 baranyai főispán neje Balog Miklós unokája. «Bakou» Miklós 1280–1303. Lőrincz 1302 kiskoru. Konrád de Chemyn 1302 kiskoru 1349. 2 leány. Lőrincz 1322–1338 neje Nekchei Demeter és Garai Klára leánya Kata. János 1322–1338. Domokos 1322. Magister Miklós 1347 de Mathachyna. Demeter 1347 de Mathachyna. Kemen 1347 de Mathachyna. László 1365. Miklós de Mathychyna 1397 baranyai alispán. Ferencz de Machuchyna 1398 Miklós testvérével együtt baranyai alispán, 1400 Gyulay Frankkal együtt baranyai alispán.

PUKY ANDOR.

A Vrana család czímere.

A Vrana család nem egészen ismeretlen családtani munkáinkban. Már Nagy Iván közli czímerét a jelen század elején élt Vrana István esztergomi kanonok és a bécsi Pazmaneum igazgatójának pecsétje után._{Magy. orsz. családai XII. 272–273. l.}* A czímerleírás azonban oly ingadozó, hogy midőn azt tőle a Siebmacher Wappenbuchjának magyarországi szerkesztője művébe átvette, nem mulaszthatta el e körülményt megjegyezni._{Szöveg 724 lap, rajz 495. tábla.}* A Nagy Iván czímerrajza valóban több tekintetben hibás. A pajzsban levő madárról, például, nem tudja biztosan: galamb-e az, vagy varjú? E kétkedése onnan is ered, hogy a család tót nevét: vrana (mely magyarúl varjut jelent) tekintve, közel áll a föltevés, hogy a czímeradományozó a czímerrel mintegy jelezni akarta a család nevét is. E hiedelmet azonban megsemmisíti maga a nemeslevél, melyet II. Lajos királyunk Pozsonyban 1520 okt. 1-én (feria tertia post festum beati Michaelis archangeli) adott Gelobroki Varju Mihály-nak._{Megvan az Orsz. Ltár helyt. tan. osztályában Trencsén vármegye 1721 febr. 11-ki átiratában.}* Ebben a czímer így iratik le:
«Scutum armigerum coloris saphirici addito in medio ejus corvo, aliter tres culmos tritici suis aristis flascentibus conspicuos rostro tenente. Scuto ipsi superne galea incumbit colore argenteo cristis cono extantibus et floribus tortuosis, splendida sagitta cuspidata per medium trajecta.»
E szerint kétségtelen, hogy a kék színű pajzsban levő, csőrében három érett búzakalászt tartó madár: holló.
Továbbá a czímer egy része, t. i. a nyíllal átlőtt ezüst sisakot diszítő tollak és tekervényes virágok (folyondárok), hiányzanak mind a Nagy Iván, mind a Siebmacher leírásában. A tollak száma a nemeslevélben nincs ugyan meghatározva, de mint a heraldikai szokásból következtethető s mint egy pár pecséten (így az Orsz. Ltárban levő Neo reg. act. fasc. 1631 No. 35 jelzetű iraton) láttam, rendszerint három volt használatos.
Gelobroki Varju Mihály valóban rászolgált erre, az abban a korban még kiválóbb jelentőségű királyi kegyre. A nemeslevél bevezető sorai őszinte méltánylással szólnak nagy vitézségéről, rettenthetetlen bátorságáról, melynek mint ifjú, Mátyás, – mint férfi, Ulászló s még mint öreg ember is Lajos királyok uralkodása idejében – a primis adolescentić annis usque ad maturam et jam senilem ćtatem – az ország végházainak a hitetlen török elleni védelmezéseiben, nem ritkán vére hullásával gyakor jelét adta. Ily szolgálatokért a királyi kegy kiterjedt nem csak ő rá, a már élemedett gyalogsági kapitányra, hanem édes testvéreire; László, Tamás és Balázsra is.
Tovább vizsgálva a nemeslevelet, szemünkbe tűnik a család magyar neve, melyet a felvidéken laktában csak később cserélt fel a tót alakkal, Vrana-nak, gyakran Vranay-nak nevezvén és írván magát. Feltűnő az előnév is. Gelobrok nevű helységet ma nem ismerünk. Hangzásra nézve közel áll hozzá a Trencsén vármegye vágbeszterczei járásában levő Dolne- (Alsó) és Horne- (Felső) Hlboke. S hogy Gelobrok alatt csakugyan Hlboket kell értenünk, az iránt kétségtelenné tesz Trencsén vármegye 1613. évi bizonyítványa, mely szerint Warju aliter Vrana de Hlozsa, olim vero de Gelobrok sive Klobuk András, György, Mihály, Miklós és István testvérek (az armalis-szerző Mihály fiának Jánosnak a fiai) nemeslevelüket kihirdettették._{Orsz. Ltár helytart. tan. osztályában Nobil cottus Trenchin.}*
E bizonyítvány szerint tehát a hlozsai előnevet, melyet a család ma is használ, már ekkor fölcserélték a gelobroki előnévvel, talán 1607 után, a mely évben Vrana István Petróczy Pál, Márton, Miklós és Dánieltől Hlosán jobbágytelket kapott._{Esztergomi kptln ltára Capsa 34 fasc. 8 nr. 20.}*
Átszármazott a család Nyitra vármegyébe is. Ennek az ágnak a megalapítója valószínűleg György, a kit a nyitrai káptalan 1686-ban iktatott be a nyitramegyei vágujhelyi és révfalvi birtokrészekbe._{Nyitrai kptln ltára Protoc. Ao 1686–1694.}* A jövevény ember nem valami kedves fogadtatásban részesülhetett új honában, mert még ez évben pörbe kellett szállania Szkupina alias Zsuffa Andrásné Luhaczovszky Annával, a ki Vágujhely piaczán gyalázó kifejezések közt kétségbe vonta nemes voltát; a vármegye azonban példás elégtételt adott, midőn a harczias némbert 100 frt birságban elmarasztalta._{Orsz. Ltár. Neo reg. act. fasc. 1611 nr. 12.}*
Nagy Iván munkája a család genealogiájából is közöl egy töredéket a múlt század negyvenes éveitől kezdve. Nekem sincs módomban a teljes leszármazást föltüntethetni, csupán néhány régebbi adattal járulhatok hozzá.
A múlt században folyt első nemesi vizsgálat alkalmával (1721) Vrana Miklós is felszólíttatván igazolásra, a nemeslevéllel s más hitelt érdemlő okmányokkal kimutatta a nemességszerző Mihálytól való egyenes leszármazását. E szerint a következő genealogiát nyerjük:

Mihály (nemességszerző) I. János I. István_{Ez hirdettette ki 1613-ban András, György, Mihály, Miklós testvéreivel Trencsén vármegyében az armálist.}* II. János II. István Miklós

Ezek közül II. Jánosról szólunk egy pár szót, a ki a czoborszentmihályi Czobor család szolgálatában állott s mint ilyen veszi számba hatodmagával 1638 jun 5-én azon holicsi portiókat, a melyek az id. és ifj. Czobor Imre közt létrejött átruházás folytán az utóbbit illették._{Orsz. Ltár Neo reg. act. fasc. 1631 nr. 35.}* Három év múlva az id. Czobor Imre leánya Anna és Erzsik tekintvén hű szolgálatait, az éleskői jószágukhoz tartozó Szent-Györgyi faluban (Pozsony vm.) másfél házhelyet inscribálnak neki 100 frt értékben._{U. o. fasc. 1621 nr. 24.}* Jó, szerző gazda volt, Ocskay Ferencz dubovani pusztáját zálogban birta s azt csak 1643-ban bocsátotta vissza_{U. o. fasc. 534 nr. 14.}* s hihetőleg e zálogösszegből vette meg ugyanakkor 400 frtért Spáczai Imre holicsi házát,_{Eszterg. kptln ltára Lib. 16. Ao. 1643 fol. 161.}* a mely vétel alapján mondhatott ellen Czobor Imre és Bálintnak Sassin és Holics várakba és összes tartozékaikba való beiktatásának, mely jószágokat ők a Bethlen- és Rákóczy-féle mozgalmakban tanusított szolgálataikért, jelesül, hogy Éleskő várát hősileg megvédelmezték, Győr és Komárom várába 30,000 köböl élést szállítottak és Holics őrségét sajátjokból tartották, 1652 nov. 30-án nyerték III. Ferdinánd királytól._{Orsz. Ltár fasc. 696 nr. 17.}*
A fentebbi genealogia, mint látható, tisztán az egyenes leszármazásra szorítkozik, innen van, hogy az 1725-ki nemességvizsgálat alkalmával új névvel, a Ferencz és Páléval találkozunk, kik szintén Trencsén vármegye fentebb említett bizonyítványára hivatkoznak._{Orsz. Ltár Neo reg. act. fasc. 1612 nr. 17.}*
A családnak volt még egyszer nemességigazoló pere. Ezt Pozsony vármegye széke előtt 1807-ben indították Varju alias Vrana Mihály bajai (Bács vm.), Ignácz gutai (Moson vm.), János pozsonyi, Antal pesti lakosok._{E nevek nem fordulnak elő a Nagy Iván közlötte táblázaton.}* Az armalison kívül bemutatják Pozsony vármegye jegyzőkönyvi kivonatát 1725-ből, melyben Vrana János végszerdahelyi lakos nemesnek neveztetik, ennek a Jánosnak nejétől, Vass Juliannától (előbb özv. Palkovicsné) három leánya és György fia született. Ez a György, a ki korán árvaságra jutván, Komáromba költözött, volt a producensek apja. A további családi összeköttetés kimutatására azonban «ob antiquitatem» képtelenek, mind az által a felség elismerte nemességöket._{Orsz. Ltár 9983/807 htt., 6898/807, 1112/808 canc. sz.}*
Vannak még a család olyan tagjairól is adatok, a melyeknek vérségi köteléke egyelőre meg nem állapítható. Ilyen: Ferencz holicsi lakos, a ki ellen 1622-ben a miatt folyt vizsgálat, hogy a szakolczai vásárról hazatértében a kocsijára felugrott Domboris János szolgát súlyosan fejbe ütötte;_{Orsz. Ltár Neo reg. act. fasc. 1640 nr 40.}* Mihály, ki 1662-ben Trencsén város hites jegyzőjévé választatott;_{Orsz. Ltár. Schrong cs. iratok.}* Pál, ki 1657-ben arról panaszolja be giletinczi Ostrosith Miklóst és Mátyást, hogy a Bellusból Hlosába vezető dűlő úton fátszállító vasas szekerét az ökrökkel együtt bitangságba vették;_{Orsz. Ltár. Neo reg. act. fasc. 488 nr. 34.}* István 1719–1727 táján élt, nejétől Lovcsányi Annától egy Katalin nevű leánya született._{U. o. fasc Neo reg. act. fasc. 488 nr. 34.}* A nők közül ismerjük Zsófiát, Török Benedeknét, később Labrovics Imrénét, kinek 1686-ban a pozsonyi klariszákkal volt birtokviszálya,_{Eszterg. kptln lt. Caps. 65 fasc 1 nr 44.}* Klárát, özv. Szélesy Mártonnét, kinek neve egy 1735-ki meghatalmazáson szerepel._{U. o. Caps. 65 fasc 7 nr 27.}*

Dr. ILLÉSSY JÁNOS.

Az Iklódi Désy családról.

Az I. Mátyás királyunk idejében gyorsan fölemelkedett, de hamar el is virágzott s a szolnok-dobokamegyei Iklódon birtokos Désy családról érdekes genealogiai följegyzés maradt fenn a Kállay levéltárban. Magán a Désy családon kívül érinti ez még más nevezetes erdélyi családok (Losonczi Bánffy, Dobokay, Nyujtódy) származását is. Tekintve, hogy e genealogia még Désy Péter_{Désy Péter már 1458-ban Mátyás király szolgálatában állott. Müncheni állami ltár, Brand. CCIX. Fasc. 41. nr. 8. Schönherr Gyula úr szives közlése.}* legidősebb leányának, Magdolna apáczának, életében és így legalább is 1540 táján készült, és szerzője Désy János unokájának iródeákja volt, adatait nyugodtan elfogadhatjuk.
«Desy János es Desy Peter eg ember gyermeke volt.
Iklod volt Iklod˙ Marthone es h˙ttlensegh alatt vezthy el Iklod˙ Marthon. Annak okaerth hog m˙vel Mathias k˙ralra tamad.
Mathias kyral agg˙a Istwan kowachnak. Ez Istwan kowach volt eg garabanth hadnag˙. Desy Janos es Desy Peter az m˙ nemes jozagok nek˙k volt, agg˙ak el penzen es Istwan kowachtol ug˙ vezik meg keth zaz arany forinthon Iklodoth. Desy Janos volt Erdel˙ kamor (így) ispan. Tellyessegwel Erdel˙be holm˙ soh kamorak voltak, m˙nd ew byrtha Mathias k˙ral vthan. Desy Peter esmett volt Mathias k˙ralnak komornyka. Desy Janos hal meg Iklodban. Marad eg le˙an˙a teole. Az azzon˙n Desy Janosne megh˙en Almas˙ M˙halhoz. Ezt meg erthy Desy Peter. Jeo haza Mathias k˙raltol. Az azzonth, Desy Janosneth, rakja ki Iklodbol semy nelkeol. Az azzon˙n azt leanth vyzh˙ el vele. Hog Almasy Mihal el vyehy, vezy es hog az lean˙ an˙ra fel neweked˙k, agg˙ak Doboka˙ Sallatyanok.
Azzon˙m, Annazzon˙n, Mogyoray Banff˙ Lazlone, az lean˙a volt. Desy Peternek esmett marad harom leanya, egg˙kett vez˙ Banff˙ Istwan, az mas˙kath Nywtod˙ Istwannak az att˙a No˙tody Demeter [más kéztől alább írva: Harmadik az apacca asson, mindenyknek ne˙n˙e, kynek neve Desy Magdalna. Banff˙ M˙halnak az an˙awal˙ es Nwytod˙ Est˙wanak az an˙okal˙ eg˙ ember germeke, at˙awal˙ Desy Peter l˙an˙. Ez˙ apacca il, az töb˙ megh holt] Banff˙ Mihal es Njwthody azoktol walok. Gyeneloghić finis.
(Eredeti a Kállay levéltárban a XV. századbeli évnélküliek között.)

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi április 27-én Nagy Imre társ. másodelnök elnöklete alatt igazgató választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Dr. Boncz Ödön, Csergheő Géza, Kammerer Ernő, Komáromy András, Majláth Béla, Nagy Gyula, br. Nyáry Jenő, Dr. Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szilágyi Sándor, Szinnyei József, Tagányi Károly vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Schönherr Gyula vál. tag felolvassa Csoma József vál. tagnak «Az Aba nemzetség czímere» czímű értekezését, mely jelen füzetünkben olvasható.
Ezután Dr. Boncz Ödön vál. tag, mint a pénztárvizsgáló bizottság előadója felolvasta a bizottság jelentését az 1892. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által előterjesztett 1893. évi költségvetési előirányzatról. A jelentés egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Igazgató-Választmány!
Az Igazgató-Választmány folyó évi jan. hó 26-án tartott üléséből a Heraldikai és Genealogiai Társulat 1892-iki számadásainak megvizsgálására és az 1893-iki költségvetésnek átnézésére kiküldetvén, megbizatásunkban a társulati titkár és pénztáros urak közreműködésével eljártunk s ennek eredményéről a következőkben teszünk jelentést:
Az 1892-iki számadások átvizsgálása czéljából mindenekelőtt a pénztári napló-főkönyvet néztük át, és 1892 okt. 1-étől, vagyis azon naptól fogva, mikor Tóth Árpád úr vette át a társulati pénztárnoki teendőket, a napló-könyvnek minden tételét a póstai utalvány-szelvényekkel és juxta-ellenyugtákkal, illetőleg a kiadásoknál a szabályszerűen kiállított számlákkal összehasonlítván, a pénztári napló vezetését rendben találtuk. Ezután egybevetettük a pénztári naplót a tagok törzskönyvével, próbákat tevén, vajjon a befizetett tagdíjak mindkét könyvben egyenlő összegben vezettettek-e be? Végül összegeztük a bevételek és kiadások egyes tételeit, melyek szerint a társulatnak 1892-ben 4158 frt 77 kr. bevétele, 3768 frt 46 kr. kiadása, s így 390 frt 31 kr. pénztári maradványa volt, mely utóbbi összeg az 1893-iki előirányzatba bevételképen átíratott. Ezek után, – a naplókönyv vezetését rendben találván – azt 1892 deczember 31-ével lezártuk és aláirtuk.
Megvizsgáltuk ezután a törzsvagyon-könyvet, összevetvén azt a naplóban levő vagyon-kimutatásokkal is. Ezek szerint van négy 500 frtos, harmincznégy 200 frtos és huszonkét 100 frtos, összesen tehát 11,000 frt-ról szóló alapítványunk. Ebből tényleg befizetve van már 7,300 frt, kötelezvények által van biztosítva 3,100 frt, a kötelezmény nélküli alapítványok összege pedig 600 frtot tesz ki. Ez utóbbiakra nézve felkérendőnek vélnők az elnökséget hogy az alapítványt tevőket, esetleg azok örököseit kötelező levél kiállítására hivná fel.
Az alapítvány természetével nem biró összegek 1000 frtot tesznek ki.
Mindezt összevetve a társulatnak törzsvagyona 12,000 frtot tesz ki, melyből eddig tényleg értékpapirokban birt a társulat 8,300 frtot és pedig egy, 100 frt névértékű jelzálog-hitelbank nyeremény-kötvényt, és 8200 frt névértékű 5%-os papirjáradéki kötvényeket. Ez utóbbiak időközben, az igazgató-választmány folyó év január hó 26-án tartott ülésének határozata alapján koronajáradék-kötvényekkel cseréltettek fel olykép, hogy az Osztrák-Magyar-Bank a 8200 frt névértékű 5% papirjáradék-kötvényeket ŕ 102 1/2 frtjával eladván, a befolyt 8405 frt ŕ 94 1/2 frttal számítva, 17,700 korona (vagyis 8850 frt) névértékű koronajáradék-kötvényeket vásárolt, a fenmaradt 41 frt 75 kr. készpénz pedig a nevezett banknál a társulat rendelkezésére áll. Jelenleg tehát a társulat már befizetett törzsvagyona 8950 frt névértékű kötvényekből áll, melyek az Osztrák-Magyar-Banknál letétképen őriztetnek, miként azt a társ. pénztáros a felmutatott két rendbeli, 23069. és 23068. számú letéti jegyekkel igazolta.
A már említett 41 frt 75 krnyi készpénz-maradványnak hováfordítására nézve javaslatunk az, hogy ezen összeg a társulat 1893-iki bevételeiből egészíttessék ki olykép, hogy azon még egy, 100 koronás névértékű koronajáradék legyen vásárolható, mely – miként már korábban előfordult hasonló esetekben történt – a társulati alaptőkéhez, mint alapítvány természetével nem biró törzsvagyon volna hozzácsatolandó.
Átvizsgáltuk továbbá a nemzetségi zsebkönyvről vezetett külön napló-könyvet, melyet 563 frt 41 kr. bevétellel, 549 frt 35 kr. kiadással és 14 frt 06 kr. pénz-maradványnyal helyesnek találtunk és lezártunk.
Végül a kézi pénztárt vettük vizsgálat alá a folyó márcz. hó 1-ig vezetett számadások alapján, melyek szerint abban 563 frt 41 kr. készpénznek kellett lennie. Ezt az összeget, és pedig 300 frtot egy, 95331/c. számú P. H. E. takarékpénztári könyvecskében, 30 frtnyi előleg nyugtákban és 233 frt 41 krnyi készpénzben hiány nélkül megtaláltuk.
Ezek után javaslatunk az, hogy az Igazgató-Választmány a társulati pénztáros úrnak az 1892. évre a felmentvényt, a szokásos fentartással, megadni sziveskedjék.
A társulati tagok törzskönyvének áttekintésekor föltünik az a körülmény, hogy egyes tagok lapján az 1892. évre, sőt már a f. évre is megtörtént tagdíjfizetések jegyeztettek be, daczára annak, hogy korábbi évekről az illetők még hátralékosakul vannak kimutatva. Ennek azt a magyarázatát kaptuk, hogy ezek a hátralékul kimutatott összegek, miként egyes felszólalások bizonyítják, nagyobbrészt tényleg befizetve lettek ugyan, de a korábbi társ. pénztáros által a legutóbbi években, jóhiszemű tévedésből, hibásan könyveltettek el. Mivel mégis kivánatos, hogy a tagok könyvében levő hibás adatok kiigazíttassanak, s ez a kiigazítás most könnyebben lesz végrehajtható, mint utóbb, javaslatunk oda irányul, hogy
1. a tisztelt Választmány határozná el a tagok könyvében levő eddigi adatok kiigazítását olykép, mi szerint azok a fizetések, melyek a korább évek pénztári naplóiban bevezetve vannak, pótlólag a tagok könyvébe is bevezettessenek, a péntári naplóban bevételképen fel nem jegyzett s így hátralék gyanánt tekintendő tagdíjak befizetésére, vagy, ha az megtörtént volna, ennek igazolására pedig az illetők udvarias formában felszólíttassanak, a mennyiben pedig ez a felszólítás eredménytelen lenne, az ig. választmányhoz a hátralékos összegek behajtása, esetleg a nyilvántartásból való törlése iránt javaslat tétessék.
2. Jövőre nézve pedig mondassék ki, hogy a tagok által befizetett tagdíj mindenkor azon legkorábbi év tagdíja gyanánt vétessék át és vezettessék be, a melylyel az illető tag még hátralékban van. A mennyiben tehát az illető tagnak kifejezett szándéka az lesz, hogy az általa lefizetett összeg utóbbi évek tagdíja gyanánt vétessék át, ezen választm. határozatról, netán már teljesített tagsági kötelezettségeinek igazolhatása végett is, a társ. titkárság által azonnal értesítendő.
Az 1892-iki költségvetési előirányzatot összehasonlítva a tényleges kiadásokkal, a következő tételeknél találtunk lényegesebb eltéréseket:
A «Bevételeknél» kisebb összeg folyt be az alapító kamatok czímén 25 frttal, a pártoló tagdíjak czímén 140 frttal és az évdíjak czímén 159 frttal, mind a mellett az összes bevételek az előirányzott 4127 frt 87 krnál 30 frt 90 krral többet tettek ki.
A «Kiadásoknál» a lényegesebb eltérések a következők: Irói tiszteledíjak és szerkesztés czímén az előirányzott 750 frtnál kevesebb, csakis 666 frt 80 kr. adatott ugyan ki rendes kiadás gyanánt, egyúttal azonban e czímen 200 frtnyi kivételes kiadás is merült fel, mely összeg a t. igazg. választmány m. é. szept. 29-én tartott ülésén hozott határozatához képest a Turul tíz éves tárgymutatójának szerkesztési költségeire, előlegül adatott ki. Ezen kivételes költség tette szükségessé azt, hogy a nemzetségi zsebkönyv alapja javára előirányozva volt 200 frt e czélra ki ne adassék. A Turul nyomdai költségeire az elmult évben 257 frt 67 krral kevesebb utalványoztatott ki, mint a mennyi erre a czélra előirányozva volt. Ez azon körülményben találja magyarázatát, hogy a Franklin-Társulat eddig csakis 3 füzetről terjesztette be számláját, s így a 4. füzet költsége még kiegyenlíthető nem volt. A színnyomatok költségére az előirányzott összegnél 50 frttal több adatott ugyan ki, ezen nagyobb kiadások folytán azonban már a folyó évben megjelenendő képes mellékleteknek fele is megszerezve lett. Végül még egy előirányzatlan kiadásról kell jelentést tennünk, a tőkésítés czímén kiadott 310 frt 65 krról, melynek azonban a bevételek között, befizetett alapítványok czímén 300 frt rendkívüli bevétel felel meg, s így a tényleges több költség csakis 10 frt 65 krt tesz ki, a mi az értékpapirok vételárának kiegészítésére szolgált.
Összegezve a kiadásokat, előirányozva lett 3780 frt és tényleg kiadatott 3768 frt 46 kr, tehát 11 frt 54 krral kevesebb, miként ez már fentebb jelezve lett.
A felsoroltak alapján jelenthetjük tehát, hogy azokat az eltéréseket, melyek az 1892-iki előirányzat és a tényleges eredmény között mutatkoznak, részben csekélyeknek, részben teljesen megokoltaknak, egészben pedig a társulat vagyoni állapotához alkalmazottaknak találtuk.
Áttérve ezek után az 1893-iki költségvetési előirányzatra, a mutatkozó nagyobb eltéréseket a következőkben jelezzük:
A «Bevételeknél» csakis azt kell megemlítenünk, hogy értékpapirok kamatja gyanánt 56 frttal kevesebb összeg van felvéve, mely különbség a conversiómüvelet által támadt.
A «Kiadásoknál» nyomdai költségekre, melyekre taval csakis 1042 frt 33 kr. adatott ki, jóval többet, 1400 frtot kellett felvenni abból az okból, mert a Franklin-Társulat kellő időben számláját be nem nyujtván, 1892-ben a Turul négy füzetéből csakis 3 füzet lett kifizetve, s így kivételesen 1893-ban nem 4 de 5 füzetnek költségét kellend kiegyenlíteni. Viszont színnyomatok költségére 270 frttal kevesebb volt felvehető azon, már jelzett okból, hogy a már meglevő készlet folytán a Turul idei évfolyamára csakis 2 új színnyomatot kell még készíttetni. Új tételekül szerepelnek: A Turul név- és tárgymutatójának kiadására (melyet a tisztelt Ig. Választmány határozott el) felvett 300 frt, továbbá a kisebb póstai, bélyeg stb. költségekre előirányzott 20 frtnyi pénztárnoki átalány, mely utóbbinak megadását az ügykezelés egyszerűsítése érdekében szükségesnek véljük.
Ezek után a társulatnak % alatt mellékelt 1893-iki költségelőirányzatát, mely 3898 forint 31 kr. bevételt, 3766 frt kiadást s így 132 frt 31 kr. pénz-maradványt mutat fel, helyesnek és reálisnak tartván, annak elfogadását javasoljuk.
A tisztelt Igazgató-Választmánynak
Budapesten, 1893. ápril hó 20-án,
készséges szolgái

Szinnyei József,
számv. b. tag.

Nagy Gyula,
számv. b. tag.

Boncz Ödön,
számv. b. tag.
A pénztárvizsgáló bizottság jelentése alapján az ig.-választmány a társaság pénztárnokának a felmentést – a szokásos fenntartással – az 1892. évi számadásokra nézve megadta és egyúttal a számvizsgáló bizottságnak fáradságos és alapos munkájáért köszönetét és elismerését jegyzőkönyvileg fejezte ki. A bizottság által tett indítványok és javaslatok mind elfogadtatván, határozattá emeltettek.
A titkár előterjesztése és a számvizsgáló bizottság ajánlata alapján a társaság 1893. évi költségvetése a következőkép állapíttatott meg:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1893. évre.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1892. évről 390 frt 31 kr.
2. Értékpapirok kamatjai (17,700 kor. = 8850 frt
koronajáradék, és 100 frt jelzálog-hitelbanki
nyer. kötvény után) 4% 358 frt – kr.
3. Alapítványok kamatja (3800 frtnyi összeg után,
és pedig 3100 frt kötelezvényekben,
700 frt azok nélkül) 5% 190 frt – kr.
4. 188 pártoló tag után az 1892. év
eredményéhez képest várható összeg 1700 frt – kr.
5. 275 évdíjas tag után az 1892. év
eredményéhez képest várható összeg 1135 frt – kr.
6. A Turul egyes füzeteinek eladásából várható bevétel 25 frt – kr.
7. A Turul tárgy- és névmutatója után várható bevétel 100 frt. – kr.
Összes bevételek 3898 frt 31 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok
(titkár 300, jegyő 200, pénztárnok 200 frt) 700 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés (24 ív után ŕ 29 frt) 696 frt – kr.
3. Nyomdai költség 1400 frt – kr.
4. Színynomatok készítése 130 frt. – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 200 frt. – kr.
Átvitel 3126 frt – kr.
Áthozatal 3126 frt. – kr.
6. Expeditió költségei, utánvétellel való szétküldés 50 frt – kr.
7. Irodai átalány
(titkárnak 40 frt, pénztárnoknak 20 frt) 60 frt – kr.
8. Társulati szolga díjazása 60 frt – kr.
9. Pénzbeszedési díjak,
újévi ajándékok, másolások stb. 120 frt – kr.
10. A Turul tárgy- és névmutatójának kiadása 300 frt – kr.
11. A Nemzetiségi Zsebkönyv tartozásainak törlesztése 50 frt. – kr.
Összesen 3766 frt – kr.
Előirányzott maradvány 132 frt. 31 kr.
Ezek után a titkár bejelenté a következő tagajánlásokat: Alapító tagokúl 100–100 frtnyi alapítványnyal: Gr. Teleki Géza val. b. titk. tan. Budapesten (aj. Dr. Schönherr Gyula), Komlóssy Arthúr ügyvéd Debreczenben (aj. Széll Farkas). Pártoló tagokúl: Inkey László cs. és kir. kamarás Budapesten, Vécsey Béla, Nagy-Becskereken (aj. Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokúl: Beöjthe Ödön lelkész Erdő-Csinádon (aj. Pogány Károly), özv. négyesi Szepessy Andrásné Miskolczon (aj. n. Szepessy Béla), Osvárth Ferencz, Simonffy Imre kir. tan., Zöld Mihály, Vecsey Imre, Szilágyi Károly, Dr. Balkányi Miklós, Dr. Tüdős János, Miskolczy Jenő, mind Debreczenben, (valamennyit ajánlja Széll Farkas), Barlanghy Árpád Temesvárott (aj. a titkár), bilkei Gorzó Nándor Gyomán, bilkei Lipcsey Mór Szolnokon, dolhai és petrovai Petrovay János Fényes-Litkén, dolhai és petrovai Petrovay Gyula Déván, dolhai és petrovai Petrovay László Lugoson (aj. Petrovay György), butkai Wiczmándy Ödön Butkán (aj. Csergheő Géza). Az ajánlottak a társaság tagjaivá választattak.
A pénztárnoknak előterjesztett kimutatása a következő adatokat tartalmazza:
Bevétel volt 1893 jan. 1-től apr. 26-ig 1418 frt 41 kr.
Kiadás volt 1893 jan. 1-től apr. 26-ig 882 frt. 53 kr.
Készpénz 535 frt 88 kr.
Vagyonállás.
Értékpapirok névleges értékben
(17,700 kor. = 8850 forint koronajáradék,
100 frt nyer. kölcs. kötvény) 8950 frt – kr.
Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 3100 frt – kr.
Kötelezvény nélküli alapítványok 750 frt – kr.
Készpénz 535 frt 88 kr.
Összes vagyon 13335 frt 88 kr.
A pénztári jelentés ideiglenesen tudomásúl vétetvén, ezzel kapcsolatban határoztatott, hogy Komlóssy Arthur, Br. Nyáry Jenő alapító tagok 100–100 frtnyi befizetett alaptványán, Pettkó Béla alapító tag befizetett 50 frtnyi félalapítványán, úgyszintén az alaptőke convertálásából fennmaradt 41 frt 75 krnyi összegen 600 kor. névleges értékű korona-járadék kötvény vásároltassék és ez az osztr.-magyar bank budapesti főintézeténél elhelyezett alaptőkéhez csatoltassék.
A titkár ezután bemutatta a Turul tíz éves folyamához készített tárgy- és névmutató teljesen kész példányát, jelentve, hogy az rövid idő múltán szét fog küldetni. A választmányt a bejelentést örvendetesen tudomásúl vette, és a szerkesztőnek hátralékos tiszteletdíját utalványozta.
Az űlés jegyzőkönyvének hitelesítésére Dr. Boncz Ödön és Kammerer Ernő vál. tagok kéretvén meg, az űlés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A Turul tárgy- és névmutatója.

A Turul 1883–1892. évi tíz-éves folyamához készült tartalomjegyzék, betűrendes tárgy- és névmutató Dr. Borovszky Samu szerkesztésében 107 lapnyi terjedelemben kikerült a sajtó alól. Fölöslegesnek tartjuk kiemelni, mily hasznos sőt nélkülözhetetlen segédeszközt nyujtott választmányunk a kitünő pontossággal és szakavatottsággal szerkesztett füzetben mindazoknak, kik heraldikai és genealogiai kutatásokkal foglalkoznak és mennyire megkönnyítette ez által a folyóiratunkban eddig megjelent becses anyag áttekintését és használatát. Meg vagyunk győződve, hogy t. tagtársaink a választmány e feltevését tömeges megrendeléseikkel igazolni fogják s hogy nem lesz tagtársaink és a Turul évfolyamainak birtokosai közt olyan, ki a folyóirathoz szükséges kulcsot meg ne szerezné.
A Tárgy- és Névmutató ismertetéséűl közöljük a szerkesztő előszavát, mely a következő:
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmánya könnyebben hozzáférhetővé óhajtván tenni a folyóiratában közzétett becses történeti adatokat, elhatározta, hogy a Turul 1883–1892-iki évfolyamaihoz külön tartalomjegyzéket és betűrendes név- és tárgymutató készíttet, s annak szerkesztésével alólirottat bízta meg.
A Tartalomjegyzék feltünteti a folyóirat tíz évfolyamában megjelent összes dolgozatokat, előbb a szerzők (illetőleg, ha a czikkek névtelenűl jelentek meg, azok) betűrendes sora szerint, azután az egyes tudományszakok szerint csoportosítva. Az ábrák lajstromát is czélszerűbbnek látszott alphabetikus rendben összeállítani, hogy ekként a keresett czímer vagy pecsét rögtön megtalálható legyen.
A betűrendes tárgy- és névmutató lehetőleg felölelni igyekszik a tíz évfolyam hasábjain előforduló összes neveket és fogalmakat, melyek a szakembert érdeklik. A személy- és helynevek mellé mindenütt oda tettem az évszámot is, a hol ez a szövegből kivehető volt. Az egyes családokról szóló közleményekben előforduló keresztneveket, hogy az amúgy is elég terjedelmessé vált névmutató még egyszer akkorára ne növekedjék, külön nem soroltam fel; meg kellett elégednem azzal, hogy a keresztnévvel említett családtagokat egyszerűen az illető család gyűjtőneve alá foglaljam. Hasonlókép helykimélés szempontjából, nem lehetett a Tagányi Károly- és másoktól közlött nemesi oklevelek jegyzékében betűrendes sorban előforduló neveket a névmutatóba újra beigtatni; ezeket csak gyűjtőczímök szerint említettem meg, s hogy minél könnyebben feltalálhatók legyenek, négy mutatószó alatt is fölvettem őket. Iacute;gy az orsz. levéltárban található nemesi oklevelek jegyzéke névsorunkban előfordúl a Betűrendes, Nemesi oklevelek, Országos levéltár és Tagányi Károly szók alatt.
A dolgozótársak egymástól eltérő orthographiáját úgy egyeztettem össze, hogy különösen a családnevek leírásában, a legszokottabb formához tartottam magam.
Budapest, 1893. április 16.

Borovszky Samu.

A Tárgy- és Névmutató ára tagtársaink részére 1 frt 50 kr. (bolti ára 2 frt). Megrendelések a társaság titkári hivatalához (Budapest, N. Múzeum) intézendők. Az összeg előzetes beküldése mellett a füzet bérmentesen, egyszerű megrendelésre pedig postai utánvétellel küldetik meg.

Az osztrák-magyar monarchia czímertára

czímmel nagyobb heraldikai munkát fejezett be Altenburger Gusztáv tagtársunk, kinek heraldikai képzettsége régóta előnyösen ismeretes olvasóink előtt. A nagyszabásu műnek a magyar birodalommal foglalkozó részét a szerző bemutatta társulatunk mult évi őszi vál. gyűlésén és alkalmat nyujtott meggyőződhetnünk annak kiváló tudományos értékéről. Most vesszük az egész munka előrajzát, s tájékozásul jónak látjuk azt egész terjedelmében lenyomatni:

I. Az osztrák állam területe.
a) Ausztria. 1. Az osztrák herczegek czímerei 1141–1453. 2. Az Ausztria főherczegség czímerei a Habsburg-házból való római-német császárok alatt 1453–1804. 3. A habsburgházi uralkodóknak, mint a római-német birodalom császárainak, Magyar- és Csehországi királyainak és Ausztria főherczegeinek czímerei 1438–1804. 4. Az osztrák kerület országainak, mint a római-német császárság részeinek, czímerei 1512–1806. 5. Az osztrák császárság birodalmi czímere 1804–1867. 6. Ausztria német örökös tartományainak czímerei. 7. Ausztria német örökös tartományai városainak czímerei. b) Csehország. 1. Csehország királyainak czímerei 1526-ig. 2. A cseh királyság birodalmi czímere, a habsburgházi királyok alatt. 3. A cseh korona alá tartozó országok czímerei. 4. Csehország tartományai városainak czímerei. c) Az illyr ország-csoport. 1. Az illyr tartományok czímerei. 2. Az illyr tartományok városainak czímerei. d) A lengyel tartományok. 1. A lengyel tartományok egyesített czímere, Lengyelország felosztásától a jelenkorig. 2. A lengyel tartományok országos czímerei. 3. A lengyel területek városainak czímerei. e) Ausztriának hajdani országai, illetve az országok czímerei, a melyek egykor a Habsburg-ház birtokaihoz tartoztak.

II. A Magyar birodalom.
a) Magyarország. 1. Magyarország országos czímere, korszaki és történelmi fejlődése szerint, III. Béla király idejétől a jelenkorig. 2. Magyarország királyainak és kormányzóinak családi czímerei. 3. A Magyar királyság birodalmi czímere, 1406-tól a jelenkorig. 4. A magyarországi megyék és szab. területek czímerei. 5. Magyarország városainak czímerei. b) A királyhágóntúli országrész vagy a hajdani Erdély-fejedelemség. 1. Az erdélyi fejedelmek czímerei 1538–1711. 2. A Habsburg-házból való erdélyi fejedelmek czímerei 1690–1765. 3. Erdély országos czímere és a fejedelemség három nemzetségének czímerei. 4. Erdélyországi megyék és székek czímerei. 5. A királyhágóntúli országrész városainak czímerei. c) A társországok vagy a Dráván túl fekvő részek. 1. Dalmáczia királyság országos czímere, s területeinek és városainak czímerei. 2. Horvát-Szlavon királyság országos czímere, megyéi és városainak czímerei. d) A birodalom hajdani tartományai. A magyar szent koronához tartozott országok czímerei.

III. A megszállott tartományok.
1. Bosznia és Herczegovina czímerei. 2. A megszállott terület városainak czímerei.
A munkáról társulatunk Tagányi Károly ig. vál. tag véleményes jelentése alapján már eddig is kimondta, hogy annak kiadását úgy a szaktudomány, mint a gyakorlati használat szempontjából kivánatosnak tartja. Ezuttal sem tehetünk egyebet, mint hogy megújítjuk e véleményünket s ismételten felhivjuk tagtársaink figyelmét e sokáig nélkülözött szakmunkára, melynek kiadása első sorban az ő pártfogásuktól van függővé téve.

Károlyi Ferencz gróf és kora 1705–1758.

A grófi nemzetség levéltárának adatai alapján írta Éble Gábor. Károlyi Ferencz gróf, Károlyi Sándor harmadik fia, a jeles tábornok, kiváló alakja volt a XVIII. század főuri köreinek. Harmincz éves korában atyja huszárezredét vezényelte a rajnai hadjáratban; 1737. a törökök ellen harczolt, 1739. vezér őrnagy lett. 1741. az osztrák örökösödési háborúban a magyar nemesi fölkelés élén harczolt Mária Terézia trónjának védelmében. 1745. lovassági tábornokká, majd a hétszemélyes tábla birájává neveztetett ki. Meghalt 1758. augusztus 14-én. Ez nagy vonásokban életpályája, a részletek mostanig kevésbbé voltak ismeretesek. Ez életpálya most ügyes és avatott történetíróra talált Éble Gábor személyében, a ki mint a grófi család levéltárának régi buvára, a nagy történelmi anyag teljes uralmával foghatott hozzá feladatához. Művének első kötete az 1741. év történeteig terjed, tehát Károlyit főleg mint katonát, pályafutásának első felében mutatja meg. Elbeszéléséhez a XVIII. század első felének e mozgalmas korszaka, a kurucz világtól Mária Terézia megkoronázásaig, nyujt érdekes hátteret, s a módszer, melylyel Éble hősének életrajzát e keretbe beilleszti, munkáját mint korrajzot is becsessé teszi. Értéke azonban nem annyira ebben, mint inkább a levéltári adatok legapróbb részleteinek gondos felhasználásában rejlik; e szempontból a munka mintegy kiegészíti a Károlyi-oklevéltárat, melynek kötetei még nem jutottak el a XVIII. századig. A könyvben genealogiai vonatkozások is vannak, s érdekes adatokat találunk benne a grófság és grófi czímer elnyeréséről is. A díszes kiállításu kötet a szerző kiadásában jelent meg; kapható Hornyánszky Viktor akad. könyvárusnál és minden nagyobb könyvkereskedésben.

FELHIVÁS.

Szent-Ivány Zoltán ig. vál. tagtársunk (Budapest, Andrássy út 79.), ki családja és az azzal rokon nemesi családok történetéhez hosszabb idő óta gyűjti az adatokat, azok kiegészítése czéljából a következő egyének származása, atyjuk s anyjuk felől kér e folyóirat olvasóitól szíves felvilágosítást:
1. Adamóczi Ambró Borbála, Hunyady Miklósné.
2. Bossányi Flóra, Paksi Sipeky Imréné.
3. Ebeczky Mária, Paksi Sipeky Lászlóné.
4. Füssy Zsófia, Nándori Bene Jánosné. (Férje 1654–56. nógrádi alispán volt.)
5. Kerekes Éva, Osztroviczai Sándor Mihályné.
6. Kőszeghy Julia, Szlavniczai Sándor Adalbertné. (Férje 1723. nyitrai alispán.)
7. Lippay Borbála, Báró Balassa Imréné.
8. Majthényi Klára, Sirchich Gáspárné. (1600 körül élt.)
9. Mitter Mária Erzsébet, De Adda Bernáth Jakabné, később Paksi Sipeky Lászlóné.
10. Nyáry Krisztina, Sirchich Gáspárné. (1670 körül.)
11. Okolicsányi Ilona, Okolicsányi Lászlóné. (1680 körül.)
12. Okolicsányi Róza, Korossy Ferenczné.
13. Pottornyay Erzsébet, Pongrácz Andrásné. (1600 körül.)
14. Báró Rottal Katalin, Szlavniczai Sándor Ferenczné.
15. Simonchich Horváth Zsuzsánna, Hunyady Mihályné.
16. Stansith Horváth Mária, Okolicsányi Lászlóné.
17. Iklódi Szluha Katalin, Szlavniczai Sándor Gáspárné.
18. Thuránszky Zsófia, Okolicsányi Jánosné. (Férje 1715. árvai uradalmi praefectus volt.)

105A GRÓF CSÁKYAK ÉS BECSKYEK ŐSEI.

A «kezdetben állj ellent»-féle elvet tartván, szükségesnek látom, hogy felszólaljak azon hibás vélemény ellen, mely két régi és nagy családunk származására és rokonságára nézve éppen mostanában kezd lábrakapni.
Már Nagy Iván úgy tünteti föl a dolgot a Csákyakról szóló, különben becses és jórészt okleveleken alapuló czikkében, mintha az első, országos hírnévre szerttevő Csákynak: I. Miklósnak, a vajdának, testvére II. István, III. Istvánnak és Bekynek jelzett fiakat hagyott volna maga után s ezeket valamint Bekynek gyermekeit a Csákyakhoz sorozza._{Magyarország családai III. 71. 86. ll.}*
A Sváby Frigyestől közlött, s az első ízekre nézve még a mult században készített családfa_{Turul 1891. 36.}* már tovább megy és határozottan I. Miklós vajda, I. István nevű testvérének unokáit mondja a tasnád-szántai Becsky-család őseinek.
Megkisértem e tévedés eloszlatását, és hogy okoskodásom annál világosabb legyen, haladjunk nyomról-nyomra.
Ismeretes történettudósaink előtt, hogy Csáky Miklós, temesi főispán, a későbbi vajda és testvérei György meg István 1401. jan. 18-án kapták a temesmegyei Csák (ma Csákova) várost._{Fejér. Cod. Dip. X/IV. 69.}* Birták ugyan már 1395 előtt is pár évig, de ekkor cserébe odaadták Adorján váráért_{Csáky levéltár Lőcsén fasc. 10. no. 11.}* s csak 1401-ben szerezték meg állandó jószágukul.
Világos tehát, hogy e család tagjai a Csáky nevet előbb nem viselhették.
S valóban azon oklevélben, melylyel ugyanezen Miklós és György a ma előnevet adó Keres-szeget (és nem Keresztszeget) öt évvel előbb, 1396-ban, megkapják, «magister Nicolaus, comes Themesiensis et Georgius filiii videlivet magistri Stephani de Zcydow» néven fordúlnak elő._{U. o. X/2. 349.}*
Hogy ezen «Zydow» mai irással Zsidó helység, melyről a két országos hírnévre vergődött testvér, továbbá atyjuk és Péter nevű testvérük 1401 előtt neveztettek, hol s merre esett? általában ismeretes ugyan, de még ha volna is kétség, eloszlatja azt egy 1389-iki oklevél, a mely szerint: «Stephanus filius Ladislai, Nicolaus, Petrus et Georgiiu filii ipsius Stephani de Zydo» a nézsai és csövi (ma csővári) nemesekkel perelnek._{Becsky-levéltár a nemzeti múzeumban. Az e levéltárból idézett levelek mindig az illető évszámok alatt lelhetők föl.}* Kitünik ebből, hogy csakis a pestmegyei Zsidó helységről nevezhették őket «de Zydo» – jómagyarsággal Zsidayaknak.
De még más neveket is viseltek a gr. Csáky család ősei.
1405. okt. 8-án a váczi káptalan Miklós vajda testvérét: «magister Georgius filius Stephani de Macha pridem comes Siculorum»-nak nevezi. Nevezték tehát e család őseit Mácsayaknak is, még pedig, mint a váczi káptalan itt említett levele mutatja a szintén pestmegyei, Zsidó mellett eső Mácsáról._{Hazai okmánytár III. 261–3.}* Másról, mint Csáky Györgyről itt szó sem lehet._{Századok 1880. 736–44.}* Ezzel teljesen egybe vág a váczi káptalan 1379-iki oklevele, a melyben már György székely ispán atyja nagybátyja és két testvére: «magistri Stephanus et Ladislaus filii Ladislai de Macha necnon Nicolaus et Petrus filii ipsius Stephani»-nak vagyis Mácsayaknak neveztetnek._{Becsky levéltár.}*
Ha azonban nem a váczi káptalan beszél, hanem a szatmármegyei tisztikar vagy a leleszi konvent és a váradi káptalan, akkor ugyanazon «Stephanus et Ladislaus filii Ladislai» folytonosan «de Pelyske», «de Pyliske» olykor «de Pyriske» néven neveztetnek a szatmármegyei Peleske helységről. Iacute;gy pl. 1369-ben «Stephanus et Ladislaus filii Ladislai de Piliske» a Zajtayakkal (de Zahta) perelnek_{Becsky levéltár.}*; 1370-ben pedig «Stephanus et Ladislaus filii Ladislai de Peleske» a Zajtayakkal és Atyayakkal kibékülnek._{U. o.}* Nem lehet tehát kétség benne, hogy a szatmármegyei Peleskéről van szó. De épp oly bizonyos az is, hogy e Peleskeyek ugyanazok a Zsiday és Mácsay néven emlegetettekkel és így a gróf Csáky család ősei. Ott van pl. egy 1382-iki, a szatmári főispántól kiállított oklevél, a melyben Zsiday Tamás tiltakozik «contra Stephanum filium Ladislai de Peleske et filium suum Petrum», a miért őt saját házában megtámadták._{U. o.}* Már pedig ez a keres-szegi uradalomról szóló adománylevéllel, a melyben Miklós erdélyi vajdának atyja Istvánnak, édes testvére Péternek neveztetik, teljesen egybevág.
Ezeket megállapítva nem lesz nehéz a gróf Csáky és a vele rokon családnak, Zsiday, Mácsay és Peleskey néven szereplő, s a XIV. században élő tagjait föllelni, birtokait és működésüket kimutatni.
Lássuk először is a Csáky család őseit.
1352-ben «Stephanus filius Ladislai dicti Adas de Pylyske» a Peleskével határos Pete helység miatt perelt Kisvárday Jánossal. E helységet ugyanis akkor ügyekezett kezére keríteni Kisvárday, de Peleskey István nem egyezett bele, mert neki, mint szomszédnak, több joga volt annak megvételéhez, mint Kisvárdaynak._{Becsky levéltár.}*
Ugyancsak 1352 végén jelenti ki Peleskey (de Pilyske) István, Adas László fia, a nádor előtt, hogy Kisvárday János a kiszabott birságot neki megfizette._{Zichy cs. okmánytára II. 494.}*
Három év mulva megkezdődött a perlekedés Peleskey István és Kisvárday János között Pete helység miatt. 1355 nagybőjtben a váradi, húsvét után pedig az egri káptalannal tartat vizsgálatot Várday János Peleskey István ellen, a ki Pete helységet lefoglalva tartotta._{U. o. II. 598, 609.}* Ez év szeptemberében pedig Peleskey István (Stephanus filius Ladislai dicti Adaas de Pyryske) személyesen fárad fel Budára, hogy lássa a Várdaytól ez ügyben fölmutatandó okiratokat. De hiában járt ott, mert a nádor, a ki úgytetszik a feleket szerette volna békés egyességre birni, elhalasztotta a perdöntést a következő évi hamvazó szerda nyolczadán tartandó törvényszéki ülésre._{U. o. II. 623.}*
Mire az így kitüzött időpont elérkezett, Gilétfy Miklós nádor már nem volt az élők között, az új nádornak, Kont Miklósnak, pedig még nem volt jegyzője és pecsétje, maradt tehát a pör eldöntése Szent-György nyolczadára._{Zichy cs. okm. III. 26.}* Innen pedig még bizonytalanabb időre halasztá el az új nádor, mert időközben megharsant a csatakürt és Peleskey Istvánnak a velenczei háborúba kellett vonulnia._{U. o. III. 27.}* El is ment és 1357 nagybőjt közepéig pörbe nem foghatták._{U. o. III. 60.}* Azontúl pedig valamikép csakugyan kiegyezett Várday Jánossal, mert többé nem fordúl elő neve a Várday család pörös leveleiben.
1369-ben már mások ellen védelmezi Adás László fia peleskei birtokát. Erre mutat, hogy 1369-ben Széchy Miklós országbiró «Stephanus et Ladislaus filii Ladislai de Piliske» Zajtay Tamás fia János ellen indított pörét elhalasztja,_{Becsky levéltár.}* 1370-ben pedig ugyancsak e két testvér (ekkor «de Peleske»-t ír az oklevél) a Zajtayakkal és Atyayakkal kibékül._{Becsky levéltár.}*
Kitünik az oklevelekből az is, hogy Adás László fiai nem birták az egész Peleskét. Nevezetesen egy 1372-iki oklevél arról tudósít bennünket, hogy «Stephanus filius Ladislai, Nicolaus, Petrus et Georgiiu filii Bekch de Sydow» peleskei részét elzálogosította Peleskey Lászlófia Lászlónak és édes testvérének Csomafalvy Istvánnak «Ladislao filio Ladislai de Pelyske Stephano de Chomafalva (ma Csoma Beregm.) fratri eiusdem uterino»_{U. o.}* 1376-ban pedig ugyancsak «Stephanus filius Bekch de Sydow» Peleske elzálogosított felét a vázi káptalan előtt ugyanazoktól («a Ladislao et Stephano filiis Ladislai de eadem Sydow») visszaváltja._{U. o.}*
Ezen oklevél egyúttal kapcsúl szolgálhat arra, hogy áttérjünk a Csáky család őseinek pestmegyei birtokaira. Mint látjuk, ugyanazon testvéreket, kiket az eddig fölsorolt oklevelek Peleskeyeknek neveznek, 1376-ban a váczi káptalan Zsidayaknak írja. Iacute;gy őket egy 1389-iki, a család valamennyi, akkor élő tagját fölsoroló levél is, a mely szerint «Johannes filius Ladislai de Zydo, Stephanus filius ipsius Stephani de Zydo» (továbbá «Thomas, Stephanus et Bechk filii alterius Stephani de Macha») a Nézsayakkal és Csövyekkel perelnek._{U. o.}* De elég sűrűn fordúl elő Adás László fia István Mácsay néven is. Iacute;gy pl. 1371-ben, midőn a Nézsayakkal pöröl,_{U. o.}* és 1376-ban, midőn a Mácsához közeleső Batthyánt birta s annak megtartása miatt Zsiday Becsk fia Istvánnal némi viszályba keveredett._{U. o.}*
Mint ez adatokból untig kitűnik, a Csáky nevet fölvevő Miklós vajdának és György székely ispánnak atyja Peleskey, másként Zsiday vagy Mácsay I. István, az 1352–96. években élt. Ennek atyja pedig László volt, a kit kortársai az «Adás» ragadványnévvel különböztettek meg a többi Lászlóktól. Emlegetik az oklevelek Miklós vajda atyjának édes testvérét s ennek fiát; fölsorolják testvéreit is: Györgyöt, a ki vele együtt közszerző volt, továbbá Pétert és legutóljára, mikor már Péterről elhallgatnak, II. Istvánt.
Ezen II. István az, a kit a régi családfakészítők a Becsky-család ősének tesznek meg. De hibásan.
Észrevehették volna ezt mindjárt azon oklevélből is, melyre állításukat alapítják: az 1422-iki cserelevélből. E szerint Zsigmond király Zsidó, Mácsa pestmegyei falvakért és azok tartozékaiért cserében adja a margitai uradalmat (Bihar m.) «Nicolao de Chaak vojvode ac Georgio, pridem comiti Siculorum, fratri suo carnali, item Stephano et Bekch filiis Stephani de Sydou patruelibus fratribus ipsius»._{Gr. Csáky levéltár f. 5. nr. 2.}* Ha az itt említett «Stephanus de Sydow» Miklós vajda édes testvére, akkor annak fiai «Stephanus et Bekch» nem nevezhetők a vajda «fratres patrueles»-einek, hanem a «nepos» vagy a «frater fratruelis» név illette meg őket.
De még inkább észrevehették volna a hibát, ha végig nézik a család levéltárában levő másolatokat. Ott könnyen meglelhették volna a leleszi konvent 1435-iki levelét, mely szerint «Catharina relicta et Elisabeth filia condam Stephani de Chak» tiltakoztak Csáky I. Miklós és I. György fiainak azon tette ellen, hogy ezek férjének, illetőleg atyjának birtokait (nevezetesen a szatmárnémeti malmot) erőszakosan magukhoz ragadták, mielőtt Katalinnak hozományát kiadták és Erzsébetet kiházasították volna._{Gr. Csáky levéltár fasc. Transumpt. nr. 13. 7–9. ll.}* Ennél világosabb bizonyíték arra, hogy Csáky II. Istvánnak fiágon magvaszakadt, nem kell.
Sőt még ennyi utánjárás sem kellett volna. A kronologia még hamarább útbaigazít. Az 1422-iki oklevél az ott említett «Beckh» atyját néhainak mondja. Ámde Miklós vajda testvére (Stephanus filius Stephani filii Ladislai de Chak) még 1424-ben is él és a Csaholyiaktól Szárazberek (Szatmár m.) egy részét zálogba veszi._{Gr. Csáky levéltár. Kassai fasc. 350. nr. 1.}*
Kézzelfogható ennélfogva, hogy Csáky Miklós vajdának II. István nevű testvére a Becskyeknek őse nem lehetett.
Ki volt tehát? És miféle rokonságban állott az a Csákyak ősével? – A Csákyak régi genealogusainak mentségére ki kell mondanunk, hogy ezt magából a Csáky levéltár adataiból nem lehetett megállapítani. E végből más levéltárak okleveleit is segítségűl kell hívni.
Ugyanakkor, midőn az oklevelek a gr. Csákyak őseit Zsiday vagy Mácsay néven emlegetik, beszélnek egy másik Zsiday- vagy Mácsay-családról is.
Iacute;gy idéztünk már egy 1372-iki oklevelet, mely szerint «Stephanus filius Bekch de Sydow» peleskei birtokát elzálogosítja; ismét egy 1376-ikit, a mely szerint ő ugyanazt a váczi káptalan előtt visszaváltja. Ugyancsak 1376-ban perlekedik «Stephanus filius Bekch de Sydow» a pestmegyei Batthyányért._{Becsky levéltár.}*
Zsiday néven fordúl még elő 1333-ban, midőn nővérének Margitnak, Pomázy Benedek nejének, leánynegyed fejében odaadja a pestmegyei Szada máskép Iklód nevű falut (possessionem suam hereditariam Zoda alio nomine Iklod vocatam in comitatu Pest iuxta fluvium Rakus)_{U. o.}* és 1358-ban, midőn Szécsy Miklós országbiró Kazsoky (de Gasok) Pető fia Jánost meg nem jelenés miatt az ő javára birságolja._{U. o.}*
De valamint Adás László fia Istvánt nevezik az oklevelek Mácsaynak is, éppen úgy Becsk fia Istvánt is írják Mácsaynak. És pedig joggal, mert birtokos volt Mácsán. Kitűnik ez Ujlaky Miklós országbiró 1359-iki leveléből, a mely szerint «Dominicus et Johannes filii Stephani filii Bekch de Sydo» még kiskorú gyermekek (pueri in tenera etate constituti) tiltakoztak atyjuk ellen, a ki az ő pestmegyei Al-Mácsa nevű birtokát Szántai Petőfy Jánosnak és Istvánnak elzálogosítá._{U. o.}*
Ő tehát azon Mácsay Becsk fia István, a ki 1371-ben a Csöviekkel perel,_{U. o.}* és a ki 1379-ben Domokos nevű fiával együtt a váczi káptalan előtt Adás László fiaival és unokáival kibékül._{U. o.}*
Ezen Becsk fiának, Zsidy vagy Mácsay Istvánnak fiai szintén e két néven fordúlnak elő a XIV. században. Iacute;gy fentebb a Csákyak őseinél idéztünk egy 1389-iki oklevelet, mely őket: «Thomas, Stephanus et Bechk filii alterius Stephani de Macha»-nak nevezi s egyúttal atyjukat Adás László fia Istvántól határozottan megkülönbözteti._{Becsky levéltár.}* 1394-ben «Stephanus, Bekch et Thomas filii Stephani de Sydo» Báthory János nejével perelnek._{U. o.}* 1399-ben «Stephanus filius Stephani filii Bekch de Sydow» Kaplay Dezsővel viszálykodik._{U. o.}* Ugyanazon évben a másik két fiú: «Bekch et Thomas filii Bekch de Macha», mint mácsai és zsidai földbirtokosok említtetnek._{U. o.}*
A mint ez adatokból láthatjuk Adás László fia Zsiday Istvánnal egy időben élt egy másik Zsiday István is. De ez teljesen különböző személy volt akár Csáky I. Istvántól, akár ennek fiától, II. Istvántól, mert az ő atyja Becsk (Bekch) nevet viselt.
Megismervén ekkép a két egymástól különböző Zsiday és Mácsay családot (a gróf Csáky- és a Becsky-családoknak XIV. században élő őseit), áttérhetünk a második kérdésre, mennyiben rokon-e ezen két család?
Hogy a két család rokon, az kétségtelen. Az erre vonatkozó régi, mind a gr. Csáky- mind a Becsky-családnál meglevő hagyományt fényesen igazolja az, hogy valaha a két család ősei közösen és osztatlanúl birták jószágaikat, még pedig szokatlanúl késői ideig: 1359-ig. 1357 elején «Stephanus filius Bekch de Sydo», tehát a Becskyek őse kezdte sürgetni az osztozkodást és Peleskey László fia Istvánnal vagyis a gróf Csáky-család ősével a királyi kápolna igazgatója és csázmai prépost előtt megigérte, hogy a harmadik velök osztályos család tagjait («Johannem et Stephanum filios Peteu de Zantho») a Szántai Petőfyeket Szent-György nyolczadán a váczi káptalan elé vezeti és ott majd birtokaikon becsületesen megosztoznak._{Becskey levéltár.}* – Azonban valami közbejött s az osztozkodás nem ment végbe sem 1357-ben, sem 1358 elején, mert ez évben Pomázy Benedekné, Margit, eltiltja ugyan összes rokonait (Stephanum filium Bekch de Sydo fratrem suum carnalem, Johannem et Stephanum filios Peteu, Stephanum et Ladislaum filios Ladislai dicti Adaas) a javaikban való örök osztálytételtől (a divisione perhempnali), de nem említi, hogy az osztály már megtörtént volna._{Zichy cs. okm. III. 114. Azért tiltakozott az osztozkodás ellen, mert neki még nem adták ki a leánynegyedet és az atyjától ráhagyott jövedelmeket. Különben Pomázynénak bajosan volt igaza.}*
Ellenben, hogy 1358 végén vagy 1359-ben végbement a birtokfelosztás, annak ékes bizonyítéka azon már idézett 1359-iki oklevél, mely szerint a birtokaival most már szabadon rendelkező Becsk fia István Al-Mácsát mindjárt elzálogosította a Szántai Petőfyeknek. Nem ok nékűl sürgette ő az osztozkodást!
Sajnos az osztályra vonatkozó levelekből éppen nem tűnik ki, mily fokon rokon az így osztozkodó Zsiday (= Becsky), Peleskey (= gróf Csáky) és Szántai Petőfy-család? Későbbi levelekre vagyunk tehát utalva. Az összes eddig e végből átkutatott levelekben csak két adatot találtam, a mely erre vonatkozik. Az első szerint 1378-ban I. Becsknek unokája István fia Domokos tiltakozik «contra Stephanum et Ladislaum filios Ladislai de Pelyske fratres suos patrueles», a kik az ő peleskei részét elfoglalták._{Becsky levéltár.}*
Ez adat azonban noha régibb, ingadozó.
A «frater patruelis» rendesen másodízi rokonságot vagyis unokatestvért, néha pedig harmadízi rokonságot, másodunokatestvért jelent,_{Pl. Fejér Cod. Dip. X/3. 315. Anjoukori okmánytár VI. 443.}* távolabbit már nem. Ha az 1378-iki oklevél «frater patruelis»-ét itt is annak gyakrabbi jelentésében vennők, akkor ebből az következnék, hogy Zsiday Domokos unokatestvére volt Peleskey I. Istvánnak és így az ő nagyatyja, Becsk, nagyatyja volt Peleskey Istvánnak is. Az ám, csakhogy ez a chronologiával összeegyeztethetetlen. Akkor ugyanis el kellene fogadnunk azt is, hogy Domokosnak az atyja Zsiday I. István nagybátyja volt Peleskey Istvánnak. Pedig az adatok ezt a Zsiday I. Istvánt teljesen egykorúnak mutatják Peleskey I. Istvánnal, sőt még tán fiatalabbnak; hiszen 1359-ben még kiskorú gyermekei vannak s ez időtájt születik még három fia és egy leánya; s a mi döntő, ha ő a nagybátyja Peleskey I. Istvánnak és Petőfy Istvánnak, akkor az ő kezében vannak a birtokok, s akkor nem ő sürgette volna 1357-ben az osztozkodást, hanem inkább a Peleskeyek és Petőfyek. Az 1378-iki oklevél «frater patruelis»-ét, tehát annak második jelentésében kell vennünk, s így Domokost Peleskey I. István másodunokaöcscsének, atyját Zsiday Becskfy Istvánt pedig unokatestvérének kell tartanunk.
Szerencsére, ha még volna kétségünk, azt a második adat ezzel egybevetve, teljesen eloszlatja. Az 1422-iki (már idézett) cserelevél szerint Zsiday I. Becsk fia Istvánnak fiai II. István és II. Becsk «fratres patrueles»-ei Csáky I. Miklós vajdának és I. György volt székely Istvánnak. Itt nem lehet szó másodfokú rokonságról, mert hiszen látjuk, hogy Csáky I. Miklós és Györgynek a nagyatyja más személy (Adás Lászó), mint Zsiday II. István és II. Becsk nagyatyja (I. Becsk). Világos tehát, hogy Miklós vajda és I. Becsk unoka- és másodunokatestvérek voltak.
Megalakúl ekként a következő biztos adatokon épülő családfa:

N. Adás I. László a gróf Csákyak őse. Pető. I. Becsk a Becskyek őse. I. István 1352–1396. II. László 1358–79. István 1357–87 János 1357–93 Szántai Petőfyek. István 1333–79. Margit 1333–58. Pomázy Benedek. János 1389. Katalin_{Századok. 1893. 224. l.}* 1393–95. Báthory János. I. Miklós 1379–1426 az erdélyi vajda. Péter 1379–96 † György 1389–1430 a székely ispán. II. István 1401–24 † Domokos 1359–79. János 1359. Tamás 1389–99. II. István 1389–1429. II. Becsk 1389–1429. Orsolya 1392. Zovárdfy Dávid. János 1435. I. László 1435.

Ezen a gr. Csáky és Becsky levéltárak, továbbá a Zichy cs. okmánytára adataiból összeállított családfa világosan feltűnteti a gr. Csáky- és Becsky-család rokonságát, egyszersmind mutatja, hogy az sokkal régibb keletű, mint eddig gondoltuk. Maga a Becskfy és az ebből alakúlt Becsky név is régibb a XV. századnál, mert hiszen Becsky Tamás és II. Becsk már 1399-ben «filii Bekch» neveztetnek,_{Becsky levéltár.}* a mi nem egyéb, mint a magyar Becskfynek latin fordítása.
De megértjük a családfából azt is, hogyan jutottak a XV. század elején a gr. Csákyak és a Becskyek Tasnád-Szántóhoz. A Szántai Petőfy család vérrokon volt velük s annak magvaszakadtával a két, vele egyenlő fokon rokon családra szállottak át nemcsak Szántó, hanem egyéb javai is.
Ennyi az, a mit a két nagy és jeles család őseiről az előttem ismert oklevelekből megállapíthattam.
De már önkéntelenűl is azon kérdés merűl föl, ki volt a két, illetőleg három család névtelennek jelzett őse?
Azt felelhetnők erre, hogy nem tudjuk. Ez volna a legkönnyebb, de a legkevésbé kielégítő felelet. Megkisértem tehát, hogy más, valamivel többet érő feleletet adjak. Igaz, hogy ez a felelet még most csak hypothesis számba mehet, de azért jónak látom azt is előadni.
Nem tetszik-e különösnek, hogy annak az ismeretlen ősnek három unokája István nevet visel? Adás László, Pető és I. Becsk egy-egy fiúkat Istvánnak kereszteltetik. A ki ismeri a családok szokását a nevek megválasztásánál, a ki tudja, hogy egy-egy keresztnév mily szívósan ismétlődik a nagy családfákon, a három unoka István keresztnevét nem fogja merő véletlenségnek tulajdonítani.
Természetesen ezen hozzávetés magában véve nagyon csekély értékű. Keresnünk kell még más adatokat is.
Láttuk, hogy I. Becsk fia I. István az 1333–79-iki években fordúl elő okleveleinkben, Peleskey vagy Csáky I. István pedig az 1352–96-iki években élt és már 1356-ban háborúban vettek részt. Ebből aztán következik, hogy atyáik I. Becsk és Adás László a XIV. század első felében éltek, nagyatyjuk, az ismeretlen ős, pedig a XIII. század második felében, s így még az Árpádkorban élt.
Ezzel megkaptuk az ismeretlen ősnek a korát, nézzük már a birtokait. A már kétszer idézett 1422-iki cserelevél erre is derít némi fényt. E levél kiállításakor a Csákyak és Becskyek azt állítják, hogy ők Alsó- és Felső-Mácsát, Zsidót, továbbá a Mácsához tartozó Tas és Iklad pusztákat még Szent-István adományából birják (vigore collationis sanctissimi Stephani regis, sicuti asseritur, possedissent)_{Gr. Csáky levéltár fasc. 5. nr. 2.}* Ez persze nagyítás. De annyit nyugodtan elfogadhatunk s el is kell fogadnunk belőle, hogy a felsorolt birtokokat még a közös őstől örökölték, mert hiszen, akár I. Becsk, akár Adás László szerzik meg, mindjárt nem lehet a Csákyak és Becskyek közös, egyenlő jogon birt jószága.
Ha pedig ez így van, akkor azon ismeretlen ős senki más, mint István, Erzsébet királynénak, Kún László nejének tárnokmestere, 1284-ben ő kapja meg a pestmegyei Tas (Thos) földet,_{Wenzel Árp. okm. IV. 265.}* s annak határjárásából (pl. a hatvani és a pásztóhi útak említéséből) világosan kitűnik, hogy e Tasföld nem más, mint az 1422-ben ősi birtoknak mondott Tas puszta. Mivel pedig ugyanezen 1284-iki oklevél szerint István tárnokmester gyermekkorát V. István király udvarában töltötte, 1284-ben alig volt több 40–45 évesnél, és így életkora is teljesen egybevág a gr. Csákyak és Becskyek közös ősének korával.
Szólanunk kell végűl arról, miféle nemzetségből ágazott ki e két család? Annyiszor emlegetik e kérdést, hogy annak, a ki a gr. Csákyak és Becskyek őseivel foglalkozik, lehetetlen a hozzászólást elkerűlnie.
Hogy a gr. Csákyak magukat a Csák nemzetség ivadékának tartják és Szabolcs vezérnél alább meg nem állnak, az untig ismeretes. Tudvalevő az is, hogy e vélemény teljesen alaptalan. Kár volna megczáfolására a szót vesztegetni. Az olyan okoskodás révén az Abaffyakat az Aba, a Gyulayakat a Gyula-Zombor, a rimaszécsi Széchyeket a Szécs nemből kellene származtatnunk.
A Becskyek közt egy magyar történettudós más véleményt terjesztett el. Nagy Iván alapvető munkájában kétszer is fölemlíti, hogy Podhráczky József szerint a két rokon család az Ákos nemből ágazott ki._{I. m. I. 265. III. 70. ll.}*
Nem mondjuk, hogy e második vélemény is csak olyan szójátékon alapuló, mint az első, ám ennek szerzője sem találta el az igazat. Már maga Nagy Iván észrevette az ő kritikus szemével e vélemény ingadozó voltát s helyesen jegyzé meg: «En oklevélgyűjteményeinkben sem a de genere Csák, sem de genere Akus kitételt e családra vonatkozólag nem olvastam»._{U. o. III. 70. l.}* Én pedig éppen e végből különösen végig néztem a Becsky levéltár 1410-ig terjedő leveleit, de azokban – noha Podhráczky rájuk hivatkozik – az Ákos nemből való származásnak nyomára sem találtam.
Nem is származott a két család abból. Világos ez mindjárt a heraldikából. Sem a gróf Csáky, sema Becsky-család czímere nem egyezik az Ákos nemzetségével. Pedig lehetetlen, hogy azt teljesen megváltoztatták s legalább egyes részeit meg ne tartották volna.
Ez ellen bizonyít Tasföldnek fent említett 1284-iki határjárása is. Ez fölemlíti ugyan az Ákos nemzetségnek e Tassal határos birtokait, de egy szónyi utalást sem tesz arra, hogy a megajándékozott István tárnokmester abból származott volna.
Más irányban kell tehát kutatnunk.
Kiindulunk abból, a mi az előadottakból világos, hogy a gr. Csákyak és Becskyek ősei Pestmegye északi részein Zsidón és Mácsán laktak. Hogy Zsidó valamely kiválóbb nemzetségnek fészke volt, következik abból, hogy ott Szent-Balázs tiszteletére épült s már 1284-ben létező premontrei prépostság állott._{V. ö. Csánky: Magyarország történ. földrajza I. 37. Wenzel Árp. okm. IV. 265.}*
Hogy miféle nemzetség volt az? arra csaknem bíztosan felel a váczi káptalannak 1237-iki levele. E szerint a Zsidó (Ziday) nembeli Achilles az említett káptalan előtt adja el gyámfiának, az ugyancsak e nemből való II. Mácsának, I. Mácsa unokájának Turul nevű birtokát a pécsi káptalannak._{Wenzel Árp. okm. VII. 47.}* Létezett tehát az Árpád-korban egy Zsidó nevű nemzetség. Hogy ez Pestmegye északi részén lakott, mutatja, hogy Achilles a váczi káptalan előtt jelenik meg, noha baranyamegyei birtok eladásáról van szó. Ugyanezt támogatja egy 1257-iki oklevél, a mely szerint a Zsidó nemzetségnek női tagja, Hellyn leánya, hevesmegyei főúrhoz, I. Kompolthoz (a Nánai Kompolthy-család őséhez) ment férjhez.
Nem vakmerőség ezek után e Zsidó nemzetséget éppen a pestmegyei a zsidai monostor alapítójának tartanunk, annál kevésbé, mert hiszen látjuk, hogy e nemzetség tagjai közűl a tatárjárás előtt többen Mácsa nevet viseltek – s íme Zsidó mellett ma is ott találjuk Mácsa helységet. Már pedig a személy- és helynevek ilyen összetalálkozása véletlenség műve nem lehet.
De vajjon össze lehet-e kötni a gr. Csákyakat és Becskyeket eme Zsidó nevű nemzetséggel?
Erre is van némi, halvány adatunk. Ilyen, hogy a gr. Csákyak és Becskyek vélelmezett közös ősének testvére «Zsidó» nevet visel. De ez magában nagyon kétséges. Mert egy-egy nemzetség neveit (pl. Aba, Csák, Apa stb.) más nembeliek is fölvehették és föl is vették. Hanem annál fontosabb adat az, hogy a zsidai nemzetségi monostornak a gr. Csákyak és Becskyek ősei még 1421-ben is kegyurai (patronusai). Vagy teljesen alaptalan tehát ez ősöknek 1422-iki dicsekvése, hogy ők Zsidót nagyon régi időtől fogva (állítólag még Szent-István adományából) birják, vagy pedig ezen két, illetőleg (a Szántai Petőfyekkel) három család a rég feledésbe merűlt Zsidó nemzetségnek sarjadéka.
Lehet, hogy e származtatás nem oly hízelgő, mint a régi genealogusok meséje Szabolcs vezérről, de nem is egyszerű megokolatlan ráfogás s mindenesetre közelebb áll ahhoz, a mi kutatásomnak egyetlen czélja volt: a történeti igazsághoz.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

1893-3

112A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK.
(Harmadik közlemény.)

Az Ugocsa vármegyei eredetű Szirmayak a XVI. század végén Szatmárba költözködvén, szirmai birtokaikat apródonként elidegenítették, úgy annyira, hogy történetünk idejében már egy tapodtat se birtak az ős fészekben. Az egy Kalós Zsigmondot kivéve, tehát a leányági s jobbára távol lakó ivadékok s az innen-onnan beházasodott kis nemesek osztozkodtak a falun, mely Szirmay György véleménye szerint ősidőktől fogva kizárólag fiúágat illető vagyon volt. Minthogy pedig Kalós Zsigmond uram korántsem leányágnak, de igaz Szirmay örökösnek tartotta magát, s birtoklását Mátyás királynak 1469-ben kelt nova donatiójával tudta igazolni, a furfangos prókátor mindjárt a vármegyébe érkezése után körűl hálózta a jámbort, atyafiságot kötött vele s törvényes vallást tett arról, hogy a Szirmay és Kalós családok egy és ugyanazon törzsökből származó osztályos vérek. Zsigmond uram, mint afféle otthonülő falusi nemesember, ki saját unokája vallomása szerint, a miről különben magunk is meggyőződtünk, «a nevét sem tudta jól lemázolni»,_{Szirmai Kalós Bertalan, Ugocsa vármegye vicze ispánja 1833 január 30-án írja Kazinczy Ferencznek: «De hiszen igen könnyű volt az említett nagyatyánkkal, a ki nem nagy tehetségű, a mellett írás-, annyival inkább törvénytudatlan volt és a nevét sem tudta jól lemázolni, törvénykezni egy gazdag, törvénytudó embernek, a ki mint consiliarius Szirmai Antal úr, Szirmai György úrnak a fia írja, Huszthit is a törvényes könyve kidolgozásában segítette.» (Szirmai Kalós cs. leveles ládája.)}* a világért se gyanakodott volna, sőt úgy látszik büszke is volt ujdonsült rokonára, kit még a Szatmár vármegyei jó Szirmayak, a csebi Pogányok és Ujhelyiek sem átallottak vérségükbe fogadni, szóval ráment a lépre és úgy gondolkodván, hogy egy kis nyereség, haszon, bizony rá is felfér s ne mindennel az amúgy is gazdag, előkelő rokonok tőltözzenek: szövetségre lépett Szirmay Györgygyel, hogy a leányági utódokat kitudják a jószágból, s közös erővel visszaperelik tőlük a régóta bitorolt ős Szirmay vagyont.
Tapasztalván azonban a szemfüles prókátor, hogy a leányági ivadékok vagy hatalmas urak vagy kurta nemesek, és amazokkal nem tanácsos, ezekkel pedig nem érdemes kikötni, csakhamar fordított a köpenyegen, s minekutána özv. Váradi Ferencznét csebi Pogány Klárát szirmai birtokától hamarosan megfosztotta, egyenesen Kalós Zsigmond ellen fordult, a Szirmay-féle birtokokra vonatkozó okleveleknek, különösen pedig Mátyás király említett nova donatiójának kiadását követelvén tőle. Minthogy pedig a vármegye törvényszéke s az ítélőmester előtt indított pereivel következetesen elutasították, sőt silentiumot is kapott, 1733-ban végre a királyi tábla elé idéztette Kalós Zsigmondot, állítván, hogy semmi jussa sincs azokhoz a levelekhez, mert részint az 1717-iki tatárjárás alkalmával szedegette össze, részint nagyatyjától, Kalós Istvánról, örökölte, a ki néha Szirmay András özvegyét, Tassy Margitot, nőűl véve, ennek kezével jutott a Szirmay családot illető oklevelek birtokába s végezetre tagadásba vette a Kalósoknak a Szirmay nemzetségből való származását, követelvén, hogy Zsigmond mutassa ki a maga genealogiáját stb.
Nem lehet czélunk e helyen a különben nagyérdekű perrel tüzetesen foglalkozni, elég az ahhoz, hogy Kalós Zsigmond a királyi táblán minden levelét fölmutatta, s köztök Mátyás királynak sokszor említett 1469-iki donatióját, mely szerint Szirmay Mátyus a Bertalan, Foris Kolos_{Foris = Christophorus; egy pár oklevélben így is neveztetik. A Kolos néha Kaloos – Calus ragadvány nevet, mint alább látni fogjuk, már atyja, Szirmai Simon is viselte.}* a Simon és Miklós a László fia «possessionem eorum Zyrma prćdictam in comitatu de Ugocha existentem, in cuius pacifico dominio iidem Mathyas, Foris et Nicolaus progenitores ipsorum ab antiquo perstitisse seque persistere asserunt etiam de presenti, simul cum cunctis utilitatibus etc.» új adományul kapják._{«Bude in festo b. Cecilie virginis et martiris, anno domini 1496. (Eredetije hártyán, rányomott kir. titkos pecsét töredékeivel, ifj. Kemény Lajos úr birtokában Kassán. Dr. Csánki t. barátom szívességéből; de megvan a Kalós-család levéltárában is több rendbeli hiteles másolatban.)}*
Fölmutatta továbbá a leleszi convent jelentését arról, hogy nevezettek 1470-ben «feria 5-a prox. ante festum b. Fabiani et Sebastiani martyrum» Gödényházi Barthos István királyi ember s a szomszédok jelenlétében ős jószáguk birodalmában ellentmondás nélkül statuáltattak._{A Szirmai Kalós cs. leveles ládájában.}*
Igazolta végre, hogy ősei a Szirmai Kalósok évszázadok óta háborítatlanúl birták Szirmát, minthogy pedig nevüket következetesen megtartották s a privilegium most is kezénél vagyon, a törvények értelmében leszármazásának kimutatására nem kötelezhető.
Ezzel szemben felperes, állítván és bizonyítván, hogy a condonatarius Szirmay Miklós egyenes ágon leszármazott ivadéka s így kétségtelenűl több joggal bir a per tárgyát képező levelekhez mint Kalós Zsigmond, ki a Szirmára új adományt szerző Kolos Forissal való nexusát igazolni nem képes, bizonyos 1721-ben eszközölt tanukihallgatásról szóló jegyzőkönyvet mutatott föl, mely szerint néhai Kalós István «azon üdőben tudniillik, mikor Kemény János Erdélbül a pogányság előtt kiszaladott volt és a pogányság is kijött utánna erre a földre», Szirmay András özvegyével házasságra lépvén, az asszonynak első urától származott fiát, ugyancsak Andrást, béres számba tartotta, ökrökhöz alkalmazta s maga beülvén a kristál ablaku, gyantáros ajtaju, iratos falu szép udvarházba, az ős Szirmay jószágokkal együtt a leveleket is kezéhez vette, a szegény árvát mindenéből kitudván stb. Ez, t. i. ifj. Szirmay András emberkort érvén, megházasodott, «elvevén egy szegény jövevény asszonynak leányát», de egyetlen fia, Palkó, még gyermekkorában elhalván, minden javait a Kalósok örökölték. Vallották továbbá még azt is a tanuk, hogy nevezett Kalós István, Zsigmond nagyatyja, egy alkalommal özv. Böke Ferenczné, Szirmay Sára lakóházára tört, az ablakon belövöldözött és hatalmasan kényszerítette a megréműlt öreg asszonyt a Szirmay családra vonatkozó levelek kiadására._{L. a többször idézett, s 1773-ban levált táblai pert. Proc. Tab. 4–3749.}*
Leszármazásának igazolására pedig a következő stemmát terjesztette elő:

I.
Nicolaus de Zirma donatarius 1469. I. Georgium de Zirma 1520. II. Georgium 1545. I. Andream 1591. III. Georgium 1591. II. Andream. Stephanum 1650. Paulum † Dominicum 1686. IV. Georgium de Zirma actorem.

Ha e táblázat adatait összehasonlítjuk azzal a bizonyítványnyal, melyet Kapy Gábor ítélőmester 1722-ben Szirmay György leszármazásáról kiállított, (Turul 2-ik füzet 62. lap), azt tapasztaljuk, hogy amott György úr az 1469-ben élő Miklósnak hetedik, itt azonban már csak hatodiziglen való maradéka. Nem tesz semmit, találkozhatunk még mi e táblázaton nagyobb eltérésekkel is, hiszen egy Györgygyel több vagy kevesebb, prókátorunkra nézve nagyon alárendelt kérdés volt.
Van azonban a családfának egy más, sokkal lényegesebb hibája, mely nem csak a pörben allegáló prókátorok, de a királyi tábla eljárását is kitünően jellemzi.
Annak igazolására ugyanis, hogy az 1469-ben szereplő impetrans Szirmay Miklós fia csakugyan György volt, fölmutattatott a biróság előtt bizonyos 1520-ban Budán «die dominico prox. ante festum b. Barnabe apostoli» kelt oklevél, melyben a király említett Szirmay György (Miklós fia) panaszára meghagyja a leleszi conventnek, hogy az Egressy családbeliek ellen, a kik exponensnek felső-sárvári birtokán hatalmaskodtak, vizsgálatot teljesítsen.
A nevezetes oklevél Babocsy Tamás táblai hites jegyző másolatában csatoltatott a perhez. Az eredeti mandatumból épen az a része volt letépve vagy elrongyolódva, a melyiken az illető király neve állott, a ki máskülönben «dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex» titulussal élt, szóval nem lett volna ördögi mesterség kitalálni, hogy jó Zsigmond királyunkról van szó s az istenadta juratus nagy buzgóságában egész századot ugrott előre a másolásnál, írván quadringentesimo vigesimo helyett quingentesimo vigesimot. És sajátságos, szinte megfoghatatlan dolog, hogy alperes ügyvédje nem kifogásolta ezt az oklevelet, holott a törvényben és a hazai historiában jártas prókátornak okvetlenűl tudnia kellett volna, hogy Magyarország királya 1520-ban nem volt «rex Romanorum», és még feltünőbb, hogy a királyi tábla acceptálta felperesnek a Szirmára nova donatiót szerző Miklóstól való származását, holott a referens, Jankovith Miklós, nyilván fölismerte a másoló hibáját és a juratus hitelesítési záradéka alá sajátkezűleg a következő megjegyzést tette: «N. B. Ubi est nomen regis exmissum, debet esse Sigismundus. Item hoc instrumentum debuit emanasse a. 1420, quia 1520 non fuit rex Romanorum rex, verum Ao. 1420, et scriptum est ejus saeculi._{Process. Tab. 4–3749. P. alatt. Jellemző, hogy a Kalós Zsigmond részére kiadott hiteles másolatban, a most tárgyalt oklevél a referens megjegyzéséhez képest már Zsigmond király neve alatt, de 1520-diki datummal közöltetik.}* Lőn mindazonáltal boldog emlékezetű Szirmay György, a kinek ügyes-bajos dolgában a megváltás 1420-dik esztendejében Zsigmond király ős Buda várában intézkedett, az 1469-ben Mátyás király által megadományozott Szirmay Miklósnak fia – valóságos «filius ante patrem» – és nemzett vala a leszármazási tábla szerint egy fiat, hasonlóképen Györgyöt, a ki még 1542-ben is mint Kávás várának castellanusa vitézkedett.
A királyi tábla pedig a bemutatott oklevelek hiteles bizonysága által meggyőződvén, ítéletében kimondá a Szirmay és Kalós családok osztályos vérségét s ebből folyólag a levelekhez való közös jogukat, de fölmenté alperest attól, hogy a maga leszármazását ízről ízre bizonyítsa, mert – a mint Szirmay Kalós Bertalan ugocsa-vármegyei emiretus viczispánnak 1833 január 30-án Kazinczy Ferenczhez írott levelében is olvashatjuk, magáévá tette alperesi ügyvéd azon védekezését, hogy «a kinél a privilegialis levél vagyon, a nevét megtartotta és a konferált jószágnak birtokából soha ki nem esett, az minden kétségen kívül a genealogiája megmutatására nem köteleztethetik.»
Mindkét fél appellálván, a hétszemélyes táblán, úgy látszik, jobban meghányták-vetették az ügyet s az 1520-diki datum alatt közölt Zsigmond-féle oklevél, vagy talán a referensnek a másolatra tett megjegyzése vesztét okozá Szirmay Györgynek. Az impetránsról való leszármazását eléggé igazoltnak nem tekintvén, Kalós Zsigmondot fölmentették a kereset alól és az összes leveleket vissza ítélték neki._{«Deliberatum est. Instrumento sub litt. P. connexione primi gradus descendenter ab impetratore Nicolao de Zirma adducto, ex ejusdem cum instrumentis sub nr. 2 et 7. combinatione et alias etiam ad connexionem prćmissi gradus in applicabili comperto, adeoque actore ab actione cadente, partem I. ab impetitione ejusdem absolvi, universarumque litterarum institutum prćsens tangentium resignationem et conservationem eidem parti I. adjudicari.» Proc. Tab. 4–3749.}*
De a jámbor nyert perének nem sokáig örvendezhetett. Szirmay György hatalmas ellenfél volt, a ki vagyona, összeköttetései s hatalmas pártfogói segítségével sok mindent kitudott vinni, a mi másoknak nem igen sikerült. Már ekkor kiforgatta a szegény csomaiakat apáik örökéből, Szatmárban, Zemplénben, Ugocsában szép jószágokat szerzett, és sehogy se akart belenyugodni, hogy Kalós Zsigmond, e tanulatlan ügyefogyott nemesember diadalmaskodjék felette, mikor őt a korszak leghíresebb prókátorai, Skerlecz Sándor és Tersztyánszky Márton képviselték, maga pedig jeles törvénytudó létére örökösen vigyázott, hogy az igazságszolgáltatás valahogy ki ne zökkenjék szokott kerékvágásából. Mód nélkül sértette hiuságát még az is, hogy a hétszemélyes tábla kétségbe vonta az ős Szirmay nemzetségből való származását, holott «orbi et urbi» dicsekedve hirdette és mutogatta III. Károly armalis levelét, melyben családjának régi nemessége és ősi czímere megerősíttetik._{Csebi Pogány Ádám írja Urmezőről 1777 jul 3-án Kalós Lászlónak: «A midőn én Patakon tanultam mintegy 1723-ik esztendőben, néhai Zoltán Istvánné kedves testvérnéném egy bodrog-ujhelyi vásárra engemet elvivén és . . . néhai Szirmay György uramhoz szállván . . . a szájából hallottam ilyen szókat: Láttya, úgymond az asszony, kedves hugom asszony, az én testvéröcsém már megfeleségesedett, gyermekesedett is, a ki is se gazdasággal semmivel nem gondol, hanem velem úgy tartatja magát, mint a here a méhhel, holott pedig, ha én nem lettem volna, és nemességünket kérdésbe vették volna, azt se tudtuk volna megbizonyítani. Akkor mindjárt a ládába nyulván, kivett egy új armalist, melynek czímerébe két főtt rák volt leirva és ezt mondá: Ezt én magam szereztem felséges udvartul . . . Mely armalis impetratiójának alkalmatosságával néhai Szirmay György oly ravaszsággal élt, hogy a szirmai Szirmay familia czímerét írassa magának czímerül.» (Sz. Kalós család leveles ládája.)}* Addig futotta tehát a hatalmasokat, míg kieszközölte a király kegyelmét arra, hogy perújítással élhessen, s 1737 augusztus 22-én újolag a királyi táblára idéztette Kalós Zsigmondot.
Most már nagy készülettel lépett föl és rengeteg számú oklevelet terjesztett a biróság elébe, melylyel nemcsak a maga igaz Szirmay törzsökből való származását bizonyította az 1409-ben élő Jánostól kezdve, hanem egyszersmind azon állítását is igazolni akarta, hogy alperesnek a Mátyás-féle donatióban megnevezett «Foris Kolos»-sal semminemű vérséges összeköttetése nincsen, s hogy ősei Kalos aliter Madarászoknak hivattak és az Ugocsa megyei Péterfalváról beköltözött jövevények voltak. Ismét fölmutatta, azon általunk már említett tanukihallgatási jegyzőkönyveket, melyek szerint Kalós István – ki állítólag maga is viselte a Madarász nevet – Szirmay András özvegyét, Tassy Margitot nőűl véve, az oklevelekkel együtt az ősi birtokot is elharácsolta az igaz vérektől, holott magának annak előtte egy talpalatnyi földje se volt Szirmában; szemtanukra hivatkozott, a kik látták, hogy mikor a tatárok kitakarodtak Ugocsából, a szirmai templomba összehordott oklevelek nagy részét, függő pecsétes diplomákat, armalisokat stb., Kalós Zsigmond kerítette hatalmába s az úton útfélen, tábor helyeken, fölperzselt falvak romjai között felszedegetett okleveleket írástudatlan parasztemberektől elvette, állítván, hogy őt illetnék stb. Minthogy pedig alperes a maga genealogiáját megbizonyítani nem tudja, sőt úgy maga mint elődjei csalárdul és rosszhiszeműleg bitorolják a Szirmay Kalós nevet s az ős nemzetség jogait, most már nem csak az okleveleket, de törvény és igazság szerint alperes összes jószágát kívánta, a mennyiben azok a magtalanúl elhalt Szirmay András után mint legközelebbi vért, őt és osztályos atyjafiait illetik.
Kalós Zsigmond kapkodott fűhöz, fához, de rajta is betelt az a régi mondás, hogy szegény embernek ritkán szolgál az igazság. Nem volt költsége feljárni a terminusokra, teljhatalmú megbizottat sem tarthatott Pesten, prókátora pedig, Budaházy András, tapasztalván, hogy a kövérnek igérkező per, melyből az ellenfél egy kis vagyont gyűjthet magának, neki alig hajt valami hasznot, bizony nem sokat törődött vele és feladatát kedvetlenűl, mint mondani szokás csak úgy immel-ámmal teljesítette. Zúgolódik is szörnyen az olyan princzipális ellen, a ki csak «fogadj Istennel» akarja őt honorálni. »Édes Kalós uram – írja 1737 január 21-én – az igen jó ugyan, de a kit az Úr Isten énnekem ad, azt nem kgd adgya, azért nem is köszönöm kgdnek, ha csak engemet mindenik, kiknek szolgálok, avval fizet ki, bizon fel kopik az állam, mert nem tartozik avval az Isten (hogy mindeniknek ingyen szolgálván), az ablakomon vagy a kamarámba bevesse . . . Kgd nem olyan szegény, a mint tetteti, hanem egy nehány jobbágyai is vannak, nyájjal a sertése, marhája, szántó és egyéb legeltető földjei, mint egy jó nemes embernek» stb._{Sz. Kalós család leveles ládája.}*
Bizony dolog, hogy prókátor Budaházy uramnak a maga szempontjából igaza volt, de hát mindenki maga tudja legjobban a maga baját. El kelt az a kis vagyon fiak neveltetésére, lányok kiházasítására s vajmi nehezen esett kiadni a garast annak, a kit apái örökében méltatlanúl, igazságtalanúl háborgattak. Mikor a per újolag megkezdődött, az első pesti útra való költséget az érdekelt szirmai atyafiak segítségével csak kiteremtette valahogy,_{Szirmai Foris Pál és Nagy Ferencz 1737 aug. 15-én Kalósnak a pesti útra 6 márjást és 1 frtot adtak. U. o.}* de azután egymás után multak a terminusok, anélkül, hogy csak felé is nézett volna a királyi táblának. Pedig itt rosszul folytak a dolgok, mert mialatt Szirmay György prókátora fölhányatván a hiteles helyek, sőt okkal móddal magánosok levéltárát is, özönnel produkálta a jobbnál jobb bizonyságokat, addig Budaházy uram költség hiányában a legszükségesebb inquisitiót is alig tudta beszerezni s hetek, havak multak, míg az ellenfélnek replikázhatott. De ki is fogyott a türelemből, megnyomta pennáját s 1738 február 22-én olyan goromba levelet írt Kalós Zsigmondnak, hogy nem tette az ablakába: «Igen jó principalis az olyan ember, mint kgd, a’ nem nem is tudgya van-e causája vagy sincs . . . csak úgy tart kgd mint jobbágyát. Vannak szegényebb embereknek is nálam dolga, de olyan megátalkodott feledékenységvel s háládatlanságval nincsenek, vagy itt vannak magok, vagy pedig ha csak egyszer is minden terminuson megfordulnak nálam, imé most is szükségem volna egy revocatióra, sem plenipotentiariusom, sem principalisom nincsen . . . Ne gondolja kgd, hogy valaki tartozzék ingyen szolgálni kgdnek. Csak azt akarná úgy látom mint a király, hogy otthon heverdegélne és én minden postán kgdet dolga iránt tudósítanám. De ne busuljon kgd, csak papirosomat se téntámot se rontom kgdnek tapasztalt háládatlan emberségeért. Ha elveszteni fogja pedig a pörit, bizonyos lehet kgd benne . . . meg nem fogja lakni Szirmát, . . . csak tarisznyácskát szerezhet jó előre kgtek . . .» Végül fenyegetőzik, hogy lemond az ügyéről, mert csak 6 frt ára emebrségét sem tapasztalta. Tőle pedig több levelet ne várjon, mert nem érdemli meg, hogy a körmét koptassa érte, és vigyázzon magára, hogy úgy ne járjon, mint a szegény csomaiak, bár azok serényebben forogtak dolgukban stb._{Sz. Kalós cs. leveles ládája.}*
Úgy látszik, ennek a levélnek se lett meg a kívánt foganatja, mert a prókátor csakugyan beváltotta a mivel fenyegetőzött, s lemondott az alperes védelméről, kit ezután Zlinszki József szegények ügyvédje (advocatus pauperum) képviselt. Minthogy pedig a per 1738-tól egész 1744-ig, tehát csaknem 6 esztendőn keresztül szünetelt, ez idő alatt Kalós Zsigmond is csak össze szedte magát valahogy; teljhatalmu megbizottat vallott, inquiráltatott vármegye szerte; átadta prókátorának a leveles ládából még előkerült, de Szirmay György előtt gondosan rejtegetett okleveleket, mikből aztán Zlinszki uram össze is állította genealogiáját az 1339-ben Szirma felett osztozkodó Mihálytól, néhai Szirmay Miklós fiától kezdve.
De hasztalan volt már minden igyekezete, hiába fejtette ki a prókátor minden ékesszólását, hogy az ellenfél argumentumait gyöngítse; hiába igazolta tanuvallomási jegyzőkönyvekkel, hogy a Kalósok régi nemzet Szirmában és felperesnek a tatárfutás előtt soha hírét se hallották; hasztalanúl documentálta alperes leszármazását kétségtelen hitelességű oklevelekkel, tiltakozván az actor eljárása ellen, hogy a már egyszer producált genealogiai táblát «praeter omne juridicum remedium» visszavette, és mással, sokkal bővebbel helyettesítette; hasztalanúl mutatott föl osztálylevelet annak igazolására, hogy a Kalósok Szirmai András után semmit se örököltek, de nem is örökölhettek, mert az anyai jussát kivette, azonkívül pedig egy kapavágásnyi birtoka se volt a vármegyében: a királyi tábla alperes összes javait az oklevelekkel együtt felperesnek ítélte,_{«Hic actionata litteralia instrumenta una cum bonis per partem I. in possessione Zirma possessis, in conformitate compromissi parti A. adjudicari.» Proc. Tab. 4–3773.}* ítéletét azzal indokolván, hogy alperes a Mátyás-féle nova donatióban megnevezett Szirmayakhoz való vérségét kellőleg be nem bizonyította, sőt az első per alkalmával azt is kijelentette, hogy a Szirmay nemzetség jogait magának nem vindikálja, végre hogy a tanuvallomásokból kitelhetőleg, alperes nagyatyja, Kalós István, az okleveleket s az ős Szirmay vagyont csak bitorolta._Ugyanott.*
Az ítélet a hétszemélyes tábla által is jóváhagyatván, executióba vétetett s 1749-dik év folyamán Szirmay György, István és Ferencz, Kalós Zsigmond összes szirmai birtokába, valamint az őszödfalvi, almási, forgolányi, csepei, andrásfalvi, dabolczi, csatófalvi, batári, kökényesdi, péterfalvi részjószágokba a leleszi convent küldötte és vasmegyeri Megyery János homo regius által ellentmondás nélkül statuáltattak._{A leleszi convent levéltárában.}*
Bekövetkezett hát, a mit az elégedetlen, éhes prókátor megjövendölt, elő kellett venni azt a tarisznyát! Kalós Zsigmondnak nem volt hová többé lehajtani fejét, őseinek négyszáz esztendős örökében. El kellett hagyni az íratos falu, kristály ablaku szép udvarházat ott a falu derekán a templom mellett, és megvonni magát öreg napjaira feleségének, Zoltán Annának, csepei kis portáján. Szomorú élete volt ezután holta napjáig; gyermekeit nem birta tovább neveltetni, elszéledtek a nagyvilágban, maradt ugyan édes anyjáról egy szál jobbágya, bizonyos Szádvári János, de költség dolgában megszorulván, 20 frtért azt is szabad emberré tette, bár kiköté, hogy ha a pénzt vissza fizeti, tartozzék ismét visszatérni az ő «földesúri birodalma alá»._{Sz. Kalós család leveles ládája.}* Földesúri birodalom! régen volt ez. Hagara Pál uram ekéje szántja most a szirmai határt, a ki Szirmay Györgytől a csomai jószággal együtt 2000 frtért zálogba vette; neki robotol most a paraszt, pedig csak nem rég hozták a Perényiek Ugocsába, míg őt, a Szirmayak törzsökének igaz sarjadékát, mint vármegye szolgálatára alkalmatlan jószág nélkül szűkölködő embert, szégyen szemre az armalisták közé sorozták. De az Úr Isten nemsokára könyörült rajta, s 1756 decz. 14-én magához szólítá._{1756 márczius 27-én tulajdon félreismerhetetlen kezeírásával jegyezte be kalendariumába felesége haláláról a következő sorokat: «Az Isten magához költöztette, földi testi sátorát vele levetkeztette, Zoltán Annával» s félesztendő multán a kis családi napló ugyanazon lapja már az ő haláláról emlékezik: «Az Úr Isten ez világból kiszólította Szirmai Kalós Zsigmondot anno 1756 die Decembris.» U. o.}*
Felesleges bizonyítgatnunk, hogy most is, mint sok más esetben, csak a prókátori furfang győzedelmeskedett az igazság felett, minthogy Kalós Zsigmond nem csak tényleg, de a biróság elé terjesztett oklevelek szerint is Szirmay Simon «dictus Kalos» ivadéka volt, s hogy a királyi táblán fölmutatott nemzedékrend adatai az egyenes ágon való leszármazást illetőleg kifogástalanok, tagadnunk nem lehet. Igaz ugyan, hogy alperes nem a sokat emlegetett impretrans «Foris Kolos»-tól, de édes testvérétől, Kalós Tamástól hozta le magát, a ki, bár nincs megemlítve a nova donatióban, tényleg már 1470-ben szirmai birtokos volt, ez a körülmény azonban, tekintve, hogy a gyökeres jogot igazoló okleveleknek birtokában volt, a királyi tábla szigorú ítéletét indokoltabbá egyáltalában nem teszi. Ha pedig a pro et contra beterjesztett documentumokat elfogulatlanúl vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy azok a tanuk, a kik eskűvel bizonyították, hogy Kalós Zsigmond és nagyatyja erőszakkal, vagy csalárd módon kerítették kezükbe az oklevelekkel együtt a Szirmay birtokot, épenséggel nem érdemelnek több hitelt alperes tanuinál, a kik – közöttök sok intelligens előkelő úri ember – családjának régi birtokos voltát igazolván, a Kalós aliter Madarász-féle származást megczáfolták s viszont nyilván vagy a sorok között ugyan, de elég érthetőleg vádolják felperest, hogy csak belopta magát a törzsökös Szirmay nemzetségbe s ő az igazi extraneus, nem Kalós Zsigmond, mert se atyjának, se nagyatyjának soha egy darab földje se volt Szirmában, a minthogy emberemlékezet óta a szatmár vármegyei Szirmayaknak nincs is ott semmi örökségük, mert elköltözvén a vármegyéből, javaikon a leányági utódok osztozkodtak. Vádolták továbbá, hogy még a genealogiája is hamisságon alapszik és szegény nemes emberektől kicsalt levelekből készítette azt stb., a mint már erről bőségesen szólottunk._{L. az erre vonatkozó tanukihallgatási jegyzőkönyveket a sokszor idézett táblai pörben. Proc. Tab. 4–3773.}*
Azt hisszük különben, hogy az előadottak után nem szükséges Szirmay György eljárási módját és eszközeit részletesebben ismernünk. Bizonyosan tudjuk, hogy a tanuszerzésnél nem volt valami túlságosan lelkiismeretes, s a jó, becsületes emberek úgy vallottak, a mint épen kívánta. Rendszerint maga is jelen volt a kihallgatásnál, oktatta, segítette, útba igazította őket, nehogy az inquiráltató tapasztalatlan juratus valami hibát kövessen el. Bizonyára nem követelte ingyen a szegény emberek fáradságát, de kapott is ám tanut, a mennyire csak szüksége volt, még pedig olyanokat, a kiknek emlékezete, ha jól megszorították, talán még a mohácsi veszedelemig is vissza terjedt. Anyakönyveket bizony nem igen vezettek még abban az időben s így a tanuknak legfeljebb saját lelkiismeretükkel kellett számolni, ez pedig, mint tudjuk, némely embernél igen engedelmes jószág.
Lakott Szirmában két öreg paraszt, egyik Harcsás János, másik Harcsás István. Talán testvérek, talán apa és fiú voltak, mert az időből kifutja, ez szorosan véve nem tartozik a dologra, elég az hozzá, hogy mikor Reviczky Imre kir. táblai hites jegyző kihallgatta őket, János 95, István pedig 70 esztendősnek vallott magát «circiter». No hát körülbelől! egy pár esztendő nem a világ.
Kitünő emlékező tehetsége volt mind a kettőnek, de különösen Jánosnak, a ki nyilván tudja, mikor Kemény János fejedelem idejében pogány futás lévén a vidéken s a lakosság Ungvár alá szállott, öreg Szirmay András meghagyatott özvegye, Tassy Margit asszony, már Kalós István házastársa volt, s együtt laktak az ős Szirmay curiában. Különben úgy ismerte az öreg urat is, «mint akármelyik ujját», az árvával pedig, a kit mostoha apja béres számba tartott, együtt őrizték az ökröket stb., szóval, 60–70 év előtti eseményekről úgy beszél, mintha csak tegnap történtek volna. Ilyen bámulatos emlékező tehetség mellett sehogy se birt eszébe jutni, hogy 1720-ban egy más tanuskodása alkalmával circiter 90 esztendősnek, 1694-ben pedig, mikor Szirmay István ugocsai szolgabiró Fóris Imre esküdt társával kihallgatta, circiter 44 esztendősnek vallotta magát.
Közönséges emberi számítás szerint tehát 1721-ben circiter 71 esztendős lehetett, a mi elég tisztességes kor, de még se hihetjük el neki, hogy öreg Szirmay Andrást úgy ismerte volna, mint a kis ujját, már csak azért sem, mert egy másik tanu, özv. Szentmiklóssy Mártonné, a kit vele együtt kihallgattak, 75 éves kora daczára Tassy Margitot már csak mint Kalós Istvánnét ismerte, s előbbi Szirmay nevű urának (kereszt nevét nem tudja) csak a hírét hallotta,_{«A fatens akkori időben kendert is nyütt említett Tassy Margit asszonynak, mikor már Kalós Istvánné volt; maga az asszony beszéd közben előhozta a fatensnek előbbeni Szirmay nevű urát is, egy bizonyos dolog iránt, hogy t. i. mikor halála volt és már kinyujtóztatták volt, száját mozgatni kezdte, meg is rettent vala, gondolván, hogy ismét föltámad.» (Proc. Tabul. 4–3749. CC.)}* holott 1640 körül születhetett.
János gazda tehát jól elvetette a súlykot, mert rá lehet bizonyítani, hogy 1650 körűl látta meg a napvilágot, akkor tájban pedig a sokszor említett Szirmay már nem élt, vagy legalább is pár esztendő mulva meghalt._{Egy 1691. tanukihallgatás alkalmával Szirmay András szirmai lakos 47 évesnek vallotta magát, tehát 1644-ben született. Minden valószinűség szerint ő volt, a kit kora árvaságától fogva mostoha apja, Kalós István, tartott s őt ismerhették a Szirmay György tanui, de nem atyját.}*
De még vakmerőbb orczátlansággal járt el Harcsás István, a ki 1720-ban kihallgattatván, mint circiter 50 esztendős ember tanúskodott arról, hogy Kalós István Szirmay Sára asszonyt a familia leveleinek kiadására erővel is kényszerítette, s rá egy év múlva, mikor Szirmay György érdekében a XVII. század derekán történt dolgokról kellett bizonyságot tenni, mint circiter 70 esztendős ember szerepelt a küldöttség előtt._{Az erre vonatkozó tanukihallgatási jegyzőkönyvek az idézett pörök mellett feküsznek.}* Ilyen tanúkkal aztán nyakát is lehetett szegni az igazságnak, főkép ha a prókátor nem volt megelégedve az ő princzipálisával, mint Budaházy uram.
De lássuk most a Szirmay György által másodízben fölmutatott leszármazási táblát.

II.
Szirmai Miklós. Élt 1300 körül. János 1339. Mihály 1339. György. János 1409. II. János 1391. Antal 1404. Bertalan 1428. László 1428. Simon 1428. Mátyus 1469 donatarius. Miklós 1469 donatarius. Foris Kolos 1469–1493. 1. Veronika. 2. Apollonia. Dénes 1504. I. György 1591 Supán Anna. Antal † Dorottya. II. György 1625. Tardi Veress Zsófia. András 1641. (Tassy Margit)_{A következő megjegyzéssel: «Isto Andrea seniore de Zyrma demortuo circa annum 1660. ejusdem relictam prćfatam Margaretham Tassy, quidam Stephanus Kalos aliter Madarasz cognominatus, in vitć sociam ducens, ab hac et nunc fato Stephano Kalos progenitus est Franciscus Kalos, hujus Sigismundus Kalos promittens est J.» Proc. Tab. 4–3773. sub. m. 2 et litt. AA.}* Ferencz. III. György 1656. Göde Anna. II. András 1690. Pál † István 1666. Botka Zsuzsa. IV. György. Domokos 1688. Gábor † V. György. István A. VI. György A. Ferencz.

Ösmerjük tehát ezek szerint Szirmay György leszármazását három féle változatban. Ugy látszik, sok baja volt az őseivel, cserélgette őket, mint más ember a kabátját. Talán nem bízott bennük, minthogy már egyszer cserbe hagyták.
Az 1520-iki Zsigmond-féle (!) oklevéllel documentált Miklós fia Györgyöt most nagy bölcsen kifelejtette a nemzedék rendből, Dénessel helyettesítvén őt, a ki mindenesetre jobban bevállott. Az 1339-ben Szirma felett perlekedő Mihálynak se Péter már a fia (l. Turul, 2. füzet, 62. lap), hanem János, hiszen a papir oly türelmes, a törvénytartó urak olyan elnézők. Csak hadd próbálja az Isten adta! gondolák magukban, úgy se árt vele senkinek, és alperes ügyvédjének tiltakozását figyelmen kívül hagyták. De már azzal még is csak ártott, hogy Szirmay Simon második fiát, Kalós Tamást alperes egyenes ősét, kiküszöbölte a táblázatból, minek következtében a biróság se akart helyt adni neki a többi jeles férfiak között. Bezzeg ott díszeleg öreg Szirmay András, a Tassy Margit ura, a ki ugyancsak fő-fő személy volt a pörben, mert ő volt az oka, hogy Kalós Zsigmond koldus botra jutott, pedig bizony fattyú hajtás ő kegyelme a négyszázados törzsökön, semmi más!
Majd világosabban beszélünk tüstént, vagy is inkább beszélnek helyettünk az oklevelek.
Mindenek előtt tudnunk kell, hogy a táblázaton látható Szirmay (II.) György, a kit másképen Csomaynakis neveztek,_{A leleszi convent bizonyítja, hogy 1592-ben megjelent előtte «nobilis Georgius Zyrmay alias Csomai de Egri in Zathmariensi» stb. Proc. Tab. 4–5617. m. 60. Továbbá: Szirmay alias Csomay György Egri helységben 5 jobbágyhely birodalmában statuáltatik. Leleszi conv. lt.}* a XVI. század végén Ugocsa vármegyéből Szatmárba költözködött és Egri helységben telepedett le, hol egyik ősanyja után jószágokat birt. 1624-ben, bizonyos statutio alkalmával még mint «homo regius» szerepel, de a következő év úrnapján, már özvegyéről, Tardi Veress Zsófiáról tétetik említés.
1628 mártius 31-én Uray Ferencz szathmári alispán és biró társai néhai Szirmay György özvegye és gyermekei között öröklött javaikra nézve egyességet szereztek, melynek egyik pontja így hangzik:
«Ha az Istenben idvezült öregbik Szirmay György uram árvái közűl valamelyik, Szirmay Margit avagy András és Ferencz, – kit Isten eltávoztasson, – megtalálna halni, annak az ő része az test szerint való atyafiak között annyi részre osztassék, a mennyin lesznek az öreg Szirmay György uram gyemekei és maradékai».
Ezek szerint tehát III. Szirmay Györgynek a táblázaton álló Ferenczen kívül volt még egy András nevű testvér öcscse is, a ki azonban körülbelől 1647-ben maradék nélkűl halt el, mert a következő év január 7-én a testvérek Szatmár városába összegyűlve, egymás között minden javait felosztották. Kitűnik az osztálylevélből, hogy a deficiensnek Ugocsa vármegyében, illetőleg Szirmában birtoka nem volt._{Proc. Tab. 4–5617. m. 11.}*
Az az András tehát, a kinek hagyatékából György jogosan követelhette a maga részét, nem I. György és Zsupán Anna, hanem II. György és Tardi Veress Zsófia maradéka volt, s nemcsak magtalanúl, de plane nőtlenül is halt el, következésképen özvegyének Tassy Margitnak Kalós Istvánnal második házasságra lépnie teljes lehetetlenség vala. Jószágai pedig Egriben, Apában és Aranyos-Megyesen feküdtek. Ha tehát György úr vagy állítólagos nagyatyja István valamiben rövidséget szenvedett, Egriben lakó Szirmay Istvánon kellett kereskednie, és nem Kalós Zsigmondon.
Hanem hát tudta ő jól, hogy mit csinál, genialis ember volt, azt már nem lehet tagadni. Először is pörbe fogta most nevezett Szirmay Istvánt, ős nagybátyja az 1648-ban magnélkűl elhalt András javaiból osztályt követeltelvén tőle, minek utánna pedig ezt megnyerte, illetőleg 1721. január 7-én atyafiságos egyességre léptek volna, fölfedezett az oklevelekben egy másik Szirmay Andrást, a kinek unokájában hasonlóképen magva szakadt, de örökölhető vagyon úgy látszik nem maradt utána. Szerencsére özvegyét egy Kalós vette nőül, gondolván tehát, hogy veszett fejszének még nyele , tüstént helyet szorított neki a családfán s Szirmay Istvánnal egyesülve megtámadta Kalós Zsigmondot, hogy vissza szerezze tőle az állítólag bitorolt vagyont.
Pedig ez a másik András, a Tassy Margit férje, semmiféle kimutatható vérséges kapcsolatban se állott a furfangos jószágkeresővel. Minthogy azonban bizonyos öszödfalvi Göde Pál és csepei Ákos János ugocsavármegyei alispánok előtt folytatott pörben az 1591-ben kihallgatott tanúk között Szirmay György, mint Szirmay András testvére s másik György fia is előfordúl,_{«Decimus testis nobilis Georgius, filius Georgii de Zirma, frater carnalis Andree» . . . Nagyon szokatlan megkülönböztetés, kár hogy az oklevél csak hiteles másolatban maradt reánk. Proc. Tab. 4–3749. O. alatt.}* nem sokat tűnődött rajta, hogy ki volt, mi volt András uram? hanem tapasztalván, hogy az idő és a nevek pompásan megegyeznek, megtette őt, mint a táblázat mutatja, I. György és Zsupán Anna fiának, azután pedig azonosította azzal a Szirmay Andrással, a ki állítása szerint 1660 körül halt meg, feleségét Tassy Margitot özvegyen, kiskorú fiát Andrást árvaságban hagyva.
Ámde annak, hogy a Szatmár vármegyébe költözködő s már 1592-ben Egriben lakó Szirmay alias Csomay Györgynek András nevű testvére is volt volna, a nagy számmal fenmaradt oklevelekben semmi nyoma, sőt határozottan megállapítható, hogy úgy anyai ágon a Zsupánokról, valamint apai ágon a magnélkűl elhalt Szirmay Lajosról maradt jószágokat egyedűl örökölte, s osztály levelekben, tiltakozásokban, peregyességekben stb. András testvéréről sehol se történik említés.
Föltéve tehát, hogy Kalós István csakugyan Szirmay András özvegyének kezével jutott az ős szirmai birtokba, György úr keresete még ebben az esetben is csalárd és jogtalan vala, mert azt, hogy a deficienssel osztályos vérségben állott volna, a pör folyamán bebizonyítani nem tudta. Igaz, hogy azt is Szirmaynak hívták és Szirmában lakott, de ebben az időben már nagyon sokan viselték ezt a nevet olyanok is, a kiket annak előtte Szabónak, Vargának, Kenéznek stb. hívtak, de lakóhelyüket predikatumnak, később állandó vezetéknévnek használták.
Alkalomszerűnek véljük itt megjegyezni, hogy a biróság előtt szereplő genealogiákat óvatosan és kellő kritikával használjuk, főleg ha azok régibb időkről szólanak. Bőségesen tapasztaltuk, hogy az ilyen családfák legtöbb esetben puszta combinatiókon és valószínűségeken alapulnak.
Ha a filiatio tökéletes volt, t. i. ha a táblázaton álló nevek a documentumokban előforduló nevekkel megegyeztek, a biróság legfeljebb még a chronologiára vigyázott, hogy a nemzedékről nemzedékre való leszármazásban valami rendkívüli korkülönbözet ne mutatkozzék, de a személyazonosság constatálásával bizony nem vesződött. Különben kivánni se lehetett az előadótól, hogy minden pörben tüzetes genealogiai tanulmányokat tegyen, arra valók voltak a prókátorok, hogy ellenőrizzék és tehetségük szerint gyöngítsék egymás argumentumait. Bizony megtörtént nem egyszer, hogy a fölmutatott genealogiai tábla adatai külön-külön helyesek voltak és kiállották a kritikát, a leszármazás azonban egészben véve hamis volt. Körülbelől azt mondhatjuk a Szirmay György által produkált genealogiára is. Mert p. o. semmi kétségünk nincs arra nézve, hogy az 1428. évszám alatt említett Szirmay Bertalan, László és Simon János fiai voltak, csak az a kérdés, hogy melyik Jánosé? Látjuk ugyanis, hogy azon a Jánoson kívül, kinek atyja Mihálynak mondatik, 1409-ben még három különböző Szirmay János élt, Márton, Benedek és Miklós fiai, miért kell tehát a testvéreknek épen Mihály unokáinak lenni, mikor egyetlen egy oklevél se említi, hogy ki volt a nagyatyjuk! Hiszen a valószínűséget tekintve – mert csakis erről és korántsem bizonyosságról beszélhetünk – származhattak a testvérek az 1391-ben élő Szirmay Jánostól is, kinek atyja pedig György vala. Szóval az egész leszármazás, mint alább tüzetesen kimutatjuk, merő combinatio, mely fiscalis szempontból annak idején megállhatott ugyan, de tudományos értéke absolute nincs.
Hogy pedig a királyi tábla itélete a Kalósokat igazságtalanúl sújtotta, kitűnik abból is, hogy 10 esztendő multával pörújítással élvén, összes okleveleiket s részben birtokaikat is visszanyerték.
Ugyanis Kalós László az 1756-ban elhalt Zsigmond fia, minek utánna Szirmay György az ősi fedél alól világgá űzte őket, jószág nélkűl szűkölködő szegény legény létére gr. Teleki László szolgálatába szegődött, s valami deáki tudomány is ragadván reá az oskolában, de a mellett igyekező, szorgalmas ember lévén, csakhamar felvitte Isten a dolgát s 1756-ban már a dolhai uradalom prćfectusa és a grófnak bizodalmas embere volt.
Teleki pártfogásaival tehát megnyerte a pörújításhoz szükséges királyi kegyelmet s 1759-ben a királyi tábla elé idéztette Szirmay Györgyöt; ő azonban csak mint plenipotentarius szerepelt, a pör tulajdonképen testvére Kalós Ferencz neve alatt folyt. Most már ment is a dolog, mint a karikacsapás, nem úgy, mint az öreg Zsigmond életében. A prókátor összeszedte minden erejét, s olyan hatalmasan allegált, hogy szinte gyönyörűség olvasni, a Kalósok leszármazását napnál fényesebben kimutatta, s egész sereg embert hallgattatott ki annak bizonyítására, hogy nemcsak Szirmában, de köztudomás szerint századok óta igen sok helyen birtak még a vármegyében őstül maradt javakat, a mit különben osztálylevelekkel is bőségesen igazolt. Jellemző, hogy most a tanuk igazi kárörömmel vallanak Szirmay György ellen, a kit bosszúságában két ízben is meglegyintett a szél, sőt mint felesége 1764-ben a biróság előtt panaszolja, elméjében is megháborodott, s gyakran őrülési rohamai voltak._{«Pro J. Partis hujus maritum in tam miserabili animi statu esse, ut fere nec sui nec rerum extra se positarum conscius sit, sed et furere sćpius, adeoque ad res suas minutissimas etiam regendas ineptum factum, et novisanti parti et advocato ejusdem optime constat» etc.}* Könyörgött is, hogy függesszék föl az eljárást addig, míg vagy szerencsétlen férje ismét eszére tér, vagy fia törvényes korú lesz, s a védelemről gondoskodhatik.
Felperes ügyvédje azonban hallani se akart erről, ridegen válaszolt az özvegy esdekléseire s ítéletet sürgetett a biróságtól. A szegény megkárosodott vagy tönkrement emberek, a kik életében átkozták Szirmayit, most Isten büntetésének tartották szánalomra méltó sorsát, de részvétet senki se mutatott iránta._{Kalós Zsigmond unokája a többször említett Bertalan ugocsai alispán, megemlékezvén Szirmay György állapotáról, így folytatja: «sine dubio ex inscrutabili dei judicio, peccata poenis redarguente, nemo enim sine crimine vivit, et quisque illud pia mente recollere potest et debet: Ad scelerum poenas vindex venit ira tonantis – Hoc graviore manu, quo graviore pede».}* A pör tehát tovább folyt s 1765-ben Szirmay meghalván, rá két év múlva 1767-ben özvegye Berthóty Katalin, mint kiskorú fiának természetes és törvényes gyámja a királyi tábla itéletével a néhai Kalós Zsigmondtól elnyert javak birói végrehajtás és arányosítás mellett való visszaadására, illetőleg felperessel való megosztására köteleztetett, felebbezése visszautasíttatván.
Hogy miért kellett a Kalós testvéreknek atyjukról maradt ős javaikon Szirmay György fiával osztozkodniok? arra bizony a királyi tábla itéletének indokolása meg nem felel. Mert való igaz, hogy két családnak közös törzsökből való származása a biróság által kijelentetett, de perlekedő felek őseinek már évszázadok óta nem volt osztály alá eshető közös birtokuk, azt a vádat pedig, hogy nagyatyjuk Szirmay András jószágát bitorolta volna, rendre megczáfolták. Hanem már ebbe bele kellett nyugodniok s úgy gondolkodván, hogy jobb a sovány egyesség, mint a kövér per, hogy legalább a további haszontalan költséget megkíméljék, nem akarták az ügyet végrehajtás alá bocsátani s 1767. november 13-án Sátoralja-Ujhely városában megjelenvén, Szirmay György özvegyével és az ifjú Antallal kiegyeztek akképen, hogy nevezettek az atyjuktól 1749-ben elfoglalt birtok felét visszabocsátották nekik, a templom mellett fekvő régi Kalós curia kivételével; a levelekre nézve pedig végezték, hogy bár azok conserválása a táblai itélet szerint a Kalós testvéreket illetné, «mindazonáltal, mivel Szirmay Antal uramot az Úr Isten mind tudományokkal, mind értékekkel felékesítette» maradjanak továbbra is az ő gondviselése alatt._{Igy kallódott el a szép Szirmay-Kalós levéltár, így kerűlt Mátyás király nova donatiója Kassára, ifj. Kemény Lajos úr birtokába. (Az egyességlevél Kalós Bertalan úr leveles ládájában Szirmában.)}* Utoljára pedig, mint osztályos vérek, magszakadás esetére biztosították maguk között a kölcsönös örökösödést.
Ezzel vége szakadván a félszázados pörnek, a rokonok – legalább látszólag – kibékültek és Szirmay Antal úgy leveleiben, mint irodalmi munkáiban nyilván hírdette a Szirmayak és Kalósok közös eredetét s rajta volt, hogy mennél fényesebb nevü ősöket szerezzen a két testvérágnak. De Kalós Zsigmond maradékai sohasem tudták elfelejteni és megbocsátani a mit Szirmay György «vétett» ellenük, és szivük keserűségében előbb jeremiádokat, majd gúnyverseket irogattak a Zemplén vármegyéből bevándorolt «bitang tótra», a ki családjukat egykor majdnem koldus botra juttatta._{Szirmai Kalós László «Énekét», és Bertalan epigrammáit ma is kegyelettel őrzik az utódok.}*

Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE.
(1366–1708.)
(Második közlemény, egy pecsétrajzzal.)

Mielőtt Dolhay I. János fiaihoz visszatérnénk, nem lesz érdektelen megemlékezni a lithván nagyfejedelmektől származó podoliai herczegekről,_{Szalay, «Magyarország» története. – Schlötzer, «Geschichte von Littauen». – Lelewel Joachim, «Geschichte Polens», – és Basilovits János «Brevis notitia fundationis Theodori Koriatovics» czímű művek nyomán.}* kik közül Vaszil_{Ezen Vaszil herczeget Schötzer nem említi, más íróknál sem találtam nevét feljegyezve, de világosan megnevezi Zsigmond királynak egy levele, melyet még idézni fogunk, s mely kelt Bácson, 1398. febr. 2.}* és Tódor éppen ezen időtájban telepedtek meg Magyarországon s Dolhay I. János fiai, úgylátszik, általok kezdettek emelkedni.
Gedimin a «bátor» lithván fejedelem átlépve rengeteg erdőséggel borított kicsiny országa határát, véres harczok árán óriás birodalmat alapít a XIV. század elején, meghódítja a szmolenszki fejedelemséget, az úgynevezett Fehér-Oroszországot, elfoglalja Kiewet, s hatalmát északkeletre Moszkváig, délnyugotra pedig egészen Veres-Oroszországig, vagyis Galiczia és Lodomériáig terjeszti ki, – végre a német lovagrend ellen viselt hadjáratában 1328-ban Friedberg ostrománál elesik. – Egyik leányát Kázmér a «nagy» lengyel király veszi nőül, fiai közűl Javnút lesz a nagyherczeg, Olgerd a «nagy» a Berezináig terjedő tartományt kapja, Kjeisztutnak a «hősnek» Grodno, Ljubartnak Volhynia, Koriáthnak pedig Novogrod jut osztályrészül.
Olgerd 1329–30 között elűzi és megöli Javnút nagyherczeget, 1331-ben pedig kiveri a tatár-mongol hadakat Podoliából, s diadalmas fegyvereit a Fekete-tengerig viszi.
Kjeisztút Galicziát és Lodomériát foglalja el a lengyelektől, de a segélyre hívott Lajos magyar király 1351-ben visszahódítja a két tartományt s Kázmér királynak engedi át, Kázmér azonban kénytelen Lodomériát a lithvánoknak visszaadni, de azok ezzel be nem érve, 1353-ban Ljubart vezérlete alatt Galicziát újból megrohanják és elfoglalják; ennek hírére Lajos király átkel a Kárpátokon s egyesűlve a lengyel hadakkal, százezer főre szaporodott seregével a harcz színhelyét átteszi Podoliába s ott a Dnjeszter és Búgh folyók között 1354-ben a lithvánokat tönkre veri s nemcsak Lodomériából, de Volhynia és Podoliából is kiveri. Kjeistut, idők múltán, 1376-ban ismét Lengyelországra tör, de a segélyre siető Lajos király seregével nem mer megütközni s 1377-ben békét kér, – utóbb Jagjell által elfogatva, 1382-ben börtönben végzi életét.
Jagjell, Olgerd nagyherczeg fia, 1386-ban felveszi a keresztséget, Lajos király leányát Hedviget, nőül veszi s II. Vladiszláv néven lengyel király lesz, szépatyja II. Lajos magyar királynak, más ágon pedig Izabellának, Zapolyay_{És nem Zápolya, a hogy még ma is sokan nevezik.}* János magyar király nejének és ősatyja Annának Báthory István lengyel király feleségének.
Koriáthról, azon kívül, hogy osztályrészűl Novogrodot kapta, más egyéb feljegyzést nem találunk az idézett írók műveiben, fiairól Sándorról, Konstantinról, Györgyről és Tódorról azonban olvassuk,_{Basilovits idézett művében lengyel-lithván évkönyvek után.}* hogy 1331-ben nagybátyjoknak Olgerd nagyherczegnek segélyére voltak a tatár-mongol hadakat Podoliából kiűzni s a szerencsés hadjárat után ezen tartomány kormányzói lettek,_{Dr. Réthy László is így írja idézett munkájában.}* közülök Györgyöt a moldvaiak meghívják a vajdai székre, de csakhamar Szucsavában méreg által vesz el, Tódor atyja elhaltával a novogrodi herczegséget veszi át, Sándor Kázmér királytól Olesko várát és tartományát kapja s így Konstantin egyedűl marad Podolia herczege. Az 1339-iki krakkói országgyűlés Konstantint lengyel trónutódnak jelöli ki, de ismét elejti, mert a keleti egyház szertartásait elhagyni s a római katholikus hitre térni nem volt hajlandó; pár hét alatt el is halálozott, mire Tódor oda hagyva Novogrodot, átveszi Podolia kormányát, a várakat megerősíti, nagybátyja Olgerd nagyherczeg parancsait megveti s az évi adót megtagadja. Olgerd erre haddal megy ellene s Tódor 1339. végén segélyért Magyarországba siet, távolléte alatt Olgerd elfoglalja Podoliát s Gasztold lithván főurat nevezi ki helytartónak.
Olvassuk továbbá,_{Basilovitsnál.}* hogy Koriathovics Tódort Kjeisztút fia, Vitold lithván nagyherczeg 1395-ben elfogta és Vilnában börtönbe vetette, mert az évi adót megtagadta. Basilovits s az általa idézett Strikovszky lithván író ezen utóbbi Koriathovics Tódort a két elbeszélt esemény között lefolyt hosszú idő, 56 év miatt az előbbeni Koriathovics Tódor unokájának, vagy kisunokájának tartják, de nézetünk szerint ez nem valószínű, hanem az utóbbi fia az előbbinek, de az idősebb nem Koriathovics Tódor, hanem maga Koriáth, a kit, – a keresztségben talán Tódor nevet kapván, – az évkönyvírók Koriáth Tódornak nevezhettek, s ebből támadhatott a zavar. Az 1331–39 közötti eseményeknek bizonyosan Koriáth a hőse, fiainak tettei pedig 1370 és 1395 közé helyezendők, mert Koriáthnak fiai 1331-ben a tatárok elleni hadjáratban nem vehettek részt, minthogy akkor még meg sem születtek. Tudjuk, hogy Olger fia Jagjell, a későbbi II. Vladiszláv lengyel király 1346-ban,_{Jagjell 1386-ban, koronáztatásakor 40 évesnek iratik. Lovcsányi Gyula «Adalékok a magyar-lengyel érintkezés történetéhez» czímű értekezésében (Századok XX. 593.) Jagjell koronázását 1384-re teszi, bizonyosan elnézésből.}* Kjeisztút fia, Vitold nagyherczeg, pedig 1349-ben született,_{Vitold halálakor 1430-ban 80 éves múlt, tévesen írja Lovcsányi idézett művében Vitoldról, hogy Jagjell testvére volt.}* lehetetlen tehát, hogy Gedimin nagyfejedelem legifjabb fiának Koriáthnak, – (de még ha nem a legifjabb volna is) – fiai, unokatestvéreik születése előtt 18, illetve 15 évvel, már mind a négyen fegyverfogható férfiak lettek, s így legalább is 1310 és 1315 között születtek volna, még nagyatyjoknak Gediminnek 1314-ben megkezdett uralkodása előtt, amiből még az is következnék, hogy Koriathovics Tódor herczeg, midőn 1414-ben elhalálozott, 99 éves korában hagyott volna hátra kiskorú árvákat. Györgyről tudjuk, hogy 1374-ben volt rövid ideig moldvai vajda, tehát nem hívhatták meg a moldvaiak még 1339 előtt; különben is György aligha volt egész Moldva vajdája, mert azon időben Bogdán vajda utódai ültek a fejedelmi széken; valószínű, hogy az elűzött Záz vajda fiainak hívei által meghívatván, s bizonyosan Lajos király által is támogattatván, kis ideig csak mint ellenvajda szerepelt. Koriathovics Sándor Olesko várát és vidékét bizonyosan Vladiszláv királytól kapta, az 1339-iki krakkói országgyűlés, ha az évszám nem téves, s az esemény nem II. Vladiszláv fiának születése előtt történt, bizonyosan egy más Konstantin nevű lithván herczeget jelölt ki trónutódnak.
Koriáth tehát 1339-ben testvére Olgerd nagyherczeg haragja elől Magyarországba menekűlt s Károly királytól a munkácsi uradalmat kapta adományba, Istvánffy és Túróczy László tanúsága szerint megerősítette a munkácsi várat, a Csernek hegyre Bazil-rendű zárdát alapított, neje pedig, Dominika, apáczákat telepített Munkácsra. A csernekhegyi kolostor alapító-levele határozottan álmű ugyan, annak ismerte fel már Corvin János herczeg, és annak tartotta Batthyány Ignácz_{Leges Ecclesiasticć Regni Hungarić.}* is, ez azonban nem zárja ki, hogy a zárdát, – habár nem is 1360-ban, – csakugyan a podoliai fejedelmek alapították.
Meddig maradt Koriáth Magyarországon, nem tudjuk; lehet hogy Lajos király az 1354. évi hadjárat alkalmával helyezte vissza Podolia birtokába, s Munkács ismét királyi birtok lett, okleveleinek tanúsága szerint 1363-tól Erzsébet királyné birta.
Koriáth fiai utóbb szintén függetlenségre törekedtek Podoliában, de Tódort Vitold nagyherczeg legyőzte és börtönbe vetette, Vaszil pedig valószínűleg még 1395-ben unokaöcscséhez_{Zsigmond kir. levele. Kassa, 1404. febr. 5. Illustris principis domini Theodori ducis Podolie avunculi nostri carissimi et fidelis.}* Zsigmond magyar királyhoz menekűlt, a kinek közbenjárására Tódor herczeg is visszanyerte szabadságát, s nagy számú kíséretével 1396- vagy 1397-ben Magyarországba telepűlt, a munkácsi uradalmat_{A Koriathovicsok 1393-ban még nem birták Munkácsot, mert ekkor a Makarjayak beiktatásánál János munkácsi várnagy egyik tisztje mondott ellent; ha a herczegek már birták volna Munkácsot, akkor vagy ők, vagy nevükben valamelyik tisztjök jelentette volna be az ellentmondást. Hogy pedig 1397-ben már birtokukban volt Munkács, kitűnik Zsigmond király idézett 1398-iki leveléből.}* és a máramarosi jövedelmeket_{Mik voltak ezen máramarosi jövedelmek, határozottan ki nem mutathatjuk, de némi körülmények oda látszanak mutatni, hogy a herczegek a huszti főkapitányságot és a máramarosi főispánságot is viselték.}* kapván adományba.
Vaszil herczegről több adat nem maradt reánk, nem sokáig élhetett s gyermekei sem maradtak, vagy lehet, hogy visszatért hazájába. 1402-től Tódor herczeg már csak egyedűl szerepel,_{Zsigmond király levele. Kassa, 1404. febr. 5.}* hosszasan perlekedve a Bereg megyében letelepűlt oláhok utódaival s más szomszédos birtokosokkal; néha-néha erőszakoskodik is, de híven kitart Zsigmond mellett s erélyesen üldözi Durázzó László pártjának tagjait; ragaszkodásáért Zsigmond király helytartójának nevezi ki, 1414-ben halt el, árván hagyva ismeretlen családi nevű nejét Valhát és két kiskorú leányát Anuskát és Máriát._{Lelesz, Actor. nr. 11. anni 1416.}*
Mária két év múlva elhalt,_{U. o., Actor. nr. 78. a. 1417.}* Anus utóbb férjhez ment Miklós erdélyi vajda fiához Imréhez, a későbbi királyi udvarmesterhez._{Zalamegyei okl. II. 461.}*
A hosszas kitérés után most már újból felvesszük tulajdonképeni történetünk fonalát. Már láttuk, hogy Dolhay I. Jánosnak öt fia maradt: II. Szaniszló, II. János, I. Péter, I. György és Bogdán.
II. Szaniszló rokonával Bilkey Lukácscsal együtt valami nagyobb mérvű hatalmaskodást követett el, valószínűleg két nagybátyja Dolhay Sándor és István ellen, akikkel s azok fiaival Szaniszló és testvéröcscsei egy negyed századon át örökös perpatvarban állottak. E tettért Ilsvay Leusták nádor hűtlenségben marasztalta el Szaniszlót és társát Bilkey Lukácsot, ők azonban részt véve az oláhországi (havaselői) hadjáratban, érdemeik jutalmáúl Zsigmond királytól teljesen felmentő kegyelemlevelet kaptak 1395-ben;_{Temesvár, 1395. szept. 17.}* lehet, hogy Szaniszló már ekkor Vaszil herczeg szolgálatában állott, s hogy a herczeg közbenjárásának köszönhette a kegyelemlevelet. 1398-ban Sarkad falut ajándékozza Vaszil herczeg Szaniszlónak és testvéröcscseinek, s ezen adományozáshoz Zsigmond király is beleegyezését adja, a leleszi koncent küldöttének jelenlétében pedig Kisfalusy Maxem fia, János királyi ember, még azon évben ellentmondás nélkűl végzi az ünnepélyes beiktatást._{Lelesz, Statutor. Litt. H. nr. 115. és Zsigmond király többször említett 1398. évi levele. Ez a beiktatási levél tévesztette meg Lehoczkyt, a ki Beregh megye monografiájában, Sarkad leírásánál, a Dolhayakat a podolai herczegek unokatestvéreinek, műve más helyén pedig a podolai herczegektől származottaknak írja, pedig az okmány szavai eléggé világosak: «Cum fidelis noster illustris princeps dominus Vasilius dux Podolie, suo ac domini Theodori ducis, fratris sui, nominibus, quandam villam suam, Sarkad nuncupatam, alias per nostram celsitudinem ipsis donatam, Stanislao filio Joannis, Joanni, Petro, Georgio et Bogdan, fratribus suis uterinis, pro ipsius Stanislai servitiis, perpetuo contulerit» . . . . . . A fratribus suis uterinis kifejezés csakis Stanislausra vonatkozhatik, s nem a herczegre.}* Sarkad adományozása és a tiszta beiktatás által léptek a Dolhay testvérek a magyar nemesség és a valóságos földes urak sorába, mert eddigi birtokaikból, melyeket kenézség képen_{More keneziatu.}* kaptak volt, a jövedelem felét be kellett szolgáltatni a királynak. Sarkad_{Más néven Oroszfalu, még más néven Fedeles, Bereg megyében.}* adományozásának azonban vészes következménye lett, rokon vér ömlött miatta. A herczegnek Zsigmond király által megerősített adománylevele azt mondja ugyan, hogy Vaszil herczeg Sarkadot Szaniszlónak hű szolgálatai jutalmáúl adományozta, mindazonáltal más adatokból bizonyos, hogy Szaniszló viszont Kereczkét és Kusniczát, Munkács vára régi tartozékát, melyeknek kenézségét, – mint láttuk volt, – atyja és annak testvérei még idősb Erzsébet királyné adományából birták volt, bocsájtotta vissza Vaszil herczeg birtokába; minthogy pedig Szaniszló nem részítette Sarkadból két nagybátyját, s így ezek az elveszett kereczkei és kusniczai jövedelmekért nem kárpótoltattak, – s lehet, hogy ezen felül Szaniszló és testvéröcscsei felsőbbségöket másként is éreztették rokonaikkal, – kitört közöttük a viszály, s első áldozata Sándor fia Mihály lett, ki Szaniszló öcscse, I. Péter kardja által vérzett el Szentgyörgy nap táján 1398-ban._{Zsigmond király levele. Visegrád, 1398. szept. 2.}*
I. Péter nevét ezentúl még csak egyszer olvassuk: 1402-ben,_{Leleszi konvent levele, 1402. jun. 17.}* a midőn Zsigmond király új adománya czímén testvéreivel együtt Sarkad birtokába beiktattatik, s még ugyanazon évben, vagy a jövő év folyamán bizonyosan elhalt, mert 1404 február 5-én már nincs az élők között._{Zsigmond király levele, Kassa, 1404. febr. 5. Igaz ugyan, hogy Rozgony Simon országbiró 1410. évi itéletlevelében, mint élő említtetik, de az tollhiba lehet Sándorfia Péter helyett.}* A Sajói Mán-család ezen Dolhay Pétertől származtatja magát,_{Nagy Iván. Magyarország családai, VII. 591.}* állítván, hogy miután testvéri osztályban a máramarosmegyei Sajó nevű falut kapta, arról – elhagyva a Dolhay nevet – Sajóy Péternek neveztetett, s egy Mán (Emanuel) nevű fia maradt, kinek utódai a Mán nevet családi névűl véve fel, a legújabb korig éltek Máramarosban Sajón.
Sajót azonban a Dolhayak csak 1411-ben szerezték meg,_{Zsigmond király adománya. Kassa, april 5.}* s így a Sajóy nevet Péter fia Mán, mert Dolhay I. Péter még 1403-ban elhalálozott, csak azután vehette volna fel, s addig az 1404, 1410 és 1411-iki Dolhára és Sarkadra vonatkozó adománylevelekben s az 1411. évi Sajóról szóló beiktatási okmányban ott kellene lenni Dolhay Mán nevének is, a nagybátyjai nevei mellett, ott azonban hijában keressük, ellenben midőn a Dolhayak Sajót és a körülfekvő falvakat, melyek valamikor anyai nagyatyjok Jánosvajdafalvi János vajda birtokai voltak, visszaszerzik, illetve hadi érdemeik jutalmáúl adományba kapják, a királyi levélben a Dolhayak nevein kívűl, János vajda két fiának Andrásnak és Györgynek neve is benfoglaltatik; kétségtelen tehát, hogy az a Péter, kinek Mán nevű fiától származott unokája Pétermán György utóbb Sajón csakugyan birtokos volt, János vajda fiai egyikének, valószínűleg Györgynek volt a fia.
I. György, Dolhay I. János negyedik fia, bátyjával együtt hatalmaskodik unokatestvéreik ellen, közösen folytatják pereiket s az adománylevelekben I. György neve is mindenütt be van jegyezve; 1412., 1417. és 1424-ben mint királyi ember működött különféle beiktatásoknál, viselte a huszti várnagyságot is,_{Lelesz, Actor nr. 31. anni 1413. Valószínű, hogy alispán is volt, mert a huszti várnagyság együtt szokott járni az egyik alispánsággal, a másik alispán a rónaszéki várnagy lévén.}* miről Porkoláb_{A Porkoláb név a német Burggraf elrontásából ered.}* Györgynek neveztetett, a királynak kedves embere volt, udvarnokának czímezi._{Zsigmond király levele. Pozsony, 1419. febr. 10.}* Két idősb fia András és Miklós 1430-ban említtetnek,_{Lelesz, Actorum nr. 72. anni 1430.}* utóbb neveikkel nem találkozunk, harmadik fia, János csak 1430 után született.
Ezen János, Nagydolhai Vajda Mihály s több rokonaival közösen kapja 1450-ben Hunyady Jánostól a Mojszinról szóló adománylevelet, utóbb perbe keveredik unokatestvéreivel Dolhay Szaniszló fia Mihálylyal és Ambrussal, s azoknak rozsályai és polyánai részbirtokát 1459-ben elfoglalja,_{Mátyás király levele. Buda, 1459. máj. 21.}* később megbékélvén, 1468-ban Ambrus mellett tanúskodik a Vissóyak elleni ügyében._{Váradi káptalan levele. 1468. okt. 5.}* Élt még 1473-ban is, amikor Drágffy Miklósnak Rozsálya és Oroszfalu (= Ruszkova) birtokába történt beiktatásának ellentmondott._{Leleszi konvent levele. 1473. máj. 19.}* Neveztetett Ruszkovay Jánosnak is._{U. o.}* 1466-ban szolgabiróságot viselt._{Az alispánokat a főispán nevezte ki, a szolgabirákat azonban a megyei nemesség választotta a tehetősebb jó birtokú nemesek közül. Zsigmond 1435-iki decretuma, 2. t. cz.) Mily nagy volt a Dolhayak tekintélye, mutatja az, hogy 1466-ban a négy szolgabiró – (csak ennyi volt egy vármegyében) – közül három a Dolhay-családhoz tartozott, Dolhay János, Petrovay Mihály és Leordinay Mihály.}* Fia nem maradt, egyik leányát Fethkát Váncsfalvy György vette nőül, a másik, Anna, Radéczyné lett, a harmadikról, Margitról, hallgatnak okleveleink.
II. János, I. János második fia, szintén részes a bátyja, Szaniszló, által szerzett minden királyi adományban, de az unokatestvéreikkel való viszálykodásokban kevésbé vesz részt; mindazonáltal némely kihágásokért jószágvesztésre itéltetett, de testvére Szaniszló kérelmére Zsigmond királytól kegyelmet nyert 1435-ben._{Nagy-Szombat, 1435. jun. 28. Gyömrői levéltár, II. 17.}* Volt királyi ember is, de más tisztséget, úgy látszik, nem viselt; lakását a Vissó és Iza mentén fekvő falvak megszerzése után azok egyikébe, Leordinára, helyezte át, nevét 1437-ben olvassuk utóljára. Egyetlen fia maradt, Mihály, ki már állandóan Leordinaynak neveztetett, néha Leordinai Orda, vagy Urda Mihálynak is iratott, ő is részese Hunyady János 1450. évi Mojszinra vonatkozó adományának, 1471-ben elzálogosította dolhai, bronykai és zádnyai részbirtokát, mely ezen falvak egy negyed részéből állott, Szirmay Florisnak és Ilosvay Lászlónak._{Lelesz, Actorum nr. 12. anni 1471.}* Volt több ízben királyi ember, 1466-ban pedig Máramaros egyik szolgabirája. Nejétől Sztánától egy fia született, János, és két leánya, Mária és Kata.
János még ifjan, atyjával egyidejűleg, vagy talán valamivel elébb 1471 végén, vagy 1472 elején elhalálozván, nejét Ilosvay Karácson Margitot aprós leányokkal hagyta özvegyen;_{Jászó. 000. Fasc. 1. nr. 1.}* leányai sorsáról nincs tudomásunk, vele Dolhay II. Jánosnak két nemzedéken át Leordinay nevet viselt ága elenyészett. Mihály leányai azonban férjhez mentek, Mária egy ismeretlen Tamás nevűhöz, Káta pedig Dávid leordinai paphoz, előbbinek utódai Leordinay (Leorgyán), utóbbinak Urda néven új családokat alapítottak s ma is élnek Leordinán, melynek egy részét Mihály két leánya örökségbe kapta volt.
Bogdán (Adeodatus) Dolhay I. János legifjabb fia szintén részes a testvérbátyjai által szerzett minden királyi adományban, az unokatestvérek elleni erőszakoskodásokban ő tűnik ki legjobban, azok is leginkább ellene panaszkodnak. A hosszadalmas per egyik határnapról a másikra halasztva, változó szerencsével folyik, míg végre Dolhay Sándor fiai javára kezd hajolni; István vajda fia, Mihály, nem vesz részt a perlekedésben, éppen ez időtájban tünt el, s rokonai halottnak tartják. Perényi Péter országbiró el is itélte Bogdánt fej- és jószágvesztésre, de minthogy testvérbátyjaival még nem volt megosztozva, kiküldte Haraszthy Erazmus királyi embert, hogy a leleszi konvent hiteles tanúja jelenlétében a birtokokat becsülje meg és a testvérek között oszsza fel. Haraszthy Erazmus 1418 szeptember 17-én meg is kezdette működését s talált Sarkadon 11 népes és 5 elhagyott jobbágytelket, egy nemesi udvarházat, két fakápolnát, egy ekényi_{Egy ekényi föld = 150 hold, holdját 800  ölével számítva.}* szántóföldet, 10 ekényi makkos erdőt és 200 kaszás rétet,_{Egy kaszás rét annyi, a mennyit egy munkás egy nap levághat; akkor valószínűleg nem volt több 800  ölnél.}* Makarján 25 népes jobbágytelket, 2 ekényi szántóföldet, 3 ekényi makkos erdőt, 200 kaszás rétet és két fakápolnát, s az Almás patakon egy malomhelyet, Románpatakán 5 néptelen jobbágytelket épületekkel, körülbelől egy ekényi szántóföldet, makkos erdőt és rétet, Négyforráson 11 népes jobbágytelket, fél ekényi szántóföldet és egy ekényi makkos erdőt, Dolhán 23 népes jobbágytelket, két nemesi udvarházat, egy fakápolnát és vámszedési jogot, Zádnyán, mely Dolhával egy határban fekszik, 12 népes jobbágytelket, 16 ekényi szántóföldet, erdőt és rétet a hegyekkel és havasokkal együtt, Dolhán, a Zinke folyón egy alólcsapó egykerekű malmot, Zádnyán pedig a Sebespatakon szintén egy egykerekű felülcsapó malmot, mészkőbányát és halászható folyóvizeket, Borsován 12 népes jobbágytelket, egy ekényi szántóföldet és makkos erdőt, a Borsova folyón egy alólcsapó kétkerekű malom egy harmad részét és ugyanazon folyón egy más malomhelynek szintén egy harmad részét. Ezzel a beregmegyei birtokok meg lévén becsülve, a küldöttség a máramarosi jószágokat akarta összeírni, ebben azonban Bogdán testvérbátyja, György királyi udvarnok, fegyveres csapattal ellent állván, megakadályozta őket; sőt, ha gyorsan meg nem futamodnak, reájok bocsájtott nyilakkal lelöveti vala. Az ilyen fegyveres támadás azonban súlyos vétségnek tekintetett akkor is, s György udvarnok tarthatott a következményektől; sietett is a király elébe s elpanaszolta, hogy némelyek, de különösen Dolhay Péter és Miklós az ő testvéröcscsét Bogdánt azért, mert ez őket abban az időben, midőn Durazzói László az országba jött, mint a trónkövetelő híveit, Tódor munkácsi herczeg parancsára erélyesen üldözte volt, évek hosszú során megtámadás, kifosztás, emberölés s más kártételekkel vádolva, folytonos idézésekkel zaklatják, s már fej- és jószágvesztésre szóló itéletlevelet is eszközöltek ki ellene. Zsigmond király meg is könyörűlt hívén s megtiltja keményen az összes úgy egyházi, mint világi biráknak, hogy Dolhay Bogdánt, Dolhay Péter és Miklós panaszára megidézni, elmarasztalni és jószágait lefoglalni ne merészeljék, egyúttal semmisnek nyilvánít minden eddigi Bogdán ellen kiadott ítéletlevelet._{Zsigmond király levele. Pozsony, 1419. febr. 10.}* Daczára ezen királyi kegyelemnek, mert valószínűleg be lett igazolva, hogy Bogdán nem csak a Durazzói László által okozott zavarok idejében követett el hatalmaskodásokat, Perényi Péter országbiró újabb elmarasztaló ítéletet hozott s Bogdán jószágai megbecsülésére és lefoglalására bizottságot küldött ki._{Perényi P. országbiró levele. Székesfehérvár, 1419. márcz. 16.}* Az ítélet azonban ezúttal sem hajtatott végre, s a hosszas pernek az országbiró előtt 1421-ben kötött azon egyesség_{Perényi P. országbiró levele. Buda, 1421. szept. 1.}* vetett véget, melyről már Dolhay Sándor fia II. Péternél megemlékeztünk. Megszabadúlva végre a veszélyes pertől,_{Téved tehát Lehoczky, midőn idézett művében (III. 405.) azt írja, hogy Dolhay Bogdán ellen az erőszakoskodás miatt hozott itélet végre is hajtatott, hogy az osztály közte és testvérei között megejtetett, valamint abban is téved Lehóczky, hogy a küldöttséget Máramarosban a Bogdán őrsége verte vissza.}* birtokai csoportosítása czéljából 1427-ben elcserélte sarkadi, románpataki és zádnyai részbirtokait bátyjával, Szaniszlóval, annak rozsályai birtokáért, s lakóhelyét Petrovára tette át, hol már csendesebb életet folytatott, legalább erőszakoskodásairól semmit sem hallunk többé, megyei tisztséget nem viselt, de 1410 és 1420 között sok ízben volt királyi ember, élt még 1437-ben is; egyetlen fia maradt Mihály, de ez elhagyva a Dolhay nevet, már állandóan Petrovaynak íratott s őse lett a hasonnevű ma is élő családnak.
Ezek után visszatérünk II. Szaniszlóhoz, kiről már elmondottuk, hogy hűtlenségbe esett volt, de Zsigmond király által 1395-ben az itélet terhe alól felmentetett, s hogy a kegyelemlevél kiadásakor Vaszil podoliai herczeg, Munkács ura, szolgálatában állott, de milyen minőségben, erre az okmányok nem adnak felvilágosítást, valószinűleg munkácsi várnagyságot viselt. Azt is láttuk, hogy Vaszil herczegtől Zsigmond király beleegyezésével Sarkadot kapta adományba s annak birtokába ellentmondás nélkül be is lett iktatva; tudjuk milyen vészes következménye lett ezen adománynak s hogy unokatestvére Dolhay Mihály annak esett áldozatúl, nem is érezte magát Szaniszló biztosnak Sarkad birtokában, s már 1402-ben sietett új királyi adománylevelet kieszközölni,_{Zsigmond király levele. Kanizsa, 1402. máj. 26.}* melynek alapján még ugyanazon évben újból beiktattatta magát és testvéröcscseit._{Leleszi konvent levele. 1402. jún. 17.}* A Durazzói László érdekében Ludányi Tamás a «vasfejű» egri püspök és Debrőy István által szervezett felkelés az északkeleti megyéket is vérbe borította, de Szaniszló megmaradt Zsigmond király hűségén s testvéreivel, valamint a rokon Ilosvay és Bilkeyekkel egyesűlten Tódor munkácsi herczeg hadai élén keményen üldözte az egri püspök és Balk máramarosi vajda hiveit, miért is aztán a háborgások lecsillapúltával a hűségre tért pártosok által erőszakoskodás miatt perbe is idéztetett; de Zsigmond király ezen pereket 1406-ban beszüntette,_{Buda, május 27. Báró Perényi cs. levéltára N.-Szőllősön.}* s másképen is megjutalmazta Szaniszlót és öcscseit, adományba adván nekik Borsovay Fábián Borsova, Hegy és Helmecz nevű jószágait és Dolhay Sándor és István dolhai részbirtokát,_{Zsigmond király levele. Kassa, 1404. febr. 5.}* 1405-ben pedig kivette ó és öcscse, valamint Kisfalusy Maxem fia János, Ilosvay István, Bilkey Sándor és Illés, Balicza fia, Péter, István fia, Péter, és Zerecsen fiának, Jánosnak fia Sándor összes birtokait a megyei tisztviselők biráskodása alól._{Ez a kiváltságos állapot, melyre utóbb Mátyás király által még több máramarosi nemes is emeltetett, liber baronatus-nak neveztetett. Máramarosban a liber baronatust az 1650–51 évi erdélyi országgyűlés eltörölte. Aprobatć Constitutiones, Titulus 75. Articulus 1. «A minthogy Máramarosban is a Liber Baronatus találtatott és a circálás mindeneknek jószágaiban sub poena 200 fl., azonképen, ha a tisztek valamely tekintetből magok vagy más jószágában nem peragálnák, hasonlóképen büntetődjenek, a melyet a Director comperta rei veritate et de facto exigáljon rajtok. Egyébiránt mind a nemesség szokott nemesi szabadságában, mind pedig a község az ő állapotjában megtartatik.»}*
Borsovay Fábián és fiai nem nyugodtak bele birtokaik elvesztésébe s Szaniszló csak 1409-ben_{Decz. 4.}* országbirói itélet következtében juthatott hozzá, a Borsovayak azonban 1414-ben erőszakkal visszafoglalták,_{Zsigmond király levele. Buda, 1414. apr. 22.}* s az ebből keletkezett újabb per még 1421-ben is folyamatban volt._{Perényi Péter országbíró levele. Buda, 1421. szept. 1.}* E közben Borsovay Jakab fia Györgytől egy jobbágytelket vett Szaniszló Borsován, s annak birtokába be is iktattatta magát 1413-ban. A Dolhay Sándor és Istvántól elkobzott s Szaniszló öcscseinek adományozott dolhai részjószág iránt s az elkövetett hatalmaskodások miatt folytatott hosszadalmas pernek, mint már láttuk, 1421-ben egyesség vetett véget. 1407-ben zálogba vette Szaniszló Verbőczi Zovardffy Dávid fia Benedek Verbőcz, Ardó, Mátyfalva és Rákos nevü ugocsamegyei falvakban lévő birtokait;_{Gyömrői levéltár, I. 23.}* itteni tisztje lehetett Csepei Ákos György, aki tőle egy pánczélt és 10 forintot ellopott._{Rozgonyi Simon országbíró levele. Varannó, 1414. apr. 9.}*
Ez időtájban egyik országgyűlés elrendelte, hogy mindenki mutassa be s száz napon belől az új királyi pecséttel erősítesse meg, jószágvesztés terhe alatt adományleveleit; de Szaniszló nem igyekezett ezen végzésnek eleget tenni, aminek következtében birtokai már a koronára voltak szállandók, midőn Zsigmond király tekintetbe véve sokszor hű szolgálatait, 1410-ben visszaadományozta,_{Zsigmond király levele. Buda, 1410. jún. 28. Ezen királyi pecsét megújításáról semmi feljegyzést sem találtam történetiróinknál, az országos végzésnek sincs nyoma a Corpus Jurisban.}* s Dolhára és Sarkadra új adományt adott; de a beiktatásnak Dolhára nézve Dolhay Sándor fia, Péter, ellentmondott._{Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 251. anni 1411.}* Szaniszló újabb és újabb adománylevelek segélyével igyekezett nagybátyjai dolhai részbirtokaiba belehelyezkedni s 1411-ben ismételve új adományt_{Zsigmond király levele. Kassa, 1411. apr. 5.}* visz Dolhára, az ottan szedetni szokott vámra, Sarkadra, Románpatakára_{Hogy Románpatakát kitől és mikor szerezte Szaniszló, ki nem mutatható, valószínű, hogy Románpataka egy, – a sarkadi határban – Szaniszló általalapított újabb telepítvény neve volt. Ma ily nevű falu nincs Bereg megyében, de egy Románpataka nevü víz ma is ott folydogál Sarkad határának nyugoti oldalán.}* és Kuk havasára;_{Nagy kiterjedésű havas Dolhától észak keletre.}* a beiktatásnak Dolhay Péter most is ellentmondott,_{Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 81. anni 1411.}* de Szaniszló 1417-ben megint új adománylevelet eszközöl ki_{Zsigmond kir. levele. Konstanz. 1417. júl. 25.}* s végre 1418-ban ellentmondás nélkül iktattatik be._{1418. febr. 8. Gyömrői levéltár, I. 54.}*
A Dolhayak anyai nagyatyja Jánosvajdafalvi János vajda birtokai, mint már elmondottuk volt, János vajda halála után idegen kezekbe kerültek. Szaniszló utóbb visszaszerezte s azokra, névszerint; Rozsálya, Sajó, Szurdok, Batizaháza, Petrova, Leordina, Ruszkova, Ruszko-Polyana és Kohnya_{Kohnya neve az adománylevélben benne van ugyan, de a beiktatásról és határjárásról kiadott bizonyítványokból hiányzik, s a Dolhayak csakugyan többszöri kisérletek után sem birtak birtokába jutni, mert Kohnya nem a János vajdáé, hanem Bogdán vajdáé volt, akinek birtokaira mások tartottak igényt.}* nevü máramarosi falvakra a maga és testvéröcscsei, valamint anyai nagybátyjai Rozsályay András és György nevére adománylevelet eszközölt ki Zsigmond királytól 1411-ben;_{Zsigmond kir. levele. Kassa, 1411. apr. 21.}* annak alapján még ugyanazon évben ellentmondás nélkül be is iktattattak_{Lelesz, Statutor. Litt D. nr. 55. anni 1411.}* és a király parancsa mellett_{Zsigmond kir. levele. Visegrád, 1411. júl. 24.}* a határokat is megjáratták._{Lelesz. Metalium Cottus Maramaros nr. 18. anni 1411.}* János vajda birtokainak megszerzése következtében a Dolhay-testvérek jószágai óriás kiterjedést nyertek, meghaladták a kétszázezer holdat, de minthogy az adománylevél szavai szerint János vajda birtokait csak szállásúl s csak a király tetszéséig_{Pro descensu usque ad beneplacitum nostrum.}* kapták volt, sietett Szaniszló újabb adománylevelet kieszközölni, – melyből azonban már kihagyattak azon kifejezések, hogy a nevezett birtokok csak szállásúl s csak a király tetszéséig adattak, – s magát testvéreivel együtt 1413-ban új adomány czímén be is iktattatta._{1413. júl. 13.}* E közben 1412-ben megvette Szaniszló fiával Laczkóval együtt rokonaitól a Makarjayaktól_{Mily fokú volt ezen rokonság, nem lehet eldönteni, minthogy azonban a Makarjayak Makarját Szaniszlónak és fiának adják el, – valószínű, hogy Szaniszló neje Makarjay leány volt.}* Makarja hétnyolczad részét 700 forinton, – egy nyolczad rész megmaradván Makarjay Balk fiának, Bercsének, – s magát 1413-ban a birtokba be is vezettette, mely alkalommal Sarkad határát is megjáratta._{1413. júl. 15.}* Szintén ezen évben iktattattak be Szaniszló és testvérei a kisfalusi határban fekvő Ilsva-, másnéven Karaszló-mező és Négyforrás puszták birtokába, melyeket az előző 1412-dik évben_{1412. decz. 21.}* szereztek volt Ilosvay Maxem fiai János és Nán és Karácson fia Györgytől. Utóbb 1422-ben az Ilosvayak Négyforrást felégették és erőszakkal visszafoglalták._{Perényi Péter országbíró levele. Ardó, 1422. jan. 28. Ezen levél igen érdekes az akkor szokásban lévő időszámításra nézve, mert adatot nyújt arra, hogy Perényi Péter az évet karácsonynyal kezdte számítani, amit levelének következő szavai világosan bizonyítanak: «Quomodo anno in presenti circa festum nativitatis domini, proxime preteritum, Georgius filius Joannis de Ilosva . . . . possessionem Négyforrás devastasset» . . . Tehát az oklevél kelte (jan. 28.) és az ezt megelőző karácsony ünnepe, deczember hó 25-ke, egy évhez számíttattak.}* Perlekedtek-e e végett s milyen ereménynyel, ismeretlen, de annyi bizonyos, hogy Négyforrás, valamint Karaszlómező is utóbb visszakerült az Ilosvayak birtokába. 1413-ban Komlóson is birtokos volt Szaniszló s viszályba keveredett Komlósy Ugrinnal és fiaival, aminek következtében a Komlósyak 1415-ben Négyforrást egészen elpusztították, 70 sertést elhajtottak, az ott lakó jobbágyokat elűzték s közülök kettőt elfogtak és börtönbe vetettek._{Perényi P. országbíró levele. Nagy-Ida, 1416. apr. 24.}* Erre nyolcz választott biró egyességet szerzett a felek között, s a feltételeknek Szaniszló a maga részéről eleget is tett, nem úgy azonban a Komlósyak;_{Zsigmond kir. levele. Buda, 1416. jún. 11.}* ezek aztán a kikötött 50 márka birságban el is marasztaltattak, mire bosszújokban Szaniszló egyik rokonát Mircsét_{Ezen Mircse valószínűleg a Makarjay-család tagja volt.}* Makarján megrohanták, keményen megverték s ökreit és a makarjai jobbágyok juhait elhajtották._{Zsigmond király levele. Buda, 1417. szept. 1.}* Mikép egyezkedtek ki, vagy tovább is viszálykodtak, arról nincsenek adataink, csak azt tudjuk, hogy tizenhárom év múlva Szaniszló testvérei által segitve, az egész Kövesd nevű pusztát s ezen felül a komlósi határból 1500 holdat és egy nagykiterjedésű erdőrészt elfoglalt a Komlósyaktól s új határhalmokat hányatott 1430-ban._{Palóczy Máté országbíró levele. Zelew, 1430. nov. 21.}*
Sarkad és Makarja miatt másokkal is meggyűlt a baja Szaniszlónak; 1414-ben ugyanis Dávidházi Szeles Demeter és rokonai Szaniszlónak 3 szekerét, 16 ökrét és 90 sertését elhajtottak_{Rozgonyi Simon országbíró levele. Varannó, 1414. apr. 9.}* s Dávidházy Antal szolgabiró tolvajnyomozás alkalmával 1417-ben a makarjai jobbágyoknak nem kevés kárt okozott,_{Zsigmond kir. levele. Buda, 1417. márcz. 28.}* a megyei szolgabirák pedig még később is, 1423-ban, a sarkadi és makarjai jobbágyoktól törvénytelen adókat hajtottak be s négy lovat és 120 kősót is elvitettek._{U. a. Buda, 1423. febr. 21.}* A munkácsi uradalommal is sok vesződsége volt Szaniszlónak, a határok iránt sehogysem tudtak megegyezni, így történt aztán, hogy Rácz Miklós munkácsi várnagy a Szoldaköz nevü földön lévő, még Erzsébet királyné idejében emelt négy határdombot, melyek Sarkadnak Nagy-Bereg és Bereg-Újfalu felőli határát jelezték, 1424-ben erőszakkal elhányatta._{U. a. Buda, 1424. nov. 19. E szerint Rácz Miklóst a munkácsi várnagyok sorába nem 1400 tájára, hanem határozottan 1424-re kell tenni, s ki kell igazítani Lehóczkynak (Bereg megye monographiája, III. 686) azon állitását, hogy Rácz Miklós Erzsébet királyné várnagya volt; Lehoczky az idézett oklevélnek csak kivonatát olvashatta Leleszen s az ejtette tévedésbe. A kivonat szóról-szóra így hangzik: «Inquisitorić pro nobilibus de Dolha, contra Nicolaum Rácz, castellanum castri Munkács et ceteros populos Bereghienses et Ujfalusienses quatuor metas super terram Zoldaköz ex parte dictarum possessionum Bereg et Ujfalu existentes tempore Elisabeth reginae ac possessionem Sarkad, alias Oroszfalu appellatam, ipsorum Dolhay abolientes et destruentes.» Ebből csakugyan az érthető, hogy a határok elhányása Erzsébet királyné idejében történt, sőt, hogy ekkor Sarkad el is pusztíttatott (Lehóczky i. h. III. 77.); ennek azonban hire sincs magában az oklevélben, melynek ide vágó helye így szól: quatuor metas super terram Zoldakwz... tempore Elisabeth regine erectas aboliri, destrui et annichilari fecissent.» Ebből világos, hogy a határhalmok, melyeket Rácz Miklós elhányatott, még Erzsébet királyné idejében emeltettek, de az elhányás 1424-ben történt. Műve más helyén azt irja Lehóczky Tivadar, hogy 1396-ban, a III. kötet 150. lapján pedig, hogy 1380-ban perlekedtek a Dolhayak Rácz Miklóssal a határdombok elhányatása miatt, végre a III. kötet 686. lapján, hogy Sarkadot a XIV. században Koriathovics herczeg birta, majd Erzsébet királyné birtokába került, kinek munkácsi várnagya Rácz Miklós Sarkadot a Dolhay-családtól elfoglalta és elpusztította; a tény azonban úgy áll, hogy elébb birta Erzsébet királyné, és utóbb a két Koriathovics, s ezek adták Sarkadot a Dolhayaknak 1398-ban, ezen év előtt tehát nem is perelhettek Sarkad végett sem Rácz Miklóssal, sem mással.}* Mi indíthatta Szaniszlót arra, hogy 1412 táján Kércsy Miklósnak Kércs és Kenéz nevü falvait fegyvereseivel megrohanja s onnét minden ingóságot elhordasson_{Lelesz, Vetustorum Actor. fasc. 8. nr. 26.}* erre nem adnak feleletet az eddig ismert oklevelek, sem pedig arra, hogy miféle viszálya volt a Rozsályi Kún-családdal, a melynek ötvösfalvi birtokáról 1412-ben 32 sertést elhajtatott._{Zsigmond kir. levele. Visegrád, 1413. febr. 16.}*
1414. és 1415-ben_{Alispánsága idejéből felmaradt eredeti kiadványai.}* Máramaros megye alispánja; volt-e már elébb is, és viselte-e utóbb is ezen tisztséget, arról nincsenek adataink. A főispán 1414-ben Koriathovics Tódor herczeg volt,_{Hogy Tódor herczeg csakugyan volt máramarosi főispán, igen valószinűen következtethető Zsigmond királynak Budán 1417. febr. 3. kelt levelének ezen szavaiból: dum districtus Maramarosiensis erga ducem extitisset.}* kinek azon évben történt elhalálozása után Szaniszló alispán nem szolgáltatta az özvegy kezéhez az 500 forintra menő főispáni jövedelmeket s a herczegné e feletti bosszúságában munkácsi várnagyja, tisztjei és fegyvereseivel Szaniszlónak románpataki birtokát megrohantatta, elpusztíttatta s az ott lakó jobbágyokat elüzette,_{Perényi P. országbíró levele. Nagy Ida, 1416. apr. 24.}* s egyéb hatalmaskodásokat is követtetett el,_{Lelesz, Vetustor. Actor. fasc. 4. nr. 19.}* ezenfelül pedig még az 500 forintnyi főispáni jövedelmekért is beperelte Szaniszlót,_{Zsigmond kir. levele. Buda, 1417. nov. 8.}* 1417-ben pedig újra törvénybe idézteti a már 1000 arany forintra és 600 új forintot érő 600 nyestbőrre felszaporodott kvöeteléseért._{U. o. Buda, 1417. febr. 3.}* Az erőszakoskodásokért Szaniszló se maradt adós, s még ugyanazon évben, a melyben az özvegy munkácsi herczegné románpataki birtokát elpusztíttatta, – visszaadta a kölcsönt, rárontott Kaffai Pán Endrének, Koriathovicsné tisztjének nagy-beregi házára, s annak 1680 új forint értékű károkat okozott,_{U. a. Buda, 1417. apr. 11.}* 1417-ben pedig Pán Endre birtokából egy jó részt elfoglalt s az azon lévő füvet lekaszáltatta,_{Zsigmond kir. levele. Buda, 1417. nov. 8.}* miket Pán Endre tisztje, Helele, azzal igyekezett megtorolni, hogy Szaniszló egyik jobbágyát, Hodort, Nagy-Beregen találván, megölte, egy másik jobbágyát pedig megverte és megsebesítette s mindkettőt kifosztotta,_{Perényi P. országbíró levele. Szikszó, 1418. máj. 5.}* Makarjáról pedig 66 sertést elhajtatott és 25-öt levágatott._{Ugyanakkor ugyanott kelt egy másik levele.}*
Nincs nyoma, hogy Szaniszló megfizette volna az özvegy herczegné követelését, az 1000 arany és 600 új forintot, de nem is lehetett jogos a követelés, mert a főispáni jövedelmek nem illethették az özvegyet, s Szaniszló nem is a maga részére tartotta vissza, hacsak az új főispán kinevezéséig nem ő igazgatta a vármegyét.
Dolhay Sándor fiaianak magvaszakadta után, s miután István vajda fia Ruszkovával és a rozsályai részjószággal ki lett elégítve, Szaniszló megosztozott testvéröcscseivel, 1420-ban testvérei beleegyezésével átengedte Sajó egy harmad részét nagybátyjai Rozsályai András és György egyik utódának Péterfia Mánnak,_{Gyömrői levéltár II. 1.}* 1427-ben rozsályai birtokát cserébe adta öcscseinek Jánosnak és Bogdánnak azoknak sarkadi, románpataki és zádnyai részéért,_{Lelesz, 1427. aug. 1.}* s cserélvén harmadik öcscsével Györgygyel is, egyedüli tulajdonosa lett Sarkad, Románpataka és Zádnya falvaknak, melyeknek birtokába magát 1430-ban be is vezettette._{Lelesz, Statutor. Litt. D. nr. 69. anni 1430.}* Ezeken kivül birta egész Makarját és Batizaházát, Szurdok felét és Dolha egy negyed részét. Ugyancsak 1430-ban elégítik ki Szaniszló és öcscsei unokatestvéreiket, Szarvaszói Gerhes Sándor és Jánosvajdafalvi János vajda leányának Sztánának fiait, közös nagyatyjok János vajda birtokaiból, Sajó két harmadát, Sajó-Polyánát és Szlatinkát engedvén át._{U. o. Actorum nr. 72. anni 1430.}*
Szaniszló eleinte Sarkadon lakott, honnét nehányszor Sarkadynak is iratott, utóbb lakását állandóan Dolhára tette át.
Mint ősei, úgy ő is a keleti egyház szertartásait követte, utóbb a római katholikus hitre tért át és Zsigmond király engedélyével Sarkadon Szent Katalin tiszteletére egy templomot, Makarján pedig Mihály főangyalnak egy kápolnát építtetett,_{Gyömrői levéltár, I. 59.}* unokái elfogadták a reformált hitet s hívei is maradtak mind végig.
Szaniszló elkisérte Zsigmond királyt Konstanzba, hol, mint már láttuk, 1417 julius 25-én új adománylevelet eszközölt ki; több rendbeli hadjáratban vett részt s tüntette ki vitézségét, mit a részére kiadott levelek keltei bizonyítnak. A Durazzói párt elleni harczait és a lázadó lengyelek ellen 1410-ben Stibor vajda által vezetett hadjáratban, hol rokona Bilkey Illésfia Mihály elesett, vére hullatását dicsérettel említi Zsigmond király, maga Szaniszló is emlegeti az öcscseivel 1427-ben kötött csereszerződésről Leleszen kiállított levélben.
Nagyatyját és atyját mindig, Szaniszlót és testvéreit 1403-ig Hosszúmezeynek nevezik az oklevelek, de 1404 február 5-én már Dolhayaknak iratnak, valamint a falu is ezentúl Dolhának neveztetik. Miként történt, hogy Hosszúmező neve ilyen egyszerre változott Dolhára és soha egyetlen egyszer sem iratott Dolha alias Hosszúmezőnek, mint ilyen esetben szokásban volt, ennek más magyarázata alig lehet, mint az, hogy a közbeszédben Hosszúmezőt már régen Dolhának nevezték, mikor az oklevelek még mindég a magyar névhez ragaszkodtak, az 1404-ben Kassán kelt adománylevél irója azonban, ismeretlen lévén előtte ezen körülmény, egyszerüen beirta a Dolha nevet, Szaniszló és öcscsei pedig ettől fogva állandóan Dolhaynak iratták magokat, s az új névhez annál is inkább ragaszkodtak, mert csak ezen 1404-ki adománylevél erejénél fogva lettek Dolhának földesurai, addig csak Mária királyné adományából mint kenézséget birták volt, s mert a szomszéd Máramaros megyében, – Dolha akkor Bereg megyéhez tartozott, – létezett egy más Hosszúmező is.
Szerzett-e Szaniszló czímerlevelet, nem sikerűlt kinyomozni, de valószínű, mert láttuk, hogy Zsigmond királynak kedvelt híve volt, ki őt sokszor kegyelmekben részesítette; – Konstanzba is elkisérte, vagy legalább felkereste Szaniszló a királyt, s ott Zsigmond bőven osztogatta a festett czímereket. A Dolhayak leveleit máig megőrízte a gyömrői levéltár,_{Gróf Teleki Sándorné ő méltóságának e helyütt fejezem ki hálás köszönetemet a levéltár áttanúlmányozására adott kegyes engedélyéért.}* de czímerlevél nincs közöttök, Szaniszló azonban alispánsága idejében már rendes czímeres pecsétet használt, melynek nagyított ábráját_{Szilágyi István úr a máramarosi jogakademia igazgatója birtokában lévő 1415-ben kelt alispáni kiadvány teljes épségű magyar köriratú függő pecsétjéről. Aeneas Sylvius feljegyezte, hogy az oláhok majd mind tudtak magyarúl.}* itt bemutatjuk. Czímere feltünően hasonlít a Drágffy-családnak és Sajói Dunka Fülöpnek, a kürt kivételével, hasonló alakokból összeállított czímeréhez. A pajzs színe ismeretlen, a felmaradt különböző vésetű pecsétek egyikén sincs megjelölve, ebből ezüstpajzsra gondolhatnánk, de ez nem valószinű, mert fémet fémre alkalmazni szabályellenes. Idők folytán elmosódott példányok után vésetvén a pecsétnyomókat, a czímeralakok többféle változáson mentek át.

Szaniszlónak nejétől, kit a Makarjay-családból eredettnek, s Katalin nevűnek gyanitunk, öt fia született: László, Mihály, János, Ambrus és András, de atyjokat csak Mihály és Ambrus élte túl.

PETROVAY GYÖRGY.

AZ EGRI PÜSPÖKÖK PECSÉTEI.
(Második közlemény, hat pecsétrajzzal.)

A XIV. századdal beköszöntött pecséttani új korszak kezd a maga oltárszerű, csúcsíves motivumaival föltetszeni Egerben II. Márton halála után, s abban a püspököknek megbizhatatlan képmásai a székesegyház egy-egy műrészletének engednek helyet. Ezen műkorszak meghonosítása a királyfia-nevelő püspökség székhelyén a származására és tevékenységére egyiránt nagy tekintélyű Telegdy Csanáddal veszi kezdetét.

Telegdi Csanád (1322–1330)

a Csanád nemzetségből, kit az egri káptalan egyszivvel-lélekkel választott az egyházmegye püspökévé 1322-ben._{Az egri káptalan ez évről már választott püspöknek írja őt. (Nagy Imre: Anjouk. Okmt. II. 58. l.) Megerősítést Esztergomból a rákövetkező évben kapott, melylyel Theophil prépost az érsek nevében jóváhagyja a választást (Egri kápt. Num. I. Div. I. Fasc. I. frust. 10.)}* Nem csoda, Csanád nem csupán nagy származású váradi prépost volt; de már akkor országos nevű férfiú s a király udvari embere. Látni való volt, hogy Eger nem fogja állandóan a magáénak mondhatni a nagyra termett püspököt.
És nyolcz éves főpapi kormányzata után fenmaradt hivatalos levelei habár elég tisztességes csomagot tesznek is ki; de történelmi ereklyéinek pecsétbeli hagyományát okiratai számának daczára is nagyon fogyatékosnak kell nyilvánítanunk. Ünnepélyesebb kiadványoknál használt nagy pecsétével alig tudunk beszámolni, kisebb esetekben használt gyűrűpecséte meg épen visszaadhatlan marad._{A Kállay cs. lban található 1324-ki birói levele zárlatán csupán pecséttöredékeket láttat. (Nagy Imre: Anj. II. 132. l.) A Károlyi grófok családi levéltára ezen évből szintén mutat föl Csanád-féle oklevelet, mely azonban a többinél nem szerencsésebb, minthogy élő pecséttel ez sem bir, csupán a «monorú pecsét nyomaival». (Károlyi Okmt. I. 59. l.) A budai országos levéltárban őrzött eredeti birói levelén 1325-ből, melyben az újhelyi pálosok és Ágoston-rendűek között intézkedik bizonyos malom-ügyben, a hátlapra nyomott «hosszúkás» alakú pecsét maradványai mutatkoznak csupán. (Nagy Imre: Anj. II. 203. l.) 1326-ban az egri minoritáknak megengedi, hogy a klastromjok és az Eger vize között fekvő beltelket eladhassák. Itt is kis pecsétének nagysága iránt tájékozódhatunk csupán, mert a lenyomat lemállott. (L. egri kápt. levélt. Num. III. Div. I. Fasc. I. frust. 3.) 1330-ból a sóvári Soós-család levéltárában őrzött hátpecsétes levele sem ér többet az előbbenieknél, mint a mely szintén a pecsétnek csak nyomait tünteti föl. (Nagy Imre: Anj. II. 460. l.)}*
Mikor a századok rontása elől a függő pecséteknek is csak kis része térhetett ki, természetes dolognak kell tartanunk, hogy a hátlapos pecsétek az utolsóig mind pusztulóba mentek.
De Csanád püspök függő-pecsétes levelei áthagyományozásában korántsem volt oly szerencsés, mint András és Márton püspökök, minthogy körültekintésem szerint ilyenek nem mutatkoznak sem Egerben, sem a magán levéltárakban.
Az egri káptalanban nagy-pecsétes leveleinek csupán nyomaira akadunk._{Igy azon főpásztori intézkedésben, melylyel a kanonokok számát 20-ról 15-re apasztja.}* Egy ideig még reménykedtem az országos levéltárban, hol használható Csanád-féle pecsétet sejtetének a kimutatások, elvégre is azonban arról kelle értesülnöm: hogy biz az csak hitvány töredék és semmire sem használható.
A Csanádok nemzetségének czímere talányszerű ugyan, de nem ismeretlen tárgya a magyar czímertannak;_{A nemzetség jelvénye varjú, mely azonban holló-nak is nézhető. V. ö. Br. Nyáry Albert: A Heraldika vezérfonala 71, 213. ll.}* de nem is erre, a háttérbe szorúlt csóka-madárra, hanem a főpapi pecsét egyházi motivumaira, vagyis oltárábrázolatának tárgyára és műkivitelére lettünk volna és vagyunk kiváncsiak.
És szükségből legyen szabad esztergomi pecsétével kárpótolnunk magukat Egerből való távozásának mindjárt első évéből,_{1331-ben kelt leveléről csüng le, melyben köszönetűl, hogy az egri káptalan egyhangúlag választotta püspökének, Deméndet, mint szerzeményes birtokát, ajándékozta oda. (Egri kápt. mag. levélt. Numerus IX; divisio I; fasciculus unicus. Türk Frigyes barátom gondos rajza után.)}* miután izlése és a kor szükséglete annyira megtetszik ezen is, hogy méltán tekinthetjük pótlónak püspöki pecséte eshető fölmerüléseig.

II. Miklós (1331–1360).

Nagy kérdés: ha kárára vagy hasznára vált-e püspökünk emlékezetének, hogy az egri káptalannak régi «Szent-János könyve» s vele az ő egykorú jellemzése is elveszett. A töredékes adatok világitásában II. Miklós felette mogorva és önző férfiúnak mutatkozik.
Iacute;gy furcsán hangzik, a hogyan Sixtus mester egri, veszprémi, pozsonyi kanonok és ungi főesperes őt jellemzi. Ő maga panaszolja el nekünk életének szomorú sorát, mely szerint a sors csapásai által sújtatva, nevezetesen előbb Laczk András székelyek ispánja által megraboltatva, aztán főpapja, Miklós egri püspök által minden javadalomtól és megmaradt vagyonától megfosztatva, hogy fogadalmát, miszerint a szent sírhoz elzarándokol, beválthassa és az állásához nem illő élésmód miatt pirúlnia ne kellessék: veszprémmegyei ajkai, rendeki és öcsi birtokait 1350-ben elzálogosítja._{Thaly Kálmán: Századok. 1869. évf. 715. l.}*
Hogy káptalanjával sem állott egészen jó lábon, eléggé sejtetik a fenmaradt adatok._{1353-ban az egri káptalan tiltakozik a váczi előtt, hogy «quoddam molendinum in civitate Agriensi super fluvio Egervize vocato, retro hortum domini Johannis, olim custodis, dominus Nicolaus episcopus absque consensu et voluntate eorundem ac sua propria voluntate, non requisitis ipsis, altari beate Marie Magdelene vellet perpetuo applicari». 1353-ban némely abauji, ungi, szerencs-járási és kisborsodi tizedeket bocsát vissza a káptalannak. 1361-ben a káptalan a mondott malomnak több, mint 16 évi lefoglalása fölött panaszkodik, fölemlítvén egyszersmind, hogy a püspök sógora több, az egri káptalanhoz tartozó tihaméri és kocsi földeket is bitorol (Az egri kápt. magán levéltára).}*
Őt az egri egyház egyik restauratorának sejtetik az újabb műtörténeti nyomozások_{Ipolyi Arnold azt véli, hogy alatta a székesegyház építése ha nem munkálatban, de már tervben volt (Bartakovics-Emlékkönyv 134. l.)}* s ő lehetett alapvetője Eger mellett a fölnémethi pálos kolostornak, valamint a segedelem-völgyi karthauzi prioratusnak is._{Kandra Kabos: Adatok az egri egyházmegye történelméhez II. köt. 6. l.}*
Az sem tagadható, hogy egyháza jogainak oly erélyes védője s gyarapítója vala, a milyen II. András óta egyik egri püspök sem volt._{1338 táján Biri Tamás ellen nyer pört (Anjouk. Okmt. III. 477. l.) 1346-ban Rikolffia Lászlóval pörösködik Kömlő, Nána, Lovász-Nána és Pók nevű birtokok miatt (Anjouk. Okmt. IV. 562. l.) 1347-ben a szihalmi nádori gyűlésen Márkfia László panaszkodik és kezd pört a püspök ellen, mely az ő jogai érvényesülésével fejeződött be (Bessenyői közbirtokossági levéltár). Nem tudni, mely évben, birtokviszályban állott Miklós püspök Ugrafia Miklós andornaki birtokossal is (Kovachich: Formulć styli solennior. 71. l.).}*
Fenmaradt levelei s ezek pecsétei egymással szokás szerint fordított arányban állanak.
Kis pecséte csaknem elveszettnek tekintendő, miután hagyományainak gyüjtőitől nem hallunk egyebet, mint: «zárlatán tojás alakú pecsét maradványaival»,_{Nagy Imre: Zichy Okmt. III. 139. l.}* vagy «hátlapon pecsét nyomaival»_{Nagy Imre: Anjouk. Okmt. IV. 66. l.}* maradtak ránk itélet-levelei.
Van tőle az egri káptalan magán levéltárában eredetiben fönmaradt okirat 1358-ból, melyben a kis-borsodi és más vitás tizedeket ad vissza pörösködő káptalanának;_{Num. XX, fascic. I, 4-ik dar.}* hanem, fájdalom, a zsinórról hiányzik a függő pecsét. Ezen oklevélcsonkítás a káptalan régi viszontagságainak bizonysága, legalább Batthyányi nagyprépostságánál régibb; mert ő bizonyosan ezen pecsétnek is adta volna hasonmását, ha az még akkor rendelkezésére áll.
Pecsétje, tudtunkkal, egyetlen egy töredékes példányban maradt reánk a N. Muzeumban őrzött Kállay levéltár egy 1340. oklevelén._{Miklós püspök tudatja «dominis Paulo sacerdoti et rectori ecclesie de Kallo et vice-archidiacono de eadem» és több más papokkal, hogy ő Ivánfia Andrásnak és Simonfia Imrének, királyi apródoknak engedélyezi, hogy Apáti és Váralya birtokaikban levő kápolnáikban isteni tiszteletet tartathassanak és a szentségeket az udvari pap kiszolgáltathassa a temetés kizárásával, (mely a plébános joga).}* Csúcsíves fülkében a főpap alakját látjuk benne, jobbját áldásra emeli, baljában pásztorbotot tart. Fölötte az egri egyház jelvénye: röpülő sas. Alatta kétségtelenül volt valami czímer, melyből családi származására vonhatnánk következtetést; de ez a pecsét alsó csúcsával egyetemben levált a hártyáról, melyre a pecsétet nyomták.

Szécsényi Mihály (1362–1375).

Atyja hires erdélyi vajda volt, Károly-Róbert végzetes csatáinak hőse; egyik testvére meg Miklós mint dalmát bán (honnét Kónya-bán ragadvány-neve is) Nagy Lajos király korának egyik kiemelkedőbb alakja._{1 Tamás vajda Miklós (Konya bán). Mihály püspök. Gáspár. László.}

* A nagy jövővel kecsegtetett Mihályt 1333-ban már pozsonyi prépostnak, tíz évre rá váczi püspöknek találjuk._{Kandra Kabos: Bene vára a Mátrában.}*
Magának Mihály püspöknek viselt dolgaival még nem számolt be az egri egyházi történetirás; de nem ismerjük pecséteit sem. Iacute;gy csak hirét halljuk «gyűrű pecsétének»._{Maklári Miklósfia András az egri káptalan előtt annak idejében bemutatta Mihály püspöknek gyűrűpecsétes, 1363-ban kelt levelét, melynek erejével Makláron egy malomhely birtokosának vallá magát; de ezen adománylevél már csak utódjának, István püspöknek átiratában maradt fön tapasztalatom szerint.}*
Szerencsésebb sorsú vala nagy pecsétes levele, melyben «Szent-Erzsébetről» nevezett székesegyházi javadalmas oltárnak birtok-cseréjét engedélyezi és megerősíti. Ezen főpapi levele maiglan látható meglehetősen ép pecsétével az egri káptalanban.
Ezen nagy-pecsétet jellemzi, hogy inkább széles, mint hosszúkás. A körirat által bezárt pecsét-mező közepét egy női szent alakja, fedetlen feje után itélve szűz vértanú foglalja el, ki dús tagozatú gotikus mennyezet alatt áll. Ettől oldalt jobbra sas, balra egy ágaskodó oroszlány. Az egyik egyháza védszentének: szent Jánosnak symbolikus jelvénye, a másik családi czímere.
Az alsó részt nyomott alakítású fölke foglalja el két oldalra nyitott szárnyas ajtajával, közében a püspök térdelő alakjával.
A püspöki czímer korántsem az, melyet a költő a főpap testvérével viseltet:
«Távolabb csoportoz Budaméri Kónya
Szécsényi ősfának hajtása, rokona;
Czimere jelenti: az oroszlán rajta
Keresztet emelvén, hogy Szécsényi fajta»._{Arany: Toldi Szerelme VII. ének, 35. vers.}*
Vajjon a budai országos levéltárban örzőtt két pecséte épebb-e a mienknél? annak ezúttal nem lehetek megmondhatója. Pecsétünkön különben a törésnek semmi nyoma.
A körirat, miként közönségesen történni szokott, itt sem vehető ki egészen. A felső szélen szenvedett csonkulás miatt a bevezető és záró betűk után pótlandók:

Ónodi Czudar Imre (1378–1384)

a borsod-bácsi Zudarok szereplő családjából, ki fejérvári prépost, váradi püspök, s majd mint Eger főpapja egyszersmind Veres Oroszországnak (ma Galliczia) volt kormányzója. Elhagyván hazáját, imolai püspök Olaszországban; hányatott életét bezárni azonban hazájába jött vissza, s mint Erdély püspöke húnyt el.
Családi czímerének motivuma vitás, főpapi pecsétének jellege pedig merőben ismeretlen; azonban nem szabad letennünk Imre püspök nagy pecséte birásának reményéről részben azért, mivel tudomásunk szerint is maradtak fön pecsétes levelei p. Kassán és a budai országos levéltárban, – részint az «Olnodi Zudarokról» most készülő monografia miatt. Utóbbitól legkevesebb, amit várunk: a Czudar család czímerének értelmezését.

Kanizsai János (1385–1387).

A hires Osl-nemzetségből származván, benne is nagy ősök nagy ivadéka jutott szent Buldus püspök székébe. Kevés vártatva az egyházmegye kényszerűlvén őt visszaadni Esztergomnak, nem csoda, ha pecsétes leveleket nem birunk tőle.
Primás korából is csupán szárnyas fekete sasláb-czímerű gyűrű-pecsétét ismerjük._{Tudom. Gyűjt. 1840. évf. VII. k. 67. l. – Török János: Magyarország Primása 78. l.}*

Cykó István (1387–1399).

A váradi egyháznak, mely Egernek annyi jeles főpapot adott, volt annak előtte prépostja. Előkelő családból való származását akarja nyilván igazolni azon körülmény, hogy vörös pecsét használatára volt jogosúlt. 1400-ban már nem élt, miként ezt udvari papjától: tótkállai Göböl Istvántól tudjuk, ki végrendelkezésében úgy emlékezik meg püspökéről mint már «néhai»-ról._{Nagy Imre: Hazai oklevéltár I. 329. l.}*
Fontosabb ügyekben, nagy pecséte alatt kiadott oklevelei elegendő számmal maradtak fönn s e szerint dicsekedhetünk pecsétének birásával is._{1421-ben az egri káptalan átirja István néhai egri püspök vörös pecsétes levelét, mely szerint a püspök az isteni tiszteletnek nagyobbodását szivén viselvén, az Isten János mester malma után járó adót 1398-ban az áltáriának (= sz. Erzsébet oltára) elengedi. (Egri Kápt. Num. I. Divisio IV. Fasc. I. frust. 5.) 1390-ben a káptalannak visszaadja a Berva-hegy kilenczedét (a terményt értve) nem különben Uggtelek bora és termése dézsmájának kilenczedét János érsek, az előbbeni egri püspök közbejöttére. Kápt. levélt. Az egri káptalanban őriztetik még másik érdekes levele is, mását adta Batthyányi, melyet ezuttal kiigazítunk, 1395-ből, Türk Frigyes tanárnak az eredetiről vett másolatában.}*
A m. kir. országos levéltárban is őriztetnek pecsétes levelei.
I. István püspök pecséte Batthyányinál annyira kontár-munka, hogy elitélésére egy tekintet elegendő.
A főpapi pecsétkép különben minden valószinűség szerint a székesegyház egyik oltárképének utánzata akar lenni a felső nagyobb mezőt tekintve.
Az alatta levő közép pecsétmező a dicsfénynyel környezett sas, az egyház védő szentjének szimboluma. Ezt jobbról és balról sz. István és sz. László: az egri egyház nagy jótevőinek fénykörnyezett alakjai környezik.
A harmadik, legalsó pecsét-mező, mely egy csillagokkal behintett fülke, a püspököt lenne föltüntetendő, ki főpapi ornatusban térdel; de annyira kevéssé imponáló kifejezéssel, hogy annak idejében István aligha tartotta sikerült képmásának.
A püspöki fülkét két oldalt a főpap kétszeres családi czímere ékesíti. A czímer-ismétlésnek azonban kevés hasznát veszszük, mert az így is eléggé ki nem vehető és e szerintértelmezhetetlen marad. A czímeregyszerűség e korában hasonló motivumokra nem akadunk s talán nem csalódom, ha a homályos kifejezésű kép után itélve, I. István püspök czímerét keresztes állatfejnek vélem.

A köriratban a püspök magát «Ciko»-nak nevezvén, az egyházmegyei Névtár bizton elhagyhatja a főpap neve mellől Chyko-, Zyko-, Chichow-változatokat.

Ludányi Tamástól (1400–1404)

és másod ízben (1421–1424) nem örököltünk nagypecsétes levelet.

Stibor (1410–1421),

kit az egyházmegyei Névtár maiglan is a hírneves Stibor vajda fiának tart, főpapi pecsétjét nem hagyta ránk. Czímerét ismerjük._{L. Wenzel: Stibor vajda 32. l.}*
1415-ben kelt levelén, mely a budai orsz. levéltárban 10374. sz. alatt őriztetik, milyen pecséte van, annak még nem jártam a végére.

A nagy emlékű Rozgonyi Pétertől (1425–1438)

tudtomra szintén nem maradt fönn főpapi nagy pecsétének lenyomata.

Széchy Dénesnek (1439–1440).

Eger első biboros püspökének kis pecséttel van lezárva azon levele 1439-ből, melylyel diósgyőri várnagyjának erős parancsolatban meghagyja, hogy tiltsa el a mezőkövesdieket a káptalan szomolyai erdejének pusztításától._{Egri káptalani levéltár.}* A kir. országos levéltárban csak primási pecsétei találhatók.

Rozgonyi Simon (1440–1444).

Nyilván csak gyűrűpecséttel van hitelesítve azon levele, mely a m. kir. országos levéltárban őriztetik,_{Dipl. oszt. 13647. sz. alatt.}* mely gyűrű-pecséte, mint csupán czímerének és nem egyszersmind kegyeletének kifejezője magasabb rendű tanúságok hordozójáúl, a családdal különben ismerősek levén, – nem tekinthető.

Hédervári László (1446–1467)

az egri püspökök sorában a harminczhatodik. Élete e két szóval jellemezhető «cruce et gladio», vagyis kereszttel és karddal; a mennyiben az oltárt egész odaadással szolgálta és vasmellel nézett farkasszemet hazája ellenségeivel. Az ő korában nem a pásztorbot volt Eger tájékán a főpapi tekintély biztosítéka, hanem a hősök kardja.
Egyéb dicséretes tulajdonsága között szembeszökő marad, hogy a Hunyadi-háznak kiváló híve és pártfogója volt. Egyrészt a kormányzónak: az öreg Hunyadinak munkájába kerűlt, hogy barátját Pannonhalmáról, hol apátur volt, Egerbe áthelyezhesse; de más részről ő meg oldala mellett maradt Losoncznál is, midőn a hazaáruló főbbek, hogy romlását eszközöljék, cserben hagyták őt. És Mátyásnak is jobb keze vala a garázda csehek megfékezése- és kiűzésében.
Fiatal korában nemcsak tanuló, hanem tanár is volt a magyarok által akkortájban leginkább látogatott bécsi egyetemen._{Fraknói: Külföldi iskolázás, 25. és 45. ll.}*

Hadi viselt dolgait beszélik a krónikák, egyházias tettei mellett, habár csak részben, tanúbizonyságot tesznek pecsétes hártyalevelei, melyek közűl talán még mind kiadatlanok a következők:

1450. Kis pecsétje alatt_{Ezen függő gyűrű-pecsétet közli Batthyányi (Id. m. I. 429. l.); de oly gyönge alakítással, hogy a Héderváriak hármas ezüst-czölöpje a föléje tett püspök-süveggel úgy néz ki, mint egy cserebogár. Mi kijavítva adjuk.}* a Szent-László oltárának egy szöllöskei szőllőt Eger mellett ajándékoz (Kápt. levélt.)

1450-ből egy másik pecsétes levelének a budai országos levéltár van birtokában._{Dipl. oszt. 14391. sz., és egy másik 1456-ból 15078. sz. alatt.}*

1455. Az egri szabóknak engedélyez messzeterjedő szabadalmat gyűrű-pecsétje alatt._{Az egri szabók birtokában.}*

1458-ban nagy pecséte alatt Felnémethi Imre baccalaureus és különös káplánja részére adományozza a sz. Máté oltára javadalmát. A levél ép pecsétével nem csupán maig is megvan, hanem Batthyányi kiadása után ismeretes is.

1463. Szabályozza az egri káptalanban a sublector, succentor és subcustos fizetését (Egri kápt. levélt.)
Püspökünk nagy pecsétét kiadta Batthyányi és újabban a kir. országos hivatal;_{L. «Pecsétek Mutatója» a 47. sz. alatt.}* hanem az első gyenge vésete miatt nem állhat meg, a másik homályos voltánál inkább csak sejteti, mint adja a fejedelmi pecsétet.

Jelen ábránk Türk Frigyes rajza után készűlt. A kereszt oltárát állítja elénk, és miért ne hinnők, hogy lényeges részében úgy, amint a várbeli székesegyházban állott.
Közepén dúsan tagozott és toronyszerű díszítésben végződő boltozat alatt a Megváltó a kereszten, magából minden irányban sugarakat lövelve. Mellette, de külön boltozat alatt, Mária és sz. János.
A pecsét alatt a püspök térdelő alakban szemeit a magasba emelve; oldalán, de tőle elválasztva két angyal telamon-szerepben. Alatta a már jól ismert Hédervári czímer.
E kép oly ékes gót-stilű részleteket tartalmaz, melyek még rajzban is áhitatra keltenek.

És itt meg is állhatunk. A következő idők főpapjainak pecsétjeivel, ha akarunk, könnyen ismeretségbe jöhetünk; de könnyű észrevennünk, hogy ezek már a kivitel tekintetében nem középkori pecsétek.

KANDRA KABOS.

AZ ÁRPÁD-HÁZ.

Gyorsan követik egymást Wertner M. genealógiai művei azon nagybecsű vállalatban, mely a történeti, ethnographiai és földrajzi munkáknak már egész kis könyvtárból álló sorozatát foglalja magában egy egyszerű vidéki plébánosnak igazán páratlan buzgalmából; «A középkori délszláv uralkodók genealogiai története» és a «Magyar nemzetségek a 13-ik századig» cz. művek után csakhamar megjelent «Az Árpádok családi története». E művek – kétséget sem szenved – bizonyos fokig hézagot pótolnak irodalmunkban. Ismétlem, bizonyos fokig, mert a gyors termelés hátrányai nagyon meglátszanak Wertner művein. Talán azzal még kibékülhetnénk, hogy az ismeretes adatoknál is vannak hézagosságok; sokkal nagyobb baj az, hogy az adatokat igen sokszor másod-, harmad kézből veszi s nem megy vissza eredeti forrásukig.
Iacute;gy esik aztán meg rajta az a fatális tévedés, hogy Konstantinus Porphyrogenitus († 959) művét Leo császárnak († 912), tulajdonítja, s a mit Konstantin Árpád fiairól és unokáiról mond, abban természetes, hogy ilyenformán csupa zavart és homályt lát, mert e szerint Árpád fiainak, sőt egyik unokájának, Tevelnek is már 912 előtt meg kellett volna halniok és Taksonynak életben lennie, a mi aztán ilyen módon az összes hazai hagyományokkal homlokegyenest ellenkezik. Ha Zoltán még Leo császár uralkodása alatt halt volna meg, vagyis 907–912 között, persze hogy Taksony nem születhetett 931-ben, mint Anonymus mondja. S ezt a zűrzavart Wertner még azzal is tetézi, hogy olyat is mondat Konstantinnal, vagyis szerint Leóval, a mi se az általa idézett fordításban, se az eredeti szövegben nincs meg. Azt mondja ugyanis: «Leo császár elbeszélése szerint Árpád összes fiai még atyjuk életében haltak meg», holott a görög császárnál csak ennyi van: «’Ιστεον οτι παντες οι υιοι του Αρπαδα ετελευτησαν = Tudni kell, hogy Árpád összes fiai meghaltak»._{De administrando imperio. Cap. 40.}* Hogy mikor: arról hallgat; mindenesetre jóval később, mint a hogy Wertner képzelte, hiszen Árpád halálától Konstantin művének megírásáig majdnem félszázad telt el._{Művének azon részét, melyben a magyarokról szól, 949–52 közt írta, Leo pedig már 912-ben vagyis kevéssel azután elhalt, a mely évbe (907) teszi Anonymus Árpád elhunytát.}*
Ezek után már azon sem csodálkozunk, hogy az Árpádfiaknak a Stritter-féle kivonat után összeállított nemzedékrendje Wertnernél is szerepel s Fal Faliczinnak lesz a fia, Tas pedig Ezelekhé; Szabó Károly ugyan már ezelőtt vagy harmincz esztendővel kimutatta, hogy az a bizonyos Fal = Falész ugyanazon egy személy Falitziszszal (t. i. ez a nominativusi alak, a Falitzin accusativusban van), mert az eredeti szöveg szerint Árpádnak az unokája volt, nem pedis kisunokája s Takszisz az unokatestvére s nem a nagybátyja volt,_{Azt mondja ugyanis Konstantin: «’Ιστεον οτι ο ’Αρπαδη ο μεγας Τουρκιας αρχων εποιησε τεσσαρας υιους . . . . ο δε τριτος υιος ο ’Ιουτοτζας εποιησεν υιον τον Φαλιτζιν, τον νυνι αρχοντα, ο δε τεταρτος υιος Ζαλτας εποιησεν υιον Ταξιν. ’Ιστεον οτι παντες οι υιοι του Αρπαδα ετελευτησαν, οι δε εγγονοι συτου ο τε Φαλης και ο εξαδελφος αυτων ο Ταξις ζωσιν.» (De admin. imp. 40.)}* a miből az is kitűnik, hogy a Φαλης magyaros átírása nem «Fal» vagy «Vál», hanem «Falis», mert csak ez felelhet meg a Φαλιτζι(s) az az «Falicsi»- vagy «Falisi»-nak, ez pedig talán csak nyelvjárásilag külömbözött az ismert Bulcsu vagy Bulicsi, Bolcsu névtől. A mi pedig Tast (Tasęs = Taszi, Anonymusnál: Thosu) illeti, őt Ezelekhel egy személynek is vehetjük, föltéve, hogy Εζελεκ másolati hiba Ταζελεκ (Taslik) helyett, – a testvérének is tekinthetjük: de semmiesetre sem volt Ezelekhnek a fia._{Konstantin ugyanis azt mondja, hogy Árpád fiai mind meghaltak; unokái közűl, kiket elébb Tevelnek, Ezelekhnek, Falisnak és Taksnak nevez, csupán Tevel halt meg, a többi pedig él, csakhogy most Falis és Taks mellett nem Ezelekhet, hanem Tast említi. Ha az Ezelekh nevet íráshibának tekintjük Tazelekh helyett: ez esetben az utóbbi névalakban a török – lik képző sejthető, mely főnévhöz járulva, gyűjtőnevet alkot, p. a kazáni tatárban jines-lik (gyümölcsös kert); a Tas név jelentése u. m. kő, a Tasilik, Taslik tehát a névhez kötött hasonlat fokozott mértékét fejezné ki.}*
A helyes leszármazási tábla tehát ez lesz:

Árpád (Arpadęs). Levente (Liuntinęs) 891 † 950 előtt. Tarkacsi_{Helyneveink közűl talán a fejérmegyei Tordacs egyeztethető Tarkatzua nevével s így egynek vehető az árpádkori Turdos, Turdoch személynévvel.}* (Tarkatzus) † 950 előtt. Jelekh † 950 előtt. Jutas (Jutotzas) † 950 előtt. Zoltán (Zaltas, Zulta) † 950 előtt. Tevel (Tebelęs) † 950 előtt. Ezelekh vagy? Tas (Tasęs) 950 körül. Falis (Falęs, Falitzis). 950 körül nagyfejedelem Takson (Taxis, Taxus, Tocsun) † 972. Termacsi (Termatzus.) 950 körül.

E fajta hibát nem egyet találunk Wertnernél. Ilyen az is, hogy Thuróczira hivatkozva, II. István unokaöcscsét, nővérének Zsófiának a fiát, Sault, az István uralkodásával elégedetlen főurak által vele szemben fölállított ellenkirálynak tartja s mivel hihetetlennek találja, hogy az ellenkirályt egy kis fiú személyében keresték volna (anyja, Zsófia életkorát ugyanis legfölebb 29 évre becsüli), az egész dolgot gyanúsnak véli. Csakhogy Thuróczi ezt az adatot a Márk-féle krónikából írta át; ennek pedig ez a része mindössze 20–23 évvel készűlt később Saul királylyá történt kijelölésénél;_{Erre vonatkozó észrevételeimet l. Turul. 1892. 72–73. l.}* az adat hitelességéhez tehát aligha férhet kétség; de különben is Márk krónikájában, sőt Thuróczinál is csak annyi van, hogy mielőtt István tudomást szerzett volna II. Béla életben létéről, összeesküdött az ország, hogy a király halála után nővérének, Zsófiának Saul nevű fia uralkodjék._{«Antequam vero rex Belam scivisset, coniuraverat regnum, ut post regem filius sororis sue Sophie nomine Saul regnaret». (M. Florianus kiad. a bécsi Képes Krónika szövege szerint. Hist. Hung. Fontes Domestici. I. r. II. k. 212. l.) Csaknem szórul szóra így mondja el Thuróczi: «Antequam vero rex Belam scivisset, coniuraverat regnum, ut post eum filius sororis eius Sophić, nomine Saul, regnaret». (Cap. LXVIII. Schwandtner J. Gy. kiad. Bécs, 1746. 141. l.)}* Iacute;gy aztán Wertnernek ezen adathoz fűzött minden észrevétele kárba veszett, kivéve Zsófia és Saul életkorára tett megjegyzéseit és semmi ok sincs arra, hogy Sault kitöröljük Kálmán király unokái sorából.
Hasonlókép csak Márk krónikája után mondja Thuróczi, hogy II. Bélának Álmos nevű fia is volt, a kit ezenkívül említ a váradi krónika is;_{«Genuitque quatuor filios, scilicet Geysam, Ladislaum, Stephanum et Almum.» (M. Florianus kiad. id. h. 213. l.) Szórul szóra átírja Thuróczi. (Cap. LXIV. Id. kiad. 142. l.) A Váradi Krónikában: «Hic habuit filios quator, ducem scilicet Geysam tandem regem, ducem Ladislaum, ducem Stephanum et Almus.» (M. Florianus, i. m. III. k. 255. l.) Megjegyzendő, hogy a zágrábi krónika, melynek szövege, kevés eltérést leszámítva, azonos a váradi krónikáéval, Almost nem ismeri, ezen krónika szerint II. Bélának csak 3 fia volt.}* ezekre kellett volna Wertnernek hivatkoznia s nem Thuróczira vagy plane Ranzanusra.
Árpádról, II. Gejza fiáról, azt olvassuk Wertnernél, hogy a régibbkori krónikások közűl csak Kézai és Muglen Henrik emlékeznek meg róla; Kézai azonban sem Árpádról nem szól, sem III. Istvánról és III. Béláról nem mondja, hogy azok II. Gejza fiai voltak; az egész, a mit II. Gejzáról mond, ennyi: «Post Belam autem regnavit Geicha XX. annis. Tandem moritur et Albe sepelitur»;_{M. Florianus kiad. 88. l. Endlicher kiad. 119. l.}* ekkor egész röviden szól III. Istvánról, sőt az Endlicher-féle kiadásban még III. Istvánt sem említi, hanem mindjárt áttér IV. Istvánra, ezt mondván: «post istum (t. i. Geicham) Stephanus frater suus coronam usurpat». Árpád herczeget a Márk-féle krónika sem ismeri, hanem igenis említi a váradi és zágrábi Krónika s ezek szerint II. Gejzának a harmadik fia volt._{«Hic (Gexcha, Geycha) habuit filios quator: quorum primus fuit [dux Stephanus postea rex, secundus fuit] rex Bela, tertius fuit dux Arpad, quartus fuit dux Geysa (Geyza)». (M. Florianus kiad. III. k. 256. l.) Említi aztán a Ducum et Regum Hung. Genealogia, Kiadta M. Florianus. IV. k. 93, 104. l.}*
Ugyanezen krónikákra pedig már a Vazul és Szár László fiainak kérdése is felhívhatta volna Wertner figyelmét, mert a II. Gejza által említett Demoszló herczeg apja csupán itt van megnevezve;_{E krónikák szerint Bomiszló hg. apja Szár László volt, Endre, Béla és Levente apjának pedig Vazult mondja. Tekintve, hogy a Vazul (az orosz Vaszilij = bizanczi: Vasziliosz) név többet nem fordúl elő az Árpádoknál, ellenben már I. Béla Lászlónak nevezi az egyik fiát, valamint, hogy Anonymus szerint is Endre Szár Lászlónak volt a fia: Vazul és Szár László fiai e krónikákban minden esetre föl vannak cserélve.}* mivel e kérdést részletesen tárgyalja Wertner, az említett krónikákat is megnézhette volna, de hát itt is csak másod kézből, Karácsonyi János tanulmánya után dolgozott.
Iacute;gy aztán III. Béla fiait sem ismeri mindegyiket, holott e krónikákból megtudhatta volna, hogy Imrén és II. Endrén kívül Salamon és István nevű fiai is voltak._{«Hic (Bela tertius) reliquit filios quatuor, quorum primus fuit dux Henricus, qui successit ei in regno, secundus fuit dux Andreas, postea rex, pater regis Belae quarti, tertius fuit dux Salamon, et quartus fuit dux Stephanus». (M. Florianus kiad. III. k. 256–257. l.)}*
II. Endrének azon öcscse tehát, kivel III. Incze pápa 1198. megfenyegette Endrét, hogy Imre király mag nélküli halála esetén erre fog szállni a korona, ha Endre tovább is késlekedik a szentföldi hadjárattal:_{Fejér, Cod. Dipl. III. k. 313. l.}* korántsem mondható a ma már rendelkezésünkre álló források után névtelennek.
Endre herczegről, II. Endre fiáról is azt írja Wertner, hogy halálozási éve ismeretlen. Nem annyira, mint gondolja. A belga származású Albericus Monachus, ki IV. Béla uralkodása kezdetén vagy ő maga megfordúlt nálunk és az Al-Dunánál, vagy rendtársaitól, a péterváradi cziszterczitáktól, de minden esetre híven értesűlt az ezen korbeli magyar dolgokról, az 1234. évnél azt mondja: «ezen időtájban halt meg András herczeg, az ékes formájú férfiú, András király fia»._{Ad a. 1234. «Circa hoc tempus mortuus est Dux Andreas, vir forma decorua, regis Andreć filius».}* Ez az adat pedig, mióta Fejér György először idézte ezelőtt egy pár évtizeddel, korántsem ismeretlen a magyar történetírásban.
De vannak a műnek kiváló részei is és igazságtalanok volnánk, ha el nem ismernők, hogy sok pontban tisztázta és irodalmunkban eddig még ismeretlen vagy kellőleg föl nem használt adatokkal bővítette az Árpádok családi történetének ismeretét. Ilyen pl. I. Béla király állítólagos Jojada nevű leányának kérdése; azt hiszszük, teljesen igaza van Wertnernek, midőn Jojádát Zsófiával veszi egynek s a Jojáda nevet ezen Zsófia testvére az aschaffenburgi Lambertus által Joasnak írt I. Gejza nevéből képzett rossz genitivusi formának tartja. Kálmán második feleségének neve sem lehet többé kétséges; nem Predszlava volt ez, hanem II. Vladimir kievi nagyfejedelem leánya, Eufémia († 1139.). Az orosz évkönyvek e tekintetben semmi kételyt nem hagynak fenn._{Az Ipátyevszkája vagy Kijevszkája évkönyv írja az 1112. évnél: «Ugyanez évben vitték Volodimerna Ofimját a magyarokhoz a király részére». (Vaszilyevszki tanulmánya után Hodinka A. Kálmánfi Boris. Tört. Tár. 1889. 420. l.)}* Nem oly bizonyos azonban, hogy ki volt Álmos herczeg felesége? Abban igaza van Wertnernek, hogy a svéd Ingeburga nem lehetett: de már azzal a magyar királyfival (korolevics), ki 1104-ben Predszlavát nőül vette, nem mernők egész határozottan azonosítani Álmost. Az orosz évkönyvíró talán inkább «knjaz»-nak (fejedelemnek) nevezte volna őt, a ki Horvátországnak, majd keleti Magyarországnak volt a herczege, mint «korolevics»-nek s ha ennek nem tulajdonítunk is nagy fontosságot, az a körülmény már mindenesetre megfontolandó, hogy Álmos herczeg, midőn a bátyjával, Kálmánnal viszálykodott, sohasem fordúlt segélyért orosz rokonaihoz, (föltételezett ipa Szvjatopolk csak 1113-ban halt meg), hanem hol a németekhez, hol a lengyelekhez; utoljára meg Konstantinápolyba menekűlt; végre azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Predszlava, visszatérve Oroszországba, zárdába vonúlt s még Álmos elhunyta előtt, mint apácza halt meg 1116._{Vaszilyevszky után Hodinka A. (Tört. Tár. 1889. 420. l.). Predszlava és Eufemia rokonsága:}

_{Jaroszláv Vladimirovits kievi nagyfejedelem † 1054. Izjaszláv Demeter kievi nagyfejedelem † 1078. Vszevolod kievi nagyfejedelem † 1093. Anasztázia (I. Endre magyar király). Szvjatopolk kievi nagyfejedelem † 1113. Vladimir Monomachus kievi nagyfejed. † 1125. Eupraxia. (IV. Henrik német császár). Jaroszláv † 1127. (A Márk-féle krónikában «dux Besen»). Predszlava † 1116. (Magyar királyfi). Szbiszlava (III. Krivouszti Boleszláv lengyel hg.) Eufémia † 1139. (A magyar király).}

* Valószínűleg az orosz íróknak lesz igazuk, kik a magyar királyfival az 1112. körül elhalt Lászlót, Kálmán idősb fiát azonosítják; igaz, hogy László herczeg 1104-ben, midőn Predszlavát Magyarországba hozták, csak négy éves volt; de hiszen az ilyen korai eljegyzések az uralkodó családoknál elő szoktak fordulni s László halálával egyszersmind Predszlava kolostorba való vonulása is megmagyarázható.
A mű kiválóbb részei közé számítjuk még Sz. László orosz veje, Jaroszláv herczeg családi viszonyainak tisztázását; a trónkövetelő Borics és fia élettörténetének összeállítását;_{Nem lett volna azonban szabad Wertnernek elhallgatnia, hogy ezen élettörténet összeállításában főleg Vaszilyevszkinek a «Szlávjánszkij Szbornik» 1877 II. k. 210. s köv. ll. megjelent tanulmányát használta föl, ezt pedig a magyar irodalomban Hodinka Antal tette hozzáférhetővé. (Tört. Tár. 1889. 420. s köv. ll.)}* III. Béla Hunt-Pázmán nembeli és görögországi leányági ivadékainak kimutatását; a IV. Béla állítólagos leánya, Szabina származása felől eddig elterjedt tévedések konstatálását stb.
Wertner művei azt a benyomást teszik ránk, hogy a szerző egy kissé sietett a kiadásukkal. Az egyes részek közt nagyon is szembeszökő egyenetlenségeket találunk. Egyszer aggodalmas pontosággal számba vesz minden adatot, még a legapróbbat is; máskor a legfontosabbakon is keresztűl siklik. Úgy látszik, nem volt már ideje rá, hogy minden részt lelkiismeretesen kidolgozzon; ezeket aztán jól-rosszúl összeütötte. Innen van a hangyaszorgalommal összehordott és kritikailag feldolgozott adatoknak, meg a néha szinte botrányos felületességnek az a sajátságos keveréke, mely valamennyi művét jellemzi.

NAGY GÉZA.

A NÉGYESI SZEPESSY CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.
(Második közlemény.)

I.

I. Péter 1578–93-ig fordul elő. Katona viselt embernek kellett lennie, mivel a megyei jegyzőkönyvek számos hatalmaskodásáról tesznek említést, a többek között az egri káptalan egy tilaji jobbágyának fiatal feleségét viteti magához Négyesre. Hanem úgylátszik neki is hasonlót hasonlóval fizetnek vissza, ő is folytonosan panaszkodik szomszédai, a káptalan és a kamara tiszavalki tisztje Herczeg Kristóf ellen, sőt Szalonthay Mátyás 6 juhát, 1 üszőjét és 7 ökrét hajtatja el egyszerre. Birt Négyesen, Alsó- és Felső-Votán, Szomolyán, Gelején, H.-Csabán (valószinűleg neje után), Lénárd-Daróczán s azt hiszem az Alsó-Zemplénben fekvő Mád, Zombor és Tarczal birtokok tulajdonosa is volt, mivel azok hasonlóképen az ősi birtokok közé tartoztak. Nejétől Daróczy Zsófiától három gyermek maradt: György, Pál és Angléta._{Borsod vármegye jegyzőkönyvei.}*
Pál neve csak egyszer, 1596-ban fordul elő. Szepessy Anglétával, Laky (Pipis) Albertnéval együttesen kér szolgabirót és esküdtet kiküldetni, e miatt őt a Péter fiának vélem s az Angléta testvérének. Annak azonban, a mit Nagy Iván Lehoczky után mond, mintha 1618-ban Borsod vármegye követe lett volna, nyomára nem akadtam._{Borsod vármegye jegyzőkönyvei.}*
Anglétára vonatkozólag azonban van még egy adat 1657. évből. Ugyanis: «Idvezült Lövey Albertnek és Szepessy Angléta asszonynak» leánya, néhai Deli Györgynek özvegye, szül. Lövey Erzsébet Lénárd-Daróczon lakó Bárdos Péter ellen protestál._{Borsod vármegye levéltára, species IX. fasc. IV. nr. 700.}*
E szerint Anglétának Lövey Albert vagy második férje volt, vagy pedig a «Laki» és a «Pipis» csak melléknévként ragadt reá, a mi azon korban nem volt ritkaság.
Györgynek neje Czikóházi Czikó Kata már 1595-ben ügyvédet vall. 1615-ben a czikóházi és balázsházi birtokok felett egyezkedik Czikó Mihálylyal. Györgynek a neve alig fordul elő a megyei jegyzőkönyvekben. 1617-ben 12 frt büntetés terhe alatt tiltalmazza négyesi pusztáját, 1621-ben pedig Bedegi Nyári Borbálától D.-Győrben birtokrészletet vásárol._{Orsz. levéltár, tábla osztály, 4 = 1297. és Miskolcz város levéltára, F. XXX. 109. sz.}* A mint látszik, Négyes, Vato, Tardi, Szomolya, szóval Alsó-Borsodban fekvő birtokainak pusztulásával az egri török uralom elől ő is tovább húzódott, s aligha csalódom, midőn úgy vélekedem, hogy a család állandóan alsó-zempléni birtokain lakott. Neje, illetve már özvegye 1628. évi február hó 14. napján Berentei Gáspár alispán és Szirmay Mihály szolgabiró előtt egyezkedik fiaival Mátyással, Györgygyel, Jánossal, Istvánnal és unokája Erzsébet leányától született Szigetközy Györgygyel._{Borsod vármegye jegyzőkönyvei.}* Az egyesség szerint (anyjukat kivéve) békességet tartsanak egymás között 100 frt birság terhe alatt. Az anya kiadja a szerzemények kivételével az ősi javakat. Az összes jószágok dolga a legidősebb testvért Mátyást illeti, de tartozik a jövedelemből a jutalékát kinek-kinek kiadni. A ki a szerződést felbontja, 200 frtot fizet.
A mint a fentebb idézett egyességből kitűnik, nejétől Czikóházi Czikó Katalintól Mátyás, II. György, János, István és Erzsébet, tehát öt gyermeke született.
Erzsébet 1628-ban már nem él, helyette csak Szigetközy Ferenczczel kötött házasságából származott fia György szerepel.
István az egyességen kívül Borsod vármegye jegyzőkönyveiben többé elő nem fordul, s igen valószinűnek tartom azt, hogy a közelben, Ónodon és S.-Patakon tartózkodó fejedelmi udvar szolgálatába lépve, Erdélybe került, s a mostan is virágzó Walldorfi Szepessy ág tőle veszi eredetét.
János 1631-ben Nyáry Miklóstól Miskolczon egy telket vásárol._{Orsz. levéltár, táblai osztály, 4 = 1297.}* S ugyan ezen évben Miskolcz város birájaként is említtetik. Végül 1639. évben Rákóczi György fejedelem egy házat és szőllőt adományoz neki Sárospatakon._{Orsz. levéltár, F. 752. nr. 42.}*
II. György 1637-ben megyei táblabiró, s 1641–42. években esküdtként fordul elő. Maradt-e neki és Jánosnak leszármazó utóda, annak semmi nyoma.
A négy fitestvér közül a legidősebb, Mátyás volt a család fenntartó. Úgylátszik, korához képest gondos nevelésben részesült, mert pennás ember volt. Már fiatal korában állandóan Miskolczon telepedett le, a hol takarékos gazdálkodásával igyekezett földi javait gyarapítani. Élte utolsó napjaiban birt Négyesen, Tardon, Szomolyán, Alsó- és Felső-Vattán, D.-Győrben, H.-Csabán, Zsolczán, Lénárd-Daróczon, Szikszón, Czikóházán, Balázsházán, különösen pedig szép birtoka és rendezett gazdasága volt (az akkori viszonyokhoz mérve) Miskolczon, Ongán és Gesztelyben, mely utóbbihoz tartozott a hoportyi, csanátori és sirávi pusztai birtokrészlet is. Ezen felül pénzes embernek is kellett lennie, mivel gr. Forgách Zsigmond borsodi és szabolcsi főispánnak 1000 frtot adott kölcsön, s Miskolczon és D.-Győrben több ízben tekintélyes értékü birtokrészeket vásárol, a miből, ha a pénznek akkori értékét a mostanihoz arányosítjuk, bátran következtethetjük azt, hogy a jómodu s kora fogalmai szerint vagyonos emberek közé tartozott.
De azért nem vonult vissza a nyilvános élet mezejéről sem, mert az 1619. évtől kezdve körülbelől 1649. évben bekövetkezett haláláig folytonosan hivataloskodik. Kezdi esküdtségen, folytatja szolgabiróságon, közbe-közbe teljesíti megyéje terhes küldetéseit; míg végre a fejedelmi kegy kamarai dikátorságra emeli. Ezen minőségében 1648 junius 16. napján sajátkezűleg ír levelet a vármegye közönségéhez, melyben arra kéri, hogy miután «az Istennek súlyos ostora és látogatása nehezedett reá» legyen szíves a vármegye az adókat szolgabirák uraimék által behajtatni, inkább a magáéból is fog ő kegyelmöknek kedveskedni, s fáradozásaikért megfizet jámborul, nehogy az adók késedelmes behajtása miatt ő, valamint a vármegye is a fejedelem neheztelését vonja magára._{Borsod vármegye levéltára, Mat. III. fasc. I. 824.}*
Az 1652. évben már özvegye, úgy is mint kiskorú gyermekei Pál és Mátyás gyámanyja, védekezik a Szigetközy György, mint a Szigetközy Ferencz és Szepessy Erzsébet fia, a Szepessy György és neje Czikó Katalin unokája által folyamatba tett perben.
Mátyásnak nejétől Angyal Erzsébettől két fia, II. Pál és II. Mátyás maradt. Ezen két fiutód kezdi legelőször állandóan a négyesi előnevet használni; őseik négyesi birtokosok voltak ugyan, de azt előnévül nem igen használták, legalább ennek nyomára eddig nem akadtam. A második Pál leszármazóit a II. és IV., a II. Mátyás leszármazóit a III. táblák mutatják, s azon sorrendben fogok azokkal foglalkozni; egyidejűleg kijelentem azt, hogy én szorosan a Borsod vármegyei levéltár adataihoz és saját gyűjteményemhez tartván magamat, állításaim a megfelelő évi jegyzőkönyvekkel és a birtokomban lévő eredeti vagy másolati okmányokkal pontosan támogathatók, mellőzni fogom tehát a sűrű jegyzeteket, mivel azok különben szűk korlátok közzé szorított munkámmal túlságosan nagy tért vétetnének igénybe.

II.

(A táblát l. a következő lapon.)
II. Pál, a Thököly korszak ezen tehetséges és a diplomatiai téren kimagasló alakja, ha figyelembe vesszük azt, hogy az 1652. évben míg kiskorú volt, körülbelül az 1629–30. évben születhetett, s a fentebb előadottakból kitünőleg, középrendű ugyan, de azért vagyonos, sőt az akkori kor fogalmai szerint gazdagnak is mondható, Borsod vármegyei törzsökös nemes szülőktől származott. Ha működését tekintjük, mindenesetre gondos nevelésben kellett részesülnie, s aligha csalódom, midőn azt tételezem fel róla, hogy ő is egyike lehetett azon kiválasztott nemes ifjaknak, a kik nevelésüket Rákóczy György fejedelem fiaival együttesen nyerték. Egyébiránt multja annyira országos jellegű, összeköttetései és levelezései annyira kiterjedtek, hogy egyénisége mindenesetre megérdemli azt, miszerint nálamnál erre hivatottabb s a történetirodalom terén jártasabb és azzal szakszerűen foglalkozó író méltassa figyelmére. Én csak azon nyomokat követem, melyeket kisebbik hazája, megyéje történetében hagyott hátra.
II. Tábla.

II. Pál, neje Kakasfalvi Csuda Zsuzsánna 1630–1687. III. Pál 1663–1717. Gönczy Erzsébet. I. Márton 1. Barátnoky Borbála. 2. Tornalyai Borbála. II. János (Lásd. IV. táblán.) Erzse 1698. Bárczay János. Katalin 1. Mocsáry Balázs. 2. Szirmay Péter 1698–1748. (a második asszonytól.) Krisztina Máriássy László 1718–1767. III. György 1719–1768. Bük Erzsébet. IV. Pál 1719–1771. Mezőssy Borbála. Sándor 1723. Bay Krisztina. Erzsébet 1723. Sípos János. II. Zsigmond 1752. Bárczay Klára. Zsuzsánna 1768. Bárczay Józsefné. Farkas 1780. IV. István 1780. Kata 1780. László 1776–1826. Ragályi Katalin III. Zsigmond 1776–1832. † V. Pál 1748. II. Márton Boronkay Erzsébet. 1768. Julia 1771. Széky Zsigmond. Anna 1771. Beretky Mihály. Ilona 1771. Sípos Sámuel. Erzse 1817. Fáy Lajos. Menyhért 1817 † Julia 1817. Bonis István. Zsófia 1817. Bekény János. Sára 1817. Tolcsvai Nagy József. II. László 1826–1849. Csoma Terézia. Kata 1826. Gombos Imre. Mária 1826. Máriássy Zsigmond. II. József 1826–1856. Gencsy Zsófia. Gyula 1849. 1. Patay Paula. 2. N. Szepessy Jolán. Amália 1849. Hámos Antal. Kata 1849. Radvánszky Károly. Malvina 1849. 1. Darvas Imre. 2. Dr. Bodogh Albert. III. László 1892. 1. Oláh Ilona. 2. Oláh Margit. Anna 1892. Oláh Emil. Erzsébet 1892. Teréz 1892. II. Gyula. 1892. Kálmán 1857. Szathmáry K. Panna. András 1857–1890. Okolicsányi Mária. Anna 1857. Csemnyiczky Pálné. Piroska 1857. Szathmáry K. József. Ilona 1857. Bonis Sámuel. Jolán 1857. 1. Oláh Miklós. 2. N. Szepesy Gyula. Róza 1857. Szalay Elek. II. Kálmán 1892. III. József 1892. VI. Pál 1892. Mária 1892. Bizony Miklós. Sára 1892. N. Szepessy Mátyás. Adrien 1892. Aranka 1892. Piroska 1892. Lenke 1892. II. András 1892. Orbán 1892.

Már az 1654. évben az alig 25–26 éves ifjú Zákány András és Gőcze Istvánnal Zemplén és Ungmegyékhez küldetik. 1656. évben márczius hó 8. napján tartott megyei gyűlésen főjegyzővé választatik, pedig Borsod vármegyében ezen korban már úgy az alispáni valamint a főjegyzői állásokat is a megye legtekintélyesebb férfiaival töltötték be. Az 1657. évben újból főjegyzővé választatván, Dőry István alispánnal és Dobozy Ferenczczel két izben is a nádorhoz küldetik. Az 1658. évben főjegyzői minőségében Dőry István alispánnal együtt jár Kézdy Benedek egri püspöknél, s ugyanezen évben osztozkodik Mátyás testvérével._{Eredeti osztálylevél özv. Szepessy Andrásnénál. Egyébiránt az ugyanazon évi megyei jegyzőkönyvben is megemlíttetik.}* Ezen időtájban vehette nőül a vagyonos Kakasfalvi Csuda Zsuzsánnát, a sályi Tibóth Zsigmond özvegyét. 1659-ben a főjegyzőségben Dőry Ferencz és Miskolcz Jánossal helyettesítik, őt magát pedig országgyülési követnek küldik, ellátván őt 100 db birodalmi tallér úti költséggel. 1660. évben, ugyancsak mint főjegyző, Göcze István alispán társával két izben megy a nádorhoz, majd ennek felhivása folytán Zákány Andrással a tokaji, s Gőcze Istvánnal a kassai értekezleten vesz részt. Ugyanezen évben Chernel Györgytől nejével közösen megszerzi 2000 forintért a d.-győri, m.-kövesdi, m.-keresztesi, muhii, miskolczi, ónodi, parasznyai, petrii, varboi és szakáldi birtokjutalékokat._{Orsz. levéltár, N. R. A. F. 1082. nr. 9.}* A következő 1661. évben Gőcze István alispánnal küldetést vállal II. Rákóczy Györgyné Báthori Zsófiához, s ennek bevégeztével lemond hivataláról. 1662. évben Bogácsy Mihály társával követ a kassai országgyűlésen, s ugyanezen évben szerzi meg a Nyári familia miskolczi és d.-győri birtokrészeit._{Miskolcz város levéltára, Fasc. 117. sz.}* Ezen évben kelt Jászi János alispánnak azon végrendelete is, melylyel visnyói birtokának felét unokahuga Vass Erzsébet férj. Szepessy Mátyásnéra, másik felét pedig Szepessy Pál kedves komájára hagyományozza._{Egri kápt. levéltár.}* 1663-ban helyettes alispán, küldetésben jár Zemplén vármegyében, s megveszi a Szelefarmosi Bodó familiától, kiknek anyja a Tibodokból való volt, a Csanádi Jánosnak elzálogosított birtokrészeket s azokat kiváltja, s egyidejűleg Mátyás testvérjével együtt négyesi pusztáját tilalmazza. Az 1664. évi október hó 17. napján Kassán tartott gyűlésre Biró Bálinttal, 1665-ben gr. Rottal Jánoshoz Miskolczi Jánossal, majd a terebesi részleges országgyűlésre Becskeházy Andrással, végül ugyanazon év deczember 2-án tartott kassai gyűlésre Zákány András alispán és Futó Miklóssal küldetik. Az 1666. évben mint Borsod vármegye alispánja Szuhay Mátyással jár a nádornál, s ezen évtől kezdve 1669-ig állandóan viseli az alispáni hivatalt, jár a kassai generális főkapitánynál Figedi Nagy Andrással, I. Rákóczy Ferencznél Dőry Ferenczczel, végül a Zrinyi Péter által Eperjesre összehivott gyűlésen Aszalai János főjegyzővel, továbbá Felsőszendi Futó Miklóssal és Szentpéteri Istvánnal képviseli vármegyéjét. Az 1670. évi zólyomi gyűlésre ugyancsak követül választatik. Az 1672. évtől kezdve pedig a nagyobb szabásu politikai mozgalmak már kiragadják megyéje kebeléből, állandóan a bujdosók érdekeit képviseli s azokat igyekszik előmozdítani, s e közben, mint valami gonosztévő fejére, 2000 tallér jutalmat tűznek ki. Bujdosó társai képviseletében Konstantinápolyban is megjelenik, a hol igen kedvelt emberré lesz, a mi jeles diplomatiai tehetségéről tanuskodik. Mint az elégületlenek egyik irányadó vezérférfia, széles levelezéseket folytat kora nevezetesebb férfiaival, különösen Teleki Mihálylyal, tényleges részt vesz a katonai mozgalmak szervezése és vezetésében, s az 1683. évben Kassán tartott országgyűlésen már mint Thököly Imre egyik tanácsosa működik s állandóan ezen fejedelem környezetében tartózkodik. Thököly bukása után azonban úgy látszik teljesen vissza vonult a közélet mezejéről. Mikor halt meg, megállapítani nem tudom, csak annyi bizonyos, hogy az 1688. évben már hasonnevű legidősebb fia és özvegye Csuda Zsuzsánna szerepelnek a megyei jegyzőkönyvekben.
Fent nevezett özvegye úgylátszik erélyes, spártai jellemü asszony volt, a ki férje hivatalos küldetései, s végül hosszas bujdosása idejében az összegyűjtött vagyont nem csak megoltalmazni, hanem szaporítani is tudta, s ezenfelül öt gyermekének nevelését sem hanyagolta el, a mint azt azoknak későbbi szereplése igazolta. Az 1700. évben építette birtokos társa – sógora Mátyás fia István – meghallgatása nélkül a négyesi malmot, melylyel hosszas 49 évig tartó pörnek vetette meg alapját. Gyermekeit korán önállósította ugyan, hanem azért a birtokok felett az általános intézkedési jogot föltartotta magának, a mint azt számos protestátiói és perei igazolják. Az 1711. év elején halt meg, mivel gyermekei már ugyanazon évben junius 3-án megosztozkodnak. Ezen osztálylevél, sajnos, még nem került kezeim közé. Ezen első osztály helyesbitése czéljából örökösei 1718. február 26. napján újabbi részleges egyességre lépnek._{Eredetije a családnál.}*
II. Pál és Csuda Zsuzsánna házastársaknak öt gyermekük maradt: III. Pál, Márton, II. János, Katalin és Erzsébet.
Erzsébet a Turul 1891. évfolyama szerint Bárczay Jánosné volt, de rövid életű lehetett, mivel férje csakhamar másodszor nősült.
Katalin, előbb Mocsáry Balázsné, később Szirmay Péterné, a megyei jegyzőkönyvek szerint sokáig élt, s mindkét férjétől voltak gyermekei.
II. János, a legfiatalabb fiu, a bárói külön ágnak lőn megalapítója, ennélfogva leszármazóit a IV. táblán közlöm, s utódait külön számozással látom el.
Márton kétszer nősült, első neje Barátnoki Borbála, a második Tornallyay Borbála volt. Ez utóbbitól született Krisztina leánya, a ki Máriássy Lászlóhoz ment férjhez. Márton meglehetős tevékeny részt vett a megyei közéletben, s a Rákóczy mozgalom idejében 1709-ben a megyei hajduság kapitányáúl neveztetvén ki, csapatával a Perényi Miklós brigádjába osztatott be. Neve az 1719. évben teljesen elhangzik, s azontúl csak Krisztina leánya szerepel.
III. Pál testvérei között úgylátszik a legidősebb, mivel már az 1688. évben táblabirói minőségben tűnik fel, s ez időtől kezdve részt vesz a megyei élet minden mozzanatában, teljesíti a megye küldetéseit s felváltva többször viseli az alispánságot. Az 1703. évben II. Rákóczy Ferencz fejedelem által az állami javakat összeíró bizottság elnökévé neveztetik ki. Az 1711. évben a megye Bécsbe küldi, a hol érdekeit állandóan képviseli, míg az 1714. évben Borsy Mihály társával országgyűlési követekül választatik. Neve, a megyei jegyzőkönyvekben, egészen 1717. évig fordul elő, a következő évben azonban már özvegye szül. Gönczy Erzsébet mint kiskorú gyermekei természetes és törvényes gyámanyja protestál bizonyos avasi pincze végett.
Özvegye az 1737. év végéig élt, s általában gondos anyának bizonyul, mert gyermekei érdekeit mindenféle tekintetben iparkodott megoltalmazni. Az 1736. évi május hó 29. napján tartott megyei közgyűlésen tilatakozik ellene, valamint György, Pál, Sándor és Erzsébet gyermekei ellen özv. Dőry Andrásné született Nikházy Mária, mivel a Zemplén vármegyében fekvő «Sisár» pusztát Kovács (Sisáry) Gábornak elidegenítették.
III. Pálnak tehát nejétől Gönczy Erzsébettől III. György, IV. Pál, Sándor fiai és
Erzsébet leánya maradt. Ez utóbbi Dobfeneki Sipos Jánoshoz ment férjhez, s nevével a jegyzőkönyvekben gyakran találkozhatunk. Legifjabb fia,
Sándor, kezdetben katonáskodott, később feleségül veszi Bábai (a leleszi levéltár adatai szerint Kenézlői) Bay Krisztinát. Egy időben a megyénél is visel esküdtséget. Könnyelmü embernek látszik, mivel ősi vattai, berentei, bábai birtokait apródonként elzálogosítja, s szülőmegyéjét elhagyva, Gömörbe Csetnek tájékára vonul vissza. Három gyermeke maradt, névszerint Farkas, IV. István és Katalin._{Orsz. levéltár sol. 1878.}* Vajjon a többi négyesi előnevet Farkas és IV. Istvántól, avagy az 1528. évben osztozkodó II. György, János, és Istvántól származnak-e, adataim hézagossága miatt még meg nem állapíthatom, s épen azért igen óhajtandó volna, ha az egyes családtagok a birtokukban lévő netaláni okmányokat vagy nemzedékrendi táblákat velem közölnék.
III. Pálnak középső fia volt:
IV. Pál, a ki a megyei közgyűlésekben, néha-néha egyes küldöttségekben egészen az 1769. évig részt vesz, azonban megyei közszolgálatot nem vállal, s hosszú életét egészen családja javának szenteli. A Sándor testvére javait ő váltogatja magához, s valószinűleg e miatt perlekedik egy párszor testvérbátyjával III. Györgygyel. Nejétől Mezőssy Borbálától az 1771. évi nov. 1. napján kötött egyességlevél szerint_{Borsod vármegye levéltára, 4464/1817. sz. a.}* következő gyermekei maradtak:
V. Pál, a ki nőtlenűl, leszármazók nélkül halt el; Julia, Széky Zsigmondné, Anna, Beretky Mihályné, Ilona, Sipos Sámuelné és
II. Márton, a kinek nejétől Boronkay Erzsébettől hasonlóképen öt gyermeke maradt, névszerint: Erzse, Fáy Lajosné, Julia, Bonis Istvánné, Zsófia, Bekény Jánosné, Sára, Tolcsvay Nagy Józsefné, és Menyhért, a ki nőtlenül halván el, benne a IV. Pál fisarjadéka elenyészett.
Az utóbb nevezett testvérek 1817. évi szept. hó 10. napján egyezkedtek a berentei birtok felett._{Borsod vármegye levéltára, 4464/817. sz. a.}*
III. Pálnak legidősebb fia III. György, a ki 1761. évig élt, közhivatalokat ő sem viselt, de annál ügyesebben gazdálkodott, s igyekezett ősi javait szerzeményekkel is gyarapítani._{Miskolcz város levéltára, Fasc. IV. nr. 133.}* Egyébiránt neje felső pulyai Bük Erzsébettel is szép vagyont kapott, s csak két gyermeke II. Zsigmond és Zsuzsánna maradt.
Zsuzsánna Bárczay Józsefhez ment nőül.
Ki kell igazítanom tehát a Bárczay családnak a Turul 1891. évfolyamában megjelent nemzedékrendjét, melyben Bárczay József nejéül Szepessy Mária van feltüntetve.
II. Zsigmond és neje Bárczay Klára mindketten rövid életüek voltak, két kiskorú fiuk, László és III. Zsigmond maradt, a kik család birtokában lévő osztálylevél szerint 1793. évi deczember hó 16-án osztozkodtak. Ezen testvérek közül a legifjabb:
III. Zsigmond (vagy másként vak Zsigmond) nőtelenűl, tehát leszármazók nélkül 1832. évben halt el.
Lástló, a ki 1826. évi május hó 30-án húnyt el. Neje Ragályi Katalin volt, kitől négy gyermeke II. László, József, Kata és Mária született, a kik a család birtokában lévő egyességlevelek szerint előbb 1826. évi junius hó 8. napján, majd később Zsigmond bátyjok halála után 1834. évi augusztus 20-án osztozkodtak. A két fitestvér két évvel később a vármegyétől bizonyságlevelet is vett._{Borsod vármegye levéltára, 3360/836. sz. a.}*
Mária Máriássy Zsigmond,
Katalin gombosfalvi Gombos Imre hevesmegyei adminisztrátor neje lett. Az ifjabb fitestvér
II. József Borsod vármegyének több éven keresztül hadi főadószedője, ezen felül szorgalmatos gazda és vagyonszerző ember volt. Meghalt 1856. évi deczember 9-én. Örökösei 1858. évi ápril 18-án osztozkodtak, s azok névszerint a következők:
Anna, Csemnyiczky Pálné, Piroska, Szathmáry K. Józsefné, Ilona, Bonis Sámuelné, Jolán, előbb Oláh Miklósné, másodszor Szepessy Gyuláné, Róza, Szalay Elekné, Kálmán hites ügyvéd, jeles képzettségű fiatal ember volt, koránt elhalván, neje Szathmáry K. Pannától egy fia maradt II. Kálmán, a ki Boldván (Borsod vármegyében) gazdálkozik, mai napig nőtelen életet folytat s országszerte híres virágkedvelő és rózsatenyésztő.
Andrásnak Okolicsányi Máriával kötött házasságából tíz gyermek származott, névszerint:
III. József, IV. Pál, Mária férj. Bizony Miklósné, Sára férj. N. Szepessy Mátyásné, Adrién, Aranka, Piroska, Lenke, II. András, és Orbán.
I. Lászlónak hasonnevű legidősebb fia II. László szép képzettséggel lépett a közélet mezejére, már kora fiatalságában 1825-ben megyei szolgálatban találjuk, kezdi alszolgabiróságon s végzi alispánságon, megyei szereplését a viharos 1848. évben fejezte be. Habár nem is nősült valami gazdagon, s mint megyéje egyik legtekintélyesebb egyénisége, nyilt és vendégszerető házat tartott, mindennek daczára ősi javait szerzeményekkel is gyarapította. Neje Csoma Teréziától négy gyermeke maradt:
Amália, Hámos Antalné, Malvina, előbb Darvas Imréné, másodszor dr. Bodogh Albertné, Katalin, Radvánszky Károlyné, és
Gyula, a ki 1861. évtől kezdve felváltva főszolgabiró és országgyűlési képviselő volt. Ez idő szerint a köztevékenység teréről visszavonulva berentei szép birtokán tartózkodik. Első neje Patay Paulától elvált, másodszor N. Szepessy Jolánt vette nőül. Az első asszonytól két gyermeke van,
Anna, Oláh Emilné, és
III. László, ki egyidőben Borsod vármegyében a szentpéteri járás főszolgabirája volt. Első neje a korán elhalt Oláh Ilona volt, a második ennek testvére Oláh Margit. Ez utóbbitól születtek Erzsébet, Terézia és II. Gyula gyermekei, kik még mindnyájan kiskoruak.

N. SZEPESSY BÉLA.

A BUTHKAI WICZMÁNDY-CSALÁD.

(Egy czímerrajzzal.)
A Turul VII. évfolyamában a Gutkeled nemzetség czímeréről értekezve, a buthkai Wiczmándy családról úgy emlékeztem meg, mint a mely nőágon, a Buthkay-család útján állott e nemzetséggel vérségi kapcsolatban.
Buthkai Wiczmándy Ödön tagtársunk most rendelkezésemre bocsátotta a családja történetére vonatkozó adatokat, melyekből kiviláglik, hogy a Wiczmándy-család a Buthkayakkal együtt valóságos fiági leszármazója a Gutkeled nemzetségnek. Adatait, melyek összeállításánál egy 1792-diki családi levéltári jegyzék szolgált forrásul, a következőkben hozom nyilvánosságra.
A Buthkay-család első ismert őse, a családi hagyomány szerint, a XIII. század elején élő Buthkai bán, kitől három fiú származott, u. m. Tiborcz, István és Pongrácz. Tiborcz mester családja a dédunokákban kihalt. I. Istvánnak két fia volt: II. István és Ibrahim; ez utóbbinak már unokáiban magva szakadt II. István fia volt III. István; ezé Buthkai Pál bán, kinek utódairól alább lesz szó.
Az említett Pongrácz fia volt: Buthkai Simon. Simonnak fia I. László, ennek a fia I. Miklós (1260 körül), kinek Palágyi Margittól három fia született: II. László, Pál és II. Miklós.
II. László magtalanúl halt el. II. Miklósnak négy fia volt: III. László, Péter, a kit Málczai Keszegnek is hivtak, András és III. Miklós.
III. Miklós utódai közül említést érdemel unokája, Buthkay András országbiró. Ez a XVI. század elején élt és Csáholi Magdolnától nemzette Zsófiát, a ki Tibay Lászlóhoz ment nőül, Jánost, Pétert, a tárnokmestert és Mihályt, a kinek Semsey Margittól született fia, Péter, szintén tárnokmester volt. Az idősebb Péter Kende Magdolnától született fiának, Lajosnak, négy fia volt: Ferencz, a kinek Wiczmándy Annától, Wiczmándy Mátyás leányától való egyetlen leánya, Katalin, Csapy Ferenczhez ment nőül; Péter, György és László. Ez utóbbinak a Wiczmándy Klárával való házasságából született egyetlen fia, István, Zemplén vármegye alispánja és követe, nőül birta Szirmay Sárát, a kitől született fia, András, magtalanúl elhalt, két leánya közül pedig az egyik, Anna, Desewffy Ferenczhez, a másik, Margit, Desewffy Ádámhoz ment nőül.
Miután András mag nélkül halt el, Buthkay István javait I. Lipót király 1671-ben 15,000 forintért Gersei Petheő Gáspárnak adományozta. A beigtatást megakadályozta Szirmay Sára, akkor már Székely Andrásnénak, mint leányai gyámanyjának ellenmondása, és az e miatt támadt pert Petheő a nádori biróság előtt 1680-ban elvesztette, minek folytán Buthkay István javai a Desewffyekre szállottak. A szabolcs-vármegyebeli birtokokat ma is az ottani gróf Desewffyek birják, a buthkai birtok és az ahhoz tartozott jószágok pedig az 1847-ik évben eladatván, jelenleg Lobkowitz Lajos herczeg tulajdonát képezik.
I. Miklós harmadik fiának Pálnak Solymosy Dorottyától öt fia született: László, Miklós, Péter és János, a kiket Keszegnek is neveztek, és István. Ez utóbbinak Berzeviczy Margittól egy fia született, Sándor, a ki Frank nevet is viselt.
Sándornak négy fia volt: Benedek, kinek neje Károlyi Margit (ennek fia volt István, Istvánnak a fia, Lajos, a kit Pazdicsinak is neveztek); György, Miklós, a kit Sándornak is hivtak, és Tamás.
Miklósnak Nagymihályi László leányától négy fia volt: Pál, a kit Franknak is hivtak, János, László és Balázs.
László fia Ferencz magtalanúl halt el; ennek a Lászlónak leányát Zsófiát vette el 1540 körül Buthkai Wiczmándy Mátyás (s nem, mint idézett dolgozatomban írtam, Tamás), s e házassági összeköttetés adott alkalmat a Wiczmándy családnak arra, hogy ősi czímerét a Buthkayak czímerével bővítse.
Az alábbiakból azonban kitünik, hogy Wiczmándy Mátyás a Buthkayakkal egy törzsből vette eredetét, s a Buthkay Zsófiával kötött házasság egy és ugyanazon család két különböző ágát egyesítette.
I. István dédunokája, a mint fentebb láttuk, Pál volt, III. István fia. Pálnak Pazdicsi Erzsébettől három fia született, u. m.: Buthkay Miklós, Ráskay Vid és Málczay István.
Ez utóbbi fiutódai az ötödik ízben kihaltak és a Málczay-családról csak annyi tudomásom van, hogy Málczay István dédunokájának, Benedeknek egy leánya volt, a ki Zrittey Lászlóhoz ment nőül, és két leánya születvén, az egyik, Erzsébet, Deregnyei Lászlóhoz, a másik, Ágnes, Eöry Somogyi Lászlóhoz ment nőűl.
Ráskay Boldizsárnak és Ráskay Gáspárnak fiúleszármazói nincsenek.
Ráskay Vidnek leszármazói már nevezetesebb szerepet vittek a hazai történelemben.
Ennek négy fia volt: Miklós, Loránd, Vid és Lukács. Loránd az erdélyi vajdai méltóságot viselte és három fiút hagyott hátra: Lászlót (ez mag nélkül halt el), Videt és Lukácsot.
Vidnek szintén három fia maradt és pedig: Antal, László és János.
Jánosnak a dédunokája volt Ráskay Balázs tárnokmester, a ki Ráskai Gazdag Balázsnak is neveztetett, ennek volt a fia Gáspár; mindketten kitünő alakjai hazai történetünknek.
Ráskay Vidnek László fiától leszármazó ágában még az 1668-ik évben is élnek Ráskayak, István és Ferencz.
Vid fiának Lászlónak dédunokája volt id. Ráskay Ferencz, kinek Wiczmándy Katalintól származott Judit leánya egy Palajtayhoz ment nőűl s Pál harmadik fiának, Buthkay Miklósnak egyik fia, Pál, a Márky nevet veszi fel, tehát Buthkayból lesz Márky de Buthka.
Buthkai Márky Pálnak öt fia volt: Péter, István, János, András és László.
Jánosnak négy fia közül Domonkos mester 1411-ben maga és testvérei, valamint a Buthkay, Ráskay és Márky családok férfi tagjai részére, Zsigmond királytól a Buthka, Ráska, Dubroka, Falkus, Kamonya, Szelepka, Hegyi, Kisráska, Málcza és Radesthen (Zemplén vm.), Varsány, Ilk és Bervay (Szatmár vm.), Hardicsa (Ung vm.), Gáva és Hugyaj (Szabolcs vm.) és Csatár, Ötvösfalva, Bothfalva és Apati (Zala vm.) ősi birtokokra új adománylevelet szerzett.
Domonkosnak egy fia volt, Zsigmond; ennek Vingnad Margittól négy fia született.
A négy fiú közül az egyik, Tamás mester, a családi okiratok szerint, azonos azon Buthkai Wiczmándy Tamással, a ki mint Kővár kapitánya, a várnak a törökök elleni védelmében hősi halált szenvedett.
Mindezeket kissé részletesebben azért említém fel, mert ezekből egyfelől látható, hogy a Buthka de genere Guthkeled nemzetség tagjai idők folyamán különböző neveket vettek bár fel, de előneveikben a Buthkay férfiágból való leszármazásukat nem csak fenntartották, de mint alább látni fogjuk, per útján is igazolták.
Idézett dolgozatomban azt állítottam, hogy Wiczmándy Tamás, Kővár kapitánya, a mohácsi vész után Zemplénbe származván át, itten Buthkay Zsófiát vette nőűl és a Buthkai-Izbogyai előnevet vette fel.
A most közölt adatok szerint Wiczmándy Tamás Kővárnál elesvén, nem ő jött Buthkára, hanem fia Mátyás, a ki délvidéki javait a török hódítások következtében elvesztvén, ide rokonai közé költözött, Buthkai Zsófiát vévén feleségül; s az Izbogyai előnevet nem ő vette fel, hanem egyik fia, András, ki Zbugyai leányt vett nőűl és Izbogyára tette át lakását. Hogy pedig a Wiczmándyak a Buthkayaknak nem, mint előbb írtam, nőági leszármazói, hanem velök egy törzsből, a Buthkai de genere Guthkeled családból származnak, és hogy Wiczmándy Mátyást a Buthkayak férfiágon leszármazó rokonúl elfogadták, azt bővebben igazolja a Zrittey Lászlónak Málczay Erzsébettől származott két leánya, Deregnyey Lászlóné és Eöry Somogyi Lászlóné által Málczay László magszakadása folytán Málcza, Márk, Petrik és Kottány puszta iránt 1549-ben megindított örökösödési per kimenetele, melyben a nádori biróság 1568-ban kelt ítéletlevelében a felpereseket a leánynegyedi illetőségre szorítván, a birtokokat a fiágnak ítélte oda.
Hasonló elintézést nyert Buthkay Péter magszakadása után a Csapy Ferencz és társai által Buthka, Dubroka, Szelloka és Falkus felett megindított per. A nyertes fiúágbeli családtagokat az ítéletlevél mindkét esetben következőleg sorolja fel: Málczay Pál, Palaticz Lukács és fia György, Ráskay Ferencz és Mihály, Buthkay György, László és Péter, Wiczmándy Mátyás és két fia: Miklós és András.
Nem kisebb bizonyító erővel bir e kérdésben Buthkay Ferencznek a leleszi konvent előtt 1553-ban tett bevallása, melyben nemesi kuriáját és összes vagyonát a törökök által birtokaiból kiüzött Wiczmándy Mátyással és nejével Buthkay Zsófiával részint ennek leánynegyedi illetősége, részint Wiczmándynak ősiségi jogigénye czímén megosztotta. Ez örökvallás beigtatás útján még ugyanazon évben végre lett hajtva, s midőn Buthkay Lajos az osztálynak ellenmondott, Wiczmándy Mátyás a leleszi konvent előtt oklevelekkel igazolta Buthkai Márky Domonkostól való leszármazását.
1566-ban pedig Pazdicsi Buthkai Lajos Sándor, Istvánnak fia és Benedek unokája, a szepesi káptalan előtt tett örökbevallásában Wiczmándy Mátyást vérbeli rokonának elfogadván, az 1411-diki adománylevélben felsorolt ősi javaihoz való jogát és szalóki öt jobbágytelkét ősi örökösödés czímén 300 frtért reá és fiaira: Miklósra és Andrásra ruházza át.
Mindezekből kiviláglik, hogy Buthkay Wiczmándy Mátyás, a midőn otthonából a törökök által elüzetett, nem mint idegen jött Zemplén vármegyébe Buthkára, de mint a Buthkayak fiúágbeli rokona és minden jogaikban osztályosa.
Mint ilyen kapott 1553-ban Buthkay Ferenczczel együtt I. Ferdinánd királytól nova donatiot a Málczay László után maradt málczai, márki, petriki és kottányi ősi birtokokra, melyek, mint fentebb láttuk, a leányágon való örökösök részéről pereltettek; s ugyan ily jogczímen nyert I. Ferdinánd királytól, 1558-ban, a Buthkay Keszegtől és Franktól szerzett javakra királyi jóváhagyást.
Ugyanez évben (1558. júl. 26. Bécsben) kelt I. Ferdinánd czímerbővítő levele, melyben Wiczmándy Mátyás ősi czímerét neje Buthkay Zsófia czímerével egyesítette és czímertartókul két pallostartó apróddal bővítette. Ez oklevélben Wiczmándy Mátyás Zemplén vármegye főispáni helytartójának és Homonnai Drugeth Miklós örökös főispán gyámjának neveztetik; mely tisztséget 1570 január 2-ig, Drugeth nagykorúságáig gyakorolta.
Az itt látható czímert e czímerlevél eredetije után közöljük.

1559-ben Csömöri Zay Ferencz, Liszty János és Wiczmándy Mátyás a magvaszakadt Martonyosi Veseny János javaira kaptak királyi adományt. A Veseny-hagyaték a következő birtokokat foglalta magában: Hegyesbort, Szent-Ivánt, Szászberket és a szurdoki, püspöki és nagyrhédei birtokrészeket Heves vármegyében; Györgyét Nógrádban, Martonyost a nemesi kuriával, Byketheőt, Pölthöt és Csongrád városát s a hódmezővásárhelyi, rárosi, koppánczi birtokrészeket, Themerkény, Szent-György és Zer birtokokat s a felgyeői, szentesi, berekegyházi (máskép deögegyházi), bekényi, márnai és zelevényi (máskép zelentheöi) birtokrészeket Csongrád vármegyében; Bala-Szent-Miklós felét, a szenttamási, nagy- és kis-pói részeket, s végűl Thengőt és Algyőt Külső-Szolnok vármegyében. E királyi adomány Wiczmándy Mátyást az I. Ferdinánd által birt országrész leggazdagabb vidékének teszi tekintélyes birtokosává. A beigtatás 1560-ban meg is történt, s hogy a Wiczmándy-család e jószágokat tényleg birta, azt a hódmezővásárhelyi városi levéltár adatai igazolják. A török hódítás azonban a Wiczmándyakat is elűzte e vidékről, s a XVIII. század elején a «commissio neoacquistica» a család jogigényeit nem fogadta el érvényeseknek, s ez uradalmakat a kincstár részére foglalta le, melytől azok nagyobb részét királyi adomány útján a báró Harruckerek, s később a gr. Károlyiak és gr. Almássyak szerezték meg.

A SZECSŐDY CSALÁD CZIacute;MERE 1418. ÉVBŐL.

A Wiczmándyak e birtokokat perrel támadták meg, és a br. Zayakkal 1792 február 1-én kötött szerződésben a Zay-család igényeit is magukhoz váltották, úgy hogy az uradalmaknak 2/3-ad részére tartottak igényt, a per azonban 1800-ban egyezséggel végződött, melyben a Wiczmándy-család bizonyos összegért lemondott jogairól gr. Károlyi József javára.
Visszatérve Wiczmándy Mátyás ügyeire, megemlítjük, hogy fia, Miklós, 1557-ben Bajory Lénárd javaira, u. m. Lenke és Zékó ungvármegyei helységekre, a zemplénmegyei Lasztomérra s a buthkai és zelepkai birtokrészekre kapott királyi adományt; ő maga pedig 1568-ban Miksa királytól pallosjogot nyert, melyet örökösei e század 40-es éveiig gyakoroltak.
Buthkai Wiczmándy Mátyás a Zemplén vármegyei Buthkán családot alapítván, azóta Buthka és a hozzá tartozandó javaknak azon része, a mely a Buthkay István leányaival a Dessewffyek kezébe nem jutott, az ő családjának tulajdonát képezte s részben képezi ma is.
Buthkai Wiczmándy Mátyásnak, mint láttuk, két fia volt: András és Miklós.
Miklóstól a családnak ma is virágzó ága következőkép származik le:

Buthkai Wiczmándy Miklós. n. Loránd Orsolya. Kristóf n. Székely Margit. Lajos. n. Pósay Erzsébet. Kristóf. n. Borsi Erzsébet. László. n. Cható Erzsébet. László. József. n. legenyei Pintér Zsófia. Mátyás. Viktoria. f. Kossuth József. Tamás. Eleonora. f. Péterffy Károly tábornok. István. Ung vm. főjegyzője. József. olasz-liszkai plebános. János. n. szent-léleky Mészáros Jozefa. Gusztáv. Hermina f. Végess Gyula. Viktor 1848–49-iki huszárszázados. Ödön. Zemplén vm. volt főjegyzője. n. nagykanizsai Szerviczky Izabella. Mór. János. Gyula. Jenő. István. Vincze.

CSERGHEŐ GÉZA.

VEGYES.

A Szecsődy család és 1418. évi czímere.

(Színes képmelléklettel.)
A Győri Tört. és Régészeti Füzetek III. köt. 55. lapján emlékeztem meg röviden az egyházasszecsődi kisded román templomról.
Ezen Mindszentekről nevezett templomról a Nemz. Múzeumban őrzött s 1356-ban kelt oklevélben van szó, mely szerint az alább említendő s 1283-ban élt Szecsődy László fiai: István, Miklós és Pál Egyházas-Szecsőd nevű birtokot maguk között felosztották, a templom kegyuraságát pedig közösre hagyták.
Az 1861. év őszén látogattam meg Kőszegről nehány barátommal Szecsődy Lajost, ki ősei első megtelepedési helyén, Egyházas-Szecsődön lakott. Ő kérésünkre azonnal felmutatta családja régi okleveleit; azokból többeket közöltünk a Hazai Okmánytárban. Ezek között találtuk meg Zsigmond királynak a család számára adott 1418. évi armalis levelét.
Vas vármegyében a Szecsődy család egyike azon ritkább családoknak, mely oklevelek alapján ágazatát egész a XIII. század elejéig fölviszi.
Az átadott oklevelekből összeállitottam a családfát, melyet átadtam Szecsődy Lajosnak, bizonyosan ő közölte azt Nagy Ivánnal, kinek Magyarország családairól irt munkája X. kötetének 538. és köv. lapjain a terjedelmes családfa a családra vonatkozó több érdekes történeti adattal az olvasó rendelkezésére áll.
A Szecsődyek régebben is tevékeny részt vettek a közszolgálatban, így a Nagy Iván által 1438-ból említett Szecsődy Gáspáron kivül, Vas vármegyébe Szecsődy Ferencz is 1535-től 1537-ig viselte az alispáni tisztséget.
E helyen röviden csupán azt említem fel, hogy 1205-ben II. Endre király oklevelében fordul elő István Churnuk fia, ki a királytól a Rába vize mellett Szecsődöt kapta adományul._{Lásd Fejér Cod. Dipl. III. I. 21. V. ö. az évszámra nézve H. Okmánytár I. 3. l. a jegyzetben.}* Churnuk fiától Istvántól szakadatlan lánczolatban sarjadzik le a család egész napjainkig. Az úgynevezett «possessio Zechud alio nomine Lapsa», Körmendtől keletre terült el, terjedelmes határából utóbb négy Szecsőd nevű falu alakult, u. m. Egyházas-Szecsőd, Német-Szecsőd, Molna-Szecsőd és Terestyén-Szecsőd. Ezeken kivül a család birtokai közé tartoztak Kajd, Kukmer, Seek és Churnuke nevű Vas vármegyei jószágok.
Egyházas-Szecsőd ma is a Szecsődyek birtokában van, ott lakik Szecsődy Kálmán, Lajos fia, volt országgyűlési képviselő.
A család egyik ága Zala vármegyébe szakadt, hol Szecsődy Pál Andráshidán birtokos.
Nagy Ivánnál olvassuk, hogy a család másik ága Nógrád vármegyében telepedett meg.
A XV. század elején élt Szecsődy Jakab fia Demeter deák (literatus), ennek, úgy unokatestvéreinek Dávidnak, Jánosnak, Istvánnak és Mihálynak Zsigmond király 1417. máj. 23-án újadomány-levelet ad Szecsőd és Kis-Kajd nevű birtokokról.
Ezek a családfán így fordulnak elő:

Szecsődi László 1283. István 1339–1376. Pál 1339–1356. István 1376–1409. Jakab 1376–1395. István 1417–1418. Mihály 1417. Dávid 1406–1418. János 1406–1418. Demeter deák 1409–1418.

A következő 1418. évben pedig Zsigmond király Ulmban sept. 11-én Szecsődy Demeternek – kitől a Vas és Zala vármegyékben ma is élő Szecsődyek származnak, – s általa a föntnevezett unokatestvéreinek Dávidnak, Jánosnak és Istvánnak (Mihály nincs említve) czímeres nemes levelet ad, melynek tartalma következő:

Sigismundus dei gratia Romanorum rex semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam presentibus quam futuris presentium notitiam habituris salutem in eo, qui dat regibus regnare et victoriose triumphare. A claro lumine throni regum velud e sole radii nobilitates legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia a regia dignitate sit dependent, ut non sit dare alicuius generositatis insigne, quod a gremio non proveniat regie claritatis. Sane ad universorum tam presentium quam futurorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod fidelis noster grate et sincere dilectus Demetrius filius [Jacobi] de Zechewd coram nostra celsitudine personaliter constitutus, propositis et recensitis suis fidelibus servitiis et fidelium obsequiorum gratuitis meritis sincerisque complacentiis utique acceptis et laudandis, quibus ipse a longinquis temporibus in prosperis nimirum scilicet et adversis, et signanter in presentibus Almanie partibus necnon Francie, Chathalanie, Arragonie, Anglie regnorum ac Flandrie, Hollandie, Pravancie et Selne ducatum partibus, persone et rebus suis non parcendo indefesse studuit complacere reddiditque se gratum et acceptum, arma seu nobilitatis insignia in presentium literarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo eadem a nostra celsitudine sibi et per eum David et Johanni filio Stephani et Stephano filio Pauli de predicta Zechewd consanguineis suis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter et devote supplicavit. Unde nos prefati Demetrii gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus studiis diligentibus ac indeffessis actenus erga nostram claruit maiestatem quottidieque claret et in antea eo quidem studiosius clarere poterit, quo se et suos singularioribus honorum gratiis sentiet decoratos, animo deliberato et certa nostre maiestatis scientia eidem Demetrio et per eum predictis David, Johanni et Stephano consanguineis suis ipsorumque heredibus et posteritatibus universis ad prefati Demetrii supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis insignia hic depicta ac pictoris magisterio distincte descripta virtute presentium conferimus, imo de abundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem prelibati Demetrii et aliorum supradictorum nobilitatis gloriam proprio motu concedimus, damus et elargimur, ut idem Demetrius et alii supradicti, ipsorumque heredes et posteritates universe, nate et nasciture, hec arma seu nobilitatis insignia nimirum prout in presentibus literis circa principium appropriatis coloribus diversis inserta pictura denotat et declarat, a modo et in antea, ut in preliis, hastiludiis, concamerationibus et in omni excercitio nobilitari gestare valeant pariter et debeant, guadeant igitur favore regio ac de tanto munere specialis gratie antefatus Demetrius et alii supradicti singulari antidoto merito exultent, tantoque ampliori studio ad honorem regium eorumdem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore preventos se conspiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum cautelam perpetuam cum pendenti secreto nostro regio sigillo, quo[ut] rex Hungarie utimur, munitas prelibato Demetrio et suis supradictis duximus concedendas. Dfatum in imperiali civitate Ulma, die dominica proxima post festum nativitatis beate Marie virginis, anno domini millesimo quadringentesimo decimo octavo, regnorum nostrorum, anno Hungarie etc. XXXII, Romanorum vero octavo.
(Hártyán ép függő pecséttel, a pecsét vörös viaszba van nyomva.)
Mint tudjuk, Zsigmond király a XV. század máspdik tizedében a nyugoti Európának majdnem minden országaiban megfordult. A király a föntebbi czímert adományozó oklevelében kilencz különböző országot és tartományt sorol fel, melyekben utazásai alkalmával a kiséretében tartózkodó Szecsődy Demeter hű szolgálatokat teljesített, s az ekkor tanusított érdemei jutalmáúl adta Szecsődy Demeternek a czímeres levelet. A czímer meg is felel a jutalmazó szándékának, abból az időből kiváló heraldikai mű, miről a mellékelt kép után eléggé meggyőződhetünk; Nagy Iván is közli azt az idézett helyen sikerült fametszetben, ő a czímert így irja le:
«A czímer balra dőlt vért, fűrészvágással két udvarra osztva, a felső (vagy jobboldali) arany udvarban piros rózsafej, az alsó vörös udvarban arany rózsa díszlik. A pajzs fölötti sisak koronáján két sasszárny lebeg, a jobboldali arany színű, vörös rózsával, a baloldali vörös színű, arany rózsával. Foszladék mindkét oldal aranyvörös.»
Ritka élő család az már hazánkban, mely hiteles oklevelek alapján származását ahoz a családtaghoz fölvezethesse, kit királyaink, különösen Zsigmond király czímeres levéllel kitüntettek, annál ritkább az a család, mely származását őseitől az Árpádok korszakába visszavezetheti. A Szecsődy családnak csak dicsőségére szolgál, hogy ősei emlékeit annyi idő óta híven megőrizte.

NAGY IMRE.

Genealogiai följegyzés a Viczay- és Héderváry-családok eredetéről és elágazásairól 1708-ból.

Az tekéntetes és nsgos Loosy Viczay Ádám uram Hédervárának örökös ura és szentelt vitéz az tekéntetes és ngos Perényi Erzsébettel majd csaknem 28 esztendeig lakott, kiktől is procreáltattak, az kik most élnek: Antal, Katicza szűz szent Klára szerzetiben, pozsonyi apáczák kalastromában prćfecta, Rosalia Theresia ugyan szűz sz. Klára szerzetiben Nagy Szombatban apácza, Rachel szűz sz. Orsola martyr szerzetben Pozsonban lévő apácza, Rebeca, Jób és Anna.
Volt ezen ngos Loosy Viczay Ádám 51 esztendőben, az mikor a most is folyó 1708 esztendőben, Boldog asszony havának 25. napján egy és két órák között délután, elsőben az ő teremtő Istenével az sz. gyónás és az ur sz. testének magában való vétele által megbékélvén, Istenes fohászkodása között Hédervárott boldogul kimult ez világbul.
Ez az tekéntetes és ngos Loosy Viczay Ádám született az néhai nsgos Héderváry Kata asszontól, az néhai tekéntetes és nsgos Loosy Viczay János uram szerelmes házastársától.
Mely Loosy Viczay Jánosnak az édes atya volt az Loosy Viczay Ádám,_{Az unalomig ismétlődő tekéntetes és nagyságos titulusokat egyszerüen elhagytam.}* édes anyja pedig Telekessy Török János és Pethő Margit leánya, Telekessy Török Zsuzsánna, mely Pető Margit Pető Gáspár leánya volt, mely Pető Gáspár ezen Pető Margitot az néhai méltóságos gr. Nádasdy Christóff és Devecheri Choron Margit leányától néhai gr. Nádasdy Orsolától nemzette, mely Nádasdy Orsolya elsőben Czobor szent mihályi Czobor Márton felesége volt, kitül Czobor Imre, Czobor Imrétől Czobor Orsolya, mind az gróf ipolykéri Kéry familia az megmondott Csoron familiából származnak és jőnek ki Balassa, Lippay, Czobor, Kéry, Pető, Telekessy Török familiáknak ágai, kik vérséggel convinctusok az megmondott Telekessi Török Zsuzsánnával, és az által az említett Loosi Viczay familiával.
Ezen Viczay Ádámnak az atyja volt Viczay Sándor, és az anya az régi nemesi vérből származott Somogy vármegyének főispánya Berekszászi (helyesebben «beregszói») Hagymássy István fiától, Miklóstól szörémi bántól való fia Hagymássy János, kinek unokájától Hagymássy Gábortul és Osztopáni Perneszy Kata feleségétől született Hagymássy Orsolya. Ezen familiából volt Hagymási Margit elsőben Lónyay Zsigmondné, azután pedig méltóságos erdélyi fejedelem Bocskay István felesége. Az megmondott Hagymássy familiából valók az Ákosházy Sárkány, Dienesfalvai Cziráky és más nevezetes uri familiák kik vérséget vévén ezen Hagymássy familiátul, atyafiságosan kötelesek Hagymássy Orsolyához és ő általa a Viczay familiához.
Viczay Sándornak az atya volt Viczay György és anyja Kávássy Margit, Györgyöt nemzette Balázs, Balázst István, Istvánt János, Jánost György, Györgyöt János, Jánost Tamás, Tamást Osl nemzetbül való Loosi Belüd János.
Osl nemzetbül származott Belüd familia, (az kitül az loosi Viczay familia eredetet vett és condenscendál), az mint ezen Viczay familia authentica leveleiből kiteccik, in anno 1292 gróffi méltósággal tiszteltetett, nem különben gr. Loosy Belüd fia ugyanaz is Belüd magyarországi király első Károly idejében 1326. esztendőben grófi méltóságot viselt.
Osl nemzetbül volt az néha Kanisay familia is, melybül királyi ajtón állóknak főmestere volt, nem különben esztergomi érsek, ugy hasonlóképen erdélyi vajda és Nándor fejérvári bánságot viselő férfiak, mely Osl familiából származott Kanisay familia, nemkülönben az régi Ost és Ostffy familiák, kik ezeknek bizonyságára, az Loossi Viczay familia czímereivel egy czímert vagy is scutumot viselnek. Mely Osl nemzet már sz. István első királyunk idejében volt Magyarországban.
Az felljebb meg irt Loosy Viczay Ádám uram annya pedig volt az néha Héderváry Kata, Héderváry István leánya, az galanthai Esterási Erzsébet asszontul való, mely Esterási Erzsébetet nemzette az néhai g. Esterási Pál Érsek ujvári vice generalis az néha Károlyi Mihály leányától Susánnától, mely Károlyi Mihálynak az felesége Prinyi János leánya volt Erzsébet, Prinyi János felesége pedig Mérey Mihály (ki magyarországi palatinusságot viselt) és Zablathi Juliána leánya volt Mérey Kata. Emlétett g. Esterási Pál, az második feleségétől Viczay Évától, Viczay Sándor leányától nemzette g. Esterási Miklóst, Sándort és Sophiát Karancsberényi Berény Györgynét; mely Esterási Pál, az néhai Esterási Ferencznek, az Illésházy István magyarországi palatinus egy testvérhugának Sophiának fia, Magyarországi palatinus gr. Esterási Miklós, Esterási Dániel és Gábornak egy testvér atya fia volt. Mely Mérey familiából származnak házasság által az Orlikay herczeg, gr. Széchy, Bánffy, Listius, Pető, Balassa, Károlyi, Haller és Serédi, nemkülönben Perényi familiáknak ágai.
Héderváry familia már azelőtt is ugymint 1219 esztendőben, Esterási Katát, Esterási Demeternek az haholti Bánffy Kata asszontul született leányát, Esterási Imrének, (ki Damiata városának ostromán dücsőségesen az körösztyénségért az ellenség fegyvere által életét letette), hugát az Magyarországi palatinus Hédervári Kont Péter elvevén házastársul, conjugálva volt az Esterási házzal.
Felljebb emlitett Hédervári Istvánt nemzette az második István, Istvánt János, Jánost Lőrincz Bor Ilonától, ki elsőben az régi várkonyi Omode Lénárt felesége volt. Lőrinczet nemzette Miklós, Miklóst magyarországi palatinus Lőrincz. Ugyan ezen Miklósnak a fia Imre volt macsoviai bán és leánya Dorothea Drágffy Bertalanné. Hédervári Lőrinczet, mely Palatinus volt, nemzette Miklós, ezen Miklóst második Miklós, ezen Miklóst Hédervári Dienes Magyarországi palatinus.
Mely Hédervári familia Hamburgi Hedricus grófftul descendáltatik, és első Gyéza herczeg idejében jött Magyarországban, az körösztyénségnek succursusára. Ezen familiából voltak ab anno 1200 hét magyarországi palatinus, két országbirái, érsekek, püspökök, Horvát országi, macsoviai, nándor fejérvári és Jaicziai bánok, Erdélyi vajda és számtalan főispánok. Volt egy Héderváry László, az mely egri püspök, Cseh országi gubernator és cancellarius volt. Hédervári Miklós Magyarországi palatinus, elsőben erdélyi vajda, azután első Lajos király idejében Olaszországban főgeneralis: nem volt Magyarországban oly tiszt, az kiben az Hédervári familiából valók ne lettek volna.
Ezen Hédervári familiából az leány ágon jönek Somlyai és Ecsedi Báthoryak, kikbül lengyel király, cardinalis, Erdélyi fejdelmek voltak; Esterási és Viczay familiák, nemkülönben Bánffyak, Lünyayak, Telegdyek, Bebekiek, Várdayak, Nyárayak. Nyáry familia által enyingi Törökök, Omodiak, Pákosi Zemereiek, Rozgonyi familia. Mely Rozgonyi familiából négy püspök, 1345. esztendőben palatinus volt és egyszersmind opuliai herceg, egy iudex curić, egy tárnokmester, két főispánya Pozsony vármegyének. Nincs azon régi familia, ki ezen Hédervári familiát nem ingrediállja.
Hédervári familia végezte el ezen győri nemes káptalan templomát; ezen familia fundálta az lébényi apáturságot és más több istenes állapotokat. Csak itt Győrött ezen Hédervári familia 3 kápolnát épittetett és ékesitett, az mint a pater Jesoviták és franciscanusok templomai megbizonyitják. Minthogy ezen Hédervári familia Istenes igyekezetbül jött Magyarországban, tempore primi Gyézć ducis, ugy Istenesen is egyházi személyen, ugymint Hédervári Jánoson, ki Hédervári Istvánnal, emlitett Viczay Ádám öreg attyával volt egy testvér, deficiált. Mely Hédervári János prothonotarius apostolicus . . . püspök, nemes győri káptalan custosa és kanonokja, az fölséges császár és koronás király urnak tanácsa, Zirczi apátur, Hédervárának, Berencsnek, Sárfünek és Revischének örökös ura volt.
Loosi Viczay Jánosnak és Hédervári Katának volt ezen most boldogul kimult Viczay Ádámon kivül három leánya.
Első néhai loosi Viczay Erzsébet, ki szép gyermekekkel megáldotta az régi Omode familiát, mely Viczay Erzsébet a most élő Omode uraknak édes anyjok.
Másik néha loosi Viczay Borbála, az néhai szomszédvári Csikulini Iván (?) felesége, kitül mostan életben lévő gr. szomszédvári Csikulini János császár és koronás király urunk ő felsége tanácsa és komornyikja.
Harmadik loosi Viczay Therésia kisasszony.
(Eredetije a báró Perényi-család nagyszőllősi levéltárában.)

Közli: K. A.

153A kihalt rátóthi Gyulaffy-család eredeti grófi diplomája és czímere.

(Egy czímerrajzzal.)
A Rathold nemzetségnek ahoz a leszármazottjaihoz tartozik a jelenleg is virágzó Rádayak mellett az immár kihalt gróf Gyulaffy-család, a kiknél az eredeti czímer – veresben arany hársfalevél – fokozatosan addig változott, míg végre az eredeti alak teljesen eltünt.
Több más dolog mellett a régi czímer-typusnak e teljes elhagyása lehet az oka annak, hogy a kutatók közül senki sem gondolt a Rathold-nemzetséggel és az ebből származó családokkal való nexusra.
Az újabbkori heraldikus kutatás a Gyulaffyaknál is a heraldikai-sphragistikai útra vetette magát s megtalálta e nemnek régibb czímereit, melyek egy fatörzsre tűzött hársfalevelet mutatnak, a mely később koronán áttűzve is látható.
A Gyulaffyaknak a Rathold-nemzetségből való származása e régi pecsétek föltalálásával heraldice volt megállapítva és nemsokára e származásnak oklevelekkel való bizonyítása is elkövetkezett.
A rátóthi Gyulaffyak régibb czímerei tehát ismeretesek voltak, de e családnak grófi czímere – legalább a maga teljességében – nem; egyes részeit közölve látjuk ugyan Nagy Ivánnál, a Siebmacherben, Rajcsányinál stb., de a teljes szabatos rátóthi Gyulaffy grófi czímert sehol sem.
Hogy azt végre a tudomány érdekében először itt közölhetem, a legközelebb múltban történt kolozsvári rövid tartózkodásomnak köszönhetem, a mikor Esterházy János gróf tudós tagtársunktól – ki szintén Gyulaffy ivadék – megtudtam, hogy az eredeti grófi armálist, mely egyidőben birtokában volt, a kolozsvári muzeumnak adta át, hogy még egy gyönyörű metszésű pecsétnyomója is van a Gyulaffyak grófi czímerével. Ezután Veres Sándor úr volt szíves a szükségeseket arra nézve megtenni, hogy én most egy sikerült photographia után az eredeti teljes czímer rajzát és a diplomának a czímerre vonatkozó részét a tisztelt olvasó közönséggel megismertethetem. Ez alkalommal fölemlítendőnek vélem, azt az eddig ismeretlen körülményt, hogy a rátóthi Gyulaffyak mielőtt gróffá lettek volna, bárói rangot kaptak. A grófi rangot I. Lipót adományozta rátóthi Gyulaffy László bárónak, különösen azért a kiváló vitézségért és bátorságért, melyet a Herbeville és Heister tábornokok vezérlete alatti hadjáratokban tanusított. Ezt az oklevelet 1695. deczember 15-én állították ki s a következő év január 14-én publikálták Marosvásárhelyen.
Az eredeti diplomának a czímerre vonatkozó része szószerint így hangzik:

«Scutum . . . . militare erectum quadrifariam divisum, in cuius superiori dexta et inferiori sinistra rubri coloris partibus singuli leones naturaliter effigiati patulo hiantique victu, linguis rubicundis exertis et bifurcatis caudis ad tergora elevatis, divaricatis posterioribus pedibus in substrato viridi campo erecte stare anteriorumque pedum sinistris ceu ad sapiendum protensis, dextris nudas frameas vibrare, seque ad invicem intueri: in inferiori porro dextra et superiori sinistra cślestinei coloris partibus truncus roboris prćgrandis seu quercinus virenti colliculo iacere ex eoque terna frondes per coronam auream ipsi trunco superimpositam protuberantes, media quidem glandem maturam, laterales vero singula virentia folia proferre: meditullium denique ceu centrum scuti aliud minus pectorale argentei coloris scutum imperialis corona redimitum, nigram bicepitem aquilam alis expansis pedibusque distentis erecte stantem continens, occupare cernuntur. – Scutum demum incumbentes geminas galeas militares clathratas seu apertas regiis diadematibus, dextro quidem leonem frameatum umbilitenus eminentem inferioribus haud absimilem, sinistro vero truncum pariter quercinum corona et frondibus foliisque virentibus et glande matura insignem proferentibus ornatas. A summitatibus vero sive conis galearum laciniis seu lemniscis hinc flavis et cśruleis, illinc vero candidis et rubris in scuti extremitates sese placide diffudentibus, illudque ipsum decenter ac venuste exornantibus.»

Az oklevél élére festett czímer némi apróságban eltér az imént közölt leírástól.
A kutató a czímeres pecsétek, czímeres sírkövek s az 1526. év előtti armálisok mellett a főnemességnek még egész a XVII. századig való szabatos czímeres-leveleit is nagyra becsüli.
A heraldikus első sorban a honi czímergyűjtemények teljességeért, a történetíró és archćologus pedig főképpen azért, mert ezek segítségével határozható meg azoknak a kor divatjához híven czímerrel ékesített számtalan műipari czikkeknek és épületeknek proveniencziája, melyeket vagyonosságánál fogva nagyobb részt a főnemesség hagyott az utókorra.
A Gyulaffyak grófi czímerének megismerése ennélfogva több tekintetben mondható nyereségnek.

H. G. D.

A kassai ev. ref. egyház pecsétje.

A kassai ev. ref. egyház megalakulása egyidős a reformácziónak hazánkban való bejövetelével. A történelmi fontosság, mely Felső-Magyarország ezen fővárosának osztályrészül jutott, nem maradhatott kihatás nékül az új egyházra sem, s ez rövid időn a legtekintélyesebb családokat számlálta hívei közzé. Az egyházközség mindig és különös súlyt helyezett arra, hogy akár papjai, akár tanitói tekintetében az elsők sorából le ne szoríttassék. Nem tartozik ide az elkeseredett küzdelem rajzolása, mely az új hit és a magához tért katholikus reactio között évszázadokon folyt; tény az, hogy a kassai reformatusok még a legzivatarosabb időszakban is meg tudták védelmezni önállóságukat. Fényes tanubizonysága ennek az, hogy a vallási kérdésekben éppen nem türelmes Lipót uralkodása idejében a kormány kénytelen volt a kassai ref. egyház külön állását elismerni s mint ilyennek, külön pecsét használatát engedélyezni.
Gr. Wesselényi Ferencz nádornak erre vonatkozólag 1666 aug. 25-én kelt adománylevele következőleg szól;

«Nos Franciscus etc. Memorić commendamus etc. quod nos cum ad nonnullorum instantem et demissam supplicationem apud nos a parte Helveticć confessionis ecclesić Cassoviensis hominum seu totius contubernii propterea factam, tum vero considerantes eandem ecclesiam pro certis usibus et necessitatibus sigillo usuali summe necessariam esse, ex his igitur et aliis rationabilibus causis sigillum seu formam quandam avis pelicani, alias pullos suos pectoris sangvine rostro evulso vivificantis reprćsentans, authoritate nostra palatinali et locumtenentiali, qua pleno iure fingimur, eidem dandum duximus et concedendum, ut eadem ecclesia Helveticć confessionis, contuberniumque ad eandem pertinens, ejusmodi sigillo libere uti , frui et gaudere, literasque necessarias nomine dictć ecclesić et contubernii antelatć confessionis Helveticć homines ad eandem spectantes ejusmodi sigilli appressione conficere possint ac valeant, imo damus, donamus et conferimus modo et ordine specificatis utendum et habendum, harum nostrarum vigore et testimonio literarum mediante, quas sua majestas Cćsarea et regia in forma privilegii sui redigi faciet, dum eidem im specie fuerint reprćsentatć. Datum in curia nostra Murányallya, die 25. Augusti, anno domini millesimo sexcentesimo sexagesimo sexto.»_{Ered. fogalm. az Orsz. Levéltárban, a Wesselényi cs. iratok közt.}*
E szerint tehát a kassai ref. egyház pecsétje egy fiait saját mellének a vérével tápláló pelikánt ábrázol.
Nagytiszt. Révész Kálmán kassai ev. ref. lelkész úrtól nyert szíves értesítés szerint, az egyház ma is ezzel a pecséttel él, még pedig egy nagyobb (33 mm. átmérőjű) s egy kisebb (20–25 mm. átmérőjű) alakban; amazt ünnepélyes okiratokon használják, ezt a közönséges kiadványokon.

ILLÉSY JÁNOS.

Az Inczédi és a belőle kiágazott báró Jósinczi család.

A «Turul» f. évi első füzetében az enyingi Törökökről közlött czikkemnek mintegy folytatását képezi a jelen közlemény, minthogy a Török Kata leányát nőül vevő Inczédi Mihálylyal kezdődik a családnak erdélyi szereplése.
A belőle kiágazott báró Jósinczi család fiágon már ki is halt; az Inczédieknek úgy nemesi mint bárói ágain pedig a végső izeken ma már csak egy-két nőtlen vagy legalább gyermektelen férfi-ivadék áll: ideje tehát, hogy nemzedékrendjöket, mely az eddigi genealogiai munkákban sok tekintetben tévesen és hiányosan van adva, a mennyire adataink terjednek, kiegészítsük és helyesebbé tegyük.
Forrásaink erre nézve ugyanazok, melyeket az enyingi Törökökről közlött czikkben ismertettünk, az újabb nemzedékeket illetőleg még családi közlés s nekrologok is szolgáltattak adatokat a már régebben megjelent nemzedékrendek teljesebbé tételére._{A család rangemelési dátumait, czimerét és néhány újabb genealogiai adatot l. Nemz. Zsebkönyv 344.}*
A mi a család eredetét s régibb Icsevics nevét illeti, nem bolygatjuk a családi hagyományt, a mint az Kővári és Nagy Ivánnál olvasható, s melylyel a gyűjteményünkben levő genealogiák is megegyeznek. Biztosabb adataink úgyis csak az Erdélyben szerepelni kezdő Inczédi Mihálylyal kezdődnek, s okirataink az ettől lejövő nemzedékre vonatkoznak. Ez okiratokban néhol csak előnevük szerint Váradi néven vannak említve.
A fentebbiek szerint kiigazított s kiegészített nemzedékrend a következő:

Icsevics Márk 1480 körül. Tamás ezredes. váradi Inczédi Mátyás. Péter † Mihály † 1658. (a. körtvélyesi Vadas Judith a Mihály leánya enyingi Török Katától. b. Csókási Kata a György leánya). a. Mátyás † 1678. a. Péter sz. 1638, † 1674. 1667-ben követ a portánál, Apaffi kamarása. (Szigethi Sára, az Ujtordán lakott Szigethi Márton leánya Baráti Sárától). a. Zsigmond 1667. (n. ajtai Cserei Krisztina). b. Pál Apaffi udv. kincstárnoka, majd fiscalis director s kir. táblai ülnök. † 1704. (Lipcsei Klára). b. Gergely Apaffi titoknoka. (Keresztes Bora). b. Mihály főpostamester, kincstárnok, 1685-ben követ Bécsben. (Nádudvari Anna). b. Erzse (k. sárosi Sárosi János). b. Kata (harinnai Farkas Ferencz). Klára. (cseszeliczki Szilvási János) egybk. 1691 után. Péter fehérvármegye főispánja. 1691. 1693. (kolozsvári Diósi Druzsa a Gáspár leánya szászvárosi Fényi Borbálától) egybek. 1690 után. Kata (váradi Inczédi István). Krisztina (galaczi Buda Gáspár). Bora (k. ajtai Benkő István). Sámuel báró (fogarasi Lészai Anna). Anna. (a. br. Győrffi Józs. b. Barcsai Mihály. c. Tinkovai Macskási Péter.) Péter 1730. 1749. (rétyi Gazda Mária, ki 1769-ben is él, valószinűleg ekkor már özvegyen.) Ferencz 1730. 1732. Mátyás 1730. 1732. József sz. 1678 † 1750. 1736 itélőmester. 1750-ben báró. (br. Jósika Judith). Pál sz. 1696 † 1732. György báró (gr. Kendeffi Ágnes). Zsuzsa (n. ercsei Tholdalagi János). Julia. (Bodó Zsigmond). Ágnes. (Pánczél Mih.) Zsuzsa. (Szotyori Istv.) László tüzérszázados † br. Jósinczi József főkorm. titkár 1712–1754 (homoród-sz.-mártoni Biró Anna). br. Jósinczi Mihály. (Diószegi Ágnes). Pál. (n. barcsai Barcsai Ágnes) † Gergely † 1816. (n. barcsai Barcsai Karolina). Sámuel 1769. 1794 tordamegyei főbiró 1803. (Enyedi Julia de ead.) Zsigmond 1803 őrnagy. Klára. (Csorba Farkas). Krisztina. Ilona. (kéméndi Váradi Mózes). Teréz. Ágnes (gr. Rhédey László). Zsuzsa (gr. Lázár József). Mária (széplaki Petrich Horváth Mihály). Péter. Teréz. Mihály. (a. Dániel Bora). (b. szász-ernyei Ernyei Erzse). József kolozsvm. főbiró. Agnes † 1831. (a. borbereki Gillyén Dániel. b. galaczi Buda József). Julia. (borbátvizi Csóka Izsák). László sz. 1776 † 1829 jul. 31. 1812 főkormányszéki fogalmazó, utóbb tanácsos. (br. Kemény Kata a Sándor leánya, br. Diószegi Krisztinától † 1844.) Anna 1812. (fogarasi Lészai Lőrincz). Klára. (Décsei László de ead.) László. Sándor 1794 kolozsm. főb. † Lajos. (Kun Erzsébet). László (tekerőpataki Gáborffi Erzsébet) † Károly. (a. gr. Földvári Krisztina). (b. Kun Klára). Julia. (malomvizi Kendeffi Pál). Kata † József † Ágnes. (havadi Máthé Farkas). Julia. (Boér Sándor). Lajos. (a. homoród-sz.-márt. Biró Anna). (b. br. Bánffi Ágnes). Judith. (egerfarmosi Kandó József). Klára (nagylaki Gerendi Sámuel). a. Miklós † b. Bertha. (imecsfalvi Imecs Dénes). b. Ilona. (a. bolgárfalvi Sebesi István. b. Lendvai Rezső de ead). László 1848–49-iki honv. ezredes. (tamásfalvi Thuri Kata) † Katalin. (Thoroczkai László). Sámuel honv. ezredes (a. m.-gezsei Mohai Kata. b. Barton Vilma). Anna. (a. zeykfalvi Zeyk László. b. fogarasi Lészai Lajos). Sándor. (gr. Bethlen Bora) † Zsuzsa. (Barók János). Julia. (Bokros Lajos). Karolina. (diód-váraljai Vass Ferencz). Sámuel. (tamásfalvi és m.-bikali Vitéz Éva. György. (gr. Wass Ágnes). István. (br. Bánffi Ágnes). Mihály † Teréz. (Barcsai Péter). Ágnes. (gr. Kun Zsigmond). Teréz. (karathn. Könczei Józs.) Sámuel. (gr. Haller Zs.) Ágnes (Vucs Márton). Anna. (Székely János). József. (farnosi Keczeli Ágnes). Erzsébet. (farnosi Keczeli András). Mihály. (hatm.-dorfi Hatfaludi Druzsa). Zsigmond. (Simándi Rozália). Zsuzsa. (a. galg. Kőszegi László). (b. disznojói Vita Sámuel). László. (n. ajtai Bereczki Klára). Gergely. (Tarcza Róza). Amália. (leppendi Komis Laj.) Luiza. (tamásf. Thuri Elek). József sz. 1840. (ónodi Veress Ottilia). Teréz. (Békésy Fer.) Sarolta. (Bányay Laj.) Zsuzsa. (Várady Kár.) Jozéfa. (Tarcza János). Ádám sz. 1864. (Illyés Ágnes). Samu. sz. 1866.

KIS BÁLINT.

156TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi sept. hó 29-én Thaly Kálmán, utóbb Szinnyei József vál. tagok elnöklete alatt ig. választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak Barabás Samu, Boncz Ödön, Csánki Dezső, Hajnik Imre, Nagy Gyula, Pauler Gyula, Tagányi Károly vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
A társaság elnökei akadályozva levén a megjelenésben, a titkár indítványára Thaly Kálmán vál. tag foglalta el az elnöki széket, mindenek előtt röviden üdvözölvén a választmány tagjait, több nagyérdekű heraldikai emléket mutatott be. Iacute;gy bemutatta a Kölkedy-családnak Zsigmondtól mint római királytól 1429-ben kapott czímereslevelét, melyet egy dunántúli családi levéltárban talált; továbbá egy kezdetleges vésetű réz-pecsétnyomót, melyet Nagy-Halászinál a Tiszából halásztak ki; a szabolcsmegyei muzeum tulajdonában lévő pecsétnyomó felirata után itélve I. Rákóczi Ferencz erdélyi vál. fejedelemé lehetett; és végül II. Rákóczi Ferencznek egy, eddig ismeretlen összetételű pecsétjét, mely a fejedelem czímerén kívül külön pajzsban a hesseni herczegi czímert is ábrázolja. A választmány a bemutatott becses czímertani emlékekért a bemutatónak köszönetét fejezte ki és intézkedett azok lemásoltatása, lefestése és a folyóiratban leendő közzététele felől.
Ezután a titkár Dr. Karácsonyi János vál. tagnak «A gr. Csákyak és Becskyek ősei» czímű értekezését olvasta föl, melyet jelen füzetünk közöl.
Időközben Thaly Kálmán vál. tag az elnökséget Szinnyei József vál. tagnak adván át, a titkár bemutatja a Barrwy-családnak Zsigmond királytól 1417-ben nyert armalisát, melyet Géresi Kálmán vál. tag bocsájtott a társaság rendelkezésére, jelentette egyúttal, hogy az érdekes czímer (gyűrűt tartó holló) lemásoltatásáról már intézkedett. Ugyancsak a titkár bejelentette Doby Antal lev. tagnak ajándékát, ki genealogiai gyűjteményéből 48 darab leszármazási táblát engedett át a társulatnak. A választmány az ajándékért őszinte köszönetének ád kifejezést.
A folyó ügyekre kerülvén a sor, az elnök kegyeletes szavakkal emlékezett meg gr. Sztáray Antal társ. alapító és vál. tagnak f. évi augusztus 29-én bekövetkezett haláláról. A választmány a veszteség fölött érzett fájdalmának jegyzőkönyvileg ád kifejezést.
Erre a titkár bejelenté a következő új tagajánlásokat. Pártoló tagúl: Baranyai Mária alapítványi hölgy (aj. Szent-Iványi Zoltán); évdíjas tagokúl: Deési kaszinó, Bállai Kreiner Sámuel Deésen (aj. Kecskés Dezső), Fiáth Imre földbirtokos Kajtoron (aj. Salamon Vincze), Jurenák Miklós földbirtokos Nagy-Révén, Pilisi Pilisy Ferdinánd földbirtokos Rozvágyon, Ludányi Bay Ferencz mérnök Jász-Kiséren, Miklósvári Miklós Béláné Kis-Rozvágyon, Ilosvay Endre szolgabiró Máté-Szalkán, Ilosvay Bálint földbirtokos Nagy-Károlyban, Komlósy Béla földbirtokos Bereg-Ilosván, Tiszabeői Hellebronth Géza nagybirtokos Puszta-Gyenda, Raggambi Fluk Ottokár bérlő Bessenyszöghön (mindezeket ajánlja Petrovay György), Veress Endre tanár Kolozsvártt (aj. Szádeczky Lajos), Dorgó Albert kir. közjegyző Kolozsvártt, Dr. Csiky Viktor egyet. tanár Kolozsvártt, Pilaszanovits József nagybirtokos Budapesten (aj. Széll Farkas) Ujfalussy Béla kir. aljárásbiró Pancsován (aj. a titkár), Herczeg Dabisa Sándor kairói orosz ügyvivő Icsniában, Horváth Sándor tanárjelölt Budapesten (aj. a jegyző). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
A titkár jelentést tett a Turul tárgymutatójáról, mely május havában 14 nyomt. íven kikerült a sajtó alól, és a választmány határozata értelmében az eddigi pártoló tagoknak, valamint az előfizetőknek szétküldetett. A tárgymutató költségei többe kerülvén, mint a költségvetésbe e czélra felvett összeg, a választmány felhatalmazta az elnökséget, hogy a mutatkozó kedvező pénztári eredményhez képest a tárgymutató költségeit az e czélra felvett 300 frton felül is utalványozhassa.
A választmány egy korábbi határozat kapcsán megadta a titkárnak a felhatalmazást arra, hogy a Turul jelen évi folyamát a közlésre váró anyag bősége miatt egy-két ívvel szaporíthatja.
A pénztárnoknak felolvasott jelentése a következő adatokat tartalmazza:
Bevétel volt 1893 jan. 1-től sept. 27-ig 2371 frt 48 kr.
Kiadás volt 1893 jan. 1-től sept. 27-ig 1822 frt 56 kr.
Készpénz 548 frt 92 kr.
Vagyonállás.
Értékpapirok névleges értékben
(18,500 kor. = 9250 forint koronajáradék,
100 frt nyer. kölcs. kötvény) 9350 frt – kr.
Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 3100 frt. – kr.
Kötelezvény nélküli alapítványok 550 frt. – kr.
Készpénz 548 frt. 92 kr.
Összes vagyon 13548 frt. 92 kr.
A pénztári jelentés ideiglenesen tudomásúl szolgált.
Csánki Dezső vál. tag indítványára a választmány elhatározta, hogy a magyar és horvát tudós világ közti szorosabb kapcsolat és gyakoribb érintkezés kívánatos voltára, valamint a horvát országos levéltárból várható becses heraldikai és genealogiai anyag közzé tételére való tekintettel a Turul meglévő évfolyamait valamint a Tárgymutatót és a következő füzeteket a zágrábi országos levéltárnak díjtalanúl megküldi.
A titkár indítványára elhatároztatott, hogy a társaság deczember 9-én fogja ez évi nagygyűlését megtartani; ennek tárgyai lesznek: 1. Elnöki megnyitó. 2. Titkári jelentés. 3. Pénztári kimutatás. 4. Esetleges indítványok. 5. Egy felolvasás, melynek tárgya felől a legközelebbi vál. ülésen történjék előterjesztés.
Az elnök a jegyzőkönyv hitelesítésére Csánki Dezső és Tagányi Károly vál. tagokat kérvén meg, az ülés véget ért.

Gróf Sztáray Antal. (1830–1893.)

Társaságunknak és igazgató-választmányunknak súlyos veszteséget okozott az elmult nyár.
Alapító tagjaink egyike, a tudomány pártolásáról és a művészet támogatásáról ismert főur, gr. Sztáray Antal, f. évi augusztus 29-én elköltözött az élők sorából.
Társulatunknak kezdettől fogva tagja volt, s habár ténylegnem is vett részt választmányunk ülésein, folyton élénk figyelemmel kisérte működésünket és az általunk művelt tudományágaknak nemcsak hivatott művelője, hanem bőkezű mćcenása isvolt.
A legszebb emléket akkor állította magának, családjának és nemzetségének, mikor tetemes anyagi áldozatok árán közzététette a gr. Sztáray család oklevéltárát. A mily szerencsés volt e gondolat, oly sikerült annak kivitele. A Nagy Gyula tagtársunk szerkesztésében eddig megjelent két kötet oklevéltár minden ízében minta-kiadvány, mely a külföldi irodalom legelső ilynemű termékeivel kiállja a versenyt.
Ez oklevéltárral, mely létrejöttét gr. Sztáray Antal áldozatkészségének köszönheti, örök emléket emelt a Kaplyon nemzetségnek, melynek egy másik ága, a gróf Károlyiak, hasonló nagybecsű kiadványnyal áldoztak őseik emlékének.
Gr. Sztáray Antallal valódi, a szó legnemesebb értelmében vett főúr szállott sírjába, kinek a sors nem juttatta osztályrészül, hogy egész teljességében lássa azt a nagy művet, melynek első két kötetével úgy a nemes kiadó, mint a szakavatott szerkesztő osztatlan elismerésünket vívta ki.
Áldás emlékére!

Az egri káptalan hiteles helyének családai.
(Első közlemény.)

Aba. Melléthei Abács. Abacz. Abádi. Abaffi. Abai másként Kocsis. Abhortis. Ablonczi. Abonyi. Ábrahám. Ábrahámi. Ábrahámfi. Ábrahamik. Ábrám. Ábrán. Ábrányi Absolon.

Ács. Acsai. Acskó. Aczél.

Adácsi. Ádám. Ádámko. Adamovics. Adamecz. Adffi (szászfai). Adler. Adorján. Adonyi.

Áfra. Agali. Agárdi. Agatin. Agócs. Agos. Ágoston. Agyagos.

Ajersperg. Aigner. Ainsauer. Aixinger. Aiszdorfer. Ajtai (gagyi). Akács mk. Fekete, és baromlaki Akai. Akarath. Akin. Aknai.

Alacskai. Alaghi de Bekény. Alapi. Alattyányi. Albe. Alberth. Alberti. Albrecht. Alexander mk. Sándor. Alexovics. Ali. Alistári. Albánszky. Alló. Allya (korattnaki). Alexi. Almádi. Alman. Almási. Alpári. Althan. Alvinczi.

Amade. Ambrosovszky. Ambrus. Albinyi. Amodi. Amonyi. Argalács. Amrer. Anarcsi. Ancsikovanszky. Andaházi. Andai. Andak. Anderkó. Andi. Andó. András másk. Fighei. Andrási. Andreanszky. Androvics. Angyal. Angyalosi. Ányos. Antal. Antalcsics. Antalfi. Antócs. Antoni. Anyócska. Apáczai. Anián. Apaffi. Apagyi. Apáthi. Aponyi. Apor. Apostoli. Apostolovics. Aradi. Aragoni. Aranyadi. Aranyvári. Aranyos. Aranyosi. Aranyi. Arbai. Arab. Ardai. Ardényi. Ári. Árosi. Árkai. Arkácsi. Árczi. Arczkuthi. Arkonáth. Arli. Armpruszter. Arnothi. Aracsai. Árokszállási. Aruberg. Árvai. Asgúthi. Aspermont. Aszali. Asztalos. Attemsz. Ács. Atkári. Auer. Auersperg. Arményi. Avatkai. Azári. Abszolka. Athyai. Acker. Ambrózi. Ambrosovics. Áron. Árosi.

Bába. Babacsek. Bábai. Babarcsi. Bábás. Babos. Babocsai. Babicsai. Babriczki. Bach. Bácsi. Bacskádi. Bácskai. Bacskó. Bacskói. Bácskócz. Bacsman. Bácsmegyei. Bacs. Bacsó. Baczoni. Bacsinszki. Báczonyi. Badini. Badinai. Badács. Badócs másként Ránosztai. Bagaméri. Bagi. Bagni. Bagódi. Bagoly. Bagosi. Bágyi. Bágyoni. Bai (bábai). Bail. Bajai. Baján. Bajanoviti másként Horváth. Bajcsi. Bajczi. Bajczik. Bájer. Bauer. Bahmóczi. Bajnarovics. Bajkor. Bajnai. Bajnóczi. Bajnok. Bajoni. Bajori. Bajosi. Bajtai. Bajusz. Bajzáth. Bak. Bakó. Bakabányi. Bakács. Bakai. Bakics. Bokó. Bakócz. Bakoczai. Bakonyi. Bakos. Bakri. Bakalár. Bakosi. Baksa. Baksai. Baksi. Bakta. Balacskai. Balla. Balajti. Balassa. Balassi. Balathsi. Balázs. Balás-Deák. Balázsházi. Balázsovics. Balics másként Tóth. Balika. Baliani. Ballus. Bálinth. Bálintfi. Baldaci. Baldovszky. Balitki. Balka. Balkai. Balkó. Balczó. Balkoni. Balyevics. Balku. Balla. Baller. Balling. Balló. Baleczki. Balogh (bábonyi, felvinczi, kis-kéri, enyiczkei, ócsai, galanthai, szendrői). Balogdi. Balogi. Bálpataki. Baltha (réthi). Bálvándi. Bán. Bana. Bancsai. Bancsó. Banczó. Bancsházi. Bancsi. Bánczi. Bánfi (nagymihályi, alsó-lindvai, losonczi). Banga. Bangi. Bangó. Bánki. Bánhalmi. Bánházi. Bánhegyesi. Bánhidi. Bánhorváthi. Báni. Banik. Banit. Bánkházi. Bánó (lucskai). Banóczi. Bánrévi. Bányai. Bányász. Bánczi. Bánszki. Barabás. Baracsa. Baracza. Baracskai. Baraczi. Baraczkó. Barakonyi. Barancsi. Barankó. Barákó. Barakovszky. Báránkuthi. Bárány (debreczeni, váradi). Baranyai. Barassó. Baranyi. Baraszlai. Baráth. Baratnaki. Bárcsak. Bárcsai. Bárczai. Bárczi. Bárczikai. Bárdi. Bárdos. Bárgius. Barhos. Barik. Bari. Baricskai. Bariczius. Barinai. Barius (bánfalvi). Barkács. Barkasi. Barkóczi (szalai). Bárkányi. Barilovics. Barkus. Barla. Barlók. Barmos. Barna (melléthei). Barrévi. Barcs. Barcsik. Baró. Barócz. Barócsi. Baróki. Barmi. Barócsi. Baros (belusi). Baróti. Baroviczi. Barrabás. Barsi. Bársony (lovasberényi). Barta. Bartakovics. Bartal. Bártfai. Barthalóti. Bartók. Bartus. Bartusovics. Basó (csoltói). Basi. Bassa. Basta. Básthi. Bathla. Bati. Bátyi. Bató. Batus. Batik. Batiz. Bátkai. Bátki. Bátori (gagyi, nyirbátori). Batta (vattai). Batai. Battháni. Batala. Beberi. Bebek. Bécs. Bécz. Becse. Becsehelyi. Becskeházi. Becskei. Becskereki. Becski. Becz. Becze. Beczeli. Bécsi. Béczi. Beczek. Beczkai. Bede. Bedecs. Bedekovics. Bedes. Bedics. Bedoker. Bedő. Begáni. Begovcsevich. Bei. Bejczi. Bek. Bekári. Beke. Bekecs. Bekesi. Bekinai. Bekeney. Bekény (mikófalvi). Bekényi. Bernolák. Bekere. Békési. Béki. Beküs. Bél. Bélai. Belán. Belányi. (Gbelányi.) Belanszky alias Demkó. Belavári. Béldi. Beleki. Beleszky. Belényi. Belei. Belessi. Beletei. Belez. Beleznai. Béli. Belik. Belicza. Beliczei. Beligrand. Belinyesi. Beliske. Belkei, Bélkezi. Bélki. Belkeny. Beller. Belovics. Belsei. Belsóczi. Bélteki. Belus. Bencse. Bencsik. Bencz. Bencze. Benczi. Bende. Bene. Benedek. Beneken. Benenig de Solymos. Benes. Beniczki. Benke. Benkeházi. Benkő. Benkovics. Benkoviczi. Bénnai. Benő. Benők. Bensa. Benskúti. Benyáni. Bényeki. Bényei. Benyó. Benyovszki. Bémer. Bera. Bercséni. Berczeli. Berczi. Berczik. Berdóczi. Bere. Berecz. Bereczki. Berekszászi. Berencs. Berencsi. Berencz. Berendi. Berenthei. Berényi. Berethi. Beretkei. Beretvás. Berge. Berger. Berhélyi. Béri. Berkács. Berkes. Berkezi. Berkényi. Berke. Berkó. Berkő. Berlovics. Bernálth. Bernárd. Bernáth. Bernátfi. Bernai. Berne. Bernet. Bernus. Berrancz. Bersenyi. Bersimerit. Berta. Bertalenics. Berten. Berterman. Bertók. Bertóti. Berurtovics. Berze. Berzete. Berzeviczi. Berzi. Berzitei. Berzsényi. Bereczkfi. Berencsényi. Bernolák. Besnyő. Bessenyei. Bessenyődi. Bestellex. Beszerményi. Beszörményi. Besze. Beszprimi. Beszteller. Beszterczei. Beszteri. Beszonovszky. Betlermani. Bettes. Bettlen. Bettlenházi. Betléri. Berovics. Bezdédi. Bezdeczki. Bezed. Bezenczei. Bezerédi. Bezuka. Bezur. Bezzegh. Biál. Biancsi. Bialló. Bibicz. Bibiti. Bibo. Bicsánszki. Bicsirdi. Bicskei. Bicski. Biczei. Bidi. Bienievszki. Bige. Bigos. Bigusz. Bihari. Bihegyi. Bik. Bika. Bikedi. Biki. Bikkessi. Bileczki. Bilkei. Bilszki. Bilteki Bimbó. Binner. Birhon. Birini. Biró. Biszó. Biszteller. Bisztrai. Bite. Bitner. Bitó. Bittera. Bitai. Biudi. Bizáki. Bizánczi. Bizó. Bizony. Bizi. Bladasovics. Blaskó. Blaskóczi. Blaskovics. Blasovszki. Blazikovics. Blanka. Blöden. Blongzi. Blonszki. Bnemer. Bobek. Bobóczi. Bobor. Bobej. Bochnin. Bocs. Bocsi. Bocskádi. Bocskai. Bocsoni. Boczkó. Boczó. Bod. Boda. Bodgál. Bodi. Bodics. Boduz. Bodiczka. Bodnár. Bodó. Bódog. Bodoki. Bodolai. Bodon. Bodoni. Bodor. Bodis. Bodrog-kereszturi. Bodurcsik. Bódvai. Boer. Bogácsi. Bogadi. Bogár. Bogárdi. Bogáti. Bogdál. Bogdanovics. Bogdány. Bogoly. Bögözi. Bogyai. Bogyó. Bohati. Bohem. Bóhnai. Bohos. Bohus. Bohács. Bojda. Bojer. Bojnicsics. Bojta. Bojtár. Bojtes. Böjti. Boka. Boki. Böki. Boknyai. Bokó. Bokony. Bokor. Bokri. Bokros. Bolár. Bolcsár. Boldi. Boldizsár. Boldog. Boldogházi. Bolgó. Bolgovics. Böller. Bolla. Bollók. Bölcsei. Bolgár. Bolyoki. Bolykényi. Bolyki. Bolyos. Bolló. Bolcsevics. Bolvai. Bolya. Bombi. Bomb. Bona. Bonár. Boncz. Bonczidai. Bondor. Bonis. Bonta. Boncsér. Bor. Borakovszki. Borbás. Borbély. Borsiczki. Borczicz. Borda. Bordás. Boresovszki. Borhi. Bori. Borimecz. Bornemisza. Borobás. Boróczi. Boronkai. Boros. Boroszlai. Bors. Borsai. Borsányi. Borsi. Borsiczki. Borsoló. Borsos. Borsvai. Bortnik. Borz. Borza. Borzó. Boroveczki. Bósa. Bosán. Bosch. Bosenszki. Bósi. Bosik. Bosicz. Boski. Boskó. Boskovics. Bosnai. Bosnyák. Bosó. Bosoki. Bossányi. Bossora. Bosvai. Böszörményi. Bosorád. Bositz. Boszák. Bot. Bóta. Böte. Botgál. Boti. Böti. Botka. Botos. Bottyán. Bovánkovics. Boz. Boza. Bozi. Bozda. Bozias. Boziud. Bozinkai. Bozitai. Bozó. Bozoki. Bozsenszki. Bozsinszki. Bozsik. Bozeczki. Bradovit. Brajner. Brang. Brankovics. Branovics. Branoviti. Branyug. Brassai. Bratelit. Braun. Brausz. Bravák. Bradasch. Braudspiegel. Brecthold. Brecz. Bredeczki. Breglavics. Bremucha. Brentaszkali. Breznenszki. Breüner. Brez. Brezek. Brezinai. Brezovai. Brezviczai. Brezniczki. Brentano Cimaroli. Brezányi. Breczenheim. Briberi. Brictius. Brigant. Brilinszki. Brini. Bris. Briszthel. Britmar. Bricler. Briginszki. Broglia. Brográni. Brogyáni. Broim. Brokoff. Bron. Brozsai. Brosenbath. Brucsard. Bruckmajer. Bruckner. Brudern. Brukóczi. Brun. Brunczvik. Brunerim. Bruner. Brunthali. Bubek. Bubenki. Bubor. Buborics. Bucsai. Bucsányi. Bucsi. Bucsovszki. Buczinai. Buczkó. Buchber. Budaházi. Budai. Buda. Budasics. Budesith. Büdi. Budjács. Budini. Budnics. Büdöskúti. Budzivolszki. Bude. Bugacs. Bugarin. Bugdalovics. Bugiszlai. Bugyi. Bujanovics. Buis. Büjti. Bük. Büki. Bukó. Bukovszki. Bukovics. Bukoviczi. Bukovinszki. Bukvaldt. Buli. Bulyovszki. Bun. Bunda. Bünner. Buntai. Bunyik. Buocz. Burányi. Burchard. Burgesius. Buri. Burja. Burján. Burai. Buzik. Burnét. Burics. Bursza. Bus. Busa. Buscsi. Busi. Bussics. Buti. Butkai. Butler. Butosi. Butyaka. Buxbaum. Buz. Buza. Buzai. Buzás. Buzinkai. Buzinszki. Buzitai. Buzna. Buzogány.

Közli: KANDRA KABOS.

SZAKIRODALOM

A bácskai nemes családok, Dudás Gyulától.

A Bács-Bodrogh vármegyei Történelmi Társulat évkönyve IX. évfolyamának II–III. füzetét teljesen Dudás tagtársunk e 153 lapra terjedő értekezése foglalja el, melyben a Tisza-Dunaköz multjának e szorgalmas buvára Bács-Bodrogh vármegye nemességének összeírását tűzte ki feladatául.
Bács-Bodrogh vármegye régi birtokos nemessége tekintélyes neveket foglalt magában; híres főúri családok, mint a Hunyadiak, Garaiak, Brankovicsok, Beriszlók, Maróthiak, Czoborok, Báthoryak, Csákyak, Révayak, Perényiek birtak itt nagy kiterjedésű uradalmakat, s még nagyobb volt ama nemesi családok száma, a melyek a vármegye állandó lakosai voltak, s a megyei életben szerepet játszottak. A Mohácsi vész, illetőleg Buda elfoglalása és a Duna-Tiszaköz behódolása azonban véget vetett a vármegyei életnek s ezzel együtt megsemmisítette azok tényezőit is. A teljes pusztulás után, mely a következő korszakot, a török hódoltság szomorú korát jellemzé, csak a mult század elején támadt a vármegyei intézmény új életre, s egy teljesen új elemekből megalakult társadalomnak kellett a multak romjain a mai Bács-Bodrogh vármegyét, annak politikai, társadalmi és közművelődési institutióit felépíteni.
A Bácskában tehát nincs igazi értelemben vett régi nemesség; a mit ott ennek hívnak, az multját a XVIII. század elejéig vagy legfölebb a megelőzőnek végeig képes felvinni. A vármegye mostani nemes és nem nemes családai mind vagy a török hódoltság korának vége felé, vagy a hódoltság kora után telepedtek le. Azok közé tartoznak a szerb és bunyevácz családok, ezek közé a magyarok, németek, a tótok és a sokáczok. Ez utóbbi csoportba tartozó nemesség már mint a nemesi jogok birtokosa, jobbára a felvidékről jött ide, s nemességét gyakran a mohácsi vész előtti időkig ki tudja mutatni, míg a szerb és bunyevácz családok legnagyobb része a XVIII. század közepe táján, már a vármegye területén kapta meg a magyar nemességet. Ez az úgynevezett benszülött nemesség tehát voltaképen sokkal ifjabb elemekből áll, mint a többi «jövevény» családok, melyek ősei már mint régi keletű nemesek telepedtek meg a vármegye területén.
A benszülött bácskai nemesség keletkezése a vármegye területén egykor fenállott határőrvidék megszüntetésével van összefüggésben. Mikor a tiszai és dunai határőrvidék területét az 1741–51. évek között a vármegyébe kebelezték, a határőrök tisztei nemesi rangot nyertek katonai érdemeik jutalmául. Ezek közé tartoztak első sorban a volt tiszai határőrvidék községeiben élő családok, továbbá a szabadkai, zombori stb. ú. n. sánczokban szolgált katonák. Ezzel a nemesítéssel többnyire királyi birtokadomány is járt, úgy hogy a benszülött családok legnagyobb része a donationalis és curialis nemességhez tartozott, míg a beköltözött nemességnek csak egy kis része nyert itt birtokadományt, s a közönséges armalista nemesség épen ezek sorából került ki. A főnemesség igen kis mértékben van a vármegyében képviselve; bár a régebbi századok folyamán több főúri család nyert itt birtokadományt, az újabb idők viszonyai nem kedveztek a nagy birtoktestek eladományozásának, mert a kincstári javak nagyobb része privilegialis jellegűvé vált s az ezen felül megmaradt birtokok a betelepített jövevények birtokába mentek át. A futaki gróf Hadik, temerini gróf Szécsen, topolyai báró Kray, raszticzai báró Rédl családokon kívül más főúri család alig nyert a Bácskában birtokadományt, s az ezeken kívül itt létező nehány főnemesi család eredetileg nem mint főnemes nyerte birtokát, vagy pedig családi összeköttetések utján lett a vármegyében birtokossá.
Dudás, ki mindezeket igen érdekesen mondja el műve első részében, a bácskai nemesek összeirásánál a nyomtatott forrásokon kivül főleg Bács-Bodrogh vármegye levéltárának nemesi összeirásait, a meghirdetési lajstromokat és családi iratokat használta fel, kiegészítve azokat az Országos Levéltár és nehány család levéltárának adataival. Munkájának eredménye a dolgozat második részében ábécze szerinti (bár nem egészen pontos) lajstromban van feldolgozva, melyben a következő családok nemességére vonatkozó adatokkal számol be:

*Ábrahamovics, *Abramovics, Adámovics, *Akszimarkovics, *Áldássy, Alföldy, Allaga, Aucsán, Anderkó, *Antunovics, Arady, Asbóth, Ast (astenbergi lovag), *Athanasievics, Avakumovics, *Azimars.

Babics, Babócs, Bácsmegyei, *Baderlicza, Baghy, Bagi, Bajtay, 2 Bajtsy, Balás, Balázs, Balla, Ballun, Balog, 3 Balogh, 2 Baranyai, Barásevics, Barits, Baross, Barta, Bedő, Bencze, Benyovszky, Berecz, Bérey, Berkó, Bernyákovics máskép Grubesics báró, Bezerédy, Bielek, Billard, Bitzó, Blessics, Boczor, Bogits, Bognár, Bogor, Bohák, Bohát, Boldog, Bordás, Botka, Botka-Vincze, Botlik, Bosnyák, *2 Branovacsky, Brestyánszky, Brunswick gróf, Buday, *Bukvics, Bunyik, Buzás, Bük.

Chegel, Chery, Chotek gróf, Comet, Constantinus, Csák, *Csanádi, Csaplovics, 2 Császár, Csáti, 2 Cseh, 2 Csejtey, Csekus, Csepcsányi, Csernovics, Csernyánszky, 2 Csernus, Csiba, Csillag, Csiszér, Csókás, *2 Csókics, Csomor, 2 Csonka, Csupor, Czibere, Czigány, Czinna, Czintula, Czobor gróf.

Dancs, Dancsó, Daróczy, Deák, Deissl, Demkó, Dienes, Dimitrovics, Dóka, 2 Dósa, Dózsa, 2 Dömötör, Droszdik, *Dudvarszky, Duka.

Egyed, *Egry, Endrődy, *Eremics, Esztergamy,

2 Fábián, Farkas, Fazekas, Fehérváry, Fischer, Fodor, Fonyó, Forián, Földváry, Frank, Frankovics, *Fratricsevits, Funták, Furó.

Gábry, *Galéta, Gálffy, Gálik, Galinovics, Gáspár, Gavanszky, 2 Géczy, Gégács, Gellér, Georgevics, Gerdelics, Glos, *Golub, Gombos, Gozdanovics, Görög, Grabarics, Grassalkovich herczeg, Gregurics, Gregus, Grómon, Grosschmid, Goczky, Gugánovics, Gyalokay, Gyelmis, Győrfy, György, Győry máskép Ambrus, *Gyukity, *Gyurisity, Gyürky.

Hadig gróf, Hajnal, Hammerschmidt, Haraszty, Hegyi, Heinrich, *Hernyákovics, Heyl, Holics, 4 Horváth, Hölbling, Hollósy, Huszár.

Illés, *Illics, Imerech, Imre, Istenes, Ivanics, Ivankovics, Izekutz; Jaczkovics, Jakobcsics, Jancsó, 3 Jankovits, Jeszenszky, Joannovics, John, Jósics, Jukits, *Julinácz, Jurkovits.

Kaich, Kajtár, Kalapaty, Kállóczy, Kalmár, Kanacsavim, Kank, Kanyó, Kapronczay, 2 Karácsony, Karácsonyi, *Karakásevics, *2 Karabancsics, 2 Kardos, Kasznár, Kászonyi, Kecskeméthy, Kelemen, Késmárky, Khepics, 4 Kiss, Klajcsányi, Klégl, Klempay, Kliegl-Márfy, Klinovszky, Klohammer, Knezevity, Knézy, Kocsis, Koics, Koller, 3 Komáromy, Koncz, Koósz, Kopunovics, Kossik, *Kószity, Koszta, Kosztolány, Kovách, 4 Kovács, Kovacsics. Köhler, 3 Körmendy, Köröskényi, Középajtay, Kray báró, Krengel, Krmholz, Kroner-Koronay, Kruspér, Kubina, *Kubora, Kubovics, Kunszabó, Kuluncsich, Künstlern.

Laczkó, Lakóczy, Lamos, *Latinovics, Lázár, Lazárovics, *Lazárovity, Ledniczky, Leitner, Lehoczky, Lehotkay, Lipcsey, Lipkay, Littvay, Lovrencsics, Lövey, Lucsits, 2 Lukács.

Maczekov, Maizik, Magassy, Magyar, Makay, Makka, Malonyay, *2 Mandics, Marencsics, Márty, Markos, *4 Markovics, Markulin, Márkus, Martinkovics, Matkovics, Mattyasovszky, Mátyus, *Medjanszky, Méry, Mészáros, Meszenkovics-Putnik, *Mihajlovits, Mikovics, Mikulcsics, *Milassin, Miletz, *Milinovics, Milivoin, *Mirillovics, Miroszavlyevits, 2 Miskolczy, Mlinszky, Molnár, Móricz, Mrazovics.

7 Nagy, Narancsik, Nedeczky, Nemes, Németh, Németszeghy, Neszadovics, Neszméry, *Nikoletics, *3 Nikolics, *Nincsicsevits, Novakovics.

Oblacsics, 2 Odry, Okruczky, Oláh, Olle, Orczy báró, Orecsics, Osgyány, Osztoics, Osztroziczky, Ördög.

*Pajazetovics, 2 Pál, Palyenik, 3 Pap, Pápay, Papp, *Parcsetics, Paulovics, Pausz, Pavisics, Pavlovics, Péchy, Pécsy, Pejacsevich báró, *Percsics, Percze, Pertics, Pésics, Péter, Petes, Petkó, Petrovics, *Piakovics, *Pilaszanovics, *Piukovics, Plachy, *Pocskay, Póka, Polimberger, Polyák, *4 Popovics, Preradovics, Prodanovics, Pruzsinszky, Pusztay-Rácz, Putnik, Pyrker.

Rácz, 3 Radics, *Radisich, 2 Rajcsányi, *Rajkovics, Rakovszky, Rattesid, Rebényi, Recsky, Rédl báró, Reisner, Rezsny, Riczoffy, Rogány, Romhányi, Rozsnisz, Rubesics, *Rudics báró és nemes, Rudnyák, *Runics.

Sághy, Sakabent, Sándor, Schustek, Simándy, Simon, Siskovics, Skvarics, Smolanovics, Sóky, Sólyom, Somogyi, Somsich, Sorok, Sosterich, Sömöskey, Söröss, Spissics, Staniszavlyevics, Stannics, Stephanovics, Stetina, Stogár, 2 Stvrteszky, 4 Szabó, Szabocsky, Szaich, Szakáll, Szalay, Szalgáry, Szalmásy, Szántó, *Szárics, Szécsen gróf, Szecsanasz, Szeiff, Székely, Szemző, Szent-Andrássy, Szent-Ivány, Szerviczky, Szigethy, Szluha, Szombathelyi, Szombathy, Szomor, Szoplonczay, *Sztanojevics, Sztanyó, Sztratimirovics, Sztrillics, Sztrokay, *Szucsits, *Szudárovics, Szudy, Szűts.

Tajnay, Tapavicza, Tapolcsányi, Tar, Tarnay, Tatay, *2 Tésity, Teszák, Thurszky, Toldy, Tomasics, Tomcsány, Tompa, Tóth, 2 Török, Török-Musztafa, Trastyánky, 2 Treiber.

Uhlaricz, Urbanecz.

Vajday, Vajnoveczky, Vály, 2 Varga, Varghay, Varju, Vasanics, Vass, Vay báró, Vermes, Verzár, *Vidakovics, Virágh, *Vojnics, *Vojnovics, Volákmann, Volarich, Vollfordt, 3 Vörös, *Vucsetics, Vucskovics, *Vujevich, *Vuich, *Vuics, Vuko-Brankovics, Vukovics, *Vusity.

Zádeczky, *2 Zakó, Zalka, Zarnóczay, Závodszky, Zbiskó, Zelenka, Zichy gróf, Zlinszky, Zombory, Zorád, Zsámbokréthy, Zsuffa.
A mely nevek e jegyzékben csillaggal vannak megkülönböztetve, azok viselői az u. n. benszülött nemességhez tartoznak, ámbár Dudás jegyzetei e tekintetben nem mindenik családnál adják meg a pontos felvilágosítást. A tősgyökeres bácskai szerb családok közül az Akszimarkovicsok, a Szucsitsok és a Vidakovicsok még a XVIII. század végén szerezték nemességüket. Szucsits Lukács Albániából származott, előbb Boszniában szolgált, 1687-től kapitány volt Szabadkán, s 12 hadjáratban szerzett érdemeiért már 1690-ben megkapta a nemességet. Ez évből származik a Vidakovics család czímeres-levele, melynek szerzője, Vidakovics György szabadkai kapitány, 1687-ben 5000 bunyevácz társával telepedett meg az országban, fegyveres szolgálattal váltva meg a bécsi udvartól részükre kijelölt földterületet. Akszimarkovics Gruja, mint a zombori sánczőrség zászlótartója, 1699-ben emeltetett nemesi rangra. Ezek a legrégibb szorosan vett bácskai nemesi családok. A Sztratimirovicsok Balsics zetai fejedelemtől származtatják le magukat s eredetileg a Vucskovics nevet viselték; e család 1738-ban a herczegovinai felkelést szervezte s midőn a törökök azt elnyomták, magyar földre menekült és itt Mária Teréziától 1745-ben a magyar nemességgel együtt a bácskai Kulpint nyerte adományul. A más vármegyékből letelepedett, jobbára jóval régibb keletű magyar nemesi családok közül a kihalt Czobor grófi család volt az egyedüli, a mely a mohácsi vész előtt is birt a Bácskában; a többi mind újabb szerzések alapján vált a vármegyei nemesség tagjává.
Dudás elismerésre méltó munkát végzett e jegyzék összeállításával, melynek értékét magának a tartalomnak rövid kivonatával akartuk illusztrálni. Műve követendő például állhat az ország valamennyi vármegyei hatósága előtt, melyek levéltárában a czímertani és családtörténeti adatok ezrei várnak feldolgozásra.

D.

Bartsch Zachariás stájer czímerkönyve,

e nevezetes és ritka gráczi nyomtatvány többszörös kiadásban forog a heraldikai irodalom olvasóinak kezén. E kiadások most egy újabbal, egy teljes facsimilekiadással gyarapodtak, melyet a Moser-féle gráczi és lipcsei könyvkereskedő czég tett közzé, dr. Zahn József és Siegenfeldi Anthony Alfréd lovag magyarázó jegyzeteivel. Bartsch kiadványa tudvalevőleg 1567-ben jelent meg és a stájer tartományi rendek czímereit tartalmazza. Czíme: Wappen Buch Darinen aller Geistlichen Prelaten Herren und Landleut auch der Stett des loblichen Fürstenthumbs Steyer Wappen vnd Insignia mit ihren farben nach ordnung wie die im Landhauss zu Grĺtz angemahlt zu finden. Gedruckt zu Grĺtz durch Zachariam Bartsch Formschneider. Czímlapján és 12 oldalra terjedő előszaván kívül 162 renaissance czímernek fametszetű rajzát közli, élén Károly főherczeg, Stájerország akkori herczege, s az osztrák herczegség, Stájerország, Karinthia, Krajna és Tirol czímereivel. A munka egyike a legnagyobb bibliografiai ritkaságoknak, összesen 8 példánya ismeretes. A czímerképek duczainak nagyobb része azoban a stájer tartományi levéltár tulajdonába került, s e körülménynek köszönhető, hogy az érdekes heraldikai műről újabban már három lenyomat jött létre. A negyedik, mely ez évben látott napvilágot, szintén e duczok alapján készült, de a kiadók felhasználtak benne 7 olyan fametszet-duczot is, melyeket Bartsch az eredeti mű kiadásakor felhasználatlanul hagyott. A vastag merített papirra nyomott új kiadás tehát teljességre magát az eredetit is felülmulja, Zahn és Anthony történelmi és kritikai jegyzetei pedig azt teljesen a modern szakirodalom szinvonalára emelik. A gyűjtemény a 7 új czímerrel együtt 169 czímerrajzot tartalmaz. A stájer főrangu családok között, melyek czímereivel e kötetben találkozunk, igen sok volt a magyar indigena. Mindjárt a legelsőnél, az Ungnad-czímernél az aláírás: «obriste Spän der Graffschafft Warasdin» elárulja a szoros kapcsot, mely e családot hazánkhoz fűzte; a belasi gr. Khuen család 1647-ben beczikkelyezés és újabban adaptio útján, Khuen-Héderváry néven, teljesen beolvadt nemzetünkbe; s a már kihalt hg. Dietrichstein, hg Eggenberg, br. Ranker, gr. Saurau, és a ma is virágzó hg Auersperg, gr. Herberstein, Lamberg, Stubenberg, Tattenbach, br. Teuffenbach, gr. Trautmannsdorf, hg. Windischgrćtz családok szerepet vittek hazánk történetében, s czímereik joggal követelnek helyet a magyar nemesség czímerkönyvében. A kötet tehát nemcsak általános, de hazai szempontból is érdekelheti heraldikusainkat, a kik a gondosan szerkesztett magyarázó részben is igen sok magyar vonatkozást fognak találni.

1893-4

A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE.
(1366-1708.)
(Harmadik és befejező közlemény, egy czímerrajzzal.)

Dolhay Szaniszló halála után fiainak Mihálynak és Ambrusnak csakhamar meggyűlt a baja a munkácsi uradalommal; a várnagyok annyiféle hatalmaskodást követtek el Sarkadon, Makarján és Románpatakon, hogy végre is megunták a Dolhayak a sok zaklatást, s nevezett birtokaikat 1451-ben elcserélték Hunyady János kormányzónak munkácsi uradalmához tartozó Kereczke és Kusnicza nevű falvaiért._{Gr. Teleki, Hunyadiak kora X. 280.}* Ezen csere igen előnyös volt a Dolhayakra nézve, mert Sarkad, Makarja és Románpatak messze feküdt Dolhától, s még hozzá közbűl estek a Bilkeyek, Ilosvayak és Komlóssyak birtokai, ezen szomszédokkal pedig többnyire hadilábon állottak; – Kereczke és Kusnicza ellenben tőszomszédos volt Dolhával s kiterjedése sokszorosan fölülmúlta az érte cserébe adott jószágokat. A csere azonban nem egykönnyen sikerűlt, sok költségbe is került, mert habár Hunyady János külön levélben is megparancsolta munkácsi várnagyának, Kenderes bereghi főispánnak, hogy a két falut a vár kötelékéből eressze ki, kezeit vegye le rólok s adja át a Dolhayaknak:_{U. o. X. 296.}*a várnagy ezen parancs daczára is addig akadékoskodott, mig csak 100 nyest bőrrel és 50 arany forinttal el nem hallgattatták. Ezen felül a jegyzőnek a cserelevél kiállításáért 16, a káptalan kiküldöttének a beiktatásért 3, s végre a prépostnak a beiktatásról szóló bizonylat kiadásaért 9 arany forintot kellett fizetni. Mindezen költségeket egészen Ambrus fedezte s bátyja, Mihály, beleegyezett, hogy mindaddig míg a reája eső összeget meg nem téríti, Ambrus egyedül birhassa Kereczkét és Kusniczát._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora X. 284.}* A beiktatás, még a cserelevél kiállítása évében, 1451-ben, történt meg tisztán, azaz ellentmondás nélkül._{Lelesz. Statut. Litt. D. Nro 255. Anni 1451.}* Azonban daczára annak, hogy Mátyás király Hunyady János cserelevelét és a leleszi conventnek a tiszta beiktatásról szóló bizonyítványát 1458-ban szóról szóra átírta, helybe hagyta és megerősítette_{Gr. Teleki, Hunyadyak kora X. 596.}*, 1463-ban pedig új adományt adott a Kereczke és Kusniczában netalán lappangó királyi jogokra,_{U. o. XI. 48.}* s daczára, hogy ezen levelek alapján Ambrus és fiai ellentmondás nélkül újból is be lettek iktatva,_{Lelesz. Statut. Litt. D. Nro 47.}* még sem birhatták a Dolhayak háborítlanúl a cserélt két falut, mert Szilágyi Erzsébet, Munkács asszonya, pert indított, állítván, az ő munkácsi uradalmához tartozó Kereczkét és Kusniczát jogtalanúl foglalta el Dolhay Ambrus. Kerepeczy János, Ambrus ügyvéde előmutatta ugyan Hunyady János cserelevelét s a beiktatásról szóló bizonyítványt. Szilágyi Erzsébet azonban kijelentette, hogy a cseréhez sem ő, sem pedig fiai nem adták beleegyezésöket,_{Pedig láttuk, hogy Mátyás király két izben is megerősítette a cserét.}* erre aztán Országh Mihály nádorispán Kereczkét és Kusniczát, – Sarkad, Makarja és Románpatak visszabocsátása mellett – Szilágyi Erzsébetnek itéli 1466-ban, s kiküldi a leleszi conventet, hogy a két falu birtokába ikassa is be._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 167.}* Megtörtént-e a visszacserélés, aról nincsenek adataink, de ha megtörtént is, nem sokáig nélkülözték a Dolhayak az annyira óhajtott két falut, mert 1471-ben újból átírta és ismételten megerősítette Mátyás király Hunyadi János cserelevelét és a tiszta beiktatásról szóló káptalani bizonyítványt._{U. o. XI. 431.}* Ettől fogva aztán mind végig a Dolhayak kezeinél maradt a sok bajjal és nagy költséggel megszerzett két falu.
Dolhay IV. Mihály részt vett ugyan Zsigmond és Albert királyok hadjárataiban, de máskülönben nem igen szerepelt, nem ártott senkinek, nem is idézte őt perbe senki sem; öcscse Ambrus járatta birtokaik határát, szerezte az új adományleveleket és eszközöltette a beiktatásokat. Pert is csak egyszer indított Mihály, de akkor sem önszántából, a Fancsikayak társaságában idézteti 1455-ben Újhelyi Pétert, a ki Verbőczön négy ökröt, és egy fejszét erővel elvett s egy jobbágyukat a dobi pusztán keményen megverte._{Lelesz. Actor. Nro 4. Anni 1455.}* A kereczkei és kusniczai csere költségeinél reá eső felerészét, úgy látszik, sohasem fizette meg Ambrusnak, mert ebben a két faluban nem volt része. Birt Dolhán, Rozsályán, Szurdokon, Kis- és Nagy-Polyánán Máramarosban, Verbőczön és a dobi pusztán Ugocsamegyében. Neje valószínűleg Fancsikay leány volt s hozománya lehetett a verbőczi és dobi részbirtok. Még 1466-ban élt, de rövidesen elhalálozott, s öcscse Ambrus azonnal elfoglalta összes máramarosi birtokait. Egy fiát ismerjük, III. Miklóst, a ki valószínűleg zsenge korában maradt árván, mert csak 18 év múlva, 1485-ben indított pert atyai jószágai végett, a már akkor szintén elhalt nagybátyjának, Ambrusnak, fiai ellen._{Lelesz. Actor. Nro 7. Anni 1485.}* III. Miklósról nem adnak többé hírt okleveleink, sorsa teljesen ismeretlen, lehet, hogy utódok nélkül halt el, vagy pedig nem juthatván máramarosi birtokaihoz, Ugocsán telepedett le, maradékai pedig szűkebb anyagi viszonyok között élvén, egészen homályban maradtak, ez esetben tőle eredhetett azon Dolhay József, a ki a Cseleji és Nagy Bessenyői Ferenczy család leszármazási táblája szerint Ferenczy Borbálát vette nőűl s kitől Julianna és Mária nevű leányai születtek e század eleje táján, ha ugyan nem tévesen iratott a Dolhay név Dolinay vagy talán Dolhinay helyett.
Ambrus, bátyjának ellentéte, igen tevékeny férfi, s harcz kedvelő bátor vitéz volt, de szilaj vére sok bajba keverte. Midőn 1446-ban Kenderes huszthi és Kende munkácsi várnagyok vezénylete alatt többed magával Ausztria ellen hadba indúlt, Kisvárday Miklós és László Szentgyörgymonostor és Gelényes nevű birtokait teljesen felprédálták, a jobbágyokat kifosztották, s minden élelmi szert elvittek,_{Lelesz. Actor. Nro 26. Anni 1447.}* még ugyanazon évben Komplósi (Komlósi?) Kormos János idézteti valami ügyben,_{U. o. Nro 9. Anni 1447.}* 1450-ben a Barczánfalvyak tiltakoznak a leleszi convent előtt Ambrus, testvére Mihály és István vajda fia Mihály eljárása ellen, kik az ő igaz birtokukba – Barczánfalva nyolczad részébe – magokat titokban beikattatták._{U. o. Nro 44. Anni 1450.}* 1448-ban Ilosvay András és Lászlóval tűzött össze Ambrus elfoglalván ilosvai, ilonczai, kisfalusi, révi (ma Bród) és négyforrási_{Más néven Polyánka. Téved Lehoczky, midőn többször idézett műve III. 658. lapján azt állítja, hogy ezen birtok a Polyánkai Csapy családé volt s hogy Csapy Apollonia (helyeseben Potentiana) kezével jutott Dolhay Ambrushoz. A Csapyak Polyánkája Zemplénmegyében feküdt.}* birtokaikat, 1454-ben felgyújtotta ilosvai házukat, tisztartójukat elfoagatta és mindkét szermére megvakítatta, 1451-ben Bilkéről hajtatott le 16 ökröt, Ilosvay Andrást pedig Szőllősön elő találván, megverette és megsebesítette,_{Lelesz. Actor. Nro 21. Anni 1458.}* 1469-ben egy darab szántóföldet foglalt el a Bilkeyek lukovai birtokából._{U. o. Nro fasc. 24. Anni 1469.}* Végre 1471-ben Ilosvay ifj. László ilosvai birtokáról hajtatta el a jobbágyok marháit._{U. o. Vetustor. Actor. fasc. 9. Nro 16.}* Mi volt oka ezen erőszakoskodásoknak, arra adatok hiányában nem felelhetünk, annak sincs nyoma, hogy mindezekért Ambrus biróságilag elmarasztaltatott volna, lehet, hogy ezen hatalmaskodások kölcsön fejébe mentek, s hogy egyességgel vetettek véget a viszálynak.
Unokatestvéreikkel is, a Szarvaszói Gerhesekkel, régtől fogva feszült viszonyban állottak a Dolhayak, – már elmondottuk volt, hogy jánosvajdafalvi János vajda halála után birtokai idegen kezekbe kerültek s azokat idők múltán 1411-ben, egyik leányának fiai, a Dolhay testvérek szerezték vissza, de a Szarvaszói Gerheseket csak 1430-ban részesítették közös ősük javaiból, s akkor sem önként, nem is éppen sokat adtak unokatestvéreiknek, igaz, hogy nem igen tartoztak vele, mert vérök hullásával szerezték meg a birtokokat, de a Gerhesek másként gondolkozhattak, s újabb követelésekkel állhattak elé, – ez lehetett oka aztán, hogy Ambrus Szarvaszói Gerhes Ostást 1465-ben a Tiszába fojtotta. Ez a gyilkosság már nagyon felháborította a közvéleményt, s Mátyás király nem tehette, hogy kedvelt vitézét, kinek eddig is bizonyosan sokat elnézett már, keményen meg ne fenyítse, – hűtlenség bélyegével sújtotta tehát s Dolha, Zádnya, Bronka, Kereczke, Kusnicza, Lisicza,_{Más néven Rókamező. Ezen falut téveszti össze Lehoczky III. 383. lapján Nagyleányfalvával, ez utóbbit azonban Dolhay Ambrus sohasem birta.}* Rozsálya, Szurdok, Polyána, Sajó és minden más bárhol található birtokait édes anyjának, Szilágyi Erzsébetnek adományozta._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 118.}* Még ugyanazon 1465. évben be is vezettette magát Szilágyi Erzsébet a nevezett birtokokba, de a beiktatásnak Ambrus tisztje, Cristel, ura nevében ellentmondott. Erre Ambrus ellentmondásának okát adandó, a királyi személyes jelenlét elébe idéztetett, a kitűzött határidőn azonban nem jelent meg, a beiktatás tehát újból elrendeltetett, de most sem foganatosíttathatott, mert Briccius áldozár, Ambrus udvari papja, ura és ennek testvére Mihály nevében tett ellentmondásával az eljárást ismét megakadályozta, – mindkettő megidéztetett, de sem Ambrus, sem Mihály nem jelent meg, s Szilágyi Erzsébet beiktatása harmadszor is elrendeltett, ekkor Ambrus személyesen mondott ellent, újolag megidéztetett tehát, de – bár majdnem folytonosan a király mellett tartózkodott – a kitűzött helyen és időben most sem jelent meg, az ügy azonban nélküle is letárgyaltatott s itéletében kifejti az országbiró, hogy ámbár Szilágyi Erzsébetnek háromszor megkisérlett beiktatásánál Dolhay Ambrus mindannyiszor ellentmondott, de ellentmondásának okadatolása végett a királyi személyes jelenlét elé idézve, soha meg nem jelent, sem maga helyett megbizottat nem küldött, – ennek következtében az ország régi törvényes szokása szerint birtokai az adományozott tulajdonává váltak, – utasítja is egyúttal a leleszi conventet, hogy tekintet nélkül bárki ellentmondására, a beiktatást hajtsa végre._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 321.}* A beiktatás azonban még sem lett végrehajtva, mert 39 nappal az országbiró ítéletének kelte előtt visszaadományozta Szilágyi Erzsébet_{Nem nagyobbította tehát Szilágyi Erzsébet munkácsi uradalmát Dolhay Ambrus birtokaival, mint Lehoczky III. 546. lapon állítja.}* Dolhay Ambrusnak s általa fiai és örököseinek az összes jószágokat azon hű szolgálatok tekintetéből, melyeket Ambrus Hunyady János és Mátyás király irányában teljesített volt, semmisnek és érvénytelennek nyilvánítva minden ez ügyben nyert itélet-leveleket._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 373}* Úgy látszik, hogy Szilágyi Ezsébetnél maga Mátyás király járt közbe híve érdekében, de különben sem igen vette komolyan a jószágvesztési itéletet, mert éppen végrehajtása közben 1467-ben parancsolja meg Máramarosmegye alispánja és szolgabiráinak, külön levélben pedig Kinizsy Pál főispánnak, hogy Dolhay Ambrust, kit minden törvényes birtokaival együtt,_{Pedig talpalatnyi törvényes birtoka sem volt.}* különös védelme és pártfogása alá vett, minden törvénytelen megtámadó ellen_{Mint láttuk, nagyon is törvényesen lett megtámadva.}* oltalmazni, pártolni, védelmezni és segélyezni kötelességöknek ismerjék,_{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 286. és 293.}* s meghagyja a király az ország minden hatóságának, hogy Dolhay Ambrus jobbágyait, a bűnügyeket kivéve, senki panaszára se merjék megidézni, és elmarasztalni, hanem utasítsák a panaszosokat Ambrus úr vagy tisztje elibe._{U. o. XI. 291.}* Ambrus úr sem sokat törődött a jószágvesztési ítélettel, mert végrehajtatásának folyama alatt egész nyugodtan egyezkedik 1466-ban egyszer a leleszi convent, máskor Zapolyai Imre előtt, unokatestvéreivel Petrovay Mihálylyal és Leordinai Orda Mihálylyal Rozsálya, Kis-Lonka, Polyána és Dolha iránt, – ezen birtokok végett ugyanis bizonyos idők óta perben állottak egymással, de végre választott birák közbejöttével abban egyeztek meg, hogy Rozsályát, Kis-Lonkát és Polyánát abban az arányban birják ezentúl is, a minőben atyáik Szaniszló, Bogdán és János birták volt, Dolha azonban tisztán Ambrusé legyen élte fogytáig._{Lelesz. Actor. Nro. 9. Anni 1466.}* 1467-ben pedig, szintén jószágvesztése idején, megveszi a Bilkey, Lipcsey és Gorzó családoktól Ökörmező, Kelecsény, Ripinye és Vizköz (ma Szolyma) rengeteg kiterjedésü falvak felét 400 arany forinton._{U. o. Nro 40. Anni 1467.}*
A mint láttuk, Ambrus úr sok embernek adott okot panaszra, de egyik-másik vele is kikötött; 1459-ben Dolhay János elfoglalta rozsályai és polyánai részbirtokait, – Farkasrévy Péter, Vancsfalvy György, Kányafalvy Gyurka, Gyulafalvi Ficze György, Rudfalvy Bud és Sugatagi Mikle János Batizát rohanták meg, a jobbágyokra adót vetettek s azok ingóságait elhordatták,_{U. o. Nro 2. Anni 1459.}* Petrovay Mihály és Leordinai Orda Mihály pedig nem nyugodtak bele az 1466-ban kötött egyességbe s többféle hatalmaskodásra ragadtatták magokat, a mikért aztán fejvesztésre is itéltettek, azonban 1470-ben megbékélvén, fejök váltságért dolhai és rozsályai részbirtokaikat örökre átengedték Ambrusnak és fiainak. Iacute;gy vesztették el a Petrovayak és Leordinayak dolhai részöket, így lettek a Dolhayak egész Dolha egyedüli urai.
Ambrus úr részt vett már a Zsigmond és Albert királyok alatti háborúkban, Hunyady Jánosnak és Mátyás királynak pedig állandó kisérője volt dicsőséges hadjárataikban, ott volt, midőn Hunyady János 1446-ban Ausztriát pusztította, ott volt Mátyás király oldala mellett az erdélyi és moldvai hadakban. Vitézségéért különféle jutalmakban részesűlt: 1454-ben elszakítja László király, Hunyady János főkapitány kérelmére, Dolhay Ambrus birtokait, Dolhát, Zádnyát, Kereczkét, Kusniczát és Bronkát Bereghmegyétől és Máramaroshoz csatolja, hol Ambrus többi birtokai is feküdtek, hogy így jószágait könnyebben használhassa,_{Gr. Teleki, Hunyadyak kora X. 418.}* 1456-ban új adományt kap a maga és rokona Rozsályai (illetve Dolhai) Vajda Mihály részére Kohnyára (ma Konyha), melyet őseik békében birtak volt, de ekkor Bocskóy Simon elfoglalva tartott,_{Lelesz. Statut. Litt. D. Nro 49. Anni 1456.}* 1450-ben Hunyady Jánostól kap adományt rokonaival, Dolhay István vajda fia Mihály, Bogdán fia Mihály, Porkoláb György fia János, Orda Mihály és Pétermán Györgygyel együtt Mojszinra;_{U. o. Statut. Litt. D. Nro 56. Anni 1450.}* ezt a falut azonban nem sokáig birhatták, mert Hunyady János megértvén, hogy Mojszin Grád fiait Mihályt, és mindkét Jánost, Szelistyey Vlád fiait Jugát, Radult, Ivánt és Zay-Mayt, nemkülönben Gráda Györgyöt illeti, – Mojszint a Dolhayaktól visszaveszi és 1453-ban a fennt nevezetteknek adományozza illetve visszaadja,_{Gr. Teleki, Hunyadyak kora X. 395.}* – de Ambrus nem nyugodott bele Mojszin elvesztésébe, s addig járt utána, mig 1465-ben Mátyás király parancsára, Zapolyay Imre szepesi gróf megbizásából Máramarosmegye alispánjai Nagy László és Byzó Simon s a szolgabirák Nemes János, Ficze Mihály, Bedőy Miklós és Sztojka Mihály által újból be nem iktattatott Mojszin falu birtokába,_{U. o. XI. 146.}* azonban a Mojszinra igényt tartók sem engedték igazukat. 1467-ben Vissóy Simon és István Alsó-Vissói Pap Miklós, Szelistyey Juga fia Iváskó, valamint Alsó-Vissóy Miklós és Ladván segítségével visszafoglalták Mojszint, de az alispánok Úrmezey János és Lőrincz deák és a szolgabirák Barczánfalvy Balázs, Deszefalvy Sándor, Szlatinay László és Szaplonczai Hosszú Mihály, – miután a megyegyűlésen a szomszéd birtokosok Ambrus joga mellett tanúskodtak, a hatalmaskodókat a birtokból kivetették s Dolhay Ambrust 1468-ban ismét és újból beiktatták, a királyhoz küldött jelentésökben pedig ígérik – Mátyás királynak 1467-iki már említett parancsa következtében, – hogy Ambrus urat mindenki, de különösen a Vissóyak ellen pártolni, oltalmazni és védelmezni fogják, nevezett Vissóyakat pedig, eljárásuknak okát adandó, a királyi személyes jelenlét elé idézik._{U. o. XI. 308.}* A törvényszéken aztán felmutatta Ambrus ügyvéde, Péczely Benedek, a megyei tisztviselők jelentését a tanúkihallgatásról és beiktatásról és a nagyváradi káptalannak ugyanazon tárgyról szóló leveleit is, a Vissóyak ügyvéde: Zirmay Flóris azonban tagadta, hogy védenczei erőszakkal foglalták volna el Mojszint, erre az ország zászlósai úgy itéltek, hogy ha Dolhay Ambrus a helyszinén ötvenedmagával, hozzá hasonló nemesekkel, esküt tesz a Vissóyak fejére, – újból iktattassék be Mojszin falu birtokába._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 314.}* Ambrus az esküt 1468 augusztus 20-án tette le, vele esküdtek Bilkey Miklós, Majthey Pál, Dávidházy Albert, Bilkey András, Dávidházy Péter, Zychy Benedek, Miszticsei Zékán Mihály, Komlóssy Gergely, Dávidházy István, llosvay László, Fancsikay Ágoston, Csomay Demeter, Keszy Balázs, Kalocsaszeghy Péter, Halábory Sándor, Dávidházy Antal, Mándy Ferencz, Komlóssy András, Fancsikay lstván, Borsvai Thoboly Mihály, Fancsikay Imre, Szirmay Egyed, Pósaházy Gergely, Borsvay János, Farnosy János, Sarolyány István, Komlóssy János, Kalocsaszeghy Mihály, Dávidházy János, Gulácsy László, Komlóssy Pál, Baghy György, Udvary Mihály, Csily Benedek fia János, Hethey Gerard, Monyorósi Thompa Márton, Gecsey Bálint, Hethényi Mihály, Sarolyány Gergely, Hethényi Kántor, Bessenyődy Lóránd, másik Hethényi Mihály, Kércsy Tamás, Tibafalvi Eördeögh Ambrus, Homoki Szabó László, Kércsy Demeter, Homoky Balázs, Hethey Demjén és Kércsy Mihály,_{Eredeti. Kelt 1468 augusztus 21-én.}* az eskütételre következő beiktatásnál azonban a Vissóyak ismét ellentmondottak, s most már összes ingó és ingatlan javaik elvesztésére itéltettek és pedig két harmad részben a király, egyharmad részben pedig Dolhay Ambrus javára, Ambrus beiktatása pedig újolag is elrendeltetett, de midőn Gyapoly György királyi ember a leleszi convent tanúja jelenlétében az itéletet végrehajtani akarta volna, a Vissóyak és Szelistyeyek, valamint Alsó-Vissóy Bilkei pap fia András,_{Úgy értendő, hogy Alsó-Vissóy András atyja pap volt Bilkén.}* Felső-Vissóy Glyga és Alsó-Vissóy Koszta fia Mandra fegyveres népek sokaságával a küldöttséget megrohanták és visszaűzték; erre aztán, minthogy eljárásuknak okát adni elmulasztották, Mátyás király az említett erőszakoskodók mindegyikét egy-egy 72 arany forinttal számított nehéz márka birságban marasztalta el s egyszersmind elrendelte, hogy az elébbeni itélet is hajtassék végre._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 420.}* Miképen végződött a hosszas perlekedés, arról hallgatnak adataink, de, úgy látszik, mégis csak a Vissóyaknak volt igazuk, mert utóbb azok birtokában találjuk Mojszint.
1457-ben új adományt kap Ambrus a maga, testvére Mihály és rokona Szentmiklósy (helyesebben Dolhay) István fia Mihály nevére Dolha, Rozsálya, Szurdok, Leordina, Ruszko-Polyána, Mojszin, Sajó, Szlatina (ma Szlatinka-Sóspatak) és Batiza egész faluk és Sajó-Polyána háromnegyed részére._{Gyömrői levéltár II. 25.}* 1460-ban Zapolyay Imre kincstartó közbenjárására megengedi Mátyás király, hogy Dolhay Ambrus egy kőházat építtethessen a saját birtokán, ott, a hol legalkalmasabbnak találandja._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora X. 641.}* 1463-ban Alsó-Vissóra kap adományt Ambrus és testvére Mihály,_{Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro 254.}* azonban nem jutott ehhez a faluhoz, mert ennek birtokába Mátyás királynak ugyanazon évi adománya alapján Nagy-Dolhai Vajda Mihály, Pap Miklós, Alsó-Vissóy Koszta fia Mandra és Dragojesthy Miklós lettek és pedig ellentmondás nélkül beiktatva._{U. o. Statutor. Litt. D. Nro 50.}*
Birtokjogait féltékenyen őrizte Ambrus úr. 1463-ban testvére Mihály, Dolhay János, Petrovay Bogdán fia Mihály, Leordinai Orda Mihály és Dolhai Fancsikay Mihály_{Ki légyen ez a Dolhay Fancsikay Mihály, nem tudjuk, valószínű, hogy valamely Dolhay leány fia, egy Fancsikay, vette fel a dolhai előnevet, mint ezt utóbb a Csorba és a Sarolyáni Márton család egy-egy tagja is megtette.}*nevében még a király ellen is óvást emel, nehogy Kohnyát eladományozza, Bocskói Kohnyay Simont és Vanát pedig letiltja annak elfoglalásától,_{Gyömrői levéltár II. 36.}* végre 1473-ban Drágffy Miklósnak Rozsályába való beiktatása ellen tiltakozik._{Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro 224.}* Azt már láttuk, miként csoportosította birtokait, mint cserélte el a távol fekvő Sarkadot, Makarját és Románpatakot a Dolhával hattáros Kereczke és Kusniczáért s mint szerezte meg Petrovay Mihály és Leordinai Orda Mihály dolhai és rozsályai részbirtokait. Birtokai határát sem hanyagolta el, 1463-ban ünnepélyesen megjáratta Dolha, Zádnya, Bronka, Kereczke, Kusnicza és Polyána határait._{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 53.}* Az 1460-ban engedélyezett kőház helyett várat építtetett Ambrus úr, azt azonban az 1471-iki országgyűlés leromboltatni rendelte,_{Corpus Decretorum Juris Hungarici 1471. 29. §.}* s valószínűleg azért engedte át Mátyás király Ambrusnak a birtokaiból járó 1472. évi állami adókat,_{Gr. Teleki, Hunyadyak kora XI. 468.}* hogy azon összegen magának új lakást építtethessen.
Dolhay Ambrus több izben volt királyi ember, 1442-ben pedig a máramarosi alispánságot viselte; hogy milyen hatalmas ember volt, bizonyítja László király, a ki 1457-ben őtet bizta meg azzal, hogy a Lengyelországból Máramarosba becsempészett sót ott, a hol találja, foglalja le, s bizonyítja Mátyás király, a ki őt Egregius_{Nagy czím, a főispánt is így czímezték, ebben a korban csak a zászlós úr volt magnificus.}*és Dominus czímmel illette. Halála 1473. május 20. és deczember 18-ika között következett be; fiai Demeter, II. György, II. László, VI. János IV. Miklós és III. Péter, s egyetlen leánya Cecilia, első nejétől, Margittól születtek, második neje Csapy Potentiana Eszenyi Csapy Ákos és Álmosdi Csire Erzsébet leánya volt.
IV. Miklósról mindössze annyit tudunk, hogy segített a Lipcseyeknek, kik majdnem félszázadig viszálykodtak a Perényiekkel a Borsa és Latorcza folyók között fekvő havasok miatt, s annyi hatalmaskodást követtek el, hogy végre úgy a Lipcseyek, mint Dolhay Miklós és testvérei Demeter, László, György, János és Péter elmarasztaltattak és fejvesztésre itéltettek, – azonban választott birák közbenjárására 1474-ben kiegyeztek Perényi ifju János fia Jánossal, ki is minden nyert itéletleveleit semmisnek nyilvánította a leleszi convent előtt. 1487-ben élt még Miklós, gyermekei nem maradtak.
II. Lászlóról is kevés adat maradt reánk, 1483-ban elzálogosította dolhai udvarházát az ahhoz tartozó földekkel együtt 50 forintért testvér öcsesének Péternek, – 1488-ban valami kihágásért elfogatta Horváth János máramarosi sókamarás és a huszthi várba záratta. Neje Hencziday Mihály leánya Ilona volt, kitől egyetlen fia maradt.
Kálmán, a ki visszaváltotta az atyja által elzálogosított dolhai udvarházat, birt a dolhai uradalmi jószágokban lévő részén kívül Penészleken is Szabolcsmegyében és anyja után Biharban Sálhidán, Henczidán, Okányban, Zsadányon és Balkányban; többnyire Henczidán lakott s ezért Henczidai Dolhaynak is neveztetett. Neje, Ártándy Kata, birtokos volt Bereghmegyében Csarodán, Szathmárban: Lázári, Darócz és Homokon, Ugocsában pedig: Kökényesden, Halmiban, Várallyán, Turczon és Bábonyban. Kálmán 1520-ban halt el, gyermekei nem maradtak, özvegye rövidesen Ztrittey Gáborhoz ment nőül.
II. György 1475–80 és 1484-ben királyi ember volt, 1476-ban pedig választott biró az Ilosvayak és Bilkeyek közötti perben.
1481-ben beiktattatik örökség czímén néhai Vancsfalvi György fia János, vancsfalvi részbirtokába, ezen örökségi czím alapja ismeretlen. 1480-ban ellentmond Drághffy Bertalannak Batiza, 1484-ben pedig ismét Batiza, valamint Sajó és Oroszfalu (Ruszkova) birtokában történt beiktatásának._{Lelesz. Actor. Nro. 8. Anni 1487.}*
1485-ben perbe idézi Györgyöt és testvéreit Dolhay III. Miklós ősi birtokainak kiadása végett, melyeket atyja IV. Mihály halála után 1467 táján Dolhay Ambrus elfoglalt volt._{U. o. Nro 7. Anni 1485.}* Miként folyt e per, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy a megperelt birtokok Dolhay György és testvérei kezeiben maradtak.
György neje Vámos-Atyai Atyay Ágota volt, Atyay György és Darahy Ilona leánya. Darahy Ilona másodszor Kirvai Thatol Mihályhoz ment nőül. Az ugocsamegyei Salánk felét és az ottani két szőllőt, valamint Szathmárban az uszkai részbirtokot a Bátori folyón lévő malommal együtt, hitbére s jegyajándék fejében kaphatta Darahy Ilona első férje birtokaiból s azok birtokába magát, férjét, leányát és vejét 1473-ban be is vezettette._{U. o. Statutor. Litt. T. Nro. 154.} *
Atyay_{Ismeretes, hogy az Atyai család a Gutkeled nemzetségből eredett, leszármazását nem lesz érdektelen, ha töredékesen is, ide jegyezni:}

_{Farkas de genere Guthkeled 1200 körül. Nándor a Balkányi és az idősb Atyay-család őse. Tiba. János. Elek a Gúthy és a Gúthi Országh-család őse. Tiba 1250–53. Péter 1295. Miklós comes 1275–95. A Rozsályi Kún és a Gacsályi-család őse. Tiba mester 1278–80. Mihály. Tamás comes 1299–1352. Péter 1352. Boldizsár 1417–54. Gáspár 1417. István. János 1365–1409 de Salánk. Tiba 1365–1409 de Salánk. István 1475. (neje Bora.) László 1414–22 de Atya. György 1414–22 de Salánk. János 1422. Magda 1512–20. (Kerecsenyi Barnabás.) Bóra 1520. Zsófia 1520. Demeter János 1455. János de Atya. Ferencz. (neje Anna.) György 1454–55. (Darahy Ilona, utóbb Kirvai Thatol Mihályné.) Dora 1520. Ágota 1477. (1. Dolhay György 1477. 2. Kirvai Németh János.)}

* Györgyben családjának magva szakadt; birtokait a vele egy törzstől származó Rozsályi Kúnok örökölték, kik is 1477-ben elégítették ki Atyay Ágotát leánynegyedére nézve._{Lelesz. Protoc. Parv. Fol. 107.}*
Thatol Mihály, kinek Darahy_{Hogy a Darahy család a Csák nemzetségből eredt, még eddig ismeretlen, leszármazása így áll:}

_{Baarch comes de genere Csák 1281 Baarch 1281–91. Ugrin mester 1281. Mihály de Darah 1281–92. János 1292. Skolasztika özvegy 1320. (Demjén fia László.) Péter 1320–39. Csák 1339. (Olaszy Marót leánya.) András. Jakcs (Jakab) 1371. (Margit özvegy 1406.) Domokos 1371. Klára 1371. (Ugray Lukács.) Miklós 1354–71. Megöletett Újfaluban. Tamás 1406–15. (neje Ilona.) Miklós 1406. János 1406. Demjén 1406. Lukács 1406 Ilona 1476. (1. Atyay György. 2. Kirvai Thatol Mih.) Kristóf 1498. János 1498. Máté 1400 táján. (neje Klára.) Klára. (Irinyiné.)}

* Ilonától gyermekei nem születtek, családjának utolsó sarja lévén, összes javait: Taraczköz, Kirva, Kökényes, Nereznicze, Gányafalva, Irholcz, Bocskó, Lonka, Karácsonyfalva és Kis-Técső egész birtokokat 7800 arany forintért eladta mostoha leányának Atyay Ágotának, a ki azokból sógorait Dolhay Demetert, Lászlót, Jánost, Miklóst és Pétert is részesítette, mert valószínűleg azok is hozzá járúltak a vételári összeghez, – azonban Thatol Mihály Kirva, Lonka, Bocskó és Ráhómező egész falvakat, valamint Szaploncza és Szarvaszó egy negyedét már elébb eladta volt Forintverő János nagybányai polgárnak, a ki magát 1478-ban be is akarta iktattatni, de a Dolhayak nemcsak hogy ellentmondottak,_{Lelesz. Statutor. Litt. F. Nro. 85.}* hanem Thatol Mihály biztatására Deésy Péter máramarosi sókamarás, Petrovay Mihály, Vissóy Mikola fia Miklós és Sajóy Pál segítségével Forintverő János bocskói házát megrohanták, Bocskóra és Lonkára vonatkozó irományait és minden ingóságait elvitték, a jobbágyoktól pedig 200 arany forint adót szedtek be._{U. o. Actor. Nro 35. Anni 1479.} * A pernek valószínűleg az volt a vége, hogy a szaplonczai és szarvaszói részbirtok Forintvevő Jánosé maradt, a többi pedig a Dolhayaké lett.
1486-ban már nem élt Dolhay György_{E szerint a leszármazási táblán (Turul XI. 78. 1.) II. György életkora 1463–1486-ra javítandó.}*, más valaki volt tehát az, a kit Bornemisza János kincstárnok 1501-ben a II. Ulászló király esküvőjére a székelyek által adott ökrök átvételével megbizott,_{Székely okmánytár III. 151.}* III. György nem lehetett, mert ha élt is már akkor, egy-két évesnél nem volt idősebb; valószínűleg tévesen irtak Györgyöt Péter helyett, a ki abban az időben, mint majd látni fogjuk, királyi udvarnok volt.
II. Györgynek nem maradt fia, leányait, kiknek férjei a táblázaton olvashatók, 1486-ban elégítették ki nagybátyjaik és unokatestvéreik leánynegyedi illetőségükre nézve. – Az özvegy Kirvai_{A leszármazási táblán a Kirsai nyomdahiba.}* Németh Jánoshoz ment nőül.
VI. János mindig együtt szerepel testvéreivel, mást nem tudunk róla, nejének nevét sem ismerjük,_{A Hedvig név tévesen került a táblázatra.}* 1485-ben még élt, egy fia és egy leánya maradt: Tamás és Hedvig_{Neve lemaradt a tábláról.}*, Ilosvay Karácson Istvánné.
Tamás 1496-ban királyi ember volt. 1508-ban ellentmond Drághffy György és János beiktatásának Szurdok és Rozsálya falvak birtokába. Első neje Fruzina, Mátyfalvi Zovárdffy György leányának, Erzsébetnek volt a leánya, atyja nevét nem ismerjük. Második nejét Dorottyát,_{Szintén lemaradt a neve.}*kinek családi nevét szintén nem tudjuk, s kit mint özvegyet s egy férjes leány, Uray Ferenczné anyját, Perényi Gábor özvegye Frangepán Kata adott volt hozzá nőűl, előttünk ismeretlen okból 1535-ben megölette, miért is Kávássy Kristóf huszthi várnagy elfogatta s az Ilosvay Miklós Dobrókai Palkó Péter, Bilkey György, Szarvaszói Bank András, Kricsfalusi Sztojka Péter, Bedői Sándor János, Uglyai Voloz Tamás, Fancsikay István, Egry Lőrincz és János, Öszödfalvi Göde László, Gödényházi Csobod Bálint, Pesti Kulcsár Lukács, Eszéky Ádám deák, Nagyváthy János Huszthi Bodó Albert, és Huszthy Gáspár deákból álló biróság – fejvesztésre ítélte s rajta az ítéletet végre is hajtatta, birtokait pedig János király rendeletéből Kávássy Kristóf Huszth várához csatolta.
Tamásnak második nejétől nem voltak gyermekei, az elsőtől egy fia maradt: III. György.
III. György, – atyai birtokai el lévén foglalva, – ifjúságát anyai rokonai Zóvárdffy György, Zirmay Lajos, Ráthonyi Gáspár vagy Oroszy Boldizsár házánál tölthette, midőn azonban Báthory András Szabolcs és Szathmár megyék főispánja, tárnokmester és országos főkapitányHuszth várát elfoglalta, Dolhay György sorsa is jobbra fordúlt, mert birtokait I. Ferdinánd királytól új adomány czímén visszakapta s azokba magát 1548-ban ellentmondás nélkül be is iktattatta._{Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro 46.} *
Több izben volt királyi ember, 1557-ben pedig a máramarosi alispánságot viselte. 1559-ben beperli Györgyöt Petrovay Lőrinc, bizonyos rozsályai részbirtok elfoglalása miatt.
1571-ben Kis-Muzsajban egy fél udvarházat vett meg a hozzá tartozó földekkel együtt Oroszy Györgytől 400 magyar forinton._{U. o. Protocol. 18. fol. 202.}*
A Zóvárdffy család fiága Ferencz fiában Istvánban megszakadt s a mátyfalvi birtokot 1543-ban Mucsey Pál a királyi nagyobb kanczellária jegyzője, Bogárdi Nagyváthy János és Újlaki Rácz Miklós kapták adományba, de a beikta- tásnak Dolhay György ellentmondott. A Zóvárdffy leányági utódok 1545-ben felosztották magok között a mátyfalvi, rákóczi, rakaszi, rákosi, szőllősvégardói, újlaki, bilkei, miszticzei és lukovai jószágokat, kizárva azokból a fiúági örökös Újhelyi családot, miért is 1573-ban perbe idézi Újhelyi id. János az összes leányágat._{A rokonság így áll:}

_{Marcellus comes de gre Hunt-Pázmán. Mikó mester 1275–1304. Csépán 1281–1300. Miklós de Verbőcz 1304–34. Zóvárd de Mátyfalva 1323–26. Márton. Dávid de Verbőcz 1393. György de Ardó 1393. Pál 1420. Péter. György. György 1504. Ferencz. Ujhelyi idősb János 1573. Klára. (Zirmay Bernát.) Anna. (Ráthony Gáspár 1534.) Erzsébet. Ferencz. (Krisztina, utóbb Petrovay Péterné.) Borbála. (Oroszy Boldizsár.) Fruzina. (Dolhay Tamás.) Zirmay Lajos 1534. (Bódy Bora özvegy 1573.) Zóvárdffy István † 1545 előtt Oroszy Kata. (Egressyné.) Dolhay György 1573. E. Gáspár 1573. Bertalan 1573. Ráthony Pál 1573. Ferencz 1573. (Vethéssy Dora.) Kata 1573. (Thetey Lőrincz.) Anna 1573. (Csepei Ákos Miklós.)}

* 1574-ben Thernei Keszthelyi György szerzett adományt a mátyfalvi, szőllősvégardói, rákóczi, rakaszi, újlaki, rákosi, bilkei és miszticzei részbirtokokra, – de beiktatásának a leányág ellentmondott. Igényt tartott Dolhay György a Bilkey Máté-féle bilkei, rákóczi és dobrókai részekhez, valamint a magvaszakadt Bilkey Iváskó fia András bilkei, miszticzei, lukovai és dobrókai birtokaihoz, miért is ellentmond 1580-ban Komlósy Albert beiktatásának a Bilkey Máté- és Daróczy Szerafin beiktatásának az Iváskó fia András-féle jószágokba._{Lelesz. Statutor. Littera. D. Nro 142.} *
1569-ben kiegyezik György és másod unokatestvére II. Imre, Dolhay Ilonával és férjével Ruszkai Kornis Gáspárral s minden eddigi pereiket beszüntetik oly móddal, hogy egész Kirva, Taraczköz, Kökényes, Irholcz, Nereznicze, Gányafalva, Kalinfalva és Dombó, valamint az ökörmezei, kelecsényi és ripinyei részjószágok Kornis Gáspárnak, feleségének és mindkét ágú utódainak véglegesen átadatnak, ellenben egész Dolha, Zádnya, Bronka, Ravaszmező, Kereczke, Kusnicza, Szurdok és Batiza, úgy a rozsályai, leordinai, ruszkovai és ruszko-polyánai részek Dolhay György és Imrének jutnak szintén mindkét ágra, kihalás esetére fentartva a kölcsönös örökösödést. A nevezett birtokokon 1572-ben osztoztak meg III. György és II. Imre._{U. o. Protocoll. 19 folio 2.}*
Élt még György 1585-ben is, s birt a fentnevezett jószágokon kívül Vajnághon egy udvarházat és részbirtokokat Vajnághon, Darván, Kricsfaluban, Kövesligeten, Herincsén, Zerfalván, Ökörmezőn, Vizközön, Kelecsényben, és mindkét Holyatinban; ezen birtokok neje hozományát képezték. Felesége Sztojka Klára volt, Sztojka Simon alispán és Mircse Anna leánya. Sztojka Simon fia volt Sztojka Miklós alispánnak és Kricsfalusy Krisztinának, Mircse Anna atyja Vajnághi Mircse Jakab alispán, anyja pedig Petrovay Margit volt. Dolhay Györgynek egy fia maradt IV. Péter, és egy leánya Zsófia, kiknek gyámjai Kornis Gáspár, Sztojka György és Bilkey Máté voltak. Zsófia 1588. január 14-én ment nőül Hotykai Bejczy Balázs zemplénmegyei birtokoshoz, utóbb pedig 1597-ben Zokoly Györgyhöz. Bejczy Balázs utódait a következő tábla mutatja:

Bejczy Balázs. (Dolhay Zsófia.) Erzsébet 1609. (Szarvaskendi Sibrik Gábor 1609.) Balázs † 1609 előtt. István. 1609. Dora 1609. (1. Káldy Péter. 2. Csemetey István.) Sibrik Gáspár 1609. Káldy Ferencz 1609. István. János 1690–95. Mária. (Baksa Ferencz.) Mária. (Hotykai Josvay Pál 1695.) Baksa Gábor 1690–95. Erzsébet. (Persi Mihály.) Persi István 1695.

IV. Pétert 1588-ban osztoztatták meg nénjével, Zsófiával, a volt gyámok s az ezek által felkért becsüsök Kölcsey Gáspár és János, Ilosvay György, Dolhay János, Lipcsei Ferencz, Darvay Péter, Bilkey Ferencz, Hethényi Fejes János és Dolhai Csorba Gáspár._{Csorba Gáspár valamely ismeretlen Dolhay leány fia lehetett.}*
Péter apródonként 775 forintot vett fel kölcsön Bejczy Balázstól, s ezen összegért 1594-ben Hatvan mellett kelt levelében leköti sógorának összes birtokait, – már a következő évben elhalálozott, valószínűleg hadban esett el, gyermekei nem maradtak.
Ezek után visszatérünk Dolhay Ambrus legifjabb fiához, III. Péterhez.
Azt már tudjuk, hogy bátyjának II. Györgynek neje, Atyay Ágota, megvette volt Kirvai Thatol Mihály összes javait, s hogy azokból sógorait is részesítette, utóbb 1489-ben Mátyás király adománylevelet is állított ki a Dolhayak részére a megvett birtokokról, azonban II. Ulászló király Drágffy Bertalannak adományozta Kirvát, Kis-Técsőt, Bocskót, Lonkát, Karácsonyfalvát, Veresmartot és Hosszúmezőt, de ez ellen 1492-ben tiltakozott III. Péter, s úgy látszik, eredménynyel, mert 1495-ben a Dolhayak lettek beiktatva Thatol Mihály birtokaiba, azonban Úrmezey Tamás Karácsonfalva, Drágffy Bertalan Bocskó és Lonka, Dolhay II. György özvegye Atyay Ágota pedig a többi birtokok végett ellentmondottak._{Lelesz. Statut. Litt. D. Nro 45.}* Atyay Ágota bizonyosan azért tiltakozott, mert ő volt a főszerző, neve mégis kihagyatott az iktatási parancsból. Bocskóra, Lonkára és Karácsonyfalvára erősebb igazuk volt Úrmezey Tamásnak és Drágffy Bertalannak, mert bárha 1501-ben királyi beleegyezést is szerzett volt III. Péter Thatol Mihály javaira, a nevezett három falu mások kezébe került, a többi birtokok azonban végleg a Dolhayak tulajdonai lettek.
III. Péter korán a királyi udvarba kerűlt, Mátyás király alatt mint apród kezdhette pályáját, II. Ulászlónak 1490–1501. udvarnoka, 1503–1510. al-lovászmestere, 1513–1518. pedig kamarása volt, s bizonyosan érdemeket is szerzett, s ezek jutalmáúl nyerte 1499-ben a rablás és fosztogatás miatt elitélt Dragomérfalvi Demeter összes javait,_{Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro 43.}* 1506-ban élte fogytáig 100 arany forint értékű kősót utalványozott részére a király, 1510-ben Pestyéni Tárnok Ozvald Nógrádmegye alispánjával együtt adományba kapta Taaby Gergely birtokait, a ki unokatestvérét, Taaby Istvánt megölte volt,_{U. o. Nro 56.}* 1518-ban pedig Buda Tamás és István nógrádmegyei Sylemeek nevű birtokára kapott adománylevelet, s abba magát be is iktattatta.
1514-ben unokaöcscsével, Tamással, egész Polyána (valószinűleg Sajó-Polyána), Sóspatak, Sajó és Kis-Técső birtokába vezetteti be magát,_{U. o. Nro 53 és 54.}* de birtokait vétel útján is igyekezett szaporítani, még 1511-ben zálogba vette Ruszkovai Dolhay Mihálytól 700 arany forinton egész Ruszkovát és a ruszkopolyánai, leordinai és rozsályai részjószágokat s azokba magát 1513-ban be is iktattatta,_{U. o. Nro 52.}* azonban nem birhatta békében, mert Dolhay Mihály nővére, Veronika, Vancsfalvy Györgyné leánynegyedi illetőségét, Petrovay János pedig mint osztályos atyafi, a birtokok felét követelte s e végett 1514-ben pert is indítottak. A per hosszan elhúzódott, közben erőszakoskodások sem maradtak el, végre több mint tíz év után választott birák intézték el az ügyet, Veronika hat jobbágytelket és Rozsályán egy malom felét kapta, a többi birtok pedig egy részről Petrovay János, más részről a Dolhayak között egyenlő két részre osztatott.
1493-ban Horváth János sókamarással volt pere Dolhay Péternek, mert Ökörmezőről és Ripinyéről nagyszámú sertést és lovat hajtatott el Horváth János, szurdoki, rozsályai, leordinai és ruszko-polyánai határokhoz tartozó három havast pedig Huszt várához foglalt._{Lelesz. Actor. Nro 6. Anni 1493.}* 1500-ban Derencsényi Péterrel is volt valami baja._{U. o. Nro 34 és 35. Anni 1500.}*
Mostoha anyja, Csapy Potentiana hitbérének és jegyajándékának reá eső részét 1505-ben fizette ki Eszenyi Csapy Gergelynek._{U. o. Nro 21. Anni 1505.}*
A Petneházyakkal és a Bessenyődi Apagyiakkal valami atyafiságot tartott,_{Valószínűleg Dolhay Szaniszló egyik ismeretlen leánya Petneházyné, s egy másik Apagyiné volt.}* s ezért kér 1504-ben vizsgálatot Petneházy Mátyás fia Tamással együtt Dengeleghy János leánya Borbála ellen, a kire az a gyanú volt, hogy férjét Apagyi Tamást megölette._{Lelesz. Actor. Nro 25. Anni 1504.}*
Igényt tartott Penészlek falu, Szent-Miklós és Szent-Vid pusztákhoz s 1518-ban neje és fiai nevében ellentmond Báthory György, István és András – Ártánházy Demeter magvaszakadtán örökös vétel czímén történt beiktatásának._{U. o. Statutor. Litt. B. Nro 353.}*
Mint udvari ember megyei hivatalt nem viselt, de 1496–1510 között több beiktatásnál volt a király képe. 1520-ban már nincs az élők között, iratott néha Nagy Dolhay Péternek is, de minthogy csak egy Dolha falu volt, Nagy- és Kis-Dolha pedig sohasem létezett, ezen kifejezést Dolhay Nagy Péternek kell érteni, megkülönböztetésűl mint öregebbiket avagy nagyobbikat, unokaöcscsétől Demeter fia Pétertől, az ifjabb vagy kisebbiktől, a ki vele egyidőben élt, s a kit Kis Dolhay Péternek is irtak, de kit Dolhay Kis Péternek kellett volna nevezni.
III. Péter nejének, Dorottyának, családi nevét nem közlik okleveleink, de birtokigényei oda mutatnak, hogy a nagyhírű Losonczy család ivadéka volt, talán Zsigmond leánya, – özvegységre jutván, Tholdy László királyi udvarnokhoz ment nőül s ezen házasságából egy leánya született: Tholdy Anna.
III. Péternek négy fia maradt: VII. János, II. Ambrus, Farkas és I. Imre.
VII. Jánost és testvéreit, valamint az egész Dolhay családot 1520-ban megintetik a Bilkey, Lipcsey és Gorzó családok, hogy a nálok zálogban lévő Ökörmező, Kelecsény, Ripinye és Vizköz nevű birtokaikat, felvéve a zálogösszeget, kezeikből bocsássák ki._{Lelesz. Actor. Nro 7. Anni 1520.}*
Farkas 1524-ben beperli unokatestvére Dolhay Kálmán özvegyét, ekkor már Ztrittey Gábornét, Ártándy Katát, a ki néhai férje dolhai udvarházából minden ingóságot és a jószágokra vonatkozó leveleket elvitette, bárha nászajándéka és hozományára nézve teljesen ki volt elégítve._{Lelesz. Actor. Nro 25. Anni 1524.}*
II. Ambrus perbe idézteti 1525-ben az Alsó-Apsay családbelieket, a kik az ő Kirva nevű birtoka határában, a Taraczvize mellett fekvő, Körösbércz, Istvánbércz, Zapodrina és Lassúpatak nevű erdeiből a kirvai és kökényesdi jobbágyok sertéseit erőszakkal elhajtatták,_{U. o. Nro 38. Anni 1525.}* ellenben 1526-ban a Középső-Apsayak perlik be Ambrust, a miért a Bükkerdő nevű birtokukon legelő nyájaikat megtizedelvén, 60 sertést és 100 juhot elhajtatott._{U. o. Nro 5. Anni 1526.}*
VII. János, Farkas és II. Ambrus neveit 1526-on túl nem olvassuk okleveleinkben, lehet, hogy annyi mással ők is a mohácsi mezőn vérzettek el, gyermeke egyiknek sem maradt.
I. Imre állandóan a kirvai várkastélyban lakott, s azt a hozzá tartozó falukkal, valamint a dolhai uradalomban lévő részjószágaival együtt 1549-ben elzálogosította feleségének Sztojka Ilonának 2000 forintban._{U. o. Protocoll. 3. fol. 155 és 156.}* 1550-ben pert indított, mostoha nővérével Tholdy Annával, Kozárdy Ferencznével együtt Gúthi Országh Kristóf ellen Divénvára, Losoncz, Bussa, Divénallja, Tamási, Tossoncza, Podrecsán, Gergelyfalva, Sztravistya, Udvornya, Lónyabánya, Doborcsa, Vámosfalu, Budalehota, Polichna, Fürész és Kotmanlehota nógrádmegyei, valamint Kislám, máskép Dacholám hontmegyei birtokok elfoglalása miatt._{Lelesz. Protocoll. 3. fol. 71.}* Több ízben volt királyi ember, 1553-ban már néhainak iratik; neje Ilona, Sztojka Miklós alispán és Kricsfalusy Krisztina leánya volt, fia nem maradt, egyetlen leánya Ilona gyámjaiúl Szigethi György deák alispánt, és Szigethi Vas Antal deákot rendelte.
Dolhay Ilona Ruszkai Kornis Gáspár huszti főkapitányhoz ment nőűl, hozománya volt egész Kirva a kastélylyal, Taraczköz, Kökényes, Irholcz, Nereznicze, Gányafalva, Kalinfalva és Dombó, valamint az ökörmezei, kelecsényi és ripinyei részbirtokok. Leszármazóit a következő táblázat mutatja:

Dolhay Ilona (Ruszkai Kornis Gáspár.) Kornis Kata. (Köröstarcsai Vér Mihály.) György. Anna. (1. Csebi Pogány Menyhért. 2. Thetey Boldizsár.) Péter 1575–79. Zsófia. (Rozsályi Kún Péter.) Vér Anna. (Pekry Ferencz.) Kún Anna. (Sulyok István.) Gróf Pekry Lőrincz_{Téved Gróf Lázár Miklós, midőn (Századok 1887. 424. lap) Gróf Pekry Lőrincz anyját Fricsi Fekete Klárának nevezi.}* (Petrőczy Kata-Szidónia.) Pogány György. Péter. Thethey Anna. (Dolhay János.) Imre. Boldizsár. Sulyok Kata. (Újhelyi János.) Újhelyi Mária. (Perneszy Gábor.) Kata. (Gróf Bethlen Elek 1716.) Szidonia. (1. Révay Imre. 2. Monsperg Zsigmond 1716.) Polixena. (Dániel István 1716.) Erzsébet (Radák Ádám 1716.) Perneszy Bora. (Bay Ferencz.) Bay Ferencz. Bay Erzsébet. (Szuhay Gáspár.) Szuhay Erzsébet. (Báji Patay Sámuel 1763.)

Dolhay Ambrus első szülött fiának, Demeternek ága legtovább terjedt, testvéreié, mint láttuk, két-három nemzedék után megszakadt.
Demeter és öcscsei, valamint Bilkey András és Kirvai Thatol Mihály_{Valószínűleg Dolhay Ambrus ismeretlen leányainak férjei.}* elfoglalták 1472-ben, másod unokatestvérük Leordinai Orda János halála után annak összes rozsályai, kis-lonkai és ruszko-polyánai jószágait, miért is Orda János özvegye Ilosvay Karácson Margit pert indít ellenök hitbére, jegyajándéka és leányai öröksége iránt._{Jászó. Hab. ooo. Fasc 1°. Nro 1°.} * 1475-ben kiegyeznek. Dolhay Demeter, Petneházy Mátyás és György mester váradi kanonok, valamint Bessenyődi Apagyi István és János Bessenyődy Gállal és annak rokonaival,_{Az egyezkedő Bessenyődyek családfája így áll:}

_{Bessenyődy. Gál 1475. (Veronika 1475.) Lóránd 1475. Kelemen 1475. Péter 1475. Márton 1475. Bessenyődy. Bálint 1475. (Erzsébet 1475.) Elek. Benedek 1475. György 1475. Tamás 1475. Gergely 1475.}

* kik is minden szenvedett káraikra nézve kielégíttetvén, a Dolhay Demeter és társai ellen indított keresetöket visszavonják._{Lelesz. Prot. Parvi fol. 72.}*
Demetert és öcscseit Bilkey Mihály megölése miatt jószágvesztéssel sújtotta Mátyás király s birtokaikat 1476-ban Báthory István országbirónak, s testvéreinek Andrásnak és Horváth János máramarosi főispánnak adományozta, de a Dolhayak bizonyosan ártatlanok voltak, mert magok kértek vizsgálatot, a mit a király parancsára Bereghmegye tisztikara tartott meg,_{Lelesz. Actor. Nro 14. Anni 1476.}* a vizsgálati irományok nem maradtak ugyan reánk, de az eredmény kedvező volt a Dolhayakra nézve, mert birtokaikat nem vesztették el.
Azt már láttuk, hogy Petrovay Mihály és Leordinay Mihály dolhai, zádnyai és bronkai részjószágaikat, a nevezett faluknak felét, Dolhay Ambrusnak adták át, azonban elébb már Ilosvay Lászlónak és Zirmay Florisnak zálogosították el, ezért aztán, minthogy a zálogtulajdonosok a birtokokhoz nem juthattak, 1476-ban pert indítanak Dolhay Demeter, testvéröcscsei, Petrovay Mihály és néhai Leordinay Mihály leánya Kata ellen; Mátyás király úgy itél, hogy vagy ereszszék a birtokba a felpereseket, vagy fizessék vissza a zálogösszeget._{U. o. Nro 13. Anni 1476.}*
1480-ban ellentmondott Demeter Drágffy Bertalan beiktatásának Bélavár és Bedőháza birtokába, 1479 és 1480-ban mint királyi ember működött. Kata nevű nejétől két fiát ismerünk, II. Pétert és VIII. Jánost, de valószinű, hogy Ferencz, a ki 1510-ben királyi ember volt, és Mihály szintén az ő fiai voltak, mert Ferencz és Mihály után örökölt utóbb Demeter fia V. Péter.
VIII. János 1496, 1500, 1504 és 1508-ban mint királyi ember működött, 1512-ben dolhai, zádnyai és bronkai birtokait Giczei Nagy Tamásnak vallotta be._{U.o. Protocoll. 2. fol. 193.}* 1523-ban pedig szurdoki, rozsályai, batizai és polyánai részeit Bilkei Lipcsey Györgynek adta át, de, úgy látszik csakhamar visszaszerezte, vagy talán éppen azért, mert jószágait zálogba vetette volt, – osztozik meg 1525-ben testvérbátyjával, . Péterrel, id. Bilkey György és fia György, Bilkey ifjú György, Bilkey Miklós, Lipcsey János, Dolhai Márton Tamás és Damián kusniczai pap jelenlétében._{Gyömrői levéltár II. 6.} * Mária nevű nejétől egy fia maradt IX. János, a ki 1564-ben élt, de róla egyéb adat sem maradt reánk.
V. Péter visszabocsájtott 1501-ben egy ökörmezei jobbágytelket, melyen Demko lakott, 16 arany forintért Miszticzei Zékán Györgynek, a kinek őseitől vették volt zálogba a Dolhayak Ökörmezőt._{Lelesz. Actor. Nro 34. Anni 1501.}* 1508-ban ellentmond Dragffy György és János beiktatásának Szurdok és Rozsálya birtokába. – Fiú örököse nem lévén, dolhai, zádnyai, bronkai, kereczkei, kusniczai, ravaszmezei, ripinyei, vizközi és ökörmezei jószágait 1512-ben leányának Katának és vejének Ramocsaházy Miklósnak vallotta be 600 arany forintban. 1517-ben pedig a Dolhay Ferencz és Mihály után öröklött birtokait adta el leányainak Katának, Zsófiának és Erzsébetnek szintén 600 arany forintért,_{U.o. Protocoll 2. folio 192.}* 1523-ban szurdoki, rozsályai, leordinai és ruszkovai javait Goriczai Barilovith Miklósnak adta zálogba 50 forintért,_{U.o. Protocoll 5. fol. 191.}* de visszaváltotta s utóbb a Gyulafalvyaknak vallotta be, – azonban 1533-ban fia született, utóbb még kettő, s Péter azonnal visszavonta úgy a leányai, valamint a Gyulafalvyak javára tett minden bevallását._{Lelesz. Protocoll. 6. fol. 46.} * Élt még 1545-ben is, három fia maradt: II. Imre, Menyhért és Boldizsár, leányainak férjei a leszármazási táblán láthatók.
Menyhért és testvére Boldizsár, tiltakoztak 1552-ben Dolhay I. Imre ellen a zádnyai, dolhai, bronkai, kereczkei, kusniczai, ravaszmezői, ökörmezei, kelecsényi és ripinyei részjószágok elidegenítése miatt._{U. o. 12. fol. 9.}*
II. Imre és másod unokatestvére III. György, 1569-ban egyezett ki János Zsigmond király előtt Dolhay Ilonával, Kornis Gáspárnéval, s az ezen egyesség szerint nekik jutott birtokokon 1572-ben osztoztak meg._{U. o. 19. fol. 2.}* Az ősi jószágokon kívül birt II. Imre Kövesden és Dobrókán is Beregmegyében, az utóbbi faluban Komlósy Gáspártól szerzett volt egy jobbágy telket. Egyetlen fia X. János első házasságából született, második neje Megyery Anna volt, elébb Almásy Miklós özvegye.
X. Jánosnak kiskorúsága alatt Dolhay III. György volt a gyámja, 1575-ben elégítette ki mostoha testvérét Almásy Margitot, Fertő-Almási Almásy Istvánnét, anyjának, Megyery Annának hitbérére és jegyajándékára nézve._{U. o. 25. fol. 41. és Lib. Sig. 5. fol. 3.}* 1579-ben tiltakozik Bűdy Mihály ellen Bocskó, Lonka, Ráhómező és Körösmező elfoglalása miatt._{U. o. Lib. Sig. 6. fol. 41.}* 1595-ben pedig Kornis Gáspárral, neje nagyatyjával perel a kirvai vár és uradalom visszatartása miatt,_{Lelesz. Protocoll. 41 fol. 39.}* talán ezen per következtében engedte át neki anyósa, Kornis Anna, azon jószágokat, melyeket hitbére és nászajándéka fejében első férjétől, Pogány Menyhérttől született fiaitól kapott volt 400 forint értékben. 1588-ban tagja volt X. János azon bizottságnak, a mely Dolhay IV. Pétert és nénjét Zsófiát az atyjokról maradt ingóságokon megosztoztatta._{Eredeti. Kelt Dolhán 1588. márczius 25-én.}* Nejétől Annától, Bekényi Thetey Boldizsár és Kornis Anna leányától, kivel lakodalmát 1587 február 22-én tartotta, négy fia maradt: Zsigmond, IV. György, XI. János és VI. Péter.
Zsigmond és testvéröcscsei megvették 1608-ban Bejczy Istvántól és Szarvaskendi Sibrik Gábortól anyja, illetve anyósa Dolhay Zsófia kelecsényi, vizközi, ökörmezei és alsó- s felsőholyatini örökségét 500 magyar forinton. Zsigmondról és öcscséről, XI. Jánosról, egyéb adat nem maradt fel.
IV. György 1627-ben tett végrendeletet s gyermekei egyik gyámjává Petrovay Jánost rendelte, élt még 1631-ben is, a mikor tyuszkai, ökörmezei és vizközi részbirtokait 500 magyar forintért zálogba adta Pap Mihálykónak és Jaczkónak (Jakab). Nejétől, Bölcsei Buday Erzsébettől, egy fia III. Imre és három leánya maradt: Kata, Fancsikay Ferenczné, Anna, Ilosvay Ferenczné és Fruzina, Bilkei Lipcsey Péterné.
III. Imre, úgy látszik, nem nősült meg, s birtokait kezdette elidegeníteni, de ez ellen unokatestvére, Pál, óvást tett._{Máramarosi megyei levéltár.}*
VI. Péter és testvérbátyja, IV. György, valami egyességet kötöttek volt Lipcsey András, Bilkey János, valamint Pap Mihály, György és Jakabbal egész Tyuszka falu iránt, úgy látszik, átengedték a nevezetteknek, de utóbb, 1614-ben, visszavonták a kötést s 1615 julius 2-ka körül elfoglalták Tyuszkát,_{Lelesz. Protocoll. 56. fol 58.}* Lipcsey András fia, Gergely, csak 1639-ben indított pert Tyuszka végett a már akkor elhalt két Dolhay fiai ellen._{Máramarosi megyei levéltár.}*
VI. Péter ifjan halt el, nejétől, Pethry Annától csak egyetlen fia maradt, Pál. Pethry Anna utóbb ifjú Bölcsei Buday Istvánhoz ment nőűl, s 1629-ben már egy fia is volt, Buday Zsigmond, a kinek, valamint Dolhay Pálnak nevében tiltakozik a leleszi convent előtt Vitkay János ellen, egy udvarház és 35 hold szántóföld, és két rét elfoglalása miatt,_{Lelesz. Actor. Nro 43 Anni 1629.}* de melyik faluban feküdt ezen birtok, az nem tűnik ki a tiltakozásból.
Pál letiltja 1639-ben Lipcsey Sándort kereczkei és ravaszmezői részbirtokai eladásától, minthogy azokat leánynegyedképen birja s a visszaváltás őtet illeti, kész is letenni az inscribált összeget,_{Máramarosi megyei levéltár.}* 1649-ben a Szukna-patak mellé egy új falut szállított. 1651-ben tiltakozik minden egyesség ellen, melyet Lipcsey Gergely és neje Szuhay Anna bárkivel is kötöttek az ökörmezei, hidegpataki, hiszkai, vizközi, ripinyei, sebespataki és rosztokai részbirtokok iránt._{Lelesz. Protocoll. 89. fol. 66.}* Az új-holyatini birtokot Pogány Menyhérttől és Gáspártól szerezte volt Pálnak neje Kökényesdy Borbála, kit mint Bellényi János özvegyét, 1642-ben vett nőül. 1651-ben tiltakoznak Szilágyi Ferenczné, Kökényesdy Zsuzsanna, Dolhay Pálné, Kökényesdy Borbála és Duka Józsefné, Kökényesdy Judit, – testvéreik Kökényesdy György és Zsigmond ellen, a kik szatmármegyei birtokaikat nejeikre akarták átruházni._{Lelesz. Actor. Nro 13 Anni 1651.}* Dolhay Pál 1652-ben halt el, csak két fia és leánya maradt: Gábor, V. György és Mária, a leány volt az idősebb, a fiúk 7–8 évesek lehettek, s a leányág, – valószinűleg IV. György leányainak utódai, – azonnal fellépett igényeivel, részt követelve az összes jószágokból, de ez ellen a Petrovay család, mint a Dolhayak fiúági osztályos atyafia, tiltakozott._{Máramarosi megyei levéltár.}* Kökényesdy Borbála harmadszor Osgyáni Bakos Gábor, kállói főkapitányhoz, hét hajdú város tábornokához és hadi birájához ment nőűl, őseit és utódait a következő táblázat mutatja:

Kökényesdy Pál. Vetéssy Potentiana. Kökényesdy Péter. Deregnyey Borbála. Kökényesdy Borbála (1. Bellényi János. 2. Dolhay Pál. 3. Bakos Gábor.) Bellényi Zsigmond. (Vitéz Anna 1678.) Dolhay Mária. Gábor. György. Bakos Judit. (Géczy Zsigmond.) Garamszeghi Géczy Julianna. a Jókai regénye által hiressé lett Korponayné.

Dolhay Mária Losonczi Bánffy Gáborhoz, a későbbi (1678–1681) dobokai főispánhoz ment nőül 1662-ben, 1682 julius elején lett özvegy, leszármazói a következők:

Dolhay Mária. (Bánffy Gábor.) Borbála. (Marczelházi, máskép Szathmáry Gyulay Mihály.) Ágnes. (Szuhay Márton.) Erzsébet. (Csebi Pogány Gábor 1709.) † Gyulay Sándor 1752. (Szuhay Gáspár. (Ludányi Bay Erzsébet.) Szuhay Erzsébet. (Báji Patay ifj. Sámuel. 1763.)

Dolhay Gábor kiskorában halt el. V. György nénjének, Bánffy Gábornénak 100 ház jobbágyot engedett át Batizán és Ruszkován, de ez ellen tiltakoztak Dolhay Ilona és Kornis Gáspár utódai,_{Máramarosi megyei levéltár.}* ezen adományát azonban 1663-ban maga V. György is visszavonta, minthogy nénje minden javait felkérte s egyéb más módokon is egyre háborgatta őt, s a jobbágyokat különben is még kiskorúságában adta volt nénjének,_{U. o.}* utóbb 1666-ban kiegyeztek, de ánffyné nem tartotta meg a feltételeket s e miatt 1679-ben újra pereltek._{U. o.}*
Úgy látszik, bár az oklevelekből nem tűnik ki tisztán, hogy V. György valami főben járó vétséget követett el, – lehet, hogy nénje is ennek alapján kérte fel jószágait, s lehet, hogy a következményektől menekülendő, egyezett bele, hogy halála után összes birtokai Teleki Mihályra szálljanak. Ezen egyességet megerősítette Apafi fejedelem és 1700-ban Leopold császár is, bárha 1692-ben Petrovay János, mint fiúági leszármazó, tiltakozott, 1700-ban pedig maga Dolhay György kezdett pert Teleki özvegye, Vér Judit ellen, a rá nézve sérelmes egyesség miatt._Eredeti. *
Kezességet vállalt mostoha bátyjáért, Bellényi Zsigmondért, s ennek következtében 1000 tallért kellett fizetni, mit Borosjenői Korda Ferencztöl vett fel, zálogba adván érte 30 jobbágyot Rozsályán; Teleki azonban az örökösödésre támaszkodva, Kordát kifizette s a jobbágyokat elfoglalta._{U. o.}*
Birtokait nem igen igyekezett szaporítani; csak Bilkén vett egy kertet zálogba 50 magyar forintért ifj. Lipcsey Jánostól 1689-ben, és Dobrokán nehány telket idősb Ilosvay Pétertől,_{U. o.}*Új-Holyatint pedig, melyet még édes anyja, Kökényesdy Borbála szerzett volt Pogány Menyhérttől és Gáspártól, de melyet ezek utóbb elfoglaltak, igyekezett 1666-ban visszaperelni._{U. o.}* Azonban nem is vesztegette el jószágait, a rozsályai 30 jobbágyon kívül csak valami csekély telket adott Nemes Györgynek, – Petrovay Istvánnak pedig ruszkovai malmát zálogosította el 30 magy. frtig 1676-ban, és 1677-ben leordinai részét 400 m. frtért adta át._{U. o.}*
Birt Szigeten és Munkácson is egy-egy szabad, adómentes házat.
Thököly Imrének bizalmas híve volt, 1686-ban nagyobb összeg pénzt őrzött magánál, mit a fejedelem tett volt le nála._{Történelmi Tár 1880. 422. lap.}* 1703–5-ig huszti főkapitány volt, ő szedette össze és temettette el a Károlyi Sándor által Dolhánál szétvert kurucz felkelő sereg halottait.
Első neje, Szuhafői Szuhay Erzsébet, Szuhay Mátyás és Battik Zsófia leánya volt 1666–1702-ig, 1704-ben már nem élt, gyermekei nem maradtak, – másodszor Csebi ány Krisztinát, Pogány Menyhért és Sarmasághy Katalin leányát, Ippi Frater István huszti kapitány fiatal özvegyét vette nőűl, kitől azonban csak egyetlen leánya, Borbála született.
Dolhay György 1708 elején halt el, febr. 27. már nincs az élők között._{Máramarosi megyei levéltár.}* Özvegye nagy fénynyel temettette el a huszti református templom sírboltjába, rézbe metszett sírirata és czímere 1848-ban még ott függött a templomban,_{Szilágyi István úr közlése.}* azóta eltünt. Melléje helyezték örök nyugalomra Petrőczy Kata Szidóniát, a ki 1708-ban a vár alatti udvarházban halt el Dolhay György özvegyénél és férjét, gróf Pekry Lőrincz tábornagyot, a ki 1709-ben végezte be életét. A negyvenes években a sírboltban talált ékszerek és bársony ruhafoszlányok a Pekry páré és Dolhay Györgyé lehettek. Az özvegy rövid időn báró Perényi Imréhez ment nőűl, kit is II. Rákóczy Ferencz fejedelem azonnal kinevezett a kis Dolhay Borbála gyámjáúl,_Eredeti.* de az árva alig egy év múlva elhalálozott s a Dolhay nevet sírba vitte.
Hamarosan Dolhay György halála után 1709 junius 20-án a jószágok iránt igényt adtak be Ilosvay Ferencz és Dolhay Anna unokái: Ábrahám, Bálint, Imre és Gábor, – Lázár Tamás gyermekei: Tamás, Katalin, Zsuzsanna és Borbála, kiknek anyjok Fancsikay Ferencz leánya, Zsuzsanna volt, ennek anyja pedig Dolhay Katalin, – és Lipcsey Péternek Dolhay Fruzinától született gyermekei: Mihály, Ambrus és Judit_Eredeti.*, – de csak csekély eredményt érhettek el.
A Taraczközön lévő jószágokat később 1744-ben Pálffy János nádor Ráthonyi Zsigmondnak adományozta, de a beiktatásnak a Dolhay leányág ellentmondott, utóbb, 1747-ben, Ráthonyi Ferencz szerzett adomány-levelet a bisztrai és makrai részbirtokokra.
A Dolhay család czímerét a mellékelt metszet mutatja, mit szükségesnek látunk közölni annál is inkább, mert a Siebmacher’s Wappenbuch pótkötetében lévő czímer hiányos és ferdített. Iacute;gy a mint itt bemutatjuk, használta (a sisak és az oromdísz nélkül) II. Szaniszló 1415-ben, III. György 1557-ben, X. János 1595-ben és Zsigmond 1608-ban, sőt V. Györgynek is maradtak fel 1695 és 1696-ból ilyen helyes czímerű pecsétjei, de más 1667–1677. és 1704., 1705. évi pecsétein az átlőtt félhold kézíjj és nyilra van ferdítve.

A dolhai nép ma is szivesen regél régi urairól. A hagyomány szerint Dolha falu elébb a Szvinka-patak völgyében feküdt, de egy földrengés alkalmával mindenestől elsülyedt, husvét ünnepén azonban most is hallani a harangok kongását a patak mélyéből. Egyik Dolhay kemény bánásmódja miatt fellázadtak a jobbágyok a ma is ott élő Kukla család ősének vezérlete alatt, de legyőzettek, egy Dánéló nevű pedig többször felgyújtotta a kastélyt, – egy másik Dolhay nagyon kedvelte a szépnemet s igen víg életet élt, folyton muzsikáltatta magát, tavasz táján halt meg, s ilyenkor most is megjelenik a régi vár helyén s húzatja magának.
A bronykai várról felmaradt rege még a Dolhayak ideje előtti korból eredhet. Kegyetlen rablók laktak a várban s addig sanyargatták a vidéket, míg végre megunta a nép a sok zaklatást s egy pünkösd vasárnapján este összeszedte minden lábas jószágát, ökröt, tehenet, lovat, juhot, kecskét és sertést, sőt még a libákat, kacsákat és tyukokat is, s mindegyiknek fejére égő gyertyát erősítvén, úgy hajtotta a vár felé; a rablók a sok apró lángtól igen megijedtek, úgy hogy egy részök leugrott a mélységbe, a vezér lova patkójának nyomát ma is mutogatják a völgyben egy szikladarabon, – más részök védelemhez készült, de a vár felgyújtatván benne égtek._{Dr. Demjanovich Emil úr szives közlése.}*
Azon dolhai vár, melyet Ambrus építtetett, s utóbb az országgyűlés lerontatott, bizonyosan ott feküdt, hol most is fennáll egy kápolna, melyet a reformátusok használnak azóta, mióta a Dolhayak is erre a vallásra tértek. Tudjuk, hogy Ambrus udvari káplánt tartott s az építési modor is a XV. századra vall. A vár lerombolásakor meghagyatott a felszentelt imaház s a Dolhayak alája temetkeztek, a sirboltban ma is sok emberi csont és koporsó-szög található. Ide a kápolna mellé takaríttatta az utolsó Dolhay az elhullott kuruczokat, azok pihennek a mintegy hat méter hosszú és két méter széles sirhalom alatt, s nem tatárok, mint a nép hiszi, – valamint a kápolna mellett húsz év előtt pinczeásás közben talált sok csont is bizonyosan a kuruczok maradványa.
Érdekes még feljegyezni, hogy azon helyet, melyre Károlyi a felkelőket szorította, s hol nagy részök bele is fúlt, a nép ma is «Lemácski»-naknevezi, a kuruczok ugyanis többnyire felső bereghmegyeiek voltak s ezeket a dolhai nép «Lemák»-nakhivja.<sub>Igazítandók és javítandók a II. füzetben:
71. lap I hasáb 6. sor. Petrovay nevet fel helyett: Petrovay nevet vett fel.
71. lap 14. sor. élő Lipcsei és Bilkey Gorzó családokkal helyett: élő Lipcsey és a Bilkey Gorzó családokkal.
80. lap. II. hasáb a Makarjay családfán: Bereczk dictus Becse helyett: dictus Bercse.
80. lap. II. hasáb a jegyzetben: 1460-ban élt két Ilosvay László édes testvér – egészen törlendő.
81. lap. II. hasáb a jegyzet utolsó előtti sorában: király úrnak ő felesége helyett: király urunk ő felsége.
A családfán igazítandó:
Dolhay Kálmán életkora 1495–1520-ra.
Dolhay II. György életkora 1463–1486-ra.
Dolhay III. György életkora 1545–1585-re.
Dolhay IV. Péter életkora 1588–1594-re.
Dolhay I. Imre életkora 1526–1552-re.
Dolhay II. Imre életkora 1545–1572-re.
Dolhay IV. György életkora 1608–1631-re.
Dolhay Pál életkora 1629–1652-re.
Czeczilia férje nem Koroly, hanem Károly.</sub>*

PETROVAY GYÖRGY.

PECSÉTTANI APRÓSÁGOK.

(Hat pecsétrajzzal.)

I.
Nagy Lajos herczegi pecsétje.

Királyaink négyféle, mondjuk: négyrendű pecsétet használtak, úgymint a kettős nagypecsétet, a titkos pecsétet, a birói pecsétet és a gyűrűpecsétet; minthogy az ötödik pecsét, melyet I. Mátyás király mint királyi pecsétet említ,_{Decr. III. art. 8.}* az aranybulla, ünnepélyesebb válfaja volt csak a kettős nagypecsétnek.
Hogy a magyar királyi pecsétek száma hosszú ideig nem változott, arról Istvánffy Miklós levele Pázmány Péterhez,_{Pray, de Sigillis, 73. lap} * valamint a magyar udvari kanczelláriának 1706. évi informatiója_{Kovachich, Epicrisis, 271.}* tesz tanuságot.
Más kérdés, ha vajjon Nagy Lajos is a mondott négy, illetve ötrendű pecséttel élt-e?
Megvallom, nem volt még alkalmam behatóbban foglalkoznom ezen kérdéssel, melyhez levéltáraink tüzetes átkutatása kívántatik; mind a mellett eddigi tanulmányaim után is megkoczkáztathatom az állítást, hogy Nagy Lajos királyunk uralkodása alatt a királyi pecséteknek az I. Mátyás király, illetve 1471. óta dívott osztályozása még nem volt használatos.
Nevezett szerint nincs nyoma annak, hogy Nagy Lajos király külön birói pecsétet használt volna. Mert ha 1363-ban említenek is okleveleink a nádori és országbirói itélőmesterek mellett egy külön «protonotarius domini regis»-t, Hajnik Imre, ez idő szerint legilletékesebb szaktudósunk, megbizonyította, hogy az Anjou-korszak végén a királyi kuria legfőbb birája a királyi kanczellár volt, a ki, mint ilyen, kiadványaiban a kezénél levő kettős nagy pecsétet használta. Az első, ki mint titkos kanczellár és a királyi személyes jelenlét elé tartozó ügyek birája szerepel, Vitéz János váradi püspök 1453-ban, mely évből való a királyi személyes biróságot jelölő, előttünk ismert legrégibb pecsét is, – mint később mondották – a király birói pecsétje._{Hajnik, A király birósági személyes jelenléte.}*
A királyi pecsétek, melyeket Nagy Lajos uralkodása idejében használtak, a következők: az arany bulla, a kettős nagy pecsét, a titkos pecsét, a gyűrűpecsét és az udvari kápolna ispánjának pecsétje.
Nagy Lajos király arany bulláját eleddig nem ismerjük ugyan, nyomát azonban megtaláltam Praynál,_{De Sigillis, 76. l.}* ki azt állítja, hogy Nagy Lajos öcscsét, István herczeget, arany bulla mellett nevezte ki Erdély fejedelmének.
Kettős pecsétjeit azonban ismerjük. Köztudomásu, hogy e nagy pecsét első nyomóit (typaria) Ozorában, Bosnyaországban, az 1363. évi hadjárat alatt Frankói Miklós esztergomi érsektől és főkanczellártól, kinek gondjára azok hivatalához képest bízva valának, ellopták, ugy látszik, nem más czélból, mint hogy az érczet, melybe lyikasztva (vésve) voltak, értékesítsék. Nagy Lajos új pecsétnyomókat készíttetett s azokat ismét a mondott kanczellárra bizta, hogy velök az elorzott pecsét mellett kiadott okiratokat is újból megerősítse, mint azt számos oklevelen mind e napig láthatjuk. Nagy Lajos király nagy pecsétjeinek mind a két példányát hű és sikerült czinkografikus másolatban birjuk immár «Nagy Lajos»-om 372–375. lapjain, melyek összehasonlításából meglátszik a Pray-féle másolatoknak_{De Sigillis tab. I, fig. 7. és tab. II, fig. 1.}* gyarló volta. Ezeknél még sikerültebb Steyrernek másolata, ki azonban csak a pecsétek másodpéldányait, az 1363 utániakat adta ki._{Ant. Steyrer, Commentarii pro historia Alberti II. ducis Austrić (Lipcse, 1725.) XV. ábra.}*
Nagy Lajos titkos pecsétjének leirását birjuk a sienai községtanács 1359. évi jegyzőkönyvéből._{Wenzel, Anjouk. dipl. Eml. II, 529: «sigillo rotundo pendente magnitudinis in rotunditate forsan unius floreni aurei vel circa, de cera alba et intus rubea, et in eadem rubea sculpto ad arma regis Ungarie de liliis et virghis per transversum scuti cum cimerio et licteris circa rotunditatem cere rubee dicentibus S. SECR. LODOVICI. REG. representatis. » Ujabb leirását adta Nagy Imre, az 1869. «Századok» 129. lapján.}* Pray kétszer is kiadta,_{De Sigillis, tab. X, fig. 4. és – úgy tetszik – tab. IV, fig. 8.}* de mind a kétszer hibásan; kifogástalan a másolat, mely «Nagy Lajos»-om 370. lapján látható._{Nekem, a szerzőnek, semmi érdemem sincs abban, ,hogy e másolatok jobbak; az érdem a szerkesztő Szilágyi Sándor, gondosságáé.}*
Schőnherr Gyula t. barátom szerint_{Turul, VI, 91.}* e pecsét első nyomára 1358-ban akadunk, és ez évtől 1382-ig, vagyis Nagy Lajos uralkodása végeig, szakadatlanul előfordul. Őre e pecsétnek (ehhez alig férhet kétség) a titkos kanczellár és a királyi kisebb vagyis titkos kanczellária feje volt. A titkos kanczellár azonban egyúttal a királyi kápolna ispánjának tisztét is viselte, és mint ilyen saját hivatalos hatáskörrel birt, mely a közjegyzők hatáskörével sokban analog, a miért külön pecsétet használt. E pecsét rajzát kiadta báró Nyáry Albert._{A heraldika vezérfonala, 206. lap.}*

Közepén pedig Magyarország Anjoukori czímere a nyolcz pólyával és liliomokkal látható. Schőnherr Nagy Lajos király középpecsétjének nevezi, de azt állítja felőle, hogy királyi okleveleken eddig nem találta, hanem csak királyi titkos kanczellárok kiadványain. Ez tehát – teszi hozzá – az a pecsét, melyről titkos kanczellárok okleveleikben mint olyanról emlékeznek meg, «quo ratione honoris nostri scilicet comitatus capelle regie utimur».
Tehát szorosan véve nem királyi pecsét ez, hanem egyik királyi hivatal, a kápolnai ispánság pecsétje. A különbség a kettő közt az, hogy mig a többi királyi pecséteket csak oly oklevelekre függesztették vagy nyomták, melyek a király nevével és czímével kezdődtek, addig a királyi kápolnai ispán pecsétjével ellátott levelek – például 1356-ban – így kezdődnek: «Nos Ladislaus prepositus ecclesie Chazmensis, comes capelle et secretarius cancellarius domini Lodovici dei gratia regis Hungarie.»
E pecsét változást szenvedett, miután Nagy Lajost lengyel királynak koronázták, a mennyiben köriratába Lengyelországot is bevették. E módosított pecsétnek azonban csak nyomai maradtak.
Nagy Lajos királynak gyűrűpecsétjei közűl hármat ismerünk: az elsőnek, melyet – ugyancsak jeles tudósunk, Schőnherr Gyula szerint – 1342-től 1364-ig használt, a csőrében patkót tartó struczczal, meglehetősen hűtlen rajzát adja Pray idézett műve IV. táblája 5, száma; a második (ugyanott a 7. szám alatt) már hívebben közölt ovalis pecsét, mely az 1366–1370-iki kiadványokon fordul elő; a harmadikat maga Schőnherr födözte fel és kiadta a Turul már idézett helyén. Alakja négyszögű, a magyar Anjoukori czímerrel és e fölirattal:

És ezzel a Nagy Lajos király eddig ismert pecsétjeinek száma nyolczra szaporodott.
Nekem jutott a szerencse Nagy Lajos királynak mint herczegnek, királyfinak, pecsétjével e számot kilenczre szaporítanom. Nyomára először I. Károly királynak Visegrádon, 1335. szeptember 3-án kiadott oklevelében_{Codex diplomaticus et epistolaris Moravić VIII. 63.}* akadtam. Minthogy pedig e levél a bécsi államlevéltárban őriztetik, megkerestem dr. Károlyi Árpád urat, hogy azt kikeresni ne terheltessék. Mely kérésemet nemcsak lekötelező szivességgel teljesíteni, de barátságát azzal tetézni méltóztatott, hogy e gyönyörű, franczia műiskolára valló pecsétet, mely – mint a tisztelt olvasó meggyőződhetik – a magyar sphragistikában párját ritkítja, gondos felügyelete alatt e lapok számára lemásoltatta.

A rajz oly világos, hogy elengedhetem magamnak a pecsét leirását.
A mi kétségtelenül föltűnik a szemlélőnek, azon körülmény, hogy a magyar pólyák a másodhelyen, a hasított pajzs baloldalán, az Anjouliljomok pedig a főhelyen, a jobboldalon jelennek meg, a mi teljesen ellenkezik az elrendezéssel, melylyel Anjoukori királyaink és királynéink: I. Károly, Nagy-Lajos, Mária és a két Erzsébet czímereiket festették. Nos, azok királyok és királynék valának, illett tehát az ország czímerét a főhelyre tétetniök és csak a másodikra családi jelvényeiket. De Lajos, midőn e czímerrel élt, csupán királyi herczeg, királyfi volt, ő tehát első sorban atyja családi czímerét használta. Ebben találom magyarázatát a szokatlan elrendezésnek, minthogy a jeles művészről, ki e mesteri művet készíté, tévesztést föl nem tehetünk.

II.
Az Orsini-Blagaji grófi család egyik ősének pecsétje 1336-ból.

Az oklevél, melyről a mellékelt pecsét eredetije pergamen-csíkon függ, a bécsi cs. és kir. államlevéltárban őriztetik; Lichnowsky herczeg regestáiban_{Geschichte d. Hauses Habsburg, III, 1060. számu regesta.}* akadtam reá; másolatát dr. Károlyi Árpád szivességéből birom, kinek gondos és szakértő felügyelete alatt készült e pecsétrajz.
A pecsét maga sárga viasz, fészke pedig vörös viasz, háromszögű pajzsot ábrázol, melynek körirata:

A mezőben a köriraton belül megfelelő háromszögű czímerpajzs van, melyben két, balról jobbra párhuzamosan leereszkedő gerendáról egy medvének felső teste jobbra nézőn emelkedik.
Ki volt e pecsét tulajdonosa? Erre útmutatást ad az oklevél, mely így kezdődik: Nos comes Jeorius, Dyonisius et Paulus fratres, filii quondam Stephani bani de Stenischnach etc.
Stenischnach, Stenisnyak, mai írással: Stieničnak székhelye volt a goriczai, immár eltünt megyének;_{Pesty, Az eltünt régi vármegyék. II, 272–5}* egyházi tekintetben a zágrábi püspökségnek guerchei (gerczei) másként goriczai főesperességéhez tartozott;_{Tkalčić, Monum. eccl. Zagrab. II, 62.}* fekszik pedig a Kulpától délre, a Károlyváros és Glina közti egyenes vonalban, mintegy középen; ma Sjeničak falu a báni kerület vrginmosti járásában jelöli helyét.
Stieničnak a Baboneg fiainak, István, János és Radoszló «nagyispán»-oknak_{Vat.-magy. Okiratt. I/II, 305.}* volt főbirtoka, hol 1307 junius 23-án igazságot szolgáltattak._{Tkalčić, Monum. civ. Zagrab. I, 79.}* – A testvérek legidősbike, István, 1310-ben mint Tótország bánja szerepel._{Tkalčić u. o. I, 82.}* Ennek fiaival van tehát e helyt dolgunk.
Igen érdekes e pecsét azért is, mert végleg eldönti sorsát az állevélnek, mely állítólag 1197-ben iratott, de reánk csak Miksa királynak 1571 november 7-én kelt átiratában jutott._{Schönleben, Rosa Ursina, 7. – Pray, Annales I, 179. – Fejér, CD. II, 304.}*
Ez állevél szerint Imre király földiszítette István grófot, az Orsini-Blagajiak ősét, királyi czímerével: pajzs fölött álló sisakkal, melyből arany-koronás és arany-karmos oroszlánynak felső teste kimagaslott.
Jóllehet régibb, nevesb történetiróink ez oklevél hitelessége ellen kétséget nem támasztottak; újabban dr. Fejérpataky László,_{Kir. Kanczellária, 93.}* báró Nyáry Albert_{Heraldika, 27.}* és Majláth Béla_{Turul, V, 157.}* nyomós belső okokból e czímerlevél hitelességét igen megingatták, míg a jelen pecsét, a nemzetség magyar ágának eddig ismert legrégibb pecsétje, sem a sisakdíszről, sem az ágaskodó oroszlányról tudomást nem vett és ez által igazságot szolgáltat föntisztelt jeles tudósaink nagy elmeéllel lehozott következtetéseinek.
Jelen pecsét birtokosának személyét megállapítandó, kutatnom kellett az Orsini-Blagajiak történetét, mely kutatásaim eredményeül közlöm ime azok leszármazását. I. (Orsini) István római senátortól, a magyar ág egyenes ősétől, addiglan, mígnem a pecsét tulajdonosához érkezünk.
Orsini Miklós, római senator. István gróf circa 1196–1212; neje: Hermann goricai ispán leánya. Baboneg, vodicai ispán 1218–1241; neje: Rátót nb. Lóránt bán leánya. István, 1218–1242 vodicai ispán. Dénes, 1274 szlavon bán, 1275 a királyné tárnokmestere, zalai ispán, † 1285 előtt. Gergely, szalvon bán, somogyi ispán 1275. Radoszló 1251. 1254. 1256. 1285. glaasi, orbászi, zanai ispán, 1290. 1292. szlavon bán. 1295. † 1299 előtt. István. 1251. 1254. 1256. 1287–1290 szlavon bán, 1294. Baboneg 1249. 1251. 1254. 1256. Gergely, 1290. Miklós és testvérei 1298. Miklós, horvát bán 1288. 1290. 1323. Pál mester, 1288. 1290. 1323. István bán, 1278–79. 1288 István, 1299. 1309. 1310. szlavon bán, † 1316. János, 1299. 1309. 1317. szlavón bán, 1323. szlav., horv. és dalmát bán, 1326–1333. királyné tárnokmestere. Radoszló, 1299. 1301. 1306. 1309. Ottó, 1299. Henrik. István. György, 1327. 1336. Dénes, 1336; felesége Ortembergi Ottó leánya. Pál, 1336; felesége Ortembergi Menyhért leánya János, 1330. Katalin, 1. férje: Ortembergi Henrik, 2. férje: Biezzeni György. N. fiú. Anna, szekcsői Herczeg Péter 1328. felesége, 1362. özvegye. Miklós, 1324. Doim † 1368 körül; neje: (Osl?) Miklós, macsói bán leánya, Margit János, ifjan elhalt. Jákó, 1266. 1269. Péter, 1266. 1269. 1313. Mátyás, 1266. 1269. Krisztián, 1266. 1269. Farkas. András, 1313. István. András. Jakab. Endre, 1344. 1353. Péter. András. Fülöp, 1355. István, 1355.

III.
A Német-Ujváriak két ismeretlen pecsétje 1336-ból.

Hosszú küzdelmébe került I. Károly királynak, míg a Német-Ujváriak ép oly hatalmas, mint garázda fajzatát ismételve megverte és Köcski Sándor országbiró segítségével «megpuhította». De ha meg is nyirbálta hatalmokat, hűséget maga iránt és hazaszeretetet nem birt beléjök oltani. Mert alig kezdettek I. Károly király ügyei II. Albert és Otto osztrák herczegekkel kuszálódni, az összes akkori hazaáruló Német-Ujváriakat a magyar nemzet ellenségeinek táborában találjuk. Erről egyéb történeti adatok mellett egy érdekes, eddig kiadatlan oklevél áll rendelkezésünkre, mely így hangzik:

Nus Johannes comes de Levkenhaus pro nobis et pro Ladizlao ac Heinrico fratribus nostris, et nos Elyzabeth relicta quondam Nicolai comitis de eodem pro nobis et vice ac nomine eorumdem Ladizlai et Heinrici filiorum nostrorum presentibus publice profitemur quod nos illustrissimorum principum dominorum nostrorum gratiosorum, domini Alberti et Ottonis ducum Austrie, Styrie et Karinthie servitores spontanei facti sumus, tali videlicet modo, quod nos ipsis et ipsorum heredibus cum omnibus castris, civitatibus et aliis munitionibus ac hominibus et servitoribus nostris, que vel quos in nostra potestate habemus vel in antea cum eorumdem dominorum nostrorum au(t) servitorum suorum auxilio, seu per nos ipsos et nostros servitores vel homines expugnaverimus aut quovis alio modo obtinuerimus, attendere et fideliter servire astringimur et debemus. Promittimus etiam eisdem dominis nostris et heredibus eorum bona fide nostra, nomine iuramenti prestiti, quod cum magnifico domino, domino Karulo rege Ungarie, domina regina conthorali sua et ipsorum heredibus, amicis, serviloribus, fautoribus et ad cos pertinentibus, predictorum dominorum nostrorum ducum Austrie et nostris adversariis, quocunque nomine nuncupentur, non debemus sine scitu, iussu et bona voluntate eorumdem dominorum nostrorum ducum Austrie seu heredum eorum unquam ad aliquam pacis unionem vel concordiam pervenire. Et ut hec omnia et singula, sicut prescripta sunt, per nos omnes et quemlibet nostrum et heredes nostros rata, grata et firma permaneant et inviolabiliter observentur, sepedictis dominis nostris ducibus Austrie heredibusque ipsorum has nostras literas dedimus pro nobis et pro supradictis Ladizlao et Heinrico necnon pro heredibus eorumdem et nostris, sigillorum nostrorum, puta nostri comitis Johannis et nostri Elyzabeth comitisse predictorum munimine roboratas. Datum et actum Wienne, die sabbati ante festum beate Agnetis anno domini millesimo tercentesimo tricesimo sexto. (1336. januárius 20.)
A hártyán irt oklevél a bécsi államlevéltárban őriztetik, honnét másolatát a mellékelt pecsétekkel együtt ugyancsak dr. Károlyi Árpád eléggé meg nem hálálható szivességéből kaptam.
Függ pedig az oklevélen egy-egy hártyacsíkon két, sárga viaszfészekbe nyomott, kerek pecsét. Az első körirata ez:

A köriraton belül háromszögű pajzson, melyet két nyestféle czímertartó állat környez, a Német-Ujváriak ismert czímere, a három párhuzamosan függő gerenda látható. Kakas Miklósfia János pecsétje egészben hasonlít atyjának, még inkább Német-Ujvári Henrik bánnak pecsétjéhez._{Pór A., Trencsényi Csák Máté, 24. 151. lap}*
A másik, szintén körkerek pecsét körirata pedig ez:

A czímerpajzs és czímer hasonló az első pecsétéhez, azzal a különbséggel mégis, hogy itt a telamonok hiányzanak.

Érdekes e pecsét azért, mert talán, a királynékét kivéve, az első asszonyi pecsét; azért is, mert Kakas Miklós feleségének nevét tartalmazza, melyet eddig nem ismertünk,_{L. Wertner, Magyar nemzetségek, II, 12.}* valaminthogy maig se tudjuk, kinek volt leánya.
Ezen Lékai Német-Ujváriakból váltak a Kemendiek és Rohoncziak, minthogy Lékavárát (Leukenhaus) ugyanezen 1336. évben elfoglalta a királyi seregek hadnagya, Laczkfi Miklós, és I. Károly király azt többé vissza nem adta a Kakas fiainak. Mivel azonban megint visszafordultak I. Károly király kegyelméhez, csereképpen kemendvárat adta nekik tartozékával együtt, mely cserét utóbb Nagy Lajos király megjavította azzal, hogy Rohonczot is nekik adta,_{Zalam. oklt. II, 40 és köv.}* mi arra mutat, hogy végre valahára mégis jobb útra tértek.

IV.
A csornai konvent pecsétjének átalakulásai.

Már egy alkalommal érintettem a csornai konvent pecsétje ügyét._{Turul, VIII. évf. 155. lap 6. jegyzet.}* Akkor megemlítém, hogy a jelenleg is használatban levő pecsét eredeti nyomója (typarion), meghasadt állapotban ugyan, maig is megvan a csornai konvent birtokában._{Tűrhető rajzát adta Jerney János M. tört. tár, II, 69. rajz.}*
Ezen pecsétet Zsigmond király 1393. márczius 21-én Kanizsai János esztergomi érsek kérelmére adta a csornai konventnek és ezzel ismét a hiteles helyek sorába emelte, azon megszorítással mégis: «quia . . possessio Chorna, in qua monasterium constructum est . . , est cognatorum Osl, qui patroni existunt . . , ideo ne ex post scandalum possit evenire aliquale, . . decernimus . . , ut eedem cognationes ipsius Osl ullo unquam tempore sub sigillo per nos concesso, literas queant habara aliquales, et litere sub eodem sigillo pro ipsis qualitercunque emanande pro eisdem valeant in aliquibus suffragari et vires obtinere.»_{Fejér, CD. X/II, 101.}*
Zsigmond király e szavaiból hozzá vethető, hogy a csornai konventnek volt már előbb is hiteles pecsétje, melyet azonban elvettek tőle, minthogy engedve védőinek, az Osl nemzetség némely tagjainak, oly levelekre is ütötte vagy függesztette azt, melyet tartalma nem annyira a valóságnak, mint inkább az Oslok hasznának feleltek meg.
Hogy ez így volt, azaz, hogy a XII. század második felében alapított csornai konventnek már előbb is volt hiteles pecsétje, kétségtelenné tette eddig is azon körülmény, hogy birunk a nevezett konventtől 1247, 1291, 1299, 1312, 1314, 1323 és más évekből hivatalos kiadványokat, melyek természetesen pecsét nélkül nem kelhettek, valaminthogy a «conventus monasterii beati Michaelis archangeli de Chorna» nyilván jelenti, miszerint 1314-ben kelt egyik privilegialis levelét «pendentis sigilli nostri munimine roboratas duximus concedendas». Azonban pecsétjét e korból, noha ez némi fontossággal birt volna, e napig nem ismertük.
Nagy Imre jeles érdemű történetbúvárunk közöl ugyan egy csornai pecséttöredéket 1249-ből Sopron vármegye története II. kötetében, hanem ez valamely főpapot ábrázol, a miért valószinűleg a levélíró csornai prépost pecsétje. Azonban a gróf Esterházy család pozsonymegyei galántai levéltárában_{Fasciulo 20°, nro 30°}* őriznek egy 1247-ben kelt levelet a csornai konventtől, melyről hártyacsíkon jelentékenyebb pecséttöredék függ. Van szerencsém e gyarló töredéknek hű másolatát mellékelnem.

Egybe hasonlítva e pecsétet a Zsigmond-féle pecséttel: e pecsét is monorú ugyan, de mintegy harmadával kisebb a Zsigmond-félénél. Közepét szárnyas angyal-alak tölti be, melyről azonban, minthogy az alsó részek hiányzanak, nem tudni, térden vagy talpon áll-e? ez utóbbi eset látszik nekem valószinűbbnek, míg kétségtelen, hogy az alak itt jobbra néz, míg a Zsigmondé balra. A köriratból a következő betűket vettem ki:

melyeket nem nehéz ekképpen kiegészíteni : Sigillum Conventus de Chorna.
Pontosabb összehasonlítás végett álljon itt a csornai pecsét leírása Zsigmond király föntebb idézett leveléből: (sigillum) oblongum est, in cuius meditullio sculpta est imago beati Michaelis archangeli genu dextrum tenens flexum, habens thuribulum in manu dextra, et super alam dextram eiusdem imaginis in ordine circumferentie est posita una aquila et clypeus quadrangularis, denotans arma nostra; . . in circumferentiis vero hec est inscriptio: Conventus de Chorna Oslonis.

Két pontatlanságot hittem észrevehetni e leírásban : az egyik, hogy a legenda pontosabban ez:

a mely pontatlanságban azonban a másolónak is lehet része; a másik, hogy nincs megemlítve az angyal feje fölött (azonképpen a füstölő alatt) a csillag. Hanem ez utóbbi hiány nem pontatlanság; annak a csillagnak külön története van, melyet II. Ulászló királynak 1495. junius 22-iki leveléből értünk meg.
Midőn ugyanis I. Mátyás király elhunytával belháborúk dúlták az országot, Kanizsai László, a csornai konvent pátronusa kitette onnét a törvényesen megválasztott György prépostot és mást tolt be helyére, ki a konvent pecsétjét biztosság ürügye alatt Kapuvárra vitte, hol László úr rendesen lakott, és kezébe adta megőrizés végett. A pecsét itt maradt csaknem öt évig. Hanem időközben György prépost újra elfoglalta székét és Sopron vármegye előkelőbb uraival előadta II. Ulászló királynak, mint az egész vármegye – a melynek nemesei «sub munimento illius sigilli reguntur et habentur» – sérelmét, hogy a csornai konvent a mondottakból hiteles pecsét nélkül szükölködik. II. Ulászló király elvétette tehát Kanizsai Lászlótól a panaszos pecsétet, visszaadta azt a csornai prémontrei konventnek törvényes használatul, és ekkor – hogy elejét vegye jövendőbeli valamelyes visszaéléseknek – csillagot vésetett az angyal feje fölé._{«Ut deinceps omnis calumpnia suspitionis ab eodem sigillo remota habeatur, sigillum ipsum et eiusdem universam sculpturam et figuram his literis nostris cum adiuncto unius sideris sive stellć super caput beati Michaelis archangeli in medietate impressi duximus describendum» etc. Kovachich, Epicrisis documentor. diplomaticor. 282. lap.}*

PÓR ANTAL.

A BORSODI ÉS UGOCSAI SZIRMAYAK.
(Negyedik és befejező közlemény.)

Az előadottak után nincs más kötelességünk, mint hogy összeállítván a Szirmayak leszármazásrendjét, bebizonyítsuk, hogy a nemzetség két ágra szakadásának története közönséges koholmány, és hogy azok a jeles férfiak, a kik Nagy Iván alapvető munkájában pávatollakkal felékesítve a borsodi és ugocsai ágazat közös ősei gyanánt szerepelnek, a mesebeli Rák kivételével, mindnyájan éltek ugyan, de valamint névre, úgy vérségre nézve is teljesen idegen családok törzsökei voltak.
Ez a második még elég könnyű feladat, mert a sajómenti és tiszaparti Szirmayak összeköttetéséről – mint e sorok folyamán már érintettük – Szirmay Antalig soha senki se tudott, sőt régi íróink határozottan tiltakoztak a névazonosságból származható félreértések ellen, hangsulyozván a két Szirmay család különböző eredetét._{«Szirmay de Tisza-Szirma gens priscć nobilitatis . . . sed quć cum familia Szirmay de Szirma Borsod confundenda haud est, cujus origines in comitatu Borsodiensi pro more nostro producta ejusdem gentis tabella genealogia dabimus». Bél Mátyás: Notitia Ugochensis kézirat a nemzeti muzeum könyvtárában.}* És a mennyiben föl merjük tenni, hogy Rák vitéz létezését s viselt dolgait komolyan most már senki se hiszi, nem fog kerülni valami nagy fáradságunkba kiküszöbölni genealogiai irodalmunkból ezt az ide s tova százados tévedést, vagyis inkább teljes rosszhiszeműséggel gyártott mesét, mely a szerző tudományos tekintélyénél fogva egész a legújabb időkig való igazságnak vagy legalább is tiszteletre méltó hagyománynak tekintetett.
Sokkal nehezebb, szinte lehetetlen dolog a Szirmayaknak teljesen összefüggő hiteles nemzedékrendjét adni, mert oklevelek, kivált az Anjouk korától kezdve, bőségesen maradtak ugyan reánk, de minthogy az ősök már a XIII. század közepén éltek s rövid idő alatt hihetetlenűl elsokasodott maradékaik valamennyien Szirmában laktak, ember legyen a talpán, a ki el tud igazodni a firól-fira szállott János, György és Miklós nevek között. Hogy többet ne említsek p. o. 1409-ben a Sásváryakkal folytatott pörben 15 Szirmay szerepel, névszerint János a Mihály fia; György a György, másik György a Miklós, Tamás a János, László a másik János, Mihály és István a Márton, András és János másik Miklós, János a Benedek, István harmadik Miklós, Péter és László harmadik György, János a második Márton, végre Szirmay András a harmadik János fia._{Process. Tab. 4–3749. Országos Levéltár. Nagy Iván szerint az ugocsai és szathmári Szirmayak egyenes őse az 1409-ben élő János volt, látjuk azonban, hogy 1409-ben négy János élt: Mihály, Miklós, Benedek és Márton fiai és semmi sem bizonyítja hogy épen Mihály fia János volt a Szirmayak őse.}* Legalább nagyatyját ösmernők valamelyiknek, hogy ezen a nyomon a genealogiai kapcsolatot tovább kutathatnók, de a legritkább esetek közé tartozik, mikor az oklevél három egymásután következő nemzedéket felsorol, bár ezzel is kevésre megyünk, mert ismét Jánossal, Györgygyel vagy Miklóssal állunk szemközt, úgy hogy a személyazonosság megállapításának lehetősége sokszor teljesen ki van zárva.
Igaz, hogy combinatiók és valószinűségek alapján össze tudnók állítani a Szirmay család leszármazását, főleg ha rubrikát nyitnánk az ugynevezett «Határozatlan tagok» számára, a mint ezt egyik írótársunk nem rég igen elmésen kitalálta, de attól tartunk, hogy ebben aztán kevés köszönet is volna. Szerencsére a család legrégibb őseit s egy-két ágnak hiteles nemzedékrendjét ösmerjük, és így czélunkat mégis elérhetjük.
Mert ha tudjuk, jobban mondva, elfogadjuk azt, hogy a borsodi illetőleg Zemplén vármegyei Szirmayak legelső őse Saul, esetleg Lehotzky szerint (Stemmat. II. 379.) János volt, a ki 1290 körül állítólag a sajóparti Szirmát szerzette, szakadatlan leszármazásuk pedig a családi hagyomány szerint 1350-ben Záránál elesett Balázson kezdődik; az ugocsai Szirmayak ősei ellenben farkas «dictus Hadnagh» fiai: Dénes és Mihalcz, illetőleg Botheus a Mylethe fia, már 1251-ben fölosztották egymás között Szirmát: annak a bizonyítgatására, hogy a két Szirmay család egymásra nézve teljesen idegen, sok szót vesztegetni felesleges.
Meg kell itt jegyeznünk, hogy a Nagy Ivánnál olvasható leszármazás, az érdemes szerző saját adatain kívül, három ember műve. No de meg is látszik rajta.
Szirmay Tamás ezredes, a mult század első felében megszerkesztette a borsod-zempléni vonalat, melyből maga is származott, Balázson kezdve, Domokoson folytatva, kinek maradékai a szirmai és szirma-bessenyői predikatumot használó Szirmayak, adoptálás útján grófi és nemesi ágon, mai napig virágoznak._{Wagner Mss. Tom. LXX. p. 313. A nemzeti muzeum könyvtárában.}*
A családi levéltár adataiból készült genealogiát aztán Wagner legelsőben is megtoldotta III. János ágazatával és úgy látszik oklevelekből dolgozott, fölhasználván természetesen a Szirmayak bárói és grófi diplomáját, bár az innen merített adatok nem voltak alkalmasak arra, hogy a táblázat hitelét emeljék. Később érintkezésbe lépvén Szirmay Antallal, Otthobor szolnoki, Miklós ugocsai főispánoknak, a borsodi Szirma falut alapító Jánosnak, továbbá az Öszödfalvi és Bekényi családok őseinek is helyet szorított, elfogadván ekkép a nemzetség két ágra szakadásának ügyetlen meséjét.
Végre Szirmay Antal fölfedezte Rákot, ügygyel-bajjal kifundálta a borsodi és ugocsai ág között való kapcsolatot; a pöriratokból összeállította a Szatmár vármegyébe költözködött Szirmayak és az ősfészekben maradt Szirmai Kalósok nemzedékrendjét s megadván savát-borsát, rendelkezésére bocsátotta Wagnernek, kinek kéziratából aztán Nagy Iván hűségesen átvette a maga munkájába._{A Wagner-féle kéziratban Ráknak még semmi nyoma sincsen, hanem a család az Ottobor nemzetségből származtatik. Az eredeti tábla szerint az ugocsai Szirmayak őse Miklós; nevéhez Wagner betoldá a következő sorokat: «Comes comitatus de Ugocsa, in Heten ćdificat possessionem Zirma, fuit filius Stephani, filii Zirma, de genere Ottobor, qui vixit sub Bela IV. et dicitur dominus terrć Zantho.» A borsodi ágazat őse János «filius Jannus, filii Zirma de genere Ottobor». Kozma és Mikó Ottobor szolnoki főispán fiai, és az Ottobor nemzetségből származó Zirma unokái. Hogy Wagner Szirmay Antal közlése szerint toldotta-foldotta a genealógiát, az elmondottak után kétséget nem szenved. U. o. pag. 182. 313.}*
A Szirmay Tamás ezredes által szerkesztett leszármazási tábla adatai – legalább is a filiatióra nézve – Domokostól fogva jobbára oklevelekkel igazolhatók, a Dalmátiában elesett Balázsról azonban fenmaradt emlékeink semmit se tudnak. Látjuk azt is, hogy a család ősei az Anjouk korában már Borsod vármegyei birtokosok voltak,_{Péter 1364-ben borsodi szolgabiró s valószinűleg atyja volt azon Szirmay Péter fia Pálnak, a ki 1394-ben együtt Szirma határait megjáratta. Péter (Fábián fia) és Márk 1343-ban, Benedek 1356-ban (Szendrei, Miskolcz tört. II. k. 49. l.) homo regiusok, Benedek már 1344-ben is említtetik. (Fejér. Cod. Dipl. IV. 3. p. 381. és X. 8. p. 383. Anjou-okmtár IV. k. 379. és 397. l.)}* de szakadatlan genealogiai összefüggésbe csakis azok hozhatók, a kik Zsigmond királytól 1417-ben a sajóparti Szirmát nova donatióba kapták, t. i. Szirmay Domokos fiai, meg Simonnak és Fábiánnak unokái; ezeknek leszármazása pedig ösmeretes. Nem szenved kétséget, hogy a Szirmay ősök Zsigmond korában – mikor állítólag a rákos czímert is nyerték – már előkelő emberek voltak, de a család eredetét s legelső törzsökét a rájuk vonatkozó különben is csekély számú oklevelekben hasztalan kutatjuk, sőt úgy látszik, hogy a családi levéltár adatai szerint is csak Domokosig lehet fölvinni a borsodi Szirmayak nemzedékrendjét._{L. Kovács József halotti beszédét (id. m.), mely kétségtelenül a levéltár fölhasználásával készült.}*
De forduljunk ismét az ugocsai Szirmayakhoz, a kiknek egyik ágazatát épen abban az időben látjuk elenyészni, mikor a borsodiak Zsigmond király jóvoltából emelkedni kezdenek. A pör, melyet az érdekeltek a deficiens javai felett folytattak, rendkívül tanulságos s azt hiszszük, hogy a két Szirmay család közös eredetének vitás kérdését magában véve is eldöntheti.
Történt ugyanis, hogy ugocsai nemes Szirmay Györgynek magva szakadván, birtoka, mint urafogyott vagyon, a koronára szállott. Szép kis birtok volt, egész Szirma falunak fele; Zsigmond király azonban nem tagadta meg Bekényi Andrástól, a ki, mint néhai Szirmay György Anastasia nevű testvérének fia, legtöbb jogot formált hozzá, s 1427-ben hű szolgálatai fejében neki adományozta, az esetleg benne lappangó a «király igazságával» együtt. Mikor azonban András úr az adományos jószág birodalmába be akarta magát vezettetni, Csatóházi Csató Benedek, Sásvári Miklós és Szirmai András (parvus) ellentmondásukkal a statutiót megakadályozták. Ebből természetesen hosszú pör támadt, melyből Szirmai András kihalván, Csathó és Sásvári hiába bizonyították a nádor előtt, hogy ők Bekényi Andrással anyai ágon egy őstül származtak s a mennyiben Szirma nem kizárólag fiágat illető vagyon, Zsigmond királynak nem állott jogában azt eladományozni: Garay Miklós nádor 1433-ban Bekényi javára döntötte el az ügyet és alpereseknek anyjok után csak a törvényes quartalitiumot itélte meg._{Szirmai András már nem allegálhatott a pörben s így határozottan meg nem mondhatjuk, hogy a deficiens nemzetségből származott-e vagy csak leányági utód volt, mint a többi alperesek? Ez az utolsó különben valóbbszinű, mert ellenkező esetben nem mondhatta volna a király, hogy György birtoka tökéletesen urafogyott vagyon. Az adománylevél Havasalföldön, Hosszúmezőn, 1427-ben «feria 5-a proxima ante festum b. Ambrosii episcopi et confessoris» kelt és Garay Miklós nádornak Budán 1433 «50 die octavarum festi b. Michaelis archangeli» kiadott levelében foglaltatik, melynek eredetije az Ujhelyi család tisza-ujhelyi levéltárában található.}*
Felperes annak igazolására, hogy magbanszakadt Szirmai György jussán, illetőleg Zsigmond király adománya alapján, Szirmának fele birodalmához vagyon törvényes igaza, fölmutatta a váradhegyfoki conventnek 1251-ben a «in octavis festi Penthecostes» kelt bizonyságlevelét arról, hogy Botheus a Mylete fia, Dénes és Mihálcz a Farkas «dictus Hadnagh» fiai, Ugocsa vármegyében fekvő Szirma birtokukat «possessionem ipsorum Z˙rma vocatam in comitatu Ugucha existentem», közös megegyezéssel két egyenlő részre osztották._{«prima meta ipsius possessionis Zyrma incipit a quadam arbore Baros alma vocata a parte orientali et tenderet per medium eiusdem ville ad unum puteum, qui esset in medio eiusdem ville, deinde per modicum spatium tenderet versus occidentem ad unam arborem Prodalmaya vocatam et iste mete distingerent ipsam possessionem Zyrma, partem videlicet a parte meridionali Botheus filio M˙lete predicto et partem que esset a septemtrionali Dionisio et Myhaltz filiis Farkas supradictis; et sicut ipsam possessionem Zyrma cum metis divisissent, sic etiam terram arabilem, prata, silvas aquas et alias utilitates eiusdem in duas similiter equales partes absque distinctione metarum divisissent» etc. Az oklevél Márton prépost neve alatt kelt, a ki a váradhegyfoki convent prépostjai között idáig nem szerepel. A «dictus Hadnagh» kifejezés nyilván a régi várszerkezet emlékét tartotta fenn s így valószinű, hogy az osztozkodó felek várjobbágy családból származtak. Csupán az a bökkenő, hogy Ugocsa területén a XIII-ik században se királyi várat, se oly birtokot nem találunk, melyről ki tudnók mutatni, hogy valamikor várföld volt volna. Különben ez genealogiai szempontból tökéletesen alárendelt kérdés, csakis annyi fontossággal bir, hogy ha Zirma csakugyan várföld volt, akkor az osztozkodó felek között vérségi kapcsolatnak szükségképen nem kellett fennforogni. Garai nádor levele id. h.}*
Minthogy pedig Botheus nemzetségének utolsó sarjadéka a deficiens volt, világos hogy őt Szirmának fele illette. Végre, s ez érdekel bennünket legközelebbről, a leszármazás bizonyítására a következő stemmát terjesztette a biróság elé: _{Évszámokkal mi láttuk el a stemmát.}*

M˙lete. Botheus 1251. János. András. Márton 1337–1339. Miklós 1388–1419. György 1399–1420. Anastasia. Bekényi Mihályné. II. György † 1427.

Mielőtt e táblázathoz szólanánk, lássuk, mire taníthat bennünket Garay Miklós nádor itélete ?
Legelőször is arra, hogy az Ugocsa vármegyei Szirma falu 1251-ben már állott, tehát mesebeszéd az, hogy Ottobor unokája Miklós Hetenföldén 1300 körül építette volna, mint a nemzetség ugocsai ágazatának alapítója.
Továbbá igaz ugyan, hogy a most közölt nemzedékrend a Szirmayakat csupán egyik, a XV. század első felében már kipusztult ágazatában tünteti föl, de az 1251-ik osztálylevélből nyilván kitetszik, hogy a család ősei korántsem Ottobor, János, Cseburka és a többiek voltak. Ennélfogva végsőképen kijelenthetjük, hogy a történetíró Szirmay Antal adataiból összeállított leszármazási tábla hamis. Hamis általában a nemzetség közös eredetének és kétágra szakadásának története, hamis külön-külön az úgynevezett borsodi és ugocsai vonal régibb genealogiája, mert a sajóparti Szirmayaknak Domokos, vagy a bárói diplomára való hivatkozással, mondjuk, az 1290-ben élő Szirmai Saul, a tiszamentieknek pedig – Mylete ágazatát figyelmen kívül hagyva – Farkas hadnagy volt az ősük.
Szó sincs róla, a Garay Miklós nádor elé terjesztett nemzedékrend fölöttébb hiányos, mert csak az egyenes ágra való leszármazásról tanuskodik, de annyi érdeme még is van, hogy nem merő combination és valószinűségeken, de minden bizonynyal positiv tényeken alapul és a Szirmay nemzetségnek egy eddigelé teljesen ösmeretlen ágával önmertet meg bennünket.
Egy pár adattal magunk is járulhatunk kibővítéséhez.
A táblázaton látható Szirmai Andrásnak, Mártonon kívül, a ki 1337-ben Csepe és Ardó határjárásánál Róbert Károly király által Szirmai Ábrámfi Jakabbal együtt homo regiusnak jelöltetett,_{Leleszi convent levéltára.}* még két fia volt: János és Miklós. A várad-hegyfoki conventnek 1339-ben kiadott bizonyságleveléből ugyanis arról értesülünk, hogy Szirmai Márton, János és Miklós az András fiai egyrészről, Szirmai István a Mihály fia, megint Szirmay János és Mihály a Miklós fiai másrészről, Szirma birtok felett folytatott perüket a conventben összeülő választott biróság itélete alá bocsátották._{Process. Tab. 4–3749.}*
A következő esztendőben ismét Váradon találjuk a Szirmayakat. Miklós az András fia (de Schyrma) Szirmai Rufus István ellen folytatott pörében Edelényi Sándor ugocsai alispán által «convictus et captus fuisset et portionem suam possessionariam in eadem Zyrma habitam perdidisset ac eadem ad manus eiusdem Alexandri vicecomitis . . . devoluta extitisset.» Testvére János azonban 8 márkával úgy őt, mint elfoglalt jószágát visszaváltotta, melynek fejében 1340. ápril 24-én az említett birtokot azzal a föltétellel vette zálogba, hogy ha Miklós a váltságösszeget a kitűzött határidőre le nem teszi, örökre az övé marad._{Garay nádor 1433-iki itélet-leveléből id. h.}*
Szirmai Mártonnak a táblázaton álló Miklóson kívül még János, Mihály és István nevű fiai is voltak, a kik 1409-ben a Sásvári család tagjaival Szirma és Sásvár határai felett folyó perüknek barátságos egyességgel vetettek véget._{Hiteles másolat a pörben.}*
Miklós konok, perlekedő és erőszakos ember, 1388-ban, majd ismét 1391-ben a váradi káptalan bizonysága mellett mint homo regius szerepelt, mikor az Ujhelyi és Zowárdffy család tagjai ardai és rakaszi birtokaikban statuáltattak._{Az Ujhelyi család levéltárából.}* Az oklevelek 1419-ben említik őt utoljára, mikor György fia és több rokonai társaságában a sásvári nemesek földét hatalmasan elfoglalta._{A pörből.}* Természetét, úgy látszik, életben maradt egyetlen fia, György, is örökölte, a ki vérrokonát, Szirmai Andrást (Ábrahám fia), megölvén, fő- és jószágvesztésben marasztaltatott; minthogy azonban a vérontás állítólag véletlenűl történt, Zsigmond királytól 1397-ben kegyelmet nyert._{Kelt Budán «feria 5-a prox. ante dominicam Ramispalmarum». Hártyára írott eredetije a Kalós család leveles ládájában.}* 1420-ban még pöröl, de ezután nincs többé emlékezet róla. Fia, hasonlóképen György, nem sokáig élte túl, mert, mint tudjuk, 1427-ben már magva szakadt._{Egy 1426. kelt oklevél (Ujhelyi ltár) még élőnek mondja. Lelesz. Act. Anni. 1402. m. 16. – Zsigmond király grationalisa a Kolós családnál.}*
Szirmai András második fia, János, a ki 1340-ben testvére birtokát magához váltotta, a család legközönségesebb nevét viseli, s így jó lélekkel nem merjük állítani, hogy a sok Jánosfiak közűl, az ő ágyékából kik származtak. Ágazata különben már 1426 előtt deficziált.
Testvére, Miklós, Andrást és Jánost nemzette, a kik Csomafalvi István fiát, Ilyést, megrabolván, 1402-ben a leleszi convent előtt azzal kiegyeztek, de nemsokára azon is főben járó hatalmaskodást követtek el, de szerencséjükre Zsigmond király kegyelme 1405-ben megmentette őket a büntetéstől._{U. o.}* Fiu maradék nélkül haltak el.
Az elmondottak kiegészítik ugyan némileg a biróság előtt fölmutatott családfát, teljessé azonban korántsem teszik, de azt tartjuk, legyen inkább hézagos, csak hamis adatok ne kerüljenek belé.
Most tehát térjünk át a Szirmay nemzetségnek másik, Farkas hadnagyról származott főágazatára. Előre is kijelentjük, hogy teljesen összefüggő nemzedékrendet senki se várjon tőlünk. Nincs olyan genealogus, – föltéve hogy komoly munkása a tudománynak, – a ki ennek összeállítására jóhiszeműleg vállalkoznék. És pedig nemcsak azért, mert 1251-től fogva egész 1339-ig egyetlen egy oklevéllel se rendelkezünk, mert utóvégre itt is lehetne kezdeni a dolgot s még mindig szép családfa kerülne ki az adatokból, de legfőképen azért, mert a Szirmay had, kivált a XV. századtól fogva, valóságos nomenclaturája a «dictus» vagy ragadvány neveknek. Volt közöttük Barla, Barthos, Fodor, Kalós, Kenéz, Kis, Kósa, Pázmán, Szaniszló, Veres, Vyd stb. a mi ugyan nagy előny a genealogusra nézve, ha az illetők állandóan és következetesen használják, mert igazán Ariadne-fonalat szolgáltat kezébe, igen ám, de a jeles urak csak odahaza falujokban vagy legfeljebb a vármegyén éltek ezekkel a nevekkel, mert máskülönben egymásközött se tudtak volna eligazodni s György fia Jánost, Miklós fia Jánosért bizony könnyedén megexaminálták volna; és valahányszor ünnepélyesebb actusokban vettek részt, joggyökös pereket folytattak, hiteles helyeken fontosabb bevallásokat tettek vagy plane – a mi ugyan ritkán történt – adományokban részesültek, mindannyiszor csak a Szirmay névvel tündököltek. Kivételt csak a Kalósok és Barthosok képeznek, a kik ragadvány nevüket majd mindig használják, innen van, hogy genealogiájuk legkönnyebben is összeállítható._{Mátyás királynak e pör folyamán már idézett 1469-iki nova donatiójában Szirmai Forisnak Kalós mellékneve is előfordul, azonban Mátyus csak Szirmainak mondatik, holott a közönséges életben Bartos volt.}*
Ehhez járul még, hogy idők folytán leányágon sok idegen származott a faluba, p. o. Varga, Kerecsed, Csákány, Szabó stb., a kik előbb csak predikatumnak, majd rendes vezetéknévnek használták a Szirmay nevet s utódjaikat nem igen lehet megkülönböztetni az igaz vérektől. Idegennek tartjuk különben a Fodor, Baranyi és Barla családot is, mert őseiket sehol se tudjuk kimutatni a régi Szirmayak között.
Mikor Zsigmond király néhai György birtokait Bekényi András deáknak adományozta, a Szirmay hadból csak egyetlen egy ember akadt, a ki megtámadta az adományt s ennek halála után a többiek nyugton maradtak, s békén tűrték, hogy idegen ember férkőzött közéjük. De úgy látszik bölcsen tudták, hogy mit cselekesznek. Avagy talán föltesszük-e róluk, föltehetjük-e általában a középkori emberről, ki egy ekealja földért évek hosszú során keresztül perlekedett, míg végre a sok költség és felszaporodott birság gyakran egész örökségét elnyelte s nemzedékről nemzedékre üldözte, gyakran vérét is ontotta annak, a ki valódi vagy képzelt jussában megrövidítette őt, föltehetjük-e, mondjuk, a pörre mindig kész s birtokaikat alkalomadtán erőszakosan is gyarapító Szirmay nemesekről, hogy igazságukat tudván, jogaik sérelmét semmibe vették? Bizonyára nem! Hallgatásuknak tehát csak egy elfogadható magyarázata lehet, t. i. hogy magban szakadt György nem az ő nemzetükből származott és a mennyiben Zsigmond király adománylevele világosan és félremagyarázhatlanul állítja, hogy nevezett György birtoka a koronára háramló urafogyott vagyon: bizonyosra vehetjük, hogy Szirmai Kis András a Csathókkal és Sásváriakkat együtt leányági ivadék vala._{«Quandam portionem posessionariam in possessione Zyrma vocata in comitatu de Ugocha situata habitam, que condam Georgii filii Georgii de dicta Zyrma, hominis absque heredum solatio defuncti prefuisset et per defectum seminis eiusdem Georgii, ad manus suas regias devoluta extitisset etc.» Garay nádor leveléből.}*
Az elmondottakból pedig szükségképen következik, hogy az 1251-ben Szirmán osztozkodó Mylete és Farkas fiai idegen vérek, külön nemzetség tagjai s nem egy bizonyos őstől származó atyafiak voltak.
Kitünő példát szolgáltatnak erre nézve a Hont vármegyei Palástiak, a kik a középkorban együtt laktak, együtt éltek, osztozkodtak, perlekedtek, közös nevet viseltek, mindazonáltal eredetüket tekintve, legtöbb esetben egymásra nézve teljesen idegenek voltak, és korántsem a vérség, a közös származás, de pusztán az a körülmény kapcsolta őket össze, hogy eleik a zólyomi, bolondóczi, kiváltképen pedig a honti vár Paláston lakó jobbágyai vagy szolgái voltak._{L. a «Palásthyak»-ról írott könyvismertetésemet. Turul VIII. k. 132. l.}*
Az ugocsai Szirmáról nem lehet ugyan kétségtelenül bizonyítani, hogy várföld volt, de az a körülmény, hogy az 1251-ben osztozkodó felek egyik őse «dictus Hadnagh» nevet viselt, határozottan mutatja, hogy várjobbágyok utódjaival van dolgunk s ekép Szirmának is valamikor várföldnek, vagy conditionatus emberekkel benépesített királyi birtoknak kellett lenni. Mikor aztán a földdel együtt a lakók is fölszabadultak és független birtokosokká, nemesekké lettek – akár volt közöttük vérséges összeköttetés, akár nem – a középkor rendes szokása szerint mindannyian Szirmaiaknak «nobiles de Zyrma» neveztettek._{Igy nevezi már őket a váradhegyfoki conventnek 1339-ben kiadott bizonyságlevele, arról, hogy Szirmai András fiai a maguk választott bíráit a kitűzött határnapra elő nem állították.}*
Bizony, ha a szirmai nemesek a deficiens Györgygyel egy őstül származtak volna, mint p. o. – hogy Ugocsában maradjunk – az Öszödfalviak a Bekényiekkel, az Ujhelyiek a Zowárdffyakkal stb., András deák uram valószinűleg soha sem teszi be a lábát Szirmába, mert nem használhatott volna neki a király igazsága (jus regium).
Mint már eddig is hangsúlyoztuk, legfőbb czélunk az volt, hogy a borsodi és ugocsai Szirmay család közös eredetének valótlanságát kimutassuk. Mennyire sikerült ezt elérnünk? az elfogulatlan olvasóra bizzuk. Most tehát összeállítjuk az ugucsamegyei Szirmay nemzetség egy pár ágazatának genealogiáját, töredékesen bár, de azt hiszszük híven.
Farkas hadnagynak két fia maradt: Dénes és Mihálcz, de hogy az utolsó azonos-e azzal a Mihálylyal, kinek fia 1339-ben Mylete maradékaival Szirmán pöröl, határozottan meg nem mondhatjuk, s ennélfogva nem is kapcsoljuk össze őket.

Mihály a XIV. század elején Szirmai Rufus István 1339–1340. János 1382. Rufus Mihály 1381. István 1404–1426. II. János. Péter 1404. László 1404._{Találunk ugyan olyan Szirmaiakat, a kiknek Péter vagy László volt az atyjuk, de a táblázatunkon állókkal bizonyos összeköttetésbe nem hozhatjuk őket.}* Antal 1404. Ambrus 1468–1470.

Ezek voltak a Szirmay nemzetségnek, hogy úgy mondjuk, legcsöndesebb tagjai. Rufus Istvánon kívül, a ki, mint láttuk, 1340-ben a Botheus ágán álló András fia Miklóst az ugocsai alispán előtt meggyőzte, jóformán nem is perlekedtek, annál kevésbbé vettek részt a napirenden lévő hatalmaskodásokban. Legalább is az oklevelek hallgatnak erről. Bizonyos leánynegyed felett összevesztek ugyan, de meggondolván atyafiságukat, 1404-ben a tasnádi vicarius előtt szép egyességre léptek._{Csarnanodai Crisogon tasnádi vicarius levele a Sz. Kalósoknál.}* II. Mihály 1381-ben homo regius volt, I. János 1382-ben Erzsébet asszonynak Szirmából leánynegyedet adott, Péter és László azerre nézve kötött egyességben szerepelnek; Ambrust 1470-ben említik utoljára a levelek s úgy látszik ágazata benne ki is halt._{U. o. valamint a leleszi convent és az Ujhelyi cs. Lt.}*
Valamivel tovább terjesztette a maga nemzedékét az a Benedek, ki a XIV. század közepe táján élt s az 1570-ben már leányágra jutott Szirmai Kenéz család őse vala.
Leszármazása pedig a következő:

Szirmai Benedek. János 1381–1409. II. Benedek dictus Kenéz él még 1474-ben felesége Margit. Máté 1461. Katalin Szabó Balázsné. Bernát deák 1478–1508. Dorottya Péterfalvi Zsupán Pálné. Lajos † 1570 kávási várnagy Bódy Borka magtalanul.

A táblázat élén álló Benedekről anevén kívül egyebet se tudunk, fia János 1381-ben homo regius volt, 1409-ben pedig rokonaival együtt Szirma és Sásvár között határt igazított._{Leleszi conv. és az Ujhelyi cs. lt.}* II. Benedek örökösen perben állott a családnak hol egyik, hol másik tagjával. 1457-ben Szirmai Szaniszló és Barthos fiaitól két nemes ülést hatalmasan elfoglalt;_{Horvát István: Verbőczy Emlékezete II. k. 103. l. Kalós család leveles ládája Fancsikay László, Zowárdffy György, Csepei Ákos Márton békebiráknak 1474-ben kelt levele az Ujhelyi ltban.}* 1461-ben, mikor nevezetteket a Szirmai Kalósokkal és Pázmánokkal együtt bizonyos sásvári jószágok birodalmába akarták statuálni, ellentmondásával az eljárást megakadályozta s mint később értesülünk, Kalós Tamás árva gyermekeitől el is vette azt a birtokot. 1474-ben a Szirmai Csákánokkal fenforgó pörét választott biróság itélete alá bocsátotta,_{U. o.}* de a szép békességet úgy látszik nem sokáig élte túl, mert az oklevelek többé nem emlékeznek róla.
Egyetlen életben maradt fia, Bernát, nagy szerző volt, de afféle litteratus ember lévén, – mert az oklevelek deáknak nevezik, – nem követte hatalmaskodó atyja példáját s mint mondani szokás, inkább észszel, mint erővel dolgozott. Többre is vitte.
A Hunt Pázmán nemzetségből származó Zowárdffy családba házasodván, – mely már abban az időben kihaló félben vala – feleségének a leányágat követő birtokokból tekintélyes hozománya volt, egyetlen fiára pedig gazdag örökség nézett. Másfelől mindent elkövetett, hogy őseinek elharácsolt javait visszaszerezhesse. Ugy látszik, volt pénze elég s így könnyen boldogult; alig tíz esztendő alatt el is érte czélját. Az eladósodott, a sok osztály következtében elszegényedett kis nemesek egymásután adogatták el neki részbirtokaikat s minthogy ebben az időben már nemcsak a környékbeli nemes legények, de becsületes városi polgárok, mesteremberek gyermekei is eljártak Szirmába háztűznézőbe, nem egyszer megtörtént, hogy az ős udvarházakon circumspectus sarjadékok osztozkodtak._{Nemes Azthalos Ferencz Szőlős városában lakó circumspectus Azthalos Gergelynek Z˙rmai Thérdes Dorottyától származott curiája felét Szirmay Bernát deáknak eladja. Nemzeti muzeum. Kállay lt.}* Bernát deák nem sajnálta az aranyat, hogy kitudhassa őket apáinak örökéből. Ugy hogy mikor a magtalanul elhalt Bekényi András és Tamás javaira 1504-ben Bekényi Miklóssal együtt királyi adományt szerzett, Szirmának csaknem 2/3-át birta._{Leleszi conv. lt. mandat. statut.}* A most említett Bekényiek annak az Andrásnak ivadékai voltak, a ki, mint tudjuk, 1433-ban Zsigmond király adománya alapján Szirmának fele birodalmába statuáltatott. Igy tehát az 1251-ben osztozkodó Mylete fia Botheus öröksége végtére is a Farkas hadnagy törzsökéből származó Szirmayakra szállott.
Bernát deák 1507-ben még perlekedik, de már úgy látszik a következő évben meghalt, mert 1509-ben végrendeletének végrehajtói, Zowárdffy Ferencz és Oroszy Boldizsár, a kik különben sógorai voltak, az árva érdekeit védelmezik._{Zowárdffy György leányai közűl Klárát Szirmay Bernát, Annát adorjáni Ráthonyi György, Borbálát Oroszy Boldizsár vette nőül. L. u. o., továbbá az Ujhelyi család levéltára.}*
Egyetlen fia, Lajos, a ki a Kenéz nevet végkép letette, anyja halálakor még gyermek volt, mert gyámjai 1511-ben a leleszi conventből időtálló levelet szereztek neki, de 1520-ban már maga intézte sorsát. Megbecsülte, gyarapította öröklött vagyonát és mikor a Zowárdffy javakra a többi leányági successorokkal együtt 1545-ben donatiót kapott, már a vármegye legelső birtokosai közé tartozott. Az Ardóban, Ujlakon, Mágyfalván, Rakaszon, Rákóczon, Bilkén, Misticzén fekvő Zowárdffy javak különben sok gondot okoztak neki, mert az Ujhelyiek pörrel támadták meg, bebizonyítván, hogy ők a törvényes örökösök, nem pedig Szirmay Lajos, a Ráthonyiak s a többi leányági utódok. Minthogy azonban az 1545-iki statutio alkalmával, hogy, hogy nem – a szabályszerű tiltakozást elmulasztották, bár jobbágyaik az eljárásnál jelen voltak, – végre is ki kellett egyezniök._{Statutionalis és osztálylevél az Ujhelyi cs. levéltárában. Más vonatkozó iratok Leleszen. Ujhelyi János ugocsai alispán 1545–50 között a Szirmay Lajossal folyó pörben instuctiót készített prókátorának, melynek gyökeres magyarsággal írott töredéke fenmaradt: «Azt mondom, hogy semmiképen az Zowárd István jószágát magva szakatt néven ő klgmek meg nem kérhették volna én ellenem, mert jól tutták azt hogy Zowárd Estvánnak magva nem szakadott az fiu ágról, azt is tutták hogy a Zowárd jószágban én voltam fiuág, és semmi igassága az királnak az Zowárd jószágban... meg kell ő felségének énnekem törvény szerint tell˙es az Zowárd jószágot adatni» stb.}*
Nem ült odahaza, mint atyja, hanem kardot kötvén, szétnézett a világban. Mikor Báthory András ország kapitánya Kávássy Kristóf huszti várnagytól az ugocsai Halmi város közelében épült Kávás várát Ferdinánd parancsára 1545-ben a beregmegyei Kovászával együtt visszafoglalta, Szirmay Lajost tette meg várnagynak. Három év mulva, az 1548-iki pozsonyi országgyűlés határozata szerint, lerontatván a vár,_{L. erre vonatkozólag a Kállay ltár okleveleit (Nemzeti Muzeum), továbbá Tört. Tár. 1893. évf. 250. l.}* Lajos Báthory András udvarába került s állítólag Ecsed várának kapitánya lett;_{Szirmay Antal: Szatmármegye tört. II. k. 70. 282. l., hol fölöttébb regényes történetet olvashatunk a vár ostromának idejéből.}* erről ugyan nekünk nincs tudomásunk, de bizonyos dolog, hogy Ferdinándnak buzgó híve, az országbirónak pedig bizodalmas embere volt, kit fontos tisztségekre is alkalmazott._{Báthory András országbiró 1505. nov. 13-án megparancsolta magyar- és tótországi összes várnagyainak, hogy Lekcsei Sulyok Ferencznek és Szirmay Lajosnak mindenben engedelmeskedjenek. Szabó Károly, Erdélyi Muzeum okl. 93. l., de kétségtelenűl hibás datum alatt.}* 1569-ben még életben találjuk, de 1571-ben felesége, Bódy Borbála, (első férje Buttkay Lajos) már mint özvegy említtetik. Mag nélkül halván el, birtokait szétkapdosták a rokonok, mely alkalommal a Zowárdffy jószágok vissza szállottak az Ujhelyiekre._{Igy kerülhettek a reá vonatkozó levelek is a családhoz.}*
Hátra volna még a nemzetség manapság virágzó ágának öregebb hajtásairól szólanunk, minthogy a törzsököt már úgyis ösmerjük, mert kutatásunk eredménye a Szirmay Antal által vagy legalább is az ő tudósításai nyomán összeállított családfa adataival ellenkezik s a hiteles oklevelekből készült, szóval positiv alapokon álló leszármazás, mint tüstént látni fogjuk, lényegesen eltér attól a genealogiától, mit az atya praktikus czélokra, jószágvevési mániából prókátori furfanggal combinált, a fiu pedig önmagának és másoknak hizelkedni akarván, tudományos apparatussal földolgozott.
I. Tábla.

Szirmay János a XIV. század végén. Simon dictus Kalós 1428–1458. Bertalan dictus Bartos 1426–1444. László 1428. Foris 1457–1490 donatarius. 1. Bulcsui Veronika. 2. Szeretvai Majos Apollonia 1493-ban özvegy. Tamás dictus Kalós. 1456–1471. A Szirmai Kalós család egyenes őse. (l. folytatását Nagy Ivánnál.) Máté 1456–1478. (Bartos Mátyus.) 1469-ben Szirmára nova donatiot kap. András 1453–1472 dictus Bartos. Dénes 1504–1517. Pál 1504. György 1545. György 1590. Antal mag nélkül. Dorottya 1512-ben id. Lónyay Jánosné. Imre 1471 † Miklós 1471–1500. Mihály 1471. Péter 1471. János (Bartos) 1471–1498. Egressy Ilona, l. II. Tábl. Kata 1548. Bencze Péterné. Kata 1548. Péterfalvi Keöbe Jánosné. Erzse 1548. Tormáné.

II. Tábla.

Szirmai Bartos János (ki az I. Táblán.) Miklós alias Csomai 1560. 1. péterfalvi Zsupán Anna. 2. Bácsy Anna 1574-ben özvegy. Dorottya 1560–1574. Székely Jánosné. Mátyás 1574. Tamás 1574. György alias Csomai Egribe, Szathmár megyébe költözködik. 1574–1624. Báthory Gábor fejdelem jószágfelügyelője 1610-ben, Tardi Vörös Zsófia 1625-ben özvegy. Ilona 1591. Bácsmegyei Lászlóné. Erzse 1591. Péterfalvi Nagy Tamásné. Mihály 1592 Szatmárban. Kata 1591. György alias Csomai 1619–1650. Öszödfalvi Göde Anna. 1656-ban özvegy. Margit 1619–1648. Uray Gáspárné. András 1628–1647. Ferencz 1628–1650. Kapossy Zsófia. 1666-ban Vetéssy Istvánné. (L. folytatását Nagy Ivánnál.)

A mint láthatjuk, a mi táblázatunk élén nem Miklós áll «a kiváló törzs ős, 1300-ban Ugocsa megye főispánja és Ugocsa várnagya»_{A családi levéltár megmaradt részét Szirmai Kalós Bertalan őrzi.}*, hanem János, kitől szakadatlan összefüggésben jő le a család egész napjainkig. Ráfoghattuk volna ugyan mi is, hogy ez a János, Miklósnak, Györgynek, Mihálynak vagy Benedeknek a fia volt, s akkor nem kellett volna egy teljes századot elrabolnunk a Szirmayak dicsőségéből, de hát mi csak a tudománynak akarunk szolgálni, bár reméljük, hogy akadnak az utódok között olyanok is, a kik a kendőzetlen igazságot többre becsülik a czifra hazugságnál.
Jánosnak 1328-ban említett fiai közül Simon a szirmai Kalós család törzse volt, melynek hiteles leszármazása Tamáson kezdve Nagy Ivánnál (X. k. 754. l.) olvasható. Maradékai jelenleg is birnak az Ugocsa vármegyei Szirmában._{U. o.}* László ágazatának magva szakadt, mert az oklevelek határozottan azt mutatják, hogy a végső izen álló s 1590-ben élő Györgynek se fiu maradéka, se testvére vagy közelebbi rokona nem volt és a Kalósok örököltek utánna. A harmadik, Bertalan «dictus Bartos», (Bartholomeus = Bartos, a nép ma is Bertusnak mondja) az Ugocsa vármegyéből Szathmárba költözködött Szirmayaknak őse volt.
Ez a legfőbb eltérés a mi összeállításunk s a Nagy Iván munkájában látható genealogia között. Ugyanis Szirmay Antal az 1469-ben nova donatiót szerző Miklóstól származtatja magát és szathmári rokonait, de a dolog nem így áll. A fentebb gáncsolt «dictus» vagy ragadvány név, most az egyszer jó szolgálatot tett nekünk. Mikor ugyanis Szirmay György az ősi birtokok visszaszerzésére nézve a szatmári atyafiakkal szövetségre lépett, az erről szóló oklevélben világosan mondatik, hogy szerződő felek néhai Szirmay Jánostól és Egressy Ilonától származnak._{Szirmay György és István 1723. január 7-én a többek között arra is kötelezték magukat, hogy ősanyjuk Egri Borbála javait – «kinek is néhai férjétől Sásvári Jánostól származott Erzsébet leányától néhai Egressy Gergely férjétől való Egressy Ilona, néhai Szirmai János házastársától való «hćresek» voltak» – kikeresvén, atyafiságosan megosztják. Process. Tab. 4–5617 nr. 3 et A. A sásvári nemesek 1498-ban panaszolják, hogy annak előtte 12 esztendővel Szirmai Barthos János és felesége az Egressy Gergelytől rájuk szállott birtokot hatalmasan elfoglalták (Leleszi convent ltára). A Kállay család levéltárában megtalálható az Egressyek pörbeli genealógiája:}

_{Egressy Pál László Gergely Ilona Bartos Jánosné}

_{(Nemzeti Muzeum Kállay lt. é n. XVI. sz.)}* Az a János pedig, a kinek felesége Egressy Gergely leánya Ilona volt, Szirmai Bartos Jánosnak hivatott s a táblázatunkon álló Bertalannak unokája vala._{Leleszi convent lt. Horvát István: Verbőczy emlékezete II. k. 103. l. Ujhelyi cs. ltára.}*
Annak a Mátyusnak ugyanis, a ki, mint említettük, szirmai birtokára 1469-ben nova donatiót szerzett, az oklevelek tanusága szerint volt még egy András nevű testvére is. Erről ugyan Szirmay Antal mélységesen hallgat s így a Nagy Iván féle táblázaton nem találhatjuk föl, de ez nem tesz semmit, 1458-ban Szirmai András és Mátyus, a Barthos fiai, rokonaikkal együtt panaszolják Mátyás királynak, hogy a Perényiek emberei Dacsó László és Fancsikay Mojzes nyalábi várnagyok vezetése alatt éjszakának idején Szirmára ütöttek s ott többrendbeli hatalmaskodást követvén el, Szirmai Simont, Forist és Dénest Nyaláb várába vitték._{U. o.}* Más oklevelekben nevezett Szirmai Mátyus és András «dicti Barthws» mint Bertalan fiai szerepelnek, szóval személyazonosságuk teljes bizonysággal megállapítható.
Bartos Andrást 1471-ben még életben találjuk, mikor Imre, Miklós, Mihály, Péter és János fiaival együtt bizonyos régibb hatalmaskodási ügyben a Bekényiekkel concordál._{Process. Tab. 4–3749. nr. 6}*
Ez a János a mi emberünk. Testvéreinek a XVI. század első felében magvuk szakadt, ő azonban tovább terjesztette nemzedékét. Fia Miklós szirmai birtokait eladogatván, Csornába költözködött s ettől az időtől kezdve Csomainak is nevezik őt az oklevelek. Első felesége péterfalvi Zsupán Anna, a második Bácsy vagy helyesebben Bácsmegyey Anna volt. 1560-ban Dorottya leányát, csomai Székely János hitvesét, a birtokain elkövetett hatalmaskodások miatt pörölte_{Eredeti oklevelek Szirmay Kalósoknál.}* s 1574-ben Báthory Miklós országbiró parancsára maradékai u. m. Dorottya, Mátyás, Tamás, Mihály, György, továbbá Erzsébet, Katalin, Ilona és az özvegy, csumai birtokán Ugocsa vármegye birái által megosztoztattak._{U. o.}*
Fiai közűl egyedül Györgynek további sorsáról van tudomásunk, a többi azonban nem is igen érdekel bennünket. Mikor Szirmay Lajosnak magva szakadt, javainak egy részét a leányági utódok örökölték, még pedig péterfalvi Zsupán Pálnak Szirmai Kenéz Dorottyától származott ivadékai. Özvegyével Body Borbálával, a ki a deficiens javait első házasságából származott fiainak Buttkay Lászlónak és Péternek akarta megkaparítani, sokáig perlekedtek ugyan, de végre 1587-ben feloszthatták egymás között a szirmai és sásvári birtokokat._{Összeköttetésüket a következő tábla mutatja:}

_{Péterfalvi Zsupán Pál Szirmai Kenéz Dorottya. Lőrincz Fancsikay Kata. II. Lőrincz. Gáspár. Menyhért. Erzse. Komlóssy Péter. Kata. Bikky Ferencz. Dorkó. Tyukody András. Anna. Szirmay alias Csomai Miklósné. Szirmay alias Csomai György.}

_{Az osztálylevél Szirmában 1587. Szent Jakab napján kelt és csak Szirmay György említettik benne, lehet, hogy a többiek kiskorúak vagy Miklósnak második házasságából származott fiai voltak. (Proc. Tab. 4–5617.)}* De voltak is elegen hozzá, úgy hegy Szirmay Györgynek, mint Zsupán Anna egyik fiának, bizony nem sok juthatott abból. Elköltözködött tehát Ugocsa vármegyéből Szatmárba, hol Egriben ősanyja Szirmai Barthos Jánosné Egressy Ilona, illetőleg még Egry Borbála jussán reá néző javakat visszaváltogatván, csakhamar meg is nősült, Tardi Vörös Orbánnak Zsófia leányával lépvén házasságra. 1608-ban Báthory Gábor erdélyi fejedelem aranyos-medgyesi jószágának gondviselője volt, kitől Medgyesen házat, Kis- és Nagy-Mogyoróson szép jószágokat nyert adományba, s ezekre II. Mátyás király consensusát is megszerezte._{A beikatás 1610-ben történt (Proc. Tab. 4–5617. nr. I et A.)}* 1613-ban Perényi Gáborné Salgay Katalintól néhai őse Egry Kelemen elzálogosított javait 800 frtért visszaváltotta, úgy hogy mikor 1624-ben meghalt, gyermekeire gazdag örökség szállott. A XVI. században – főleg ha Ugocsa vármegyei birtokok forogtak szóban – még rendesen használta a Csomai nevet is (Georgius Z˙rmay alias Chomai de Egri in Zathmariensi), később azonban inkább csak Szirmaynak mondotta és írta magát, maradékai pedig a Csomai nevet végkép letették._{U. o. nr. 60. és a leleszi conv. lt – 1619-ben id. György, hasonnevű fiával és Margit leányával együtt, öt egri jobbágyhely birodalmában statuáltatván, az erről szóló jelentésben még mind a két néven szerepelnek. Ifjabb György 1638-ban anyai ágon való leszármazásáról egy kis jegyzést csinált, írván hogy: «Csupán Anna volt az atyámnak az anyja, én csupán Annának unokája vagyok.» Ezt nagyon jól ösmerte Szirmay Antal, mondazonáltal figyelmen kivül hagyá.}*
Ennyit tartottunk okvetetlenül szükségesnek elmondani táblázatunk igazolására. Láthatjuk tehát, hogy Szirmay Antal és a többiek nem az erdélyi vajdák és szolnoki főispánok, hanem azoknak az Ugocsa vármegyében élő becsületes nemes embereknek ivadékai, a kik közönségesen Barthosoknak, majd két generatión keresztül Csomaiaknak neveztetnek és legfeljebb homo regiusok vagy szolgabirák voltak. Alispánt is csak egyet ösmerünk a Szirmay ősök között, a Kalósok ágából; de hát a Zemplén vármegyei Szirmayak «a gazdagok s ragyogók», az egykori szolgadeák feltörekvő fiát «nem nézték rokonjoknak s szerették volna gátlani szerencséjét,»_{L. Kazinczy életrajzát Szirmay Antalról: Felsőmagyarországi Minerva. 1825. évf. 351. l.}*ezért volt szüksége a későbbi udvari tanácsosnak fényes nevű ősökre.
Sapienti sat.
A mennyire Szirmay Antalt az elmondottakból s a legújabban napfényre került adatokból ösmerjük, látjuk, hogy jellemének legfőbb vonásai határtalan hiuság és lealázó hizelkedés voltak, fortélyos ravaszsággal párosulva, a mint ez többnyire együtt szokott járni. A zempléni Szirmayak gőgje nem csak hiuságát sértette mód nélkül, de emelkedésének is akadályul szolgált, úgy hogy alig volt képes a vármegyénél valamire vergődni, míg Kazinczy András a Szirmayak ellen pártját nem fogta.
Gazdag ember, nagy kiterjedésű jószágok ura volt Zemplénben is, igyekezete után magas méltóságot, második házasságával fényes összeköttetéseket szerzett magának, a gőgös névrokonok mégis parvenu-nek tekintették, noha tudniok kellett, hogy az Ugocsa vármegyei szintén régi, előkelő Szirmay családból való származása már legfelsőbb helyről is elösmertetett. Kijátszotta tehát utolsó kártyáját és hozzá fogott, hogy bebizonyítsa a Szirmay nemzetség közös eredetének és két ágra szakadásának költött meséjét, hogy a «gazdagok és ragyogók»-nak annál kevesebb joguk legyen lenézni és megtagadni őt. Avagy nem ott van-e az ő czímerében is a rák s nem bizonyítja-e a király pecsétes levele, hogy ősei már Nagy Lajos korában viselték azt ?
De az atyjától öröklött levelek nem voltak elegendők czéljához, fölfedezte tehát mindenek előtt Rákot s aztán, hogy a borsod-zempléni ág ősei ne szégyeljék magukat az ugocsai hét szilvafás nemesek között, nagy dologra szánta fejét. Az istenfélő ember, a ki «olvasóját minden szombaton elimádkozta, husvétkor és a parancsolt ünnepnapokon áldozatjait buzgón megtette»,_{Id. m. 352. l.}* a történetíró, a kit legújabb időkig tekintélynek tartottak: oklevél-hamisításra vetemedett. Nyugodjék békével.
Végezetre kijelentjük, hogy a sokszor említett Ottobor, János és Cheburka, a kik IV. László királytól Szántó birtokért az Ugocsa vármegyei Heten földét kapták, melyre fiaiknak a várföldek s más királyi birtokok visszaszerzése alkalmából III. Endre 1295-ben megerősítő nova donatiót adott: a XVI. században már elenyészett Hetenyi; továbbá a Hetenyi Bedő, Márton és Feyes, valamint a szintén elpusztult Sásváry családok ősei voltak, de leszármazásuk bizonyítgatása már nem ide tartozik.

DR. KOMÁROMY ANDRÁS.

A NÉGYESI SZEPESSY CSALÁD LESZÁRMAZÁSA.
(Harmadik és befejező közlemény.)

III.

II. Mátyás a négyesi Szepessy család ifjabbik ágának a megalapítója, a mint testvérbátyja II. Pálnál említettük, vagyonos középsorsú nemesi szülők gyermeke volt, s mint ilyen, azon kor igényeinek megfelelő nevelésben részesült. Rövid életének egy részét a köztevékenység mezején töltötte, hanem azért iparkodott vagyoni állását is lehetőleg gyarapítani, a mi nyilván mutatja azt, hogy az ősi javak megosztása alkalmával bátyjával együtt meglehetős pénzöszszeggel is rendelkezett, csak is így nyerhet magyarázatot azon vagyonszerzés, melyre – daczára az igazán nehéz időknek – képes volt._{Miskolcz város levéltára, Fasc. XXX. nr. 126.}*
Születési évét körülbelül az 1632. évre tehetjük, mivel az 1656. évben már Füleken szerez 180 frtért Bossányi Lászlótól egy telket._{Orsz. lt. táblai osztály, 4–1297.}*
Az 1658. évben egyenlően osztozik bátyjával az ősi javakon,_{Eredeti osztálylevél a családnál.}* míg az 1660. évben már a megyei táblabirák sorában találjuk, s 1663-ban Pál bátyjával közösen birt négyesi pusztájokat tilalmazzák.
Az 1664–1675. évig, szóval élte utolsó napjáig, részint szolgabirói, részint táblabirói minőségben végez hivatalos teendőket, s teljesíti megyéje bizalmas küldetéseit. Az ő érdekében írta Sali Buling Basi egri török a visnyói jobbágyokhoz azon levelet, melynek eredetije Miskolcz város levéltárában van, s melyet már Fényes geografiai szótárában, s legújabban Szendrei János Miskolcz város történetében közre bocsátott.
III. Tábla.

II. Mátyás 1656–1675. Vass Erzsébet. II. István 1682. 1718. Nagy Zsuzsánna a Nagy András és Bay Borbála leánya. Judith 1689. 1716. 1. Angeló Mihályné. 2. Fáy Györgyné. I. Zsigmond 1697–1768. III. István 1724–1767. II. Péter 1724–1773. Ferencz. 1731–1788. Tolnay Éva. III. Mátyás 1775–1816. Bárczay Julia. II. Ferencz. 1775–1816. Vendéghy Erzsébet. I. József 1789–1823. Ragályi Krisztina. Sámuel 1789–1802. Miskolczy Erzsébet. Zsuzsánna 1789. Szentessy József őrnagy neje. Károly 1801–1851. Bernátfalvi Bernáth Ágnes. IV. Zsigmond † 1818–1857. Francziska. Bernáth Sámuelné. III. Ferencz 1827–1850. Péchy Johanna. III. János 1824–1868. Lisznyai Damó Borbála. II. Sámuel 1824–1845. † Johanna 1824. Pély Nagy Gáborné. IV. Ferencz. N. Szepessy Borbála † 1870. Gejza. Hosszufalussy Katalin. Emilia † 1890. Papp Ágostonné. Ágoston 1818–1872. Boronkay Mária. Julia † 1862. Stépán Ferenczné. III. Péter –1872. Sisáry Jolán. Etelka. Előbb Janik Ágoston neje, másodszor Ottó József m. kir. honv.-alezredes neje 1892. V. Zsigmond Gábriel Zsuzsánna. IV. Péter. V. István. III. Kálmán. Jolán. Nadányi Károlyné. Ilona 1892. Zoltán 1892. Borbála 1843. N. Szepessy Ferenczné. Béla 1845. Madzsar Mária. Ödön 1847 † 1870. Sára 1850–1879. Kandó Jenőné. Mária 1852. Kisházy Gyuláné. Etelka. 1855. Hosszufalussy Miklósné. IV. Mátyás 1858. N. Szepessy Sára. Ilona 1892. Margit 1892.

Özvegye, szül. Vass Erzsébet, ismét nőül ment Aragon Károly-Ferdinánd-Ferenczhez, a ki nevének hangzása és hosszusága után itélve, valószinűleg valami spanyolba oltott osztrák katonatiszt lehetett, s a ki a bővenköltéshez igen jól értett, mit legjobban bizonyít Vass Erzsébet 1707-ben kelt végrendeletének azon kifejezése: «minthogy második férjem Aragon Ferencz Ur az első édes uramtól való gyermekeimet illető nem kevés javaimat költötte el stb.»_{Borsod vármegye lt., Species XVIII. Fasc. XVI. Nro 1062.}*
II. Mátyás tehát alig 43 éves korában elhalván, fent nevezett nejétől, Vass Erzsébettől, két gyermeke maradt, ú. m: Judith, a ki úgy látszik első izben hasonlóképen egy Angelo Mihály nevű külföldi származásu katonatiszthez, másodszor pedig Fáy Györgyhöz ment nőül. Később mostoha testvéreivel együttesen perel II. István testvére ellen, az anyai hagyaték miatt.
II. István már az 1682. évben tilalmazza a miskolczi Sz.-György-hegyen fekvő szőllőjét, tehát mint önálló birtokos intézkedik vagyonaiban, melyeknek a rendetlen és bőven költő mostoha apa után gondos kezekre igen nagy szüksége lehetett. Ebből következtetve, születési évét 1660. évre tehetjük.
Általában pedans, rendszerető embernek tünik fel, miután úgy a megyei, valamint az országos vagyon kezelésében is alkalmaztatott, a mint azt alább látjuk.
A megyei közélet terén 1687. évben táblabirói minőségben találkozunk vele, s ettől fogva kisebb-nagyobb hivatalokat visel, megbizásokat végez holta napjáig.
Az 1692. évben a vagyonbiztonság elleni merényletek igen elszaporodván, a vármegye egy kapitányi hivatalt rendszeresít, a melyet Szepessy Istvánnal tölt be. Ez volt tehát Borsod vármegyében a csendbiztosi intézmény kezdete.
Az 1696. évben újabban megyei kapitány, mig a következő 1697. évben megyei főhadi biztos lesz, s ezen minőségben az eljárásra nézve részletes utasítást kap, mely fényes világot vet arra, minő elviselhetetlen terheket rótt az állandó katonaság beszállásolása és keresztül vonulása az elszegényedett lakosság nyakába._{Borsod vármegye lt., Materć XII. Fasc. I. Nro 375.}*
1701-ben nagybátyja özvegyével, id. négyesi Szepessy Pálné Csuda Zsuzsannával, keveredik perbe a négyeli malom miatt. 1703-ban a fegyverek összeirását többedmagával eszközli, és 1705. évi junius hó 6-án már mint a szendrői vár kapitánya keresi meg Borsod vármegyét némi szolgálmányok megtétele végett._{Borsod vármegye lt., Materć III. Fasc. III. Nro 747.}* Viselhette ő ezen tisztet körülbelül az 1709. évig, a midőn megyei főperczeptorrá választatott; megelőzőleg azonban 1708-ban hasznos szolgálataiért a fejedelem egy tokaji szőllő adományozásával tüntette ki._{Orsz lt. F. 1745. Nro 3. N. R. A.}*
Az 1712. évben egy Faigelpucz nevű volt katonatiszt panaszt emelt ellene, mintha szendrői várkapitány korában a hadifoglyokkal embertelenűl bánt volna; a megejtett vizsgálat azonban, a hadifoglyoktól annak idejében vett s előmutott nyilatkozatok alapján, az ellenkezőt bizonyította be._{Borsod vármegye lt., Species XVII. Fasc. I. Nro 86.}* Az 1714. évben ér véget azon per, a mely testvérei által az anyai hagyaték miatt indíttatott ellene._{Borsod vármegye lt., Species XVIII. Fasc. XVI. Nro 1062.}* Az 1719-iki jegyzőkönyvekben neve többé nem fordul elő, tehát méltán föltehető az, hogy az előző év utólján, vagy ugyanazon év kezdetén fejezte be munkás életét, melyet nem csak saját anyagi jóvoltának előmozdítására fordított, hanem szentelt abból eleget a közjó érdekeinek is. Neje Nagy Zsuzsánna volt, kitől négy fia született, Zsigmond, III. István, II. Péter és Ferencz. Az 1752. évben a II. János fiával Lászlóval ezek nyertek Négyesre új adománylevelet._{Eredetije a családnál.}*
Zsigmond, a legidősebb fiu, 1697-ben született, s már korán (1718-ban) a Gyulai-ezredbe lépett, a melyben 42 évi szolgálat után kapitányságig vitte, s ilyen minőségben vonult vissza a magánéletbe. A felette tartott halotti beszéd a család birtokában lévén, ebben határozottan az állíttatik, hogy ő az I. Mátyás király idejében diszlő és kiterjedt Szepessy csaladból származik. István testvéreinek halála után ő lett a miskolczi ref. egyház gondnoka, s végrendelete, valamint fiók-végrendelete szerint, tekintélyes összegeket hagyott saját egyháza, annak iskolája és szegényházára, nemkülönben a sárospataki főiskolára is, – a mint azt a Sárospataki Füzetek után Nagy Iván közli._{Egyébiránt az eredeti végrendeletek megvannak a családnál.}* Valószinűleg már életében nem kis érdemeket szerezhetett magának egyházával szemben, mivel czímeres zászlója, a II. Jánosé mellett, az avasi öreg templomban mai napig őrzi emlékét. Meghalt 1768. évi május hó 8. napján. Testvére:
III. István a békés polgári pályán haladt, rendszerető gondos embernek látszik, a ki nemcsak saját, de a katonaságnál távollévő testvérei, Zsigmond, Ferencz, és később a Péter vagyonát is óvatos körültekintéssel kezelte. A Nagy Iván által felsorolt adatok szerint a miskolczi ref. egyház gondnokságát az 1739. évi január hó 30. napjától haláláig, 1767. évi ápril hó 22. napjáig, viselte, s hagyott a tanítók fizetésére 6000, az iskolák szükségleteinek fedezésére 3000 frtot. Közhivatalokat nem viselt ugyan, hanem azért élénk részt vett a megyei közéletben, s alig volt olyan év, melyben egy vagy több deputatio tagjául meg ne választatott volna.
II. Péternek a neve a megyei jegyzőkönyvekben az 1724. évtől kezdve előfordul, de az 1742. évig feltünő szerepet nem játszott. Az 1742–1745. években a Borsod vármegyei nemesség által felállított, s a csatatérre két izben kivitt lovasszázad kapitánya volt. Igen érdekesek a megyei levéltárban őrzött s a vármegye által hozzá küldött hadi utasítások, és az ő sajátkezűleg írt válaszai, illetve jelentései. Egy ízben lovásza, vezetéklova és podgyásza az ellenség kezébe kerülvén, a vármegye 200 frttal és 10 db aranynyal kárpótolja._{Borsod vármegye jegyzőkönyve. XXII. K. 1745. év 601. l.}* Később cs. kir. kapitányi rangot nyert, de annak nincsen nyoma, mintha a rendes hadseregnél tényleges szolgálatot vállalt volna. Zsigmond bátyja után ő lett a miskolczi ref. egyház kurátora. Az 1773. évben halt meg s a család birtokában lévő végrendelete szerint, mely az 1772. évi november hó 25. napján kelt, tekintélyes hagyományban részesítette a miskolczi és a sárospataki iskolákat.
A most felsorolt három testvér nőtlenűl halt el; a negyedik s legifjabb:
Ferencz, kinek neve legelőször 1731. évben tünik fel,_{Orsz. lt. táblai oszt., 4–2789.}* kezdetben szintén a rendes katonaságnál, a Gyulai-ezredben szolgált. 1749. évben II. János fia Józseffel a négyesi malom felett folyt per beszüntetése tárgyában czélba vett egyezkedés alkalmával még mint hadnagy Olaszországban járt, s érdekeit István bátyja képviselte,_{Borsod vármegye levéltára 3806/1811. sz. a.}* tehát legalább is 45 évesnek kellett lennie, midőn 1750 körül nőül vette Tolnay Évát. A katonaságtól visszavonulása után állandóan Mádon lakott s közhivatalokat nem viselt. Említésre legméltóbb ténye az, hogy az 1783. évben a miskolczi ref. egyháznak Miskolcz városában a Czikó-utcza sarkán (ma Kossuth-utcza) egy újabban építendő templom és paplak részére három házhelyet adományozott, s azok e czélra fel is használtattak._{Borsod vármegye levéltára. Materić XXIV. Fasc. VI. Nro 633, 683, 685 és 686.}* Körülbelül az 1789. év elején halhatott meg, mivel örökösei ugyanazon évi junius hó 30. napján osztozkodnak. Gyermekei voltak kor szerint: III. Mátyás, II. Ferencz, I. József, Sámuel, a kik 1816. évben eszközöltek ki visnyói birtokukra új nádori adományt, és Zsuzsánna, Szentesy József őrnagy neje. II. Ferencz, kinek nejétől Vendéghy Erzsébettől egy – a maga idejében – szépségéről híres leánya, Francziska, volt. Ez Bernáth Sámuelhez ment nőül, ettől azonban később elvált.
József, Nagy Iván adatai szerint tagja volt 1792 évben a sz. koronát őrző borsodi bandériumnak. A négyesi malom miatt kellemetlen személyeskedésekkel vegyes pert folytatott özv. br. Szepessy Sámuelné szül. Bükk Rebekával._{Borsod vármegye levéltára 2443/1810. sz. a.} * Ugyancsak neki támadtak határvillongásai br. Szepessy Jánossal. Neje Ragályi Krisztina volt, kitől egyetlen fia
III. Ferencz született, a ki nőül vette Péchy Johamát, ettől azonban csakhamar elvált, s Négyesen szép kastélyt építtetvén, állandóan abban lakott. 1850. évi márczius 27. napján leszármazók nélkül halt meg.
Sámuel ugyancsak a Nagy Iván adatai szerint 1792. évben tagja volt a sz. koronát őrző Borsod vármegyei bandériumnak. Rövid életű beteges ember lehetett, mivel 1802. évben már nem élt. Neje Miskolczi Erzsébettől három gyermeke maradt, a kik az 1824. évben egyezkednek._{Orsz. lt, táblai osztály 4–7166.}* Ezek a következők
Johanna, Péli Nagy Gáborné.
II. Sámuel, nőtlenűl elhalt Négyesen 1844. évben, és
III. János, a legidősebb, a ki 1792. évben született s még fiatal korában a gróf Keglevich Miklós és Józsa Gyuri társaságába kerülvén, ez lőn romlása, mert nem csak ősről maradt szép birtokait, de korán elhalt neje dús hozományát is könnyelműen eltékozolta, s áldatlan hosszú életét Géza fiánál Négyesen 1868. évben fejezte be. Nejétől Lisznyai Damó Borbálától három gyermeke maradt:
Emilia, privigyei Papp Ágostonné.
IV. Ferencz hites ügyvéd, 1812–1848-ig Borsod vármegye szolgabirája, 1861-ben főszolgabirája, 1865–70-ig törvényszéki ülnöke. Elhalt 1870-ben, s neje n. Szepessy Borbálától születtek ugyan gyermekei, de azok alig pár évet élvén, a leszármazási táblán neveiket fel sem tüntettem.
Géza, született Visnyón Borsod vármegyében 1823-ban, ez időszerint is négyesi birtokos. 1848-ban hadnagy lett a hires IX. (veres sipkás) zászlóaljnál, majd később Isaszegnél megsebesülvén, a 129. zászlóaljhoz került századosi minőségben. A forradalom lezajlása után Négyesen gazdálkodott, s az akkori csendőrök által vasra veretve, két izben kisértetett fel Pestre az Újépületbe, honnan csak hosszas vizsgálati fogság után nehezen szabadulhatott ki, s nőül vette Hosszufalussy Katalint. Gyermektelen lévén, utóbbi időben Miskolczra vonult vissza, a hol, mint a család legidősebb tagja, – patriarchája nyilt és vendégszerető házat tartva, nejével együtt közszeretet és becsülésben él.
I. Ferencznek nejétől Tolnay Évától született legidősebb fia:
III. Mátyás, a ki, mint fentebb is említve volt, testvérei II. Ferencz, I. József, és az elhalt Sámuel helyébe lépő III. János, II. Sámuel és Johannával Visnyóra új adomány-levelet nyer. III. Mátyás, pazarló életmódot folytatva, ősi javain csakhamar túladott, s nejével Bárczay Juliannával nyert hoportyi birtokán huzódott meg, s ugyanott halt el; két fia maradt, kik közül a legifjabb:
IV. Zsigmond nőtlen maradt, szigorúan gazdálkodott s szorgalmatosan perelgette és váltogatta ki az elzálogosított ősi javak egy részét. A forradalom után azonban a magyar pénz értékvesztése által nagy kárt szenvedett. – Mindennek daczára Károly testvére gyermekeire szép vagyont hagyott hátra. Végrendeletében elsőszülöttségi hitbizományt akart felállítani, de erre a felsőbb engedélyt kellő időben ki nem eszközölvén, óhajtása érvényesíthető nem volt. Meghalt Hoportyon (Zemplén vármegye) 1857-ben. Idősebb testvére:
Károly már korán a rendes katonasághoz került, s csaknem az egész franczia háborút keresztül küzdötte. Hadnagy volt a Stipsits-huszárezredben, s később az 1805. évben Borsod vármegye nemes lovas fölkelő századában br. Szepessy Antallal főhadnagy lett._{Borsod vármegye levéltára 3494/1805 sz. a.}*
A háborús idők elmultával a katonaságot elhagyván, neje, bernáthfalvi Bernáth Ágnes, kazsui (Zemplén vármegye) birtokára vonult vissza, itt lelte halálát 1851. évi ápril hó 31. napján. Négy gyermeke maradt, a kik még szüleik életében 1845. évi márczius hó 25. napján osztozkodtak. Neveik következők:
Julia, nagyváradi Stépán Ferenczné.
Etelka, előbb emőkei Janik Gusztávné, később Ottó József m. kir. honvéd alezredes neje, – ez időszerint özvegye.
III. Péter, az ifjabbik fiu, szül. Kazsuban Zemplén vármegyében 1819 g. évi decz. hó 26. napján. A forradalom előtt Zemplén vármegye hegyaljai járásának főszolgabirája, 1848–49-ben a zempléni zászlóalj hadnagya, 1861-ben országgyűlési képviselő. Állandóan hoportyi birtokán gazdálkodott, s később Miskolczra vonult, a hol 1872. évi augusztus hó 22. napján halálozott el. Neje Sisáry Jolán volt, kitől névszerint a következő öt gyermeke maradt:
Jolán, a legifjabbik, férj. Nadányi Károlyné.
III. Kálmán, szül. Hoportyon 1864. évi október 13-án, főhadnagy a cs. és kir. 5. gyalogezredben.
V. István, szül. Hoportyon 1862. évi decz. 18. napján, gazdálkodó földbirtokos.
IV. Péter, szül. Hoportyon 1859. év szept. havában, főhadnagy a cs. és kir. 12. huszárezredben.
V. Zsigmond, szül. Hoportyon 1858. évi január 1-ső napján, jogtudor, s Borsod vármegyében előbb aljegyző, ez időszerint pedig a miskolczi járás főszolgabirája. Neje Gábriel Zsuzsánna, gyermekei Ilona és Zoltán (szül. Miskolczon 1887. évi szeptember 21-én) még kiskorúak. Károlynak idősebb fia
Ágoston, szül. Kazsuban Zemplén vármegyében 1818. évi május hó 21. napján. Szerény, gazdálkodó ember volt s hivatalt nem viselt. A 48-iki mozgalmak azonban őt is magukkal ragadták. A zempléni zászlóaljnál előbb zászlótartó, később hadnagy lett. A forradalom után hoporty-sóstói birtokán visszavonulva gazdálkodott. Meghalt 1872. évi május 16. napján. Neje Boronkay Mária, kitől a következő gyermekei maradtak:
Borbála, ez időszerint özv. négyesi Szepessy Ferenczné.
Béla, szül. Kazsuban 1845. évi decz. 6-án. Hites ügyvéd, Borsod vármegyében t. b. aljegyző, majd az 1879. évtől kezdve árvaszéki ülnök, később helyettes elnök. Neje Madzsar Mária, gyermekei Ilona és Margit.
Ödön, meghalt 23 éves korában 1870-ben. Sára, egerfarmosi Kandó Jenőné.
Mária, Kisházy Gyula m. kir. államvasuti főmérnök neje.
Etelka, Hosszúfalussy Miklósné, és
IV. Mátyás, szül. Hoportyon 1858. évi okt. 4. napján, ez időszerint miskolczi főgymnasiumi. tanár. Neje négyesi Szepessy Sára.

IV.

II. János a II. Pál legifjabb gyermeke, az 1670. év körül születhetett, s alapítója lőn az 1882. évben fiágon kihalt négyesi báró Szepessy családnak, miért is a IV. tábla leszármazóit külön számozással látom el.
II. János kezdetben úgylátszik Debreczenben tartózkodott, később azonban anyjával Miskolczon lakott, kinek, mint legifjabb gyermek, kedvencze volt. Ily módon kerülhettek birtokába a családi levelek, melyek miatt neki és utódainak testvérbátyja III. Pál leszármazó fiörököseivel kellemetlen surlódásai támadtak.
Hátra maradt leveleiből itélve, igen szép és alapos jogi képzettséggel birt, de szüksége is volt arra, mivel az atyjáról, különösen pedig édes anyjáról reá szállott tekintélyes zálogos birtokok miatt örökösen perlekedik, s bátran állíthatom felőle, hogy a mult század első felében neki magának több pere volt, mint a többi Borsod vármegyei nemesi családoknak összesen. Kétszer nősült, első nejétől Girincsy Annától József és Lajos, a másodiktól, Dőry Zsuzsánnától, László és Kata nevű gyermekei születtek. Ezekkel alább részletesebben foglalkozom.
II. János nevével először 1698-ban, azon nádori adomány-levélben találkozunk, melylyel testvéreivel, III. Pál, Márton és Katával a sályi Tiboth Zsigmond-féle birtokukban megerősíttetnek._{Orsz. lt. palat. donat. Tom. 110.}*
Az 1700–1703. években az édes atyjától elvett tarczali szőllők visszaváltása végett szorgalmatosan levelez a szepesi kamarával, a mi, a birtokomban lévő okmányok bizonysága szerint, részben sikerül is neki. De az 1703. évben tevékeny részt vesz a megyei közéletben is, mig ugyan azon év vége felé országos főpostamesterré neveztetik ki, mert II. Rákóczy Ferencz fejedelem nov. hó 10. napján kelt rendeletével utasítja a vármegyét, hogy Szepessy Jánosnak az országos posták felállítása körül legyen segélyére._{Borsod vármegye levéltára. Materić II. Fasc. I. Nro 262.}*
IV. Tábla.

II. János 1698–1746. Girincsy Anna és Dőry Zsuzsánna. József † 1715–1750. Lajos † 1715. László (1775-ben báró) 1729. Nikházy Kata és Sebe Katalin Kata † 1729. Klára 1777. Szentimrey Jánosné. Zsuzsánna Br. Eötvös Miklós tábornokné és gr. Gyulay Ferenczné 1757. Sámuel 1759. Battha Mária és Bükk Rebeka. Mária 1778. Br. Eötvös Ignáczné. Ignácz püspök 1780–1838. Antal. Gr. Schafgotsch Anna 1805. Ferencz † János 1781. Szentiványi Josefa. Julia. Kállay Ignáczné. Anna Paukovich Andrásné. Josefa. Halassy Józsefné. Lajos. Tallián Josefa. Janka. Kelcz Józsefné. Mária. Gr. Dessewffy Egyedné. Magdolna. Br. Seckendorf Nándorné. Anna † Ádám † 1882. Detrich Karolina. Eugénia. Br. Riese Stallburg Antalné, másodszor br. Wildburg Adolf alezredesné. Karolina. Okányi Szlávy Gézáné. Gabriella. Gróf Apraxin Sergejné. Etelka. Szepestelvári Grim Gusztáv alezredes-hadbiró.

Ezen időtől kezdve, csaknem az egész szabadságharcz alatt, többnyire a fejedelem személye körül tartózkodik, nem hanyagolván el a mellett magán, valamint megyéje érdekeit sem, sőt 1709-ben, mint helyettes alispán, Radits András társával a fejedelemhez bizalmas küldetést is nyer.
A Rákóczy-féle mozgalom lezajlása után, élte utolsó napjáig részt vesz a megyei közgyűlésekben, rendes hivatalt huzamosabb ideig nem vállal ugyan, hanem azért a tekintélyesebb és díszesebb küldöttségek vezetésének terhe alól nem vonja ki magát; az irányadó egyénekkel való érintkezésben rendesen az elsők között van, s helyettes minőségben alispáni teendőket is igen gyakran végez. Az 1715. évben országos főpostamesterségével szerzett érdemeiért ő, valamint első nejétől, Girincsy Annától, származott József és Lajos gyermekei nádori adományt nyernek Zemplén vármegyében fekvő Posa-Csécsre, és a Hopoly-puszta felére._{Orsz. lt. palat. donat. Tom. III. L. 41.}* Ugyanazon évben Aszalay Ferenczczel országgyűlési követ. Dőry Zsuzsánna és érdektársai pedig a pélyi puszta miatt protestálnak ellene, úgy is mint kiskorú József és Lajos fiai gyámatyja ellen.
Az 1720. évben, a megyei jegyzőkönyvekből kitünőleg, már másodszor nősült, feleségül véve Nagy Zsigmond volt megyei alispán özvegyét jobbaházi Dőry Zsuzsánnát.
Az 1729. évben második nejét is elvesztette, mivel Melczer György és érdektársai ellene, mint Dőry Zsuzsánnától származott László és Kata gyermekei t. és t. gyámatyja ellen protestálnak.
Az 1733. évben már első nejétől született fiával, a Boldván lakó Józseffel, perel a Girincsy-féle birtokok miatt. 1744-ben Bükk András alispán protestál ellene, valamint József és László fiai ellen, a miből világosan kitünik, hogy sem Lajos fia, sem pedig Katalin leánya ekkor már nem voltak életben. Az 1746. év május hó 9-én tartott közgyűlésen még László fiát megbizottjául vallja, de már ugyanazon év szeptember 14-én Sályban kelt rövid egyesség-levél szerint, melynek hiteles másolata birtokomban van, József és László fiai osztoznak vagyona felett. Ezen év első felében szállott tehát sírba a közel 80 éves férfiu, a ki szorgalmatos vagyongyűjtése mellett nem felejtkezett meg a jótékonyságról sem, a mit eléggé bizonyít az általa épített sályi ev. ref. templom. De nem kis érdemeket szerezhetett ő a miskolczi ev. ref. egyház körül is, legalább erre vall azon czímeres zászlója, mely az avasi öreg templomban emlékét az utókor előtt mai napig fentartja.
A mint fentebb is említve volt, első nejétől József, a másodiktól László fia maradt. Lajós és Kata még kiskorukban elhaltak.
József a XVIII. század elején születhetett, s állandóan Boldván (Borsod vármegyében) lakott. Megyei hivatalokat nem viselt ugyan, hanem azért a közügyek intézésében élénk részt vett, s nevével a megyei jegyzőkönyvekben 1715–1750. évig gyakran találkozunk. Ő vetett végett a négyeli malom miatt Szepessy István által nagyanyja, özv. Szepessy Pálné Csuda Zsuzsánna, ellen a század elején folyamatba tett pernek, a menynyiben 1749. évi julius hó 3. napján olyan egyességet köt a fent nevezett István gyermekeivel, Zsigmond, III. István, II. Péter és Ferenczczel, hogy azon esetben, ha ő és László testvére fiutódok nélkül halnának el, összes négyesi birtokaik az egyezkedő négy testvér fiutódaira, és viszont megfordítva, ha azok halnának el fiutódok nélkül, az ő négyesi birtok-jutalékaik a József, illetve testvére László fiörököseire száljanak._{Borsod vármegye levéltára 3086/1811* sz. a.}* Nőtlen volt, s valószinűleg 1750. évben halt meg. Ifjabbik életben maradt testvére:
László, atyja halála után, csakhamar a róm. kath. vallásra tért vissza, s 1752-ben a II. István fentebb felsorolt fiaival Négyesre új nádori adományt nyert. 1755-ben kir. tanácsos, 1775-ben báró lett, s miután atyja vagyonai osztatlanul szállottak reá, egyike volt a vármegye legnagyobb birtokosainak. Az 1776. év november havában már csak özvegye fordul elő a megyei jegyzőkönyvekben. Lászlónak első neje Nikházy Katalin, a második Sebe Katalin volt, s ezektől három leánya és egy fia maradt, névszerint:
Klára, krasznyikvajdai Szentimrey Jánosné.
Zsuzsánna, először Eötvös Miklós tábornok neje, másodszor Gr. Gyulay Ferenczné.
Mária, br. Eötvös Ignáczné, a ki 1807. évben a vármegyétől nemesi bizonyság-levelet kért és kapott._{Borsod vármegye levéltára 890/1807 sz. a.}*
Sámuel a tiszáninneni kerületi tábla ülnöke volt, s hasonlóképen kétszer nősült. Első neje Battha Mária, a második Bükk Rebeka, kiktől gyermekei a következők
Ignácz, Egerben született 1780. aug. 13-án, 1803-ban pap, később egri plébános, 1808-ban egri kanonok s borsodi főesperes, majd kisprépost, 1819-ben erdélyi püspök, 1820-ban val. belső titkos tanácsos, 1828-ban pécsi püspök, 1830. évben a magyar tud. akadémia tiszt. tagja lett. Szentéletű s jótékonyságáról híres ember volt, kinek emlékét a pécsi egyházmegye kegyelettel őrzi. Alapítványai közül nevezetesebbek a következők. A pálosok pécsi zárdáját 30,000 frtért megvásárolván, abból 100,000 frt költséggel a Lyceum részére palotát építtetett melynek fennállását 251,000 frtos alapítványnyal biztosította, s 50,000 frt befektetéssel nyomdát is létesített. Hazafias, valamint vallásos jótékonyságának élve, vagyont nem gyűjtött, sőt még öröklött ősi javait is eladományozta. A közszeretet és becsülésben álló főpap 1838. évi julius hó 16. napján szenderült jobb létre._{Hazánk. Időszaki folyóirat II. kötet 129–153. lap.}*
Antal, ki az 1805-iki Borsod vármegyei nemesi fölkelt lovasságnál főhadnagy volt._{Borsod vármegye levéltára 3494/1805 sz. a.} * Nejétől Gróf Schafgotsch Annától egy leánya maradt, Mária, a ki gróf Dessewffy Egyedhez ment nőül.
Ferencz, alezredes.
Julia, Kállay Ignáczné.
Jozefa, Halassy Józsefné.
Anna, Paukovich Andrásné.
Janka, fületinczi Kelcz Józsefné.
Lajos, kinek nejétől Tallián Jozefától egy leánya, Magdolna, férj. br. Seckendorf Nándorné, maradt.
János, az 1809-iki Borsod vármegyei nemesi fölkelt lovas-században kapitány,_{Borsod vármegye levéltára 1853/1809 sz. a.}* 1820–27-ig a tiszáninneni kerületi tábla ülnöke volt. Nejétől Szentiványi Jozefától következő három gyermeke született:
Anna, ki hajadon maradt.
Eugenia, előbb férj. br. Riese Stallburg Adolf, később br. Wildburg Adolf alezredes neje, és:
Ádám, kiben a négyeli báró Szepessy család férfiága az 1882. évben kihalt. Ádámnak nejétől Detrich Karolinától három leánya maradt ú. m.
Karolina, okányi Szlávy Gézáné,
Gabriella, gr. Apraxin Sergejné,
Etelka, Szepesetelvári Grimm Gusztáv alezredes neje._{A Turul f. évi III. füzetében a négyesi Szepessy családról megjelent közleménye több sajtóhiba csúszott be, nevezetesen: a 141. lap második hasábján felülről a 7-ik sorban Vato helyett Vata, Tardi helyett Tard irandó; a 142. lap első hasábján felülről a 20-ik sorban csanátori helyett csanálosi, Sirávi helyett Sisári irandó; ugyanezen lap második hasábján alulról a 3-ik sorban Kézdi Benedek helyett Kisdi Benedek irandó; a 144. lap első hasábján alulról a 10-ik, és 19-ik sorban Futó Miklós helyett Fúló Miklós irandó; és végül a 146. lap első hasábján felülről a 18-ik sorban IV. ál helyett VI. Pál irandó.}*

N. SZEPESSY BÉLA.

IV. LÁSZLÓ KIRÁLY 1284. AUG. 1-ÉN KELT ADOMÁNYLEVELE A JEKELFALUSSY CSALÁD ŐSE RÉSZÉRE.

VEGYES.

A Jekelfalussy család ősei.
(Egy oklevél-melléklettel.)

Köztudomású dolog, hogy hazánk igen sok vidéke legelső kultúráját az Árpád korszakban bevándorlott szászoknak köszönheti, a kik a rengeteg erdőségek irtogatásához fogván, a szó valódi értelmében úttörői voltak a civilisatiónak. Szántották, vetették az erdők irtásait, nemes érczet kutattak a föld gyomrában s alkalmas helyeken telepet, falvakat építvén, régi hazájuk szokása és törvényei szerint községeket alkottak, megvetvén alapját a királyaink bőkezűsége folytán csakhamar virágzásnak indult városi vagy polgári rendnek. Az uralkodók sok szép kiváltsággal és szabadalommal ruházták fel őket, és helyzetük bizonyos tekintetben még előnyösebb volt a kis birtokos szabad emberek helyzeténél. Saját határaik között maguk intézték sorsukat, a hatalmaskodó szomszédok ellen pedig, ha esetleg a király nem volt képes őket megvédelmezni, egyesült erővel szállottak síkra. – Szorgalmuk, igyekezetük tagadhatlanúl hasznára volt az országnak, de gyarapodtak is szemlátomást és fontosságukat érezve, egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy kiváltságos helyzetüknek mennél szilárdabb alapot teremtsenek.
Mindazonáltal az úgynevezett harmadik rend csak mint testület jött számba s a mennyi tekintélylyel és súlylyal birt a polgárság, mikor communitást alkotott, ép annyi megaláztatásban részesült a civis a város falain kívűl. Pénze, vagyona, gazdagsága daczára lépten-nyomon éreznie kellett, hogy ő magában véve alig több a semminél és jogos ambitiója esküdt polgárságig vagy legfeljebb városi biróságig terjedhet.
Az önállóságra való törekvés pedig együtt születik az emberrel; érdekhiúság és becsvágy az emberi cselekvésnek ezer esztendő előtt is ép oly fontos motivumai voltak, mint jelenleg, csak a környezet s a viszonyok változtak. A fölgazdagodott civis időmúltával független, szabad birtokos akart lenni, hogy az országos nemesekkel mindenben egyenlőnek tekintessék.
Igyekezett tehát valami érdemet szerezni magának én ha a szerencse kedvezett, jutalmúl földet kért a királytól, vagy donatiót, egyik másik megszorúlt nemes embertől vásárolt birtokára. – De az Árpádok korában ez a mód még nem igen járta. Volt lakatlan föld, igaz, elég, főképen erdő, és a király örömest elajándékozgatott benne, csakhogy valami haszna forduljon. Az adományban részesülő polgárnak pedig mindég kiváló gondja volt arra, hogy a birtokkal együtt személyétis fölszabadíthassa az illető község hatósága alól s ekkép a statutió megtörténtével tüstént nemessé lett, maradékai pedig egy pár emberöltő múlva szívvel lélekkel magyarokká váltak. Hány előkelő család él még napjainkban is, melynek ősei idegen származású városi polgárok voltak?
A Jekelfalussyak 600 esztendős családfájának törzsöke is idegen földben gyökerezik. Hekkul, helyesebben Jekul vagy Jekel, a kitől szakadatlan összefüggésben jő le a család a mai napig s ki a keresztségben valószínűleg Jakab nevet kapott,_{Jekul igen gyakran előforduló név a német ajkú városi polgárok között, s az a körülmény, hogy a mi Jekulunk fiai bizonyos Jákóréte nevű földet örököltek atyjuktól, s hogy említett Jekul fia és unokája Jakab volt, föltevésünket megerősíteni látszik.}* az Árpád-korszak vége felé gölniczbányai polgár, tehát szepesi szász volt, és úgylátszik azok közé az önállóságra törekvő emberek közé tartozott, kikről fentebb szólottunk. Látván ugyanis, hogy a város közelében elterülő királyi erdőséget nagy járó földön senki se míveli s csak valami remeték tartózkodnak rajta, IV. László királytól fölkérte azt magának, hogy benépesítse és területén falut építsen. A bölcs fejedelem pedig, meggondolván, hogy a kietlen erdőségből úgy sincsen semmi haszna,_{«considerantesque ipsam silvam esse magis utilem populosam quam desertam». Az adománylevelet kiadta Fejér Cod. Dipl. tom V vol. III. p. 246.}* hajlott kérésére, s 1284 augusztus 1-én kiállíttatta azon szép donatiós levelet, melynek hű másolatát mellékletünk tünteti elő.
Kun László oklevele tisztán birtokadományozás s a mennyiben a donatió városi polgár javára történik, implicite magában foglalja ugyan a nemesítés tényét, de arról, hogy Jekul Gölniczbánya jurisdictiója alól fölmentetett volna, egyetlen szóval se emlékezik. Ez minden esetre meglepő, legalább is szokatlan dolog, azonban ne építsünk rá semmit. A családi levéltár ugyanis László egy korábbi keletű adományának másolatát őrizte meg számunkra, melyből megtudjuk, hogy Jekul comes 1282-ben Gölniczbányától a Hernádig terjedő s a Szepesről Krompachra vezető úttal határos erdőséget kapta donatióba, hogy azt az országos nemesekéhez hasonló joggal és szabadsággal birhassa._{«eo modo eaque libertate sicut nobiles regni nostri possessiones tenere et habere consveverunt».}* Kitűnik továbbá az adománylevélből, hogy a király ez alkalommal Jekult és a birtokán megtelepedő embereket Gölniczbánya hatalma alól teljesen fölszabadította. Minthogy tehát az exemptió s a formalis nemesi rangra való emelés már ekkor megtörtént, annak ismétlésére többé nem volt szükség.
Feltünő ugyan, hogy a nobilisatió után két esztendő múlva még mindig gölniczbányai civisnek mondja őt a király, de ez a körülmény – a mennyiben a személyazonosságban s az 1282-iki donatió valóságában nem kételkedhetünk – szerintünk legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy Jekul 1284-ben még a városban lakott (nem is olyan könnyen ment az a telepítés) s az adományozott jószág tényleges birodalmába, szóval nemesi jogaiba csak későbben lépett._{Az adománylevél csak egyszerű másolatban maradt fent: «Datum per manus discreti viri magistri Bartholomei aule nostre vicecancellarii dilecti et fidelis nostri anno domini 1282, regni autem nostri anno decimo». Megvan három-négy példányban is, legrégibb átirata pedig 1313-ból származik; a pörökben gyakran hivatkoznak reá, határjáró levelekben többször átírták, a benne foglalt tények valóságához tehát kétség nem férhet.}*
1313-ban még életben s a szepesi káptalanban találjuk őt. Vele van három fia, Jakab, Máté és Domokos, kiknek beleegyezésével a Hernád mellett elterülő birtokának egy részét Miklós comesnek, a Zsigray-család ősének örök áron eladja. Nagy darab föld lehetett, mert 150 márkát kapott érte, de maradt azért neki is elég. Ez alkalommal Gölniczi Miklós fiának nevezi magát s az oklevelek többé nem emlékeznek róla._{L. a Jekelfalussy család letéteményét az Országos Levéltárban.}*
Kun Lászlónak tett igéretét híven teljesítette. A kietlen erdőség helyén csakhamar falu emelkedett, mely alapítójának emlékét évszázadokon keresztül fenntartotta. Jekelfalvát (villa Jekel) rövid idő múlva Szent Margita, majd Koysfalva követte, fényesen tanuskodván a Jekelfalussy ősök szorgalma és munkássága felől.
Három fiában a család ugyanannyi ágra szakadt.
Jakab, a legidősebb fiú 1341-ben már meghalt, mert özvegye Perinni Mária 1342 január 2-án a szepesi káptalanban megjelenvén, azon panaszkodott, hogy férje testvérei Máté és Domokos, bizonyos Jákóréte nevű földet áruba bocsátottak, holott az fiát Lőrinczet és ennek testvérét Jakabot illeti, a ki férjének első házasságából származott._{«domina Marus filia Perinni de villa Perinni relicte Jacobi filii Jekul» Anjou Okmánytár IV. k. 181. l.}*
Máté és Domokos úgyszólván egész életüket a gölniczbányai polgárokkal perlekedve töltötték el. De nem pör volt az, nem is közönséges határvillongás, hanem valóságos önvédelmi harcz, mely egy századon keresztűl szakadatlanúl tartott, míg végre a király tekintélye helyreállította a békét az egymást halálból gyűlölő felek között.
Mert a hatalmuk és gazdagságukban elbizakodott civisek, a kik egyik kiváltságot a másik után szerezték maguknak s a megyétől és a szepesi városoktól függetlenűl intézték sorsukat,_{Dr. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza I. k. 246.}* sohasem tudták megbocsátani egykori polgártársuk ivadékainak, hogy atyjuk a város határából nagy területet elszakított s megvetvén a tisztes polgári rendet, önálló birtokossá, magyar nemessé lett. Mikor pedig tapasztalták, hogy az anyavárostól hűtlenűl elszakadt Jekul fiai a maguk emberségéből is boldogulnak s látniok kellett, hogy a nemrég lakatlan földön virágzó falvak emelkednek: megszállotta őket az irigység ördöge és minden követ megmozgattak, hogy a testvérek birtokát visszafoglalván, jobbágyaikat alattvalóikká tegyék. – IV. László levele azonban megvédelmezte Jekul maradékait minden jogtalan háborgatók ellen, a törvény rendes útja tehát el volt zárva a polgárok előtt. Ez a körülmény pedig csak még inkább fokozta gyűlöletüket s minden alkalmat fölhasználtak arra, hogy szomszédjaiknak kárt okozzanak és munkásságuk gyümölcsét semmivé tegyék.
Gondolhatjuk, hogy a visszatorlás sem maradt el s talán mert volt alkalmuk tapasztalni, hogy a nemes urak jobban értenek a kardforgatáshoz, mint ők, szövetségre léptek a szomolnoki polgárokkal s úgy látszik nem is volt más czéljuk, mint hogy Jekul maradékait szomszédságukból végkép elüldözzék.
Máté és Domokos már 1344-ben panaszkodnak I. Lajos király előtt, hogy a szomolnoki és a gölniczbányai polgárok, fölfegyverkezve nagy erővel Jekelfalvára rontottak és két malmukat felgyujtván nekik ezáltal 200 márka kárt okoznak._{Hazai Okmánytár VII. k. 399. l.}* Később pedig arról értesülünk, hogy Domokos lakóházára támadván, a szekrényeket feltörték s arany ezüst művekkel s egyéb ingóságokkal együtt az ott talált okleveleket is elrabolták stb. A koysfalvi, szentmargitai és jekelfalvi jobbágyok sohasem érezhették magukat biztonságban tőlük. Üldözték, kergették őket s ha közel kaphatták, keményen megsarczolták a jámborokat, követelvén, hogy földbért (terragium) fizessenek, melynek fejében csak 1375-ben 300 frt értékű lábas marhájokat hajtották el, más alkalommal pedig a malmok jövedelmét foglalták le. A hatalmaskodásokból támadt pör folyamán rendszerint azzal védekeztek, hogy Jekul maradékai csak jogbitorlók s az általuk benépesített föld Gölniczbánya határához tartozik._{L. családi levéltárt. Továbbá Fejér Cod. Dipl. IX. vol. V. 80.}*
Mikor azonban bizonyításra került a sor, okleveleik fölmutatását egyik terminusról a másikra halasztották és úgylátszik, hogy időközben kiegyeztek a károsultakkal, vagy elsimították jó módjával a dolgot, mert nincs nyoma, hogy valamikor marasztaló itéletet hoztak volna ellenük._{U. o. 211–213.}* Ennek pedig valószinűleg az volt az oka, hogy illetékes birájuk, a királyi tárnokmester, többnyire pártjukat fogta, mert az uralkodók a főbányavárosok polgárait mindig különös kegyelmükben részesítették.
És a Jekelfalussyak – a XIV. század derekán már rendszerint «de Jekelfalva» neveztetnek – a helyett, hogy e nehéz napokban összetartottak volna: igaz magyar nemesek példájára egymásközt is torzsalkodtak. Jekul fiai közül Mátét még 1371-ben is életben találjuk, mikor azzal vádolta unokaöcscsét Lőrinczet, hogy két lovát s egyéb ingóságait elrabolta, úgy hogy ennek tisztitó esküt kellett tenni ártatlansága bizonyítására._{U. o. IX. vol. IV. 351.}* De az ellenségeskedés apáról fiura szállott. Lajos király 1382-ben megparancsolta Szepes vármegye ispánjainak, hogy Jekelfalvi Miklóst és Lőrinczet személyükben és javaikban védelmezzék, különösen pedig Jekelfalvi Péter ellen (Máté fia), a ki legnagyobb ellenségük._{U. o. IX. vol. V. 592.}*
Az Anjou korszak végén a Jekelfalussyak napja is felderűlt. Miklóst és Lőrinczet Erzsébet királyné már 1385-ben személyes pártfogása alá vette; majd a török ellen vívott harczokban szereztek maguknak érdemeket, úgyhogy nemsokára Zsigmond király kegyelme is feléjük fordult._{U. o. IX. vol. I. 211 és vol. II. 48.}* A gölniczbányai polgárok még mindig gyűlölték és tehetségük szerint károsították, bosszantották őket, de vakmerőségük jóval alább hagyott s mikor Lőrincz fiai János és Miklós az 1422-ik év folyamán Jekelfalvára, Szent-Margitára és Koys praediumra Zsigmond királytól nova donatiót kaptak, végre is be kellett látniok a civiseknek, hogy Jekul ivadékainak kitartása győzedelmeskedett felettük. Megadták tehát magukat s a birtokba iktatás alkalmával még csak nem is tiltakoztak._{Az adománylevél kelt Pozsonyban, 1422. decz. 27. Családi levéltár.}*
A Jekelfalussy család leszármazásáról Nagy Iván alapvető munkájában csak töredékes följegyzéseket találunk. Nem szemrehányásképen mondjuk; érdemes tudósunk megtette, a mi tőle telt s az akkori irodalmi viszonyok között többre alig lett volna képes valaki. Czélszerűnek itéltük tehát nehány nemzedéken keresztül összeállítani a genealogiát, hogy ez által a további kutatásokhoz biztos alapot szolgáltassunk.

Miklós. Hekkul (comes Jekul) 1282–1313 gölinczbányai polgár, nemességszerző. Jakab 1313–1341. 1. – 2. Perinni Mária. Máté 1313–1371. Domokos 1313–1365. II. Miklós † 1371. Péter 1382. III. Miklós 1377–1392. 1-től II. Jakab 1341. 2-tól Lőrincz dictus Fyas de Jekulfalva. 1341–1398. László 1392. János 1392. Miklós 1392–1425. Jekelfalvára uj adományt szerez. Péter 1392. János (Jankó) donatarius 1392–1422.

Jekul fiai közül Máténak és Domokosnak úgylátszik már a XIV. század végén magvuk szakadt s egyedül Jakab terjesztette tovább nemzedékét. A manapság virágzó Jekelfalussy család egyenes őse Lőrincz, illetőleg a Zsigmond királytól nova donatiót szerző IV. Miklós volt.

Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.

Jókai Mór ősei.

Nagynevű regényírónk őseiről eddig az volt a nézet, hogy azok Komárom vármegyében nyerték nemességüket a XVII. században. Ez újabb kutatások alapján tévesnek bizonyult; mert a Jókay család nemessége sokkal régibb; első ősei már a mohácsi vész előtti időben nemesek voltak és Bars vármegye területén laktak.
Bars vármegye folyója, a kanyargó Zsitva, Aranyos-Maróttól déli irányban haladva baloldalon csinos hegylánczot kísér kigyózásaival, míg végre a hegyláncz Szelepcsényen túl 213 méter magasságú hegyfokban végződik, melynek most is Jóka hegy a neve.
Ezen hegy aljában a Zsitva balpartján terült el a Jóka puszta (praedium Joka) Mikófalu és Szelepcsénynyel szemben, ezektől a folyó által elválasztva.
A Jókay családnak a folyón malmai voltak, melyeket az említett két falu lakói többször meg is rongáltak, a mi a Jóka puszta regényességének néha az élet kellemetlenségeiből is juttatott.
Itt most a történelmi lánczolatot először az időben fölfelé, azután lefelé kell vizsgálat alá vennünk. Kiindulásul szolgálnak e czélra a Bars vármegyei fönmaradt régi jegyzőkönyvek 1577., 1580. és 1599. évi adatai, melyek a logikai következtetésekhez elégséges anyagot nyujtanak az időben fölfelé is.
Barsmegye fönmaradt legrégibb nemesi jegyzéke 1577-ről szól, melyben egymás után helyezve Jókay István és Jókay Mihály neve áll a kis-tapolcsányi járás nemesei között._{Processus Volfgangi Bélády: Stephanus Jokay, Michael Jokay. Prot. 1577. pag. 164.}*
Az 1580-iki jegyzőkönyvben van a második fönmaradt jegyzék, mely ismét a kis-tapolcsányi járásban említi a Jókay Mátyás és Mihály neveket._{Processus Balthazari Tapolchan˙: Mathias et Michael Jokay. Prot. 1580. pag. 454.}*
Az 1595-iki jegyzékben épen a kis-tapolcsányi járás nemeseinek nevei hiányoznak; tehát ezt itt nem használhatjuk; de sokkal több felvilágosítást nyujt a Jókay család körülményeiről az 1599-iki jegyzőkönyv, mely az Új-Barson jul. 1-én tartott gyűlésről szól. Itt a következő sorokat olvashatjuk:
«Jókay Mihály a maga és a többi érdekeltek személyében eltiltja Szelepcsény és Mikófalva lakóit a Jóka puszta malmai rongálásától»._{Michael Jokay in persona sua et aliorum quorum interest prohibet a molis prćdii Joka incolas possessionis Zelepchen et Mikofalua.}*
Utána következik az ellenfél válasza, kinek nevéből csak néhány betű van beírva, így:
«Val. Tho. ellenkezőleg azt mondja, hogy ez nem történhetik ugyanazon pusztától tiltakozással, és csupán a pusztától és malmoktól; hanem a kik jogtalanságot vagy kárt okoznak, ezektől kárpótlást nyerjen, amint ez szokásban van»._{Val. Tho. econtra dicit, non posse fieri prohibitione ab eodem prćdio tantumque a prćdio et molis, sed quam injuriam vel damnum fecerint, recipiat damnationem ut moris est. Prot. 1599. pag. 3.}*
Most ezen adatokat összevéve ily következtetéseket tehetünk az időben fölfelé:
Az 1577-iki Jókay István helyébe 1580-ban nagykorú fia Mátyás lépvén, az atya időközben meghalt. Föltéve, hogy a nagykorú fiú 1578-ban vette át az atyai örökséget és föltéve azt is, hogy az atya 25 éves korában házasodott, halálakor legalább is 52 éves volt, és így 1526-ban, a mohácsi vész évében született; ekkor ennek atyja a mohácsi csatában részt is vehetett. Ez következik az 1577. és 1580. évi adatokból, valamint az is, hogy a család ez időben már megosztott állapotban, két családfő alatt birta a nemesi birtokot, a kik nem fivérek, hanem unokatestvérek, sőt még távolabbi rokonságban állhattak egymáshoz; tehát nem Jókay István atyja, hanem sokkal fölebb menő őse szerezte a nemességet.
Tizenkilencz évvel később a törvényszéki tiltakozásban már a Jókay családon kívül más érdekeltek is említtetnek a Jóka puszta területén; ezek már a puszta közbirtokosai valának, a kik még távolabbi rokonságban állottak a Jókay családhoz: tehát az osztozások nem 1580-ban, hanem száz vagy még ennél is több évvel korábban kezdődtek, és így a család nemességének kezdete fölmegy Mátyás király koráig vagy még fölebb is az időben.
Ez volt bebizonyítandó a Jókay család nemességének kezdetére vonatkozólag.
Most lássuk a Jókay család történetének fejlődését az időben lefelé.
Eddigi adataink 1577–1599-ig terjedtek. Bars vármegye nemeseiről hiányoznak a jegyzékek 1595–1620-ig. Ezen idő lefolyásáról a Jókay család történetére vonatkozólag ismét hallgatnunk kell.
Az 1620-iki összeírás csak az egytelkes nemeseket foglalja magában, és ebben áll Jókay Pál neve, a ki Jókay Mihály fia volt, azon Mihályé, ki 1599-ben a törvényszéki tiltakozást intézte Szelepcsény és Mikófalva lakóihoz._{Prot. 1620. p. 548. Nobiles unius sessionis in processu Pauli Zobonya judlium: Paulus Jokay.}*
Az 1622-iki nemesi jegyzékben Jókay Mátyás helyében Benedek neve áll; az egytelkes nemesek között Jókay Pál megmaradt._{Regestum 1622. Benedictus Jokay. Paulus Jokay.}*
Ezekből kitűnik, hogy a Jókay család már 1577 előtt két ágra szakadt: a birtokos ágban volt Jókay István (1577), utána Mátyás (1580), végre Benedek (1622); az egytelkes ágban volt Jókay Mihály (1577, 1580, 1599), utána Pál (1620, 1622). Tovább nem terjednek Bars vármegye levéltárában a Jókay családra vonatkozó adatok.
Iacute;gy látjuk Bars vármegye területéről 1630 körül a Jókay családot letűnni; de ugyanazon időben feltűnik ezen család Komárommegyében, mert az Bars vármegyéből oda költözött át.
Ebből az is következik, hogy a barsmegyei és a komárommegyei Jókay család időrendi öszszefüggő lánczolatot képezett, mely a mohácsi vész előtti időtől a jelenkorig leszármazott, és így Jókai Mór nagy költőnk négyszáz évről gyűjtheti össze nemes őseinek díszes sorozatát.

Dr. SzOMBATHY IGNÁCZ.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi november hó 30-án Nagy Imre másodelnök elnöklete alatt ig. vál. ülést tartott, melyen jelen voltak: Barabás Samu, Boncz Ödön, Csánki Dezső, Majláth Béla, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szilágyi Sándor, Tagányi Károly, Thaly Kálmán vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Az ülés megnyitása után a titkár felolvasta Dr. Komáromy András vál. tagnak a «Jekelfalussy család őseiről» írt dolgozatát; utána Dr. Schönherr Gyula jegyző mutatta be Pór Antal vál. tagnak «Pecséttani apróságok» czímű értekezését. Mindkét, tetszéssel fogadott felolvasás folyóiratunk jelen füzetében olvasható.
A folyó ügyek során a titkár bemutatá a következő tag-ajánlásokat. Pártoló tagúl: Beniczky Elemér földbirtokos Heves-Csehiben (ajánlja Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokúl: pilisi Pilisy Géza földbirtokos Fényes-Litkén, zendrei és gerendei Hegedüs Ferencz földbirtokos Jász-Kiséren, apsai Dr. Mihályi János földbirtokos Máramaros-Szigeten (aj. Petrovay György), Baróthy Lajos tanár Budapesten (aj. Csánki Dezső), Csernátoni Gyula kir. tanfelügyelő Beszterczén (aj. Kecskés Dezső), Kiss Emil Károly Baltavárott (aj. a titkár), nagy-enyedi Egry Endre kir. törv. biró Szatmárt (aj. Komáromy András). Az ajánlottak a társaság tagjaivá megválasztattak.
A bemutatott pénztári jelentés szerint a társaságnak nov. 29-ig volt
Bevétele 4462 frt 23 kr.
Kiadása 2373 frt 37 kr.
Készpénz 2088 frt 86 kr.
Az alaptőke összege 13,000 frt, és így a vagyon 15,088 frt 86 kr. A pénztári kimutatás ideiglenesen tudomásul szolgált.
Az alapszabályok 19. §-a értelmében a jelen ülés lévén hivatva az ig. választmány kiegészítésére, felbontatott és olvastatott az e végből beérkezett ajánlat, mely szerint Szinnyei József és Schönherr Gyula vál. tagok Kis Bálint cs. és kir. kamarást és a társaság pártoló tagját, kivált az erdélyi családok genealogiai viszonyainak tisztázása körül kifejtett buzgó működéseért, ig. vál. tagságra ajánlják. A bekövetkezett titkos szavazás alkalmával Kis Bálintra esett 8 szavazat, ellene 3 szavazat; s így Kis Bálint cs. és kir. kamarás, a társaság pártoló tagja, ig. vál. taggá választatott.
A titkár a mult ülés határozatához képest jelenté, hogy a decz. 9-én tartandó nagygyűlésen Nagy Géza társ. tag «Az Árpádház mondai genealogiája» czímű felolvasást fog tartani. A választmány a bejelentést jóváhagyólag tudomásul vette.
Dr. Bojničič Iván úr, a horvát országos levéltár igazgatója, köszönetét fejezte ki a választmány azon elhatározásáért, hogy a horvát országos levéltárnak a Turul meglévő folyamai és a tárgymutató díjtalanul elküldettek. Köszönő levelének egy része ekkép szól «Kétségtelen, hogy a mélyen tisztelt társaság igazgató választmányának ezen hazafias határozata a legjobb befolyással lesz a magyar és horvát tudományos körök között fennálló jó viszony megszilárdulására, a mihez hozzájárulni minden magyar ép úgy mint minden horvát hazafiúi kötelességének kell hogy tekintse.» A köszönő levél tudomásul vétetett.
Schönherr Gyula társ. jegyző előterjeszté Crollalanza úrnak, a pisai olasz kir. heraldikai és genealogiai akadémia főtitkárának ajánlatát, melylyel atyjának az olasz családi czímerekről kiadott, 90 lirát érő művét a társaságnak megküldeni igéri, és egyúttal az olasz kir. heraldikai akadémia nevében a társulati kiadványokra nézve csereviszonyt ajánl föl. A választmány a kilátásba helyezett értékes ajándékot nagy köszönettel, a csereviszony létesítésére tett ajánlatot pedig a legnagyobb készséggel elfogadta.
Thaly Kálmán vál. tag indítványozza, hogy Crollalanza úr, a társaság iránt tanúsított előzékenységeért és a két heraldikai társulat közt szorosabb kapcsolat létrehozásának kivánatos voltáért társaságunk levelező tagjává választassék. A bekövetkezett titkos szavazás alkalmával Crollalanza úr a beadott tizenegy szavazat mindegyikét megnyerte s így egyhangúlag a társaság levelező tagjává választatott. A választás megerősítésére az alapszabályok 22. §-a értelmében a nagymélt. belügyministerium meg fog kerestetni.
Csánki Dezső vál. tag indítványára a választmány elhatározta, hogy a többi heraldikai és genealogiai társulatokat, első sorban pedig a bécsi «Adler» és a berlini «Der Deutsche Herold» szaktársulatokat csereviszony létesítésére fel fogja szólítani.
A titkár indítványára a választmány felhatalmazta az elnökséget, hogy a társulati pénztár kedvező állapotára való tekintettel a Nemzetségi Zsebkönyv czéljaira, a költségvetésben felvett 50 frton felül, a még fennlévő tartozások törlesztésére tetemesebb összeget fordíthasson, sőt, ha a pénztár állapota megengedné, a tartozás egész összegét utalványozhassa.
A folyó évi számadások és a pénztári kezelés megvizsgálására Szinnyei József, Nagy Gyula és Boncz Ödön vál. tagokból álló bizottság küldetett ki.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Boncz Ödön és Tagányi Károly vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi deczember hó 9-én Bánó József vál. tag elnöklete alatt tartotta évi nagygyűlését, melyen jelen voltak: Nagy Gyula, Óváry Lipót, Pauler Gyula, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Tagányi Károly vál. tagok, Petrovay Ádám pártoló tag, Bárczay Oszkár, Dr. Békefi Remig, Horváth Sándor, Nagy Géza évdíjas tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök röviden üdvözölvén az egybegyűlt tagokat, Nagy Géza társ. tag felolvasta az «Árpádház mondai genealogiája» czímű dolgozatát, melyet folyóiratunk egyik közelebbi füzete fog közölni.
Ezután Fejérpataky László titkár olvasta föl terjedelmes jelentését a társaság mult évi működéséről és állapotáról, mely alább egész terjedelmében olvasható.
Tóth Árpád pénztárnok előterjeszté részletes jelentését a társulati pénztár állapotáról 1893. decz. 9-én, melynek a kőltségvelési előirányzat czímei szerint csoportosított tételei a következők:
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1892. évről 390 frt 31 kr.
2. Értékpapirok kamatai
(18,600 kor. = 9300 frt koronajáradék,
és 100 frt jelzálog-hitelbanki
nyer. kölcs. kötvény után) 4% 195 frt – kr.
3. Alapítványok kamatja (3100 frt
kötelezvényekben, 500 frt azok nélkül) 5% 160 frt – kr.
4. Pártoló tagdíjakból 1760 frt – kr.
5. Évdíjakból 1410 frt 50 kr.
6. A Turul egyes füzeteinek eladásából 78 frt – kr.
7. A Turul Tárgy- és Névmutatója után 86 frt 75 kr.
8. Befizetett alapítványok 400 frt – kr.
9. Rendkívüli bevételek 54 frt. 67 kr.
Összesen 4535 frt 23 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok 700 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés 522 frt – kr.
3. Nyomdai költség – frt – kr.
4. Színnyomatok készítése 113 frt – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 138 frt 58 kr.
6. Expeditió költségei
(utánvétellel való szétküldés) 26 frt 16 kr.
7. Irodai átalány 60 frt – kr.
Átvitel 1559 frt 74 kr.
Áthozatal 1559 frt 74 kr.
8. Társulati szolga díjazása 60 frt. – kr.
9. Pénzbeszedési díjak,
újévi ajándékok, másolások stb. 99 frt 51 kr.
10. A Turul Tárgy- és Névmutatójának kiadása 215 frt – kr.
11. A Nemzetségi Zsebkönyv
tartozásainak törlesztése – frt – kr.
12. Tőkésítés 436 frt. 55 kr.
13. Rendkívüli kiadás 5 frt. – kr.
Összesen 2375 frt 80 kr.
Készpénz 2159 frt. 43 kr.
Vagyonállás.
Értékpapirok névleges értékben 9400 frt
Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 3100 frt
Kötelezvény nélküli alapítványok 500 frt
Alapítványok összege 13000 frt – kr.
Készpénz 2159 frt 43 kr.
Összes vagyon 15159 frt. 43 kr.
Minthogy a számadások megvizsgálásáról a választmány az alapszabályok 21. §-a értelmében már intézkedett, a pénztári kimutatást a nagygyűlés ideiglenesen tudomásul vette.
Az elnök a jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy Gyula vál. és Nagy Géza évdíjas tagokat kérvén föl, a nagygyűlés véget ért.

Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság
működéséről az 1892/3. évben.

Tisztelt Nagygyűlés!
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság életében a folyó évvel a második decenniumot kezdettük meg. Tavalyi jelentésem beszámolt röviden az első tíz év történetéről, és részletesen a tizedik év munkásságáról; idei jelentésemnek nem lehet más a czélja, csak az, hogy a tizenegyedik év tevékenységéről s azokról az eszközökről legyen benne szó, melyekkel társulatunk választmánya az elénk tűzött tudományos czélt megvalósítani vagy legalább megközelíteni törekedett.
A nélkül, hogy elfogultság vádját vonhatnám magamra, el kell ismernem azt, hogy mióta társulatunk közlönye annyi becses heraldikai és genealogiai anyagot ismertetett meg, melyet azelőtt levéltárak szekrényei zártak el a tudomány használata elől: azóta látkörünk e szaktudományok terén nagyban bővült. Más szemmel nézzük most hazai heraldikánk régi emlékeit, a pecséteket, czímeresleveleket, kellőkép méltányoljuk becsüket; tisztázódtak fogalmaink a régi nemzetségi kapcsolat, annak elágazásai, birtokviszonyai felől. Mióta folyóiratunk kiküszöbölte a genealogiából a mesét, hagyományt, és családok régi multjának felderítésénél csak azt a fényt fogadja el, melyet arra hiteles oklevelek világa vet: azóta tisztábban látjuk át régi genealogiák bonyodalmait; hogy azokat megfejtsük, nem bocsájtkozunk merész találgatásokba, csak addig terjed combinatiónk, a meddig oklevelek és a belőlök levont következtetések fénye terjed. Ki sajnálná az elvetett, kiküszöbölt valótlanságokat, bármily szépek és költői értékkel birók legyenek is? a veszteségért bőven kárpótol az igazság, melyre kritikai kutatások vezetnek.
Hogy ezt az igazságot mennyiben és mennyivel közelítettük meg: adjon arról számot a lefolyt év története és a dolgozatok hosszú sora, melyek társaságunk ülésein és folyóirata hasábjain váltak a tudomány közös kincsévé.
Utolsó nagygyűlésünket 1892. decz. 10-én tartottuk; ezóta társaságunk az alapszabály- és ügyrendkövetelte négy ig. vál. ülést a következő napokon tartotta meg: jan. 26., apr. 27., szept. 29. és nov. 30-án. E gyűlések mindegyikén tudományos tárgyú felolvasásokban, nagyérdekű heraldikai és sphragistikai emlékek bemutatásában volt részünk; úgy hogy, beleértve az utolsó nagygyűlés felolvasását is, összesen tíz dolgozat és egyéb emlék került bemutatásra. E tíz közül két dolgozat folyóiratunk hasábjain azóta megjelent, s így tárgyukról s a bennük mutatkozó új eredményekről legalkalmasabban folyóiratunk mult évfolyamának ismertetésénél szólhatok; a többi dolgozat részint csak ezután jelenvén meg, részint nem is tétetvén közzé: itt van helye rövid ismertetésöknek.
Tavalyi nagygyűlésünkön Doby Antal lev. tag dolgozata «A homonnai és gereni Drugeth család történetéről» került felolvasásra. Az érdemes szerzőnek e műve mutatvány nagy genealogiai munkájából, melyben az összes magyarországi benszülött és honfiúsított főúri családok történetét, a nyomtatott anyag és magán értesülések lelkiismeretes felhasználásával egybeállítá. Az egész mű – bár levéltári kutatások a szerző munkáját meg nem előzték – kétségtelenül nagybecsű adatgyüjtemény, melynek akármely nyilvános könyvtárunk nagy hasznát látná.
Genealogiai tárgyú volt az a felolvasás is, melyet legutóbb Dr. Komáromy András vál. tag tartott a Jekelfalussy család őseiről. Egészen új világításba helyezte a szerző – a családi levéltár adatai alapján – a XIII. század második felében polgári állapotból kiemelkedett család első nemzedékeit; küzdelmeikben azon város polgárságával, melyből kiemelkedtek, érdekes kulturtörténeti képet látunk, melynek magyarázatát a családtörténet folyása adja meg.
Még két, felolvasás útján bemutatott heraldikai és sphragistikai dolgozatról kell itt megemlékeznem. Az egyiknek szerzője Pór Antal vál. tagunk. Az Anjoukorszak szerencsés búvára «Pecséttani apróságok» szerény czíme alatt öt pecséttel ismertetett meg, melyeknek mindegyike egy-egy sphragistikai bijou. Az első Nagy Lajos királyfié, ki azt atyjával együtt egy 1335. évi nemzetközi szerződésre nyomta; a merőben ismeretlen pecsét királyi pecsétjeink számát egy nagyérdekű darabbal szaporította. Egy 1336. évi Orsini-Blagaj-pecsét alkalmat szolgáltat a szerzőnek arra, hogy öszszeállítsa ez érdekes család magyarországi ágának leszármazását a XII. század derekán élt Miklós római senatortól a pecsét tulajdonosának koráig. Két ismeretlen Németujvári-pecsét (1336-ból) folytatja e sorozatot, melyet a csornai conventnek eddigelé ismeretlen Árpádkori pecsétje zár be. – A másik dolgozat Dr. Pósta Béla tagtársunké, ki az érmeken előjövő családi czímereket tette tanulmány tárgyává s az ezekből levont tanulságokat ismertette meg jan. 26-iki vál. ülésünkön. Felolvasása előzetes részlet egy terjedelmesebb dolgozatból, melylyel a szerző a magyar emlékérmek czímerészeti tanulságait szándékozik folyóiratunkban közzétenni.
Üléseinken e felolvasásokon kívül számos nagyérdekű czímertani emlék került bemutatásra. Iacute;gy Szent-Ivány Zoltán vál. tag két XVII. századi czímereslevelet – köztük a Somoskeőy családét – ismertetett meg velünk. A titkár bemutatta a Batthyány-család 1500. évi, II. Ulászló királytól kapott czímereslevelének fényképét, melyet a család körmendi levéltárában lévő eredetiről Thallóczy Lajos vál. tag készíttetett társaságunk számára. Ugyancsak a titkár mutatta be a Barrwy-családnak 1417-ben Zsigmond királytól nyert armálisát, melyet tulajdonosa, Géresi Kálmán vál. tag, bocsájtott a társaság rendelkezésére.
A bemutatott emlékek közt kiváló becsűek azok, melyeket Thaly Kálmán vál. tag kutatásainak köszönhetünk. Ilyen a dunántúli Kölkedy-családnak Zsigmondtól mint római királytól 1429-ben kapott ritka szép kivitelű czímereslevele, melyet tagtársunk egy dunántúli család levéltárában talált; továbbá egy kezdetleges vésetű pecsétnyomó, melyet Nagy-Halászinál a Tiszából halásztak ki; a szabolcsmegyei Muzeum tulajdonában lévő pecsétnyomó, körirata után itélve, I. Rákóczi Ferencz erdélyi vál. fejedelemé lehetett; és végül II. Rákóczi Ferencznek egy, eddig ismeretlen összetételű pecsétje, mely a fejedelem czímerén kívül külön pajzsban nejének czímerét is, a hesseni herczegi czímert, tartalmazza. Mindezen becses emlékekről a választmány hű másolatokat vétetett, és intézkedett a felől, hogy azokat alkalomadtán folyóiratunk közzétegye.
A felolvasások, bemutatások által elért tudományos eredményeket számra messzire fölülmulja és fontosságra nézve is versenyez velök az az anyag, melylyel folyóiratunk hasábjai a tudományt gazdagították. A Turul, melynek tavalyi folyama a választmány felhatalmazása alapján 25 íven jelent meg, az idén 27 ívre is alig képes felölelni azt a gazdag készletet, melylyel a szerkesztőség rendelkezik. Ha pénzügyi tekintetek útját nem állanák, a szellemi termelés gazdagságánál fogva, évnegyedes folyóiratunkat már rég át kellett volna változtatnunk két havivá, az évi füzet-számot hatra felemelvén. A szellemi tevékenységnek ez örvendetes emelkedése szaktudományaink terén: kétségtelen bizonyíték a mellett, hogy társaságunk tizenegy éves fennállása alatt üdvösen hatott a heraldika, genealogia és egyéb rokon disciplinák fejlesztésére.
Hogy mennyi és mily becses anyag jelent meg folyóiratunk eddigi évfolyamaiban, arról csak akkor nyerünk világos képet, ha átlapozzuk azt a pontos tárgy- és névmutatót, melyet a választmány a Turul tíz éves folyamához készíttetett. A választmány által megbízott szerkesztő, Dr. Borovszky Samu úr, lelkiismeretes buzgalommal és szakavatottsággal felelt meg feladatának és első sorban neki köszönhetjük azt a kimerítő, 14 nyomt. ívre terjedő füzetet, melyet f. év május havában közhasználatra bocsájtottunk. A társaságnak tetemes áldozatába került ugyan e külön kiadvány létesítése, de ezzel kötelességet teljesített a tudomány és saját maga iránt; nélkülözhetetlen segédeszközt nyujtott e füzetben a választmány mindazoknak, kik heraldikai és genealogiai kutatásokkal foglalkoznak és nagyban megkönnyítette a folyóiratban eddig megjelent becses anyag áttekintését és használatát. A választmány intézkedett, hogy a jeles indexet 200 frtos alapító és pártoló tagjaink méltányossági okokból díjmentesen megkapják; a többire nézve pedig reményét fejezi ki, hogy a szükséges segédkönyv és a folyóirat kiegészítő része iránt tagtársaink sorában ezentúl nagyobb kereslet fog mutatkozni, mint a mennyivel most, megjelente után egy félévvel, dicsekedhetünk.
De ideje immár, hogy a Turul hasábjain közzétett tudományos anyag ismertetésére térjek. Annak változatossága és tudományos érdeke a következő rövid felsorolásból eléggé kitűnik.
A genealogia köréből vett dolgozatokkal kezdém a sort; mennyiségre nézve ezek felülmulják a czímertani tárgyúakat, miáltal folyóiratunk mult évi folyamának inkább genealogiai jellege van.
Első királyi családunk, az Árpádház, leszármazását, melyről nemrégiben egy tagtársunk tollából külön monographia jelent meg, ismertetvén Nagy Géza tagtársunk, néhány kritikai megjegyzésében alkalmat vett magának tisztázni az említett műben foglalt állításokat, s ezzel némi részben hozzájárulni ahhoz, hogy az első királyi ház teljes genealogiája végre kritikailag megállapítva álljon rendelkezésünkre.
Egy másik fejedelmi család, a Rákócziak, családfájának kiegészítéséhez a korszaknak nagyérdemű történetírója, Thaly Kálmán vál. tag szolgáltatott új, ismeretlen adalékokat. Ezek egyrészt Rákóczi József herczeg természetes leányának kérdését tisztázzák, másrészt kiegészítik a család régi, Ferencz bárótól leszármazott ágán a családfa hézagait; e közleményéhez t. tagtársunk újabb pótlásokkal is járult. Közleménye kapcsán Bárczay Oszkár tagtársunk, a Rákóczi-házzal rokonságba lépett vehéczi és laskodi Báncsy család czímerére, és Rákóczi Ferenczné, csanádi Nagymihályi Anna leszármazására vonatkozólag tett érdekes adatokat közzé.
A nemzetségek leszármazottjainak, a leszármazás módjának és elágazásainak kutatása terén folyóiratunk kezdettől fogva sok dolgozattal és új eredménynyel gazdagította a szakirodalmat. Az elmult évben kiváló figyelmet keltett az az értekezés, melyet Karácsonyi János vál. tag két ősrégi családnak, a Csákyaknak és Becskyeknek közös eredetéről, leszármazásáról írt; a két család közös eredete eddig is tudva volt, de a genealogiák az elágazás idejére nézve nem adtak pontos felvilágosítást. Az említett dolgozat tisztázza a kérdést és kimutatja, hogy a közös törzs még a XIII. század végén szakadt három ágra, melyeknek ketteje, a Csáky és Becsky-ág, ma is virágzik. Közös törzsől Istvánt, Erzsébet királyné tárnokmesterét mutatja ki, és elvetvén a Csák és Ákos nemzetségekről felmerült alaptalan combinátiókat, a Sidó nemzetségben látja azon genust, melyből a Csákyak, Becskyek és a kihalt szántai Petőfiek eredetüket vették.
Wertner Mór vál. tag három ősrégi család leszármazásához, birtokviszonyaihoz és történetéhez állította össze regesta-szerű kivonatokban az oklevéltárak kiadott okleveleinek adatait. Ezek: a Kórógyiak, kik a XIII. század elején élt Fülöptől veszik eredetüket; a Tornaiak, kiknek ismeretlen nevű közös őse ugyanazon korban élt, míg a család fiúágának kihalta 1406-ban következett be; Dr. Wertner harmadik közleményében pedig egy korábbi dolgozatához, az ónodi Czudarok történetéhez adott pótlásokat és igazításokat.
Hogy mennyi új és ismeretlen adat látott napvilágot folyóiratunk utolsó négy füzetében, melyek történelmi szereplésű családok leszármazását többé-kevésbbé tisztázzák: mutatja a következő rövid felsorolás.
Kandra Kabos tagtársunk az Aba nemből eredő Debrei Családra nézve állította össze a genealogiai adatokat; a család egyik sarjának, Debrői István kir. kincstartónak, előkelő, sőt vezérszerepe volt a Nápolyi László ellenkirály érdekében Zsigmond király ellen megindított mozgalomban. Stessel József úr, ki főkép vidéki lapokban a dunántúli régi birtokos családok történetéhez számos becses adatot tett már közzé, az Athinai család birtokviszonyainak ismeréséhez néhány érdekes adattal járult. Karácsonyi János vál. tag a Rátót nemből eredő főúri Paksy család eredetét világította meg; összeállítván a család legelső őseinek stemmáját, melyen az országos legfőbb méltóságokat betöltő családtagok, kik nádori, báni, tárnokmesteri stb. tiszteket viseltek, szerepelnek. Ugyanő egy nagyérdekű, 1540 tájáról való genealogiai feljegyzést közölt, mely az iklódi Désy család néhány nemzedékéről ad számot. Puki Andor tagtársunk a Matucsinaiaknak a XIII. század elejéig visszamenő leszármazását tisztázta; a család ősei közt egyik IV. Béla idejében az ország nádora, míg ennek negyedízi leszármazottjai már csak alispáni tisztet töltenek be.
Nem érdek nélküli az az 1708-ból való genealogiai feljegyzés, mely a Viczay és Héderváry családok eredetét és elágazását tartalmazza, és melyet a br. Perényi család levéltárából Dr. Komáromy András vál. tag ismertetett meg velünk. Ily genealogiai feljegyzések, kivált ha azok egykorúlag, a család érdekelt tagja által történnek, mint hiteles kútfők nagy értékűek; és ezek könt is a legbecsesebbek egyike az, a melyet Széll Farkas vál. tagnak köszönhetünk. Szápáry Péter, családjának kiváló tagja, 1667-től haláláig, 1702-ig, pontosan feljegyzette a családjában történt genealogiai eseményeket, házasságát, tíz gyermekének születését, egyeseknek elhalálozását, a legszabatosabb dátumokkal, még az óra megjelölésével is, mikor az illető családi esemény történt. E feljegyzések sokban kiegészítik a főúri család nemzedékrendjének hézagait és pontos adataikkal a legmegbizhatóbbak.
Csergheő Géza vál. tag a Buthkai Wiczmándy családról iparkodott a családi levéltár adatai nyomán bebizonyítani, hogy e család fiúágon a Guthkeled nemzetségnek leszármazottja; eddig ugyanis az volt felőle a hiedelem, hogy a Wiczmándyak nőágon, a Buthkayak révén, állottak vérszerinti kapcsolatban az említett generatióval. – Az Alapyakról, a Dunántúlnak ez előkelő régi családjáról, Salamon Vincze tagtársunk ismertetett meg több nagyérdekű levéltári adattal.
Ezen kisebb családtani közleményeken, adalékokon kívül folyóiratunk az elmult évben több teljes családi genealogiát, nagyobb családtani dolgozatot közölt, melyeknek mindegyike bő levéltári kutatások mellett és az oklevéltárakban közölt anyagnak lelkiismeretes felhasználásával készült.
Első helyen kell megemlítenem azt az élénken írott, meglepő eredményekben bővelkedő terjedelmes dolgozatot, melyet Dr. Komáromy András vál. tag a borsodi és ugocsai Szirmayakról irt. Az ügyvédi fogásoknak száz meg száz furfangja, a nyereségvágy, jogkiforgatás sokféle praktikája, melylyel egy ambitiosus eszes férfi minden eszközt felhasznált, hogy magát genealogiailag egy hasonnevű más családdal összekösse, jogainak részesévé tegye: a családtörténet tisztázásán kívül oly jellemző kulturképet ád a korról, mely ritkítja párját. Az az élénk ecsetelés, a hogy az érdemes szerző e képet vázolja, fokozza a dolgozat érdekes voltát, mely eddig megjelent részeivel kiváncsivá tesz a nemsokára várható befejezésre, a kifejlésre.
Egy másik nagyobb dolgozat Petrovay György tagtársunké, melynek befejezése szintén legközelebbi füzetünkben várható. A családi mult iránt érzett kegyelet birta rá tagtársunkat, hogy széles alapra fektetett levéltári kutatások és minden hozzáférhető adat felhasználásával foglalkozzék Máramaros megye egyik legrégibb, e néven kihalt családjának, a Dolhayaknak történetével, melynek egy ága, a szerző családjának nevén, ma is virágzik. A családtörténet a XIV. század közepéig nyúlik vissza, ekkor élt az a Szaniszló vajda, kitől a család 1708-ban történt kihaltáig szakadatlan sorban lehozható. A család eredetének megvilágítása összefügg a máramarosi oláh incolatus kérdésével, és e körülmény alkalmat szolgáltatott tagtársunknak arra, hogy Máramarosmegye régi népesedési mozgalmaival, az oláh beköltözés körülményeivel behatóbban foglalkozzék, miáltal dolgozatának nagyértékű történelmi hátteret adott.
Szintén a család történelmi multjának kegyelete birta rá két tagtársunkat, hogy saját családjuk leszármazását lehetőleg tisztázzák. Törös Sándor úr megírta az oroszlánosi Törös család történetét, melynek egyik kimagasló tagja, János, a linczi békekötésben oly kiváló szerepet vitt. A család legrégibb ismert őse Lőrincz, ki 1551-ben kap püspöki adományt, kétségtelenűl tőle származik a család ma is virágzó két ága; azonban okiratok hiánya miatt a leszármazás szakadatlan sorban ki nem mutatható. Négyesi Szepessy Béla tagtársunk is saját családja történetének megírásával róvta le kegyeletét családja multja iránt. A még nemrég bárói ágon is virágzott család leszármazása csak a XVI. század végétől mutatható ki összefüggőleg, bár minden körülmény arra utal, hogy eredetét sokkal régibb időben kell keresnünk.
Kis Bálint tagtársunk, most már választmányunk tagja, a lefolyt évben is folytatta azon tanulmányait, melyekkel családtörténelmünk elhanyagolt ágát, az erdélyi régi családok leszármazását annyi érdekes új eredménynyel gazdagítá. Az, a mit a homoród-szentpáli Szentpáli családról közölt, érdekesen és lényegesen kiegészíti folyóiratunknak egy korábbi közleményét. Komáromy András tagtársunk, mikor e családról írt, adatait a család ugocsai ágának levéltárából meríté; míg Kis Bálint tagtársunk közleményének forrása az erdélyi ág iratai. A kettőnek találkozásai és kölcsönös kiegészítései emelik a leszármazási táblák hitelességét. Egy másik közleménye az enyingi Török családról szól. A szerző rendelkezésére állott okmányokból a család erdélyi ágának leszármazása egészen más alakot nyert. Négy nemzedéken át virágzott ez ág, kiváló érdemeket szerezvén hadi téren; utolsó nősarja, Katalin, pedig Báthory Gábor fejedelemmel kötött viszonya által tette nevét hirhedté. Utolsó dolgozatában az Inczédi és a belőle kiágazott br. Jósinczi család leszármazását tette közzé. Tartalmas közleményei már eddig is sokkal járultak az erdélyi bonyodalmas genealogiai viszonyok tisztázásához.
A genealogia tudománya részére tájékoztatót nyujtott Kandra Kabos tagtársunk az által, hogy megkezdé azon családok neveinek közlését, melyekre nézve az egri káptalan hiteles helyi levéltárában adatok találhatók. Ha a hiteles helyi levéltárak őrei követnék e példát, mily becses, mily gazdag tájékoztatót nyujtanának a magyar genealogusoknak.
Az átmenetet a genealogiából a heraldika körébe Fraknói Vilmos vál. tag közleménye képezi. A magyar történetírásnak hervadhatatlan érdemű férfia, ki élete feladatául tűzte ki a vatikáni történelmi anyagnak hazánkra vonatkozó részét kikutatni, közzétenni és feldolgozni, eredményes kutatásaiban talált a mi számunkra valót is. Zsigmond király 1433-ban császárrá koronáztatása érdekében Rómában tartózkodván, kisérete tagjai közt túlnyomó részt magyarok voltak, az ország legelőkelőbb, főrangú családjainak sarjai. Ezek részére kieszközölte IV. Eugén pápánál, hogy a nekik szóló bullákat a pápai kanczellária díjtalanul állítsa ki. A kiséret felhasználta a kedvező alkalmat és tömegesen, száznál több folyamodásban, kértek a pápától kedvezményeket magok és családtagjaik részére. E kérvények az úgynevezett supplicatio-regestákban korunkra jutottak, tömérdek becses genealogiai adatot juttatván reánk legelőkelőbb családaink tagjairól, melyeknek becsét emeli az az áttekinthető összeállítás, a hogyan érdemes tagtársunk azt rendelkezésünkre juttatta. Zsigmond római tartózkodását arra is felhasználta, hogy kedvezményeket eszközöljön ki a pápánál saját alapítása, a magyar sárkány-rend részére. E tárgyban két kérvényt intézett a pápához; mindkettő merőben ismeretlen adatokkal járul e specialis magyar intézmény történetéhez, melynek multjával folyóiratunkban már számos közlemény foglalkozott.
Iacute;gy legutóbb is Berzeviczy Edmund tagtársunk megfelelő magyarázat kiséretében közzétette a rendnek jelvényét, a mint azt a Grünenberg-féle 1483. évi czímereskönyv ábrázolja, és valószinűtlenné teszi egyes német íróknál fel-felmerülő azon nézetet, mintha Zsigmond 1418-ban a római sz. birodalom részére külön sárkány-rendet alapított volna.
A szorosan heraldikai tárgyú dolgozatokra térvén át, első sorban kell megemlékeznem Csoma József vál. tagnak az Aba nemzetség czímer-kérdéséről írt és egyik vál. ülésünkön fel is olvasott dolgozatáról. A nagyértékű közlemény merőben megváltoztatja eddigi felfogásunkat a nemzetség czímeréről. Eddig úgy tudtuk, és kételyek nem is merültek fel az iránt, hogy a nemzetség czímere a pólya, hol egyes, hol többes számban alkalmazva; t. tagtársunk heraldikai inductió útján arra az eredményre jut, hogy e pólya a nemzetség leszármazottjainak czímerében csak méltóság-jelvény; a nemzetség közös czímere, melyet ma is élő sarjadékai használnak: csőrében zöld koszorút tartó fekete sas, vörös mezőben. – Másik nagyérdekű dolgozatában az olasz renaissance hatását vizsgálja hazai heraldikánkra. Számos példával megvilágított értekezéséből látjuk, hogy a renaissance hatása leginkább a II. Ulászló és II. Lajos korabeli czímerekben nyilvánul; abban a korban, mikor az élő heraldika hanyatlásával a czímerek veszítenek heraldikai tisztaságukból, ellenben kivitelük, diszítésük által a miniature-festészet remekeivé válnak.
A bemutatások során ismertetett czímeresleveleknek számát két színnyomatú mellékletünkkel nagyobbítottuk. Mindkettő dunántúli családé, és egy esztendő terméke. Egyiket a Gyalókay, másikat a Szecsődy, ma is virágzó családok őse nyeri 1418-ban Zsigmond királytól. Mindkettőt másodelnökünk, Nagy Imre ismertette, bő genealogiai és családtörténeti adatokkal is kisérvén azok heraldikai méltatását. – E két czímerrel együtt folyóiratunk eddigelé 38, mohácsi vész előtti czímerképet tett közzé színes hasonmásban, és e számból 26 Zsigmond király korára esik.
1526. év előtti czímereslevéllel ismertetett meg Dr. Illéssy János tagtársunk, közölvén a Vrana család czímerére, vonatkozó adatokat. A család czímerét II. Lajos királytól 1520-ban nyerte; az armális eredetijét nem ismerjük, szerencsére azonban a czímer leírása megvan az újkori átiratban reánk jutott oklevél szövegében, a mi 1526 előtt nincs mindig így, s ennek alapján a hollót ábrázoló régi czímer construálható.
Régi heraldikai emlékeket ismertetett Décsényi Gyula, közölvén a magyar király czímeres tornaöltözetét abból az értékes párisi XV. századi kéziratból, mely az aranygyapjas rend legelső lovagjainak színes képeit főúri családok czímereivel egyetemben tartalmazza; a másik emlék a XIV. századi hirneves Manesse-codex magyar lobogója, mely az ország czímerét az Anjoukéval összetéve oly modorban ábrázolja, a hogy az a képes krónikában is látható. A közlemény, melynek első darabjához a Tört. Életrajzok szerkesztőségével közösen készíttetett színes melléklet is járult, érdekes adalékot nyujt azon felfogáshoz, melyben hazánk heraldikai jelvényeit a távol külföld részesíté.
Két nagy táblán, a Tört. Életrajzokkal egyidejűleg, folyóiratunk is közlé a drezdai kir. könyvtár két becses kéziratában fenmaradt erdélyi czímeres zászlók színes képét. A kézirat rajzai azon, hadi zsákmányként a császáriak kezébe jutott zászlók képeit adják, melyeket Básta és Mihály vajda a goroszlai csatában 1601-ben foglaltak el Báthory Zsigmondtól. Érdekes az ábrázolás módja, miként alkalmazták a czímereket zászlókon; s e tekintetben Dr. Mika Sándor úrnak rólok írt közleménye teljesen tájékoztat az emlékek történelmi, heraldikai és hadtani érdekéről. Ugyane tárgyról több felvilágosító és pótló adatot Thaly Kálmán vál. tagnak köszönhetünk.
Egy közleményünk megismertette a kihalt rátóthi Gyulaffy családnak teljességében eddig ismeretlen grófi czímerét az eredeti grófi diploma után. Csoma József vál. tag egy 1641-iki érdekes kötelezvényt közölt, melyben a jobbágy erős hit alatt fogadja, hogy földesurának tudta és akarata nélkül magát meg nem nemesítteti és czímereslevelet nem szerez. Végül bezárja a heraldikai közlemények sorát Tagányi Károly vál. tagnak tanulságos véleménye, melylyel Makó városa felhivására és a választmány kérésére a város pecsétjét megmagyarázza, eredetét megállapítja és mindennek alapján azt szabatosan leírja.
A heraldika társtudományát, a pecséttant, folyóiratunkban két közlemény képviseli. Kandra Kabos tagtársunk az egri püspökök pecsétjeit állította össze a legrégibb fanmaradt emléktől a mohácsi vész idejéig. Főforrásáúl az egri egyháznak eddig meglehetősen kiaknázatlan levéltára szolgált, melyből dolgozatában sok becses sphragistikai anyagot tett közzé. Az emlékek méltatása folyamán bő alkalma nyílt a buzgó kiadónak azok egyháztörténeti, családtani és heraldikai oldalára is kiterjeszkedni. – Nem érdektelen, sőt párját ritkító adalék az, a mit Illéssy János tagtársunk a kassai ev. ref. egyház pecsétjének adományoztatásáról közölt. Megtudtuk ebből, hogy az egyház mai napig használt pecsétjét, a fiait saját mellének vérével tápláló pelikánt, gr. Wesselényi Ferencz 1666. évi nádori adományának köszönheté.
Ime, t. nagygyűlés, a szaktudományaink terén elért eredmények, melyeket társulatunk mult évi munkásságául felmutathat. Nem mondhatja senki, hogy elhanyagoltuk szaktudományaink egyik-másik körét; közleményeinkben iparkodtunk változatos anyagot nyujtani s munkásságunkat és folyóiratunk terjedelmét megtartani abban a keretben, mely a rendelkezésünkre álló anyagi eszközöket meg nem haladja.
Jelentésem hátralévő részével, mely a társaság belső életéről számol be, röviden végezhetek.
A pénztári állapotot és alaptőkénk mennyiségét illetőleg bátor vagyok a felolvasandó pénztárnoki jelentésre utalni. Annyit azonban már most is megemlíthetek, hogy alaptőkénk a tavalyi nagygyűlésen kimutatott 12,000 frtról 13,000 frtra emelkedett; ez emelkedés részint a f. év első felében végrehajtott járadék-conversiónak, részint új alapítványoknak eredménye. Igaz ugyan, hogy ez emelkedés által a kamatcsökkenés következtében jövedelem-szaporulat nem állott be; de ez nem hat visszásan társulatunk működésére, mert viszont egyéb jövedelem-forrásunk, a tagdíjak befolyása, örvendetes emelkedést mutat. A folyó évre előirányzott jövedelmet az eredmény már most is, mikor az év végétől még néhány hét választ el, messzire fölülmulja.
Habár a tavaly betöltött tíz év végével társulatunk kebeléből alapszabályainkban biztosított joguknál fogva többen kiléptek, habár a kérlelhetetlen halál nagyban pusztított tagtársaink közt: a veszteséget túlszárnyalja az a szaporodás, melyet tagjaink száma mult nagygyűlésünk óta felmutat. Alapító tagjaink száma 3-al, pártoló tagjainké 6-al, az évdíjasoké 46-al gyarapodott. Kivált Széll Farkas, Szent-Ivány Zoltán és Petrovay György tagtársaink elismerésre méltó buzgalmának sikerült társulatunk részére számos új tagot szerezni.
A jövedelmeink terén mutatkozó örvendetes emelkedés azonban még mindig nem érte el azt a fokot, hogy megkezdett vállalatunknak, a Nemzetségi Zsebkönyvnek folytatására gondolhatnánk mindaddig, míg azon kötelezettségeknek, melyek a megjelent első kötetet terhelik, eleget nem tettünk. Erre rövid idő multán kilátás levén, bizton hiszem, hogy az anyagiak meglétével megtaláljuk azt a szellemi erőt is, mely a nagy nehézségekkel járó vállalat szerkesztésére nemcsak kész, de alkalmas is.
Társulatunk tisztikarában a lefolyt évben változás nem állott be. A tavalyi nagygyűlés újra megválasztá a társaság elnökségét, a f. évi első vál. ülés pedig a társaság titkárát és a folyóirat szerkesztőjét további öt esztendő tartamára. Választmányunk kiegészítést nyert Kis Bálint cs. és kir. kamarás és pártoló tagtársunk személyével, kinek az erdélyi genealogiai viszonyok tisztázása terén szerzett érdemeiért a választmány őszinte elismerését e választás által fejezte ki. Külföldi levelező tagunkká választottuk Crollalanza urat, a pisai olasz kir. heraldikai akadémia főtitkárát, azon színes és lekötelező előzékenységéért, melyet társulatunk iránt tanusított, nemkülönben a szaktudomány terén szerzett érdemeiért.
Az olasz kir. heraldikai akadémiával kiadványainkra nézve csereviszonyba léptünk és megteszszük a szükséges intézkedéseket arra, hogy a többi hasonczélú társulatok közt és köztünk szintén ily csereviszony létesüljön.
Választmányunknak egy nagyérdemű tagját veszítettük el halálozás által. Gr. Sztáray Antal alapító tag, a tudomány pártolásáról és a művészet támogatásáról ismert főúr, f. évi aug. 29-én megszűnt élni. A gyászban, melyet halála híre okozott, társulatunk is őszintén részt vesz; mert benne oly férfiút vesztettünk, kinek szaktudományunk sokat köszönhet. Elég a gr. Sztáray oklevéltárra, e mintaszerű kiadványra utalnom, melylyel a bőkezű, áldozatkész, nemeslelkű főúr a legszebb emléket állította magának, családjának, nemzetségének.
Jelentésem végére érve, csak azon egy reményt és óhajt fejezem ki, vajha az az emelkedés, mely társulatunk életében anyagi és szellemi téren észlelhető, állandó arányokban növekednék a jövőben is, hogy így társaságunk elérje saját virágzásában azt a jutalmat, melyet a tisztességes, zajtalan munka megérdemel.
Kérem a t. nagygyűlést, hogy jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.

Fejérpataky László
társ. titkár.

SZAKIRODALOM

Gritzner: Handbuch der Ritter- u. Verdienstorden

aller Kulturstaaten der Welt, innerhalb des XIX. Jahrhunderts. Leipzig, Weber, 1893.
Azon általános érdeklődésnek, mely napjainkban úgy a nemesi czímek és kiváltságok, mint pedig a különböző rendjelek iránt nyilvánul, előttünk fekvő kézikönyv minden tekintetben eleget tesz, s a legmesszebbmenő igényeket is kielégítheti, a mennyiben valaki alapos és megbizható informatiót akar szerezni a különböző államok rendjeleiről.
A rendjelekről szóló irodalom ugyan elég tekintélyes és jeles kézikönyvekben nem szűkölködik. Hogy mind e mellett a jelen művet valóban hiánypótló munkának nevezhetjük, annak oka főleg abban rejlik, hogy aránylag olcsó ár mellett pontos és megbizható leirását, illetve rajzát adja az egyes rendjeleknek, s főkép a nagy közönségnek, mely eddig ilynemű ismereteit leginkább a lexikonok gyakran nem megbizható adataiból merítette, fog jó szolgálatot tenni.
A munka, mint czíme is mutatja, a világ összes kulturállamai rendjeleinek leirását adja. Szerzője felhasználta az eddig megielent s a rendjeleket ismertető irodalmat, továbbá az egyes rendjelek szabályait, kimutatásait, hivatalos leirását stb. mind. Az egyes államok alphabetikus sorrendben követik egymást, s ezen belül az illető rendjelek rangfokozatuk szerint. Minden egyes rendjel rövid történetét, a rendjelnek, szalagjának, viselési módjának, az elnyerhetés módozatának, a ruházatnak stb. részletes és pontos leírását adja. Becsét nagyban emeli a szövegben adott 760 rajz, melyek az egyes rendjeleket, lánczokat, csillagokat stb. tüntetik fel. A munka, melytől az elismerést megtagadni nem lehet, minden e tárgygyal foglalkozónak jó szolgálatot fog tenni.

Á. A.

A Siebmacher-féle magyar czímeres-könyv

befejező részéből, a pótlék-kötetből, ismét két füzet fekszik előttünk. A nemrég megjelent 2-ik és 3-ik füzet a Buzlay-Kossovich családokat foglalja magában, részint kiegészítéseket közölvén a nagy mű főrészéhez, részint merőben új heraldikai és genealogiai anyagot. Gazdag tartalmuknak jellemzésére elég kiemelni, hogy pl. a most megjelent két füzetben nem kevesebb, mint 26 régi, 1526 év előtti időből származó czímereslevélről találunk említést, melyeknek sorát – eddigi szokásunk szerint – most is megismertetjük olvasóinkkal. A legrégibb czímeres-levél Károly királyé, melyet 1326-ban ád az erenyei Herczegh családbelieknek. Zsigmond királytól valók a következők: 1415-ből a Komjáthy, a Dobay és a Buzlay; 1418-ból az Enghi, a hassághi Farkas, a Gyalókay, 1431-ből a Kistárkányi és a Györögi, 1432-ből a Herencsényi, 1434-ből a bachyai Dempse, és Zsigmond idejéből való még (de évszám nélkül) a Kismaróthy családok armálisa. V. László királytól: 1456-ból a betlenfalvi Fodor és a Disznósy (a Cseriekkel együtt); 1458-ból a czoborszentmihályi Czobor családoké. Mátyás királytól: 1462-ből a Chasari (a Petneházyakkal együtt), 1466-ból a mariasóczi Eördögh, 1467-ból a Gosztonyi, 1489-ból a sánkfalvi Heős családé. II. Ulászlótól: 1494-ből a Castelliono, 1496-ból a Hangácsy és a butkai Kezeg, 1505-ből a Csicsery és 1510-ből a farnasi Keczeli családoké. II. Lajostól: 1522-ből a Gellyei családé és 1526-ból Campanellis de Bursel Jánosé. Ez utóbbi nevezetes emlék mert benne – a mi a legnagyobb ritkaság – a czímer festője is megneveztetik. E ritka érdekű oklevél eredetije a bécsi udv. kamarai levéltárban van (a Siebmacher tévesen ír állami levéltárt). A János királytól származó ritka czímeres-levelek száma is szaporodik egygyel, a Dévay család 1538. évi armálisával. – E füzetekben találjuk leírva a Guthkeled, Győr, Héder, Hermány, Hunt-Pázmán, Ják, Kacsics, Káta, Keled nemzetségek czímereit, azon családok pontos feltüntetésével, melyek e nemzetségekből vették eredetöket. Terünk nem engedi, hogy részletezzük e füzetek heraldikai és genealogiai érdekességét és becsét. A szakember teljes elismeréssel adózik azért a lelkiismeretes fáradságért és tudományos kritikáért, rnelylyel a füzeteket az érdemes szerkesztők, Csergheő Géza és Csoma József urak összeállíták.

1894

1894-1

AZ ÁRPÁDHÁZ MONDAI GENEALOGIÁJA.

I.

Az Árpádház genealógiáját már a XIII. században összeállították s Noétól kezdve ízről-ízre levezették a leszármazást Eteléig s Etelétől Árpádig. Ezen genealógia szerint, melyet a Márk-féle krónika-szerkezettől kezdve csekély eltéréssel minden magyar krónika közöl, Noé fia volt Jáfet, ezé Thana, ezé Nimród, ezé Hunor, ezé Bor, ezé Dama, ezé Keled, ezé Keve, ezé Keár, ezé Beler, ezé Kádár, ezé Othmár, ezé Farkas (Thuróczinál: Tarkans), ezé Bondofárd, ezé Buken, ezé Csanád, ezé Budli, ezé Beztur, ezé Mike, ezé Miske, ezé Ompud, ezé Kulche, ezé Levente, ezé Leel, ezé Zamur, ezé Zambur, ezé Bolug, ezé Bulcsu, ezé Zulta, ezé Berend, ezé Kadicsa, ezé Opus, ezé Ethei, ezé Scemen, ezé Turda, ezé Bendekus, ezé Ethele, ezé Csaba, ezé Ed, ezé Vgek, ezé Eleud, ezé Almus.
A történelmileg konstatálható első ős azonban csak Álmos, vagy a mint Konstantin írja, Szálmus (Szalmutzęsz) volt.
A mit Álmos apjáról s nagyapjáról írnak krónikáink, az a monda, sőt talán a mithosz körébe tartozik. Lehet, hogy ezek közt is van olyan, a mi talán históriai igazság: de a legcsekélyebb támaszpont is hiányzik arra, a melynél fogva összehasonlítás által legalább a valószinűségre lehetne következtetni. Mindössze annyit mondhatunk, hogy Ügek s a felesége, Emesü, talán mithikus alakok, vagy ha esetleg históriai személyek voltak is, a róluk szóló hagyományba mithikus elemek vegyültek._{L. erre nézve «Az Álmos-monda. Sepsi-Szent-György 1884.» cz. tanulmányomat.}* Eleüdöt, a ki Kézai és a Márk-féle krónika szerint Álmos apja volt, hagyományaink régibb és pontosabb változatának följegyzője, Anonymus, Álmos vezértársának, Szabolcs vezér apjának, s így a Csák nemzetség ősének mondja. Ebben több is az igazság, mert Konstantin császár is ismer egy Lebediasz nevű vajdát, kit Lebediában valamennyi vajda közt a legtekintélyesebbnek mond s Álmosnak kortársa, de semmi esetre sem apja volt. Lebediasz, azaz a bizanczi orthografiából kihüvelyezve a régi magyar névalakot: Levedi pedig valószinűleg egy személy a magyar hagyományok Eleüd- vagy Eleüdüjével, mely név régebbi alakjában mindenesetre Elevedi volt._{A bizanczi, ß = v s csak kivételesen, szó kezdetén, b. A görögös sz végzet elhagyásával «Levedia» alakot kapunk, de ez aligha tekinthető az ősmagyar formának; a régi magyar személy- és helynevekben nagyon gyakori a -di végzet, ellenben a -dia ugyanezeknek az elszlávosított változatában szokott előfordulni. Ilyen szlávos alaknak vehető fel a Levedia annál is inkább, mert Konstantin a magyar törzsfőnököket is szlávosan «voivod»-oknak nevezi. Nem lehetetlen különben, hogy maga a név is szláv eredetű (v. ö. a délszláv Lebud névvel) s az Elevedi ennek a törökös átvétele, mert a török-tatár nyelvekben a szókezdő l meg nem maradhat.}* Ki volt az Emesü apjának mondott Eunedu-Belian vagy a Márk-féle krónika szerint Eunod-Bilia? vajjon összeköttetésbe hozható-e a VIII-ik század második felében élt Bulán kozár királylyal? vagy talán az Eunedu, Eunod név a honfoglaláskori Oundu vezér nevével van kapcsolatban? még csak nem is sejtjük.
Egy dolog azonban bizonyos, az t. i., hogy Álmos nem az Attila nemzetségéből származott, mint kezdve Anonymusszal krónikáink állítják. Nem azért, mintha a magyar törzsfőnökök közt ne lehettek volna olyanok, kik egyenes ivadékai voltak Attilának. Sőt nagyon valószinű, hogy a hunn nemzet kisebb törzsekre való szakadását ép az idézte elő, mert Attilának – mint Jordanes mondja – oly sok fia volt, hogy egy egész népet alkottak,_{«Filii Attilć regis, quorum per licentiam pene populus fuit.» (De rebus Geticis. Cap. 50.)}* a kik aztán az ethnikailag is sokféle (török, szarmata, finn-ugor eredetű) népből összeverődött hunnokat alkatelemeikre bontották s az így függetlenné vált törzsek fejei túlnyomóan ezen Attilafiakból és ivadékaikból teltek ki, miként a nagy mongol hódító, Dsengiz khán utódainál is látjuk, hogy a pusztaság törzseiből egyre-másra külön hordákat alakítottak. Nincs itt hely annak a bizonyítgatására, hogy a magyarság is mindenesetre azon népelemek közé tartozott, melyeket a hunnok magukkal ragadtak s hogy Attila seregében magyar fajbeliek is voltak._{Igy érthetők meg Jordanes azon sorai, a melyekben azt mondja, hogy a hunugurok (azaz hungárok) előbb Scithiában, aztán Moesiában, Daciában és Thraciában (vagyis az Al-Duna jobb partján, hol Irnák, Uzindor és Emnedzár hunnjai szálltak meg a netádi ütközet után), harmadszor megint Scithiában az Azovi-tenger környékén laktak.}* Csak egyszerűen rá akartunk mutatni arra a históriai háttérre, mely legalább is megmagyarázza azt a hagyományt, hogy a honfoglaló vezéri nemzetségek közül egyet Attilával kötöttek össze, talán nem is egészen alap nélkül.
Ha azonban e hagyományt tüzetesebb bonczolás alá veszszük, azonnal szembetünik az Attila és Árpád közti genealógiai kapcsolat erőltetett volta s hogy tulajdonkép egészen más vezéri nemzetség volt a nagy hunn király dinasztiájához fűzve. A Hunn Krónika ugyanis Ed és Edemen testvérekről mondja azt, hogy Attila unokái voltak, egy más helyen pedig, hogy Etele az Érd nemzetségből származott, vagyis más szóval, hogy Érd nemzetsége azonos Etele nemzetségével. A nyelvjárásbeli «mét», «azét» (mért, azért) s más hasonlók eléggé feltüntetik az Ed és Érd nevek közti kapcsolatot s mindenesetre valószinűvé teszik, hogy itt ugyanazon hagyománynak más-más alakjával van dolgunk, melynek lényege az, hogy Ed (Érd) vezér nemzetsége Etelétől származott. Már pedig Ed vagy Edü és Edemen vagy Edümen Anonymus szerint kún vezérek voltak, kik Kievnél a honfoglaló magyarsághoz csatlakoztak s úgy Anonymus, mint a Hunn Krónika az Aba nemzetség őseinek mondja őket.
Kétségkívül ez a régibb és eredetibb alakja a hagyománynak.
A XII. század vége felé azonban hunn mondáink nagy átalakuláson mentek keresztül. Az őseredeti hagyományok szerint (l. Hunor és Mogor mondáját) a hunn és a magyar testvérnép volt, a krónikaírók azonban már ugyanazon egy népnek tekintik s Etele és Árpád kora közt csakis időbeli különbséget látnak. Szerencsére sokkal naivabbak voltak, semhogy az eredeti hagyomány és az ő felfogásuk közt levő ellenmondásokat észrevették és elsimították volna.
Már most e felfogással párhuzamosan, az Etele ivadékairól szóló hagyományoknak is módosulniok kellett. A régi vezéri nemzetségek közt három század óta Árpád családja volt a leghatalmasabb, a legdicsőbb, a legelőkelőbb; mi természetesebb, mint ha a multra nézve sem tudták másként képzelni? Az Attilától való származás mondájának szükségkép ki kellett fejlődnie az Árpádokra vonatkozólag is. De ott voltak a régebbi hagyományok. Anonymus úgy segít magán, hogy Ed és Edümen származásáról egészen hallgat. A Hunn Krónika írója ellenben egészen belezavarodik a kérdés tárgyalásába; megemlíti Ed és Edemen testvéreket, kik közül Ed a másodszori beköltözéskor a magyarsághoz csatlakozott, sőt még azt is hozzáteszi, hogy tőle származott az Aba-nemzetség; de aztán hűségesen beveszi Árpád ősei közé is és ugyanazt az Edet, kit egyszer Árpád kortársának tüntet föl, megteszi ugyancsak Árpád dédapjának.
Igy szerkesztették össze Árpád genealógiáját olyan elemekből, melyekből egy tekintélyes részt a hunn mondák s köztük az Aba nemzetség hagyományai szolgáltattak.
E mondákat nagyon korán összefűzték a bibliai Jáfettel és Nimróddal.
Krónikáink szerint Etele és aztán Árpád Hunortul származott, a ki Mogorral (Magyarral) együtt Nimród – vagy Kézai elnevezése szerint – Ménroth fia volt, ennek apja Thana, ezé pedig Jáfet, Noé harmadik fia volt.
A középkori barát, a ki utóvégre is forgatta a bibliát, ezt a genealógiát nem szerkeszthette. Neki tudnia kellett, hogy Jáfetnek Thana nevű fia nem volt, Nimród pedig nem Jáfetnek, hanem Khámnak volt az unokája s az apját sem Thanának hívták, hanem Khusnak. Ilyen hibát papi ember csakis az esetben követhetett el, ha úgy a Jáfettől, mint Nimródtul való származás mondája a néphitben gyökerezett, nem pedig a krónikaíró koholmánya. Az csak jól-rosszul összefűzte az egyes adatokat; Thanát, a mithikus szkitha királyt, a személyesített Tanaist vagy Don folyót, a donmelléki népeknek ezen már a görög-római korból ismeretes mondai ősapját, megtette Jáfet fiának, mert a biblia hatása alatt csakis Noé valamelyik fia lehetett az a legrégibb ős, kitől a későbbi nemzeti ősatyák származtak. Jáfet pedig minden keleteurópai, kaukázusi és középázsiai nép mondájában a legelső ősnek van fölvéve. József kozár király 960-ban Khaszdai bin Sapruthoz intézett levelében Jáfet Thogarma nevű fiától származtatja magát, úgyszintén a georgiaiak is; a régi török mondák Türköt, Khazart, Guz apját Minget, Bulgar és Burtasz apját Gumarit (kitől a masgarokat és baskirokat származtatták) szintén Jáfet fiainak teszik meg.
A Jáfettől való származás mondája tehát korábban megvolt a magyar népnél, mintsem a kereszténységgel megismerkedett, magukkal hozták azt s csakis így érthető, hogy legelőször Márknak jutott eszébe Nimródot a bibliával egyezően Khámtól és Khustól vezetni le, s így Jáfet helyett Khámot tenni meg a magyarok ősapjának, de csakis a Hunn Krónikában,_{M. Florianus kiad. (Chronica Hungarorum. Pars I. vol. II. pag. 103–104.)}* később pedig megfeledkezik róla s Árpád genealógiáját már Jáfettel kezdi meg,_{U. o. 122.}* míg végre Thuróczi ezt a részt is összhangzásba hozta a bibliával.
A Jáfettől való származás mondájának elterjedése azon zsidókkal hozható kapcsolatba, kik a VII–VIII. században mind tömegesebben keresik föl az Azóvi-tengermenti vidéket s hatásuk már a VIII. század második felében oly nagy volt az ottani népekre, hogy a kozár khágán az összes előkelő családokkal együtt Mózes hitére tért.
Áttérve Nimródra, bizonyos, hogy ő sem a krónikaíró ötletéből került Árpád genealógiájába. Mutatja az is, hogy Kun László udvari papja nem is a bibliából ismert nevén, hanem Menróthnak nevezi. Ez a névváltozat nagyon fontos, mert fölismerhetővé teszi azon mithikus alakot, a kit a bibliai Nimróddal azonosítottak.
Már föntebb említettük, hogy a török mondák szerint Jáfet egyik fiát, Guznak apját, vagyis az oghuzok mondai ősapját Mingnek nevezték, ki Gumarival együtt Bulgár környékén és a guzok földén, tehát a keleteurópai pusztaságon ütött tanyát._{Vámbéry A. A török faj. Budapest. 1885. 2. l.}* A voguloknál és osztyákoknál pedig Meng, Menghu, Meang az erdei isten neve, kinek felügyelete alatt vannak a vadállatok s hozzá fordulnak a vadászok, hogy segítse őket, mert csakis az lesz szerencsés a vadászatban, a kit Meng pártfogol._{Hunfalvy P. A vogul föld és nép. Pest, 1864. 153. l.}* Semmi kétségünk sem lehet, hogy az a Ming, ki az úzoknak vagy gúzoknak is nevezett kunoktul került a török mondákba s neve tulajdonkép annyit jelent, mint «a nagy», «a magas», «az örök», – továbbá a vadászok istene, a vogul-osztyák Meng, Meang, senki más, mint a hunn-magyar mondák Men-rótja, az «óriás vadász», a hunugurok és magyarok herosz eponimuszának, annak a Hunornak és Mogornak az apja, kik «vadászat közben» bukkannak arra a földre, melyet hazájuknak választanak. Ming, Meng vagy Men-roth pedig vagyis a tulajdonképeni ősapa, kivel a magyar uralkodóház kezdődik, a török mondák által emlegetett Menkütajra vezethető vissza. Ez a Menkütaj Abulghazi szerint az onujgurok vagyis az Irtis forrásvidékén vadászatból és halászatból élő népnek volt az első uralkodója; maga a név azonban nem annyira személynévnek, mint az irtismenti ősmagyar uralkodók méltóságnevének látszik, a «menkü-togan» vagy «menkü-togdi» a. m. ég szülötte s teljesen megfelel a hiungnu királyok nevének, a kiket khinai források szerint «az ég» vagy «isten fiának», «czengli-khutunak» hívtak.
A herosz eponimuszok közé tartozik Csaba is, Ed és Edemen apja s Etele fia. Az Anonymusnál fönmaradt Sobamoger azaz Csaba-magyar név világosan mutatja, hogy eredetileg törzsnév, a magyarság egyik népelemének neve volt, melyben a hunugurokkal rendszerint együtt említett, sőt néha föl is cserélt szabir-hunnok neve ismerhető fel._{Részletesebben tárgyaltam a magyarok és szabirok közti viszony kérdését Adatok a székelyek eredetéhez és egykori lakhelyéhez (Sepsi-Sz.-György 1886.) cz. tanulmányomban s a Pallas Lexikona IV. kötetében Csaba-monda czím alatt.}*
Egy másik ilyen ethnikus vonatkozásu mondai ős Beler, Kádárnak az apja. Beler, Belár, Bulár néven a volgai bolgárokat nevezték, a kiknek legrégibb dinasztiája Dulo néven jön elő; ennek emléke Dula alán király személyében, kinek két leányát Belár fiai leányainak és feleségeinek elrablása alkalmával Hunor és Mogor vette nőül, a hunn-magyar eredet mondájában is fönmaradt. A mondta Belert Kádár apjának tette meg, a minek históriai háttere összefügg a Hunn Krónika azon adatával, hogy a hunnok egy Kádár nevű birót választottak s tulajdonképeni magva annyi, hogy az a magyar nemzetség, melyből valók voltak a Kádár nevű birók,_{Ezen a néven jön elő 1146. II. Gejza udvarbirája is. (Cadarius Comes curialis. Árp. új okl. I. 58.) A XIII. században, mint személynevet, a vasmegyei patyi (poghi) nemesek közt találjuk. (Haz. okl. VIII. 59, 331, 333.) A «kádár» szó cadariou alakban s «miles» jelentéssel megvolt a tauriai góthoknál is; Tomaschek, hivatkozva a csuvas kadarach, altáji tatár kadari («zur Seite befindlich») szóra, kazár eredetünek véli. (Die Goten in Taurien. 65. l.) A «kádár» szó értelme tehát olyanforma fejlődésen mehetett keresztül, mint a «comes» szóé a román népeknél; eredetileg igy nevezték a fejedelem «oldala mellett» tartózkodó vitézeket (innen a góth szó) s aztán különösen azt, a ki közülök birói tisztséget viselt.}* a hunn-bolgár eredetű elemek közé tartozott. Egynek vehető-e ez a nemzetség a Kádárkaluz nemzetséggel, melyből András fia, Andronikus, 1248-ban mint a zeghuuriai-várhoz tartozó Pokoy és Pruzlom birtokosa jön elő:_{Árp. új okl. XI. 359.}* nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy a kaliz nép, melyre a Kádárkaluz név utórésze utal, Anonymus kunjaival volt közelebbi kapcsolatban s az oroszok szerint a volgai bolgárokkal képeztek egy rokonfajta népelemet._{V. ö. Arch. Ért. 1892. XII. 312. l.}*
Miként az Aba és Kádár nemzetség mondai ősei bekerültek Árpád genealógiájába, akkép vették be más nemzetségek eleit is, mint Bort, Bukent, Chanádot, Kulchet, Scement stb. Valószinű azonban, hogy ez utóbbiak ép úgy IX–X. században élt históriai személyek, mint Beztur, Budli, Bulchu, Kadicha, Leel, Zambur, Eleud, Levente stb. és Árpád genealógiájának ezen része, részint az Árpádok korábbi anyai őseiről, részint leányági ivadékairól fenmaradt genealogikus töredékeket foglalja magában. Az utóbbi módon juthattak Árpád ősei közé fiai, mint a már említett Leventén kívül Zulta s aztán a Thuróczitól Farkas helyett említett Tarkans (V. ö. Tarkacsi).
Ilyen elemekből állították össze Árpád azon genealogiáját, melylyel a vezérek krónikája, t. i. a Márk-féle krónika II. része kezdődik. Bizonyos, hogy specziális genealógiai czélból nem használható, de azért korántsem értéktelen, mert – mint a föntebbiekben igyekeztünk kimutatni – mondai és ethnikai háttere annál több és becsesebb részletet tartalmaz.

II.

Az Árpádház mondai genealógiájának vizsgálata és elemzése után nem lesz fölösleges egy pillantást vetni azon adatokra, melyeket krónikáink, egykoru följegyzések hiányában, pusztán a szájhagyományból vettek.
Ide tartozik mindaz, a mit Álmostul kezdve Sz. Istvánig és Szár László fiainak történetéig mondanak s ha Álmos születésének története még a mithoszba nyúlik is vissza: a mi a további leszármazást illeti, Konstantin Árpád gyermekeire és unokáira nézve csak részletesebb, mint a magyar krónikák, egyébként pedig teljesen igazolja azt a szájhagyomány által fentartott genealógiát, hogy Álmosnak Árpád volt a fia, ezé Zulta vagy Zoltán, ezé pedig Toksun. Ha a hagyomány a régebbi időre nézve sem tévedett: annál inkább elfogadható azon adata, hogy Toksunnak két fia volt: Gejza fejedelem és a csupán a keresztségben később nyert nevén említett Mihály, Vazul és Szár László apja.
Ma, a midőn sokan még a nagyapjuk nevét sem jegyzik meg maguknak, föltünő lehet, hogy az ősök névsorát hat-hét nemzedéken keresztül híven megőrizze a szájhagyomány. De mi sem természetesebb, mint hogy kezdetleges társadalmakban, a törzsi és nemzetségi szervezetnél, a genealógiai ismeretekre nagy súlyt fektessenek s minél kevésbbé van elterjedve egy ilyen népnél az írástudomány: annál szükségesebb az emlékezőtehetség esetleges tévedései ellen más módon keresni biztosítékot. Vámbéry mondja a nomád kirgizekről, hogy a kis gyermek legelőször is hét közvetlen ősének (dseti ata = hét atya) a nevét tanulja meg; ezt tudni kell minden kirgiznek s annyira be kell vésni az emlékezetébe, hogy bármikor, ha szükség volna rá, pontosan és hibátlanul el tudja mondani._{«Mindenek előtt a törzsek, ágak és családok különbözésének nagyon tekervényes labyrinthusában kell elegendő jártasnak lenni s első sorban a hét ős (jeti ata) neveit hibátlanul tudni. A tizenöt éves nomád már tisztában van az egyes tiré-k, tajfé-k rokonsági viszonyával.» Egy más helyt: «Ha őseit (dseti ata, azaz hét atya) kérdezzük, minden kazak (t. i. kirgiz) fennakadás nélkül el tudja számlálni közvetlen hét elődét, sőt clanjának szorosabb összefüggését is ismeri.» (Vámbéry A. A török faj. Budapest. 1885. 273, 345. l.)}*
De mindegyik csak a saját őseinek névsorát tartja emlékében, a mellékágbelieknél legfölebb csak egy pár általánosságot jegyez meg, a részletekkel már nem igen törődik.
Ezt figyelembe véve, érthetővé lesz előttünk, hogy a hagyomány a Zoltán ágán kívül miért nem ismer többet Árpád ivadékaiból. Szent István és Szár László fiai ebből származtak: a többi ág pedig, kikről Konstantin szól, bizonyára kihalt.
Álmos a IX. század huszas éveiben született. Mindenesetre már a hetven felé közeledő öreg embernek kellett lennie, midőn Etelközben a magyarok nem őt, hanem fiát Árpádot választották meg fejedelmüknek, mert 891-ben_{A bolgár háboru évére nézve l. Lakics Ferencz számításait a «Természettudományi Közlöny» 1890. évi nov. füzetében összevetve Csuday Jenő erre tett megjegyzéseivel. (A honfoglalás éve. Szombathely. 1891. 27. s köv. l., főleg 50. l.)}* unokája Liuntin is, a bolgárok elleni hadjárat egyik vezére, már legalább is 19–20-ik életévében volt. Anonymus 819-be vagy a rá következő esztendőbe teszi Álmos születését; nem tudjuk ugyan, hogy honnan vette ezt az évszámot: de bizonyosan volt valami olyan számadata, a mire támaszkodott. Krónikáinkban több nyoma maradt annak, hogy miben állt a hagyomány kronológiája. Eteléről pl. azt mondja a Hunn Krónika, hogy a Pannóniába való jövetel 28-ik évében választották meg a hunnok királyuknak. Más helyeken, a külföldi kalandozásoknál, azt olvassuk, hogy egyik az 5-ik, másik a 8-ik, a harmadik, negyedik 15-ik, 20-ik stb. évben történt. A nemzet köztudatában a Scithiából való kiköltözés és a Pannóniába való jövetel volt olyan kimagasló esemény, melytől a többit számította. Álmosról is olyanformát jegyezhetett meg a hagyomány, hogy 65 éves volt, midőn a hét törzs elhagyva Scithiát – nem ugyan őt, mint Anonymus állítja s a hogy a kozár khágán és Lebediasz közti értekezleten beszélték meg, hanem fiát Árpádot fejedelmévé választotta. Mivel pedig Anonymus – már az aztán mindegy, hogy helyesen-e vagy helytelenül – 884-re tette a kiköltözés évét, visszafelé számítva megkapta a 819-ik évszámot. De ha őseink csak 889-ben hagyták el Lebediát, akkor ugyanezen alapon 824-re vagy 825-re kellene tenni Álmos születési évét.
Fia, Árpád, ki a IX. század közepe táján született, Anonymus szerint 907-ben halt meg.
Ismét azon kérdés előtt állunk, hogy a Névtelen Jegyző milyen számítással kapta ezt az évszámot. Az a baj, hogy a lehetőségeknek itt már többféle esetével állunk szemben, úgy hogy nem igen lehet közöttük eligazodni. Mert elképzelhető az is, hogy a hagyomány ilyenformán beszélt: «Árpád meghalt a Scithiából való kiköltözés 23-ik évében» s Anonymus így kapta meg a 907-ik évet (884 + 23); de lehet az is, hogy Árpád halálozási évét uralkodása idejének összegéből számította ki, ilyenformán: Árpádot fejedelemmé választották a kiköltözés 18-ik évében (884 + 18 = 902) s meghalt uralkodása 5-ik évében (902 + 5 = 907). Csakhogy itt már föltétlenül valami hiba vagy félreértés van, mert a kiköltözés és Árpád fejedelemmé választatása közt legfölebb egy vagy két év, de semmi esetre sem 18 telt el.
Ha fölteszszük, hogy a 902 (DCCCCII) egyszerű tollhiba 892 (DCCCXCII) helyett, ez esetben Árpád fejedelemsége a kiköltözés 8-ik évében kezdődnék. De még ez a számítás is hibás, ha csak azt nem tételezzük föl, hogy e számításnál Anonymus valami pannóniai eredetű hagyományt használt föl. 884 + 8 = 892-ben pusztították a magyarok Arnulffal egyesülve Szvatopluk birtokait, a pannóniaiaknál tehát ez is kiindulási pontja lehetett valami hagyományos számításnak; de még elfogadhatóbb az a föltevés, ha a kiköltözés évét 889-ben állapítva meg, Árpád pannóniai uralkodásának kezdetét ettől számitva teszszük a 8-ik évbe, vagyis 897-be.
Visszatérve már most az Anonymus-féle évszámokra: azokbul a hagyomány kifejezésmódja szerint körülbelül ez a kronológia állítható össze:
a) Árpád uralkodni kezdett a 8-ik évben. Ez az évszám Pannóniára nézve csakugyan helyesnek látszik, mert 889 + 8 = 897; Anonymus azonban, mint láttuk, 884-re teszi a kiköltözést s így Árpád uralkodásának kezdetéül a 892-ik évet számította, a mi helyett nyilván tollhibából 902 van a kéziratban.
b) Már most ha Anonymus azt mondja, hogy Árpád 907-ben halt meg: erre nézve másféle hagyományszerű adat nem állhatott rendelkezésére, csakis az, hogy Árpád 15 évig uralkodott s így kapta aztán a 907-ik évet. A mi számításunk szerint azonban 897 + 15 = 912 volna a halálozás éve.
De most egy nagy kérdés előtt állunk, a mire nagyon nehéz kielégítő feleletet kapni.
A hagyományból rekonstruált kronológiában épen az szokott a kiindulási pontja lenni minden zavarnak, hogy ugyanazon egy dolog kezdetéül nem szokták következetesen használni ugyanazt az egy időpontot.
Árpádról mondhatta azt a pannóniai hagyomány, hogy a kiköltözés 8-ik évében lett fejedelem, vagyis ekkor kezdett Pannónia területén uralkodni; de ebből még nem következik, hogy fejedelemségének éveit is innen számították. Az a 15 esztendő, a meddig föltevésünk szerint fejedelem volt, számítható Etelközben történt megválasztásától fogva is.
Már pedig ez esetben 903- vagy 904-ben kellett bekövetkezni halálának.
Úgy tetszik, mintha csakugyan ezen évek valamelyikében halt volna meg.
Már Szabó Károly megjegyezte, hogy a németek 907-ki nagy hadjárata alighanem összefüggésben volt Árpád halálával. Mi is nagyon valószinűnek tartjuk, de azzal egészítve ki, hogy a csak imént egyesült törzseknél az új fejedelem választása semmi esetre sem történt meg egész simán s épen az bátoríthatta föl a németeket, hogy már előzőleg egy pár év óta belbajaikkal voltak elfoglalva őseink. S erre a külföldi kalandozások is szolgáltatnak egy érvet. 899–903 közt a magyarok folyton a nyugoti tartományokat pusztítják; kétszer is megfordulnak Olaszországban, aztán Karinthiát, Morvaországot és Bajorországot kalandozzák be, ettől fogva 907-ig otthon vannak, de ekkor is a németek lépnek föl támadólag. 904–906 között valami nagy oknak kellett otthon tartani a magyarokat, ez pedig aligha lehetett más, mint Árpád halála s az erre bekövetkezett zavarok, melyeket csak a németek fenyegető föllépése csillapított le.
Mindezek arra a föltevésre vezettek bennünket, hogy Árpád halálozási évét valamivel korábbra tegyük. Föntebbi egybevetéseink szerint ennek már 903-ban be kellett következni.
Kik voltak életben Árpád elhunytakor fiai közül; vajjon csak Zoltán-e, vagy mások is; nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy a mint semmit sem tud Anonymus Falis 950 körüli fejedelemségéről: ép úgy tévedhetett Árpád közvetlen utódjának személyére nézve is. Valószinű, hogy Árpád és Zoltán közt más Árpádfiak is voltak fejedelmek.
Ha számba veszszük, hogy kiket csoportosított a hagyomány Zoltán körül: az ő fejedelemségére jó későn kerülhetett a sor, különösen ha igaz az, – a miben különben nincs okunk kételkedni (az ilyen dolgok emléke meg szokott maradni), – hogy Árpád halálakor még gyermek volt. Azt mondja ugyanis Anonymus, hogy midőn Zoltán 13-ik évében volt, az ország Tas fiát Lélt, Bogát fiát Bulcsut és Kulpun fiát Botondot a sereg vezéreivé emelte Zoltán mellé. A hagyomány eredetibb alakja aligha Zoltán életéveiről szólt itt, hanem a fejedelemségének idejére vonatkozhatott a 13-ik év. Ezt annál inkább föl kell tennünk, mert említett vezértársai (nyilván a gyula és a karkhász) csupa olyan emberek, kiknek szereplése a X. század derekára esik. Mindenesetre nagyon jellemző Zoltán kronológiájára az az adat, hogy a hagyomány nem a 922–924-ki olaszországi hadjárat vezérét Bogátot teszi meg kortársának, hanem Bogát «fiát» (vagyis utódát) Bulcsut, a 950 körüli karkhászt, a kit Léllel együtt 955-ben akasztottak föl a németek. A Bogáttal egy időben élt Zuárdot, vagyis Liutprand Szalárdját sem Zoltán kortársai közt említi meg Anonymus, hanem előbb szerepelteti, míg a Hunn Krónika egész Eteléig megy vissza, hogy Zuárd olaszországi hadjáratát beilleszsze a magyar történetbe. Bizonyos, hogy ezen időtájban, 922–924. körül, Zoltán még nem volt fejedelem, hanem – ha valami jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy Zurádot Etele vezérének tették meg, lehetett ez Árpádnak valamelyik olyan ivadéka, kinek nevét a hagyomány lassú kopása alatt Etele nevével zavarták össze s ez esetben első sorban is Tarkacsi fiára Tevelre (Theüle, Thele) gondolhatunk.
Zoltán, Anonymus szerint, még életében megvált a fejedelemségtől s fia Takson uralkodásának 3-ik évében halt meg. Konstantinból azonban tudjuk, hogy jóval elébb meghalt Takson előtt; 950 körül már nem volt életben, pedig ekkor még Falis volt a fejedelem s csak később következett Takson.
De hát a többi Árpádfi emléke merőben kiveszett volna a köztudatból? Az a körülmény, hogy Árpád egyik unokáját, Tas vezért, Anonymus is ismeri, csupán a származása felől van tudatlanságban: módot nyújt arra, hogy az Árpádfiakról szóló hagyományok lassú átalakulásáról fogalmat szerezhessünk. Anonymus Tast a hét vezér közé osztotta be s Lélt teszi meg fiának; Lél azonban a Konstantintól felsorolt Árpádfiak közt nem fordúl elő s ha már csakugyan rokonságban volt velük – s erre látszik mutatni a Márk-féle genealógia is, mely Lélt egy másik Árpádfi, t. i. Levente fiának mondja: a veje lehetett Tasnak. Ez annál inkább föltehető, mert hiszen a magyar ember ma is fiának szokta a vejét szólítani. Tas aztán Lél révén kerülhetett bele az Árpád-korabeli hét vezér lajstromába.
Tas vezértársa, kivel együtt harczol a bihari kozárok ellen, Szabolcs volt, Anonymus szerint Eleüd fia és a Csák nemzetség őse, a Márk-féle krónika és Kézai szerint pedig az Árpáddal egykorú hét vezér egyike. De mint Tas kortársa, aligha számítható a honfoglaló nemzedékhez. A pannóniai mondák, bár Szabolcs székhelyét Fejérmegyébe teszik s vele építtetik az elébb Szabolcsvárnak nevezett vértesvidéki Csákvárat, hallgatnak róla, midőn Pannónia meghódításáról szólnak; tudnak e mondák Usubuu, Eusee, Bojta, Ete s aztán a hun mondákba olvadt hagyományok Béla vagy Bele, Keve, Kadicsa és mások viselt dolgairól: Szabolcsot azonban az egyes eseményekben nem szerepeltetik. Említi azonban Anonymus a Mén-Marót elleni harczokon kivül az Atho (Ottó) német király ellen Lél és Bulcsu halálának megboszulására vezetett magyar sereg vezérei közt Irkunddal, Eusee fiával és Botonddal, Lél és Bulcsu vezértársával. Mindezen nyomok arra utalnak, hogy – amint Tasról konstatálható kétségtelen adatokkal – Szabolcs is a X. század dereka táján élt nemzedékből való.
Vajjon Szabolcs (Zo-Bolcsu? Szo-Bolcsu?) nem a Konstantintól említett Falis vagy Falicsi (Φαλης, Φαλιτζις) fejedelem-e? S neve előrészében nem valami értelmevesztett jelző lappang-e megkülönböztetésül fejedelemtársától, Vér-Bulcsu karkhásztól?
Előtte már régóta föltünt két dolog, a mire nem igen tudtam kielégítő magyarázatot találni.
Egyik az, hogy Falis nevére sehogy sem birtam ráakadni helyneveink közt, mint a többi Árpádfiéra (v. ö. Jutas-Jutotzas; Tordacs-Tarkatzus; Solt-Zaltas, Zulta; Tevel-Tebelęs; Tas-Tasęs; Taksony-Taxis, Tocsun stb.) Mert hogy a fejérmegyei Vál község nevében maradt volna fenn, mint Szabó Károly után közönségesen állítják, t. i. a Φαλης névből csak a Φαλ (Fal) volna a magyar név, az -ης pedig görög végzet: ez a nézet aligha állhat meg, tekintve azt, hogy Konstantin más alakban Φαλιτζις-nak írja át a nevet; már pedig ez utóbbinak csakis a Falis vagy Falicsi olvasás felelhet meg s így Φαλης sem lehet Fal, hanem: Falisz. E szerint ha fölteszszük is, hogy Konstantin nem egész pontosan írta át a magyar kiejtést: mégis az ő átirásához kell alkalmazkodnunk, azt is figyelembe véve, hogy az esetleges pontatlanságon kívül magában a magyar nyelvben is bizonyos fokú hangtani változáson mehetett keresztül egy-egy név.
Ha már most azt tapasztaljuk, hogy Konstantin Zaltasa (Zalta) Anonymusnál Zulta, mint helynév pedig részint Solt, részint Zoltán – Taxisa (Takszi) a. m. Toxus, Toksun, helynévnek: Taksony, – Tasęsa (Taszi) a. m. Tosu, helynévnek: Tas, – Karkhasa a. m. Horka stb.: a Falicsinak is egy zártabb kiejtésű árpádkori magyar névben kell a megfelelő alakját keresni. Tapasztaljuk azt is, hogy Konstantinnál másnemű magyar nyelvjárás hangtani sajátságai jelentkeznek, mint a minőket az árpádkori kanczellária, vagyis az udvar és az egyház, tehát az akkori irodalom nyelve tüntet föl (ilyenek a nyiltabb kiejtés, szókezdő k a h helyett, tompa i a szóvégi u helyett); semmi hangtani nehézségbe nem ütközik tehát, ha a talán a keleti magyarságtól hallott Falicsi megfelelő változatának a nyugoti magyarságnál elterjedt Bulicsu, Bulcsu vagy Bolcsu nevet vesszük föl._{A szókezdő b és f egykori váltakozására mutatnak az ilyen szópárok, mint: bodor és fodor, bandsal és fancsali, biggyeszt és fityeg, továbbá: Bihar (szláv neve: Bellarad) és Fehér-vár, vagy az olyan magyar-török szóegyezések, mint: faj, tör. boj (nemzetség); fék, tör. bag (kötél, szalag); föd, ujgur: böt (betakar) stb.}*
A másik dolog, a mi föltünő volt előttem, az, hogy a Csákok törzsfészke, a Vértesmellék, az Árpádok legősibb birtoktestébe, Székesfejérvár és Esztergom közé volt beékelve s a fejérmegyei Szabolcs-pusztát a királyi birtokok egy széles szalagja választja el a Csák birtokok zömétől; másfelől pedig, hogy Szabolcsmegyében, hol a Csák birtokok másik főtömegét keresné az ember, Kandra Kabos szerint nem is található első foglalási jogon szerzett birtok._{Szabolcs vármegye alakulása, Budapest. 1884. (Ért. a tört. tud. köréből. Kiadja a M. T. Akad. XII. k. 2. sz.)}*
Föntebbi kombinácziónk talán erre is megadja a fölvilágosítást s ez esetben a Csák nemzetség csak leányágon származhatott Szabolcstul, kinek Csák a hagyomány szerint az unokája volt. Ilyen formán az is érthetőbbé lesz, hogy mig Csák nagyon gyakran előfordúl a Csák nemzetség hagyományos személynevei között: a Szabolcs nevet egyetlen egyszer sem találjuk meg.
Az itt kifejtettek alapján talán Árpád genealógiájában is nyoma van Falicsinak. Ezen genealógia ugyanis említ egy Bulchu nevű őst, kinek apját Bolugnak, fiát pedig Zultának nevezi. Bolugban alighanem Árpád harmadik fiának, Jelekhnek maradt fenn az emléke. A Jelekh név ilyen alakban sem árpádkori személyneveink, sem a helynevek közt nem fordul elő, de az Anonymus-féle hagyományok említenek egy Velek vagy Veluk (Veluquius) nevű honfoglaláskori vezért, ki egy másik Árpádivadékhoz, Tashoz hasonlóan, szintén a bihari kozárok meghódításában szerepel; a későbbi időkben II. Endre kortársának, a Miskócz nembeli Bors ispánnak ipa, Velek dux viseli e nevet; helynévnek pedig a Fejérmegye északnyugati szélén fekvő Veleg nevében maradt fenn. A Márk-féle krónika Bolugja (azaz Volug) ezzel a Velek, Velug alakkal függ össze.
A mi pedig a Bulchu fiának mondott Zultát illeti: a fejedelmen kívül – úgy látszik – egy másik ilyen nevű tagja is volt az Árpádháznak. Értem itt Erdeuelui Zoltánt, Erdély herczegét vagy kormányzóját II. Gyula leveretése után, kit krónikáink, a szépapa neve által megzavarva, Sz. István ősének mondanak, az egészből azonban csak az tünik ki, hogy 1002 körül volt Sz. Istvánnak egy korosabb rokona, a kit Zoltánnak neveztek s a kit az egyes nyomok határozottan Árpádivadéknak tüntetnek föl. Az aztán más kérdés, hogy csakugyan Falicsinak (Bulchunak), vagy esetleg egy másik Árpádfinak volt-e a gyermeke Jelekh (Bolug) ágából?
Egy dolog azonban bizonyosnak látszik; nem Árpád fia volt az a Zoltán, ki a hagyomány szerint Mén-Marót leányát nőűl vette, hanem Erdélyi Zoltán.
Az a kép ugyanis, melyet nagy vonásokban Réthy László adott a honfoglalásról,_{Ethnographia. 1890.}* nagy valószinűséget kölcsönöz annak a föltevésnek, hogy a bihari kozárokban nem egy itt talált, hanem a magyarok után beköltözött rokonfajta néptörzset kell kerenünk, melynek meghódítása csak azután történhetett meg, midőn a németországi vereségek megszüntették a magyarok nyugoti kalandozásait s visszaszorítva őket, arra kényszerítették, hogy kelet felé terjeszkedjenek. Ezt a föltevést aztán kiegészíti a hagyomány, mely a Mén-Marót elleni hadjáratokban olyan vezéreket szerepeltet, kikről, mint Tasról egész bizonyosan tudjuk, Szabolcsrul pedig nagy valószinűséggel következtethetjük, hogy csak a X. század közepe táján éltek.
Már most Anonymus elbeszélése Biharvár megostromlásáról, Mén-Marót meghódolásáról s leányának Zoltánnal való egybekeléséről lényegileg igaz lehet; hiszen szemmel látható, hogy ezen események régi epikus énekeknek nem is annyira kivonatai, mint inkább egyszerű latin forditásai,_{Erre vonatkozó érveimet elmondtam «Adatok a székelyek eredetéhez és egykori lakhelyéhez. Sepsi-Szent-György. 1883/86 30. l.» cz. tanulmányomban.}* már pedig az ilyen énekek nagyon szivós életűek szoktak lenni s ha mindjárt az esemény lefolyása után keletkeznek, a mit Bihar ostromára vonatkozólag nagyon is föltehetünk,_{U. o. 31. l.}* az események elbeszélésében elég hívek is szoktak lenni. Anonymus csak a kronológiát változtatta meg, a mennyiben a fejedelem fiában, Zoltánban a XII. századbeli felfogással egybehangzóan másra már nem gondolhatott, mint csak Árpád fiára. Ez a fejedelem azonban Tasnak a kortársa és unokatestvére Falicsi vagyis Bulicsi volt s ilyenformán az Árpád-féle genealógiának is igaza lehet, hogy t. i. Bulcsu fia Zulta volt.
Ha pedig csakugyan Erdélyi Zoltán örökölte Mén-Marót birtokait s Biharvárban székelt, mint száz évvel később I. Béla és fiai, nagyon természetesnek tünik föl, hogy a midőn az Árpád ház uralma az erdélyi részekre is kiterjedt, az öreg Erdőelvi Zoltán, Szt. István nagybátyja kezdte meg az erdélyi herczegek sorozatát.

NAGY GÉZA.

A GARÁZDA NEMZETSÉG CZIMERES LEVELE.

(Szines czímerképpel.)

A GARÁZDA-NEMZETSÉG CZIacute;MERE 1409. ÉVBŐL.

Ismeretes adata a Zsigmondkori magyar történetnek a mód, melylyel a délvidéki származású Garázda nemzetség első ismert tagjai a század elején nevüket a krónikák lapjaira bejegyezték. Mechynchei Garázda Miklós és Dénes testvérek és a velük egy törzsből származó Szilágyi László, Maróthy János macsói bán seregében harczolva, Zsigmond királytól parancsot kaptak, hogy a Boszniában fekvő Szrebernik várát az ellenségtől megoltalmazzák. Nápolyi László forradalmának utójátéka, a Hervoja által szított délvidéki lázadás, és a törökök mind sűrübben ismétlődő betörése, Boszniát a magyar birodalom legveszélyesebb pontjává, s védőinek helyzetét a legsúlyosabbá tették; de a három bátor, elszánt katona vitézűl megállta helyét. Néhány éven át védelmezték a várat a törökök és a lázadó bosnyákok támadásai ellen, s csak midőn a zavargások lecsillapultak, bocsátották vissza azt a király rendelkezésére. Az 1407-iki hadjárat alatt pedig, melyet Zsigmond személyesen vezetett, Branics várát megvívták és a király kezébe szolgáltatták.
Zsigmond e hű szolgálatokat már 1407 decz. 9-én Balázsfalva és Szent-Imre erdélyi birtokok adományozásával jutalmazta meg, 1408 decz. 29-én pedig Garázda Miklósnak, Szilágyi Lászlónak és rokonaiknak a Temes vármegyében fekvő Horogszeget és tartozékait adta, cserében némely heves- és nógrádmegyei birtokaikért,_{Mindkét oklevelet közli Fejér, Cod. Dipl. X/4. 609. és 654.}* s elismerésének bizonyítékait czímeres levél adományozásával tetézte, melyben őket és összes rokonságukat nemesi czímerük birtokában új adomány czímén megerősítette.
Az 1409 február 24-én kelt adománylevél szövegét, mely Garázda Miklóst és Dénest és Szilágyi Lászlót nevezi meg adományosokúl, és Ozorai Pipó jelentésére lett kiállítva, már Fejér György közléséből ismerjük._{U. o. 742.}* E közlésben azonban igen sok a hiba, úgy hogy szükségesnek látszott a gróf Teleki család gyömrői levéltárában levő eredeti oklevélről a készülőben levő Zsigmondkori oklevéltár számára hű másolatot vétetni. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtára felhasználta a kedvező alkalmat, hogy az ép állapotban levő oklevelet fénykép-gyűjteménye számára lefényképeztesse s ugyanez alkalom tette lehetővé a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak, hogy az eredeti oklevél színes czímerképének hasonmását megszerezze és azt e helyütt a Turul t. olvasóközönségével megismertesse.
A mily méltó a Garázda nemzetség első fellépése a fényes szerephez, mely reá a magyar történelemben várakozott, ép oly kiváló helyet igényel magának czímeres levele a középkori magyar heraldika emlékei között.
E czímeres levelet ugyanis a hazai festett armálisok között korra nézve csak egy előzi meg: a Tétényi és Haraszthy családok czímeres levele, mely 1405 április 15-éről van keltezve s a Kapy családnak a Magyar Nemzeti Múzeumnál letéteményezett levéltárában őriztetik. Fejér Codex Diplomaticusából_{X/4. k. 67.}* ismerjük, 1401-iki kelettel, a Semsey család czímeres levelét, de az eredeti hollétéről nincs határozott tudomásunk, s maga a szövg, a mennyire Fejér hézagos közléséből kivehető, formuláiban későbbi keletre enged következtetni. A Tétényiek czímeres levele pedig – a német királyok kanczelláriájából átvett szokáshoz ragaszkodva – a czímer képét az oklevél közepén viseli, s így a Garázda nemzetség ármálisában, a melynél a festett czímerkép az oklevél kezdő sarkát foglalja el, első ismert példáját birjuk a magyar czímeres levelek évszázadokon át dívott ősrégi alakjának.
Maga a czímer is egyike a legjellemzetesebb magyar czímereknek. Ezüst mezőben vörös lángokból kiemelkedő fekete vadkecskét ábrázol, aranyos szarvakkal, sörénynyel és patákkal; a kecske a mellső lábaiban tartott zöld fenyűfa lombjait rágja. A pajzsot ezüst sisak fedi, fekete sávos arany foszlányokkal; oromdíszűl az egész czímeralak ismétlődik.
Az oklevél szövege a Zsigmondkori oklevéltáron kivül közölve lesz a gróf Teleki család oklevéltárának már kinyomott I. kötetében, mely rövid idő alatt meg fog jelenni, és így szükségtelen azt e helyütt is egész terjedelmében közölnünk; csupán a czímer leirását tartalmazó részt igtatom ide a következőkben:

«scutum triangulare campi argentei albi, in medio superiorem mediam partem capre silvestris, cornuorum et pilorum superiorum colli, ac ungularum deaureatorum, in flamma ardenti ab inferiori positam, et arborem abietis viridium ramorum in medio pedum habentem et de ramis ipsius comedentem, galeam denique albam in margine inferiori deauratam, super idem scutum, cum retro et antipendio coloris albi nigro commixti, super coopertorium vero ipsius galee arma seu insignia prescripta similiter in flamma ardenti posita et collocata stb.»
A czímerkép, mely a később szokásba jött szőnyegszerű keret nélkül van az oklevélre festve, nagyjában megegyezik az itt közölt leirással, csak a kecske körmei közt levő fában volna bajos a jegenye-fenyőnek, a szövegben is egész határozottan megnevezett abies-nek még stilizált alakját is felismernünk; a sisakfoszlány pedig a képen aranynyal van kifestve, holott a leirás annak színéűl a feketével árnyalt fehéret, illetőleg ezüstöt adja. A mi egyébként az egész kép összeállítását és stilizálását illeti, azt a heraldikailag teljesen korrekt czímerek közé kell soroznunk.
Az oklevél szövegének van még egy része, mely czímertani szempontból kiváló figyelmünkre érdemes. A katonai érdemekre való tekintettel, melyekkel a czímerszerzők a királyi kitüntetést megszolgálták, Zsigmond azzal a kiváltsággal ruházta fel őket s utódaikat, hogy ha bármelyikük katonai méltóságot visel, jogában áll a czímer mezejének ezüst színét aranyra változtatni: «in premissis armorum insigniis album colorem mutari possint in aureum». A czímermódosítás ily neme nem szokatlan heraldikánkban, de hogy az előre megnyerje a királyi szentesítést, arra eddigelé más példát nem ismerünk.
Az oklevélnek azt a részét, mely a czímer használatát az adományosok összes rokonságára kiterjeszti, nem kell külön kiemelnünk, mert abban a régi heraldikának az a fő alapelve jut érvényre, hogy a cízmer a közös törzsből való származás feltüntetésére van hivatva. A régi magyar nemzetségekből kiszakadt családok legtöbbje megtartotta ősi czímerét, és igen sok esetben a közös czímer használatában birjuk a közös leszármazás egyedüli bizonyítékát.
A Garázda nemzetség ágai is elváltak egymástól a XV. század folyamán, de mindnyájan hívek maradtak a közös családi czímerhez. S míg a horogszegi Szilágyiak a Hunyadi-házzal kötött házasság révén a nemzeti élet vezetői közé emelkedtek, a másik ág tagjai czímerükkel büszkén dokumentálhatták a vérrokonságot, melynek szálai az uralkodó hatalom birtokosaival hozták őket kapcsolatba. A családtörténeti adatok hézagossága mellett e czímer használata ismertet meg bennünket Garázda Péter származásával, s belőle tudjuk meg, hogy Janus Pannonius is a Garázdák nemzetségéből vette eredetét. S még nagyobb jelentőségüvé válik a közös czímer használatának bizonyító ereje a következő században, midőn a Garázdák neve is kihal s a régi törzs egy fiatal hajtása új néven, a széki Telekiek nevén folytatja nemzetségének történetét.
A Garázda nemzetség származásának, elágazásának s a széki gróf Telekiekben való ujjáéledésének köztudomású hagyományát nem szükséges e helyütt ismételnem. Nem is feladatom e hagyományok valódiságát kutatni s a nemzetség genealogiai viszonyaival foglalkozni. E sorok czélja csak az volt, hogy eredeti alakjában mutassa be azt a czímert, melyet a XV. században Szilágyi Mihály, Hunyadi Jánosné s Csezmiczei János, s kétszáz évvel később Teleki Mihály szereplése tett emlékezetessé hazánk történetében.

SCHÖNHERR GYULA.

A BILKEYEK. (1338–1711.)
(Első közlemény.)

Beregmegye legrégibb családainak egyike az 1711-ben magvaszakadt Bilkey, ebből váltak ki a mai is virágzó Bilkei Lipcseyek és a Bilkei Gorzók. Első ismert törzse, Karácson, 1331 és 1334 között telepedett át népeivel együtt Havaselőről Beregmegyébe,_{Ezen áttelepedés bővebben tárgyaltatott folyóiratunk mult évi kötetében a Dolhayakról szóló értekezésben.}* s akkor kapta a bilkei kenézséget; az adománylevél nem maradt ugyan az utódokra, – vagy lappang még valamely láda fenekén, – de megvan Lajos király megerősítő levele,_{Kelt gyűrűpecsét alatt Váradon 1343, valószínűleg október 20-án, feria secunda post festum . . . . a többi leszakadt.}* melyben világosan mondja, hogy Bilkét Károly király adta volt Karácsonnak «bizonyos feltételek» alatt._{A bizonyos feltételek kifejezés alatt mást nem érthetünk, mint a kenézségi adókat és fegyveres szolgálatot Huszt várához, a régi várjobbágyok módjára.}* Sietett is Karácson Bilke területét a mások birtokaitól biztos határjelekkel elkülöníteni, s már 1339-ben bejárta Tarpay Mihály királyi ember az egri káptalan bizonysága jelenlétében,_{Károly királynak Visegrádon, 1338 november 15-én kelt parancsára.}* s az erről kiadott bizonyítványt_{Kelt 1339 január 30-án.}* 1341-ben írta át a király,_{Kelt a királyi nagy pecsét alatt Visegrádon, 1341 augusztus 10-én.}* mit ismét az egri káptalannal iratott át Karácson 1347-ben; ezt pedig Zsigmond király hagyta helyben és erősítette meg 1393-ban,_{Kelt Budán, 1393 június 20-án.}* s végre, hogy a becses okmány minél több példányban meglegyen, 1418-ban a leleszi konventtel is átiratták Karácson unokái.
Bogdánnak, a máramarosi oláhok vajdájának, midőn 1342-ben népeivel Moldvába kiköltözött, valami összeütközése volt Kölcsey Dénesfia Jánossal, – valószínűleg élelmiszereket vitetett és marhákat hajtatott el, vagy talán a Kölcsey birtokára telepűlt oláhokat hívta magával, – s ez okból beperelte Kölcsey János Bilkey Karácsont, állítván, hogy ő is, fiai is segítettek Bogdán vajdának. Azonban Karácson beigazolta ártatlanságát, s ennek következtében szigorúan meghagyta Lajos király az ország minden biráinak, hogy Karácsont és fiait Kölcsey János panaszára megidézni, elitélni vagy elmarasztalni ne merészeljék._{Kelt a királyi nagy pecsét alatt Váradon, 1343 október 21-én.}* Később Csetfalva birtokosai Demeterfia István mester és Miklós fiai György és Péter perlekedtek Karácsonnal és fiaival, némely csetfalvi jobbágy lábas jószágainak elhajtása miatt, de 1345-ben kiegyeztek s Karácson nyolcz márka kassai garast fizetett a leleszi konvent előtt az okozott károk megtérítése fejében._{Kelt 1345 június 14-én.}*
Nincsenek határozott adataink, de igen valószínű, hogy Karácson részt vett Károly király hadaiban, hogy azonban Lajos királynak az erdélyi zendülők ellen 1343-ban_{A Karácson vajda részére Váradon 1343-ban kiállított két levél alapján határozzuk Lajos király eredeti hadjáratát 1343-ra Pór Antal ellenében, a ki azt «Nagy Lajos» czimű műve 60. lapján 1344-re helyezi.}* viselt hadjáratában fiaival együtt nemcsak ott volt, de magát ki is tüntette, azt a részére 1343-ban Váradon kiadott két levél eléggé igazolja.
Bilkey Karácson 1343-tól 1347-ig, úgy látszik, haláláig volt a beregi oláhok vajdája; ki viselte előtte ezen hivatalt, azt nem sikerűlt felkutatni, sem azt, hogy ki volt közvetlen utóda, valószínű, hogy Karácson vajda halálától 1364-ig nem is volt a beregi oláhoknak vajdájuk. Bilkey Karácson neve 1347 után nem fordúl többet elő, négy fia maradt: Szerecsen, I. Miklós, I. Lukács és I. Bálint.
Szerecsen és testvérei 1350-ben kapták Lajos királytól – András beszterczei, brassói, máramarosi és székely főispán ajánlatára – Lipcse és Zelemező nevű falvak kenézségét._{Kelt a királyi nagy pecsét alatt Budán, 1350 április 1-én. Zelemező ma Hernicsének neveztetik, Csánki tévesen ír «Magyarország történelmi földrajza a Hunyadyak korában» czímű műve I. k. 448. lapján Kelemezőt, Zelemező helyett. Zelemező határa a Nagy-Ág folyó mentén rengeteg kiterjedésben Huszttól egész a lengyel határig nyúlt fel, nemsokára több új falut telepítettek ott a Bilkeyek, előbb Keselyűmezőt, Ökörmezőt, Vízközt (ma Szolyma), Ripinyét, Kelecsényt és Bereznát, később utódaik még vagy harmincz kisebb-nagyobb helységet népesítettek be a patakok mentén.}* Szintén 1350 táján kapták Szerecsen és testvérei idősebb Erzsébet királynétól Rákóczot és Miszticzét Ugocsamegyében, ezen két falu végett aztán majd félszázadig perlekedtek az Újhelyi és Zóvárdffy családok őseivel. Tudjuk ugyanis,_{Turul VII. 153.}* hogy az ugocsamegyei Ardó és a roppant kiterjedésű Rakasz, – melynek egyik határa egész a mai máramarosmegyei Bronykáig ért, – a Hunt-Pázmán nemzetbeli_{A genus-t, azt hiszszük, leghelyesebben nemzet-nek fordíthatjuk.}* Újhelyi és Zóvárdffy családok őseinek volt tulajdona, de mivel Károly király ellen fellázadtak, hűtlenség bélyegén vesztették s utóbb Erzsébet anyakirályné birta a szomszédos nagy-szöllősi uradalommal együtt. Midőn azonban 1331 és 1334 között a havaseli oláhok egy része Máramaros- és Beregmegyékbe költözködött s ott a királyi, eddig jobbadán néptelen területeken megtelepedett, Erzsébet királyné sem ellenezte, hogy az általa birt Rakasz határát megszállják. Iacute;gy telepítette aztán Karácson vajda Rakasz határában Rákóczot és Miszticzét, melyeket utóbb 1350 táján a vajda fiainak adományozott a királyné. Midőn tehát Lajos király 1352-ben kegyelemből visszaadta Ardót és Rakaszt az Újhelyi és Zóvárdffy családok őseinek, kik ettőlfogva magokat ardai nemeseknek nevezték, csak azt és annyit adhatott vissza, a mi és a mennyi Rakaszból még a király, illetve a királyné kezeinél volt;az ardai nemesekazonban Rákóczot és Miszticzét is követelték, pert indítva azok végett Bilkey Szerecsen és testvérei ellen. Erre azonban megparancsolta Erzsébet királyné Konth Miklós nádorispánnak, Bebek István országbirónak és helyetteseiknek 1363-ban,_{Kelt Visegrádon, 1363 deczember 8-án.}* s a következő 1364-dik évben újra kiadja ezen parancsát,_{Kelt gyűrűpecsét alatt Lumpertszászon, 1364 szeptember 27-én.}* hogy a Bilkeyeket elmarasztalni ne merészeljék, minthogy Rákócz és Miszticze az ő birtoka volt s ő azokat Szerecsennek és testvéreinek adományozta, ha tehát valakik ezen két faluhoz jogot vélnek tartani, azoknak ő fog felelni. 1370-ben ismételve megparancsolja a királyné, hogy az oláhok azon birtokai felett, melyeket tőle kaptak volt, a nádorispán, az országbiró és helyetteseik ne itéljenek, hanem csakis a bereg-megyei főispán a királyné nevében, kisebb ügyekben pedig az oláhok vajdája._{Kelt Budán, 1370 szeptember 25-én.}* 1380-ban pedig örök tulajdonúl adományozza a királyné Karácson vajda fiainak, unokáinak és azok utódainak mindazon birtokokat, melyeket eddig szállásokúl használtak s a Bilkeyeket különös oltalmába véve, az ő beregi ispánja védelme alá helyezi,_{Kelt a titkos pecsét alatt Somban, 1380 április 9-én.}* s egy más levelében_{Kelt Lumpertszászon, 1380 szeptember 17-én.}* megújítja 1370-dik évi parancsát az iránt, hogy a Bilkeyek felett csakis a beregi főispán itéljen az ő nevében. Idősebb Erzsébet királyné ezen levelét unokája, Mária királyné, 1383-ban átirta s anyja, Erzsébet királyné, és az országzászlósok érett (prćmaturus) tanácsára megerősítette,_{Kelt 1383 február 20-án.}* mit ismét Zsigmond király hagyott jóvá 1393-ban._{Kelt Budán, 1393 június 20-án.}*
Mindezen adomány-, kiváltság- és oltalomleveleket csak sokféle hasznos szolgálatokkal érdemelhették ki a Bilkeyek, mindazonáltal eleinte nem sok hasznát vették, mert az ardai nemesek mégis csak az országbiró elé vitték keresetöket, hol peröket meg is nyerték s a birtokba iktatás is elrendeltetett, de annak foganatosítását a Bilkeyek ellentmondása meghiúsította. Minthogy azonban ellentmondásuknak okát adni több izben megidézve sem jelentek meg az országbiró itélőszéke előtt, – mire különben kiváltságleveleik értelmében nem is voltak kötelezve, – véglegesen el lettek marasztalva s az ardai nemesek, tekintet nélkül a Bilkeyek ellentmondására, 1389 junius 13-án Rákócz és Miszticze birtokába beiktattattak._{Turul VII. 164.}* Azonban a vesztett fél nem szívelte el vereségét, hanem fegyvert fogva, Hosszúmezey János segítségével megtámadták az ardai nemeseket s azon melegében ki is vetették őket a birtokból. Már julius 29-én vizsgálatot rendel Zsigmond király az ardai nemesek panaszára ezen hatalmaskodás ügyében_{Lelesz, Actor. nr. 11. anni 1389.}* s a panaszosak hamarosan vissza is helyezkedtek a két falu birtokába, mert a következő 1390-dik évben már a Bilkeyek fordúlnak a királyhoz, vizsgálatot kérve az ardai nemesek ellen, a kik Rákóczot és Miszticzét elfoglalták s őket hamis módokon sokszoros birsággal sújtatták. A vád nem is alaptalanúl emeltetett, mert a kiküldött királyi ember, Gyakfalvy Ábrahámfia Lőrincz, a leleszi konvent bizonysága társaságában Bereg- és Ugocsamegyékben eljárván, tanú-kihallgatást tartott s azt jelentette a királynak, hogy a dolog egészen úgy áll, a mint a Bilkeyek előadták volt._{Kelt 1390 deczember 5-én.}* Folyt tehát a perlekedés tovább, míg végre 1393-ban Bilkey György és Lukács huszti várnagyok Egressy László fiai György és Gergelylyel, az ardai nemesek szomszédai és régi haragosaival egyesülve, Rákóczot és Miszticzét visszafoglalták, Ardót és Rakaszt elpusztították s a rakaszi vámot is elfoglalták, miközben négy ottani jobbágyot is megsebesítettek. A további viszályról hallgatnak okleveleink, de Rákócz és Miszticze a Bilkeyeké maradt mindvégig.
Szerecsen nem érte meg a per végét, 1365 táján elhalálozott, fiaitól származik a Bilkei Lipcsey és a Bilkei Gorzó család.
Karácson vajda fia I. Lukács mindig együtt szerepel testvéreivel, egyéb adat nem maradt róla; hogy gyermekei lettek volna, arról sincs tudomásunk.
A leszármazást Karácson vajdától a következő tábla mutatja.

A Bilkeyek leszármazása.

I. TÁBLA.
Karácson 1338–47, a beregi oláhok vajdája 1343–47. Szerecsen tőle származnak a Lipcseyek és a Gorzók I. Miklós 1345–83. I Lukács 1350–64. I. Bálint. (Balk, Balicza) 1350–1390. Illés 1380–1433. III. István dictus Sztecsk II. Mihály elesett a lengyel hadjáratban 1410-ben. V. István (Stefko.) 1418–80. (Ilona 1473–78.) II. Sándor 1424–69. IV. János (Ivásko) 1416–69. II. Péter 1405–49 dictus Sorbán, dictus Bolond, dictus Kis. (Bilkey Balicza Neszta 1412.) I. György 1389–1408. huszti várnagy 1393. (Úrmezey Anna özvegy 1419.) II. Lukács 1389–95. huszti várnagy 1393. I. Péter dictus Nagy 1389–1406. II. Miklós 1389–1398. I. Sándor dictus Balicza 1389–1412. (1. ismeretlen. 2. Újhelyi Ilona özvegy 1418.) V. János (Kata, előbb Zóvárdffy Pálné.) Neszta 1412–19. (Bilkey II. Péter 1412.) Ilona 1419. I. László 1418† I. István mester lector et aulicus regius 1418–52. Anna 1460–69. (Ilosvay László.) Veronika 1460–69. (Veresmarthy Ivásko.) I. János (Ivásko) 1416–69. dictus Balicza. Dániel (Daán) 1418. Jakab 1418. II. György 1418. I. Gergely 1418. IV. Miklós 1457–70. IV. István de Rákócz 1437–89. I. Mihály 1451–80. IV. György 1471–1516. 1471-ben kiskorú. II. László 1467–73. Ilona 1453. Margit 1479. (Dobrókai Patkó Péter, megöletett 1475-ben.) I. András 1459–1482. III. János (Anna özvegy 1551.) † Kata. (Gorzó János.) Anna. (Palkó György.) III. Miklós 1467. II. János 1467–1491. II. István 1481. III. György 1481–1490. VI. János 1457–95. (Sztojka Anna 1478.) Veronika özvegy 1506. (Felső Vissoi Nún Gergely.) III. Mihály 1457 megöletett 1475-ben. V. György 1463–1526. II. András 1491. Margit 1491. Dóra 1491. III. Péter 1523–60. (Sztojka Anna özv. 1570.) VI. György 1526–1552. Ferencz szül 1545–92. (Kölcsey Borbála.) Máté 1548–90 beregi alispán 1579. (1. Eszéky Katalin. 2. Véssey Orsolya 1567.) Ferencz dictus Bak. 1570–82. Anna 1550–77. (1. Daróczy György 1567. 2. Gulácsy István 1569–77.) Orsolya özvegy 1595. (Kisfalusy János.) VII. János szül. 1574–1625. (Dombói Szegedy Anna.) IV. Péter szül. 1578–1629. VI. István 1614–51. Krisztina 1595–1611. (1. Bükösy Bikszy (Bixy) Ferencz 1595–79. 2. Dobrókai Palkó János 1611.) III. Ferencz 1629–48. (Fornossy Fruzina.) I. Tamás † 1629 előtt. Erzsébet 1625–29. (Sásvári Egressy István.) Fruzina. (1. Lipcsey ifj. Péter 1656. 2. Horváth János 1664–88.) Egressy Fruzina. (Kállay István.) Bikszy Magdolna 1614–27. (Szigethi Thorday Miklós deák, 1627 máramarosi alispán.) Kállay Miklós 1648. Judit 1648. 1-től Anna 1584–90. (1. Lipcsey János. 2. Gálócsy István.) Judit özvegy 1584. (ifj. Gulácsy István.)

I. Bálint, máskép Balk vagy Balicza, szintén együtt szerepel testvéreivel a Rákócz és Miszticze végett folytatott hosszú perben s közben 1364-ben kieszközli Erzsébet anyakirálynétól, hogy miután az oláhok közönsége a beregi főispán tisztjeitől, a kiket az ő régi szabadságuk ellenére vajda helyett közéjük szoktak helyezni, különféle sérelmeket szenved, – ezentúl a beregmegyei oláhok is úgy, miként a máramarosiak s az ország egyéb részeiben lakók, kiváltságuk értelmében, szabadon választhassanak magoknak vajdát, a ki a közöttük felmerülő pereket elintézze és a királynénak s a beregi főispánnak járó jövedelmeket beszedje._{Kelt Lumpertszászon, 1364 szeptember 30-án.}* Ebből látszik, hogy, mint már említettük, Bilkey Karácson halálától 1364-ig nem volt vajdájok a beregi oláhoknak, ekkor választották meg Hosszúmezey Szaniszlót, a Dolhayak ősét.
1366-ban Bilkey Bálint és rokonai kérelmére az iránt ír a királyné a beregmegyei birtokosokhoz és városokhoz, hogy a birtokaikon és területeiken élelmi czikkek beszerzése végett megjelenő oláhok és azok jobbágyai felett – a bűnügyeket kivéve – ne itéljenek, hanem vigyék keresetöket az oláhok s azok jobbágyainak urai elé;_{Kelt Budán, 1366 október 28-án. Az «oláhok urai» alatt mást, mint a királynét s helyettesét, a beregi főispánt, nem érthetünk.}* ehhez egészen hasonló tartalmú levelet állított ki Mária királyné is 1383-ban._{Kelt Budán, 1383 február 27-én.}*
Bilkey Bálintnak öt fia maradt: I. György, II. Lukács, I. Péter, II. Miklós és I. Sándor.
II. Lukács, a ki 1393-ban huszti várnagy volt, Ilosvay Leustách nádorispán által, valami meg nem nevezett nagymérvű kihágásért, a bereg- és ugocsamegyei lakosokkal tartott gyűlésen hűtlenségi bélyeggel sújtatott, azonban, bizonyosan hadi érdeme jutalmáúl, a nádorispán itéletének következményei alól Zsigmond király által 1395-ben teljesen felmentetett._{Kelt Temesvártt, 1395 szeptember 15-én.}* Utóbb már nem olvassuk II. Lukács nevét, gyermekei sem maradtak.
II. Miklósról is csak keveset mondhatunk, ő is részt vett a Rákócz és Miszticze végett az ardai nemesekkel folytatott perben; 1398-ban még mint királyi emebr szerepel, ezentúl nem említtetik többé, gyermekeiről sincs tudomásunk.
I. György 1393-ban együtt viselte öcscsével, II. Lukácscsal, a huszti várnagyságot. 1398–1408-ig több izben volt a király képe a birtokba iktatásoknál. Neje Úrmezey Demeter leánya Anna volt, kitől két leánya született: Neszta, 1412-ben Bilkey Sorbán Péter neje, és Ilona. I. György özvegye és leányai kérelmére az iránt tartatik vizsgálat 1419-ben, ha vajjon Úrmezey Mik, a ki Úrmezey Demeter fiát, Jánost, megölte volt, átadta-e a leleszi konvent előtt Úrmezey Demeter udvarházát és Úrmező egy harmadát a megölt János nővérének, Annának, Bilkey György özvegyének és leányainak.
I. Pétert, ki Nagy Péternek is neveztetett, 1405-ben több rokonaival s az Ilosvay és a Hosszúmezey, illetve Dolhay családok őseivel együtt kiveszi Zsigmond király a polgári ügyekre nézve a megyei hatóság biráskodása alól. 1406-ban pedig megparancsolja a király minden egyházi és világi birónak, hogy Bilkey Pétert és testvérét Sándort, Illés fiát Miklóst és István fiát, másik Pétert, a Dolhayakat, Ilosvay Maxem fiait és Dávidházy Gáspárt, kik a Durazzói László érdekében támasztott zendüléskor a király pártján híven kitartottak s a lázadóknak emberölés, kifosztás és felgyújtás által nem kevés károkat okoztak, e miatt megidézni és elmarasztalni ne merészeljék._{Báró Perényi levéltár Nagy-Szöllősön.}* Bilkey Péternek öt fiát ismerjük: I. Jánost, Dánt vagy Dánielt, Jakabot, II. Györgyöt és I. Gergelyt. A négy utolsó csak egyszer említtetik 1418-ban, többé nem hallunk róluk semmit.
I. János, más néven Iváskó, ki nagyatyja után Babicza Jánosnak is neveztetett, 1408 és 1417 között mint királyi ember több izben működött. 1437-ben több rokonaival hatalmaskodott Újhelyi Miklósfia Demeter rákóczi részbirtokán, elhajtatván onnét a jobbágyoknak öt szarvasmarháját._{Lelesz, Actor. nr. 14. és 33. anni 1437.}* Az ebből keletkezett pernek egyesség vetett volna véget, mely szerint a Bilkeyek 50 forintot, mindegyiket 100 dénárjával számítva, tartoztak volna fizetni Újhelyi Demeternek 1439 október 5-én a leleszi konvent előtt, azonban ezen kötelezettséget nem teljesítették._{Mátyás király parancsa. Kelt Budán, 1473 deczember 11-én.}* 1448-ban a Lipcseyekkel perlekedik I. János lukovai és miszticzei birtokai elfoglalása miatt. 1453-ban egyik leányának, Ilonának, Bilkén két népes és két puszta telket adott,_{Mátyás király parancsa. Kelt Budán, 1476 márczius 7-én.}* 1457-ben pedig zálogva vetett Lukován egy jobbágy-telket 4 arany forintba, Hernicsén 5 telket és Dobrókán szintén ötöt 50 arany forintba másik leánya, Margit férjének, Veresmarthy, máskép Dobrókay Palkó fiának Péternek. I. Jánosnak neje valószínűleg Dolhay II. Szaniszló leánya volt, a két leányán kívül csak egy fia maradt: I. András, aki 1463-ban és 70-ben mint királyi ember működött, 1462-ben zálogba adott Lukován és Dobrókán egy-egy jobbágy-telket 12 forintért Dobrókay Palkónak és Iváskónak; s 1470 táján elfoglalta Kirvai Thatol Mihálylyal és Dolhay Ambrus fiaival Leordinai Orda János halála után annak összes birtokait, a nélkül, hogy Orda János özvegyének hitbérét és jegyajándékát, leányainak pedig illetőségét kiadták volna, miért is 1473-ban perbe idézi az özvegy Bilkey Andrást, a Dolhayakat és Thatol Mihályt. 1475 november 11-ike táján Bilkey Illés István fiát, Mihályt, Miszticzén valaki megölte. Báthory István országbiró, testvére András és Horváth János máramarosi főispán a gyilkosságot a Dolhayakra és Bilkey Andrásra fogták s ezek összes birtokait mindjárt fel is kérték a királytól, András azonban és a Dolhayak, ártatlanságuk érzetében, magok kértek vizsgálatot önmagok ellen s bizonyosan meg is czáfolták a vádat, mert birtokaikat továbbra is megtartották. 1479-ben András és nővére Margit, Dobrókai Palkó Péter özvegye, kérelmére rendel vizsgálatot a király Mátyfalvi Zóvárdffy György ellen, a ki húsz év előtt Bilkey András bilkei udvarából bizonyos ingóságokat elvitt, – továbbá Ilosvay László ellen, a ki 1478-ban Dobrókáról Margit asszony némely lábas jószágát elhajtotta, azelőtt öt évvel pedig a panaszos nőt megverte, – végre Bilkey Illésfia István és fiai ellen, a kik 1473-ban András ingóságait és okleveleit elvitték, 1478-ban pedig 28 sertését hajtatták el. Ellenben 1475-ben Bilkey András, Palkó János és néhai Palkó Péter fiai ellen tartatik vizsgálat_{Mátyás király parancsa. Kelt Budán, 1475 aug. 10.}* Ilosvay László kérelmére, a kinek egy jobbágyát megölték, egy másiktól pedig, midőn Dobrókáról Ilonczára hurczolkodott volna, 24 ökröt, 12 tehenet és egy ingóságokkal rakott szekeret vettek el. – Valószínűleg Palkó Péter halálát bosszulták meg ezzel Bilkey András és társai, kit Ilosvay László öletett volt meg 1475-ben_{Mátyás király parancsa. Kelt Budán, 1475 júl. 28.}* nemes Dabóczy Máté nevű tisztje és egy Pál nevű jobbágy által. Azonban 1476-ban megbékéltek Ilosvay László és a Bilkeyek s eddigi összes pereiket kölcsönösen beszüntették. Ugyanazon 1476-dik évben megosztoznak a Bilkeyek, Lipcseyek és Gorzók Mátyás király parancsa mellett_{Kelt Budán, 1476 október 18-án.}* egész Bilkén s az ottani két malmon, Dobrókán, Miszticzén, Lukován, a komári pusztán és Rákócz háromnegyed részén, a malommal. 1480-ban zálogba adta Bilkey András bilkei, dobrókai, miszticzei, lukovai és rákóczi részbirtokait Perényi Jánosnak, de rövidesen visszaválthatta, mert már 1481-ben azért idézteti Perényi János Bilkey Andrást és fiait, mert két szász falusi jobbágya feleségeinek ruháit, miket valami tolvajok elloptak és a Bilkeyek miszticzei birtokára vittek, kiadni nem akarták._{Lelesz, Actor. nr. 21. anni 1481.}* Ezentúl nem találkozunk többé I. András nevével. Négy fia volt; III. Miklós, II. János, II. István és III. György.
III. Miklósról 1467-ben, II. Istvánról pedig 1481-ben emlékszik meg egy-egy oklevél, utóbb nevök nem fordúl elő.
III. Györgynek és II. Jánosnak 1490-ben visszaadta Beatrix királyné azon ökörmezei, vízközi, ripinyei és kelecsényi birtokokat, melyek Urmezey János halála után Huszt várához lettek elfoglalva. Utóbb rablás miatt hűtlenség-bélyeggel sújtatott III. György s el is halálozván, birtokai Bilkén, Dobrókán, Lukován, Miszticzén, Rákóczon, Puszta-Komorón, Herincsen, Bereznán, Ökörmezőn, Puszta-Vízközön, Ripinyén és Kelecsényen Perényi Gábornak adományoztattak, de a beiktatásnak 1491-ben III. György kiskorú gyermekei nevében testvére, II. János, ellentmondott. III. Györgynek három gyermeke maradt: II. András, Margit és Dóra.
II. Andrásról csak annyit tudunk, hogy az atyjától elkobzott birtokokat visszakapta, de fiai nem maradván, halála után bilkei, lukovai, miszticzei és dobrókai jószágait Daróczy Szerafin kérte fel, de beiktatásának 1580-ban Dolhay György s több mások ellentmondottak. Bilkey Karácson vajda fia I. Bálint ágának II. Andrással magvaszakadt, mert mint mindjárt látni fogjuk, I. Sándor fiutódai még korábban elhaltak.
I. Bálint fiát, I. Sándort, szintén kivette Zsigmond király 1405-ben a polgári ügyekben a megyei hatóság biráskodása alól. 1411-ben Csernavoday István fia, György és Jánosi Kántor László társaságában Vajára tört I. Sándor s elfoglalván Vajay László fia, György és Miklós fiai, István és Ábrahám birtokát, a jobbágyoktól 616 forint adót szedett be; ugyanezen évben mint királyi ember működött, 1412-ben pedig megnyerte perét, melyet Úrmezey Péter és Illés ellen folytatott volt a lipcsei és hernicsei kenézség végett. Fiai: I. László és I. István, úgy látszik, ismeretlen nevű első nejétől születtek; második neje Újhelyi Miklós leánya, Ilona volt, kinek mint özvegynek panaszára 1418-ban vizsgálat tartatik Bilkey Bolond Péter és társai ellen, kik is, midőn az özvegy birtokokat illető bizonyos irományokat a Borsova folyó mellett alapított Boldogságos Szűz Mária kolostorából haza akart volna vinni, panaszló nőt a nyilt úton megtámadván, keményen megverték és az okleveleket tőle erőszakkal elvették. Ilosvay Karácson pedig és a más ágon lévő Bilkeyek elpusztították I. Sándor és I. Péter fiainak bilkei és miszticzei birtokait s onnan 200 forintnál többet érőt elvittek._{Kelt 1418 július 26-án.}* Sándor özvegyét I. Péter fia, János elégítette ki, egy év nélküli okmány tanúsága szerint, átadva neki azon lukovai és hernicsei részjószágokat, melyek Huszthy Simonnak és Dobrókay Péternek és Pálnak voltak elzálogosítva.
Sándor fiáról, I. Lászlóról, semmi adat sem maradt reánk, annyi bizonyos, hogy 1437-ben már nem élt és fiai sem maradtak.
I. István Zsigmond király udvarnoka és felolvasója (lector regius) volt s az ezen hivatalban szerzett érdemei jutalmául a Rákócz, Miszticze és Lukova falvakban rejlő királyi jogokra kapott adománylevelet 1437-ben a maga, valamint rokonai, ánfia Péter, Illés fiai János és István és Nagy Péter fia másik János nevére._{Kelt Prágában, 1437 október 26-án.}* Utóbb eladta bilkei birtokát Simon huszti plébánosnak és öcscseinek, Pálnak és Jánosnak, de midőn a vevők 1452-ben magokat a birtokba beiktatni akarták volna, Bilkey Nagy Péter fia, János, ellentmondott._{Lelesz, Statutor. litt. H. nr. 24.}* István valamely egyházi rendhez tartozhatott, legalább erre látszik mutatni «discretus» czíme, melylyel őt a király illette volt.
Visszatérve Karácson vajda fiához, I. Miklóshoz, róla sem tudunk sokat mondani, mindössze csak annyit, hogy testvéreivel együtt szerezte a lipcsei és hernicsei kenézséget s hogy velök együtt folytatta a Rákócz és Miszticze iránti, már ismertetett hosszadalmas pert az ardai nemesek ellen. Két fia ismeretes, III. István, máskép Sztecsk és Illés.
III. Istvánról még kevesebbet tudunk, éppen csak annyit, hogy létezett, valószínűleg fiatalon halt el vagy elvérzett valamely harczmezőn. Egyetlen fia maradt, II. Péter, ki Sorbán Péternek, Bolond Péternek és megkülönböztetésül Bálintfia I. vagy Nagy Pétertől, Kis Péternek is neveztetett. Hogyan és miért ragadt rá a Sorbán és a Bolond név, azt megfejteni nem tudjuk, lehet, hogy sorbán annyi, mint bolond s hogy Péter atyja nem is halt el ifjan, hanem elméjében megzavarodva tengette életét; hogy maga Péter nem volt bolond vagyis eszelős, az bizonyos, mert 1408-tól 1424-ig gyakran volt királyi embernek kijelölve Petrus Bolond de Bilke néven, már pedig a király képe viselését – a mire a megye legelőkelőbb férfiait válogatták ki – csak nem bizhatták bolond emberre. Péter is egyike azoknak, a kiket Zsigmond király 1405-ben a polgári ügyekre nézve a megyei hatóság biráskodása alól kivett; 1412-ben beiktattatik nejével együtt Hernicsén bizonyos kenézségi részbirtokba, mely őket örökség czímén illette._{Lelesz, Statutor. litt. B. nr. 293.}* Még ugyanazon évben vizsgálat tartatik Péter ellen az Úrmezeyek panaszára, kiknek Úrmezőn, Lipcsén és Hernicsén többféle károkat okozott volt. 1433-ban tiltatkozik Bilkey Péter az egész család nevében Perényi Péterfia János, valamint másik Perényi János és István királyi étekfogómesterek ellen, a kik szolyvai, ökörmezei_{Ezen Ökörmező alatt a beregmegyei mai Voloz értendő.}* és mindkét vereczkei jobbágyaik által a Bilkey család Vereczke nevű birtokának igaz határában, a Borsova és Latorcza folyók között fekvő Borsovahavassa nevű hegységet erőszakkal elfoglalták és használtatják._{Lelesz, Actor. nr. 9. anni 1433.}* Szintén 1433-ban tiltatkozik egész atyafisága nevében a leleszi konvent előtt Ilosvay Maxem unokái ellen bizonyos Bilkéhez tartozó – de a levél egy részének leszakadása miatt közelebbről meg nem határozható – birtokrésznek elfoglalása és Ilosvához vagy Kisfaluhoz való csatolása miatt,_{Eredeti. Kelt 1433 . . . a többi leszakadt.}* 1440-ben pedig Úrmezey Mik ellen kér vizsgálatot, a ki lipcsei birtokukat fegyveresen megrohanta s ott nekik különbféle károkat okozott. 1447-ben beiktattatik zálog czímén Héderváry Lőrincz nádorispán parancsára_{Kelt Budán, 1447 április 1-én.}* két rákóczi és miszticzei népes jobbágytelek birtokába._{1447 április 24-én.}* Péter 1449-ben halt el, nejétől, Bilkey Balicza Nesztától, három fia maradt: IV. Miklós, IV. István és I. Mihály.
I. Mihály 1451, 63, 79 és 80-ban több alkalommal volt királyi ember, 1457-ben beiktattatik testvéreivel, valamint Illés fiai István és Sándorral és Balicza Jánossal László király új adománya_{Kelt Budán, 1457 márczius 9-én.}* czímén Bilke, Dobróka, Komoród, Rákócz, Miszticze és Lukova birtokába s az azokban netalán lappangó királyi jogokba._{Eredeti. Kelt 1457 április 20-án.}* Még ugyanazon évben zálogva ad I. Mihály Rákóczon egy népes és egy elhagyott jobbágytelket 6 arany forintért Veresmarthy Palkó fiainak, Péternek és Jánosnak._{Lelesz, Actor. nr. 11. anni 1457.}* 1467-ben eladták Mihály és testvérei, valamint a többi Bilkeyek, Gorzó János és Lipcsey István Ökörmező, Vízköz, Ripinye és Kelecsény egész faluk felét 400 arany forintért Dolhay Ambrusnak és fiainak;_{Lelesz, Actor. nr. 40. anni 1467.}* hiában tiltakozott utóbb 1471-ben ezen eladás ellen Lipcsey János a maga, valamint az egyik eladó Bilkey Miklós kiskorú fia, György nevében is. I. Mihálynak csak egy fia volt, II. László, a ki 1473-ban mint királyi ember működött s valószínűleg még atyja életében elhalt gyermekek hátrahagyása nélkül.
IV. István, ki Stefkonak is neveztetett s gyakran Rákóczynak vagy Rakolczynak is iratott, 1451, 59, 63, 68, 70 és 80-ban gyakran szerepelt mint királyi ember. Hernicse és a lipcsei részbirtok végett régen perben állottak a Bilkeyek a két Úrmezey Jánossal, végre IV. István és Sándor fia I. István 1449-ben magokra véve többi atyafiak terheit is, abban egyeztek ki az ország rendei előtt az Úrmezeyekkel, hogy a lipcsei részbirtok és Hernicse egyik fele a Bilkeyeké, másik hasonfele pedig az Úrmezeyeké legyen, kikötvén azonban kihalás esetére a kölcsönös örökösödést._{Kelt Budán, 1449 április 9-én.}* Erre aztán kiadták az ország rendei az osztoztató parancsot s az osztály még ugyanazon évben, május 19-én, végre is hajtatott._{Lelesz, Actor. nr. 59. anni 1449.}* 1458-ban a Komlósyak idézik perbe István és rokonait, valamint az Ilosvayakat is, kövesdi birtokukról bizonyos számú lábas jószág elhajtása miatt._{Lelesz, Actor. nr. 30. anni 1458.}* Egy bizonyos Ligeterdő nevű, Bilke és Ilosva között fekvő birtokrész végett jó régen perlekedtek a Bilkeyek a két Ilosvay Lászlóval, midőn azonban Komlósy Imre az Ilosvayak, – Komlósy Ozvald pedig a Bilkeyek részére Mátyás király által kiküldött biztosok a leleszi konventnek egy-egy hiteles tanúságával együtt 1476 márczius 21-én a vitás erdőbirtok helyszinén megjelentek s a szomszédokat és a bereg-, ugocsamegyei nemeseket összehíva, tanúkihallgatást tartani akartak volna, – akkor a Bilkeyek, névszerint István, másik István és Mihály s rokonaik Miszticzei Zékán fia András, Vak János, Palkó János és néhai Palkó Péter özvegye, Bilkey Margit részéről Újhelyi János és Sebestyén, Dolhay György, Péterfalvi Supán Gergely, Fancsikay Miklós és Komlósy Tamás, – az Ilosvayak részéről ellenben Mátyfalvi Zóvárdffy György, Palagay (talán Parlaghy) Pál, Zirmay Floris, Komlósy Gergely, Homoky Demeter és Bégányi Gergely fogott birák egyességet hoztak létre a perlekedő felek között s az erdőt kétfelé osztván, új határjelekkel elkülönítették._{Kelt 1476 márczius 27-én.}* 1482-ben megrohanták Bilkey István, másik István, János és György, az Illésfia István fiai, Lipcsey Lázár, Lipcsey György és a Kisfalusyak Ilosvay László és Miklós bilkei udvarházát, onnan minden lábas jószágot elhajtattak s az ingóságokat is elvitették, mi által 1000 forint kárt okoztak; e végett Báthory István országbiró rendeletére_{Kelt Budán, 1483 márczius 13-án.}* 1483-ban vizsgálat tartatott ellenök. A per, mely ezen hatalmaskodás miatt keletkezett, még 1489-ben is folyamatban volt, a midőn Bilkey Istvánt és társait meg nem jelenés miatt egy-egy márka birságban marasztalta el az országbiró. Ezentúl IV. István nevét nem említik okleveleink, gyermekei, legalább fiai, nem maradtak.
IV. Miklós 1470-ben királyi ember volt. Keselyűmező végett is meggyült a Bilkeyek baja. László király ugyanis Simon huszti plébánosnak s öcscseinek László fiai Pál és Jánosnak adományozta Keselyűmezőt a királyi jogokkal együtt, de a beiktatásnak Bilkey Miklós ellentmondott,_{Lelesz, Statut. litt. H. nr. 20.}* s a király elé idézve, felmutatta a leleszi konventnek az 1409-ben véghezvitt határjárásról kiadott levelét, melyből világosan kitűnt, hogy Keselyűmező részben Lipcse és Hernicse, – melyektől a huszti várhoz adó volt fizetendő s egyéb szolgálat teljesítendő, – részben pedig a Huszthoz tartozó Iza határában lett telepítve; felmutatta továbbá Rozgonyi Miklós-fia Simon országbirónak Visegrádon 1412 november 13-án kelt itéletlevelet, mely szerint a lipcsei és hernicsei kenézség Túrmezey Miklós fiai Péter és Illés ellenében Bilkey Balicza Sándornak és Bilkey Péternek, a levelet felmutató Miklós atyjának lett itélve s beiktatásuk is elrendeltetett, úgy, hogy az Úrmezeyek ellentmondása tekintetbe ne vétessék. Erre aztán semmisnek és érvénytelennek nyilvánítja László király a Simon huszti plébános részére kiadott adománylevelét s Lipcsét és Hernicsét tartozékaival együtt kenézség czímén Bilkey Miklósnak és atyafiainak adományozza, egyúttal elrendelvén, hogy tekintet nélkül Simon plébános és öcscsei ellentmondására, a Bilkeyek Lipcse és Hernicse birtokába be is iktassanak._{Kelt Budán, 1457 márczius 2-án.}* Azonban még a jövő 1458-dik évben is panaszkodnak a Bilkeyek Mátyás királynak, hogy Simon plébános és öcscsei Keselyűmezőt tőlök elfoglalták,_{Lelesz. Actor. nr. 22. anni 1458.}* sőt 1502-ben is tiltakozik Bilkey Miklós fia, György, a leleszi konvent előtt a fent említett Huszthy László-fia Pál özvegye, Kricsfalusy Anasztázia ellen, a ki valami keselyűmezei részt Tárczay Jánosnak szándékozott eladni vagy bevallani._{Lelesz, Protocolli parvi fol. 144.}* Hernicse végett pedig az Úrmezeyekkel pereltek sokáig a Bilkeyek s 1457-ben panaszkodnak László királynak, hogy őket Lipcse, Hernicse, Berezna, Ökörmező, Vízköz, Ripinye és Kelecsény nevű birtokaikban Úrmezey János különbféle módokon zaklatja és háborgatja; erre aztán pártfogásába veszi László király a Bilkeyeket, említett birtokaikkal együtt, s megparancsolja Upory László máramarosi főispánnak, az alispánnak és a szolgabiráknak, hogy a Bilkeyeket minden törvénytelen megtámadó, de különösen Úrmezey János ellen segélyezzék, támogassák és védelmezzék._{Kelt Bécsben, 1457 die dominico prox . . . a többi leszakadt.}* Ez időtájban történhetett, hogy, a mint egy évnélküli okmány elbeszéli, Úrmezey János lipcsei, hernicsei, bereznai, ökörmezei, vízközi, ripinyei és kelecsényi birtokai megbecsülése és lefoglalása – Bilkey Miklós kérelmére, bizonyosan hatalmaskodási perének elvesztése folytán – elrendeltetett, de a becslés keresztülvitelének Úrmezey János és neje Priska biztatására Úrmezey Iváskó fiai, Péter és Lázár, ellenszegültek. Miként jutottak az Úrmezeyek Lipcse, Hernicse s az ezen utóbbi határában telepített Ökörmező, Vízköz, Ripinye és Kelecsény faluk fele részének birtokába, arról nem adnak felvilágosítást az eddig ismert oklevelek, majdnem úgy látszik, mintha egy törzsből származtak volna a Bilkeyekkel_{Századok, 1889.}* s ezt állítja dr. Csánki is, azonban már elmondottuk volt, hogy Lipcsét és Hernicsét (akkor Zelemező) 1350-ben Bilkey Karácson vajda fiai, Szerecsen, Miklós, Lukács és Bálint, kapták adományba. Az Úrmezeyek ezek egyikétől sem származnak fiúágon, mint leányági utódoknak pedig ennyi birtokhoz nem lehetett igényök.
Tudjuk, hogy Bilkey Péterfia István és Sándorfia másik István a lipcsei és hernicsei birtokok iránt az Úrmezeyek ellen folytatott peröket, rokonaik terhét is felvéve, 1449-ben beszüntették és egyességre léptek, mely szerint a peres jószágok egyik fele a Bilkeyeké, másik fele pedig az Úrmezeyeké lett; ez ellen az egyesség ellen utóbb 1469-ben Palóczy László országbiró előtt tiltakozott Bilkey Miklós úgy a maga, mint atyjafiai nevében, minthogy ők a két Bilkey Istvánt ilyen egyességkötésre nem hatalmazták fel,_{Kelt Budán, 1469 február 20-án.}* mégis még ugyanazon évben, úgy látszik, választott birák közbenjöttével belényugosznak s az Úrmezeyekkel Lipcse, Hernicse, Berezna, Ökörmező, Kelecsény, Vízköz és Ripinye birtokán megosztoznak. Szintén 1469-ben tiltakoznak Miklós és rokonai Dolhay Ambrus ellen lukovai birtokuk egy darab szántóföld részletének elfoglalása miatt._{Lelesz, fasc. 24. anni 1469.}* Ilosvay László és András ellen valami nagyobb hatalmaskodást követtek el a Bilkeyek még 1458-ban, az ebből eredt per folyama ismeretlen, csak arról értesülünk, hogy 1467-ben arra itéli Mátyás király a Bilkeyeket, hogy ez ügyben nyolczan negyed-magokkal esküt tegyenek a leleszi konvent előtt._{Lelesz, Actor. nr. 18. anni 1467.}* Valószinű, hogy az esküt nem tették le, talán nem birták a nagyszámú nemes tanúkat összehozni s így pert vesztve, a birságok fejében adhatták még ugyanazon évben zálogba bilkei, dobrókai, rákóczi, miszticzei és lukovai birtokaikat Ilosvay Lászlónak. Bilkey Miklós és Lipcsey István kérelmére Lipcsét, Hernicsét, Keselyűmezőt, Ökörmezőt, Vízközt, Ripinyét és Kelecsényt Mátyás király Beregmegyéhez csatolta 1467-ben, azonban rövid időn, talán még ugyanazon évben, visszakerültek Máramaros hatósága alá. IV. Miklósnak csak egy fia maradt: IV. György.

PETROVAY GYÖRGY.

MÉG EGYSZER A GEYTHSA NÉV KIEJTÉSE.

Szerény véleményem szerint Szent-Ágoston sohasem adta fényesebb jelét lángoló igazságszeretetének, mint akkor, midőn a «Liber retractationum»-ot írta s abban minden, addig írt műveiben előforduló hibás állításait visszavonta.
Némi csekély részben az ő dicső példáját akarom követni, midőn a Geythsa név kiejtésére vonatkozó, éppen e folyóirat hasábjain fejtegetett állításomat_{Turul. 1889. 36–39.}* ugyan e helytt módosítom.
1889-ben megjelent «Hogy kell kiejtenünk az utolsó magyar fejedelem nevét» cz. értekezésemben ezen szempontból indultam ki: «Lehetetlen, hogy az a név, melyet az Árpádház tagjai közül négyen is viseltek, s a mely őseinknél oly kedves volt, helyneveinkben meg ne maradt volna»._{Turul. IX. 37.}* – S ettől vezéreltetve nagyon is mohón kaptam a bereg-, abauj- és veszprémmegyei Gecse falvak nevén s azt állítottam, hogy azon nevet, melyet Barnabás kir. kanczellár 1157-ben Geythsa-nak írt, ma a magyar nyelv fejlődésének törvényei szerint Gecse-nek kell kiejtenünk és írnunk.
A kiinduló szempont helyes volt. Ezt most is állítom. Csakhogy nagyobb gondot kellett volna fordítanom helyneveink kiirásmódjaira s az ebből levonható fonetikai törvényekre.
Lássuk, hol hibáztam ezek ellen.
Hogy a Geythsa név utolsó betüjének idővel a magyar nyelv fonetikai törvénye szerint e hangra kellett változnia, azt idézett értekezésemben példával igazoltam._{U. o. 39.}* Említhetnék még többet is, de ez – azt hiszem – teljesen fölösleges.
Hasonlókép egészen világosan bebizonyítottnak látom, hogy a Geythsa név ths betűje (valamint e név Geyssa, Geysa változatának ss vagy s betüje) a cs hangot jelzi._{U. o. 38.}*
E szerint bizonyos, hogy a Geythsa név utolsó szótagja a mai fonetikai törvények szerint cse.
Keressük tehát a hibát az első szótag kiejtésére vonatkozó állításomban.
1889-ben a Geythsa névben előforduló y-ra nézve azt állítottam, hogy annak «a régi magyar nevekben olyan szerepe van, mint a Névtelentől és a Váradi regestrumból annyira használt u-nak; ha a régi magyarok valamikép ki is ejtették, később a kiejtésben egészen elkopott. Tehát ajakszellet vala, melyet a mai magyar kiejtés elhagyott.»
Vetettem is föl egy pár példát, de azok vagy nem odavágók (mert nem szóközépen álló y-ra vonatkoznak) vagy nem eléggé meggyőzők, mert hiszen csak kivételek_{Pl. a III. István 1166-iki levelében olvasható «Gecha» alak. Hazai Okm. VII. I.}* s a középkori szokásos pontatlanságnak tulajdoníthatók.
Ellenkezőleg, annak az y-nak biztos, határozott rendeltetése volt a Geythsa névben, s az az e hangzóval együtt kettőshangzót tett ki, a melynek későbbi átváltozását mutatják a kövekező helynevek:
1214-ben Zsurk föld határának leírásában előkerül egy «villa Jeika»._{Hazai Okm. VIII. 14.}* Ez – mint látjuk – magánhangzóira nézve egészen megegyezik a Geythsa vagy Geisa névvel. – Fontos dolog tehát tudni, mire változtak a magánhangzók e helynévben? Ha figyelemmel kisérjük az oklevélből emlegetett többi határpontokat: Szentmártont, Őrmező-Ladányt, Lövőt (Sombothlevi), Beszdédet, Győrt (ma Győröcske) és Tuzsért, lehetetlen rá nem ismernünk a Jeika helynévben a mai szabolcsmegyei Jéke helységre. Más okleveleink még azt is megmagyarázzák, hogyan lett a Jeika-ból Jéke. 1370-ben e helység neve még Jeyke,_{Zichy cs. okm. III. 406.}* 1402-ben pedig már Jeke._{U. o. V. 321.}* Világos tehát, hogy előbb a helynév végén álló a magánhangzó engedett a hangegyezés törvényének s lett belőle a megelőző felhangzónak megfelelő e hangzó, azután pedig az ei vagy ey kettőshangzó olvadt össze egy é hangba.
1244-ben az ország másik részén Vasvármegyében kerül elő egy, a Geythsa névvel teljesen azonos magánhangzókkal biró helynév: Cheyka. Pontról-pontra kisérve a Csémtől Csatár felé húzódó, aztán a Pinka folyón át, majd meg visszalépő és úgy Inczéd felé tartó határvonalat,_{Wenzel. Árp. Okm. VII. 162.}* kitünik, hogy e Cheyka nem lehet más, mint a mai, Monyorókerék és Német-Szent-Mihály közt eső Cséke.
Hivatkozhatnám még Hernád-Vécse falu nevére, a mely Weycha-ból lassan-lassan alakult ilyenné,_{V. ö. Hazai Okm. VIII. 405. és Mon. Vatic. I/I. 367.}* hivatkozhatnám arra, hogy az 1291-ben Geychnek írt nógrádmegyei helység ma Gécz,_{Wenzel, Árp. Okm. X. 37.}* hogy az 1231-ben Keykusnek írt erdő helyén ma Kékes nevű szatmármegyei falu áll._{U. o. XI. 231–3.}* De, azt hiszem, fölösleges; hiszen Jéke és Cséke helységek neveinek alakulásánál csattanósabban ezek sem bizonyítják azt, hogy a Geythsa névben is az ey vagy ei kettőshangzónak idővel é-re kellett változnia.
Kiigazítottam ezzel a második hibát, melyet 1889-iki értekezésemben elkövettem. – Az első kiigazítása tán még könnyebb leszen.
Azt állítottam 1889-ben, hogy a Geythsa név első betüje g-nek és nem gy-nek mondandó. Ennek igazolásául hivatkoztam Árpád-kori oklevélíróink ama szokására, hogy ők a gy-vel kezdődő neveket (pl. Győr, Gyula) majd g-vel, majd j-vel írják, mivel pedig a Geythsa nevet eredeti okleveleink egy ízben sem kezdik j-vel, következtettem, hogy annak első betüjét az ő korukban nem is ejtették gy-nek, hanem csak g-nek. Hivatkoztam továbbá a Guecha, Gueche alakokra, melyeknél a g után tett u éppen azt jelzi, hogy az első betüt nem szabad meglágyítani, hanem g-nek kell azt kimondani.
Szorgosabb vizsgálat után arról győződtem meg, hogy egyik bizonyíték sem elég erős. – Oklevélíróink szokása a g és j betük fölcserélésében való ugyan, de csak a XIII. s nem a XII. századra vonatkozik. Ellenkezőleg azon időben, melyben a Geythsa nevet és annak Geytsa, Geyssa, Geisa alakjait eredeti okleveleink emlegetik, még nem volt szokás a gy-betünek j-vel való jelzése. Hogy csak egy példát említsek, a győri püspököt XIII. századbeli okleveleink felváltva írják Geuriensis, Jeuriensis és Jauriensis-nek, ellenben a XII. században csak egy 1186-iki levélben fordul elő Jeoriensis alakban, azelőtt mindig és azután is még jó sokáig Geuriensis az ő neve. – A Guecha alakból vont bizonyíték pedig azért nem talál, mert az e fajta neveknél az ey vagy ei kettős hangzó állandóan hiányozván, e név a Geythsa névvel egynek nem vehető.
Nincs tehát okunk visszautasítani azon 1183-iki (igaz, csak 1363-iki másolatból ismeretes) oklevél írójának tanuságát, a ki a Geythsa nevet már Geysse-nek írván,_{Hazai Okm. I. 1.}* az első g betü gy hangzása mellett bizonykodik, sem azon 1342-iki és 1411-iki oklevelekéit, a melyek az 1338-ban még Geychehalmanak írt helységét Gyechehalma alakban közlik_{Hazai Oklevéltár. 237. 333. V. ö. 215.}* s így szintén azt árúlják el, hogy a Geythsa név első betüje gy-nek mondandó ki.
Ha tehát a Geythsa név első betüje gy hangot jelez, az ey vagy ei kettőshangzóknak pedig idők folytán é-re kellett változnia, akkor, valamint Jeika-ból lett Jéke, Cheyka-ból Cséke, éppen úgy a magyar nyelv fejlődésének törvényei szerint Geythsa-ból lesz Gyécse.
Ez – azt hiszem – az előadottak után oly világos, hogy csodálkozhatik bárki is, miképpen nem vettem én ezt észre már 1889-ben?
Persze, hogy észrevehettem volna, ha nem állott volna előttem azon leküzdhetetlennek látszó akadály, hogy Gyécse nevű helynevünk nincs! Inkább kaptam tehát a hasonló Gecse neven, mint feladjam azon elvet, hogy utolsó fejedelmünk és két jeles királyunk neve helyneveinkben mindenesetre meg van örökítve.
Most azonban, a mit leküzdhetetlennek, elháríthatatlannak hittem, az akadály eltünt. Rájöttem a nyitjára, hogy miért nincsen Gyécse helynevünk? Ennek oka semmi más, mint az, hogy a Geythsa-név a kiejtés fejlődésének harmadik fokozatán (Gyeicsa, Gyeicse, Gyécse) sem állapodott meg, hanem még tovább fejlődött a magyar nyelvnek egyik, eddig figyelmen kívül hagyott fonetikai törvénye alapján.
E fonatikei törvény az, hogy a régi magyar nyelv gy hangja számos szóban és névben idők folytán d-re változik. És pedig előáll e változás: 1. az e és é hangzók előtt; mutatja ezt világosan a halotti beszéd 5. és 8. sorában olvasható ge = gye szócska, melyet ma de-nek mondunk. Mutatja egy sopronmegyei helynév, melyet 1270-ben Geotan-nak, 1368-ban már Deutannak írnak._{Wenzel, Árp. Okm. VIII. 321. Sopronm. Okl. I. 376. V. ö. Turul. 1892. 186. Pesty, Várispánságok 317.}* 2. Hogy az i hangzó előtt a régi gy szintén d-re változott, mutatja tömérdek oklevelünk; mert ezek írói a mai Diósgyőrt Gyosgewrnek, Diószeget Gyozeg-nek írják,_{Wenzel, Diós-Győr történelmi jelentősége. 27–35. Csánky, Magyarország tört. földrajza. I. 606.}* jeléül annak, hogy a dió szót hajdan gyiónak ejtették. Ismeretes továbbá, hogy a disznó szó a régi gyisznó,_{Nyelvtörténeti szótár I. 509.}* dicsér a régi gyczer-ből alakult._{Nyelvtört. Szótár. I. 502.}* 3. Sőt még az is megtörténik, hogy az ö hang előtt állott gy-ből is idővel d lesz, mert pl. kétségtelen, hogy a pestmegyei Dömsöd helységet az Árpádkorban Gyömsöd-nek (Gumchud, Gumsud) hívták._{Wenzel, Árp. Okm. XII. 281. 297.}*
De már most az a nagy kérdés, vajjon ezen fonetikai törvény alá tartozott-e a Geythsa név? Ez az, a mit nemcsak úgy ráfogni, hanem helyneveink alakulásával igazolni kell, s ez az, a mit most már – köszönet Csánki Dezső barátom szivességének – igazolni tudok.
1231-ben a Tibold nembeliek birtokaikon osztozván, a Babócsához tartozó jószágok (ad predium Baboucha pertinentia) között előfordúl egy «Geyche» nevű falu is._{Hazai okm. VIII. 27.}* Világos, hogy e helységnév és a Geythsa személynév tulajdonkép egy, csakhogy a helységnévben a szóvégi a már hozzásimult az előző ey hangzóhoz, és Gyeicsenek ejtendő ki. Bekövetkezvén egy század mulva az ei kettőshangzónak egybeolvadása, a helységnévből is Gyécse lett. Sőt másfél század múlva már a gy-hangot d-re változtató fonetikai törvény is érezteti rajta hatását s az 1231-iki Geyche 1398-ban már Deche, azaz Décse-alakban tünik föl szemeink előtt._{Országos Levéltár Dipl. 8312.}* Iacute;gy fordúl aztán elő 1495 és 1536-ban is._{U. o. Dipl. 20,306. és 1536-iki adólajstrom, 49. l. (Mindkét adat Csánki Dezső b. szives közlése.)}*
A mi állott már most a helységnévre, az állott a személynévre is, és így a Geythsa név a magyar nyelv fejlődésének törvényei szerint a harmadik (Gyécse) fokon meg nem állva, utoljára Décse-re változott. Ennélfogva nem tulajdonítható csupa véletlennek, hogy 1338-ban a pécsváradi konvent jegyzője III. Béla származását ekként jelzi: «in privilegio Bele tercii, secundi Deyche(így) regis filii,_{Anjouk. okm. III. 485.}* hanem inkább annak, hogy a régi Gyeicse nevet már az ő korában Décsének kezdték kiejteni, s így ő nem a régi oklevél betüivel, hanem az ő kora kiejtése szerint írta le a kérdéses nevet.
E negyedik (Décse) alakban pedig csakugyan nem tünt el nyomtalanul és jeltelenül Szent-István atyjának, Szent-László testvérének és III. István és III. Béla atyjának neve, hanem meg van az örökítve hazánk minden részén helyneveinkben. Ott van Erdélyben a Felvincz mellett eső Décse (Maros-Décse Torda-Aranyos megye) helység,_{Hogy e helynév é hangzója szintén eyből alakul, l. Anjouk. okm. VI. 344.}* ott van Békésmegyében a Szarvas és Endrőd közt eső Décse puszta (melyet századokon keresztül Décsének írnak, s csak a múlt században odatelepített szarvasi tótok ajkán rövidült Décscsé), ott van a Somogymegyében Babócsa mellett eső, ma már elpusztult Décse, ott van Sárosmegyében Décső helység (Héthárs mellett), a mely éppen úgy Décse-ből vált Decső-vé, mint a régi Decske (ugyanott Somostól keletre) Decskő-vé. S ez utolsó helységnév annyival fontosabb, mert kimutathatólag nem egyéb, mint a régi 1338-ban Geychehalmanak írt falu_{Hazai Oklev. 215. l.}* s így a Geythsa név változásainak nyomról-nyomra követhető élő tanuja.
De bármennyire is bizonyos ezek után, hogy a régi Geythsa név annyi, mint a mai Décse, annak, hogy már most Geythsa nevet viselő fejedelmünket és királyainkat ezentúl Décsének írjuk, van egy akadéka. Művelt közönségünk ugyanis annyira megszokta már a Geiza, Géza alakokat, hogy a Gyeicsa, Gyécse-féle változatokban még ráismer ugyan arra, a kit ő az iskolákban Geiza- vagy Gézának tanult, de a Décse-féle változatban már bajosan. Vagy folyton rekeszjelbe tett Geiza, Géza alakokkal kellene tehát a Décse-féle kiirást kisérnünk, a mi hosszú, vagy kiteszszük magunkat annak a veszélynek, hogy az olvasó nem tudja, kiről van szó.
Másrészt meg hiba volna megtagadni azon helyes elvet, hogy régi személyneveink nem a középkori, ingatag és néha érthetetlen kiirás szerint, hanem úgy, a mint azt helyneveink analogiája s a magyar nyelv fejlődése követelik, irandók ki. Azt tartom ennélfogva, legjobb lenne, ha a régi Geythsa nevet ma Gyécse-nek mondanók és írnók. Ez alakban bárki is ráismerhetne az annyi időn át csupán jobb hiányában használt Géza- vagy Geizára, s az elv is meg lenne mentve, mert hiszen a Geythsa nevet fejlődésének harmadik fokozatán valóban Gyécsenek mondották ki, s egyes tájszólásokban, pl. a palóczoknál, – a hol a dió még mindig gyió, – úgy mondanák ma is.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

A CZOBOR CSALÁD ÉS BIRTOKVISZONYAI BÁCS-BODROGH VÁRMEGYÉBEN.

I. A regesták 1526-ig.

Magyarország régi nemzetségei közűl egynehány bizonyára Bács- és Bodroghvármegyék területére telepedett le a honfoglalás után, de hogy a híres 108 nemzetség közül melyek voltak azok, a melyek e földön nyertek birtokadományt, egyenkint kimutatni nem birjuk. A vármegyénk birtokviszonyaira vonatkozó oklevelek ugyanis csak ritkán nyúlnak túl a tatárjárás idején, vagyis a XIII. század közepén, s lehet, hogy a honfoglaláskor itt megtelepült első birtokosok a tatárjárás alkalmával teljesen, vagy legalább nagy részben kipusztultak.
Legalább azon családok, melyekkel a történet folyamán vármegyénkben találkozunk, jobbára a XIII. és XIV. századig viszik fel okleveles eredetöket; így tehát nagyon valószínű, hogy az ősi nemzetségek jobbára már az Árpádok korában kihaltak itten, s ama családok, melyekkel a történetben először találkozunk, inkább csak a tatárjárást, vagy éppen az Árpádokat követő század új jövevényeinek tekinthetők.
Mindazon nemzetségek között, a melyek valaha e földön laktak s birtokoltak, régiségre úgy, mint gazdagságra, hatalomra és hazafiúi tettekre nézve egyaránt kiválik a Czobor nemzetség, melylyel itt foglalkozunk.
Mint a bácskai középkori családok legnagyobb része, úgy a Czobor család is a XIV. században keletkezett, vagy legalább e tájban tűnik fel, s innen fogva közel négy század folyamán át virágzott.
Nem lehet tudni, mert semmi bizonyos adatunk nincs arra, hogy e család tartozéka vagy származéka-e valamelyik régibb magyar nemzetségnek?; valamint azt se lehet tudni, vajjon eredetileg bácskai törzsű e család, vagy idő folytán máshonnan költözött ide?
Egyéb adatok hiányában, a Cz. család a XIV. század közepén úgy tűnik fel a történet színpadán, mintha benszülött bácskai illetőleg bodroghmegyei család volna s a mai Jankovácz táján volt birtokos.
De lássuk az ide vonatkozó adatokat.
Nagy Iván jeles genealogusunk szerint, egy általa nem idézett adat alapján, 1360 táján Bodrogh vármegyében egy Jánosi helységbeli Czobor (Chubor) János az első ismert őse a családnak._{Nagy I., Magyarorsz. családai, III. 206.}* A család azonban e tájban már kiterjedt lehetett, mert más adat nyomán tudjuk, hogy 1364-ben Kont Miklós nádor a megyebeli latrok fölött törvényszéket tartván, e nádori törvényszékben Bodroghban az esküdt ülnökök sorában foglalt helyet a Jánosi helységből való Czobor fia Miklós is._{Zichy okmt. III. 244.}*
A Zichy-codexnek ezen adata igen fontos és bő világot vet az egész Cz. nemzetségre. Ez adatból ugyanis azt látjuk, hogy Nagy Iván által első ős gyanánt említett János-on kívül ugyanez időben élt Cz. Miklós is, a ki szintén tekintélyes birtokos lehetett, mert a nádori itélőszék esküdttársai sorába másként be nem juthatott.
Ugyanezen fontos adatból tanuljuk továbbá, hogy Cz. Jánosnak és Miklósnak atyja Czobor volt, s hogy Cz. János nem valami tulajdonsága után, hanem egyenesen atyja után neveztetett Czobornak. Ebből látjuk egyúttal, hogy a «Czobor» szó eredetileg személynevet jelentett s csak később vált e nemzetség vezetéknevévé. Hogy e szó mit jelent s minő eredettel birt, ma már bajos lenne eldönteni, valószinű azonban, hogy ősi magyar szó s a pogány személynevekkel jött át a keresztény használatba.
Figyelemre méltó ugyanitt azon körülmény, hogy úgy Cz. János 1360-ban, mint Cz. Miklós 1364-ben Jánosi helységbelinek mondatik, a mi világosan azt jelenti, hogy a Czobor család törzsfészke Jánosi helység volt, melyet részben vagy egészben ő birt; ez pedig a mai bácsbodroghmegyei Jankovácz.
A csak imént, a XIV. század második felében feltűnt család történetének menetébe csakhamar fontos országos események játszottak közbe.
Nagy Lajos királynak 1382-ben történt halála után a Mária királynő, ennek férje Zsigmond király és az elégedetlenek között folyt viszály óriási zavarokat támasztott az országban s ebből a mi vidékünknek is bőven rész jutott. 1403-ban újabb lázadás tört ki Zsigmond király ellen, melynek élén Marczali erdélyi vajda állott. E lázadókhoz csatlakozott a délvidék nagy része s vármegyénk több földesurai között: Cz. János is, a kit a király e miatt összes birtokaitól megfosztatott.
Cz. János e tájban a bodroghmegyei Czobor-Szent-Mihály, Jánosi és Halmos nevű helységeket birta, melyek a mai Zombor, Jankovácz és Almás községeknek felelnek meg s e birtokokat a király 1403-ban hívének Szilágyi Lászlónak adományozta._{Orsz. Lt. Dipl. 56. sz.}*
Cz. János úgy látszik azonban ismét Zsigmond király hűségére tért vissza, mert a király 1403. évi decz. 6-án kelt oklevelében neki megkegyelmezett;_{Orsz. Lt. Dipl. 8925.}* hogy azonban birtokait is visszanyerte volna, arról nem értesülünk.
1406-ban a Cz. család atyafiságba került a Szilágyi családdal, mert ez évben Cz. Miklós és János Ankó nevű nővérüket férjhez adták Szilágyi Gergelyhez, s hozományul Cz.-Szt.-Mihályban, Aranyában és Iklódon levő birtokaik egyharmad részét adták._{Pesty, Helynévtár, I. k. Nagy I. i. h.}*
Időközben történt, hogy a Szilágyiak birtokaikat Czobor-Szent-Mihály, Jánosi és Halmosban ismeretlen okból elvesztvén, azok a királyra háramlottak vissza. E birtokot Zsigmond király azután a Biai családnak adta cserébe a pilismegyei Bia helységért, melyet Brankovics György szerb deszpotának engedtek át._{Iványi, Helynévtár, I. 55.}*
Zsigmond király ebből kifolyólag 1411-ben utasítá a bácsi káptalant, hogy a nevezett helységek 2 részébe igtassa be Biai Bertókot, mert arra ennek donatiót is adott. A bácsi káptalan a beigtatást foganatosítani akarván, ez ellen Czobor Miklós fia János tiltakozott. Tiltalkozásának azonban eredménye nem lett, mert jogai igazolására megidéztetvén, meg nem jelent, és így az igtatás mégis megtörtént._{Orsz. Lt. Dipl. 9866. sz.}*
E közben Cz. János, úgy látszik, tisztázni iparkodott magát a hűtlenség bűne alól, hogy birtokait visszaszerezhesse. 1411-ben a macsói bánok Bodroghban kelt oklevelökben ki is jelentették bizonyítványként, hogy tudomások szerint Cz. János a Marczali-féle lázadókhoz nem tartozott._{Orsz. Lt. Dipl. 8925. sz.}* 1412-ben pedig a már szintén megbékélt Marczali Miklós erdélyi vajda adott ki egy nyilatkozatot, mely szerint Cz. János az ő hívei közé tartozott, de onnan a király hűségére visszatért._{U. o.}*
Mielőtt azonban tisztázni tudta volna ügyét, újabb bajba keveredett Cz. János. 1413-ban ugyanis többed magával azzal vádoltatott, hogy Maróti Jánosnak bodroghmegyei Hetes nevű birtokáról 74 lovat erővel elhajtatott. Mivel azonban mind Cz. János, mind pedig bevádolt társai tagadásban voltak, Rozgonyi Simon országbiró őket eskütételre a bácsi káptalan elé rendelte._{Akad. kézirattár Pesty-féle gyüjtemény, 74. sz.}* Megtörtént-e az eskütétel és a per miként végződött, erről adataink nincsenek.
Azt azonban tudjuk, hogy Cz. János purificatiója a hűtlenségi ügyben nem sikerült. Valószinű, hogy ő előbb elhalt, semhogy ez ügyet tisztázni sikerült volna. 1437-től ugyanis azt halljuk, hogy Zsigmond király Cz. János fiának Mihálynak, a ki a királyi hadban katonáskodott s a csehországi husszita hadjáratokban harczolt, itt szerzett érdemei jutalmául engedélyt adott, hogy atyja jussait a tőle elkobzott czoborszentmihályi, halmosi és jánosi részjószágokban a Biai család ellenében per útján érvényesíthesse._{Orsz. Ltr. Dipl. 8925. sz.}*
A per innenfogva, úgy látszik, meg is indult. I. Ulászló király 1442-ben új adományt tett Cz. János javára a nevezett helységekben – Nagy Iván szerint, – s a birtokba a bácsi káptalan ez évben be is vezette. Nagy Iván, a ki a fentebbi előzményeket nem ismerte, műve e helyén így fakad ki: «Mi idézte elő e birtokváltozást, erről forrásaink hallgatnak.»_{Nagy I. i. h.}* Pedig nyilván látnivaló, hogy mi idézte elő: a per megindult királyi engedélylyel s Ulászló be sem várva a per végét, már új adományt tett. 1447-ben pedig Hédervári Lőrincz nádor a pert be is fejezte akként, hogy a kérdéses birtokokat a Biai családtól a Czoboroknak visszaitélte és utasítá a bácsi káptalant, hogy azokba Cz. Mihályt és Mátyást vezesse be._{Orsz. Lt. Dipl. 8925. sz.}* A nevezett káptalan a beigtatást ugyanez évben el is végezte, de a statutiónak a Biaiak ellentmondottak._{U. o.}* Ez ellentmondásnak eredménye azonban, úgy látszik, nem lett, mert e perre nézve újabb intézkedések tételéről tudomással nem birunk s így most a XV. század közepén a Czobor család mindkét ága benne ült birtokaiban.
A következő években a család birtokainak gyarapodásáról értesülünk. 1450-ben azt halljuk, hogy a bácsi káptalan Cz. Mihályt és Mátyást beigtatta a Biai család bizonyos részbirtokaiba Czobor-Szent-Mihályon, Halmosban és Jánosiban (ez utóbbi helyen két erdő birtokába, melyeket «Égett erdő» és «Zanyip» néven nevez az oklevél.)_{U. o. 22505. sz.}* Mily úton szerezték e birtokokat, a kútforrás nem említi.
Ugyanez évben (1450.) Cz. Mátyás panaszt emelt az iránt, hogy Jánosiban levő birtokát elfoglalták a Zemléniek. Ez ügyben báni rendeletre vizsgálatot tartott a kői káptalan s a panaszt alaposnak találta. Mi volt azonban a per folytatása, arról a kútfők hallgatnak._{U. o. 14378. sz.}*
1454-ben Cz. Mihály zálogba nyerte a Harapkói családtól a bodroghmegyei Tapolcza helységet, de a midőn abba a kői káptalan be akarta igtatni, az Aracsai család ellentmondott._{Orsz. Lt. Dipl. 14809. sz.}*
1456-ban Cz. Mihály már királyi aludvarmester volt. Ez évi nov. 1-én V. László király neki és Szántó Benedeknek adományozta Bodroghmegyében Bulcsuszék, Szőlős és Szécsén helységeket érdemeik jutalmául s bizonyára azért is, mert e birtokok az ő apósuk: Szőlősi Fülöpéi voltak, kinek leányai közül Cz. Mihály Annát, Szántó Benedek pedig Ilonát birta nőűl._{U. o. 15110. sz.}*
A család viszonyaira nézve ezentúl a következő adataink vannak:
1466-ban Mátyás király Czobor Mihály kérésére átírja a bácsi káptalan azon (1464. évben kelt) oklevelét, mely szerint a Szent-Miklósban levő Bárányvölgy nevű részbirtok a Bessenyői családtól Czobornak itéltetett. Ezen oklevélre most azért volt szükség, mert Szent-Miklós plébánosa és Czobor Miklós közt per folyt._{U. o. 16053. sz.}*
Ugyanezen évben Cz. Mihály a bácsi káptalan előtt ellentmond annak, hogy bizonyos Bakó gyermekei Szőlős nevű birtokba bevezettessenek._{U. o. 16331. sz.}*
1468-ban Mátyás király Cz. Mihálynak adományozta Hetes, Aranyán, Zaka és Gergeli helységeket._{Pesty, Helynévtár I. k.}*
1469-ben a király Cz. Mihály fia: János királyi udvarnoknak és testvéreinek: Imre- és Mártonnak engedélyt adott arra, hogy Czobor-Szent-Mihály nevű helységükben kő- vagy favárat építhessenek._{U. o.}* E várat, úgy látszik, nem építették fel mindjárt, mert 1473-ban ismét arról értesülünk, hogy a király új engedélyt adott._{Iványi, Helynévtár I. 56.}* Hogy különben e vár később egyáltalán felépült volna, nincs tudomásunk.
1472-ben a király ugyancsak Cz. Mihály fiainak: János-, Márton- és Imrének meg a Pakai családnak adományozta Baja város és Pethe helység azon részeit, melyek előbb Bajai Andráséi voltak s magszakadás útján a királyra háramlottak._{Orsz. Lt. Dipl. 17310. sz.}*
1476-ban özv. Beriszlóné bepanaszolta Cz. Jánost, Imrét, Mártont és Andrást, hogy ezek a Jánosi helységben levő jobbágyainak gabonáját elhordatták. Ez ügyben Bodroghvármegye hatósága vizsgálatot tartott._{U. o. 17845. sz.}*
A következő évben a család a Bazini és Szentgyörgyi grófokkal keveredett bajba. A király ugyanis ezen 1477. évben a bodroghvármegyei Hetes, Aranyád, Zaka és Gergeli helységekben bizonyos birtokokat a Bazini grófoknak adományozott, melyekre Cz. János igényt tartott, mert még 1468-ban nekik tett adományt itt a király; és most a pécsi, bácsi és kői káptalanok előtt tiltakozott az ellen, hogy e birtokok eladományoztassanak._{Orsz. Lt. Dipl. 22505. sz.}*
Úgy látszik azonban, hogy Cz. János e tiltakozásával egyidejűleg e birtokokat önhatalmúlag el is foglalta, mert ugyancsak ez évben (1479.) Mátyás király rendeletet intéz Cz. Jánoshoz, hogy a bazini grófoktól elfoglalt föntemlített helységekben levő birtokokat, nem különben 3 dunai szigetet a grófoknak adja vissza._{Pesty, i. m. I. k.}*
Ugyanez évből birjuk a király egy másik rendeletét is, melyben meghagyja a Bazini grófoknak, hogy e birtokokat a Czoboroknak adják át._{Orsz. Lt. Dipl. 22505. sz.}* Ugy látszik tehát, hogy a Czoborok időközben igazolták jogaikat, s innen eredt az ellentétes intézkedés.
Ugyanez évben hatalmaskodás miatt is volt per a Czoborok és Bazini grófok közt. Cz. János ugyanis (1477.) Bodroghvármegye hatósága előtt óvást emelt az iránt, hogy a Bazini grófok Hetes, Gergeri, Zaka és Aranyán helységekben hatalmaskodtak, embereit megsebezték, lovait leölték és halát elvitték egy tóból, mi által nem kevesebb, mint 400 arany forintnyi kárt okoztak._{U. o. 17926. és Pesty, i. h.}*
Ez ügyben Bodroghvármegye hatósága vizsgálatot tartott (kelt jun. 5-én) a király rendelete folytán, s a tanuk meghallgatása után a panaszt alaposnak találta._{Orsz. Lt. Dipl. 17964. sz.}*
A Bazini grófokkal való viszálykodás még 1478-ban is folyt. Ez évben ugyanis Cz. János, Imre és Márton a kői káptalan előtt tiltakoztak az ellen, hogy a grófok Hetes helységet, Bán-Zaka pusztát, továbbá Zaka, Gergeri és Aranyán helységekben bizonyos részbirtokokat Gábor kalocsai érseknek adták._{U. o. 18071. sz.}*
Ugyanezen évben az aradi káptalan beperelte Cz. Mártont, mert a káptalan egy jobbágyát megölte._{Pesty, i. h.}*
1479-ben Cz. János a szekcsői Herczegék egy jobbágyát elfogta. E miatt Bodroghvármegye hatósága előtt per folyt, mely őt eskütételre megidézte._{Orsz. Lt. Dipl. 18265. sz.}*
Ugyancsak 1479-ből halljuk, hogy Cz. Jánosnak czoborszentmihályi jobbágyain a Pethkeiek és özv. Beriszlóné szomszédos birtokosok hatalmaskodtak, azon kívül Jánosi helységben birtokából valamit elfoglaltak. A kői káptalan tartott ez ügyben vizsgálatot és a panaszt alaposnak találta._{U. o. 18262. sz.}*
Ugyanezen (1479-ik) évből arról is értesülünk, hogy Cz. János kérelmére Sixtus pápa megengedte, hogy Czobor-Szent-Mihályba domonkosrendi szerzeteseket hozhasson be és nekik ott házat építhessen._{Katona, Hist. Metr. Coloc. I. 456.}* Ugyanezen évben a Czobor testvérek a Hetes helységhez tartozó Ivánfalva birtokot, egy halastóval együtt a czoborszentmihályi domonkos-rendieknek ajándékozták, 1481-ben pedig ugyanők Hetesben kaptak bizonyos részbirtokot._{Iványi, Helynévtár I. 57.}*
1480-ban Mátyás király Cz. János-, Imre- és Mártonnak adományozza Beriszló Péter leányának, Borbálának részbirtokait Cz.-Szent.-Mihályban, Jánosiban és Halmosiban. A bácsi káptalan be is vezette őket, de többfelől tiltakozás történt a beigtatás ellen._{Iványi, i. m. I. 57. Pesty, i. m.}*
Ugyanez évben kettős perbe is keveredtek a Czoborok. Ugyanis
Cz. Jánost, nejét Dorottyát és anyját, özv. Czobor Mihályné Annát azzal vádolta Peskei Mihály, hogy az ő czoborszentmihályi birtokáról a termést elhordatták. Ez ügyben a bácsi káptalan vizsgálatot tartván, a panaszt alaposnak találta._{Orsz. Lt. Dipl. 18332. sz.}*
Másrészt: Cz. Jánost, Imrét és Mártont Pakai László a miatt panaszolta be, hogy ezek az ő Wel, Sári és Kengi nevű bodroghmegyei birtokait, továbbá egy erdejét és két halastavát önhatalmúlag elfoglalták. A bácsi káptalan ez ügyben is vizsgálatot tartott, s a panaszt itt is alaposnak találta._{Orsz. Lt. Dipl. 18354. sz.}*
Ugyancsak az 1480. évtől még a következő adataink vannak a családra nézve:
A bácsi és kői káptalanok jelentése szerint a Pakaiak kirabolták és elfogták Cz. Mártonnak két jobbágyát, a kik Cz.-Szt.-Mihályról Szent-Lőrincz helységben a hetivásáron jártak._{U. o. 18380. és 18381. sz.}* Panaszt emeltek továbbá Cz. János, Imre és Márton ez évben (1480.) az iránt is, hogy a Pakiak egy jobbágyukat a fentebb említett helységek közötti úton szintén kirabolták._{U. o. 18400. sz.}* Végre ugyanezen évből tudjuk, hogy Cz. Imrének két baranyai birtokára vonatkozó okiratokat Szentmiklósi Chukath Pál nem akart visszaadni, mely ügyben a kalocsai káptalan a királynak jogorvoslás végett jelentést tett._{U. o. 18400. sz.}*
1481-ben Cz. János a bácsi káptalan előtt végrendelkezvén, a czoborszentmihályi domonkosrendieknek hagy egy házat és részbirtokait Csatár, Ó-Rév baranyai helységekben, továbbá Ivánfalva, Cserepes, Szent-Andrástelke bodroghmegyei pusztákat és egy halászóhelyet Hetes mellett (Bodroghm.); végül a czoborszentmihályi Mária-templomnak hagyja Csatárban levő szőlejét._{U. o. 24983. sz.}*
Ugyanezen évben Mátyás király Cz. János-, Imre- és Mártonnak adományozta a bodroghmegyei Boroth, Árokegyháza, Csőszapa, Bál, Kakucs, Chercz és Pacsér helységekben, nem különben az Apátitelek nevű pusztában levő Borothi-féle részbirtokokat._{Orsz. Lt. Dipl. 18514. sz.}*
A következő 1482-ik évből azt halljuk, hogy Cz. János pert folytatott szekcsői Herczeg Bernát és Geszti Mihály ellen, mert ezek embereik által őt megraboltatták. Ez ügyben a kői káptalan ez évi május hóban vizsgálatot tartott Bodroghvármegyei hatóságával együttesen, de Herczeg Bernát erőszakos föllépésével a tárgyalást megszakította, miről a kői káptalan jun. 1-én a királynak jelentést tett._{U. o. 18666. sz.}* Most királyi rendeletre újabb vizsgálat tartatott s a kői káptalan (aug. hó végén) a tanúkat kihallgatván, a panaszt alaposnak találta. E biróság, mely a tanúkat kihallgatta, Háj-Szent-Lőrinczben Bodroghvármegye hatóságából, a kői káptalanból és mint kiküldött birákból, Benedek boszniai püspökből és Drági Tamás nándorfehérvári kapitányból állott._{U. o. 18681. sz.}* E per tárgyát azon kettős bűntény képezte, hogy Geszti Mihály emberei Czobornak Baracskában lakó némely embereit megverték; másrészt pedig, mert Herczeg Bernát Gesztivel együtt valami régi torzsalkodás folytán Cz. Jánost, a ki ekkor bodroghvármegyei alispán volt, Háj-Szent-Lőrinczben megtámadták s ez alig tudott tőlük elmenekülni. Hogy azonban a per hogyan végződött, arra nincsenek adataink._{Pesty, Helynévtár i. h.}*
Ugyanez évben Cz. Jánosnak Hetes nevű birtokán a budai apáczák emberei Zondból foglalást tettek és hatalmaskodtak. Ez ügyben a kői káptalan vizsgálatot tartott s a panaszt valónak találta._{Orsz. Lt. Dipl. 18730. sz.}*
1483-ban Czobor János és István bácsi kisprépost a Czobor-Szent-Mihály és Szent-Márton helységek határaira nézve egyezkednek a király előtt. Máj. 14-én kelt ez ügyben Mátyás király oklevele, mely szerint előtte István bácsi kisprépost és Cz. János, mint Imre és Márton testvéreinek képviselője is, a köztük Szent-Márton és Cz.-Szt.-Mihály birtokaikra nézve fenforgó határvillongásokra Losonczi Bánfi András bácsi nagyprépost tanácsára úgy egyeztek meg, hogy Bánfi András a határokat meg fogja állapítani s abba mindkét fél belenyugodni tartozik. A mely fél ebbe bele nem nyugodnék, 200 arany fizetésére köteleztetik._{U. o. 18817. sz.}*
1485-ben Cz. Márton és Imre a bácsi káptalan előtt kiegyeztek testvérökkel, Morháti Jakab özvegyével: Cz. Borbálával és Morháti Jakab nővérével Eufemia férj. Ősi Lászlónéval, úgy, hogy ezek visszaadták a Czoboroknak Erős, Tötös, Kenyeres, Paraszti bácsmegyei helységek egyharmad részét, Szántó, Budi és Tad bodroghvármegyei részbirtokokat, végül Ó-Rév és Csatár baranyai birtokokat, melyek őket hozománykép illették._{Orsz. Lt. Dipl. 19082. sz.}* A király azonban időközben Morháti Jakab összes birtokait a Dócziaknak adta, a kiket a székesfehérvári konvent iktatott be azokba, de ennek Cz. Imre és Márton ellentmondott._{Akad. kézirattár, Pesty-féle gyüjt. 135. sz.}*
1494-ben Cz. Imre és Márton özv. Lévai Cseh Jánosnét perelték a Hetes helységben okozott károk miatt. Ez ügyből azonban egyebet nem tudunk, mint hogy Bodroghvármegye hatósága nevében Haraszti István és Nagy Döme alispánok, Szentmiklósi Barki Imre és Lőrinczi Nagy Máté szolgabirák 1494. szept. 1-én tudatják II. Ulászló királylyal, hogy a királynak Székesfehérvárott aug. 10-én kelt rendeletére Cz. Imre és Márton ama panasza ügyében, mely szerint Lévai Cseh János özvegyének Tótfalu nevű birtokán levő emberei a Czoborok Hetes nevű birtokán károkat okoztak, vizsgálatot tartottak s feleket a király elé megidézték._{Orsz. Lt. Dipl. 20201. sz.}*
Ugyanők 1495-ben Belegi Márkus Péter ellen pereltek bizonyos pesti ház birtoka miatt, mert Czoborék nővére, Jusztina, Belegi neje volt, és ezt hozomány gyanánt adták._{U. o. 20254. és 20372. sz.}*
1497-ben Cz. György a kői káptalan előtt megnevezi általa folytatott és ellen bárhol folyó perekben való képviseletre meghatalmazottjait. A kői káptalan okt. 5-én kelt oklevele szerint ugyanis megjelent előtte Cz. György újlaki bán (banus de Wylak) s a perekre nézve, melyek ellene vagy általa folytattatnak, procuratorai gyanánt megnevezi a következő urakat: Macskási Miklóst, Tiszai Simont, szentdemeteri Szécsi Györgyöt, Ujlaki Porkoláb Bertalant, Szakál Jánost és ujlaki Hangyás Imrét._{U. o. 20614. sz.}*
1498-ban Cz. Imre és Márton perelik a budai apáczákat, mert ezeknek emberei elfogták a Czoborok némely szentmihályi jobbágyait, a kik Ujfaluban jártak hetivásáron. Ez ügyben a bácsi káptalan tartott vizsgálatot s a dolgot valónak találta._{U. o. 20765. sz.}*
Ugyanezen évben II. Ulászló király Czobor Mártont és Imrét Bodroghvármegye főispánjaiul nevezte ki, mert az ez évi rákosi országgyűlés elhatározta, hogy senki két vagy több vármegye főispánságát ne viselje. Ennélfogva a király jún. 3-án kelt rendeletével tudatta a vármegyével, hogy Somy Józsa temesi s eddigi bodroghi főispán helyébe Cz. Mártont és Imrét nevezte ki, miért is a vármegye őket ilyenekül ismerje el._{Orsz. Lt. Dipl. 26069. sz.}*
1499-ben Cz. Péter ellen az óbudai apáczák pereltek e miatt, mert annak czobor-szt.-mihályi emberei az apáczák Ujfalu nevű helységében hatalmaskodtak. Ez ügyben Bodroghvármegye hatósága vizsgálatot tartott._{U. o. 20766. sz.}*
Ugyanezen évben II. Ulászló király Cz. Imre és Márton kérelmére elrendeli, hogy az ő tulajdonukat képező Szent-Pál és Tapolcza nevű bácsmegyei helységek ezentúl Bodroghvármegyéhez tartozzanak és Bácsvármegye a Czoborokat többé ne háborgassa._{U. o. 22505. sz.}*
1505-ben Cz. Márton perben állott sekcsei Sulyok Lajossal valami miatt, de a bácsi káptalan előtt kiegyeztek._{Orsz. Lt. Dipl. 21390. sz.}*
Ugyanez évben Cz. Márton megvette a bácsi káptalan előtt 8 arany forintért Zakai Imre nejétől és ennek testvére özv. Nagy Pálnétól ezeknek Zaka helységben levő két teleknyi birtokát._{U. o. 21423. sz.}*
Ugyanő ugyanezen évben megvette Zaka helység azon részét is, mely Zakai Bika György tulajdona volt._{U. o. 22505. sz.}*
Föntebb említettük, hogy Cz. Márton ellen 1478-ban per folyt, mivel az aradi káptalan egy jobbágyát állítólag megölte. Most
1506-ban azt halljuk, hogy a Cz. Márton ellen az aradi káptalan egy jobbágyának a bodroghmegyei Sarok-Szent-Mártonban történt megöletése miatt még mindig folyó perben, a bácsi káptalan nádori rendeletre Cz. Felicia férj. Pilsperger Farkasné ellen is vizsgálatot tartott._{U. o. 29066. sz.}*
1508-ban Cz. Márton és Imre jószágaikon: Cz.-Szt.-Mihály, Szilvás, Tapolcza és Szt.-Pál helységekben a kői káptalan által határjárást tartatnak, de ennek az óbudai apáczák ellentmondtak._{U. o. 21841. sz.}*
A Cz. családra vonatkozó utolsó adatunk a mohácsi vész előtt 1513-ból való, mely szerint ez évben Cz. Márton Konstantinápolyban mint követ járt s a törökkel a békét II. Ulászló király nevében megujította._{L. Márki S., Dózsa György 29. l.}*

II. A család tagjai.

A család első ismert őse Czobor a XIV. század első feléből. Ennek fia Miklós, a ki 1364-ben már bodroghmegyei esküdtbiróként szerepelt. Ennek talán testvére lehetett a szintén Jánosi helységbeli Cz. János, a kit Nagy Iván jeles genealogusunk, 1360 körül mint első ismert őst említ.
Cz. Miklós gyermekeiről semmit sem tudunk. János fia II. János volt az, a kit Zsigmond király hűtlenség miatt jószágaitól megfosztott. Ennek családjáról szintén nincsenek adataink.
Jánosnak másik fia (Nagy Iván szerint): István, a kinek három gyermeke maradt: János (III.), Miklós (II) és Ankó. Ezek közűl az utóbbi Ankó Szilágyi Gergely nejévé lett 1406-ban._{Lehoczky T. azon adatát, hogy Szilágyi neje Cz. Éva lett volna (Stemmatogr. II. 90–92.) megczáfolja az 1406. évi oklevél. (Pesty Fr., Helynévtár. I.)}*
III. János családját nem ismerjük. Tesvére II. Miklós gyermeke volt: IV. János, a kit 1411 körül a Bertók-féle perből ismerünk. Ennek gyermekei: I. Mátyás és I. Mihály voltak. Ezek közűl Mátyásnak Jusztina férj. Márkus Péterné, András († 1481) és Ilona férj. Botka Jánosné voltak gyermekei.
I. Mihály (1442–1467.) Zsigmond király idejében a csehek ellen harczolt. 1458 és 1467-ben Budavár kapitánya volt. Neje Szőllősi Fülöp leánya: Anna volt, a kitől I. Imre, V. János, I. Márton és III. Miklós nevű fiai maradtak. Lehoczky második nejéűl Báthori Erzsébetet említi, a mi nagy Iván szerint tévedés._{Nagy I., i. h.}* A bodroghgmegyei javakon kívül birta a komárommegyei Kolthát, a baranyai Lőrét és Simonfalvát, a borsodmegyei Kint helységet. Ő volt az, a ki perelt a néhai II. Jánostól elkobzott javakért királyi engedelemből, mely per végre is 1442-ben a család javára dőlt el.
Mihály gyermekei közül első helyen említendő Imre, korának egyik előkelőbb főura, 1488-ban már Pozsony várának főkapitánya. 1490-ben a Csalóközben Vereknye várát építette, mint azonban Beatrix királyné lerontatott._{Katona, Hist. Crit. IX. 904.}* 1494-ben követ volt Török-, 1498-ban Lengyelországban. 1498–1507-ig Bodroghvármegye főispánja. Nagy Iván szerint temesi főispánnak is iratik. Két neje volt, Hedvig és Charnovich Anna (utóbb Botka Péterné). Gyermekei közül I. Gáspárt és Annát férj. Amade Jánosnét ismerjük. Valószínűleg az ő fia volt azon Czobor-Szent-Mihályi Tamás is, a ki 1493-ban a krakói egyetemen tanult s hihetőleg ifjú korában halt el.
Mihálynak fentebb említett többi három fia közül: III. Miklós (1495.) gyermekeiről mit sem tudunk. V. Jánosról pedig csak annyi értesülésünk van, hogy ő 1457 körül élt és egyetlen leánya Borbála Nagyvölgyi Györgyhöz ment férjhez és így egyik bodroghmegyei tekintélyes családba jutott.
Mihály negyedik fia: Márton egyike a kor nevezetesebb embereinek. Ő már 1498-tól fogva, Imre testvérével együtt, Bodroghvármegye főispánja s ezen minőségében talán meg is maradt egészen 1526-ig. 1500-ban királyi udvarnok, 1505-ben jelen volt a rákosi országgyűlésen. 1506-ban királyi kamarás gyanánt említtetik. 1513-ban mint II. Ulászló király követe Konstantinápolyban járt s a törökkel a békét meghosszabbította.
Egyetlen leánya Felicitas, Pilsperger Farkashoz ment nőűl s ennek utódai a Pilsberger-Czobor ágat alkották, mely a XVI. század első felében virágzott.
A tulajdonképeni Czobor családot a XVI-ik század elejétől fogva Cz. Imre fiának: Gáspárnak (1519.) gyermekei folytatták. E Gáspár jóval túlélte a mohácsi veszedelmet, a mennyiben ő 1528-ban, mint I. Ferdinánd király híve, részt vett Trencsén vára bevételében. 1537-ben pedig Zsámbokrét várának elfoglalásánál annyira kitüntette magát, hogy ezért a király által fölmentetett a különben köteles hadisegedelem beszolgáltatása alól. Neje Sárkány Orsolya, utóbb Bakith Péterné. Négy fia közül Pál 1558-ban bárói rangot nyert, de a család további tagjai nem tőle, hanem testvérétől: Cz. Imrétől származtak._{L. Nagy I., i. h.}*
Ezeknek további története azonban már a család újkori történetére tartozik, ide még csak a mohácsi vészig terjedő genealogiai táblát csatoljuk:

III. A Czobor-család nemzedékrendje 1526-ig.

I. TÁBLA.
Chobor (1330 körül.) I. Miklós I. János (1360.) II. János. I. István. III. János. II. Miklós (1410.) Anko. IV. János. I. Mátyás. I. Mihály (1442.) Jusztina. András (1481.) Ilona. I. Imre (1515.) V. János (1457.) I. Márton (1505.) III. Miklós (1495.) I. Gáspár. Anna. Felicitas (Pilsperger Farkasné.) VI. János. Anna. Farkas. I. Pál báró (1558.) Anna. VII. János (1556.) György. Zsófia. II. Imre (1555.)

IV. Birtokok.

1. Aranyán.E helységben a Czobor család, úgy látszik, már a XIV. század végén birtokos volt, mert 1406-ban Cz. Miklós és János az itteni (és Iklód helységben levő) birtokaik egyharmadrészét Ankó nevű nővérüknek hozományul adták._{Pesty, Helynévtár, i. h.}* 1468-ban még gyarapodott itteni birtokuk, mert ez évben Mátyás király a Maróthi Mátyás magszakadása által gazdátlanná lett birtokrészt is Cz. János-, Imre- és Mártonnak adományozta._{U. o.}* 1476-ban e birtokot újra adományozta a király, melybe 1477-ben a fehérvári káptalan beigtatta._{Iványi, Bács.-B. vm. tört. társ. Évkönyve, 1892. 75–76. l.}* De a király időközben ezen adományáról megfeledkezvén, ugyanazon birtokot (egyéb más birtokokkal együtt) a Bazini és Szentgyörgyi grófoknak adományozta, miért is a Czoborok még ez évben óvást emeltek, mire a király ama birtokot visszaadta._{Orsz. Lt. Dipl. 22505. sz.}* Később a Bazini grófok e birtokokat Gábor kalocsai érseknek s a kalocsai káptalannak adták, miért is a Cz. család ez ellen is tiltakozott a kői és bácsi káptalan előtt,_{U. o. 18071. sz.}* és tiltakozásukat bizonyára számbavették.
2. Árokegyház. I. Mátyás király 1481-ben adományozta e helység egy részét Cz. János-, Imre- és Mártonnak, más egyéb birtokrészekkel._{Orsz. Lt. Dipl. 18514. sz.}*
3. Apátitelek. A király 1481-ben adományozta a Czobor testvéreknek e pusztának azon részét, mely azelőtt a Borothi család tulajdona volt._{U. o.}*
4. Bulcsuszék. E helység eredetileg Szőlősi-féle birtok volt, kinek leányai közül Cz. Mihály Annát birta nőűl. 1456-ban a király részben Cz. Mihálynak, részben Szántói Benedeknek adta a helységet más egyéb bodroghvármegyei javakkal._{U. o. 15110. sz.}*
5. Baja. I. Mátyás király 1472-ben Cz. János-, Márton- és Imrének adományozta egy részét e városnak (és Pethe helységnek), mely előbb Bajai Andrásé volt s magszakadás útján a királyra háramlott._{U. o. 17310. sz.}*
6. Bán-Zaka. Ez puszta volt s valószinűleg Zaka (l. ezt) körül létezett s talán azzal együtt nyerte a Czobor család királyi adományként még 1468-ban,_{Pesty, Helynévtár, i. h.}* 1478-ban e pusztát más egyéb birtokokkal a Bazini grófok magukénak vindikálván, Gábor kalocsai érseknek adták, mi ellen, mint tényleges birtokosok, a Czobor testvérek a kői káptalan előtt óvást emeltek._{Orsz. Lt. Dipl. 18071. sz.}*
7. Boroth. E helységet már egyéb birtokokkal Mátyás király 1481-ben adományozta a Czoboroknak s előbb valószínűleg a Borothi család tulajdona volt._{U. o. 18514. sz.}*
8. Bál. E helységet is 1481-ben adományozta a király a Cz. családnak Boroth és más helységekkel együttesen._{U. o.}*
9. Budi. Ugy látszik, régi Czobor birtok volt, mert Cz. Márton és Imre 1485-ben Morháti Jakab özvegyétől Cz. Borbálától és Morháti Eufemia férj. Ősi Lászlónétól ezt mint volt hozományi birtokot, egyezség útján nyerték, más egyéb birtokokkal együtt vissza._{Orsz. Lt. Dipl. 19082. sz.}*
10. Cherez. E helységet Cz. János, Imre és Márton Mátyás királytól 1481-ben adománykép nyerték több más birtokkal._{U. o. 18514. sz.}*
11. Czobor-Szent-Mihály. Jánosin kívül Halmos nevű helységgel együtt ez a helység képezte a család legősibb törzsbirtokát. Mikor szerezték, nem lehet tudni. Nagy Iván szerint az 1360 körül élt I. János, valamint fia I. István magukat már: «de Janossy et Chobor-Szt.-Mihály» irták, tehát a XIV. század második felében már családi birtokot képezett. II. János 1403-ban hűtlenségbe esvén, itteni részjószága elkoboztatott és Szilágyinak adatott,_{U. o. 56. sz.}* de még ez évben kegyelmet nyert; de hogy birtokait is visszakapta volna, arról nem értesülünk._{U. o. 8925. sz.}* Valószinű, hogy nem kapta vissza, mert Szilágyi László bácsmegyei főispán 1406-ban a többi közt czoborszentmihályi javairól is örökvallást tett testvérei részére s azokat a bácsi káptalan be is iktatta._{Iványi, Helynévtár, I. 54.}* A Szilágyiak után a Biai család lépett itt 1411-ben kir. adomány útján birtokba, mert időközben Cz. Miklós (II.) is hűtlenségbe esett, s itteni birtokai szintén elkoboztattak._{Iványi, Helynévtár I. 55.}* Később Cz. Miklós unokája Cz. Jánosnak fia Mihály Zsigmond királytól engedelmet nyert e birtokok visszaperlésére 1437-ben s utóbb nádori itélet folytán 1447-ben a Biaiktól vissza is nyerték e birtokokat._{Orsz. Lt. Dipl. 8925. sz.}* Mint nevezetesebb mozzanat említendő, hogy Mátyás király V. Jánosnak engedélyt adott 1469. és 1473-ban arra, hogy e helységben kőből vagy fából várat építhessen._{Pesty és Iványi helynévtárai, i. h.}*
12. Cserepes. Bodroghmegyei puszta-birtok volt ez, mely talán régóta a Czoboroké lehetett, mert a midőn V. János 1481-ben végrendelkezett, e pusztát több más birtokkal egyetemben a czoborszentmihályi domonkosrend társházának hagyományozta._{Orsz. Lt. Dipl. 24983. sz.}*
13. Csőszapa. E helységet Mátyás király 1481-ben adományozta Cz. János-, Imre- és Mártonnak több más helységgel, s talán eredetileg a Boroti család birtoka lehetett._{U. o. 18514. sz.}*
14. Erős. Régebbi Czobor-féle birtok lehetett e helység, mert 1485-ben már azt halljuk róla, hogy egy egyezség értelmében Morháti Jakab özvegye: Czobor Borbála és Morháti I. nővére: Eufémia e helységet több más birtokkal együtt, mint volt hozományukat, Cz. Mártonnak és Imrének a bácsi káptalan előtt visszaadták._{Orsz. Lt. Dipl. 19082. sz.}*
15. Gergeli. E helységet Mátyás király 1468-ban adományozta több más birtokkal együtt Cz. Mihálynak._{Pesty: Helynévtár i. h.}*
16. Halmos. Jánosival és Cz.-Szt.-Mihálylyal együtt e helység képezte a család legrégibb birtokát. Midőn Zsigmond király II. János birtokait 1403-ban elkobozta, Halmos is ezek között szerepelt s előbb a Szilágyiak, utóbb a Biaiak kezére került, honnan az említett két helységgel együtt a Czoborokhoz csak 1437-ben került vissza._{Orsz. Lt. Dipl. 56. és 8925. sz.}*
17. Hetes.E helységet Mátyás király 1468-ban adományozta Cz. Mihálynak._{Pesty, Helynévtár, i. h.}* 1482-ben e birtokban az óbudai apáczák emberei (Zondból) foglalást tevén, e miatt V. János pert folytatott._{Orsz. Ltr. Dipl. 18730. sz.}*
18. Jánosi. A Czobor család ősi fészke. A XIV. század első felében a család csak e helységben volt birtokos. 1403-ban II. János itteni birtoka (Cz.-Szt.-Mihály és Halmossal együtt) elkoboztatván, e helység is a Szilágyiak, majd a Biaiak kezére került, mígnem Cz. Mihály és Mátyás 1447-ben újból visszanyerte._{U. o. 8925. sz.}*
19. Iklad. A család itt már a XIV. század végén birtokos volt, mert a következő század elején, 1406-ban Cz. Miklós és János e birtok egyharmad részét hozományul adták (más egyéb jószágokkal együtt) Ankó nevű nővérüknek, midőn az Szilágyihoz férjhez ment._{Pesty, Helynévtár, i. h.}*
20. Ivánfalva. Hetes helységhez tartozott. Mint ilyent a család 1479-ben más egyéb birtokokkal együtt odaajándékozta a czoborszentmihályi domonkosrendi társháznak._{Iványi, Helynévtár, i. h.}*
21. Kengi. E helységben vagy annak környékén birtokosok voltak a Czoborok, mert 1480-ban Pakai László a miatt perelte őket, hogy e helységben levő birtokából Cz. János, Imre és Márton valamit elfoglaltak._{Orsz. Lt. Dipl. 18354. sz.}*
22. Kenyeres. Régebbi birtok volt, mert 1485-ben a bácsi káptalan előtt Morháti Jakab özvegye szül. Czobor Borbála és Ősi Lászlóné szül. Morháti Eufemia e helységet (más egyéb birtokokkal együtt), mint volt hozományukat, Czobor Márton- és Imrének visszaadták._{U. o. 19082. sz.}*
23. Kakucs. Mátyás király 1481-ben Czobor János-, Imre- és Mártonnak adományozta több más birtokkal együtt e helységet is, mint a mely azelőtt a Boroti család tulajdona volt._{Orsz. Lt. Dipl. 18514. sz.}*
24. Pethe. A Czobor testvérek 1472-ben nyerték e helységet királyi adományul Baja várossal együtt, mint oly birtokot, mely Bajai András magszakadása folytán vált gazdátlanná._{U. o. 17310. sz.}*
25. Pacsér. Cz. János, Imre és Márton 1481-ben nyerték adományúl Mátyás királytól e helységben ama birtokot, mely azelőtt a Boroti családé volt._{U. o. 18514. sz.}*
26. Paraszti. Eredetileg Morháti-féle birtok, de a Czoborok is birtokosok voltak itt. 1485-ben Morháti Jakab özvegye szül. Czobor Borbála és Morháti Eufémia a bácsi káptalan előtt átadták e helység egyharmad részét Cz. Márton- és Imrének._{U. o. 19082. sz.}* 1509-ben Cz. Márton és Imre, nemkülönben Podmanyai János II. Ulászló királytól e helységet is adományúl nyerték egészen._{Iványi, Helynévtár, i. h.}*
27. Pest. Itt a családnak háza volt, melyet Cz. Jusztina hozományul vitt Bélyegi Márkus Péterhez. Halála után 1495-ben e ház miatt Cz. Imre és Márton Bélyegi ellen pert folytatott._{Orsz. Lt. Dipl. 20254. sz.}*
28. Rég. A XIV. században már Czobor-birtok lehetett, mert a bácsi káptalan által 1399-ben tartott határjárás alkalmával a család birtokai között fordul elő._{Iványi, i. h. I. 54.}*
29. Szőlős. V. László király 1456-ban a Szőlősi Fülöp-féle birtokokat: Szőlős, Bulcsuszék és Szécsén nevű helységeket Cz. Mihálynak és Szántó Benedeknek (Szőlősi vejeinek,) közösen adományozta._{Orsz. Lt. Dipl. 15110. sz.}*
30. Szécsény. Cz. Mihály kir. aludvarmester 1456-ban V. László királytól nyerte e birtokot._{Orsz. Lt. Dipl. 15110. sz.}*
31. Sári. Valami jogot formáltak e birtokra Cz. János, Imre és Márton, mert azt 1480-ban elfoglalták Pakai Lászlótól, a mi miatt ez utóbbi pert is indított._{U. o. 18354. sz.}*
32. Szent-András. Régi Czobor-birtok volt, mert 1399-ben már a bácsi káptalan határjárást tartott itten,_{Iványi, i. h. I. 54.}* a midőn pedig Czobor János (V.) 1481-ben a bácsi káptalan előtt végrendelkezett, Szent-András teleke nevű pusztáját is a czoborszentmihályi domonkosrendi társházra hagyta._{Orsz. Lt. Dipl. 24983 sz.}*
33. Szántó. 1399-ben már a család birtoka volt, mert a bácsi káptalan itt határjárást tartott_{Iványi, Helynévtár, I. 54.}* 1485-ben Morháti Jakab özvegye szül. Cz. Borbála és Morháti Jakab nővére Eufemia itteni birtokukat Cz. Márton- és Imrének átengedték._{Orsz. Lt. Dipl. 19082. sz.}*
34. Szent-Pál. E helységet 1461-ben adományozta Mátyás király Czobor (IV.) János fiainak Mátyás- és Mihálynak._{Iványi, i. h. I. 126.}* 1474-ben a király megengedte, hogy e birtok Tapolcza nevű helységgel együtt Bácsmegyéből Bodroghmegyébe kebeleztessék._{U. o.}* II. Ulászló király Cz. Imre és Márton kérelmére 1499-ben ugyanily értelmű rendeletet adott, meghagyván Bácsmegyének, hogy a Czoborokat többé ne háborgassa._{Orsz. Lt. Dipl. 22505. sz.}*
35. Szilvás. Régebbi Czobor-birtok volt e helység, 1508-ban Cz. Imre és Márton itt a kői káptalan által határjárást tartatott._{U. o. 21841. sz.}*
36. Szent-Miklós. Mátyás király 1466-ban Cz. Mihály kérelmére átirta a bácsi káptalan azon (1464-ben kelt) oklevelét, melylyel a Szent-Miklósban levő Bárányvölgy nevű részbirtok a Bessenyői családtól Czobornak itéltetett. 1466-ban Cz. Mihály és e helység plébánosa között per folyt._{Orsz. Lt. Dipl. 16053. sz.}*
37. Tapolcza. Mátyás király 1461-ben adományozta e helységet (Szent-Pállal együtt) Cz. János fiainak: Mátyás- és Mihálynak, mint volt Botlus György-féle gazdátlan birtokot._{Iványi, i. h. I. 126.}* 1474-ben Mátyás király, 1499-ben pedig II. Ulászló elrendelte, hogy e helység Bácsmegyéből Bodroghba kebeleztessék._{Orsz. Lt. Dipl. 22505. sz.}*
38. Tötös. Morháti Jakab özvegye szül. Czobor Borbála és Morháti J. nővére Eufemia 1485-ben a bácsi káptalan előtt e helységet is átengedték egyharmad részben Cz. Márton- és Imrének, mint volt hozományukat._{U. o. 19082. sz.}*
39. Tad. Ezen bodroghmegyei helység szintén azok közé tartozott, melyeket özv. Morháti Jakabné szül. Czobor Borbála és Morháti Eufemia a bácsi káptalan előtt a Czoboroknak 1485-ben átengedtek._{U. o. 19082. sz.}*
40. Wel. Eredetileg Patai László birtoka volt, de 1480-ban Cz. János, Imre és Márton erővel elfoglalták. Ez ügyben a bácsi káptalan vizsgálatot tartott._{Orsz. Lt. Dipl. 18354. sz.}*
41. Zaka. E helységet Mátyás király 1468-ban adományozta Hetes, Aranyán és Gergeli nevű helységekkel együtt Cz. Mihálynak._{Pesty, Helynévtár i. h.}*

V. A Czoborok további sorsa a család kihaltáig.

A mohácsi veszedelem (1526.) az egész magyar alföld történetében forduló pontot képez s az alföld rosszra fordult sorsában osztoztak a déli vármegyékben birtokos családok is. Bács- és Bodroghvármegyék, melyek határai közt a Czoborok ősi jószágai elterültek, a mohácsi vész után a törökök dúlásainak estek áldozatul, s az itt levő magyar községek lakosai részint a harczokban vesztek el, részint a felsőbb vidékekre költöztek.
A Czobor család jószágai is ekkor mentek itt veszendőbe, a család tagjai azonban nem pusztultak el, hanem szintén biztosabb vidékekre költöztek. Ezen átköltözésre nézve semmi biztos értesülésünk nincsen. Valószínű, hogy a családnak már a mohácsi vész előtt voltak a felvidéken is birtokai és így lehetséges, hogy a családtagok a mohácsi veszedelmet követő zavarok elől lassankint oda költöztek. Ugyanis már I. Mihályról tudjuk, hogy a bács- és bodroghmegyei birtokokon kívül volt jószága, a baranyai birtokokat nem is említve, a komárommegyei Kolthán és a borsodmegyei Kint helységben, maga pedig mint Budavár kapitánya az 1458–67. évek táján a bácskai részektől szintén távol lakott._{Nagy Iván i. m. III. k. 205. s. k. l.}* Fia I. Imre, a ki előbb Bodroghmegye főispánja is volt, birta a felvidéken Besenyőt és Sólyomot s 1515-ben az oppelni herczegség kormányzója levén, szintén távol lakott ősi szülőföldjétől._{U. o.}*
A mohácsi veszedelem idején a családból I. Mihály fiai: Imre, V. János, Márton és III. Miklós voltak a család fejei, de hogy ezek közül részt vett-e valamelyik a mohácsi ütközetben, nem lehet tudni; valamint egyáltalán az sem bizonyos, hogy e tájban mely birtokaikon laktak vagy tartózkodtak.
A török hódítás első éveiben a család e tagjai azonban már többé nem szerepelnek, valószínű tehát, hogy mind e tájban haltak el, helyet engedve a fiatalabb nemzedéknek. A mohácsi vész után tovább virágzó Czobor családnak első szereplője és megalapítója Cz. Imre fia: Gáspár volt, a ki a Zápolya János és I. Ferdinánd királyok közötti viszályban ez utóbbinak pártjára állott s talán ennek köszönhette családja fenmaradását s későbbi virágzását. Cz. Imre a hadi pályán működött, életéből azonban csak annyit tudunk, hogy Ferdinánd király hadaiban részt vett 1528-ban Trencsén bevételénél, 1537-ben pedig Zsámbokrét várának elfoglalása alkalmával annyira kitüntette magát, hogy a szokásos subsidium fizetése alól fölmentetett._{Nagy I. i. m.}*
Családjának további történetét hazai genealogusaink, főleg pedig Nagy Iván, telhetőleg részletesen előadták s részint ezért, részint pedig, mivel a család ezutáni élete a Bácskával úgyszólva semmi összefüggésben nincs, a következőkben a család történetét csak főbb pontjaiban fogjuk érinteni s részletezésbe csak ott fogunk bocsátkozni, a hol a Czoborok élete a Bácskával ismét érintkezésbe jő.
A XVI. században Cz. Gáspárnak több gyermekét látjuk szerepelni. Fiai közül I. Pál 1572–88-ig a nyolczados törvényszék birája volt, bárói rangot nyert, gyermeke nem maradt; VII. János katonai pályán szerepelt s elesett Babocsa váránál 1556-ban; György nevű fiáról, továbbá Anna és Zsófia leányairól mit sem tudunk; legnevezetesebb gyermeke s a család folytatója: II. Imre volt.
II. Imre 1567-ben táblai biró volt, 1572-ben pedig alnádorrá neveztetett ki. Birtokokat szerzett Somogy- és Sopronmegyében. Ő volt az első egyúttal, a ki a török hódítás folytán elvesztett bácskai családi javakat visszaszerezni iparkodott. 1579-ben ugyanis az egri káptalan előtt szerződésre lépett Szegedy Ferencz egri hadnagygyal arra nézve, hogy ez a Czobor-féle bácskai jószágokat embereivel foglalja vissza, gondozza és a szokásos úrbért a birtokok lakosaitól szedje be, kikötvén, hogy az ekként begyűlendő jövedelemből egyharmadrész Gergelyt, kétharmadrész pedig Cz. Imrét illeti._{Orsz. Lt. (Neo Regist. A. fasc. 1710 nr. 2.) Említik továbbá e tényt: Nagy Iván, Magyarorsz. családai III. k. Iványi I., Helynévtár I. 58. Pesty Fr, Helynévtár i. h. Steltzer Fr., Gesch. der Bácska 50. l.}* Volt-e sikere e vállalkozásnak, arról nem értesülünk. Cz. Imre 1580 táján halt meg; három gyermeke közül Erzsébet, Thurzó György nádor neje, a ki férje halála után Árvamegye főispáni tisztét is viselé, birta Zólyom és Dobronyiva várakat; II. Mihály kir. táblai ülnök, később báró, az 1604. és 1609. országgyűlésen szerepelt, továbbá részt vett Forgács Zsigmond vezérlete alatt az erdélyiek elleni táborozásban; második neje Thurzó Zsuzsa volt, a kitől Imre (IV.) fia született, ennek ága azonban leányaiban kihalt. (Lásd II. tábla.) Harmadik fia II. Imrének II. Márton volt (neje Nádasdy Orzsolya), kinek két fia maradt:
III. Imre és III. Márton. Ezek közül III. Imre 1625 körül kezd szerepelni, midőn az ez évi országgyűlésen a komáromi határvizsgálati választmány tagjául és a fölebbezési törvényszék ülnökéül neveztetett ki. 1630-ban már főtárnokmester. Birta Ugocsában Nagy-szőlőst, 1656-ban pedig királyi adományként nyerte Holics és Janin uradalmakat._{Orsz. Lt. Garam-Szt.-Benedeki konvent levéltára, fasc. XII. nr. 8.}* Nejei: Révay Éva, Thurzó Bóra és Bánffy Zsófia voltak. Fiai, Bálintot kivéve, utódok nélkül haltak el. Leányai közül egyik Thurzó Szaniszló neje volt. (L. II. tábla.)
A család további folytatójának Cz. Bálintnak (1647.) egy fia, Ádám, és Éva, Anna, Judith nevű leányai maradtak. II. Ádám jeles katona, a nagy Zrinyi Miklós tanítványa volt; harczolt a törökök, francziák ellen és tábornokságig emelkedett. A lázongások idején I. Lipót királytól elpártolván, az elégületlenekhez állott, kiknek részéről 1684-ben Pozsonyban Lothringeni Károly hg. és Abele Kristóf gr. királyi meghatalmazottak előtt tért át a király hűségére vissza. 1685-ben Érsekujvár megvétele végett a Komáromba gyűlt sereghez csatlakozott s részese volt a győzelemnek, melyet Lothringeni Károly hg. ekkor Ibrahim vezéren nyert. Meghalt 1692-ben, több leánya és egy fia maradt:
Márk, a ki tábornok és királyi főajtónállómester volt 1715–23-ig. Részt vett a Rákóczy elleni háborúban s 1704-ben a gerencséri ütközetben a kuruczokkal szemben megmenté Heister tábornok életét az által, hogy a hajdút, a ki az ütközet hevében a tábornokra halálos csapást mért, lelőtte.
E közben másfél százados viszontagság után Magyarország alsó részei felszabadulván a török uralom alól, e vidéken 1699 óta a vármegyék ujjászervezése s a régi birtokok visszacsatolása az e czélra az 1715. évi országgyűlés által kiküldött u. n. újszerzeményi országos bizottság (neoacquistica comissio) által megkezdetett. E bizottság, melynek egy része 1716-tól fogva Szegeden, gr. Volkra elnöklete alatt működött, a kormány intentióihoz híven azt tervezte, hogy a múlt háborúk költségeinek némi megtérítése fejében úgynevezett «mixta donatio»-k által magánosokra fogja átruházni a visszakerült birtokokat és az innen befolyandó összeggel fogja kárpótolni a teljesen kiürült katonai kincstárt. A szegedi küldöttség első sorban a régi birtokosokra volt tekintettel, kik ha birtokjogukat igazolni tudták és jószágaiknak ismét uraivá akartak lenni, tartoztak a viselt háborúk költségeinek megtérítése fejében, a birtok arányához képest, felsőbb helyen kivetett bizonyos összeget a királyi kamaránál lefizetni s ekkor mixta donatio, vagyis királyi kegyelem és a lefizetett pénzösszeg révén új adomány gyanánt kapták vissza egykor elvesztett uradalmaikat.
Mikor és hogyan fordult Cz. Márk e bizottsághoz az iránt, hogy őseinek egykori bácskai birtokait visszadják, nem tudjuk, tény azonban, hogy ő, a ki már 1722-ben Bodroghvármegye főispánjává neveztetett ki, 1727-ben az úgynevezett bajai uradalmat, mely Baja városból, Szt.-Iván, Bikity, Gara, Vaskút és Bátmonostor helységekből és tíz pusztából állott_{E puszták: Szurduk, Vranyos, Istvánmegye, Rém, Borota, Side, Csávoly, Mátéháza, Tataháza és Mélykút. (Orsz. Lt. N. R. A. fasc. 1613. nr. 19.)}* visszanyerte. Ugyanez év okt. 6-án szerződést kötött Baja városával, mely szerint érvényben tartja annak királyi szabadalmait, és Istvánmegye s Szurduk pusztákat egészen, Vaskut, Vranyos és Csávoly pusztákat pedig részben átengedi a városnak évi 15600 frt haszonbér fejében. A többi birtokokat, melyekhez a tiszta kir. adományként nyert Almás, Matheovics, Hegyavicza, Jankovácz, Ivánka, Hölcs és Roglaticza nevű helységek is tartoztak, bizonyára egyeseknek adattak bérbe. Cz. Márk 1728-ban húnyt el s nejétől Lichtenstein Antonia herczegnőtől József nevű fia és Antonia leánya maradtak, a ki Cordona hg. neje lőn.
A Czobor család utolsó férfi sarja, József, pazarló és költekező főúr levén, már az által is nehéz helyzetbe jutott, mert atyjától a nagy birtokokon kívül nagy adósságot is örökölt. Atyja ellen bizonyos Leeb József nevű hitelezője 172,663 frt erejéig pert folytatott s meg is nyert éppen a tájban, midőn Cz. József 1729-ben a bajai uradalmat 5700 frtért Berdeczky Ignácznak adta bérbe. Néhány hónap múlva, szept. 7-én azt önkényűleg ismét másnak, t. i. Radics János bácsvármegyei alispánnak engedte által, a miből az illetők közt szintén per támadt. E közben a Leeb-féle tartozásra nézve 1731-ben végrehajtás folytán a bajai uradalom jövedelmei lefoglaltattak s innen fogva a 65,000 forintra becsült uradalom Leeb özvegyénél_{1738-ban Haymerle János Farkassal lépett szerződésre a bajai uradalmat illetőleg Cz. József gróf, midőn 7000 frt vételár köttetett ki; de hogy e szerződés érvényesült volna, nincs tudomásunk. (Orsz. Lt. N. R. A. fasc. 1612. nr. 45.)}* maradt zálogképen mindaddig, mígnem József gróf 1741-ben kamarai engedély alapján azt br. Vay Lászlónak és Orczy Lőrincznek 14,000 frtért el nem adta._{Iványi I., Baja város története. Bács-B. vm. Tört. Társ. Évkönyve. 1886. évf. 174–177. l.}*
Cz. József, a ki Pesten 1771-ben halt el, végső éveiben szegénységre jutott s állítólag ama kicsiny nyugdíjából éldegélt, melyet neki Mária Terézia királynő adott; mert mint egyik életírója mondja: «szertelen pompákra pazarlá el szép uradalmait s vénségére teljesen kimerült; halála után pedig hidegen temette el emlékezetét a maradék.»_{Nagy I., i. m. III. 210.}*

VI. A család czímere.

Mikor és mely királytól kapott nemesi czímert a Cz. család, genealogiai íróink nem említik s erre vonatkozólag írott nyomokat feltalálnunk eddig nem sikerült. Tény azonban, hogy a család a mohácsi vészt követő időkben önálló nemesi czímert használt, melyet Nagy Iván jeles genealogusunk (Adami, Scuta Gentil. tom. II. után) a következőkben reconstruál:
vízszint osztott pajzs, melynek felső kék udvarában félhold felett csillag, alsó kék udvarában pedig két strucztoll lebeg, a pajzs feletti sisak koronáján kettős kereszt.
A grófi czímernél ez ősi czímer egy négy udvarra osztott pajzs közepére ötödiknek jutott. A többi négy udvar közül az 1. és 4. vörös udvarban zöld halmon álló koronából két elefántormány közt egyszarvú emelkedik ki; a 2. és 3. vörös udvarban zöld halmon álló koronán két elefánt-ormány között koronás oroszlán áll. A pajzs felett grófi koronán három nyilt sisak áll, mely körül a jobb oldalin két elefánt-ormány között koronás oroszlán, a bal oldalin két elefánt-ormány között egyszarvú, a középső sisakon pedig két strucztoll között egy gólya áll, mely csőrében kigyót tart, szemközt feléje egy sas repül._{Gr. Cz. Ádám pecsétje 1685. Nagy I., i. m. III. 205.}* A foszladék jobbról arany-kék, balról ezüst-vörös.

VII. A Czobor-család nemzedékrendje annak kihaltáig.

II. TÁBLA.
II. Imre (1555) II. Márton. Erzsébet Thurzó Györgyné. II. Mihály. III. Imre (1630.) III. Márton. IV. Imre (1628.) VII. János. Mária. Pál. Erzsébet. Erzsébet Csákyné. Mária Csákyné, majd Löwenburgné. Kristóf † I. Ádám † Tamás † Bálint (1647.) Anna Thurzóné. Orsolya Kéryné. II. Ádám. (1685.) Éva Keglevichné. Anna ? Judith ? Márk († 1728.) Krisztina Kolonicsné. Teréz Pálffyné. Éva † Angelika † József (1771.) † Antonia Cordona hgné.

DUDÁS GYULA.

A BURCHARD-BÉLAVÁRY CSALÁD.

(Két rajzzal.)
A konzervativ nemzeti érzelmű, hazájához hű magyar elem és azok között az idegen befolyástól inficiált, hazájuk érdekét önző czélokért megtagadni képes utilitariusok között való viszály és harcz – kik még Rákóczi proscriptióját sem átallották törvénybe iktatni – sok magyar embert űzött ki honából.
Ezek közül ki tudná megmondani, hogy hányan változtatták meg nevüket s hánynak ivadéka él ma – ismeretlenűl idegen országban nem is sejtve, hogy ősei bölcsőjét Árpád hazájában ringatták. Azonban vannak olyanok is, kik megtartották nevüket s még leányágon való utódaik is az ősi magyar nevet viselik, mint a franczia Esterházyak.
Az eredetileg Sáros vármegyében virágzott s onnan több más vármegyébe elágazott Bélaváry család egyik tagját Jánost szintén más hazába kergette rossz sorsa 1575 körül. Sok viszontagság után végre Revalban telepedett le, hol, hogy nyoma vesszen, a Burchard nevet vette föl.
Igyekezetét és szorgalmát a szerencse sikerrel jutalmazta meg, úgy, hogy csakhamar ismét fölvette ősi nevét s czímerét is használta. Ez a Burchard-Bélaváry család alapítója.
János Pozsonyban született, s egy családi krónika szerint, mely a Rigában élő Burchhard-Bélaváry Karolina kezei között van, Revalba való jutása előtt hosszabb ideig Salzburgban és Münchenben lakott, erről különben azok a bizonyítványok is tanuskodnak, melyek szintén a család tulajdonában vannak. Ennek a Jánosnak fia volt az 1588-ban született II. János, ki revali házában, – hol atyjának gyógyszertára volt – annak emlékére halála előtt egy évvel 1635-ben azt a síremléket állíttatta, melynek rajza alább látható. E renaissance modorban készült síremlék jobb oldali részén a keresztre feszített haldokló Megváltó alatt anyjának Von Spröckelsen Dorottyának alakja és czímere látható, a baloldalin pedig, a sírból föltámadó Jézus alatt, atyjának Burchard-Bélaváry I. Jánosnak alakja és a Bélaváryak czímere.

E férfi alakja costume-ismereti nézőpontból is érdekes, a mennyiben ruházata a töröktatár divattól befolyásolt magyar viseletet mutatja, a mely sok tekintetben lengyeles. Födetlen feje és arcza, a bajuszt leszámítva, borotvált. Jobb oldalán függő görbe kardjának markolata keleti jellegű, vállára tegez van akasztva, melyből ijj mellett nyílveszők látszanak ki, melléhez szorított balkezében pedig fokost tart.
Az esztlandi kormányzóság fővárosában, a finn öböl egy mély beszögellése mellett, festői helyen épült Revalban letelepedett Burchard-Bélaváryak nem szüntek meg régi hazájukba visszavágyódni, de vágya egyiknek sem teljesedett be. Úgy látszik, hogy az apáról fiúra átöröklött, Magyarországhoz való tartozás érzékét kegyelettel ápolták e családban, mert 1820-ban ismét hazafelé való útjában találjuk egy tagját Konrádot s öt évvel később Jánost is. Konrád nem érhetett vágyakozásainak helyére, mert az akkor még Törökországhoz tartozó Havasalföldön megölték, János azonban szerencsésebb volt, haza jutott, hol eleinte a Bélaváry nevet elhagyta, nehogy abba a gyanúba essék, hogy a nevezett család kihalt ágának időközben más kézre jutott birtokait akarja visszaperelni. De úgy látszik még most sem elégelte meg a sors a bujdosást, melylyel e hazájához hű családot sújtotta, mert fiai, kik az 1848/49-iki szabadságharczot karddal kezükben végig küzdötték, ismét emigrálni voltak kénytelenek. Ő maga 1881-ben halt meg. Halálát az a tudat könnyítette meg, hogy az 1867-iki kiegyezés után fiai közül kettő, Gusztáv és Konrád, utolsó éveiben ismét körülte, a soha el nem feledett haza földjén lehettek. A Magyarországon maradt Bélaváryak 1760-ban deficiáltak. Genealogiájuknak töredékét egy az országos levéltárban őrzött okirat nyomán ismertetjük, melyet 1750 szeptember 28-án állítottak ki Eperjesen s erősítettek meg nevük aláirásával és pecsétjükkel Szinnyei Merse Zsigmond alispán, palugyai Palugyay Péter szolgabiró és harságyi Farkas László esküdt.

Szikavai Bélaváry Miklós. 1. felesége: fintai Darholcz Zsuzsánna. 2. felesége: Madarász Erzsébet. 1-ső feleségétől Dávid felesége izbugyai Viczmándy Mária. 2-ik feleségétől Éva férje vajai Ibrányi László. Zsuzsánna. 1-ső férje? 2-ik férje Valagurszky Sándor, lengyel nemes N. ferenczrendi barát. Valagurszky László. Ibrányi Juliánna. István. László.

Abban az oklevélben, melyből e leszármazási töredéket vettem, két – Valagurszky Sándor fiának Lászlónak kiállított – testimonialis levél hitelességét bizonyítják a fennebb említett Sáros vármegyei tisztviselők.
Az egyiket vajai Ibrányi László és szikavai Bélaváry Éva leánya, Ibrányi Julianna, állította ki Petneházán, 1744 május 31-én, a másikat fivére Ibrányi István Ibrányban 1747 aug. 16-án.
Mind a kettő a közölt filiatio helyességét bizonyítja és azt, hogy a Bélaváry család fiága az (1760) elhalt ferenczrendi baráttal deficiált, továbbá még azt is, hogy Bélaváry Dávid leszármazói közül a testimonialis levelek irásakor Valagurszky Lászlón, Ibrányi Juliannán, Istvánon és Lászlón kivül senki sem volt életben.
Térjünk most vissza a honától elszakadt Bélaváry János leszármazóihoz, a Burchard-Bélaváryakhoz, kiknek genealógiája egy családi krónika_{E családi krónikát 1580–1900 évek között Burchard-Bélaváry IX. János irta, eredetije a családnál, másolata az esztlandi múzeumban van. V. 2095. sz. a.}* nyomán van összeállítva.
I. János, a mint mondtuk, Salzburgban és Münchenben hosszabb ideig lakott. Erről a családi krónikán kivül a családnál őrzött különböző keltű bizonyítványok is tanuskodnak. Revalba való telepedésének idejét abból a szerződésből ismerjük, melyet háza vételekor kötött.
Ez a ház szakadatlanúl a család birtokában volt a legújabb ideig s ebben van az említett síremlék.
A Burchard-Bélaváryak III. Jánosig, ki orvosdoktor volt, mind Revalban laktak. – V. Jánosnak rendeletére alapított özvegye, a Lübeckből származott Wengler M. hitbizományt 1741-ben.
A Bélaváry János alapította oroszországi Burchard-Bélaváry család ismét három főágra oszlott, úgymint.
I. A revali ágra, melynek utolsó férfi-sarja 1891 szeptember 20-án halt meg.
II. A rigai ágra: mely a közölt leszármazási táblázatba bizonyítékok hiányában nem illeszthető.

Károly Miklós Braunschweig Helena Karolina János Károly Gusztáv 1806 † ? felesége ? Karolina M. Dorottya Rigában él. A. H. Carolina él. N. férje von Kittel N.

III. A magyarországi új ágra, melyet a Koscziusko hadában szolgált János fia, az 1825-ben hazatért János alapított. Ennek atyja valószínűleg az 1720-ban született Gottliebnek volt az unokája. Ezt ugyan semmi keresztlevéllel nem lehet bizonyítani, de következtetni igen abból a körülményből, hogy hiteles oklevelek szerint az oroszországi Burchard-Bélaváryak közül egy sem vándorolt ki onnan ebben az időben, valamint később sem, csak is Gottlieb gyermekei, mert anyjuk összes vagyona nagybátyjuk, Gusztáv György kezébe került s az özvegy von und zum Mühlen E. D. hiába perelt az 1762-ik év körül.

Welaváry (Bélaváry) Bos Ambrus. I. János 1575-ben kimenekült, n. Campherbeck Anna Revalban. Helena férje ? 3 leány. András felesége Sipos Margit Komáromban. III. János † 1671, orvosdoktor. Anna férje Buchow Keresztély. Magdolna férje von Wieler Miklós. Leánya a skót Clayhills felesége. Ágota. IV. János szül. 1654, felesége Cahl Katalin 1651–1731. Dorottya. 1. férje Haeks János. 2. férje Lohmann Keresztély. Gáspár 1656–1710 n. Rodde Anna. Erzsébet férje von Wistinghausen Ulrik. Ágota férje Genken János. V. János orvosdoktor, n. Wengler M. Lübeckből. Dorottya férje Thieven Keresztély. N. leány. VI. János kiskorában meghalt 1715–1717. VII. János n. Wistingshausen Margit Erzsébet. Kristóf Vilmos magtalanul halt meg. Gittlieb szül. 1720, megházasodott 1745. n. von und zur Mühlen E. D. M. Dorottya. Oom Henrik. Gusztáv György. Dorottya Erzsébet férje Sperbach Miklós. VIII. János szül. 1748 n. Schuhmacher A. Dorottya. Dorottya férj. Rosenberger N. M. Nathalia férj. Traunberg N. Keresztély n. v. Cursell N. 1755. János Gottlieb n. von Knorring N. 1755. IX. János Konrád. N. őrnagy az orosz seregben. XI. János, kapitány Koscziusko alatt 1794. X. János szül. 1776. Frommhold M. Nathalia János szül. 1777. János Gusztáv. XIII. János. Folytatását lásd alább. XII. János müncheni lakos n. Linden Luiza. N. férje von Glehen N. XIV. János.

A két fiu, úgy látszik, Belső-Oroszországba ment szerencsét próbálni, a második kinek keresztnevét nem sikerült megtudnom, őrnagy lett az orosz hadseregben s állítólag fiai is orosz katonatisztek voltak; az első, János Konrád sorsáról nem sokat, csak is annyit tudunk, hogy Lengyelországban lakott, fia János a lengyel szabadságért harczolt Koscziusko zászlaja alatt. Ennek fiát szintén Jánosnak nevezték s ez az, ki ismét honába tért 1825-ben; a Havasalföldön elpusztult Konrád szintén testvére lehetett.

XIII. János, ki a táblázaton még föl van tüntetve. 1825-ben Magyarországba visszatelepedett. Felesége von Wiemuth Karolina. Gyula. Felesége Delbeck Zsófia. Gusztáv n. Bukovszky Lujza. Konrád n. Fuchs Augusta. Marczel Francziaországban élnek. István külföldön tanul. Aladár Lud. ak. növendék. Rezső. Pál. Andor.

Ennek az ágnak Magyarországban való virágzását hét élő férfi sarja biztosítja. Egy hajtása Francziaországban talált új hazára, mintegy igazat adva a régi példaszónak, hogy «chacun a deux patries: la sienne et la France». A Bélaváryak a többször említett családi krónika tanusága szerint alább közölt czímerüket 1461-ben szerezték. E czímert Ferdinánd király Bécsben 1557-ben szikavai Bélaváry György számára, ki Pápán halt_{Ennek két fia közül egy Olmüczbe származott s ott nyoma veszett.}* el, megújította. E czímerujító levél 1585-iki hiteles másolata Revalban van, úgyszintén az 1770. illetőleg 1795-iki orosz és német fordítása is. 1891-ben I. Ferencz József király megengedte, hogy a János fiai Gusztáv és Konrád valamint ezeknek törvényes utódai az eddig is viselt Burchard-Bélaváry kettős nevet s az alább közlött czímert használhassák (Lásd a Budapesti Közlöny 1891 november 23-iki 274-ik számát).
E czímer ugyanaz, mint a mely a revali síremlék ide mellékelt rajzából látható. Ilyet használt a beregvármegyei Bélaváry Miklós is, kinek 1664-ből származó köriratos pecséte után közli Siebmacher a család czímerét.
Leirása a következő:
Vörös kékkel metszett pajzsban fönt lépő arany grif, lent három liliom.
Oromdísz: jobbról arany-vörössel, balról arany-kékkel metszett szarvak között növekvő arany grif.
A foszlányok szine jobbról arany-vörös, balról arany-kék.
A paizs alatti szalagon «Impadivus» jelszó olvasható, mely úgy látszik csakugyan félelmet nem ismerő merészekké tette az ćgise alatt születetteket, hogy oly sok viszontagság között, a balsors szüntelen megújuló csapásai alatt el nem csüggedtek, hanem visszatérhettek oda, honnan évszázak előtt eleik elbujdosni voltak kénytelenek s a hová szüntelen visszakivánkoztak.

BÁRCZAY OSZKÁR.

VEGYES.

A béri Balogh család.

Béri Balogh Ádám, II. Rákóczy Ferencz vitéz tábornoka emelte családja nevét ama fényes nevek közé, melyek elválaszthatatlanul függnek össze a kuruczvilág történelmével.
Tragikus halálával ép oly gyorsan letűnt e családnév, mint a mily keveset tudnak elődeiről genealogiai munkáink.
A vasvár-szombathelyi székeskáptalan jegyzőkönyveiben előforduló 13 virágzó Balogh család között a béri Balogh családdal csak a XVI. század végétől kezdve találkozunk._{E 13 család: Balogh de Alap (1591), de Alsó-Bükk (1635), de Bajánd (1601), de Baloghfalva (1584), de Bér (1598), de Bőd (1584), de Csempeszháza (1583), de Györgyfalva (1676), de Mankó-Bükk (1591), de Merenik (1615), de Merenye (1651), de Neboisze (1591) és de Nemeskér (1588). Ez összeállításnál az évszám azt az évet jelöli, melyben az illető család először fordúl elő a káptalan jegyzőkönyveiben.}*
A legelső család, mely előnevet használ: a csempeszházi Balog (1583) család, míg a XVII. század jegyzőkönyveiben számos előnév nélküli Balogh család szerepel.
Az első okirat, mely Balogh Péterre vonatkozik, 1598-ban kelt. Ez irat szerint: Jely Tamás a töttösi jószágot nővérei, Orsolya férjezett Balogh Bertalanné, Zsuzsánna férjezett Dörögöyné s Krisztina férjezett Somogyi Benedekné nevében 70 magyar forintért eladja Balogh Péternek, nejének szül. Töttössy Klárának, s fiuknak Jánosnak.
Ugyanezen a Balogh Péter 1610-ben, mint Fadd, Mész s Hencse birtokosa említtetik Abafy Miklóssal s ez évben Gyeregyét, majd Töttöst Majsa Bertalanné szül. Töttössy Klárának zálogosítja el.
Péternek az említett János fián kivül_{Alighanem azon Balogh János ez, ki az 1632-ben Taródy Andrástól vett Hermán és Kis-Szőllős birtokokat átiratja Balogh Andrásra és Zsuzsannára. (Vas vármegye levéltára, az osztályiratok közt.)}* még két fia s négy leánya volt: Péter, Ferencz, Kata, Ilona, Zsuzska s Judith.
1614-ben Kopátsi Simon Mihály birtokát, 1615-ben pedig Gyeregyét a hozzátartozó két erdővel zálogosítja el Egerváry Mihály 300 forintért Balogh Péternek.
Balogh Péter 1618 előtt halt meg, a töttösi udvarházat fiai: Péter és Ferencz ez évben osztották fel egymás közt. Az ifjabbik Balogh Péter, úgy látszik, mint agglegény fejezte be életét.
Ferencz pályáját a harcztéren kezdé meg, majd a kapornaki vár kapitánya s a gróf Bánffy család javainak kormányzója lett. Bánffy Kristóf neje Draskovits Ilona különösen kedvelte, bizalmas viszonyáról tanuskodik ama körülmény, hogy végrendeleténél tanuként is szerepel. Szolgálata elismerésekép Draskovits Ilona elzálogosítja neki 1000 gráczi tallérért Pór-Szombathot a hozzátartozó birtokrészekkel együtt, mely nagyatyjuktól Istvánffy Miklóstól jutott a Draskovits családra.
Ilona halála után ennek fivére, Draskovits János nádor vissza akarta venni tőle a birtokokat, de Balogh Ferencz kimutatván a jogos birtoklást, kiegyeztek.
Nádasdy Ferencz 1649-ben vette meg az Istvánffy-féle birtokokat; Pór-Szombathra is igényt tartott s 1650-ben III. Ferdinándtól adománylevelet eszközölt ki. Balogh Ferencz már a beiktatás ellen is tiltakozását jelentette be a vasvári káptalannál, s az ügy a két fél közt perre, majd tettlegességre is kerűlt. Balogh Ferencz 1652-ben panaszkodik, hogy Jankovits János kapitány megtépte szakálát. Az ellenségeskedés politikai térre is átment. Nádasdy Ferencz mindent elkövetett, hogy Zalamegye ne válaszsza meg alispánnak; hogy ezt megakadályozza, az okirathamisítás vádját is emelte ellene._{Nádasdy utasítása 1651-ben Bezerédj György és Körbey György számára Zala vármegye közgyűlésére. Századok, 1871. évf.}*
Balogh Ferencz 30 évig volt a gróf Bánffy család szolgálatában. Ez idő alatt elég szép vagyont szerzett, mit önérzetesen említ meg 1663 márczius 3-án Mura-Szombaton kelt végrendeletében._{Másolata a Reiszig család kámoni levéltárában.}* Ebben felsorolva jószágait, kiemeli, hogy a tillabéri, bozóki és dajthi jószágrészeket a béri szőllőkkel együtt a Balogh-családtól szerzé.
Háromszor nősült; hitvesei voltak: Lőrinczfalvy Erzse, Nádasdi Darabos Erzsébet s Csányi Erzse. Elsőtől István fia s 3 leánya született, u. m. Zsuzsanna: Salamonfalvi Rátky Györgyné,_{1689-ben gr. Draskovits Pál eladja Béri Balogh Zsuzsannának, Rátky György özvegyének 1700 frtért Gyalóka Sopron vármegyében fekvő birtokot, melyet gr. Draskovits Pál atyja, Ádám, Balogh Andrásnétól vett meg.}* Eufrosina: Jáklin Istvánné s Klára: Bezerédj Zsigmondné. Végrendeletében a döklésenyi (ma Deklezsin Zala vármegyében) szentegyházban kívánta magát eltemettetni.
Halála 1667-ben következett be, s az osztozkodásnál egy-egy leányának a földbirtokon kivül 1500 forint jutott._{Vas vármegye levéltára. Osztályiratok. 16,672. 18.}*
Fiait gondos nevelésben részesíté. István gróf Zrinyi Miklós udvarában nevelkedett, Péter pedig Széchy Péter udvarában tanúlta a fegyverforgatást. Mikor a fiúk nevelőbe mentek, mindeniknek adott öt-öt lovat s egy-egy aranyos szerszámot.
Balogh Péternek két neje volt; az első mankóbükki Horváth Zsuzsánna, kitől három leánya származott, u. m. Erzsébet: Bátsmegyey Józsefné, Katalin: Raffay Jánosné, s Magdolna, előbb Jáklin György, majd Bátsmegyey Gábor alispán hitvese; második nejétől Tőke Zsuzsánnától született leánya, Klára, Gombossy Jánoshoz ment nőül.
Balogh Péterrel csak három ízben találkozunk a káptalan jegyzőkönyveiben.
1701-ben nádori adománylevelet nyer Csermeczre és Mura-Szombathra. 1703-ban pedig Magdolna leányának gyámjáúl rendeltetik ki, minthogy ennek első férje, Jáklin György, meghalt.
1712-ben dispositiót tesz birtokairól leányai Bátsmegyey Józsefné s Bátsmegyey Gáborné s második nejétől Tőke Zsuzsánnától születendő gyermeke számára.
Gyermekei 1721-ben osztozkodnak, s ugyanez évben egyezkedik Töttösön lakó özvegye gr. Nádasdy Ferencz tábornokkal. Tőke Zsuzsánna hosszú életét Kőszeghen fejezte be. Miután három urát: Egerváry Mihályt, Balogh Pétert s Lada Györgyöt, gyermekét s vőjét Gombossy Jánost eltemette, minden idejét unokája Gombossy Annának neveltetésére fordítá s 1744 szept. 22-én kelt végrendelete értelmében mindenét rá hagyta._{Vasvár-szombathelyi káptalani levéltár.}*
Balogh Ferencz másik fia, István, Zrinyi Miklós udvarát csak akkor hagyta el, mikor alsó-káldi Káldy Rebekát vette el. Ettől született egyetlen fia Ádám, s két leánya, Judith Tulok Gergelyné s Éva.
Balogh Ádám bölcsője Döklésenyen vagy Mura-Szombathban ringott.
Atyja, Zrinyi Miklós tanítványa, korán nevelte fiát vitéznek, s Zrinyi munkái sem csekély befolyással voltak az ifjú életére.
Balogh István 1678-ban halt meg. Ádám 1685-ben osztozik nővérével Judithtal atyja jószágain, mely alkalommal a mura-szombati kúria a döklésenyi Jáklinok kuriális fundusával s a hozzátartozó fél faluval, a bratonczi s melinczi birtokrészekkel együtt a fiúnak jutott. A zalai jószágokat, névszerint Pór-Szombathot, Puczinczet, továbbá a sopronmegyei Mihályit s a Duna melletti Faddot Judith: Tulok Gergelyné kapta, a tarnóczi puszta közösnek nyilváníttatott.
1690-ben Balogh Ádám anyja, most osztopáni Perneszy Ferencz neje, engedményeket tesz fiának az anyai osztályrészt illetőleg.
Balogh Ádám zalai birtokait a tolnamegyeikkel cserélvén el, Faddra telepedett le; 1701-ben eladta Rába-Kovácsit s ettől kezdve Vas vármegyében sem volt birtokos többé.
Mint tolnamegyei birtokos nőül vette Festetich Juliát, kitől öt gyermeke született: Boldizsár, Ádám – II. Rákóczy Ferencz apródja, – Farkas, Éva és Kata.
Az 1703-ban kitört szabadságharczban Rákóczy Ferencz pártján állván, urát egész 1711-ben bekövetkezett haláláig vitézűl szolgálta.
A győrvári diadal kivívása a bátorságban versengző két unokatestvér: Balogh Ádám s Bezerédj Imre érdeme.
Az 1707-iki dunántúli hadjárat s a kölesdi győzelem hadvezéri talentumának megannyi példái. A szatmári békét követő korszak nem volt alkalmas ily férfiú utódainak a közpályán való szereplésre. Csakhamar elődeik sorsára jutottak s mint kisbirtokos nemesek emlékeztettek vissza Balogh Ádámra, Csobáncz várának védőjére, kinek nevét a történelem őrzi meg számunkra.
A béri Balogh család czímere, melyet Balogh Ádámnak egy Horváth Zsigmond hadi főcommissariushoz intézett levelének pecsétje, sajnos, színjelzés nélkűl őrizett meg számunkra, a következő:
Hasított s osztott paizs 1. 2. 3. mezejében kétfarkú, előlábában kardot tartó oroszlán, a 4-ikben 3 rózsafej. Sisakdísz: kardot tartó kétfarkú oroszlán.
A levél a vasmegyei levéltár iratai közt található, datum nélkűli; tartalma, valamint a borítékon ibi-ubi szó mutatja, hogy akkor kelt, midőn a felkelők ügye hanyatlott.
A pecsét ép, csak a 3 rózsa mosódott el. A czímer körűl B. B. A. betűk láthatók.

A béri Balogh család genealogiája.

Péter † 1618 előtt. Töttössy Klára 1598–1610. János 1610. Péter 1612. 1618. Ferencz 1610. † 1667. Lőrinczfalvy Erzsébet. Darabos Erzse. Csányi Erzse. Kata. Ilona. Zsuzska. Judith. Horváth Zsuzsánna. Rátky György. István † 1678. Káldy Rebeka. Eufrozina. Jáklin István. Klára. Bezerédj Zsigmond. 2.-tól Péter † 1721 előtt. 1. Zsuzsánna † 1712 előtt. 2. Tőke Zsuzsánna † 1748. Judith. Tulok Gergely. Ádám 1678 † 1711. Festetich Julia. Éva 1678. Boldizsár † Ádám. Niczky Francziska. Farkas. Akacs Erzsébet. Éva. Palotay Ferencz. Katalin. 1. Vidos István. 2. Rosty László. Erzsébet. Bátsmegyey József. Kata. Raffay János. Magdolna. 1. Jáklin György. 2. Bátsmegyey Gábor. 2.-tól Klára. Gombossy János. József.

Ifj. REISZIG EDE.

A Bakunin család állítólagos magyar származása.

(Egy czímerrajzzal.)
Bakunin volt szarajevói orosz konzul a múlt nyár folyamán egy érdekes czímertani, illetőleg családtörténeti kérdéssel fordult egyik tagtársunkhoz. A Bakunin család, Oroszország régibb nemesi családainak egyike, régi hagyományok alapján a Báthoryaktól származtatja magát s e származás emlékére három farkasfogat és telamon gyanánt két magyar vitézt visel czímerében. Bakunin úr abban a reményben, hogy a magyar történelemben a hagyomány hitelessége felől némi útbaigazítást talál, beküldte az orosz császári herold-hivatalnak Bakunin Illés tábornok és unokaöcscse, Bakunin Nikolajevics Modeszt részére 1840. május 21-én kiadott nemességi bizonyítványát, melyben az mondatik, hogy a Bakunin család őse, Bakunin Zeniszlav, lengyel történetírók adatai szerint az erdélyi Báthory családból veszi eredetét s két testvérével, Batugerddel és Ancimirral 1492-ben vándorolt Magyarországból Oroszországba, a három testvér itt kikeresztelkedett (!) s Zeniszlav a keresztségben Péter, Batugerd II. Demeter nevet nyert. Ivanovics Vaszilij nagyfejedelem Rjasanban jószágokat adományozott nekik, s Batugerdtől származtak a Baturinok, Zeniszlavtól a Bakuninok, kik az orosz czárok szolgálatában előkelő méltóságokat viseltek s jelentékeny jószágadományokban részesültek.
A császári kormányzó-tanács pecsétjével ellátott nemességi bizonyítvány a család czímerének színes képét is közli a leirását a következőkben adja:
«A két részre osztott pajzs felső vörös mezejében három ezüst farkasfog látható, az állkapocsban elhelyezve; az alsó ezüst mezőt egy tölgyfa foglalja el. A pajzsot nemesi sisak fedi, nemesi koronával. Pajzstartókul két magyar szerepel, ősi ruházatukban, kezükben lándzsával; a baloldalon álló öltönye felett oroszlánbőrt visel takaróul. A pajzstakaró színe vörös, aranynyal béllelve.»
E leirás teljesen összhangzó a czímerképpel, melynek pontos másolatát itt közöljük.

Alig hiszszük, hogy családtörténeti adataink bármily kis támaszt nyujthatnának e leszármazás hagyományának igazolására, melynek részletei első pillantásra is a valószinűségnek igen csekély mértékével vannak felruházva. A czímer azonban, a Báthoryak ősi jelvényének, a Guthkeled-nem hármas ékének elrontott alakjával, a mint azt a fejedelmek viselték, s még inkább a pajzstartó magyar vitézekkel méltó, hogy felhívja magára figyelmünket, s főleg ez utóbbiakról el kell ismernünk, hogy ruházatukban meglehetős híven adják vissza a XVII. századbeli magyar uri viseletet. Ha minden hagyományban van egy szemernyi igazság, e czímer-motivumok keletkezését talán Báthory István lengyel királyságára lehetne visszavezetnünk; ő adhatta saját családi czímerét különös kitüntetéskép valamelyik vitéz katonájának, a ki aztán Oroszországba költözött s a Bakuninek ősatyjává lőn. Az orosz nemességi viszonyok meglehetős későn, Nagy Péter czár uralkodása alatt kerültek rendezés alá, s nagyon könnyű volt akkor családi hagyományok révén néhány századdal előbbre tolni s fejedelmi nemzetségekkel hozni kapcsolatba egyes családok származását, még akkor is, ha e származás bizonyítására hivatott családi czímer minden ízében XVII. századbeli keletkezés jellegét viseli magán.

D. GY.

A Longodári család.

A XIV. században élt hazánkban egy Longodári nevű nemes család, melynek nyoma a leleszi levéltárban 1421-dik évtől 1498-ig terjed és ez időszakban királyi adományok alapján birtokolt Beregmegyében egy a Szernye tó déli partján fekvő Longodár nevű földterületet, mely akkor villa, helység volt, jelenben pedig néptelen puszta Nagy-Bereg és Kigyós helységek között s emlékét az egykori falunak egy az út mellett fakadó bő forrás tartja fenn, melynek friss vizéből, mint a néphagyomány szerint Longodár egykori falunak kútjából az arra menő emberek inni szoktak.
Emlékezetre méltó az is, hogy a donatáriusok egyike, név szerint Longodári István az 1426. évi új adományról szóló levélben aranyművesül említtetik, mely ipar eszerint Zsigmond király idejében nagyrabecsültetett és felsőbb helyeken is különös s kiváló kedvezésben részesült. Valószinű, hogy a család elei még Nagy Lajos idejében Olaszországból költözködtek be hazánkba s itt megnemesíttetvén, a XV. század végeig éltek utódai.
1421. évben beiktattattak a helység birtokába Longodári Bencze fiának Andrásnak fiai Barta és Fodor János._{Leleszi konv. levéltár. Prot. Stat. I. F. 71. 81. sz.}*
1426-ban beiktattattak királyi új adomány alapján Longodári Fodor Miklós fiai Márton és János, úgy István aranyművesnek fia János és Longodári Bencze fia Andrásnak fia Barta; mely alkalommal a szokásos beiktatásnál működött királyi emberül Gecsey Mihály és a leleszi konvent részéről Ferencz áldozár._{U. o. Prot. Stat. V. 71.}*
1430-ban Longodári János (ki Fodor Miklós fiának Mihálynak volt fia) és fivére Márton átengedik Longodár helységnek fele részét öröktulajdonul Kusali Jakch fia György fiainak Dénes, váradi püspöknek, János székelyek grófjának és Lászlónak; úgyszintén Kusali Jakch fia István fiainak Mihály szintén székelyek grófjának és Lászlónak._{U. o. Prot. A. A. II. Pag. 124. Nro 3.}*
1433. Jakchi László és Mihály és Longodári Márton ellen György rácz despota mint a szomszédos Nagy-Bereg helység birtokosa birtokháborítás czímén panaszt emelvén, ez ügyben a vizsgálatot a leleszi konvent eszközlé._{U. o. Prot. A. A. Pag. 313. Nro 11.}*
1456-ban beiktattattak a leleszi konvent által Hassagi Farkas Albert, Imre, László és Lénárd, úgy Ilosvai Karácson fia László nemesek Kajdanó, Kosfalva és a beregiek által elfoglalt Longodár pusztának, valamint Kigyós és Kovászó helységeknek birtokába._{U. o. Prot. Stat. VI. F. Nro 18.}*
1470. beiktattattak Oroszy Fülöp királyi ember és Antal leleszi konventi pap által Longodári Márton fia Mátyás és Szirmay Simon fia Fóris és fia Antal Longodár helység felének, valamint az Ugocsamegyében fekvő Szirma és Péterfalva helységekben levő részjószágnak fele birtokába._{U. o. L. Nro 32.}* Ugyanazon évben külön is bevezettetett a longodári birtokba Oroszy György királyi ember és Mihály leleszi konventbeli áldozár által Longodári Márton fia Mátyás._{U. o. Nr 32.}*
1475. Longodári Mátyás királyi emberül működött. Pál leleszi áldozár kiküldöttel együtt Bilkén és Ilosván az endrődi (de Endret) Ticza Demeter és Ferencz részére történt beiktatásnál, kik a néhai Ilosvai Karácson fia László-féle részbirtokokat kapták adományul._{U. o. Prot. Stat. V. F. Nro 14.}* Ezen Longodári Mátyásnak – mint a család utolsó fisarjának – csupán egy Katalin nevű leánya volt s ez időtájban mindketten utódok nélkül haltak el, mert 1498-ban már Vingárti Geréb Péter gróf és országbiróra szállt ezek itteni vagyona. Őt ugyanis azon évben a leleszi konvent kiküldötte Miklós áldozár és Guthy Pál királyi ember bevezették Longodár pusztának birtokába, melyet Geréb, a beiktatási okirat szerint, néhai Longodári Mátyás és leánya Katalin magtalan elhúnytával felkért._{U. o. G. Nro 76.}* Később a Büdy család britokába jött e puszta; ugyanis 1545. évben Büdy Mihály, beregmegyei főispán és munkácsi várfőnök (prćfektus) közbenjárására Révay Ferencz nádorhelyettes határjárást rendelvén el, midőn e végből Kisguthy Benedek királyi ember és Megyery György leleszi konventbeli pap a munkálathoz fogtak, Körösszeg mesgyénél az érdekelt beregszászi domokosok részéről Ladányi Gergely főnök, Makrai Péter éneklő és Becsey Jeromos áldozár, Nagy-Bereg részéről annak birája Nagy Albert és Beregszász város részéről Csikós Mátyás és Dienes Mihály birák ellenmondottak s így a további eljárás félbeszakadt. . . ._{U. o. Prot. Met. Com. Bar. Nro 24.}*

LEHOCZKY TIVADAR.

Az Ináncsi Ebeczky-család nemzedékrendéhez.

E czímmel a Turul 1888. évi II. füzetében Thaly Kálmántól jelent meg egy közlemény. Véletlenül abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt két okmány alapján kiegészíthetem.
Mindkét okmány a szt.-benedeki konvent levéltárában van.
Az egyikben (Extr. prot. I. 524) 1612-ből Ebeczky aliter Ináncsi Imre akként végrendelkezik, hogy nejének Budai Katalinnak elhunytával fiai, Ferencz és György, kapják a hontmegyei Simonfi-Palojta és Luka-Palojta, és a nógrádmegyei Szécsény (Zelchen) községbeli birtokait, leányai közül pedig Zsófia Erködi Benedekné és Borbála Széchényi Miklósné a nógrádmegyei Pencz, végre Erzsébet Horváth Mátyásné a hontmegyei Ipolykeszi határában fekvő birtokot.
A másik okmány szorosan véve nem az Ebeczky-családra vonatkozik. (Extr. prot. M. 160.) Ennek értelme szerint Széchényi Miklósnak leányai, Bolgár Benedekné Katalin, Kuliffay Jakabné Eufrozina, Bánfy Jánosné Zsuzsanna, és Kasza Györgyné Erzsébet, – továbbá Széchényi Lajosnak fia, László, tiltakoznak 1645-ben Balassa Ferencznek Ordas, Alsó- és Felső-Szécsénke és Becske nógrádmegyei birtokokba beiktattatása ellen.
Ezekhez képest a Thaly Kálmán által közölt töredékes családfa egy ősibb nemzedékkel egészíthető ki eképen:

Ebeczky máskép Ináncsi Imre 1612. (Neje Budai Katalin.) Ferencz † György. Zsófia. (Erködy Benedekné.) Borbála. (Széchényi Miklósné.) Erzsébet. (Horváth Mátyásné.) János. (Zólyomi alispán a XVII. század végén.) Mihály. (Lévai hadi tiszt a XVII. század végén.) Imre. (Ezredes † 1709 előtt.) Ádám. (Alezredes 1717-ben még él.) István. (Tábornok † 1719.) Éva. Kata. Zsófia. (Meghaltak 1717 előtt.)

Egyúttal megismerjük a nógrádmegyei Széchényi-családnak – az Ebeczkyekkel rokon – részleges családfáját:

Széchényi N. Miklós 1612-ben él. 1645-ben nem él. Neje Ebeczki Ináncsi Borbála. Lajos (1645-ben nem él.) Katalin. (Bolgár Benedekné.) Eufrozina. (Kuliffay Jakabné.) Zsuzsanna. (Bánfy Jánosné.) Erzsébet. (Kasza Györgyné.)

Katalin, Bolgár Benedek özvegye, még élt Ináncsban 1665-ben, egy akkori összeirás szerint.

BOLGÁR EMIL.

A Thoroczkay család bárói ága.

A toroczkó-szentgyörgyi Thoroczkay család egyike Erdély legrégibb családainak; első ismert őse, Venczel, a XIII. század közepén élt, s ennek hasonnevű fia az erdélyi alvajdai tisztet viselte. A család idősb ága 1733-ban tudvalevőleg báróságot kapott, s nehány évtizeddel utóbb az ifjabb ág egyik sarja, Thoroczkay Zsigmond, a grófságot szerezte meg magának és ivadékainak. A család ezóta grófi, bárói és nemesi ágon virágzott napjainkig; a bárói ággal azonban a legutolsó időben az a sajátságos eset történt, hogy téves informátio következtében kimaradt 1885. VII. tcz. alapján összeírt főuri családok jegyzékéből s ennek folytán a Magyar Nemzetségi Zsebkönyvben is kihaltnak lőn feltüntetve, holott a családnak ez idő szerint nem kevesebb, mint három férfi sarja van életben, s a kik a bárói ág alapítójától, Thoroczkay Jánostól a következő rendben származnak le:

Báró Thoroczkay István n. Petky Sára. Boldizsár n. Serédy Klára. János n. báró Perényi Róza. Gáspár n. gróf Béldy Kata. József n. 1. Csernátoni N. 2. Cserey Klára. 3. Máté Terézia. József n. 1. Gyulai Eszter. 2. gróf Arcisevsky Terézia. Árpád † József, György, Viktor, Teréz.

A jelenleg élő báró Thoroczkayak már megtették a lépéseket a törvényhozásnál, hogy helyüket a főrendiházi tagsággal biró főuri családok között visszanyerjék. Addig is, míg ez megtörténik, szükségesnek láttuk nemzedékrendjüket e helyütt közzétenni s a Magyar Nemzetiségi Zsebkönyv adatai közé becsúszott tévedést ekként helyreigazítani.

Vásári Miklós esztergomi érsek származása.

Pór Antal az 1892. évi Turul hasábjain (125. l.) felszólítá a hazai genealogusokat, hogy adjanak biztos útmutatást azon Miklós érsek származására nézve, a ki III. Miklós néven 1350–57-ig ült az esztergomi érseki széken és Nagy Lajos királyunknak jobb keze volt az ország igazgatásában. Ő maga a keze ügyében levő pápai supplicatiokból azon tájékoztató adatokat közli, hogy a kérdéses érseknek atyját Miklósnak, «frater germanus»-át Bekeu-nek hívták s hogy Vásári biharmegyei helység (most Puszta-Szalontától délre) ősi birtoka volt.
A biztos meghatározás nem lesz nagyon nehéz, ha előbb megállapítjuk a supplicatioban előforduló «frater germanus» értelmét. Pór Antal (idézett helyen) azt unokaöcsnek veszi. Ámde én Páriz-Pápai szótárában úgy olvasom és máskor is úgy hallottam és tanultam, hogy a «frater germanus» rendesen édes testvér. Pór idéz ugyan adatot (u. o. 123), a mely szerint a «frater germanus» a középkori latinságban unokatestvért is jelentett, de, azt hiszem, hogy ez csak kivétel volt. Más szóval a frater germanus jelenthetett ugyan unokaöcscset, de éppen úgy jelenthetett, sőt még inkább, édes testvért is.
Ha pedig Bekeu comes Miklós érseknek édes testvére volt, akkor könnyen rátalálunk Miklós érsek családjára és családi nevére. A váradi káptalan 1344 jan. 20-án kelt levelében azt olvassuk, hogy «magister Bekeu (Keresztúry hibásan Beken-nek írja) filius Nicolai de Vasari» egy, a Hévján (Keresztúrynál ismét hibásan Heviz) épült szöllősi malmot a várad-velenczei apáczáknak ajándékozott._{Keresztúry, Descriptio Eppatus et Capl. M. Varad. 158. Fejér, Cod. Dip. IX/1. 230.}* Már előbb kinyilvánítá ő ez ajándékozó szándékát Gergely váradi őrkanonok előtt, a mire az – a váradi káptalan egy héttel előbb (1344 jan. 13.) kelt levele szerint – a kegyes alapítványul szánt malmot minden földesúri teher és adózás alól fölmenté. E másik oklevél még világosabban megjelöli Bekeu családját e szavakkal: «Magister Bekeu, filius Nicolai condam vayvode de Vasari.»_{Keresztúry, i. m. 160. Fejér, Cod. Dip. IX/1. 232.}*
Ime tehát itt van III. Miklós esztergomi érsek «frater germanus»-a, Bekeu, itt van atyja «Nicolaus condam vayvoda», itt van ugyanazon biharmegyei Vásári község, mely Miklós érsek ősi birtoka. Ennyi jel nem csalhat s ennélfogva kétségtelennek tartom, hogy III. Miklós érsek az itt emlegetett Vásári családhoz tartozott. Egy 1333-iki oklevélben III. Miklós érseknek még egy másik testvérére is rábukkanunk. E szerint Nyéstay (de Neusta) Sebestyén biharmegyei nemes az említett évben bozródi részbirtokát «Johannes filius Nicolai quondam vayvode, filii Lorandi de Wasary» nevű vejének adja._{Anjoukori okm. III. 38.}* – Ez adat azért is fontos, mert fölvezeti a családfát az Árpád-korba s megkülönbözteti azt egy másik, szintén vásári birtokos és Vásári nevű családtól._{V. ö. Hazai okm. 347. és 291–2.}* III. Miklós esztergomi érsek származása e szerint következő:

Vásári Loránd. Gergely comes 1295. Lőrincz. 1295. Miklós 1295–1315 a vajda. – Telegdy N. Miklós az érsek. János 133 Bekeu 1344–49.

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi január hó 25-én Szinnyei József vál. tag elnöklete alatt ig. vál. ülést tartott, melyen jelen voltak: Dr. Boncz Ödön, Dr. Komáromy András, Nagy Gyula, Dr. Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán ig. vál. tagok és Fejérpataky László titkár.
Az elnök megnyitván az ülést, Dr. Schönherr Gyula vál. tag felolvasta Petrovay György társ. tagnak a «Bilkeyek» czímű dolgozatát. A tetszéssel fogadott értekezés közlését jelen számunk kezdi meg.
Ezután a titkár előterjeszté a pénztárnok részletes kimutatását a mult év pénztári eredményéről; ezzel kapcsolatban a titkár felolvasta az előirányzat és a tényleges pénztári eredmény összehasonlítását, mely a következő adatokat tartalmazza:
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1893. évi költségvetési előirányzatának és a tényleges pénztári eredménynek egybevetése.
Bevétel.

Előirányzat Eredmény Különbözet

frt. kr. frt. kr. frt. kr.

1. Pénztári maradvány az 1892. évről 39031 39031 –

2. Értékpapirok kamatai 358 – 375 – + 17 –

3. Alapítványok kamatja 190 – 160 – – 30 –

4. Pártoló tagdíjak 1700 – 1790 – + 90 –

5. Évdíjak 1135 – 151050 + 37550

6. A Turul egyes füzeteinek eladásából 25 – 87 – + 62 –

7. A Tárgy- és Névmutató jövedelme 100 – 8675 – 1325

8. Befizetett alapítványok – – 900– + 900–

9. Rendkívüli bevétel – – 5467 + 5467

Összesen 389831 535423

A tényleges eredmény az előirányzatnál 1455 frt 92 krral több. Ez összegből azonban 900 frt tőke- (alapítvány-) befizetés; a tényleges többlet tehát: 555 frt 92 kr.

Kiadás.

Előirányzat Eredmény Különbözet

frt. kr. frt. kr. frt. kr.

1. Személyi járandóságok 700 – 700 – –

2. Irói tiszteletdijak és szerkesztés 696 – 715 – + 19 –

3. A Turul nyomtatásáért 1400 – 140048 + – 48

4. Színnyomatok készítése 130 – 113 – – 17 –

5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 200 – 14658 – 5342

6. Utánvételi expeditio költségei 50 – 3849 – 1151

7. Irodai átalány a titkárnak és
pénztárnoknak 60 – 60 – –

8. Társulati szolga dijazása 60 – 60 – –

9. Pénzbeszedési dijak, stb. 120 – 11090 – 9010

10. A Tárgy- és Névmutató kiadása 300 – 215 – – 85 –

11. A Nemzetségi Zsebkönyvre 50 – 42024 + 37024

12. Tőkésítés – – 90905 + 90905

13. Rendkívüli kiadás – – 5 – + 5 –

Összesen 3766 – 489374

A tényleges eredmény az előirányzatnál 1127 frt 74 krral több. Ez összegből azonban 909 frt 05 kr. tőkésítés lévén, a tényleges többlet tehát: 218 frt 69 kr.

Előirányzott maradvány 132 frt 31 kr.

Tényleges maradvány 460 frt 49 kr.

A többlet tehát 328 frt 18 kr.

Vagyonállás 1893 decz. 31-én:

1. Értékpapirok névleges értékben
(koronajáradék 19,600 korona,
jelzáloghit. b. nyer. kötvény 100 frt) 9900 frt – kr.

2. Kötelezvényekkel biztosított alapítványok 2600 frt – kr.

3. Kötelezvény nélküli alapítványok 500 frt – kr.

4. Készpénz 460 frt 49 kr.

Összes vagyon 13460 frt 49 kr.
A pénztári kimutatás és az említett összehasonlítás felolvasása után, Dr. Boncz Ödön vál. tag, mint a számvizsgáló bizottság előadója, felolvasta a bizottság jelentését az 1893. évi számadások, a pénzkezelés és a pénztár állapotának megvizsgálásáról, úgyszintén a titkár által előterjesztett 1894. évi költségvetésről. A bizottság jelentése egész terjedelmében a következő:
Tisztelt Igazgató-Választmány!
Vett megbizatásunkhoz képest a «Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság» 1893. évi számadásainak megvizsgálásában és az 1894. évi költségvetési előirányzatnak átnézésében eljárván, azok felől a következőkben teszünk jelentést:
Az 1893. évi zárszámadások átvizsgálása czéljából mindenek előtt a pénztári naplókönyvet vettük vizsgálat alá, s annak az 1893. évről szóló minden egyes tételét az azok igazolására szolgáló okmányokkal (postai utalvány-szelvényekkel és juxta-ellennyugtákkal, illetőleg számlákkal) összehasonlítván, végül pedig a tagok nyilvántartási könyvével is összehasonlító próbákat tevén, a pénztári napló vezetését egészben véve rendben találtuk. Egyedül a napló 124. és 125. tételét találtuk tévesen bevezetve, a mennyiben az ezen tételeknél kifizetett szerzői tiszteletdijakból, az illető szerzők megbizásából, 5–5 frt tagdij fejében visszatartatott és bevételképen elszámoltatott ugyan, egyúttal azonban ezen, összesen 10 frtnyi összeg – tévedésből – a kiadási tételek alatt is levonatott. Mivel ezen, merő elnézésből támadt téves bevezetés folytán a társ. pénztáros úr 10 frttal károsodott, egyúttal oda terjed javaslatunk, hogy ez a 10 frt neki 1894. évi költségvetésünk terhére megtéríttessék.
Végül összegeztük a pénztári napló bevételi és kiadási egyes tételeit, s ekként az 1893. évi mérleget 5354 frt 23 kr. bevétellel, 4893 frt 74 kr. kiadással és pénztármaradványnyal helyesnek találván, a naplókönyvet lezártuk és aláirtuk.
Ezután a törzsvagyonkönyvet vizsgáltuk át. E szerint van a Társaságnak jelenleg 4 ötszáz forintos, 34 kétszáz forintos és 25 százforintos alapítványa. Ezen 63 alapítvány közül mindössze 14 nincsen még befizetve, és pedig 2 ötszázforintos, 9 kétszáz és 3 százforintos alapítvány. Befizettetett tehát ezen, összesen 11,300 frtról szóló alapítványokból eddig 8200 frt és fizetetlen még 3100 frt, mely összegből azonban 2600 frt kötelezvényekkel van biztosítva, miről a kötelezvényeknek (alapító-leveleknek) megtekintése által meggyőződtünk.
A Társaságnak törzsvagyona azon 8850 frtnyi (17,700 korona) névértékű vagyonon felül, melyet tavalyi jelentésünkben kimutattunk, 1893-ban 1050 frttal (2100 korona) szaporodott, úgy, hogy jelenleg a Társaságnak összes, alapítványi és nem alapítványi természetű törzsvagyona 9900 frtot (19,800) koronát) tesz ki, mely az Osztrák-Magyar Banknál van elhelyezve, miről a bank 4 darab letéti jegyének megtekintése által megbizonyosodtunk. Ezen 9900 frtnyi törzsvagyonból a fentebbiek szerint csakis 8200 frt birván alapítványi természettel, a többi 1700 frtra nézve azt a javaslatot teszszük, hogy ez a maga egészében a nem alapítványi természetű törzsvagyonba vezettessék be, vagyis, mivel a nyilvántartásban e czímen 1050 frt már felvéve van, ennek kiegészítéseül még 650 frt iktattassék be mint olyan törzsvagyon, a mely alapítványi természettel szintén nem bir.
A «Nemzetségi Zsebkönyv» külön naplóját szintén átvizsgálván, azt 459 frt 30 kr. bevétellel és ugyanannyi kiadással helyesnek találtuk és lezártuk. Mivel pedig a társ. titkár úrtól vett felvilágosítás szerint ezen vállalatnak összes tartozása már csakis 200 frtot tesz ki, az egyes példányok eladásából remélhető jövedelem pedig ezentúl már szintén csakis kisebb összegeket fog kitenni, indítványunk az, határozná el a tisztelt választmány, hogy a «Nemzetségi Zsebkönyv» külön naplójának vezetése megszüntettessék s ezentúl ezen mű bevételei és kiadásai szintén a társ. pénztári naplókönyvben számoltassanak el.
Egyúttal azonban megbizandó lenne a társ. titkár úr, hogy ezen vállalatunknak pénzügyi eredményeiről részletes jelentést tegyen, a mely tájékoztassa a Társaságot a felől is, hogy a «Nemzetségi Zsebkönyv» I. kötete a Társaságnak tisztán mennyi költségébe, áldozatába került. Ez a jelentés a «Turul» hivatalos részében is közlendő lenne.
Végül a kézi pénztárt vettük vizsgálat alá, s annak álladékát az 1894. január 10-ig kimutatott 598 frt 49 krnyi bevétellel szemben 183 frt 38 krnyi végleges és 88 frt 50 krnyi ideiglenes kiadásokkal (előlegekkel), s így 326 frt 61 krnyi készpénzzel, rendben találtuk.
Ezek alapján a társulati pénztáros úrnak az 1893. évre a felmentést, a szokásos fentartással, megadni javasoljuk.
Tavalyi jelentésünk alapján a tisztelt Igazgató-Választmány a tagok nyilvántartási könyvének rendezését határozván el, e czélból a pénztáros úr az elmult évvel egy új nyilvántartó könyvet nyitott, melyet az e czélra szolgált régi könyvvel és a pénztári naplóval összehasonlítván, rendben vezetve találtunk. Csakis az új könyv 10. lapján találtunk egy téves bejegyzésre, a hol is egyik tagtársunknak 1893-ban ugyan, de 1892-re befizetett tagdija hibásan 1893-ra lett bevezetve. Ezen tétel megfelelően kiigazíttatott.
A mi az 1893. év zárszámadási eredményét illeti, ezt igen kedvezőnek, azokat az eltéréseket pedig, melyek a jóváhagyott előirányzattal szemben mutatkoztak, megokoltaknak találtuk. Egyrészt ugyanis a bevételek tételei általában, sőt részben jelentékenyen, kedvezőbb eredményt mutatnak, eltekintve két tételnek csekélyebb összegű kevesebbletétől, s ezek közül is a nagyobbik, az «alapítványok kamatjai» tételénél mutatkozó 30 frtos hiány, jórészt alapjában előnyös körülményben, jelentékeny könyv alapítványi tőkéknek befizetésében, találja magyarázatát, másrészt a kiadásoknál mutatkozó jelentékenyebb túllépések is pusztán alapítványi tőkéknek elhelyezése és egy, a kedvező bevételi eredményekből kifolyólag hozott választmányi határozat folytán támadtak. Egészben véve a zárszámadás mérlege igen előnyös, a mennyiben a «Nemzetségi Zsebkönyv» kiadásainak megtérítésére fordított 370 frt 24 krnyi többköltség daczára a tényleges jövedelmi fölösleg 328 frt 28 krral több, mint a mennyi e czímen előirányozva volt.
A Társaság 1894. évi költségvetését illetőleg jelentjük végül, hogy a társ. titkár úr által felmutatott előirányzatot, a mely 4387 frt 49 kr. bevételt, 4356 frt 66 kr. kiadást és 30 frt 83 kr. pénzmaradványt mutat ki, tételenkint átvizsgáltuk és elbiráltuk, s azokat reálisoknak és a Társaság vagyoni viszonyaihoz alkalmazottaknak találván, ezt a költségvetési előirányzatot elfogadásra ajánljuk.
Budapesten, 1894. évi január hó 25-én.
Szinnyei József,
számv. b. tag.

Dr. Boncz Ödön,
számv. b. tag.

Nagy Gyula,
számv. b. tag.

A bizottság jelentése alapján az igazgató-választmány a társaság pénztárnokának a felmentést – a szokásos fentartással – az 1893. évi számadásokra nézve megadta.
Egyúttal a számvizsgáló bizottság javaslata alapján a választmány a következő határozatokat hozta: 1. A pénztárnok által tévedésből elszámolt 10 frtnyi kiadás-kevesblet, neki az 1894. évi költségvetés terhére megtérítendő. 2. A 9900 frtot (19800 koronát) kitevő névleges értékű törzsvagyonból 8200 frt alapítványi természetű lévén, a többi 1700 frt a maga egészében a nem alapítványi természetű törzsvagyonba vezetendő; illetőleg minthogy az Alapítványok könyvében e czímen 1050 frt már fel van véve, ennek kiegészítéséül még 650 frt iktattassék be mint olyan törzsvagyon, a mely alapítványi természettel szintén nem bir. 3. A Nemzetségi Zsebkönyv külön pénztári naplója, minthogy a vállalatot már csak 200 frtnyi tartozás terheli, megszüntetendő; és annak ezentúli bevételei és kiadásai a társulati pénztári naplókönyvben számolandók el. 4. Utasíttatott a titkár, hogy a Nemzetségi Zsebkönyv vállalatának pénzügyi eredményéről, mely a társaság által e czélra fordított összegekről felvilágosítást ád, részletes jelentést készítsen; e jelentés a Turulban is közlendő.
A titkár indítványára a választmány a társaság pénztárnokának évi tiszteletdíját, tekintettel a társaság pénzügyeinek rendezése körül kifejtett buzgóságára, minek az évi jövedelmek örvendetes szaporodása köszönhető, 50 frttal felemelve, 250 frtban állapította meg.
A számvizsgáló bizottság ajánlata alapján a társaság 1894. évi költségvetése a következőkép fogadtatott el.
A M. Heraldikai és Genealogiai Társaság költségvetése az 1894. évre.
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1893. évről 460 frt 49 kr.
2. Értékpapirok kamatai
(19,600 kor. = 9800 frt koronajáradék,
és 100 frt jelzálog-hitelbanki nyeremény
kötvény után) 4% 392 frt – kr.
3. Alapítványok kamatja:
a) 3100 frtnyi alapítványi összeg után,
és pedig 2600 frt kötelezvényekben,
500 frt azok nélkül, 5% 155 frt – kr.
b) Kamathátralék alapítványok után 70 frt – kr.
4. 172 pártoló tag után várható tagdíj 1650 frt – kr.
5. 292 évdíjas tag után várható tagdíj 1380 frt – kr.
6. A Tárgy- és Névmutató és a
Nemz. Zsebkönyv után várható bevétel 100 frt – kr.
7. A Turul egyes füzeteinek
eladásából várható 80 frt. – kr.
8. Alapítvány-befizetés 100 frt. – kr.
Előirányzott bevétel 4387 frt 49 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok (titkár 300 frt,
jegyző 200 frt, pénztárnok 250 frt) 750 frt – kr.
2. Irói tiszteletdíjak és szerkesztés
(24 ív után ŕ 29 frt) 696 frt – kr.
3. Nyomdai költség (4 füzet nyomtatása) 1300 frt – kr.
4. Színnyomatok készítése 290 frt – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 150 frt – kr.
6. Expeditió költségei
(utánvétellel való szétküldés) 50 frt – kr.
7. Irodai átalány
(a titkárnak 40 frt, a pénztárnoknak 20 frt) 60 frt – kr.
8. Társulati szolga díjazása 60 frt – kr.
9. Pénzbeszedési díjak, újévi ajándékok,
másolások, kisebb vegyes kiadások 120 frt – kr.
10. A Turul Tárgy- és
Névmutatójának nyomtatási költsége 580 frt 66 kr.
11. A Nemzetségi Zsebkönyv
tartozásainak törlesztése 200 frt – kr.
12. Tőkésítés 100 frt – kr.
Előirányzott kiadás 4356 frt 66 kr.
Előirányzott maradvány 30 frt 83 kr.
Ezek után a titkár, az előbb hozott határozatnak megfelelőleg, röviden jelentést tett a Nemzetségi Zsebkönyv vállalatának pénzügyi eredményeiről. E kimutatás, részletezett formában, alább olvasható.
A pénztárnok jelentése szerint 1894 jan. 24-ig volt:
Bevétel 738 frt 24 kr.
Kiadás 236 frt 56 kr.
Készpénz 501 frt 68 kr.
Az alaptőke állapotában a fönt közölt kimutatás óta változás nem történt.
Uj tagokul megválasztattak a következők: Pártoló tagul Rakovszky György földbirtokos Budapesten (ajánlja Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokul: Dr. Réthy László m. nemzeti muzeumi őr Budapesten, Kollányi Ferencz m. nemzeti muzeumi őr Budapesten, Br. Feilitzsch Berthold Nagybecskereken (aj. a titkár), id. Gosztonyi Géza földbirtokos (aj. Bárczay Oszkár), Kállay András főispán Nagy-Halásziban, Malatinszky György földbirtokos Budapesten (ajánlja Petrovay György).
Az Alapszabályok 31. §-a értelmében a jelen ülés lévén hivatva az évi nagygyűlés ideje és felolvasásai felől határozni: határoztatott, hogy az a szokott időben, az év vége felé tartassék meg és tárgyai felől az őszi választmányi ülésen történjék előterjesztés.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Boncz Ödön és Dr. Komáromy András vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.
Kimutatás a M. Nemzetségi Zsebkönyv vállalatának bevételeiről és kiadásairól.
Az igazgató-választmány határozatából szerencsém van a Nemz. Zsebkönyv alapjáról, a vállalat pénzügyi eredményéről a következő részletes kimutatást közölni.
Bevétel.
1. A Társaság részéről 1884–93. években
részint az évi bevételekből, részint az év
végén mutatkozó maradványokból a
Nemz. Zsebkönyv javára fordíttatott 1968 frt 45 kr.
2. Takarékpénztárban elhelyezett
összegek után időközi kamat 99 frt 11 kr.
3. Könyvárusi úton eladatott 1888–92.
években 312 példány; ennek jövedelme 936 frt – kr.
3. A titkári hivatalnál 1888–1893. években
eladatott 32 példány; ennek jövedelme 156 frt – kr.
Összes bevétel 3159 frt. 56 kr.
Kiadás.
1. Kérdőívek nyomtatása 24 frt – kr.
2. Szerkesztői tiszteletdíj Fejérpataky László
és id. Szinnyei József szerkesztőknek 1130 frt – kr.
3. A Kérdőíveknek és a Zsebkönyvnek
postai szétküldése, expeditionális és
szolgálati költségek 146 frt 30 kr.
4. Nyomtatási és kötési költségek
a Franklin-Társulat számlája szerint:
2059 frt 26 kr.; ez összeg törlesztésére
1889–1893. években fizettetett 1859 frt 26 kr.
Összes kiadás 3159 frt 56 kr.
A fentebbi kimutatás szerint még fennmaradt 200 frtnyi nyomdai tartozás, mely a f. évi költségvetés alapján, február havában törlesztetett.
Budapesten, 1894. márczius 4-én.

Fejérpataky László,
titkár.

SZAKIRODALOM.

A fejérvármegyei és Székesfejérvár városi történelmi s régészeti egylet évkönyve

a mult év végén megjelent második évfolyamában 26 ívre terjedő tekintélyes kötetet ad tagjai kezébe, mely dr. Hattyuffy Dezső társulati titkár szerkesztésében Székesfejérvárott látott napvilágot. A kötetet Károly János Csókakő vára és várbirtokai czímű értekezése nyitja meg, egymaga egy egész kötetnyi, önálló munka számba menő dolgozat, mely a vármegyében honos régi családok történetének rendkívül becses anyagát foglalja magában. Csókakő várát a Csák nemzetség tagjai építették a XIII. század második felében; s ez a körülmény, melyet a szerző inductio útján állapított meg, alkalmat szolgáltat neki a vármegye legelső birtokosainak, a Csák nemzetségbelieknek családtörténeti és birtoklási viszonyai fejtegetésére. 1237-ben már I. Károly király volt a vár birtokosa, a ki annak tartozékait jelentékeny birtokokkal gyarapította. Királyi tulajdon maradt az utódai alatt is, Zsigmond királyig, a ki a várat és tartozékait Rozgonyi László fiának, Istvánnak adta zálogba. A zálogos eladományozás éve nem ismeretes, de a tényt magát fenntartá Albert király 1439-iki adománylevele, melyet Erzsébet királyné is megerősített 1440-ben. A Rozgonyiak zálogos birtokosokból lassankint a vár örökös uraivá lettek s annak birtokában 1523-ban bekövetkezett kihalásukig megmaradtak, bárha a várra időközben leányági rokonság czímén az Egerváryak s a Kanizsaiak is kaptak adománylevelet. A Kanizsaiak a Rozgonyi család kihalta után tényleg megkapták a várat s tartozékait, de csak rövid ideig tarthatták kezükön, mert Kanizsai Lászlóban a családnak magva szakadt s leányával Orsolyával minden vagyona Nádasdy Tamásra szállott. A Nádasdyak az országbiró bukásáig birták Csókakőt; elkoboztatván a családtól, 1678-ban királyi zálogadomány czímén Széchenyi György kalocsai érsek kezére jutott, 1691-ben báró Hochburg Jánosnak lett 60,000 frt-nyi váltság fejében adományozva. A Hochburg-család 1752-ben kihalt s a csókakői uradalom leányágra jutva, a báró de Berge, gróf Berényi és gróf Lamberg családok között osztatott meg. Magát Csókakőt, illetőleg a helységet, mely e vártól nyerte nevét, a Lambert grófok birják. Mindezt Károly János igen tanulságosan mondja el dolgozatában. Csak az a kár, hogy igen sok oda nem tartozó adattal keveri előadását, mely ez által zavarossá válik s az áttekintést megnehezíti. Moenich Károly «Székesfejérvár-e vagy Székesfehérvár» cz. czikke sok pecséttani adatot tartalmaz s többek közt közli a város hiteles pecsétje felől 1845-ben kiadott királyi adománylevél szövegét. Rendkívül érdekes Nagy Géza értekezése, mely a fejérmegyei magyarság eredetét kutatja. Az Alapi Salamon család levéltárából közölt oklevelek, melyeket Károly János ismertet, s az Alapi Salamonok leszármazásának történetéhez szolgáltatnak új adatokat; ezek szerint a Salamon család nem a Salamon, hanem a Durugcha nemzetségből veszi eredetét; ugyane levéltár adatai módot nyújtanak Károlynak arra is, hogy a Sennyeyek legrégibb családfáját összeállítsa. A családtörténeti anyag oly gazdag tárházát tartalmazza e kötet, hogy közrebocsátásáról csakis elismeréssel vehetünk tudomást.

D. GY.

Magyarország nemes családjainak genealogiája

czím alatt Kende S. bécsi könyvárus antiquárjegyzékei sorában két füzetre terjedő katalogus jelent meg, mely melléthei Barna Mihály családtörténeti kéziratainak jegyzékét tartalmazza. Barna Mihály egyike volt a hazai családtörténet legszorgalmasabb buvárainak, a ki több mint félszázadon keresztül gyüjtötte a magyar nemesi családok történetére vonatkozó adatokat; felkutatta a családok levelesládáit, áttanulmányozta az országos levéltár eredeti okleveleit és a jászói, egri, leleszi, pozsonyi, szepesi konventek s káptalanok és a többi hiteles helyek levéltárainak elenchusait, s felhasználta a magyar történelmi irodalom minden számottevő termékét, az oklevél-kiadásokat és feldolgozott műveket. Ily nagy apparatussal fogott nagy genealogiai művének megirásához, melyben okleveles alapon tárgyalva a magyar nemesi családok történetét, Nagy Iván alapvető munkájának folytatását és kiegészítését akarta a közönség kezébe adni. 1888. február 29-én bekövetkezett halála meggátolta terve keresztülvitelében, s a kezei között levő becses anyaghalmaz az ilynemű magángyüjtemények rendes sorsára jutott: könyvpiaczra került, sőt osztozva a legtöbb magyar gyűjteménynyel közös végzetben, itthon sem maradt; külföldi antiquár útján jön forgalomba. Még szerencse, hogy a bécsi antiquár, a ki ezt az értékes gyüjteményt megszerezte, Kende S., magyar ember, s első sorban itthon akarva azt értékesíteni, magyarul adta ki katalogusát. Kende jegyzéke 470 kötet kéziratot sorol fel, melyek ugyanannyi magyar nemesi család genealogiájára tartalmaznak adatokat: részint feldolgozott családtörténetet és genealogiai táblákat, részint oklevelek teljes szövegét és kivonatát. E kéziratok kötetenként vannak áruba bocsátva s így a ma virágzó nemesi családoknak meg van adva a lehetőség, hogy az őket érdeklő köteteket aránylag elég mérsékelt áron megszerezhessék; csak az a végtelen kár, hogy ez a módszer a gyüjtemény eldarabolására vezet, pedig e gyüjtemény megérdemelte volna, hogy tudományos intézeteink valamelyike áldozatok árán is megszerezze és együttartsa mint a magyar családtörténet páratlan értékű forrását.

SCH. GY.

Vasvármegye nemes családjai.

Vasvármegye levéltári anyagának kiválóan érdekes és értékes részét képezik azon genealogiai, családtörténeti, heraldikai és általános történeti adatok, melyek e vármegye nemes családjaira vonatkoznak. Balogh Gyula, a vármegye főlevéltárnoka hosszú és fáradságos munkával összegyüjtötte ez adatokat, s kutatásai eredményét a fenti czím alatt szándékozik közrebocsátani. Munkája két részre oszlik. Az első rész magában foglalja a vármegye főrendű nemes családjait, azon nemes családokat, melyekről a régibb jegyzőkönyvek s levéltári okmányok megemlékeznek, továbbá azokat, melyek a mult században megejtett nemesi vizsgálatok alkalmával kétségtelen nemes családoknak találtattak, a birtokadományos és nemesi birtokot birlaló nemeseket, végre azon nemeseket, kikről forrásai mint armalistákról szólnak, de kik idővel kihalván, vagy a vármegyéből elköltözvén, czímeres levelük itt fönn nem maradt. Ezen családok száma 1721-re megy. A munka második része azon családokat tünteti föl, melyeknek czímeres nemes levele a vármegye levéltárában eredetiben vagy másolatban föltalálható. Minden egyes családnál ki lesz tüntetve, hogy ki adta, mikor, s ki kapta a nemes levelet? Ezt követi a czímer pontos leírása, s végül azon családtagok neve, éve és lakhelye, a kik az okmányt a nemesi vizsgálatok alkalmával vagy a nemesség-bizonyító pörben fölmutatták. E czímeres nemes levelek száma 480, melyből mintegy 400 még semmiféle szakmunkában ismertetve nem volt. A munka Vasvármegye törvényhatóságának pártfogása mellett több mint 500 oldalnyi terjedelemben a folyó évi április végén fog megjelenni. Az előfizetési felhívás Szombathelyről, február 8-áról van keltezve, s azzal a kéréssel fordul az érdeklődőkhöz, hogy megrendelés esetén az előfizetési pénzt (5 frtot) ez évi márczius 31-ig küldjék be a szerzőhöz. A munkát melegen ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Temes vármegye nemes családai.

A délmagyarországi történelmi és régészeti muzeumi társulat legutolsó ülésén Deschán Achill alispán, a társulat igazgatója indítványára elhatározta, hogy az ezredéves jubileum alkalmából kiadja Temes vármegye nemesi családainak történetét. A munka megirásával Lendvai Miklós vármegyei első aljegyző bízatott meg, kit a társulat titkárai, Patzner István és Berkeszi István fognak támogatni feladata megoldásában. A társulat díszes kiadásban szándékozik e munkát közrebocsátani s mellékelni fogja hozzá a nemesi családok czímereinek színnyomatú facsimiléit is.

1894-2

KOSSUTH LAJOS EREDETE._{Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. é. május 10-ki ülésén.}*
(Első közlemény.)

Tegnap múlt hét hete, hogy elhagyta porhüvelyét az a rendkívüli szellem, minővel a gondviselés csak nagy időközökben, századok leforgása alatt szokott megajándékozni egy-egy nemzetet s midőn mai ülésünket, a nagy nemzeti gyász óta az elsőt, a nagy halott emlékének szenteljük, társulatunk czéljainak nem felelhetünk meg jobban, mint ha a Kossuth Lajos viszonyait illető mozzanatok sokfelé ágazó tömkelegéből kiragadjuk azt, melynek tisztázása a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság feladatai közé tartozik.
A Kossuthok családi történetével úgyis adós a magyar genealogiai irodalom s e mellett az olyan tüneményszerű egyéniségnél, mint Kossuth Lajos, az a másik tudományos kérdés is méltán tarthat számot érdeklődésünkre, hogy a családi kapcsolatoknak milyen vérvegyüléke volt az, a miből a magyarságnak ez az örök dicsősége származott? Mert vér szerint ép úgy oda tartozunk az anya, mint az apa családjához; csak olyan örökösei vagyunk az egyik, mint a másik testi és lelki sajátságainak s ha csak nehány századdal, pl. 300 évvel vezetjük is vissza valakinek a vér szerinti leszármazását, 300 esztendőre átlag 10 nemzedéket számítva, már 512 ősapát és ősanyát kapunk, a kik esetleg ugyanannyi különböző családnak voltak az ivadékai s így minden egyes házassági kapcsolatnál egészen új elemek járultak ahhoz a típushoz, melyet a három századdal előbb élt ősapa jellemző vonásai alkottak, de a melyek ilyen körülmények között már szükségképpen nagyon átalakultak a 10-ik nemzedéknél.
Midőn tehát Kossuth Lajos eredetéről beszélek, nem csupán a Kossuth családra akarok kiterjeszkedni, hanem azokra is, melyekről konstatálhattam, hogy a leányági leszármazás bármilyen formájában is Kossuth Lajos a vér szerinti ivadékuk. Ilyen szempontból fogva fel a kérdést, nagyon mellékes, hogy a Kossuth család első ismert őse, a hat századdal előbb élt Gath fia Kossuth milyen eredetű lehetett. Bármi volt is származása, ha Kossuth Lajos eredetéről beszélünk, akkor csakis arról lehet szó, ő benne magában miféle családoknak a vére egyesült?
Két részre oszlik tehát ezen értekezésem. Az első részben, a mennyire rövid másfél hónap alatt lehetséges volt, összeállítottam a Kossuth család genealogiáját. Hiányos is és bizonyára itt-ott hibás is, mert oklevél nagyon kevés állt rendelkezésemre, csupán egy pár genealogiai tábla, melyek közül az egyiket a század elején készítette a Kossuth család valamelyik tagja, úgy gondolom, Kossuth László, a kormányzó apja, nehányat pedig mellétheti Barna Mihály gyűjteménye foglal magában, melyet csak pár nappal előbb szerzett meg a M. Nemz. Múzeum. Ezenkívül a család tagjai is szivesek voltak egyes adatokat közölni velem, nevezetesen Kossuth Elek zemplénmegyei főszolgabiró, dr. Kossuth János sátoralja-újhelyi ügyvéd, Kossuth Rezső turóczmegyei tb. aljegyző és Kossuth Zsigmond battonyai aljárásbiró urak. Fogadják itt a nyilvánosság előtt is köszönetemet.
Értekezésem második része a Kossuth Lajos személy szerinti leszármazására vonatkozó adatokat foglalja magában.

I.

Az udvardi és kossuti (vagy kossutfalvi) Kossuthok Turóczmegye legrégibb birtokosai közé tartoznak.
Ősi birtokuk, a kis Kossut község, Turóczmegye északi részében, a blattniczai járásban Zaturcsa és Priekopa közt, Ruttka, Szucsán és Turócz-Szent-Márton közelében a Turócz folyó mellett fekszik, nem messze a Turócz és Vág összefolyásához. Egész területe 178 kat. holdból áll, összesen 5 házzal s 44 tót és magyar lakossal, a kik ágostai, róm. katholikus és izraelita vallásuak. A családot, mely félévezred év óta birja, már Bél Mátyás is úgy ismerte a múlt század első tizedeiben, mint a melyből bátor és kiváló eszű emberek származtak._{Kosschúth, antiquitus Udvarecz dicebatur, vicus totus quantus, a Nobilibus, quibus commune cum vico nomen, intestus. Multi hinc olim prodiere viri, cum manu fortes, tum consilio proati. Ager vici, non tam se commendat amplitudine, quam ubertate, pro ingenio soli, haud omnino postrema. Bél M., Notitia Hungarić novć Historico-Geographica. Bécs. 1736. II. 332.}*
Egykor nagyobb lehetett a területe, úgy látszik azonban, hogy a XVI. század derekán, midőn Udvardi Pál dédunokája, László elhunytával a Kossuthok ezen előkelőbb ága kihalt és Kossuthfalvára Révay Ferencz szerzett adományt, a község határának egy részét a Révayak elszakították s a szklabinyai uradalomba olvasztották.
Eredeti neve Udvard vagy tótosan Udvarcz (Udvarecz) volt s mint a szomszéd községek, ez is a turóczi várföldek közé tartozott az Árpádok korában. A turóczi várföldekből alakult községek későbbi birtokosai legnagyobb részt IV. Béla adományaira vezetik vissza birtokjogukat s ez világosan mutatja, hogy a turóczi várjobbágyság és egyéb várnépség az udvar szolgálatában teljesített érdemeivel akkor vonta magára a király figyelmét, midőn Béla a sajói vereség után a Hunt-Pázmán nembeli Ivánka fia András csapataival a turóczi várban keresett és talált menedéket a tatárok üldözése elől.
Ezen időre vezethető vissza Poisa fia Coch, Gath vagy Gad fia Kossuth és Vojan vagy Vogan fia Voslou vagy Vayczlo megadományoztatása is, a kik a Turócz folyó jobb partján kaptak egy darab földet, mely a későbbi Kossut falutól Zábor községig terjedt. Az eredeti oklevelet azonban Detre zólyomi ispán csellel birtokába kerítvén, megsemmisítette, helyette 1263-ban IV. Béla új adománylevelet állított ki, melyet 1391-ben a zábori föld birtokosai Bebek Imre országbiró előtt bemutattak, midőn a turóczmegyei nemesek birtokjogát átvizsgálta. Az oklevél ezidő szerint lappang, Barna Mihály szerint a zólyomi (?) káptalanban (tehát vagy a zólyomi egyház levéltárában, vagy a beszterczebányai káptalanban) van letéve._{Bél M., i. m. II. 337. – Engel J. K., Monumenta Ungrica. Bécs. 1809. 60.}*
Ki és mily származású volt Gad vagy Gath fia Kossuth: e kérdés nagyon érdekelte a boldogult kormányzót, mert ha politikai elveinél fogva ellensége volt is minden előjognak és kiváltságnak, szíve mélyében mégis jól esett neki, hogy egy ősrégi magyar nemesi családnak az ivadéka s ez az érzelem, akármint akarta is magába zárni, átsugárzik minden nyilatkozatán, a mit e tekintetben tett. Igy pl. tinnyei jegyzeteiben 1844-ben ezt mondja:_{Kossuth Lajos, Némely adatok életem folyamából. Kezdettem jegyezni tinnyei magányomban július 17-én, 1844. Ihász Dániel ezredes hagyatéka után közölte Gracza György: Kossuth Lajos élete és működése. Budapest, 1893. 4. s köv. l.}*
«Nemzetségem Turóczmegyéből származik, hol Kossuthfalvát századok óta tősgyökeres nemesi joggal birja. Családom azokhoz tartozik, melyek sem a szédítő magasság, sem a mély lesülyedés arisztokracziai fázisait nem ismerik. Régi, mint kevés az országban, mert első adománylevele, melyet Béla királytól ezerkétszáznegyven tájáról levéltárában maig is bir, már Kossuth filius Gád nevére kelt új adomány, mely kiadása okául régi okleveleinek rablók általi elsikkasztását említi. Századok folytán házasságok által vérségi összeköttetésbe jött ugyan a Czobor- s általa a Battyányi Ostrasicz-, majd Révay-, Prónay- stb. családokkal, de sok birtokot nem igen öröklött egyik után is; egy részt a mit öröklött, a viharos időben elvesztette s azért többnyire csak saját ősi földjére szorult; azt azonban, bár egy-két notć-pör elődeimet is megzaklatá, megtartá mind e mai napig. Nagy úr családomban soha nem volt, a legnagyobb hivatal, mit egy Kossuth valaha tudtomra viselt, turóczmegyei alkapitány volt. Különben megyei hivatalokban forogtak, alispánok, főszolgabirák, főjegyzők, fő- s közönséges ügyvédek stb. Királyi kegyet amaz alvárnagyon kívül egy sem vadászott soha is.»
Alább, a nemességét kereső lengyelországi Kossuthról szólva, igy folytatja: «Magyarhonban becsülöm őseim nemes levelét, mert – fájdalom – különben alkotmányos polgár nem volnék s isten ugy áldjon meg életemben s gyermekeimben, a mint hazám iránt, mely nekem és őseimnek, ha nem polgár, legalább nemes szabadságot adott, hálámat legőszintébben azon szives igyekezetem tanusításában helyezem, hogy a magyarnak arra, miszerint alkotmányos szabad nép szabad tagja legyen, ne kellessék poros pergamenteket őriznie. Erre közrehatni szívem érzeménye, erőm, életem feladata, s azért becsülöm őseim nemeslevelét, mint szomorú eszközét annak, hogy a nemzet tanácstermeiben szavam legyen a szegény árva nemzet számára.»
Egy más alkalommal így nyilatkozik:_{Hentaller L., Kossuth és kora. Budapest. 1894. 2. k.}*
«Érdi János említé nekem réges régen, hogy Erdélyben találtak fel pénzt az én nevemmel: «L. Kossuthius.» Később Londonban a British Museumban magam is láttam ily érmet. Utánna járván a dolognak, megtudtam, hogy Rómában a pénzverési jogot triumvirek birták bérbe. Ezeknek a triumvireknek megvolt az az előjoguk, hogy nevüket rátehették a pénzre. De volt nekem más ősi jogom is! Athénben egy Acropolist szintén egy Kossuth épített. Ezeknek az ősiségeknek azonban véget vet IV. Béla király donácziós levele, melyből kitűnik, hogy elődöm Glád, ős szittya származás.»
De bármily tréfás hangon szól is Kossuth családjának a római gens Cossutiával való kapcsolatáról, egyes levelei mutatják, hogy ez a gondolat nagyon foglalkoztatta s hitt is benne vagy legalább nem tartotta teljes képtelenségnek.
Hát ez ártatlan hit, a mi ugyan két név esetleges találkozásán kívül másra nem támaszkodik, de tulajdonképen még sem mutatható ki róla, hogy egyszerűen lehetetlenség. A ki akarja, hiheti, – aki pedig nem akarja, nem hiszi.
De az már a német nagyképüsködésnek valódi díszvirága, midőn Wurzbach, a nélkül hogy fáradságot vett volna utána járni a Kossuth család multjára vonatkozó adatoknak, egyszerűen mint tényt adja elő, hogy a családnak, mely szláv eredetű, tulajdonképeni neve Kohut, a mi azt jelenti: «Kakas»; a szláv nevet legelőbb Kossuth Lajos magyarosította meg azzal, hogy a h betüt két s-sel helyettesítette s tette ezt azért, hogy a tisztavérű magyaroknak a kedvében járjon._{»Die Familie soll eigentlich slavischer Abkunft sein und Kohut heissen, was so viel als «Hahn» bedeutet; später erst hätte K. den slavischen Namen, indem er dem h zwei s substituirte, magyarisirt, um den Einwendungen vollblütiger Magyaren, dass er ja kein Ungar sei, zu begegnen.» Constant von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich. XIII. Th. Wien. 1865. 8. l.}*
Bálint Gábor «Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén» cz. művében a mongol-kalmik khosot törzs nevével hozza kapcsolatba a Kossuth nevet; vannak, a kik a zsidó koset (igazság) szóval veszik egynek; legáltalánosabb azonban az a vélemény, mely a nevet szláv eredetűnek tartja s kecskebaknak vagy szarvasnak magyarázza. Bizonyos, hogy a XV. században, midőn t. i. Udvardi Miklós 1479-ben czímeres levelet szerezvén, czímerűl ágaskodó és első lábaival 3 kinyílt rózsát tartó zergét vagy vadkecskét kapott, így értelmezték a nevet s ilyenformán lett a XVI. század első felében élt Kossuth Mihálynak is a mellékneve «Bochbrat» vagy «Boekbrat» (kecskebak-testvér), a hogy nyilván a szomszédos turóczszentmártoni polgárság nevezte.
Mindamellett nem tartom lehetetlennek, hogy úgy a czímer, mint a melléknév csupán népetimologikus magyarázata, nem pedig tulajdonképeni jelentése a Kossuth névnek s eredetét esetleg egészen máshol kell keresni, mint a Turócz menti szlávoknál.
A turóczmegyei nemesség, ha nagy részben szláv eredetű várjobbágyokból és conditionariusokból alakúlt is, még sem tekinthető kizárólagosan szlávnak. A régi birtoknevek közt sok volt a magyar eredetű, mint: Újfalu, Szent-Péter, Vendég, Biata-Ortvány, Nádasér, Mezőház, Őrpatak, Alfalu, Gyulafalva_{Engel, Monumenta Ungrica. 61, 65, 67, 75, 91, 92, 93. l.}* stb.; egyik nemes 1387-ben Gacélfalvi Bessenyő Tamás néven fordul elő;_{U. o. 82. l.}* ebből joggal következtethetjük, hogy az egykori turóczi várjobbágyok közt voltak magyarok és magyarfajta elemek, mint bessenyők is.
Az 1263-ki adományosok minden valószínűség szerint a várjobbágyok s nem az alsóbb rendű várnépség közé tartoztak; nevük is, a Pósa, Kocs, Gád stb. arra mutat, hogy nem abból a tiszta szláv környezetből valók, melyből pl. a szomszéd Zaturcsa birtokosai, a királyi halászok közé tartozó Uzda fiai, Ztremen, Drachmel, vagy a Rutkföldi Stark, Bagomel, Wichk, Dwink stb. emelkedtek ki. Még a szláv eredetű Voislou vagy Vaclo név is ebben az alakban már magyaros. Ha ehhez vesszük, hogy a Kossuth név szláv eredetét lehet ugyan vitatni, de korántsem számíthatni a nyugoti szlávok közhasználatban levő személynevei közé (a Kossuch név Kosuk és nem Kossuth) s hogy helynévnek Pozsonymegyében, a Vág mentén, Taksony, Diószeg, Nyék, Jóka stb. közelében, tehát magyar vidéken már a XIII. század elején előfordul:_{A pannonhalmi apátság Sala nevű földjének 1213-ki határleírásában említtetik Vduorc falu, a pozsonyi várnépség Tohcsun nevű faluja, honnan a határ megy «ad Cuthsaheri et ibi habet metas, per quem inde vadit ad viam, que ducit ad villam Cusoud, iuxta quam habet metas iuxta quandam fossam, (que) convocatur Aldoucuth», ezt elhagyva, a határ megy a pozsonyi várjobbágyok Wduory nevű földje mentén, aztán az «Eleutou»-ig, «inde ad sepulchrum paganorum», majd a «Scelce» nevű tóra, aztán «Fuenes»-re stb. Az itt említett Cusoud falu a mai pozsonymegyei Kossuth s mint a határleírásból kitűnik, e vidék lakosai nem csupán magyarok, hanem olyan magyarfajta elemek, a kiknél még a pogányságnak is maradtak emlékei. Árp. új Okmt. I. 135.}* talán nem valószínűtlen az a föltevésünk, hogy a Kossuth-ősök innen szakadtak a Turócz völgyébe, a mit az a körülmény is támogat, hogy a Vágmelléki Kossuth falu szomszédságában az Árpádok alatt a pozsonyi várjobbágyoknak is volt Udvarc és Udvardi nevű földjük.
Úgy látszik tehát, hogy a Kossuthok elei eredetileg a pozsonyi várjobbágyok közé tartoztak, a kik részint magyarok, részint bessenyők, részint székelyek voltak. Egy pár adat arra mutat, hogy délszlávok is kerűltek közéjük, így pl. a nagyjókai Farkas család ősének, Zerziwojnak, a kit Imre király emelt ki a pozsonyi várjobbágyok közűl, a neve mindenesetre délszláv s a Gád és Kossuth név is a délszlávokkal való kapcsolatra emlékeztet. Gádnak hívták tudvalevőleg azt a bolgár törzsfőnököt, ki Anonymus szerint a honfoglaláskor a Maros mentén parancsolt, míg a Kossuth név a dalmát vidéken fordul elő, így pl. 1146-ban a zárai érsek előtt kötött bizonyos egyezségnél a tanúk között Cosuto nevű is említtetik,_{Kukuljević J., Codex Diplomaticus Regni Croatiae etc. Zágráb. 1876. II. 40.}* 1167–90 közt pedig ugyancsak a záraiak közt egy «Stephanus (filius) Cosutti, Cosuti vagy Cossuti» nevűt találunk._{U. o. 74, 90, 157.}*
A IV. Béla korabeli Gád fia Kossuthnak, a Turóczmenti Zábor föld egyik adományosának unokája lehetett az az Udvarci Kossuth, ki a XIV. század dereka táján élt. Tőle már ízről-ízre levezethető a Kossuthok családfája, nevén kívül azonban semmi mást nem tudunk róla. Két fia maradt: Udvarci András és Pál. Amaz már 1359-ben előfordul, midőn a szomszéd Priekopa lakosaival volt valami baja;_{A már említett s valószínűleg Kossuth László által készített családfa, melyet alább röviden Kossuth-Genealogia czímen fogunk idézni, ezt jegyzi meg róla: «NB. Andreas obtinuit protectionales contra populos de Prjehopa a. 1359.}* emez csak 1391-ben említtetik, midőn Bebek Imre országbiró Turóczmegye nemeseinek Turócz-Szent-Mártonban, a Sz.-Mihály ünnepe előtti napokban tartott közgyűlésén elnökölve, egyéb oklevelek hiányában bizonyítványt állít ki Udvarci Andrásnak és Pálnak, hogy Udvarc községnek jogos birtokosai._{Regestrum de Thuroch ddo. 27. Sept. 1391. expeditum., Engel: Mon. Ungr. 77. – A Kossuth-Geneal. nro 1, 2, 3. okmányokra hivatkozik.}*
Pálnak négy fia volt: Mihály, I. Miklós, III. András és II. János. Közülük az első és utolsó maradék nélkül halt el; III. Andrásnak Mátyás nevű fia ismeretes;_{Kossuth-Gen. Idézve nro 8. oklevél.}* I. Miklós pedig ugyanaz a turóczi alkapitány, kit a föntebb idézett tinnyei jegyzetekben Kossuth említ. Bizonyos, hogy a királyi kegyben elég része volt Miklósnak, megkapta Turóczmegyében Kis-Szococ községet, Nyitrában Lesnyefalvát vagy Lestyént és Mikefalvát, továbbá testvéreivel, Andrással és Jánossal együtt Károlyfalvát vagy Karlovát Turóczban, úgyszintén Kossuthfalvára is úgy a maga és testvérei, mint unokatestvérei Udvardi Fülöp és János, Udvardi András fiai részére új adománylevelet eszközölt ki._{Kossuth-Gen. Idézve a 2, 3, 7, 8, 12 és 14-ik sz. oklevelek.}*
Fia Zsigmond volt,_{U. o. nro 18.}* ezé pedig II. Miklós, ki 1479-ben czímeres levelet kapott._{U. o. nro 18. Obtinuit armales pro se et hćredibus 1479. Nro 20.}* II. Miklós fiában II. Lászlóban kihalt Pál ága s ekkor történt, hogy Révay Ferencz 1552-ben adománylevelet szerzett Kossuthfalvára._{U. o. nro 26. A gen. táblán eredetileg Jánosnak volt írva, de ezt kitörülték s úgy írtak helyébe Lászlót, Révay Ferencz adományozására idézi a Kossuth-Gen. a Révay-okleveleket is, fasc. I. nro 8. 9.}*
Visszatérve Kossuth fia I. Andrásra, három fia: II. András, Fülöp és I. János közül csak a középső terjesztette tovább családját._{U. o. nro 2, 3, 8, 12, 14.}* Fülöp fia I. László,_{U. o. nro 19. Révaiana, fasc. 4. nro 2.}* ezé I. Tamás és III. János volt,_{U. o. nro 19, 21, 23, 28. Révaiana, fasc. 4. nro 2.}* Tamás 1489-ben Udvard községre új adománylevelet szerzett Mátyás királytól._{Révaiana, fasc. I. nro 2.}* Fia a «Bochbrat»-nak nevezett II. Mihály volt,_{Kossuth-Gen. nro 28.}* ezé II. Mátyás,_{U. o.}* kinek Rakovszky (de Rakov) Márton leányától Márthától három fia maradt: III. Miklós, IV. András és IV. János. Az utóbbinak a fia, VI. János, kit a családfa «Szakolczaynak» nevez, 1623-ban elzálogosította a birtokrészét Andrásnak;_{U. o. nro 40, 54.}* valószínűleg az ő gyermekei voltak az V. táblán említett János fia János fiai: Tamás és Gábor, kik közűl Tamást a Kossuth-Genealogia is megemlíti.
IV. András_{U. o. nro 26, 28, 37.}* neje Zathureczky Katalin, fiai pedig I. György és V. János voltak._{U. o. nro 32, 37, 38. Révaiana, fasc. 3. nro 5. fasc. 4. nro 11.}* György ivadékairól az idézett Kossuth-Genealogia nem szól, V. János gyermekei Nedeczky Annától: II. Pál, IV. Miklós és V. András. Pál fia Gábor, Andrásnak egy leánya maradt, kit Dettrich vett nőűl._{Andreas defecit et inscripsit ratam suam genero Dettrich. Kossuth-Gen.}*
IV. Miklós ivadékait a II., III. és IV. tábla adja; innentúl a többször említett genealógiai táblán kívül egyéb adatok is álltak rendelkezésünkre. Miklós Borcsányi Magdolnát vette nőül, ki valószínűleg az 1629-ben Szucsányban, Turóczmegyében birtokot nyert Borcsányi Sámuelnek és Tapolcsányi Zsófiának volt a leánya. Borcsányi Magdolna 1665 április 21-én már özvegy volt, ekkor osztozkodott ugyanis Kossuton fiaival Kossuth Dániellel és Istvánnal; bizonyos nehézségek azonban ezután is merültek föl az özvegy és fiai között, melyeket Turóczmegye birái az 1671 márczius 12-iki egyezséggel Kossuth Dániel kossuti házánál intéztek el. Mindkét oklevél tót nyelven van kiállítva. István ágazatáról, mely Zemplénbe szakadt s katholikus lett, a IV. táblánál szólunk; Dánielnek, a kinek ivadékai lutheránusok maradtak, három fia volt: . András (l. a III. táblán), III. Pál és I. Imre, kik 1696 deczember 31-én osztoztak meg örökségükön, melyhez 1702 július 3-án Pál és Imre között újabb egyezkedés járult; ezen osztályban nem vett részt nővérük Anna, regőczi és krepláni Huszár István neje; ezt kérésére 1715 febr. 5-én osztoztatták meg testvéreivel Turóczmegye birái Kossuton Kossuth Imre házánál. Imrének hat fia volt: Gáspár, Ferencz, József, Mátyás, Imre és Simon, a kik azonban mind előtte haltak el; 1765 szept. 16-án Kossuton id. Kossuth Pál s Dankó Dániel és Sándor előtt kelt tótnyelvű végrendeletében már csak két leányáról, Juliánnáról, Laczny Mihálynéról és Máriáról, Dankó Dánielnéről intézkedik; e végrendeletben bátyjáról Andrásról még mint életben levőről beszél, a harmadik testvér Pál azonban már ekkor meghalt, mert helyette mindig a fiáról Györgyről van szó; a tanúk közt említett id. Kossuth Pál nyilván András fia s Gábor unokája János ágából (l. V. tábla).
VI. András és Imre testvérétől, Dániel fia III. Páltól származik a kormányzó ága. III. Pál fia II. György volt, ezé Raksányi Katalintól Sámuel és IV. Pál, turóczmegyei táblabiró, ki Beniczky Péter és Prónay Éva leányát Zsuzsánnát vette nőül; életben volt 1791 május 10-én is, midőn Kostyánban bizonyos kostyáni birtokrész felett Vachot Gáborral kiegyezett; 1788-ban ugyancsak a kostyáni, a Zsembery családot és Justh Máriát s Annát illető birtokrész miatt Justh József indított ellene, valamint Koronides István és özv. Ruttkay Istvánné Lehoczky Rozália ellen a nagyszombati kerületi tábla előtt pört.
IV. Pálnak Beniczky Zsuzsánnától négy gyermeke maradt; Simon, László, III. György és Johanna, Záborszkyné. Simonról nincsenek adataim; III. Györgynek egy 1843 január 23-án Kossuthról unokaöcscséhez, a kormányzóhoz intézett levelét ismerem, melyben bizonyos kossuti zálogos jószágrész dolgában kérdezősködik. A zempléni Kossuthok kossuti birtokrészét ugyanis az V. táblán említett János ágából való Kossuth János és István birta zálogban az 1802-ben kötött szerződés szerint s most ezen Jánostól magyar-jesztrebi Kossuth János ki akarja váltani az őt illető részt s e végett 1842 febr. 20. levelet ír a Kossutfalván lakó Jánosnak, kire az 1802-ben elzálogosított osztályrész átment az első átvevőktől «elsőbbség jogán». A jesztrebiek örökségét azonban, mint közelebbi rokon, később III. György váltotta magához, kéri tehát uraöcscsét, «ha egyszer meg nem vetti az kossuthi dolgokat, melyeket Wachot Sándor ur altal nekem küldött levelibe emliti, agyon nékem mennél hamaréb valasztott, mi tévő légyek ere az Kossuth Janos kivansagara.» Mert azt hiszi, hogy kijátszották s ezer forinttal többet fizetett Kossuth Istvánnak és Jánosnak, mint a mennyit ezek tettek le 1802-ben a zemplénieknek úgy gondolván, hogy az első aquisitorok reversálist adtak magukról, melynek értelmében a kiváltás idején a tulajdonosoknak ezer forinttal kevesebbet kell majd fizetniök, mint a mennyi összegről a szerződés szól. György úr azonban szeretné a jószágrészt megtartani, mely ő utánna Kossuth Lajost és örököseit illeti. «Én ugy gondolom – írja tótos magyarsággal – hogy jövendöben akar mely successorai nem fognak kedvetlenül tekinteni, hogy ha én nekiek azon az helyén, a honan elejek által eredetét vették, egy kis oszőségi (ősiségi) joszagot megerösitem.» «Ha szándika van k. ötsémnek – folytatja alább – szukcessorait itten Kossuthba a mi örökös ratank kivül megszaporitott joszagnak birtokaba helyeztetni, én mindenesetre azon lészek, hogy zemplini portiot kezemnél megtarthassam.»
Az öreg úr gondoskodása azonban – ha ezuttal talán nem is – később kárba veszett. Kossuth Lajos az egész, különben nehány holdból álló kossutfalvi örökséget Zathureczky Tamás turóczmegyei árvaszéki elnök közvetítésével utóbb eladta.
IV. Pál és Beniczky Zsuzsána középső fia, László volt a kormányzó apja. Született 1763-ban Kossuton; iskolái végeztével még szülei életében a mult század nyolczvanas éveiben zemplénmegyei rokonaihoz költözött, kik között id. Kossuth László, magyar-jesztrebi birtokos, a sátoralja-újhelyi járás főszolgabirája volt. Ennek a pártfogása által József császár uralkodásának utolsó éveiben a megyénél lajstromozó lett, majd az ügyvédi pályára lépett s 1796-ban nőül vette tyrlingi Weber András és Hidegkövy Erzsébet leányát, Karolinát. Eleinte a gr. Andrássyak uradalmi ügyvédje volt s mint ilyen, több mint egy évtizedig Monokon lakott. Majd az uradalomtól megválva, Sátoralja-Ujhelyen nyitott ügyvédi irodát. E közben folytak le a franczia háborúk, melyek az osztrák bankjegyek értékének folytonos csökkenését s végre az 1811-ki devalvatiót idézték elő; Kossuth László e miatt elvesztette tetemes vagyonának legnagyobb részét. 1837-ben Pestmegyébe Alsó-Dabasra költözött s itt halt meg s temettetett el 1839-ben.
Kossuth Lajos tinnyei jegyzeteiben ezeket írja róla:_{Némely adatok életem folyamából. (Gracza Gy. id. m. 6. l.)}*
«Atyám heves, indulatos kedélyű, de törhetlen becsületességü ember vala. Keblében a honpolgári függetlenség meleg érzete, mely csak Isten előtt hajol meg, ember előtt porba nem borul soha; törni kész, de hajolni nem. Ilyen volt végnapjaiban is, midőn engem öregsége egyedüli támaszát, az akkoriban reakczionalia féltékenységének magát eszközül átadott gyáva kormány önkénykedése fogságra vetett.
Atyám e lelkületével nem fért össze amaz ügyészi lélek, mely a gazdagodás mesterségét véli hivatásának. Atyám a jog védelmét érezte annak s elnyomott jogvédelmeért jutalmat venni sértette önérzetét. Tőle tanultam a megvesztegethetlenséget, mely adományt még baráttól sem veszen el. Ily lelkülettel atyámnak szegénységgel kellett küzdenie egész életén át; s ez volt egyik oka, hogy midőn nevelésem ideje elkövetkezett, Sátoralja-Ujhelybe vonult, hol iskoláztatásomat költségtelenül vélte megkezdhetni, a mellett, hogy megyei székváros lévén, ügyvédi pályára is tért vélt nyerhetni; s mert rendes ügyészi alkalmazásai gróf Töröknél Kázmérban, b. Vécseynél Szerdahelyen stb. ide közelebb esett.
Atyám vallásos ember volt, de nem vakbuzgó, sem türelmetlen, tehát teljességgel nem akadt fel azon, hogy ha Ujhelyben akar iskoláztatni, a piaristákhoz kell járatnia. Ezt tevé, mert a szomszéd Pataktól betyáros durva társalgási szelleme miatt irtózott.»
Kossuth Lászlóné Weber Karolina egy nem eléggé megbizható adat szerint 1770-ben született._{Kertbeny K., Alphabetische Namenliste Ungarischer Emigration 1848–64. Ugyanitt van említve férjhez menetelének éve is. Halálozási évét hibásan 1862-re teszi.}* Apja, tyrlingi (tyrlihingeni) Weber vagy Wöber András a Caraffa által Eperjesen 1687-ben vallása miatt karóba huzatott Weber Andrásnak volt az ivadéka; Mária Terézia idejében katonáskodott, később Liszkán, hol egy kis jószágot is szerzett, póstamester volt. Itt született Karolina. Férjét 16 évvel élte túl. A függetlenségi harcz után 3 havi bujdosás után leányaival együtt Nagyváradon elfogták, honnan 2 hónap múlva Budára szállították s 5 hónapig fogva tartották. Szabadon bocsáttatván, leányánál, a Pesten letelepedett Meszlényinénél maradt, de leányait csakhamar ismét fogságba vetették az osztrákok s csak azon föltétel alatt adták vissza szabadságukat, ha nemcsak Magyarországot, hanem Európát is elhagyják. A megtört anya ekkor arra határozta magát, hogy gyermekeivel megy. 1852-ben tehát kényszerutlevéllel Angliába indult, de Brüsszelnél tovább nem mehetett; már előbb is betegeskedett, most a sok bánat és szenvedés teljesen megtörte, a halálos betegség ágyhoz szegezte s 1853 elején elhunyt. A belga kormány azon ürügy alatt, hogy a tüntetéseknek elejét vegye, nem engedte nappal eltemettetni, hanem éjjel, fáklyafénynél tették a sírba. Hamvai a brüsszeli temetőben pihennek.
Kossuth László és Weber Karolina házasságából öt gyermek született: 1. Lajos, Magyarország kormányzója; 2. Karolina, Breznay Istvánné, kinek három fia és egy leánya volt; fiai közül István a világosi fegyverletétel után nagyanyjával s nagynénjeivel, Ruttkaynéval és Meszlényinével fogságba vettetvén, ott halt meg; 3. Emilia, a lengyel származásu Zsulavszky Zsigmond neje, 1852-ben, midőn az osztrák kormány a Kossuth-nővéreket száműzte, családjával Amerikába költözött s ott halt meg 1861-ben, eltemették Brooklynban; négy fia, Emil, László, Kázmér és Zsigmond, mindegyik részt vett az Egyesült Államok északi és déli államai között a rabszolgaság megszüntetése miatt kitört háboruban, közülük csak László maradt életben, ki mint ezredes egy általa szervezett néger csapattal harczolta végig a hadjáratot; 4. Lujza (szül. 1810), Ruttkay József abonyi postamester neje, ki, miután az osztrákok kétszeri elzáratás után 1852-ben nővéreivel együtt száműzték Európából s időközben 1850 derekán bátyja gyermekeit Kutahiába kisérte, egyideig anyja ápolása végett Meszlényinével Brüsszelben időzött, 1853-ban Amerikában telepedett meg három fiával, Lajossal, Bélával és Gáborral együtt, 1880 nyarán pedig Baraccone al Collegnoba költözött bátyja mellé, innen 1883-ban vele ment Turinba s mindvégig vele maradt, vezetvén bátyja háztartását; fiai közül a legifjabb, Gábor, 23 éves korában egy tengeri vihar alatt elsülyedt hajóval veszett el; Lajos ügyvéd volt; Béla, ki a déliek ellen viselt háboru alatt várparancsnok volt, később pedig Texasban kereskedéssel foglalkozott, 1888 nov. 12-én halt meg. 5. Zsuzsánna, 1841-től meszlenyi Meszleny Rudolf, kisdémi birtokos, ügyvéd és hirlapiró s az 1847/48-ki országgyűlésen Fejérmegye követének neje, ki 1848. január 2-án 32 éves korában Székesfejérvárott halt meg. Az özvegyet bátyja a szabadságharcz alatt a kórházak országos felügyelőjének nevezte ki; a világosi fegyverletétel után gyermekeivel, anyjával és nővéreivel együtt 3 hónapig bujdosott, kis fia bele is halt, Nagyváradon azonban valamennyiöket elfogták s innen 2 hónap mulva Budára vitték, de még 5 hónapig tartott a fogság, mig végre 1850 derekán szabadon bocsátották őket, a mire nagy befolyással volt az a körülmény, hogy Meszlényiné a szabadságharcz alatt az osztrák sebesülteket csak olyan gyöngéd ápolásban részesítette, mint a magyarokat. 1850 őszén iskolát nyitott Pesten s tanulókat tartott kosztban, de ettől már egy év mulva eltiltották, sőt 1851 deczember 1-én éjjel a Juballal való összeköttetés miatt Ruttkaynéval együtt újra elfogták s előbb az Újépületbe, deczember 9-én pedig Bécsbe hurczolták. 1852. tavaszáig volt fogságban, ekkor az alatt a föltétel alatt, hogy elhagyják Európát, szabadon bocsátották; anyjukkal együtt Angliába indultak tehát, hogy onnan Amerikába menjenek, Zsulavszkyné előre is ment, de Meszlényiné, ki a fogság alatt tüdőgyulladást kapott, maga is betegeskedett, anyja pedig oly rosszul lett, hogy Brüsszelnél tovább nem juthattak. Meszlényiné csak 1853 nyarán ment Amerikába, de bár a tengeri út jót tett tüdejének, egy év mulva, 1854 junius 19-én tüdővészben meghalt. Két leánya maradt: Gizella és Ilona, mindegyiket, előbb Gizellát, ennek halála után Ilonát Ambrozovits Béla vette nőül. Térjünk át Kossuthra.
Kossuth Lajos született 1802 szeptember dereka táján Monokon. Megkeresztelte radnóthi Mayer Mátyás alesperes és tállyai evang. lelkész Monokon, a szülei háznál. Keresztapja dr. Fuker Jakab orvos, keresztanyja nemes váradi Szakmáry Judit volt. A tállyai papi lakot 1810 szeptember 17-én tűzvész pusztította el, mely alkalommal az anyakönyv is oda égett. A Kossuthra vonatkozó anyakönyvi adatokat 1837-ben Nagy Mihály tállyai ev. lelkész pótolta, azt írván, hogy 1802–1804 közt tavaszi időben született, apja Udvardi Kossuth László, anyja nemes Weber Karolina._{Vasárnapi Ujság, 1874. 250. l.}* Ezzel függ össze az az adat, melyet állitólag Kossuth közölt az angol lapokkal, hogy t. i. 1802. április 27-én született. Ennek azonban Kossuth saját nyilatkozatai ellene mondanak, bár azokból csak annyi tűnik ki, hogy ő maga sem volt bizonyos benne, mikor született. Tinnyei jegyzeteiben ugyanis 1844-ben ezeket mondja:_{Némely adatok életem folyamából, Gracza, id. m. 4.}* «1802-ben október 18-án születtem Monokon Zemplén vármegyében, hol atyám, Kossuth László, a gróf Andrássy-család uradalmi rendes ügyvédje volt.» 1867-ben egy kérdezősködésre így válaszolt:_{Vasárnapi Ujság, 1874. 267. sz.}* «Születtem Monokon, Zemplénmegyében, 1802-ben, szeptember hóban. A napot nem tudom megmondani.» Hajász Pál tállyai ev. lelkész megkeresésére pedig 1874 május 4-én Baraccone di Collegnoból keltezve ezeket írja:_{Vasárnapi Ujság, 1882. 621. l.}* «. . . Emlékszem az aranyozott rézcsattos nagy bibliára, melyből szokás volt atyám házánál vasárnaponként néhány fejezetet felolvasni s egy-egy zsoltárt elénekelni, s a melybe az én s nővéreim születésnapja a keresztelés adataival, ősi szokás szerint be volt jegyezve. A szüleim iránti kegyeletnél fogva ereklyéül becsülném ezen rézcsattos bibliát, ha megvolna. De nincs. Elpusztult az is viharos éltem fergetegeiben, mint sok egyéb, mire ész és szív becset helyeztek. S mert vidékünkön s koromban inkább a tágas körben ismert név- mint születésnapokat volt szokásban «megülni»; én pedig emlékező tehetségem fiókjában nem igen tartottam érdemesnek hasznosabb dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biographiai akták számára, hát biz’ én lassan-lassan születésem napját és hónapját elfelejtettem emlékemben megtartani. Mindössze is azon negativ reminiscenciám van felőlük, hogy nem a légmérsékleti változékonyság hónapjában, nem áprilisben születtem, hanem – hogy mikor? Azt teljes bizonyossággal meg nem mondhatom. Ugy rémlik előttem, hogy szeptember 16-ika és 19-ike közt; alkalmasint 19-én. De nem merném reá szavamat adni, ámbár gyanítom, hogy az eseménynél, mely számomra bút sokat, örömet vajmi keveset hozott, alkalmasint jelen voltam, bárha talán burokban is, mert burokban születtem, mely azonban az én esetemben bizony nem igazolta a népies babonahitet, hogy «burokban születni szerencsét jelent». Vegyük ehhez még Irányi adatát, a ki a «Histoire de la revolution de Hongrie 1847–49» cz. művében, hivatkozva Kossuth szóbeli közleményére, 1802 szeptember 16-ára tette Kossuth születési idejét. Mindezekkel, a mennyiben a születés idejét 1802 őszére s nem tavaszára teszik, összefügg a sárospataki kollegium anyakönyve, mely az 1819-ben subskribáltak közt Kossuthról ezen adatokat szolgáltatja:_{Bálint Dezső sárospataki szenior közlése a Vasárnapi Ujság 1874. évf. 315-ik számában.}* «Nomina subscribentium: Lud. Kossuth. (Parentum): Ladislaus. (Patria): N. Kázmér. (Comitatus): Zemplén. (Religio): Aug. C. (Conditio civilis): Nobilis. (Aetas): 17.» Elemi tanulmányait a monoki reform. népiskolában végezte, a négy alsó gimnáziumot a sátoraljaújhelyi piaristáknál, 1816-ben s a következő években Eperjesen tanult, hol a szónoklatból Karlovszky Zsigmond volt a tanára, 1819-ben a jogra a sárospataki kollégiumban iratkozott be s a híres Kövy Sándort hallgatta; tanulmányai végeztével atyja mellett maradt egyideig megyei gyakorlaton, majd Eperjesen Kardoss ügyvédnél, aztán b. Vécsey Miklós szeptemvirnél, végre szentandrási Horváth Tamás kir. táblai birónál jurátuskodott Pesten, hol 1824-ben felesküdött ügyvédnek. Mint fiatal ügyvéd tért vissza szüleihez Sátoralja-Ujhelyre s hosszabb ideig lakott a később róla nevezett utczában, egy a reform. templom közelében ma is meglevő szerény földszintes házban. Ezentúl rendesen eljárt Zemplén megye közgyűléseire s már az 1825-ki követválasztásnál tevékeny szerepet vitt. Első beszédét b. Vay Miklós és Szirmay Antal megyei követek ellen tartotta, kik megszavazták a 20,000 ujonczot, mielőtt az ország szavazott e kérdés fölött s ez alkalommal az elnöklő főispánnal, gr. Majláth Antallal éles vitába keveredett. 1831-ben a kolera miatt a Felvidéken kitört pórlázadás alatt a szintén forrongó sátoralja-ujhelyiek lecsillapításával tüntette ki magát. Ugyanezen időben özv. gr. Szapárynél szül. Csáky grófnőnek volt a teljhatalmu megbizottja. 1832-ben b. Vécsey Miklós helyett a távollevők követei közt foglalt helyet a pozsonyi országgyűlésen s csakhamar megbízták az «Országgyűlési Tudósítások» szerkesztésével: az első szám 1832 decz. 17-én jelent meg. 1836-ban végződött az országgyűlés, ekkor Pestre költözött, hol már 1836. május közepén b. Wesselényi Miklós ajánlatára tagja lett a nemzeti kaszinónak s csakhamar megindította a «Törvényhatósági Tudósításokat», melyekből az első számot 1836 július 1-én bocsátotta közre. Ez időben Pesten a Fürdő utczában lakott. A szerkesztés egy évig sem tartott (az utolsó, 23-ik számú levél kelte 1837 május 7.), midőn a kormány a lapot betiltotta; Kossuth azonban a megyéktől bátorítva a rendeletnek nem engedelmeskedett s ekkor a kormány 1837 május 4- és 5-ke közt éjjel a Svábhegyen «Az isten szeméhez» czímzett vendéglőben üdülés végett időző Kossuthot a gr. Thurn József kapitány és Eötvös József kir. ügyész által vezetett gránátosokkal elfogatta s pörbe fogta. Másfél évi vizsgálat után a kir. tábla 1839 febr. 23-án a vizsgálati fogságon kívül 3 évre ítélte, mit a hétszemélyes tábla 1839 márczius 2-án 4 évre emelet föl. Elfogatásától kezdve 3 évet töltött a börtönben, míg végre az országgyűlés sürgetésére az 1840 április 29-én kelt kir. rendeletnél fogva szabadon bocsáttatott. Betegen hagyta el a börtönt s ekkor nővére, Ruttkayné kiséretében Parádra ment üdülni. Visszatérve Pestre, Landerer Lajos nyomdász fölszólítására a «Pesti Hirlap» szerkesztését vette át; az első szám 1840 decz. 29-én jelent meg s ettől fogva negyedfél éven át, 1844 június végéig Kossuth szerkesztette. 1841 január 9-én nőűl vette meszlenyi Meszleny János, kisdémi birtokos leányát, Terézt, kivel a börtönben ismerkedett meg; neje katholikus vallásu volt, Feichtinger Domokos prépost és pest-belvárosi plébános tehát a lutheránus férjjel egyházi áldás nélkül a parochia egy oldalszobájában terített asztal mellett adta össze; a házasság tanui Fáy András, gr. Ráday Gedeon, Szentkirályi Móricz és Szombathelyi Antal békésmegyei táblabiró voltak. Kossuth most a szép-utczai László-ház első emeletén bérelt lakást s egyuttal azon volt, hogy a megyében, hol megtelepedett, egy kis nemesi birtokot szerezzen. Sikerült is neki, 1842 márczius 7-én Pesten, sógora Meszleny Rudolf és Vörös Antal mint tanuk előtt, gyöngyösi Somogyi Ferencz nógrádmegyei petényi birtokostól 12 ezer pengő forintért megvette tinnyei kuriáját a hozzátartozó jászfalu-pusztai és esztergommegyei unyi birtokrészszel együtt, de már 1846-ban eladta Sántha Istvánnak. Midőn 1844 közepén a «Pesti Hirlap» szerkesztésétől megvált, megalapította a Védegyletet, melynek 1846 aug. 20-ig volt az igazgatója. Közben eljárt a pestmegyei gyűlésekre, melyeken többször felszólalt s különösen éles hangon kelt ki 1845-ben az adminisztrátorok, az «új Kreishauptmannok» ellen. 1847 okt. 18-án Pestmegye Szentkirályi Móriczczal együtt követnek küldte a Pozsonyba összehítt s november 12-én megnyitott országgyűlésre; az ellenfél Balla Endrét léptette föl Kossuthtal szemben, de a rendkívüli erőfeszítés daczára is Kossuthot 1600 szavazattöbbséggel választották meg. Az országgyűlésen már nov. 22-én felszólalt, az uralkodóhoz intézendő hálafelirat helyett rendes feliratot ajánlván, melyben az országgyűlés tárja föl a létező bajokat; 5 napi vita után elfogadták indítványát; ez volt első parlamenti diadala. 1848 márczius 3-án tartotta fényes beszédét a magyar alkotmány átalakítása végett s azt a föliratot, melyet az országgyűlés e czélból intézett a királyhoz, márczius 15-én vitte egy küldöttség Bécsbe; tagja volt e küldöttségnek Kossuth is. A király április 7-én jóváhagyta a fölterjesztést, gr. Batthyány Lajos elnöklete alatt megalakult s április 11-én átvette Magyarország kormányzatát az első magyar felelős minisztérium, melyben Kossuth pénzügyminiszter lett. Az első minisztérium szeptember 11-én mondott le s helyét az október 8-án Kossuth elnöklete alatt megalakult honvédelmi bizottmány foglalta el, mely 1848 deczember 31-ig Pesten, ezentúl Debreczenben vezette az ország ügyeit. 1849 április 14-én a debreczeni nagytemplomban kimondta az országgyűlés Magyarország függetlenségét s Kossuthot még eznap kormányzónak választotta, a ki Szemere Bertalant bízta meg a minisztérium megalakításával. Buda visszavétele után június 5-én a kormány ismét Pestre költözött, de csak egy hónapig maradhatott itt, július 11-én Pest az ellenség kezébe került, a kormány elébb Szegedre, augusztus 1-én Nagyváradra, augusztus 4-én pedig Aradra vonult. Egy hét mulva, augusztus 11-én Kossuth leköszönt a kormányzóságról, Görgey lett a diktátor, a ki már két nap mulva Világosnál lerakta a fegyvert az orosz sereg előtt. Kossuth menekült, Lugoson és Tergován át Orsovára ment s augusztus 19-én Orsovánál elhagyta Magyarországot, mely 45 évi számkivetés után már csak holttestét fogadhatta magába. Összes vagyona, melylyel bujdosását megkezdte, ezer darab aranyból és kevés ezüstpénzből állt. Török területen át Angolországba készült s augusztus 20-án Kalafátnál átkelve a Dunán, Viddinbe ment, melyet a török kormány a már augusztus 14-ke óta szállinkózó menekültek tartózkodási helyének jelölt ki. Viddinből Sumlába helyezte a török kormány a menekülteket, hova 1849 november 22-én érkeztek meg; itt találkozott Kossuth 1850 február elején nejével, kitől másfél év óta volt elszakadva. Pár nap mulva már elhagyta Sumlát; február 15-én bucsuzott el a visszamaradt emigránsoktól s 45-öd magával Jenipazáron, Jesztepen s Dennehávon keresztűl négy napi utazás után febr. 18-án este Várnába ért, hol másnap a «Taribahri» (tenger-isten) nevű hadi hajóra szállva megindult Kis-Ázsia felé, hol Kutahia volt további időzése helyéül kijelölve. A tavasz beálltát Brusszában várta be, hova február 25-én érkezett s csak 39 nap mulva, április 6-án folytatta utját, míg végre 1850 április 12-én Kutahiába is eljutott, hol június 18-án gyermekeit is viszontlátta, kiket Ruttkayné kísért el. Tizenhetedfél hónapig tartózkodott Kossuth Kutahiában, 1851 szept. 1-én hagyta el és szept. 10-én Gumleknél nejével, gyermekeivel és mintegy 50 főből álló kíséretével az amerikai «Missisippi» nevű hadi fregattra szállt, melyet az Egyesült Államok kormánya küldött a magyar menekűltek elszállítására. Utazása alatt, 1851 szeptember 22-én ítélte halálra az osztrák kormány s 36 menekült társával «in effigie» felakasztatta. Gibraltár (hol 9 napig időztek) és Cadix érintésével Lissabonban a «Madrid» nevű angol gőzösre ment át, október 23-án Southamptonban szállt ki s egy hónapot töltött Angolországban. Október 29-én Londonba ment, hol november 20-ig tartózkodott, időközben meglátogatva Birminghamet (nov. 10) és Manchestert (nov. 11) is. November 20-án elhagyta Londont, másnap Southamptonban ismét hajóra, a «Humboldt» nevű gőzösre szállt s már 1851 deczember 3-ika és 4-ike közt éjjel Amerikában volt. Két napi pihenés után decz. 6-án New-Yorkba, decz. 23-án Philadelphiába, karácsony után Baltimoreba, innen Washingtonba ment, hol az amerikai szenátus 1852. január 5-én fogadta; sorba látogatta most az amerikai városokat, 13-án Maryland fővárosát Annapolist, 14-én Harrisburgot kereste föl, innen 17-én Pittsburgba indult, 20-án Ebensburgba, másnap Blairsvillebe, majd Clevelandba s innen Ohio fővárosába, Columbusba; február 9-én Springfieldbe, majd Cincinnatiba ment s még február folyamán meglátogatta Lawrenceburgot, Aurorát, Risingsunt, Patriotot, Warsawt, Venayt, Kentucky-Rivert, Madisunt s Indianapolist, márczius 2-án már Louisvilleben, 8-án Saint-Louisban volt, pár napi pihenés után New-Orleansba indult, honnan április 1-én New-Yorkba ment vissza, utküzben kiszállva Montgomeryben; április 21-én Jersey-Cityben, 24-én Newarkban volt, majd Bostont, Albanyt, Buffalot, Syrakuset és Uticát kereste föl s végre 1852 július 14-én ismét visszaindult Amerikából Európába. 1852 nyarától 1857 végéig Londonban tartózkodott teljes visszavonultságban s közben minden évben két felolvasó körutat tett az angol városokban, melyek nehány százezer franknyi vagyonhoz juttatták. A következő évek a magyar fölkelés előkészítésével s a franczia, piemonti, bukaresti és belgrádi kormányférfiakkal való diplomatiai alkudozásokkal teltek el. Az olasz háboru kitörésekor elhagyta Londont, 1859 május 4-én George Brown név alatt Párisba ment, 5-én már III. Napoleonnal találkozott, 6-án megalakította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot, melynek tagjai az ő elnöklete alatt Klapka és gr. Teleki László voltak, azután visszatért Angliába, hol Londonban, Manchesterben, Bradfordban és Glasgowban népgyűléseket tartott az osztrákbarát Derby-kormány megbuktatására. Czélját elérve, június 16-án Párison át Turinba s innen Genuába sietett, de már egy hónap mulva július 11-én megköttetvén a villafrancai béke, csalódott reményekkel nehány hónapra Svájczba, azután újra Londonba vonult. Az olaszokkal azonban csakhamar újólag fölvette a diplomatiai alkudozások elejtett fonalát s 1861. május havában végkép elhagyta Angliát. Állandó tartózkodási helye ezentul Olaszország volt. Előbb Milanoban vett lakást, majd Genuában, innen beteg leányával Nervibe költözött, kinek halála után beteg nejével Svájczba, Lausanneba ment; 1863-ban Turinba tette át lakását, hol 1873-ig a Via Saint-Lazaron s az Ardennes-utcza egyik házának 3-ik emeletén lakott, 1874 nyarán megvette a Collegno községhez tartozó Baracconeban Capuccio mérnök egyemeletes és tágas kerttel környezett nyaralóját s ide költözött Ihász Dániel ezredessel, ki egész 1881-ben bekövetkezett haláláig híven megosztotta Kossuthtal a számüzetés keserveit. 1883-ban eladta baracconei villáját s visszament Turinba, hol a Via dei Mille 22-ik sz. házának első emeletét bérelte ki s itt lakott nővérével, Ruttkaynéval egész haláláig, mely 1894 márczius 20-án éjjel 10 óra 55 perczkor következett be. Holttestét márczius 28-án indították útnak s 30-án délután 3 órakor hozták Budapestre, hol április 1-én a kerepesi temetőben tették örök nyugalomra.
Neje, Meszleny Teréz, a vasmegyei eredetű, de a mult század elején Fejérmegyébe, Velenczére szakadt meszlenyi Meszleny családból származott. Egybekelésük nem, mint Kossuth valamennyi életrajzában olvashatni, 1841 szeptember 9-én, hanem 1841 január 9-én történt. A világosi fegyverletétel után Kossuthné Arad vidékén bujdokolt, egyideig Bokszegen László Miklósnál, aztán Szent-Annán Köpf orvosnál, Boros-Sebesen dr. Kéry megyei orvosnál, újra Bokszegen, október elejétől deczember elejéig Orosházán, ekkor Pestre ment egy Mayerhoffer nevű férfi védelme alatt, innen Zimonyba utazott, hol Mayerhoffernek sikerült útlevelet szerezni Belgrádba, a honnan Garasanin segítségével 6 heti szánutazás után sikerült 1850 február első felében Sumlába férjéhez jutnia. Három évi betegeskedés után meghalt 1865 szept. 1-én Turinban, eltemették 4-én leánya mellé a genuai protestáns temetőbe s innen Budapestre szállítva, 1894 márczius 31-én a kerepesi temetőbe. Elhunytáról a következő gyászjelentést bocsátották ki férje és gyermekei: «Luigi Kossuth di Udvard e Kossuth, giá Governatore d’Ungheria, in nome proprio e de’ figli Francesco, e Luigi Teodoro, con cuore lacerato d’immenso dolore, partecipa la mestissima notizia della morte di Teresa di Kossuth nata Meszlényi di Meszlen rispettiva moglie prediletta e madre teneramente amata avvenuta in Torino il I-o Settembre alle ore 2 p. m. dopo lunga e dolorossissima malattia nel 55-mo anno dell’ éta’ sua. Le spoglie della Defunta saranno depositate nel Cimiterio di S. Benigno dei Protestanti Inglesi li 4 Settembre alle ore 5 1/2 pomeridie. Il Convoglio funebre partira della Stazione delle vie ferrate all’ora sopra indicata.» A férje és fiai által állított síremlék fölirata:

MEMORIAE
THERESIAE DE MESZLÉNY
CONIVGIS ADORATAE
LVDOVICI DE KOSSVTH
GVBERNATORIS REGNI HVNGARIAE
MARITVS INCONSOLABILIS
CONIVGI PIISSIMAE
OMNIBVS VIRTVTIBVS ADORNATAE
ET
FILII LVGENTES
FRANCISCVS ET LVDOVICUS
MATRI OPTIMAE
SACRVM HOC POSVERE MONVMENTVM
DECESSIT VITA IN EXILIO
AVGVSTAE TAVRINORVM
DIE PRIMA SEPTEMBRIS ANNO 1868._{A Meszleny-család leszármazási táblája a következő:}

_{meszleni Meszleny János 1699–1734. Győr- és fejérmegyei alispán. (tolnai Festetich Mária, Pál és Tholdy Anna leánya, Komáromy István özvegye.) Pál 1748. (Ürményi Erzsébet.) Rozália. (medgyesi Mednyánszky László.) János 1768. Antal 1768. Pál 1768. Rozália 1768. (farádi Vörös Antal, itélőmester.) Anna 1768. (farádi Vörös Ignácz, fejérmegyei alispán.) János. Ignácz 1844. Borbála. (Pfisterer Ignácz.) Antal. Anna. Rozália. (Mentler Zsigmond) Ferencz. János 1822. Kisdémi (Győrm.) birtokos. Lajos cs. k. kamarás. (csernelházi Chernel Róza.) Karolina. Mária. Johanna. Kazimira. Károly. (1. Pfisterer András főorvos leánya Teréz † 1840. 2. Cséry Lujza) fejérmegyei főszolgabiró. Lajos orsz. gyül. képviselő (1881–94) (Eörményesi Fiáth Mária.) Benedek. Pál. Ilka † Rudolf sz. 1815 † 1848 1/2. fejérmegyei követ. (1841. Kossuth Zsuzsánna. † 1854.) Jenő 1848–49-iki honv. ezredes Pozsony. Kálmán. Viktor. Teréz sz. 1810 † 1865. (1841. Kossuth Lajos.) Gizella † (Ambrozovics Béla.) Ilona. (Ambrozovics Béla.) 1. László. 1. Gyula, sz. 1832. szatmári püspök. 1. Miklós. 2. Károly, velenczei plébános. † 2. József. 2. Lajos. 2. István.}

_{(V. ö. Nagy I. VII. k. 457. Pótk. 337. kiegészítve saját jegyzeteim és a Meszleny Lajos orsz. gyül. kép. úr szivességéből nyert adatok után.)}*

Kossuth Lajos és Meszleny Teréz házasságából három gyermek származott: 1. Ferencz (Lajos, Ákos), született 1841 november 16-án, 2. Vilma (Szeréna, Teréz), született 1843 május 10-én, meghalt 1862 ápril 22-én husvét vasárnapján Genua mellett Nerviben, hova súlyos betegen szállították s eltemették Genuában a san-benignoi angol protestáns sírkertben, innen Budapestre szállítva 1894 márczius 31-én a kerepesi temetőben. Hamvai fölé szülei a következő síremléket állították:

MEMORIAE
VILHELMINAE DE KOSSVTH
FILIAE TENERRIME AMATAE
AMARITVDINEM EXILII
DVM VIVERET
CONSOLATRICISPRAEMATURA ABREPTA
PARENTES
AETERNVM INCONSOLABILIS
LVDOVICVS DE KOSSVTH ELECTVS
REGNI HVNGARIAE GVBERNATOR
ET
THERESIA MESZLÉNYI
NATA PESTHINI HVNGARIAE 10 MAI 1843
OBIIT EXVL NERVII LIGVRIAE 22 APRILIS 1862
PATRIA MEMENTO CINERVM EXTORRIVM DVM
LIBERA FVERIS!

3. Lajos Tódor (Károly), született 1844 május 26-án. A szabadságharcz leveretése után Kossuth gyermekei nagynénjükkel, Marton Antóniával, s nevelőjükkel, Karády Ignáczczal, egyik rokonuknál a Bakonyban, Lókuton lappangtak. Itt fogta el őket az osztrák katonaság s Pozsonyba szállította, majd nagyanyjuk Kossuth Lászlóné folyamodványára a bécsi kormány Láng Mihály pesti evang. lelkészt bízta meg a közgyámsággal s beleegyezett, hogy neveltetésükről nagyanyjuk gondoskodjék, később pedig azt is megengedte, hogy a gyermekek szüleiknek adassanak vissza. 1850 derekán Ruttkayné és nevelőjük Karády I. kisérte őket Kutahiába, hova junius 18-án érkeztek meg. Fiait Kossuth a mérnöki pályára szánta; tanulmányaikat a párisi polytechnikumon, majd a londoni egyetemen végezték, hol 1859-ben a politikai gazdaságtanból Ferencz az első pályadíjat nyerte el. Egy évig Londonban maradtak egy mérnök mellett gyakorlaton s időközben 1859 október 17-től 1861 május 3-ig Rónay Jáczint a latin nyelvre tanította őket. 1861-ben Olaszországba mentek, hol a Genua és Spezzia közti vasutvonal építésénél mindjárt alkalmazást kaptak. Csakhamar ezután az olasz államvasutaknál léptek szolgálatba; részt vettek a mont-cenisi alagut kiépítésében, Ferencz készítette az alagut egyik bejáratát, míg Lajos Tódor a Susától Bardonecchiaig terjedő részt építette. Lajos Tódor ez idő szerint az olasz vasutak középtengeri hálózatának műszaki igazgatója, Ferencz pedig az utóbbi időkben a cenesai kénbányák főfelügyelője volt, a legújabb megállapodások szerint haza jön.

* * *

Visszatérve Kossuth Dániel idősb fiára, VI. Andrásra, ennek ágazatát a III. tábla mutatja, melyhez csak annyit tartok szükségesnek megjegyezni, hogy az adatokat részint a föntebb többször idézett Kossuth-Genealogiából vettem, részint pedig Kossuth Rezső úr volt szíves szolgáltatni.
Kossuth Dániel öcscsétől, I. Istvántól (l. föntebb), származik az egyik zempléni ág, mely Magyar-Jesztreben és Nagy-Szalókon volt birtokos. Erről a kormányzó tinnyei jegyzeteiben ezeket írja:_{Némely adatok életem folyamából. Gracza, id. m. 6.}*«Családom ősi fészkéből legtöbben szakadtak Zemplénbe, hol már másfél század óta több helyütt birtokosok. Ezek mindnyájan római katholikusok. A turócziak mind ágostai hitvallásuak; azonban atyámat az ágszármazási kapocs a zempléniekhez köti közelebb,_{A turóczmegyei Kossuthok egyik ága, mely a III. táblán van közölve, közelebbi vérségben volt.}* mint kik atyja házának szomszédságában laktanak; s ekként történt, hogy még szüleinek – Kossuth Pálnak s Beniczky Zsuzsánnának életében, iskolai pályája végeztével Kossuthfalváról Zemplénbe jött le rokonához, id, Kossuth Lászlóhoz, kinek mint nagytekintetű megyei főszolgabirónak pártfogása által a megyénél József császár uralkodása utolsó éveiben lajstromozó lőn.»
Ezen ág leszármazását a IV. tábla mutatja, melyet részint a Kossuth-Genealógia, részint Barna Mihály gyűjteménye, részint a Kossuth Elek szinnai főszolgabiró és dr. Kossuth János sátoralja-újhelyi ügyvéd uraktól nyert adatok után állítottam össze.
Kossuth János úr közlése szerint ezen ágból az, a ki Zemplénbe költözött a család törzsfészkéből, László volt, ki Magyar-Jesztreb községben Dayka-leánynyal kelt egybe s leszármazói az adott reverzális következtében katholikusokká lettek. Ez a László Miklósnak a fia s Istvánnak az unokája, de ennek a felesége nem Dayka-leány, hanem id. Révész Ferencz és Szeghy Erzsébet leánya, Révész Erzsébet, az anyja pedig Kostyál Erzsébet volt, így a szóban forgó Dayka-leány a nagyanyja, Istvánnak a felesége lehetett. László 1758 január 7-én, felesége másfél hónappal később, február 19-én halt meg; eltemettettek Varannón. Fiaik: Lajos, József és László, a későbbi sátoralja-újhelyi főszolgabiró, 1776-ban osztozkodtak. József 1780-ban vehéczi birtokrészét ezer magyar forintért, «ötven grajczárával számlálván», elzálogosítja sógorának, lázi Ghylányi Pálnak s nejének Révész Erzsébetnek, melyet fia László 1814-ben Füzesséry Jánostól és nejétől Nátafalussy Teréztől akar visszaváltani.
Az V–VII. tábla az 1638 körül élt János ivadékait tünteti föl, ki – mint említettük – úgy látszik, egy személy II. Mátyás fiával, IV. Jánossal, ámbár a Kossuth-Genealógia szerint III. Miklós és IV. András voltak a testvérei, míg a Barna-gyűjteményben levő leszármazási tábla, amely azonban apját nem említi, Györgyöt és az 1651 körül szerepelt Mihályt mondja testvéreinek. Lehetséges azonban, hogy ezek nem IV. Jánosnak, hanem hasonnevű fiának, a Kossuth-Genealógián említett VI. vagy Szakolczai Jánosnak voltak a fiai, a ki a genealógia szerint már különben is 1623-ban szerepelt, vagyis az ezen ág ősének emlegetett János nem IV. Jánossal, hanem Szakolczai Jánossal volt egy személy, illetőleg nem a fia, hanem az unokája volt II. Mátyásnak s e szerint a leszármazás ez volna:

II. Mátyás. III. Miklós. IV. András (kitől a kormányzó s a jesztrebi és szalóki ág származott) IV. János. VI. János 1623. 1638. Szakolczai. György. Mihály 1651. János 1687. Tamás 1709. Gábor.

A rendelkezésünkre álló adatokból csak annyit konstatálhatunk, hogy János fia volt János, ezé Tamás és Gábor, Tamásé ifjabb Tamás, András és József, Gáboré pedig András és János. Nevezetesen a Kassára költözött udvardi és kossuti Kossuth András részére Turóczmegye közgyűlése által 1744 január 22-én kiadott és Zemplénmegye közgyűlésén Sátoralja-Ujhelyen 1744 február 4-én kihirdetett nemesi bizonyítvány szerint ezen András néh. Tamásnak, ez Jánosnak, ez pedig id. Jánosnak volt a fia, a mely leszármazás mellett a folyamadó osztályos vérrokonai (fratres), Kossuth Zsigmond és György tanuskodtak. János ágának 1812 márczius 1-én Kossuton kelt osztálylevele az osztályos rokonokat ekkép sorolja fel: a) Kossuth András, András fia, a ki ismét András fia, ez Tamásé, ez pedig Jánosé, Zemplénmegyéből, testvérei Miklós, József és Sándor nevében is; b) Kossuth János,Tamás fia, a ki id. Tamás, ez pedig említett János fia, Nógrádmegyéből, egyszersmind unokaöcscse (fratruelis) Mihály meghatalmazottja, kiskoru fiai János és Gábor gyámja s a pesti Kossuth Pál cessionariusa, a mely Pál Józsefnek, ez pedig említett Tamásnak a fia; c) Kossuth István és János, Pál fiai, ki Andrásnak, ez Gábornak, a föntebb említett Jánosnak a fia. Ugyanezen osztálylevélből azt is megtudjuk, hogy id. Kossuth Tamás fiainak Tamásnak, Andrásnak és Józsefnek örököseit Kossuth községnek 1/12-ed része illeti, melyet eleik még 1744-ben elzálogosítottak Kossuth Pálnak, István és János apjának. Ugy látszik, ezen Pál költözött vissza Turóczmegyébe, a János-ág örökségét visszaperelvén Kossuth Zsigmondtól, kinél zálogban volt. Ezen örökség, tekintve, hogy Tamás ágát 1/12-ed rész s így testvére, Gábor ágát is ugyanannyi illette, Kossuthnak 1/6-da; ugyanennyit, 1/6–1/6-dot számítva idősb János testvéreire, Györgyre és Mihályra is (kiknek örökösei a mult század dereka táján élt s a Kossuth András mellett 1744-ben tanuskodó Kossuth Zsigmond és György lehettek): a Barna-gyűjtemény genealógiai tábláján meg nem nevezett apjukra (az I. tábla IV. Jánosára?) Kossuth község fele esnék, vagyis II. Mátyás fiai közül III. Miklós maradék nélkül halván el, a Kossuth-örökség fele IV. András, fele pedig IV. János ivadékait illette.
Áttérve a leszármazásra, az V. tábla, a «nógrádi» és a «turóczi» ágat tünteti föl a Barna-gyűjtemény s IX. János ivadékainál a Kossuth Rezső úr által közölt adatok után.
A VI. tábla a «pestmegyei» ágat adja, mely Kossuth Zsigmond battonyai aljárásbiró úr levele szerint Kossuth Páltól származik. Az 1812-ki osztálylevél a nógrádi és zempléni Kossuthok elei, Tamás és András testvérének, Kossuth Józsefnek a fiát Pált említi ekképen: «Josephi condam Kossuth successorem Paulum Pestiensem» s így semmi kétség sem lehet, hogy az 1788-ban 59 éves korában Tápió-Györgyén elhalt Kossuth Pál Józsefnek volt a fia s idősb Tamásnak az unokája. Fiai közül Sámuel b. Prónay Gábor nagyabonyi tiszttartója volt, meghalt 1806-ban Pesten; István született 1774-ben, Tápió-Györgyén, iskoláit Selmeczen, a jogot Pesten végezte, 1797-ben a pestmegyei nemesi fölkelők közt alhadnagy volt, 1798 januárban Szombathely alól a táborból elbocsáttatván, Sámuel bátyjához Tápió-Bicskére ment gazdálkodni s mindaddig gazdálkodással foglalkozott, mígnem 1840-ben Bácsmegyébe Monostorszegre ment fiához, Lajoshoz, hol a következő évben meghalt. Neje Perlaky Judit volt, kitől 3 fia és 3 leánya maradt, ú. m. Cecil (sz. 1803), Clementis János kereszturi evang. pap neje; Lajos (szül. 1805), a Ferencz csatornánál Monostorszegen pénztárnok, meghalt 1847-ben; Károly (szül. 1807), 15 éves korában tüzér lett, 1848/49-ben résztvett az olaszországi hadjáratban s mint megcsontosodott osztrák katona, 1850-ben nevét Udvardyra változtatta, később, kapitány korában a prágai katonai intézet parancsnoka lett, meghalt mint tüzérőrnagy 1857-ben Olmützben, nejétől, Matuschka Angelika sziléziai grófnőtől nem maradtak gyermekei; Johanna (sz. 1808), előbb Jancsovich Sámuel pilisi jegyző, ennek 1837-ben történt halála után Jessényi János újsóvéi evang. pap neje; Sándor (szül. 1816), 15 éves korában tüzér lett, mint Károly bátyja, 1835-ben a Nádor-huszárokhoz ment át, kiknél főhadnagy lett, 1846-ban nyugdíjaztatta magát, a szabadságharcz kitörésekor azonban honvéd lett, Görgey hadtestében küzdött s őrnagy lett, a győri csatában kitüntette magát, hol lábszárába lövést kapott, ekkor Makóra ment bátyja, Lajos ipához, Dedinszky Istvánhoz magát gyógyíttatni, a világosi fegyverletétel után mint lábbadozó beteg Arad felé menekült, de elfogatott, az aradi várba hurczoltatott és várfogságra ítéltetett, melyből 4 évet Olmützön töltött, honnan 1854-ben a király mennyegzője alkalmával szabadult ki, ekkor Pestre költözött, melyet az osztrák kormány további lakhelyül jelölt ki neki s már a következő évben, 1855-ben meghalt, eltemettetett a kerepesi temetőben; Karolina (szül. 1820 † 1892), Staich Ferencz, a Ferencz-csatorna titkárának neje._{Kossuth Zsigmond úr levele után.}*
Id. Kossuth Tamás középső fiának, Andrásnak ágazatát, melyből valók a sátoralja-újhelyi, gömöri és sárosi, valamint a Bach-korszak alatt nevüket Udvardyra változtató Kossuthok, a VII. tábla közli.
Dr. Kossuth János úr levele szerint ezen ág alapítója (András) Sárospatakon telepedett le még II. Rákóczi Ferencz idejében, kinél előkelő tiszti állást töltött be, volt is a fejedelemnek több levele, melyeket Kossuth Andráshoz intézett, ezek azonban a pár év előtt Szerencsen elhalt Kossuth Sámuel ügyvéd iratai közt elvesztek; Kossuth András Fogarassy-leányt vevén nőül, reversalist adott s gyermekei már róm. katholikus vallásban neveltettek föl. Más adatok szerint András előbb Kassán lakott s csak 1744 körül költözött Zemplénmegyébe, a midőn Turóczmegyétől bizonyítványt vett nemességéről, melyet 1744 február 4-én hirdettek ki Sátoralja-Ujhelyen, Zemplén megye közgyűlésén; nejét egy az egyetemi könyvtár kéziratában levő pörkivonat-gyűjtemény,_{Jogtud. kéziratok. B. 109.}* Peresy Sárának mondja s ez talán a Fogarassy névnek a hibás olvasása. András ivadékaira nézve a Barna-gyűjteményben levő genealógiai tábla és dr. Kossuth János úr közleménye eltér egymástól; ez utóbbi szerint András fia László volt s lakott Sárospatakon, Lászlónak két fia volt: László, a ki a franczia háboruk alatt, mint cs. k. tiszt a csatatéren esett el, és Sándor, a ki Sárospatakon lakott s nagyváradi Balogh-leányt vett nőül, kitől Sándor és András nevű fiai maradtak; Sándornak görgői és toporczi Görgey Annától hat fia volt: Sándor, Sámuel, Gusztáv, Ádám, András és Péter közalapítványi ügyész. Volt még a sárospataki ágon egy Kossuth András, – írja dr. Kossuth János úr, – kinek fiai az abszolut korszakban, hogy hivatalhoz jussanak, az előnevet vették föl s e néven – Udvardy – több család is keletkezett. E szerint VI. András ága így volna:

VI. András 1744. (Fogarassy Sára.) László. Sárospatak. András 1780. (Buday Johanna.) Ferencz katona. László elesett a franczia csatatéren. Sándor Sárospatak. (nagyváradi Balogh N.) Sándor. (Görgey Anna) András. András. Miklós. József. Sándor. Az 1812-iki osztálylevélben említve.

A Barna Mihály gyűjteményében levő leszármazási tábla szerint azonban Sándor, kinek Görgey Annától hat fia maradt, egy személy az 1812-ben osztozkodó Sándorral, VIII. András és Buday Johanna fiával s András, Miklós és József testvérével.
Melyik a helyes leszármazás: az előttem fekvő adatok után nem tudom eldönteni.
IX. András neje kohányi Kacsándy Petronella volt, a ki után a gömörmegyei Csizen és a sárosmegyei Dubinán (Döbönös) is birtokos lett. Ebből gyanítom, hogy a gömör- és sárosmegyei Kossuthok tőle származnak; Kossuth József ügyvéd és csizi birtokos úr szives volt ugyan megigérni, hogy alkalmilag az Otrokocson őrzött családi iratokból ki fogja keresni s közölni fogja velem a néh. atyja, Kossuth Vendel által készített s 1414-ig visszavezetett családfát, de ez idő szerint nem vagyok még azon helyzetben, hogy ezt a táblázatot felhasználhattam volna.
A VIII. táblánközlött töredék a Szilágyságba szakadt Kossuthokat mutatja. Melyik ághoz tartoztak, kinek a fia volt a tábla élén álló Kossuth Márton: nem tudom.
Ép oly keveset tudok a külföldre szakadt Kossuthokról.
Evangelikus vallásuknál fogva nyilván a turóczmegyei Kossuth család ivadékai közé kell számítani a csehországaiakat, kik közűl Kossuth Frigyes Vilmos evang. theologus és cseh író életrajzát Wurzbach közli_{Biographisches Lexikon. XIII. k. Bécs. 1865. 6. l.}* s azt írja, hogy ezen Kossuth nagyapja hitéért gályarab lett s apja 10 éves korában hazájából menekülni volt kénytelen, idők folytával azonban ismét visszatértek. K. Frigyes Vilmos apja königgrätzi ev. lelkész volt, négy fia (közülök még Antalt nevezi meg Wurzbach) mindegyik theologiát végzett; Frigyes Vilmos Magyarországban, a modori és pozsonyi iskolában kezdte meg tanulmányait s Bécsben végezte. 1842-ben pap lett előbb Morvaországban, majd 1846-ban Prágában. 1852-ben Klagenfurtba internáltatott s csak 1857-ben kapott szabadságot a Prágába való visszatérésre, de régi állását nem nyerte vissza s ezért 1859-ben a rajnai porosz tartományba költözött, hol egy kis lelkészi állást kapott. 1862-ben a prágai cseh evang. egyház lelkészének választatott meg, de a miniszterium nem erősítette meg. Kossuth B. 1862-ben velenicei evang. pap volt.
A lengyelországiakról a kormányzó emlékezik meg tinnyei jegyzeteiben. «Egy jó ember közülök – mondja_{Némely adatok életem folyamából. (Gracza Gy. id. m. 5–6. l.)}* – még Lengyelországba is szakadt, honnan egy Romvald keresztnevűtől, ki az orosz hatalom által eltiport Lengyelország belügyi miniszteriumában mint épitészeti felügyelő, s egy másiktól Theophiltól, ki az oroszodott lengyel genie-corpsban tiszteskedik, magam is kaptam levelet, arra kérőt, lennék segítségökre, hogy nemzetségöket bebizonyítsák. Szegény emberek! Magyarhonban becsülöm őseim nemeslevelét, mert – fájdalom – különben alkotmányos polgár nem volnék (t. i. 1844-ben, midőn e sorokat írta) . . . . . de ők most Varsóban az orosz kancsuka alatt, mit érjen nekik a nemeslevél, mely egyéni szabadságot sem adhat, ha már a népnek szabadsága nincs.»
Az udvardi és kossuti Kossuth-család.

I. TÁBLA.
Gath. I. Kossuth 1263. II. Kossuth de Udvarcz. I. András de Udvarcz 1359. 1391. Pál de Udvarcz 1391. III. András. Fülöp. I. János. I. Mihály. I. Miklós. II. András. II. János. † I. László. Zsigmond. I. Mátyás. † I. Tamás 1489. III. János. II. Miklós 1479. czimerszerző. II. Mihály Bochbrat (Boekbrat) dictus. II. László † II. Mátyás. (Rakovszky (de Rakov) Mártha) III. Miklós. IV. András 1623. (Zathureczky Katalin) IV. János. VI. János «Szakolczai» I. György. V. János. (Nedeczky Anna.) II. Tamás. (lásd az V. táblát.) II. Pál. IV. Miklós. (Borcsányi Magdolna.) (lásd a II. táblát.) V. András. Gábor.

II. TÁBLA.
(Kossuth Lajos ága.)
IV. Miklós, ki az I. táblán. (Borcsányi Magdolna. Özvegy 1665. 1671.) I. Dániel 1665. 1671. † 1696 körül. I. István 1665. 1671. 1696. (lásd a IV. táblát.) VI. András. 1696. 1715. 1765. (lásd a III. táblát.) III. Pál. 1696. 1702. 1715. I. Imre. 1696. 1702. 1715. Végrendelkezik 1765. Anna 1715. (regőcsi Huszár István 1696. 1715.) II. György 1765. (raksai Raksányi Katalin.) Gáspár. † Ferencz. † József. † Mátyás. † II. Imre. † Simon. † Juliánna. 1765. (Laczny Mihály.) Mária. 1765. (Dankó Dániel.) Sámuel. † IV. Pál turóczmegyei táblabiró. Él még 1791. (beniczei és micsinyei Beniczky Péter és tótprónai Prónay Éva leánya Zsuzsánna.) Simon. † László. sz. 1763. Kossuton. † 1839. A.-Dabason, zemplénmegyei iktató II. József idejében, majd ügyvéd Monokon és Sátoralja-Újhelyen. (1796-tól neje tyrlingi Weber András és Hidegkövy Erzsébet leánya Karolina, sz. 1770. Litkán † 1853. Brüssel.) III. György 1842. Johanna. (Záborszkyné) LAJOS. Magyarország pénzügyminisztere és kormányzója. Született 1802. IX/19. Monokon. † 1894. III/20. Turinban, eltem. IV/1. Budapesten. (Neje 1841. I/9. meszlenyi Meszleny János kisdémi birtokos leánya Teréz, született 1810. † 1865. IX/1. Turinban. Eltemették Genuában, 1894. III/31. pedig Budapesten.) Karolina. † (Breznay István.) Emilia. † (Zsulavszky Zsigmond.) Lujza. (ruttkai és nedeczei Ruttkay József.) Zsuzsánna. † 1854. (1841-től meszlényi Meszlény Rudolf. Fejérmegye követe 1847/48. † 1848. I/2.) Zsulavszky Zsigmond. Kázmér. Emil. László. Meszlény Gizella. † Ilka. (Ambrozovits Béla.) Ferencz. (1841. XI/16.) Vilma. szül. 1843. V/10. Pest. † 1862. IV/22. Nerviben. Eltemették Genuában, 1894. III/31. Budapesten. Lajos-Tódor. (1844. V/26.) Ruttkay Lajos ügyvéd. † Béla † 1888 Texasban. Gábor. † tengeri vihar alkalmával. Ambrozovics Dezső. Lajos.

III. TÁBLA.
(Turóczi ág.)
a) VI. András 1696. 1715. 1765. ki a II. táblán. II. Dániel. György. László. VI. János. VII. János. VII. András. III. Dániel.
b) Dániel* (1780.) Valószinűleg egy személy III. Dániellel. (1. Keviczky Teréz. 2. Vanovits Zsuzsána.) József (1815.) (Zathureczky Auguszta.) Márton. c) VIII. János (1770.) Simon (1800.) (Korda Johanna.) Gábor.

a. A század elején készült genealógiai tábla után.
b–c. Kossuth Rezső turóczmegyei tb. aljegyző és megyei iktató úr által közlött adatok.

IV. TÁBLA.
(Az ifjabb zempléni vagyis a magyar-jesztrebi és nagyszalóki ág.)
I. István 1665. 1671. 1696., ki a II. táblán. V. Miklós. (Kostyál Erzsébet.) II. István. I. László katholikus lett 1726. † 1758. I/7. (Révész Ferencz és Szeghy Erzsébet leánya Erzsébet † 1758. II/19.) Dániel. Ferencz. † Sámuel. † I. Lajos 1776. I. József 1776. 1780. Szalóki ág. II. László 1776. Sátoraljaujhelyi főszolgabiró. (bernátfalvi Bernáth Katalin. Lakott Magyar-Jesztreben.) Klára. (revisnyei Reviczky Imre.) III. László. 1798. (legenyei Pintér N. lakott Nagy-Szalókon. II. József lakott Buttkán 1800. (kismalonyai Malonyay N.) Kristóf 1825. nagyszalóki birtokos (csicseri Orosz Borbála † 1884. XI/18. 73. évéb. Varannón.) Jesztrebi ág Apollónia 1815. (nyitra-ivánkai Vitéz János.) János. 1818. Zempléni szolgabiró 1848. lakott M.-Jesztreben. (magy.-szögyényi Szőgyény Anna, Szögyény Ferencz zempléni alispán és csicseri Orosz Rozália leánya.) Johanna. (1. Ecsedy László. 2. Dobos János.) Katalin. (Vass Antal.) Gábor † 1893. Lakott Szatmár m. Komlós-Tótfalun. (pozsonyi Elek Jozéfa Szatmáron.) Zsófia (Oláh Istv.) I. Elek. (1850) Szinnei járás főszolgabirája. (Deáky Mária) Borbála. (Cseley Antal.) Pál. Zempléni szolgabiró 1861. Lakik Bodrogközön. (Lehoczky Mária.) Rozália. (csicseri Orosz Mihály.) Gyermekek IV. László. (1882.) II. Elek. (1885.) V. Lajos bodrogközi birtokos. Tamás lakott Hegyiben. (Szentléleky Mészáros Apollónia. † 1860. XII/15. 80. évében Hegyiben. Eltemették Szalókon.) Imre 1823. (Szerencsy Eleonóra † 1875. X/18. 70. évében Jakabfalván. Eltemették Anarcson.) N. leány. (Füzyné.) I. Mihály † 1881. I/8. 56. évében Szalókon. A nagymihályi járás országgy. képv. (b. Horváth Leopoldina.) † Klementin. (Tichy Ferenczné.) Vincze lakott Hegyiben. (Malonyay Ilona.) Ida. (Thuránszky Ferencz.) Ilona. II. Mihály. Róza † Mariska.

V. TÁBLA.
(Nógrádi és turóczi ág.)
György. János 1638. Valószinüleg egy személy az I. táblán említett IV. Jánossal, II. Mátyás fiával, vagy IV. János fiával, Szakolczay Jánossal. Mihály 1651. György 1744. (VI.) János 1687. Zsigmond 1744. (II) Tamás. 1709. I. Gábor. III. Tamás. 1755. Losoncz-Apátfalván. Nógrádi ág. VI. András 1744. (L. a VII. táblán.) I. József. VII. András. VII. János. IV. Pál. (L. a VI. táblán.) Zsuzsánna. (Lipovszkyné.) I. Ferencz † III. Pál. 1744. 1765. Turóczi ág. I. Ádám katona † I. Sámuel minorita † II. György. VIII. János 1812. Mihály 1812. III. Sámuel. XI. János. 1812. II. Gábor. 1812. Johanna. Juliánna. I. István. 1812. IX. János. 1770. 1812. (Kossuth Zsuzsánna.) III. István. Juliánna. Mária. Johanna. Juliánna. III. József. Katalin. Teréz. II. László † III. Lajos † Zsuzsánna. III. Gábor. † I. Lajos. 1800. 1842. turóczmegyei esküdt. (Borsiczky Juliánna.) IV. Ferencz. 1805. nőtlen. II. Károly. 1808. (Vernhardt Leopoldina.) IV. Gábor † Jozefin † Anna-Mária. VII. Gábor. Rezső turóczmegyei tb. aljegyző s megyei iktató. Győző. IV. Lajos. IV. Sándor. III. Károly.

VI. TÁBLA.
(Pestmegyei vagy tápió-bicskei ág.)
IV. Pál, ki az V. táblán. Szül. 1729 † 1788. Tápió-Györgyén (Neje: Záborszky Zsuzsánna, szül. 1739 † 1794. Tápió-Györgyén.) II. Sámuel 1789. Nagy-Abonyban tiszttartó. † 1806. Pesten. (Neje: Klauzer Zsuzsánna † 1813. Pesten.) II. István szül. Tápió-Györgyén. † 1841 Monostorszegen. 1797 pestmegyei insurgens-hadnagy. Tápióbicskei birtokos. (Neje: perlaki Perlaky Dávid, nemesdömölki evang. pap leánya, Judit. Szül. 1783. Komárom † 1822 Kis-Kőrös.) Cecil † szül. 1803. Tápió-Bicskén. (Clementis János kereszturi evang. pap. 1822.) II. Lajos szül. 1805. Tápió-Bicskén. † 1847. Monostorszegen. Pénztárnok a Ferencz-csatornánál. (1. Grósz Jozefa szül. 1818. Baja † 1839. 2. dedinai Dedinszky István és Ágoston Teréz leánya Amália, később Sztehlo Károlyné. Szül. 1817. Orosházán.) I. Károly szül. 1807. Tápió-Szent-Márton. † 1857. Olmücz. 1850-ben nevét Udvardy-ra változtatta. (gr. Matuschka Angelika Sziléziából.) † Johanna † szül. 1808. Tápió-Szent-Márton. (1. Jancsovich Sám., pilisi jegyző † 1837. 2. Tessényi János evang. pap.) II. Sándor szül. 1819. Pest † 1855. Pest. Tüzér (1831), nádorhuszár (1835), honv.-őrnagy 1848/49. † Karolina szül. 1820. Fülöpszállás. † 1892. (Szaich Ferencz † 1893, Ferencz-csatorna titkára.) 1. Aranka szül. 1839. † 1865. (Czechmeister János, dunagőzhajózási hivatalnok.) 2. Béla (szül. 1842.) M. kir. államvasuti hivatalnok Budapesten. 2. Zsigmond (szül. 1843.) M. kir. aljárásbiró Battonyán.

VII. TÁBLA.
(Zemplén-sátoralja-ujhelyi, sárosi és gömöri ág.)
VI. András, ki az V. táblán. 1744. Turóczmegyétől nemesi bizonyítványt kap. Lakott Kassán és Sárospatakon. Katholikus lett. (Neje: Fogarassy? Sára.) I. László. VIII. András. 1780. (Buday Johanna) Sárospatak. II. Ferencz katona. Anna † 1787 előtt. (1. Galambos Tóbiás. 2. Pigay János 1781.) Pigay (Pika) Erzsébet. 1781. özv. 1830. (Kövy Sándor 1828.) Johanna. † X. János. IX. András. 1812. (Kohányi Kacsándy Petronella.) Sárospatak. Miklós 1812. (1818-tól neje Szentmiklóssy Gábor leánya Karolina. Özvegy 1839.) Lakott Rózsahegyen és Varasdon. II. József 1812. Sátoralja-ujhelyi ügyvéd. I. Sándor 1812. (görgői és toporczi Görgey Anna.)? III. Ferencz. † Ignácz † Teréz † VI. Gábor (szül. 1819.) 1846. Zemplén megyétől nemesi bizonyítványt kap. Károlyvárosi váltótörvényszéki hivatalnok. Flóris † 1882. V/18. 51. év., m. kir. erdőszámtanácsos. Lakott Eperjesen, Budán és Pozsonyban. (Pondalicsek Paulina.) III. Sándor ügyvéd Körömön. IV. Sámuel ügyvéd Szerencsen. † Gusztáv J 1885. I/31. 60. évében Sátoralja-Ujhelyen. Zemplénmegye főszámvevője s 1848/49. honvédfőhadnagy. (Vitéz Ilona.) II. Ádám † X. András † I. Péter kir. tanácsos, közalapítványi ügyész. XIII. János sátoralja-ujhelyi ügyvéd. Ilona. V. István. II. Péter. Paula. (Udvardy Zsigmond m. kir. pénzügyigazgatói számtiszt.) III. László. Udvardy Árpád (szül. 1862.) Udvardy Zsigmond. Irma. XII. János † V. Gábor. I. Antal 1846. sárosmegyei esküdt (Dessewffy N.) Vendelin † 1882. IX/26. 64. évéb. Eltemettetett Otrokocson. (Özvegye Hevessy Lidia.) Farkas † 1879. III/18. 60. évéb. Eltemettetett Csizen. IV. István tornallyai járásbirósági hivatalnok. II. Antal. Katalin. IV. József ügyvéd és csizi birtokos. Elébb Tornallyán lakott. Ilona. Katalin. V. Lajos.

VIII. TÁBLA.
(Szilágysági ág.)
Udvardi Kossuth Márton. Ferencz 1725. Turócz megyétől nemesi bizonyítványt kap. Gombkötőmester, lakott Szilágyfőkereszturon. Sándor kapitány, majd törvényszéki ülnök. «Gombos» József 1744 Gyulaji lakos Szabolcs megyében. (Balogh Erzsébet.) András, tasnádi lakos József, vérvölgyi lakos (Szilágy m.) 1770. nemesi bizonyítványt vesznek.

NAGY GÉZA.

ERDÉLY RÉGI CSALÁDAI.
(Első közlemény.)

A Barcsai család.

Erdélyben mindenki hagyományszerűleg tudja, hogy a Barcsai család egyike legrégibb családainknak; megerősíti e köztudatot pár régi okirat, mely Fejér Codex diplomaticusában feltalálható; beleszövődött ez őscsalád számos összeköttetések által a többi régi nemzetségek genealogiájába; szerepet játszott hazánk történetében. Méltó tehát az érdeklődés, e család nemzedékrendét tüzetesen ismerni, s annál lehangolóbb a genealogusra nézve, ha minden eddig megjelent szakmunkában csak rendkívül hiányos sőt téves adatokat talál a Barcsaiak leszármazásáról, melyek, hogy annál kevesebbet lehessen rájok építeni, még anachronismusoktól is hemzsegnek.
S ha a szerencsés véletlen jóra nem fordítja a család egyik tagjának a múlt emlékeivel való nem törődését, e család hiteles nemzedékrende talán sohasem lett volna összeállítható, s múltjának a XIV. század elejéig felmenő oklevelek folytán egészen a XIII. század közepéig követhető emlékei veszve volnának.
Meg kellett említenünk e körűlményt, hogy óvó példáúl szolgáljon, mely családainkat levéltáraik gondosabb figyelembe vételére indítsa, minthogy manapság, fájdalom, nem ez az egyetlen példája a családi levéltárak enyészetnek oda dobásának, noha nem csak az illető család becses emlékei, hanem néha történelmünk számottevő adatai, diplomatikánk pótolhatatlan kincsei kallódnak el általa, végtelen veszteségére a tudományos érdekeknek.
Szerencsére, a Barcsaiak levéltárát két évtizedes rejtekéből napvilágra hozta az Alsó-Fehérmegye monografiájának megírására indúlt üdvös mozgalom, s a megye azon felhívására, hogy a bárhol található régi okmányok bocsáttassanak a szerkesztőség rendelkezésére, e levéltár egészen idegen kézből Alsó-Fehérmegye főjegyzőjéhez kerűlt, ki azokat genealogiai szempontból áttanulmányozás és ismertetés végett e sorok írójának szíves volt átengedni.
Örvendetes, hogy e becses okiratok, melyek mint «bonum derelictum» oly hosszu időn át hevertek, a lomtárból, hol úgyszólván csak meg voltak tűrve, meglehetős épségben és szét nem kallódva kerültek napvilágra; s így 1310-től 1844-ig az eredeti okiratoknak öt századnál több időt magában foglaló nagyérdekű sorozatát sikerűlt megismernünk, melyből a Barcsai család nemzedékrendjét is teljes hitelességgel vagyunk képesek összeállítani.
Ha mindazáltal némely leszármazási kérdéseket, – miként alább rá fogunk mutatni, – teljes biztossággal meg nem tudunk oldani, s egyes családtagoknak e nemzedékrendben való helyzete még kétes kell hogy maradjon, néhol pedig, miként tábláinkon szintén fel lesz tüntetve, az eddigi, sok tekintetben hibás genealogiai munkákat is aggálytalanabb részleteikben segélyforrásúl kell vennünk, ez onnan van, mert a Barcsaiak levéltára már régibb időkben is viszontagságoknak volt kitéve s egyrésze kétségkívül veszendőbe is ment.
Ugyanis egy 1750-iki tanúvallatásból látjuk, hogy a család már akkor az egész rokonságnál kutatta okmányainak hollétét, mert leveles ládájában Barcsai Mihály özvegysége alatt cselédek hánytak-vetettek, s ezek egyes okiratokat a leányági rokonoknak el is adogattak, másfelől ugyanezen kihallgatásból láthatólag Barcsai János, midőn Mária Teréziának pozsonyi koronázásakor báróságot szorgalmazni járt, a családja régiségét tanusító okmányokat magával vitte, majd pénzzavarba jutván, Bécsben zálogba tette, sőt ugyan ő később is, midőn mint katonatisztet adósságért szorongatták, a családi levelek zálogba tételével segített magán, s mivel firokonai bajban hagyták s csak a leányágiak jöttek segítségére, ezeknek is osztogatott ki az oklevelekből, melyeknek aztán halála után is az atyafiság biztosabb tartályt nem választott, mint – a miként a tanúk jelemzőleg vallják – egy zöld skatulyát és egy német kalaptokot. Utóbb a család hivatottabb férfitagja, Barcsai Gergely, el volt betegeskedve, s neje e sok viszontagságon átment levéltárt peres ügyek miatt vejének s megbizottjainak adta át, kiktől utóbb a család éveken át követelte, de a számos kézről, melyeken ez iratok megfordultak, úgy látszik soha sem kerültek azok mind hiánytalan vissza.
Ne csodáljuk tehát, hogy az eddigi genealogiai munkákban annyi az anachronismus s egyéb hiba és ellenmondás, s találjunk mi is mentséget ha e sokat hányatott levéltár maradványainak legszorgosabb átkutatása után is még egyes genealogiai kérdéseket megfejtetlen kell hagynunk.
Ha e levéltár kincsei gondosan megőriztetnek, valószínűleg a fejedelem Barcsai Ákosról is gyarapíthatnók a történelem adatait; így róla és az ő korabeli országos viharok által elsodort fivéreiről alig egy pár okleveles emléket találunk, érdekeseket azonban mégis azon szempontból, hogy általuk e fejedelem házassági összeköttetései tekintetében némely eddigi genealogiai tévedéseket helyreigazíthatunk.
Most lássuk mindenekelőtt a Barcsaiak levéltárának okmányaiból azokat, melyek a nemzedékrend megállapítására szolgálnak, csakis azon részök kivonatos ismertetésére szorítkozva, melyekben e nemzedékrend helyességének s kronologiai adatainak bizonyítékai foglaltatnak.

I. Okmányok sorozata.
1. 1310. Károly király adománylevele, melyben a fiörökös nékül elhalt Miklósnak, Alárd fiának Oláharkus nevű földét, Felkenyér, Szászárkus és Peyn (= Pián) közt, mely amarról leányára Renerius feleségére szállott, ezen Renerius fiának adományozza.
2. 1315. Ugyanezen király adománya, melyben az említett birtokot, melyet Miklós comes, az Alárd fia, leányának Erzsébetnek, a Sumurakos mester feleségének élethosszig adott, ezen Sumurakus, András fia, s Joancha unokája kérésére az említett Erzsébet fiainak, úgymint az előbbi férje Renerius alvinczi comestől született nagyobb fiának, s a magától Sumurakustól születendő többi fiainak adományozza.
3. 1340. Renerius comes, Renerius fia, alvinczi telepűlt s László és János barcsai comesek, Sumurakus fiai, az erdélyi káptalan előtt megegyeznek, hogy az őket közösen illető Volaherkis birtok, Felkener, Olkener, Szászerkis, Alsó-Vynch és Pien szomszédságában, az Erkyspatak mellett, magszakadás esetén kölcsönös örökösödéssel fele részben Reneriusnak, másik fele részben László és János testvéreknek jusson.
4. 1375. Lajos király meghagyja István erdélyi vajdának, hogy Oláherkes birtokot és a területén fekvő Drasma falut, melyeknek felét a fiágon magvaszakadt Reneriusnak, Renerius fiának halála folytán elfoglalt volt, László és János, Sumurakus fiai és nőrokonaik, Renerius leányai részére anyjuk, illetőleg nagyanyjuk Miklósnak, Alárd fiának leánya jogán bocsássa vissza, mi foganatba is vétetik.
5. 1408. Vingárti Geréb János a fehérmegyei Herkes, Dorosma és Waryupataka birtokokbeli kincstárt illető ötvenedet s az ottani királyi jogot fele részben Barcsai János, Antal, Bertalan és Péternek adományozza.
6. 1462. Bertalan, Barcsai János fia, testvérének Péternek s a néhai Antal fiának, Antalnak nevében az örökjogon birt hunyadmegyei Barcsa és Sálfalva s fehérmegyei Dorosma egész külső birtokrészeket s az ugyancsak Fehérmegyében fekvő Erkes és Chorra, máskép Waryupathaka nevezetű birtokoknak negyedrészét 100 arany forintért zálogba adja Barcsai János és Tamásnak.
7. 1462. deczember 8-án Segesvártt kelt adománylevélben Mátyás király a hunyadmegyei Várasvíze, Bwthon, Gozthos és Prothnik nevű saját birtokainak harmadrészét, melyeket Hunyadi János váraskeszi Lépes Andrástól vásárolt volt meg s a hunyadi várhoz csatolt, Barcsai János és Tamásnak adományozza, ezeknek a török háboruban Hunyadi János és László s utóbb maga Mátyás alatt szerzett érdemeiért.
8. 1463. ápril 24-én Budán kelt adománylevélben ugyanő a Lépes András magvaszakadtával visszaszállott Ludesth és Varasthyvar hunyadmegyei birtokoknak, valamint az ugyane megyében sz.-andrási Chekey Benedek fiának Jánosnak magvaszakadtával Dévához csatolt Sz.-András birtoknak harmadrészét ugyanezen Barcsai János és Tamásnak adományozza.
9. 1500. II. Ulászló adománylevele Kolonits Miklós és Barcsai Ákos részére, Váradja és tartozékai felől.
10. 1501. II. Ulászló Barcsai Ákos és Gáspár kérésére megerősíti és átírja Hunyadi Jánosnak 1455 január 8-án az előbbiek szülői Barcsai Péter és Tamás részére négy czigány felől tett adományát.
11. 1508. Barcsai András keresetet indít, mivel Barcsai Lénártnak, a néhai Barcsai János fiának, barcsai s hozzátartozó birtokrészeiben megháboríttatott.
12. 1534. deczember 18-án «pro parte et in personis fidelium nobilium Akacii quondam Thome de Barcha, necnon Caspari et Andree Leonardi et Johannis quondam alterius Johannis de eadem Barcha filiorum» Lippán kelt oklevélben János király megerősíti Lépes Bernátnak Kolozsvártt 1514. évi január 27-én kelt fassióját, a hunyadmegyei Alsóvárosvíze, Bwthon, Felsővárosvíze, Ludesth, Kozthesd és Pwthnik nevű Hunyadi János által megcserélt községeket illetőleg.
13. 1535. Vízkereszt nyolczada utáni 13. napon Kolozsvártt szunyogszegi Maylád István vajda által kibocsátott perirat, Sálffi Jánosnak, a Simon fiának 1509-ben több családok ellen a Lépes András féle birtokok iránt indított perügyében. E terjedelmes periratban a Barcsaiakból említtetnek: Gáspár, Lénárt, András és János, a János fiai, majd pedig következőleg van szó róluk: «Item Alsóvárosvíze, Felsővárosvíze, Bwthyn, Lwdesth, Kozthesd et Bwdinch in eodem Hunyadiensi comitatu existentes habitć, in nobilium Andree et Leonardi de Barcha, necnon Georgii, Marcii, Andree et Thome filiorum ac Clare, Anna et Sophie filiarum quondam Akacii de eadem Barcha ac Balthasari, Caspari et Melchioris filiorum quondam Caspari de dicta Barcha manus tunc existentes», stb.
Kitünik az is e periratból, hogy az utóbbi idézetben említett Barcsaiak közűl Anna, Zsófia, Gáspár és Menyhért 1515 illetőleg 1519-ben kiskorúak voltak; úgyszintén az is, hogy a per további folytában Barcsai Lénárt, Tamás, Gáspár és Menyhért, úgy látszik, leszármazókat nem hagyva, kihaltak belőle, mert a befejezéskor csak a többi megnevezettek, illetőleg András (a Lénárt testvére) helyett, ki szintén elhalt, ezen Andrásnak fiai: Gáspár, Lőrincz és János szerepelnek.
14. 1555. Barcsai György mint a néhai barcsai András és neje Bogáthi Anna gyermekeinek, a kiskorú István és Zsófiának gyámja, a hozomány és a gyermekek öröksége iránt perel a nevezett Bogáthi Annával, előbb néhai Kecsethi János, utóbb Barcsai András özvegyével, jelenben felpestesi Pestesi Gáspár nejével.
15. 1566. Barcsai György özvegye Morgondai Kata férje birtokaiba beiktatott.
16. 1566. Ugyanezen özvegy perel Barcsai István az András fia ellen hunyadmegyei javakért; a kiskorú alperes nevében Nagy Gáspár főasztalnokmester szerepel gyámul.
17. 1569–79. Osztoztató parancs hunyad- és fehérmegyei javak iránt a Kémendi György kérésére, ki a Kémendi Márk fia volt, néhai Barcsai Annától, a néhai n. Barcsai Barcsai Ákos leányától, barcsai István, a néhai Andrásnak Ákos fiának fia, s Tamás és András a Márknak, Ákos fiának fiai, valamint Anna nagy-bessenyői Végh Tamásné ugyanezen Márk leánya ellen, egyenjogú osztály érvényesítésére.
18. 1575. Barcsai Gáspár megvásárolja Melith Györgyné Sálfi Anna hunyadmegyei javait.
19. 1585. Apafi István fejedelmi tanácsos pere a Barcsaiak ellen a perényi erdő határigazítása iránt. Az alperesek így vannak a relatoriában elősorolva: «elmenénk Barcsára Barcsai Jánoshoz, Andráshoz és Lénárthoz, a Barcsai Gáspár fiaihoz, Barcsai Istvánhoz, Kis-Barcsai Márk feleségéhez, Barcsai Erzsébethez, a Nagybarcsai Márk (igy, tollhiba, miként alább kitünik) feleségéhez Kopasz Erzsébethez; . . . . . . . . . . Barcsai Jánost, Kis Barcsai Márk feleségét Erzsébet asszonyt és az néhai Barcsai András feleségét Kopasz Erzsébet asszonyt házuknál találtuk és megintettük; . . . . . onnan elmentünk Barcsai István házához, s őt magát nem találtuk ott, hanem a feleségét Zalasdi Borbála asszonyt s általa megintettük; . . . . . onnan elmentünk Petrényre s ott Barcsai Gáspár két fiát Andrást és Lénártot nem találván meg, jobbágyaik . . . . által intettük».
20. 1585. Barcsai Erzsébet kisbarcsai Barcsai Márk felesége mint felperes perel Barcsai János, András és Lénárt, a néhai Gáspár fiai, s ugyancsak nagybarcsai Barcsai István mint ellenmondók és alperesek ellen, mely perbe a Sztrigyiek beavatkoznak.
21. 1590. Perirat egy 1583-iki osztályos kereset folytán, mely a néhai Barcsai András utódai, u. m. egy részt Theke Ferencz, néhai köblösi Theke Lukácsnénak Barcsai Magdolnának, a nevezett András leányának, fia, s Barcsai Anna, a Lippai Gergely özvegye, ugyanazon Barcsai András leánya, más részt pedig e Barcsai András fiának Gáspárnak előbbi nejétől, Tóth Katától, született gyermekei névszerint Anna nevű leánya, ki 1583-ban még osztopáni Perneszi Pálné, 1590-ben pedig már rápolti Macskási Pálné volt, továbbá a testvéreit is képviselő Barcsai János, s ennek általa képviselt testvére Barcsai András, nemkülönben a Barcsai Gáspár utóbbi nejétől Teoteri Katától született testvérek Lénárt és Borbála leányka között a javak megosztása iránt folyt, s utóbb egyességgel végződött.
22. 1590. Zálogos pere Teoteri Katának, előbb Barcsai Gáspár, most Kapitán Péter özvegyének, a már elhalt fia Barcsai Lénárt és a Barcsai Gáspár előbbi nejétől, néhai Tooth Katától született mostohafiai Barcsai János és András közt a nagybarcsai kúria iránt felmerűlt ügyben.
23. 1592. Keméndi Tamás magvaszakadta folytán Nagy-Barcsa «totalis et integra possessio» Barcsai András aulć familiarisnak és Barcsai Istvánnak adományoztatik.
24. 1592. október 18-án kelt végrendelete Barcsai Istvánnak, melyben vagyonát gyermekeire s haláluk esetén barcsai Andrásra hagyja, fő gyámúl Geszti Ferenczet, kinek szolgálatában állott s melléje gyámoknak még Barcsai Andrást és Zalasdi Miklóst rendelvén s csórai udvarházát 1000 frtban feleségének Zalasdi Borbálának inscribálja. Egyik tanú volt kisbarcsai barcsai Márk.
25. 1593. Az alsó-szilvási és petrényi birtoknak 1580-ban Barcsai András által történt erőszakos elfoglalásaért 1586-ban Besán Krisztina, szászvárosi Lugasi Mózes felesége, pert indítván nagybarcsai Barcsai Andrásnak özvegye, Kopasz Erzsébet, valamint leányai Barcsai Margit, Erzsébet és Katalin ellen, ez ügyet 1592-ben harmadszor is megnyeri, s az 1593-iki végrehajtáskor az időközben elhunyt Barcsai Andrásné leányai nevében Barcsai István özvegye Zalasdi Borbála, fiainak Sándor, György, András és Istvánnak s a többi rokonságnak terhét is magára vállalva, a nyertes felperessel kiegyezik.
26. 1593. Barcsai Sándor, a néhai István fia, kiegyezik Zalasdi János özvegye Fánchi Katával a maga és édes testvérei Barcsai András, György és István részére megváltandó hunyadmegyei lungsorai és sz.-imrei javak iránt, melyeket atyjuk néhai Barcsai Gáspárnak zálogosított el.
27. 1593. Barcsai András illyei várparancsnok statutiója Nagy-Barcsán.
28. 1596. Zalasdi Miklós a Barcsai Sándor, István és György képében Barcsai Andrást az elhalt másik Barcsai András leányai, Margit, Kata és Erzsébet feletti gyámságtól, melyet az Barcsai István halálával mint nagyobb atyafi igényelt, eltiltatja. A leányok közűl Margit kijelenti, hogy ő Barcsai István özvegyénél marad, ki eddig is tartotta; a más kettő Barcsai Andrást hajlandó gyámúl elismerni.
29. 1598. Barcsai András aulć familaris s Barcsai István és Tötöri Kata piskii Kapitán Péter özvegye közti limitationalis ügy.
30. 1602. Barcsai Sándor, György és István kináltatják Gyurkicza Erzsébet asszonyt és urát vitézlő Laczugh Miklóst az ágyruhával (dos) hogy Lunksora hunyadmegyei birtokot nekik bocsássa ki.
31. 1605. Barcsai János fejedelmi tanácsos adományt kap Nagy-Bajomra.
32. 1606. Bethlen Krisztina, szentpáli Kornis Farkas özvegye panaszt emel, hogy noha veje néhai Zalasdi Miklós ingatlanait s a testvére néhai Zalasdi Borbála Barcsai István özvegye kezénél őrizet alatt levő ingóságait és drágaságait nejének Kornis Borbálának hagyományozta, ez pedig végrendeletileg anyjára, a panaszt tevőre hagyta, mindazáltal azokat Barcsai Sándor – anyjának Zalasdi Borbálának halálával – kezére kerítette s nem bocsátotta ki, miért is a panaszos pert indít ellene.
33. 1607. Barcsai Sándor és testvére György a magvaszakadt Zalasdi Miklós javaira új adományt kapnak.
34. 1618. Barcsai Erzsébet, előbb Rácz Miklós özvegye, most alpestesi Balogh Istvánné és nővére Margit, azon néhai ifjabb Barcsai András leányai, ki Márknak, az Ákos fiának volt fia, 1616-iki keresetlevelökben előadják, hogy atyjuk több mint 26 évvel azelőtt elhalván, az akkor még életben levő Barcsai István, a néhai idősb Andrásnak, nevezett Ákos fiának fia, vette át a gyámságot fölöttük vagyunuk kezelésével együtt; halála után pedig özvegye, ki Barcsai Istvántól maradt fiainak Sándor és Györgynek is gyámságát viselte, vette át gyámképen az ő vagyonukat is s kezénél tartotta azután is, hogy felpereseket néhai Barcsai András, a Gáspár fia, magához vette; sőt vagyonuk a nevezett Zalasdi Borbála halálával fiainak Barcsai Sándor és Györgynek kezén maradt, miért is ezek ellen a felperesek annak kiadásáért keresetet indítanak. Barcsai Sándor az intőknek 1616-ban azt válaszolja, hogy sem ő, sem atyja a felperesek gyámja nem volt, hanem csak könyörületből tartotta őket, vagyonukból semmit sem birt, a jószágok pedig csak fiágat illetnek; ugyanígy felel a másik alperes Barcsai György távollétében ennek felesége Boronkai Zsuzsánna is. – A per tovább folytában 1616. és 1618. közt Barcsai Margit felperes «in capillis» elhalt s a jog egészen Erzsébetre, Balogh Istvánnéra szállott.
35. 1624. Barcsai György négy más nemes regiussal bizonyítványt állít ki, hogy 1624. február 7-én Barcsai Sándor leánya Borbála Zalasdon lakadalmát ülvén Csulai Jánossal, a menyekző második napján «az reggeli fölöstökömben avagy mézes bornak előhozásakor Barcsayi Sándor uram hoza elé másfél száz aranyat és mi előttünk mondá ő kgme az feljül meg nevezett Barcsai Borbára asszonynak: édes leányom Borka, az anyátok jószágát elcserélte vala Horvát Lázárral egy Petros nevű falun Belényes vidékén, kit az fejedelem Bethlen Gábor mint hatalmas fejedelem tőlem elfoglalván Váradhoz aplikáltatta; Váradi János uramtól, ki akkor váradi prćfectus vala, nekem háromszáz aranyot küldett volt, másfélezer forintért, egy-egy aranyat öt-öt forintban computálván, mivel az az megnevezett Petros Horvát Lázárnak másfélezer forintban volt inscribálva, kiről való donatio nálam jelen vagyon; én kéntelenség alatt az 300 aranyat felvettem, mivel az jószágot immár régen el is foglalták volt tőlem, félvén attól, hogy se pénz se jószág nem lészen, az mint Váradi János uram erős hittel mondván eztet, hogy ha fel nem veszem, mind pénz s mind falú oda leszen». Ezért tehát a pénz felét átadja az új házaspárnak, a másik felét a leányának «Annok»-nak tartván meg, és intvén őket hogy ezzel elégedjenek meg, mert az ő birtokai csak fiút illetnek, s leánynegyedűl annyi sem jutnak. Az új házasok ebbe belenyugodva elfogadták a pénzt, miről a regiusok bizonyítványt állítnak ki.
36. 1627. Barcsai Zsigmond kérésére s Barcsai György regiussága mellett tanúk hallgattatnak ki az iránt, hogy a fehérmegyei Csáklya birtokot Barcsai Gáspár csak zálogban adta egy Havasalföldről kijött Logophetnek, ki mint igen pénzes ember itt birtokot keresett megvételre.
Midőn Barcsai Gáspár vele egy aranylánczért, melyet egyes tanúk 1300 frtot érőnek mondanak, s egy véka pénzért, mi eme tanúk szerint 1600 frtot tett, megalkudott, s ezekért Csáklyát, melyet Balassa Imre a leányával dosban és átok alatt adott volt Barcsai Gáspárnak, hogy soha el ne adhassa, a Logophetnek eladta, «igen részeg volt», s másnap nagyon bánkodott rajta, a Logophet pedig azzal vigasztalta, hogy ő idegen ember, ma-holnap elintézve dolgát haza megy országába, s akkor kiválthatják tőle a birtokot. Különben az iránt, hogy örökösen vagy csak zálogkép történt-e a vásár, a tanúk nem mind birnak tudomással; némelyek azonban megemlítik, hogy Logophet Petrot Csáklyán a rablók megölvén s a birtok a Logophet (mindig így említtetik, valószínűleg havasalföldi kanczellári hivatala után) leányaira szállván, ezek férjei, különösen Bálintitt János váltig azzal dicsekedtek, hogy akkora értéket adott a Logophet Csáklyáért, hogy azt Barcsai Zsigmond soha ki nem fogja válthatni. Ez érdekes okmányban, melyet itt bővebben ismertetnünk tér szűke folytán nem lehet, Barcsai Gáspárra nézve a vallomások útján, az van megjegyezve, hogy «egy magas szál szőke bajuszú ember vala», ki úgy látszik nagyon népszerű volt s vendégeskedéseinél társaságának megválogatásában sem igen exclusiv. A kor, melyben élt, még ha jogutódaként nem is Barcsai Zsigmond jelentkeznék, akkor is azon Barcsai Gáspárra mutat, ki eme Zsigmondnak nagyatyjaként ismeretes egyéb okmányainkból. Ugyanis az 1627-beli vallatáskor az 50 éves tanúk már csak hallomásból tudnak felőle, ellenben a 60 évesek gyerekkorukban maguk is ismerték.
37. 1630. Barcsai Zsigmond aulć familiaris Kis-Barcsán adományt nyer.
38. 1634. Barcsai Ákos cubicularius ügyvédeket vall.
39. 1637. Zalasdon lakó öregebb Barcsai Sándor egy tartáriai szökött jobbágyát követeli.
40. 1640. Barcsai Zsigmondné lunksórai jobbágyáért kezeslevél.
41. 1650. Barcsai Ákos hunyadmegyei főispán, s lugosi és karánsebesi bán Vállya és Nagy-Ágh birtokokba beiktattatik.
42. 1653. Barcsai Ákos és neje Szalánczi Erzsébet birtokcserét tesznek Vajda Mihályné Bukur Erzsébettel.
43. 1654. Barcsai György és Gáspár közti birtokcsere; az utóbbi a Barcsai Zsigmond részéről rájutott csórai részét is csere tárgyává teszi s ugyanott a Barcsai Sándor részét is megcserélni s Györgynek átadni igéri.
44. 1654. Barcsai György, öcscsei Barcsai Sándor és Gáspár s fia Boldizsár nevében is, tanúkat vallatt a Sálfi-féle javak iránt; kihallgatják többek közt a vallató Barcsai György úgyszintén a Barcsai Zsigmondné jobbágyait. A vallomásokban szó van egy Rosunak (vörösnek) nevezett Sálfi urról, s elő van adva, hogy az öreg Barcsai András építette Barcsán a kastélyt, s volt akkor 25 vagy 30 török rabja, s azon időben az ellenség felégette malmát, melyet aztán néhai Barcsai Zsigmond épített újra; s hogy volt egy fél jobbágy örökség Felső-Városvízén, mely Sálfalvára szolgált Barcsai Jánosnak.
45. 1654. márczius 13. Öregebbik Barcsai György, Barcsai András és Péter intetik a 2 év előtt fiágon deficiált tekintetes és nagyságos Barcsai Zsigmond özvegyét rátóti Gyulaffi Borbálát az ősi javakért.
46. 1657 október 18-án Radnóthon kelt adománylevele Rákóczi Györgynek, melylyel a lugosi és karánsebesi kerület jövedelmeit, azon módon, a mint néhai Nagy Pál birta, s úgy hogy a lugosi őrség zsoldja abból fedeztessék, élethosszig Barcsai Ákosnak adományozza.
47. 1663. Zalasdon lakó Barcsai Péter vallat egy felsővárosvízi rét tárgyában. A tanúk közt vannak Barcsai István, Barcsai Zsigmondné, Barcsai Boldizsár s Barcsai Gáspárné jobbágyai.
48. 1665. Barcsai Péter vallatt Zalasdon a Barcsai Ábrahám házánál. A tanúk, köztük Barcsai Mihály és Ábrahám, valamint a saját jobbágyai is, vallják, hogy az öregebbik Barcsai Sándor az öreg Rákóczi György fejedelem által letett «tartariai summából» elégítette ki leányait az általa birt egész Barcsai jószág iránt. A kielégítési összeg és annak felosztása iránt a tanúk vallomása különbözik. Egyik tanú 1200 frtról szól, melyből az öreg Barcsai Sándor négy leányát kifizette. Másik azt mondja, hogy 600 forintot hozott Szebenből s ebből fizették ki a leányokat. De hányat, nem említi. Egy más tanú a «Barcsai Sándor utolsó feleségétől való hajadon leányai»-ról szól, közelebbi részletezés nélkül; egy 50 éves tanú pedig megemlékezik arról, hogy «mikor Barcsai Ilonát eladták» 600 frtot kapott a tartariai summából, s e leány kielégítését egy másik 35 éves tanú is megemlíti, csakhogy nem tudja, mennyit kapott. (Úgy látszik, ez ellenmondások megfejtésének kulcsa abban áll, hogy Barcsai Sándornak csakugyan, miként a tanúk is említik, 4 leánya volt, kettő ú. m. Borbála és Anna az első feleségétől, miként fennebb a 34. alatti okiratnál is láttuk, s ezek a Bethlen Gábor által küldött pénzből kaptak egyenként 150 aranyat, – s ismét kettő, ú. m. Ilona és egy megnevezetlen, a második feleségétől, s ezek a Rákóczi-féle pénzből elégíttettek ki, egyenként 600 frttal.)
49. 1666. okt. 16-án kelt hiteles transumptuma egy bizonylatnak arról, hogy Barcsai Ákos fejedelem 1661 január 29-én Görgény várában négy a várhoz tartozó jobbágyot 328 m. frtban Sárpataki Istvánnak inscribált.
50. 1667. A magvaszakadt Alia Sámuel akmári birtokát 1000 tallérban inscribálva, a szászcsórit pedig adományképen nyeri Barcsai Mihály és neje, Bánffi Kata, s azokba be is iktattatnak.
51. 1667. aug. 22-éről intés a Sálfi féle jószágrészszel 1654-ben együttesen oda ítélt némely Barcsai-féle jószágok kiadatása iránt. Az intő küldetését így adja elő: «külde el engemet Hunyadvármegyében N. Barcsán lakó néhai ngs. Barcsai Zsigmond uram relictája ngs. Gyulaffi Borbála asszony, a leánya tkts. ngs. Barcsai Judith asszony ő nga képében, ki emez előtt volt tkts. ngs. magyar-gyerőmonostori Kemény Ferencz ur relictája, most penigh a méltóságos groff gyarmati Blassi Imre uram házas társa, ugyan Hunyadvármegyében N.-Barcsán lakó Barcsai Boldizsár uramhoz, és Csórán lakó Barcsai Péter és Mihály uramékhoz, Solymoson lakó Barcsai István és Tamás uramékhoz, Zalasdon lakó Barcsai Ábrahám uramhoz és Sz. Györgyön lakó Barcsai Ákos és Pál uramékhoz».
52. 1669. A Sálfi jogutódoknak, ú. m. a szamosfalvi Mikolák és apahídai Váradiaknak pere, a Sálfi Anna által hajdan Barcsai Gáspárnak eladott, s ennek halálával fiaira János és Andrásra szállott birtokok iránt, melyekért a most nevezettek már 1585-ben bepereltettek, s közbejött haláluk folytán az ügy Bethlen Gábor fejedelemsége alatt, még 1618 előtt átszállott Barcsai Zsigmondra, a néhai András fiára, erről pedig II. Rákóczi György idejében özvegyére Gyulaffi Borbálára, úgy özvegyi jogánál, mint gyámi minőségénél fogva; 1669-ben pedig foly e per leányuk Barcsai Judith előbb Kemény Ferenczné, s ettől való elválása után gr. Balassa Imréné ellen, mint ki önjoguvá vált s a peres birtokot átvette. A Sálfi birtok egy része felpereseknek oda itéltetik.
53. 1671-ben, Gyulaffi Borbála halálával, ennek első férjétől való fia Kapi György, még temetetlen levén anyjának teste, perbe fogja Mikoláékat foglalásért. Ezek tiltakoznak, hogy ily szokatlanúl idő előtt pereltessenek, annál is inkább, mert felperes anyjának más gyermek is maradt, úgymint Barcsai Judith gróf Balassa Imréné.
54. 1671. január 10-én kelt vallató parancs Mikola Zsigmond ellen, hogy ez az 1670. ápril 14–17-iki végrehajtás alkalmával a néhai Gyulaffi Borbála javait is elfoglalta volna, noha csak ennek leánya Barcsai Judith állott Mikolával perben.
55. 1671. deczember 19-én kelt itélőmesteri bizonyítvány, hogy Gyulaffi Borbála, a Barcsai Zsigmond özvegye, 1664-ben jószágait leányának Barcsai Juditnak, akkor Kemény Ferencz özvegye, most gróf Balassa Imre feleségének hagyományozta; «mivel azért mostani boldogtalan állapotjában hazájából ki kelletvén bujdosni, az originál levelet be nem hozhatta», erre most szüksége levén, az ítélőmester a kir. tábla rendelete folytán saját és hites deákjai emlékezete után egy másolatot hitelesít.
56. 1675. Vallatás Barcsai Péter és neje Nemes Zsuzsánna piskii, csórai és tartariai szökött jobbágyai ügyében. Csórán a kihallgatás Barcsai Boldizsár jobbágyánál történik, s a Barcsai Mihály, Ábrahám és Tamás jobbágyai hallgattatnak ki. – Egyik szökött jobbágyról vallják hogy még Barcsai Gáspár idejében a «lengyelországi veszedelem után» bujdosott el, s egyáltalán a piskii jobbágyok Barcsai Gáspáréi voltak s ennek halála után a Barcsai Péter nyiljába jutottak.
57. 1676 január 13-án kelt bizonyítvána három a nagybarcsai kastélyba szemlére meghivott nemesnek, az iránt, hogy Kapi György emberei éjszaka a kastélyra törvén, Barcsai Pétert megverték és megsebesítették.
58. 1676 január 14-én Ebesfalván a fejedelem saját aláírásával kelt s Barcsai Péter, Mihály, Ábrahám, István, Pál, (Tamáshoz is volt czímezve, de ennek neve ki van húzva) és Ákoshoz czímzett rendelet, melyben Apafi Mihály fejedelem «néhai gróff Balassi Imréné asszonynak szomorú halálával látván az barcsai kastélyon és hozzá tartozó jószágokon való kapkodással törvénytelen sok rosz dolgoknak következhetését, méltóságunk sérelmével nekünk is, ha idején korán supremus magistratusi authoritásunkkal nem succurrálnánk az dologban», ezért azokat hunyadmegyei tisztjei által sequestrum alá véteti.
59. 1676 szeptember 6-án hosdáti Nagy Zsigmond, Hunyadmegye egyik főbirája bizonyítja: hogy ugyanazon 1676. évben, «mikoron Balassi Imreh ur ő nga nem tudom micsoda gondolattal viseltetvén, szolgáival felkészülvén, az nagybarcsai kastélyból éjszakának idején Törökország felé indúlt volna és szolgáinak mellőle való el állási miatt el nem mehetett volna, vissza térvén ismét ugyanoda, a mi kegyelmes urunk parancsolatjából detereáltatott volna, akkori alkalmatossággal én is jelen voltam az kastélyban, Barcsai Péter uram is együtt velünk ott levén. Gróf Balassi Imreh ur ő nga én általam kérdette Barcsai Péter uramat, mit csinál ott Barcsán. Ő kme azt felelte, hogy nem ugy lakik mint foglaló, hanem mint az ősire vigyázó, hogy valamiképen az fiscus vagy más idegen belé ne kapjon. Egykor az beszéd közben kérdem gróf uramot, hova akart menni, hogy elindult volt. Maga mondá hogy elsőbb Fadcsatra akart menni az törökök közé, onnét Budára. Kérdém ismét, mit csinált volna ngod Budán? Azt felelé: hogy közel vagyon az jószágom oda s be hódoltattam volna. Hogy Kapi urammal ki mene a barcsai kastély kapuján is, így búcsuzék el tőllünk becstelenűl: Isten hozzátok, k . . . . legyen az anyátok, lélek beste csalók, k . . . . fiai. Ezen dolgok ekképen menvén, az hogy melyeket én is irtam le ngtok és kgmeteknek fide mea deo debita mediante».
60. 1679. Barcsai Mihály a Kapi György birtokaiból kiszakítni kéri azon javakat, melyek Barcsai Boldizsárnak voltak adományozva.
61. 1680. Barcsai Mihály Fehérmegye főispánjává neveztetik ki.
62. 1682. Barcsai Mihály fejdelmi tanácsos, fehérmegyei főispán és az összes mezei hadak főkapitányának érdemeinél fogva a fehérmegyei Akmár birtok neki és nejének Bánffi Katának adományoztatik, előadatván, hogy ezt hajdan gyerőmonostori Kemény Simon feleségének Alia Máriának jogán birta, s Barcsai Ákos felesége Szalánczi Erzsébetnek zálogosította el, ki aztán végrendeletileg Barcsai Mihályné Bánffi Katára hagyta, s ennek birtokában is maradt; azonban mivel karatnai Alia Sámuel magvaszakadtával javai publicáltattak s a fiscus által elfoglaltattak, csak 1000 tallér inscriptio czímén hagyatott volt e birtok Barcsai Mihály és neje kezén; most azonban a fiscalitas alúl felmentetik, s nova donatioval nekik adományoztatik.
63. 1683. Hiteles transumptum a Sálfi-féle javak iránt tartott tanukihallgatások felől, melyek 1670-ben Barcsai Zsigmondné Gyulaffi Borbála kérésére s a Barcsai Mihály, Boldizsár, Péter, István, Tamás és Ábrahám, valamint a Barcsai Sándorné és Barcsai Ilona jobbágyainak kihallgatása mellett, 1671 február 20-án Kapi György kérésére, ugyancsak a Barcsai Boldizsár és Tamás jobbágyainak kihallgatása mellett, s végűl 1682-ben Barcsai Péter kérésére, a Barcsai György, Tamás, Pál és Mihály jobbágyainak kihallgatása mellett tartattak, s melyekből kitünik, hogy a tanúk Sálfi-birtokokról nem tudnak, s hogy Nagy-Barcsán Barcsai Zsigmond és Boldizsár egyenlően osztoztak.

KIS BÁLINT.

PYBER BENEDEK CZIacute;MERES LEVELE 1476-BÓL.

(Színes czímerképpel.)
A középkori magyar heraldikának egy eddig teljesen ismeretlen emlékét mutatjuk be a mellékelt színes czímerképben, mely egyszersmind czímertani és genealogiai irodalmunk egyik hibás adatának kiigazítására nyújt alkalmat.

PYBER BENEDEK CZIacute;MERE
1476. évből.

A kérdéses czímer Pyber Benedek budai és visegrádi várnagy czímere, a ki azt a magyar nemességgel együtt Geréb Péter felterjesztésére, 1476 junius 11-én kapta Mátyás királytól.
A nemesítő levél szövege, melyben Mátyás Pyber Benedeket és testvéreit a jobbágyi állapotból kiemelve a nemesek rendjébe igtatja s nekik nemesi czímert adományoz, a következő:

Nos Mathias dei gratia rex Hungarie, Bohemie etc. tibi fideli nostro dilecto, egregio Benedicto Pyber provisori castri nostri Budensis et castellano Wisegradiensi etc. salutem gratiamque nostram regiam et omne bonum. Excelsa principum consuevit dignitas inter cetera suorum operum gesta munifica hanc curam habere precipuam, ut subditorum suorum conditione statuque et virtutibus pensatis, unumquemque iuxta merita nobilitatum gradus regalis extollat munificentia; sic enim principum provida extolletur discretio et subditorum animus ad opera virtutum longe ferventius accendetur. Sane itaque attentis et consideratis tuis fidelitatibus et servitiorum tuorum preclaris meritis, quibus te maiestati nostre gratum reddere studuisti et acceptum, te et per te fratres tuos carnales a rusticitatis et ignobilitatis statu, in quo hactenus tanquam ab ignobilibus nati parentibus exstitistis, de mera nostra auctoritate et regie potestatis plenitudine animo deliberato et ex certa scientia eximendos duximus nobilitandos, ymo nobilitamus et cetui verorum nobilium regni nostri aggregamus, connumeramus et applicamus, decernentes, ut a modo deinceps tu et fratres tui predicti (ac) heredes et posteritates universi, tanquam a nobili sanguine descendentes, veri nobiles habeantur et reputentur; et insuper in signum huiusmodi nobilitationis tibi Benedicto Pyber et per te dictis fratribus tuis carnalibus vestrisque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, videlicet formam scuti in campo celestino et eius medio unam rotam albam molendini fluvialis et supra scutum galeam albam, in summitate eiusdem galee similiter rotam albam instar prioris, prout hec in principio presentium litterarum nostrarum arte pictoria cum tectura floribusque et retropediis celestinis et albis ceterisque ornamentis ipsius galee suis appropriatis coloribus depicta et figurata sunt, de mera nostra auctoritate et regie potestatis plenitudine, animo deliberato et ex certa nostre maiestatis scientia dedimus, donavimus et contulimus damusque, donamus et concedimus ac presentibus elargimur, (volentes), ut tu fratresque tui et heredes ac posteritates pretacte huiusmodi arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium armis utentium a modo deinceps ubique in preliis, hastiludiis et torneamentis aliisque omnibus exercitiis nobilibus et militaribus necnon annulis, velis et papilionibus, generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis cuiuscunque status, gradus et preeminentie hominibus insignitos esse dici volumus et nominari, gestare omnibusque et singulis illis gratiis, honoribus et prerogativis ac libertatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri armis utentes quomodolibet de iure vel de consuetudine fruuntur et gaudent, frui et gaudere valeatis, tantoque ampliori studio et diligentia ad obsequia regia et sacre corone vestra de cetero solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio et benivolentia decoratos conspexeritis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam, firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras fieri (?) ac secreti sigilli nostri appensione muniri fecimus. Datum Bude, feria tertia proxima post festum sancte trinitatis, anno domini millesimo quadringentesimo septuagesimo sexto, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. decimo nono, Bohemie vero octavo.

Relatio Petri Gereb de Wingarth
capitanei superioris Slesie.
Az oklevél szövege és a czímerkép másolata Paur Iván gyűjteményéből jutott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság birtokába. Paur szorgalmasan gyűjtötte a középkori heraldika okleveles emlékeit; általa ismertük meg a keszthelyi gróf Festetich levéltárban őrzött Eresztvényi (1414), Gálfi (1415), Sánkfalvi (1455) és Imrefi (1523) czímereket, a Bászna-család 1434-iki armálisát Sopron város levéltárából s a kisebb dunántúli családi levéltárak több érdekes czímeres levelét. Másolatairól a provenientia megjelölése csak a legritkább esetekben hiányzik; czímeres-levelünknél azonban sem a szöveg, sem a czímerkép másolatán nincs megjegyezve, hogy az oklevél eredetije melyik levéltárban őriztetik. Ez a hiány annál sajnosabb, mert a másoló épen ez armális szövegének leirásánál óriási hibát követett el: a czímerszerző nevét Pyber helyett Prybernek írta, a legnagyobb félreértésekre adva ez által alkalmat. Szerencse, hogy az oklevél szövege a czímerszerő állását is megmondja, s a budai és visegrádi udvarbirói tisztet viselő, állítólagos Pryber Benedekben egy kis utánjárással nem volt nehéz felismerni azt a Pyber Benedeket, a kiről az 1477. évből saját hiteles kiadványa bizonyitja, hogy a budai vár udvarbirája volt._{Visegrád, 1477. február 8. Benedictus Pyber provisor curie castri Budensis etc. meghagyja nemes Albert deáknak, a kolbász-széki kúnok ispánjának, hogy a Kállai János jobbágyaitól lefoglalt széna felét adja vissza a károsultaknak. Az oklevél eredetije, papiron, zöld viasz pecsét nyomaival a Kállay-család levéltárában, a Magy. Nemz. Múzeumban. (Sćc. XV. R. III. Nr. 1190.) Hivatkozik reá Csánky Dezső, Mátyás király udvara, 31.}* E körülmény azonban mit sem von le az armális hitelességéből. A gyanuval szemben, mit e vastag hiba az egész oklevél másolatának hitelessége mellett támaszt, bizalmunkat visszaadja a szöveg többi része, mely egyetlen pont kivételével mindenben megegyezik a czímeres levelek rendes formuláival; a mi pedig a czímerkép hasonmásának hűségét illeti, megnyugvásunkra szolgálhat, hogy egy és ugyanaz a kéz készítette ennek és a többi fentebb említett czímernek rajzait, a melyek korrektségéről az eredetiekkel való összehasonlítás útján van alkalmunk meggyőződhetni. S így a hiányos alak daczára, melylyel Pyber Benedek armálisánál ezidőszerint, mindaddig, míg az eredeti oklevél elő nem kerül, meg kell elégednünk, teljes bizalommal igtathatjuk azt a középkori magyar heraldika hiteles emlékei sorába.
A czímer: balra dőlt pajzs kék mezejében négy küllőjű ezüst malomkerék, mely a koronátlan sisak oromdíszeűl ismétlődik, egyike a magyar heraldika legritkább motívumainak. A Kátha-nemzetség és a belőle származó családok legtöbbje hatküllejű malomkereket viselt czímerében, de kívülök az egész Siebmacherben egyetlen régi családnál sem találkozunk a kerékkel mint önálló czímeralakkal. A czímeres levél szövege egész határozottan megmondván, hogy Pyber parasztrendű szülőktől származott, közelfekvő a feltevés, hogy a vízi malom kereke a czímerszerző atyjának foglalkozását jelenti, mint a hogy az erdődi kerékgyártó fiai, a Bakóczok is helyet juttattak nemesi czímerükben atyjuk mestersége jelvényének.
A mily egyszerű motívumokból áll Pyber Benedek czímere, ép oly egyszerű annak az armális elejére festett képe is. A czímerkép, szerény méreteivel, sajátságos árnyalatu színeivel, aranyszegélyű, rozsdavörös szőnyegre helyezve s a szőnyeg felső szögleteiben a czímerszerző nevének kezdőbetüivel, épen nem tartozik a Mátyáskori udvari czímerfestés remekei közé. Heraldikai tekintetben azonban egészen helyesen van összeállítva; a czímerrajzolásnak azt a sarkalatos szabályát, hogy a pajzsnak mindig jobb felé kell tekintenie, figyelmen kívül hagyja ugyan, de ez a magyarországi czímerleveleknél többször előfordul, s úgylátszik, a czímerképnek az oklevél külső szegletében való elhelyezésével áll összefüggésben.
Érdekes körűlmény, hogy Csergheő Gézának, a magyar czímertan kitünő búvárának, volt tudomása Pyber Benedek czímeres leveléről, de ő sem az oklevél szövegét, sem a czímert nem ismerte. Igy történhetett, hogy az armális keltét 1484-re tette és Benedeket testvérével Bálinttal együtt a gyerkéni Pyber család tagjai közé igtatta be._{Benedikt Pyber tritt 1481. zu Buda urkundlich auf. Derselbe soll von König Mathias sub dato 1484. einen Adels- und Wappenbrief erhalten haben. Ung. Adel, 523.}* Ezeknek azonban armálisunk czímerétől teljesen elütő czímerük van, melynek főmotivumát keresztet tartó hód képezi,_{U. o. 378. tábla.}* s így mindaddig, míg a genealogiai kapcsot feltüntető határozott adatok hiányoznak, el kell fogadnunk a következtetést, hogy Pyber Benedek nem tartozott ehez a családhoz, s armálisa egy eddig ismeretlen magyar nemesi család czímerével gyarapítja nemesi czímereink sorozatát.

SCH. GY.

A BILKEYEK. (1338–1711.)
(Második és befejező közlemény. – Két rajzzal.)

IV. György 1496-ban ellentmondott Drágffy Bertalan beiktatásának Lipcse, Hernicse, Berezna és Ökörmező birtokába,_{Lelesz, Statutor. litt. D. nr. 223.}* melyeket Úrmezey János, Péter és Lázár magvaszakadtán kapott volt Drágffy királyi adományba s még ugyanazon évben Bilkey György, másik György, Lipcsey László és Gorzó András lettek beiktatva az Úrmezeyek fentnevezett s azonkívül még ripinyei, vízközi és kelecsényi birtokaiba, Ilosvay György és Miklós ellentmondása mellett. 1501-ben beiktattatott György és másik Bilkey György a két Úrmezey János lipcsei és herincsei jószágaiba örökség czímén, de ezen beiktatásnak János huszti plébános és alesperes több másokkal együtt ellentmondott,_{U. o. B. nr. 147.}* azonban 1516-ban újból beiktattatik Bilkey György, másik György és Lipcsey György a lipcsei és hernicsei birtokba, s most már úgy látszik ellentmondás nélkül. 1504-ben zálogba adott Miszticzén két telket 50 arany forintért Zékán Andrásnak és Györgynek. Az Úrmezeyek birtokait többen is felkérték; 1504-ben Csebi Pogány Péter, György, Zsigmond és János Berezna birtokába való beiktatásának mondott ellent Bilkey György, 1515-ben pedig Pogány Zsigmond és Thukoróy Máté beiktatásának Kövesligetbe. IV. György mint királyi ember is szerepelt. Egy fia III. János és két leánya maradt: Katalin Gorzó Jánosné és Anna Dobrókai Palkó György felesége.
III. János 1508-ban volt királyi ember, 1522-ben zálogba adta puszta-dienestelki (más néven Szúnyogmező, Komoró vagy Komoród) részét Zékán Györgynek 34 forintért. Már nem élt 1551-ben, midőn özvegye Anna megidéztette udvarháza megrohanása miatt Újhelyi Lipcsey Jánost, Bilkei Lipcsey Miklóst s társaikat. III. Jánossal, gyermekei nem maradván, Bilkey Bolond Péter ága elenyészett. Birtokaiba elébb Kerepeczy Demeter és Mucsey Pál iktattattak be királyi adomány czímén, de annak Bilkey György és Máté ellentmondottak; utóbb Daróczy Szerafin királyi táblai biró kérte fel III. János bilkei udvarházát, a bilkei, rákóczi, lukovai, lipcsei, bereznai, ripinyei és vizközi birtokokkal együtt, de az 1575-ben történt beiktatásnak az összes Bilkey, Lipcsey és Gorzó család ellentmondott s úgy látszik nem is kerűltek idegen kezekbe III. János birtokai.
I. Miklós fia Illés 1408-tól 1417-ig gyakran volt királyi ember, de egyebet alig jegyezhetünk fel róla, mint azt, hogy tevékeny részt vett testvérei társaságában az Újhelyiek ősei ellen Rákócz és Miszticze iránt folytatott hosszadalmas perlekedésben s hogy 1416-ban fiával Jánossal és Lipcsey Sándorral elpusztították Bégányi János fia Gergely Maszárfalva nevű birtokát. Négy fiát ismerjük: III. Mihályt, V. Istvánt, II. Sándort és IV. Jánost.
II. Mihály még atyja életében esett el 1410-ben a lengyelek ellen Zsigmond király személyes vezérlete alatt viselt hadjáratban.
II. Sándor 1414–1463-ig sok ízben működött mint királyi ember. 1437-ben új adománylevelet szerzett Zsigmond királytól Lipcse, Hernicse, Tarnócz,_{Ma ismeretlen, de bizonyosan ez is a Nagy-Ag völgyén feküdt.}* Bereznamező, Ökörmező, Bilke, Dobróka helységekre és a borsovai havasokra. Csak két leánya maradt: Anna Ilosvay Karácson Lászlóné és Veronika, 1460-ban még hajadon, 1463-ban Veresmarthy Iváskó jegyese, de úgylátszik, hogy még esküvője előtt elhalálozott. II. Sándor összes bilkei, miszticzei, dobrókai, rákóczi, lukovai, komári, lipcsei, hernicsei, keselyűmezei, bereznai, ökörmezei, ripinyei, kelecsényi, vízközi és kalocsai birtokait átadta leányainak, de midőn azok magukat beiktattatni akarták volna, Bilkey II. Péter fiai ellentmondottak, s utóbb, mikor II. Sándor összes jószágait ismételve el akarta nekik adni, akkor az ellen testvére V. István emelt óvást.
IV. János 1424-től 1460-ig sokszor viselte a király képét. 1457-ben új adománylevelet szerzett a maga és a többi akkor élő Bilkeyek nevére László királytól Bilke, Dobróka, Komoród, Rákócz, Miszticze és Lukova birtokokról az azokban rejlő királyi jogokkal együtt, melynek alapján ellentmondás nélkül be is lettek iktatva. Csak egy fiát ismerjük, V. Jánost, de róla egyebet nem tudunk, mint azt, hogy bilkei, dobrókai, miszticzei és lukovai birtokait nejének Katának, ki elébb Mátyfalvi Zóvárdffy Pál özvegye volt, hozománya és hitbére fejében 200 arany forintba átadta a szentjogi konvent előtt 1470-ben._{Gróf Teleki, Hunyadyak kora, XI. 418.}*
Illés fia V. István 1451. és 1476. között több ízben volt királyi ember, 1462-ben eladott egy telket Rákóczon valami György nevű nem nemes (providus) sárdi lakosnak, 1480-ban pedig lipcsei és hernicsei birtokaiba Korpády Benedek lett beiktatva vétel czímen. Ilona nevű nejétől három fia és egy leánya maradt: VI. János, III. Mihály, V. György és Veronika Felsővissói Nán Gergely neje, a ki 1506-ban mint özvegy meginteti sógorait Felső-vissói Nán Istvánt és Vissóy Iváskót, hogy hitbérét néhai férje felső-vissói és borsai birtokaiból adják ki.
VI. János 1463-tól 1495-ig gyakran működött mint királyi ember. Gyermekei nem lévén, lipcsei és hernicsei birtokait lelke üdveért a huszti egyháznak hagyományozta; ezen birtokokat utóbb, midőn a huszti római katholika egyház a reformátusok kezébe került, Petrovich Péter VI. János kis unokájának_{Tévesen VI. János testvére György unokája Máté helyett.}* Bilkey Máténak itélte._{Kelt Kolozsvárt, 1556 augusztus 29-én.}* VI. János neje Sztojka Anna volt, ki egy évnélküli okmány szerint perbe idézte a Lipcsey és Újhelyi családok több tagját valami hatalmaskodás miatt.
III. Mihály 1473-ban királyi ember volt. 1475-ben ismeretlen tettesek Miszticzén meggyilkolták; a gyanú Bilkey Andrásra és a Dolhayakra háramlott, ezek azonban kitisztázták magokat a vád alól.
V. György 1479. és 1519. között több alkalommal volt királyi ember. 1480-ban testvérével Jánossal együtt megverték Dobrókai Palkó Pétert a saját házában, 1493-ban pedig elfoglalták Zovárdffy György özvegyétől, Katalintól, azon bilkei, miszticzei és dobrókai birtokokat, melyeket anyósa, Zovárdffy Pál özvegye, szintén Katalin, mint már elmondottuk volt, második férjétől Bilkey Ivásko Jánostól kapott volt beiratképen hozománya és hitbére fejében; ugyanakkor Miszticzei Zékán György egy miszticzei telket, Ilosvay Miklós pedig az özvegy egy bilkei jobbágyának szántóföldeit foglalta el. 1504-ben Újhelyi Györgytől foglalt el Bilkey György a rákóczi határban egy Lanka nevű mezőt, 1505-ben pedig Szarvaszói Bank Illés neje, – bizonyosan valamelyik Bilkey leánya – indít keresetet Bilkey György ellen bilkei, rákóczi és lipcsei birtokai elfoglalása miatt; ellenben Bilkey György Butthkay László ellen kér vizsgálatot, a kinek tisztje Csicsery Péter ökörmezei, vízközi és ripinyei jobbágyainak 100 arany forintnál több kárt okozott, ezen per még 1507-ben is folyamatban volt. 1520-ban meginteti Bilkey György a Dolhayakat, hogy a nálok zálogban lévő ökörmezei, ripinyei, kelecsényi és vízközi birtokokat, felvéve érte a zálogösszeget, bocsájtsák vissza. V. Györgynek két fia maradt: III. Péter és VI. György.
III. Péter beperli 1523-ban Lipcsey Györgyöt és Jánost a bilkei és dobrókai határhoz tartozó s közöttük osztatlan állapotban levő Liget nevű erdőbirtokon elkövetett hatalmaskodás miatt; 1548-ban viszont Pétert idézik perbe Lipcsey idősb és ifjabb János egy dobrókai kertjök elfoglalása miatt, s 1549-ben Lipcsey András özvegye Bilkey Anna_{Kinek a leánya ezen Anna, meg nem határozható.}* és fia János perlik be a Prekop patak halászatában és bilkei udvarházuk felépítésében való háborgatás miatt, Újhelyi Gáspár fia János pedig a rákóczi határban lévő közös erdejükben az Újhelyi jobbágyai által levágott fák elhordatásáért. 1560-ban Bilkén egy puszta telket hű szolgálatok jutalmáúl Nagy László agilisnak adott beiratképen. III. Péternek nejétől Sztojka Annától két fia és két leánya maradt: Máté, I. Ferencz, Anna és Orsolya. Anna elébb Daróczy Györgyné, utóbb Gulácsy Istvánné volt, Orsolya pedig Kisfalusy máskép Ilosvay János neje lett.
I. Ferencről keveset mondhatunk; neveztetett Idősebb vagy Bak Ferencznek is, csak egy leánya volt: Krisztina Bükösi Bikszy (Bixy) Ferenczné, utóbb dobrókai Palkó Jánosné.
Máté 1549-ben ellentmondott Nagyváthy János és Huszthy Ádám beiktatásának némely lipcsei és hernicsei részbirtokba, valamint Eszéky Ádám deák beiktatásának Huszthy Benedek deák leányai Apollonia, Borbála, Katalin és Huszthy Ferencz deák leánya Anna lipcsei és huszti jószágaiba._{Lelesz, Statutor E. nr. 46.}* 1551-ben megvette Miszticzei Zékán János miszticzei birtokát 200 forintért s abba magát 1552-ben be is vezettette, de a Zékánok, Bilkey István és János fia Gergely ellentmondottak;_{U. o. B. nr. 294.}* ezek ellen Máté 1570-ben perújítással élt. Mint a felkelés részese, jószágait vesztette s bilkei, rákóczi, dobrókai, miszticzei, lipcsei, ökörmezei, kelecsényi, bereznai és ripinyei birtokait Nádasdy Tamás nádorispán 1562-ben Kőrösbányai Móré Gáspárnak adományozta, ezen adomány azonban, úgy látszik, sohasem lett érvényesítve. 1570-ben pert újított bizonyos kártételek miatt Komlósy Gáspár, Miklós, Máté és Dobrókai Palkó Péter özvegye Sára ellen. Ezen időtájban nyerte meg perét is azon bilkei, dobrókai, rákóczi, lukovai, lipcsei, herincsei, keselyűmezei, bereznai, ökörmezei, ripinyei, kelecsényi, kalocsai és vízközi birtokok iránt, melyeket szépatyja testvére II. Sándor leányának Annának és vejének Ilosvay Nagy Lászlónak zálogosított volt el 500 arany forintba. 1573-ban egy telket vásárolt Dobrókán és egyet Miszticzén 46 forintért Dobrókai Palkó Péter fiától Jánostól, de a következő évben már vissza adta. 1575-ben kiegyezett Perényi Jánossal a bilkei és rákóczi határban levő bizonyos földek és erdők iránt, melyeket az előtt öt évvel Perényi János elfoglalt s onnan 90 sertést elhajtatott; szintén ezen évben egyezett ki Daróczy Szerafinnal is, a ki a magvaszakadt Bilkey III. János birtokait felkérte volt, s mindjárt a következő évben új adományt is szerzett. II. Miksa királytól a maga, valamint idősebb és ifjabb Ferencz, Miklós, István, Tamás és Gergely, továbbá Lipcsey Gáspár, Imre, Ferencz, Farkas, László, György és , Bilkei Gorzó idősebb és ifjabb János, György és Lázár nevére Bilke, Lukova, Miszticze, Rákócz és Dobróka falukról és a komári pusztáról az azokban rejlő királyi jogokkal együtt,_{Kelt Bécsben, 1576 január 10-én.}* a melynek erejénél fogva még ugyanazon évben ellentmondás nélkül beiktattattak. Ökörmezőt, Vizközt, Ripinyét és Kelecsényt azonban nem sikerűlt a Bilkeyeknek visszaszerezni, csak némi részeket birtak utóbb belőle, miket leánynegyedbe kaptak a Dolhayaktól. 1584-ben eladta Máté egész Szajkófalvát_{Szajkófalva Bilke határából lett kihasítva s úgy látszik, Máté népesítette be.}* 200 forintért leányainak Annának és Juditnak, mi ellen neje, Vécsey Orsolya, 1587-ben óvást emelt. 1570 és 1584 között sokszor volt Máté királyi ember; egyszer bajba is keveredett, mert Tarnóczy István nevét hibásan írta be a levélbe, s az e miatt érvénytelenné válván, Tarnóczy kártérítési pert indított ellene. Bilkey Máté 1579-ben Beregmegye alispánja volt. Leányai első nejétől Eszéky Ádám leányától Katalintól születtek. Anna elébb Lipcsey János, utóbb Gálócsy István neje lett, Judit ifjabb Gulácsy István felesége volt. Második nejét, Véssey Orsolyát, mint Klacsanói Gallis Ferencz özvegyét vette nőül, de ezen házassága gyermektelen maradt s különben sem lévén szerencsés, Máté elhagyta nejét, ki aztán per útján nyerte tőle a bilkei, rákóczi és dobrókai részjószágokat. 1582-ben óvást emel Véssey Orsolya Mihalovich Horváth Simon, Miklós és Margitnak, valamint Barkóczy Albert özvegyének Bégányi Dorottyának bizonyos dávidházi részbirtokba való beiktatása ellen;_{Lelesz, Statutor. H. nr. 34.}* utóbb a férjétől kiperelt jószágokat el akarta adni, de az ellen tiltakozott Bilkey Ferencz. Véssey Orsolya azonban ennek daczára is eladta 1500 forintért Rákóczy Zsigmond tornai főispánnak és testvérének Ferencznek, kik ismét Komlósy Albertnek engedték át, de Komlósy beiktatásának Bilkey Bak Ferencz leánya, Krisztina 1595-ben ellentmondott.
VI. György (V. György fia) 1526-ban Pogány Zsigmond úrmezei birtokán hatalmaskodott, sertéseket hajtatván el onnan. 1534-ben lipcsei, hernicsei és bereznai birtokát beiratképen Nagyváthy Jánosnak és nejének Annának adta át. Ez évben volt királyi ember is és 1535-ben tagja azon törvényszéknek, mely Dolhay Tamást neje megöletése miatt fejvesztésre ítélte s azt rajta végre is hajtatta. Csak egyetlen fiát ismerjük: II. Ferenczet, a ki 1545-ben született, 1575-től 1580-ig mint királyi ember működött, 1574-ben ellentmondott Thernei Keszthelyi György beiktatásának néhai Zóvárdffy István rákóczi és rakaszi részbirtokaiba. Neje Kölcsey Borbála 1595-ben már özvegy. Három fia maradt VII. János, IV. Péter és VI. István.
VI. István neve 1614-ben már előfordúl; 1648-ban eladta bilkei részét 280 talléron Lipcsey Gergelynek és feleségének Szuhay Annának, még ugyanazon évben perbe idézik Kállay István gyermekei Miklós és Judit egy jobbágyuk földjének és egy malom jövedelmének elfoglalása miatt, 1651-ben pedig bilkei Lipcsey Péter tiltakozik ellene az ökörmezei, ripinyei, sebespataki, lazankai, bilkei, rákóczi, dobrókai, szajkófalvi és lukovai birtokok elidegenítése miatt.
VII. János született 1574-ben, 1597-ben letiltja a leleszi konventet úgy a maga, valamint Zékán Tamás, a Gorzó és a Lipcsey családok nevében bizonyos leveleknek Bilkey Ferencz leánya Krisztina, Bikszy Ferenczné részére való kiadásától, 1614-ben visszavonja azon egyességet, melyet egész Tyuszka iránt kötött volt Lipcsey Andrással, Pap Mihály, Pap Jakab és Pap Gergelylyel. Ugyanazon évben abban állapodik meg testvéreivel Péterrel és Istvánnal, hogy a Bilke vizén levő, gondatlanságuk miatt elpusztúlt malom jó karban tartása végett egyik közülök évenként felváltva malom-birónak választassék. Nejétől Dombói Szegedy Annától egy fia született: I. Tamás és egy leánya: Erzsébet sásvári Egressy Istvánné, a ki 1625-ben megvette édes anyjától annak a bilkei uradalomból járó hitbérét és nászajándékát, 1626-ban pedig egyességre lépett szépatyja Bilkey György testvérének Péternek leányági utódaival, Bilkey Anna és Daróczy György leányával, Magdolnával. Kölcsei Kende Gábor özvegyével, ugyanazon Bilkey Anna második férjétől született leányának Gulácsy Zsófiának fiával, Uray Gáspárral és Bilkey Orsolya fiával, Kisfalusy, máskép Ilosvay Miklóssal a bilkei udvarház s a bilkei, dobrókai, szajkófalvi, rákóczi, miszticzei, lukovai és ökörmezei részbirtokok iránt. Testvére I. Tamás ekkor már nem volt életben s bízvást következtethetjük, hogy gyermekei sem maradtak.
IV. Péter született 1578-ban, 1611-ben Beregmegye táblabirája, hites assessora volt, 1625-ben tiltakozik valamelyik Bilkey Anna ellen a bilkei udvarház s a bilkei, szajkófalvi, dobrókai, miszticzei, lukovai és ökörmezei részbirtokok eladása miatt, 1629-ben pedig Lipcsey Gábor, Mihály és a Gorzók emelnek óvást azon egyesség ellen, melyet Péter és testvére István kötöttek volt bátyjuk, János leányával Erzsébettel, Sasvári Egressy Istvánnéval, a rákóczi, miszticzei, dobrókai, lukovai, szajkófalvi és ökörmezei jószágok iránt. Péternek csak egy fia maradt, III. Ferencz, a ki 1639-ben felesége Fornossy Fruzina (Fornossy László és Székely Zsófia leánya) nevében letiltja Gulácsy Mihály özvegyét Komlósy Petronellát a komlósi részbirtok elidegenítésétől és a két Komlósy Györgyöt annak megvételétől. 1642-ben zálogba adta rákóczi birtokát 400 forintért Demeter Ferencznek és Jánosnak. 1648-ban pert indítanak ellene Kállay István gyermekei valamint tizedpénz visszatartása miatt; ugyan ez évben Lipcsey Gergely is megidézteti Ferenczet s több társait, a miért őt elfogták és elzárták, bár ha utóbb szabadon bocsátották. Bilkey Ferencznek csak egy leányát ismerjük, Fruzinát, elébb ifjabb Lipcsey Péter, utóbb Horváth János házastársát, de azért Ferenczczel még nem halt ki a Bilkey család, mert élt még ez időben egy György, utóda a XV. század végén élő Bilkey Péternek._{De nem azon Péternek, a kit Lehoczky, Bereg vármegye monographiája czímű műve III. k. 371. lapján s több más helyeken mint Matucsinyay Dorottya férjét szerepeltet, mert ez a Péter a leleszi konvent levéltára (Statutor. litt. B. nr. 296.) tanúsága szerint nem a Bilkey, hanem a Bilyey családhoz tartozott.}* Ezen Pétert nem tudjuk a családfán elhelyezni, nem is maradt fel róla egyéb adat, mint az, hogy egy Miklós nevű fia volt, a ki 1525–1548-ig említtetik nehányszor s kinek három fia volt: VI. István, VIII. János és II. Tamás.
VI. István 1551-ben letiltja Miszticzei Zékán Jánost bizonyos miszticzei birtok eladásától. VIII. János 1552-ben már nem volt az élők között; neje Hetényi Barilovich Dolgos Katalin volt, a kit és testvéreit Ferenczet, Annát, Oroszy Lázárnét, Magdolnát, Stenczel Szaniszlónét és Borbálát, Huszthy Székely Pálnét 1549-ben beperelik anyáról mostoha testvéreik Dolgos András és Zsófia, Anarcsi, máskép Bacskai Tegzes Simonné, a hetényi, szőllősi, velejtei és huszti birtokok iránt kötött egyesség meg nem tartása miatt. VIII. Jánosnak csak egy fia maradt, II. Gergely, a ki 1570-ben Tarnóczy Istvánnal együtt beiktattatott egy lukovai részbirtokba. 1574-ben ellentmond Thernei Keszthelyi Györgynek néhai Zóvárdffy István rákóczi birtokába való beiktatásának; ugyanazon évben letiltja Kölcsey Katalin Bégányi Gergelyné, elébb Mathuznay Gábor özvegye és fia Mathuznay Ferencz Bilkey Gergelyt, Dolgos Annát Oroszy Lázár özvegyét, valamint Daróczy Szerafint és nejét Krisztinát a szabolcsmegyei bogdáni birtok eladásától, Perényi Jánost pedig annak megvételétől. 1575-ben visszavonja Gergely a Bogdáni Farkas családnak Bogdán birtokába való beiktattatása ellen emelt óvását. 1601-ben birtokai egy harmadát leányának Katalinnak Lipcsey Mihálynénak ajándékozta. Ezen leányán kívül csak egy fia maradt, IX. János, a ki 1616 után utódok hátrahagyása nélkül halt el.
II. Tamás 1545-ben született; 1570-ben beregmegyei táblabiró volt. Egyetlen fia volt csak, VI. Miklós, a kinek neve 1616-ban fordúl elő Beregmegye hites assessorai között. Miklósnak is csak egy fia volt: II. Bálint és két leánya Anna, Lipcsey Sándorné és Borbála, Péterfalvi Supán Péterné.
II. Bálint született 1613-ban, de még harminczadik évét sem töltve be, 1642-ben elhalálozott. Özvegye, Csebi Pogány Zsuzsánna, 1645-ben már Komlósy Benedek neje volt. Pogány Zsuzsánna őseit nem lesz érdektelen megismertetni.

Báthory András. (Rozgonyi Katalin.) Báthory Klára. (Losonczy Antal.) Losonczy Klára (Homonnai Drugeth Gáspár). (Homonnai Drugeth Krisztina (Tigedy János.) Tigedy Borbála. Kornis Gáspár. (Dolhay Ilona.) Kornis Anna. (Pogány Menyhért.) Pogány György. Pogány György. (Sztojka Ágota.) Pogány Zsuzsanna. (Bilkey Bálint.)

Bilkey Bálintnak egy fia és egy leánya maradt, VII. György és Anna, ki utóbb Ilosvay Gábor neje lett.
VII. György 1660-ban visszavont valami egyességet, mit nővérével Annával kötött volt; 1665-ben perel Lipcsey Istvánnal a Nagy-Ág völgyén lévő Lorika-Sziczora nevű ujonnan telepített falu végett; 1669-ben óvást emel azon egyesség ellen, melyet Lipcsey István a leányággal kötött volt a Lipcsey család máramarosi birtokaira nézve. 1672-ben már nem élt, mikor nővére Anna osztályrésze kiadása végett pert indított özvegye báró Perényi Erzsébet, ekkor már Klobusiczky Ferenczné és gyermekei Bilkey Miklós, Zsófia és Éva ellen. Zsófia utóbb Megyery Jánoshoz, Éva pedig Csebi Pogány Péterhez ment nőül.
VII. Miklós született 1665-ben; 1680-ban némely bilkei és szajkófalvi jobbágyait mostoha atyjának Klobusiczky Ferencznek vallotta be; 1688-ban tiltakozik Lipcsey Zsigmonddal együtt Fornossy Fruzina, Bilkey Ferencz özvegye ellen, a ki Lipcsey Dánielt magánál tartva, a Lipcsey család birtokait ezen a czímen illetéktelenűl használta. 1689. és 1692-ben Beregmegye táblabirája volt, 1705-ben pedig követe a szécsényi országgyűlésen. Első neje Csebi Pogány Borbála volt, a másodikat, Semsey Juliát, mint Jármy Miklós özvegyét vette nőül. 1709-ben elzálogosították Miklós és neje Semsey Julia a bilkei, miszticzei, dobrókai, lukovai, ökörmezei, rákóczi és szerednyei birtokaikat 1000 forintért Rácz Gergelynek és nejének Kállay Máriának. Miklós 1711-ben halt el s vele Karácson vajda Bilkey nevet viselő utódainak magva szakadt. Semsey Julia sem volt már életben 1716-ban, a midőn birtokát, Tardos egyötödét, Buday Lászlónak adta át a királyi kamara.
Bilkén a Szent-Keresztről, Komoródon pedig a Borsova folyó mellett a Boldogságos Szűz Máriáról czímzett görög szertartású apátságokat alapítottak a Bilkeyek, utóbb a római katholika vallásra tértek, míg végre a reformált hitet fogadták el.
Bilkey Miklós halála után birtokai Lehoczky szerint_{Bereg vármegye monographiája, III. 160.}* elébb a báró Lilienfeld, utóbb a Niczky, Ramocsaházy, Pálffy, végre a Keresztes családnak adományoztattak; hiteles okmányokból tudjuk, hogy a Bilkey Miklós magvaszakadtán és az Ilosvayak hűtlenségén a koronára szállott bilkei részjószágot II. Ferencz császár néhai Barthó István gömörmegyei Nagy-Rőcze város főbirája fiának, András magyar testőrségi alhadnagynak adományozta, őt Bartófy néven nemességre emelve, becs szerinti 14,035 rhénes forint 46 krajczár, 2220 forint nemességi taksáért és 200 mérő zabért;_{Kelt Pozsonyban, 1802 június 11-én.}* az 1802. október 21-én történt beiktatásnak azonban számosan ellentmondottak. A Rákócz, Felső-Karaszló és Veléte ugocsamegyei falvakban lévő kamarai jószágok Parcsenits József császári királyi tanácsos, Szerémmegye alispánjának lettek adományozva s a beiktatási ünnepély 1811 június 25-re kitűzve._{A meghivó kelt Nagy-Szőllősön, 1811 június 12-én.}* 1829-ben Ruzsák Ferencz munkácsi sókamarai számtartót Ferencz császár 57 évi hű szolgálatai jutalmául nemességre emeli, czímeres levelet állíttat ki részére és a szajkófalvi birtokkal 2529 frt 51 kr., a lukovaival 1539 forint, a miszticzeivel 1686 forint és a dobrókaival 829 forint 40 kr., összegen 6607 forint 31 kr. becsértékért pengő pénzben megadományozza._{Kelt Weinzierlben, 1829. szeptember 4-én.}* A birtokba Ruzsák Ferencz, ekkor már beregmegyei táblabiró, 1830-ban lett beiktatva.

A Bilkeyek leszármazása.
II. TÁBLA.
IV. Péter. V. Miklós 1525–1548. II. Tamás 1545 † 1595. VI. István. 1551–1576. VIII. János † 1552 e. (Hetényi Barilovich, máskép Dolgos Katalin.) VI. Miklós 1606–1616. II. Gergely 1550–1601. IX. János † 1616 után. Katalin. (Lipcsey Mihály.) Anna 1629–48. (Lipcsey Sándor.) Borbála 1629. (Péterfalvi Supán Péter.) II. Bálint szül. 1613 † 1642. (Csebi Pogány Zsuzsanna utóbb Komlósy Benedekné.) VII. György 1648–1669 (Báró Perényi Erzsébet, utóbb Klobusiczky Ferenczné 1672.) Anna 1648–72. (Ilosvay Gábor.) VII. Miklós szül. 1665 † 1711. (1. Csebi Pogány Borbála. 2. Semsey Julia † 1716 előtt.) Zsófia 1672, 80. (Megyery János.) Éva 1672–1750. (Csebi Pogány Péter.)

Kaptak-e a czímerlevelet és mikor, azt nem tudjuk megmondani, de láttuk, hogy István mester Zsigmond királynak udvarnoka és felolvasója volt, s hogy a Bilkeyeket László és Mátyás királyok is többféle kedvezményben részesítették, biztosra vehetjük tehát, hogy czímerlevéllel is megadományozták. Bilkey Bálint V. B. D. B. kezdő betűkkel jelölt pecsétjét az 1-ső, az utolsó Miklósét pedig a 2-ik számú rajz mutatja. Mi lehet Bálint czímerében az a vízi növényféle, azt meg nem határozhatjuk. Az eredeti czímerlevél, ha ugyan volt, valamelyik leányági utód ládájából, vagy az Ilosvayak 1711-ben Danzigban letett leveleivel még előkerűlhet, de lehet hogy a Komlósyak levéltárával együtt örökre elveszett._{Hibaigazítás. A jelen dolgozat első részében, Turul 1894. 15. l. (1. hasáb 31. sor), Ilosvay Leustách sajtóhiba: Ilsvay Leustách helyett.}*

PETROVAY GYÖRGY.

A NAGYBÖLÖNI BÖLÖNI CSALÁD.

E család erdélyi, háromszéki székely család. A fennmaradt hagyomány és a mai leletek és helynevek bizonyítása szerint a mostani Háromszékmegyének miklósvári járásában fekvő Bölön, a hajdani egyesülés előtt, Nagy-Bölön, Kis-Bölön és Fel-Bölön községekből állott. A székely telepedés korában a Bölön községek sorsa bizonyára a Bölön nemzetséghez volt kötve.
A székely ős nemzetség (genus) kétségtelenül katonai szervezet volt, két rendből állt: a lófők és gyalogok rendéből, a melyek tényleges állapotból fejlettek ki s eleinte jogi alappal nem birtak. A lófők és gyalogok osztálya nem képezett zárt rendet; egyikből a másikba az átmenet a szerint történt, a mint a tényleges állapot megengedte; ha lova volt, lóval szolgált és a lófők rendjébe iratott a székely, ha nem volt, gyalogosan szolgált. A két rend azért egyenlő jogokkal birt teljesen és egyenlő kötelezettségek alatt állott.
A hosszabb ideig való egy helyben lakás, a foglalatosság állandósága, a jogi és gazdasági élet kifejlődése egyfelől, a folytonos harczi élet szünetelése másfelől idézte elő a székelységnél a magyarok bejövetele után, hogy a nemzetség katonai szervezete egyúttal állami és társadalmi szervezete bővült, úgyhogy ez a genus, mint a hadi és polgári kormányzat alapja, Verbőczi idejében is épségben volt, a ki Hármas törvénykönyvében nyiltan mondja: hogy a székelyek polgári és hadi tisztviselőjüket nemek és ágak szerint választják maguk közül; a székelység ős alkotmánya csakis a mohácsi vész után változott át s az 1562-ki segesvári országgyűlés ütötte az első nagyobb rést a székely közszabadságon, melyet többé betömni soha se lehetett.
Ez országgyűlés előtt a Székelyföldön minden székely egyformán nemes volt személyenként, adót nem fizetett; minden talpalatnyi székely föld szabad volt és a székelyek feltétlen tulajdona, mely sem kihalás, sem hűtlenség esetében nem szállt a fejedelemre, hanem a rokonokra, ha nem léteztek, a szomszédra. Ilyen constitutio mellett királyi adományról szó sem lehetett, minélfogva a vármegyéken elhatalmasodott földesúri jog a Székelyföldre be nem juthatott.
Vármegyéken egy ügyes nemes ember, kinek esetleg sikerűlt hadi tettei is voltak, fölkérés folytán, vagy egyenesen hadi jutalmak fejében több mértföldnyi birtokot kapott számos jobágygyal együtt; maga, családja fejedelmi pompában élt; a Székelyföldön ellenben a legdicsőségesebb hadi tény vagy polgári erény is csak hazafiui kötelesség számba ment s az elismerésen kívül semmi anyagi jutalomban nem részesült. Magának a székely ispánnak, az erdélyi fejedelemnek sem volt soha adományozható jószága a Székelyföldön, mert nem szállott reá soha semmi czímen; a székely ember maga pedig ölszámra is szűkön számíthatta birtokát, jobbágygyal nem rendelkezett, minden székely egyformán szabad és nemes lévén.
De a segesvári országgyűlés 1562-ben már törvényesen elismeri az azelőtt is mozgó és a vármegyei nemesek helyzetére vágyó s fölfelé kapaszkodó primori osztályt, mint harmadik rendet, mint főnemeseket és nekik s egyúttal a lófőknek alárendeli a gyalog rendet, a székely nép zömét, kimondván azt is, hogy ezek, t. i. a gyalogok (pixidariusok), a lófőknek (primipilusoknak) és a főnemeseknek (primoroknak) jobbágyai lehetnek, épen oly szolgálati kötelezettséggel, mint a milyenben állanak a vármegyei jobbágyok földes uraikhoz.
A XVI. században s a XVII. elején majdnem minden tizedben fölzendűlt a székely nép a primorok és primipilusok nyomása alatt, a külháborúk vívása közben társadalmi és osztályharcz fogyasztotta a székelységet; a lófők és gyalogok rendjéből 6–8 rend fejlett ki, épen úgy, mint a vármegyéken és bár 1562. után Bocskay, a Bethlenek és Rákóczyak fejedelemsége alatt ismét állandó harczban áll a székelység a hajdani idők módjára, vagy mint lovas, vagy mint gyalog, de azért többé nem lehetett föltámasztani e két rend kizárólagossági jogát. A világ haladt előre.
E rövid bevezetés után, mely nékül a magyar és székely genealogia-írás közti különbségek kriteriuma föl nem ismerhető s melynek fölemlítésére okot adott és alkalmat szolgáltatott nekem az én székely eredetű családom genealogiájának ismertetése, áttérek a családnak okiratokkal igazolható tagjaira, kik között elsőként az 1459-iki medgyesi országgyűlésen, mint az akkori Miklósvárszék követe, Illésnek fia, Péter szerepel.
A mai Háromszék, mint tudva van, Sepsi, Kézdi és Orbai székekből egyesült; azonkívül Sepsiszéknek fiuszéke volt Miklósvárszék, melyben feküdt Bölön község. Miklósvárszék sokáig és sokszor harczot folytatott Sepsiszékkel, saját önállóságát védelmezve. 1459-ben is, november 26-án, Lábatlani János székely ispán a király meghagyásából megvizsgálja a Miklósvárszék és Sepsiszék között fennforgó pert és Zsigmond s Mátyás király korábbi ítéletei alapján elismeri Sepsiszékkel szemben Miklósvárszék önállóságát.
E perben Hidvégi Andrással s másokkal együtt Nagybölöni Illés fia Péter képviselte Sepsiszéket._{Székely oklevéltár, I. k. 182. l.}*
A család tulajdonképeni története Bölöni Gáspárral kezdődik, ki már 1604-ben a nagyobb kanczellária titkárja volt. A kanczelláriától később Báthori Gábor fejedelem elvonta és saját secretariusává tette; Bethlen Gábornak is titkára volt és a fejedelem törvénykezési, hadi és diplomacziai téren, nevezetesen az országgyűlések összehívásánál, törvények előkészítésének, egyesek és városok nemességének s kiváltságaiknak adományozásánál egyaránt sok hasznát vette szolgálatainak; sereg élére is állította s a kereki várparancsnok Horváth István elfogatásával bizta meg. 1616-ban Thurzó nádornál járt követségben_{Kolozsvári városi levéltár, fasc. 60. nr. 2.}* s 1623-ban a 24 személyből álló fejedelmi dísztestőrség sorába lépett.
Bölöni Gáspárnak három fia volt, u. m. István, Zsigmond, Gergely. István a Belényes vidékén és Krasznamegyében Kémeren adományként kapott atyai részjószágban húzódik meg s ősatyjává lesz a Szilágyban, Biharban és Kolosmegyében élő Bölönieknek._{Pap Sándor, Genealogia pro memoria.}* Zsigmond 1668-ban Bethlen Domokosért többed magával kezességet vállal, majd mint a hatalmas Béldi Pál sógora (felesége Béldi Pálné testvére volt), ennek pártján ellenzékeskedett, s vele együtt Törökországba menekülve, a Jedikulában rabságba vettetett. Gergely nevével 1656-ban találkozunk először; mint öreg ember 1692-ben Kolozsvár összes polgáraival együtt aláírja az I. Lipótnak tett hódolati esküt._{Kolozsvár városi levéltár, fasc. II. 281.}*
Zsigmondnak, Gergelynek maradtak-e utódai, nem kutathattam ki. Istvánnak fia Sándor; ennek három gyermeke volt: Sándor, László és Zsuzsánna, férjezett Dobay Gáborné. E három testvér, a család birtokában lévő eredeti osztálylevelek tanusága szerint, 1732- és 1733-ban osztozik Kémeren. Az osztályban fölemlített javak Szilágy-Somlyón, Lecsméren és Kémeren voltak; Kémeren 24 jobbágy és a megfelelő allodiumok felett osztoztak. Somlyón házuk volt, Lecsméren szántóföldük s szőllőjük; a belényesi portio a török hódítás áldozata lett.
Sándor és László ágai kétfelé váltak és a mint az I. tábla mutatja, Sándor ága két irányban, a László ága három irányban bocsátotta ki ágazatait; ez öt ma is élő ág leszármazását a II–VI. táblák tüntetik fel.
A család ős törzsének azonban lehet más ágazata is és úgy gondolom, hogy ehhez a nemzetséghez tartoznak a felső-csernátoni Bölöniek is, a kik közűl Gergely, István, Péter és Miklós 1609-ben primipilusi kiváltság-levelet nyertek._{Eredetije az országos levéltárban.}* Ez ág családfáját a VII. táblázaton mutatom be.
Báthory Gábor 1608-ban egy csapat székely katonát nemesít meg, köztük van Bölöni Bálint. Bölöni Péter és Mátyás háromszéki, illetőleg kézdiszéki birtokosok meg előbb, 1584-ben nyernek Báthory Zsigmondtól szabadságlevelet._Ugyanott.* Bethlen Gábor 1619-ben egy pár száz «hűséges udvari gyalog vitézét» a Básta korszakban teljesen elpusztult Tordára telepítve, egyenkint nemesi kiváltsággal látta el; ezek között voltak Bölöni Miklós és György is és Veres Sándor Torda őscsaládai czímű művében a határosztályokban mindenütt szerepelnek Bölöniek. Ezek ágazata a főággal nexusban kell hogy legyen, mert a névsorban a Bölöni Domokos család és Bölöni Litteráti család mellett előfordul Nagy Bölöni család, mely Várad vidékéről telepíttetett be; e körülmény egyenesen a két ág rokonságára vall. E család ágazatát – a mint azt egy Tordáról kapott tudósítás és Veres illető munkája nyomán összeállíthattam – a VIII. tábla mutatja.
A székelység ősi alkotmányának általános elveiben rejlő nagy erő egyfelől, mely a gyalog és lófő rendek jogainak épségben tartását eszközölte (s melyet a két rend mindig felhasználni igyekezett és fel is használt, valahányszor a székely törvények megtámadásnak voltak kitéve); s más oldalról különböző korszakok társadalmi fejlődésének szocziális törvényei képezték azt a két ellentétes, konzervativ és reform-irányt, melyek egymással való küzdésükben az ős székely alkotmányt a XVI. század második felétől kezdve lényegesen átváltoztatták.
Ennek az átváltozásnak a következése lehetett az, hogy Bölöni Péter és Mátyás 1584-ben, Bölöni Bálint 1608-ban, Bölöni Gergely, István, Péter, Miklós 1609-ben, Bölöni Miklós és György 1619-ben primipilusi és pixidariusi kiváltságlevelet vesznek az uralkodó fejedelmektől, – holott ők, mint lófő és gyalogrendű valóságos székelyek, ezen kiváltságlevél nélkül is igazi nemesek voltak. Nemeslevelet eszközölnek ki saját személyökre és javaikra, holott eddig arra a székelyek, mint «nobiles privilegiati» nem is gondoltak, annyival kevésbé, mert a közöttük lévő két osztály különben sem képezett zárt rendet, s bárki bejuthatott a felsőbb rendbe, ha csekély anyagi qualificatiója megvolt, fejedelmi adomány- és nemeslevél nélkül is, csak a lustrakor előszóval kellett jelentkeznie.
Ezen átváltozás idézte elé azt, hogy a székely gyalog rend s az elszegényedett lófők jobbágyságra jutással lettek fenyegetve s az óvatosabbak ez okból külön nemesi kiváltság megszerzése után jártak; holott az ős székely alkotmány szerint épen olyan abusus a székelynek a nemeslevél, a ki ab origine különben is nemes, mint a milyen abusus a székely ember jobbágyságra vettetése.
Ebből a felfogásból kiindulva, tartom én valószinűnek, hogy a fent említett Bölöni családok későbbi nemesítéseik daczára is az ősi székely Bölöni nemzetség tagjainak tekintendők.
Vannak az ismertetett családok tagjain kívül Bölöni nevü egyének többen az országban, de a míg közülök egy párt nem ismerhettem meg, addig a többiről biztosan tudom, hogy nem e családhoz tartoznak. Ilyenek a Nagy, Czirjék, Domokos, Konda családok tagjai, kik eredeti nevöket egészen elhagyva, családi névül a Bölöni előnevet vették fel.
Előnév gyanánt használták már a régi időben a Bölöni nevet az Illéssy, Ferencz, Kisgyörgy, Sikó, Szász, Tana, Benkő, Bedő, Farkas családok s tudomásomon kívül bizonyosan még mások is.
Ezekkel szemben a nagybölöni Bölöni családot mindenkor megkülönbözteti az a tény, hogy nevüket is, előnevüket is Bölönről írták, s így más családokkal való felcserélésük eleve ki van zárva.

I.
Illés 1400 körül. Péter 1459-ben Miklósvárszék követe a megyei országgyűlésen. Gáspár (1604–23.) Báthory Gábor és Bethlen Gábor fejedelem előbb a nagyobb kanczellária titkára. Jakab (1612.) Egyik vezére a felkelőknek Báthory Gábor ellen. István. n. Gomany Anna. Klára. Biró Istvánné. Zsigmond. n. Vitéz Anna. Gergely. Sándor. Krasznamegye alispánja, n. Décsey Zsófia. Sándor. Közép-Szolnokmegye alispánja. n. Török Krisztina. László. Krasznamegye alispánja. n. ludányi Bay Klára. Zsuzsánna. Dobay Gáborné. Krisztina. Terjéni Istvánné. László. n. Komáromy Klára. József. n. Ugray Juliánna. II. tábla. Zsuzsánna. Csatáry Istvánné. Gáspár. n. Csanády Anna. III. tábla. Gismunda. Gencsy Györgyné. Anna. Ugray Györgyné. Ádám. n. Bydeskuti Mária. IV. tábla. Sándor. Lajos. n. Szomoldy Zsuzsánna. V. tábla. Salamon. n. Szomoldy Erzsébet. VI. tábla. Éva. Ajtay Sámuelné. Erzsébet. Borbála.

II.
József. n. Ugray Juliánna. Juliánna. Török Józsefné. Eszter. Károly. Főszolgabiró K.-Szolnokmegyében. n. Szunyogh Zsófia. Ágnes. József. Sándor. Országgyülési képviselő. n. b. Józsinczy Karolina. József. Országgy. képviselő, a kolozsv. nemz. szinház intendánsa. n. Nedeczky Ferike. Sándor. Országgyülési képviselő.

III.
Gáspár. Főhadnagy, később Közép-Szolnokmegye alispánja. n. Csomády Anna. Krisztina. Csorba Farkasné. Éva. Csontos Imréné. Menyhért. Ügyvéd K.-Szolnokmegyében n. Mikó Eszter. Gismunda. Z. Kiss Lajosné. Gáspár. Szolgabiró Közép-Szolnokmegyében n. Gencsy Borbála. Károly. József. Táblabiró n. Hardicsay Zsófia. Ödön. Ügyvéd és országgy. képviselő. n. Farkas Ottilia. Kálmán. n. Fréter Ida. György. Főszolgabiró Biharmegyében. n. Gergely Polixena. Jeanette. Sántha Imréné. Menyhért. Ignácz. Imre. Zsigmond. n. Szilágyi Ágnes. Andor. István. György. Anna. Szerdahelyi Elekné. Julia. Z. Kiss Zsigáné. József. n. Kubinyi Johanna. Erzsébet. Veres Lajosné. Imre. Dezső. Ödön. Blanka. Karola. Zoltán Béláné. Lajos. n. Diószegi Rozália. Zsigmond. Emma. Erzsébet. Rozália.

IV.
Ádám. Kraszna megye főszolgabirája és később alispánja. n. Bydeskuti Mária. Ágnes. Kölcsey Péterné. Juliánna. Mária. Katalin. Visky Dánielné. Anna. Sándor. n. Dombi Juliánna. Mihály. főszolgabiró Krasznamegyében n. Bydeskuti Terézia. Imre. K.-Szolnokmegye alispánja. n. Bydeskuti Heléna. Károly. Karolina. ikrek. Krisztina. Rozina. Zsigmond. Sándor. Ádám. Mária. Mária. Zsuzsa. Lajos. n. Komlósy Kata. Julia. Ágnes. József. n. György Ágnes. Károly. n. Kiss Borbála. Ödön Ferencz. Sándor. Gyula. Imre. Károly. Irma. Gyula. Karolina. Mária. B. Nagy Ferenczné. Eszter. Varga Lajosné. Imre.

V.
Lajos. Krasznamegye táblabirája. n. Szomoldy Zsuzsánna. Anna. Veres Antalné. Klára. Ferencz. Szolgabiró K.-Szolnok megyében. n. Tóth Klára. Dániel. n. 1. Molnár Kata. 2. Bányay Rebeka. Elek. Ferencz. Elek. Lajos. Károly. Júlia. Csontosné. László. Klára. Zsuzsa. Bikfalvy Sámuelné. Zsuzsa. Bora Gáborné. † Lajos. Lajos. Zsuzsánna. Ferencz. n. Szabó Lidia. Imre. Ágnes. Henter Sándorné. † József. † Viktória. László. Ügyvéd, a «Kalotaszeg» cz. lap szerkesztője. n. 1. Benedikty Eliz. 2. Kósa Emma. Zsuzsánna. Torday Gergelyné. † Gizella. Zoltán. László. † Barnabás. Erzsébet.

VI.
Salamon. Főszolgabiró Krasznamegyében. n. Szomoldy Erzsébet. Petronella. László. Biharm. tiszti ügyésze. n. Guthy Juliánna. Dénes. n. Dulló Zsuzsánna. Irén. Dániel. György. Klára. Juliánna. Ágnes. Albert. Sámuel. Főszolgabiró Krasznamegyében. n. Veres Mária. Pál. n. Vajna Klára. Mária. Bikfalvi Józsefné. Sándor. Ügyvéd Szilágymegyében. n. Krausz Szidonia. Bálint. Főszolgabiró Szilágymegyében. n. Bozsánczy Gizella. Dénes. Evelin. Erzsébet. György.

VII.
A háromszéki Felső-Bernáton lakó Bölöniek.
N. Gergely. István. Péter. Miklós. (1609-ben primipilusi kiváltságlevelet vesznek.) István. András. József. Tamás. Péter. Gergely. János. Mihály. Péter. Dénes. Péter. Márton. Miklós. Mózes. Kálmán. Gábor. Antal. Márton. Albert. Dávid. Imre. Mózes. Imre. Géza. Ráfael. Albert. Máté.

VIII.
Az uj-tordai Bölöniek.
N. Miklós. György. 1619-ben Bethlen Gábortól nemeslevelet kapnak. Mihók. 1679. Ferencz. 1761. Árvák 1679. Tamás. György. István. János. Mihály. István.

BÖLÖNI LÁSZLÓ.

A VÁSÁROS-NAMÉNYI EÖTVÖS-CSALÁD.
(Első közlemény.)

A vásáros-naményi Eötvös-család, mely különösen a XVIII. század elején kezdett hazánkban jelentőségre emelkedni, a mint irattárában levő jegyzetei mutatják, első nevezetes őseűl azon Eötvös Jánost, Buda város biráját tartja, kit a fellázadt budai németajkú lakosok 1437. évben bosszújokban a Dunába fulasztottak. Ezen budai polgár nevét aranyműves mesterségéről nyeré, mely iparűzlet akkor és a megelőző századokban hazánkban előkelő volt, és nem egy ily műves még fejedelmi kitüntetésben is részesűlvén, díjazásúl a magyar nemesek közé felvétetett. Iacute;gy példáúl Beregmegyében is, mely az Eötvös-családnak is hazája, 1426. évben Longodári István aranyművesnek fia, János a többi atyafiaival együtt új adományt kapott az itteni longodári birtokra nézve,_{Lelesz, Prot. Stat. V. nr. 71.}* mely akkor helység volt a Szernyetó keleti partján, most pedig terjedelmes puszta Nagy-Bereg közelében.
A családi egyszerű jegyzetek szerint ezen Eötvös Jánosnak fia lett volna 1456-ban József, ennek Lázár, ennek István, ennek Antal, ennek Ferencz, ennek József, kinek nejéűl Tholdy Erzsébet említtetik, ennek Mihály, ennek Márton és ennek I. Miklós, kiről a további leszármazás már hiteles adatokkal igazolható.
Úgy látszik, hogy ezen Miklós elődei a XVII. században Munkácson laktak, hol a kiváltságolt nemesek közt foglaltak helyet. Iacute;gy azon úrbéri összeírásban, melyet I. Rákóczy György elhunyta után annak özvegye, Lorántffy Zsuzsánna 1649. munkácsi uradalmára nézve eszközöltetett, a munkácsi szabadházak birtokosai közt előfordúl Eötvös Mózes és 1663. évben Eötvös István. Ezen évben ugyanis hadadi Wesselényi Ferencz enyiczkei kastélyában június 22. kelt íratában utasítá a leleszi conventet, hogy klacsanói Horváth Jánost és nejét, Szentmariai Máriát a hű szolgálatai jutalmáúl nyert munkácsi udvarházába és egy Laukán fekvő szabadszőlő-birtokába iktassa be. E birtok azelőtt Kolcsik, máskép Borbély Péteré volt, kiről magtalan kimúltával a koronára szállt. Ez okíratban ajánltattak a beiktatáshoz királyi emberekűl: Lövey János és Sámuel, Pap István és János, Szabó Pál, Kerepeczy Ferencz, Péchy János, Kádas Mihály, Fazekas János és Ignéczy András. A beiktatás meg is történt, de azon többen ellenmondással éltek, így Batra Péter nagy-iványi biró Báthory Zsófia fejedelemasszony és munkácsi vár birtokosnője nevében; azután a nemesek közűl Eötvös István és Csizmadia Katalin s Munkács város részéről annak birája, erszényes János._{Lelesz, Prot. Stat. VII. H. nr. 106.}*
A Beregszász városban birtokolt nemesek közt is előfordúlt a XVII. század végén Eötvös családbeli.
Valjon a fönnebb említett Eötvös Mózes vagy István őse volt Eötvös Miklósnak, ki a tizenhetedik század végén s a következő elején szerepelt, bizonytalan; annyi való, hogy ezen I. Miklós ez időben már vagyonos ember volt. Iacute;gy 1680. április 13-án kelt irat szerint Eötvös Miklós bizonyos Kalmár Szabó István nevű hadnagynak élte tartamáig Gődén házat és Szabolcsmegyében Geszteréden hét telket használatúl átengede; említvén ez okmányban Nagy Miklóst apósáúl, kinek leányát, Erzsébetet feleségűl birta._{Ezen és a következő adatokat az Eötvös-család vásáros-naményi irattárából merítvén, a forrásra külön nem fogok hivatkozni.}* 1684-dik évben szeptember 27-én Debreczenben kelt eladási szerződés szerint vett Pályi-Ujlakon Szántó Mihálytól egy szőlőt, mely iratban Miklós nénjéűl említtetik Borsos Erzsébet.
Mi összeköttetésben volt e Miklós Mező Lászlóval, ki 1689-ben Kelesy István leányát Klárát nőűl vette s kinek kiházasításánál ő közreműködött, bizonytalan. Érdekes azonban a menyasszony kelengyéjének a feljegyzése, mely szerint 2 ezüst kanalat, 2 ezüst poharat, 1 gyöngyös pártát, 8 sor gyöngyöt, 1 sor veres klárist, 2 aranyos főkötőt, 2 arany boglárt, 1 ezüst övet, 1 ezüst hajtűt, 4 óntálat, 8 brassói abroszt, 3 vászon abroszt, 6 asztalkendőt, 2 derékalyt, 4 vánkost, 1 borjas tehenet s egyéb apróságot kapott.
I. Miklós a XVIII. század elején húnyt el s úgy látszik, hogy Ecseden temettetett el, hol gyakran tartózkodott.
Fia II. Miklós már akkor szintén előkelő állást foglalt el Szathmármegyében s családi összeköttetéseinél fogva vagyonilag is emelkedett. Ő még 1691. január 14-én jegyzé volt el a szathmármegyei birtokos nemes családok közt kiváló helyet elfoglaló irinyi Irinyi-család egyik sarját, Borbálát,_{Irinyi Borbálának szülei voltak: Irinyi István és Czeglédy Erzsébet, testvérei pedig Zsigmond, Mária és Borbála.}* a mikor neki hitbérűl és jegyajándékúl «arany és ezüst marháit» és szabolcsi birtokát ezer ezüst tallérig leköté, mi akkor nem megvetendő tekintélyes összeget képezett, mi abból is meglátszik, hogy ugyanazon évben Ecsedről keltezve, ápril 4-én Baranyai Mihálynak egy debreczeni nagy szőlőjét eladta 135 frtért. E szőlőt bizonyára atyjától öröklé, ki Debreczenben és Ecseden gyakran megfordúlt, s a birtok értékére nézve az is jellemző, hogy 1692. évben Hosszú-Pályiban Miklósnak Kél János egy kaszálókertet egy forintnyi adósságért adott zálogba.
II. Miklós Szatmármegyében közhivatalt is viselt; így 1696. évben mint szolgabiró és 1699-ben mint adórovó (perceptor) működött; majd midőn 1704-ben II. Rákóczy Ferencz alatt a háború kiütött, Eötvös Miklós hadbiztosáúl szerepelt, bizonyára okosan, saját anyagi előnyeit is előmozdítván, a mellett, hogy a politikai téren sem botlott meg, mi onnan is kitűnik, hogy még a hadjárat lezajlása előtt, 1710-ben választatott meg alispánnak Witkay Mihálylyal együtt, ki már 1703-tól 1705-ig vitte volt az alispáni díszes hivatalt. Miklós azután még 1712- és 1714-ben is ilyenűl működött. E közben vagyonát mindinkább szaporítá; így 1695-ben Pályi-Ujlakon vett Szántó Katától 32 forintért egy szőlőt; 1700. évben november 2-án D.-Ujlakon, Biharmegyében vett Virágos György és neje Oláh Erzsébettől szintén egy szőlőt száz forintért és egy kősóért. Még kereskedelmi üzletbe is bocsátkozott, így egy fenmaradt szerződés szerint, 1703-ban Nagy-Károlyban Alvinczi Szabó Demeternek eladott 340 gyapjút 81 forintért és 1709-ben Nyiregyházán 67 ökröt hitelre 737 tallérért; másoknak pénzt kölcsönzött, így a többi közt 1706-ban Kökényesdy Ferencznek száz forintot; 1707-ben Kis-Varsányban Gyulai János és neje Bay Évának 100 magyar forintot kölcsönözvén, azért adtak neki zálogba két telket; 1710-ben Mohóczi Péter enyedi plébános vett tőle kölcsön ötven forintot, Irinyi Zsigmond Nagy-Károlyban 74 frtot és 1711-ben aug. 16. Munkácson Szanyi János 125 német forintot.
1703 táján nagy szomorúság érte Miklóst, elhúnyván neje, kitől négy kiskorú gyermeke maradt, úgymint Éva, József, Krisztina és (III.) Miklós. A gyászév elmúltával azonban keresett és talált új jó hitestársat a Szatmármegyében élt birtokos és nemes királydaróczi Debreczenyi családból való Debreczenyi Péter leányában, Máriában._{A család egy jegyzéke szerint e Debreczenyi Mária ekkor fiatal özvegy lett volna már, első férje lévén báró Splényi László, mi azonban valószínűtlen, mert Nagy Iván szerint I. Splényi László, ki 1756–1730-ig élt, más három nőt bírt a Gladeczky, Uk és Eörgey családokból, egy más II. László pedig csupán 1726-ban született. Az Eötvös-féle iratok szerint 1727-ben Splényi László neje volt Berényi Zsófia, ki 1730-ban csakugyan özvegyül említtetik.}* E családnak egyik kiváló tagja volt Debreczenyi Tamás, ki előbb Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, majd I. Rákóczy György s végre ennek özvegye, Lorántffy Zsuzsánnának volt gondos és buzgó főnöke, összes jószágaiknak kezelője és tizedeiknek bérlője. Mint ily prefektus lakott a munkácsi várban is. Már Bethlen fejedelem is megjutalmazá hű szolgálatait, mennyiben a radnóti táborban 1625. július 12-én kelt okírata szerint neki Ombod és Amacz nevű Szatmármegyében fekvő s az ecsedi várhoz tartozott birtokot adományozta, megjegyezvén, hogy azokat előbb előde, Báthory Gábor az ecsedi vártól elszakítá és Ombódot négyezer forintban kánoki Witkay Istvánnak (kitől az Lónyai Menyhértre és Gergelyre szállt) és váradi Ztepan Istvánnak; Amaczot pedig Szilágyi Jánosnak adományozta. 1627-ben kapta ő és neje Tarjányi Margit Pálfalvát és 1638-ben Encsencsetkirályi adományúl, mely birtokokat később, mint látni fogjuk, mind II. Eötvös Miklós megszerzé.
A Debreczenyi-családnak Tamástól kezdődő egyszázadbeli leszármazását és elágazását 1760-ig a következő táblázat mutatja:

Királydaróczi Debreczenyi Tamás. Neje Tarjányi Margit. János. Zsigmond. György. Geödö Judit. Eufrozina. Judit. markusfalvai Máriássy Ferencz. Ferencz 1659. † Ferencz. Erzsébet. 1. Paxi László. 2. Szalai Barkóczy János. 3. Horváth Mihály. † Judit 1659. 1. Ujhelyi István. 2. cserneki Dessewffy János. Miklós. 1700. Gábor. Éva. Görgey Jánosné. Klára. 1. gradeci Horváth Boldizsár. 2. Pottornyay Ferencz. 1. férjétől Judit. Becsky Györgyné. Klára. Holló Zsigmondné, ki Petheö Károlyban kihalt. 2. férjétől Ferencz. Ferencz, csebei Pogány Borbála. 1. férjétől. Erzsébet. Leszkóczy Andrásné. † Mária. Rajky Jánosné. † 2. férjétől. Judit. Czeglédy Mojzsesné. Klára. Kökényi Mihályné. Erzsébet. Csabay Istvánné. Zsigmond. Sándor. Ferencz. Éva. Imre. Ferencz. József. András. Mózes. † Imre. Ignácz. László. István. Klára. † Imre, vezérőrnagy. Mihály, ezredes. Sándor, prépost. Károly, kir. táblai biró. Imre. † Julia. Réthey Lászlóné. † Erzsébet. Ferencz. Imre. Julia. Szontag Gáspárné. Mária. Krajnik Sándorné. Teréz. Divényi Andrásné. Erzsébet. Berzeviczy Sándorné. Borbála. Zombory Imréné. 1. férjétől. Anna. Okolicsányi Lászlóné. Farkas. 2. férjétől Károly. idősb Mihály. Mihály. Farkas. Ferenc.

A Rákóczy-háború elmúlván, II. Miklós ifjú nejével, Debreczenyi Máriával főgondját vagyonszerzésre fordítá, elegendő pénzmaggal rendelkezvén e czélra. Mindenekelőtt arra fordíták igyekezetüket, hogy a Debreczenyi Tamástól szerzett pálfalvai, ombódi, korogyi, veresmarti és egyéb jószágot acquirálják, mely annak utódaitól zálogúl idegen kézre jutott. Egy-egy része Barkóczy Ferenczről esett zálogúl a szatmári jezsuitákra, ezekről pedig sóvári Soós Jánosra; 1712-ben tehát ettől szerzé meg a részt, adván neki elébb 800 frtot, később pedig Soós Istvánnak auctioúl 700 frtot; a Máriássy-féle just szintén megszerzé Miklós Soós Jánostól; a Csabay István-félét annak neje, Becsky Erzsébettől, az oláh-hódosi részt ugyanettől illetőleg Soós János zálogbirtokostól. 1712. márczius 11-én Szatmáron elismeré íratilag Soós István, hogy a pálfalvi jószágot E. Miklósnak és nejének négyezer forintért az összes Szatmármegyében levő részekkel együtt nekik örökösen átadta oly joggal, hogy az elzálogosított birtokrészeket is kiválthassák.
Igaz, hogy e tetemes birtok akkor teljesen elhanyagolt, elpusztult állapotban volt; Pálfalván, mely a Szamos folyó mellett, közel Szatmár-Németi városhoz fekszik, sem kert, sem lakóépület nem volt, mert az egész helységet a kuruczok a Rákóczi-hadjárat kezdetén felégették és elpusztíták, így az akkorig fennállott urasági igénytelen faépület is teljesen elhamvasztatott. E pusztítást a kurucz-csapatok azért tevék, hogy az a szatmári császári prćsidiumnak védelmeűl ne szolgáljon. Az elpusztított falu helyét csakhamar gaz, sűrű cserje és bokor nőtte be, melyen egy lakos sem tartózkodott, úgy, hogy az arra utazók is csak a legnagyobb óvatossággal mentek át, nehogy a gazban leselkedő kuruczok s más kóborlók kezébe essenek s kifosztassanak; s így csak azután, midőn a béke és rend helyreállt, szállottak rá. E. Miklós és neje s építettek kőházat, melyben azután állandóan laktak._{1760-dik évi tanúvallomás a Barkóczy, Csabay, Czeglédy és Eötvös-féle pörlekedés alkalmából.}*
1719-ben szeptember 20-án Bagoson, Bagosy Éva Dereczenyi Péter neje, msotoha atyjával Kökönyösdy Györgygyel egy udvarházat és telket elcserélvén, annak felét vejének Eötvös Miklósnak és nejének D. Máriának és két ágon levő gyermekeinek átengedi használatúl.
1717-ben Eötvös Miklós és neje még nagyobb szerzeményhez jutnak, még pedig Beregmegyében Vásáros-Naményben, hol a Lónyai-Kemény-féle terjedelmes birtokot megveszik.
Ugyanis Lónyai Anna, Kemény János erdélyi fejedelem neje az I. Lipót császár és király ellen felkelt magyarokkal és bujdosókkal tartván és különösen 1669. évben az akkori kurucz hadjáratban aranyos-medgyesi várában tervezett támadások hő előmozdítója lévén, e miatt vagyona elvesztésére itéltetett s naményi váracsa is leromboltatott. A király mégis, különös kegyelemből, 1689. június 10-én birtokát haláláig tartó használatúl neki átengedé. 1693. évben a birtokot Szalay Zsigmond munkácsi harminczados megbecsülvén, a naményi, ugornyai, atyai, somi és kaszonyi részek Beregben és a nagy-varsányi, kovács-apátii és ilkei szatmármegyei birtok 13,720 frtra, a rajta levő javítás pedig 8700 forintra becsültetett; két év multán ismét felbecsültette a kincstár s akkor értékét 24,702 frtra tevék, beleértve még a barabási, zászonyi, rafajna-ujfalvi, szernyei, szetyeni, csarodai, benei, csetfalvai és buczai részeket is.
Ezen konfiskált s a koronára szállt vagyont 1696. február 11-én Bécsben kelt oklevél szerint Lipót király Absolon Dániel cs. kir. hadi bizottsági titkár és tanácsosnak és neje Czanner Karitász Konstancziának hű szolgálatai jutalmazásáúl a neki igért s már 1694. évben a szepesi kamaránál részére utalványozott 15 ezer rénes vagyis 18 ezer magyar forintban, melyeket neki az említett kamara Kassán, 1695. április 30-án kelt íratában ismételten biztosított, adományozta; megjegyezvén, hogy jóllehet e birtok hivatalosan 24,702 frtra becsültetett, az neki mégis a megigért összegben adatik azért, mert a birtok pusztulásnak indúlt. 1697-ben pedig külön királyi parancs következtében abba Absolon és neje be is iktattattak Kende Mihály kiküldött királyi ember és a leleszi konvent részéről megjelent Bálintffy András áldozár által, mely alkalommal különösen a Lónyayak közül többen ellenmondottak.
Absolon azonban, ki e donácziót bizonyára a munkácsi várnak 1688-ban történt elárulása díjáúl kapta, nem sokáig élvezheté annak gyümölcsét, mert csakhamar elhúnyt, özvegye pedig Löffelholz cs. k. tábornokhoz ment nőűl s mint ilyen, e tájról végleg elköltözvén, az adományi jószágot 1717-ben árúba bocsátá s így azt Eötvös Miklós és neje azon évi január 1-én Bay Ferencz beregi alispán és Lővey Sámuel táblabiró jelenlétében, saját magánpecsétjével megerősített okírat mellett, 24 ezer forintért megvásárolta.
Ugyanők 1720-ban megszerezték a Farmosy László hagyatékát képező madai és kis-varsányi birtokrészeket, melyekről gróf Pálffy Miklós nádor Pozsonyban 1720. május 20-án állítá ki adománylevelét.
Később Miklós megint egy más tetemes vagyont szerzett. Ugyanis 1727. november 23-án Madán kelt szerződés szerint megvette örökáron huszezer forintért báró Splényi Lászlótól és Gábortól a szatmármegyei csengeri jószágot, melyhez a jánosi, csengerújfalvi, tunyogi, angyalosi, sályi, sarkadi, ököritói, sándori, kocsordi, atyai, gyülvészi, szinyérváraljai, gebei, paraszaji és Szabolcsmegyében a pályii részbirtokok tartoztak. Mivel pedig a vevő, Eötvös Miklós királyi tanácsos_{Eötvös Miklós IIII. Károly által Bécsben, 1724. május 26-án kelt okíratban neveztetett ki királyi tanácsossá.}* és a tiszántúli kerűlet biztosa, magát a birtokba beiktattatni óhajtá, 1730-ban meginteté a szatmármegyei törvényhatóság útján báró Splényi László özvegyét, Berényi Zsófiát és báró Splényi Gábort, a czingenbergi ezred alezredesét, hogy a beiktatást szorgalmazzák és siettessék.
E közben azonban II. Miklós elgyengűlvén, Pálfalván 1731. november 7-én végrendeletet készített, mely szerint kijelenté, hogy nejének, kivel 22 évig élt, holtaiglan való használatúl hagyja az egész pálfalvi jószágot, úgymint Pálfalvát a szatmári földekkel együtt, Ombódot, Amaczot, Hodost, az erdődi szőlőket, Monostort, a kiskocsi, apátii, s.-udvardi, gyülvészi, vetési és óvári részeket. Fiának, Józsefnek a húsz év óta kezén levő vagyont, leányának, Krisztinának férjezett felsőpulyai Bükk Andrásnénak 3500 frtot vagy annyit érő más jószágot; III. Miklós fiának, hogy az egész sommát egyszerre el ne vesztegethesse, évenkint 180 frtot, s ha gazdálkodni akarna, a károlyi házat s Vitkán és Varsányban telkeket; Mária (a végrendelet szavai szerint Manca) leányának férjezett Teleki Sámuel grófnénak, ki úgyis elegendő vagyonnal birt, 3500 frtot; a többi vagyont és jószágokat pedig második házasságából származott négy kiskorú fiának: Sándor, Imre, László és Lajosnak; meghagyván nejének, hogy fiait a római katholikus hitben nevelje, különben essék el a vagyontól s a gyámság másra kerűljön.
A végrendelkező még azon évben elhúnyt Pálfalván, hol özvegye azután állandóan tartott lakást; a nagykorú fiúk és leányok pedig a végrendelkezést sérelmesnek találván, az egri püspökség, mint illetékes szentszék előtt, annak megsemmisítését kérték. 1734. évben Éva férjezett Lehoczky Ferenczné és fivére, József, valamint Krisztina özvegy anyjuk ellen a királyi táblánál keresetet adtak be, melyben kijelentik, hogy atyjuk a testamentomban az Irinyi-féle ősi vagyonról is intézkedett második nejének gyermekei javára is, miért őt ezen ősi vagyon hit alatti bevallására, az illető íratok felmutatására szoríttatni s a végrendeletet érvényteleníttetni kérik. Báró Grassalkovics Antal perszonális erre 1734 julius 10. megidéztette az özvegyet. Előző évben pedig Eötvös Sándor, Imre és László «iuvenes» az egri káptalan előtt megjelenvén, ott óvásukat jelenték ki az atyjok által 1727-ben báró Splényitől vásárolt birtokra nézve. A szentszék különben 1733-ban a végrendeletet jogérvényesnek állapítá meg, kijelentvén határozatában, hogy az 56,080 frtot érő szerzemény feles keresőjének csakugyan az özvegy Debreczenyi Mária tekintendő.
A végrendelet értelmében III. Miklós csakugyan Nagy-Károlyban telepedett le s ott kedélyesen élt, koronkint birtoka egyes részeit elzálogosítván; így 1737 ápril 9-én Pályi helységben egy telket Ujfalussy Tamásnak 30 frtért hat évre elzálogosított; majd pedig feljött Beregmegyébe s itt hivataloskodott. Ellenben József folyvást megyei hivataloskodásban lelvén kedvét, már 1738-ban a megye alispánjává lett. Felesége Szalay Anna Mária volt. 1740. évben kapott nádori donácziót az általa szerzett porteleki birtokra.
Ezalatt a beregmegyei öröklött vagyon sok gondot kezdett okozni II. Miklós fiörököseinek, mert a királyi fiskus értesűlvén arról, hogy a Lónyay-Kemény-féle vagyon Absolonnéről királyi beleegyezés nélkűl szállott E. Miklósra s hogy Absolon utódik nélkűl húnyt el, a jószág visszabocsátása iránt pert indított az Eötvös-család ellen, melynek következtében a naményi s ahoz tartozó, fönnebb részletezett jószágrész Tusomi Keresztély számvevő és Nagy György számtiszt által felbecsültetvén, összesen 17,875 frt 10 krra rénes pénzben, vagyis 21,450 magyar forint és 20 denárra becsültetett.
A koronai per hamar lebonyolíttatott; az itélet szerint Eötvös Miklós örökösei arra köteleztettek, hogy a Lónyai-Kemény-féle birtokot, a Czanner Karitásznak tényleg lefizetett 16,000 forint megtérítése mellett, a kincstárnak adják vissza. Ekkor Eötvös Sándor, ki beregmegyei alispán volt, a királynőhöz, Mária Teréziához folyamodott, ki 1755. április 19-én kelt kibocsátványában akép intézkedett, hogy a vagyont meghagyja a családnál azon esetre, ha a 21,249 frt 25 krt érte a kincstárnak leteszi, nem vevén figyelembe E. Sándornak azon alázatos előterjesztését, hogy az elkobzott birtok voltaképen 17,875 frtot ér, a 7916 frt 15 kr. pedig értéke azon javításnak, melyet az Eötvös-család ideiglenes birtoklata alatt jóhiszeműleg beruházott. Egyszersmind elrendelé a királynő, hogy Lónyay Lászlónak ez ügyben tett fáradozásai és kiadásai fejében ezer és Zsitkovszky ügyvédnek kegydíj fejében kétezer forint fizettessék ki.
E rendelkezés következtében Eötvös Sándor, ki többi testvérei: József, Imre és László nevében is meghatalmazottúl járt el, – a Czanner Karitásznak fizetett összeg betudása mellett, a kötelezett pénzt letevén, Mária Terézia Bécsben, 1756 augusztus 27-én kelt diplomája szerint, az adományt a birtokra nézve az Eötvös-családnak megadta, még pedig a fiágra nézve örökösen, a leányágra nézve pedig visszaválthatási jogának fenntartása mellett. E függő-pecséttel ellátott okíratban előadatik, hogy az adományozásnál legnagyobb figyelembe vétettek az Eötvös-család többizben tanusított érdemei és a közjóra tett hasznos szolgálatai. Kiemeli különösen néhai Eötvös Miklóst, ki mint királyi tanácsos és tiszakerületi biztos, erélyesen működött; ennek fiát, Józsefet, ki Szatmármegyében hosszú ideig megyei hivatalt s az 1741-iki nemesi fölkelésnél ezredesi tisztséget viselt, 1742-ben pedig mint alispán elhúnyt. Kiemeli Miklós és Sándor beregmegyei tisztviselőket, Imrét, ki nemrég a Festetich-féle lovas-ezredben kapitányúl szolgált és meghalt; Lászlót, ki azon ezredben mint hadnagy és Szatmármegyében mint táblabiró működött; Lászlót és másik Miklóst (IV.) ki, a Splényi-lovasezredben ezredesűl és parancsnokúl szolgált és az előbbi Miklós fiának, Józsefnek fiait: Józsefet és Lászlót. Felhozatik ez okíratban továbbá, hogy a birtokot Eötvös Sándor beregmegyei alispánnak s testvérei Miklós és Lászlónak és elhúnyt József fiának, Miklós ezredesnek, József és Lászlónak s ha Eötvös Imre özvegye (gróf Conspurg Anna Mária) figyermeket nemzene, ennek is és örököseinek adományozza, még pedig mint említtetett, a fiágra nézve visszavonhatatlanúl, a nőágra pedig akép, hogy a kincstár az érintett 16,000 magyar forint (mi rénes pénzben 13,333 frt 20 krt. tesz) és a javítás czímén járó 7916 frt 15 kr. s így összesen 21,249 frt 35 kr. megtérítése mellett visszaválthassa.
Majd 1756. augusztus 27-én megparancsolta Mária Terézia a leleszi konventnek, hogy az Eötvös-családot az adományozott birtokba ünnepélyesen iktassa be. Ennek következtében Vitkay Mihály királyi ember és Somlódi László leleszi konventbeli pap 1757. július 6-án a naményi kastélyban a meghívott érdekeltek jelenlétében megtevék a szokásos beiktatást. Innen június 10-én Ilkre, 11-én Nagy-Varsányba kirándultak, hol a Bay család részéről ellenmondás történt, s megjelentek gróf Gyulay Ferencz, Erdőhegyi, Horváth, Udvarhelyi, Baji Patay Sámuel s neje Szuhay Erzsébet. Június 13-án átmentek Mező-Kászonyba, hol megjelentek a beiktatáshoz Záry László helybeli plébános, Bessenyey György, Szentléleky Antal, ki gróf Haller Sándor özvegyének gelénesi tisztje volt, Barabásról Gerzsenyi János, Nagy-Bégányból Mezey József, Zászonból Telegdy Ferencz, Lónyay Ferencz, Dolinay máskép Draskóczy Gábor fia Miklós, kinek anyja volt Csomaközy Julia, ki a Matuznayaktól származott s e jogon emelt igényt és végre Lónyay László, ki a beiktatásnak szintén ellenmondott, nyilatkozatában még azt is felhozván önvédelmére s jogai támogatására, hogy a beiktatott Eötvös-család őse Szűknek neveztetett s mint aranyműves a közrendű iparos-osztályból származott. Majd Kulin István, mint Büdy utódja tiltakozott szintén a beiktatás ellen, ki valamint a többi ellenmondó, a rendes perútra utasíttatott.
1756. október 24. Bécsből kelt íratban igazolja Jaszvicz Ferencz kanczelláriai tanácsos, hogy a donaczionalis 300 forintnyi díjt (taxát) ő felsége E. Sándornak «szegénysége» miatt elengedte; a többi családtagok azonban július 30-án e czímen 729 frtot fizettek be Bécsben a cs. kir. pénztárba.
Az ügyben meghatalmazottúl is eljárt Eötvös Sándor maga és rokonai ellenében biztosíttatni kivánván előjogát a birtokhoz, kijelentette, hogy a 7916 frt 15 krt ő a magáéból fedezte, mit azonban testvérei elismerni vonakodtak s ellenmondottak igényének, minek per lett a következése, sőt 1763. évben őt az osztály iránt is megperelték. Mely pernél még Eötvös Imre özvegye gróf Conspurg Anna Mária is jelentkezett, állítván, hogy neki férje elhúnyta után csakugyan született figyermeke s így a donatio alapján őt is illeti gyermeke után a birtokból rész. Erre nézve 1766-ban megkeresésére az erdélyi belső-szolnoki hatóság kihallgatta férjének, a kapitánynak volt egykori katona-szolgáját, Szalkai András kecseti lakost, ki hit alatt vallotta, hogy ő Eötvös Imre kapitánynál a Festetich-ezredben ura haláláig szolgálván, tudja, hogy nejétől, gróf Conspurg Annától élő gyermeke nem maradt; mert egy leánya, bár megkereszteltetett, egy hét mulva meghalt; a kapitány halálakor pedig a nő teherben maradván, később Kolozsváron nagy kínok közt szült egy holt figyermeket, melyet Szalkai köpönyege alatt kivitt a Hazungarnak nevezett temetőbe s ott eltemette. Az özvegy pedig nemsokára bizonyos Banóczky úrhoz ment nőűl.
E közben az özvegy Debreczenyi Mária Pálfalván folytatta a gazdálkodást s gyermekei neveltetését, miben különösen Mária leánya, gróf Teleki Samu neje volt segedelmére, kit gyermekei közűl legjobban kedvelt és szeretett. 1736-ban az özvegy közbenjárására megegyeztek nagykorú gyermekei abban, hogy az Irinyi Borbálától született Miklós az atyai vagyonból a nagykárolyi házat, a margitai szőlőt s egyéb e tájbeli birtokot kapja osztályrészűl; 1737-ben pedig az özvegy zálogba adá jánki birtokát báró Barkóczynak hétezer forintban, pénzt akarván szerezni a Burian-féle vagyon megszerzésére és a naményi ügy költségeire; ez okiratban Sándor, Imre, László és Lajos nevű fiairól is történik említés, mint olyanokról, kik iskolába járnak. 1740. évben Debreczenyi Mária fiainak részére biztosítani kívánván a vett pálfalvai jószágot, adományért folyamodott, melynek következtében gróf Pálffy János nádor azon évi május hó 16-án Királyfalváról kelt okíratban, tekintetbe véve az elhúnyt Eötvös Miklós érdemeit, a pálfalvai, ököritói, vasvári és remetei részeket László, Sándor és Imre testvéreknek adományozta; megjegyezvén, hogy e birtokokat 1626. évben augusztus 26. Gyulafejérvárról kelt írat szerint Bethlen Gábor fejdelem mint olyanokat, melyek án Ferencz fia, Sándor magtalan kimúltával a koronára szálltak, annak neje, Ujhelyi Erzsébetnek 1200 frtban adományozta volt. Majd 1750. szeptember 1-én Pestről keltezve gróf Batthyány Lajos nádor új adományi oklevelet állított ki ezen birtokra Eötvös Sándor és László testvérek részére.
Midőn 1740. évben Károly elhúnyt s Mária Terézia ellenében a bajor Károly a trónra való igényét fegyverrel szándékozott kivívni, II. Frigyes porosz király tekintélyes hadaival Sziléziát, mint brandenburgi örökségét, követelvén, megszállotta s a franczia udvar az osztrák birodalom felosztását tervezte; ennyi ellenséggel szemben az ifjú királynő a magyarokba veté bizalmát s pozsonyi felhívása következtében azok csakhamar lelkesen felajánlák védelmöket s a megyék nemesi fölkelést szervezvén, Szatmármegyében különösen Eötvös József tüntette ki magát buzgó eljárásával, ki mint az általa szervezett csapat alezredese vett részt a hadjáratban; nemsokára azonban 1746-ban mint alispán elhúnyt, hagyván maga után nejétől, Szalay Annától nemzett (II.) József, László és Miklós fiait. Ezek mind kitünő szerepet vittek a köztéren, László alispán lett, József kapitány és Miklós tábornok, és mint ilyen, érdemei jutalmazásáúl, báróságra is emeltetett. Nemsokára elhúnyt testvére: Imre is, ki kapitányúl szolgált a Festetich-féle lovasezredben, melyben öcscse, László is hadnagy volt. Katonai felavatásuk pedig úgy történt, hogy 1744. évben az osztrák örökösödési háború folyamában sógoruk, széki gróf Teleki Sámuel tábornok_{Gróf Teleki Sámuel született 1710-ben; 1738-ban protestans agitációi miatt elfogatott Erdélyben többedmagával; meghalt 1738-ban Hosszufalván. Nejétől Eötvös Máriától született két fia Elek és Imre, ez utóbbi 1732-ben s lett a család további terjesztője, míg Elek élte tavaszán elhúnyt.}* három századot önköltségén (melyhez E. Józseftől is kölcsönöztek bizonyos összeget) alakított, mely csapathoz azután sógora, Imre 3000 forintért vett kapitányi rangot és László hadnagyi tisztséget. László azután visszatérvén a hadjáratból, melyei hivatalt viselt s 1758. évben mint szatmármegyei alispán halt meg Pálfalván s deczember 31-én a Szatmár városi templomban temettetett el a Xavér-oltárnál; öcscse, Lajos pedig még előbb, kiskorúságában, némely adatok szerint 1744. táján húnyt el.
Ekkép immár I. Miklós hat fia közűl csupán Sándor maradt életben, kinek neje uzoni Béldy Sára grófnő volt, s kinek gyermekei következők valának: Antal, Lajos, (II.) Imre, Ferencz, Teréz gróf Béldy Kelemenné, Mária Szőgyényi Józsefné, Sára, Szeleczky Jánosné és (II.) Sándor, szatmári alispán.
Az elhúnyt László hitbuzgóságát mutatja az is, hogy Pálfalván, mely helység közel esik Szatmárnémetihez, 1748-ban lakóházában kápolnát alakított s udvari lelkészt tartott; jóllehet már 1726-ban is említtetik Eötvös Miklós káplánjáúl Verseghi Márton páter, ki egyszersmind jánki plébános is volt. 1748. június 15-én gróf Barkóczy Ferencz egri püspök feljogosítja Eötvös Lászlót, hogy pálfalvi lakóházában azért, mert a gyakori vízáradások a közlekedést lehetetlenné teszik, egyelőre három évig kápolnát nyithasson s abban, kivéve a főbb ünnepeket, misét is tartathasson._{Megjegyzem egyébiránt, hogy Eötvös Mária gróf Teleki Samuné 1780. évben Ombódon, hol édes atyja II. Miklós eltemettetett, az 1717-ki tatárfutás előtt két évvel, tehát 1715-ben épűlt református templom helyére hasonló terjedelmű újat emeltetett, mi nem csekély nehézséggel járt, mert a katholikus püspök és a hatóságok szemlét tartatva, különféle kifogásokat emeltek, különösen a gombbal fedett harangláb ellen, melyet toronynak tekintettek.}* Úgy látszik, hogy e László jó viszonyban élt a jezsuitákkal is, mert 1756. szeptember 2-án Hosszúfalváról megkereste őt sógora, gróf Teleki Sámuel tábornok, hogy igyekezzék részére a kassai jezsuitáktól kétezer forintnyi kölcsönt szerezni.

LEHOCZKY TIVADAR.

VEGYES.

Batthyány Boldizsár és Benedek czímeres levele 1500-ból.

(Három rajzzal.)
II. Ulászló király alább közölt oklevele a magyar heraldikára nézve több tekintetben érdekes. A Batthyányak egyik ősének, Boldizsárnak, a jajczai bánság körül szerzett érdemei 1500-ban arra birták Ulászló királyt, hogy Boldizsár és testvére részére újból kiállíttassa családi czímeres levelöket, s őket régi czímerük használatában ujolag megerősítse.
Az oklevél eredetije a Batthyányak körmendi levéltárában van. Az oklevél élén áll a család régi czímere, mely lényegében a család egyik ágánál sem változott, s melynek rajzát a mellékelt ábrán adjuk. A czímer kék pajzsban természetes színű sziklát ábrázol, melynek üregéből egy sörényes oroszlán féltesttel kiemelkedik, szájában egyenes kardot tartva. A szikla tetejét zöld galyakból alkotott fészek koronázza; a fészekben kiterjesztett szárnyu, fehérszínű pelikán áll, mely csőrével mellét megnyitva, vérével a fészekben lévő három fiókot táplálja. A pajzs maga arabeszkekkel ékített keretbe van foglalva.
Ha a czímert és a czímerlevelet vizsgálat alá vesszük, feltűnik az a körülmény, hogy az oklevél a czímert régi családi czímernek mondja, melyet a család már az előző királyok adományozása alapján bir. Az oklevél tehát csak megerősíti, felújítja a czímert, a nélkül, hogy azt – mint ily alkalommal szokás – valamivel kibővítené. Maga a czímer az Ulászló korabeli czímerek típusát tünteti fel s itt is ismétlődik az a jelenség, melyet több közel egykorúan kiállított czímeres levelen találunk, hogy t. i. sisak és takaró nélküliek. Ilyen czímerek a Gersei-Pethő czímer, mely 1507-ben, a Vécsey czímer, mely ugyanakkor, és a Radák-féle, mely 1514-ben sisak és takaró nélkül adományoztatott._{E czímereket l. a magyar Siebmacherben.}* Ilyen még sok más czímer, de példának elég ennyi.

Azon kérdésre, valjon a Batthyányak Ulászló ezen renovatiója után az egész czímert használták-e vagy sem? igennel kell felelni. Az országos levéltárban őrzött pecsétek közűl az alábbiakban kettőt mutatunk be; mind a kettő a czímerlevélben feltüntetett családi czímert ábrázolja. Az egyik, a nagyobbik, Batthyány Boldizsár pecsétje 1513-ból, míg a másik, a gyűrűs pecsét Batthyány Benedek kincstartóé 1520-ból. Mindkettő világosan mutatja a családi czímer tipusát; Boldizsár pecsétén még a következő betűk kiséretében BAI. melyek, mint a pecsét rajzán látható, a czímer fölött állanak._{O. L. D. O. 33826, 24396.}* Az országos levéltárban őrzött többi Batthyány-féle pecsétek hasonlóképen az említett czímert tüntetik fel, többé-kevésbbé megrongálva vagy elmosódva._{A pecsétek mutatójában 1506-ból említett, 25453. sz. oklevelen pecsét nincsen.}*

Végül közlöm Ulászló királynak a czímert megujító oklevelét, mely 1500-ban, nem eléggé szabatos napi keltezéssel: «Sabbato proximo ante festum beate Marie virginis» kelt,_{Talán augusztus 8-án.}* s a következőkép szól:

Commissio propria domini regis.

Wladislaus dei gratia rex Hungarie, Bohemie etc Fidelibus nostris dilectis, egregiis Balthasari et Bene-, dicto de Bathyan, salutem gratiamque nostram regiam et favorem. Regalis sublimitas, que regnis et gentibus est prefecta, ea potissimum re subditorum sibí animos conciliat et ad oppetenda quecumque pericula pronos reddit atque inflammat, si actus, virtutes et merita eorundem provida circumspectionis lance moderatur, et cuique, prout expedit, de liberali sua largitur munificentia, quo fit ut etiam torpentes desidesque ad virtutum, zelum atque fidelia regum accendantur obsequia, hinc etiam reges alios aliis preferre consueverunt, prout videlicet, illos virtutum facinorumque preclarorum varietate ceteros antecellere cognoscunt. Sane fideles charissimi, dum in vos mentis nostre figimus aciem consideramusque vestram fidem et fidelia servitia, que imprimis sacre huius regni nostri Hungarie corone, et deinde maiestati nostre, pro locorum et temporum diversitate, cum omni fidelitatis perseverentia exhibuistis, signanter vero dum in te Balthasar studiosius animi nostri intentionem divertimus, magno nos tibi debere cognoscimus, quippe qui apud varios orbis terrarum principes, tam nostro, quam etiam felicis recordationis condam domini Mathie regis predecessoris nostri tempore, complures atque difficillimas legationes, singulari et prudentia et fide, cum summa tua laude peregisti, horrida quoque bella et cruentas cedes pro defensione fidei chatolice et regni nostri, et tunc, cum banatus de Jaycza fungebaris officio, et alias frequenter variis in locis atque diversis temporibus pertulisti, tu non ćris intemperiem, non etiam ulla fortune corporisque et animi tui defatigationem et incommoda perhorruisti, quominus cuncta pro nostra atque regni nostri gloria equanimiter et fortiter tollerares, ob hoc dignum duximus tantorum laborum servitiorumque tuorum rationem habere et regie nostre liberalitatis gratitudine et attollere. Tibi igitur Balthasari de Bathyan et fratri tuo Benedicto, vestrisque heredibus et posteritatibus universis in signum vere et perfecte nobilitatis hec arma sew nobilitatis insignia, videlicet scutum sew clipeum erectum, coloris celestini sive lazurei, a cuius ima parte rupes quedam naturali suo colore depicta, fere in piri formam in altum excrevit, ex cuius spelunca anterior medietas iubati leonis salienti similis, strictum gerens in ore gladium, prope capulum arreptum prominet, supra verticem autem rupis stat pellicanus albi coloris, in nido ex ramusculis viridibus confecto, in quo tres pullos habere conspicitur, distentis alis et in altum erectus, qui rostro suo proprium pectus aperit, atque ex eo sanguinis guttas emittit, prout hec in capite sew principio presentium litterarum nostrarum suis apropriatis coloribus pictoris arte subtiliter figurata sunt et distinctius expressata, quibus ex benefica collatione divorum regum Hungarie, nostrorum scilicet predecessorum, hucusque usi estis, animo deliberato et ex certa nostra scientia, deque liberalitate regia denuo dedimus, donavimus et contulimus, imo damus, donamus et elargimus, ut vos vestrique masculini sexus legittimi heredes cunctaque vestra posteritas predicta arma sew nobilitatis insignia, more aliorum armis utentium, a modo imposterum ubique in preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis, anulis, velis, vexillis, cortinis, auleis, papilionibus, tentoriis, et aliis quibuscuncque rerum et expeditionum generibus et exercitiis nobilibus et militaribus, sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis et singulis cuiuscumque ordinis, preeminentie, status, gradus vel dignitatis existant, insignitos dici ac veros nobiles nominari et tueri volumus ac etiam reputari, ferre et gestare omnibusque et singulis gratiis, honoribus, privilegiis, indultis, prerogativis et libertatibus, quibus ceteri proceres, nobiles militesque et clientes regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de iure usi sunt vel gavisi, frui et gaudere possitis atque valeatis. De huiusmodi quoque singulari et speciali gratia nostra merito exultetis et tanto ampliori studio ad honorem regie maiestatis vestra de cetero solidetur intentio, quanto vos largiori favore regio preventos conspicitis et munere gratiarum. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras, secreto sigillo nostro, quo ut rec Hungarie utimur, impendenti communitas duximus concedendas. Datum Bude, sabbato proximo ante festum beate Marie virginis, anno domini millesimo quingentesimo, regnorum nostrorum Hungarie etc. anno undecimo, Bohemie vero tricesimo primo.

Dr. ÁLDÁSY ANTAL.

A Tuhutum név mai kiejtése.

Kubinyi Ferencz «A régi magyarok személynevei» cz. művének előszavában ezen, szerintem nagyon helyes nyilatkozatot teszi: «Figyelmemet különösen ki kellett terjesztenem a névtárban foglalt régi személynevek kiejtésének lehető helyes meghatározására, a mennyiben t. i. ezt a régi magyar diplomatikai helyesírás szabályai lehetővé teszik; s annyival inkább látszott szükségesnek a kiejtés szabatos megállapítása, mivel nyelvi értelmezések és vizsgálódások csakis az illető nevek kiejtésének helyes meghatározása mellett létesíthetők sikeresen, a hibás alakokra alapított és még oly tetszetőseknek látszó következtetések ellenben, mint semmisek . . . csak arra szolgálhatnak, hogy úgy nyelvtudományi, mint néprajzi tekintetben zavart idézzenek elő.» Ettől indíttatva óhajtanám én is a fentírt Tuhutum név helyes kiejtését megállapítani, annál is inkább, mert e névből nyelvészeink (mint pl. Vámbéry) fontos, a magyar nemzet őskorát érintő következtetést vonnak le.
Az eddigi találgatások a Tuhutum név helyes kiejtésére tudvalevőleg nem sikerűltek. Szabó Károly szerint Töhötöm-nek, mások szerint pedig Tohotom-nak ejtendő ki. Helyneveink kiírásmódjainak segítségével talán sikerül meglelni a helyes megfejtést.
Mindenekelőtt lássunk egy helynévről vett analogiát.
Látszólag majdnem megfejthetetlen, hogy egy innen Nagyváradtól északkeletre eső ki falu régen Suhtur-nak írt neve hogyan változott átt Síter-ré? De, ha e helynév kiírásmódjait vizsgálgatjuk, nagyon könnyen megérthető az. A XIII. században Suhtur-nak írt helynév_{Bunyitay, A váradi püspökség története, III. 297.}* 1333-ban már Schechter és Sehter alakban fordúl elő,_{Monum. Vaticana, S. I. t. I. 42. 80. l.}* világos jeléűl annak, hogy a Suhtur alakban u betűvel jelzett zárt ö hang e vidéken már e hangzóra változott. Mivel pedig, mint azt már másutt kimutattam,_{Turul, IX. k. 95.}* a régi magyar nyelv ch, h torokhangja a d és t sőt néha a k mássalhangzók előtt is i vagy j hangzóra változik, e fonetikai törvény itt is érvényesűlt és így Sehterből Seiter alakult; 1457-ben már így írják._{Csánki, Magyarország Tört. Földrajza, I. 621.}* A két egymás mellett álló ei magánhangzó éppen úgy mint a régi Keyk szóban (v. ö. Keykkw, Keykmal, ma Kékkő, Kékmál)_{Wenzel, Árp. Okm. V. 15. XII. 145.}* csakhamar egy é hangzóvá olvadt össze s így bekövetkezett e helynévnek 4-ik alakja, Séter. Ebben az alakban aztán megmaradhatott volna akár napjainkig, de a bihari magyar, valamint a szépet szípnek mondja ki, éppen úgy a Séter helynévből is Sítert faragott.
Alkalmazzuk már most ez analógiát a Tuhutum névre.
E névben a második u betű csak olyan kisegítő, csakhamar elkopó ajakszellet volt, mint a halotti beszéd «isemucut» szavában az első u, vagy mint a Solumus (ma Solymos) helynévben_{Váradi regestrum. 325. sz.}* a középső magánhangzó. Igazoljuk ezt azzal, hogy egy ízben maga a Névtelen is «Tuhtum»-nak írja._{Hist. Hung. Fontes Dom. II. 20.}*
Már most e Tuhtum névnek itt u-val jelzett ö betüje a kevésbbé ö-ző tájszólásokban csakhamar e-re változott. Innen van, hogy 1235-ben e név már «Techtun» alakban kerűl elő, még pedig úgy mint annak a hatalmas nemzetségnek, melyből a Pekryek származtak, a neve._{«Comes Both de generatione Techtun» birtokos a barsmegyei Nyárád mellett. Fejér, Cod. Dipl. III/2. 437.}* Ez alakból aztán a torokhangnak i-hangra változása után egész természetesen keletkezett a Teiten, s ebből a Téten vagy Téteny szó.
Helyneveink irásmódjából vont fonetikai törvények szerint tehát a Tuhutum név ma Tétenynek ejtendő ki.
Csak az a bökkenő, hogy tulajdonképpen Téteny helynevünk nincs, már pedig ilyen hétvezéri név, mint a minőnek a Névtelen Tuhutum-ot fölmagasztalta, helyneveinkben fenn szokott maradni. Ma – igaz – nincs teljesen egybevágó helynevünk, de volt régen! Hiszen a Budapesttől délre eső Tétény község nevét 1279-től egész 1352-ig folyton «Thetun»-nek írják,_{Fejér, Cod. Dip. VII/5. 595. Anjoukori okm. II. 357. IV. 432. V. 633. Zichy-okm. I. 28. 79.}* abból az ö-hangból pedig, melyet e névben az u betü jelez, a középkori magyar ajkán soha sem lett é, hanem csak rövid e. A régi Peturdből pl. sehol sem vált Pétérd, hanem csak Péterd vagy Peterd. Nemlehet tehát kétség benne, hogy a XV–VI. században a mai Tétény nevét Tétenynek ejtették ki s az csak a mult században odatelepített német lakosok ajkán változott át Tétényre.
Vajjon a régi Téteny nemzetség alapította és birta-e a mai dunamenti Tétényt? bizonytalan. A névmegegyezés még nem elég bizonyíték, más adatunk pedig nincsen. Különben is a Téteny nemzetségnek csak egyik hajtását a Pekry (Pukuri, Pököri) családot ismerjük részletesen, ezekkel pedig Téténynek 1328. és 1352-iki birtokosait (Laurentius filius Emirici vel Stephanus filius Jacobi de Thetun)_{Anj. okm. II. 357. V. 633. V. ö. Zichy-okm. I. 28. 79.}* összekötni nem lehet. De, hogy a Pekryek is a dunamenti Téteny vidékéről származhattak oda le Szlavoniába a Peker mentére, arra mutat egy 1328-iki szerződés. E szerint a Téteny nemből származó Pekry Pál, Péter bán unokája, Tordas nevű, Martonvásártól északra eső birtokát eladja Gilétfia Miklósnak._{Anjouk. okm. II. 367.}* Nem lehetetlen, hogy e Tordas maradványa volt a régi Téteny nemzetség dunamenti birtokainak.
Megjegyzem még, hogy a Tuhutumból alakult Téteny név, mint személynév még a XIV. században is – noha gyéren – használatos volt. Igy pl. 1351-ben Téteny mester (mg. Tethen) vasvármegyei alispán volt._{U. o. V. 487.}*

Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.

Pótlék az Alapyak származásához és nemzedékrendéhez.

A Turul 1893. évfolyamában az Alapyakról írt közelményem kiegészítéséűl álljanak itt még e család eredetének tisztázásához és genealogiájának bővítéséhez járuló következő, részben új adatok:
A fejérmegyei történeti és régészeti egylet 1893-iki évkönyvének 324–30. lapján közölt oklevelek összevetéséből a család ősei közé kell számítanunk azon a Drugcha vagy Durugcha nemzetségből származott Salamonfia Simont, ki az 1264. évben örökös nélkül elhalt Gálfia Salamon somogymegyei Csezmicében feküdt Predemeh nevű birtokát IV. Béla királytól még ugyanazon évben adományba kapta; ezen adományozást V. István király Simonnak különösen Bulgáriában szerzett érdemeiért 1270-ben megújítja, IV. László pedig 1273. évben mindkettőt megerősíti._{Győri tört. és rég. füzetek. II. k. 299. l.}*
Midőn 1275-ben Moys mester és Ugrin vezetése alatt a király és kormánya ellen új lázadás tör ki, e pártütésnek egyik fő részese volt Simon is, mert mint egy Zólyomban kelt oklevél bizonyítja, a király az ellene fellázadt Salamonfia Simon és Moys mestertől Predynmith, Juretina és Musuna birtokaikat elveszi és Belusfia Belus comesnek adományozza._{Fejér, Cod. Dipl. III. 512.}* A kibékülés a következő évben megtörténvén, Ugrint mint országbirót, Moyst mint somogyi főispánt és reá egy évre Simont mint alországbirót találjuk;_{Wenzel, Árpk. új okmt. 12 k. 216. l.}* elkobzott birtokaikat szintén visszakaphatták, mert 1280-ban Moys, akkor mint a királyné tárnokmestere, Musináról végrendelkezik is;_{Hazai okmt. VI. k. 259. l.}* de Simon comes hűségéért még újabb adományban is részesűl, ugyanis 1277. évben a király neki adja Hőgyész (Holges)_{Wenzel, Árpk. új okmt. 12. k. 192. l.}* földet, melybe a sz.-fejérvári káptalan még azon évben be is igtatja. Feljegyezve találjuk róla, hogy ő építtette a simontornyai várat; a vár tőle vette nevét. Simon további életéről vagy utódairól nincs tudomásunk.
De körűlbelűl már ezen időben élt Alapi Romandin, kinek Miklós fiától származott unokái úgymint László, János, Romandin és István 1337 július 26-án Visegrádon Erzsébet királyné előtt 35 márkáért elörökítik a szintén somogymegyei Bábony (Babun) birtokuk azon részét, mely atyjuk unokatestvére Tódorfia Sándortól szállott reájuk, Ugali Pál országbirói itélőmesternek._{Anjoukori okmt. III. 395. l.}* Ez az eddig ismert legrégibb adat a család Alapi nevére; nemzedékrendjük így alakúl:

N. Romandin de Alap. Tódor. Miklós. Sándor. László. János. Romandin. István. 1337.

Az alábbiakkal azonban, az adatok elégtelensége miatt, össze nem köthetők.
Egy a körmendi levéltárból közölt okmány szerint Mátyás király 1477-ben utasítja a budai káptalant, hogy Batthyányi Boldizsárt és testvérét Gáspárt, továbbá Miklós, Lénárd és Jánost néhai Batthyányi János fiait, végre Istvánt (János tollhibából áll) és Benedeket, Alapi Andrásfiait Batthyán, Csabja, Polgár, Somlyó, fehérmegyei s több somogymegyei birtokokba igtassa be._{A fejérm. tört. és rég. egylet 1893. évkönyve, 28. l.}* Más forrásból is ismeretes,_{Nagy Iván, pótkötet, 109. l.}* hogy a XV. század közepe táján Alapi András (és nem János) felesége Batthyányi Margit, B. László leánya volt, ugyanezen András volt a szintén fejérmegyei Moha falu birtokosa 1460-ban._{Kaprinai, Dip. II. 430.}* Ezen Alapi Andrást, miután az egész század folyamán más Andrásunk nincs, megtaláljuk egy 1436-ban kelt oklevélben, midőn a székesfejérvári káptalan Zsigmond király parancsára Alapi Istvánt s legközelebbi vérrokonait bizonyos alapi részbirtokokba Szeredi András kir. emberrel bevezeti; szomszéd birtokosul Alapi Jánosfiai Gál és Balázs, továbbá Alapi Lászlófia András vannak megnevezve,_Eredeti.* Lászlóról azonban tudjuk, hogy ő Mátéfia Jakabnak fia volt;_{Fejér, Cod. Dip. VIII. 5. 296.}* ezek szerint ezen, később nagykemleki, ág nemzedékrendje így alakul:

Máté de Alap. Jakab. János. László. 1394. Máté. Antal. András de Batthyán. 1436. 1460. Batthyányi Margit. István. 1477. Benedek de Batthyán budai várnagy, kincstartó. ezek egyikétől Boldizsár de Nagykemlek 1510 vice-bán. János † 1567. aranysarkantyus, kapitány. 1. Zrinyi Margit. 2. Frangepan Erzse utóbb Dornberg Józsefné. 1-től Miklós. Gáspár † 1584. horvát bán. Borbála. férje Erdődy Péter bán. Margit. férje Orchóczy Ferencz.

Alapi András fiai anyjok után nemcsak a fejér- és somogymegyei, hanem a körösmegyei Batthyányi birtokokban is osztozkodnak, mert a XV. század vége felé az Alapiakat, mint a Batthyányiak által lett birtokosokat találjuk Körösmegyében._{Dr. Csánki Dezső, Körösmegye a XV. században, 129. l.}*
András a batthyányi előnevet már 1460-ban használja,_{Kaprinai, Dip. II. 430.}* ezen előnév használata ejtette tévedésbe korábbi genealogusainkat Benedek személyét illetőleg, nevezvén őt hol Alapi Batthyányinak, hol megfordítva, s mint fiusítottat a Batthyány család fentartójának vélték, holott ő vagy testvére István alapítják a körösmegyei, később Nagy-Kemlek várának Boldizsár által lett megszerzésével a nagykemleki horvátországi Alapi családot. Ezek szereplése a történelemből ismeretes.
Bár a családfára biztosan nem illeszthető, de, úgy hiszem, Alapi Jánosnak második feleségétől, Frangepan Erzsétől, született leánya lehetett azon Alapi Mária Anna, kinek Draskovich Pétertől származott Borbála leányát 1623. évben Nádasdy György veszi feleségűl._{Történelmi Tár, 1893. 446. l.}*
A XIV. században találjuk még Fejérmegyében Balázsfia János szolgabirót 1391-ben;_{Fejér, Cod. Dip. X, 1. 732. és X, 2. 86.}* István fiait: Kelemen, Péter Demeter literatust, és Gergelyfia Jánost; mindezekről emlékezet van egy 1394. évi oklevélben._{Fejér, Cod. Dip. VIII, 5. 296. 297.}* De ugyancsak e század folytán Zalamegyében is találkozunk a család néhány tagjával, így 1372-ben Alapi Mihályfia Benedek, továbbá Andrásfiai István és Miklós egy birtokba vezetésnél mint szomszédok említtetnek,_{Zala vármegye története, 2. k. 62. l.}* 1381-ben pedig Stephanus Rufus de Alap a megye egyik szolgabirája,_{Zala vármegye története. 2. k. 179. l.}* mindezek azonban a különben is néhány ízre terjedő töredék családfákra nem illeszthetők.
Egy másik ág leszármazása így áll:

Chydur de Alap. Mihály. András 1359. Salamon_{A fejérm. tört. és rég. egylet 1893. évkönyve, 340. l.}* Barnabás 1359. Jakab. István 1432. Péter. István szentágotai Pederi Anastasia, Pederi Gál leánya. Benedek. 1502. György.

Ezek közűl I. István, Zsigmond király kisérője, az 1432. évben megerősítő adományt nyer már az ősei által is birt alapi részbirtokaira;_{Hazai okmt. 2. 248.}* jelen van a római császárkoronázáson s mint az alapi Szt.-Mihály egyház kegyura lelki ügyekben bizonyos kegyekért folyamodik IV. Eugen pápához._{Turul. 1893. II. 4. l.}* II. István fiai Benedek és Györgyről egy 1502. évi okmány emlékezik, midőn anyai birtokrészük ügyében Esztergomi Pál fejérvári kanonok tanukihallgatást eszközöl._Eredeti.*
Több Györgyünk nem lévén, ő lehet azon Alapi György, kire Tomori fővezér 1525-ben Pétervárad védelmét bízta_{Századok, 1881. 734. l.}* s ki e rossz karban volt várat ezerötszáz főnyi őrségével két hétig tudta tartani Ibrahim fővezér negyvenezer embere ellen.
Mindezek, úgy hiszem, eléggé megdöntik azon állítást, mely az Alapiakat a Hlapčič faluból származott s nevet ettől vett horvát eredetű család ivadékainak tartja; alaposan ki van mutatva különben is, hogy Hlapsity vagy Halapity nem is hely-, hanem családnév, előnevük pedig mohlityi és botini volt._{Századok, 1893. 222. l.}*

SALAMON VINCZE.

NAGY IMRE.
(1822–1894.)

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak nagy gyásza van. A lelkes férfiak egyike, kik 13 év előtt társaságunkat létrehozták, a páratlan buzgalmu másodelnök, ki a társaság fennállása óta osztozott elnöktársaival az elnökség bölcs vezetésében, Nagy Imre, ez év május havának 5-ik napján elköltözött az élők sorából.
Ki volt Nagy Imre a magyar közélet szereplői között, nem szükséges magyaráznunk; de legkevésbbé szorul magyarázatra az ő nevének, személyének jelentősége társaságunk tagjai előtt. Méltán gyászolja őt a magyar birói kar, melynek elsőrangu kitünőségei közé tartozott, a tudományos világ, mely büszkeséggel vallotta őt magáénak; de a veszteség után, mely elhunytával hozzátartozóit és a közéletet érte, a mi veszteségünk legnagyobb, mert társaságunk tizenkét évi fennállásának egész története telve van az ő tevékenységének emlékeivel, s jegyzőkönyveink minden lapja bizonyságot tesz arról az odaadó, szeretetteljes gondosságról, melylyel társaságunk sorsát szívén hordozta.
Alsó-szopori Nagy Imre, m. kir. kúriai biró, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1822 július 1-én a sopronmegyei Német-Kereszturon született. Középiskolai tanulmányait Sopronban, a jogi tanfolyam első évét Pozsonyban az evang. líceumban, a második évet ugyanott a jogakadémián végezte. Mint fiatal gyakorló ügyvéd, a szabadságharcz kitörésekor Perczel Mór seregébe állott vadászönkéntesnek, de már 1848. november 1-én Sopron vármegye jegyzőjévé választatott. A szabadságharcz leverése után birói pályára lépett s 1849-től 1854-ig a somogyi törvényszéknél működött; 1854-ben a somogyi törvényszék, 1861-ben a kőszegi kerületi tábla birája lett, 1869 június 16-án kir. itélőtáblai biróvá, 1875 május 1-én a legfőbb itélőszék birájává neveztetett ki.
Tudományos működésének kezdete összeesik az alkotmányos küzdelmek hajnalával, mely tizenkét évi súlyos elnyomatás után 1861-ben egy jobb kor felvirradásával kecsegtette a hazafiakat. A reménység korai volt, de a szívekben feltámadt lelkesedést többé nem lehetett elnyomni; a politikától elzárva, a kulturális mozgalmak terén tört az utat magának, társadalmi uton siettetve a nemzeti ügy diadalát. Ez a lelkesedés hozta létre 1861-ben a Győri történelmi és régészeti füzetek vállalatát, mely hosszú időn át úgyszólván egyetlen számbavehető közlönye volt a magyar történettudománynak. Két évvel később, 1863 végén, Sopron-, Vas- és Győrmegyék intelligentiája létrehozta a Dunántúli Történetkedvelők Társulatát. A lelkes kezdeményezők között volt Nagy Imre is, ki ekkor már birói működése kapcsán buzgó tanulmányozója lőn a régi okleveleknek. A kis társaság tagjai igazi magyar lelkesedéssel kezdték meg a Dunántúl családi levéltársainak felkutatását s a bennük rejlő nagybecsű történelmi anyag kiaknázását. Nagy Imre előljárt e munkában s buzgó munkatársává lőn a Győri Füzeteknek, mely az új társaság közlönyévé vált; 1865-ben Paur Iván, Ráth Károly és Véghelyi Dezső társaságában kiadta egyik legbecsesebb forrás-közlésünknek, a Hazai Okmánytárnak első kötetét.
A mozgalom, mely kezdetben a lokális történetírás szűk határai közé volt szorítva, lassanként általánossá vált s midőn a Magyar Történelmi Társulat 1867-ben megalakult, a dunántuli történetkedvelők soraiból irodalmilag képzett tudós gárdát kapott, mely Nagy Imrével az elsők között, buzgalommal és lelkesedéssel karolta fel az uj társaság tudományos érdekeit.
E buzgalom csakhamar méltánylásra talált a legfelső tudományos forum, a M. Tud. Akadémia részéről is s ez Nagy Imrét 1870 május 25-én lev. tagjává választotta. Székfoglaló értekezése: A Lajtha mint határfolyam, a Századokban jelent meg, melynek füzetei kezdettől fogva telve voltak az ő nagybecsű jog- és kulturtörténeti adatközléseivel.
További munkásságát nem szükség bővebben részleteztünk, elég ha röviden felsoroljuk annak látható eredményeit. 1871-ben kezdte meg a Zichy-család okmánytárának szerkesztését, melyből 1889-ig öt kötettel gyarapította codexeink sorát. A Hazai Okmánytárból 1873-ban már az 5-ik kötetet adta ki Ipolyi Arnold és Véghelyi Dezső társaságában; e becses vállalatnak még két kötete jelent meg, az Akadémia támogatása mellett, az ő kiadásukban, míg az eddigi magánvállalat 1891-ben a 8-ik kötettel hivatalos akadémiai kiadványnyá vált, az Árpádház korából napfényre kerülő újabb oklevelek közlését tűzve ki magának határozott czéljáúl. 1879-ben Deák Farkassal és Nagy Gyulával együtt szerkesztette a Hazai Oklevéltárat, melyben a M. Történelmi Társulat vidéki kirándulásain összegyűlt anyag lett közkincscsé téve. Legértékesebb kiadványa azonban az Anjoukori okmánytár, melyből 1879-től 1891-ig hat kötet jelent meg. A Magyar Történelmi emlékek e becses sorozata nélkülözhetetlen forrása a XIV. század történetének. E mellett az 1886–1890. években Véghely Dezső és Nagy Gyula társaságában szerkesztette Zala vármegye oklevéltárának első két kötetét és majdnem egyidejűleg hozzáfogott szülőföldjének, Sopron vármegyének, monografiája megirásához, melynek első két kötete, a vármegye oklevéltára 1889–1891-ben látott napvilágot. Az Akadémia által 1886 május 6-án rendes taggá választatván, munkái sorát a Pécz nemzetség örökösödési peréről írt székfoglaló értekezésével zárta be, mely 1892-ben a történettudományi értekezések sorában lett közzétéve.
Nagy Imre munkásságának súlypontját középkori okleveleink összegyűjtése és kritikailag hű és pontos kiadása képezte. De e működése kapcsán nem feledkezett meg az oklevelek belső értékéről s különösen a bennök rejlő gazdag családtörténelmi adatkincs vonta magára figyelmét. Ez hozta őt szoros összeköttetésbe a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társasággal, mely 1883-ban a történelem segédtudományai s első sorban a czímertan, a genealogia és az oklevéltan művelésére alakult. Nagy Imre lelkesedéssel vett részt a megalapítás nehéz munkájában s az ifju társaság saját jövendőjét igyekezett biztosítni az által, hogy 1883 február 25-én tartott alakuló nagygyűlésen a kiváló oklevélbúvárt választotta meg másodelnökévé. E díszes állásban, melyre 1892 deczember 10-én másodszor is megválasztatott, nemcsak a társulati ügyek bölcs vezetése által szerzett magának a társaság felvirágoztatása körül elévülhetetlen érdemeket, de sokoldalú elfoglaltsága mellett arra is ráért, hogy kisebb családtörténeti dolgozataival járuljon hozzá tudományos törekvéseink sikereihez. A Turulban megjelent értekezései: A Vezekényi nemzetség és a gróf Czirákyak, A Tomaj nemzetségbeli Losonczi család őseiről, A Kisfaludyak czímeres levele becses adatokat szolgáltatnak a régi magyar nemzetségek történetéhez; Kis-Károly király egyik oklevele czímű czikkében a magyar diplomatika egy rendkívül becses és ritka emlékét ismertette, míg legutolsó közleményei a Gyalokay és a Szecsődy családok czímeres leveleiről, a Zsigmond-kori heraldika nagyérdekű emlékeinek méltatásával gazdagítják czímertani irodalmunkat.
Társaságunk körében 1893 november 30-án láttuk utoljára, midőn az igazgató választmány ülésén elnökölt. Az ezt követő nagygyűlésen már nem vihette az elnöki tisztet; egészsége alá volt ásva, s nekünk lassanként meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy nem sokáig tarthatjuk magunkénak. Halála mindazonáltal váratlanúl következett be, s a társaság ez évi május 5-én úgyszólván tanácstalanúl állott a lesújtó hírrel szemközt, mely érdemekben gazdag másodelnökének elhunytát jelentette.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság magához és az elhunyt érdemeihez méltó módon adott kifejezést a nagy veszteség felett érzett gyászának. Külön gyászjelentést adott ki, a ravatalra koszorút tett le, az elhunyt érdemeit jegyzőkönyvben örökítette meg, a gyászoló családhoz részvétnyilatkozatot intézett és testületileg vett részt a temetésen, mely május 6-án d. u. 3 órakor közéletünk jeleseinek általános részvétele mellett ment véghez. Elhatározta továbbá, hogy a boldogult felett emlékbeszédet fog mondatni, melynek megtartását maga a társaság elnöke, báró Radvánszky Béla vállalta magára.
Nagy Imre megszűnt a mienk lenni. De a páratlan lelkesedés, melyet az elhunyt másodelnöki tisztének betöltésében kifejtett, az ügybuzgalom és tudományszeretet, mely egész működését áthatotta, maradandó nevet biztosítanak számára társaságunk évkönyveiben, s emlékét követendő példakép állítják a jövő nemzedékei elé.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi május 5-én Nagy Imre másodelnök elhúnyta alkalmából rendkívüli igazgató-választmányi űlést tartott, melyen Thaly Kálmán vál. tag. elnöklete alatt jelen voltak: hg. Odescalchi Arthur, Hajnik Imre, Barabás Samu, Nagy Gyula, Tagányi Károly, Szinnyei József, br. Nyáry Jenő, Szent-Ivány Zoltán, Schönherr Gyula, Szilágyi Sándor, Emich Gusztáv vál. tagok, Tóth Árpádpénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az elnöki széket a titkár indítványára Thaly Kálmán vál. tag foglalván el, mélyen meghatott hangon adja a választmány tudtára Nagy Imre másodelnök gyászos elhúnytát; e szomorú haláleset tette szükségessé a jelen rendkívüli választmányi űlés egybehívását, hogy a gyászeset alkalmából a választmány fájdalma és igaz részvéte megfelelő módon kifejezésre jusson. Megemlékezvén az elhúnytnak a társaság iránt és a tudomány terén szerzett hervadhatatlan érdemeiről, felhívja a titkárt, hogy a társaság gyászának módozatai felől javaslatait a választmány elé terjeszsze. A titkár javaslatai elfogadtatván, a társaság gyásza felől a következők határoztattak:
1. A társaság Nagy Imre másodelnök haláláról gyászjelentést ád ki.
2. Az elhúnyt ravatalára koszorút helyez.
3. A május hó 6-án d. u. 3 órakor tartandó temetésen testületileg vesz részt.
4. Az elhúnyt másodelnök emlékét, a társaság alapítása és vezetése körűl szerzett hervadhatatlan érdemeit jegyzőkönyvében megörökíti.
5. A gyászoló családdal mély részvétét és a veszteség fölött érzett fájdalmát részvétiratban tudatja.
6. Nagygyűlésen az elhúnyt fölött emlékbeszéd tartását határozza és ennek elkészítésére br. Radvánszky Béla társ. elnököt kéri meg.
A haláleset által megürült másodelnöki tisztnek választás útján való betöltésére nézve határoztatott, hogy az a folyó évi nagygyűlés tárgyai közé vétessék föl.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Hajnik Imre és br. Nyáry Jenő vál. tagok kéretvén meg, az űlés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi május 10-én br. Radvánszky Béla társ. elnök elnöklete alatt igazgató-választmányi űlést tartott, melyen jelen voltak: Boncz Ödön, Barabás Samu, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szendrei János, Szinnyei József, Szent-Ivány Zoltán vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Elnök megnyitván az űlést, kegyeletes szavakkal emlékezik meg Nagy Imre másodelnök haláláról; ezzel kapcsolatban a titkár jelentést tesz a május 5-én a gyászeset alkalmából tartott rendkívüli választmányi űlés határozatainak végrehajtásáról.
A társaság tagjaivá megválasztattak a következők: Pártoló tagokúl Beniczky Elemér földbirtokos Heves-Csehiben, Ivády Tihamér pénzügyminiszteri segédfogalmazó Budapesten, Rakovszky Ferencz cs. és kir. kamarás Novákon, Tahy Istvánmegyei főjegyző Budapesten (mindezeket ajánlja Szent-Ivány Zoltán.) Évdíjas tagokúl Petrovay Margit Homonna-Olykán (aj. Petrovay György), Domahidy Viktor főszolgabiró Nagybányán (aj. Schönherr Gyula), Fekete Albert földbirtokos Alsó-Mislyén (aj. Csoma József), Ambrózy Ferencz gyógyszerész Szegeden, Szalay Gábor főgymn. tanuló Budapesten, gr. Szirmay János földbirtokos Martonvásáron, Török Kálmán orsz. fegyintézeti igazgató Munkácson (aj. a titkár), br. Weissenbach János földbirtokos Tabon (aj. Boncz Ödön.)
Szent-Ivány Zoltán vál. tag indítványozza, hogy a társaságba lépő új tagok részére bizonyos kötelezvény-forma készíttessék, melyen az új tagok aláirásukkal kötelezik magukat, hogy az alapszabályokba a tagsági cziklusra nézve foglalt kötelezettségnek eleget tesznek. Br. Radvánszky Béla, Boncz Ödön, Schönherr Gyula és a titkár hozzászólása után a választmány elhatározta, hogy a mennyiben a tagsági bejelentési ívek, melyeken a tagok kötelezettsége világosan ki van tűntetve, elfogytak volna, ilyenek készíttessenek és a belépő új tagok lehetőleg sajátkezű aláirásukkal ismerjék el, hogy az alapszabályokba foglalt kötelezettségnek eleget tesznek; továbbá elhatároztatott, hogy a megválasztott új tagok a választásról írásban értesíttessenek.
A titkár bemutatja a pénztárnok jelentését a társulati pénztár állapotáról. E szerint folyó évi május hó 9-ig volt
Bevétel 1597 frt 99 kr.
Kiadás 1206 frt 42 kr.
Készpénz 391 frt 57 kr.
A társulat vagyona:
Értékpapirokban 9900 frt – kr.
Kötelezvényekben 2600 frt – kr.
Kötelezvény nélküli
alapítványok 500 frt – kr.
Összesen 13000 frt – kr.
A pénztárnok kimutatása ideiglenesen tudomásúl vétetett.
A titkár indítványozza, hogy a társaság Doby Antal nagy genealogiai műve: «Magyarország főrangú családai» érdekében lépjen közbe a szerzőnél, hogy a nagy fáradsággal és szorgalommal egybegyűjtött mű a tudomány közkincsévé válhassék. A választmány beható vita után azt határozta: szólíttassék föl a szerző, nem volna-e hajlandó elfogadható feltételek mellett a mű kéziratát valamely nyilvános könyvtár részére átengedni, mely esetben a társaság szívesen vállalja magára a közbenjáró és közvetítő szerepét. A társaság anyagi erők hiánya miatt nem lévén abban a helyzetben, hogy a tetemes költséget igénylő mű kiadására gondolhasson, kész a mű érdekében minden erkölcsi támogatás megtételére.
A folyó ügyek elintézése után Nagy Géza társ. tag felolvasta «Kossuth Lajos eredete» czímű értekezését. A nagy tetszéssel fogadott dolgozat folyóiratunk jelen füzetében olvasható.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Szinnyei József és Szent-Ivány Zoltán vál. tagok kéretvén meg, az űlés véget ért.

SZAKIRODALOM.

A Siebmacher-féle nagy czímergyűjtemény

pótlék-kötetéből megjelent a 4-ik füzet (a nagy vállalat 32-ik füzete), mely a Kosztolányi-Pinka családokat foglalja magában. A Csergheő Géza és Csoma József tagtársaink által szerkesztett pótlék-kötet jelen füzete, a megelőzőekkel együtt sok becses heraldikai és genealogiai anyagot foglal magában. Gazdaságának jellemzésére felemlítjük, hogy pl. e füzet 6 különböző Kovács családról (előbb 14 Kovács családról volt szó), 7 Pap nevű családról (előbb 10), 8 új Molnár családról (előbb 7), 31 új Nagy családról (előbb 44) közöl adatokat. Mohácsi vész előtti armálisokkal a következő családoknál találkozunk: Zsigmond királytól nyerték czímeröket: 1415-ben a Kőszeghi család, a Komjáthy családdal egyetemben (az eredeti Komjáthy Béla orsz. képv. tulajdona); 1422-ben a Leszteméry család (az eredeti Butykay József tulajdona), 1429-ben a Kölkedy család (a gr. Somogyi cs. levéltárában); 1431-ben az Ófalvy család (eredetije az orsz. levéltárban, a Teőke cs. letéteményében); 1432-ben a Méray család (eredetije Jászón); 1437-ben a Laky család a Sándyakkal egyetemben (ered. az orsz. levéltárban). I. Ulászlótól nyerte czímerét a Kulpi család, melynek eredetijét az orsz. levéltár (nem, miként Siebmacher írja, a Nemz. Muzeum) őrzi. Mátyás királytól való a Palugyayak czímeres levele 1476-ból, kik állítólag már 1417-ben is kaptak czímert Zsigmond királytól; az eredeti a család levéltárában van; szintén Mátyás királytól való a Lazói czímer, 1489-ből; II. Ulászló királyt egy czímer képviseli, a Nagy-Bessenyeyeké 1514-ből. A tartalmas füzetet, úgy vagyunk értesűlve, még kettő fogja követni, és ezzel az egész nagy vállalat, melylyel a szerkesztők nagy szolgálatot tettek a szaktudománynak, befejezést nyer.
Grimme: Die Anordnung der grossen Heidelberger Liederhandschrift. (Neue Heidelberger Jahrb. 1894. Jahrg. IV. Heft I.) Ismeretes, hogy a Manessecodex név alatt ismert dalgyűjtemény a benne foglalt illustratiók és rajzoknál fogva a heraldikust ép úgy érdeklik, mint a hogy a codex tartalma a germanistákat. A codexről, annak tartalmáról s dispositiójáról már egész könyvtárt írtak össze, a nélkül, hogy egyes kérdéseket teljesen tisztáztak volna. Ujabban a kézirat dispositióját vették többen vizsgálat alá, legnagyobbrészt régi nyomon, uton haladva. Nemrég Schulte adott egy hosszabb értekezést e tárgyról (Die Disposition der grossen Heidelberger [Manessischen] Liederhandschrift. Zeitschrift für Gesch. des Oberrheins. Bd. 46. Heft 3.), melyben hat thesist állított föl, s melyek közűl a két első főleg a genealogistát érdekli: 1. hogy a codexben elősorolt dalnokok rangjuk szerint vannak csoportosítva, 2. a csoportok: a) fejedelmek, b) grófok, bárók, c) ministeralisok és nemesség, d) városi nemesek, papok, tudósok, zenészek, polgárok. Főleg ezen második thesisre vonatkozik Grimme jelen értekezése.
Schulte négy csoportja nem minden tekintetben megbizható s ép ez szolgáltatott okot Grimmenek, hogy fáradságot nem kímélve, összegyűjtse a hiedelbergi kézirat minnesängerjeire vonatkozó okleveli és más forrásadatokat s így a német családi történethez rendkívül becses adatokat szolgáltatott. Értekezésének első eredménye az, hogy a heidelbergi codex dalnokai közt van 9 fejedelem, 10 gróf, 21 báró, 59 ministerialis, 23 polgár és vándorénekes és 18 közelebbről meg nem határozható állásu egyén. Értekezése második felében a meghatározás módjáról számol be, polemizálva Schultevel. A származás meghatározásánál pedig, nem mint eddig tették, a czímzésekből, hanem az illustratiókból indul ki. Itt pedig főleg a sisak és kard, továbbá a tornazászló léte vagy nem létezéséből következtet a dalnokok nemesi vagy nem nemesi származása és rangjára. Vizsgálódásaiban azon eredményre jut, hogy a rang meghatározására a czímer biztos támpontot nem szolgáltat, de kénytelen bevallani, hogy az említett jelvényekből arra, valjon az illető dalnok a bárók, ministerialisok vagy városi nemesség sorába tartozott-e, biztos következtetést vonni nem lehet.
Értekezése, ha nem is oldotta meg teljesen, de egy lépéssel tovább vitte a codex dispositiójának kérdését. Az egyes dalnokokra vonatkozó biografiai adatok összeállításának a genealogus nagy hasznát fogja venni, jóllehet bizonyos az is, hogy adatai sok tekintetben kiegészítésre szorúlnak.

Á.

Jahrbuch für Genealogie, Heraldik und Sphragistik. 1893. Herausgegeben von der kurländischen Gesellschaft für Litteratur und Kunst. Mitau, 1894. Az 1893-ban alakúlt kurlandi genealogiai és heraldikai egyesület, mely a kurlandi irodalmi társaság kebelében jött létre, a nemrég kiadott első évkönyvvel életrevalóságát fényesen bizonyította. Territorialis megszorítása működésének, mely a kelettengeri provincziákra vonatkozik, bizonyos lokális érdeket kölcsönöz az évkönyv czikkeinek, mindazonáltal egyes czikkei nagyobb olvasókört is érdekelhetnek.
Az évkönyvet Rahden báró értekezése nyitja meg Dubenalkeni Sacken Kristóf emlékkönyvéről. Ezen emlékkönyv a XVI–XVII. századból származik s a kurlandi hasonló kéziratok között a legrégibb helyet foglalja el. Jelenleg a mitaui muzeumban őrzik. A 166 foliot tartalmazó könyvben 56 lap üresen maradt. Különös érdeket kölcsönöz e könyvnek azon körülmény, hogy majdnem minden egyes személynek, ki nevét és valamely mottót, vagy költeményt írt a könyvbe, czímere is oda van rajzolva. Hogy ezen körülmény a heraldikusnak mily bő anyagot szolgáltat, azt fölösleges kiemelni. Rahden az emlékkönyvet, jobban mondva annak szövegét a legnagyobb pontossággal közli, adva a czímerek bő leírását is. Értekezéséhez négy tábla van csatolva, egy színezve, melyeken egyes szemelvényeket ad az emlékkönyv lapjairól.
Teljesen lokális érdekkel birnak Spiessen czikke a Grothus családról, Engelmanné a Bippen családról és Fircks-é, ki a Bührenek szereplését Kurlandban méltatja. Arbusow Thomas Cardinal windaui kapitány életéhez közöl adatokat, végre apróbb közlemények következnek az estlandi immatrikulált nemességről kiadandó almanachról, a kurlandi nemesek arczképeiről stb.
Érdekesebb ezeknél Gritzner czikke, ki az u. n. beszélő czímerekről ír, melyek a Klingspor által 1882. kiadott «Baltisches Wappenbuch»-ban találhatók. Czikkéből kitűnik, hogy a svéd korona által adományozott czímerek, majdnem kivétel nélkül, a beszélő czímerek kategóriájába tartoznak, mely körülmény a svéd heroldhivatal kényelemszeretetére vezethető tán vissza. Igaz, hogy ép úgy a régi, ősi nemességnél is számos efajta példára akadunk. Gritzner czikke mindkét nemesség czímereire kiterjed, s habár meglehetősen töredékes, a heraldikusnak e tárgyu vizsgálatainál igen jó szolgálatot fog tenni.

Á.

Giry: Manuel de diplomatique. Paris, Hachette, 1894. Bresslaunak pár évvel ezelőtt megjelent diplomatikai kézikönyve óta nem jelent meg hosszabb ideig a könyvpiaczon oly mű, mely az oklevéltant a maga általánosságában tárgyalta volna. Nemrég azonban Giry, a párisi école des chartes tanára, adott ki egy vastag kézikönyvet, mely a diplomatikát a maga teljességében tárgyalja, s melyet – szerzője állását tekintve – bizonyos felcsigázott várakozással vesz a diplomatikus kezébe.
E várakozás azonban csak bizonyos fokig nyer kielégítést. Mondhatjuk, hogy némi tekintetben csalódással tettük le a könyvet; a munka a hozzáfűzött igényeknek csak részben felel meg.
Beosztását illetőleg szerző művét hét könyvre osztja fel. Az első a bevezetést tartalmazza, mely a többi hasonló kézikönyvek megfelelő részeivel megegyezik. A második könyv a chronologiát, a III. és IV. a tulajdonképeni diplomatikát, az V. a kanczelláriai praxist adja, a VI. a magán oklevelekről, a VII. a hamisítványokról szól. A III. és IV. rész, melyben az okleveleket kritikailag bonczolja, nagyjában a Sickel-féle criteria interna-externa-féle rendszert követi. Nagyjában mondom, mert nem ragaszkodik mereven e schémához, hanem munkájának megfelelőleg módosításokat tesz rajta. E két könyv, nemkülönben az V. és VII. munkája legjobb részét teszi. Mert a mit különösen a III–V. könyvben mond, az főleg a franczia diplomatikára s kanczelláriai praxisra nézve a legjobbak közé tartozik. Nemkevésbbé érdekes és értékes a hamisítványokról szóló fejtegetése is.
A míg tehát nagyjában ezen részek ellen kifogást nem emelhetünk, határozottan hibáztatnunk kell a II. részt, a chronologiát. Ennek, úgy a hogy Giry adja, diplomatikai kézikönyvben absolute nincsen helye. Mert ugyan mit keresnek a diplomatikában oly paragraphusok, melyek a consuli évek, az olimpiadok, a köztársasági kalendárium stb. szerinti számítást tartalmazzák? Mire való diplomatikai kézikönyvbe a datumok glossariumát, a szentek névsorát, chronologikus tabellákat stb. fölvenni? Ezek megállják helyüket, sőt egyenesen bele valók egy chronologiába, de nem diplomatikai kézikönyvbe. És ilyen fölösleges ballast majd minden szakaszban előfordul. Igy pl. a III. könyvben egy hosszú értekezést és bibliographiát nyújt a helynevekről, azok származásáról, formáiról stb. Hát ez mind igen hasznos dolog, de oklevéltani kézikönyvbe nem való. Ily módon a könyvet végig lapozva azt mondhatjuk, hogy Giry annyi fölösleges anyaggal terhelte meg munkáját, hogy ahhoz, hogy az használható legyen, jó fele részét törülni kellene.
A mi már most forrásait illeti, ezeket illetőleg Giry felhasznált minden nevezetesebb munkát, mely tárgyát érinti. Hogy mindent nem használt fel s hogy sok oly munkát lehetne fölmutatni, melyet – mint látszik – nem ismert, ez tán nem rajta mult.
A magyar diplomatikáról szintén szól egy helyen a kortanban, midőn az év kezdetéről hazánkban tesz említést. Rövid három sorban szól erről, de jól, s elvégre ez a fődolog.
Giry könyve a franczia diplomatika részére megbecsülhetetlen segédeszköz. Az általános diplomatikára csak akkor lenne használhatóbb, ha a mű mindazon fölösleges fejezetekről, melyről szó volt, meg lenne szabadítva. (A mű ára 20 frank.)

Á.

1894-3

A BILKEI LIPCSEY CSALÁD.
(Első közlemény. Két czímerrajzzal.)

A Lipcsey család Bereg és Máramaros megyékből ered, utóbb birtokos lett Ugocsa, Szabolcs, Ung, Zemplén, Abaúj, Bihar, Heves s újabban Pest megyékben, sőt elszármazott Nógrád, Nyitra, Bars és Gömörbe is. Törzse Bilkey Karácson vajdának legidősebb fia Szerecsen, kiről ez évi folyóiratunk 12. és 13. lapján már bővebben szólottunk, elmondván ott, miként szerezte meg testvéreivel együtt 1350-ben a Máramaros megyei Lipcse és Zelemező (ma Herincse) falvak kenézségét, s hogy Zelemező határa hosszan terült el a Nagyág folyó mentén Huszt várától egész a lengyel határig, ahol aztán idők folytán Szerecsennek és testvéreinek utódai mintegy 35 új falut telepítettek meg.
Bilkey Szerecsennek csak két fia maradt: I. János és Drágos (más néven Dominicus), ez utóbbitól ered a Bilkei és Lipcsei Gorzó, I. Jánostól pedig a Bilkei Lipcsey család, azonban I. János fiai és unokái még gyakran használták a Bilkey nevet is, s csak a XV. század közepétől írták magokat állandóan Lipcseynek.
I. Jánosról nem jegyezhetünk fel egyebet, mint azt, hogy ő is részt vett unokatestvéreivel a Miszticze és Rákócz iránt az Újhelyi és Zóvárdffy családok ősei ellen folytatott hosszú perben,_{Lásd a «Bilkeyek czímű értekezésemet, Turul 1894.}* s hogy két fia maradt: I. Sándor és I. Gergely.
I. Sándort, több rokonát s a Dolhay és Ilosvay családok őseit kivette Zsigmond király 1405-ben a polgári ügyekre nézve a megyei hatóságok biráskodása alól._{Kelt Budán 1405. secundo die festi sanctae}* 1416-ban vizsgálat tartatik ellene és Bilkey Illés fia János ellen Bégányi János fia Gergely panaszára, kinek Maszárfalva nevű birtokát elpusztították. 1411-, 12-, 15-, 16. és 19-ben mint királyi ember működött, ezentúl nem említik okleveleink, fia is csak egy ismeretes: I. László, akinek, valamint a többi rokonoknak nevében is tiltakozott Bilkey István fia Péter 1433-ban Perényi János és István, királyi étekfogó mesterek és Perényi Péter fia János ellen, mivel szolyvai, ökörmezei (volszi) és mindkét vereczkei népeik, zselléreik és jobbágyaik által a Borsova és Latorcza folyók között az ő Vereczke nevű birtokuk igaz határában fekvő, Borsova havasának nevezett hegységöket hatalmasúl elfoglaltatták és használtatják._{Lelesz, actorum nr. 9. anni 1433.}* Lipcsey I. Lászlóról egyéb adat nem maradt reánk, arról sincs tudomásunk, hogy gyermekei maradtak volna.
I. Gergely ellen 1413-ban vizsgálat tartatott, minthogy az előző évben Dolhay Szaniszló és Dolhay György huszti várnagy társaságában Rozsályi Kún Miklós és Jakab Máramaros megyei Ötvösfalva nevű birtokát fegyveres népeikkel megrohanták s onnan 32 sertést erőszakosan elhajtattak,_{U. o., nr. 31. anni 1413.}* Többet nem tudunk I. Gergelyről; három fia maradt: I. Péter, I. István és Hodor.
I. Péterről csak annyit mondhatunk, hogy vizsgálat tartatott ellene, valamint testvérei István és Hodor s több rokonuk ellen Bilkey Péter fia János kérelmére, akinek miszticzei és lukovai birtokait erőszakkal elfoglalták. I. Péternek csak egy fiát ismerjük, II. Jánost, a ki 1456-, 57. és 58-ban viselte a király képét s a ki 1471-ben tiltakozott Bilkey Miklós kiskorú fia György nevében Lipcsey I. István fiai János és Mihály, a többi Bilkeyek és a Gorzók ellen Ökörmező, Kelecsén, Ripinye és Vizköz (ma Szolyma) nevű birtokaik felének Dolhay Ambrus részére történt eladása miatt. Utódai nem maradtak.
Hodor, kinek neve némely későbbi átiratokban tévesen Fodor alakban is előfordúl, 1451- és 1454-ben mint királyi ember szerepelt, egyéb adatot nem ismerünk róla. Fiai nem maradtak.
I. István és rokonai a Gorzók és Bilkeyek 1457-ben nagyobb mérvű hatalmaskodást követtek el Ilosvay András és László ellen, miből aztán hosszas per keletkezett; végre 1467-ben arra ítélte őket Mátyás király, hogy nyolczvannegyed magukkal tisztító esküt tegyenek;_{U. o., nr. 18 anni 1467.}* letették-e az esküt, vagy tovább is folyt még a per, arról nincsen tudomásunk. Lipcsey István és idősb fiai bizonyosan tevékeny részt vettek az ország védelmében s a harcztéren szerzett érdem jutalma lehetett, hogy Mátyás király Lipcsey István és Bilkey Miklós kérelmére Lipcsét, Herincsét, Keselyűmezőt, Ökörmezőt, Kelecsényt, Ripinyét és Vízközt Máramaros megyétől elszakítván, 1467-ben Bereg megyéhez csatolta._Eredeti.* 1454-től 1480-ig sok ízben működött Lipcsey István, mint királyi ember. Első neje nevét nem ismerjük, ettől születtek fiai III. János, I. Mihály, I. Simon, II. Sándor és I. Lázár; második neje a Bedőy családból való volt, kitől I. György és II. László származtak.
III. János és testvérei Mihály, Simon és Sándor, valamint a Bilkeyek és Gorzók eladták. 1467-ben Ökörmező, Kelecsény, Ripinye és Vízköz felét 400 arany forintért Dolhay Ambrusnak és fiainak._{U. o. nr. 40 anni 1467.}* III. János 1470- és 1471-ben volt királyi ember, 1476-ban már nem volt az élők között, fiai sem maradtak.
I. Simon és II. Sándor csak 1467-ben említtetnek, lehet, hogy valamely harczmezőn pihennek.
I. Mihály, a Bilkeyek és a Gorzók egyrészről, másrészről pedig az Ilosvayak beszüntették 1476-ban minden eddig egymás ellen indított kereseteiket, s még ugyanazon évben megosztozott Mihály és öcscse Lázár a Bilkeyekkel és a Gorzókkal egész Bilkén, az ottani két malmon, egész Dobrókán, Miszticzén, Lukován és a komári (komoródi) pusztán, valamint Rákócz háromnegyed részén és az ottani malmon._{U. o. nr 31 anni 1476.}* Mihálynak, Simonnak és Sándornak nem maradtak fiai.
I. György és testvérei rég idő óta perben állottak a Perényiekkel a Borsovahavasa nevű hegység végett, melyet, mint már elmondottuk, még 1433-ban elfoglaltak volt a Perényiek; a pert utóvégre sem nyerték meg a Lipcseyek, sőt az elkövetett különféle hatalmaskodásokért még fejvesztésre is ítéltettek segítő társaikkal, a Dolhayakkal együtt; a választott birák azonban megbékéltették a feleket s Perényi ifjabb János fia János és fiai Jób, Gábor és Mihály 1474-ben kiegyezvén a Lipcseyekkel és a Dolhayakkal, minden ez ügyben nyert ítéletleveleiket semmisnek nyilvánították a leleszi konvent előtt. Lipcsey György 1484- és 1495-ben királyi ember volt, 1503-ban kielégíti Bedőy Tamás feleségének Anasztáziának, az anyja után Bedőből járó örökségi igényét készpénzzel. 1507-ben pert indít Bereznai Tegzes Sándor fiai János, István és László, Tegzes Pál fiai Miklós és György és Tegzes Péter ellen, Bereznán lévő Sebesrét nevű birtokának elfoglalása miatt, Ilosvay Miklós ellen pedig azért indít keresetet, mert Bilkéről 38 csomó gabonát elhordatott. 1516-ban beiktattatik a két Bilkey Györgygyel együtt néhai Úrmezey Péter fia János és Mik fia másik János lipcsei és herincsei részbirtokaiba. 1520-ban meginteti a Bilkeyek és Gorzók nevében is a Dolhayakat, hogy a náluk zálogban lévő Ökörmező, Ripinye, Kelecsény és Vízköz nevű birtokaikat bocsássák vissza, felvévén érte a zálogösszeget. 1522-ben Ilosvay Miklós és László perli be Lipcsey Györgyöt és Gorzó Lászlót az ilosvai határban lévő Ligeterdő nevű birtokrészein új határjelek önkényes állítása miatt, 1523-ban pedig Bilkey Péter és Zékán Simon fia János indítanak pert ellene és unokaöcscse Lipcsey János ellen a közöttük még osztatlan állapotban levő s a bilkei és dobrókai határokhoz tartozó Ligeterdő nevű birtokukon elkövetett erőszakoskodás miatt. Még ugyanazon évben kiegyezett Lipcsey György Ilosvay Jánossal és Miklóssal az ellenük végbevitt hatalmaskodások iránt. Szintén 1523-ban szerezte meg Dolhay János szurdoki, rozávlyai, batizai és polyánai részbirtokait. Egy év nélküli okmány szerint pedig tilalmazza Huszthy Ferencz deákot a lipcsei és herincsei részek eladásától, Dobrókai Palkó Pétert pedig azok megvételétől. Ezentúl nem említtetik többet az élők között. Egyetlen leánya maradt: Anna, Lipcsey Elekné.
Ezen Lipcsey Elek nem származott Bilkey Szerecsen véréből fiú ágon, hanem valószínűleg azon Lipcsey Demeter nevű lipcsei ruthén pap fia lehetett, a ki Lipcsén birtokos volt, s a kit Gorzó András fiai Therjék János huszti várnagy által elfogattak s birtokából kivetettek, de utóbb kiegyeztek, s Lipcsey Demeter, 1519-ben, a Gorzók lipcsei udvarházának egy negyedébe beiktattatott. Úgy látszik Lipcsey Demeter neje Gorzó leány volt, s mint birtoktalan ember, hazai törvényeink értelmében, neje örökségét természetben kapta ki Lipcséből, s ezen birtokáról aztán felvette a Lipcsey nevet.
Lipcsey Elek pert indított 1546-ban Ilosvay Karácson Ferencz ellen egy béresének elfogása miatt, neje pedig, Lipcsey Anna, ugyanazon évben eladott egy bilkei jobbágy telket Kávásy Kristófnak. 1548-ban megidéztette néhai Büdy Mihály fiát, ifjabb Mihályt, amiért atyja, az idősb Mihály, férjét Lipcsey Eleket Ujhelyi Lipcsey János egyszerű kérelmére elfogatta és börtönbe vettette, megidéztette továbbá Bilkei Lipcsey Jánost és fiát Miklóst, valamint Lipcsey István fiát Györgyöt, a kik összes dobrókai, lipcsei, bereznai és polyánai birtokait elfoglalták, 1549-ben pedig újból beperli e nevezett Lipcseyeket férjének elzáratása és birtokainak elfoglalása miatt. Lipcsey Elek gyermekeit nem ismerjük, de fiai lehettek azon Lipcsey Elek, a ki 1570-ben élt, és Demeter, a ki 1593-ban lipcsei ruthén pap volt, ezek utódai Tamás 1615-ben lipcsei pap, Alexa 1665-ben Máramaros megyei alsó járási esküdt és Prodán, a ki 1689-ben Lipcsén 3 egytestvér jobbágyot birt zálogban Gorzó László fiaitól. Bizonyosan Elek utódai azon Lipcseyek, kik utóbb Alsó-Rónán birtokosok lettek s ott a legújabb időkig éltek.
Lipcsey Lázár, I. István fia 1479-, 1480- és 1508-ban volt királyi ember, 1483-ban vizsgálat tartatott ellene és társai a Bilkeyek és Kisfalusyak ellen, mivel az előző évben Ilosvay László és Miklós bilkei udvarházát megrohanták és onnan minden lábas jószágot elhajtattak, minden ingóságot elvitettek, ezek által 1000 forintnyi kárt okozván. Lázárnak egyetlen fia maradt:
I. András, a ki 1507-, 8-, 10- és 13-ban működött mint királyi ember, utóbb már nem említik okleveleink, özvegye Bilkey Anna még 1549-ben is életben volt. Két fia maradt: Lajos és IV. János.
Lajosról csak annyit tudunk, hogy 1550-ben Tisza-Viden lakott és Vidi Lipcseynek neveztetett. Miként jutott ezen birtokhoz, mely a Buthkay család tulajdona volt, arról nem világosítanak fel okleveleink, lehet hogy neje Buthkay leány volt, s ez annál valószínűbb, mert mint látni fogjuk, testvérének, Jánosnak a felesége is ebből a családból származott. Lajosnak nem maradtak utódai.
Mielőtt elbeszélésünkben tovább haladnánk, bemutatjuk a leszármazási táblát Bilkey Karácson vajdától kezdve.

I. TÁBLA.
Bilkey Karácson vajda 1339–1347. Szerecsen de Bilke 1341–67. Miklós a Bilkeyek őse. Lukács. Bálint. (Balicza, Balk.) a Bilkey Baliczák őse. I. János de Bilke. 1380. 83. Drágos (Dominicus) 1380–1414. a Gorzó-család őse. I. Sándor 1389–1419. de Bilke, de Lipcse. I. Gergely de Lipcse. 1412–19. I. László de Bilke 1433. † I. Péter de Bilke 1448. I. István de Bilke. 1448–80. (1. Ismeretlen. 2. Bedőy leány.) Hodor de Bilke 1448–50. † II. János de Lipcse. 1456–1471. † III. János. 1467–71. † I. Mihály. 1467–76. † I. Simon. 1467. † II. Sándor 1467 † I. Lázár. 1474–1508. I. György. 1474–1523. II. László. 1474–1502. Folytatása a III. táblán. I. András. Lipcsey de Bilke 1507–13. (Bilkey Anna, özvegy 1549.) Anna. 1546–49. (Lipcsey Elek.) Lajos 1550. Lipcsey de Vid. IV. János. 1530–1552. Lipcsey de Újhely. (Buthkay Johanna.) V. János. 1560–1575. II. György. 1560–1575. Folytatása a II. táblán. Klára. 1560. 66. (1. Ztrittey Benedek 1560. 2. Újvárossy Mátyás. 1566.) II. Gergely 1560–1582. III. György 1631–1640. II. András 1631–1639. I. Miklós 1631. (Kisfalusy Kata.) III. András 1610–1635. (Olaszy Anna.) Zsófia 1609. (Béchi, Mátyfalvi Barcz Ferencz.) VI. János † 1645. III. Gergely ezredes. 1627 † 1650. (Szuhafői Szuhay Anna.) Katalin 1635. (Mikolay István 1635.) Barcz György. Anna 1638. (Ilosvay János 1638.) I. Zsigmond 1633 † 1651. Mikolay András 1651.

IV. János 1534-ben tiltakozik nagybátyjai, István, Ferencz és János nevében is Lipcsey Elek és Bedőy János ellen,_{Lipcsey Elekről már szólottunk, Bedőy János is valamely ismeretlen Lipcsey leánynyal kaphatta a szövegben megnevezett részjószágokat.}* a kik bilkei, dobrókai, lipcsei és bereznai részbirtokaikat elidegeníteni szándékolták; 1548-ban nagybátyja János nevében is idézteti Kricsfalusi Sztojka Simont, a ki kelecsényi jobbágyaik házát felégette, és Bilkey Pétert, a ki Dobrókán egy kertet foglalt el tőlök. Még ugyanazon évben egy jobbágy telket vett zálogba Tisza-Újlakon 15 forintért Palágyi Páltól, az Újhelyi családtól pedig leánynegyedet követelt Tisza-Keresztúrból;_{Szirmay, Com. Ugocsa, 74. 1. Ezen követelés alapja ismeretlen, lehet, hogy téved Szirmay, mert Lipcsey János valószínűleg neje hitbérét kereshette.}* 1549-ben özvegy édes anyja Bilkey Anna nevében idézteti Bilkey Péter fiát Mátét, a ki őket a Priszlop patak halászatában és bilkei udvarházuk felépítésében háborgatta és Bilkey György fiát Pétert, valami levelek kiadása végett. 1551-ben kiegyezik nagybátyjával Jánossal és Lipcsey Elekkel a bilkei, dobrókai és lipcsei részbirtokok iránt. Ellenben 1548-ban Lipcsey Jánost perli be Ztrittey György, a kinek tisza-szálkai emberein hatalmaskodott volt; 1549-ben Újhelyi Ferencz özvegye Anna idézteti, mert Újhelyi Gáspár fia János újlaki jobbágyai által a panaszos nő újlaki és tisza-keresztúri embereinek többféle károkat okozott; ezen per még 1551-ben is folyamatban volt. 1550-ben Bilkey Anna indít ellene keresetet, 1551-ben pedig Bilkey János özvegye Sztojka Anna idézteti őt, valamint Lipcsey Miklóst és Újhelyi Gáspár fiait Jánost és Zsigmondot udvarháza fegyveres megrohanása miatt. 1543-ban még mint királyi ember szerepelt. 1554-ben már néhainak íratik. Neje Buthkay Johanna volt, kit mint Újhelyi Gáspár gyermekes özvegyét vett volt nőül, s mert lakását kiskorú mostoha fiai birtokára Újhelybe tette át, állandóan Újhelyi Lipcseynek neveztetett.
Buthkay Johannát perbe idézik 1548-ban Buthkay Keszeg Orsolya, Horváth Simon özvegye, Kata, Ugray Istvánné és másik Buthkay Kata, Petróczy Mátyásné, a Zemplén megyei Buthkára és Dubrókára vonatkozó irományok kiadása végett. Rokonaival Eszenyi Csapy Ferenczczel, Rákóczy Istvánnal, és Gecsey Mártonnal 1549-ben egyezett ki Buthkay Johanna a Buthkay család sárosmegyei birtokai iránt. A rokonság így áll:

Buthkay András. Zsófia. (Tibay László.) Mihály. (Semsey Zsófia.) Tibay Erzsébet. (Szbugyay Sándor.) Kata. (Eszenyi Csapy Gergely.) Klára, özvegy 1549. (Rákóczy István.) Johanna 1549–1563. (1. Újhelyi Gáspár. 2. Lipcsey János.) Szbugyay Zsófia. (Gecsey László.) Gecsey Márton 1549. Újhelyi János. 1549–51. Zsigmond. 1551. Lipcsey János. 1560–75. Klára. 1560–66. Gergely. 1560–82. György. 1560–75. Csapy Ferencz. 1549–1570. (Büdy Klára.) Péter. Farkas. (Kis-Kállói Vitéz Klára.) János 1570. Gergely. 1574. (Vékey Ilona.) Klára. 1574. (Ibrányi Ferencz. 1574.) Kristóf. 1570.

Buthkay Johanna, már mint Lipcsey János özvegye, beperli 1554-ben Büdy Mihályt tiszavidi udvarháza megrohanása és jobbágyainak az atyai várhoz való elhajtása miatt, ellenben Büdy is megidézteti az özvegyet valami hatalmaskodás miatt. Ezen perét, valamint a mások ellen folyamatban lévőket is 1563-ban átadta Buthkay Johanna Kisvárday Mihály özvegyének Sarmasághy Erzsébetnek és fiainak.
Lipcsey IV. Jánosnak három fia és egy leánya maradt: V. János, II. György, II. Gergely és Klára, kik anyjukról a tisza-vidi udvarházat, a vidi, gemzsei és varsányi részbirtokokkal örökölték, valamint a mostoha atyjuk Újhelyi Gáspár újhelyi, újlaki, verbőczi, ardói, karácsonyfalvi, rakaszi, rákóczi, varsányi és bilkei birtokaiból az édes anyjukat illető jegyajándékot és hitbért. Az édes atyjok Lipcsey János bilkei, dobrókai, polyánai, rákóczi, beleznai, lipcsei és kelecsényi birtokaiból járó jegyajándékot és hitbért azonban csak V. János és II. György örökölték.
Klára letiltja 1560-ban a maga, fia István, valamint Mátyóczi Bácsmegyey Gergely, fia Ferencz és unokája István nevében férjét Ztrittey Benedeket birtokai eladásától, Ztrittey Miklóst és fiait pedig azok megvételétől.

Ztritteyek: István. Miklós. 1560. (Gallis Zsófia 1560.) Benedek. 1560. † 1566 előtt. (Lipcsey Klára. 1560.) Julia. (Bácsmegyey Gergely. 1560.) János. 1560. Miklós. 1560. István. 1560. Bácsmegyey Ferencz. 1560. István. 1560.

Lipcsey Klára 1566-ban már Újvárosy Mátyás neje volt, fiai Újvárosy Mátyás és Zsigmond 1590-ben említtetnek.
Lipcsey V. János neve 1560 után csak még egyszer fordúl elő: 1575-ben, Három fia maradt III. György, II. András és I. Miklós, kik valami végett viszálykodván unokatestvérük Lipcsey Pál fiaival Györgygyel és Gáborral, 1631-ben oly bőszülten rontottak egymásra, hogy I. Miklós és Lipcsey Gábor a kapott sebekbe bele is haltak.
II. András utódairól nincs tudomásunk.
III. György 1631-től 1635-ig Beregmegye táblabirája, 1638-tól 1640-ig szolgabiró, közben pedig 1637-ben a megye egyik követe volt a pozsonyi országgyűlésre. Fiai, úgy látszik, nem maradtak.
I. Miklósnak, a ki – mint már elmondottuk, – 1631-ben megöletett, nejétől Kisfalusy Katától, ki utóbb Újhelyi Ferencz házastársa lett, egy kiskorú fia maradt VI. János, de ki már 1645-ben elhalálozott.
Lipcsey II. Gergely 1574-ben ellentmondott rokonával Lipcsey Ferenczczel együtt Thernei Keszthelyi György beiktatásának a magvaszakadt Zóvárdffy István rákóczi részbirtokába. Többé okleveleink nem említik, egy fia és egy leánya maradt: III. András és Zsófia.

Zsófia Béchi, máskép Mátyfalvi Barcz Ferenczhez ment nőül. Minthogy Siebmacher czímerkönyve a Barcz család czímerét nem közlötte, bemutatjuk itt Barcz György pecsétjét egy 1672 junius 29-én Kisfaludon kelt levélről.
Barcz Ferencz megvette 1609-ben neje Lipcsey Zsófia összes huszti, kelecsényi, ripinyei, vízközi, rekitai és ricskai birtokait 600 forintért de ezen eladás ellen Zsófia testvére Lipcsey András 1610-ben óvást emelt. 1615-ben beiktattatott Barcz Ferencz és neje Mátyfalván egy udvarház és tartozékai birtokába. Leányuk Anna 1638-ban Ilosvay János neje volt.
Lipcsey III. András Bilkey Jánossal, valamint Pap Mihály, Pap Gergely és Pap Jakabbal együtt kiegyezett volt Dolhay Péterrel és Györgygyel az egész Tyuszka nevű falu iránt, de utóbb 1614-ben ezen egyességnek ellentmondottak Bitkey János, Gorzó János és Lipcsey Pál, a Dolhayak pedig 1615-ben elfoglalták Tyuszkát és évekig birtokában is maradtak. 1614-ben zálogba adta III. András összes bilkei, rákóczi, dobrókai, szajkófalvi, vidi, lipcsei és kelecsényi birtokait 1000 forintért nejének Olaszy Annának; 1623-ban perbe idézte nővérét Zsófiát a bilkei, rákóczi, dobrókai, szajkófalvi, lipcsei, boriszpolyánai, kelecsényi, hidegpataki (máskép sztudnai) és a lyachoveczi birtokok iránt kötött egyesség meg nem tartása miatt, 1625-ben pedig tiltakozott Bilkey Péterrel és Jánossal együtt Bilkey Anna ellen a bilkei udvarház és birtok, valamint a dobrókai, szajkófalvi, miszticzei, lukovai és ökörmezei részek elidegenítése miatt. Lipcsey András új faluk benépesítése által is igyekezett jövedelmét szaporítani, megtelepítette Lyachoveczet a lengyel határon s az Iza vizén Priszlop, Iza, Turonpataka és Zavnika nevű új falucskák alapját is megvetette. 1617-től 1635-ig Beregh megye táblabirája volt, gróf Bethlen István erdélyi kormányzónál pedig asztalnoki tisztet viselt. Nejétől Olaszy Annától, ki elébb Újhelyiné volt, egy fia és egy leánya született III. Gergely és Katalin, Mikolay Istvánné, a ki osztályrészül Lipcsén három jobbágytelket, Hidegpatakon pedig tíz telket és tizenhat jobbágyot kapott volt. Ezen birtokok utóbb Kende Zsigmondhoz kerültek zálogba, kitől ismét Darvay István vette át.
Lipcsey III. Gergely 1627-ben pert indított Bégányi András ellen valami bilkei kaszálló rét elfoglalása miatt; 1630-ban beiktattatik a bilkei, rákóczi, dobrókai, szajkófalvi és lukovai részbirtokokba, 1631-ben vissza von és semmisnek nyilvánít minden bevallást és egyességet, melyet birtokaira nézve akár ő, akár szülei tettek volt; még ugyanazon évben hűtlenség bélyegén veszti lukovai birtokát s az Daróczynak adományoztatik; 1638-ban egyességre lép unokahúgával, Ilosvay Jánosné Barcz Annával a bilkei, rákóczi, dobrókai, szajkófalvi, lipcsei, boriszpolyánai, kelecsényi, hidegpataki és lyachoveczi részbirtokok iránt; 1648-ban perbe idézte Lipcsey Lászlót, állítván, hogy ez őt megakarta ölni. De viszont Lipcsey László is keresetet indít ellene különbféle kártételek és sérelmek miatt, Kállay Miklós és Judit pedig (Kállay Istvánnak első nejétől Egressy Fruzinától született gyermekei) bilkei udvarházuk megrohanása és jobbágyaik megverése miatt idézik perbe Lipcsey Gergelyt. Őstől maradt birtokait újabb szerzeményekkel igyekezett gyarapítani; 1633-ban megvette Gorzó András összes bilkei, rákóczi és szajkófalvi jószágait 300 forintért, 1635-ben pedig Újhelyi Jánostól vett Mátyfalván egy részbirtokot 400 frtért, s annak birtokába még ugyanazon évben be is vezettetett. 1641-ben zálogba vette Mokcsay Ferencz és neje Korláth Borbála dobrókai részét 400 forinton, 1645-ben pedig Putnoky Istvánné Ilosvay Zsófia Rekitán lévő birtokát vette meg 300 forintért, végre Bilkey István bilkei részét szerezte meg 1648-ban 200 talléron. Megvette ezeken kívül Bejczy Balázs és Dolhay Zsófia fiától Bejczy Istvántól annak ökörmezei, vízközi, kelecsényi és ó-holyatini birtokait 2250 forintért, Izapatakát pedig, mely máskép Rapillószállásnak is neveztetett, megváltotta a Rapillóktól, fizetvén nekik 400 forintot az irtásért s aztán telkekre osztván a földeket, idegen nemzetbeli jobbágyokkal telepítette meg a falut.
Az Iza vizén lévő Priszlop, Iza, Turonpataka és Zavnika nevű falukat, mint láttuk, még atyja András kezdette megszállatni, de az első oda költözött jobbágyok elhaltak s a falvak üresen maradtak; ezeket Gergely újból benépesítette. Homokot 1000 forintért vette zálogba Deregnyői Daróczy Ferencztől, ezt azonban Madocsányi (máskép Kubinyi) Lászlóné Daróczy Katalin 1650-ben vissza váltotta.
Lipcsey Gergely neje ői Szuhay Anna (elébb Becsky László özvegye) 1638-ban királyi adomány mellett beiktattatott a szatmármegyei Dányádon, Penyigén és Nagy-Szekeres fele részébe s még ugyanazon évben ellentmondott fia Lipcsey Zsigmond nevében is brebiri báró Melith Péter császári királyi tanácsos és szatmári főkapitánynak egész Homok falu birtokába történt beiktatásának, 1642-ben pedig letiltja Bathai Mosdosy Imrét birtokai eladásától, gr. Csáky Istvánt pedig azok megvételétől. A Mosdosyak rokonsága így áll:

Bathai Mosdosy. Sára. (Szuhayné.) Imre. 1642. (Csapy Zsófia.) Szuhay Márton. 1633. Gáspár. 1633. Anna. 1633. 42. 51. (1. Becsky László. 2. Lipcsey Gergely. 1633–50. Lipcsey Zsigmond. 1638–51.

Lipcsey Gergely nagy betegségbe esvén 1635-ben, végrendeletet készített, melyben, minthogy birtokszerzéseire feleségének mintegy 10,000 forintját költötte el, a Bejczy Istvántól és Gorzó Andrástól megvett jószágokat, továbbá Izapatakát, és az Iza vizén újból telepített négy kis falut, valamint Tyuszkát is, – ha ez iránt a Dolhayak ellen indított perét megnyeri, – feleségének és annak maradékinak s hagyományosainak írta be 3000 forintig, Lyachoveczet pedig úgy hagyományozza nejének 2000 forintba, hogy csak holta után válthassák vissza a rokonok. Ha fia Zsigmond elhalna, a hidegpataki, ricskai, ripinyei, vízközi, feketeizai és priszlopi jószágok testvér nénjére Katalin, Mikolay Istvánnéra szálljanak. Mikolayné. gyermekeinek egy pallost és egy aranyos kardot hagyományozott. A Hidegpatakon lévő Kornis-részt, Rákóczon az Uray-részt, a szőllősi hegyen két szőllőt, egy ezüstös aranyos féket és egy kantárfejre való aranyos, ezüstös, köves homlokdíszt mostoha bátyjának, Újhelyi Jánosnak rendelt átadatni. A rokonság így áll:

Olaszy Anna. 1. férje Újhelyi. 2. férje Lipcsey András. Ujhelyi János. 1635. Lipcsey Katalin. 1635. (Mikolay István. 1635.) Gergely. 1635. (Szuhay Anna. 1635.) Gyermekek. 1635. Lipcsey Zsigmond. 1635.

Lipcsey Gergely azonban felgyógyúlt súlyos betegségéből, s midőn 1636. végén hadba índúlt, hozzá teszi végrendeletéhez, hogy Mikolayné és Újhelyi János addig semmihez sem nyúlhatnak, míg fia Zsigmond életben lesz és míg neje férjhez nem megy, Homok pedig, valamint a Bejczy Istvántól és Gorzó Andrástól szerzett birtokok legyenek feleségéé, ha újból férjhez menne is. 1644 február hó 17-én, mint öreg Rákóczy György fejedelem ezer lovasának mezei kapitánya, ismét hadba indúlt, az idő rövidsége miatt azonban újabb végrendeletet nem tehetvén, a régit megerősítette s érvényben hagyta mindaddig míg Kassáig jutván, ott másképen nem fog rendelkezni. Április 17-én Szentkeresztnél táborozott, de hadai, valamint Bocskay, Csomaközy és Faragó ezerei is fizetést régen nem kapván, igen fegyelmezetlenek; július 30-án harczban állott az ellenséggel, s úgy hisszük győzött is, mert augusztus 3-án már Kassa tájékára érkezett, de annak nincs nyoma, hogy ott újabb végrendeletet készített volna.
Lipcsey Gergelyre majdnem végzetessé vált a Tyuszka iránt folytatott per. Elmondottuk már, hogy még 1614-ben egyezségre léptek Tyuszka iránt egy részről Gergely atyja Lipcsey András, Bilkey János, Pap Jakab, Pap Mihály és Pap Gergely, más részről pedig Dolhay Péter és György; úgy látszik, hogy a Dolhayak átengedték a falut, de hamarosan megbánván, már 1615-ben visszafoglalták s 1631-ig birták is, a midőn zálogba adta Dolhay György tyuszkai részét (az ökörmezei és vízközivel együtt) 500 magyar forintért Pap Mihálykónak és Pap Jaczkónak. Lipcsey Gergely, csak 1639-ben idéztette az akkor már elhúnyt két Dolhay gyermekeit Tyuszka elfoglalása miatt; a per folyama ismeretlen, de úgylátszik, hogy Lipcsey javára kezdett hajlani, s ez lehetett oka, hogy Pap Máté, Koszta és Ferencz, Pap Mihálykó és Jaczkó utódai egy alkalommal rá lesvén Lipcsey Gergelyre, megölő szándékkal hozzá lövöldöztek, de a golyók szerencsére czélt tévesztettek; Pap Mátét és Kosztót sikerűlt elfogni s ezek ki is végeztettek, Ferencz azonban látván a veszedelmet, idegen országba bújdosott s mind addig ott tartózkodott, míg értésére nem esett, hogy Lipcsey Gergely 1650-ban elhalálozott. Erre 1652-ben oly gondolkozással jött haza, hogy talán kegyelmet nyerhet az özvegy előtt; reményében nem is csalódott, mert «megtalálván ő kegyelmét emberséges emberek által,_{Az idéző jelek közötti mondatok az eredeti kötelezvényből vétettek.}* sok törekedésére indíttatott ő kegyelme kegyelemre hozzá s mind fejének engedett kegyelmet, mind része szerint való örökségét eresztette kezeihez», a következő feltételek alatt: 1-ször. Most mindjárt ad feje váltságába 40 magyar forintot. 2-szor. «Minden némű nemesi szabadságát, melyet gonosz cselekedetével de jure elvesztett, mind magára, maradékira és atyjafiaira nézve leteszi, kasszálja és annihilálja in aevum, és soha azzal sem maga, sem maradéki, sem atyafiai élni nem akarnak semmi úton módon, hanem örök parasztságban akarnak élni és függeni Szuhay Anna asszonytól, maradékitól és legatáriusitól, nem erőltetvén ő kegyelme jobbágyi szolgálatra sem őt, sem maradékát, hanem mint kenézt szabadságban tartja őt és maradékit. 3-szor. Esztendőnkint ad ő kegyelmének 6 forintot, egy szép nyestet, négy császármadarat, egy szép karulyt és esztendőnkint juhaiból igaz tizedet. 4-szer. A minémű jobbágyokat ő és bátyjai birtak, azokat ő kegyelme Lipcsey Gergelyné asszony és maradéki kezében hagyja és engedi. 5-ször. Minthogy pedig még eddig magtalan ember volt, ha így magtalanúl történik holta, minden néven nevezendő javainak hason fele Szuhay Anna asszonyra maradjon és szálljon», a másik fele feleségének adassék. « 6-szor. Erős hittel kötelezi magát arra, hogy szenvedett nyomorúságáról és kárvallásiról sem titkon, sem nyilván bosszút nem áll, sem maga, sem mások által azokért nem fenyegetődzik, sőt róla bosszúképen meg sem emlékezik. Mindezeknek megállására és megmásolhatlan erősségére erős hittel kötelezvén magát, ha pedig ezeken átlépne s ezen erős hittel való kötelessége ellen ezekről külömben cselekednék, tehát» kizárva minden jogorvoslatot tisztán kötelezvénye erejénél fogva, «megirtt asszony Szuhay Anna asszony és maradéki csak magok erejével, vagy arra rendelt emberek által is» vagy ha ez elégséges nem volna, vagy nem akarnák «ezen Máramaros vármegyének akkori viceispánját, szolgabiráját, és arra elegendő assessorit mellé vehesse» akkor a mikor szükséges leend, sőt ha kell, a vármegye hadaival, vagyis a főispán karhatalmával az ellene kihirdetett ítélet szerint fejét vétethesse, «semmit sem használván ez mostani grácia, és minden néven nevezendő javait maga, maradéki és legatáriussi számára és számukra lefoglalhassa, foglaltathassa és birhassa. Adta pedig (t. i. Pap Ferencz) ezen levelét, ilyen becsületes és hiteles főrend urai előtt, úgymint nemzetes Újhelyi János úr az nemes Ugocsa vármegyének hites assessora, Mikolay András, Szatmár vármegyének hites assessora, Komlósy Benedek és Lipcsey Péter Beregh vármegyének hites assessori, Mikolay Mihály és Gorzó Mihály urak előtt». Kelt Bilkén, 1652. június 11-én.
Mint láttuk, Lipcsey Gergely katona ember volt s lovas ezredességig emelkedett, de a megyénél is viselt tisztséget, Bereg vármegyének táblabirája, 1636. és 1638-ban helyettes alispánja volt, s az utóbb nevezett évben országgyűlési követté választatott. Többször nevezett nejétől, ki utóbb Csebi Pogány Menyhérthez ment nőül, csak egy fia maradt:
I. Zsigmond, a ki 1650-ben, mindjárt atyja halála után, ügyvédi meghatalmazást állított ki, de már a következő 1651-dik évben elhalálozott, s benne Lipcsey II. Gergely ágának magva szakadt. Fényes temetése 774 forintba kerűlt.
Az utána maradt hidegpataki, lyachoveczi, feketeizai, zavadkai, turompataki, priszlopi, obleszkai, kelecsényi, ripinyei, vízközi, ricskai, porkeleszi (?), tyuszkai, lipcsepolyánai és huszti birtokokat Rákóczy György fejedelem akként osztotta meg 1651-ben Lipcsey György fia István, az elhalt Zsigmond harmadizi unokatestvére, mint férfiági örökös, Mikolay István fia András és Újhelyi János mint leányági örökösök között, hogy a fiágat illető birtokok egészen Lipcsey Istvánnak jutottak.
Ezek után visszatérve Újhelyi Lipcsey IV. János fiához II. Györgyhöz, mielőtt a róla ismert adatainkat elmondanánk, bemutatjuk a tőle leszármazók családfáját.

II. TÁBLA.
Lipcsey II. György. 1552–75, ki az I. táblán. (Viczmándy Potencziana.) Gedeon 1570–1600. (Sztojka Margit.) † III. Sándor. † 1570 előtt. I. Pál. 1611. † 1629 előtt. Lipchey de Bilke. IV. György. 1629–40. (Fertő-Almási Almásy Afra.) I. Gábor. 1629, megöletett 1631. II. István. 1651–92. (1. Nagy-Kállói Kállay Judit. 2. Szigethy Katalin.) II. Zsigmond. szül. 1653. 1718. VII. János. 1671–1689. (Mokcsay Borbála.) Anna. (Frater Ferencz.) Klára 1693–1733. (1. Péchy N. 2. Pogány György. 3. Darvay István.) Rebeka. (idb. Nagyiday Mihály.) Éva. (Horváth Miklós.) Fr. Julia. (Szenczy Ferencz.) Sz. Gábor. Sz. Gábor. III. László. II. Miklós. II. Pál. IV. Sándor. VIII. János. IV. László.

Lipcsey II. György 1562-ben, Szatmár ostromakor, fiaival Gedeonnal és Sándorral együtt török rabságba esett; fiai Budán Hasszán bégnél, ő maga pedig Szolnokon Vely bégnél tartattak fogva, utóbb apósa Viczmándy Mátyás kiváltotta őket, s a váltságösszeg megtérítéseűl átadta Lipcsey György 1570-ben vidi, gemzsei és kisvarsányi birtokait 475, – bilkei, dobrókai és rákóczi jószágait pedig 900 magyar forint értékben. Ennek következtében letiltja Viczmándy Mátyás 1572-ben veje testvérét Lipcsey Gergelyt a vidi, gemzsei és kis-varsányi birtokok felosztásától és elkülönítésétől, azonban már a következő évben leányának ajándékozza a nevezett jószágokat, de az arra vonatkozó leveleket magánál tartotta, a mi végett veje 1575-ben meg is intette. A vidi, gemzsei és kis-varsányi birtokok eladásától Lipcsey Györgyöt, – azok megvételétől pedig Viczmándy Mátyást tilalmazzák: 1570-ben Eszenyi Csapy Ferencz, János és Kristóf, 1574-ben Csapy Gergely és Ibrányi Ferenczné Csapy Klára, 1575-ben pedig Lipcsey Gergely. 1566-ban Kéri Zobonya Lászlóné Cseby Ilona megidézteti Lipcsey Györgynét, Viczmándy Potencziánát és testvéreit a Zemplén megyei birtokok visszatartása miatt. A Viczmándyak ezenkori családfája így áll:_{A Turul XI. köt. 149. lapján álló Viczmándy családfán egy kis tévedés van. Istvánnak ugyanis (az ung-megyei főjegyzőnek) volt ugyan egy fia Ágoston (és nem Gusztáv), de ez nőtlenül halt el, s így Hermina nevű leánya nem is lehetett, hanem volt egy nővére Vilhelmina, a ki Végess Andorhoz ment nőül (nem Gyulához); fiuk Végess Gyula szabolcsi birtokos ma is élt.}*

Viczmándy Tamás, kővári kapitány. † 1567. Mátyás. 1566–75. (Buthkay Zsófia. 1566.) Miklós. 1566. András. 1566. Kata. 1566. (Ráskay Ferencz. 1566.) Potencziana. 1566. (Lipcsey György. 1566.) Judit. 1566.

Lipcsey György 1552. és 1562-ben volt királyi ember. Nejétől a már sokszor említett Viczmándy Potencziánától három fia született: Gedeon, III. Sándor és I. Pál.
III. Sándor még atyja életében, 1570 előtt hal el.
Gedeon 1584-ben ügyvédi meghatalmazást állított ki, 1588-ban pedig mint királyi ember működött, 1593-ban zálogba adott Viden egy jobbágy telket 52, egy másik néptelen, de épületekkel felszerelt telket 50, 1599-ben pedig egy harmadik jobbágy telket 112 magyar forintért Zakách Mihálynak és fiainak Gergely, Mihály és Ferencznek. Már elébb elzálogosított volt Lipcsén egy egész jobbágy telket, melyen Mikó Osztás és testvére laktak, Lipcsey Demeter lipcsei ruthén papnak 28 magyar forintért és Bereznán egy fél telket, melyen Horgy Lukács lakott, Bereznai Thegze Máténak 29 magyar forintért, ezeket azonban apósa Sztojka György 1593-ban magához váltotta. 1595-ben ellentmondott, midőn Komlósy Albert a Bilkey Máté féle bilkei, dobrókai és rákóczi részbirtokokba beiktattatott. Neje Sztojka Margit volt, Sztojka György máramarosi alispán és Kricsfalusy Anna leánya. Sztojka György atyja Simon alispán volt, anyja pedig Strezsemlyey Borbála. Lipcsey Gedeonnak gyermekei, – legalább fiai, – nem maradtak.
I. Pál 1614-ben tiltakozott unokatestvére Lipcsey András ellen egész Lyachovecz eltulajdonítása miatt. 1617-ben mint sajátkezű aláírása bizonyítja, Beregh megye táblabirája volt, 1629-ben már nem volt életben; két fia maradt IV. György és I. Gábor.
I. Gábor 1629-ben testvérének Györgynek vallotta be bilkei, rákóczi, lukovai, dobrókai, lipcsei, bereznai és polyanai birtokait, s ugyan azon évben tiltakozott Lipcsey János fia Mihály és a Gorzók nevében Bilkey Péter, István és Ferencz ellen bizonyos egyezség miatt, melyet Bilkey János leányával Erzsébettel, Egressy Istvánnéval kötöttek volt a Bilkeyek a dobrókai, rákóczi, miszticzei, lukovai, szajkófalvi, ökörmezei és ripinyei birtokokra vonatkozólag. 1631-ben, mint már elmondottuk, valami okból összezördültek Lipcsey Gábor és testvére György, Lipcsey János fiaival György, András és Miklóssal, s kardot rántván, egymást annyira összevagdalták, hogy Gábor sebeibe bele is halt; ezért mind az öt Lipcsey birtoka elkoboztatott és Lipcsey III. Gergelynek adományoztatott, de a beiktatásnak ellentmondottak a megölt Miklós özvegye Kisfalusy Kata és fia János, valamint András, testvére György és I. Gábor testvére másik György.
IV. Györgyről csak annyit tudunk, hogy neje Fertő-Almási Almásy Áfra volt, – (1654-ben már Gencsi Koródy Ferenczné), kitől csak egyetlen fia maradt, II. István.
II. István zsenge korában maradván árván, mostoha atyja gyámsága alá kerűlt, ki őt gondosan neveltette s jószágait is erélyesen oltalmazta, miért is midőn Lipcsey István nagykorúságra jutott, részint hálából, részint a reá fordított neveltetési költségek fejében 2000 tallér értékben több jobbágyot engedett át mostoha atyjának Obleszkán, Tyuszkán és Hidegpatakon, 1654-ben pedig átadta beiratképen 10,000 tallérba összes alsó-tyuszkai, obleszkai, hidegpataki, lipcsei, polyánai, bereznai, kelecsényi, ripinyei, ruszkai, priszlopi, feketeizai, toronyai, rakoveczi, zavadkai, szajkófalvi, dobrókai, rákóczi, lukovai és bilkei részbirtokait a bilkei udvarházzal együtt; utóbb 1659-ben még 1000 forintot vett fel a bilkei, lukovai és rákóczi jószágokra és a bilkei udvarházra. Mostoha atyja halála után azonban annak egyik fiától, Korody Miklóstól kiváltotta 1000 talléron az obleszkai, tyuszkai és hidegpataki jobbágyok felét; a másik fele továbbra is zálogban maradt másik mostoha testvérénél, ifjabb Kóródy Ferencznél. A Kóródyakkal való rokonság így áll:

Almásy Áfra. 1. férje Lipcsey György. 2. férje Gencsi Kóródy Ferencz. 1654. Lipcsey István. 1651–92. Kóródy Ferencz. 1683. † László. † 1683 előtt. Miklós. 1683.

1651-ben óvást emelt Lipcsey István és semmisnek nyilvánított minden egyességet és szerződést, melyet néhai Lipcsey III. András, fia III. Gergely, és unokája I. Zsigmond bárkivel is kötöttek volt a bilkei, lipcsei, szajkófalvi, dobrókai, rákóczi, lukovai, nagy- és kis-tyuszkai, kelecsényi, ripinyei, vízközi, hidegpataki, iszkai, jalkoveczi, dukoveczi, holyatini és priszlopi birtokok iránt. Ez évben halálozott el Istvánnak harmad unokatestvére Zsigmond, és István azonnal elfoglalta összes birtokait, melyeket Rákóczy György fejedelem neki is ítélt, de minthogy Lyachovecz, Feketeiza és Zavnika falukért a beírt összeget Zsigmond édes anyjának, Szuhay Annának le nem tette, 1654-ben perbe idéztetett. A leányág is megperelte Lipcsey Istvánt, de ezekkel, névszerint Mikolay András, Ujhelyi János, idősebb Pogány Menyhért, Kende Kristóf, Mátyfalvi Ilosvay György és Sztojka Zsigmondné Némethy Máriával 1668-ban kiegyezett, ezen egyezség ellen azonban Lipcsey György, Ferencz, Péter, János, Zsigmond és László 1669-ben óvást emeltek. 1656-ban Almásy János, Mihály, Bálint és Anna, Kóródy Miklós, Ákos Mihály és Lipcsey István ellentmondottak Kamondy Tamás és neje Helmeczy Anna szatmármegyei császlói bizonyos udvarház és részbirtokba való beiktatásának, s még ugyanazon évben visszavonja Lipcsey István azon egyezséget, melyet Vay Péterrel kötött volt a rekitai, iszkai és hidegpataki jószágok felől, 1660-ban pedig azon egyezség ellen emel óvást, melyet Horváth István kötött volt Kemény Jánossal a császlói birtok iránt. 1657-ben Bornemisza Mátyás és neje Korláth Erzsébet fogják perbe Lipcsey Istvánt, mert őket, midőn egyszer Dobrókán a pap házánál tartózkodtak volna, megtámadta és a náluk lévő ingóságoktól megfosztotta. 1666-tól 1689-ig Beregmegye táblabirája s 1659-ben királyi ember volt. 1671-ben birtokai elidegenítése miatt tiltakoznak fia János és Kóródy Mihály. 1692-ben feljegyezte elzálogosított birtokait, s azokat, melyekhez vérsége után jogot tartott. E jegyzék szerint 1-ször Beregmegyében, Bilkén, az egyik udvarház kertjével, az épületek előtt levő nagy füves kaszálóval, öt puszta jobbágy kerttel és egy jobbágygyal, a mezőbeli két fordulón lévő szántóföldekkel és legelőkkel 1225 magyar forintért van elzálogosítva, de a szerződés egyik pontja értelmében csak 600 forintot kell érte letenni. 2-szor Szajkófalván és Dobrókán 9 ház jobbágy van Dolhay Györgynénél 500 magyar forintba. 3-szor Bilkén és Ugocsa megyében Rákóczon öt ház jobbágy van 320 frtba szintén Dolhaynénál. 4-szer a bilkei jószágban hat faluban van még hol két, hol három jobbágy elzálogosítva, kiknek egy része őt illeti, más részét vérsége útján válthatná ki, de hogy hány az elzálogosított jobbágy és kiknek a kezén vannak, azt maga sem tudja. 5-ször Máramaros megyében a Verhovinán Rekitya falut egész határával, Huszton egy, Hidegpatakon pedig 16 vagy 17 embert még ifjú legény korában adott volt zálogba Vay Péternek 3000 magyar forintért. 6-szor a Bekszidból kiszakadó Iza nevű patak mellett lévő Priszlop, Izapataka, Zavnika és Turonpataka (ma Toronya) nevű falukban 56 ház külön kenyeres jobbágyot 2000 magyar forintért Kemény János fejedelemnek adott volt zálogba._{Lipcsey István sógorságát Kemény Jánossal ezen kis táblázat mutatja:}

_{Kállay Ferencz. János. Ferencz. István. Zsuzsanna. (Kemény János fejedelem.) Judit. (Lipcsey István.)}

* 7-szer a leányágnak. (II. Gergely és III. András utódainak) oly nagy összegben adott át 50 jobbágyot, hogy azokat kiváltani nem érdemes. 8-szor szintén az Iza patak mellett Rapillószállása nevű faluban 14 telket Dolhayné bir, de ezekhez perpatvar nélkül nem lehet hozzá jutni. 9-szer az Iza patakon van még Egressy Jánosnénál 18 jobbágy 250 magyar forintba. 10-szer Ripinyén és Lozánkán 12 vagy 13 jobbágy van Szentgyörgyi István árváinál 420 magyar forintba. 11-szer Bukoveczpatak nagyobb része néhai Lipcsey Sándoré volt, 16 vagy 20 embert idősebb Pogány Menyhért maradéki birnak 1000 magyar forintba, ezen felül birnak még Ricskén és Kelecsényben is. 12-szer Tyuszkán, Kelecsényben, Obleszkán és Porkelecsényben (?) Kóródy Sámuelnél vannak jobbágyok elzálogosítva, kik közül hat ház kelecsényit és két ház porkelecsényit eladott Dolhay Györgynek. 13-szor vannak még a Verhovinán jobbágyok ki egynél, ki másnál maga részére valók is, vérsége szerint kiválthatók is. 14-szer Bereznán két jobbágy, néhai Lipcsey Sándor részére való, nincsen egészen 200 frtba elzálogosítva. 15-ször. Lipcsén 20 jobbágy van elzálogosítva, kettő kivételével mindegyik kevesebbe 100 forintnál. 16-szor Lipcsén csak Alajos Ferencz gyermekei, Gorzó László, és az ott való egyházi ott lakos nemes emberek_{Ezek alatt bizonyosan Lipcsey Elek utódai értetnek.}* birnak ősi jószágot, az utóbbiak csakis két telket, a többi Csengerytől, Nagyidaytól, Rácz Ádámtól s egyéb birtokosoktól vérsége után kiváltható. 17-szer Boriszpolyánkán 13 jobbágy van Pogány Menyhért alispánnál 200 forintba, elébb Csathó Albert birta. 18-szor Vajnághon két jobbágy, anyja Almásy Áfra öröksége 250 forintba van elzálogosítva, Szigethi Somody György birta, míg élt. 19-szer Vid és Kis-Vaslány faluk fele illeti a Lipcseyeket, Nyir-Gemzsének is egy része, de erre nézve tanúkihallgatást kell tartatni. 20-szor Erdélyben Fejér megyében lévő egész Omporicza falu második felesége Szigethy Máyton leánya Katalin nagyatyjáé, Rácz Jánosé volt, a kinek még Fejérvárott két háza, Tordán is egy háza és halastava volt, ezeket Szigethy Mártonné Teleki Mihály főispánnak zálogosította el. Ezen jegyzetet azon czélból küldötte el Lipcsey István Fráter István Huszt vára magyar kapitányának, hogy váltsa magához közüle, a mi neki tetszik.
Lipcsey István első neje Nagy-Kállói Kállai Judit volt, a ki nagyanyja, Bilkey Erzsébet Sásvári Egressy Istvánné, után szintén Karácson vajda véréből származott; második felesége, mint már láttuk, Szigethy Katalin volt. Gyermekei közül a fiúk: II. Zsigmond és VII. János egész bizonyosan első nejétől, a leányok pedig: Anna, Klára, Rebeka és Eva valószínűleg a másodiktól születtek, legalább erre látszik mutatni azon körülmény, hogy Lipcsey István közli az elidegenített birtokok között második felesége örökségét is, s hogy leányának, Annának férje, Fráter Ferencz alighanem Frater István fia volt.
A leányok férjeinek nevei a leszármazási táblán olvashatók, közölök Klára férjének Darvai Darvay István czímerét itt bemutatjuk,_{Ez a Darvai Darvay család máramarosi eredetű, egy törzsből származik a Sztrojka és Kricsfalusy családokkal, közös ősük Sztoján, kinek fia János 1397-ben már nova donatiot szerzett Darvára.}* minthogy Siebmacher czímeres könyvében nincsen közölve. Lipcsey Klára_{Egy Lipcsey Klára Inczédy Pálné († 1704-ben) volt, báró Inczédy Gergely és báró Josinczy József édes anyja. (Nagy Iván, Magyarorsz. Családai, V. 241.)}* 1710-ben osztozott meg, mint már özvegy, gyermekei Darvay Éva, Miklós, Krisztina és István nevében, férje előbbeni nejétől, Kende Évától született leányaival Erzsébet, Mária, Katalin és Zsuzsánnával.
Lipcsey II. Zsigmond 1653-ban született, 1718-ban még életben volt, utódait nem ismerjük.

VII. János 1689-ben zálogba adott Bilkén egy kertet, melyet anyja Kállay Judit után örökölt volt, 50 magyar frtért Dolhay Györgynek és feleségének Szuhay Erzsébetnek. Egyéb adattal VII. Jánosról nem rendelkezünk. Nejétől Mokcsay Borbálától született fiait, unokáit és kisunokáját a leszármazási tábla mutatja, de róluk mit sem tudunk mondani; bennük valószínűleg magva szakadt Lipcsey Lázár ágának.
Lipcsey I. István legifjabb fia II. László utódait a következő táblázat mutatja.

III. TÁBLA.
Lipcsey II. László. 1474–1502. III. István. 1534. † 1549 előtt. I. Ferencz litteratus. 1519–34. (Margit, özvegy 1549. 52.) IX. János. 1525 † 1551. Lipcsey de Bilke. (Dolhay Zsófia.) V. György. 1548 † 1567 előtt. III. Miklós. 1548–1560. Ilona. (Gulácsyné.) Krisztina. (Komlósyné.) Gáspár. szül. 1535. 1595. (Palágyi Margit. 1578.) II. Ferencz. 1574–1595. IV. Péter. 1584. II. Péter. † 1575 előtt. (Gorzó Katalin.) Imre. 1575 † 1595 előtt. IV. Gergely szül. 1560 1595. N. (fiu.) III. Ferencz. beregi szolgabiró. 1648–1677. (Ilosvay Erzsébet.) † X. János. 1575 † 1595 előtt. III. Péter. 1610. XI. János. 1610. Zsuzsanna. 1610. (Gulácsy Kristóf. 1610.) VI. György. 1633 † 1639. V. Sándor. beregi szolgabiró. 1596–1672. 1654. (Bilkey Anna.) †

Lipcsey II. László 1495. és 1501-ben működött mint királyi ember, 1496-ban ellentmondott Drágffy Bertalan Lipcse, Hernicse, Berezna és Ökörmező birtokába történt beiktatásának, s még ugyanazon évben ő iktattatik be testvérével Györgygyel, a két Bilkey Györgygyel és Gorzó Andrással együtt néhai Úrmezey János, Péter és Lázár ökörmezei, kelecsényi, ripinyei és vízközi birtokaikba, azonban Dobrókai Palkó Péter a birtokok egyharmadára, Ilosvay András fia György és Miklós fia Miklós és Máté egyhatodára nézve ellentmondottak. 1500-ban ellentmondott Lipcsey László, midőn Pogány Péter és rokonai egész Berezna birtokába bevezettettek. 1502-ben pedig tiltakozott Bilkey Györgygyel együtt Huszthi Laczkó Pál özvegye Kricsfalusy Anasztázia ellen, a ki keselyűmezei részét Tárczay Jánosnak eladni szándékozott. Ezentúl neve nem fordúl elő többet az élők között. Három fia maradt: III. István, I. Ferencz és IX. János.
III. István nevét csak egyszer olvassuk 1534-ben, a midőn testvéreivel és Újhelyi Lipcsey Jánossal letiltják Lipcsey Eleket és Bedőy Jánost bilkei, dobrókai, lipcsei és bereznai birtokaik eladásáról. Egy fia maradt: V. György, a ki 1552- és 1562-ben volt királyi ember, de 1567 előtt már elhalálozott. Igen valószínű, hogy maradtak utódai, de azok neveit nem ismerjük.
I. Ferencz írástudó levén, deáknak (litteratus) neveztetett, 1519-ben mint királyi ember szerepelt. Özvegye Margit 1549 és 1551-ben említtetik, gyermekei, úgy látszik, nem maradtak.
IX. János neje Dolhay Zsófia volt, kinek atyja, Dolhay Péter, – fia nem lévén, – birtokai egyharmadát ajándékozta volt, de utóbb fia születvén, ezen adományát 1533-ban visszavonta. Lipcsey Jánosnak három fia és két leánya maradt: III. Miklós, Gáspár és II. Ferencz; a leányok neveit nem ismerjük, az egyik Gulácsyné, a másik Komlósyné volt.
III. Miklósról, csak annyit tudunk, hogy 1549-ben zálogba adott Lipcsén egy telket 4 forintért Kricsfalusy Lászlónak, élt még 1560-ban is. Három fia maradt: II. Péter, Imre és IV. Gergely.
II. Péter korán elhalt; 1575-ben már nem élt, ekkor említtetik özvegye Gorzó Katalin és X. János, a ki azonban 1595 előtt utódok nélkül húnyt el.
Imre 1575- és 1582-ben említtetik, szintén 1595 előtt halt el, gyermekeit nem ismerjük.
III. Gergely 1560-ban született. 1575-ben perújítást kezd ellene és testvére Imre ellen, továbbá Lipcsey Péter özvegye Gorzó Katalin, Thegze János özvegye Gorzó Anna és Theökeös, máskép Kenéz Elek neje Gorzó Margit, – Bilkei Gorzó Ferencz leányai – ellen Kerepeczy Demeter deák valami magvaszakadt birtok végett. 1584-ben királyi ember volt, 1595-ben még tanúskodik Bejczy Balázsné Dolhay Zsófia ügyében, a ki a Dolhay család birtokai felől kihallgatást tartat. Úgy látszik, 1510 körűl halt el, két fia és egy leánya maradt: III. Péter, XI. János és Zsuzsánna, Gulácsy Kristófné, de ezeknek nem maradtak utódai.
Gáspár 1535-ben született, 1574-ben ellentmondott Thernei Keszthelyi György beiktatásának Mátyfalvába, melyre Keszthelyi György néhai Zóvárdffy István magvaszakadtán szerzett volt adománylevelet, 1575-ben ügyvédi meghatalmazást állított ki, és perújítást kezdett Bilkey György, János, Máté és Ferencz ellen a bilkei, rákóczi, miszticzei, lukovai, lipcsei és ripinyei birtokokra vonatkozó levelek visszatartása miatt, perét meg is nyerte s 1578-ban nyugtatványt adott Bilkey Máténak a levelek átvételéről. 1575-ben ellentmondott a többi Lipcseyekkel együtt Daróczy Szerafin beiktatásának Bilkey György fia János magvaszakadtán annak bilkei udvarháza és bilkei, rákóczi, lukovai, lipcsei, ripinyei, vízközi és bereznai birtokaiba, de 1577-ben kiegyeztek ezen birtokok iránt Daróczy Szerafinnal a Lipcseyek, névszerint Gáspár, Ferencz, Miklós fiai Imre és Gergely, Péter özvegye Gorzó Katalin, valamint rokonaik Thegze Anna Polák Jánosné és Theökeös Elekné Gorzó Margit. 1576-ban Miksa királytól új adománylevelet szereztek a Lipcseyek, Bilkeyek és a Gorzók Bilke, Dobróka, Miszticze és Lukova nevű egész falvakra és Rákócz háromnegyed részére, s annak alapján azok birtokába ellentmondás nélkül be is vezettettek. Az adománylevélben a Lipcseyek közül Gáspár, Ferencz, Imre, Farkas, László, György és Gergely neveztetnek meg, ezek közül Farkast, a ki 1570 és 1582 között említtetik és Lászlót, a ki 1545-ben született s még 1595-ben életben van, adatok hiányában nem tudjuk a családfán elhelyezni, valószínű, hogy II. László fiától III. Istvántól származnak. Lipcsey Gáspárnak neje Palágyi Margit volt, gyermekeik neveit nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy egyik fia után két unokája maradt: VI. György és V. Sándor.
VI. Györgyről csak annyit mondhatunk, hogy valószínűleg testvére Sándor fegyvere által öletett meg 1639-ben.
V. Sándor 1596-ban született, Beregmegye táblabirája volt, 1651-ben alispánnak jelöltetett, 1654-ben pedig szolgabiró volt. 1639-ben tilalmazza őt Dolhay Pál a ravaszmezői (lisziczai és kereczkei részbirtokok elidegenítésétől, mint hogy azokat csak leánynegyedképen birja szépanyja Dolhay Zsófia után s azok kiváltása Dolhay Pált illeti, a ki kész is letenni a beírt összeget. Ugyanazon évben Rákóczy György fejedelem az iránt idézteti Lipcsey Sándort és rendel el vizsgálatot ellene, hogy vajjon vélet lenül sebesítette-e meg, vagy talán meg is ölte testvérét Lipcsey Györgyöt? 1648-ban pedig Lipcsey Gergely, a kurucz ezredes, idézi perbe Lipcsey Ferencz, Mihály és ifjú Gergely, Bilkey Ferencz, Gorzó Máté és Gorzó Péterrel együtt, a miért házát megrohanták s őtet magát elfogták volt, bárha utóbb önként szabadon bocsájtották is. Ugyanazon évben egyezséget kötött nejével Bilkey Annával a bilkei, dobrókai, szajkófalvi, bereznai, lipcsei, szőllősvég-ardói részbirtokok és a salánki hegyen lévő szőllők végett. 1651-ben egy Máramaros megyében tartandó tanúkihallgatást rendel el Rákóczy György fejedelem Lipcsey Sándor és rokona Lipcsey Márton részére de hogy mi tárgyban, az nem tűnik ki a rendeletből. Birta a többek között a Verhovinán Bukovecz patak nagy részét s azt Pogány Menyhértnek zálogosította el. Nejétől, a már nevezett Bilkey Annától, gyermekei nem maradtak.
II. Ferencz 1582- és 1591-ben ügyvédi meghatalmazást állított ki, 1595-ben tanuvallatás alkalmával bizonyítja, hogy testvérével Gáspárral és öcscsükkel Gergelylyel anyai jogon birnak néhai Dolhay Imre fiának Jánosnak birtokából négy népes jobbágytelket Zádnyán, Kereczkén és Ravaszmezőn (Rókamező vagy máskép Liszicza). Csak egy fiát ismerjük, IV. Pétert, a ki 1584-ben szerepelt mint királyi ember, ennek ismét csak egy fiáról van tudomásunk, III. Ferenczről, a ki 1664-ben ellentmondott és óvást emelt minden egyezség és szerződés ellen, melyet birtokaira nézve bárkivel is kötött volt. Lipcsey András 1677-ben Beregmegyei szolgabiró volt. Nejétől, Ilosvay Ferencz és Dolhay Anna leányától, Ilosvay Erzsébettől gyermekei nem maradtak s így benne Lipcsey IX. János ága megszakadt.

PETROVAY GYÖRGY.

BARRWY SIMON CZIacute;MERESLEVELE 1417-BŐL.

(Színes czímerképpel.)
Ha a Siebmacher-féle magyar czímerkönyv adatai segítségével a középkori czímeres-levelek statisztikáját összeállítjuk, arra az eredményre jutunk, hogy a legtöbb czímeradományozás Zsigmond király alatt történt. Összefügg ez kétségtelenül egyrészt Zsigmond római-német királyságával s az ezuton hozzánk eljutott külföldi befolyással, másrészt e király rendezetlen anyagi viszonyaival, mely arra indítá őt, hogy a hol lehetett, a jószágadományozások elkerülésével, a nemesi czimer adományával tüntesse ki a legfelsőbb elismerésre igényt tartó híveit; a kitüntetés e módja semmibe sem került a királynak, sőt bizonyára jelentékenyen gyarapította kanczelláriája bevételeit. Bármint álljon a dolog, tény az, hogy az igazi értelemben vett czímeres-levelek, az adományozott czímer kifestett képével, hazánkban Zsigmond koráig viszik eredetüket, a Zsigmond-kori ármálisok képezik a hazai czímeres levelek legrégibb csoportját, s e körülmény érthetővé teszi érdeklődésünket, valahányszor újabb példány kerül nyilvánosságra középkori heraldikánk e becses emlékei közül.

BARRWY SIMON CZIacute;MERE 1417. évből.

Az eddig ismert Zsigmond-kori czímeres-leveleknek csak kisebb része került ki az országos levéltár és a Magyar Nemzeti Múzeum levéltára gyűjteményeiből; nagyobb részük magánosok birtokában van, s kétségtelen, hogy még igen jelentékeny azok száma, a melyek az ország külömböző vidékein, egyes nemesi családok leveles-ládáiban ismeretlenül lappanganak, s melyek felkutatása a heraldikusok egyik fő feladatát képezi.
Egy ily eddig ismeretlen czímeres-levelet fedezett fel a múlt nyáron Géresi Kálmán tagtársunk, a debreczeni kollégium tudós tanára, kinek szívességéből sietünk azt olvasóinknak bemutatni. Ez Zsigmond királynak Konstanczban, 1417 május 20-án kelt oklevele, melyben udvari emberének, Barrwy Ferencz fiának Simonnak és Pál, Mátyás, János, Imre, István és másik Imre nevű testvéreinek czímert adományoz.
Az oklevél vastag, kívül sárga, belül fehéres, u. n. olasz hártyára van írva, s a király középső pecsétjével ellátva; a vörös-fehér-zöld színű selyemzsinórról lefüggő pecsétfészek ma is megvan, de a pecsét vörös viaszja letöredezett róla, s maga az egész oklevél meglehetős rongált állapotban maradt reánk. Szövege, melynek hiányait egykorú czimeres levelek segítségével kellett kiegészítenünk, következőleg hangzik:

Sigismundus dei gratia Romanorum rex, semper augustus ac Hungarie, Dalmatie, Croatie etc. rex, omnibus Christi fidelibus tam prese[ntibus quam futuris presentiu]m notitiam habituris salutem in salutis largitore. Quamvis regalis maiestas universos sibi fideles et dilectos sinceris favoribus libenter prosequatur, illos tamen, quos per fid[elium servitioru]m merita maioribus dignoscit dignitatibus laborare, non indigne amplioribus dignatur gratiis et favoribus promovere ac gratiarum libertatibus merito insignire. Proinde ad universorum [presentium parit]er et futurorum notitiam harum serie volumus perversire, quod fidelis noster Simon filius Francisci de Barrwy aule nostre familiaris, coram nostra celsitudine personaliter constitutus, pro[positis et]in memoriam nostri [reda]ctis suis [fidel]ibus servitiis, (quibus) celsitudini nostre a diuturnis temporibus in prosperis nostris agendis et adversis, persone et rebus suis non parcendo, indefesse studuit compla[cere reddidi]tque se gratum [et acceptum], arma seu nobilitatis insignia in presentium literarum nostrarum capite depicta maiestati nostre exhibendo, ab eadem maiestatis nostre celsitudine eadem arma seu nobilitatis insignia sibi et per eum Paulo, [Mathie], Iohanni, Emerico, Stephano, et alteri Emerico de predicta Barrwy fratribus suis carnalibus ac ipsorum heredibus et successoribus universis ex liberalitate nostra regia dari et conferri humiliter [et devot]e supplicavit. Unde nos prefati Simonis gratis affectibus intuentes obsequiorum merita, quibus diligentibus studiis ac indefessis in diversis mundi partibus, presertim in Istria et Lombardia, Francie, [Aragonie et Anglie] regnorum et presentibus Almanie partibus non sine sue persone gravibus discriminibus et expensarum suarum oneribus hactenus erga nostram daruit maiestatem, cottidieque [claret et] in antea eo quidem [studiosi]us clarere poterit, quo se et suos singularioribus honorum [gratiis] sentiet decoratos, animo deliberato et ex certa nostra scientia eidem Simoni et per eum memoratis Paulo, Math[ie, Iohanni], Emerico, Stephano et alteri Emerico carnalibus fratribus suis ipsorumque heredibus et posteritatibus [universis] ad prefati Simonis supplicationis instantiam prescripta arma seu nobilitatis [insignia] hic depicta [ac pictoris magisterio distincte] descripta [virtute presentium] conferimus, ymmo de habundantiori plenitudine specialis nostre gratie ad maiorem eiusdem Simonis et aliorum supradictorum [nobilitatis] gloriam [proprio motu concedimus, damus et elargimur] ut ydem Simon et alii supradicti [et eorum here]des ac quilibet (igy) ipsorum posteritas universa nata et nascitura hec arma seu nobilitatis insignia, prout [presentibus litteris circa principium appropriatis] coloribus diver sis inserta pictura deno[tat et declar]at, ammodo in antea in preliis, hastiludiis, orneamentis, bellis, duellis et in omni excercitio militari [gestare] valeant par[iter et deferre]. Gaudeant igitur favore regio ac de tanto munere singularis gratie antefatus Simon et alii prenotati eorumque posteritas merito exultent, tantoque fideliori studio ad honorem regium eorundem in antea solidetur intentio, quanto ampliori favore [preventos se con]spiciunt munere gratiarum. Presentes autem ad premissorum memoriam perpetuam cum pendenti [secreto nostro regio sigillo, quo] ut rex Hungarie utimur, prelibatis Simoni et aliis [supradictis] ipsorumque heredibus et successoribus universis duximus concedendas. Datum Constantie, in festo ascen[sionis domini,] anno eiusdem millesimo quadringentesimo decimo septimo, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. tricesimo primo, Romanorum vero septimo.
A czímer festett képe, kettős sárga vonallal keretelt egyszerű czinóber-vörös szőnyegen, az oklevél elejét foglalja el. A kék pajzsfővel ellátott arany mezejű pajzsban aranykoronás fekete sasfiók látható, kiterjesztett ezüstös szárnyakkal, csőrében aranygyűrűvel, hullámos kék talajon állva s fejével és szárnyaival benyúlva a pajzsfőbe. A pajzs balra dől, jobb csúcsára van helyezve az ezüst sisak, hermelin bélésű kék takaróval és nyílt arany koronával, mely felett oromdíszül a gyűrűt tartó koronás fekete sasfiók ismétlődik.
A czímer egyes alkatrészei: az alul kikerekített, fent egyenes vonallal zárt pajzs, az előrenyúló orrú csőrsisak, a pajzsalak és a sisak koronái megfelelnek ama kor stíljének. Az összeállításban a czímertan szabályai pontosan érvényesülnek; s a talajnak kissé szokatlan színezésétől eltekintve, mely a kék pajzsfővel látszik összefüggésben állani, az egész czímerrajz a legkorrektebb czímertani alkotások közé sorozható. Annál nagyobb kár, hogy a czímeres levelet ért balesetek épen a képet támadták meg legerősebben, az eredeti czímerképről a fémanyag majdnem teljesen letöredezett, s a másoló kiváló gondosságára és ügyességére volt szükség, hogy az ismertetésünkhöz mellékelt színes hasonmás a czímerrajzot egykori épségében állítsa szemünk elé.
Az összeállítás érdekességét emeli szemünkben a sasfiók szájában látható arany gyűrű. E motívum, s maga az egész pajzsalak a Hunyadiak gyűrűs hollójára emlékeztet bennünket; a kor is meglehetősen összevág azzal az idővel, melyben a Hunyadi család az ismeretlenség homályából kiemelkedett, s nem valószínűtlen, hogy mind a két czímer közös heraldikai felfogás terméke, esetleg ugyanegy czímerfestő fantáziájában birja eredetének forrását.
A mi magát a czímerszerző egyéniségét s családját illeti, az ez irányban felmerülő kérdéseket, sajnos, semmivel sem elégíthetjük ki, semmivel sem járulhatunk a czímeres-levél szófukar adatainak kiegészítéséhez. Az oklevélből tudjuk, hogy Simon de Barrwy Zsigmond király udvarának tagja (aule nostre familiáris) volt, elkísérte a királyt az olasz, franczia, spanyol és angol utakra, ott volt már Isztriában és Lombardiában is, tehát 1412-ben már Zsigmond szolgálatában állott s az udvarban az előkelőbbek közé tartozott: «quos (regalis maiestas)... maioribus dignoscit dignitatibus laborare». Erre mutat a czímeradományozásban előforduló arany sisak is, melyről tudjuk, hogy az elsőrangú heraldikai kitüntetések közé tartozik. De családjáról, atyjának s testvéreinek nevét kivéve, semmit sem tudunk, azt sem, hogy Barrwy, melyről (de Barrwy) írta nevét, magyarországi helyiség-e s ma hogy hívják, tehát jóformán nevének helyes olvasását sem ismerjük. Genealogusaink további buvárlataitól várjuk a helyes nyomot, mely e kérdések megfejtéséhez vezethet bennünket.

SCH. GY.

NEHÁNY ADAT A SIGRAY ÉS KOROTNOKY CSALÁDOK MÚLTJÁBÓL.

A Branyiszkó lábánál, erdős domboktól mintegy körülölelve, a branyiszkói dombok s a szepesi várhegy között két ikerfalu: Grancs és Petrócz fekszik egymással szorosan, úgyszólván alig megkülönböztethetőleg egybeolvadva. A falucska felett, kis dombon az ódon, Petróczy Boldizsár által emelt templom emelkedik szürke, mohos falaival, odább, alig 15 percznyire az ősrégi, románkori zsigrai templomot – melyet híressé tettek falfestményei és sírkövei – uralja a vidék; szemben a szepesi regényes várrom... a múltak emlékeitől gazdag, megihletett vidék!
Petrócz falu a szepesmegyei törzsökös Szakács család ősi tulajdona, mely, hajdani családnevét elhagyva, faluja nevét, praedikatumát vette fel s használja mai nap is; – még 1542-ben a család egyik őse, Boldizsár alispán «Balthasar Zakacs de Petrocz»-nak írja magát; – maga a név – Petrócz – alighanem tót eredetű lévén, a «Petrovecz» szó összehúzása s «Péter birtokát» jelenti, úgy a mint «Baldócz» talán «Bald birtoka, Bald mezeje» lehetett hajdan. Ez utóbbi sejtelmemet támogatja ama, okmányilag beigazolható adat, hogy 1297-ben élt egy «Bald» nevű comes, ki «homo regius» volt Marcus kanonok s testvére comes Michaelnek Koritnyik nevű erdőbe való beiktatásánál 1297-ben. (Petróczi levéltár).
A Petróczy család egyike Szepesmegye, a felvidék, sőt az egész ország legrégibb s legjelentékenyebb múltu családjainak, mely nevét ismertté tette megyéjének határain kívül is, főkép a kurucz felkelések idejében való hősi szereplése révén; Petróczy István, Ferencz a hősi kurucz kornak kegyeletes emlékű bajnokai, alakjai. De még sokkal előbb, a XIII., XIV., XVI. században is szerepet vitt a család; jelentékeny birtokai voltak nemcsak Szepesmegyében, de Sáros, sőt Szabolcs és Szatmár vármegyékben is.
Nem csoda tehát, ha a családnak Petróczon őrzött leveles-ládája meglepően gazdag, daczára annak, hogy most már nem foglalja magában az egész Petróczy nemzetség levéltárát; számos Árpádkori s mohácsi vész előtti okmányt, XVI. és XVII. századbeli közérdekű oklevelet, magánlevelet, – természetesen nagyobbára családtörténeti jelentőségű iratokat – rejt magában a különben nem nagy terjedelmű levéltár; egyedül az csodálatra- és sajnálatraméltó, hogy bár a családnak több tagja játszott a kurucz időkben fontos szerepet, mentől kevesebb okmány van, a mely a kurucz-labancz háborúk története szempontjából lenne említésreméltó.
E nyáron alkalmam nyílt a petróczi levéltár iratait – legalább nagyjából – átolvasgatni, átböngészni; legnagyobb örömömre több olyan okmányt találtam, mely régiségénél és tartalmánál fogva a közlésre és illetőleg feldolgozásra méltó; meglehet, hogy talán csalatkoztam, s hogy a közlendő adatok nem lesznek hivatva a történettudós figyelmét felkölteni; mentsen akkor engem ama szerény véleményem, hogy mindenkinek hazafias kötelessége hazája múltjából felderíteni azt, a mire alkalma nyílik, legyen az bármily csekély is s legalább egy porszemet hordani annak az épületnek a felépítéséhez, melynek neve «részletes, tökéletes, teljes magyar történelem»; meglehet, hogy nem tudtam megfelelően, helyesen feldolgozni adataimat, hogy nagy fába vágtam fejszémet; mentsen akkor kezdő voltom s igyekezetem.
Az átolvasott s feldolgozandó okmányok keletkezési korában, a XIII. század második és a XIV. század első felében, Szepesmegye Branyiszkó alatti részén, a mai Petrócz, Korotnok és Zsigra vidékén két család tűnik fel, mint birtokszerzők, mint egymással birtokaik miatt perlekedők, s mint kibékülők; ennek a két családnak birtok- és családviszonyaira vonatkoznak a fent említett okmányok.
Gurede családja az egyik, Petrus de Sygra családja a másik.
Sem Gurede, sem Petrus de Sygra nem szerepelnek, csak utódainak ténykedéséről emlékeznek meg fent ídézett okmányaink; Petrus de Sygra fiai Michael és Andreas tevékeny, birtokaikat híven gondozó földesurak, kik birtokaiknak területi épségét meg tudják őrizni s a szomszédok által tiszteletben tudják tartatni.
Sygrai Péter fiai Mihály és András 1284-ben panaszszal léptek fel Ricolphus comes de Lumpnicz – a kakaslomniczi és berzeviczei Berzeviczy család őse – ellenében, ki az ő ősi birtokaikat hatalmában tartotta; ezen panasz következtében a dolog választott birák ítélőszéke elé került.
A perlekedő felek: Sygrai Péter fia Mihály és András egyrészről, lumpniczi Rikolf másrészről 10 választott birónak személyében megegyeztek, sőt megfogadták azt is, hogy a mit e 10 arbiter, a szepesi káptalan fejével, Jakabbal egyetemben, határozatul illetve ítéletül ki fog mondani, annak alávetik magukat, különbeni 20 márkányi pénzbirságnak lefizetésére kötelezvén le magukat. A Mihály és András által választott, 5 biró: Nicolaus filius Henrici, comes nobilium; comes Petrus, frater ipsius; comes Egius filius Melchioris; comes Ioannes de Coldobach, és comes Alba voltak, mig Ricolphus comes a következőket választotta: Arnoldus scilicet parvus; comes Ioannes de Gorgov (Görgő); Ioannes iudex de Leuche (Lőcse); Henricus de Kapussdorff és Jelo iudex de Bela.
Ez a tíz «istenfélő és kiváló» férfiú Jakabbal együtt gondosan és lelkiösmeretesen megvizsgálva az ügyet, bejárva a «Rudna» nevezetű peres földet, azt az ítéletet hozták, hogy e földet Ricolphus comes köteles legyen visszaadni tulajdonosaiknak. Sygrai Péter fia Mihálynak és Andrásnak és ezek apjának, mint a kik a kérdéses területet régi idő óta birták mint ősi, családi, az elődöktől emberemlékezetet felülmúló régi korból leháramlott birtokot;_{«... ex commisso scilicet arbitrationis officio ordinaverunt, ut terram eandem ad possessionem praedictorum Michaelis et Andrea fratris sui deberet restitui tum quod patris eorum exstitit, tum etiam quod ab antiquis eorum progenitoribus ad eos et patres eorum a tempore, cuius non extat memoria, fuerit devoluta, hoc dumtaxat salvo, quod idem Michael et Andreas frater eius praedicto ipsi comiti Ricolpho pro suo labore, quem pro libertate terre illius pertulit et pro expensis, quas pro locanda terra eadem et melioranda distribuit, viginti quattuor marcas argenti...... solvere tenerentur».}* kötelesek legyenek azonban, – mondják továbbá a választott birák, – Ricolphus comesnek fáradozásai és kiadásai kárpótlásául, a melyeket a föld javítására fordított volt, 24 márkát fizetni három év leforgása alatt három részletben gyertyaszentelő boldogasszony, Szent-György s ker. Szt.-János ünnepén. Ha ezen kötelezettségüknek Mihály s András eleget nem tennének rendelik a birák – s akármelyik részlettel adósok maradnának, büntetésül elvesztik Rudna nevű földjüket Ricolphus comes javára, sőt az esetleg már lefizetett egyik részletet is el fogják veszteni; ha azonban a 24 márkát hiány nélkül a pontos időben lefizetik, Ricolphus tartozik nekik átadni a szóban forgó birtokot, sőt az öszszes felszerelést is, a káptalan és hitelre méltó tanúk előtt.
Mind a két fél eleget tett kötelezettségeinek; Mihály s András megfizették a 24 márkányi kárpótlást, Ricolphus pedig a földet s a felszerelést átadta a pernyertes feleknek a káptalan tanúbizonysága szerint.
A vitás kérdésnek ily békés módon való elintézéséről szóló okiratban – melyet «magister Jacobus prepositus divina miseratione ecclesiae s. Martini de Scepus» adott ki, «apud s. Martinum in octavis ipsius a. dni 1284» – Jakab prépost a kérdéses Rudna nevű birtoknak comes Lewk homo regius jelenlétében történt bejárását és határleírását is közli a következőképen: «ezen földnek határa kezdődik a Rudna nevű hegynél a kis Sygra nevű patak forrása felett és e patak mentén halad – a mely pataknak déli oldalán Jaan comesnek földje fekszik nyugati irányban «usque ad portum Jaan»; azután visszafordul és a Tumpa nevű hegyre száll fel egy déli csapás irányában, a hol határdomb van, és innét tovább halad két határdomb felé és onnét visszafordul dél felé, a hol megint két határdomb emelkedik. Onnét egyenes irányban leszáll a Vitéz (sárosmegyei falú: Kis- és Nagy-Vitéz) felől jövő út felé, a mely útra felmegy a határ és átlép egy bizonyos kis patakocskát, a hol ismét két határdomb van, a melyektől átmegy a Vitézről jövő országútra (magna via), a melynek mindkét oldalán több határdomb van felállítva és itt déli irányban ama hegyhez jut, a melyik a Rudna nevezetű hegy mellett van, a melynek tetején két határdombnál végződik a fentnevezett területnek a határa».
A «magister Jacobus prepositus» által kiadott oklevelet Mihály és András kérelmére (Michael et Andreas filii Petri nobilis de Scepus) a szepesi káptalan 1285-ben átírja, megerősíti, bizonyítván azt is, hogy Mihály s András a 23 márkát lefizették a káptalan előtt Ricolphus comesnek, s hogy ez a területet s a birtok felszerelését átadta amazoknak.
Ezen átíró, megerősítő okmány új átírást, megerősítést nyert az által, hogy 1290-ben «nobilis vir et discretus Laurentius dictus Niger» megjelent a szepesi káptalan előtt és felmutatta ezt az oklevelet, kérve az okiratnak újból való kiadatását, megerősítését és illetőleg, – mivel a káptalan régi pecsétje a káptalannak László királytól történt (cum in spoliatione ecclesie nostre per regem Ladislaum et exercitum eius inter damna quam plurima una cum rebus aliis antiquum sigillum nostrum fuisset perditum et ablatum) kifosztása alkalmával elveszett s a káptalan e miatt azon régi okmányokat, melyek az új pecséttel el nem láttatnak és meg nem újíttatnak, hiteleseknek el nem ismerte, – az új pecséttel való ellátását.
Laurentius Nigernek (dictus de Rudna) – a ki sejtelmem szerint vagy Mihálynak, vagy Andrásnak a fia lehetett – a kérelmét meghallgatva, ezen ideiglenes okmányt (litteras memoriales) új pecséttel megerősítette 1290-ben, vízkereszt nyolczadán.
Nem sokáig maradtak háborítatlanúl, békében Sygrai Péter fiai; csakhamar új határkérdés támadt közöttük és a szomszédok, t. i. Hodchouch (a mai Szepes-Ujvár puszta, a szepesi vár keleti tövében, melynek még pár év előtti neve Hodkócz volt, mivel csak rövid idő előtt lett neve Puszta-Szepes-Ujvárrá magyarosítva) lakosai között. A határper – miként a lomniczi Rikolffal folytatott per is – a Péterfiak javára dőlt el; a hodchouchiak nevében Vavryck, Mychack, Zsehnya és még mások (cum aliis civibus suis de villa Hodchouch) megjelenvén a szepesi káptalan előtt, kijelentették, hogy Mihálynak és Andrásnak határait helyeseknek és valódiaknak (metas possessionis ipsorum Mychaelis et Andreae praedictorum veras et rectas esse...) elismerik; ezen helyeseknek elismert határok «kezdődnek Jaannál, majd kelet felé haladnak, azután kissé visszafordulnak; északi irányban egy úthoz ér a határ, a mely út Hodchouch felé halad, a jobb oldalán határkövekkel; a határ a sygrai vizekhez jut, a melyeket átugorva egy úthoz ér, a melyen felfelé halad észak felé és eljut egy határdombhoz, a mely ezen útnak bal oldalán fekszik». Erről a káptalan 1292 október 3-án okmányt ád ki, mely érdekes annyiból is, hogy az úgynevezett «litterae alphabeto intercisae», cyrographumos oklevelek közé tartozik, az okmány tetején az A, B, C kettémetszett betűk lévén láthatók. A függő pecséttöredékkel ellátott szűk, hosszú okmány hátlapján: «ad metas Petrocz; 1292» olvasható.
Az eddigiekből láttuk, mint szerzi vissza Sygrai Péter családja az ősi birtokot, Rudnát, tekintélyes bizalmi férfiak, birák ítélete alapján, mint tesznek viszont ők is Rudna birtoklója irányában eleget a méltányosság követelményének, láttuk, mint tudják megvédeni birtokuk területi épségét a hodkóczi szomszédokkal szemben, lássuk most már, mint emelkedik a másik család, a Gurede nemzetsége.
A Gurede fiakat megörökítő legelső okmány az utolsó Árpádházi királynak: III. Endrének zűrzavaros korába vezet minket, kit, alig hogy választás révén elnyerte őseinek koronáját, bel és külellenség támadott meg s kényszerített hosszú önvédelmi harczra. Ál-Endrék ütöttek pártot a törvényes, valódi Árpád-ivadék ellen, ki azonban csakhamar leverte e vetélytársait; nem olyan könnyen ment Habsburgi Albert herczeg legyőzése, ki nagy sereggel tört hazánkra, a melyet Habsburg Rudolf császár birodalmi hűbérként neki ajándékozott; csak 1291-ben tudta magát biztosítani III. Endre király a trónkövetelő Albert ellenében.
A hálás III. Endre király, hogy megjutalmazza párthíveinek hűségét, hősiességét, s hogy a jutalmazás tényének példája által magának új híveket szerezzen s trónját biztosítsa, gazdagon látta el pártfeleit adományokkal, kitüntetésekkel; ennek köszönhették Gurede fiai is emelkedésüket, donatiójukat.
III. Endre ugyanis két hívét, Gurede két fiát: Marcus kanonokot és Mihály comest, – kiknek elseje diplomácziai küldetésekben tűnt ki s tett urának szolgálatot, másodika pedig az Albert osztrák herczeg elleni csatákban, főkép Rorov elfoglalásakor ontotta vérét a királyért s trónért s tette magát érdemessé ura kegyére – 1297-ben megajándékozza a Koritnyik nevű erdővel (a mai Korotnok falu, a kihalt Korotnokyak ősi fészke, a Branyiszkó alatt, a Sárosból Lőcse felé vezető országút jobb oldalán), melybe az adományosokat Bald szepesi gróf s a szepesi káptalan egy kiküldöttje iktatta be, mint azt egy, Endre király által 1297-ben kiadott, «Paulus magister prepositus Scepusiensis» által 1307-ben átírt – s a petróczi levéltárnak a szepesi káptalannak Eszterházy József országbiró rendeletére, özvegy Petróczy Ferenczné, született Nagy Erzsébet részére 1746-ban kiadott átiratában fennmaradt – okmánya bizonyítja.
Gurede fiai ezentúl donatiójuk révén szomszédságba és összeköttetésbe, illetőleg ennek folytán ősi szokás szerint perbe jutnak a Sygrai Péter utódjaival; a pernek úgylátszik tragikus vége lehetett: az adományos Guredefi Mihály fia Péter, – Petrus filius Michaelis dictus Lengel de Korotnik megölte a már ismert Sygrai Péterfia Fekete Lőrinczet, kinek fia, Hellebrand perbe fogja apja gyilkosát, Pétert, ki kénytelen birtoka egy részét a halott fiának átengedni a szepesi káptalannak 1338. május 18-án kelt okmánya szerint.
Vérdíjba ment tehát a 41 év előtt szerzett birtok egy része, s gazdagítá a különben is nagybirtokú Hellebrandot, ki a környék egyik leggazdagabb földesura lett.
A Korotnokyak – így nevezhetjük ezentúl Gurede unokáit, – csakhamar új határperbe bonyolódnak; Korotnoky Mihály fia, Lengel Péter ama panaszszal járul Drugeth Villermus országbiró elébe, hogy határai meg lettek sértve; Drugeth ennek következtében Visegrádon 1341 aug. 14-én keltezett levelében kéri Pál jászói prépostot, hogy homo regiust küldjön ki a Péter panaszának megvizsgálására, a következő szomszédok: Bertalan fia János, Lőrinczfia Hellebrand, Istvánfia István, Heuch fia Sándor mint tanúk jelenlétében.
A jászói prépost engedve a felszólításnak Kázmérfiát Jánost és frater Georgius jászói papot bízta meg az ügy s a határok megvizsgálásával, kik a fenti tanúk előtt (Bertalan fia János helyett Bachnafia János jelent meg) a határokat bejárva, az ügyet a panaszos javára döntötték el.
Korotnoky Sámuel kérésére a szepesi káptalan átírta a jászói konvent fent említett okmányát; 1737-ben pedig átírta s 1747-ben kiadta a föntebb nevezett három okmányt (I. Péter s Hellebrand kiegyezéséről, 2. Marcus s Michael donatiójáról, 3. Péter dictus Lengel határperéről szóló okmányokat) Petróczy Ferencz özvegye kérésére s illetőleg az országbiró parancsára. A fentebb érintett okmányokból a két szóban forgó családnak következő nemzedékrendi táblázattöredékét lehet összeállítani:

Gurede. Marcus kanonok. Michael dictus Lengel de Koritnik. Együtt kapják Koritnyik erdőt 1297-ben III. Endre királytól. Petrus dictus Lengel; 1338-ban Hellebrandnak az apja megöletésért kárpótlásul földet ad. 1341-ben határbejárást kér.

Petrus de Sygra. Michael Andreas Egyezséget kötnek 1284-ben Ricolphus comessel, kitől 24 márka lefizetése mellett visszakapják ősi birtokukat, Rudnát; 1292-ben a hodkócziak elismerik a két testvér birtoka határainak helyességét. Egyiknek fia: Laurentius Niger de Rudna. Az előbbieknek Rikolffal kötött egyezségéről szóló okmányt átiratja a káptalannal. Megöli őt Petrus dictus Lengel de Korotnik. Hellebrand földet kap Petrustól; jelen van Petrus határbejárásánál mint szomszéd.

MELIÓRISZ BÉLA.

A VÁSÁROS-NAMÉNYI EÖTVÖS-CSALÁD.
(Második és befejező közlemény.)

1757. évben Eötvös Sándor beregi alispán határjárást eszközöltetett Beregmegyében Nagy-Luczka és Sztrabiczó helységek között, a mikor megállapíttatott, hogy határvonalul a Gerzsenő nevű patak szolgál. A Sztrabriczói jószágot ugyanis még 1682. évben kapta zálogúl Eötvös Miklós ötezer forintban s azóta itt külön gazdatisztet tartott. Iacute;gy 1732. évben volt Miklós özvegye Debreczenyi Mária ispánja bizonyos Kassai Ferencz, kivel az történt, hogy szép felesége beleszeretett a helybeli ruthén papba, kit Nalivajko Jánosnak hittak; a tiltott viszonyról végre az ispán meggyőződvén, felindulásában rátámadt a papra s testvére Gergely és hívei segedelmével megrohanván a paplakot, ott megütlegelte a Don Juant, marháit pedig elhajtotta. Ennek folytán Ragyóczy Ferencz birtokos 24 forintnyi birság terhe alatt megtiltotta a lakosoknak a templomba való menést, míg a vétkes pap illően megbüntettetik.
A zálogbirtokot később 1778-ban a munkácsi uradalom uj adományosa, a gróf Schönborn család váltotta vissza 4166 forinton.
1758. szept. 1-én Mária Terézia királynő nevében gróf Batthyány Lajos nádor új donácziót állított ki Eötvös Sándor és László részére Ombód és Amac helységekre nézve, megjegyezvén, hogy az azokban való birtok a 32 telket felül nem múlhatja.
E közben az özvegy, Debreczenyi Mária, elbetegesedvén, Pálfalván 1764. márczius 8-kán végrendeletet íratott, melyben a betegmegyei jószágokat fiának Sándornak, illetőleg ennek két fia Antal és Lajosnak, a pálfalvai vagyont leánya Máriának gróf Telekinének és Sándor most nevezett két fiának; a többi közt Antalnak még hat lovát és kocsiját és ezüstneműit is, meg a rézedényeket menyének, Béldy Sárának hagyta stb.
Természetes, hogy ez intézkedés, melynek híre kiszivárgott, különösen Sándort felingerlé, mit is anyjával súlyos betegségében is éreztetni el nem múlasztá; annyira, hogy ez elkeseredésében, 1764. junius 20-kán betegszobájába kéreté Krasznay Imre szolgabirót és Biró Antal esküdtjét s azok előtt kijelenté, hogy fia irányában kiméletlenűl viselkedik s «vexálásaival s folytonos követeléseivel gyötrelmeit szaporítja»; miért is kérte a magisztratust, hogy őt intsék meg, hogy a «boszantással és mortifikálással» hagyjon fel. Hasonló nyilatkozatot állított ki 1765. május 4-kén Zathureczky Zsuzsánna, ki fiának, III. Miklósnak özvegye volt s mint ilyen gyakran megfordulván beteg anyósa körül, látta, mennyi zaklatással, túlkövetelésekkel illette őt Sándor, kinek udvartartására ő sokat költvén, néha annyira megszorult, hogy a legszükségesebb életneműit is el kellett adnia, úgy hogy sokszor teljesen kifogyott buzakészlete; mely alkalommal csupán leánya Mária gróf Telekiné segíté ki, ki hozzá nyájassággal s gyöngédséggel viseltetett s így ő a nagyasszony bizalmát és szeretetét teljesen birta._{Az igazság érdekében azonban ki kell jelentenem, hogy ez adatokat E. Sándor elllenfele használta fel a perben igényeinek támogatására.}*
Ily állapotban tölte az öreg tisztes nő majd egy esztendőt, midőn végre Pálfalván 1767. november 12-ikén elhunyt.
Eötvös Sándor akkor a pozsonyi országgyűlésen mint beregmegyei követ lévén, a temetésen részt nem vehetett; mind a mellett sógora Teleki tartván attól, hogy már a temetés alkalmával is a kijátszott rokonoktól megtámadtathatnék, Kővár vidékéről negyven oláh jobbágyát rendelte be Pálfalvára, kikkel a kastélyt őriztette s kiket azután hazabocsátott. Sándor azután értesülvén anyjának elhunytáról s végrendeletéről, nem késett az akkori törvényszabta modor szerint hiteles helyeken ellenmondását és óvatolását kijelenteni s tiltakozásait különösen sógora, gróf Teleki Sámuel tábornokkal közöltetni, ki ennek következtében 1765. január 10-ikén a szatmármegyei közgyűléshez beadott visszaintetést és protestatiót, melyre másnap Sándor felelt, a többi közt állítván, hogy valótlan nővére Máriának a grófnénak azon kijelentése, hogy deficiált három öcscse (Imre, László és Lajos) után ő, a nővér lenne az öröklésre jogosított s tiltakozott az ellen, hogy ő és sógora erőszakkal behelyezkedtek a pálfalvai jószág felerészébe.
Később hatóságilag tudatta, hogy ő is önerejüleg fog igyekezni törvényes örökébe behatolni s ha máskép nem, erőszakkal foglalja el az őt illető vagyont, azért felhivatta sógorát, hogy a birtokot önként engedje át.
Teleki tábornok és neje pedig, hogy a törvény azon axiomájának, mely azt mondja, hogy «beati possidentes», hogy annál a jog, kinél a birtoklás – megfeleljenek s a pálfalvai jószág felerészének tényleges birtoklását kimutathassák, azt követték el, hogy a pálfalvai kúriát környező palánkot, melyet Sándor állíttatott volt, elmozdították és azt úgy emeltették fel az udvar közepén, hogy a kerítés kétfelé rekeszté azt, melynek egyik felét a grófék, a másik felét pedig Antal és Lajos ifiak használták, kik ott egy kisebb melléképületben meghúzódtak. Lajos különben a katonai pályára lépett volt, mert még 1764. évi október 21-ikén kelt szerződés szerint megvette Tokajban bizonyos Neuendorff Károly cs. és kir. hadnagytól ennek tiszti helyét, rangját s most szabadságon otthon tartózkodott.
1765. április 18-ikán Sándor Pálfalvára érkezvén, nevezett fiaihoz szállt; megérkezését azonnal bejelenté Telekinek a gróf öreg jágere, ki azzal bízatott meg, hogy minden támadási jelenségre vigyázzon. Ennek következtében a gróf lakását azonnal védelmi állapotba helyezé, lő- és vágó fegyverkészletét rendbe hozatta, a puskákat megtölté s szolgaszemélyzetet készenlétben tartotta.
Sándor pedig, miután az átengedésre való felhívásra kedvező feleletet nem kapott, elhatározta, hogy erőt alkalmaz s mindenekelőtt a kuriát kétfelé osztó palánkot ledönteti. E végből másnapra berendelteté embereit s jobbágyait, kikhez felvilágosításúl és buzdításúl ily szavalat intézett:_{Ez adatot az 1765. ápril 20-kán Fogarassy Antal szatmári szolgabíró és Olvasztó Miklós esküdt által Pálfalván eszközölt bírói eljárási és tanuhallgatási jegyzőkönyvből vettem; ez alkalommal hit alatt tizenhat szemtanu hallgattatván ki, ezek a tényállást egyezőleg megállapíták.}* «Barátim! Azt akartam értéstekre adni, hogy isten és a világ tudja azt, hogy én mind az én atyámnak, mind az anyámnak természet szerint való gyermeke vagyok és hogy ezen pálfalvai jószághoz a nénémnek jussa nincs. Tudva van az is, hogy e jószág egyedül engem illett törvényesen; hogy szegény anyámat boldogult atyám végrendelete szerint, csupán a haszonvétel illette s így végrendelkezése törvénytelen lévén, néném jogtalanul szállt beléje akkor, midőn én mint beregmegyei követ innen távol Pozsonyban az országgyűlésen voltam s ennélfogva csak úgy áll a dolog, mintha anyám csak tegnapelőtt este, midőn ide a jószágra érkeztem, halt volna meg. Az időmúlás jogaim hátrányára nem szolgálhat s így midőn most a jószág egyik részébe belépek, kívánom a másik felét is, melyet ő nagyságok elrekesztettek, birtokomba venni és azt az elválasztó rekesztől megszabadítani. Én fegyverkezni nem akarok; de ha szabad volt ő nagyságéknak távollétemben akaratom ellen a palánkot a maga helyéről elmozdítani és udvaromat elrekeszteni ezen jószág emberei által, hasonlóképen nekem is szabad azok által azt az előbbení helyére visszatétetni és udvaromat a rekesztől felszabadítani. Én tehát azt akarom most: hogy hányjátok el azon palánkot az udvar közepéről és állítsátok fel a régi helyére. Én megüzentem jelenlevő esküdturaimék által ő nagyságéknak, hogy fegyveresen fellépni nem szándékszom, mert az tiltva van és ámbár két-három puskás emberem lészen is, azok nem arra valók, hogy fegyverkezzenek, hanem csak jelzéseűl annak, ne ő nagyságék fegyverkezzenek; a minthogy nem is gondolhatom, hogy ők fegyverkezésre fakadjanak, mivel semmi törvénytelenségre nem igyekszem. Azért is senki, akinél puska van, lövést ne tegyen, hanem csak a palánkot hányják el, mivel tudom, hogy ő nagyságék sem nyulnak fegyverhez!»
S e szavak után Eötvös Sándor pipaszó mellett két fiával, Antallal és Lajossal megindult emberei élén az udvart elrekesztő palánk végéhez az istálló felé, hogy ott a kerítés elbontásához fogjanak.
De halljuk az első tanu, nemes Hajnal Szerencsi Sámuel 27 éves embernek vallomását a további történtekről, ki pedig a grófék bizalmasa volt, mert a kastélyból jött a támadás színhelyére. Ő ekép vall: «Sem az ur, (Sándor) sem a jobbágyok kezeiben nem volt sem bot, sem semminemű fegyver s láttam, hogy hozzá is fogott a palánk elhányásához, és akik hozzányulni vonakodtak, egyik ember kezéből kikapván egy pálczát, azzal ütötte őket; a praetendált palánkon túl pedig gróf Teleki Sámuelné Eötvös Mária asszony ő nagysága udvarának földjére sem magok az urak, sem pedig emberei közül egyik sem lépett át, hanem az Eötvös Sándor úr a maga részére hagyatott udvara felől kezdé elhányatni a palánkot. Ez Szent-György hava 18-dik napján történt, a mit méltóságos imperiális gróf széki Teleki Sámuel úr és neje ő nagysága látván, mindketten előlmentek a palánkhoz; maga a gróf úr fegyveresen kardosan és puskával, nyolcz hasonló fegyverben felkészült cselédjével együtt a maga praetendált udvara felől. Akkor Varga András nevű szegény ember a palánkhoz hozzányulván, hogy kirántsa, de a méltóságos grófné eltaszította a kezét, mondván, menj el, András, nem kívánom rosszadat. A gróf is hasonlóúl mondá neki, azzal recedált az ember, miért azonban Sándor úr egy pálczával megütlegelte s ujra a palánkhoz hajtotta. Akkor láttam, hogy a gróf úr vagy kétszer hozzádöfött a puskával, de még akkor, hogy puskát csappangatott volna hozzá, nem láttam s nem hallottam. Nemsokára azonban egy puskaszó hamar esett a döfés után, de tudom, hogy akkor senki sem sérült meg s az elsö lövés után azt mondotta a méltóságos gróf uram: No hát csak lőd! Azzal a puskalövés folyvást ment egymás után, kik között a gróf is kirántván puskáját az emberek kezéből, névszerint Verebélyi Jánoséból is lőtt Eötvös Sándor úr embereire s akkor hallottam jajgatásokat és sírásokat a túlsó udvar felől, de a meglőtt embereknek lehullásokat nem láthattam a palánkon át. Hallottam azt is füleimmel, hogy a gróf úr megparancsolta cselédjeinek, hogy addig ne lőjjetek, míg én nem parancsolom meg, de Eötvös Sándor urat és öcséimet ne lőjjétek, ha szintén annyira kél is a dolog. Azt nem hallottam sehol, hogy valaki mondott volna innen vagy onnan, hogy az urat lőd.
Ki lőtte agyon az embert, (Varga Andrást), nem tudom; de gróf Teleki urat azért gondolom, hogy ő lőtte agyon, mivel homloktetőn esett rajta a lövés szemben; a többi sebeseket a sok puskás között nem tudom névszerint, kik lövöldözték meg, hanem tudom azt, hogy öten sebesültek meg Eötvös Sándor úr emberei közül, a hatodik pedig mindjárt meghalt; a hetedik a gróf ur emberei közül úgy sérült meg, hogy midőn a gróf hatodszor akarta megtölteni puskáját, véletlenül kisült és farba lőtt egy embert. Az bizonyos, hogy a gróf minden cselédjénél volt 2-3 lőfegyver s azonkívül a házban az ő nagyságék asztalán is voltak feles töltött puskák és pisztolyok készen azóta, a mint E. Sándor uramtól Biró Antal és Pelei Ferencz jurassor uraimék valamelyik üzenettel mentek a gróf urhoz, melyre ő azt mondá: «No ha úgy van a dolog, most az ő felsége kardját felkötöm; íme hivjátok be a jágert, töltögessétek meg a puskákat és megparancsolta az öreg jágernek azt is, hogy ébren vigyázzon és ha Sándor ur jön, adja neki rögtön hírül. Különben igaz az is, hogy a gróf a nagyasszony temetésekor felhajtott kővárvidéki oláh jobbágyainak elbocsátásukkor azt mondá, hogyha Eötvös ur emberei a grófék ellen feltámadnának, Kővár vidékről száz puskást hozat és őket mind gyermekestől az erdődi tömlöczbe hordatja.»
Egy más tanu Molnár Sándor, ottani molnár azt vallá még, hogy a grófné maga, midőn a palánkhoz jött urával a gróffal és puskákkal s karddal felfegyverzett cselédeivel, előbb kérte a túlsó oldali embereket, hogy az istenért, menjetek el, mert meglőnek benneteket; s a gróf ur is mondá haragosan, takarodjatok el, ördög teremtette, mert mindjárt meglőlek; de nemsokára a grófné megsértvén valahogyan a palánkon kezét, ezen megharagudt s így szóla a grófhoz: lőd meg szívem! s akkor lőtt a gróf először a palánkon át. Majd midőn a puskával döfött, Károly Pál nevezetű jobbágy megfogta a kinyujtott puskáját s azon huzakodtak, de belülről három is segítvén a grófnak, ő akkor lőtt s megsebzé Budi András nevű ombodi jobbágyot, a mire az öreg jáger és a cselédség is kezde a gróf parancsára lövöldözni, a jobbágyok pedig futásnak eredtek.
Némely tanu azt is állítá, hogy a támadás elején, az első lövés után, a gróf czélba vette sógorát is; a minthogy viszont Sándor ur is kikapván egyik embere kezéből a puskát, szintén ráfogta azt, de erre megijedvén a grófné, aggodalmasan, rémülten s felkiáltva kérte az urát, mondván: «jaj kedvesem, a véremet ne lőd!» S akkor erre mindkét fél lebocsátá a fegyvert.
A megkísérlett kerítésbontás tehát nem sikerült, mert a lövésektől megriadt népség szétoszlott; s így önerejüleg nem vehette birtokába Eötvös Sándor Pálfalva másik felét; de ez iránt megindítá a pert, mely sokáig elhúzódott; az április 18-iki emberölés miatt pedig gróf Teleki Sámuel tábornok, bűnfenyítő eljárás alá vétetvén, azért nemsokára minden forumon «hat heti áristomra» ítéltetett.
Eötvös Sándor kir. tanácsos pedig nejével, uzoni Béldy Sárával egyéb terjedelmes birtokait kezelvén, gyakran megfordult Naményban is, hol 1766-ban fölkérte őt Beregszászból Melczer Pál kincstári ügyész az iránt, hogy mivel a kormány Naményban sóhivatalt és raktárt szándékszik emeltetni, jelöljön ki e czélra telket; Sándor erre késznek is nyilatkozott, de bér fejében kivánt bizonyos kősómennyiséget. Arra jul. 14-ikén Melczer azt válaszolá neki, hogy az állam nem veheti magára a szokatlan terhet, mert egyáltalában nincs szokásban, hogy census fejében sót adjon, hanem kéri őt, hogy ex amore unice servitii regii szabjon ki bizonyos olcsó bért, mert hisz a kincstár által megperelt vagyona elnyerése előtt ő bizonyára szívesen engedett volna ingyen is e czélra helyiséget. Mely ügy azután méltányosan rendeztetett is. Sándor állíttatott ott Naményban katholikus kápolnát is, kőoltárral s a kellő felszereléssel, melyeket 1771. június 16. átvett használatul Jancsó Ferencz minoritaszerzetes.
Sőt Sándor folyvást szaporítá birtokait; így 1770. báró E. Miklóstól megvette ő és neje Béldy Sára tizenkétezer forintért a csengeri, cs.-ujfalusi, jánosi, tunyogi, angyalosi, sályi, sonkádi, ököritói, sándori, kocsordi, atyai és gyülvészi részeket, melyeket Eötvös László haszonbérelt.
Még ugyanazon 1771. évben hunyt el ezen Eötvös Sándor, a midőn azután testvérei július 19. a naményi kastélyban összejővén, névszerint Eötvös Miklós báró és tábornok és Imre, mint édes anyja és testvérei meghatalmazottja is, a peres kérdéseket egyességileg elintézték; az okiratot előttemezvén Eötvös József kerületi táblai biró is. Majd november 28-ikán Pálfalván gróf Teleki Sámuel és Eötvös Imre, ez ugy is mint fi- és nővérei meghatalmazottja, külön egyességet kötöttek a pálfalvai, ombódi és amaci birtok felosztására nézve. Elintéztetett azon ügy is, melyre nézve Eötvös Miklós még 1763. évben pert indított Eötvös Sándor, József, László és Zathureczky Zsuzsánna mint Miklós özvegye s gyermekei ellen tizenhatezer forintnyi követelése iránt s melyben még 1769. szept. 9-ikén hozatott volt az első ítélet.
Sándor gyermekei akkor mind éltek, névszerint Antal és Lajos, ki mint hadnagy szolgált s 1770. Arsdorfon Csehországban állomásozván, onnan gyakran kért szüleitől pénzt, így május 10-ikén is írta, hogy 216 forintnyi adóssága levén Magyary nevű ezredesének, kéri azt akép rendeztetni, hogy a mennyiben Magyarybizonyos Nikli Károly nevű kovácsnak Munkácson, ki annak előtte a nemes Török nevű lovasezredben Gvadányi József századában (escadron) szolgált, 200 forinttal adósa, törleszszék szülei ezt a nevezett kovácsnál s küldjék fel neki a nyugtát vagy kötvényt, mit a jószívű, igen művelt és előzékeny ezredes köszönettel fog venni. 1773-ban a Nándorffy-lovasezredben szolgált.
Lajos később hazakerülvén, nőül vette Lethenyey Borbálát, kivel 1789. táján bekövetkezett haláláig boldogul élt; l790. május 17-ikén József nádor oltalmi levelet adott ez özvegyasszonynak arra nézve, hogy özvegyi joga élvezésében ne háborgattassék. Mint ilyen sokáig élt, mennyiben még 1804. évben sógora E. Imrével Cemplárban egyességet kötött csengeri birtoklási ügyben. Ez okiratot az özvegy nemcsak aláírta, hanem a családi (Eötvös-féle) czímerrel meg is pecsételte. Úgy látszik, hogy gyermeke nem volt, mert a családi iratokban erről említés nem történik.
I. Sándor harmadik gyermeke a sokszor említett (II.) Imre kerületi táblai birónak első neje volt Mészáros János ezredes és Diószeghi Mária leánya, kivel azonban nem sokáig élhetett, mert az 1770-es években már Klobusiczky Cecil említtetik nejéül. Atyja, Klobusiczky József, előkelő hivatalt viselt Máramaros-Szigeten. Úgy látszik, hogy e házasságból sem születtek gyermekek._{Mészáros Jánosné Csomaközről Imréhez irt levelében Imrét fiának, vejének nevezi, de hogyan hívták leányát, nincs nyoma. Akkor volt Mészárosnak, ki később tábornok, lett még egy 1784-ben született kis leánya Janka, ki idővel gróf Teleki László nejévé lőn s meghalt, mint csillagkeresztes hölgy, 1844-ben.}*
A negyedik gyermek: Ferencz, a papi pályára lépvén, Egerben és Nagybányán – itt plébánosul – lakott s öröksége jövedelmeit is élvezé. 1782-ban kéri bátyját, Imrét, hogy a közelebb felmért jószágot igazságosan ossza fel ötfelé.
Huga Teréz (Sándor ötödik gyermeke) 1762-ben hajadonul említtetik és 1770 táján ment férjhez gróf Béldy Kelemenhez Erdélybe. 1771. nov. 4-ikén kelt iratban elismeri, hogy 2049 frtra becsült kelengyével láttatott el, mely bizonyítványt később Debreczenben 1783. márczius 6-ikán Becsky László kerületi táblai jegyző és Péchy Antal juratus is megerősített. Egyetlen leánygyermekét Máriát elvette később búlyi Jékey István, kitől születtek Menyhért, Mária (Fráter Lászlóné) és István.
Hatodik gyermeke Eötvös Sándornak volt Mária, ki Szögyényi József szabolcsi törvényszéki elnökhöz ment férjhez s kitől születtek Szögyényi Sándor † 1853, Lőrincz † 1858., Mária csíkmindszenti Czikó Mihályné; József (neje Eördögh Mária); Gábor (neje Ujhelyi Emília); Eleonora, Pelei Imréné és Janka váczböszörményi Kelemen Ferencz neje.
Eötvös Sára (hetedik gyermek) neje lett Szeleczky Jánosnak, ki 1787-ben volt Nagybányán bányatanácsos és tanár, ennek egyetlen leánya Karolina neje lett altorjai báró Apor Lázárnak; végre a nyolczadik gyermeke volt.
Eötvös Sándor (II.) ki született 1767-ben, iskoláit Egerben elvégezvén, hol testvérbátyja Ferencz, a pap viselte gondját, később II. József önkényes uralkodása alatt a hivatalnoki pályára lépett, ajánlván őt 1786-ban atyjának sógora, Klobusiczky József (mint az Eötvös Imréhez Máramaros-Szigetről okt. 18. kelt leveléből kitűnik) jegyzőül Rosenfeld máramarosi főispánnak, kit «egy drága, tudós, okos és értelmes embernek» jellemez. És Sándor valóban haladt tisztviselői pályáján, volt megyei jegyző, beregi szolgabiró, kincstári ügyész, később nagybányai felügyelőségi előadó és utóbb 1807-ben szatmármegyei alispán és kir. tanácsos._{E diplomája kelt Bécsben, 1814. szept. 16.-án.}* Nőül birta szakaszi Vankay Katalint, kitől született négy gyermeke: Mihály, Tamás, Katalin és Emilia.
Mihály 19 korában katonai pályára lépvén, mint hadapród 1816-ban atyja halála előtt Velenczéből visszatért._{1816. május 20. kelt szabadságlevele szerint született Nagybányán s odavaló illetőségű s szolgált a 34. gyalogezredben mint káplár.}* S később megyei hivatalt viselvén, volt Szatmármegyében alispán és 1848-ban kormánybiztos; Lorán Mária nejétől született Róbert, kinek neje Ujfalussy Ottilia s ennek gyermekei Klára, Jeney Károlyné, Sándor († 1885), Ilona Pap Kálmánné, Emília Jaeger N.-né, Irén, Róbert és Mihály.
Tamás Beregmegyében lakván, volt itt főispán és 1848-ban szintén kormánybiztos, később pedig képviselő. Neje ludányi Bay Teréztől született leánya Natália, Szilágyi István országos képviselő († 1894.) neje és Jenő, vásárosnaményi birtokos, kinek neje jenői Rácz Ilonától születtek: Tamás, Sándor, Jenő és Ilona.
Katalin Schweizer Gábor főkamaragróf neje lett.
Emilia pedig Ujfalussy Miklós főispán hitvestársa.
Megjegyzem, hogy az 1849-ki szabadságharcz, lezajlása után az önkényes kormány Eötvös Tamás és Mihály volt kormánybiztosok beregi, szabolcsi, szatmári, biharmegyei és erdélyi vagyonukat elkobozván, őket haditörvényszékileg fogságra és vagyonvesztésre is ítélte. Később azonban birtokukat visszakapták.
II. Eötvös Miklósnak (I.) József fiától született három figyermek: József (II.), László (II.) és Miklós (III.), kik mindnyájan előkelő állást foglaltak el sőt Eötvös Miklós jeles, kitűnő tulajdonságai s érdemei következtében bárói rangra emeltetett.
II. József fiatalabb korában katona volt, mint kapitány feküdt Vámos-Pércsen is; majd debreczeni kerületi táblai biró lett s nejétől Jánoky Zsuzsánnától született Károly 1750; Julia (1752–1822. Okolicsányi Józsefné); Amália szül. 1753. (Kubinyi Józsefné), III. József szül. 1759. (kinek neje lőn Szaplonczay Teréz) és Zsuzsána 1760., ki Bagossy Mihály hitvestársa lett és 1787. előtt Mihály. Ezek közül különösen kiemelendő Károly, ki a harczi pályán szerzett hervadhatlan koszorut és emléket.
Ő 16 éves korában, tehát 1766. évben mint közlegény állt a huszárok közé és igyekezetével már a bajor örökösödési háboru kezdetén fölvitte hadnagyságig._{Hadtörténelmi közlemények IV. évf. 3. sz.}* E háboru alatt 1778. október elején a poroszok előnyomulásának megakadályozására ő zárta el Falkenhayn vidékén a nagy zsilipet, mely a környék erdőségeiben levágott fát Porosz-Sziléziába usztatta; úgy tett egy másikkal is s a tizenötezerölnyi fakészletet fölégette. 1788-ban lett kapitánynyá s innen túl erélyét még inkább kezdé érvényesíteni.
A foksáni csatában az ő százada volt az elővédnél s kezdé nagy bátorsággal a győzelmes ütközetet. Nemsokára azután kémszemlére indult a Rimma vízen át s vitézül állott ellen a háromezer török kemény támadásának. Ezért s egyéb jelentékeny szolgálataiért jutalmúl őrnagyi rangot kapott 1790-ben.
A franczia háboru kezdetekor ezrede Németalföldre rendeltetvén, maradandó dicsőséget szerzett a valenciennesi ütközetben, hol a huszárok, kikhez a Sztáray-gyalogságból egy csapat önkéntes csatlakozott, egyetlen rohammal 12 franczia ágyut és lőszerkocsit foglaltak el. Két nap múlva az ellenség Preteau mellett egy magaslatot szállt meg, melyet földsánczokkal erődíteni kezdett. Itt ismét Eötvös Károly kapta a megbízást, hogy az ellenség megfészkelését ez előnyös helyzetében meggátolja, s az ő intézkedései oly czélra vezetők voltak, hogy a huszárság (a Barko ezredbeliek) a franczia lovasságot visszavetette, gyalogságába betört, nagy részét levágta s az állást a császári elővéd: Ottó vezérőrnagy alatt elfoglalhatta. Ezért, valamint a famarsi diadalból e vitéz huszárőrnagyra eső elismerés fejében a rendkáptalan megítélte neki a lovagkeresztet. 1794-ben Birch és Oldenhofen alatt, majd 1795-ben Mainznál s a következő évben az alsó Rajna vidékén Meinsdorfnál, Altenkirchennél és Uekeradnál oroszlánbátorsággal harczolt, ekkor alezredessé kineveztetett s e minőségben vezette huszárjait a neuhofi csatába 1797. április 22-ikén, hol halálos sebet kapván, ennek következtében a mainzi katonai kórházban 1797. július 29-ikén elhunyt.
Ki a magyar vitézségnek ennyi dicséretes, szép s általán elismert jeleit adta, méltán megérdemli, hogy emlékét tiszteletben tartsuk.
Eötvös (I) József fia II. László volt 1765-ben Szatmármegyében főszolgabiró s 1785-ben alispán. Első neje volt Thoroczkay Krisztina, második Becsky Klára. Gyermekei: Erzsébet, Kállay Leóné, III. László, kinek neje volt Kállay Cecil és János (sz. 1745-ben), ki a báró Vécsey családból birt feleséget és 1800-ban szolgabiró volt.
IV. Miklós, cs. és kir. tábornok élt 1716–1783 években; ő midőn Mária Terézia királynő ellen majd a fél Európa hatalmasai feltámadtak, annak hősi védelmezésében tevékeny részt vett és rendkívüli buzgóságot tanusított. Iacute;gy előbb a szatmármegyei felkelt nemesség vezére, majd pedig mint cs. kir. tábornok szerzett elévülhetlen érdemeket, miknek jutalmazásáúl 1768. febr. 2. kelt diplomával bárói rangra emeltetett. Ez okiratban megállapíttatott az uj bárói czímer is, melynek alapja az Eötvös nemesi család eredeti czímerében kék mezőben ágaskodó arany griff, mely jobbjában arany markolatu kivont kardot tart. Az új czímer négyfelé osztott paizs, lent egy gulaalakú szelvénynyel s abban folyampólyával zöld mezőn, s a közepén levő paizszsal, melyben a griff ábrázoltatik. Az első és negyedik udvar ezüst mezejében a Splényi czímerből vett fekete medve áll, első két lábában nyitott könyvet tartva, míg a második és harmadik udvar veres mezejében hátsó két lábán aranyoroszlán áll, első lábaival fejér liliomot tartva. A két egyszarvú által tartott paizson bárói korona s azon három nyitott sisak áll, ezeken jobbról a griff, balról az oroszlán s a középsőn egy ezüst-feketével és egy veres-aranynyal vágott elefántagyar közt, melyeknek öblös végéből a jobboldalinál kék s a baloldalinál fejér zászlócska nyulik ki, áll a kinövő pánczélos vitéz, jobbjával kivont kardot tart s balját csípőjére teszi s mely a nemesi család czímerében is előfordul.
A báróságot nyert Miklósnak neje báró Splényi Annától született Ignácz (1763–1838) és Gábor.
Ignácz főpohárnoknak s abauji főispánnak nejétől báró Szepessy Máriától született II. Ignácz, főtárnokmester és sárosi főispán († 1851. aug. 21.). Első neje volt báró Lilien Anna, második Fay N. Ezek gyermekei: Julia gróf Vieregg Károlyné, József (sz. 1813. szept. 3.) volt miniszter és Dénes. Báró Eötvös József miniszternek nejétől Rosty Ágnestől született gyermekei: Ilona, földeáki Návay Lajosné, Jolán pallini Inkey Istvánné, Mária Plener Ernőné és Loránt, vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, a M. Tud. Akadémia elnöke; kinek nejétől Horváth Gizellától született gyermekei Rolanda és Ilona.
Gábornak, gróf Almássy Annától csupán egy leánya született: Alojzia, (sz. 1791. szept. 25.; ki gróf Serényi nejévé lőn.
Midőn a család 1824. évi június 16-ikán a csengeri birtokot maga közt felosztá, akkor négy ágat állapítottak meg; az elsőt képezte néhai Eötvös Sándor ágazata Vankay Katalin özvegy négy gyermeke; a 2-dik ágat Szeleczky János özvegye Eötvös Sára gyermeke Karolina báró Apor Lázárné; a 3-dikat Jékey Istvánt mint elhunyt neje gróf Béldy Máriától született Jékey Menyhért, Mária és István gyámatyja; végre a 4-dik ágat néhai szögyényi Szögyényi József elhunyt neje Eötvös Máriától született gyermekei Sándor, Lőrincz, Mária, József, Gábor, Eleonóra és Janka.
Azon évben június 23-ikán az osztály után Eötvös János, mint Eötvös Sára biztosa, Eötvös Mihály, mint anyja és testvérei meghatalmazottja és Szögyényi Sándor úgyis mint Lőrincz és Mária testvérei megbízottja, abban is megállapodtak, hogy Jékey Istvánnak, illetőleg gyermekeinek átengedik 2500 forintban a csengeri nagy kőházat, míg az Eötvös Lajos-féle ottani kúria a Szögyényi utódoknak jutott.
Az egész Eötvös-családnak leszármazását és elágazását leghívebben feltünteti a mellékelt tábla, mely a nemzedékrendet I. Miklóstól, a XVII. század végétől mostanig tartalmazza.

Az Eötvös-család leszármazása.
I. Miklós, neje Nagy Erzsébet. II. Miklós. 1. neje Irinyi Borbála. 2. neje királydaróczi Debreczenyi Mária. 1. Éva. Lehoczky Ferenczné. 1. I. József, alispán. Szalay Anna. 1. Krisztina. Felsőpulyai Bükk Andrásné. 1. III. Miklós. Zathureczky Zsuzsánna. 2. Mária. Gróf Teleky Samuné. 2. I. Imre, kapitány. Gr. Conspurg Anna-Mária. 2. I. Sándor uzoni Béldy Sára grófnő. 2. I. László † 1758. 2. Lajos † II. József, kapitány s ker. táblai biró. Jánoky Zsuzsánna. II. László alispán. 1. neje Thoroczkay Krisztina. 2. neje Becsky Klára. IV. báró Miklós tábornok † 1783. Báró Splényi Anna. Elek † Imre. 1. Károly, alezredes † 1797. 2. Julia. Okolicsányi Jánosné. 3. Amália. Kubinyi Józsefné. 4. III. József. Szaplonczay Teréz. 5. Zsuzsánna. Bagossy Lászlóné. 6. Mihály † 1. Erzsébet. Kállay Leoné. 2. III. László. Kállay Cecil. 3. János. Báró Vécsey Mária. Gábor. Gr. Almássy Anna. I. Ignácz. Báró Szepessy Mária. Alojzia. Gr. Serényi Jánosné. II. Ignácz. 1. neje báró Lilien Anna. 2. neje Fáy N. Julia. Gr. Vieregg Károlyné ezredes. József. miniszter. Rosty Ágnes. Dienes. 1817–1873. Ilona. Földeáki Návay Lajosné. Jolán. Pallini Inkey Istvánné. Loránt, miniszter, akad. elnök Horváth Gizella. Mária. Plener Ernőné. Rolanda. 1878. Ilona. 1880. Antal † Lajos † 1789. Lethenyey Borbála. II. Imre † 1. Mészáros N. 2. Klobusiczky Cecil. Ferencz pap. Teréz. Gróf Béldy Kelemenné. Mária. Szögyényi Józsefné. Sára. Szeleczky Jánosné. II. Sándor. Vankay Katalin. Mária. Jékey Istvánné. 1. Sándor. 2. Lőrincz. 3. Mária. Czikó Mihályné. 4. József. Eördög Mária. 5. Gábor. Ujhelyi Emilia. 6. Eleonóra. Cselei Imréné. 7. Johanna. Kelemen Ferenczné. Sára. Szeleczky Jánosné. II. Sándor. Vankay Katalin. Mihály. Lorán Mária. Tamás. Ludányi Bay Teréz. Katalin. Schweizer Gáborné. Emilia. Ujfalussy Miklósné. Arpádin. Komoróczy Sándorné. Róbert. Ujfalussy Ottilia. Margit. Jeszenszkyné. Natália. Szilágyi Istvánné. Jenő. Borosjenői Rácz Ilona. 1. Klára. Jeney Károlyné. 2. Sándor. († 1885.) 3. Ilona. Pap Kálmánné. 4. Emilia. Jaeger N. 5. Irén. 6. Róbert. 7. Mihály. 1. Tamás. 2. Sándor. 3. Jenő. 4. Ilona.

LEHOCZKY TIVADAR.

„SIEBMACHER” NAGY CZIacute;MERES KÖNYVE.

Az idegen nyelven megjelent czímeres könyvek közül minket a «Siebmacher»-féle érdekel legjobban, mert legújabb kiadása tartalmának körülbelül egy tizenegyed része velünk foglalkozik és a magyar nemesség czímereit oly nagy számban öleli föl, mint azt eddig egy ilyen mű sem tette.
Ezért annyi köszönettel tartozunk a kiadóknak, hogy közjogi botlásaikra szemet húnyhatnánk, ha több körülmény arra nem utalná a nyilvánosság számára író magyar embert, hogy minden közjogi tévedésre vezető dolgot tisztázzon.
Hiszen tapasztalásból tudjuk, hogy Lustkandel és elvtársai ennél csekélyebb dolgot is fölhasználtak ellenünk s hogy a velünk szövetségben élő Ausztriában még ma is czéltudatosan terjesztenek tévtanokat nemcsak az osztrák polgári, de a közös katonaiskolákban is: Például:
A «Lehrbuch der Allgemeinen Geschichte für die k. k. Militär-Realschulen verfasst im Auftrage des k. k. Reichskriegsministeriums» 3. kötetének 53. lapján azt mondja:
«Von dem Jahre 1526 datirt (demnach) die Begründung der Österreichisch-ungarischen Monarchie».
A «Lehrbuch der Allgemeinen Geschichte» von Gindely (mit k. k. Ministerialerlass vom 12. Juni 1888: Zahl 11558 allgemein zulässig erklärt), III. kötetének 85. lapján a következőt mondja:
«. . . . . hingegen erweckten die glorreichen Erfolge in den Türkenkriegen und die fast vollständige Unterwerfung Ungarns das Gefühl der Zusammengehörigkeit der österreichischen Völker, riefen einen allgemeinen österreichischen Patriotismus (!?) hervor und bewirkten die innere Vereinigung der österreichischen Erbländer, unter denen jetzt auch Ungarn zählte, zur Monarchie.»
Az osztrák közoktatásügyi miniszterium által 1890-ben jóváhagyott Kozenn és Jarz-féle földrajzban meg azt olvassuk, hogy: «die Monarchie besteht zwar aus zwei Gruppen, welche jedoch einen Kaiserstaat bilden. »
Ha a kiegyezés, illetőleg az Ausztriával való viszonyunk rendezése után 20-25 esztendővel az osztrák közoktatásügyi és a közös hadügyminiszter tudtával ilyen valótlanságokat tanítanak, nem lehet csodálnunk, hogy Nürnbergben egykor, a mű tervezésekor egy törvénytelen kormány kijelentése után indulva, Magyarország soha föl nem adott közjogi állását ignorálták a német kiadók és tervezők, de annyival inkább kell csodálkoznunk a magyar szerkesztők eljárása fölött, a kik sehol sem adtak kifejezést annak, hogy Magyarország sohasem volt része annak a birodalomnak melyet 1804 óta Kaiserthum Österreichnek neveznek és sehol sem protestáltak az ellen, hogy a magyar nemeseket a horvátoktól és erdélyiektől elkülönítve az örökös tartományok nemeseivel egy kalap alá vegyék a IV. kötetben, mely az «Österreichischer Adelt» öleli föl.
Ezt a mulasztást nagy hibának tartom, mert «qui tacet, consentire videtur» nekünk pedig kötelességünk nem hallgatni, de mindig és mindenütt azt hirdetni, hogy a magyar korona országai törvény szerint soha sem voltak Ausztriának alárendelve és hogy Erdély meg Horvátországnak nemesei ugyanannak a magyar szent koronának tagjai, mint az anyaországéi, még akkor is, ha nemesítésüket valamely erdélyi választott fejedelemnek köszönhetik is.
Az elmondottakból látni, hogy milyen alapos kifogás alá esik a mű beosztása.
Most, hogy elmondtam úgyszólva mindent, a mi lényeges rosszat csak mondhattam e műről, mielőtt annak részletes ismertetéséhez fognék, megbízható forrásból vett informatio alapján örömmel tudatom, hogy a kiadók a mű alaposságának rovására elkövetett ezt a hibát a zárószóban rectificálni fogják.

* * *

A német armorialok egyik legrégibb s legtökéletesebbje az, a melyet Siebmacher János_{Siebmacher (Sibmacher) János 1597-ben egy hímző és csipke minta-könyvet is adott ki, a mely több kiadást ért. Az utolsó kiadás 1885-ben Berlinben jelent meg.}* rajzoló Nürnbergben 1604-ben adott ki először az akkori szokás szerint hosszadalmas, majdnem tárgymutatót pótoló czím alatt.
Az első kiadást úgylátszik csakhamar elkapkodták, mert 33 évvel később Fürst Pál nürnbergi műárús ismét kiadta, e kiadáson kívül még az 1666/7-iki öt részből álló, a Helmers, Weigel Kristóf és Raspe Miklós Gábor kiadásait ismerjük. E mű nem mindig viselte Siebmacher nevét, hol Fürst, hol Helmers, hol Weigel czímeres könyvének nevezték, sőt Köhler Dávid nevével is jelezték, ki 1735-ben egy előszót írt az akkor megjelent kiadáshoz.
Az 1753. és 1771-iki kiadásban is ez az említett előszó található, de az utóbb említett czímlapjára Raspe ismét Siebmacher nevét helyezte.
Ezután pótfüzetek jelentek meg, melyeket 1806-ig folytattak, a mikor a 12. vagyis utolsó pótfüzet is megjelent.
Az utolsó kiadás minden jó tulajdonsága mellett sem elégítette ki az akkori tudós világot. Általános volt a vágyakozás egy még teljesebb ilynemű munka után. Ennek megfelelendő, Merz Julius kiadó dr. Hefner Ottó Titánnal szövetkezett, hogy «Siebmacher's grosses und allgemeines Wappenbuch» czím alatt egy új ilynemű művet adjon ki, hol a czímerek mellett a blazonáláson kívül forrásidézésekkel genealogiai jegyzeteket is közöljenek az illető családokról.
1853-tól 1864-ig 66 füzet jelent meg, melynek szövege s 14,000-et meghaladó czímerrajzai Hefner munkáját dicsérik.
E közben a kiadó a szerkesztővel meghasonlott, minek következtében Dr. Hefner visszalépett a szerkesztőségtől s a mű folytatása egyidőre megfeneklett, míg aztán Grenser Alfréd kitűnő heraldikus, utóbb könyvkereskedő Bécsben, vette át, ki Merz kiadó haláláig a porosz nemesség czímereinek leírását folytatta.
E kiadó halála után 1867-ig ismét szünet állt be, a mikor Korn Lajos vette át a nürnbergi kiadóüzletet. Ebbe az időbe esik a 67., 68. és 69. füzet kiadása, ekkor lépett vissza Grenser s ekkor osztotta meg a kiadó a szerkesztést Mülverstedt levéltári tanácsos, Hildebrandt tanár, rosenfeldi Heyer cs. k. kapitány, Gritzner porosz kir. főhadnagy és Gautsch drezdai ügyvéd között. Nagy nyereség volt Hildebrandt tanárnak a szerkesztőségbe való belépése, ki egyike a legjobb czímerrajzolóknak.
A megnevezett szerkesztőket többen támogatták munkálataikban, a többek között 1872 óta báró Grass, Bierbrauer, Brennstein, stb.
A munka sokkal nagyobbra nőtt, mint a milyenre eleinte tervezték s ez a minden oldalról mutatkozó érdeklődésnek volt a következése.
Ezen a széles alapon fejlődött ez a mü azzá, a mi: egy olyan armoriallá, mely a specialis történelmi tudományok nagymérvű fejlődése követelményeinek nemcsak most, de előreláthatólag sok időre megfelel.
A Siebmacher 7 kötetre van osztva, a kötetek osztályokra (Abtheilung), ezek ismét sorozatokra (Reihe) tagolódnak.
Az egyes osztályok párhuzamosan füzetekben jelennek meg. E füzetek, mint az egész mű részei Lieferungoknak, mint az osztályok részei Hefteknek neveztetnek, példáúl a 363. Lieferung a magyar nemességet magában foglaló Abtheilung 31. füzete (Heft).
Eddigelé 372 füzet jelent meg.
A bevezető kötet két első A) és B) osztálya megjelent, míg a harmadik C), mely a tárgymutatót fogja adni – csak a mű befejezése után fog megjelenni.
Az egyes osztályokat különböző időben, különböző emberek szerkesztették, ezért hiába keresünk bennük egyöntetűséget. Némelyikben – különösen a legelőbb megjelentekben – kizárólag a heraldikai momentumokat vették figyelembe, némelyikbe pedig a blazonálás mellett czímeres levelek szövege, genealogiai és történelmi adatok is fölvételre találtak s a forrásidézés szokása is meghonosúlt.
A belső berendezésnél is nagy eltérést észlelünk. Az egyik rangsor szerint csoportosította a családokat, a másik betűrendben sorolta föl.
Utóbbit határozottan jobb módszernek tartom, mert nehány családnak rangemelése által azonnal zavar keletkezik, holott a betűrendes csoportosítás örök időre fenmaradhat.
A legsikerűltebb részeknek mondhatók azok, melyeknek szerkesztésénél mértéket tudtak tartani s a lehető precis blasonálás mellett az egyéb szöveget csak kivonatilag adták s a melyekben sok megbízható forrásidézés van, mert nem szabad elfelednünk, hogy Siebmacher lexicalis mű, melynek nem lehet kimerítő genealogiai mű jellegét magára ölteni.
A jelzett követeléseknek leginkább megfelelő részek azok, melyeket Milverstedt, Gritzner, Weitenhiller, Heyer és Csergheö Nagy Ivánnal utóbb Csoma Józseffel szerkesztett. Ellenben nem állanak ezen a színvonalon a Reichenau és Meraviglia-Crivelli gróf szerkesztette részek.
Az eddig megjelentek szerint ítélve, körülbelül 80,000 czímert fog a befejezett mü tartalmazni, melynek körűlbelűl egy tizenegyedrésze ránk esik.
Lehetséges, hogy a programmot kiterjesztik azzal, hogy minden sorozathoz egy-egy czímerlexikont csatolnak és hogy a művet úgy egészítik ki, hogy az összes európai államok, tehát Franczia, Angol, Lengyel, Spanyol és Oroszország stb. is képviselve lesznek benne.
Ez azonban eddigelé csak terv, melynek végrehajtása sok körülménytől függ.
Mindenesetre kívánatos egy czímer-lexikon szerkesztése, mert csak ezáltal lesz kényelmesen használható ez az óriás mű.
Siebmacher Európa majdnem minden nagyobb könyvtárában megvan, sőt Amerikában is el van terjedve. Nálunk tudtommal a teljes mű csak a Nemzeti Muzeumban, egy erdélyrészi könyvtárban s József főherczeg úr könyvtárában van meg. Míg a magyar rész körülbelül 100 példánynyal van képviselve s Budapesten a M. Tud. Akadémia, a Nemzeti Múzeum (2 péld.) a Tudomány Egyetem, az országos levéltár, az iparmuzeum, a képviselőház, a nemzeti kaszinó, az országos-kaszinó könyvtáraiban.
Az első A) bevezető kötet befejezett egészet képez és a heraldika történetével foglalkozik 220 íven, melynek szövege között 520 fametszettel találkozunk, s ezekhez még 14 tábla járul. E fametszetek között több magyar középkori motívumot találunk. Ez a rész megbízható forrástanulmányozásnak az eredménye s ritkítja párját. Szerkesztője Seyler Gusztáv a müncheni kir. könyvtár igazgatója az ismert műtörténész.
A második B) bevezető kötetet már másodszor is kiadták, czíme: «Grundsätze der Wappenkunst» szerkesztette dr. Hefner Ottó. Ez a heraldikának rövid tankönyve 14 táblával, utóbbiak mint heraldikai rajzminták is jó szolgálatot tesznek. A Grundsätze der Wappenkunst külön lenyomatban is megjelent, s a ki rövid idő alatt jó áttekintést akar e felől a tudomány felől szerezni, jobb kézikönyvet alig választhat ennél.
Ehez csatlakozik a heraldikai terminologiának kézikönyve s egy heraldikai poliglott szótár, összesen 82 ív szöveg és 36 tábla. Befejezett. – Ezt a 12 nyelvű szótárt Gritzner Miksa szerkesztette.
A 3. C) bevezető kötet csak a mű teljes befejezése után fog megjelenni s egy kimerítő tárgy- és névmutatót fog tartalmazni.
Az I. kötet 8 osztályban jelent meg, az első czímlapján egy németbirodalmi herold látható, erkélyen állva s kezében a mű czímét mutató pajzst tartva. A kép hátterét Nürnberg város és tájéka foglalják el. Az egészet keret veszi körűl, melyen a szerkesztők, a kiadó és azok czímerei láthatók, kik a munkát közléseikkel támogatták.
I. osztály: A német szövetséges államok souverainjeinek czímerei, szerkesztette dr. Hefner Titán Ottó. 10 ív szöveg, 115 táblán 238 czímer leírásával. Befejezett. Ennek tábláin csak 4-4 czímer látható, mert az itt tárgyalt czímerek nagyobb helyet igényelnek.
II. osztály: A nem német államok czímerei, szerkesztését szintén Hefner kezdette meg, míg aztán Gritzner Miksa és Hildebrandt A. M. folytatták. 15 ív szöveg, 162 táblán. 468 czímernek leírása. Az európai államok czímerei mellett itt először láthatni az Európán kívüli államok helytelenül fogalmazott czímereinek lehet mondani teljes gyűjteményét. Befejezett.
III. osztály: A német birodalom főnemessége. (Der hohe Adel Deutschlands).
1. sorozat: A német birodalom mediatizált fejedelmi, egykor «reichständisch», most «standesherrlich»-nek_{A birodalomnak illetőleg a császárnak közvetetlenül alárendelt főnemesi családok «reichständisch»-ek, azaz birodalmi rendek voltak. Pl, az egyháziak közül az egyházi választófejedelmek, érsekek, püspökök, praelatusok, apátok, apátnők, a német lovagrend nagymestere és a johanniták mestere; a világiak közül a választófejedelmek, herczegek, fejedelmek, tartomány-grófok, őrgrófok, várgrófok és grófok. Ezeket a németnyelvű római szent birodalom megszűnése után mediatizálták, azaz azoknak a souverain fejedelmeknek rendelték alá, kiknek államában voltak eddig «reichsunmittelbar» területeik, de azért bizonyos előjogokat biztosítottak számukra. Az 1815. június 15-én kelt Bundesakt szerint a főnemességhez számítandók és az uralkodó házakkal hasoneredetüeknek (Ebenbürtig) tekintendők. Ez azt teszi, hogy uralkodó családok ivadékai teljes érvényességgel köthetnek házasságot mediatizált családokból származottakkal s az olyan házasságból származott gyermekek, mely egy uralkodóház férfi ivadéka s egy mediatizált családbeli leány között köttetett, atyjuknak rangjával annak minden jogait is öröklik. Ez a jogviszony tisztán a specialis középkori német viszonyokból keletkezett német felfogásnak felel meg. Máshol ez ismeretlen. Angliában ma úgy mint régen, söt Francziaországban még a Bourbonok alatt is minden nemes család egyeneredetünek (ebenbürtig) tekintetik és tekintetett az uralkodóházzal s ha az uralkodóháznak valamelyik férfitagja, a legalantabb rangú nemesi család leánytagját veszi feleségül, az ebből a házasságból született gyermekek trónra jogosultak. Kiváltságaikhoz tartozott továbbá; hogy fönálló családi szerződéseik érvényben maradtak, az adófizetés alúl föl voltak mentve, családjuk és birtokuk fölött autonom hatalommal voltak fölruházva, különös törvényszék alá, tartoztak, 1-ső és 2-od fokú bíráskodási joggal bírtak, a katonaszolgálat alúl föl voltak mentve, s a területeiken lévő egyházak és iskolák felett fölügyeleti joggal bírtak. E jogok nagyobb részétől már elestek, de örökös tagjai maradtak továbbra is az 1-ső kamaráknak (felsőház) s a katonaszolgálat alúl ma is föl vannak mentve.}* nevezett családai, melyeknek fejeit a német Bund 1825 augusztus 13-iki határozata értelmében a «Durchlaucht» czím illet meg. 24 ív szöveg, 213 táblán, 34 család 436 czímerének leírása. Függelék. «Fürstlich Hohenzoller'sche Standeserhöhungen». 27 család 20 czímerének leírása. Szerkesztette Hefner O. T. folytatta és befejezte Gritzner Miksa. Befejezett. – 2. sorozat: Az egykor «reichsständisch» most «Standesherrlich» alárendelt (mediatizált) olyan német grófi családok, melyeknek fejeit a német Bundesversammlung határozata értelmében az «Erlaucht» czím illet meg. 38 ív szöveg, 201 táblán, 71 család 523 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner. Befejezett. – 3. sorozat: A) A németnyelvű római szent birodalom herczegei. 72 ív szöveg, 391 tábla, 156 család 883 czímerénak leírása. Szerkesztette Gritzner. Befejezett. – Ez az A-val jelzett rész két csoportra oszlik, az első A–L-ig a második M–Z-ig terjed. – B) A német Bund fejedelmei által herczegi rangra emelt családok. 15 ív szöveg, 107 táblán, 60 család 150 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner. Befejezett. – C) Egyéb herczegi családok. 24 ív szöveg, 144 táblán, 110 család 156 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner és Hildebrandt.
Ebben az osztályban az egyes családok czímerének átváltozásait láthatjuk, a nemzetségi czímertől kezdve a legkomplikáltabb területi czímerig. A régibb, többnyire pecsétek után rajzolt czímerek a czímerrajzolóknak érdekes mintáúl szolgálnak. A szöveg is, a mióta Gritzner és 134Hildebrandt szerkesztették, sokat nyert értékben; a mennyiben a czímertörténetet gondosan és sok alapossággal tárgyalták.
IV. osztály: Városi czímerek, 95 ív szöveggel, és 335.Iáblán 3386 városnak 5359 czímerét közli. 19 füzetben jelent meg; az 1–4 füzetet Heffner, az 5-től Gautsch, a 16-tól végig Clericus szerkesztette. Befejezett.
V. osztály, 1. sorozat. A német és azon országi püspökségek czímerei, melyek Németországgal vagy a római birodalommal bizonyos viszonyban voltak. 51 ív szöveg, 285 táblán, 220 püspökég 754 czímerének leírása. Függelékül 121 angol püspökség 172 czímere. Szerkesztette Seyler Gusztáv. Befejezett. – 2. sorozat: A klastromok czímerei. 32 ív szöveg, 162 táblán, 450 klastrom 843 czímerének leírása. Szerkesztette Seyler Gusztáv. Befejezett.
VI. osztály: Lobogók (Flaggen). 7 ív szöveg, 91 táblán, 759 lobogó leírása és képe. Melléklet: «Színek magyarázata» 1 tábla. Szerkesztette Gritzner. Befejezett. Itt találjuk a többek között az európai nagyhatalmak és országok lobogóin kívül az egységes Olaszország megalakulása előtti olasz fejedelemségek lobogói mellett Szlavónia és Illyria, Oláh- és Moldvaország, továbbá Románia s az afrikai török véduralom alatt álló országok lobogóit. A magyar birodalmit – nem.
VII. osztály: Testületek (Corporatiók) czímerei.
VIII. osztály: Czéhek (Innungen) czímerei. Még nem jelentek meg.
A II. kötet 11 osztályból áll:
I. osztály: A bajor királyság nemessége. Színes czímlapján a bajor czímert látjuk, a szögletekben München és Nürnberg városokét. 31 ív szöveg, 156 táblán, 1536 család 1867 czímerének leírása. Szerkesztette Hefner. Befejezett. Ebben a gondosan szerkesztett részben a czímerek rajzai eleinte merevek s csak a közepétől kezdve mutatják a rajzoló gyakorlott kezét. A családok rangszerint s azon belül betűsorban vannak csoportosítva.
II. osztály: A braunschweigi herczegség nemessége. Színes czímlapja a herczegség czímerével. 3 ív szöveg, 9 táblán, 90 család 105 czímerének leírásával. Szerkesztette Hildebrandt. Befejezett. A családok betűsorban.
III. osztály: A szász királyság, valamint a szász nagyherczegség és herczegségek nemessége. A színes czímlap márvány csarnokban a szászczímert és lobogót ábrázolja, melyeket egy vértezett lovag tart. 14 ív szöveg, 63 táblán, 710 család 752 czímerének leírása rangszerint s azon belül betűsorba csoportosítva: Szerkesztette Hefner. A rajzok kifogástalanok. Befejezett.
IV. osztály: A schwarzburgi, waldecki és reuss-i vagyis a thüringiai nemesség. Színes czímlapján egy ó-német ruhába öltözött angyal a két fejedelemség czímerét tartja; a reussi nemességet tárgyaló résznek külön színes czímlapja van. 5 ív szöveg, 15 táblán, 168 család 176 czímerének leírása betűrendben. Szerkesztette Gritzner és Hildebrandt. Befejezett.
V. osztály: A würtembergi nemesség. Színes czímlapján sisakkal és pajzszsal ellátott oroszlán tartja a würtembergi lobogót, 5 ív szöveg, 25 táblán, 255 család 294 czimerének leírása. A családok rangszerint s azon belül betűsorban vannak csoportosítva. Szerkesztette Hefner. Befejezett.
VI. osztály: A badeni nemesség, 40 ív szöveg, 83 táblán, 676 család 954 czímerének leírása. Három csoportra tagolódik, ú. m. a herczegekére, grófokéra és egyéb nemesekére. E csoportokon belül a családok betűrendben követik egymást. Szerkesztette Grass C. A. A rajzok a két Bierbrauer-Brennstein avatott kezeiből kerűltek ki. Befejezett. Függelék: a herczeg Fürstenbergek rangemelései.
VII. osztály: Nassaui nemesség. 4 ív szöveg, 15 táblán, 127 család 168 czímerének leírása. A családok rangszerint. Szerkesztette Hefner O. T. Befejezett.
VIII. osztály: Frankfurti nemesség. 3 ív szöveg, 8 táblán, 79 család 91 czímerének leírása. Szerkesztette Dr. Hefner O. T. – Befejezett. Itt találjuk első sorban az Altenburg-Limpurgok Gauerbschaftját,_{Gauerbschaft = nemesek szövetkezete, melynek tagjai csak egyeneredetűekkel kötnek házasságot, a szövetkezet vagyonából bizonyos jövedelmet húznak és ismertető jelvényt viselnek.}* aztán a többi nemességen kívül a frauensteini Gesellschaftot.
IX. osztály; Hannoverai nemesség. 10 ív szöveg, 36 táblán, 315 család 419 czímerének leírása. Szerkesztette Hildebrandt A. M. Befejezett. Első sorban a főnemesség, aztán a régi nemesség, mely bennszülött és bevándorlott családokból áll. Utóbbiak két részbe vannak csoportosítva: a földbirtokosok külön és a birtoktalanok. Ezek után következnek a patrícius családok és legvégül az armalisták (Briefadel).
X. osztály: Elzászi nemesség. 9 ív szöveg, 36 táblán, 312 család 415 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner M. Az ábrákat Hildebrandt rajzolta. Befejezett. Legelől a mediatizált herczegi és gróf családok, azután a bennszülött és bevándorlott német eredetű családok a patríciusokkal, aztán a nem német eredetű családok vannak fölsorolva. Az egyes csoportokban betűrendben következnek a családok egymásután.
XI. osztály: A német lotharingiai nemesség: 17 ív, 46 táblán, 389 család 513 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner, illusztrálta Hildebrandt. Befejezett. Öt csoportra tagolódik, ú. m. főnemesség, nemes urak (Edle Herren), lovagok, a metzi patríciusok s a függelékben a Callot, «Armorial de Lorraine»-jében fölsorolt családok.
A III. kötet épp úgy, mint a II-ik 11 osztályra oszlik.
Az I. osztály két részből áll: az első 8 íven, 37 táblán, 286 grófi családnak 441 czímerét tartalmazza. Szerkesztette Hefner O. T.
A második 10 íven, 56 táblán 553 bárói család 669 czímerét írja le: Szerkesztette Hefner O. T. Mind a kettő befejezett.
II. osztály: A porosz nemesség. 106 ív szöveg, 419 táblán 4788 család 5019 czímerének leírása. A 4 első füzetet Hefner, aztán 2 füzetnél valamivel többet Grenser A., a többit Mülverstedt szerkesztette, a czíméreket Hildebrandt rajzolta. Befejezett.
III. osztály: A hamburgi, bremai és lübecki nemesség. 6 ív szöveg; 22 táblán 389 család 264 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner, a rajzokat Hildebrandt készítette. Befejezett.
IV. osztály: A hesseni választó fejedelemség és nagyherczegség, illetőleg nagyherczegség és tartománygrófság nemesei. 9 ív szöveg, 36 táblán 433 család 426 czímerének leírása. Szerkesztette Hefner O. T. Befejezett.
V. osztály: Oldenburg nagyherczegség nemessége. 4 ív szöveg, 10 táblán 110 család 119 czimerének leírása. Szerkesztette Gritzner, a czímereket rajzolta Hildebrandt. Befejezett. A családok betűrendben vannak fölsorolva.
VI. osztály: A mecklenburgi nemesség. (Mecklenburg-Schwerin és M. Strelicz). 6 ív szöveg, 21 táblán 267 család 249 czímerének leírása: Szerkesztette Hefner O. T. Befejezett. Színes nyomatú czímlapján egy sisakos női alak által tartott pajzson a mecklenburgi czímer látható.
VII. osztály: Anhalti nemesség. 3 ív szöveg, 9 táblán 90 család 108 czímerének leírása betűrendben: Szerkesztette Hildebrandt. Befejezett.
VIII. osztály: Schleswig-Holstein és Lauenburg nemessége. 10 ív szöveg, 18 táblán 154 család 216 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner és Hildebrandt. Befejezett.– Ebben a részben 4 csoportot találunk: a lovagokat, a többi nemeseket, a dán tiszti nemességet, melynek nincsen czímere, és a kétséges nemeseket.
IX. osztály: A luxemburgi nagyherczegség nemessége. 4 ív szöveg, 14 táblán 132 család 167 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner, a czímereket rajzolta Hildebrandt. A családok betűrendben. Befejezett.
X. osztály: A lippei nemesség. (Lippe-Detmold, Schaumburg-Lipper Bückeburg.) 2 ív szöveg, 7 táblán 73 család 84 czímerének leírása. Szerkesztette Gritzner, a czímereket rajzolta Hildebrandt. A családok betűrendben. Befejezett.
XI. osztály: A keleti tengermelléki tartományok nemessége. Eddigelé 3 füzet jelent meg, 21 ív szöveggel, 54 táblán. Szerkeszti Gritzner Miksa. Befejezetlen.
IV. kötet. Az osztrák császárság nemesei.
I. osztály: Tiroli nemesség. (Landständische Adel in der gefürsteten Grafschaft Tirol.) 6 ív szöveg, 27 táblán 191 család 324 czímerének leírása Szerkesztette Hefner. O. T. Befejezett. Szép színnyomatú czímlappal, a családok betűrendben.
II. osztály: A krainai, görzi és gradiskai nemesség. 8 ív szöveg, 29 táblán 264 család 348 czímerének leírása. Szerkesztette Hefner O. T. Befejezett. A családok betűrendben vannak fölsorolva. A színes czimlapon egy zászlós lovag által tartott pajzson az ország czímere.
III. osztály: A dalmát nemesség. 44 ív szöveg, 79 táblán 690 család 931 czímerének leírása. Szerkesztett rosenfeldi Heyer Fridrik. Befejezett. Szép színes czímlappal.
IV. osztály: Alsó-Ausztria nemessége. Eddigelé csak 8 ív szöveg, 18 táblával jelent meg, mely 92 család 210 czímerét ismerteti. Szerkesztette Reichenau, kinek halála óta folytatása szünetel. Hihetőleg Weitenhiller Móricz fogja folytatni és befejezni.
V. osztály: Felső-ausztriai nemesség. Eddigelé 100 ív szöveg, 102 táblán jelent meg, mely 505 család 1173 czímerét ismerteti. Szerkeszti Báró Starkenfels. Befejezetlen.
VI. osztály: Salzburgi nemesség. 21 ív szöveg, 33 táblán 310 család 368 czímerének leírása. Szerkesztette Weitenhiller Móricz: Befejezett. Szép színes czímlappal.
VII. osztály: A stíriai nemesség; még nem jelent meg. Szerkeszti Beck-Widmanstetter. Valószínűleg nem sokára meg fog jelenni s kétségtelenűl a legjobb műkhez fog sorakozni. Ez a rész minket magyarokat és közelebbről érdekel, mert sok családdal fogunk benne találkozni, melyek hazánkkal bizonyos viszonyban voltak.
VIII. osztály: A karinthiai nemesség. 57 ív szöveg, 3 külön leszármazási táblázat és 29 táblán 203 család 201 czímerének leírása. Szerkesztette Hildebrandt A. M. Befejezett.
IX. osztály: A cseh nemesség. 79 ív szöveg, 144 táblán 1273 család 1696 czímerének leírása. Szerkesztette gr. Meraviglia-Crivelli. Befejezett.
X. osztály: A morva nemesség. Eddigelé 23 ív szöveg és 72 tábla jelent meg, mely 576 családnak 860 czímerét ismerteti. Szerkeszti Kadich Henrik. Befejezetlen.
XI. osztály: A sziléziai nemesség. 37 ív szöveg, 82 táblán 643 család 950 czímerének leírása, Szerkesztette Blažek Konrád. Befejezett.
XII. osztály: Erdély nemessége. Eddigelé 22 ív szöveg, 36 tábl., 92 család 345 czímerének leírásával jelent meg. Szerkesztette Reichenau. Befejezetlen. Ennek az osztálynak folytatását Csergheö Géza vállalta magára s előreláthatólag 2 év alatt be fogja fejezhetni. Ismert heraldikusunk alapossága kezeskedik nemcsak arról, hogy a folytatás jobb lesz a kezdetnél, de arról is, hogy a magyar osztálylyal egyöntetű munkát fogunk kapni.
XIII. osztály: A horvát-szlavon nemesség. Eddigelé nem jelent meg belőle semmi, de az anyaggyűjtés úgyszólva be van fejezve és a szerkesztők dr. Bojničić Iván és Csergheö annak földolgozásával remélhetőleg nem fognak késni. Ez a rész a magyar osztály kiegészítő részének tekintendő.
XIV. osztály: A galicziai nemesség. Eddigelé csak két füzet jelent meg. Szerkesztőjét nem találtam megnevezve. Befejezetlen.
XV. osztály: A magyar nemesség._{Megjegyzendő, hogy nagyon sok erdélyi és horvát család is föl van véve ebbe a részbe.}* 28 füzet a befejezett rész, ehez járúl még 6 pótfüzet és egy függelék, a 6. pótfüzet sajtó alatt van, tehát 34 füzet. 231 íven, 561 táblán körűlbelűl 7344 czímert ismertet. Az 1–6. füzetet szerkesztette Nagy Iván és Csergheő Géza, a 7–28. füzeteket Csergheő egyedül, a pótfüzeteket Csergheő G. és Csoma József. – A befejező 6. pótfüzet sajtó alatt. Színes czímlapjának tetején két grif között a magyar szent koronát látjuk, mely két oszlopot összekötő tetőzeten nyugszik. A két oszlopon hat magyar nemzetségnek a XIII. és XIV. évszáz modorában korrektül stilizált és rajzolt czímere látszik, u. m. a Hunt-Páznán, Guthkeled, Győr, Woja, Ratold és Osl nemzetségeké. Az oszlopok alsó részén aranypajzsban azoknak az éveknek számai látszanak, melyekben a mű megkezdetett, illetőleg befejeztetett. A két oszlop közötti tér felső részén a czímet, továbbá a szerkesztők és kiadók neveit olvassuk, míg alsó – kisebb – részét Csergheö és Csoma czímere foglalja el, mind a kettő XV. évszázbeli modorban.
Ezt a minket legközelebb érdeklő részt heraldikai és genealogiai szempontból e folyóirat lapjain annyiszor méltatták hivatott tollal, hogy nem fog senki fölületességgel vádolni, ha csak a következők elmondására szorítkozom:
Az a ki családtörténeti tanulmányt végez, Siebmacher e művét nem hagyhatja figyelmen kívül, akár heraldikai, akár diplomatikai, akár genealogiai adatokra van szüksége. Siebmachernek e lelkiismeretes forrástanulmányon alapuló része Nagy Iván «Magyarország családai» czímű művének méltó kiegészítése s nélküle meg dr. Csánki nagybecsű «Magyar történeti földrajza» nélkül alig írhatná meg valaki egykönnyen a magyar családok történetét.
XVI. osztály: A be nem iktatott osztrák nemesség. Még nem jelent meg.
V. kötet. Polgári czímerek. 5 osztályból áll, melyekből az 1–4. teljesen be vannak fejezve. Az 1. osztály 19, a 2-ik 15, a 3. és 4-ik 24-24 4 ívnyi terjedelemben jelent meg, s mindenik osztály 100-100 táblán 2000-2000, a négy osztály összesen 8000 polgári czímert tartalmaz. Az 5. osztályból eddig három füzet jelent meg.
A polgári czímereknek összegyűjtésével hasznos munkát végezett a szerkesztő, mert azoknak épp úgy meg volt a maguk jogosúltsága, mint a nemesi czímereknek, hiszen ezeknek rendeltetése is az volt, a mi azokénak, ú. m. egyes személyeket s azoknak tulajdonát másoktól, illetőleg mások tulajdonától megkülönböztetni, a családtagok egymáshoz való tartozását nyilvánvalóvá tenni. Csak az a kár, hogy kevés czímernél találjuk annak bizonyítékát, hogy valóban viselte-e valamely személy vagy család az illető czímert. A polgári czímerek eredete nagyon régi; a XIII. és XIV. évszázbeli vagyonos polgárok, a városi tanács tagjai gyakran választottak maguknak czímert, sőt a XV. évszázban a fejedelmek is adományoztak czimert polgároknak. E czímerek a nemesi czímerektől meg nem különböztethetők. Jó volt e czímereket összegyűjteni, s nagy szolgálat van ez által az archaeologusoknak, heraldikusoknak, genealogusoknak és numizmatikusoknak téve.
Hiba van ennek a résznek berendezésében is, a mennyiben tekintet nélkül arra, hogy a német birodalom melyik városába valók, betűrendben vannak a családok fölsorolva. Sokkal jobb lett volna, ha a családokat városonként csoportosítják s a csoportokon belül szedik betűrendbe. Ezt némileg jóvá lehetett volna tenni azzal, hogy a tárgymutatóban a nevek mellé a családok illetőségi helyét odajegyzik, de ez nem történt meg. Nem lenne hiába való munka egy új tárgymutatónak kiadása, melynek szerkesztésénél a jelzett hiányok mellőztetnének.
VI. kötet. I. osztály: A kihalt bajor nemesség. 52 ív szöveg, 196 táblán 1855 család 2402 czímerének leírása. Szerkesztette Hefner O. T. Befejezett.
II. osztály: A kihalt würtembergi nemesség. Eddigelé 4 füzet jelent meg. Szerkeszti Seyler G. A. Befejezetlen.
III. osztály: A kihalt tiroli nemesség. 2 ív szöveg, 6 táblán 61 kihalt család 96 czímerének leírása. Szerkeszti Hefner O. T. Befejezetlen. – Megjegyzendő, hogy az ausztriai többi országok, úgyszintén Magyarország kihalt családai is a ki nem haltak közé vannak sorolva.
IV. osztály: A kihalt porosz nemesség. (Provinz Ost- und Westpreussen). 31 ív szöveg, 80 táblán 982 család 980 czímerének leírása. Szerkesztette Mülverstedt G. A., a rajzokat készítette Hildebrandt. Befejezett.
V. osztály: A kihalt porosz nemesség. (Provinz und Mark Brandenburg). 30 ív, 72 táblán 823 család 854 czímerének leírása. Szerkesztette Mülverstedt G. A. Befejezett.
VI. osztály: A kihalt porosz nemesség. (Provinz Sachsen). 51 ív, 127 táblán 1494 kihalt család 1514 czímerének leírása. Szerkesztette Mülverstedt G. A. Befejezett.
VII. osztály: A kihalt nassaui nemesség. 13 ív szöveg, 76 táblán 414 kihalt család 879 czímerének leírása. Szerkesztette Goeckingh H. Befejezett.
VIII. osztály: A kihalt porosz nemesség. Ez az osztály három kötetre oszlik. Tehát itt a VI. kötet (Band) VIII. Abtheilungjának 1., 2. és 3. kötetével (Band) van dolgunk. Ezt a beosztást nem tartom szerencsés gondolatnak, mert ha már a VI. Band VIII. Abtheilungját 3 részre kellett osztani, helyesebb lett volna ezeket az utóbbiakat nem Bandnak, de más valaminek nevezni. Minden nyelvben arra van a legtöbb synonima, a mivel leginkább foglalkozik. A németek rendkívül szeretnek osztályokra, első és másodrendű alosztályokra osztani, ennélfogva van is nyelvükben elegendő kifejezés ezek különféle jelzésére. Nem vagyok német, de azért magam is tudnám ezt a Vice-Bandot más néven nevezni. Zavaros hatását ennek a szerencsétlen berendezésnek az is növeli, hogy a sors malitiája meggátolta a sajtót abban, hogy egyik ilyen alkötetre a számát rányomja.
1. (al)kötet. A kihalt sziléziai nemesség. 33 ív, 90 táblán 483 kihalt család 1674 czímerének leírása. Szerkesztette Blažek K. Befejezett.
2. (al)kötet. A kihalt sziléziai nemesség. 39 ív szöveg, 90 táblán 753 kihalt család 1076 czimerének leírása. Szerkesztette Blažek K. Befejezett.
3. (al)kötet, ebből legközelebb a 4. füzet fog megjelenni. Befejezetlen.
A IX–XV. osztályban a kihalt családok folytatása következik.
VII. kötet. Az 1. osztályban 15 íven, 36 táblán, 757 jegyzetben 338 czímer van közölve, melyek az oroszországi és badeni államczímereket s a bajor, szász, schwarzburgi, waldecki, würtembergi, mecklenburgi és tiroli nemesek czímereit egészítik ki. Szerkesztette dr. Hefner O. T. Befejezett.
A II. osztályban 12 íven és 34 táblán 360 jegyzettel, 397 czímer van a porosz grófi és bárói családok czímereinek kiegészítésére közölve. Szerkesztette dr. Hefner O. T. Befejezett.
Ennél a szövegnek némely lapját újra kellene nyomatni, mert a világosság kedveért szükséges, hogy a kiegészítések a kiegészítendő műben alkalmazott sorrendben legyenek előtüntetve. Nagy kár, hogy a pótló rész szövegét nem lehet a pótlandóhoz köttetni; ezt az a körülmény teszi lehetetlenné, hogy egy lap két oldalán két olyan különböző országra vonatkozó pótló jegyzetek vannak nyomva, melyek a műben nem következnek egymás után. Hátránya ennek a kötetnek még az is, hogy a táblázatok számozása a szöveg zavart egymásutánjának felel meg.
Ennek az óriás munkának ára szükségképp tetemes, ha nem is aránylag. És ha a kiadók a befejezett osztályokat egyenként nem adnák, a művet nem ismerné annyi ember mint ma. Aligha lenne a magyar rész 100 példányban nálunk elterjedve, ha azt külön nem lehetett volna kapni.
Az 1–111 füzet előfizetési ára egyenként 4 márka 80 fillér, az ezen fölülieké 6 márka. Egyenkénti vételnél az előbbeniek ára 6 márka, az utóbbiaké 7 m. 50 f. A 169. és 174. füzet ára egyenként 10 márka. Czímerrajzok szöveg nélkül nem kaphatók. A teljes művet, illetőleg annak eddig megjelent részét egyszerre, havi és negyed évi részletfizetés útján is meg lehet szerezni.

BÁRCZAY OSZKÁR.

ERDÉLY RÉGI CSALÁDAI.
(Második közlemény.)

A Barcsai család.

3. Ausztriai házbeli uralkodóink korából.
(1694–1844.)
64. 1694. Barcsai Ábrahámné Kendeffi Anna osztályos ügye testvéreivel.
65. 1700. Báró Gyulai Ferencz és fia István a gubernium előtt azzal vádolván a Barcsaiakat, hogy lázadók, az unio megsértői s hogy idegen katonákat, nevezetesen kóbor ráczokat hoztak be Törökországból, kikkel Puszta-Szt-György hunyadmegyei praediumot hatalmasúl elfoglalták: ezért őket a Barcsaiak, nevezetesen Mihály, Tamás, István, György, Pál, Ákos, Ábrahám, Zsigmond és András (hamis vádaskodásért) törvény elé idézik; a további eljárásban Mihály nem szerepel.
66. 1718. Barcsai Sándor ügyvédet vall.
67. 1719. Barcsai Ábrahám özvegye Teleki Krisztina, mint fia János gyámja, inteti Barcsai Gergelyt a lunksórai praediumból őt illető negyedrész iránt.
68. 1719. Barcsai Ferencz özvegye Lukács Sára mint fia Ferencz gyámja, a néhai férje által 1717 junius 26-án idegennek zálogba adott n.-barcsai és tompai földjeit Barcsai Gergelynek és nejének Naláczi Sárának bocsátja át zálogúl.
69. 1720 május 19-én Barcsai Mihály, «mivel szegény felesége régtől fogva nehéz ágyat nyom», szükségében kölcsönvesz Barcsai Józseftől, egy jobbágyát adva zálogba.
70. 1721. Barcsai Sándor vallat szökött jobbágyok iránt, kikről a tanúk, – köztük a Barcsai Ferencz özvegye Lukács Sára jobbágyai is, – azt vallják, hogy a néhai Barcsai Mihálynak, a Sándor atyjának jobbágyai voltak, ki azokat néhai Barcsai Istvánnak zálogosította el, de a most életben levő Barcsai Mihály kiváltotta.
71. 1721 deczember 18-án Zalasdon, a Barcsai Ábrahám özvegye Teleki Krisztina temetése alkalmával a rokonság, s közte Barcsai Mihály és Sándor is, maguk és testvéröcscsük Barcsai Gergely nevében, intézkednek az öt év előtt atyáról, s most anyáról is árván maradt kis öcscsök Barcsai János neveltetéséről s vagyoni érdekeiről.
72. 1722. Barcsai Ferencz özvegye Lukács Sára, úgy is mint fia Barcsai Ferencz gyámja, vallat az iránt, hogy osztozott-e valaha a leányág a Barcsai ősi javakban? Egyik tanú a 36 éves Barcsai Anna Naláczi Istvánné, a másik az 59 éves Váradi András, kinek bátyja az idősb néhai Váradi Zsigmond szintén Barcsai leányt vett volt nőül. A tanúk tagadólag vallanak.
73. 1722 június 26-án Barcsai György özvegye Folti Zsuzsánna második házasságra akarván lépni, egyességet köt férjének vérrokonaival Barcsai Sándor és Gergelylyel.
74. 1724. Barcsai Sándor vallat a néhai Barcsai Mihály fogsága alatt felesége Bánffi Kata által néhai Barcsai Istvánnak zálogba adott kőfalusi (Hunyadm.) jobbágyok iránt. Egyik tanu a 48 éves Barcsai Mihály, ki azt vallja, hogy anyja meg is fizette a zálogösszeget, s az erről szóló elismerő levelet atyja kiszabadulása után általa mutattatta meg Barcsai Istvánnak, de a csakhamar kiütött forradalom miatt az mégis hírtokban maradt.
75. 1725. Barcsai Sándor, a kőfalusi birtokért perbe fogja Barcsai Ferencz özvegye Lukács Sárát egyszersmind mint fia Ferencz gyámját, az ellene már 1718-ban tett intés alapján.
76. 1725. Barcsai Mihály leányának Zsuzsánnának és ennek férje Zeyk Miklósnak, a tőlök kapott segélyek fejében Csórón egy telket és szőllőt köt le. A szomszédolásnál említtetik egy Barcsai Tamás által Zeyk Miklósnak zálogba adott szőllő is.
77. 1726. Fodor Krisztina előbb szászvárosi Eperjesi Gergely özvegye, most galaczi Buda Gáspárné, inteti Barcsai Mihályt, Sándort és Gergelyt, az atyjuk Barcsai Mihálynak 1707-ben felperes első férje idejében s 1711-ben mostani férjével laktában kölcsönadott pénzért, melyért f-városvizi jobbágyok voltak zálogba adva.
78. 1727. Barcsai Mihály alamori jobbágyainak adóslevele Borbereken lakó Daczó Tamás részére. Hátiratilag rá van vezetve, hogy az adósságot 1769-ben Barcsai Péter és neje br. Inczédi Terézia megfizették a hitelező örököseinek.
79. 1729. Barcsai Ábrahám és neje Dobolyi Kata, Piskiben lakók, petrényi jobbágyokkal malomépítés iránt egyezkednek. Ugyanez ügy 1732-ben is előjön.
80. 1730. Barcsai Sándor pere Barcsai Ferenczné Lukács Sára és fia Ferencz ellen.
81. 1733. Rhédei Ferenczné Daniel Mária, néhai vargyasi Daniel János leánya, néhai Barcsai Judittól a Barcsai Péter leányától, ki a Barcsai Sándor fia volt, inteti Barcsai Mihályt, Sándort és Gergelyt, a néhai Mihály fiait és Jánost az Ábrahám fiát, a melyik Mihály és Ábrahám szintén a Barcsai Sándor fiai voltak, azon okból, hogy Barcsai Zsigmond, a Péter fia s így Judithnak testvére, mindkét nembeli örökösök nélkül elhalván, javai özvegyének, néhai Horváth Krisztinának kezén maradtak, kitől azokat felperes mint közvetlen örökös perrel követelte. Nevezett özvegy időközben elhalván, felperes inteti a Barcsaiakat, hogy e javakat el ne foglalják.
82. 1733. Barcsai Sándor vallat egy csertési szénahely iránt, melyet Barcsai Ferencz «urfi» 1723-ban erőszakosan lekaszáltatott.
83. 1734. Barcsai János és neje Toroczkai Kata tanukat vallatnak.
84. 1737. Barcsai Mihály és neje Vass Ágnes perügye a farkastelki, kiskereki, csanádi és mindkét csergői javak iránt.
85. 1737 július 1-én N.-Barcsán, a Barcsai Sándor temetése után, ennek özvegye Diósi Krisztina kiegyezik az atyafiakkal, u. m. Barcsai Mihály és Gergelylyel s unokaöcscsük Bánffi Farkassal.
86. 1737 július 1-én az előbbi pontban említett három atyafi választott biróság iránt állapodik meg, ha a két előbbinek atyja, Bánffi Farkasnak pedig nagyatyja, idősb Barcsai Mihály által fiának ifjabb Barcsai Mihálynak és ennek neje Kemény Zsófiának hagyott m.-solymosi szerzeményi javak iránt ki nem egyezhetnének.
87. 1738. Barcsai Mihály és Bánffi Farkas M.-Solymoson osztoznak, s Barcsai Mihály egy földet atyai szeretetből Hollaki Pálné Barcsai Erzsébetnek ad.
88. 1738 június 13. Vass Ágnes kölcsön vesz Daniel de Waron montium magistertől, s leköti neki a Barcsai-féle javak kivételével minden saját ősi javait, különösen tövisi birtokát.
89. 1739 június 21. Barcsai Mihály és Gergely osztoznak a «néhai Barcsai Sándorné relicta asszony viduitására» nézve.
90. 1739. A magvaszakadt Gerleszi Péter javainak a fiscus részére való átruházásánál, melynek Barcsai Gergely ellene mond, tanuként jelen vannak a Barcsai Ádám és János alsóvárosvizi jobbágyai.
91. 1740. Makrai Ferencz és testvérének néhai Makrai Katának Naláczi Józsefnének leánya Naláczi Rákel Barcsai Ferenczné, mint fia, illetőleg unokája néhai ifj. Makrai Péternek az idősb Péter fiának Kendeffi Annától, ki utóbb Barcsai Ábrahámné lett; valamint Makrai György a néhai István fia s ugyanezen idősb Péter unokája: intetik Barcsai Jánost, az említett Barcsai Ábrahámnak utolsó házastársától, Teleki Krisztinától való fiát, azon hozományi javak kiadása iránt, melyek Kendeffi Anna halálával férje Barcsai Ábrahám kezén maradtak, s erről özvegyének Teleki Krisztinának birtokába jutottak, ki irántuk már 1718-ban meg is intetett.
92. 1742 febr. 13. Barcsai Gergely, mint a néhai Barcsai Mihálynak feleségétől néhai Vas Ágnestől született fiának, Péternek curatora s az említett Barcsai Mihály özvegye Inczédi Anna, utóbbinak özvegyi tartása iránt kiegyeznek.
93. 1743 május 26-án Csórán kelt ajándéklevele báró Barcsai János kapitánynak, melyben élete idejére némely tartariai ingatlanokat sógora Szombati Mihály és neje Csáki Juliának enged át.
94. 1744 Báró Barcsai Gergely jobbágyaiért a br. Barcsai János és Barcsai Ábrahám jobbágyai kezeskednek.
95. 1747 február 21-én retractál a 19–20 éves Barcsai Péter, ki fia a néhai ifjabb Mihálynak Vass Ágnestől, s az idősb Mihály és Bánffi Kata unokája.
96. 1747. Egyfelől Barcsai Péter «urfi», az ifj. Mihálynak második feleségétől. Vass Ágnestől született fia; – másfelől Zeyk Miklós, ugy is, mint Zeyk Pétemé Barcsai Sára meghatalmazottja, továbbá Hollaki Pál mint a néhai feleségétől Barcsai Erzsébettől származott gyermekeknek, ugymint Markocsán Máriának és Hollaki Sámuel, Klára s Annának részint mostoha, részint édes atyja s tutora, «mindnyájan néhai ifjabb Barcsai Mihály első feleségétől néhai Kemény Zsófiától való gyermekei», egyességre lépnek a Zeyk Miklós által ipjának, néhai ifj. Barcsai Mihálynak kölcsön adott 600 frt tárgyában.
97. 1748. Báró Barcsai Gergely hunyadmegyei főispán és neje br. Naláczi Sára zálogos javakat váltanak ki.
98. 1750. Tanukihallgatás a Barcsai család levéltárának holléte ügyében, Barcsai László kérésére, ki ez ügyben úgy jár el, mint 1. Barcsai Ábrahámnak, a néhai Gáspár fiának, ki a Tamás fia, s ez az ifjabb Barcsai Sándor fia volt, továbbá 2. Barcsai Ferencznek, a másik Ferencz fiának, ki az István fia s ez szintén az ifj. Barcsai Sándor fia volt, végül 3. Barcsai Péternek, ki a néhai ifj. Barcsai Mihály fia volt, meghatalmazottja. E terjedelmes kihallgatásnál, mely a család genealogiájának megállapítására nagy fontosságú, a Barcsai családhoz tartozó következő tanúk szerepeltek, s az okirat családi viszonyaik felől a következő adatokat szolgáltatja: 1. Naláczi Sára, báró Barcsai Gergelyné a kihallgatáskor 80 éves volt, s az ő veje volt gróf Bánffi Dénes, ki, közbejövén a most már elbetegedett Barcsai Gergely «casussa», s ennek neje a peres ügyekben, midőn a Barcsai János halálával ennek javaiért a Barcsai Ábrahám leányági utódai Barcsai Gergely és neje ellen felléptek, mint asszony nem tudván eljárni, az iratokat Barcsai Gergelynétől átvette, s úgy ő, mint báró Bánffi Farkas, ki neje után szintén a Barcsaiak leányágán volt érdekelve, saját érdekeik ellenére a fiág javára folytatták a pert, de annak végével a náluk volt iratokat – úgy mondják – vissza is adták Naláczi Sárának (ki azonban e visszaadást nem igazolja), «csak egy kis bepecsételt fasciculus» maradt még br. Bánffi Farkasnál, s a Solymost érdeklő leányági levelek, hol ő is részes volt. 2. Inczédi Anna, előbb losádi Győrffiné, azután Barcsai Mihályné, végre tinkovai Macskási Péter özvegye, 80 éves; ez azt vallja, hogy Barcsai Mihály halálával a leveles ládát néhai Barcsai János, br. Barcsai Gergely és Szombathi Mihály pecsételték le, s a levelek br. Barcsai Gergelynél vannak. 3. Barcsai Sára (a Mihály leánya) Zeyk Pétemé, 36 éves, s a Zeyk családból néhai Zeyk Miklósnak öcscsei János és István s ugyancsak annak Barcsai Zsuzsánnától (a Mihály másik leányától) született 20 éves fia Zeyk András. Ezek vallomásából tudjuk, hogy a néhai Barcsai Mihálynál volt levelekkel ennek özvegysége alatt egy Sára nevü bizodalmas szolgáló is járt, kinek Zeyk Miklós uram igen jó akarója volt, s ki keresvén kedvét Zeyk Miklósnak, egyes iratokat, például a tartariai donatiot és statutorium mandatumot neki át is adta, miért 26 frtot kapott; továbbá átadta a piskii s több más portiókról való donatiókat is, de ezeket Zeyk Miklósné Barcsai Ferencznek és Péternek békességesen visszaadta. 4. Hollaki Pál 40 éves és Makrai Zsigmond 38 éves, kiknek a Barcsaiakkal való rokonsági viszonya a 87., 91. és 96. sz. alatt besorolt okiratokból kitűnik s rimaszombati Szombathi Mihály 50 éves és dévai Csákó Gábor 35 éves, kiknek a Barcsaiaktól való leszármazását egyéb forrásokon kívül a 93. sz. alatti okirat is mutatja. 5. Buda János 60 éves s a Buda ágon lejövő Barcsai ivadékok s házastársaik közül (minthogy tudjuk más genealogiai forrásból, hogy Barcsai Sándornak Palatics Erzsétől való Anna leánya Buda Péterné lett), Lászlóffi Pál, kinek neje (Buda Éva) először Csulai Imre fiscalis director neje volt, s állítólag a Barcsai Ákos fejedelem végrendeletének hiteles másolatát is birta, mit nála Nopcsa Pál is látott. E tanuk is megemlékeznek arról, hogy Barcsai János 1743-ban, midőn a báróság kieszközlése végett Bécsbe ment, ottan elzálogosította a családja régiségének bizonyítására összegyűjtött iratokat, melyeket utóbb Barcsai Gergely váltott ki; majd meg szorúltságában, midőn mint katonatisztet adósságért elfogták, ismét zálogba adta s aztán az őt segítni akaró leányági rokonoknak, Zeyk Mózes és Makrai György útján, kik szintén e rokonsághoz tartoztak, kiosztogatta a nála volt okmányokat, adósságától pedig csórai birtokának Szilágyi József alezredes részére zálogba tételével menekült meg véglegesen. Fel van némely tanuvallomásban az is említve, hogy mikor ugyanezen br. Barcsai János – ki nejével roszúl élt – elhalálozott, a Barcsai-féle leveleket egy zöld skatulyába s egy német kalaptokba rakták, melyek utóbb br. Barcsai Gergelyné Naláczi Sárához jutottak, azonban Barcsai János özvegyénél Thoroczkai Katánál is maradtak még egyes családi iratok, jelesen a vádi jószágról való donatio; de azért, midőn a fiscus az özvegyet egyik birtokért beperelte, Buda Jánostól is kért védelmére iratokat. 6. A leányági összeköttetéseket illetőleg még meg van említve e vallatás jegyzőkönyvében, hogy «néhai Baczallári Farkas az unokáját tartotta volt néhai idősb Barcsai Györgyné asszonynak» (Más forrásokból tudjuk, hogy az 1736-ban elhalt Baczallári Farkas neje Naláczi Krisztina volt, ki † 1731-ben; ez kellett tehát hogy unokája legyen néhai id. Barcsai Györgynének,) s így a néhai Barcsai Györgynél volt családi iratok ennek halála után néhai Baczallári Farkasra maradtak, s ez azt mondta «hogy még a fiúágnál sincsenek jobb levelek mint nála». Később aztán ez iratok a Zeyk és Benczenczi Olasz családok kezére mentek át. Ezen Baczallári ágon, vagy talán Csulai és Buda ágon lehettek összeköttetésben a Barcsaiakkal Mara Miklós és Ponori János is, kik szintén a tanúk közt szerepelnek, s kikről szintén fel van más tanúk által hozva, hogy náluk is vannak Barcsai-féle levelek. Erre nézve Ponori János maga is vallja, hogy vannak nála «holmi literalék in regestro simplici», melyeket nem érkezett elolvasni, de rövid tartalmuk, a mint a regestrumban van megírva, következő: 1. Barcsai Márk és András és Barcsai Ákos leányai Anna és Zsófia közti egyesség, hogy mi iránt, azt a tanú nem tudja. 2. Barcsai Márk özvegyének (kinek nevére a tanú nem emlékezik) N.-Denk, K.-Denk, Marton-Denk és Petrény iránti statutiója. 3. Majlád vajdától 1541-ben Barcsai László kérésére kiadott osztoztató parancs, a Pál deák özvegyével Zsófiával s Barcsai Farkas, György és Miklós testvérekkel s Bogáti János feleségével a hunyad-, fehér- és kolosmegyei javakban eszközlendő osztály iránt. 4. 1585. «Barcsai András elidegenítette volt a n.-denki, k.-denki és petrényi portiokat és a n.-barcsai curiát, helybe assentiált Barcsai Erzsébet is, de Barcsai János és András több successorokkal együtt contradicáltak». Tanú késznek nyilatkozik, hogy e leveleket több más nála simplex regestrumban levő levelekkel, a család kívánata esetén másolatban kiadja._{Nagy szolgálatot tenne genealogiai irodalmunknak a Ponori család, melynél ez okmányok talán még megvannak, ha azokat e czikk írójával (lakik M.-Igenben, Alsó-Fehérmegye) megismertetni szíveskednék, mivel Barcsai Márk feleségének neve eddigelé ismeretlen s az egykori «Pál deák» vagyis Barcsai Pál itélömester ága sem hozható az eddigi adatokból teljesen tisztába, s mindezekre a Ponori János tanuvallomásában elösorolt iratok igen érdekes világot vetnének.}* Egyébiránt a tanúk a családi levéltár azelőtti sorsa iránt úgy vallanak, hogy Barcsai Mihály halálával fiai, Mihály, Sándor és Gergely, megosztozván, mindenik az ő rá jutott birtokot illető leveleket kezéhez vette, némely tanúk szerint aztán a két előbbinél volt levelek is a vallomástételkor életben levő br. Barcsai Gergelyre szállottak. (Ez érthető is, mert Sándor magtalan halt el, a fiának pedig Gergely volt a gyámja.)_{Terjedelmesen kellett közölnünk ez okmány tartalmát, mely egy ősrégi család levéltárának szétkallódását tárja előnkbe; mert egyfelöl útmutatásúl szolgálhat az a további kutatóknak, hogy hol lehetne talán még most is kiegészítő adatokat találni a Barcsai család múltjára nézve, s másfelől vezérfonalat képez a vele leányágon kapcsolatos családok összeköttetésének kiderítésénél.}*
99. 1751. Báró Barcsai Gergely jobbágyaiért kezeskednek báró Barcsai János özvegye Thoroczkai Kata, Barcsai Ábrahám és Ádám petrényi jobbágyai.
100. 1753. Ruttkai Rutthkai János mostani felesége Barcsai Sára Orláthon Barcsai-féle birtokot vált ki m.-bogáti Bogáthi Gergelytől.
101. 1753. Barcsai Péter kezeskedik nénje Zeyk Miklósnéért.
102. 1755. Barcsai László tartariai birtokos perlekedik Barcsai Péter ugyanottani birtokossal legeltetés tárgyában.
103. 1755. Ujabb vallatás a családi levéltár ügyében. Br. Barcsai Jánosról a 98. sorszám alatti okmányban előadottak ismételtetnek azon új adattal, hogy N.-Szebenben halt el. A tanúk közt van Zeyk Miklós özvegye Barcsai Zsuzsa, 40 éves, s a családi levéltár legtüzetesebb ismerője almási Török András, ki br. Barcsai Gergely inspectora volt s az iratokból genealogiát és készített. Felemlíti ez az Oláherkesről szóló 1310-iki adományt (l. 1. okmányunkat) és egy 1374-iki capitularis fassiot «ex parte Helenae, Elizabethae filiarum comitis Renerii super eo, quod si Ladislaus et Johannes filii Summárk (sic) de Barcsa portiones possessionarias fratris ipsorum praedicti Renerii in possessionibus Olá-Erkesz et Drasmány per Stephanum voivodam potentiose occupatos rehabere poterunt, nihil preadictas filias ius quartalitii praeter praetenderen. Hozzáteszi tanu, hogy e leveleket néhai br. Barcsai Jánosnál látta és olvasta._{Az itt említett 1374-iki okmány az, mely Cornides munkája alapján Fejér Cod. Dipl. IX. 4. 616–7. közöltetett. Eredetije most a napfényre jött Barcsai levéltárban nincs meg, de közvetlen folyományát képezi az általunk 4. alatt ismertetett 1375-iki okirat.}*
104. 1756. Barcsai Ferencz levele öcscse Barcsai Péterhez a csórai birtok kiváltása tárgyában, mely utóbbit fele részben, előbbit egyhatod részben illeti, kéthatod pedig a saját ágán levő többi atyafiait. (Ez meg is felel az azon időben volt elágazásnak.)
105. 1756 márczius 11. Tanuvallatás a br. Barcsai Gergely özvegye Naláczi Sára és a kincstár közt a Gerlestiek magvaszakadtából támadt perben.
106. 1757. Zeyk István özvegye Barcsai Klára egy vallatásban említtetik.
107. 1758. Itélet a Gerlesti defectus ügyében. Előjön br. Barcsai Gergely özvegyének allegatiójában, hogy az 1691-ben néhai Barcsai Péter és Mihály által s 1692-ben néhai idősb Barcsai György által a Gerlestieknek zálogba adott birtokok váltságát 1729-ben Barcsai Gergely és Naláczi Sára megfizették.
108. 1758. Barcsai Ábrahám és neje Dobolyi Kata csórai szökött jobbágyokért vallatnak.
109. 1759. Idősb és ifj. Barcsai Ábrahám a Barcsai Péter szökött jobbágyáért kezeskednek.
110. 1761 márczius 19-én és 20-án nehéz betegen végrendelkezik Barcsai Ábrahám özvegye, Dobolyi Kata, egyetlen fia Ábrahám s 3 férjhez ment leánya Sára, Ágnes és Terézia, valamint 3 hajadon leánya Mária, Betta és Éva (utóbbi még kicsiny) részére. Két vejéről van említés, u. m. Rutkai János és Buda Andrásról. U. a. év szept. 29-én az osztály is megtörténik.
111. 1761. Barcsai István regius Barcsai Péter egy ügyénél.
112. 1761. Barcsai Péter és László egy-egy jobbágya egymással kiegyezik.
113. 1762. Barcsai Ábrahám «urfi» elleni követelés.
114. 1764. Kezeslevél, melyben Barcsai Péterné báró Inczédi Terézia említtetik.
115. 1765–6. Gr. Bánffi Dénesné Barcsai Ágnes határjárási ügye.
116. 1767. Barcsai Péterhez intézett levélben Barcsai László mint nős említtetik.
117. 1767. Váradi Pál a felesége Barcsai Mária megbízásából sógora Barcsai Ábrahám javára nyilatkozik az anyósa Dobolyi Kata végrendeletének érvénye mellett.
118. 1768. Barcsai Lászlót Tartarián inteti Barcsai Péter a fiág ellen folytatott perek költségeihez hozzájárulás és a gr. Bánffi Dénesné Barcsai Ágnes kezénél levő iratoknak a többi osztályrészesekkel együttesen teendő kiváltása iránt.
119. 1768. Barcsai András a néhai Sámuel fia, ki fia volt Tamásnak Szalánczi Máriától, Barcsai István öcscseurát a Szalánczi-féle zálogos birtokok kikeresésével megbízza, melyeket aztán, ha jószághoz jut István, meg is fognak cserélhetni.
120. 1769. Gr. Bánffi Dénesné Barcsai Ágnes vallat egy Barcsai Péterrel vitás rét iránt, melynek ügye azelőtt 25 évvel Barcsai Ábrahám főbiró előtt állott.
121. 1772. A petrényi erdő felosztása, egyfelől Barcsai Péter és gr. Bánffi Dénesné Barcsai Ágnes mint «egyik linea», másfelől Barcsai Ádám, István, Lajos és Zsigmond mint másik línea közt két egyenlő részre, s az egyes vonalokon belül antiqua sessiók szerint, mindazáltal némi egyezményileg megállapított eltérésekkel. Az első vonalon Barcsai Péter részére 9, Ágnes részére 2 1/2 antiqua, a másodikon Barcsai Adám és a tőle zálogot biró Nagy Sándor részére 3 1/2, Barcsai Ferencz utódai részére 3, Zsigmond részére 2 és Ruttkai János részére 1 antiqua állíttatik meg.
122. 1772. Ósszeirása ifj. Vay Lászlóné Barcsai Ágnes hozományának.
123. 1772. Néhai Barcsai Ábrahámnak a Horváth és Makrai ágon leszármazott leányági utódai pereltek a fiág ellen, s e perben az alperesség néhai br. Barcsai Jánosról, Ábrahámnak Teleki Krisztinától született fiáról özvegyére Toroczkai Katára s br. Barcsai Gergelyné Naláczi Sárára, erről pedig 1769 után leányára Ágnesre, gr. Bánffi Dénesnére szállott, más birtokok tekintetében pedig Barcsai Péterre, sőt a lungsorai birtokból szintén báró Barcsai István, Lajos, Ádám, Zsigmond és Ábrahámra is, ki az 1772. certificatiókor nőtlen s az ő részét is Zsigmond birja, valamint a sógora «Naláczi ur» részét is.
124. 1773. A Gerlesti utódok perlik Barcsai Pétert Mihály fiát s id. Mihály unokáját, az ennek a szatmári fogságból kiválthatása végett 1693 junius 1-én kölcsön adott 1028 frtért.
125. 1773. Barcsai Péter inteti Barcsai Zsigmondot a petrényi erdőosztályért.
126. 1774 július 11-én osztálykiigazítása a br. Inczédi örökösöknek, kik közt az elhalt br. Inczédi Terézia Barcsai Péterné gyermekei, u. m. Sámuel, György, Sándor, Ágnes Vay Lászlóné, Karolina és Anna nevében atyjuk Barcsai Péter jár el.
127. 1778. Barcsai Péter a saját és a Barcsai András nevében katonákat ajánl meg.
128. 1779. Barcsai Péter vallat a sz.-andrási rész iránt, melyet «Barcsai Ábrahám kapitány urfi»-tól birt zálogban.
129. 1779. Barcsai Lajos a néhai ifj. Ferencnek, az id. Ferencz fiának fia, ki volt fia Istvánnak, s ez Sándornak, ki testvére volt id. Mihálynak, azon legidősb Ábrahámnak, ki János fiában, s azon Péternek, ki Zsigmond fiában deficiált s kik mindnégyen fiai voltak idősb Barcsai Sándornak, azon idősb György testvérének, ki ifj. György nevü unokájában fiágon deficiált, s mindkettő fia volt idősb Barcsai Istvánnak Zalasdi Borbálától, meginteti Barcsai Pétert az ifj. Mihály fiát s az említett id. Mihály unokáját, az 1762-ben gr. Bánffi Dénesné br. Barcsai Ágnestől kiváltott s az ifj. Barcsai Sándor vonalát illető javak kibocsátásáért. Ez intésből származott per iratai a következő genealogiai adatokat szolgáltatják: Idősb Barcsai István gyermekei megosztozván, N.-Barcsának és tartozékainak fele Györgyre, fele Sándorra jutott. Ennek gyermekei voltak: Mihály, Ákos, Gáspár, András, Sándor, Ábrahám és Péter és pedig ezek közül Sándor Palatics Esztétől, Mihály pedig Rusori Ilonától született, Péter fiában Zsigmondban, Ábrahám pedig fiában Jánosban kihalt. N.-Barcsa és tartozékai az osztálykor e két (gyermekeikben utóbb kihalt) fiunak jutottak, Mihály és Sándor testvéreik egyebütt kapván részt. De a N.-Barcsát kapó két fiu ágán is János az Ábrahám fia megvette Zsigmondnak a Péter fiának részét, s így az egész N.-Barcsának egyik felét ő, másik felét ifj. György birta. Ez ifj. Györgynek halála után pedig nagyatyja testvérének id. Sándornak három utódokat hagyott fiától lejövő leszármazói, u. m. fiának Ábrahámnak fia János, másik fiának Mihálynak fiai Sándor, Gergely és Mihály, s ismét más fiának ifj. Sándornak unokája Ferencz s Tamás és József nevű örökösei N.-Barcsa és tartozékainak György ágáról jutott felét 1730-ban három felé osztották, s így János ebből is megkapta harmadát s e szerint most már az egész birtok négyhatodát birta; az idősb Mihály és ifj. Sándor ágai pedig egyenként egy-egy hatod birtokába jutottak. Barcsai János aztán az ő birtokát zálogba adta Barcsai Gergelynek, melvet később Barcsai Péter váltott ki. Ezenkívül egy 1764-ben a Barcsai László, a néhai Barcsai Ferencz s Barcsai Zsigmond és Ádám aláírásával kelt kötlevélben ezek egyszersmind a vonalukon levő többi fiági rokonok nevében is zálogba adják a zalasdi egész birtoknak ifj. Barcsai Sándor vonalát kizárólag illető fele részét gr. Bánffi Dénesnének 6000 frtban, a Naláczi Sára által a Barcsai fiág javára viselt perköltségekért, miután ezen költségeknek a Mihály vonalára eső részét, szintén 6000 frttal, Barcsai Péter lefizette. Alperes ellenveti, hogy Barcsai Sándor ágán nemcsak felperes Barcsai Lajos van. A per felperes javára dől el.
130. 1779-iki másolata egy Barcsai Tamás és Mihály közt 1666-ban létesült csereszerződésnek.
131. 1779. Barcsai Péter ügyvéde leteszi a gr. Bánffi Dénesné ellen a családi iratok iránt folytatott pert.
132. 1780. Barcsai Péter inteti Barcsai Lajost, mint Barcsai Ábrahám kapitány meghatalmazottját pénzkövetelésért.
133. 1780. Barcsai Péter inteti Barcsai Pált és Józsefet tartariai jobbágyaik ügyében.
134. 1780. Kezeslevél a Barcsai Péter, Pál, József és Ferencz tartariai erdeiben tett károkért.
135. 1781. Zeyk Dániel, Mózesnek Horváth Krisztinától, a néhai n.-váradi Horváth Ferencz és Barcsai Klára leányától született fia, ez utóbbi jogán, – ki a Barcsai Ábrahám leánya volt pókafalvi Rádai Klárától, – örökségi javakat követel Akmáron Barcsai Péter ellenében.
136. 1783. Tanukihallgatás, melyben a 36 éves Barcsai Lajos s más tanúk is előadják, hogy néhai idősb Barcsai Mihálynak gyermekei voltak a magtalan elhalt Sándor, továbbá ifj. Mihály, Gergely és a már szintén elhalt Erzsébet br. Bánffi Farkasné. Ifj. Mihálynak fia az életben levő s nagybátyja, a magvaszakadt Barcsai Sándor, adósságaiért e vallatást eszközöltető Péter; leányai pedig voltak Zsuzsánna Zeyk Miklósné, Sára Zeyk Pétemé és Hollakiné, kik a vallatáskor már nem élnek, hanem utódaik soroltatnak elé. Gergelynek pedig leánya volt Ágnes, gr. Bánffi Dénesné.
137. 1791. Gr. Bethlen Zsuzsánna Barcsai Ábrahám ezredes felesége m.-solymosi haszonbéres birtokának termését Barcsai Pál ellenében zár alá venni kéri, s erről Barcsai Péter értesíttetik.
138. 1792. Vallatás Barcsai György kapitány és Sándor testvérek, a Péter fiai részére, az azelőtt 10–11 évvel Barcsai Lajos és Péter által kijáratott, de Ábrahám által ismét elfoglalt n.-barcsai földek iránt.
139. 1796 április 18-án Barcsai Péter mint néhai neje br. Inczédi Teréziától született (s ép úgy mint a 126. okmányban felsorolt) gyermekeinek gyámja, az Inczédiek ellen perel.
140. 1796 okt. 22. Barcsai Sámuel ügyvédet vall.
141. 1796. Barcsai Sámuel mint felesége gr. Kun Karolina megbízottja, tanukat vallat.
142. 1797 aug. 3. Összeírása a néhai Barcsai Péterről maradt leveleknek, s függelékül a néhai Barcsai Andrásról maradtaknak, ez utóbbiak közt 1760-iki obsitja, 1767-iki adóslevele.
143. 1798. Barcsai Péter örökösei ellen (elősorolva ugy mint 126. és 139. alatt, csakhogy most már Barcsai Karolina mint br. Incrédi Gergelyné s Anna mint br. Kemény Jánosné van említve) adósságos követelés.
144. 1799 május 3-án Barcsai Ábrahám ezredes megelőző napon értesülvén, hogy néhai Barcsai György alezredes őt nevezte ki kis fiacskája gyámjának, a György által 1790-ben sógora Vay Lászlótól s ennek neje Barcsai Ágnestől felvett kölcsön megfizetésére kötelezi magát.
145. 1802. Barcsai Ágnes Vay Lászlóné, Karolina br. Inczédi Gergelyné és Anna br. Kemény Jánosné intetik Sámuel és Sándor fivéreiket s elhalt György fivérök fiának, Károlynak gyámját, Barcsai Abrahám gárda obestert, hogy az 1797 február 1. osztály megállapodásait kövessék. Barcsai Ábrahám udvarában az intők Barcsai Sámuel «urfit» találták; ellenben Barcsai Sámuel urat nem találták meg.
146. 1815. Barcsai Sándor egy tisztjének Petrényben telket ad Barcsai László és Károly ottani jobbágytelkeik közt.
147. 1817. Barcsai Károly vallat petrényi tilalmas erdeje iránt, melyet előbb Barcsai Péter birt, kiről György és Sándorra, végre pedig Károlyra szállt. Mellette Barcsai Ádám «urfi» erdeje van. Mellékelve van egy 1792-iki irat; mely szerint Barcsai György kapitány és János s László dominale forumot akartak tartani az ottani pusztítások miatt.
148. 1818. Legeltetési ügyben bizonyítvány a gr. Bethlen Zsuzsánna volt tisztjétől, ki Piskiben néhai Barcsai László tutora Turi László idejében is tiszteskedett.
149. 1819. Özv. Barcsai Ábrahámné gr. Bethlen Zsuzsánna perel a szász-sebesi közönséggel szászcsóri ügyben.
150. 1820. Barcsai Károly intet N.-Barcsán a gr. Bethlen Zsuzsánna udvarában.
151. 1827–8. Adósságos per Barcsai Károlyné br. Bánffi Eszter és osztályosai ellen, a rájuk gr. Haller Zsigmond özvegye gr. Tholdalagi Krisztináról szállott adósságért.
152. 1884. Levél Barcsai Károlyhoz.
Függelék. Oly Barcsaiakról szóló okiratok, kiknek a nemzedékrendben elhelyezése e levéltár adataiból nem teljesen biztos.
1. 1420. Andreas de Barcha birtokot szerez Losádon.
2. 1469. Kisbarcsai Balogh László és Thomas filius Blasii de Kisbarcha egymással Fel-Pestesen cserélnek.
3. 1569. Keméndi János és Barcsai Gáspár 1564-iki határjáratási ügye Szászváros ellenében, melyben Kisbarcsai Antal képviseli őket.
4. 1570. «Dicitur nobis in personis egreg. et nob. Ioannis, Andree et Ladislai filiorum, item dominć Helizabethć Zalasdi relictć condam Volfgangi Barcsai, Apolinć Zalasdi» stb., a solymosi beiktatás tárgyában.
5. 1575. Ugyanezek részére okmány ugyanazon ügyben.

II. Egyéb kútforrások.

a) Idegen levéltárakból.
A szász nemzet levéltárából:
1. 1363. Lajos király a neki Dénes vajda által ajánlott «fidelem nostrum dilectum olachum, comitem Ladislaum filium Musad de Almás, in districtu castri Déva residentem» megjutalmazandó, neki és «Petro, Ioanni, Laczko et Musach filiis suis» a Dévához tartozó Zalasdot adományozza. Ennek statutiojánál, a hunyadmegyei nemesek és a hátszegvidéki összes oláh kenézek és seniorok összehivatván, Sztroja és Zayk kenézek ellenvetették, hogy Zalasd birtok, mint irtvány, kenézi jogaiknál fogva őket és hozzátartozóikat illeti, de ezt nem bizonyíthatva, a beiktatás foganatosítására a káptalan küldötte Péter alvajda által kirendeltetik, «quo praesente Simon filius Pauli, filii Barcha vel Iohannes dictus de Baranya aut Iacobus filius Michaelis de Sancto Rege» az adományost beiktassák. (Az ezt tartalmazó okmányok csak másolatban vannak meg a szász n. levéltárban, utalással arra, hogy eredetiben a gyulafehérvári káptalan Append. III. 18. jelzete alatt, a Zalasdi család iratai közt találtatnak. Különben kivonatilag közölve van Fejérnél, Cod. D. IX. 3. 380.)
2. 1486. Szász-Sebes határjáratása Tartaria felé Barcsai János jelenlétében.
A br. Bálintitt család levéltárából.
3. 1525. Álmosdi Chyre Margit kötlevele Barcsai Pál ítélőmester részére.
4. 1562 szept. 24-én Gyulafehérvártt kelt privilegialisa II. János választott királynak, melyben Barcsai Gáspárnak az egész fehérmegyei Csáklya nevű birtokba beiktatását átírja, mely beiktatás ugyanezen vál. királynak Gyulafehérvártt 1562 júl. 31-én kelt okmánya alapján történt, mely által az azelőtt Diód várához tartozott, de a «német factióhoz» szitása folytán notázott Balassa Menyhért egyéb javaival együtt a vál. király rendelkezésére visszajutott egész Csáklya birtokot Barcsai Gáspár aulae familiaris hűségének jutalmául neki adományozza. (Eredeti oklevél hártyán, a János vál. király és Csáki Mihály kanczellár aláírásával és függő pecséttel.)
5. 1577 ápr. 16-án Gyulafehérvártt Báthori Kristóf fejedelem átírja a Gyulafehérvártt 1576 július 30-án kelt fejedelmi consensusról, s ugyanazon évi augusztus 14-én adományozott jus regiumról, valamint az u. a. évi aug. 26. elrendelt s 1577 febr. 21-iki jelentés szerint foganatosított statutióról szóló okmányokat, a pitesdi Logofet János által kisbarcsai Barcsai Gergelytől örökösen megvásárolt s azóta is békésen birt egész Csáklya birtokra vonatkozólag, melynek felét a vásárló Logofet János fejedelmi jóváhagyással feleségére Sztárára, a néhai Mircse havasalföldi fejedelem leányára ruházza át. (Eredeti oklevél hártyán, a fejedelem és Sulyok Imre kanczellár aláírásával s függő pecséttel.)
E családi levéltár tartalomjegyzéke szerint megvolt 1562 júl. 10-ről a Barcsai Gáspár részére adott donatio, s az ez által 1574-ben Logofet János részére fejedelmi consensussal történt eladás következtében 1575-ben eszközölt első statutióról való okmány is, ugyanezen Csáklya birtokot illetőleg, melyek a fenn ismertetett két okmánynak előzményeit képezik. Ezek azonban mostani kutatásaimkor nem voltak megtalálhatók.
A Zeyk család levéltárából.
Láthatók itt genealogiai adatok a Zeykekhez nőül ment Barcsai leányok felől. Továbbá
6. 1653. Frater Pálné Barcsai Anna, a János leánya, említtetik Domokos Anna 1766-iki retractatiójában.
7. 1668. Lugosi Ferenczné Barcsai Anna egy 1812-iki osztályos okiratban.

b) Genealogiai és történelmi munkákból.
Szabó Károly, Székely oklevéltár:
1. 1499 okt. 14. Egreg. et agilis Caspar de Barcha perel kibédi Dósa Mihály ellen, egy az Ewrlecz nem Szováth ágabeli primipilatus harmad részeért Kibéden és Sz.-Lőrinczen.
2. 1504. Barcsai Gáspár egy bándi búza asztagját eladja.
3. 1506. Ugyanő Marosszékről jelen van az agyagfalvi gyűlésen.
4. 1511. Barchay Gáspár de Zenthgergy Marosszéket a Sz.-Lélek kórház részére tett adománynál képviseli.
5. 1419–1515. Ugyanő különféle nemeken és ágakon Marosszéken részint főbirói, részint főhadnagyi tisztet visel.
6. 1515 október 9-én egy Kakasd helységbeli birtokpert tárgyazó okirat egykoru hátiratán előfordul: «Iudex Paulus Bala in persona relicte condam Gaspari Barchay hoc est filie olim Blasii Megg˙es.»
Az Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde-ban Amlacher czikke, a szászvárosi levéltár ismertetéséről:
1. 1545. Barcsai Pál mellékesen említtetik egy Bruz Máté ügyéről szóló okmányban.
2. 1563. Barcsai Gáspár és más Barcsaiaknak a szászvárosiakkal szomszédos birtokai említtetnek.
3. 1570. Barcsai Gáspár colonusa jön elő.
4. 1630. Barcsai Sándor hunyadmegyei alispán.
5. 1658. Barcsai Ákos fejedelem a szászvárosi káptalanbeli papoknak dézmát adományoz.
Fejér: Codex diplomaticus:
1. 1363. Simon filius Pauli filii Barcha a Musath fiának László comesnek beiktatására kirendeltetik. (IX/3. 380.)
2. 1374. Barcsai Zumurach fiai László és János, s testvérüknek Renerius alvinczi comesnek leányai, Lien a Herbord és Elis a László alvinczi polgár felesége, kiegyeznek együtt az István erdélyi vajda által elfoglalt Olaherkis és Drasma visszaszerzése esetére (IX./4. 616).
3. 1470. Fassio Thoma et Ioannis de Barcha qua mediante portionem Stephani Erdélyi de Somkerek alias sibi per eundem, in possessione Benchencz comitatui Hunyadiensi adiacenti pro 50 fl. auri impignoratam, erga eiusdem summć depositionem Ioanni Gereb de Wyngarth, cui videlicet praefatus quoque Stephanus Erdélyi ipsam perpetuo vendidisset, remiserunt. (Regesta Transilvana. XI. 501.)
Teutsch und Firnhaber: Siebenbürgisches Urkundenbuch.
1. 1291. István, Domokos és Mikó a Benchench fiai «de genere Siculorum» távollevő Péter testvérök nevében is eladják Cheel fiai Daniel és Salamonnak Sotheluk földét «intra vicinitates terrarum Iwanche iobbagionis castri Albertis Transsilvani iuxta Morisium, nec non Saxonum de Romosz et de Waras item Galwar Egidii filii Leustachii ac villae Cryog situatam». (LXXIII)

KIS BÁLINT.

VEGYES.

I. Fülöp váczi püspök állítólagos pecsétje 1279-ből.

(Egy pecsétrajzzal.)
A magyar egyház történelmében járatost egy futó tekintet is bizonyossá teheti a váczi püspökök névsorá-nak kezdetleges, kritikátlan voltáról. A váczi püspökség monografiáját aligha láthatjuk az ezredéves kiállításon.
Vácz árpádkori főpapjait véve szemügyre, I. Fülöp sem tartozik a kifogástalan püspökök közé, mint kinek kormányzását a jelen évi évkönyv csak úgy, mint az előbbiek, 1263–1277. évekre teszi. Ezen Fülöpnek rovására I. Haab vagyon föltüntetve az 1277–1278. évek püspökének.
A névkönyv I. Haab püspökéről a történeti adatok mit sem tudnak. Ezen évek is I. Fülöpöt illetik, ki máskülönben is országos tekintélyű férfiú vala, levén majd az anya-királynénak, majd a fiatalabb királynénak, Kún-László boldogtalan hitvesének kanczellárja s egyszersmind Nógrádmegye ispánja._{Knauz, Monum. eccl. Strig. II. 21. («Philippo Vaciensi, aule domine regine, karissime matris nostre cancellario et comite Neugradiensi.») – V. ö. u. o. 32. l.}*
Bajosan érte meg azonban Fülöp püspök 1278-nak a végét, mivel ezen évben már más nevű váczi püspökkel is találkozunk:
1278. a) Fülöp, a királyné kanczellárja._{U. o. 90. l. Fejér: Cod. Dipl. X. 4. 862. l.}*
1278. b) Tamás, kiben később a király kanczellárját tiszteljük._{Fejér, Cod. Dipl. IV/3. 69.}*
Ezen Tamásnak tehát Fülöp már 1278-ban átengedte püspöki székét és többé mint élő váczi püspök nincsen emlékezetben.
Tamás királynéi, majd királyi kanczellár volt váczi püspök 1278–1288 között._{1279-ben Wenzel XII. 252.; Knauz i. m. 98. 1281-4. Erzsébet királyné kancellárja Knauz i. m. 150. l. Fejér Cod. dipl. V/3. 95; 215 II. 1284 táján pilisi ispán Wenzel, IX. 388. XII. 415. II. 1285-től kir. kanczellár. Knauz, i. m. 199. 201. 206. 208. 231. 233. 236. 237. II.}*
Semmi sem bizonyosabb tehát, mint az, hogy I. Fülöp 1279-ben már nem volt váczi püspök, vagy más szavakkal: tévedés azt vélni, hogy Vácznak főpapja volt azon Fülöp püspök, kinek pecséte ezen évből Batthyánynál előfordul._{Batthyány, Leges eccles. Reg. Hung. I. 327. l.}*
Pray hibázott, midőn ezt állította._{Pray. Specim. Hierarch. Hung. I. 343. l.}*
De tévedése érthető is, menthető is. Érthető, ha tekintjük, hogy ez időtájban az egész magyar püspöki karban csak a váczi viselte e nevet, a kiről azonban bizonyosat annyit sem lehetett tudni, mint ma tudhatunk. De jóhiszeműsége menthető is, a mennyiben az adott pecsétmásolat épen azon részében töredékes, mely a püspök illetőségével lett volna beszámolandó, mihez hozzáértendő még az is, hogy Batthyány a pecsétet szokása szerint szöveg nélkül adván, annak úgy tárgya, mint levéltári holtétele tekintetében bizonytalanságban hagyott.
Az egri püspökök pecséteinek tanulmányozása közben véletlenül jöttem rá arra, mi most már tapasztalati meggyőződésem, hogy Batthyány pecsétei anyagát javarészben az egri káptalannak, melynek tudós nagyprépostja volt, magán levéltárából kölcsönözte.
Iacute;gy megvan ott Fülöp püspök pecsétes levele is._{Levéltári jelzete: N. I. Divisio 4 fascic. I. fr. 22.}*
És ezen okiratnak mindjárt első sora arról győz meg, hogy Fülöp nem magyar, hanem olasz, illetőleg nem váczi, hanem fermói püspök volt, ki itt pápai követként működött._{«Philippus miseracione divina Firmanus episcopus apostolice sedis legatus».}*
Fülöp fermói püspök, pápai követ szereplésével nagyjából még iskolai könyveink is beszámolnak, de hatásának körét csak az okirattárak gyaníttatják._{Lásd Wenzel, Árpádkori Okmánytár, IV. 110. 113. 164. 202. 224. 225., IX. 246, 253., XII. 307. 308. 310. 336. ll. Knauz, Monumenta, II. 86. 92. 93. 97. 119. 120. l23. 126. 127. 131. 135. 148. 205. 479. 760. 790. 793. l. Az egri oklevélnek foglalata a következő: «Philippus miseracione divina Firmanus episcopus apostolice sedis legatus, dilectis in Christo filiis.. capitulo ecclesie Agriensis salutem in domino. Quia que iudicio vel concordia terminantur, firma debent et illibata persistere et ne in recidive contencionis...lium relabantur, nostro convenit presidio communiri; exhibita siquidem nobis vestra peticio continebat, quod cum inter vos ex una parte et magistrum Mathiam plebanum de Turna Agriensis dioec. ex altera super eccleszia sancti Martini de Bocita cum iuribus et pertinentiis suis materia questionis exorta fuisset, tandem idem magister Mathias recognovit eandem ecclesiam sancti Martini cum omnibus iuribus et pertinentiis suis ad vos perinere de iure, sicut in instrumento publico exinde confecto plenius dicitur contineri; quam recognicionem nostro petistis munimine roborari. Nos igitur recognicionem ipsam ratam et gratam habentes, eandem sicut rite sine pravitate provide facta est et ab utraque parte sponte recepta et in alterius preiudicium non redundat, auctoritate, qua fungimur, confirmamus et presentis scripti patrocinio communimus. Nulli ergo omnino hominum liceat hanc paginam nostre confirmacionis infringere vel ei ausu temerario contraire. Siquis autem hoc attemptare presumpserit, indignationem omnipotentis dei et beatorum Petri et Pauli apostolorum contra se noverit incursurum. Datum Bude, X. Kalendas Aprilis, anno domini MCCLXX nono.......... et pontificatus domini Nicolai pape tercii anno sexto. Hátlapján, egykorú írással: «Pro capitulo». Ez alatt: Plebanus de Turna. Más írással: Super decimis Bozitha.}*

Aránylag sok oklevele maradt fönn és egri pecséte sem áll magában, sőt az esztergomi főegyház Monumentáinak tudós szerkesztője pecsétünknek párját is adja fametszetben.
Ezen körülmény nem teszi azonban fölöslegessé, hogy a Batthyánynál úgy sem hű képet a Turul-ban közzétegyük, sőt inkább arra ösztönöz, miután az esztergomi Fülöp-pecsét sem ép, de a kettő egymást előnyösen és csaknem mindenben kiegészíti.
Pecsétünk III. Miklós pápa követét főpapi díszben állítja elénk. Áldásra emelt jobbja alatt a kereszt nyilván legátusi méltóságát illeti, balkarja alatt a keresztes lobogó pedig születési előkelőségét kívánja föltüntetni.
Egy XIII. századi pecséttel tehát szegényebbek vagyunk, de a magyar pecséttan egy igazsággal gazdagabb.

KANDRA KABOS.

Adalék a Haller grófok nemzetségkönyvéhez.

A kolozsmonostori konvent alább közlendő bizonyítványa kiegészítése kíván lenni azon ismertetésnek, melyet Dr. Szádeczky Lajos a Hallerkői gróf Haller-család díszes kiállítású nemzetségkönyvéről e folyóirat 1886-ik évfolyamában közzétett. E bizonyítvány nemcsak azért érdekes, mert az említett nemzetségkönyvről már 1665-ben körülményesen szól, hanem, mert a Haller-czímer leírásában eltér a Szádeczky által adotttól. Ugyanis ismertető szerint az egyik sisakdísz, «vörös bivaly-szarv lantformára egymástól széthajló végekkel, ezekben pávatollal», a konvent bizonyítványa szerint pedig «duo elephantis cornua, quaternis strutii permis colore viridi ornata». Melyik legyen a helyes, nem tudom, minthogy a könyvet magát nem láttam; annyi azonban konstatálható, hogy a közölt czímerrajz inkább elefánt-orrmányt ábrázol visszahajló nyílással, melybe a pávatoll inkább is illeszthető, mint a hegyes és tömör végü bivalyszarvba. Megjegyzem még, hogy Nagy Iván genealogiai munkája is elefánt-orrmányt említ.

Nos requisitores literarum et literalium instrumentorum in sacristia sive conservatorio conventus monasterii beatć Marić virginis de Colosmonostra repositarum et locatarum ac quarumlibet iudiciariarum deliberationum, legitimorumque mandatorum principalium illustrissimi et celsissimi principis domini, domini Michaelis Apaffi etc. executores etc.; testamur prćsentium tenore, significantes quibus expedit universis, quod spectabilis et magnificus dominus Joannes Haller de Hallerkeo, alter comes supremus comitatus Thordensis, prćnotatć principalis celsitudinis consiliarius intimus, spectabilis et magnifici quondam domini Stephani Haller de Hallerkeo ex spectabili et magnifica quondam domina Helena Bocskai, filia spectabilis et magnifici quondam Georgii Bocskai de Kis-Maria, consorte sua procreati filius, medio aulć suć familiaris egregii Joannis Bositzki produci curavit nostri inc conspectum librum quendam, partim ex membranis subtilissimis, partim regalibus papyrus in folio compactum, continentem ramos arboris genealogialis celeberrimć familić Hallerianć, ab anno domini millesimo centesimo nonagesimo octavo incipiendo, exinde qućvis per sćcula usque modo propagantis, virantis atque florentis, personarum ut plurimum cum iconibus et stemmatum, nobilitarisque insigniis et eorum nonnunquam variationibus ac per hanc alteram imperatorias ac christianas regias maiestates, his et aliis additamentis, in thesseram imperatoriarum ac regiarum gratiarum erga eandem familiam exercendarum locupletatis; effigies etiam ipsarum personarum cum additis ubique idiomate Germanico per elegans manuscriptum, earundem encomiis, titulis ac officiolatibus: postulans nobis debita cum instantia, quatenus nos ex eodem libro generationali non quidem totalem et integram genealogić celeberrimć istius familić ramum, a nunc usque ad supremum truncum, verum partem duntaxat subnotatam, in quantum nimirum per fśmineam lineam, inclytam etiam Boczkainam familiam ea in parte comprehendere videretur, exinde excerpere ac superinde eidem domino Joanni Haller literas nostras testimoniales dare et concedere vellemus. Nos itaque, adhibitis personis fidissimis linguć Germanicć optime gnaris, item aurifabrili in arte peritiore magistro, qui stemmatum seu insigniorum non modo enucleationis, verum etiam sculpturć insignem haberent notitiam, prout iidem coram nobis, fide ipsorum mediante, ex libri eiusdem folio ducentesimo vigesimo octavo ex Germanico idiomate in Hungaricum transtulerunt ac insigniorum etiam genuinam significationem nostri in conspectu aperuerunt hoc modo, ut sequitur: Gabriel Haller de Hallerkeö, de Feieregyhaz in Transsilvania, domini Petri Haller et Keminianć de Zvey-Türen et de Geromonostor filius legitimus, duxit Helenam Boczkaj, principis istius temporis Sigismundi Bathori sororem matris; ab quo quidem folio ducentesimo vigesimo cotavo ad folium ducentesimum quadragesimum quartum descendendo, itidem super iconica effigie inibi docta pictoris manu eleganter depicta, Latino idiomate scriptum cernebatur: spectabilis et magnificus dominus Stephanus Haller de Hallerkeö, spectabilis ac magnifici domini Gabrielis Haller et illustris dominć Helenć Bocskaj de Kis Maria filius etc. Priori autem manuscripto subiecta erat in veste talari subrubra prćtitulati Gabrielis Haller integra effigies, manu sinistra gestans clavam auratam, cuius ad lćvam scutum areć diversorum colorum, linea recta per medium divisum, iuxta lineam ab utraque parte leones singuli ad cursum depicti: supra scutum galea militaris duplex; alteri superposita corona aurea, ex qua prominent duo elephantis cornua, quaternis strutii pennis colore viridi ornata, in quorum medio visitur erecta umbilicotenus humana effigies rubro tincta colore: super altera autem galea dimidium cornu cervi, cineritii coloris, cum dimidio alarum aquilć diversi coloris. Ibidem ad sinistram illustris quondam fśminć Helenć Boczkai, docta manu et arte pictoris cum omni mundo miliebri, in stola cślistini coloris conspiciebatur effigies, in cuius dextra scutum areć rubrć cum lemniscis pallidi coloris, in quo corona aurea, complectens dimidium leonem ore hiantem, sagitta secundum nares traiectum; supra scutum galea militaris gestans in vertice coronam auream, habentem in medio similiter dimidium leonem hianti ore, exerta lingua, sagitta itidem secundum nares traiectum. Quam quidem genealogiam particulam et insigniorum descriptionem nos ad legitimam requisitionem ejusdem domini Joannis Haller, nobis quo supra ad genuinum sensum ex Germanico idiomate ac insigniis iconicalibus coram nobis fidelissime interprćtati essent, transcribi et excerpi curavimus, ac in huiusmodi genelogić testimonium fidedignum prćsentes literas nostras testimoniales, sub sigillo nostro conventuali autentico iurium eiusdem domini et posterorum suorum ad cautelam dandas duximus, communi iustitia et ćquitate suadente. Datum dominica octava post trinitatis, anno millesimo sexcentesimo sexagesimo (Orsz. levéltár, Neoreg. a. fasc. 918 nr. 15.)

ILLÉSSY JÁNOS.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi október hó 11-én Bánó József vál. tag elnöklete alatt igazgató-választmányi ülést tartott, melyen jelen voltak: Dr. Boncz Ödön, Csánki Dezső, Hajnik Imre, Komáromy András, Majláth Béla, Nagy Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szilágyi Sándor, Szinnyei József vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Az űlés megnyitása után a titkár bemutatta Petrovay György társ. tagnak «A bilkei Lipcsey család» czímű dolgozatát, melynek közlését folyóiratunk jelen füzete kezdi meg. Ezután Dr. Boncz Ödön vál. tag ismertette, eredeti oklevelek bemutatása mellett, a fajkürthi Kürthy család levéltárát. A választmány megkérte a bemutatót, hogy az ismertetést kiváló érdekessége miatt a Turulban közölni és kutatásait más, eddig ismeretlen családi levéltárakra is kiterjeszteni szíveskedjék.
Ezután a titkár bemutatta Szlavonia II. Ulászló királytól kapott czímerének fényképét, melyet Dr. Bojničić Iván horvát országos levéltárnok ajándékozott a társaságnak. A választmány az ajándékért köszönetét jegyzőkönyvileg fejezte ki.
A társaság tagjaiúl megválasztattak a következők. Pártoló tagokúl: Abonyi Emil miniszteri tanácsos Budapesten, Fáy István földbirtokos Puszta-szemszúrón (ajánlja Szent-Ivány Zoltán), évdíjas tagokúl: Dr. Demjánovics Emil Budapesten (aj. Dr. Szendrei János), Dr. Nagy Kálmán orvos Budapesten (aj. a titkár.)
A pénztárnok jelentése szerint a pénztári állás október hó 10-én a következő:
Bevétel 2380 ftr 49 kr.
Kiadás 1867 frt 93 kr.
Készpénz 512 frt 56 kr.
Vagyonállás:
1. Értékpapírokban 9900 frt – kr.
2. Kötelezvényekben 2600 frt – kr.
3. Kötelezvény nélküli alapítványok 500 frt – kr.
4. Készpénz 512 frt 56 kr.
Összes vagyon 13512 frt 56 kr.
A folyó évi nagygyűlés felől határoztatott, hogy az deczember hó 12-én tartassék meg a következő tárgysorozattal: a) Emlékbeszéd Nagy Imre társ. másodelnök felett, br. Radvánszky Béla társ. elnöktől. b) A borosjenei Tisza család ősei, felolvasás Dr. Komáromy András vál. tagtól. c) Másodelnök-választás. d) Titkári jelentés az elmúlt évről. e) Pénztári kimutatás.
A titkár ezután felhívta a választmány tagjait, hogy a megürült választmányi helyekre szóló ajánlásokat a legközelebbi, november 29-én tartandó választmányi ülés megelőző napjáig beadni szíveskedjenek.
Olvastatott ezután özv. Nagy Imrénének köszönő levele, melyben férjének, társulatunk nagyérdemű másodelnökének halála alkalmából a választmány által kifejezett részvétért meleg köszönetet mond.
Végűl olvastatott Doby Antal lev. tag levele, melyben köszönetét fejezi ki a választmánynak nagy genealogiai munkája iránt való érdeklődéseért és kifejezi óhaját azon összegre nézve, melyet munkájáért elérni kíván. A választmány, mely felajánlotta közbenjárását arra az esetre, ha a szerző a kéziratot, mint könyvtári anyagot, valamely nyilvános hazai könyvtár részére méltányos árért átengedni hajlandó, azon véleményben van, hogy a kívánt ár túlhaladja azon értéket, melyet az említett mű egy könyvtár szempontjából képvisel; s ily körülmények között nem érzi magát hivatottnak ez ügyben továbbra közbenjárni.
A jegyzőkönyv hitelesítésére Dr. Boncz Ödön és Csánki Dezső vál. tagok kéretvén meg, az ülés véget ért.

Az egri káptalan hiteles helyének családai.
(Második közlemény.)_{Turul 1893. évf. 157. l.}*

Caecus. Caesar. Cameli. Coppani. Camillis. Capdebo. Canal. Capraki. Carcano. Carolus. Caroli. Carove. Cavriani. Castelli. Castelvichius. Cawraz. Chabot. Chararanus. Chahol. Chalamia. Che. Chehi. Chezko. Chéch. Chek. Chernei. Cristoffszki. Chmelius. Chiapi. Chéchei. Cheniz. Chován. Christoff. Charisch. Cobb. Coklácz. Coppani. Controur. Compodi. Csaba. Csabai. Csobanka. Csobáni. Csabi. Csai. Csaiági. Csajár. Csajkó. Csák. Csákány. Csáki. Csakó. Csáktornyai. Cziáki. Csala. Csali. Csán. Csanádi. Csanálosi. Csápi. Csank. Csanki. Csankovics. Csápi. Csapka. Csaplár. Csapó. Csapodi. Csappa. Császár. Császi. Csaszkai. Csasztai. Csáth. Csatai. Csatári. Csáti. Csatlai. Csatlós. Csató. Csáti. Csatarovics. Csebics. Cse. Csech. Csefalvai. Csebi. Csedregi. Csécs. Csécsei. Csécsi. Csegei. Csegekátai. Csegéni. Csecskedi. Checher. Csehi. Csehik. Cseh. Csejtei. Csepcsányi. Cseke. Csekei. Cseklészi. Csekő. Cselczer. Cselei. Cseléni. Cseles. Cselkó. Csemetei. Csemetkei. Csemniczki. Csemiczky. Csempe. Csendes. Csenge. Csenger. Csengeri. Csenki. Csemernye. Csengő. Csepi. Csépán. Csepcsini. Csépe. Csépei. Cseper. Cseplész. Csepregi. Csépányi. Csepelószki. Cser. Csera. Cserédi. Cserei. Csereki. Cserépi. Cseresnyési. Cseresnyei. Cserevicski. Cserge. Cseri. Cserkó. Csernahasi. Csernánszki. Csernei. Cserni. Cserneki. Csernel. Csergő. Cserniczki. Csernovicz. Csernus. Cserődi. Cserto. Cservenanszki. Csernyeczki. Csernák. Cseficzki. Cseszlai. Csesznák. Csesznok. Csete. Csetneki. Cseh. Csiba. Csibi. Csicseri. Csicsó. Csinger. Csihok. Csiki. Csik. Csikós. Csikófi. Csikovics. Csikány. Csikai. Csikkali. Csillag. Csillám. Csilleri. Csima. Csimár. Csinderi. Csintalan. Csípán. Csioda. Csipka. Csipke. Csipkés. Csirmaz. Csirke. Csiszár. Csiszlai. Csitneki. Csitta. Csitisi. Csiuda. Csizi. Csizmadia. Csizoviczky. Csobádi. Csobai. Csobanka. Csoba. Csoda. Csodó. Csöger. Csohány. Csói. Csojtár. Csóka. Csókás. Csókási. Csőke. Csaknyai. Csollák. Csoltó. Csoltka. Csoma. Csomafai. Csomaházi Csomai. Csomaközi. Csomáromi. Csomó. Csomor. Csomortáni. Csomós. Csömpe. Csompó. Csom. Csongrádi. Csonka. Csönkös. Csonó. Csontos. Csontó. Csősz. Csorba. Csordás. Csorgály. Csörge. Csörgő. Csornási. Csorvási. Csortos. Csóta. Csótai. Csutka. Csotó. Csötörtök. Csotyesóczi. Csövek. Csubánda. Csucs. Csucz. Csuda. Csuha. Csuhai. Csajár. Csuka. Csukás. Csukát. Csul. Csula. Csulyák. Csuma. Csupor. Csuta. Csutor. Csúr. Csűri. Cseőr Csús. Csúz. Csúzi. Csuzda. Czabai. Czabler. Czabó. Czakó. Czukor. Czauner. Czeze. Czuzei. Czeglédi. Czegérdi. Cziglédi. Czeglei. Czegleni. Czegány. Czeke. Czeklészi. Czékus. Czeles. Czelli. Czelos. Czender. Czene. Czenglin. Czerki. Czeróczi. Czeros. Czerovini. Czere. Czettó. Czány. Cziáni. Cziba. Czibi. Czibulkai. Cziborák. Czicze. Czicza. Cziczeri. Cziczó. Czibinger. Czibulka. Cziferi. Cziffi. Czifkai. Czigány. Czigerdi. Cziglei. Cziglédi. Czigler. Czihat. Czingler. Czingel. Cziklor. Czikó. Czikos. Czimeg. Czimerman. Czinczendorff. Czindon. Czingel. Cziriáki. Cziráki. Czirini. Cziros. Czizer. Czobel. Czobor. Czokus. Czomba. Czompó. Czömpe. Czörver. Czorba. Czövek. Czvecska. Czvetkovics. Czurján. Czucz. Czure. Czuhai. Charnavoda. Chásztai. Chathó. Chernel. Chesztei. Chobádi. Chohány. Choltó. Chotek. Chrigel. Christián. Chüre. Clesse. Corbéli. Corneli. Conajder. Cumamus. Curti. Czabáni. Czengeri. Czettin. Czűre. Czudó. Czebi. Czabán. Csreskó. Czagányi. Chim. Chionka. Cserni. Csízik. Cseh-Czeglédi. Cherepes. Czagran. Chaudary. Chaudary Kovács. Czuka. Csugán. Czinder˙. Chianda. Csebics. Compér.
Dach, másként Dagh. Dachovics. Dachó. Daczio. Daczó. Dabassy. Dadai. Dadanyi. Dag. Dajka. Daimble. Dakó. Dalecsek. Dalkheit. Dallos. Dalmódi. Dalmata. Dálnoki. Damafi. Damasdi. Damasi. Damasa. Damián. Damó. Dambrázai. Dancs. Dancsi. Dancsa. Dancza. Dancz. Danczházi. Danctius. Dani. Daniczházi. Daniel. Danka. Dankó. Dankovics. Dancsi. Dange. Dapsi. Darabos. Darasovszki. Dargai. Darkai. Darholcz. Darhosóczi. Darnai. Darnóczi. Daróczi. Darvai. Darvas. Darha. Daszon. Dathó. Daun. Dauszon. Dávid. Dávidházi. Davarasi. Dazner. Deák. Deáki. Debleja. Deblinger. Deblume. Debreczeni. Debrei. Debrődi. Debrő. Debusz. Décsei. Décsi. Déczei. Dechmár. Dédei. Dédessi. Dedinszki. Dedes. Deimble. Dejtei. Dékán. Deli. Delnei. Delpini. Delafor. Derce. Demetei. Demecseri. Demeczki. Demeszki. Demeter. Demiakovszka. Demjén vagy Dömjén. Demka. Demkovics. Demök. Demsedi. Demetrius. Demtsa. Dengelegi. Dénes. Derkai. Dercs. Derda. Derecskei. Deregnyei. Derencséni. Dersfi. Dersi. Dersőffi. Deróczi. Deséni. Deserdin. Desericzki. Dési. Deső. Desseron. Dessőffi. Deszpot. Desán. Detari. Dethe. Detre. Detrich. Detricus. Detrik. Dévai. Devecseri. Diviszi. Devéri. Dezericzki. Dezsáni. Dézsi. Dia. Diafoki. Dianovics. Diamandi. Diakonovics. Dibaczi. Diczházi. Dicso. Diem. Diénes. Dientner. Dietrich. Dikmány. Dékány. Dillo. Dilmon. Dinsz. Diósi. Diószeghi. Diós. Diosadi. Dir. Dirlinger. Dirmer. Disznós. Disznósi. Divéki. Divíni. Dizent. Dlugosz. Dlugos. Dmitrovics. Dobacska. Dobai. Dobók. Dobuz. Dobi. Dobiczki. Dobó. Dobócz. Doboczai. Dobóczi. Doboczki. Dobos. Dobosi. Dobovai. Dobozi. Dobrosi. Dobozó. Dobra. Dobrai. Dobrasovszki. Dobravai. Dobraviczki. Döbrődi. Dobronoczi. Dobronoczki. Dobronoki. Dobranovszki. Dobsza. Dobszai. Dobszó. Dobzó. Dobronyai. Doctorovics. Dóczi. Doha. Dohos. Dohány. Dóka. Dokos. Dokus. Dok. Doleschal. Dolhai. Dolnai. Doloviczéni. Dolosnai. Dolosvai. Doma. Domahidi. Domaki. Dománi. Dömsödi. Dománi. Dombi. Dombrádi. Domianics. Domik. Dominik. Domitrovics. Dömöczki. Domoki. Domonkos. Domokos. Dömötör. Dona. Donyai. Donners. Dopsa. Dorács. Dorasóczi. Dorasóczki. Dorosovszki. Dorcsányi. Dordin. Dőri. Dorics. Dorinsz. Dorka. Dormándi. Dormány. Dörögdi. Doró. Doroghfi. Doroghi. Doráczi. Dormer. Dósa. Dosztál. Doszlern. Doth. Dotkavics. Dothman. Dovali. Dovorányi. Dózsa. Drabant. Drága. Drágfi. Draheim. Draskóczi. Draskovics. Draveczki. Drakó. Drecskó. Drevnóczki. Drexler. Drevenyák. Drosdik. Drótos. Drozdovszki. Droste. Druget. Drusinszki. Drusz. Dubasovics. Dubcsák. Dubetius. Dubiczáni. Dubniczai. Dubrarius. Dubraviczki. Dubnyanyiczky. Duchek. Ducsó. Duchiniczky. Duda. Dudics. Dudás. Dudási. Dudon. Dudvári. Dudevszky. Dujárdin. Dujmovics. Duka. Duklas. Dúl. Dulfi. Dulics. Dulik. Dúló. Dumanei. Dulaj. Dunaviczi. Dunszt. Duracsin. Durgáni. Durkó. Durcsák. Dursza. Dus. Dusárd. Dusárdi. Dusárdin. Dusza. Duzsa. Duzi. Dvorák. Dvorniczki. Dvornikovics. Dvosdik. Dzerszkovszky. Dzián. – Danderer. Desper. Dervarics. Domonyi. Deméndi. Damacsai. Demetrovics. Der. Dumcsa. Demkó. Dira. Dimkó. Demet. Dechlior. Dermar. Dara. Daraffi. Donkó. Dimcsa. Dobrasóczki. Dobravszky. Dobrang. Dobroviczky. Dobschich. Dobsics. Dok. Dogály. Dobrova. Dobrosi. Dobrovolni. Drabik. Dobricz. Dombai. Dominicus. Domján. Dormány-Szabó. Domocsola. Domahidi. Dominkovics. Dun. Dushra. Duczniszky. Dusevszky. Duvari. Druzniczky. Derra. Derbai. Dernár. Dudinszky. Dudics.

KANDRA KABOS

SZAKIRODALOM.

Vas vármegye nemes családjai. Iacute;rta Balogh Gyula.

(Nyom. Szombathelyen, Bertalanffy Józsefnél, 1894. 304 1.)
A genealogiai és heraldikai tudomány művelésének örvendetes terjedését bizonyítja az előttünk fekvő könyv. Nem kívánunk magunknak hízelegni, mikor azt tartjuk, hogy e jelenségben lényeges része van társulatunk zajtalan, de termékeny hatásának. Mindenesetre örvendenünk kell, hogy a vármegyék levéltárnokai egyre jobban felismerik a tért, melyre őket életpályájuk, képességük utalja s melyen hazai tudományosságunk gyarapítására tőlük még sokat várhatunk. Azoknak, a kik még nem ébredtek ennek tudatára, szolgáljon buzdító példaképül Vas vármegye levéltárnoka, ki a gondozására bízott régi iratok közül nagy szorgalommal összegyűjtötte azokat az adatokat, melyek a megyéjebeli kiváltságos társadalmi osztály nemességére vonatkoznak. A rendiség eltörlése még nem jelenti egyszersmind annak végső megsemmisülését. Reális jelentősége, igaz, manapság már nincs, de a történetíró nem haladhat el mellette némán, mert hisz a nemzetfentartó elem évszázadokon át a kiváltságos osztály volt s a kettőnek a története nagyon is összeforrt egymással. A nemesség ma már a történelemé levén, történetíróinknak kell rá fordítaniok minél nagyobb figyelmet. Különösen várjuk ezt a vármegyék levéltárnokaitól, a kik rengeteg becses anyaggal járulhatnak a már tervbe vett új nemesi nemzetségkönyv létrehozásához.
Az útat-módot, melylyel ezt eszközölhetik, megmutatja Balogh Gyula előttünk fekvő könyve. Némely kifogásokat emelhetünk ugyan ellene, de rendszere egészben véve – legalább egyelőre – így is elismerésünkre tarthat igényt.
Kifogásolnunk kell pl. a könyv két részre osztását, külön tárgyalván azokat a családokat, a melyeknek kiváltság-levelei a vármegye levéltárában eredetiben vagy másolatban feltalálhatók, azoktól a családoktól, a melyek nemességét csak egyes bejegyzések bizonyítják. Ez a puszta esetlegesség nem indokolja a két felé osztást, ellenben a czélszerűség az együttes tárgyalás mellett szól, már csak azért is, hogy ne kelljen egy és ugyanazon családról két vagy több helyen olvasgatni.
A könnyebb kezelhetőség kívánja azt is, hogy a tárgyalás szigorúan betűrendben történjék. Ez ellen a szerző gyakran vét s még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy az s és sz betüket elkülönítse egymástól. Az olyan neveknél, melyek másképp iratnak, mint a hogy kimondatnak, – pl. Chiura, Zabó – vagy pedig kiejtés szerint változnak – nem árt az összes változatokat is feltüntetni, legalább az egyik alakra utalólag.
A munka különben nem lép föl nagy igényekkel. A szerző csak hazafias kötelességet vél teljesíteni műve közrebocsátásával. Érdeme mindazáltal több ennél. Könyve nem csupán száraz nomenclaturája egy nagy vármegye nemes családainak. Találunk benne rövidebb-hosszabb genealogiákat, családtörténeti adatokat, főleg olyan családokéit, melyek Nagy Iván s mások családtani műveiben mellőzvék vagy hiányosan ismertetvék. Egyik-másik, mint az Ajkay, Beődi Balogh, Ebergényi Francsics, Alsó-Szilvágyi Gaal, Guari, Káldy, Felső-Eőri Osvald, Szentmártoni Radó, Saaghy, Somogyvári Somogyi, Spissich, Dukai Takács, Thulmon stb. családok története, egész kis tanulmánynyá szélesedik. Legteljesebb, noha nem minden részében elfogadható, bár az országos s más levéltárakból beszerzett okmányokkal támogatott az Egerváry család nemzedékrendje, melynél különösen azt sajnálhatjuk, hogy a családi czímer helyessége iránt Nagy Iván és Siebmacher által támasztott kételyt nem igyekezett eloszlatni. A Béri Balogh Ádám pecsétje után közölt czímer leírását szintén kétkedéssel kell fogadnunk, mert különösnek látszik, hogy a négyelt pajzs 1–3 udvarában egy és ugyanaz a figura legyen s csak a negyedik különbözzék. Egyébként, úgy látszik, ebből a családból való az a Balogh István, a ki 1758-ban szintén a kardot tartó oroszlánt és három piros rózsát nyerte czímerűl (Nagy I., Magyarország családai I. 144. l.).
Mindenesetre nagyon emelkedett volna Balogh könyvének az értéke, ha szerkesztésénél az eddig megjelent családtani munkákat – legalább a főbbeket – több figyelemre méltatja. Nagy Ivánt ismerte s helylyel-közzel használta is, de csak helylyel-közzel. Mutatja ezt ez a kijelentése: «alig fér kétség hozzá, hogy a Batthyányak nemesi ága a herczegi és grófi ággal egy törzsből veszi eredetét». Épen az általa fölhozott Batthiány Farkasról meggyőzte volna őt Nagy Iván, hogy az kétségtelenül a Németujvári Batthyány herczegi és grófi család egyik őse volt.
Még teljesebbé s igazán becsessé vált volna munkaja, ha – miután annak megjelenését a vármegye közönségének bőkezűsége lehetővé tette – a m. kir. Országos Levéltár nemességvizsgálati irataiból a vármegyéjére vonatkozókat felhasználta és saját adatai közzé beillesztette volna. Ez nem sokkal járt volna több fáradsággal, mint pl. a vasvár-szombathelyi káptalan levéltárának átkutatása.
A munka II-ik része, mely a vármegye levéltárában eredetiben, vagy másolatban található czímereslevelek leírását tartalmazza, nem kevésbbé érdekes, mint az I. rész. Különösen meglep bennünket gazdagságával, melylyel alig vetekedhetik más vármegye levéltára. Találunk köztük nem egy eddig ismeretlent. Vannak a mohácsi vész előtti időből valók is, mint a Dömötör alias Sye (1418), Kocsi (1421), Mesterházy (1436), Paulik (1514), Szilágyi (1409) családok czímereslevelei.
Tárgyalásmódja a következő: elősorolja az armalis szerzők neveit, még pedig a teljes filiatióval, nem feledkezvén meg az előnevekről sem. Közli a kiváltságlevél keltének helyét és idejét; végül leírja a czímert, lehetőleg hű fordításban. Nem ismertet azonban meg bennünket a kihirdetés helyével, pedig ennek jelentőségét a nemességvizsgálati szabályrendeletek azon lényeges pontja is tanusítja, mely az investigaló nemest keresetével azon vármegye széke elé utasította, a melyben kiváltságlevele publikáltatott. Fontos ennek ismerete a családok provenientiáját illetőleg is. Ennek az alapján tudjuk meg, hogy pl. a Cherneky család Zágráb, a Czebe család Abauj, a Csupor család Sopron, a Komáromy, máskép Szabó család Komárom, a Sülye család Ung vármegyéből szakadt Vas vármegyébe.
Nehány javítással és kiegészítéssel járulhatok még a munka ezen részéhez. II. Ferdinánd király nem adhatott 1736-ban a Bersek családnak armalist, sem I. Lipót 1766-ban a Vargyas családnak. A Csik család 1649-ben kapott armalist, szerzői Cs. György és fiai János, Mihály voltak; Tóth Benedek armalisa pedig 1628-ban kelt s nem 1627-ben. Doka Istvánnak gyermekei János, István, Kata, Anna szintén beírattak a czímereslevélbe; nemkülönben a Batariai Sülye András fia Sámuel és testvére Balázs az 1622-ki armalisba. A Jalics család nemeslevelét Pozsonyban írta alá I. Lipót. Bicskei Joó Istvánnak Tormásy Ilona valóban felesége volt. 1659-ben Kocsis Istvánnal megnemesíttettek még felesége Vajda Ilona, fia Ferencz, lánya Dorottya, mostohalánya Orbán Ilona. Németh Péterrel együtt pedig 1622-ben felesége Dienes Erzsébet, gyermekei Miklós, János, Katalin és testvére Imre. Az 1690-ben megnemesített Némethy család, máskép Székely-nek a Biliakovics, máskép Sepsi család pedig abusive Szerencsy-nek neveztetett. A nemességet 1612-ben nyert Osvald család Kápolnai előnévvel élt, az 1615-ben megnemesített Szalay család pedig Parnadi előnévvel.
De nem folytatom ez aprólékoskodást. Teljes elismeréssel vagyok Balogh úr szorgalma és igyekezete iránt. Igen nagy anyag állott rendelkezésére; érdem azzal ennyire is megbirkózni. Alig van vármegyénk, melyet a nemesség oly tömegben lakott volna, mint Vas vármegye. Egyik-másik községe, mint Alsó és Felső Eőr, Vönöczk, Nemes-Magasi csaknem csupa nemesekből állott. A Balogh könyvében 1362 családról van szó. Pedig ez még nem az összes. Az 1755-ki országos nemesi összeírásban, – mely hivatalos vizsgálat nyomán és ugyan megrostálva készült s melybe a főrendü és törzsökös birtokos családok nem vétettek föl, – Vas vármegyéből harmadfélezernél több nemes ember neve foglaltatik, köztük olyan családokból, a melyek Balogh munkájában hiányoznak, mint – hogy csak egy párt említsek – Babics János és Ferencz (Váth), Baksay János (Jakfalva), Basics István (Tessanócz), Hajpor Mátyás, Márton, János (Sziget), Karevics György, Márton (Niczk) és János (Meszlén), Laucsics József (Torony), Mlinarich Péter és Pál, Peitl Péter, János, Tamás, András (Jaak) stb.

ILLÉSSY JÁNOS.

A Siebmacher-féle magyar czímergyűjteményből

megjelent a 33-ik füzet is (a pótkötet 5-ik füzete). Pintér-Wiczey családok czímereit foglalja magában. A következő 34-ik füzettel be lesz fejezve a nagy mű pótkötete is, melyre a szerkesztők (Csergheö Géza és Csoma József tagtársaink) igazolt büszkeséggel tekinthetnek. A most megjelent füzetben találjuk a Pok és Tomaj nemzetségek czímereit és számos pótlást és helyreigazítást a nagy vállalat megelőző füzeteiben közzétettekhez. 1526. év előtti armálisokkal is gyakran találkozunk. Zsigmond király korát képviselik: a Recsky (1415 vagy 1418-ból), a szentbalázsi Szele (1431-ből), a Soldos (1435-ből) és a Sándy (1437-ből) családok czímerei. Mátyás királytól nyerték czímeröket a Tharnovczay (1466-ban), a Syra (1471-ben), és a Pyber (1476-ban) családok. II. Ulászló adott czímert a jáprai Spissich (1503-ban) és a Watthyon családoknak (1511-ben). Végre II. Lajosnak köszönhetik czímeröket a Várkonyi (1520-ban) és a Salczer családok (1525-ben). Egyéb heraldikai és genealogiai érdekességekben is méltán sorakozik a jelen füzet a megelőzőkhöz. A már jóformán befejezett nagy gyűjtemény nemcsak hézagot pótló, hanem teljesen nélkülözhetetlen segédkönyve minden történetkedvelőnek.

Temes vármegye nemes családjai.

Megemlékeztünk annak idején a Délmagyarországi történelmi és régészeti társulat ama határozatáról, hogy az ezredéves ünnepély alkalmából összegyűjteti és fényes kiállítású díszmunkában kiadja azon genealogiai, heraldikai s általános történeti adatokat, melyek Temes vármegye és Temesvár szab. kir. város nemesi családaira vonatkoznak. Ez évi augusztus havában küldte szét Deschán Achill alispán, az eszme kezdeményezője, az előfizetési felhívást, mely egyúttal a kiadvány egész tervezetével is megismertet. A mű két részből fog állani. Az első rész tartalmazni fogja a Temes vármegyében és Temesvárott jelenleg lakó, továbbá a megyében birtokkal birt vagy szerepelt összes nemes családok betűsoros névjegyzékét. E kötet ismertetni fogja továbbá azon nemes családok történetét, melyek Temes vármegyében 1790-ig szerepeltek, részletesen kiterjeszkedve különösen a temesi grófokra s azok családi viszonyaira. A második rész azon nemes családokat tünteti fel, melyek a vármegyében 1790-től a jelenkorig szerepeltek, birtokoltak, továbbá azokat, melyek jelenleg Temes vármegyében és Temesvárott laknak vagy birtokkal birnak. A munka ezen részéhez nagy becsű és megbízható levéltári anyag állván rendelkezésre, kiváló suly lesz helyezve arra, hogy az egyes családok nemzedékrendje a kellő pontosággal kitüntettessék és hogy a családi czímerek hű és színezett másolatban, a pontos leírás kíséretében közöltessenek. A mű szerkesztését a társulat választmánya Lendvai Miklós vármegyei aljegyzőre bízta. A szerkesztésben közre fognak működni Patzner István társulati főtitkár, dr. Berkeszi István társulati titkár és Jelinek Miksa vármegyei levéltárnok. Az első rész 1895. évben, a második rész 1896. év elején fog megjelenni. A mű előfizetési ára 10 frt. A befolyó pénzek a vármegyei főpénztárnok által – ki egyszersmind a múzeum-társulat pénztárnoka is – a vármegyei főpénztárban lesznek kezelve és az azokról szóló számadás a mű valamennyi előfizetőjének meg lesz küldve. Az előfizetés f. évi október 30-án záratik le. A megrendelések a «Délmagyarországi történelmi és régészeti múzeum-társulat»-titkári hivatalához intézendők. Az előfizetési felhívásban felkéretnek azon nemes családok tagjai, kik a műben családjukat ismertetni óhajtják, hogy a családtörténeti adatokat, különösen pedig a családi czímer színezett hű másolatát mielőbb bocsássák a mű szerkesztőjének, Lendvai Miklósnak (Temesvár, vármegyeház) rendelkezésére.

A magyar-örmény nemes családok czímerlevelei

czímmel dr. Temesvári János az Arménia cz. magyar-örmény havi szemle hasábjain hosszabb czikksorozatot tesz közzé, melyben a hazai örménynemes családok összeírását és nemesi czímerleveleik közlését tűzte ki feladatáúl. Dolgozata, melyből az első közlemény még a mult évi deczemberi füzetben jelent meg, bevezetésül rövid áttekintést ad az örmény családok nemesítéseiről; megtudjuk belőle, hogy a legrégibb örmény nemes Pattantyus-Ábrahám Jakab volt, ki Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől, 1680. deczember 13-án kapta a nemességet. Utána Lászlóffi Izsák 1712-ben, Dániel Tódor 1725-ben és Placsintár Lukács 1737-ben szereztek maguknak nemesi czímert; a tömeges nemességszerzés azonban Mária-Terézia korára esik, a ki az örökösödési és hétéves háborúk alatt nemesi czímerrel tüntette ki azokat a polgári családokat, melyek a háború költségeinek fedezéséhez bizonyos öszeggel hozzá járúltak. Az erdélyi örmény polgárok siettek felhasználni a kedvező alkalmat, s csupán 1760-ban 18, 1762-ben 7 örmény család emelkedett ily módon a magyar nemesség sorába. Ekkor kapta a nemességet az örmények apostolának, Verzereszki Auxentius püspöknek családja is, mely nevét ez alkalommal a Verzár névvel cserélte fel. Az új nemesek mindnyájan az egyszerű armalista nemesség számát növelték; az első és jóideig egyetlen donationalis nemes az 1750-ben megnemesített erzsébetfalvi Zachariás család volt. Az 1780-iki királyi rendelet azonban eo ipso magyar nemeseknek nyilvánította azokat, a kik a bánság területén nemesi birtokokat impetráltak, s a Gyertyánffy, Capdebo, Hollósi családok ily úton lettek nemesekké. A rendi alkotmány alatt az utolsó nemesítés 1848 január 10-én történt, de az ily módon kitüntetett Jakabb Bogdán a valóságban soha sem kapta meg a czímereslevelet. Ezután hosszú ideig szünetelt a nemesség adományozása; legutoljára Issekutz Adeodát (1876-ban) és a Korbuly és Gajzágó családok (1879-ben) kapták meg a nemességet. Az egyes családokkal Temesvári betűrend szerint foglalkozik, s közleményeiből, melyek az Arménia havi füzeteiben tekintélyes helyet foglalnak el, eddig a két Balta (1760), Bocsánczi (1762), Bogdánfi (1762), Capdebo (1802), két Csiky (1780), Csomók (1762), Czárán (1830), Dániel (1725), Gajzágó (1879), Gáspár (1761), Gorove (1760), Gorovei (1761), Govrik (1760), Hánkovics (1762) és Hollósy (1832.) családok czímeresleveleivel ismerkedünk meg. Az armalisokat a szerző teljes szövegükben közli, (csak kihirdetési záradékot nem találunk egyiknél sem), s a czímerről fametszetet ad, magyar leírásával együtt. Munkája, mint az eddigiekből is megítélhetjük, nem közönséges szorgalom és fáradság terméke, s igen hasznos kiegészítő részét fogja képezni meglevő heraldikai forrásmunkáinknak.

1894-4

KOSSUTH LAJOS HÁROM VITÉZ ŐSE ÉS A CSALÁD CZIacute;MERLEVELE.

(Adalékok az udvardi Kossuth-család történetéhez. – Színes czímerképpel.)
A nagy hazafi és nagy szabadsághős Kossuth Lajos elhúnytát csakhamar követőleg, Nagy Géza t. tagtársunk beható tanúlmányt írt és tett közzé e becses szakfolyóirat f. é. II-ik füzetében a Kossuth-családról. Ezen éles combinatióval, kiváló gonddal és a rendelkezésre állott aránylag igen rövid idő alatt végbevitt lehető szorgos utánjárással készűlt tanúlmány teljes elismerést érdemel. Az összeállított nemzedékrendi táblázatról maga a szerző szerényen jegyzi ugyan meg, hogy az «hiányos is és bizonyára itt-ott hibás is: mert oklevél nagyon kevés állt rendelkezésemre» stb. A mi ily hirtelenűl készűlt – s előmunkálatokkal oly kis mértékben rendelkező – műnél egyébképen lehetetlen is volna. Az itt-ott kétségtelenűl előforduló hibák és hézagokért azonban korántsem illetheti gáncs a jeles, szorgalmas szerzőt, a ki kurta idő alatt oly használható keretet alkotott; ellenkezőleg, teljes méltánylásával gyors és sikeres fáradozásainak, kell hozzájárulniok e hézagok betöltéséhez mindazon történetbúvároknak, kik a halhatatlan dicsőségű nagy hazafi családtörténetét és származási rendjét illető adatokkal rendelkeznek. Mert csakis ily módon remélhető egy – rövid életrajzokkal is ellátott – lehetőleg teljes Kossuth-családfának összeállítása a közel jövőben. (A Rákócziaké sem teljes még!)
Iacute;gy fogván fel a dolgot, részemről nem késem e megkezdendő munkához ama néhány idevonatkozó adalék közzétételével – kiegészítésekképen – járúlni, a melyekre saját történelmi kutatásaim közben, egyes levéltárak XVII–XVIII-ik századi iratai között akadtam. További tájékoztatás czéljából megjegyzem azonban, hogy magától a gyászoló család tagjaitól – nevezetesen Kossuth Ferencz t. barátomtól – vett értesűlés szerint, a család levelei (egy pár ládával) nehány év óta a túrócz-szentmártoni r. kath. templom sekrestyéjében vannak ideiglenes letéteményként elhelyezve._{K. F. ezen értesűlése téves tudósításon alapúlt: a mennyiben azon egyházban a Kossuth-család régi sírboltja van; de a családi levelek nem adattak oda be, hanem – mint alább kiderűl – Udvardon, Kossuth Lajos földbirtokos úr ősi házában őriztetnek. T. K.}* Nagy Gézának tehát a legelső feladata e leveles-ládák csomagainak tüzetes áttanúlmányozása lenne, a mire nézve a család részéről semmi akadály nincsen._{A föntebbi sorok irása óta személyesen fölkutattam már e leveleket; miről szintén alább. T. K.}*
Nagy Géza értekezésében érintve van – magának Kossuthnak egy nyilatkozata alapján – a római «gens Cossutiá»-val való névrokonság. Annyi bizonyos, hogy a Cossutiusok a világbiró Rómának lovagi rendjébe tartozó, előkelő, dúsgazdag, nevezetesen Cćsena környékén nagy patrimoniumokat birtokló nemzetség valának; s név szerint Iulius Cćsar életirójától Suetoniustól tudjuk, hogy magának e nagy császárnak serdülő ifjú korában eljegyzett arája is az e nemzetségbeli Cossutia volt; a kivel való mátkaságát azonban az ifjú Cćsar, mikoron a toga virilist magára vevé, (miért? miért nem?) fölbontotta. – Híres továbbá az ugyancsak római származású Cossutius, Antiochus Epiphanes syriai királynak (uralk. Kr. e. 176–164.) építőmestere, a ki az athénei, óriási terjedelmű Zeus-templomot – melyet ugyan már jóval előbb elkezdtek – építette, vagyis inkább tovább-építé, mivel csak Hadrián császár fejezte be e colossi művet. Emlékezetesek még: Lucius Cossutius Caji filius, Kr. e. 54-ben Julius Caesar alatt a «quatuorviri nonetales» egyike, kinek nevével több érem maradt fenn, corinthusi jelvényekkel; utánna jő 44-ben mint szintén pénzverde igazgató Cajus Cossutius Maridianus; majd Cossutianus, Neró cs. alatt senator és 56-ban Kr. u. ciliciai kormányzó; továbbá ismertek mint római jeles művészek: Cossutius Marcus, más néven Cerdo, kitünő szobrász, a ki az állítólag Praxiteles-féle Dionysos-szobrot készíté, vagy az ó-görög mester e művét jelesűl copizálta; nemkülönben Cossutius Caldus és Cossutius Agathangelus testvérek, neves római építészek.
Általában, az örökvárosi «gens Cossutia» tagjai különös talentommal látszottak birni a képzőművészetek, építészet s a mi ennek alapját képezi: a mérnöki, vagyis arithmeticai és mathematicai tudományok szakára. Jól tudták ezt a classicus művek alapos búvárai, az angolok, s nevezetesen ama londoni és cambridgei tudós tanárok, a kik Kossuth Lajos fiainak képeztetését az 1850-es években vezették, s a kik elsők valának abban, hogy a világhírű szabadsághős és magyarországi volt kormányzó fiait – nagytehetségű tanítványaikat – a hajdani Róma Cossutiusaira, különösen az athéni Zeus-templom és Akropolis építőjére, mint őseikre figyelmeztették, sőt őket a mathematicai tudományok megkedvelésére, ez utóbbi nagynevű ókori építész példájával hathatósan buzdíták. Az ifjúi élénk képzelő-tehetség fogékony volt e biztatások és a dicsőséges hagyományok iránt; úgy, hogy – mint előttem a Kossuth-fiúk magok erősítették – ama buzdításoknak, vagyis a Zeus-templomépítő Cossutius emléke gyakori fölidézésének nem csekély része vala abban, hogy ők mindaketten a mérnöki pályát választották szakmájokúl. A római Cossutiusokra való vonatkozás már csak azért is emlékezetes maradand tehát a családban.
Különben a dolog a tőlök való leszármazás valódiságára nézve alighanem úgy áll, mint a mikor az olasz Bonfini Magyarországnak egy másik nagy kormányzóját Hunyady Jánost és dicső fiát Mátyás királyt a római Corvinusoktól eredeztette. Bármint légyen is, jól jegyzi meg Nagy Géza, hogy az ókori Cossutiusoktól való leszármazásról «tulajdonképen még sem mutatható ki, hogy egyszerűen lehetetlenség. A ki akarja, hiheti; a ki pedig nem akarja, nem hiszi.» Maga az öreg Kossuth Lajos sem hitte, – de el sem vetette végképen a római eredet e mythosát.
Ennyit a Cossutiusokról. Egyébiránt én nem ezek elmondásáért fogtam tollat, hanem főként azért, hogy a család történetét az alább leirandókkal illustráljam. Azonban első sorban három ősről akarván emlékezni: szóljunk külön-külön mindenikről, korrendben.

I.
Kossuth Miklós.

Az, a kiről mi e helyütt szólani kívánunk: a nagy Kossuth Lajosnak egyenes őse, a családi táblázaton IV. számmal jelzett Miklós, V. Jánosnak Nedeczky Annától született fia. E férfiú, ki mint fegyverforgató nemes, a XVII-ik század közepén a törökök ellen katonáskodott, úgy látszik, érsek-újvári vitéz volt, vagy legalább az újváriakkal együtt harczolt, – s hadi szerencséjének balra fordúltával, az újvári lovagoknak az esztergomi törökökkel 1649–50-ben a Komárom-megyei perbetei mezőn vívott csatájában megsebesűlve, («vérem hullásáig»), az ellenség foglyává lőn s Esztergomba vitetvén, ott rabúl tartatik vala.
E dologra ilyképen jöttem rá. Pár évvel ezelőtt hg. Odescalchi Arthúr barátommal Bars vármegye levéltárában a XVI–XVII-ik században Barsban is birtokolt Bercsényiek jószágos viszonyai felől kutattam. Átnéztük e két századból fenmaradt jegyzőkönyveket és actákat. Az utóbbiak között számos eredeti kérvényt találtam, török fogságban sinlődő magyar raboktól – többnyire nemesektől – a vármegye karai és rendeihez intézve, hogy a reájok rótt tetemes hadi sarcz előteremtéséhez némi segélyöszszeggel járulni méltóztassanak. A minthogy a rendek minden ilyen esetben utalványozának is, szerencsétlen sorsra jutott honfitársaik kiszabadítására a törvényhatóság pénztárából, a körülményekhez mért összegű adományokat.
Bars vármegye 1652 február 8-án Kis-Tapolcsány mezővárosban tartott közgyűlésén is tárgyaltatott egy ily török rabkérvény: Kossuth Miklósé. A folyamodó elmondja ebben: «Nem kevés nyomorúságot, ínséget azok szenvednek, az kik az pogány töröknek igája és nyomorúlt rabságában esnek; az mint rajtam is történt, ki midőn én, mint az mi kegyelmes urunk császár urunknak ő fölsíginek és az mi édes Hazánknak Magyarországnak vérem hullásáig híven szolgálván, Újvárnál, a perbetei mezőben rabságban estem, és külömben ki nem szabadúlhattam: hanem nagy summa sarczom által, ki teszen tizennyolczszáz tallért; az minemű penig kevés jószágom volt, (birtokos-nemes vala Túróczban!), azzal föl nem érem, hanem kíntelenségbűl kegyelmes patronus urakot köllötik requirálnom.» Ezért fordúl Bars vármegyéhez is: «méltóztassék igaz keresztyén szánakodásbúl és affectiójábúl engemet, szegíny nyomorúlt rabot megsegíteni!»
Tizennyolczszáz tallér, vagyis 4500 forint súlyos sarcz, nagy összeg pénz vala azon időben: a mai árviszonyokhoz mérve legalább 40–45,000 frtnak felel meg. Nem csoda tehát, ha szegény Kossuth Miklósnak túróczi ősi részjószága (melyet valószinűleg zálogba vetni kényteleníttetett) reá ment, s még így sem telt ki a sarcz summája egészen. Ezért kellett a főurakhoz, főpapokhoz és vármegyékhez – a kiknek határait kardjával védelmezte volt – segélyért folyamodnia. Nem is hiában; mert pl. Barsmegye közgyűlése a maga részéről 50 frt segélyt utalványozott K. M. rabváltságához, és perceptorát utasítá, hogy azt tüstént fizesse ki._{A kérvényt lemásolván, hg. Odescalchi barátomnak adtam át közlés végett, Bars vármegye nagybecsű regestáiban. (Megjelent a Történelmi Tár 1892-iki évfolyamában, 539. l.) T. K.}*
Kossuth Miklós török fogságából a busás váltságdíj összeszerzése után kiszabadúlván, lehet, hogy csak azután házasodott meg s vette el Borcsányi Magdolnát; a ki azonban 1665-ben már özvegyéűl iratik. Idősb fiuktól Dánieltől származik le Kossuth Lajos.
A Kossuth Miklósról (mely kedvelt keresztnév vala a családban) imént elmondottakhoz – melyeket még a múlt nyár elején írtunk meg, – most már, az ősz elején, adhatjuk még a következőket.
A nagy Kossuth Lajos fiaitól még a tavaszszal, atyjok jobblétre költözése után, fölkéretve családi irataiknak fölkutatása s történelmi szempontból áttanulmányozására: e végett, a f. é. nyár folyamán, – mihelyt tehetém, – a család ősi fészkébe, a bérczes Túrócz vármegyébe utaztam. Kutató társaimúl fölkérém Nagy Géza nemzeti múzeumi segédőr és Pettkó Béla országos levéltári fogalmazó urakat, ismert nagyreményű, jeles ifjú történet- és régiségbúvárainkat. Azonban, az előbbi, sajnálatomra, hivatalosan akadályozva lévén, csak az utóbbi jöhetett el velem. Augusztus 21-kén érkeztünk a megye székvárosába Túrócz-Szent-Mártonba, és már e nap délutánját, valamint a következő napokat a Kossuth-levelek s egyéb családi emlékek tanúlmányozásának szenteltük.
Kutatásainkról tüzetes jelentésünket a Magyar Történelmi Társulat folyó évi novemberi gyűlésén tettük meg s a vett nagyszámú másolatokat a Történelmi Tárban leendő kiadás czéljából általadtuk. Most tehát bővebben nem szólok búvárlataink eredményéről, – a jelzett alkalmakra s helyekre utalva a t. olvasót; annyit azonban már itt fölhasználok amaz eredményekből, a mennyi a jelen közleménynek keretébe vág. S ilyenek legkiválóbban a Kossuth Miklóst és török fogáságát illetőleg a családi levéltárban s a t.-szent-mártoni templomban lelt mindeddig ismeretlen adatok és emléktárgyak.
A műépítészeti szempontból is igen érdekes, – csúcsíves stylban épült – turócz-szent-mártoni, jelenleg r. kath. templomban őrzött b. Révay- és Kossuth-családi ereklyéket s a sekrestyében fölállított, régi egyházi könyvekben gazdag, de letéteményezett leveles-ládákat nem tartalmazó könyvtárt meg- s illetőleg gondosan átvizsgálván, – miután az udvardi Kossuth-családnak vármegyei tisztviselőként alkalmazott egyik derék tagjától, t. Kossuth Rezső úrtól arról értesülénk, hogy e nemes (és ugyancsak hires-neves!) családnak leveles-ládáját Udvardon, Kossuth Lajos földbirtokos úr curiáján őriztetik: indítványomra, Lehoczky Vilmos orsz. képviselőtársam szíves kalauzkodása mellett, azonnal kikocsiztunk az igen közel eső Udvardra, melyet II. Ulászló király 1492-iki okmánya szerint már akkor is «aliter Kossuthfalvá»-nak nevezének.
Ezen, a túróczi fensíkot szegélyező halomlánczolat lábainál épűlt, három nemesi curiából s melléképületeikből álló ősi kis telep nagyon kiesen, nyiltan fekszik, a körmöcz-rutkai vasutvonaltól – mely igen termékeny határát átszeli, – csak egy jó puskalövésnyire. Közvetlen közelében emelkedik egy magános – ma több apró helység lakóinak temetőjeül szolgáló – középkori, vagy talán még a népvándorlások idejéből való, hossz-négyszög alakú várhegy; a Kossuth- és Zathureczky-curiák fölötti dombtetőn pedig az öreg Kossuth Györgynek (a halhatatlan emlékű kormányzó fiai örökhagyójának), magános sírboltja és Kossuth Lajos földbirtokos úr regényes fekvésű kerti pavillonja. A két kulcsra járó, régi formájú, vasazott tölgyfa leveles-láda is ezen családtagnál tartatik jelenleg; a ki is a kegyeletes clenodiumok e becses tárházát, Lehoczky Vilmos és Zathureczky Tamás urak szives közbenjárására, s a második kulcsot őrző Kossuth Gábor úr segédkezésével, tüstént a legnagyobb előzékenységgel felnyitotta előttünk.
A késő esti órákig, lámpavilágnál folytatott futólagos szemle meggyőzött bennünket, hogy itt oly nevezetes családtörténeti kincsekre, közöttük oly nagyszámú lemásolni s rész szerint kivonatozni való régi okiratra találtunk, hogy e munkánk hosszabb időt veend igénybe. Fölkértem tehát Kossuth Lajos és Gábor urakat: nem volna-e lehető a leveles-ládát Turócz-Szt-Mártonba, a megyeházába szállítani? Kész szívességgel beleegyezvén, a ládát már másnap – aug. 22-kén – reggelre beszállították, a holott is, Beniczky Kálmán alispán úr engedelméből, a vármegye űléstermében, a véresemlékű ónodi országgyűlés óta piros posztóval bevont asztalon dolgoztunk, másoltunk, comportáltunk, kivonatoztunk, jegyeztünk, lehető szorgalommal több napig. A leveles-láda legrégibb eredeti okmányai 1359-ből és 1360-ból valók; de mivel a Kossuthokról fenmaradt legkorábbi okiratot: IV. Bélának 1263-iki új adománylevelét itt csak későkori másolatban lelhettük meg, és mivel az eredeti a Záborszky-családnál őriztetik, – Pettkó Béla kiutazott Záborra, hogy ott ezen eredetiről vegyen szakszerű, pontos másolatot. Az I. Mátyás királytól 1479-ben nemes Kossuth Miklós és törvényes utódai részére kiállított, heraldikai szakszempontból is kiváló érdekű armális czímerképéről pedig a jeles művészi képzettséggel biró Kertész János t.-szent-mártoni állami rajztanár úr kérésemre az alább mellékelt színezett fac similé-t készítette.
Ezek után áttérve mostani legközelebbi feladatomra, IV-ik Kossuth Miklós életviszontagságai földerítésére: ennek török rabságáról a leveles-ládában két, igen érdekes okiratot találtam. Ezek egyike Ali, párkányi fő lovas-aga két évre szóló szabadság- és útlevele 1651. július 5-kéről, a még hadi fogoly, de török urával sarcza iránt immár megalkudott Kossuth Miklós használatára, t. i. hogy a kikötött időtartam alatt busás váltságdíjának hátralevő részét összegyűjthesse. A barsmegyei föntebbi okmányt (K. M. kérvényét) szépen kiegészítő török, vagyis török-magyar levél ím ez:

Török pecsét, tusba lenyomva.

«Én Aly agha, hatalmas és gyeőzhetetlen teöreök chiaszárnak Párkány végházának feő lovas aghája. Adom tudtára mind theöreök mind magyar párton leveő vitézleő feő és keöz rendeknek, véghbeli feő- és vice-capitányoknak, hadnagyoknak, vajdáknak, zászlótartóknak, tizedeseknek, úton és útfélen vígyázó, csatázó vitézeknek, harminczadosoknak, vámosoknak és egyéb mindennemű rendeknek; hogy ezen levelünk mutatott (így) Thurochj Kossut Miklóst, az ki rabbá esvén, bocsátottam ki bizonyos sarczon, úgymint ezernyolczszáz tallérírt és egy teöreök rabért. Kérem azírt minden feljűl megnevezett feő és keöz rendeket, hogy valahol jár-kel, mind az két párton mindenütt békével bocsáttassék, mivel az maga javaibúl sarczát meg nem adhatja, hogyha koldúlásával (!) szerit nem teheti. Ennek nagyobb bizonyságáért és erőssígiért adtam ezen magam pecsítemmel megerősíttetett úti, kolduló levelemet, két esztendeig való koldulásra. Ezzel isten mindnyájunkkal.

Datum Strigonij, anno 1651. 5. Iulij.

Idem quit ut supra.»
(Török papírra irott, s a sok használattól igen elszakadozott eredeti levél, fasc. III. nr. 51.)
Azonban ez csak az egyik igazolványa volt a sarczát gyűjtögető szegény hadi-fogolynak. Hasonló úti-, s illetőleg kéregető-levelet kelle szereznie keresztény részről is. Ilyet maga III. Ferdinánd császár és király adott ki a szerencsétlen magyar vitéz számára, magy. kir. udv. cancellárja, Szelepchény György nyitrai püspök előterjesztésére._{L. a családi leveles-ládában, fasc. III. nr. 52.}* Ezen, az uralkodó sajátkezű aláirása és nagy, kerek ostyapecséte alatt kibocsátott levél Bécsben, 1652 május hó 4-ikén – tehát a föntebbi után csak tíz hónap múlva! – kelt, s Kossuth Miklósról több érdekes dologról értesülünk szövegéből. Igy megtudjuk belőle, hogy K. M. a török ellen Túróczmegye részéről kiállított – s a hadszíntér főhelyére Érsek-Újvárra küldött – lovas csapatnak, huszároknak volt hadnagya, («ductor»);_{A temetési zászlón (l. alább) ugyan «vice-capitaneus»-nak iratik, a mivé később is lehetett. T. K.}* s hogy szerencsétlenségére a törökök «kemény» fogságába kerűlvén,_{Mikor esett fogságba? közelebbről ez a forrás sem jelöli meg, csak: «retroactis annis et temporibus.» T. K.}* Esztergomba hurczoltatott, ott mint rab eladatott, és embertelen gazdájától iszonyú testi kínzásokat («enormes corporis cruciatus») kellett szenvednie, – hogy annál nagyobb sarczot csikarhasson ki tőle, – mígnem végre súlyos váltságösszegben: 1800 tallérban és egy török fogoly elbocsátásában kénytelen vala megalkudni. Elmondja azután ez az okirat is, hogy a megnevezett «fidelis certorum equitum comitatus Thurócziensis ductor», ezt a jelzett nagy összeget a saját javaiból nem födözhetvén, magáért kezeseket állított («datis pro se obsidibus»), így a törököktől sarczának összeszerzésére kibocsáttatott, s most a jó és kegyesszívű emberek támogatásához kényszerűl folyamodni. A király tehát Magyarországban és kapcsolt részeiben, valamint saját örökös tartományaiban is nemcsak szabad járáskelést és pénzgyűjtést engedélyez számára, hanem őt minden rendű és rangú alattvalóinak jólelkű gyámolításába hathatósan ajánlja is, keresztényi szeretetből való adakozásra buzdítván ezeket. («Quocirca eundem Nicolaum Kossuth fidelitatibus vestris benigne commendantes, easdem iuxta monitas etiam esse volumus, quatenus humanae vicissitudinis memores, antelato Nicolao Kossuth non solum ubique tutum et securum transitum ac reditum permittere, sed insuper pro charitate christiana auxiliatrices quoque manus extendere ac eidem elemosyna succurrere velint.»)
A királyi engedély- és ajánló-levélnek e szokatlanúl meleg hangja mutatja, hogy a hazája védelméért szenvedett súlyos rabságából szabadulandó nemes Kossuth Miklós nem köznapi, sőt igenis érdemes férfiúnak tekintetett magok a felső és legfelsőbb körök által is.
Ferdinánd király e levele – mint már említők – szintén eredeti, s. k. aláirt és Szelepchénytől, továbbá Ruthkay András cancelláriai titkártól ellenjegyzett nagy nyiltlevél, papirra kiállítva, de a melyet, hogy a sok forgatásban el ne pusztúljon, Kossuth Miklós egy ó-misekönyvnek kiszakasztott két (barátbetűkkel teleírt), pergamen-levelére ragasztott a hátlapján, s így barangolta be vele az országot, és tán az örökös tartományokat is, a váltságdíjat gyűjtögetve; még pedig – mint a barsmegyei példa igazolja, – sikerrel.
A mint is az egyházi és világi főrendek, a törvényhatóságok s egyéb hazafias és keresztény lelkületű magán-adakozók a kir. ajánlólevél melegen intő hangjától ösztönöztetve, oly áldozatkészséggel támogatták sarcza összegyűjtésében a kemény rabsága alatt sokat gyötrődött derék, vitéz nemest, hogy a tetemes sarczösszeg nemsokára teljesen együtt volt, és Kossuth Miklós nem kénytelenűle visszatérni esztergomi volt török urához. Lefizette neki váltságát; de rabságában viselt súlyos lábbéklyóit, – nyomorúságának keserves emlékét, – elvivé magával kedves szülőföldére Túróczba, a hová övéihez visszatérvén, ősei telkén, vármegyéje ügyeinek vezetésében is részt véve, boldogan és tisztességben élt még egy évtizedig. Sőt az sem lehetetlen, hogy a váltságdíjából hátramaradott rész törlesztésére annyit gyűjtött vala össze, hogy ugyane czél miatt azelőtt zálogba vetett jószágait is visszaválthatá most a fölöslegen. Avagy talán felesége Borcsányi Magdolna hozományából tőn szert jelentékenyebb vagyonra? Annyi bizonyos: utóbb olyan jóllétben élt, hogy még a túrócz-szent-mártoni – akkor evangelicus – anyatemplomnak is az ottani határban fekvő szép földbirtokot adományozhatott, annak fejében, hogy magának és családtagjainak e díszes egyház falai között, a b. Révayak, Dávidok és Zathureczkyek kriptái szomszédságában, külön sírboltot nyittathasson._{Az e sírboltért adott jószágot az egyház bírja még ma is. T. K.}* Ezen akkor épűlt, s ivadékai által egész a legújabb időkig temetkező-helyűl használt, nagy kőlapfedte családi sírban tétetett aztán örök nyúgodalomra a viszontagságos életű Kossuth Miklós, midőn 66 éves korában, 1661 deczember 17-ikén jobblétre szenderűle. Végső akarata szerint, török rabságában hordozott, vagy tiz kilónyi súlyú, nehéz és durva munkájú vasbéklyóit odafüggesztették örök emlékűl a templom északi falára, a hol azok most is láthatók.
Hogy Kossuth Miklósnak igen díszes temetési pompája lehetett, mutatja gyönyörű funebralis-zászlaja, a mely szintén ott függ még az egyház falán, s – hála két hű utóda kegyeletes gondoskodásának – ma is ép állapotban van. Az 1803-ban id. és ifj. Kossuth László által restauráltatott, nagy, ékes, czímeres zászló nehéz virágos kamuka-selyemkelméből készült, hosszas, nyelvalakú, egy csúcsban végződő. Lobogójának hossza 2 m. 47 cm.; szélessége a nyelénél (s egész addig, hol V alakban keskenyedni kezd) 94 cm. Színe eredetileg piros volt, a mint egy régi canonica visitatio jegyzéke is «ruber»-nek írja; ma azonban már el van sárgúlva. Még az eredeti, markolatos s falándzsás, hosszú kópia-rudon csüng; széleit vörös-ezüst-rojtok szegélyezik, s csúcsa végén ugyanilyen színű bojt. (Ez és a rojtozat annyira ép, hogy a felújításkor, 1803-ban reávarrottnak látszik.) A zászló egyik felén szemlélhető – heraldice meglehetős híven festett – nagy Kossuth-czímernek alkalmasint csak a fejér czirádáit színezték újból a renovatiókor, – mert ezek igen élénkek. A többi és a felirat maradt, a mint volt. E felirat – melyből hősünk halálozási évét és napját megtudjuk, – a következő:

HIC JACET GENEROSUS DOMINUS
NICOLAUS KOSSUTH DE UDVARD OLIM
VICE-CAPITANEUS COTTUS THUROCZEN-
SIS AETATIS SUAE 66.
OBIIT 17. DECEMBRIS 1661.

Czímer

A másik oldalon:

RENOVAT. EX MUNIF.
SPEC. AC PERILL. D. D. LA-
DISLAI SEN. ET LADISLAI
JUN. KOSSUTH DE UDVARD
1803. DIE 15. FEBR.

A lobogó ezen oldalán a fölfeszített megváltó képe látható. Megjegyzendő, hogy a főoldalon ékeskedő Kossuth-czímer vértje fölötti oromdísz sisakjának nyakára oda van festve Kossuth Miklós rabbilincse, mintha rajta csüngene.
Ha a Nemzeti Múzeumban a Kossuth-szoba be fog rendeztetni: véleményünk szerint e Kossuth Miklós-féle funebrális zászlót és rablánczot is ott kellene felfüggesztetni. Méltó ereklyék volnának, a nagy kormányzóéi mellett, egyenes ősének ezen magokban véve is nagyérdekű emlékei. A N. Múzeum birtokában levő legrégibb zászló jelenleg a II. Rákóczi György fejedelem temetési zászlaja; ha e Kossuth Miklós-féle is idekerülend: érdekes körülmény lesz, hogy nagy nemzeti ereklyetárunknak legrégibb zászlói épen Rákóczi- s Kossuth-lobogók.

II.
Kossuth Sándor.

A ma fennálló huszárezredek közűl legkorábbi eredetű a jelenleg gr. Nádasdy Ferencz hajdani híres lovas-tábornok nevét viselő, 9-ik számú, melyet még 1685-ben gr. Czobor Ádám alapított volt, és a mely a karlóczai békekötés (1699) után sem oszlattatott fel az azelőtti legtöbb huszárezred módjára, hanem a ma 3-ik számúval együtt – Bádeni Lajos és Savoyai Jenő kívánatára – meghagyatott írmag gyanánt. Czobor az ezredet utóbb vejének gr. Pálffy Jánosnak, ez pedig 1700-ban br. Ebergényi Lászlónak adá által, a ki annak egész 1724-ig tulajdonosa vala. Ezen időszakba esik Kossuth egyik ősének vitézi pályája eme híres huszárezredben. E regiment alezredese – s illetőleg Ebergényinek tábornokká előlépése folytán vezénylőezredese – 1700-tól 1704-ig br. Pongrácz Gáspár, majd ennek kuruczczá létele után, még ugyan 1704-ben, Dessewffy István, 1709-ben pedig Ebergényi veje: gr. Csáky György lőn.
A spanyol örökösödési háború kitörésekor I. Lipót még hat magyar új huszárezredet állíttatván: ezek és a két régi regiment az olaszországi és a rajnai harczterekre vezényeltettek, a francziák és bajorok ellen. Azonban miután az 1703-ik évben II. Rákóczi Ferencz idehaza a porba tiprott szabadság helyreállításáért zászlót emele: a kiütött szabadságharcz hírére huszáraink tömegestől szökdöstenek haza az idegen csatamezőkről, táborokból, vagy még az útból, és lettek kuruczokká. A kik pedig a nagy távolság és szigorú őriztetés miatt erre alkalmat nem lelhettek: közűlök számosan a francziák vagy bajorokhoz szöktek át, s lőnek saját magyar főtisztjeik (mihályi Deák Pál, salamonfai Ráttky György, kökényesdi Vetéssy László stb.) alatt «franczia kuruczokká», «bajor kuruczokká».
Az Ebergényi-ezred nagy része szintén módot lelt hazaszökni. Volt tisztjeik, s altisztjeik közűl Ocskay László dandárnokká, Pongrácz Gáspár, Réthey György s János és Séllyey Gergely ezredessé, s Szűcs Gergely alezredessé emelkedtek Rákóczi fejedelem hadseregében. A Bádeni Lajos főparancsnoksága alatt a Rajna-mellékén táborozó ezen ezred létszáma ekképen nagyon leolvadt; de minthogy a fővezérnek könnyűlovasságra nagy szüksége vala, annál éberebb szemekkel vigyáztak ezentúl reájok és lehetőleg kedvökben jártak, hogy valamikép még ők is kereket ne oldjanak. Kossuth Sándor a Bádeni Lajos mellett tovább is megmaradott eme huszárszázadok egyikének vala kapitánya, s mint az alábbi levélből értesülünk, az 1705-ik év őszén Strassburg elszász-lotharingi fővár és város környékén, vitézi csatározás közepette, franczia puskagolyótúl kapott halálos sebet. Ugyanis az ezred egy másik századparancsnoka: Winiczay János, 1705 október 13-án «Pronáth» (Brumath) mellől kelt levelével ekként tudósítja ezredének legújabb viselt dolgairól ennek tulajdonosát, az olasz harcztereken működő br. Ebergényi tábornokot:

«. . . A mi regimentünkben oberst-wachtmaisterségre (őrnagyságra) Princz Loy (Bádeni Lajos hg.) Prínyi uramot installáltatta; Vida kapitány. A franczia, itt Hagenau erősségbűl éjjel kiszökvén, üresen hadta, és Strassburg alá erős helyre bévette magát. Azonban, az kuruczság (Pál Deák, Vetéssy) miatt majd éppen semmit nem nyerhetni; sokan lévén, erős portákkal (erős portyázó csapatokkal) járnak, – a mieink kevesen lévén ellenökben, nem nyerhetnek. Igen-igen nagy kárt tésznek a selmák s gátlást nyereségünkben. Mindazonáltal oberst-lajdinantunk Dersőffy (István) uram az patrolírozóját, vagy harmincz kuruczból állót, fölverte szerencsésen.

Kossuth Sándor kapitány, nyavalyás (szegény), elég szerencsétlenűl járt; kinn lévén egy portán, a gyalog francziák reá ütvén, a bal füle mellett, az arczulatja felűl, a halántékja alatt belűttek, és a jobb szemin gyütt ki a golyóbis. Már nyavalyás vak lészen és szavában is hiba lészen, ha meggyógyúlhat is; másként ugyan a barbélyok biztatják, hogy meg nem hal. Oberster Csonka bék (a volt budai vice-basa) fia is halálos betegségben vagyis sebben van. – Az téli quártélban itt mit magyarok legkülsőbb postirungban leszünk, és oly helyen penig, az hol el is hordogathat bennünket apródonkínt az ellenség, s meg is romlunk valóban, tudom, e télen mind magunk, mind lovaink a strapaczirozás miatt.»_{Eredeti levél a gróf Csákyak szepes-mindszenti levéltárában, a gr. Csáky György útján odakerült báró Ebergényi-féle iratok között. Még 1877-ben akadtam ott reá, lemásoltam, és a «Pozsonyvidéki Lapok» azon évi deczember 29-iki számában közzé tettem, kellő commentárral. A közleményt az «Egyetértés» 1878. évi január 1-ji száma reprodukálta. Azóta elfeledték már. T. K.}* stb.
Eddig az érdekes tudósítás. Fölgyógyúlt-e irtózatos sebéből, avagy talán belehalt abba az oly szerencsétlenűl járt Kossuth Sándor vitéz kapitány? Az Ebergényi-Csáky-levéltárban maradt későbbi levelek nem említik.
Miután azonban a Nagy Géza által közzé tett nemzedékrend VIII-ik táblázatán (Turul, 68. l.) az 1725-ik évről egy Kossuth Sándort találunk, és pedig «kapitány, majd törvényszéki ülnök» (vagyis: táblabiró) jelzéssel: föltehetjük, hogy ő vala az egykori strassburgi súlyos sebesűlt. E szerint tehát fölgyógyúlt volna, de a katonai pályára alkalmatlanná válván, utóbb más téren kelle szolgálnia hazáját. Kossuth Sándor a nemzedékrend szerint a Szilágyságba szakadt ágból származott s udvardi Kossuth Mártonnak fia volt.

III.
Kossuth Tamás.

Ha a Strassburg alatt hősileg harczolt és hősileg vérzett Sándor huszárkapitány kényszerűségből labancz vala is; bezzeg, erős és ugyancsak állhatatos kurucz volt Kossuth Lajosnak egy másik ősnagybátyja: Kossuth Tamás, kinek neve az I. genealogiai táblázat alján és az V-iknek elején látható. Az ő törhetetlen, nyakas kuruczsága pedig kitűnik a következőkből.
Rákóczi fegyverei a szerencsétlen trencsényi csata után a felvidéken hova-tovább tért veszítének. Az 1708-ik év végén és az 1709-ikinek elején a császáriak Túrócz vármegyéből is kinyomták a kuruczok haderejét; azonban még az árúló Okolicsányi Pál, Kristóf és Rakovszky Menyhértéktől megmételyezett (igaz, hogy ezek alattomos eljárása ellen utóbb élénken tiltakozott) e kis megye nemességéből is igen sokan annyira kimutatták Rákóczihoz és a nemzeti ügyhöz való tántoríthatatlan hűségöket s érte mindent odaáldozó hazafiságukat, hogy a hirtelenűl reájuk tört császári hadsereg előtt meg nem hódolva, inkább szabad prédára odahagyták ősi birtokukat, kastélyaik, udvarházaikat, szóval mindenüket, és magok – többnyire csak egy szál karddal, egy-két paripával, egy-két szolgával – elmenekülének a kivonuló kurucz csapatokkal, mintsem hogy a confoederatióra letett esküjöket megszegjék. Ilyenek valának: a vármegye legtekintélyesebb földesura br. Petrőczy István tanácsúr és tábornok; br. Révay Gáspár és Imre ezredesek; br. Révay Péter, Zsigmond; Beniczky Márton, Gábor, Tamás, Mátyás és Farkas; Lehoczky György és István; Zathureczky Péter, István és Mátyás; Kossuth Tamás; Balogh György; Dávid Zsigmond; Batiz Dávid, stb.
Mindezek, és még más számosak, a német hadak elűl Liptóba, majd onnan a gr. Bercsényi Miklós fővezértől számukra rendelt téli szállásokra, Gömörmegye nyugati széleire vonúltak. Itt, Jolsván, az 1709-ik évi nyári táborozás megnyiltakor, a Trencsény, Árva, Liptó, Túrócz, Zólyom vármegyékből s Bars és Nyitra felső részeiből kibujdosott ilyetén nemességet Bercsényi összegyűjtetvén, a saját alispánjaik és szolgabiráik által pontos, tüzetes lajstromokat készíttetett létszámukról. A nagyterjedelmű összeírás július 27-kén fejeztetett be, Jolsván, s eredetije jelenleg az orsz. levéltár Bercsényi-osztályában őriztetik. Tanúsága szerint összesen 699, mondjuk kerekszámban: 700 bujdosó nemes úr volt ott szálláson és tartásban; közűlök főnemesi és nemesi «első classisú» személy 281, «második classisú» 418; «hadi szolgálatot tehető személy» 240; s katonai tényleges szolgálatban álló 39.
Ha most már e vármegyénként vezetett nagy lajstromnak túróczi rovatait vizsgáljuk: a már föntebb előszámláltak között ott találjuk följegyezve Kossuth Tamás nobilis personát, a kiről igazoltatik, hogy «első classisbeli, hadiszolgálatot tehető személy». Tehát a legjavából való volt! Azonban ő is, bizonyára mint nemesi fölkelő, a harczoló kurucz csapatok mellé sorakozva és szülőföldjét karddal kezében védve, szorúlt ki Túróczból, Heister hadai elől, mert, – mint az összeírásból kitűnik, – mindenét odahagyva, csak egy szál fegyverrel s «egy paripával» menekűlhetett.
Iacute;me, a nemzeti szabadság ügyéért mindenét odaáldozott, törhetetlen kurucz bujdosó Kossuth! . . .
A Kossuthokkal rokon Ruttkay-családról hasonlót tüntet föl ugyane lajstrom. Ugyanis a Túróczból ekkor kibujdosott hű kuruczok között három Ruttkayt lelünk: idősb és ifjabb Györgyöt s Jánost. E bujdosó nemesség azután általában, bármennyi nélkülözés, nyughatatlanság, szenvedés között is, híven kitartott az ügy mellett egész a szathmári békekötésig, a mikor fölégetett, kifosztott, megrongált udvarházaiba, elpusztúlt jószágaiba végre visszaszállhatott.

* * *

Még Nagy Géza értekezésének a 63. l. utolsó bekezdésében Kossuth Andrásról mondottakra van megjegyzésünk. Az t. i., hogy ez az András Sáros-Patakra bizonyára nem II. Rákóczi Ferencz idejében, hanem utóbb, a szathmári béke után telepedett le. Mert azon állítás, hogy ő Rákóczinál «előkelő tiszti állást» töltött volna be: nem egyéb puszta képzelgésnél. Rákóczi udvari, hadi és gazdasági tisztjeinek sokszoros, teljes jegyzékeit ismerjük, de azokban Kossuth András nevét hiába keresnők, – akkor még a fiatal apródok között is. Hanem az a körűlmény, az a nyom, hogy e Kossuth András Fogarassy-leányt birt nőűl: igenis, Patakra vezet. Ugyanis a fejedelemnek egyik belső, megbízott udvari híve vala Fogarassy István (Rákóczi főpohárnoka), a ki a számkivetésbe is követvén urát, Lengyelországban Danczkán élt sokáig, Vay Ádám udv. főkapitánynyal együtt; honnét csak 1713-ban, a fejedelem engedelmével tért haza, és telepedett le a Rákóczi-ház másik régi hű embere Kőrössy György mellé Sáros-Patakra. Talán ennek a Fogarassynak a leányát – vagy unokahúgát – vette aztán feleségűl Kossuth András, és így kerűlt Patakra. De ez már a kuruczvilágon innen – s úgy látszik: jóval innen – történhetett. Mert Fogarassy a kuruczvilágban nőtlen életet élt; s ha az 1711-iki farsangon Munkácson, vagy azután Lengyelországban megnősűlt is talán: 1725–26 előtt nem lehetett neki férjhezadó leánya. Kossuth András későbbi idetelepülésére mutat azon tény is, hogy nemességi bizonyítványát Zemplénmegyében – Nagy Géza közlése szerint – csak 1744-ben hirdetteté ki. A többi mind mese.

IV.
A családi czímer.

Nyomt: Ullmann József, Budapest.
A KOSSUTH CSALÁD CZIacute;MERE 1479. ÉVBŐL.

Befejezésűl a Kossuth-czímert kívánom ismertetni, e czélból mindenekelőtt magának az 1479-iki eredeti czímerlevélnek teljes szövegét ideiktatván.

Nos Mathias dei gratia rex Hungarie, Bohemie etc. Tibi fideli nostro nobili Nicolao de Koswth salutem gratiamque nostram regiam et omne bonum. Regalis dignitatis sublimitas inter alias suas sollicitudines hanc curam habere debet precipuam, ut juxta suorum subditorum qualitates et benemerita alios munificentia sua regia prosequatur, alios siquidem ulterioribus nobilitatum gradibus et insigniis condonet, sic enim subditorum animus ferventiori zelo ad regalia servitia et opera virtutum merito incitantur (sic) et accenditur. Sane itaque consideratis tuis fidelitatibus et fidelium servitorum meritis nobis et sacre nostre regie corone juxta tue possibilitatis exigentiam exhibitis: Tibi tuisque heredibus et posteritatibus universis hec arma seu nobilitatis insignia, que in principio seu capite presentium literarum nostrarum suis appropriatis coloribus arte pictoria depicta sunt et figurata, de mera auctoritate nostra regia ac potestatis plenitudine et gratia speciali, animoque deliberato et ex certa nostre Majestatis scientia dedimus, donavimus et contulimus, immo damus, donamus et conferimus ac presentibus elargimur, ut Tu, tuique heredes et posteritates universe predicta arma seu nobilitatis insignia more aliorum nobilium regni nostri armis utentium semper ubique in preliis, duellis, hastiludiis, torneamentis et aliis exercitiis nobilibus et militaribus, necnon anulis, velis, cortinis et papilionibus, generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo, quali vos ab universis cujuscumque gradus et preeminentie hominibus insignitos esse dici volumus et nominari, gestare, omnibusque illis gratiis, honoribus, prerogativis et libertatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri armis utentes quomodolibet consuetudine vel de jure utuntur et fruuntur, uti, frui et gaudere valeas, tuique heredes et posteritates prefate possint et valeant; tanto igitur ampliori studio et diligentia ad servitia regia et sacre corone nostre de cetero tua sollidetur intentio, quanto te largiori favore nostro regio et benivolentia preventum conspexeris et munere gratiarum. In cujus rei memoriam, firmitatemque perpetuam presentes litteras fieri, nostrique sigilli secreti, quo ut rex Hungarie utimur, jussimus et fecimus appensione conmuniri. Datum Bude in festo beatorum Viti et Modesti martirum anno domini millesimo quadringentesimo septuagesimo nono, regnorum nostrorum anno Hungarie etc. vigesimo secundo, Bohemie vero undecimo.

[Eredetije, igen szép czímerrajzzal, vörös-zöld selyemzsinórról függő pecséttel, pergamenen. Nr. 20.]
Már magában véve az sem érdektelen körűlmény, hogy a halhatatlan szabadsághős Kossuth Lajosnak ősnemességű elődei épen legnagyobb nemzeti királyunktól Hunyadi Mátyástól nyerték czímerüket. Mintha Mátyás király és Kossuth Lajos egyaránt ragyogó és egyaránt örökfényű dicsősége olvadna össze e tényben! . . .
De a Kossuth-czímerkép heraldikailag is egyike a legnevezetesebbeknek, és a közszokástól több részletben eltér. A szépen símított pergamenre írt, de már elsárgúlt tentájú czímer-levél magyar munka, Budán állíttatott ki, s művészi festése a heraldika fénykorának, míg ornamentikájában már a renaissance kezdetének jellegeit viseli magán. Az oklevél élén álló czímer színei még élénkek, csak az aranyozás kopott meg a sisakokon. A paizsot környező ékes foszladékok és díszítő arabeszkek rendkívül finoman és ízlésesen készítvék. Maga a vért is előkelő beosztást mutat: négyzett, váltakozó kék-piros mezőkkel. Czímerészeinknél erről eddig említés sem volt; Nagy Iván (VI. k. 380. l.) csak kék mezőről, egy mezőről beszél, és úgy ő, valamint Csergheő Géza a Siebmacher-féle czímergyűjteményben, továbbá Nagy Géza (Turul, 1894. 2-ik füzet 51. l.) hibásan és hiányosan írja le a czímert ekképen: «A paizs kék udvarában egy ágaskodó zerge (Nagy Gézánál: «vagy vadkecske»), mely első lábaival három kinyílt rózsát tart; a paizs fölötti sisak koronájából ugyan olyan zerge (s egyéb nem?) emelkedik ki.»
Nos, hát a Kossuth-czímer nem ilyen, hanem a következő. A Mátyás korában divatozó alakú, balra dőlt tárcsa-paizs vagy vért, egyenlő nagyságú kék és piros négy mezőre van keresztalakban osztva. Ezekben három fő czímeralak látható; úgymint a mezők függélyes osztó-vonalán egy hosszúszárú – a földből kinőni látszó – zöld levelű s fent három ágban és a három ág csúcsán három fejér liliom-virágban (világosan liliom és nem három rózsa!) végződő, magas liliomszál. Ehhez, a jobboldali két mezőben balra fordúltan ágaskodik föl egy kunkorodott szarvú kos. (Nyilvánságosan kos és nem kurtafarkú zerge vagy kecskebak.) A diploma szövegében, mint láttuk, a czímeralakok nincsenek ugyan felsorolva: azonban a rajz oly világos, hogy a kos jellegző alakjára nézve semmi kétséget nem hagy fenn; a minthogy a családi levéltárban őrzött külön czímer-leirásban is e czímer-alak «aries»-nek, kosnak, mondatik._{E czímerleirás – mely ugyan csak múlt századi másolatban maradt fenn, de a heraldikai blazonálásban oly szabatos, hogy jóval régibb korból eredőnek tűnik fel – a következő: «Insignia nobilis familie Kossuth de Udvard, in possessione Kossuth Cottui huic Thurocziensi ingremiata degentis sunt talia: Scutum militare linea per medium in forma crucis quadripartitum, in cujus dextra inferiori rubei coloris aries, posterioribus pedibus erecte stans, anterioribus vero lilium album triplicatum attingens, sinistra vero inferiori celestini coloris, mitra antiqua hungarica aureo colore picta locata visitur; scuto incumbentem galeam militarem apertam, itidem mitra antiqua hungarica tectam, post hanc eque aries dimidius anterioribus pedibus lilium album attingens inter alas aquile conspicitur, a summitate vero, sive cono galeae laciniis seu lemniscus, hinc rubri et celestini, illinc vero aurei colorum in scuti oram fluitantibus, illudque exornantibus.»}* – És így a czímer beszélő-czímernek vehető s e szerint a Kossuth név nem szláv, hanem magyar eredetű, mert a kos szóval állhat etymologiai kapcsolatban.
A baloldali mezőkben pedig a harmadik czímeralak foglal helyet: aranyozott magyar süveg. (Mitra Hungarica.) Ennek aranyozása, fájdalom már annyira lekopott, hogy eleinte aranyos kagylónak néztük; Kossuth Miklós 1661-iki zászlajára pedig inkább kalapnak vagy méhkasnak festette a képíró. Nyilván akkor is kopott volt már.
Legsajátságosabb a czímeralakok elrendezésében az, hogy ezek nincsenek a két-két négyzetben – szokás szerint – megismételve: hanem szokatlanúl átmennek az egymásfölötti két mezőbe, úgy, hogy liliom és kos a két jobb mezőt, az aranysüveg pedig a két bal mezőt foglalja el az osztó vízszintes vonalon keresztűl. – S az oromdísz is ép ilyen különös; mert ebben a vért fölötti rendes aczélsisak fölé van helyezve a czímerbeli aranysüveg, s ebből emelkedik ki a balra ágaskodó kos, a háromvirágú fejér liliomszállal. Továbbá, nagyobb előkelőség és dísz kedvéért e fő-oromdísz két oldalán még egy-egy sasszárny áll ki; de nem természetszínű barna vagy fekete, hanem a vért-mezők színeinek megfelelően kék-piros és piros-kék színekkel vágva. A paizsot környező foszladékok szintén ily színűek.
A Kossuth Lajos és Gábor urak birtokában levő két régi – az egyik S. K. jelzéssel gyöngyházba metszett, még XVIII-ik századi – pecsétgyűrűn is az imént leírt alakokkal van a czímer bevésve, csakhogy, persze, nem tökéletesen.
A mi már a czímeralakok és alakzatoknak symbolikus jelentőségét illeti: azok következőkép értelmezhetők. Hazánkban a XV. században a pajzsnak négy mezőre osztása már maga ritkaság számba megy s mint kitüntetés, a család előkelőségére vall. (Magok a Hunyadiak czímere is eredetileg csupán egymezejű volt s csak Hunyadi János kormányzónak beszterczei gróffá emeltetésekor tette azt V. László király négy mezejűvé, a gyűrűs hollót a vörös oroszlánnal bővítvén.)
A Kossuth-czímer középalakja, a háromvirágú fejér liliom, a lovagi becsület szűz tisztaságát jelzi. Egyéb iránt ezen általános jelentésén kívül e czímeralak, specialiter itt, egy – a halhatatlan kormányzó által még ismert s őseitől örökölt, családi hagyomány szerint – mely Károly Róbert királynak havaselvi hadjáratára vonatkozik, – az Anjou-k három liliomával állhat eredetére nézve kapcsolatban.
A második czímeralak pedig, úgymint a szarvashomlokú, ugró kos: a harczi erőt, az ütközetre mindig készen rohanó vitézt jelképezi. (Tudjuk, hogy a kosfő már a régi görögöknél is az oszlopcapiteleken stb. a harcziasságot, erőt jelzé, és hogy a rómaiak – s úgy utánok a középkor európai hadseregei is – várvívó ostromgépeik faltörő rúdjaira kosfőt alkalmazának, ezek romboló erejét külsőleg is jelképezendők.)
Végre a vért harmadik főalakja: az aranysüveg, egyenesen vezéri vagy legalább is főtiszti jelvény; mert arany – vagyis aranyozott – sisakot csak vezér vagy magasrangú hadi tiszt hordhatott, megkülönböztető jelűl a csatákban.
S itt felmerűl a kérdés: vajjon nem szolgált-e a czímerszerző (avagy bővítő) Kossuth Miklós mint főhaditiszt, Mátyás király híres fekete seregében.
Mindezen díszjelvények ismétlődnek az oromzaton, megtoldva még két színes árnynyal: a mi szintén csak kiváló lovagoknak adatott vala meg. Egy szóval a Kossuth-czímer nagyon előkelő heraldikai alkotással bir.

* * *

A föntebbiekben ismertetett s hű színnyomatban mellékelt, Mátyás királyféle Kossuth-czímerrel heraldikusainknak méltó lesz bővebben foglalkozniok. Részünkről örüljünk rajta, hogy ezen úgy történelmi, mint czímertani szempontból oly nagyérdekű emléket napfényre hozhattuk.

THALY KÁLMÁN.

A BILKEI LIPCSEY CSALÁD.
(Második és befejező közlemény. Hat czímerrajzzal.)

Ezekben elmondottuk azon Bilkei Lipcseyek történetét, kiknek leszármazása Bilkey Karácson vajdától szakadatlanúl lehozható volt, van azonban még több oly családtagról tudomásunk, kiket elegendő adatok hiányában ma még nem helyezhetünk el a családfán, ilyenek:
Lipcsey Szaniszló, a ki 1463-ban királyi ember volt.
Anna, 1540 körül Ilosvay Orbán felesége.
Miklós, a ki 1568–70 között született, 1609-ben Bilkén lakott, és 1631-ben beregmegyei táblabiró volt.
Pál, a ki 1581-ben született és 1631-ben még életben van.
Márton, a ki 1595-ben együtt tesz óvást Bilkey Máténé ellen a bilkei, rákóczi és dobrókai jószágok eladása miatt, a ki 1641-ben beregmegyei táblabiró s még 1651-ben említtetik.
Máté, a ki 1608-ban Lipcsén lakik, máramarosi esküdt, 1630-ban pedig szolgabiró. Ez azonban aligha a Bilkei Lipcseyek közé tartozik, hanem valószinűleg Lipcsey Elek ágából való.
János, a ki 1609-ben beregmegyei táblabiró, nem lehetetlen, hogy azonos a II. László ágán lévő XI. Jánossal.
Dobrókai Lipcsey János, a ki 1561-ben született s 1588-ban említtetik.
Ifjú Gábor, a ki 1629-ben néhai Bilkey Miklós fia Bálint nevében beperli nevezett Bilkey Miklós leányát Annát, Lipcsey Sándornét ésBorbálátSupán Péternét a bilkei, rákóczi, dobrókai és szajkófalvi birtokok visszatartásáért, mely birtokokat gyámjok, Bilkey János adott volt át nekik. Ezen Gábor özvegye Kölcsey Klára még 1664-ben is életben van.
Zsigmond, kinek neje, Zoltán Pál és Csúzy Erzsébet leánya, Zoltán Anna, elébb Komlósy Pál özvegye, 1640–69 között élt.
Anna, a ki 1640-ben Kisfalusy Péter beregmegyei alispán neje volt.
Borbála, a ki elébb Munkácsy Péter deák özvegye volt, 1657-ben pedig Vékei Ruszka István felesége, midőn férje különféle jószágokat hagyományoz neki végrendeletileg, mivel 1000 forintját elköltötte volt, s a kinek fia Ruszka István és leánya Ruszka Erzsébet, discretus Szentpétery Jánosné részére 1658-ban az iránt tartatik tanúkihallgatás, hogy a női ág örököl-e a bilkei birtokokból.
Zsigmond, a ki 1670-ben született.
Sámuel, a ki 1688-ban született.
György, a ki 1691-ben született.
János, kinek fia Mihály 1629., 48. és 54. években említtetik.
Imre, a ki 1689-ben fordúl elő.
János, a ki fiának Mihálynak iskoláztatására zálogba adott 1746-ban Miszliczén egy jobbágy telket 30 vonás forintért Lipcsey Péternek; lehet hogy ezen János egy személy azzal, a ki 1747-ben beregmegyei rendszerinti esküdt volt, de bizonyosan más János az, a ki 1752-ben helyettes esküdt volt.
István, a kinek Samy Évától született fia András 1762-ben élt.
János, a kinek ugyanazon Samy Évától született fia István szintén 1762-ben említtetik.
Mária, a ki 1731-ben Szabó Dániel felesége.
Alsó-Rónai Lipcsey Sámuel, a kinek neje, Vajnághy Anna, 1731-ben élt; ez a Sámuel bizonyosan Lipcsey Elek ágából való volt.
Péter, a ki Miszticzén egy telket adott el 1781-ben az ottani zárdának 100 forintért.
János fia Zsigmond, a ki 1798-ban a franczia háborúkor kapitány volt.
György, a ki nejével Gorzó Zsófiával Lipcsén egy telket vett zálogba sógorától, Gorzó Lászlótól, 100 vonás forintért.
Nem a Bilkey Lipcsey családból valók, hanem a Nagylucsei Dóczy család tagjai:
Lipcsey Katalin, 1524-ben Kapy Miklósné, Anna, 1526-ban Kapy Lászlóné és István, a kinek 1560-ban Hatthy Zsófia volt a neje.
Élt a XVII. század közepén egy Öreg Bilkei Lipcsey Gergely, kit szintén nem tudunk Karácson vajda utódai között elhelyezni, a tőle leszármazottak a mellékelt táblán láthatók:

IV. TÁBLA.
Öreg Bilkei Lipcsey I. Gergely 1653. (Ubrizsi Pesthy Petronella. 1669.) I. László 1648–1669. (Bodonyi Anna.) Erzsébet 1656. (Korláthné.) II. Gergely 1648–1656. (Báncsy Zsuzsanna.) Ifj. I. Péter 1656–1670. (Bilkey Fruzina 1656.) I. András. Folytatása az V. táblán. II. László 1700. Zsigmond 1688–1717. Öreg I. János 1669. (Mokcsay Dorottya.) II. György. Borbála 1688–1713. (Ignéczy István.) Dániel 1666–89 (1. Vinnay Dorottya. 2. Komlósy Erzsébet 1680–1731.) I. György 1750. Pál 1749. (Zoborszki Margy Zsuzsanna.) I. Sándor 1749. III. László. Ignéczy Krisztina. (Ilosvay Bálint.) II. János 1779–81. II. Sándor 1771–1781. 2-tól III. Sándor. 1731 † Klára 1768 (Hadpataki Pataky István.) Mária 1766. (Pajzos Zsigmond 1766) II. András 1687–1704. (Kisfaludi Révész Dora 1704.) † III. György 1687–1703. (Samely Éva.) † Rebeka 1687. (Török Ferencz 1687.) III. János. Simon. idősb Demeter 1782. I. István 1782. ifjú Demeter 1782. III. András 1782.

Lipcsey Gergely Bélyben, Zemplénmegyében 1653-ban egy nemesi udvarházat kapott Sennyey Ferencztől beiratképen 250 forintért. Neje ungmegyei Ubrizsi Pesthy Petronella volt, kitől négy fia és egy leánya maradt: I. László, II. Gergely, I. Péter, I. András és Erzsébet, egy szintén ungmegyei Korláth-Helmeczi Korláth felesége.
I. László elzálogosítja bilkei, lipcsei és rákóczi birtokait nejének, Bodonyi Annának 1648-ban 600 forintba. 1660-ban végrendeletet tesz, melyben nejének Bilkén két és Rákóczon egy jobbágy telket hagyományoz beiratképen 300 forintért, s ugyanazon évben semmisnek és érvénytelennek nyilvánítja azon kötelezvényét, melyet tőle báró Perényi György kicsikart, midőn őt Nagy-Idán fogva tartotta; 1669-ben óvást emel az édes anyja Pesthy Petronella által elzálogosított egy bizonyos jobbágy miatt. Két fia maradt: Zsigmond és II. László.
II. László Szőllősvég-Ardón lakott, midőn 1700-ban 40 magyar forintot vett fel Szenczy Dánieltől azon lipcsei jobbágyra és telekre, melyet még atyja zálogosított volt el 410 forintért Pápay Istvánnak; akkor már élt fia I. György, de ennek sorsáról semmi tudomásunk sincsen.
Zsigmond 1688-ban Bilkey Miklóssal együtt ellentmondott azon egyességnek, melyet Ignéczy Istvánné Lipcsey Borbála és testvére Dániel, néhai ifjabb Lipcsey Péter és Bilkey Fruzsina gyermekei, egymás között kötöttek volt a bilkei jószágok iránt a fiú ág hátrányára, és tiltakozott Bilkey Ferencz özvegye Farnossy Fruzsina ellen, a ki unokáját Lipcsey Dánielt magánál tartotta s e czímen a lipcsei birtokokat bitorolta. 1700-ban még 200 magyar forintot vett fel bátyjával Lászlóval együtt Szenczy Dánieltől a már említett lipcsei telekre s a rajta ülő jobbágyra. Gyermekei, úgy látszik, nem maradtak.
II. Gergely 1656-ban testvéreivel László, Péter és Andrással együtt zálogba adott valami máramarosi részbirtokot nővérüknek Erzsébetnek, 100 forintért. 1671-ben Beregmegye egyik szolgabirája volt. Nejétől Báncsy Zsuzsánnától egy fia maradt: Öreg I. János, a ki 1669-ben említtetik, s kinek feleségétől Mokcsay Dorottyától három fia született: Pál, I. Sándor és III. László.
I. Sándorról 1749-ben tétetik említés.
Pálnak, ki szintén 1749-ben iratik élőnek, nejétől Zoborszki Margy Mátyás és Nagyváradi Stépán Mária leányától, Zsuzsannától csak két leánya maradt: Klára, 1768-ban Hadpataki Pataky Istvánné, és Mária, a ki 1766-ban Pajzos Zsigmond felesége volt.
III. Lászlónak két fia volt: II. János és II. Sándor.
II. János Kerészben lakott Ungmegyében, de birt Lukován is, 1779. és 1781-ben említtetik, utódai ismeretlenek.
II. Sándor 1771-ben érvénytelennek nyilvánította azon szerződést, melylyel szeretvai birtokát eladta volt 70 forintért Kasa Pálnak és feleségének Olcsváry Máriának. Volt Lukován is jószága, de 1781-ben Szatmármegyében lakott Ilken. Utódairól nincs tudomásunk.
I. Péter 1670-ben eladta a bilkei udvarházban levő részét 100 forintért Lipcsey id. Péter fiának Mihálynak. Neje Bilkey Ferencz és Fornossy Fruzina leánya Bilkey Fruzina volt, a ki utóbb 1688-ban Horváth János feleségeként említtetik, s kitől két fia és egy leánya született: II. György, Dániel és Borbála, Ignéczy Istvánné.
Dániel Sennyey Albert jószág-igazgatója volt, s mint ilyen, Páczinban egy nemesi udvarházat kapott 1666-ban beiratképen, 300 forintba; ugyanezen évben óvást emelt bizonyos nagytárkányi háznak és teleknek Sennyey Ferencz által Majos Jánosnak és fiának Ferencznek szándéklott eladása ellen, minthogy ezen fekvőségek előzetesen neki jutottak osztályrészül. Első neje Vinnay Dorottya volt, a ki férjét végrendeletileg örökösévé tette. Második nejétől, Komlósy Benedek és Csebi Pogány Zsuzsánna leányától, Komlósy Erzsébettől, egyetlen fia maradt III. Sándor, a ki 1731-ben még életben volt, de utódai nem maradtak.
II. Györgynek négy fia és egy leánya volt: II. András, III. György, III. János, Simon és Rebeka, Török Ferenczné.
II. András, III. György és Rebeka felvevén a beiratási összeget, 1687-ben visszabocsájtják Sennyey Istvánnak azon páczini udvarházat és korcsvai puszta telket, melyeket nagybátyjok Dániel kapott volt Sennyey Alberttől. 1704-ben Klobusiczky Jánostól Ágcsernyőn egy puszta jobbágy telket kapott Lipcsey András beiratképen 100 forintba, s még ugyanazon évben végrendeletet tett neje Kisfaludi Révész Dorottya javára. Gyermekei nem maradtak.
III. György 1687-ben máramarosi esküdt volt, 1703-ban zálogba vett Ágcsernyőn két jobbágyot 200 forintért Jászay Imrétől és Klobusiczky Jánostól; de erre rövidesen elhalálozott s neje Samely Éva már 1704-ben Horváth Ádám felesége volt, a midőn valami részbirtokot szerzett Őrben 200 forintért Eöry Sándortól. Utódai nem maradtak.
III. Jánosnak két fia maradt: ifjú Demeter, a ki 1782-ben Örvénden és III. András, a ki ugyanakkor Ér-Kakadon lakott Biharmegyében. Utódaikat nem ismerjük.
Simonnak szintén két fia volt: id. Demeter és I. István, a kik 1782-ben Oroson laktak Szabolcsmegyében. Ezek utódait sem ismerjük.
I. András ágát az V. tábla mutatja.

V. TÁBLA.
Lipcsey I. András 1656 † 1668. (Kállay Erzsébet. 1662.) II. András. 1679. ifjú IV. János. I. József. 1781. II. István. 1781. V. János szül. Gácsfalván 1784. II. József szül. Gácsfalván 1788. Ottilia. Anna. Katalin. VI. János szül. Trázson 1826. (Tóth Mária.) VII. János sz. 1816-ban. † Ottilia sz. 1818-ban † Katalin. sz. 1820-ban. III. József sz. 1822-ben. (Répássy Julia.) Anna sz. 1826-ban. Mária sz. 1834-ben. † Szidonia szül. 1856. (Streit Ferencz.) Irén szül. 1857. (Tóth Béla.) Aurél szül. 1858 † 1882. Aurora szül. 1859. Albin szül. 1860. 1894-ben körjegyző Garam-Szőllősön. Kornélia. szül. 1866. Irma szül. 1869. † 1880. Paulina szül. 1845-ben (Timkó Antal.) Ferencz szül. 1848-ban † 1858-ban. Samu szül. 1852-ben † 1854-ben. IV. József szül. 1855-ben. orsz. magyar iparművészeti muzeumi titkár Budapesten. (Fábry Karola.)

I. András 1667-ben máramarosmegyei alsó járási főszolgabiró volt, de már 1668 április 12-én néhainak iratott. Neje Nagy-Kállói Kállay Ferencz leánya, Kállay Erzsébet volt, a kinek egyik nővére, Borbála, Borbély István özvegye, a másik pedig, Klára, báró Perényi Zsigmondné volt 1662-ben. Csak egy fia ismeretes, II. András, a ki 1679-ben tiltakozott valami páczini telek miatt, melyet Sennyey Mária elfoglalt volt. Fiának IV. Jánosnak fiai: I. József és II. István 1781-ben mindketten Abaújmegyében Visolyban laktak.
II. István utódait nem ismerjük.
I. József Visolyból Gácsra költözött. Két fia maradt: V. János és II. József.
V. János Gácsfalván született 1784 január 29-én, elébb Füleken, utóbb Nagy-Surányban lakott Nyitramegyében, tiszttartó volt a gróf Berchtold családnál. Gyermekei közül VI. János született Trázson 1826 február 23-án, 1847-ben gyógyszerészi oklevelet nyert, s Stomfán gyógyszertárt nyitott, melyet 1852-ben eladván, Tardos-Kedden szolgabirónak neveztetett ki, utóbb tiszteletbeli főszolgabiró volt Nagy-Surányban, 1888-ban tardos keddi körjegyző lett; meghalt 1889 november 23-án. Gyermekeit a leszármazási tábla mutatja.
II. József 1788-ban született Gácsfalván, meghalt 1853-ban, gazdatiszt volt Gácson. Gyemekei a táblázaton láthatók, közülök III. József 1822-ben született. Neje Répássy Julia. Gyermekeik közül Ferencz és Samu kiskorukban haltak el, Paulina Timkó Antal felesége, IV. József pedig jelenleg (1894) az országos magyar iparművészeti múzeum titkára Budapesten.
Valószinűleg ez ághoz tartozik Karolina, a ki 1870 táján Balassa-Gyarmaton apácza volt és Józsefnek egy leánya, a ki Barancsi Józsa N. huszárőrnagy felesége.
Még egy ága van a Bilkey Lipcsey családnak, melyet szintén nem köthetünk össze a családfával, de melyet (legalább nagyobb részében) szintén lehozhatunk napjainkig. Ezen ágnak őse Tamás fia Mihály.
Mielőtt ezen ág történetének elmondásához fognánk, bemutatjuk a származási táblázatot.

VI. TÁBLA.
Bilkey Lipcsey I. Tamás. I. Mihály szül. 1583–1638. (Bilkey Katalin.) Zsuzsanna 1652. (Uray Miklós 1652.) öreg I. Péter 1639–1668. (Dolhay Fruzina özvegy 1692.) II. Mihály. Folytatása a VII. táblán. I. György 1684. † 1697 előtt. Ambrus szül. 1668–1727. Mária 1697–1713. (Hodossy Ferencz 1697.) Judit 1694–1709. (1. Fúló János. 2. Tolvay János 1697.) Erzsébet. (Diafalvy András.) I. István 1697–1698. II. Péter 1731. I. János 1731–1735. (Ilosvay Mária.) öreg I. Ferencz 1773. csendbiztos 1802. ifj. II. Ferencz 1802. II. István. I. Antal orosz pap Miszticzén † I. Sándor megyei esküdt † III. Péter asztalos † I. Zsigmond † Ágnes. (Gorzó Simon.)

VII. TÁBLA.
Lipcsey II. Mihály, a ki a VI. táblán. (1. Mokcsay Borbála 1670. 2. Pankotay Erzsébet.) 1-től Erzsébet 1707. (Bégányi András 1707.) Mária 1707. (Nemes György 1707.) 2-tól I. Gábor 1700–1739. (Morgay Judit 1717.) I. Imre 1737. (1. Zattler Katalin. 2. Miklós Erzsébet.) Ádám. Folytatása a VIII. táblán. II. György. Folytatása a IX. táblán. I. József. (Szabó Sára.) Éva. (Pásztor János. III. Ferencz (Péczhy Sára.) II. Imre katona. I. Pál katona. Erzsébet. (Bakó László.) II. Gábor. Julia. II. Antal. (Móricz Veronika.) Lidia. (Gerő Ferencz.) IV. Ferencz. III. Gábor. (Lipcsey Mária.) III. Imre. (1. Jaan Ludovika. 2. Bottlik Lidia.) IV. Imre. II. József. Barabásban. Antonia. (Lipcsey Gedeon.) Veronika. (Pogány Albert.) I. Miklós. I. András. (Plesko Zsófia.) Mária 1894. (Lipcsey VI. József 1894.) 2-tól Szeréna 1894. (Kékesy Dezső 1894.) Árpád. Attila. Eglantin. Imre. Pálma. II. András Fúló-Kércsen. (Szentpétery leány.) Katalin 1894. (Vihnyey Szombathelyi András főszolgabiró 1894.) Andor 1894. Szerena 1894. Ida 1894.

VIII. TÁBLA.
Lipcsey Ádám 1737, a ki a VII. táblán. (Farkas Erzsébet.) Kata. (Szegedyné.) III. József. (Szokoly leány.) III. Mihály. (Apáthi Kopolcs Zsuzsanna.) IV. Mihály. V. Imre. IV. József. (Bessenyey Zsófia.) Éva. (Szigethi Vass György.) Anna. (Egyedffyné.) Julianna. (Lövey György.) III. György. (Komjáthy Flóra.) Flóra. (Szathmáry Gábor.) III. András. (Pápay Zsófia.) I. Sámuel. (Lipcsey Teréz.) Dénes. (Vajda Eszter.) Mihály.

IX. TÁBLA.
Lipcsey II. György 1737–1802, a ki a VII. táblán. (Gerzsenyi Gerzsenyi Krisztina.) Borbála. (Bathó Mihály.) Éva. (Nagy Mihály.) II. Sámuel. (1. Széky Klára. 2. Pottornyay Lidia.) V. József 1779–1821. (Somossy Zsuzsa.) † 1-től Károly. (Jaán Erzsébet.) 2-tól Gedeon. (Lipcsey Antonia.) Lajos. Folyt. a X. tábl. II. Zsigmond. IV. Péter. Folyt. a XI. tábl. Mária. (Lipcsey Gábor.) Teréz. (Lipcsey Sám.) VI. József 1894. (Lipcsey Mária.) Julianna. (Komjáthy Imre.) Elemér Amerikában. Árpád hadnagy, épitész-mérn. Margit. (Dr. Bartha Béla.) Ilona. (Sarkadi Nagy István.) Gábor honvédhadnagy. Anna. Zoltán. Ákos.

X. TÁBLA.
Lipcsey Lajos, a ki a IX. táblán. (Kis-várdai Papp Zsuzsanna.) Zsuzsanna szül. 1842. (Pap Elek, országgy. képviselő.) Tamás főszolgabiró 1894. (Beniczky Gabriella.) Ilona szül 1845. (Beniczky Béla.) Mór. (Mező-Madarasi Madarassy Malvin.) Lajos. Tamás. Gabriella. Márton. Malvin szül. 1874. ápr. 16. Ferencz szül. 1875. ápr. 2.

XI. TÁBLA.
Lipcsey IV. Péter, a ki a IX. táblán alügyész, főszolgabiró. Királyi közjegyző 1894. (Hoffmann Malvina.) Ádám író. Lidia. Mária. Péter. Ilona. Erzsébet. Johanna.

A VI. táblán álló Lipcsey. Tamás fia I. Mihály 1583-ban született. 1634-ben Beregmegye táblabirájának választotta. Neje Bilkey Gergely leánya, Bilkey Katalin volt, a ki atyja összes birtokainak egyharmadát kapta hozományúl. Egy fiuk maradt, I. Péter, és egy leányuk, Zsuzsánna, a ki Uray Mihály és Báthory Zsuzsánna fiához Uray Miklóshoz ment nőül és testvérével Péterrel 1652-ben osztozott meg.
I. Péter 1651-ben tiltakozik Bilkey István ellen az ökörmezei, ripinyei, sebespataki, lazánki, bilkei, rákóczi, dobrókai, szajkófalvi és lukovai jószágok elidegenítése miatt. 1659-ben királyi ember volt, 1667-ben pedig beregmegyei táblabirónak iratik, 1684-ben már nem élt, midőn özvegy Dolhay Fruzina eltiltja fiát Györgyöt birtokai eladásától, s mindenkit azok megvételétől. I. Péternek nevezett nejétől négy fia és három leánya maradt: II. Mihály, a már említett I. György, Ambrus, I. István, Mária, Judit és Erzsébet. Mária 1697-ben Hodossy Ferenczné volt, 1713-ban már özvegy. Judit elébb Fúló Jánosné, utóbb 1697-ben Tolvaj János neje. Erzsébet pedig Diafalvy András felesége volt.
I. Györgyről azonkívül, hogy 1684-ben birtokait el akarta adni, egyéb adat nem maradt reánk; 1697-ben már nem élt.
Ambrus 1668-ban született. 1677-ben megosztozott testvéreivel, 1709-ben testvéreivel Mihálylyal és Judittal kéri Rákóczy Ferencz fejedelemtől, anyja jogán, a magvaszakadt Dolhay György birtokait. 1717-ben zálogba adta egy lukovai Fanta János nevű jobbágyát két fiával együtt Szenczy Ferencz szőllősi harminczadosnak (ki utóbb 1732-ben munkácsi harminczados volt) és nejének Sarmasághy Zsófiának 80 forintért és 2 véka árpáért.
Ezentúl nem hallunk Ambrus felől semmit; gyermekei, fiai legalább nem maradtak.
I. István zálogba vett Diafalvy Jánostól 1698-ban valami új-holyatini jobbágyot 70 forintért. Két fia maradt: II. Péter, I. János.
II. Péternek csak egy fia volt, id. Ferencz, a ki 1773–75-ben beregmegyei esküdt volt, 1802-ben pedig csendbiztos és a bilkei nemesség főbirája, midőn unokatestvérével, ifjabb Ferenczczel és rokonával Lipcsey József beregmegyei főjegyzővel ellentmondott Bartóffy András beiktatásának néhai Bilkey Miklós magvaszakadtán annak bilkei birtokába, azt állítván (a minthogy úgy is van), hogy Bilkey Miklóssal nem halt ki a Bilkey család, mert az, a Lipcsey és Gorzó elnevezés alatt, két vonalon is virágzik. Id. Ferencznek három fia maradt: Antal, Sándor és Péter.
Antal orosz pap volt Miszticzén, Sándor beregmegyei esküdt, Péter pedig asztalosmester, gyermekei egyiknek sem maradtak.
I. János 1731. és 32-ben beregmegyei esküdt, 1735-ben pedig szolgabiró volt, nejétől Ilosvay Máriától két fia született: ifj. Ferencz és István.
Ferencznek fia Zsigmond utódok nélkül halt el.
Istvánnak egyetlen leányát Ágnest Gorzó Simon vette nőül.
II. Mihály (a VII. táblán) 1670-ben zálogba vette Lipcsey ifjú I. Péter (a IV. táblán) részét a bilkei udvarházból 100 forintért, s még ugyanazon évben egyezségre lépett feleségével Mokcsay Borbálával a bilkei udvarházbeli rész iránt. 1690-ben és 93-ban mint beregmegyei táblabiró említtetik. Második neje Pankotay Erzsébet leszármazását ide jegyezzük:

Szemere Sebestyén 1503. (Bornemisza Anna.) Szemere Zsigmond. Szemere Anna. (Váradi Pankotay János.) Pankotay György. (Rácz Katalin.) Pankotay Erzsébet. (Lipcsey Mihály.)

Első nejétől két leánya maradt: Erzsébet, 1707-ben Bégányi Andrásné és Mária, szintén 1707-ben Nemes György házastársa. Pankotay Erzsébettől csak egy fiú született: I. Gábor.
Más Lipcsey Mihály az, s minthogy Német-Lipcsei Bergernek is neveztetett, bizonyosan nem is a Bilkey Lipcseyek közül való, a ki 1638-ban zemplénmegyei ladmóczi birtokát 200 forintba írta be visszaválthatólag Keresztes Istvánnak, 1640-ben pedig két darab földet adott zálogba (nincs megírva, hogy hol) Bodó Lajosnak 40 forintért. 1641-ben Nagyszeretvai előnevet visel és birtokot cserél Buthkay Andrással és Györgygyel Nagy-Szeretván és Buthkán s még ugyanazon évben az ungmegyei Vajánban egy néptelen «Gál Mátyás» nevű telket adott zálogba 200 forintért Csicseri Jóbos Ferencznek, 1643-ban pedig Ladmóczon zálogosított el egy fél jobbágy telket Ubrizsi Pesthy Gábornak 200 forintért. 1650-ben egyezkedik Csicseri Jóbos Ferenczczel a csicseri, vajáni és puszta-újfalusi részbirtokok iránt, 1654-ben megveszi felesége Dobróczy Mária nagyszeretvai egész udvarházát és két jobbágytelkét 1607 forintért. Fia lehetett azon Lipcsey Jeremiásnak,kinek neje Gyulai Vas Borbála (elébb Hetey Andrásné) 1630-ban vett fel 900 magyar forintot gróf Drugeth Jánostól Orosz-Volova zemplénmegyei faluért, mely nála ennyiért volt zálogban.
Lipcsey I. Gábor anyja, Pankotay Erzsébet után örökölte a tisza-füredi és puszta-kócsi birtokokat Hevesmegyében. 1700-ban rokona Füredi Rácz Péter részére meghatalmazványt állított ki, de azt 1701-ben visszavonta, mert Rácz Péter Tisza-Füred felét elidegenítette. 1702-ben zálogba adta Tisza-Füred és a kócsi puszta felét, kivéve Váradi Rácz Péter, Szeleczky Márton és Herr Mátyás egy-egy nemes telkét, 750 forintért Glöckelspergi Ditrich Jánosnak és feleségének Hiling Zsófiának. 1704-ben Ökörmezőn egy telket vett zálogba Bilkén lakó Lipcsey Istvántól, de azt utóbb 1739-ben Csernel Zsigmondnak adta át, kinek özvegye Zidra Katalin 1755-ben Nyárba Jaczkónak engedte. 1717-ben Bilkéről Barabásba költözött lakni. 1731-ben Pankotai Józsa Istvánt vallotta meghatalmazottjának. A beregmegyei táblabirák között neve 1714-ben fordul elő.
Nejétől, Morgay Judittól három fia maradt: I. Imre, Ádám és II. György, Morgay Judit leszármazását ezen kis táblázat mutatja:

Subich Tamás. (Berencsény Ilona.) Subich Pál. (Pongyalaki Galambos István leánya Judit.) Subich Katalin. (Morgay Imre.) Morgay Judit. (Lipcsey Gábor.)

Imre utódai a VII. táblán láthatók, közülök III. Imre 1845-ben Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék főügyésze volt, az 1848–49-ki szabadságharczban való részvétéért fogságot szenvedett, 1861-ben Heves vármegye II. alispánjának választatott, de ezen tisztségről rövidesen leköszönt. Meghalt 1882 január 29-én, életének 71-ik évében.
Első nejétől Kövi Jaán Ludovikától, (ki 1868 július 4-én halt el), gyermekei nem maradtak, második feleségétől, Bottlik Lidiától született gyermekeit a leszármazási tábla mutatja.
Lipcsey Ádám ágazata a VIII. táblán látható.
II. György (a IX. táblán) Tisza-Füredre költözött, 1792-ben vett ki Beregmegyétől nemesi bizonyítványt. Neje Gerzsenyi Gerzsenyi Krisztina volt, kinek leszármazását itt bemutatjuk:

Görbedy László. (Szepessy Anna.) Görbedy Katalin. (Uray Sándor.) Uray Borbála. (Péczely Péter.) Péczely Sándor. (Olasz Krisztina.) Péczely Katalin. (Gerzsenyi Mihály.) Gerzsenyi Zsigmond. (Baghy Erzsébet.) Gerzsenyi Krisztina. (Lipcsey György.)

Lipcsey II. György fia József Beregmegyében maradt, s ott 1779-ben aljegyző, 1784-ben tiszti alügyész, 1785-ben tiszti ügyész, 1793–1802-ben főjegyző volt; közben 1798-ban alispánnak is jelöltetett, 1802-ben a pozsonyi országgyűlésre, 1807-ben pedig a budaira küldetett követül, de utóbbiról lemondván, törvényszéki ügyekben másod alispánnak helyettesíttetett. Református vallásának buzgó híve lévén, 1791-ben negyedik segédgondnok, 1808-tól 1821-ig pedig tractualis főkurátor volt. Birtokai voltak Dányádon, Milotán, Nagy-Szekeresen, Bilkén, Márokban, Adonyban, Hetényben, Gacsályon, Ugornyán, Papiban, Tisza-Vidén és Barabásban. Elébb Márokban lakott, utóbb Barabásba tette át lakását, a hol el is halálozott. Neje Somossy Zsuzsánna 1823 előtt halt el, gyermekeik nem maradtak.
Testvére Sámuel Tisza-Füreden lakott, első neje Széki Széky Klára volt, a másodikkal Pottornyay N. és Kubinyi Mária leányával Pottornyai Lidiával Pottornyán esküdött meg. – Családját második feleségétől született fiai: Gedeon, Lajos és Péter terjesztik napjainkig.
Gedeon fia József, tisza-füredi nagybirtokos leányát Margitot 1887 deczember 27-én vezette oltárhoz dr. Bartha Béla eperjesi jogakadémiai tanár.
Lajos született Tisza-Füreden 1810-ben, meghalt Kisújszálláson 1878 január 8-án. Neje Kisváradi Papp Zsuzsánna, kitől két fia és két leánya született: Tamás, Mór, Zsuzsánna és Ilona.

Várady István. Döghey Zsuzsánna. Várady Sára szül. Kisujszálláson 1810. Kisvárdai Papp Lukács. Esküvő Kisujszálláson 1820-ban. Papp Zsuzsánna szül. Kisujszálláson 1821

.Mező-Madarasi Madarassy Ferencz. Esküvő Kolthán (Komárom megye) Galanthai Fekete Krisztina. 1808. november 27. Eszenyi Gábor. Esküvő Berzétén (Gömör megye) Diószeghy Anna. 1825. körül. Madarassy Károly szül. Tasson 1820. Eszenyi Emilia szül. Peérben 1830. Esküvő Szalóczon (Gömör megye) 1850. május 15. Madarassy Malvina. (Lipcsey Mór.)

Tamás született Kisújszálláson 1843-ban. 1887–1894 hevesmegyei főszolgabiró Tisza-Füreden, nejét Beniczei és Micsinei Beniczky Gabriellát 1868-ban vette nőűl Vadkerten Pestmegyében.
Mór született Kisújszálláson 1847 márczius 6-án neje Mező-Madarasi Madarassy Malvina, született Tasson Pestmegyében 1854 szeptember 15-én, esküvő ugyanott 1873 május 1-én.
Lipcsey IV. Péter (a XI. táblán) 1848-ban Hevesmegye első alügyésze, 1861-ben pedig tiszajárási főszolgabirája volt, jelenleg királyi közjegyző Egerben. Fiai közül Ádám hirlapszerkesztő, kiváló tollú beszélyíró.
A család ősei a beköltözködéskor a keleti egyház szertartásait követték, de már a harmadik, negyedik nemzedék a latin szertartásra tért át; röviddel utóbb elfogadták a reformált hitet, s csak a múlt század végén tért vissza egy-kettő a keleti egyházhoz.

I. szám.

2. szám.

A Lipcseyek czímere egyenlő az Ilosvay, Komlósy és Gorzó családok czímerével. Négy részre osztott pajzs, az 1-ső és 4-dik osztály vörös, a 2-dik és 3-dik pedig kék, a elsőben arany királyi (néha herczegi) korona, a másodikban hajlított pánczélos (néha vörös ruhás) kar görbe kardot tartva markában, harmadikban egymás felett két hal s a negyedikben zöld talajon (a régibb pecséteken a zöld talaj hiányzik) két fenyűfa (néha egy fenyü és egy tölgyfa). Sisak-takaró jobbról kék-arany, balról vörös arany. Oromdísz hiányzik. Lásd az 1. és 2. számú rajzokat, az első Lipcsey József pecsétje, Beregszáz 1787 aug. 9-én, a második Lipcsey Imréé 1861-ben Hevesmegye másod alispánjáé. Ezt a négyelt pajzsú czímert azonban csak a múlt század felé vették fel a Lipcseyek, azóta használják az Ilosvay, Komlósy és Gorzó-családok is,_{A Dolhayak azonban sohasem viselték ezt a czímert. Nagy Iván (Magyarorsz. családai, V. 230. l.) és báró Nyáry Albert (Heraldika vezérfonala, 72. lap) erre vonatkozó állítása tévedés. A Dolhayak czímerét lásd a «Turul» XI. köt. 176. lapon.}* azelőtt halak képezték (hol kettő, hol négy) úgy a Lipcseyek, mint a Komlósy, Ilosvay és Bilkeyek czímerét. lyen két-halas czímer van a Lipcsey Sándor szolgabiró L. S. kezdőbetűs pecsétjén_{Ilosva, 1754 márczius 8.}* (lásd a 3. számú rajzot); oromdísze hajlított pánczélos kar görbe kardot markolva, melyre levágott török fej van feltűzve. Ugyan e czímert látjuk ugyanezen Lipcsey Sándor egy másik, szintén L. S. kezdő betüs pecsétjén (lásd a 4. számú rajzot), melyen azonban az oromdísz egy felálló, mindkét oldalról egy-egy hold-sarlótól kisért nyilvessző._{Bilke, 1772 augusztus 30.}* Négy halat félholddal és csillaggal, közepén egy felálló tölgyfa galylyal Lipcsey Gergely a kurucz ezredes használt L. G. kezdőbetűs pecsétjén_{Bilke, 1645 június 1.}* (lásd az 5. számú rajzot.)

3. szám.

4. szám.

5. szám.

6. szám.

A legrégibb (eddig ismert) Lipcsey czímer azonban egy felhúzott ij ráfektetett nyilvesszővel, (lásd a 6. számú rajzot); ezzel pecsételt Lipcsey János 1525-ben._{Dolha, 1525 márczius 5.}*

PETROVAY GYÖRGY.

ARMALIS KEMÉNY JÁNOS ERDÉLYI FEJEDELEMTŐL ÉS ADATOK A BOÉR NEVŰ CSALÁDOKRÓL.

Mielőtt a Kemény János erdélyi fejdelem által adott armalist előterjeszteném, okszerűnek vélem előbb a Boér nevű családokat venni szemügyre.
Hazánk erdélyi részében magában egy csapat Boér nevű család volt és van, melyek származása és nemzedékrendje eddig közrebocsátott Stemmatographiáinkban sem Lehoczky, sem Kővári, sem Nagy Ivánnál tüzetesen ismertetve nincsenek.
Kővári Erdélyben a szkoréi, berivoi és kövesdi Boér családon kívül, – melyet nevezett irónk egy közös törzsbőli származéknak állít – még mintegy húsz Boér nevű családot számít. Nagy Ivánnál Böjthi János Historiája alapján szombatfalvi és apátii Boérok is említtetnek, valamint ugyan ő a Hivatalos névtár útján Récsei Boért is ösmer.
Báró Apor Péter, Erdélynek a mult században egyik legjobb ismerője, «Mutationum Synopsis»-ában_{Apor Péter Munkái, 269–270. l.}* a következő Boér nemes családokat sorolja fel, mindenik családnak a nevezetesebb tagjait nevezve meg, a mint következik:
1. bükkösi Boér családból Zsigmondot,
2. bécsei Boérok közül Zsigmondot és idősb Sámuelt,
3. berivói Boér Istvánt,
4. fogarasföldi Boér Tamást és id. Józsefet,
5. kucsulátai Boér Józsefet, fogarasi kinevezett főkapitányt,
6. nyujtódi Boér idősb Istvánt, 1734-ben, ki mintegy 30 évig volt alkirálybiró,
7. kövesdi B. Imrét, ifjú és idősb Pált, Ferenczet Somlyóvár főkapitányát és Kraszna vármegye főispánját, Simont, Fogaras vár és vidéke főkapitányát, idősb Gábort, 1735. Pált és Lászlót,
8. Sámuel Jobbágyfalván lakozó, egykor tömösvári harminczadost.
Ezek közül Kővári és utána Nagy Iván a berivói Boér családnak közli öt nemzedékre terjedő családfáját.
Az eddig említetteken kívül találunk még más előnevű Boérokra is, így tarcsafalvi előnévvel Boér Lőrincz 1784-ben Doboka vármegyében mint ügyvéd volt ismeretes.
És még itt sincs vége a sornak. Dr. Szendrei János, a Turul VII. kötetében_{Turul, 1889. évf. 140. lap.}* a kövesdi Boér család czímeréűl egy szép czímerképet közöl az eredeti czímerlevél szerint, mely a kövesdi Boér család birtokában van és a mely czimerlevelet a közlő szerint I. Lipót király előnévnélküli Boér Miklósnak és általa testvéreinek, Boér Jánosnak és Kopacseli Boér Ferencznek, nemkülönben unokatestvéreinek, Istvánnak és Andrásnak, mint a nemességben megerősítő armalist Pozsonyban 1659 szeptember 15-én adott. Ezen nemeslevél előbb 1660. február 3-án Zemplén vármegyében, 1661. augusztus 2-án Erdélyben Fogarason, illetőleg Fehérvármegyében hirdettetett ki.
A közlő szerint, a mint ezt dicséretes pontossággal megjegyzi, az armalisban a kövesdi előnév nem fordúl elő, és csupán Ferencz nevénél említtetik a kopacseli előnév és így nagyon helyesen következteti azt a közlő, hogy: «mindaddig tehát, míg a kopacseli ág netalán más czímerét nem ösmerjük,_{T. i. hiteles czímert, fejedelmi oklevél alapján.}* e nyilas czímert ép oly, sőt nagyobb joggal mondhatjuk a kopacseli Boér család czímerének is.» Még szabatosabban és határozottabban mondhatta volna azonban azt, hogy mindenesetre a kopacseli előnevű Boéroknak és azoknak, kik az armalis szerzőktől származnak, kizárólag és egyedűl van joguk ezen nyílas czímert használni.
De ezuttal szabadjon nekem közbevetőleg azt is megjegyeznem, hogy a közlő úrnak azon állítását, hogy azok: «a kik régi nemességük alapján kapják mindig ujabb nemességüket, majd mint a kik ezen kiváltságaikat rendszerint a magyar királyok által is megerősíttetni sietnek»_{Turul, 1889. évf. 140. lapon.}* teljességgel alá nem írhatjuk.
A nemesi származás negélye meg volt mindenha épen úgy, mint korunkban. A czímeres levelekért folyamodók tehát a XV. század óta általában a lehetőségig törekedtek arra, hogy ne «ujdonsült nemesek» gyanánt kapják az armalist, hanem megerősítő (confirmatoria) alakban; ezért van sok számos armalisban a kanczelláriai stilus szerint a beigazolás arányában az «e statu et conditione ignobili» kitétel helyett e féle «eum iam alias nobilibus parentibus ortum», vagy «N. alioquin etiam nobilem, literis tamen superinde necessariis destitutum», – vagy «N., qui alioquin ex nobili familia – ut asseritur – ortus»; vagy «N. N. prćrogativa nobilitari insignitos rursus et denuo in coetum... nobilium cooptamus» stb. stb., a mint ilyen kitételeket még többet is idézhetnénk. Sokszor igaz volt azon állítás, hogy a kérelmezők vagy elődjeik már nemesek voltak; sokszor pedig nem volt igaz, azért a kanczelláriai stilus is határozott vagy határozatlan alakban szólt, pedig ő sem volt csalhatatlan.
A másik szükséges észrevétel az, hogy a fennebb említett 1659-iki I. Lipót király adta Boér-féle armalisban csupán Boér Ferencznek van oda téve előneve «de Kopacsel». Ez eset alkalmat ad kifejteni (itt csak röviden) azt, hogy az előnevek (predikátumok) nem ismérvei, és így nem is szükségszerű czafrangjai a nemesi rangnak; és általában úgy innen, mint túl a Királyhágón, és emitt még általánosabban, birtokjog és lakhely után egyes személyek megkülönböztetése okáért más hasonnevűtől még egy s ugyanazon családban is gyakorlatba jöttek a különféle előnevek. Iacute;gy például Erdélyben lakhelyükről a bethleni Bethlen család egyes tagjai búni Bethleneknek, Magyarországon az egyugyanazon Balassa családnak egyes tagjai nem a közös gyarmati előnévvel, hanem esztergályi Balassáknak irták és iratták magukat. A közös törzsű Báthori nemzetség pedig somlyói, ecsedi, szaniszlófi külön predikátumos ágakra oszlott. Az erdélyi részekben ezen szokás pedig épenséggel a legutóbbi időkig (1848) dívott, hogy lakóhelyükről vették a predikátumot, daczára, hogy volt a családnak egy gyökeresebb jogú közös előneve is. Időnkben pedig nemes, nem nemes tetszés szerint (ad libitum) hivalkodik az előnevek felöltésével. (Ignotos fallit, notis est derisui.) Mindenesetre szükséges volna az előnevek jogtörténelmi fejlődésének megismertetése, csakhogy most e czikk keretében arra nem vállalkozhatunk és így térjünk vissza a Boérokhoz.
A fennebb említett adatokhoz meg kell még említenünk, hogy az Országos levéltár nemesleveleinek Tagányi Károly által nagy szorgalommal kivonatolt jegyzéke_{Turul, 1884. évf. 34–35. lap.}* szerint a káli Boér családnak 1608-ban kelt és egy másik Boér családnak 1658-ban kelt armalisai a kolozs-monostori konvent levéltárában vannak. Ezeken kívül ugyanazon jegyzék szerint részint a gyulafejérvári, részint az erdélyi kormányszéki levéltárakban a következő nemesleveleknek nyomait találta: 1. Egy Boér családnak 1659-ben kelt armalisa; ez valószínűleg az, melyről dr. Szendrei János után fennebb emlékeztünk, és melyet a kopacseli Boér családénak tartunk, daczára, hogy a közlő szerint a kövesdi Boér család birtokában van, 2. az ilyei Boér családé 1630-ból, 3. a szacsali Boér családé 1647-ből, 4. a felső-szombatfalvi Boéroké 1663-ból, 5. a margzsinai Boéroké 1668-ból, 6. a rusori Boéroké 1677 vagy 1678-ból, 7. a luzai Boér családé 1664-ből. 8. a nagy-körtvélyesi Boér családé 1679-ből,_{U. o. 1887. évf. melléklete 3. lap.}* 9. a nagy-berivói Boéroké 1655-ből és végre 10. a Sztojka máskép alsó-veniczei Boér családé 1664-ből.
A nagy-berivói Boré családnak Rákóczy György erdélyi fejedelemtől 1655-ben nyert armalisára hivatkozik a Siebmacher-féle Wappenbuch magyarországi része, mely az I. kötetben két különböző czímert közöl, az első szerinte az 1655. évi armalisban van, a másik czímernél pedig pecsétlenyomatra utal, a milyen pecsétnyomat gyűjteményemben is van. De ha az érdeklett családi czímer csakugyan Rákóczy György erdélyi fejedelem által adatott, akkor az hibásnak tartandó azon okból is, mert sisakdíszűl növő szarvast mutat, holott az erdélyi fejedelmek általában sisakdíszt nem osztogattak._{A Siebmacherben ezen növő szarvasdíszt mutató czímer tudtommal annyiban hiteles, hogy családtag által használt pecsétnyomat után és így biztos színezés nélkül készült, mely ellen Béldi István úrnak a Turul 1887. évf. 189. lapján közölt birálatában csupán temetési czímerre hivatkozása teljes döntő bizonyítékúl nem vehető, habár – úgy látszik, – a mező színére nézve igazsága van.}*
Az előadottak szerint a sokféle Boérok közűl tehát csak a kopacseli és nagy-berivói Boér családok czímerét ismerjük, és miután a nagy-berivói és kövesdi családokat már Mikola László_{Mikola L. Historia Genealogico Transsylvanica. 58. lap.}* is egy törzsbelinek vallja, így czímerüknek is egyezőknek kellene lenniök, azonban a kövesdi Boér Józsefben 1730-ban Huszár néven báróságra emelt Huszár családnak a Magyar Nemzetségi Zsebkönyv I. köt. 343. lapja szerint – mint hiszem – hitelesen közlött czímere egészen elüt a berivói Boér családétól._{A M. Nemzetségi Zsebkönyv I. 342. l. szerint koronás halomból kinövő farkas. Lehet, hogy ez csak a báróság keltekor vétetett fel; de biztos adatunk nincs reá.}*
Most már, mielőtt a Boér családokra vonatkozó egyéb adataimat a családtan gyarapítása czéljából előadnám, ideje, hogy e czikk főczímének is megfelelőleg előterjeszszem a Boérok egyikének, eddig csak a Tagányi-féle jegyzékből névleg ismerhetett alsó-viniczei Boér családnak hiteles czímerlevelét, mint oly kiadványt, mely tudtomra eddigelé egyetlen ismert armalis az adományozó fejedelemtől. Ez t. i. Kemény Jánosnak rövid ideig tartott fejedelemsége idejéből Vécs várában 1664. május 13-án kelt czímeres levele alsó-viniczei Boér János és László részére, kik állítólag az oklevél szerint már előbb is bojéri kiváltsággal éltek.
Az oklevél szóról-szóra következő:

Nos Joannes Kemenj dei gratia princeps Transylvanić, partium regni Hungarić dominus et Siculorum comes. Memoriae commendamus tenore presentium significantes, quibus expedit, universis, quod nos cum ad nonnullorum fidelium dominorum consiliariorum nostrorum singularem nobis propterea factam intercessionem, tum vero attentis et consideratis fidelitate fidelibusque servitiis strenuorum Joannis et Ladislai Boér de Alsó Venicze, quć ipsi nobis et huic regno Transylvanić in omnibus occassionibus, pro locorum et temporum varietate, fidei et industrić suć commissis, magna cum animorum suorum promptitudine exhibuerunt et impenderunt, ac imposterum quoque paria fidelitatum suarum obsequia exhibituros et impensuros sese promittunt ac pollicentur: eosdem igitur Joannem et Ladislaum Bojér (igy) ex speciali gratia et potestatis nostrć plenitudine, uti intelligimus, antea quoque bojéronali prćrogativa gaudentes, denuo et ex novo in coetum et numerum verorum, natorum et indubitatorum regni nostri Transylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobilium annumerandos, aggregandos, cooptandos et adscribendos duximus, pront annum eramus, aggregamus, cooptamus et adscribimus presentium per vigorem, decernentes expresse, ut a modo deinceps successivis semper tem[porib]us iidem Joannes et Ladislaus Bojér, ipsorumque hćredes et posteritates utriusque sexus universi, pro veris et indubitatis nobilibus habeantur et reputentur. In signum autem hujusmodi verć ac perfectć nobilitatis eorum hćc arma seu nob[ilitatis ins]ignia: scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, in cuius campo sive area homo quidam integer equo insidens, lorica et armis militaribus composite indutus, dextra ensem evaginatum, sangvine tinctum sursum porrectum, fortiter tenere, sinistro vero manibus frćnum equi dirigere visitur. Supra scutum galea militaris clausa est posita, quam contegit diadema regium gemmis et unionibus decenter exornatum; ex cono vero galeć tenić sive lemnisci variorum colorum hinc inde defluentes utrasque partes seu margines ipsius scuti pulcherrime ambiunt et exornant, prout hćc omnia in capite sive principio prćsentium literarum nostrarum (csak üres helye van meghagyva) docta manu, arteque pictoris clarius expressa et depicta esse cernuntur, animo deliberato et ex certa scientia, liberalitateque nostra principali, prćfatis Joanni et Ladislao Bojer, ipsorumque heredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dedimus, donavimus, et contulimus, annuentes et condentes, ut ipsi praescripta anna seu nobilitatis insignia more aliorum verorum et insignitorum nobilium armis utentium ubique in prćliis, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis ac aliis quibusvis exercitiis nobilitaribus et militaribus, necnon sigillis, vexillis, cortinis, velis, auleis, annulis, domibus, clypeis, tentoriis, sepulchris, generaliter vero quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merć et syncerć nobilitatis titulo, quo eos ab universis et singulis, cujuscunque status, ordinis, conditionis, dignitatis honoris et prćminentić homines existant, insignitos dici, teneri, nominari et reputari volumus, ferre et gestare, omnibusque et singulis iis honoribus, gratiis, privilegiis, indultis, libertatibus, immunitatibus, prćrogativis, quibus cćteri veri et indubitati prćdicti regni nostri Transylvanić et partium Hungarić eidem annexarum nobiles ac militares homines quomodocunque de iure et ab antiquea consvetudine utuntur, fruuntur et gaudent, perpetuo uti, frui et gaudere valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras pendentis et authentici sigilli nostri munimine roboratas memoratis Joanni et Ladislao Bojer, ipsorumque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum in arce nostra Vecsiensi, die decima tertia mensis Maii, anno domini millesimo sexcentesimo sexagesimo primo.

Joannes Kemény, m. p.

(Függő pecsét.)

Gabriel Ferencz,
secretarius m. p.
Az oklevél 70. cm. hosszú, 44. cm. széles, egyik hajtásnál már kilyukadt pergamenen az első két sorban és a nevekre nézve aranybetűkkel van írva. Alól behajtott részéről zöld fonadékon fedele veszett fa-szelenczébe nyomott, meglehetős épségű nyomatban Kemény János fejedelmi pecsétje függ. A jobb oldalon a czímer lefestésére üres hely van hagyva.
A czímer a leirás szerint következő: kék mezőben lovon ülő pánczélos, sisakos vitéz jobb kezével kivont véres kardot magasra emel, bajával a ló kantárát tartja. A paizs fölött koronás zárt sisak áll, és két oldalról vegyes színű sisaktartó omlik alá. (Sisakdísz tehát nincs.) A család-név egyszer első ízben Boér-nak, azután mindig Bojér-nak van írva.
Ez a czímer-alak tehát megegyez annyiban a berivói Boér családéval, hogy abban is lovas vitéz van, habár az öltözetre nézve különböznek. Mennyiben van a czímer hasonlóságánál fogva a két különböző előnevű családnak egymáshoz köze, azt biztosabb adatok hiányában eldönteni nem lehet. A czímerek gyűjteménye azonban ezen hiteles adattal mindenesetre gyarapodást nyer.
A Boér családok ismertetése, mint fennebb említők, sem Kővári László, sem Nagy Iván munkájában tisztázva nincs, egyik sem családi iratok alapján levén szerkesztve. Mindenesetre érdekes lesz itt közölnünk a nagy-berivói Boér család azon ágazati szerkezetét, melyet néhai Hodor Károly, Doboka vármegye egykori monografusa, szenvedélyes genealogus és lelkiismeretes gyűjtő, élete alkonyán Nagy Iván munkájának bevégzése után állított össze, s a mely itt következik:

Boér Sámuel. (Cserey Éva.) II. Sámuel. (Szentannai Tóth Anna.) I. István. (Damokos Anna.) I. József. (1. Keresztúri Bora. 2. benczenczi Olasz Ágnes.) I. János. Klára. (Maksai Józsefné.) Anna. (Zalaknay Györgyné.) Miklós vagy László. II. József 1771. Fogaras vid. sz. biró. (Papp Mária.) András. (Vajna N.) Antal. (1. Szentkirályi Róza. 2. . . . . . Teréz.) Miklós. András. Karolina. (Zatureczkyné.) 2-tól Ferencz. 1854. I. Antal. fogarasi alkapit. 1771. (Sándor Erzse.) I. Ferencz. (Orbán Kata.) † Zsófia. (1. gr. Lázár Ferencz. 2. Toroczkay Boldizsár.) Krisztina. (Cserey Elekné.) Borbála. (br. Jósika Gáborné.) Judit. (Lugosi Lászlóné.) Anna. (Kapi Lászlóné.) Klára. (Mikó Antal.) III. József kolosi alispán, követ 1790. (Szucsányi N.) II. Ferencz m. kir. testőr, Kolos v. alisp. kir. t. ülnök. † 1848. Kora 98. (Szereday Anna.) I. Imre. (Tillier N.) Róza 1819 özvegy. Cecilia 1815. (Bartók Mihályné.) II. Imre (néma.) Károly. György fogarasi alkapitány, 1848. képviselő. (Mocsi Henter Cecilia.) Karolina. (Bisztray Istvánné.) György. József. Elek. Albert. Károly. Anna. Imre elesett 1859. (gr. Harrach Fáni.) Orsolya † Antal 1836–1892. követ, képviselő † 1892. M.-Ujfaluban. (Czikó Antónia.) Mária (Póch Józsefné.) János szül. 1827. (Farkas Kata.) Sándor. (Szent-Iványi Blanka.) Anna. (Matievich Gy.) Amália. (Gámán Jánosné.) Róza † 1874. Kálmán sz. 1827 † 1877. Gyula † 1890. honvéd hadnagy. 1. Hatfaludy Jenny (elvált.) 2. Gulácsy Anna † Ida. (br. Bornemisza Józsefné.) Janka. Bálint cs. és kir. főhadnagy † 1876. (dézsfalvi Simon Etelka.) Anna. (mádéfalvi Ferenczy Gyuláné.) Mária. István. Antónia. (Ferenczy Lajosné.) Ilona. Etelka † 1875. Berta † 1875.

Ezen családfa szerint ismernők tehát a nagy-berivói Boér családnak a legutolsó ízekig meglehetősen terjedt családját. Azt is említők, hogy a (nagy)-berivói Boér családnak Siebmacher gyűjteménye és a Béldi Istvánnál lévő temetési czímer szerint lovas katona kivont karddal a czímere; Kővári is azt írja:_{Kővári, Erdély nevezetesebb családjai, 52. l.}* «czímerök, mostan használt pecsétjökből láthatólag: lóháton ülő férfi, ki jobbjában feje fölött kivont kardot tart.» – Dr. Szendrei J. pedig kimutatta, hogy a kopacseli Boér család czímere az eredeti armalis szerint egy felajzott nyíl; és hogy az eredeti czímereslevél a kövesdi Boér családnál van. Az 1869. évben Szatmár vármegyei Nagy-Károlyban elhunyt Boér Lajos gyászjelentésében pedig azt olvassuk, hogy a megholt kopacseli és berivói Boér volt.
Mindezen adatok összevetéséből csak azon tanulság tűnik ki, hogy a családtani tudománynak nehéz a feladata és azt csak is hiteles okmányok támogatása mellett, teljes elfogulatlansággal szabad szolgálnia.

JUNIUS MARCELLUS.

ERDÉLY RÉGI CSALÁDAI.
(Harmadik és befejező közlemény.)

A Barcsai család.

III. A nemzedékrend megállapítása.
Regestáinkból és felsorolt egyéb forrásainkból most már nehézség nélkül összeállíthatjuk a Barcsai család nemzedékrendét, melyet az alább következő táblákon mutatunk be. Gondosan megjelöltük az évszámokat, mikor adataink szerint az illető családtagok élőként jelentkeznek. Ott pedig, hol nem e levéltár okiratai, hanem más források alapján vettünk föl tábláinkra neveket vagy évszámokat, ezt dűlt betűk vagy számok által tüntettük ki.
Tábláinkra egy pillantást vetve, azonnal látjuk, hogy e család okírati alapokon kidolgozott leszármazása a legrégibb időtől fogva egész napjainkig sok tekintetben eltér az eddigi genealogiai munkában közölt nemzedékrendektől.
A maig, vagy legalább hosszabb ideig fennállott ágazatoknak a XV. század közepén élt Tamás és János testvérektől leszármazásában mindnyájan megegyeznek ezek is s a jelen táblázat is, de ez utóbbiban ezek ágain kívül még más mellékágak kiindulásait is szemlélhetjük; azonban legfontosabb az, hogy mindezeknek első ismert ősei egészen mások, mint a kikben a Barcsaiak törzsét genealogusaink eddig keresték.
Az úgy látszik, családi traditioként szereplő régi nézet, mely törzsül egy 1216-ban élő Márk horvátországi bánt kíván fölállítni, még ha e Márkot az okíratilag biztos Joancha ősének képzelnők is, akkor sem nyerhet igazolást; mert ezen Márkról nemcsak hogy a Fejér Codex Diplomaticusának Kővári által idézett helyén nincs szó, hanem egyáltalán, miként e codex újabb időben megjelent indexéből is kitünik, egy ily horvátországi bánnak Fejérnél egyáltalán nincs semmi nyoma.
Ép ily kevés alapja van az e Márk állítólagos fiai által Budán nyert adománynak s a Wagner és Kővári által meglehetős ellentétekkel előadott egész további leszármazásnak, le egészen János és Tamásig, mire nézve (I. kötetében) Nagy Iván sem birt eligazodni, s ezért pótkötetében János és Tamás testvéreken túl nem is kisérti meg a Barcsaiak nemzedékrendének összeállítását, hanem csak az ellentmondások feltüntetésére szorítkozik, s az 1363-iki Musath-féle beigtatás okiratára támaszkodva, egy új hypothesist állít fel, mely szerint a család törzse Barcha nevű lett volna.
E feltevést most a családi levéltár megismerése után szintén elejtettnek kell tekintetnünk, mert ebből bebizonyosodik, hogy a mai Barcsai család elődeiként a Musath-féle beigtatás korában László és János «nobiles de Barcha», a Sumurakus magister fiai éltek, tehát azon időben, melyre a Musath-féle beigtatás Barchájának élete esnék, vagy ezen Sumurakus magister (ki 1310–15 közt nősült) vagy pedig ennek atyja, András voltak életben; s mivel még ennek atyját is okíratilag tudjuk, hogy Joanchának hívták, teljesen ki van zárva, hogy e családot az 1363-iki Musath-féle okmány Simonjától, Barchának nagyatyjától, származtassuk le.
Ezen 1363-ki okmányt különben csak másolat másolatában találtam meg a szász nemzet nagyszebeni levéltárában, Fejérnél meg épen csak nagyon kivonatosan van közölve; az eredetinek látása nélkül tehát mindig kétséges marad, vajjon nincs-e olvasási vagy másolási hiba a közölt szövegben; mert csak egy kis figyelembe nem vett hézag vagy tévesen olvasott rövidítés is előidézhette, hogy «Simon filius Pauli filii Barcha» másoltassék, talán Simon filius Pauli nobilis de Barcha helyett, miután különben is kissé föltünő, hogy ezen beigtatási okmányban az egyik regiusban genealogiája három generatiora terjedőleg adassék, míg a más kettő csak rövidebben (egyik csak ő maga, másik csak atyja neve útján) van megnevezve.
Kétségtelenűl megállapítottnak tekinthető ma már a családi levéltár okirataiból az, hogy a Barcsaiak legelső ismert törzse, Joancha, kinek életideje a XIII. század közepére esik, s kinek unokája Sumurakus mester, kit az eredeti latin okmányok minden nyelvtani esetben declinatio nélkül mindig így – Sumurakus, Somorakus vagy Somrakusnak – írnak, s ki csak Fejérnél jön elő Zumrach és Zumbrach alakban._{E Sumurakus név kétségtelenűl a latin Smaragdus-nak felel meg.}*
Ezen Sumurakus már jelentékeny állást kellett hogy elfoglaljon, miként az okmányokban neve után tett «magister» jelző tanusítja s 1310–15 közt a hatalmas Alárd vizaknai szász gróf_{Nemzedékrendje az erdélyi szász nemzeti levéltárból s egyéb történeti munkákból összegyűjtött adataim szerint következő:}

_{Alardus comes de Vizakna † 1277 az erdélyi püspök által megöletve. Jaan (Johannes) 1277 a gyulafehérvári székesegyházat feldúlja. Miklós. Erzsébet. (a. Herbon szász-sebesi comes. b. Reyner, alvinczi comes 1310. c. Barcsai Sumurakus mag. 1315.) Alardus dictus Jung 1313. 1324. 1330. Nicolaus. Mihály 1323. László. Salamon. Johannes. (Neje N. Mihálynak, a segesvári Henning fiának leánya.) Reynerius 1330. Herbordus 1330. Joannes 1330.}

* unokájával Erzsébettel, ki előbb Reyner alvinczi szász comes neje volt, lépett házasságra s ez úton szerezte meg Oláherkes birtokot, mely Drasma és Varjupataka (varju oláhúl csóra) tartozékaival együtt, az okiratokbeli tüzetes szomszédolásból láthatólag, kétségtelenűl a mai Csóra helység határterületét foglalta magában, hol az Arkis és Dorosma neveket egyes határrészekben ma megtaláljuk s e helységet azon időtől fogva egészen napjainkig csakugyan kizárólag a Barcsai család birta.
A Fejérnél közölt 1374-ki oklevélben már magának Zumbrachnak neve «de Barcha» jelzővel fordúl elő; a családi levéltárban talált oklevelekben azonban először fiainál, László és Jánosnál találjuk a «nobiles de Barcha» jelzőt.
Nagy-Barcsát, Sálfalvát és Petrényt genealogusaink a család első foglalási birtokainak írják. A levéltár erre nézve adatot nem tartalmaz: de nincs is kizárva az, hogy a család Barcsán csakugyan birt ős időktől fogva is javakat, azokon kívül, melyeket ott utóbb szerzett. Annyi áll, hogy noha már 1462-ből nyoma van, hogy a Barcsaiaknak az Alárd-féle javakon kívül Barcsán és Sálfalván is volt birtokuk, de azért egyes okíratok – a Sálfiakon kívül is, a kikről alább még megemlékezünk – különböző időkben egészen idegen családbeli birtokos nemeseket is mutatnak fel, úgy Nagy- mint Kis-Barcsán; sőt 1592-ben Nagy-Barcsa «totalis et integra possesio», melyet azelőtt Kémendi Tamás birt, ennek defectusa folytán adományúl Barcsai András és Istvánra jut; Sálfalván pedig a Sálfiak birtokát részint ezek kihaltával 1557-ben szintén adományképen nyerte Márgai Menyhérttel együttesen Barcsai Gáspár, részint utóbb Melith Györgyné Sálfi Annától szerezte meg. De nem lehettek kizárólagos birtokosok Petrényen sem ősidőtől fogva, mert itt Barcsai Ákos 1500-ban a Sztrigyiek defectusával kapott birtokot.
A család egyéb birtokviszonyairól s megadományoztatásairól Kővári és Nagy Iván műveiben látható feljegyzések megerősítését s némelyeknek kiigazítását, ezeknek regestáinkkal való összehasonlításában megtalálhatjuk.
Előneve a XVI. század közepe feléig általában további meghatározás nélkül csak «de Barcsa» maradt. Kivételesen már 1469 óta találkozunk egyes tagokra nézve a Kis-Barcsai jelzővel is, még pedig vezetéknévszerűleg használva s e Kis-Barcsaiakkal ritkán bár, de egészen a XVI. század végéig találkozunk. Azon Barcsai Gáspár is, ki a Balassa Menyhért notáztatása folytán kapott Csáklyát Logofet Jánosnak fejedelmi jóváhagyással eladta (mit a félszázad múltával tartott tanukihallgatás kissé másként ad elő) a báró Bálintitok levéltárbeli 1576-iki okmányban szintén kis-barcsai előnévvel jön elő; fiai azonban és pedig nemcsak a Kémendi-féle ottani javakkal 1592-ben megadományozott András, hanem fivérei is, kik 1590-ben Nagy-Barcsán tényleg curiát is birtak, már 1585-ben nagy-barcsai előnévvel neveztetnek, s így nevezi egy 1570-iki okírat már az 1592-ben ugyanazon javakban Andrással együtt adományt nyerő Istvánnak 1500–35 körül élő nagyatyját Ákost s egy 1586-iki okírat unokatestvérét Andrást is, úgy hogy a nagy-barcsai előnév a XVI. század végétől kezdve a családban állandóvá és általánossá válik.
Sumurakus két fia közül László ágát jobbára csak a családi feljegyzésekből ismerjük, szórványosan azonban ezekről is szól egy-egy okíratos adatunk.
A másik fiutól, Jánostól jön le az okíratokból egész biztosan megismerhető későbbi Barcsai család, le egészen a mintegy ötven élő tagot számláló mai nemzedékekig.
Ezen Jánosnak négy fia közül Péternek ágazatát, melyhez a Marosszéken székely jogokkal szereplő s székely családból is nősült II. Gáspár tartozott, nem messze követhetjük. A négyből csakis János ágán jön le egészen napjainkig a nemzedék. – Ennek voltak ugyanis fiai a XV. század közepén szerepelt János és Tamás, kiket a későbbi család két ágának ősei gyanánt minden eddigi genealogia is elismert.
Hogy ezek testvérek voltak, azt nemcsak a család hagyományai és genealogusaink megegyező feljegyzései állítják – mit támogatnak a kettőjök által együttesen szerzett több rendbeli adományok is – hanem megerősíti azt azon körülmény is, hogy miután a János ága fiágon Zsigmondban kihalt: javaiban közvetlenül a Tamástól lejövő másik ág örökösödött.
A családi levéltár okíratai, noha azon korból csak kevés okmány maradt fenn s ezek kifejezetten nem mondják, mégis teljesen meggyőződhetnek róla, hogy ezen János és Tamás egymással testvérek és pedig Sumurakus unokájának, Jánosnak fiai voltak.
Egy 1408. évi okmány azt bizonyítja, hogy négy Barcsai, u. m. János, Antal, Bertalan és Péter birta az Alárd-féle oláherkesi birtokot és tartozékait. Hogy ezek közül a három utóbbi testvér volt és pedig az elsőbb Barcsai János fiai, ezt egy 1462. évi okmányból látjuk, melynek kiadásakor csak a két utolsó – valószínüleg agg korban – vala életben, Antalnak pedig már csak hasonnevű fia élt. A negyediknek is, Jánosnak, testvéröknek kellett tehát lennie; de erről az 1462-iki okmány már nem szól (kétségkívűl, mivel már nem volt életben), hanem szól arról, hogy a három utóbbi testvér egyike, Bertalan, testvérének Péternek s másik testvérétől Antaltól született ugyanily nevű unokaöcscsének terhét is magára vevén, több birtokát s ezek közt Erkes és tartozékainak negyedrészét is, zálogba adja Barcsai János és Tamásnak. E János és Tamásban tehát kétségkívül az elhalt első testvérnek, Jánosnak fiait kell látnunk; – mert ha mások lettek volna, akkor Bertalannak ép úgy magára kellett volna vennie testvére János vagy ennek utódai terhét is, miként az Antal és Péterét magára vette; s ez természetszerűen csak akkor maradhatott el: ha épen e Jánosnak utódai azon János és Tamás, kiknek, mint másik szerződő félnek, a javakat zálogba adja s kiknek így érdeke épen e szerződéshez fűződik. Csak egy eset volna képzelhető, ha ez nem így lett volna, az t. i. hogy az idősb testvér, János, e szerződést megelőzőleg maradék nélkül halt volna el. Úgyde akkor Erkesnek nem csak negyede, hanem harmada lett volna a Bertalané, tehát az okmány szövege által e föltevés is ki van zárva, s így bebizonyúltnak tekinthetjük, hogy János és Tamás nemcsak hogy testvérek voltak, miként a család is az eddigi genealogusokkal egyezőleg tartotta, hanem azt is, hogy ők Jánosnak – a Sumurakus unokájának – a fiai, mi eddig még nem volt földerítve s e helyett a legeltérőbb deductiókat és gyanítgatásokat láttuk; pedig az általunk kiderített valódi leszármazásra az Alárd-féle birtoknak (a mai Csórának) a családban folytonos és közvetlen tovább öröklése is reá kellett volna hogy vezessen, mihelyt ennek az oklevélben megszomszédolt Oláherkessel való azonosságát földrajzilag bebizonyúlva látjuk.
János és Tamás testvérektől kezdve le, egészen a legújabb generatiókig, mely utóbbiakat a genealogiai munkák, családi közlemények és részben közvetlen tudomásunk nyomán vettünk fel, okírati anyagunk oly bő és oly kapcsolatos, hogy ezek alapján szerkesztett nemzedéki táblánk helyességére nézve – bármennyire el is tér az itt-ott az eddig közzétettektől – a rajta kitett évszámok, melyek regestáinkra utalnak, további okadatolás nékül is mindenütt megadják a teljes bizonyítékot.
Csak a család legelső törzsére, Joanchára kivánunk még egyszer visszatérni, kire nézve sajnos, hogy okírataink semmi jelzést nem közölnek, melyből kiléte kideríthető volna.
E név a XIII. században sok családunk ismert nemzedékrendén előfordúl; de hogy valamelyikök azonos volna azon Joanchával, kit a Barcsai család első ismert törzsének mutattunk be, arra még csak annyi támpontunk sincs, a melyre egy hypothesist lehetne építni.
Azon a vidéken, hol a Barcsaiak éltek, szintén találunk két Joanchát. Az egyik az Erdélybe betelepített szászok közül volt, «Magister Joancha archidiaconus de Sasswar», ki 1264-ben Orbán pápától beneficiumának csekély volta miatt a winch-i plebániának ahhoz csatoltatását megnyeri (Siebenb.-Deutsches Urkundenbuch, 81, 82). Mivel a szász települők régi papságában legkiválóbb nemzetségeiknek tagjait látjuk képviselve, kik az okmányokban majd papi állásuk szerint, majd mint comesek említvék, s úgy látszik, a coelibatus sem volt náluk szorosan életbe léptetve, ezen szászvárosi és vinczi Joanchára is lehetne gondolnunk a Barcsaiak családtörzsének kutatásánál; annál is inkább, mert nemcsak hogy Sumurakust már szintén a vízaknai szász comesek családjából nősülni látjuk, hanem azért is, mert ennek neje előbb Reyner vinczi comes neje volt s az ettől maradt leány-utódok szintén alvinczi és szászsebesi családokba mentek nőül, a Fejérnél látható 1374-iki okmány szerint. Azonban talán még több igazoltsága van, hogy a nemzedékrendi táblánk élén álló Joanchát azon hasonnevű «jobbagio castri Albensis»-ben keressük, kinek marosmenti földje 1291-ben a Benchench fiai által kelneki Cheel fiainak eladott Sotheluk birtok egyik szomszédságát képezte. Kár, hogy az erről szóló okírat ez irányban tüzetesebb határkörülírást nem ad. De abból, mi benne elő van adva, ha összehasonlítjuk a térképpel, világos, hogy Sotheluk azonos a mai Benczenczczel, ennek helynevek szerint megnevezett egyéb szomszédjait leszámítva, azon szintén szomszédolását képező marosmenti földje Joancha várjobbágynak nem lehetett máshol, mint a mai Szarakszó, Akmár (szintén Barcsai-birtokok) és Alkenyér tájékán, tehát közvetlen közelében amaz Erkes birtoknak, melyet Sumurakus mester feleségével kapott. Anachronismus sincs e feltevésnél, mert Sumurakus 1310–15 közt nősült, 1291-ben, tehát nagyatyját még életben levőnek képzelni semmi rendkívüli nem volna.
Nem akarunk azonban e feltevések egyikének is több értéket tulajdonítni, mint mennyivel az, mint puszta feltevés birhat.
Végül meg kell említenünk, hogy noha a mai Barcsaiaknak, s többnyire azoknak is, kikről történelmünk a múltban is megemlékezik, leszármazása Sumurakustól és ennek nagyatyja Joanchától táblázatunkon adatszerűleg ki van mutatva, mindamellett nincs kizárva, hogy már egyidejűleg ez őselődökkel más ágazatokon is éltek Barcsaiak s így lehetett köztük már a XIII. században egy Márk is (ha nem is horvát bán, mert ilyennek okleveleinkben sehol semmi nyoma) Mihály és Péter fiaikkal, s a Kővári által előadott további nemzedékekkel egészen János és Tamásig, kik, miként bebizonyítottuk már, nem ezen ágazathoz, hanem Joancháéhoz tartoztak; s lehetett szintén e nemzetségnek más ágán az 1363-iki okmány Simonja, ott megírt elődeivel. Sőt még a Kővári által hagyomány alapján felhozott Ruben és Saulról sem mernők állítni, hogy nem a Barcsaiakkal azonegy nemzetséghez tartoztak; az pedig, hogy Sálfalva (ma Sárfalva) hunyadmegyei helység egy ilyen Saul nevű egyéntől (még az sem lehetetlen, hogy ez a Fejérnél IV. 3. 552. előforduló 1240-iki «Saul comes Orodensis» volt) vette nevét: épen valószínűnek is tünik fel, ha tekintetbe vesszük az – e helységet a Barcsaiak előtt biró – régi kihalt családnak szintén a Barcsai levéltárból kiderülő nemzedékrendét, melyen a Saul személynév utóbbi időben is előfordúl s vezetéknevűl a Sálfalvi és Sálfi nevek váltakoznak; miként a következő összeállításból kitünik:

Sálfalvi István. Saul 1439. János 1439. Gergely 1439. János 1462–67. Saul 1462–67. Gergely 1462–67. Sálfi Simon de Sálfalva 1515. János 1519. István. Péter † 1577-ben. Pál † 1570 előtt. Anna (brebiri Melith György 1559. 1575.)

Csak az a sajnos, hogy ezen különböző, valószínűleg rokon ágazatoknak egymás közti, valamint Joanchával és az ettől leszármazó Barcsai családdal való kapcsolatát kideríteni adatokkal nem rendelkezünk.

* * *

A Barcsai-család leszármazása.
I. TÁBLA.
Joancha. I. András. Sumurakus mester. (Erzsébet, Miklós comesnek, Alárd fiának leánya; egybekeltek 1310–15 közt.) I. László nobilis de Barcha sz. 1315 után. – 1340. 1374, 1375. I. János nobilis de Barcha sz. 1315 után. – 1340, 1374, 1375. Kisbarcsai István 1390. I. Erzsébet. I. Borbála. II. János 1408 I. Antal 1408. † 1462 előtt. Bertalan 1408. 1462. I. Péter 1408. 1455. 1462. Balázs. II. Antal 1462. I. Gáspár 1501. II. Tamás 1469. I. Pál 1502. 1525. itélőmester. 1527. 1528. (a. brettyei Pogány Zsófia, a Péter leánya. b. Barcsai Zsófia.) III. János 1462–64. 1470, 1486.† 1508 előtt. (l. tovább a II. táblán) I. Tamás 1455. 1462–64. 1470. † 1514 előtt. (l. tovább a III. táblán.) a. II. László 1539, 1541. a. Farkas 1539, 1541, 1544, 1566 † 1570-ig. (a. Ambrovich Erzsébet. b. Zalasdi Erzsébet 1570-ben özvegy. 1581.) a. II. György 1539, 1541. 1544–45. a. I. Miklós 1539, 1541. 1544–45. a. Beatrix 1539, 1541. (Bogáthi János 1541.) I. Sándor. I. Drusianna 1588. (a. Somlyai István. b. Nyakazó György 1588.) a. VI. János 1570–75. a. V. András. 1570–75. a. III. László 1570–75. b. II. Márk. 1570 nótáztatott, 1581, 1583, 1592. (Barcsai Erzsébet 1583.) b. II. Miklós 1576 nótázva. b. IV. Zsófia. (Barczallári Miklós.)

II. TÁBLA.
III. János. 1462–64. 1470. 1486. † 1508 előtt. (Ugyanaz, ki az I. táblán.) II. Gáspár 1491–1515 marosszéki főbiró illet. főhadnagy. 1499, 1506, 1511. 1514. – † 1515. (Medgyes Zsófia, Balázs leánya, 1515 óta özvegy.) II. András 1508–15. 1519–27-ben már nem él. (rápolti Macskási Frusina 1539) I. Lénárt 1508–19. IV. János 1514. I. Zsófia. (kisbarcsai Barcsai Pál.) Petronella 1551. (alsó-balázsfalvi Cserényi János.) I. Boldizsár 1515, 1527, 1535. (Gyulai Anna.) Menyhért 1515 kiskorú 1519. III. Gáspár 1515 kiskorú. IV. Gáspár 1527–57. 1562 aulć familiaris. 1563–70. 1574. † felakasztva mint lugosi és karánsebesi bán.(a. gyarmati Balassa N., az Imre leánya. b. sz.-annai Tóth Kata. c. Tötőri Kata. 1590-ben már újabb házasságból özvegy 1598.) Lőrincz 1527–35. V. János 1527–35. I. Magdolna † 1583 előtt. (köblösi Theke Lukács † 1583 előtt.) II. Anna † 1583. (Lippai Gergely özvegye 1583-ban.) I. Zsigmond. I. Ferencz. III. Borbála 1553. 1554. (homoród-sz.-páli Kornis Mihály.) II. Boldizsár. V. György. b. VII. János 1583–90. (a. viz-sz.-györgyi Makrai Ilona 1580. b. Péterffi Zsuzsa 1591.) b. VI. András 1583–90. 1592 aulć familiaris. 1593 illyei kapitány. 1598–1602 fejed. tanácsos, lugosi és karánsebesi bán és lippai kapitány. † 1618 előtt. (Bogáthi Drusianna.) b. III. Anna. (a. osztopáni Perneszi Pál 1583. b. rápolti Macskási Pál 1590. c. Zalasdi János 1594.) c. II. Lénárt 1583–85. † 1590 előtt. c. IV. Borbála 1583 hajadon. (Zalasdi Miklós.) II. Zsigmond 1618–27. 1630 aulć familiaris, 1649 középszolnoki főispán. † 1652. (a. Kákonyi Erzsébet, István leánya. b. rátóti Gyulaffi Borbála 1640. 1654 özv. 1663–70. † 1671 jan. elején.) II. Kata. (a. Baár György. b. n.-baczoni Baló László.) a. b. ? IV. Anna (nyárádtői Maksai Ferencz.) I. Éva. (a. apanagyfalusi Apaffy Boldizsár. b. brenhidai Huszár Mátyás.) II. Drusianna. (osdolai Kún Gergely v. György.) I. Judith 1664–71. † 1676 jan. elején. (a. gyerőmonost. Kemény Ferencz 1664, utóbb elváltak. b. gr. Balassa Imre 1667–76.)

III. TÁBLA.
I. Tamás 1455–64. 1470. † 1514 előtt. (Ugyanaz, ki az I. táblán.) I. Ákos. 1500–01. 1507. 1514. † 1515 előtt. (sz.-györgyi Sztrigyi Anna.) II. Borbála 1507. (sz.-györgyi Sztrigyi Mihály.) I. György 1509. 1515–35. (Morgondai Kata 1566–67 özv.) I. Márk 1515–35. † 1569 előtt. III. András 1509. 1515–35. † 1555 előtt. (Bogáthi Anna, 1555-ben ujabb házasságra lépve.) II. Tamás 1515–19. I. Klára 1515–19. I. Anna 1515–19 kiskorú † 1570 előtt. (a. Kéméndi Márk. b. Székely István.) I. Zsófia 1515–19 kiskorú. (viz-sz.-györgyi Makrai László 1555.) III. Tamás 1569–70. (csulai Móré Zsófia.) IV. András 1569–80. † 1585 előtt. (vádi kopasz Erzsébet 1585. özv. † 1593) I. Ilona 1569–70 (n.-bessenyői Végh Tamás 1569–70.) II. István 1555–66 kiskorú. 1566–89 † 1592. (Zalasdi Borbála 1585–91. † 1606.) III. Zsófia 1555 kiskorú. I. Erzsébet 1583–85. (kisbarcsai Barcsai Márk 1583–92.) II. Sándor. (l. folyt. a IV. táblán.) VII. András 1593. † 1602 előtt. (Gyurkicza Erzsébet. 1602. már Laczughné.) III. György 1593–1624. 1654. idősb jelzővel. (a. Boronkai Zsuzsánna 1616. 1619. b. osdolai Kún Bóra 1644.) III. István 1593–1602. † hihetőleg 1607 előtt. (solymosi Nagy Ilona 1633.) I. Margit 1593–1616. † 1618 előtt mint hajadon. I. Kata 1593–96. (gagyi Pálffi Ferencz? 1613–30 közt.) II. Erzsébet 1593–1618. (a. Rácz Miklós. b. al-pestesi Balogh István 1616–18.) a. III. Boldizsár 1654–75. (h.-sz.-páli Kornis Anna, a Mihály leánya.) a. I. Krisztina (diódváraljai Vass Dávid.) a. III. Kata (ippi Bydeskúthy László.) b. VI. Anna (m.-peterdi Lugosi Ferencz 1668.) b. II. Klára (benczenczi Olasz Lukács.) b. IV. György v. Gergely † b. III. Zsigmond sz. 1642 † 1663. VI. György 1682. 1683–92 idősb. jelzővel. 1700? (boldogfalvi Klára 1680.) VIII. György 1722. (Folthi Zsuzsa 1722 özv.) V. Klára 1720. (Naláczi Farkas.)

IV. TÁBLA.
II. Sándor 1593–1624. 1630 hunyadmegyei alispán. 1637. (a. Palatics Erzsébet 1628. b. Rusori Ilona.) Ugyanaz, ki a III. táblán. a. V. Borbála. (Csulai János, egybekelt. 1624. febr. 7.) a. V. Anna 1624. hajadon. (galaczi Buda Péter.) a. II. Ákos 1634. cubicularius 1648. 1650–53. hunyadm. főisp. lugosi és karáns. bán. 1657. ezek mellett még fejed. tanácsos és személynök, 1659–61. erdélyi fejedelem. † 1661. megöletve. (a. uzoni Béldi Erzsébet. b. sz.-tamási Szalánczi Erzsébet 1647. 1653 c. losonczi Bánffi Ágnes 1661.) a. III. Sándor (folyt. l. az V. tábl.) a. V. Gáspár hadvezér 1654. † 1661. megöletve. (Nádudvari Erzsébet. 1663. özv.) a. VIII. András fogarasi főkapitány. 1654 † 1661. felakasztva. (Borbátvizi Judit.) a. II. Péter 1654–91. (Hidvégi Nemes Zsuzsa 1675.) b. II. Ilona férjhez ment 1665. előtt. 1670. b. N. leány 1665. előtt említve. b. I. Mihály 1665–80. 1679. mezei hadak főkapitánya. 1680. fehérm. főispán. 1681. e mellett fejedelmi tanácsos 1685. nótázva. 1691–93 fogságban. 1698–1711. † 1713. (losonczi Bánffi Kata 1667–82.) b. III. Ábrahám 1665–82. 1684. 1694–1700. 1714. † 1716. (a. pókafalvi Rádai Klára 1675. b. malomvizi Kendeffi Anna 1694. 1703. c. gr. Teleki Krisztina 1718–19. † 1721. Judit. (Vargyasi Dániel János.) † mindketten 1733 előtt. IV. Zsigmond 1700–30. † 1733 előtt. (Horváth Krisztina † 1733.) I. Sámuel. III. Erzse.(br. Bánffi Farkas.) II. Mihály sz. 1676. 1721–33. † 1741–42. (a. gy.-monostori Kemény Zsófia 1720. b. diódváraljai Vass Ágnes 1737–38. c. n.-váradi Inczédi Anna sz. 1670 kör., 1742 özv. 1750 új házasságra lépve.) IV. Sándor 1718–37. † 1737 (a. m.-bikali Vitéz Mária † 1733. b. kolozsvári Diósi Krisztina 1737 özv. † 1739-ig.) I. Gergely sz. 1686. 1719–30 zarándmegyei főispán, 1733–1742. 1744. báró. 1748–51. † 1752. (Naláczi Sára sz. 1670 kör., 1719–50. 1756 özv., 1757–59. † 1760.) II. Ágnes 1753. 1762–79. (gr. Bánffi Dénes 1765–72. † 1780.) a. IV. Erzse † 1747 előtt (a. Markocsán N. b. kishalmágyi Hollaki Pál sz. 1710 kör., 1738–50.) a. I. Sára sz. 1714. 1747–50. sz. (zeykfalvi Zeyk Péter 1747–50.) a. Zsuzsa sz. 1715. 1725–53. (zeykfalvi Zeyk Miklós sz. 1686. 1725–47. † 1750 előtt.) b. III. Péter sz. 1727 kör., 1742–96. † 1797. febr. 1. előtt. (a. br. Inczédi Teréz 1764–70. † 1774. b. kövesdi Boér Anna.) a. II. Éva † 1716. (viz-sz.-györgyi Makrai István.) a. III. Klára. (n.-váradi Horváth Ferencz.) b. VIII. Anna 1712. (dévai Csáki András † 1757.) c. VIII. János 1719–22. kiskorú. 1724–44. 1743-ban báró. † 1751 előtt. (Thoroczkai Kata 1734–42. 1751-ben özv.) a. VI. Ágnes 1772–98. (vajai Vay László egybekelt. 1772. 1774–1802.) a. Karolina. 1774–1802. (br. Inczédi Gergely 1798–1802.) a. X. Anna 1774–1802. (br. Kemény János 1798–1802.) a. III. Sámuel 1774–1802. (a. gr. Kún Karolina 1796. b. széplaki Petrichevich-Horváth Bora.) a. IX. György 1774–92. kapit. † 1799 mint alezredes. a. V. Sándor 1774–1815. I. Károly 1799–1802. kiskorú, 1815–18. (a. br. Bánffi Eszter 1827–28. b. br. Bánffi Kata.) II. Gergely (Barcsai Zsuzsa.) II. Teréz. (Vass Ádám.) VI. Kata. (Dobai György.) IV. Ákos cs. és kir. kamarás. (a. viz-sz.-györgyi Makrai Aloyzia. b. Gubányi Ilona.) a. X. György. (Jeszenszky N.) a. III. József. † a. Dénes † a. IV. Ábrahám (a. Brádi Ágnes. b. Simon Teréz.) b. II. Károly sz. 1835. † 1865. b. V. István sz. 1841. † 1867. b. Eszter. † b. Jozefin (Barcsai Albert.) III. Zsuzsa. Berta. (Berzai N.) Ödön (Barcsi Emma.) a. Gábor † a. VII. Ágnes. (Barcsai Ádám.) b. XII. Anna. b. III. Károly. Aladár. VII. Sándor. Oszkár. II. Vilma. a. III. Gergely † a. V. Ákos † a. III. Márk. (a. Kirinyi Berta. b. Schulleri Hermina.) a. Dezső † a. Valeria. b. Tibor.

V. TÁBLA.
III. Sándor 1637–54. (szászvárosi Fodor Klára. 1664-ben özvegy. 1670.) Ugyanaz, ki a IV. táblán. IV. István 1663–1700. † 1718–21. előtt. (a. branyicskai Jósika Borbála. b. Nádudvari Judit † 1712.) I. Mária. (kéméndi Váradi Zsigmond † 1722 előtt.) VII. Anna sz. 1686. 1722. (Naláczi István 1722) IV. Tamás. 1666–76. 1682? (Boldogfalvi Magdolna.) III. Ákos fejed. főpohárnok 1667–1700. 1717. (Folthi Kata.) II. Pál. 1667–1700. 1707. (Felvinczi Ágnes.) IX. András 1694. 1700 (sz.-györgyi Nagy Erzsébet.) V. Tamás 1694. 1700. 1720–25. (sz.-tamási Szalánczi Mária.) VI. Gáspár 1694. VII. György 1723. előtt. I. József 1726–30. (gócsith-sz.-imrei Károlyi Erzsébet 1720.) II. Ferencz 1694. 1717. † 1718. előtt. (demsusi Lukács Sára 1718. özv. 1719–30. I. Ágnes † 1745. előtt. (a. Boldvai Gergely. b. zeykfalvi Zeyk Mózes † 1740–45 közt.) IV. Klára 1757. özvegy † 1770. (zeykfalvi Zeyk István † 1752. előtt.) II. Sámuel. VI. Tamás. I. Julia. (a. demsusi Boskonyicza Máté. b. karánsebesi Sebesi István.) II. Ábrahám 1720. 1729–42. 1744. hunyadmegyei főbiró 1750–59. (Dobolyi Kata 1729–58. † 1761.) I. Ádám 1739–64. 1771. derékszékbiró. 1772. (a. br. Jósika Bora. b. Maróthi Klára) V. Zsigmond 1723. III. Ágnes. (makfalvi Dósa Mihály.) IV. László 1750–68. (keresztúri Borbála 1750–67. 1791. özv.) IV. Kata. (káli Kún Mátyás.) III. Ferencz 1719–24. kiskorú és nőtlen 1730–56. 1758. 1764. 1770. † 1772–79. előtt. (Naláczi Ráchel 1740. † 1761.) X. András 1752. 1760. katonaságból kilép. 1767–86. † 1797. előtt. (Markocsán Julia.) IV. Ágnes. (br. Inczédi Pál. Egybekelt. 1765.) V. Kata. (gr. Tholdalagi János.) Ráchel. (malomvizi Kendeffi József 1762.) V. István 1761–72. † 1773 körül. I. Lajos sz. 1747. 1772–83. (gr. Bethlen Zsuzsa 1783.) III. Antal † X. János kir. hivatalos 1791. 1792. (vargyasi Dániel Teréz † 1818.) VII. Klára v. Karolina. (kénosi Sándor János 1780–94.) II. Krisztina † 1750. előtt. (f.-szilvási Nopcsa Pál 1740.) III. Ilona. (f.-szilvási Balia János † 1749.) II. Magdolna. (Markocsán Imre.) IX. János 1720–42. † fiatalon egy tóba fúlva. (szavai Almádi Klára 1750. özv.) II. Sára 1753–61. 1770. (a. Ruttkai János 1753–72. b. Szokolai Ádám.) V. Ágnes 1761. (pókafalvi Katonai Gergely 1761.) I. Teréz 1761 † 1780. (galaczi Buda András 1761. † 1783) III. Ábrahám a költő sz. 1742. 1762. testőr, 1767 kapitány, 1769. 1771. 1722–76. 1779. még nőtlen dragonyos kapitány. 1782. őrnagy, 1787. alezredes, 1790. ezredes 1791–1802. † 1806. (gr. Bethlen Zsuzs. 1791–1828) II. Mária 1761. hajadon. (kéméndi Váradi Pál 1761.) V. Erzse 1761. hajadon (szászvárosi Eperjesi Miklós 1770.) III. Éva 1761. kis leány (br. Naláczi László 1772.) VI. Klára. VI. Zsigmond 1764–73. † fiatalon, sógora temetésén. (sarkadi Türi Ágnes 1779. özv.) II. Júlia 1796. végrendelkezik † 1808. (bélteki Vadas Mózes, egybekelt. 1765. † 1770. után.) II. Lajos. (a. sepsi-sz.-györgyi Daczó Zsuzsa. b. borbátvizi Bája Francziska.) XI. János 1831. itélőmester (br. Jósika Zsuzsánna.) I. Róza. (széplaki Petrichevich Horváth Károly.) II. Ádám 1817. nőtlen. (br. Bánffi Zsuzsa.) V. László. 1792. hunyadm. főbiró, cs. k. kamarás † 1814. (a. br. Dániel Zsuzsa † 1798 b. borbátvizi Bája Zsófia sz. 1783.) IV. Éva † 1803. (gr. Kún Farkas.) b. VI. Sándor (Rigó Czeczilia.) † b. III. Róza (tancsi Földvári Sándor.) b. I. Lujza. (gyerőmonostori Kabos László.) b. Johanna (Vida János.) XII. János. (a. Borosnyai Mária. b. Virág Ágnes.) Polixena. (gr. Lázár Mór.) b. Sarolta. (gr. Kún Istv.) b. IV. Miklós. (benedekfalvi Benedikti Melanie.) b. III. Judit. (Gencsy Elemér.) a. III. Juliánna. (gyerőmonost. Kabos Andr.) b. VI. László sz. 1803. 1815. cs. kir. kamarás, hunyadmegyei főispán. (br. Bruckenthal Antonia † 1887.) II. Zsuzsa. (a. Barcsai Gergely. b. szászvárosi Eperjesi Ignácz.) VII. Zsigmond cs. k. kamarás, kataszt. igazg. (br. Bruckenthal Zsófia.) III. Mária. (kénosi Sándor Gergely.) Claudia. (br. Apor Gerg.) Eleonora (br. Babarczy N.) Albert. alsó fehérm. főbiró. (Barcsai Jozefin.) III. Mihály. (tancsi Földvári Karolina. III. Miklós (csik-taplóczai Lázár Johanna.) Elek. (gr. Schmiedegg Gabr.) IV. József m. nemes testőr; cs. és k. kam.; főrendházi tag. II. Gábor. Matild. (zeykfalvi Zeyk Gábor.) Árpád. Béla. főszolgabiró (kénosi Sándor Mária.) Kálmán orsz. képviselő. (Barcsai Mária.) Imre † Vilma † Domokos cs. és kir. kam., orsz. képv. (Korbuly Ida.) Irma. (br. Kemény Endre.) Malvin (br. Splényi Henr.) Klementina. Alexandrina. (br. Splényi Géza.) Arthur II. Géza. XI. Anna (br. Moy N.) VII. Tamás. (br. Bornemisza Eszter.) II. Lujza. (f.-szálláspataki Mara László.) Antonia. III. Ádám. (Barcsai Ágnes.) IV. Ilona. Etelka. I. Géza. IV. Róza. III. Lajos. (Puy Leontina.) II. Johanna. (Czakó Károly.) IV. Mária. (Barcsai Kálmán.) Margit. XI. Andor. VI. Ákos. IV. Ádám. Arisztid. Adorján. XIII. Anna. III. Pál 1780–91. (kéméndi Váradi Kata.) II. József kanonok 1777–80. † III. Krisztina. (maksai Máriaffi László † 1783.) IX. Anna hajadon. VI. Erzse. (görgény sz.-imrei Berzenczei Mihály.) IV. Ferencz 1780. (Bányóczky Kata.) II. Róza † 1803. (br. Bornemisza Józs. † 1822.) IV. Pál 1801.

Találkozunk azonban részint e levéltár okmányaiban, részint más kúfőkben még néhány Barcsaival, kiket nemzedékrendi táblánkra biztosan beilleszteni nem tudunk.

IV. Oly családtagok, kiknek nemzedékrendi kapcsolata még kiderítést igényel.
Ilyenek az I. fejezetünk 4-ik szakaszában említett 1420-iki Barcsai András s a II. fejezetben említett 1545-iki Barcsai Pál, ki Pál itélőmesterrel, kinek 1541-ben már özvegyéről van szó, egy személy nem lehetett, ha csak az évszámban – mely csupán egy tanukihallgatásból vétetett – tévedés nincsen.
Ilyen azonban Barcsai Péter, kinek özvegyétől és Péter nevű fiától 1492-ben Dóczy jobbágyokat foglal el Nyéken (l. Turul IX. 190), ha csak előbbi alatt táblánk I. Péterét nem keressük.
Ilyenek volnának még a családi feljegyzés szerint Barcsai Gergely, kinek fiai 1510-ben Lénárt és Benedek lettek volna. Ilyen Albert, ki az 1515–35-iki Márk fiának állíttatik, de ez tévedésnek látszik, s egy Gertrud, osdolai Kun Gergelyné, ki az András leányának iratik Bogáthi Druzsától, valószínüleg azonban szintén tévedésből ezeknek unokája, Druzsa helyett.
Sőt az általunk átvizsgált családi okiratok egyikében előjövő 1583-iki István és Andrást, a néhai Gáspár fiait szintén a tévedések közé kell soroznunk, mert ez csak tollhibából eredt névcsere lehet János és András helyett.
A családi jegyzetekben előjön még 1580-ban Barcsai Boldizsár is, kinek neje Berencsényi Petronella s leánya Kata Szemere Mihályné.
Böjthe idézett munkájában említ egy 1597-ben Baczalláron lakó Barcsai Mártont is. Ennek semmi nyoma nem található s kétségkívül szintén tévedés van a névben.
Böjthe szerint egy Éva mint Türi László itélőmester neje 1795-ben halt el. Vajjon egy volt-e ez a táblánkon látható Naláczi Lászlónéval s az az Éva-e ez, kiről egy 1775-iki okmányunk szól, arra nincs adatunk.
Végül megemlítendő, hogy egy okmányunk szerint 1802-ben két Barcsai Sámuel volt, egy nős és egy nőtlen (urfi); utóbbit szintén nem tudjuk táblánkon elhelyezni.
Még egyéb kételyek és tévedések is vannak egyes családtagok vagy hitveseik tekintetében; és pedig:
Kémendi Ilona, az 1535 előtt elhalt Saul leánya, Barcsainé volt; melyiknek neje, nem tudhatni.
1580-ban Makrai Ilonát, 1591-ben Péterffi Zsuzsát a családi feljegyzés Barcsai János nejéűl említi, noha az előbbi Nagy Ivánnál a Makrai család nemzedékrendén Balyesdi István nejeként fordúl elő. E családnév ismeretlen s a Barcsai elferdítésének tarthatnók s ekkor Makrai Ilonában még azon Bocskai Ilona rectificatióját kereshetnők, ki Barcsai István első nejének iratik, ha már ennek csakugyan két neje lett volna. Bocskai Ilona ugyanis, miként a Barcsai családnak a Turulban közölt nemzedékrendéből kitetszik, Bárczay István neje volt, s ily úton jöhetett belé a «de Barcha» kifejezés kétféle olvasása folytán tévedésből a Barcsaiak nemzedékrendébe; valamint viszont Barcsai András ilyei kapitányt, majd karánsebesi és lugosi bánt Istvánffy historicusunknak hason tévedésénél fogva a Bárczayak nemzedékrendében kutatták (l. Turul, IX. 87.). Igy tehát, mivel okmányainkban teljességgel semmi nyoma, hogy Barcsai Istvánnak Zalasdi Borbála előtt még egy más neje is lett volna, csaknem bizonyos, hogy a régibb genealogiai munkákban neki tulajdonított első feleséget csak a Barcsai-Bárczay névcserének köszönheti, de a családi feljegyzés is, mely neki egy Kállai Kornis Borbála nevű másik nőt tulajdonít, szintén hibás s onnan eredhet, hogy Zalasdi Borbálának anyja volt Kornis-leány. Makrai Ilonának pedig, ha ő 1580-ban Barcsainé volt, nem Istvánnak – mert II. István akkor (ha egyáltalán már élt) még nem volt azon korban – hanem miként a családi feljegyzés is mondja, János nejének kellett lennie.
Már most más kérdés, vajjon ugyanezen Barcsai János volt-e az, kinek Nagy Iván szerint Szénásy Judith volt felesége, leányai pedig Anna Fráter Pálné és Zsófia Fáy Györgyné; – mert hogy itt nem ejthetett a Barcsai-Bárczay névcsere tévedésbe, mutatja a Zeyk levéltár egy okmánya, melyben Fráter Pálné 1653-ban csakugyan a Barcsai János leányaként jeleztetik. Mivel nem biztos, hogy ez melyik Barcsai János volt, nem tehettük ki táblánkon sem őt, sem leányait.
Hogy Folti Kata nem a fejedelem Barcsai Ákosnak, hanem hasonnevű unokaöcscsének volt neje, azt táblánkon tisztába hoztuk. Hogy pedig P. Horváth Anna az I. Ákosnak lett volna neje, miként Nagy Iván pótkötetében áll, az tiszta anachronismus, s most tudjuk, hogy ezen I. Ákos neje Sztrigyi Anna volt.
Végűl kétségben vagyunk a következő Barcsai-leányok iránt:
1549-ben a családi feljegyzés szerint élt Barcsai Zsuzsánna, ki Simon Zsigmondné s majd utóbb Fodor Ferenczné volt. A családi levéltár okmányai igazolják, hogy a Simon és Fodor utódok Barcsai-féle javakat birtak, de hogy elődük melyik Barcsainak volt leánya, az kétes marad.
1659-ben Barcsai Kata Cserei Farkasné volt; egy Barcsai Kata pedig mint Kendeffi Mihályné 1735-ben halt el. Ezeket sem tudtuk táblánkra elhelyezni.

KIS BÁLINT.

A BILKEI GORZÓ-CSALÁD TÖRTÉNETE 1339-TŐL NAPJAINKIG.

Bereg megye egyik legrégibb adományos nemes családja, a Bilkei Gorzó, mely néha Lipcseiés Rákóczi előnevet is viselt, egy törzsből származik a kihalt Bilkeyekkel_{Lásd a Turul XII. évfolyamában a Bilkeyekről közlött dolgozatomat.}* és a ma is élő Bilkei Lipcseyekkel._{Lásd u. o. a Bilkei Lipcsey-család leszármazását.}* Első ismert közös ősük Bilkey Karácson vajda.

Bilkey Karácson vajda 1339–1347. Szerecsen 1341–1367. Miklós a Bilkeyek őse. Lukács. Bálint. (Balicza, Balk.) a Bilkey Baliczák őse. János a Lipcseyek őse. Drágos. (Dominicus.) de Bilke. 1380–1414. Gorzó 1412–1451 de Bilke, de Lipcse. János. (Iván.) 1448–1480. Bilkei Gorzó, Lipcsei Gorzó. Mihály 1467. † István 1467–79. Bilkei Gorzó. András 1467 † 1505 előtt. Bilkei Gorzó. I. Péter 1467–1519. Rákóczi Gorzó dictus «Nagy». II. Péter 1501–20 dictus «Kis». László 1519–49. I. György 1519–51. Bilkei Gorzó. Lázár 1559–1580. II. György 1552–1582. János 1548–1576.

Bilkey Karácson vajda fiától Szerecsentől származott unokája Drágos és rokonai örök adományt szereztek 1380-ban Erzsébet királynétól azon szállásaikra, melyeket a hegyek között eddig is birtak már, s a királyné különös pártfogásába veszi a Bilkeyeket és a beregi ispán védelme alá helyezi._{Kelt Somban, 1380. április 9-én.}* Ebből az adományból keletkezett az a hosszú per, melyet a Hunt-Pázmán nemzet ugocsai ága folytatott a Bilkey, Lipcsey és Gorzó családok ősei ellen Miszticze és Rákócz végett, s melyet a Bilkeyekről írt dolgozatunkban már bővebben elmondottunk._{Turul XII. évfolyam.}* Drágosnak,ki 1398-ban királyi ember volt,_{Lelesz. Statutor. Litt. H. nro. 115.}* csak egy fia maradt, Gorzó, a ki, egy évnélküli okmány tanusága szerint, több Bilkeyvel együtt beperli Úrmezey Miket lipcsei birtokuknak fegyveres megrohanása miatt. 1418-ban vizsgálat tartatik ellene Bilkey Balicza Sándor özvegye Ilona, fiai László és István, valamint Balicza Péter fiai János, Dániel és Jakab kérelmére, kiknek bilkei és miszticzei birtokát több más Bilkeyvel és Ilosvay Karácsonnal fegyveresen megrohanta, teljesen elpusztította, s onnan 200 új forintnál többet érőt elhordatott._{Zsigmond király parancsa. Kelt 1418. július 26-án.}* 1433-ban tiltakozott összes rokonságával együtt Perényi Péter fia János, valamint másik Perényi János és István királyi étekfogó mesterek ellen Borsovahavassa nevű helységök erőszakos elfoglalása miatt._{Lelesz. Actor nro. 9. anni 1433.}* 1437 október 6-án 50 forintot, mindegyiket 100 denárjával számítva, kellett volna Gorzónak és rokonainak Héderváry Lőrincz nádorispán itélete következtében Újhelyi Miklós fia Demeter részére a leleszi konvent előtt letenni, azonban a fizetést nem teljesítették._{Miklós leleszi prépost bizonyítványa. Kelt 1437 október 7-én.}* 1448-ban azért tartatik vizsgálat Gorzó, fia János, Lipcsey István, Péter, Hodor és Bilkey Tivadar István ellen, mert február 22-ike körül Bilkey Péter fia János miszticzei és lukovai birtokait a magok részére elfoglalták._{Lelesz. Actor nro. i. anni 1448.}* 1449-ben perben állottak a Bilkeyek Úrmezey Péter fiával Jánossal és Mik fiával másik Jánossal máramarosmegyei egész Hernicse és a lipcsei részbirtok iránt, de választott birák közbejöttével abban egyeztek meg a vízkereszti nyolczados törvényszéken az ország rendei előtt, hogy a birtokokat magok között egyforma két részre osztják, fentartva kihalás esetére a kölcsönös örökösödést,_{Eredeti. Kelt Budán, 1449. április 9-én.}* s ennek következtében május 19-én a leleszi konvent közbejöttével az osztály végre is hajtatott._{Lelesz. Actor nro. 59. anni 1449.}* Gorzó 1435-ben mint királyi ember szerepelt, 1451-ben még él és jelen van Dolhay Ambrus és Mihály beiktatásánál Kereczkén és Kusniczán._{U. o. Statutor, Litt. D. nro. 225.}* Utóbb már nem olvassuk nevét, egy fia maradt, János, vagy máskép Iván, a ki atyja nevéről Gorzó Jánosnak neveztetett, így támadt a családnév, s nem a Gorz pusztától vétetett fel, a mint Lehoczky Bereg megye Monographiája III. kötetének 155. lapján állítja, különben ez esetben nem Gorzó, hanem Gorzy lett volna a családnév.
Gorzó János, egyetlen férfi unokája lévén Bilkey Drágosnak, az összes bilkevidéki és nagyág-menti jószágok egy hatodát birta, s így atyjafiai között ő volt a legtekintélyesebb, ezért 1459-től 1480-ig számtalan alkalommal lett királyi embernek kijelölve. 1457-ben nagyobb hatalmaskodást követett el rokonaival együtt Ilosvay László és András ellen s az ebből keletkezett hosszas perben arra itélte őket Mátyás király 1467-ben, hogy 84-ed magokkal esküt tegyenek a leleszi konvent előtt. Ugyanazon évben zálogba adta Gorzó János a Bilkeyek és Lipcseyekkel együtt Ökörmező, Kelecsény, Ripinye és Vízköz felét Dolhay Ambrusnak és fiainak 400 arany forintért._{Lelesz. Actor. Nro 40. Anni 1467.}* 1476-ban megosztozott a Bilkeyekkel és Lipcseyekkel egész Bilke, az ottani két malom, egész Dobróka, Miszticze, Lukova, a komári puszta és Rákócz háromnegyed részének birtokán és a rákóczi malmon. Négy fiát ismerjük: Mihályt, Istvánt, Andrást és Pétert. Mihály csak 1467-ben említtetik, úgy látszik, még ugyanazon évben elhalálozott.
István 1468., 73. és 79-ben királyi ember volt. 1476-ban az egymás ellen folytatott pereiket kölcsönösen beszüntették egy részről az Ilosvayak, más részről pedig a Bilkeyek, Lipcseyek és Gorzó István. Utódait nem ismerjük.
Péter 1484., 1506–8., 1510., 13., 18. és 19. években működött mint királyi ember. 1503-ban elfoglalta unokaöcscsével, a másik Gorzó Péterrel, Szarvaszói Bank Illés feleségének Nesztának (Anasztázia) bilkei, rákóczi és lipcsei birtokait, miért is 1505-ben perbe idéztettek. Állandóan Rákóczi Gorzónak neveztetett, de íratott Nagy Gorzó Péternek is. Gyermekeiről nincsen tudomásunk.
Ez időtájban egy Gorzónak, kinek keresztneve az okmányban olvashatatlan, a felesége Kemecsey Zsigmond leánya Borbála volt, s két leánya maradt: Zsófia és Anna. Zsófia férje egy Majthényi volt, fia Majthényi Imre 1574-ben említtetik.
Anna férjének nevét sem lehet kibetűzni, leánya Judit, Varsolczi Horváth Györgyné szintén 1574-ben fordúl elő. Nem lehetetlen, hogy ezek Rákóczi Gorzó Péter utódai.
Gorzó András 1484- és 1495-ben volt királyi ember. 1496-ban beiktattatott néhai Úrmezey János, Péter és Lázár ökörmezei, kelecsényi, ripinyei és vízközi birtokaiba, de Ilosvay András fia György, valamint Ilosvay Miklós fiai Miklós és Máté ellentmondottak. – Három fia maradt: II. Péter, László és I. György.
II. Péter 1501., 1506–8., 10., 13. és 18. években működött mint királyi ember. 1519-ben testvéreivel együtt elfogatta Therjék János huszti várnagy által Lipcsey Demeter lipcsei orosz papot s annak lipcsei udvarházát és ottani birtokát elfoglalván, Pogány Zsigmondnak zálogosította el; ezért bepereltetvén, kiegyeztek a Gorzók a lipcsei pappal, a ki bevallásuk alapján lipcsei udvarházuk egynegyed részébe beiktattatott. 1520-ban megintetik a Lipcseyek, Bilkey György, valamint Gorzó Péter és Gorzó Miklós Dolhay Jánost, Tamást, Pétert és másik Jánost, Katalint, Dolhay Kálmán özvegyét és Dorottyát Dolhay Péter özvegyét, hogy felvévén a zálogösszeget, Ökörmező, Kelecsény, Ripinye és Vízköz nevű falvak felerészét eresszék vissza birtokukba. Ezen Gorzó Miklóst nem tudjuk elhelyezni a családfán. éter utódait nem ismerjük.
László és Lipcsey György az Ilosva és Bilke között fekvő ligeterdőben önkényesen új határjeleket állítottak, ez ellen tiltakozva, beperlik őket Ilosvay Miklós és János 1522-ben. Még 1549-ben mint királyi ember szerepelt László, ezentúl nem olvassuk nevét. Gyermekeiről nincs tudomásunk.
I. Györgynek három fia maradt: Lázár, György és János.
Ez idő tájban élt Gorzó Ferencz, kit adatok hiányában szintén nem tudunk elhelyezni a családfán, 1549-ben királyi ember volt. 1575-ben néhainak íratott, midőn leányai Anna, Bereznai Thegzes Jánosné, Katalin, Lipcsey Péterné és Margit, providus Theökeös, máskép Kenéz Elek felesége és a Lipcseyek ellen perújítást kezdett Kerepeczy Demeter deák valami magvaszakadt jószág végett. 1577-ben pedig kiegyeztek Gorzó Katalin, Gorzó Margit és az ekkor már elhalt Gorzó Anna leánya Thegzes Anna, providus Pilák Jánosné, valamint a Lipcseyek is Daróczy Szerafinnal, néhai Bilkey György fia János bilkei udvarháza, bilkei, rákóczi, lukovai, lipcsei, bereznai, ripinyei és vízközi részjószágaira nézve, a melyekbe midőn 1575-ben Daróczy Szerafin beiktattatott, a Lipcseyek, Gorzó György és a Gorzó lányok ellentmondottak.
Gorzó Lázár 1569-ben és 1580-ban említtetik. Utódait nem ismerjük.
II. György 1552-től 1582-ig íratik élőnek. Gyermekeit nem ismerjük.
Gorzó János 1548-ban királyi ember volt. 1571-ben Bilkey Máté perújítást kezd Gorzó János, másik János, harmadik János és György ellen valami közelebbről meg nem nevezett ügyben. 1574-ben ellentmond Thernei Keszthelyi György beiktatásának néhai Zovárdffy István rákóczi birtokába. 1576-ban beiktattattak II. Maximilián császár új adománya czímén Gorzó idb. János, ifj. János, György, Lázár, a Lipcseyek és a Bilkeyek a bilkei, dobrókai, rákóczi, miszticzei és lukovai ősi birtokokba ellentmondás nélkül._{Eredeti. 1576. szeptember 12-én.}*
Az apáról fiúra való leszármazást tovább nem folytathatjuk, csak egyes tagokat sorolhatunk fel, kikről itt-ott említés tétetik. Ilyenek Gorzó Máté, ki 1580-ban és 82-ben fordúl elő s az utóbbi évben ügyvédi meghatalmazást állított ki. Lukács 1574-ben és 80-ban szerepelt. Idb. János, a ki 1595-ben 60 év körül volt és Bilkén lakott. Másik János, a ki 1614-ben tiltakozott azon egyezség ellen, melyet Lipcsey András kötött volt ezen évben Papp Mihály, Jakab és Gergelylyel egész Tyuszkára vonatkozólag. – Máté, a ki 1588 körül született, 1629-ben tiltakozott Gorzó Lázárral s több másokkal azon egyezség ellen, melyet a Bilkeyek kötöttek volt Bilkey Erzsébettel, Egressy Istvánnéval a dobrókai, rákóczi, miszticzei, lukovai, szajkófalvi és ökörmezei részbirtokok iránt. 1648-ban beperli Lipcsey Gergely Gorzó Mátét és Pétert, azért mert több társaikkal házára rontottak volt s őt elfogták, habár később szabadon bocsájtották is. – András eladta 1633-ban rákóczi és szajkófalvi részét 300 forintért Lipcsey Gergelynek és feleségének Szuhay Annának.

Gorzó. Idősb. János 1659. Ferencz 1660. Ifj. János 1660. 92. Anna. (Tyuszkai Piszkovics Szabó N.) Szabó János 1689. Pál 1689.

Idb. János 1659-ben királyi ember volt, fia ifjabb János nagybátyjával Ferenczczel 1660-ban ügyvédi meghatalmazást állított ki. Ugyanazon évben visszavonják János és Ferencz azon egyezséget, melyet valami rákóczi jobbágy felől kötöttek volt néhai Lipcsey Gergelylyel. János neje 1692-ben egy darab szántóföldet vett zálogba (nincs megirva, melyik határban) Viliczko Jánostól 1 forint 22 polturáért.
Ferencz leányának Annának fiai, Tyuszkai Piszkovics Szabó János és Pál 1689-ben említtetnek.

Gorzó Mihály 1664. Éva. (Csókásyné.) Csókásy Katalin 1695. (Nemes Mátyás 1695.) Mária 1695. (Ilosvay Miklósné 1695.)

Gorzó Mihály 1664-ben Beregh megye táblabirája volt. Leányának Évának, Csókásynénak leányai Katalin, Nemes Mátyásné és Mária, Ilosvay Miklósné 1695-ben éltek.
Gorzó László 1668-ban beregmegyei táblabiró volt, 1669-ben eladott örök áron Polyánkán egy Duklyákláz nevű kaszálót ifj. Ilosvay Péternek 30 forintért. 1689-ben nem birván kiváltani három egytestvér lipcsei jobbágyát Lipcsey Prodánytól, azok kiváltását Bilkey Miklósnak engedi át, de minthogy utóbb Bilkeytől sem birta kiváltani, 1700-ban abban egyeztek meg, hogy Bilkey Miklós és felesége Semsey Julia birják halálukig, – magtalan kimúlásuk esetében szálljanak vissza minden fizetés nélkül Gorzó Lászlóra és utódaira. 1689-ben valami részbirtokot adott át 125 magyar forintba Tyuszkai Piszkovics Szabó Jánosnak és testvéröcscsének Pálnak, mire utóbbiak minden keresettől elállottak édes anyjok, Gorzó Ferencz leánya Anna kiházasítását illetőleg.
Gorzó Lászlónak három fia maradt: János, György és András.
János felesége Katalin 1718-ban 56 évesnek vallotta magát.
András 1669-ben született, 1701-ben beregmegyei esküdt volt, élt még 1709-ben is. Családfájok következő:

Gorzó László 1668–1700. Ifjú János 1689–1718. (Ilosvay Katalin 1718.) György 1689–1700. András 1669–1709.
Ezen időtájban éltek László és Mihály testvérek.
Gorzó. László † 1718 előtt. (Ugyán Anna, 1718-ban Bakotey Ferenczné.) Mihály 1688–1718. Kiskorú Gorzó leány 1718.

László özvegye Ugyán Anna, Ugyán Sándor leánya, 1718-ban Bakotey Ferenczné, kis leányát nem akarta tartani, minthogy a Gorzó-család birtokai leányágat nem illettek, e végett a kis leány bátyja Gorzó Mihály kérelmére tanúkihallgatás tartatott.
Gorzó Pál 1731-ben egy telket vett zálogba Miszticzén 30 forintért, Szőllős-Végardón lakó N. Szabó Dánieltől.
Gorzó László 1797-ben zálogba adott Lipcsén egy telket 100 vforintért sógorának Lipcsey Györgynek és feleségének Gorzó Zsófiának.

Simon 1774–1802. (Lipcsey Ágnes.) Jakab 1774–1802. (Bradács Éva.) Mihály 1807. György. 1807. Ágnes. (Gorzó János.) János, főszolgabiró (Gorzó Ágnes.) Bálint. (Komlósy Piroska.) Neszta 1884. 88. (Szabó Elek ügyvéd N.-Szőllősön.) Nándor mérnök 1894. László bányász 1884. Mária. Bálint tanuló 1884.

Gorzó Jakab 1762-ben beregmegyei esküdt.
Gorzó Mária 1780-ban Szabó János neje.
Tamás fia János 1777-ben zálogba vett Bilkén, a felső mezőben két darab szántóföldet Zékány Páltól 30 vforintért. 1790-ben beregmegyei táblabiró volt.
Simon fia János 1797-ben birtokos volt Lipcsén.
Idb. Gorzó János, beregmegyei táblabiró, bilkei, szajkófalvi és lukovai birtokos, továbbá ifjú György, János, Jakab, Ferencz, Simon és Pál, bilkei birtokosok, ellentmondottak 1802-ben Bartóffy András beiktatásának Bilkey Miklós magvaszakadtán, annak bilkei birtokába, minthogy a Gorzó-család fiágon származván a Bilkeyektől, ennek magva nem szakadt.
1805-ben Gorzó János birtokos Rákóczon.
Gorzó Ker. János 1830-ban a bilkei bentlakó nemesség helyettes főbirája, 1851-ben pedig az alsó-vereczkei járás főszolgabirája volt. Fia Bálint 1867., 71–77. alszolgabirói tisztet viselt. Bilkei Gorzó Dénes görög katholikus esperes 1887. febr. 26-án halt meg Kökényesden, 69 éves korában. Özvegye Csernek Terézia.
A Gorzó-család jelenleg is birtokos Komlóson, Bilkén, Dobrókán és Lukován.
Az egész család görög katholikus vallású.
Czímere teljesen egyezik a Lipcseyekével,_{Lásd a Turul jelen évfolyamában a Lipcsey-czímert.}* a sisakon oromdíszt szintén nem viselnek.

PETROVAY GYÖRGY.

VEGYES.

Adalék a Vásáros-Naményi Eötvös család történetéhez.

A Vásáros-Naményi Eötvös családról bőséges adatokat tartalmaz a gróf Károlyi nemzetség levéltára, főleg a XVIII. századból, midőn e család a közéletben jelentékeny szerepet kezdett játszani.
Eötvös Miklós kurucz hadbiztosnak, Eötvös József szatmár-vármegyei alispánnak és Eötvös Miklósnak, a későbbi bárónak sok százra menő magán- és közérdekü levele diszíti a gróf Károlyi levéltárat.
E becses levelek közt fekszik eredeti kéziratban ama gyászbeszéd, illetőleg bucsuztató,_{E magyar nyelven irt bucsuztató latin czíme: «Contio in funere spectabilis domini Josephi Eötvös comitatus Szathmariensis ordinarii vicecomitis in Lázár die 13. Januarii 1752.».}* mely Eötvös József szatmári alispán hült tetemeinek Lázáriban 1752. január 13-án koporsóba tételekor mondatott. Ebből a kéziratból közlöm itt a család leszármazása és rokonsági kötelékeinek helyes megvilágítására szolgáló részeket azok számára, kik az Eötvös család történetével behatóbban kivánnak foglalkozni. – Szolgáljon nekik e közlemény némi irányadóul és e nehány bevezető sor egyszersmind útmutatásul arra nézve, hol keressék a többi becsesebb adatokat, melyek nélkül a család történetét csak hézagosan lehetne megirni.

* * *

«Szinte ez jutott nékem tegnapi napon eszembe, midőn egynehány örök emlékezetre méltó cselekedeteit ezen előttünk fekvő tekintetes nemzetes és vitézlő Eötvös József urnak nekem irásban megküldöttek volna, a melyeket nem sokára röviden előszámlálok . . .
Mert noha ifjúságában ezen tettes ns Szathmárvármegyének hat esztendeig volt ordinarius szolgabirája, azután három esztendeig substitutus viczeispánja, azután tizennégy esztendeig ordinarius viczeispánja és így 24 esztendőket töltött a t. n. vármegye szolgálatában, az utolsó generalis insurrectiókor_{1744. őszén.}* főhadnagyi titulus alatt ezen t. n. vármegyének insurgens fegyveres népét szinte édes hazánk határáig kisérte,_{Onnan a szatmári insurgens nemesség Sziléziába vonult főispánja: Károlyi Ferencz altábornagy vezérlete alá; Eötvös József alispán pedig visszatért a vármegyébe, melynek igazgatását Károlyi az ő távollétében reá bizta. Eötvös József alispán sem az 1741–42-iki, sem az 1744–45-iki közfelkeléskor nem vett részt a hadjáratban, csak a megyei csapatszervezési munkában, a mi alispáni tisztéhez tartozott.}* de mindazáltal magát egyebekben feljebb nem, sőt alábbvalónak tartotta s annyira megalázta, hogy a kisded gyermekek elmenvén hozzája, édes atyai módon beszélgetett velek; mind szegénynek, boldognak hivatalbeli kötelessége szerént, egyaránt hallgatta panaszokat, senkit keménységével színe elől szomorúan és vigasztalás nélkül el nem kergetett, a melyért is miólta isten ő szent felsége őtet ez árnyék világból az elmult hétfőn estveli hét óra tájban a most folyó Januáriusnak 9-ik napján kiszólította, mihelyt ezen szomorú hír t. n. vármegyénket elfutotta, kevesen, sőt talán senki nem volt, ki ezt szívbeli fájdalom nélkül, sőt nagy részre siralom nélkül hallhatta volna . . .
Elhitettem magammal, hogy midőn szerelmes életének párját, kivel 39 esztendőkig veszekedés és zörgölődés nélkül élt és szerelmes magzatit látta szeme előtt siránkozni, nem kicsin harczot és viadalt indított az ő szívében . . .
A míg itten Lázár-ban az úr isten nevének házat nem csináltatál s abba isten igéjét hirdető lelkiatyát nem hozál, a ki nemcsak azt a kenyeret, melyért panaszolkodik Jeremiás próféta, tudniillik az isten igéjét hirdetné, de sőt a Krisztus Jézus szent testét is a híveknek osztogatná, megtanultad volt, a mit szent Pál apostol tanított: A buzgó ájtatosság mindenre hasznos, hasznos a jóban való gyarapodásra, hasznos a mennyei malasztok elnyerésire . . .
Mivel pedig azt kivánjátok, hogy egynehány szóval tőletek elbucsuztassam, sajnálom, hogy ezen életében ékesen szóló tettes, ntes és vlő Eötvös József úr, uraitól, kedveseitől, véreitől, rokonságitól és egyszóval mindenektől bucsut kivánván venni, ilyen rebegő nyelvre szorúlt, minémü az enyim, kinek is képét es személyét, noha fájlalva, de mégis magamra felveszem és azért személyében
I. Legelőször is bucsuzom te tőled nagyméltóságú Nagy-Károlyi gróf Károlyi Ferencz úr, Károly, Ecsed és Erdőd várainak, csongrádi, megyeri, surányi, bélteki, olcsvai, báthori dominiumoknak örökös ura, felséges császár és felséges koronás királyné asszonyunknak belső titok tanácsa, ugyan eő felsége egy lovas magyar regementjének proprietariusa, obristere és mezei helytartó kommendérozó generalisa, úgy tettes, és királyi septemviralis táblájának assessora, Tiszán innen levő tartománynak commendérozó generalisa, tettes nemes Szatmár vármegyének örökös főispánja, nékem jó kegyelmes uram, lábaidhoz borulván sok ízben tapasztalt kegyelmidet hálaadó tisztelettel köszönöm és főképen azt is, hogy tettes nemes vármegyédet és annak igazgatását magadnak jelen nem létében méltóztattál reám bízni s parancsolni . . . Kegyelmes uram, én a kemény halálnak mérge miatt többet néked palotádban nem udvarolhatok, hanem est servus tuus, vannak három szolgáid: Miklós, József és László fiaim, két szolgálóid: Anna-Mária és Barbara leányaim, ezek udvaroljanak és szokott kegyességed szerént cselekedjél velek, a mi jónak látszik előtted. Isten hozzád!
III. Másodszor, bucsumat veszem tőletek tets nemes Szathmár vármegyének fő-fő tagjai, ha valakit közületek emberi gyarlóságból megbántottam veletek való társalkodásomban, jusson eszetekbe üdvözitőnk szava: És bocsásd meg nékünk a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsájtunk ellenünk vétetteknek . . .
III. Harmadszor, bucsúzom te tőled tettes, ntes Debreczeni Mária asszony, néhai tettes ntes és vlő consiliarius Eötvös Miklós_{Ezen Eötvös Miklóst a kuruczvilág alatt Károlyi Sándor hadbiztosnak maga mellé rendelte, ezenkívül távollétében rábizta uradalmai fölött a felügyeletet; miközben úr és alkalmazott közt némi érzékenykedés is fordúlt elő, a mint ezt Károlyinak 1704. április havában nejéhez írt következő sorai mutatják: «Eötvös Miklósnak, miólta megtudtam, hogy ott vagyon, én már írtam, csak tovább is alkalmaztassa magát, leszen ideje, az mikor reménsége felett való promotiója adatik. Az szolga, valamint hiba nélkül nem lehet, szintén úgy az ura vétek nélkül nincsen, de bolond úr az, az ki kicsiny vétekért megveti az szolgáját, annál bolondabb az szolga, ha kevés feddésért vagy intésért megutálja jó urát. Én azért tovább is kivánok szolgálatjával élni, de úgy, hogy az intést is felvegye, mert másként, ha szólnom sem volna szabad, «uram lenne». A szatmári béke után 1712–15 Szatmár vármegye alispánja volt; 1713-ban Károlyi Sándor gróf Nagy-Károlyt és Erdődöt haszonbérbe adta neki három esztendőre, ki a nagykárolyi uradalomért évenkint 3000 frtot, az erdődiért 1500 frtot fizetett; 1724-ben Károlyi Sándor gróf, mint az országos kerületi bizottság igazgatója, kineveztette őt kerületi főbiztossá (provincialis commissarius), ugyanez évben elnyerte a királyi tanácsosi czímet, meghalt Pálfalván 1731 november 7-én és óhajtása szerint eltemettetett a nagykárolyi róm. kath. templomba: a Károlyiaknak ősi temetkező helyére, kikkel a Becskyek révén rokoni kötelékben állott.}* hajdani kedves uram atyámnak meghagyott özvegye, édes anyám helyett való kedves asszony-anyám . . . Isten hozzád!
IV. Nyakadra borulva tőled is már bucsuzom, életemnek szerelmes párja, koronája, keseredett szívemnek édes mássa, minden világi vigasztalásomnak oka, fele-magam: tettes, ntes Szalai Anna, kedves hitestársam . . . Én is arra kérlek, szerelmes hitestársam, tartsd magad előtt 39 esztendőkig tartott egygyes és soha meg nem háborodott házasságunk emlékezetit s kérjed arra az istent, hogy az örök boldogságban nem harminczkilencz esztendőkig, hanem örökké egymást láthassuk. Isten hozzád!
V. Tihozzátok is fordul beszédem, három kedves fiaim: Miklós,_{1737-ben nevezte ki őt Károlyi Sándor gróf saját huszárezredébe zászlótartónak és már 1742-ben kapitánynyá- s egy század tulajdonosává lett. A Károlyi-huszárezred kötelékéből 1745-ben létett ki, áthelyeztetvén, alezredesi ranggal a Beleznay lovasezredbe. Az osztrák örökösödési és a hétéves háboruban szerzett érdemeinél fogva s a Károlyi grófok, főleg Antal gróf közbenjárása folytán gyorsan emelkedett a katonai pályán; úgy hogy 1766-ban már tábornokká lett és 1768-ban bárói rangot nyert. Meghalt Kassán, 1783 október 20-án torokgyíkban, életének 67-ik esztendejében.}* József és László s két szerelmes leányaim: Anna-Mária és Borbála. Ti reátok nézve csaknem felkiáltok ama igékkel, melyeket monda Agág király, minekelőtte Sámuel prófétától felmészároltatnék: Siccine separas amara mors, így választasz-e meg kedves magzatimtól, te keserves halál! De valjon mégis, mi vigasztalja szivemet? Ezen tettes ns vármegyének igaz jó atyja: nagyméltóságú gróf Károlyi Ferencz úr, de legfőképen az árváknak atyja, a felséges isten, ki azt fogadta, hogy: pupullum suscipiet, befogadja, gondjokat viseli az árváknak, őt szeressétek és féljetek kedves magzatim . . . Erre pedig szerelmes hitestársaitokat is, úgymint mgos báró Splényi Anna Mária asszonyt, Miklós fiamnak kedves hitestársát, úgy tettes és ntes Jánoki Zsuzsánna asszonyt: József fiamnak párját intem és javaslom, hogy cselekedjék. Isten hozzátok!
VI. Rólatok sem felejtkezhetem tettes, ntes és vlő Eötvös Miklós, kedves testvéröcsém uram és kedves életed párjáról: tttes, ntes Zatureczky Zsuzsánna asszonyról s kedves magzatitokról; úgy tettes ntes és vlő Eötvös Sándor kedves testvéröcsém uramról, életed párjával tettes Ntes Béldi Sára asszonyról; nem másképen ttes ntes és vlő Eötvös Imre, kedves testvéröcsém uramról; hasonlóképen tettes ntes és vlő Eötvös László szerelmes testvéröcsém uramról és tettes és ntes Eötvös Éva asszonyról, néhai tettes, ntes és vlő Dessőfi Pál uram meghagyott özvegyéről, kedves testvérhugomról, leányoddal, Máriával s mlgos és ngos Eötvös Máriáról, szerelmes férjeddel, mlgos és ngos gróf generalis Teleki Sámuel urral és gróf Imre kedves fiaddal egyetemben . . . Isten hozzátok!
VII. Bucsuzom tőled is tettes, ntes és vlő Irinyi ház, kivel anyai részről való atyafiság öszveköttettem vala; tőled is tettes, ntes és vlő Szalai ház; úgy tőled tettes, ntes és vlő Bagossi ház; nem másképen te tőled tettes, ntes és vlő Becsky ház; hozzám minden alkalmatossággal megmutatott atyafiságos hajlandóságtokat és szereteteket nemcsak megvallom, megismerem, hanem aztat hálaadó szívvel köszönöm s kivánom, hogy az isten ő szent felsége az ő szent nevének dicsőségére sok áldásokkal, szerencsékkel virágoztasson, nagyobbakra emeljen és sokáig éltessen. Isten hozzátok!
VIII. Bucsuzom tőled is, tisztelendő pater Kálcsó János, udvaromban levő kedves lelki atyám. Arra kérlek tégedet, hogy noha az emberek jóságimról sokat állítnak, de mindazáltal más az emberek itélete s más az istené, annál az oltárnál, a hol az ártatlan bárányt a Krisztus Jézust vér nélkül való áldozatúl szent atyjának bemutatod és a hol a lelkedet, mint szent Dávid mondja: istened előtt kiöntöd, rólam megemlékezzél . . . Isten hozzád!
IX. Bucsuzom tőletek is, minden belső és külső cselédim és jobbágyim. Tudhatjátok a szentirásból a gazdáknak kötelességét, mely nem egyéb, hanem «regere familiam, gubernare domum», hogy a cselédeket igazgassa, a házra gondot viseljen. Míg isten engem e földön életben megtartott, azon voltam, hogy az említett parancsolatját istennek megtartsam. Arra intlek most is, hogy ennek utána is (ha nem volna kinek tanítani is) megtartsátok Szent-Pál apostolnak tanítását és úgy szolgáljatok, a mint ő kivánja a keresztyén szolgáktól és szolgálóktól, hogy szolgáljanak az ő uroknak . . . Isten hozzátok!
Mivel már eljött az üdő, melyben ezek a meghidegült tetemek eltétessenek, elvitessenek oda, a hol utolsó tisztességének megadása napjáig tartván, azután a földnek, az ő anyjának megadatnak s akkor tudom bővebben fog lenni a bucsuztatás; azért egy csoportban most mindenektől személyében bucsuzom tőletek, minden kedves édes atyámfiai, rokonim, tőletek, minden jóakaróim, szomszédim, ismerőim, tőletek, minden méltóságos, fő, nemes avagy nemtelen rendek, kik e mai napon koporsómba tételemen lett tisztességem megadására ily számosan összevegyültetek . . . Isten hozzátok! Amen!
E bucsuztató és az Eötvös-levelek adatai alapján a következő leszármazási táblázat állítható össze:

Vásáros-Naményi Eötvös Miklós. Kurucz hadi biztos; Szatmár vármegye alispánja; 1724-től kerületi főbiztos és kir. tanácsos. † 1731. nov. 7-én Pálfalván, eltemettetett a nagykárolyi r. kath. templomban. (1-ső neje: Irinyi Borbála. 2-dik neje: Debreczeni Mária.) József (anyja Irinyi Borbála.) † 1752. januárius 9-én Lázáriban. Szatmár vármegye alispánja. (Szalai Anna.) Miklós. 1739–1760 egészségügyi biztos; szatmári szolgabiró. (Zatureczky Zsuzsánna.) Sándor. Beregmegye alispánja. (Béldi Sára.) Imre. Kapitány a Festetics-lovasezredben. László. Éva. (dezsőfi Pál. Mária. (gr. Teleki Sámuel.) Mária. Imre. Miklós (báró) szül. 1716 † 1783 okt. 20. Kassán. 1766. tábornok, 1768. báró. (Báró Splényi Anna-Mária.) József a debreczeni dicasterialis tábla ülnöke. (Jánoki Zsuzsánna.) László. Anna-Mária. Borbála.

ÉBLE GÁBOR.

Nehány adat a Sigray és Korotnoky családok multjából.
(Pótlék.)

Mintegy pótlásúl és kiegészítésűl nehány új adattal szaporítom jelen soraimban a Sigray s Korotnoky nemzetségek legrégibb múltjának, e két törzsökös szepességi nemes család eredete idejének adatkészletét, gondolva, hogy a genealogiával, a történettel és nevezetesen a szepesmegyei nemes családok monografiájával és Szepesvármegye történetével foglalkozót érdekelni fogják a legtörzsökösebb megyei nemzetségek és Szepesmegye történetének eme mozaikdarabjai.
A «Turul» f. évi 3-ik füzetében fenti czím alatt megjelent kis dolgozatomban a Sigrayak s a Korotnokyak eredetével foglalkozván, azoknak birtokszerzését ismertettem, a petróczi levéltár okmányainak alapján elmondva, hogy Sigray Péter fiai, Péter és András mint szerezték vissza családjuk ősi birtokát, Rudnát, melyet 1284-ben, 10 választott birónak itélete alapján, visszaadott volt nekik lomniczi Rikolf, 24 márkányi kárpótlás lefizetése mellett.
Ennek a földnek előbbi történetére vonatkozólag érdekes világot vet a szepesi káptalannak egy 1315-ből eredő átiró okmánya, melyet a már előbbi dolgozatomban említett Lőrincznek (comes Laurentus niger) kérésére adott volt ki, s a melyben László királynak 1272-ben kelt adománylevelét írja át. Ennek az adománylevélnek a historicuma, tartalma a következő:
Rikolf (comes Ricolphus de Scepus) ama kérelemmel járúl IV. László király elébe, rögtön ennek trónralépte után, hogy őt Sygra nevű föld egy részének birtokában, melyet V. István király adományából bir, erősítse meg. A király, minthogy a kérdéses területet nem ismeri (quia de qualitate et quantitate ipsius particulć terrć nobis plana veritas non constabat), megbízza a szepesi káptalant, hogy a közeli Sygrát, jobban mondva ennek azt a részét, melyre Rikolf jogát megerősíttetni kéri, vizsgálják meg és ha ellent nem mond valaki, iktassa be a folyamodó Rikolfot; a káptalan eljárt e megbízásban és deczember 16-ikán keltezett levelében jelenti, hogy a szóban forgó földrész 60 hold szántóföldet foglal magában s hogy a határbejárásnál Sygra lakói nem mondottak ellent. Ez a földrészecske (particula terre de Sygra) a határleirás szerint azon «Rudna» nevű föld, melyet lomniczi Rikolf 1284-ben a Sigray Péter fiaival Mihálylyal s Andrással kötött egyezségnek s a már említett 10 választott birónak itélete alapján ezeknek átadott volt. Az 1272-ben említett particula terre de Sygra határleirása ugyanis majdnem szóról szóra megegyezik az 1284-iki egyezségben említett Rudnak nevű peres föld leirásával; amannak ugyanis «határa kezdődik a Rudna nevű hegynél és a Kis-Sygra nevű patak forrása felett száll le ennek a pataknak mentén, a melynek déli oldalán Jaan comesnek földje van és e folyó mentében nyugat felé halad lefelé, azután visszafordúl a hegy tetejének irányában és felhalad a hegyre egy déli csapás irányában és a Vitézről jövő út irányában felmegy a hegy homlokára és visszafordúl dél felé a Rudna melletti hegy irányában és itt végződnek ennek a fentemlített földnek a határai;» az utóbbi «földnek határa kezdődik a Rudna nevű hegynél a Kis-Sygra nevű patak forrása felett és e patak mentén halad – a mely pataknak déli oldalán Jaan comesnek földje fekszik – nyugati irányban «usque ad portum Jaan»; azután visszafordúl és a Tumpa nevű hegyre száll fel egy déli csapás irányában, a hol határdomb van és innét tovább halad két határdomb felé és onnét visszafordúl dél felé, hol megint két határdomb emelkedik, onnét egyenes irányban leszáll a Vitéz felől jövő út felé, a mely utra felmegy a határ és átlép egy bizonyos kis patakocskát, a hol ismét két határdomb van, a melyektől átmegy a Vitézről jövő országutra, a melynek mindkét oldalán több határdomb van felállítva és itt déli irányban ama hegyhez jut, a melyik a Rudna nevezetű hegy mellett van, a melynek tetején két határdombnál végződik a fentnevezett területnek a határa.»
Rikolf comes tehát a Rudnát (particulam terrć de Sygra) kérte IV. László királytól, annál is inkább, mert ezt a földet ő már eddig is birta volt néhai V. István király jóvoltából; László oda is adja e földet kedvelt hívének, Rikolf comesnek 1272-ben s erről egy, az összes főpapok és főzászlósok által aláirt okmányt adott ki; a tanuk nevei közűl hiányzik az esztergomi érseké, az érseki szék ekkor üresedésben lévén.
Sajátságos és feltünő körülmény, hogy midőn erről a földről később lomniczi Rikolf és Sigray Péter fiai: Mihály és András oly értelmű egyezséget kötnek, hogy 10 választott birónak az itélőszéke döntse el, hogy a föld e perlekedő felek közűl kit illessen, a birák a peres földet, melyet 1272-ben Rikolf királyi adományúl kapott volt, a Sigrayaknak itélik oda, kijelentvén, hogy e föld emberemlékezetet felülmúló időktől fogva a Sigrayak őseié volt («tum etiam quod ab antiquis eorum progenitoribus ad eos et patres eorum a tempore, cuius non extat memoria, fuerit devoluta».).
Határozott ellentmondást foglal magában e kijelentés, mely érthetetlen annál inkább, mert csak rövid 12 év választotta el a királyi adomány keltét a 10 arbiter itéletmondásától, sokkal rövidebb idő, semhogy emlékezetet meghaladó időkről és leháramlásról lehessen szó; azt, hogy e terület, melyről oly ellentétes elvek lettek kimondva, 1272 előtt, azaz a Rikolfnak történt adományozás előtt képezte volna a Sigrayak őseinek birtokát, azért bajos feltételezni, mert ha így lett volna, a László-féle adománylevél bizonyára tett volna erről említést; hacsak fel nem állítjuk azt a merész feltevést, hogy még V. István ajándékozta volna jogtalanúl e földet Rikolfnak s hogy IV. László egyebet sem tett, mint hogy az ügynek megvizsgálása nélkűl megerősítette apjának intézkedését. Pedig máskép aligha lehet megfejteni ezt a homályos kérdést, a mely pedig talpköve, sarkköve igénytelen kis dolgozatom egyik legfőbb tárgyának: a Sigrayak birtokszerzésének.

MELIÓRISZ BÉLA.

TÁRCZA.

A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság

f. évi november hó 29-én Bánó József vál. tag elnöklete alatt igazgató-választmányi űlést tartott, melyen jelen voltak: Dr. Barabás Samu, Boncz Ödön, Kammerer Ernő, Komáromy András, Nagy Gyula, Schönherr Gyula, Szent-Ivány Zoltán, Szinnyei József, Tagányi Károly vál. tagok, Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Elnök megnyitván az űlést, Dr. Schönherr Gyula társ. jegyző felolvassa Kiss Bálint vál. tagnak «A Barcsai család leszármazása» czímű dolgozatát, mely folyóiratunk jelen füzetében olvasható.
Ezután a titkár bemutatta Doby Antal lev. tagnak a társaság részére ajándékúl megküldött gazdag pecsétlenyomat-gyűjteményét. A választmány az értékes ajándékért meleg köszönetét jegyzőkönyvileg fejezi ki, és a gyűjteményt a Nemzeti Múzeum könyvtárában levő egyéb tulajdona közt helyezi el.
Új tagokúl ajánltattak a következők. Pártoló tagokúl: Dessewffy Arisztid képviselőházi titkár, Orczy Dezső képviselőházi titkár Budapesten (ajánlja Szent-Ivány Zoltán). Évdíjas tagokúl: Tóth Endre, m. kir. pénzügyi titkár Nagybecskereken (aj. Kecskés Dezső), Fiáth István cs. és kir. kamarás Nagy Hantoson (aj. Salamon Vincze), Töttősy Gyula kataszteri ügybiztos Karancs-Sághon (aj. a titkár) Varjú Elemér joghallgató Budapesten (aj. a jegyző). Az ajánlottak a társaság tagjaiúl megválasztattak.
A titkár ezután a választmány nézetét kérte a következő kérdés felől. A társaság egy 200 frtos alapító tagja alapítványát 500 frtra óhajtja felemelni. – Az alapszabályok 4. §-a értelmében az ötszáz forintos örökös alapítványok joga az alapítók egyenes fiutódaira is átszáll első szülöttségi jogon; az illető alapító tagnak azonban egyenes fiutódai nincsenek. Azt a kérdést intézi tehát a választmányhoz, vajjon az örökös alapítvány joga az alapítónak törvényesen örökbe fogadott fiára is átszáll-e? A választmány beható esztemecsere után abban a nézetben volt, hogy e jog a törvényesen örökbe fogadott fiúra is átszáll: mire a titkár bejelentette, hogy Szent-Ivány Zoltán vál. tag 200 frtos alapítványát az 1895. évtől kezdve 500 frtra emelte föl; mit a választmány örvendetes tudomásúl vett.
Felbontattak a választmányi tagságra beérkezett ajánlatok, melyek szerint Csánki Dezső, Tagányi Károly és Barabás Samu vál. tag új választmányi tagúl Dr. Illésy János évdíjas tagot, Dr. Schönherr Gyula és Szent-Ivány Zoltán választmányi tagok pedig Makay Dezső évdíjas tagot ajánlják. Az elnök ez ajánlásokra titkos szavazást rendelvén el, ennek eredményeűl konstatáltatott, hogy úgy Dr. Illéssy János mint Makay Dezső évdíjas tagokra 12–12 szavazat esett; minek következtében Dr. Illéssy János és Makay Dezső urak egyhangulag a társaság igazgató-választmányi tagjaivá választattak.
A pénztárnok jelentése szerint a társaság bevétele nov. 28-ig 4070 frt 39 kr volt, kiadása pedig 2976 frt 30 kr.; s így a pénztári maradvány 1094 forint 9 kr. Az alaptőke összege 13000 frt lévén, a társaság vagyona nov. 28-án 14094 frt 9 kr.
Az évi számadások és a pénztári kezelés megvizsgálására a választmány az eddigi bizottságot, úgymint Szinnyei József, Dr. Boncz Ödön és Nagy Gyula vál. tagokat küldte ki.
A titkár ezután szóba hozta, hogy a közeli ezredéves ünnepélyre a társaság is hozzá járúlhatna egy monumentális kiadványnyal. Erre nézve legalkalmasabb volna a társaság tulajdonában levő 1526. év előtti színes czimerképeket, mint a magyar heraldika legérdekesebb és legtanulságosabb emlékeit, bevezetés és az armalisok szövegeinek kiséretében közzétenni. – A külföldi czímertani kiadóknál e tárgyban tett tapogatódzások e képek értékesítésére nézve eredménynyel nem járván: a választmány volna hivatva e képek kellő értékesítése felől gondoskodni. A választmány beható vita után abban a nézetben volt, hogy ez ügyben akkor fog határozni, ha a titkár a millenniumi kiadvány költségvetését elő fogja terjeszteni.
Az elnök a jegyzőkönyv hitelesítésére Kammerer Ernő és Szent-Ivány Zoltán vál. tagokat kérvén föl, az űlés véget ért.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság f. évi deczember hó 12-én Br. Radvánszky Béla elnöklete alatt tartotta 1894. évi nagygyűlését, melyen jelen voltak: Boncz Ödön, Csánki Dezső, Hajnik Imre, Gr. Hunyady László, Illéssy János, Komáromy András, Majláth Béla, Makay Dezső, Nagy Gyula, Pauler Gyula, Schönherr Gyula, Szilágyi Sándor, Szinnyei József, Tagányi Károly vál. tagok; Tisza Kálmánné alapító tag; Áldásy Antal, Békefi Remig, Géczy Dezső, Kollányi Ferencz, Nagy Kálmán, Reiner Zsigmond, Reiszig Ede, Szalay Gábor évdíjas tagok; Tóth Árpád pénztárnok és Fejérpataky László titkár.
Báró Radvánszky Béla elnök megnyitván az ülést, felolvasta emlékbeszédét Nagy Imre társ. másodelnök felett. A tetszéssel fogadott emlékbeszéd folyóiratunk legközelebbi füzetében fog megjelenni.
Az emlékbeszéd után az elnök a másodelnöki választás előkészítése végett rövid időre felfüggesztette az űlést. Az űlés újra megnyittatván, az elnök felhívta a választmány tagjait, hogy szavazataikat a társaság másodelnökére adják be.
Míg a szavazatok összeszámíttattak, Dr. Komáromy András vál. tag felolvasta «A borosjenei Tisza család ősei» czímű értekezését, mely szintén folyóiratunkban fog közzététetni.
A felolvasás után az elnök kihirdette a másodelnökségre történt szavazás eredményét, mely szerint 23 beadott szavazatból Szilágyi Sándor vál. tagra esett 22 szavazat, Pauler Gyula vál. tagra pedig egy szavazat; s így a legközelebbi öt esztendő tartamára Szilágyi Sándor vál. tag a társ. másodelnökévé választatott.
Ezután a titkár olvasta föl terjedelmes jelentését a társaság múlt évi működésésről. A titkári jelentés teljes egészében alább olvasható.
A pénztárnok részletes kimutatása a pénztár állapotát f. évi deczember 11-én a következőkép tűnteti föl:
Bevétel.
1. Pénztári maradvány az 1893. évről 460 frt 49 kr.
2. Értékpapirok kamatai (19,600 kor = 9800 frt
koronajáradék, és 100 forint
nyer. kölcs. kötv. után) 4% 198 frt – kr.
3. Alapítványok kamatja:
a) 3100 frtnyi alapítvány után, és pedig 2600 frt
kötelezvényekben, 500 frt azok nélkül, 5% 125 frt – kr.
4. Pártoló tagdíjakból 1640 frt – kr.
5. Évdíjakból 1511 frt 50 kr.
6. A Tárgy- és Névmutató és a Nemz. Zsebkönyv után 45 frt 75 kr.
7. A Turul egyes füzeteinek eladásából 147 frt 30 kr.
8. Alapítvány-befizetés – frt – kr.
9. Rendkívüli jövedelem 7 frt 75 kr.
Összesen 4205 frt 79 kr.
Kiadás.
1. Személyi járandóságok 750 frt – kr.
2. Irói tiszteledíjak és szerkesztés 487 frt 90 kr.
3. Nyomdai költség 336 frt 51 kr.
4. Színnyomatok készítése 290 frt – kr.
5. Metszetek, rajzok, zinkographiák 106 frt 84 kr.
6. Expeditió költségei (utánvétellel való szétküldés) 43 frt 62 kr.
7. Irodai átalány 60 frt – kr.
8. Társulati szolga díjazása 60 frt – kr.
9. Pénzbeszedési díjak, újévi ajándékok,
másolások, kisebb vegyes kiadások 103 frt 30 kr.
10. A Tárgy- és Névmutató nyomtatási költsége 580 frt 66 kr.
11. A Nemzetségi Zsebkönyv tartozásainak törlesztése 200 frt – kr.
12. Tőkésítés – frt – kr.
13. Rendkívüli költségek 10 frt 25 kr.
Összesen 3029 frt 08 kr.
Készpénz maradvány 1176 frt 71 kr.
Vagyonállás:
1. Értékpapirokban 9900 frt – kr.
2. Kötelezvényekben 2600 frt – kr.
3. Kötelezvény nélküli alapítványok 500 frt – kr.
4. Készpénz 1176 frt 71 kr.
Összesen 14176 frt 71 kr.
A pénztári kimutatás felolvasása után, elnök a nagygyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésére Dr. Komáromy András és Szinnyei József vál. tagokat kérte föl; ezzel a nagygyűlés véget ért.

Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1893/4. évben.

Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk működésének tizenkettedik éve telt be. Visszaemlékezésekben gazdag idő. Mintha előttem látnám életünk első hónapjainak nehézségeit; aggodalommal kisértük társaságunk életét. Lesz-e anyag, melylyel folyóiratunkat táplálni tudjuk; s ha megindúl a szellemi termelés, lesz-e módunk arra, hogy a kutatások eredményeit a tudomány közkincsévé tegyük? Nem leszünk-e kénytelenek anyagi támogatás hijjában megszűntetni társaságunk működését; s ha meg is van az eszköz, hogy a kutató szellem termékeit közzétegyük: akad-e elegendő munkatárs, lesz-e elég művelője a történelem azon segédtudományainak, melyeknek felvirágoztatását programmunkba felvettük? Jól éreztük mindnyájan, hogy organumra van szükségünk, mely oly disciplinákat művel, melyeket eddigelé annak hiányában szakszerűen nem dolgozhattunk fel. E vágygyal szemben állt azonban a kétely, hátha nem akad annyi szaktudós, annyi tudománykedvelő közönség, mely ez óhaj megvalósítására szükséges. Az aggodalom nem is volt alaptalan. Hisz ugyanarra az író körre kellett számítanunk, mely más hasonczélú irodalmi körök és társulatok közlönyeit ellátja kutatásai eredményével. Hiába, kevesen vagyunk. A M. Tud. Akadémia, a M. Történelmi Társulat, az Orsz. régészeti és embertani társulat és egyéb rokon irodalmi körök legnagyobb részt ugyanazon írók kutatásaiból, szellemi termékeikből táplálkoznak, kikre – vagy legalább a kiknek legnagyobb részére – mi is számítottunk. A közönség, mely e társulatok legnagyobb részét áldozatkészségével, tudományszeretetével fönntartja, ugyanaz, mely számításunk szerint társaságunk életét is hivatva volt fönntartani. Teljes elismerés illeti úgy a szaktudósok körét, mint a magyar társadalmat, hogy várakozásunkban nem csalódtunk. Az első ellátja társaságunkat kutatásai eredményével; a lefolyt tizenkét év alatt nem fordúlt elő az az eset, hogy folyóiratunk szellemi táplálékban hiányt szenvedett volna; az utóbbi ellátta társaságunkat azzal az anyagi erővel, hogy folyóiratunk minden külső támogatás nélkűl saját maga erejéből, évről évre növekedő és érdekességben bővülő tartalommal beszámolhasson azokról az eredményekről, melyekkel hazánk szaktudósai azt bőségesen ellátták.
A köszönet és hála első szava tehát az írókat és a társaságunkat fenntartó magyar társadalmat illeti. – Támogatásuk nélkűl nem számolhatnék be arról az eredményről, melyet a tizenkettedik év munkásságaként felmutathatunk.
Jelentésemet, hosszú évek szokása szerint, a tavalyi nagygyűléstől kezdem. 1893 decz. 9-ike óta, mikor utolsó nagygyűlésünket tartottuk, társaságunknak négy rendes igazgató-választmány űlésén kívül (1894 január 25, máj. 10, okt. 11, nov. 29.) egy pótolhatatlan veszteség következtében még egy rendkívüli ig.-választmányi űlése is volt. F. évi május 5-én húnyt el társaságunknak nagyérdemű, felejthetetlen másodelnöke, alsószopori Nagy Imre, társaságunk alapító és igazgató-választmányi tagja. Mije volt ő társaságunknak, mennyit köszönhet neki a szaktudomány, folyóiratunk, társaságunk választmánya: az imént hallott s a leghivatottabb tollból eredő emlékbeszéd után főlösleges a t. nagygyülés emlékezetébe visszaidéznem. Én, ki úgyis mint a társaság titkára, úgyis mint a folyóirat szerkesztője folytonos összeköttetésben álltam az elköltözöttel, bizonyságot tehetek arról a szakadatlan gyöngéd figyelemről, atyai gondoskodásról, melyben boldogúlt másodelnökünk a társaságot és annak folyóiratát részesítette. A választmány szomorú kötelességet teljesített, midőn másodelnökünk halála napján, május 5-én rendkivüli ülésben egybegyülve a lesujtó veszteség első hatása alatt intézkedett, hogy emléke iránt társaságunk méltó módon róvja le a szeretet, hála és kegyelet adóját.
Tavalyi nagygyűlésünkön Nagy Géza tagtársunk nagyérdekű felolvasását hallottuk: az Árpádház mondai genealogiájáról. Régi történetünk érdemes búvára nagy szorgalommal és szerencsés combinatióval állította össze azon mondai elemeket, melyekkel nemzeti uralkodóházunk leszármazásában találkozunk. Mindezeknek magyarázatját is iparkodott adni és kimutatni a forrásokat, a melyekből a nemzeti hagyomány és felfogás merített.
Ugyan e nagy szorgalmú búvárunknak köszönhetjük azt az érdekes és a folyó évben bekövetkezett általános gyász által alkalomszerűség jellegével biró felolvasást, melyet egyik vál. ülésünkön Kossuth Lajos eredetéről hallottunk. Nagy tanulmányában tisztázza, a mennyire ez az idő rövidsége és a források hézagos volta mellett lehetséges volt: a Kossuth családnak a XIII. század derekáig visszanyuló genealogiáját. Kétségtelen, hogy a leszármazási táblák hézagai és netaláni tévedései a családi levéltár nemsokára közzéteendő adataiból sokban fognak módosulni: de a nagy fáradsággal és utánjárással készűlt dolgozaté az elsőség, hogy végre nemzetünk nagy alakjának családtani és leszármazási viszonyai felől tájékozva vagyunk.
Mindakét felolvasás folyóiratunk tartalmát gazdagította; a mint hogy a következő felolvasott vagy űléseinken bemutatott dolgozatok is, csaknem kivétel nélkül folyóiratunkban láttak napvilágot.
Petrovay György tagtársunktól, ki már második éve nagyérdekű családtani dolgozatokkal gazdagítja folyóiratunk tartalmát, két munkálat kerűlt bemutatásra. Mindkettő rokon eredetű családról szól. Úgy a Bilkey, mint a bilkei Lipcsey család közös őstől, a XIV. század derekán élt Karácson vajdától veszik eredetöket. Az eredeti források felhasználásával készült dolgozatok hivatva vannak Bereg-, Ung- és Máramaros-megyék családtani viszonyait teljesen új színben feltüntetni. Általában tagtársunknak széles alapokra fektetett és egymással tárgyi összefüggésben levő genealogiai kutatásai, melyeket a tavaly megkezdett és a jelen évben befejezett Dolhay család történetével vezetett be és melyeket folyóiratunk még több éven át fog közzétenni, egy nemzetiségi, telepedési és birtokossági szempontból érdekes területnek az ország éjszakkeleti részének csaknem teljes genealogiai monographiáját fogják nyujtani. A Lipcsey családról szóló dolgozat legközelebb nyer befejezést.
A Petrovay György kutatásai által felölelt terület és a kutatások iránya némileg érintkezik egy másik buzgó tagtársunk, Kis Bálint vál. tag dolgozatainak irányával. Ő, mint tudva van, kutatásaiban Erdélyre szorítkozik és dolgozatainak eredményeként már is sok családtani leszármazás tisztázását, új eredmények hosszú sorát mutathatja föl. A lefolyt évben egy fejedelmi család, a Barcsaiak leszármazását közölte folyóiratunkban; dolgozatának eredményeit felolvasás alakjában is megismertettük. A szerző kutatásainak sikerült a család eddig ismeretlen levéltárának töredékeire akadnia; összeállította, lelkiismeretes kutató módjára, a leszármazást igazoló oklevelek regestáit, melyeknek alapján kétségtelen, hogy XVI. századtól fogva Erdély történetében nagy szerepet vitt család leszármazása a XIII. században élt Joancháig vihető vissza. Dolgozatának e befejező része, mely a leszármazást összefüggőleg állítja össze, folyóiratunk legközelebbi füzetében fog megjelenni.
Kutatásai eredményeiről számolt be Boncz Ödön vál. tag. egyik választmányi űlésünkön, tanulságos előadásban ismertetvén főleg genealogiai szempontból a faj-kürthi Kürthy család levéltárát; míg a titkár Szlavonia II. Ulászlótól kapott czímerének fényképét mutatta be, melyet Dr. Bojničić Iván ajándékából kapott társaságunk.
Folyóiratunk elmult évfolyamában – természetszerűleg – túlnyomó volt a genealogia köréből vett dolgozatok száma. Két nagyobb dolgozat befejezését közöltük, melyekről már tavalyi jelentésemben volt szó. Múlt évben látott napvilágot Dr. Komáromy András vál. tag «A borsodi és ugocsai Szirmayak» czímű nagyobb tanulmánya és Szepessy Béla tagtársunknak a négyesi Szepessy családról írt dolgozata; nemkülönben az előbb említett vál. tagnak a Jekelfalussy család őseiről írt rövidebb czíkke, melyről, mint egyik vál. űlésen felolvasott dolgozatról már múlt évi jelentésemben szóltam. A közleményhez sikerűlt facsimile járult, mely a család levéltárának legrégibb eredeti oklevelét, Kún László 1284. évi adománylevelét hű másnak tünteti föl.
Bodrogh megye ősi családjáról, a Czoborokról Dudás Gyula tagtársunk összeállította eddigi kutatásai eredményét. Regesta-szerűleg közli mindazon adatokat, melyekre kutatásai folyamán akadt, összeállítja nemzedékrendjöket, az 1330. év táján élt Czobortól a mohácsi vészig, birtokviszonyaikat és röviden a család sorsát egész a mult században történt kihalásáig. – Dolgozata mutatvány egy nagyobb műből, melyben a szerző Bács-Bodroghvármegye történetét monographiaszerűleg tárgyalja.
A vásáros-naményi Eötvös család történetével foglalkozott Lehoczky Tivadar vál. tag. Két közleményben foglalta össze mindazon adatokat, melyeket a XVII. században élt Miklóstól leszármazó és a mult századtól kezdve előkelő szerepet vivő család nemzedékrendjének és történetének feltüntetésére előadni szükségesnek vél.
Teljes családtörténetet nyújt Bölöni László tagtársunk is, közzétevén a saját családjára nézve felkutatott adatokat. Megtudjuk ezekből, hogy a több ágon élő és genealogiailag össze nem köthető család multja a XV. században élt Illésig vihető vissza; s egyúttal dolgozata fogalmat nyújt a székely eredetű nemes családok genealogiai bonyoldalmairól és a pontos nemzedékrend megállapításának nehézségeiről.
Érdekes családi multról adott felvilágosítást Bárczay Oszkár tagtársunk, adatokat közölvén a Burchard-Bélaváry család történetéből. – A sárosmegyei Bélaváryak egy sarja, János 1575-ben messze idegenbe, Revalba vándorolt. Más nevet vett föl, hogy nyoma veszszen; újra felküzdvén magát, felvett nevét egyesítette ősi családi nevével és ismét viselte régi czímerét. Századokon keresztűl virágzott idegenben a család; időközben kihalt a Magyarországon maradt ág. A jelen század első felében (1825-ben) egy sarj visszajön az elhagyott hazába; itt megtelepszik, családot alapít, mely virágzásnak indul. A család e viszontagságos történetét a szakadatlan leszármazási sorozat és a czímerhasználatnak a XVI. századtól kezdve kimutatható folytonossága igazolja.
Kisebb családtörténeti adalékoknak hosszú sorát közölte folyóiratunk a lefolyt évben.
Karácsonyi János vál. tag Vásári Miklós esztergomi érsek származásának kérdéséhez tett egy pár figyelemre méltó megjegyzést. Valószínűnek tartja, hogy az 1330–57 közt volt esztergomi érsek atyja Miklós erdélyi vajda, nagyatyja pedig Lóránd, ki a biharmegyei Vásáriról írta nevét. Fehérmegye egyik ősi családjáról, az Alapyakról Salamon Vincze tagtársunk közölt érdekes pótló adatokat, melyek egy korábbi közleményét sokban kiegészítik. – Szepesmegye két ősi családjának a Korotnokyaknak és Sygrayaknak történetéből Meliórisz Béla tagtársunk a régi birtokviszonyokra és bonyoldalmakba óhajtott világosságot hozni a Petróczy család levéltárának alapján. Míg Lehoczky Tivadar vál. tag, a Beregmegyében a XIV–XV. századokban virágzott Longodári család emlékét elevenítette föl.
Dr. Szombathy Ignácz tagtársunk a barsmegyei Jókay család múltjából tett közzé néhány XVI. századi epizódot. Ifj. Reiszig Ede tagtársunk a béri Balogh család történetét írta meg rövid vázlatban Bolgár Emil tagtársunk az ináncsi Ebeczky család leszármazásához adott pótlékokat. Egy rövid közlemény helyreigazította a Nemzetségi Zsebkönyv azon téves állítását, mintha a Thoroczkay család bárói ága kihalt volna. És végűl egy másik közlemény, az orosz Bakunin család azon hagyományáról emlékezett meg, mely szerint az a magyar Báthoryaktól venné eredetét. Bár e családi hagyományt az orosz császári heroldhivatalnak hiteles bizonyítványa is igazolja, azt magyar források semmiben sem támogatják.
Genealogiai kutatásokra kétségtelenűl jó szolgálatot tesz az a betűrendes jegyzék, melyben Kandra Kabos tagtársunk azon családok folytatólagos sorozatát összeállította, melyeknek történetére nézve az egri káptalan hiteles helyi levéltárában adatok találhatók.
A családtörténet köréből vett dolgozatok mellett természetesen mennyiségre nézve kevesebbek azok, a melyek tárgyukat a történelem egyéb segédtudományai, a heraldika, sphragistika stb. köréből merítették.
Főfigyelmet fordítottunk, miként eddigi évfolyamainkban is, arra, hogy az a tanulságos sorozat, melyet 1526. év előtti armálisok czímerképeinek színes másából tizenegy év alatt összehoznunk sikerűlt, az elmúlt évben is néhány kiváló darabbal bővüljön. – Az eddigelé közzétett 38 színes czímerképhez a lefolyt évben három újat csatoltunk. A Garázda nemzetség 1409. évi, Barrwy Simonnak 1417. évi és végre Pyber Benedeknek 1476. évi czímereit. Mindhárom Dr. Schönherr Gyula vál. tag. szakavatott magyarázata kiséretében látott napvilágot. A magyarázat kellőkép kiemelte a három kiváló darab heraldikai érdekét. – Az első, korra nézve, második ismert festett czímereslevelünk; már ez a körülmény is kiváló értékűvé teszi azt, növeli érdekét, hogy ugyane czímerrel, legalább főbb vonásaiban ugyanazzal, élt egy kiváló, Erdély történetében döntő szerepet vitt családunk, mely magát az adományos Garázdáktól származtatja. – A második – a Barrwy családé – szép compositiójával, arányaival és stilizálásával vonja figyelmünket magára. A harmadik, a Mátyás királytól kapott czímer, úgy az adományozó király mint az adományozott czímer (fogas-kerék) ábrázolása által kiváló érdekű. E három czímerképpel együtt a folyóiratunk eddigi folyamaiban közzétett színes czímerképek száma 41-et tesz; s e számból 28 drb Zsigmond király korát képviseli.
Mintegy tiz év óta a választmány a magyar heraldika e legbecsesebb, úgy czímertani, mint művészettörténeti szempontból legkiválóbb emlékeiből külön nyomatokat készíttet; ez által megbecsülhetetlen anyagra tett szert, melynek kellő értékesítéséről a választmány van hivatva gondoskodni. Egyelőre csak a magam nézetét tolmácsolom, midőn azon véleményemnek adok kifejezést, hogy e czímereknek, megfelelő bevezetés és a czímerlevél-szövegek kiséretében leendő közzététele a legméltóbb mű volna, melylyel a társulat az ezredéves ünnepély jelentőségéhez a maga részéről is hozzájárúl.
Mohácsi vész előtti czímert ismertetett meg velünk Dr. Áldásy Antal tagtársunk. Közölte annak az armálisnak czímerét és szövegét, melyet Batthyány Boldizsár és Benedek 1500. évben kapnak II. Ulászlótól. Eddig úgy tudtuk, hogy a Batthyány család maig is viselt czímerét 1481-ben kapta Mátyás királytól. E czímeradománynak azonban a körmendi levéltárban semmi nyoma. Ott a család részére szóló legrégibb czímereslevél a II. Ulászlóé, melyről viszont az eddigi kiadványok semmit sem tudtak; s így az nemcsak heraldikai, hanem családtörténeti szempontból is nevezetes új adalék.
A czímertani kiadványoknak legteljesebbikét, az új nagy Siebmacher kiadást ismertette Bárczay Oszkár tagtársunk folyóiratunk egyik legközelebbi füzetében. Az eddigelé mintegy 380 füzetben megjelent nagy vállalat az angol, olasz, franczia, spanyol heraldika kivételével az egész művelt nyugat heraldikáját felöleli; s minthogy a tetemes költségbe kerülő kiadványt hazánkban igen kevés példányban birjuk, az ismertető, érdemes munkát végzett, midőn a nagy conceptióju vállalatot érdeklődőkkel legapróbb részleteiben megismertette. Igaz, hogy a nagy mű tervezete és kivált hazánkat érdeklő részei ellen közjogi aggályokat táplálhatunk, de nem kell felednünk, hogy a vállalat mostani felosztásában az 1853. év folyamán indult meg, mikor mindent mást inkább tekintetbe vettek, mint a magyar közjogot. A tudomány szempontjából fő és lényeges dolog, hogy a Magyarországot közvetlenűl érdeklő részek oly szakavatott férfiak szerkesztésében láttak napvilágot, kiknek hazai heraldikánk a legnagyobb hálával adósa.
Hazai heraldikánk egy nagyérdekű emlékéről a gróf Haller család nemzetségkönyvéről Illéssy János most már vál. tagunk becses adatot közölt, mely tanusítja azt, hogy ezt a kiváló heraldikai és genealogiai kútforrást már 1660-ik évben hivatalos bizonyítékúl használták.
A történelem egyéb segédtudományai közül a sphragistika müvelése sem maradt parlagon folyóiratunk mult évi folyamában. Ebben tettük közzé Pór Antal vál. tagnak múlt évi titkári jelentésemben ismertetett felolvasását, melyben «Pecséttani apróságok» czímén öt sphragistikai érdekességgel ismertetett meg. Kandra Kabos tagtársunk pedig I. Fülöp váczi püspök állítólagos 1279. évi pecsétjéről értekezett, a melyről kimutatja, hogy az a pecsét, melyet Pray a váczi püspökének tartott, nem más, mint Fülöp fermoi püspöknek, III. Miklós pápa magyarországi követének pecsétje.
Még két, a magyar onomastikon körébe vágó dolgozatról kell megemlékeznem; és ezzel befejeztem azon tudományos kérdések és feladatok sorát, melyekkel folyóiratunk a lefolyt évben foglalkozott.
Mindkettő Dr. Karácsonyi János vál. tag, buzgó munkatársunk tollából került ki. Egyik a Gejza név mai kiejtésével foglalkozik; a szerző szakítva régi álláspontjával, mely szerint ez ősmagyar név Gecse-nek volna ejtendő, a Gyécse kiejtést ajánlja; míg a másik dolgozat a Tuhutum név mai kiejtésére nézve a Téteny-t tartja legjobbnak.
Ime, tisztelt nagygyűlés, mind az a tudományos eredmény és új kutatás, melylyel társaságunk és folyóiratunk a művelésre kitűzött disciplinák felvirágoztatásához a lefolyt évben hozzájárult. Hogy folyóíratunk ezen kívűl figyelemmel kisérte a szakirodalomnak körébe vágó termékeit s hogy tudomást óhajtott venni a külföldi irodalomnak működése körébe eső termékeiről, ezt külön kiemelni szükségesnek nem tartom; folyóiratunk tizenkét éves fennállásával eléggé jelezte azt az irányt, melyen haladni akar és legalább tudva, soha sem akart véteni a tudomány és a tudományos kritika követelményei ellen.
A tudományos működés terén kifejtett tevékenységről beszámolva: társaságunk belső életéről szóló jelentésemet rövidre szabhatom.
Azon megrázó veszteségen kívül, melyet közszeretetben és tiszteletben álló másodelnökünk halála okozott, társaságunk belső élete a lefolyt év alatt csöndes munkásságban és ügyeink intenziv rendezésében telt el.
Nyomasztó régi terheket vettünk le vállainkról. Csak a folyó évben sikerült megszabadulnunk saját megtakarításaink árán azon tartozásoktól, melyeket az 1888-ban kiadott Nemzetségi Zsebkönyv I. kötete rótt ránk. Nem terhelnek többé a múlt évben megjelent Tárgy- és Névmutató költségei sem. Egyik vállalatunk sem járt azzal a pénzügyi eredménynyel, melyet tőle vártunk. Az elsővel kötelességet teljesítettünk alapszabályaink, a másodikkal a tudomány iránt. Ha nem is következett be az óhajtott anyagi siker, kárpótoljon érte a tudat, hogy tudományos és irodalmi társaságok kizárólagos czélja nem az alaptőke gyarapítása, hanem csak a tudomány gazdagítása és terjesztése lehet. Ha ezt önerőnkből elérni képesek vagyunk, elérjük czélunkat és jutalmunkat.
Alaptőként tavalyi jelentésem óta változást nem mutat. Tagjaink száma 9 pártoló és 19 évdíjas taggal szaporodott, kikhez még az 1895. évtől kezdve egy új örökös (500 frtos) alapító tag járul; kevés a szám arra, hogy működésünk körét kitágítsuk, de elég, hogy mostani munkásságunk keretében gondtalanúl megmaradjunk.
Választmányunknak halálesetek által meggyérűlt sorát két új tag megválasztásával egészítettük ki. – Dr. Illéssy János és Makay Dezső tagtársaink a legutóbbi vál. űlés határozata értelmében igazgató-választmányunk tagjaivá lettek. Ez új szakférfiakkal megerősödve és az imént választott nagyérdemű másodelnökkel élünkön, választmányunk bizalommal nézhet egy uj esztendő munkássága és tudományos eredményei elé.
Jelentésem végéhez érve, azt azon kéréssel fejezem be, hogy a t. nagygyűlés jelentésemet, ha a benne foglaltak alapján a választmány működése és folyóiratunk iránt bizalommal viseltetik, tudomásúl venni méltóztassék.

Fejérpataky László,
társ. titkár.

SZAKIRODALOM.

Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában.

Irta dr. Csánki Dezső. II. kötet.
A Hunyadiak korából 1890-ben jelent meg a VI. kötet, mely a Teleki József gróf által tervbevett s Szabó Károly által meg is kezdett, de félbemaradt Történelmi földrajz első kötete gyanánt az ország Tisza-menti vármegyéinek földrajzát adta kezünkbe. Négy év múlt el azóta; s hogy nem eredménytelenül, mutatja a most megjelent második kötet, melynek tartalmi gazdagsága a négy évi várakozási időt szinte rövidnek tünteti fel, s minden ékesszólásnál hangosabban nyilatkozó bizonyságot tesz szerzőjének, Csánki Dezsőnek szorgalmáról, kitartásáról és munkaerejéről, melylyel a maga nemében páratlanúl álló óriási anyaghalmazt aránylag oly rövid idő alatt képes volt rendszeres feldolgozásban a tudományos világ itélőszéke elé bocsátani. A második kötet az ország déli vidékének, közelebbről megnevezve Temes, Krassó, Keve, Torontál, Bács, Bodrog, Szerém, Valkó, Pozsega, Baranya, Somogy és Vas megyéknek földrajzát tartalmazza; Zala vármegye, anyagának rendkívüli terjedelme miatt, a következő kötetre maradt.
A munka beosztása, az anyag feldolgozásának módja ugyanaz, melyet a szerző az első kötetnél követett. Minden vármegyénél általános ismertetést kapunk a vármegye határairól s területének az egyes birtokosok szerint való megoszlásáról, bevezetése és egyúttal mintegy összegzése gyanánt a lexikális résznek, mely az illető vármegye helységei és birtokos családjai szerint betürendben csoportosítja a területi változásokra vonatkozó adatok halmazát. Anyagának rendkívüli gazdagságáról s a szorgalomról, mely azt az ország különböző nyilvános és magánlevéltáraiból előteremtette, csakis a legnagyobb elismerés hangján emlékezhetünk meg. Ez adatokban a magyar középkor utolsó két századának, a XIV. és XV. századnak területi, jogtörténeti, közgazdasági, és lehet mondani: politikai történelmére vonatkozó dokumentumok vannak a történetiró rendelkezésére bocsátva, s nincs történelmi irodalmunknak egyetlen ága sem, melynek munkásai nem tudnák azokat haszonnal értékesíteni tudományos czéljaikra. Minket e kötetnél is úgy, mint az előbbinél, a magyar nemesi családokra vonatkozó adatok érdekelnek első sorban, s a kötetet átlapozva, úgy találjuk, hogy ez adatok sok tekintetben még többet nyújtanak, mint a mit az első kötetben találtunk. Iacute;gy, hogy csak néhány nevet említsünk, a Garaiakról és Marótiakról Bács, Szerém, Valkó, Pozsega, Baranya és Vas vármegyéknél, a Töttösiekről Bodrognál, az Antimiakról és Batthyányakról, a Marczaliakról, Szerdahelyiekről Somogynál, a Kanizsaiakról, Nádasdiakról Vasnál egész értekezéseket találunk, melyekben a felsorolt adatoknak csak valamivel bővebb részletezése szükséges, hogy e nevezetes családok középkori története tisztán álljon előttünk. A részletekbe ezúttal nem bocsátkozhatunk; hiszszük és reméljük, hogy a kötet családtörténeti anyaga az őt megillető méltatásra fog találni genealogusaink részéről, s rövid ismertetésünket azzal az óhajtással zárjuk be, hogy a nagytudományú szerző mielőbb ajándékozzon meg bennünket a nagyszabású munka további köteteivel.

GY.

A felső-kubini Meskó-család leszármazása és történeti emlékei

czímen felső-kubini Meskó Márton összeállította és kiadta a családja történetére vonatkozó adatokat. E család történetét már Szontágh Dániel is megírta 1861-ben, a melyet aztán Nagy Iván is csaknem egész terjedelmében fölvett a maga művébe; ez szolgált most alapúl Meskó művének is, ki azt helyenként egy-egy újabb adattal megpótolta, itt-ott javított rajta s 1861-től egész 1894-ig folytatta. A mű élén közli báró Meskó József altábornagy arczképét, továbbá három czímernek, u. m. a felső-kubini nemesi, a széplak-enyiczkei bárói s az 1885-ben nyert csanádi nemesi czímernek rajzát; végűl genealogiai táblákat (I–XIII.) s a család történetére vonatkozó okleveleket.
Legbővebben a család mult és jelen századi történetére terjeszkedik ki s itt is különösen a család legnagyobb szerepet vitt tagjának, a közlegényből altábornagyi rangra emelkedett s 1804-ben bárói czímet nyert Meskó Józsefnek életére; újabb adatok és bővítések is leginkább e századokban fordúlnak elő, pedig természetesen jobban emelte volna műve becsét, ha a régibb kort, hol gyérebbek s zavarosabbak az adatok, igyekezett volna bővebben tárgyalni s behatóbban szemügyre venni; vagy ha erre nem vállalkozott is, legalább az újabb genealogiai kutatásokat ne hagyta volna figyelmen kívül, így egy nagy botlást is elkerűlt volna. Nem beszélne ugyanis a «felső-kubini, széplaki, enyiczkei és csanádi előnevekkel élő báró és nemes Meskó-családról» úgy, mint egy családról, mikor Csergheő Géza a Siebmacher Wappenbuchjának 18. füzetében világosan kimutatta, hogy a széplaki és enyiczkei Meskó-család semmi vonatkozásban nem áll a felső-kubini Meskó-családdal s a kettőt csak a név hasonlatosságánál fogva zavarták össze s vették egynek. (V. ö. Turul IV. 1886. évfolyam 39. l., hol Csergheő először nyilvánította erre vonatkozólag kételyét.)
A család első őseiről szólva, szerző sem kerűlhette ki, hogy bele ne essék a hasonnemű művek rendes hibájába, a nagyzásba. Szinte megszoktuk már, hogy a család őse királyi vérből, a hét törzsfő egyikétől vagy Scythiából származik s fel se tűnik, ha a Meskó-család őse «kormányzó» volt. A mint ugyanis (7. l.) elmondta, hogy Kálmán király a Vág völgyében idegen népfajok között magyar telepeket (!) létesített, melyek egy kormányzó (!) fenhatósága alá tartoztak, a kiktől származott aztán a Dunán-inneni nemes családok legnagyobb része (!), így folytatja tovább: «Comes Hundkonth, a felső-kubini családok közöt törzse, II-dik András király uralkodása alatt valószinűleg ilyen magyar telep kormányzója volt, . . . az 1222. és 1233-iki ősokmányokban Comesnek nevezett czímről azt következtetem, hogy ő igenis kormányzó volt.» Naiv egy kissé az a következtetés is, hogy «Comes Hundkonthnak fiai közül vagy Adorjánnak vagy pedig Mihálynak neje lengyel nő lehetett s annak vagy apja vagy valamelyik atyafia nevéről nevezte el Adorján egyik fiát Mesknek, illetőleg Meskónak.»
Hibáúl lehet felróni azt is, hogy az egyes családtörténeti adatoknál nincs megemlítve, hogy honnan valók, mely adatok vannak kiadott s melyek kiadatlan oklevelekből merítve s így adatainak utánkeresése rendkívül meg van nehezítve, tudományos czélokra pedig hasznavehetetlen. Az is idejét multa már, hogy az okleveleket – mint itt a Függelékben vannak – betűhíven közöljük. Az ilyenek: « . . ejusdem C: Ott: Arvens: Surrogat: Vice Comitem . . » szinte sértik a szemet.
Megengedjük, hogy e hibák részben már a Szontágh-féle műben is megvoltak s szerzőnket csak annyiban terheli mulasztás, hogy ezeket elnézte vagy nem akart nagyobbmérvű változtatásokat is tenni; másfelől, hogy nem tudományos czélból íratott, a minthogy – tudomásunk szerint – nem is hozatott könyvárusi forgalomba, hanem csupán az volt a czélja, hogy általa a messze elágazott s külföldre is kiszármazott család tagjai között az összetartozóság érzete fentartassék s a közös mult emléke által ápoltassék: ily szempontból tekintve mindenesetre megfelel maga elé tűzött feladatának s hasznos szolgálatot teljesített a család érdekében.

DÉZSI LAJOS.

A zichi és vásonkői gróf Zichy család idősb ágának okmánytára.

VI. kötet. Szerkeszti: Nagy Imre. Budapest, 1894.
Nagy Imre halála után, mintegy irodalmi hagytéka gyanánt jelent meg főúri családaink egyik legelágazóbbja okmánytárának VI. kötete. Hosszú ideig váratott magára, több mint hat év múlva vehettük csak az előttünk fekvő kötetet. A 433 oklevelet tartalmazó kötet az 1336–1420-ig terjedő időszakot öleli fel. Az V. kötetben követett eljárás, hogy az egyszerű halasztásokról szóló, vagy a már közöltekhez teljesen hasonló szövegű oklevelek csak kivonatban közöltetnek, jelen kötetben is keresztűl van víve, mely eljárás a mellett, hogy sok helyt takarít meg, lehetővé teszi azt, hogy minél több okmány lásson egy-egy kötetben napvilágot.
Hogy mily kincset rejt jelen kötet is magában, úgy a különböző nemesi családok, mint pedig a birtokok történetére, viszonyaira, arról futólagos átlapozása a munkának is meggyőzi a kutatót. Az okmányok közűl nagy számu vonatkozik a Báthmonostori Töttös családra, de elég szép számmal találunk adatokat a Kisvárdai, Garai, Pazoni családokra is. Maga magát dicséri e munka, melynek fontosságát és becsét hazánk genealogiájára nézve nem szükség még kiemelni. Az oklevelek közlése, mint az oly kiváló tudományu férfiutól, mint Nagy Imre volt, nem is várható máskép, a szőrszálhasogatásig pontos.
De nem hallgathatjuk el azt, hogy a jelen kötet, ép úgy mint az előbbeniek, egy nagy hibában leledzik, mely használhatóságán nagy csorbát ejt. – Értjük ez alatt egy név- és tárgymutató hiányát, mely egy okmánytárnak használhatóságára, ép az adatok szétszórtságánál fogva nagy befolyással van, s a kutatót jelentékeny időpazarlástól kiméli meg. Remélhetőleg e hiányon valami uton módon segítve lesz, akár egy külön kötetben megjelenő index, akár a legközelebb megjelenendő VII. kötethez mellékelt összefoglaló név- és tárgymutató által.